Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
[Vámpír frakció külkdetés] Az éjszaka szárnyai

Hétf. Szept. 02, 2019 7:13 pm by Hannes von Rotmantel

A partvidéki vámpírcsaládok ostrom alatt állnak. Hoshek elfajzott katonái elfoglalták a …

Comments: 7

Küldetés: A ház padlója recseg

Szomb. Szept. 14, 2019 8:15 pm by Sötét Apostol

A ház padlója recseg


Azonnali játék: Töten für töten …

Comments: 2

Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 112


You are not connected. Please login or register

Azonnali játék: Töten für töten

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1Azonnali játék: Töten für töten Empty Azonnali játék: Töten für töten on Szer. Ápr. 19, 2017 11:53 pm

Admin

Admin
az Isten Lángja
az Isten Lángja
Egy nap szörnyű felismerésre ébred mindenki: kiderül, hogy minden ruhát, ami Veronián van a Dornburgok varrtak így azok mestereik parancsára megtámadják tulajdonosaikat. Az egyetlen mozgalom, ami ellenáll a Ruhátlan Tengerpart nevű, sötét tündékből álló csapat, akik felveszik a harcot a ruhákkal.

Ki mennyire tudja elengedni az agyát?

Határidő: Április 27.
Jutalom: 1500 váltó


_________________
"Én vagyok Abaddón, e földnek bírája. Az Úr megítélt titeket és konkolynak találtattatok. Negyven és még annyi napotok van, hogy bűnbánatot gyakoroljatok, utána az élő Isten szent tüzében vesztek el mindahányan. Ez volt az első és utolsó szózat, melyet hozzátok intéztem."
Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net

2Azonnali játék: Töten für töten Empty Re: Azonnali játék: Töten für töten on Kedd Ápr. 25, 2017 8:25 pm

Murak Grimrider

Murak Grimrider
Nekromanta
Nekromanta
Murak Grimrider a legkevésbé sem érezte magát kényelmetlenül. Semmi olyan dolog nem tudta zavarba hozni, ami a bősz logikán keresztül dübörgött be az életébe, és a jelen szituáció ebbe a kategóriába tartozott. A sötételf ugyanis meztelen volt. Ha ez nem lenne elég, több sötételf társaságában volt meztelen. Ez sokakat, főleg a nemességet, zavarba hozta volna, de Murak ennek ellenére büszkén, és teljes nyugalomban hallgatta a Ruhátlan Tengerpart vezetőjének, Zoey Stringreaper-nek a szónoklatát. A sötételf hölgy, aki egy kardövnél többet nem viselt karcsú testén, arról beszélt hatalmas lelkesedéssel és elszántsággal, hogy miképpen győzhetünk abban a háborúban, amit sokan vesztesnek ítélnének, és feladnák a küzdelmet.

Nem is olyan régen ugyanis a saját ruháik árultak el Veronia népét. Sálak, pulóverek, és köpenyek kezdtek el fojtogatni embereket, kabátok kebelezték be tulajdonosaikat, tunikák nyelték el azon nemes testeket, amik viselték őket. A Dornburg vámpírok ördögi mágiája volt ez. Ők voltak, akik különleges fonalakból, mint már kiderült, évszázadok óta, szövik gyakorlatilag mindenki ruháját, még ha erről senkinek sem volt tudomása. Azok az démoni divat-fetisiszta vámpírok ily módon akarták leigázni a világot. Murak-nak el kellett ismernie, maga az terv valóban zseniális volt, hiszen ki az, aki ne viselne ruhát? A mindennapokhoz tartozott hozzá, a társadalom alapvető meghatározója volt, és így pont ez a pont volt, ahol meg lehetett dönteni azt. Az emberi birodalom gyorsan elbukott, majd az összes többi, szépen lassan. Lovagok fulladtak meg a saját páncéljukban, papok vére folyt ki díszes köpenyük alól. A harcosok hiába vágták a fonalakat, nem tudtak velük mit kezdeni, mivel azok mindig újra szövődtek, és visszatámadtak. A ruhák pedig nem álltak itt meg, hanem, befolyásolva és gazdatestként használva az embereket és más lényeket, még nagyobb erőt szereztek maguknak. Sokan önként vállalkoztak erre a borzalmas szövetség-kötésre, elárulva Veronia népét. A harc lehetetlennek látszott.

És akkor kelt fel a Ruhátlan Tengerpart! Egy győzedelmes csoport, mely nem hajolt meg sem az ellenség, sem a társadalmi konvenciók előtt. Zoey Stringreaper volt az első, aki, letépve magáról ruháit, mezítelen tört rá az ellenségre. Murak is ott volt mellette. Látta, hogyan csillan meg az izzadtság bársonyos bőrén, miközben a nő kardjával vágta, tépte a rá támadó ruhákat, és azok áruló viselőit. Ezen első győzelem csúcspontján pedig kijelentette, hogy nem hajlandó többé ruhát viselni. Murak visszaemlékezett az azt követő dübörgő üdvrivalgásra… hiszen ez szabadságuk és lázadásuk jelképe volt, természetesen.
Zoey elmondta a lázadó Hope von Dornburg történetét, aki elárulta a titkát az ördögi vámpír-klánnak, és annak, hogyan lehet legyőzni azok démoni ruháit. A tűzet tűzzel lehet megsemmisíteni. Azt a gombaszerű anyagot, amiből a ruhák készültek, csak annak mágikusan sűrített állapotában kovácsolt pengékkel lehet tartósan elmetszeni. Miután átadta az első ilyen kardot Zoey-nak, szinte azon nyomban tört ki a lázadás első igazi harca, amiben Hope életét vesztette. Így kezdődött, szomorúsággal, és mégis hatalmas lelkesedést gerjesztő örömmel a háború. Bár lassan indult, hiszen csak páran, Zoey, Murak, és még néhány sötételf ismerte a titkot, de szerveződni kezdtek, és kialakították szervezetüket, melyet Zoey nevezett el Ruhátlan Tengerpartnak. Murak visszaemlékezett arra az éjszakára, amikor, hogy lemossák a csata mocskát, egyedül holdfénybe öltözve, merültek meg ketten a tengerben. Akkor merült fel a felszínre, hasonlóan Zoey bájaihoz, a név ehhez a lázadáshoz. Mert nincs olyan ruha, mi úgy öltöztet, mint a holdfény a tengerparton. Ruhátlan Tengerpart…

Murak azóta sem lustult el, sőt, tovább inspirálta a probléma mágiájának fejlesztésében. Sikerült ötvöznie a nekromantikus mágiát azzal a gombaszerű anyaggal, amiből a ruhák készültek. Az elv nagyon egyszerű volt, hiszen ezek is rendelkeztek életenergiával, aminek formálásában Murak igencsak szakképzettnek számított. Az alap ötletet az az elmélet, később beigazolódott tény adta, hogy a ruhákban is lennie kell egy fajta nekromatikus mágiának, mivel ezek rákapcsolódtak a gazdatest élet-energiájára, és végső soron azt szívták el belőle, vér formájában. Ez eddigi is nyílt titok volt, hogy a vámpír-mágia összefügg egy szinten a nekromanciával, de ez így jó kiinduló alap lett. A trükk az egészben az volt, hogy ezt az élet-energia-mintázatot rá kellett implementálni, össze kellett házasítani az idézett élőhalottak energia-mintájával. Rá kellett bírni a gomba energiáját, hogy az energia-szívást ne véren keresztül végezze, hanem közvetlenül élet-energiából. Hosszas kísérletezések után így jöttek létre ilyen, gombával fúziózott csontvázak. Ezekre, ellentétben az eddigi csontvázakkal, nem tudtak ruhák telepedni, nem tudtak rájuk akaszkodni, és átvenni felettük az irányítást, ha csak mozgásuk felett is, mivel vérük nincsen. Viszont a ruhák innentől úgy érzékelték a begombázott csontvázakat, mint maguk közül valót. Az élőholtak viszont még mindig Murak irányítása alatt álltak, és, mivel kardjuk is ezzel az energiával volt átszőve, képesek lettek tartósan megsebezni és elpusztítani az átkos rongyokat, és viselőiket.
Ez a tanulmány egyébként a mágusokat is megihlette, és elkezdtek ezen az elven mágikus tárgyakat, fegyvereket készíteni. A sötételf lassan kivívta társai tiszteletét, akik nem tekintettek többé rá gonosz nekromantaként, hanem innentől kezdve zseniális tudósként emlegették.
Zoey beszéde után Murak megvárta őt a pulpitus mellett.
- Grimrider, az irodámba! - szólt hozzá a nő, miközben elhaladt mellette, lágy hangjához képest katonásan. A nekromanta szótlanul követte. Az iroda előtt azonban nem bírta tovább, és mikor már mindenkit maguk után hagytak, szorosan átkarolta hátulról a nőt, és a fülébe súgta:
- Állok rendelkezésére, asszonyom!

A szalmakupac szétzilálását követően a sötételf hölgy elindult a mosdótál felé, hogy felfrissítse magát a kellemes testmozgás után, miközben Murak a fekvőhelyről szemlélte karcsú alakját. Érdekes volt, hogy miután az ágyneműk is ugyanabból a szövetből készültek, mint a démoni ruhák, és hasonlóan kezdtek támadni, a legtöbb ágyneműt ágyastól elégették a bázis előző, túlbuzgó lakói. Ezeket még nem sikerült igazán pótolni, de eddig kevesen panaszkodtak azon, hogy szalmán kellett álomra hajtaniuk a fejüket. Kényszer-helyzetek kényszer-megoldásokat szültek, és ezzel mindenki tisztában volt.
- Valóban szükség van erre a színjátékra? - kérdezte Murak Zoey-t miközben az vizet locsolt izzadt testére – Biztos vagyok benne, hogy mindenki tud arról, ami itt történt.
- Meg kell őrizni bizonyos látszatot. Mit gondolnának a többiek, ha nyíltan a páromnak mondanálak? Sok probléma lehetne ebből. - válaszolt a hölgy – és egyébként is, szerintem így mókásabb! - kacsintott vissza pajkosan a férfira.
Murak szerette Zoey humorát. Azt a sokszor naiv, de mégis határozott nyugalmat, ami belőle áradt. Ez pedig ráadásul még egy zseniális stratégával is kombinálódott, és ezt senki nem tudta elvitatni a sötételf nőtől. Precízen tervezett meg minden lépést egy csata előtt, beleszőve félelmetes ravaszságot, és éleslátást, hol lehet megtalálni az ellenség gyenge pontját. Mint egy róka, oly ravaszan cserkészte be áldozatait lesből, és egy anyaoroszlán elszántságával küzdött a csatatéren, ha szemtől szembeni harcra került sor. Murakot lenyűgözte a nő, és még mindig nem hitte el, hogyan szerethetett bele egy olyan sehonnai nekromantába, mint ő.
Ahogy Zoey végzett a tisztálkodással, visszasétált Murakhoz, nem kevés kacérságot belevíve minden mozdulatába. Murakban valami hiányérzet kezdett kibontakozni. Mit is vettek el tőlük a ruhák, és ördögi gazdáik. Sok mindenről le kellett mondaniuk, de most egy új dolog világlott be a sötételf elméjébe. Elveszett az az intimitás, ami a ruhaviseléssel, és az attól való megszabadulással járt. Nem élhette át, milyen, mikor szerelmét megszabadítja ruháitól, és feltárja bájait. Most viszont önkéntelenül is fegyelmezetté vált az elméje, mikor Zoey szembefordult vele. Hiszen sok embert látott meztelenül, nap mint nap, közöttük nőket, és ilyenkor bizonyos reakciói felett úrrá kellett válnia. Sok újonc volt még, akik nem voltak ebben fegyelmezettek eléggé, és ez sok mókás szituációt keltett, de a mindennapokban szükség volt arra, hogy megacélozzák magukat. Végül is háborúban állnak, e szerint is kell viselkedni. De ezzel együtt, Murak számára, a romantikából elveszett valami… magában pedig reménykedett, egy nap még vissza lehet hozni.

Mikor Zoey odaért hozzá, hogy csókot leheljen ajkára, vészkiáltások hangzottak el.
- Megtaláltak volna minket? - kérdezték egyszerre, majd egymásra nézve felnevettek. Felszerelkeztek, és széles mosollyal az arcukon indultak ki a csatatérre. Murak egy utolsó csók után másik utat választott (a Zoey által kívánt ”álcát” fenntartva), majd kilépett a partra. Látta, hogyan vonulnak hadba a Ruhátlan Tengerpart harcosai, hogyan kaszabolják a meglepett ruha-hadsereget, mely meglepően kis létszámban jelent meg.
- Csapdát érzek a háttérben- mondta Murak mintegy magának, majd hátra fordult, és a tábor másik vége felé vette az irányt. Jól sejtette, onnan is egy kisebb támadó-hadruhatár érkezett. A sötételf szája széles mosolyra húzódott, majd hátra se nézve, csontvázakat idézett meg, és csatakiáltást hallatva belevetette magát a küzdelembe.

Felhasználó profiljának megtekintése

3Azonnali játék: Töten für töten Empty Re: Azonnali játék: Töten für töten on Szer. Ápr. 26, 2017 12:21 am

Vendég


Vendég
Haladok előre nyugodt léptekkel, céltalanul. Élvezem az estét, de leginkább a sétát, amit egyedül tehetek meg. Nem izgatom lényem az élet nagy kérdéseivel, sem pedig aggódom a sötét jövő miatt. Csak bele az éjszakába, s tán valahogy fog alakulni. Különösebben nem tervezek előre semmit, csak hagyom, hogy megtörténjenek az események. A nemesek negyedében járok, ahol pár tekintet figyeli minden mozdulatomat. Nem törődök velük, tudomást sem veszek róluk. Megyek előre, s mikor egy kereszteződéshez érek, akkor  azt  veszem észre, hogy az öltözetem szorosan tapad a testemhez. Alig kapok lassan levegőt, sőt földbe gyökeredzik a lábam. Mi a franc ez? Kapok észbe, mikor már fojtogatóan tapad rám az a sok ruha, ami rajtam van. Kétségbeesésemben nyúlok a tőrért, s hasítok belé a ruháimba. Élni akarok! Öt perc szenvedés következik, mire sikerül teljesen lemeztelenednem, s minden egyes ruhadarabom a tőrömre szúrni. A földhöz szegezem, amik továbbra is engem szeretnének elkapni, de nem tudnak. Egy nagy sóhajtás kíséretében pihenek meg, miközben két sötét tünde nő vonul el mellettem. Rajtuk sincs öltözet, ráadásul alaposan megnéznek maguknak. Én most először fordulok el, de ők azok hamar távoznak. Egy idő után elkezdek fázni, hiszen nem védi a testem ruha. Ránézek a megvadult öltözetekre, s inkább lemondóan indulok tovább. Majd valaki megtalálja őket, s  megszelídíti, vagy elégeti őket. Zavarban vagyok, mert amerre csak haladok meztelen nőket és férfiakat látok. Gondolataimmal azon vagyok, hogy rájöjjek, miért történik mindez? Mielőtt bármit tehetnék, akkor figyelmem kiszúr egy igazán különös dolgot, egy repülő szekrényt. Végignézem a repülését egészen a földig, ahol azonban egy erősebb hang kíséretében megadja magát. Egyet nyelek,  de jól tudom, ha egyszer hazaérek, akkor rám ugyanez a feladat vár.  Az ablakban tartózkodó személyt hamar felismerem, Loreena az. Azon nyomban megállok, s őt figyelem. Felrémlik az agyamban a múltkori találkozásunk, ráadásul az a hosszadalmas beszélgetés. Ennek módja szerint jelzésképpen intek neki. Nem kell sok, hogy kiszúrja a lényemet, ráadásul viszonozza a gesztusom.
- Nincs hideg így odakint? – szól hozzám, mire én gyorsan elfordulok, mert eszembe juttatja, hogy teljesen meztelenül állok előtte. Tovább agyalok, s rájövök, hogy jelen pillanatban közelebb állok a természethez. Ez egy kicsit megnyugtat, ezért visszafordulok a tündéhez
- Hát szerencsére nincs rajtunk a tél, így elviselhetőbb egy fokkal – magyarázom neki, hogy azért annyira rossz idő nincs. Tekintetem megpihen rajta, aztán úgy nézem végig, mint minden rendes férfi. A testének vonalait lesem, ám közben arról győzködöm a lényem, hogy nem helyes bizonyos dolgokról fantáziálni.
- Nem kéne elégetni őket? Én a földhöz szögeztem az enyéim – jegyzem meg, ráadásul közelebb lépdelek, így több részletet felfedve a testemből. Loreena bólint, majd ajkait szóra nyitja.
- De igen. Én is erre gondoltam, bár félek mi van akkor, ha minden újra a régi lesz egyszer csak, és akkor sem lesz ruhánk? –  teszi fel a költői kérdést, azonban pár pillanattal később hozzáteszi.
- Várj egy percet, lemegyek... – hangzik tőle, s én közben elmélkedek, míg le nem ér hozzám. Igazat kell adjak neki, hogy mi van akkor, ha minden a régivé válik? Mi meg régen elégettük a saját darabjainkat, mert meg vagyunk győződve róla, hogy veszélyesek. Hamarosan megérkezik a tünde, kezében egy tűzszerszámmal. Feszültté válok, csupán attól a ténytől, hogy ő itt teljesen meztelenül van a közelemben. Próbálom a gondolataim erről elterelni. Hamarosan válaszolok neki.
- Én mindenképpen elégetem őket, mert sosem lehet tudni, hogy mikor lesz a következő eset. Harc közben? Vagy éppenséggel más fontosabb eseményen? – mondom ki hangosan, aztán ha már adódik a helyzet, akkor a következőt mondom.
- Várj meg, mindjárt visszatérek – ezzel futva indulok el, majd öt perc múlva térek vissza. Erősen fogom a szokásos öltözetem, hogy rám ne csavarodjon, mint egy kígyó.Örülök közben annak, hogy a kocogás kikapcsolta a pajkos gondolataim.
- Bizarr, hogy ki akar nyírni, de a tûz majd elvégzi a dolgát. – lépdelek oda a tünde mellé, miközben odaszögezem ruháim a ruhásszekrényhez. Ha élő teremtmények lennének szájjal megáldva, akkor biztosan sikítanának és üvöltenének a fájdalomtól. Sóhajtást hallok beszélgetőtársam felől, így rá nézek.
- Rendben. Remélem nem fűzött hozzá érzelem. – jegyzi meg nekem, aztán hozzálát a tűzcsiholáshoz. Futólag ránézek a hátsójára, és mindvégig biztos távolságból nézem az eseményeket. Mikor felcsapnak a lángok, akkor látom, ahogy a ruhadarabok szerencsétlenül vergődnek, azonban cseppet sem enyhülök meg. Fel sem tűnik, hogy társam kerüli a velem való szemkontaktust.
- Nem volt semmi kötődés hozzájuk – válaszolom egyszerűen, miközben a fantáziám éledezik újból. Szerencsére a kérdése menti meg a helyzetet.
- Voltál már Walpurgison? – érdeklődik, amire én gyorsan válaszolok.
- Hallottam már róla, de sosem úgy jött ki a lépés, hogy azon részt vegyek. Sokat segítek másoknak, s ez rendszerint sérüléssel jár, részben fizikálisan. – vallom be, hogy még sohasem voltam jelen ilyen helyen.  Felé fordulok, mert belém sulykolták a Holdpapok, hogy az illemre ügyeljek, ezért beszélgetés közben nézzek bele a másik szemébe.
- Kicsit arra emlékeztet – kezd bele a beszédébe, aztán folytatja is. Tüzek, tánc, és sok meztelenség évente egyszer. Remélem ez se lesz több. – egyenesedik fel, aztán rám néz. Kíváncsian várom, hogy mit szeretne még nekem elmesélni. Kiválóan eltereli a figyelmem.
- Valóban? Olyan lenne a Walpurgis? – nem túlságosan lelkesedek a dologért az elhangzottak alapján, s ez jól érezhető a hangomban. Nem szívesen meztelenkedek mások előtt, csak akkor, ha kettesben maradhatok egy nővel. Ehhez hozzájárul azon tény, hogy magányosan járom Veronia vadregényes tájait. Pedig a Holdvallás szintén természetvallás. Mégis szeretjük takargatni magunkat – magyarázom neki, mikor a következővel áll elő a partnerem.
- Hát a walpurgison már elég sok mindent felszívnak és megisznak a tündék mire idáig eljutnak. Persze mindezt szertartásosan, leginkább azért, hogy a lehető legközelebb kerüljünk a belső igazi valónkhoz, ahogyan a Természetből eredetileg kiléptünk. – nézek rá Loreenára, azonban számomra ez olyan fura dolog.
- Jobban belegondolva a Holdanya a termékenység szimbóluma. Így nem lehetne szebben lefesteni a képet, mint egy holdfényben úszó, egészséges, meztelen nõ. Nem takarja el a testét, mert teljesen tisztában van kinézetével. – örülök magamban, hogy találok valami hasonlót, mint a tündéknél található.
- Fűzök egy teát, hogy átmelegedjünk, és megnézem hátha a páncélom még engedelmes. Kényelmetlen lesz aláöltözés nélkül de ennél az is jobb lesz. – gördíti tovább ezen szavakkal a kettőnk közti beszélgetést, amire a következőképpen reagálok.
- A teát megköszönném. S nem rossz elképzelés a páncéllal. Én kaphatnék egy törölközőt, amivel eltakarhatnám magam? Vagy azok úgyszintén gyilkos szándékúak? – érdeklődöm, s bőrpáncél ügyben egyáltalán nem vagyok járatos. Jelez nekem, hogy induljunk be a házba. Követem őt vendégként, de ez nem akadályozza meg abban, hogy felvilágosítson arról, hogy nincs ilyen fajta remény.
- A törölköző is veszélyes... Textil az is – magyarázza nekem, ám én túlságosan le vagyok foglalva azzal, hogy figyelem a kinézetét. Nem tudom másképp jellemezni, mint a nem olyan régen említett Holdanyával.
- Pedig reménykedtem benne, hogy lesz valami, ami elfedhetem magam – ejtem ki pirosló arccal, mert az idő múlásával egyre kínosabb a közelében maradni. Mikor megérkezünk, akkor feltesz egy fémkannába vizet forralni, aztán távozik. Magamra maradok, aminek kiváltképp örülök. A pajkos gondolataim kezdem el csitítgatni, amikor hamarosan visszatér bőrpáncélban. Befejezi a tea készítését, s a következő szavakkal indítja el újra a beszélgetésünk.
- Talán a holdőrök kaszárnyájában tudnának adni neked is hasonlót. – jegyzi meg ötletként, ami jó, ám egy dolgot nem vesz figyelembe: Én nem vagyok katona.
- Nem hinném, hogy kölcsönöznének egy holdpapnak páncélt csupán a ruhájuk miatt. Emellett ha hazaérkezek, akkor én még nem is tudom, hogy a saját ruhásszekrényemmel hogyan fogok elbánni. – ejtem ki a szavakat, ráadásul sóhajtok egyet. Nem lesz könnyű a mai napom.
- Szerintem ez most elég extrém helyzet ahhoz, hogy ne tagadják meg senkitől az öltözéket, ha van még felesleges. De majd parancsba adom. – mosolyog egyet a végén, ami az előzőekhez képest meglepő. Nem tudom, hogy mitől érzi ilyen jól Loreena magát.
- Mindenesetre, köszönöm ezen ötletet. – mondom neki, miközben egyre feszültebb vagyok, hiszen kettőnk közül most már csak én vagyok meztelen. Én szintén szívesen eltakarnám magam valamivel.
- Odaadnám a férjemét, de õ is a kaszárnyában tartja a sajátját...És nagyon remélem hogy éppen rajta van! – hirtelen elsápad, azonban én rögtön ott termek nála. Az arcszínéből ítélve azt gondoltam, hogy rosszul lett. Ennek módja szerint érek hozzá derekánál, de mikor meghallom, hogy miért van ez az egész, akkor már túlontúl késő. Nem vagyok rest elnézést kérni tőle.
- Bocsásson meg illetlenségemért Loreena, azt hittem rosszul van. – magyarázom lehajtott fejjel.  A nőhöz való érés, azonban bennem beindított bizonyos folyamatokat, ezért képtelen vagyok nem arra gondolni.
- Semmi gond. Jól vagyok, csak belegondoltam, hogy hány sötét tünde nő kajtatja majd az uramat mire elér a páncéljáig. Szerintem le kéne lőnöm őket vagy a helyzetre való tekintettel elengedjem a történetet? – kérdezi tőlem, miközben leül a közeli asztalhoz, s teájával kezd el foglalkozni. Mi történhetett amitől megvadultak? – tereli végül a témát vissza a ruhákra. A férjével kapcsolatos kérdésére nem tudok válaszolni
- Nos vajon rajtam kívül még mennyien fogják megnézni Loreena? Ettõl az esettől nem bénulhat le a hétköznap, mert, akkor minden sötét tünde a házába menekülne, s nem jönne elő. – követem a példáját, s az asztalhoz leülök. Biztosan magas szintű mágiáról van szó,  hiszen egy vámpír nem rendelkezhet ekkora hatalommal. – fejtem ki neki, teljes meggyőződéssel.
- Vámpír? Miből gondolja hogy vámpír volt? – kérdez vissza rögtön.
- Nos mert az emberek nem készítenek ilyen minőségben ruhákat. A tündék és a sötét tündék megint csak más szinten vannak. Legalábbis ezt vélem. – magyarázom neki készségesen, bár nem tudom, hogy ő mennyire figyelte meg utazásai során az öltözetek anyagait.
- De az összes ruha? – újra kérdez, mire én hamarosan reagálok.
- Hmm összes ruhát ki kellett dobni? – kérdezem kicsit meglepődve, mert azt lehetetlennek találom. Loreena fejével bólint egyet.
- Mindet. Bár ez nem zárja ki a vámpírokat... – mondja nekem, amivel természetesen egyetértek.
- Akkor itt mi valamiről lemaradtunk a múltban. Ha az összes öltözet veszélyes, akkor csak egy helyről származhat, s ráadásul nem véletlenségből. De felmerül a kérdés bennem, hogy miért egyszerre? – gondolkozom hangosan, aztán megfújom a teám.
- Lehet egy elrejtett mágiát aktiváltak be, ami ott volt minden szövetben.... – masszírozza meg a homlokát, s szememmel követem a mozdulatot.
- Az lehetetlenség! – fakadok ki hirtelen, aztán tíz másodperccel később csendesebb hangnemben folytatom.
- Nagy szintű mágiával képesek lehettek egyszerre az összes textilt rohamra bírni. Van olyan sanda gyanúm, hogy nem egy alak műve. – jegyzem meg a tündének. Belekortyolok a teámba, s mivel hozzá vagyok szokva, hogy gondolkozás közben sétálok; ezért felkelek a helyemről, s elkezdek Lory közelében sétálni. Egy rövidebb szünet után szólal meg.
- A kérdés inkább az, hogyan szerezzük vissza az uralmat a ruháink felett? Hosszú távon dörzsöl a bőrpáncél is... – hangzik tőle, mikor én megállok és megiszom a tea maradékát. Oda pillantok a tündére, akin látom, hogy engem néz. Bevallom jólesik egy férfinek is, hogy megnézik, azonban ebben a helyzetben nem normális. A felvetését jogosnak találom, majd a védő felszerelése említésére tekintetem ott pihen meg rajta.
- Ha mágiát aktiválták, akkor több lehetséges megoldás van. – mondom, miközben lepakolom az asztalra a bögrét. Igazán mutatós a bőrpáncél. Ki készítette? – érdeklődök, ám a tekintetem egy helyen van letapadva. Menthetetlen vagyok.
- Ez a tünde királyság hivatalos lovagi páncélja. A királynő készíttette a méretemre. Egyértelműen és száz százalékban tünde munka ráadásul bőr és nem textil. – válaszolja nekem, aztán sóhajt egyet. Ha más megoldás nincs vehetünk egy csomó bõrt és elkezdhetünk azokból ruhákat varratni. – mondja, azonban én nem tudok lenyugodni ruha ügyben.
- Én nem mondok le ilyen könnyen a ruha kérdésről. Csupán elméleteim vannak arról, hogy miként nyerhetnénk ebben a küzdelemben. Egy próbát megérne kísérletezni. Vajon egy másfajta mágia befolyásolná a működését? Vagy esetleg meg kellene törni a jelenlegi mágia hatást. – fejtem ki neki, aztán annyira feszélyezve érzem magam, hogy végül a két kezemmel eltakarom magam.
- Nincs mit szégyellned. – jegyzi meg somolygósan, azonban én teljesen megborzongok a szavaitól. Egy próbát megér. De ezt viszont már ráhagyom a holdpapokra. – adja meg a választ, aztán magamhoz ragadom a szót.
- Loreena neked sincs mit szégyellned – viszonozom a szavait, majd végül egy kérdéssel állok elő. Kérhetném a segítséged ruha ügyben? S egyben visszafizethetném a teázást. – teszem fel a kérdésem.
- Persze. Miben kéne segítenem? – ejti ki a szavakat készségesen, de én közben rájövök, hogy jobb lenne, ha mégis magára hagynám.
- Nos igazából megoldom. Majd valahogyan a ruhásszekrényemmel elbánok. Most pedig megyek leszámolni a vámpír öltözettel. – készülök közben távozni. Ha kikísér, csak akkor fordulok vissza felé. További kellemesebb napot. – hallatom a hangom, majd gyors lépésekkel távozom az otthonom irányába.
-  Neked is. – hallom Loreenától még, aztán elveszek az utcák hálózatában.

4Azonnali játék: Töten für töten Empty Re: Azonnali játék: Töten für töten on Csüt. Ápr. 27, 2017 11:12 am

Ez is csak egy szokásos nap volt. Tényleg, semmi de semmi sem ütött el a szokásostól. A Nap vakítóan ragyogott, ahogy épp a zenitjére hágott, és csak egy-pár bárányfelhő úszkált az ég mélykék boltozatán, mint ha kergetnék egymást játékosan. A szellő friss illatot sodort magával, amitől úgy éreztem, mint ha otthon lennék, és nem éppen a Déli Királyságban. Jó, mondjuk a "friss" enyhén relatív fogalomnak számított, hisz leginkább ezt úgy lehetett értelmezni, hogy frissen elrohadt virágok, gazok, gombák és tetemek bűze,  vegyítve mocsárgázzal, ammóniával és egyéb finomságokkal, amitől minden jobb érzületű ember és elf gyomra - nem is beszélve a démonokról és egyéb népekről - gyomra ugrándozott össze-vissza és azon gondolkoztak, hogy mennyi rókát dobjanak ki, ezzel is tisztelegve Motsárius, a Mocsarak Istene és Védőszentje előtt, ki ma teljes szépségében mutatkozott meg. Ahogy a napsugarak áttörték a mocsárgáz kékes-zöld ködét, földöntúli fénybe vonták az egész területet és az elszáradt - vagy éppen elrothadt - fák göcsörtös, torz ágai úgy nyújtóztak, mint öreg emberek, akik az izületeiket akarták kiropogtatni. A satnya bokrok között fészkelő apró madárkák hangos csivitelésükkel adták a világ és az itt tartózkodók tudtára, hogy köszönik szépen, nekik teljesen megfelel ez a környezet és a világ összes kincséért se költöznének máshova - tekintve, hogy nem túl sok vadász lakozott erre felé. Egyszóval...ez is csak egy szokásos nap volt. Tényleg, semmi, de semmi sem ütött el a szokásostól...
  ...egy romos falon üldögéltem, és a hátsómat törni kezdte egy kitüremkedő kődarab, miközben csak lógattam a lábamat és valami szalonokba nem nagyon illő nótát dúdolgattam, miközben egy korty borral öblítettem le a torkomat, miközben néztem a szemem előtt kialakuló jelenetet. Emberek...behalok, emberek a Mocsárvidéken, pontosabban annak a szélén. Meggyötörtek voltak, káromkodtak és küzdötték magukat előre. Hogy mi a francot kerestek itt, arról fogalmam sem volt, de itt voltak és elrontották a hangulatomat. Főleg, mivel nem volt rajtuk egy darab ruha sem, és így megláttam mindent. MINDENT! Undorító. Elkeseredettségemet csak növelte az a tény, hogy egyetlen egy nő sem volt velük, így csupán kígyók és aszott diók löttyedt ugrándozása volt az egyetlen, amit megfigyelhettem. Tekintetemmel követtem a díszes társaságot, akik jobban benne jártak a mocsárban, mint...nem találtam semmi hasonlatot sem erre a jelenetre. Tény, hogy fehér bőrüket - néha napján egy-két nap barnította alakot is láttam - eltakarta a rájuk ragadt kosz, így kezdtek inkább a mocsár szellemeinek kinézni, semmint a Déli Királyság hűséges alattvalóinak.
   Mögöttem hallottam, hogy újabb csoport közeledik, felőlük rémült sikoly szállt fel. Arra felé fordultam és közben a mellettem ijedt ábrázattal üldögélő emberre pillantottam, akin még mindig látszottak a sokk jelei. Hát igen, Ő három órával ezelőtt érkezett, az elsők között, miután meghallották, hogy ki is tartózkodik itt. Na igen, mondjuk ennek a fényében már legalább magyarázatot találtam rá, hogy mit is keres itt ez a sok szerencsétlen féreg. De most, inkább, nézzük a következő csoportot. Véééégre! JUHÉ! Voltak velük nők! Sajnos, ruhában. Ez mi hülyeség már?! Aztán újabb sikoly, ahogy a túlságosan is hiú teremtmények közül az egyik hadonászni kezdett, miközben vad harcot vívott a tunikájával, amely nagy erővel igyekezett a nyaka köré tekeredni. Felvadult falusiak és ványadt városiak közös erővel teperték le a nőt a földre és próbálták megszabadítani a ruhájától. Ha nem ismerném a háttér történetet, most egy durva erőszakolásra gondolnék, de! Rohadjak meg, van olyan helyzet, amikor pár vágytól és keserűségtől nyáladzó férfi látványa, akik egy szegény, szerencsétlen - és minden jóval megáldott - nőről próbálják lerángatni a ruháját, teljesen elfogadható és normális volt. Hát, ez egy ilyen helyzet volt. Aztán újabb sikoly, és én felvontam a szemöldökömet, próbáltam magam nem elröhögni, ahogy egy igen csak testes egyed - ez bunkó megfogalmazás volt, fogalmazzunk úgy, hogy erős csontozatú férfi - hördült fel és próbálta a férfiasságát takargatni - nem mint hogy ha lett volna mit.... - miközben az ágyékkötője - eléggé elavult és ósdi darab volt, de legalább nem hímzett - önálló életre kelve megpróbált elmenekülni tőle - csodálom, hogy eddig nem tette ezt meg, még azelőtt hogy a hülye vámpírok nem kezdtek volna trollkodni - és ő két kézzel kapott utána, csak hogy ekkor meg az inge szakította szét magát a gombok mentén és a földre hullva egy ökölbe szorított kezet formázott, aminek a középső ujja elegáns mozdulattal pattant ki. Meg kell hagyni, a Dornburg-oknak van egy fajta stílusa... A két fronton vívott harc reménytelen volt és megnyerhetetlen. Végül az ágyékkötő elmenekült és mint hogy ha vad és sátáni kacajt hallatott volna - vagy csak én képzelődtem a Remington készleteiből elcsórt anyagoktól - és elfutott, miközben a többiek fáklyával próbálták kergetni. Csak egyetlen egy nő volt, aki  halkan szipogott, a sárban üldögélve, és csak a csipkés ruhadarab takarta el őt alul, és könyörgött, hogy legalább az maradjon meg neki. Aztán meglátta a nemes férfiú nem túl nemes részét és még jobban sírva fakadt -  a röhögéstől. Ezekért a percekért érdemes élni, bizony mondom én nektek.

  Szóval....ez is csak egy szokásos nap volt. Megvártam, míg mindenki összegyűlt egy nagyjából tiszte és stabil helyen és minden tekintet rám és a mellettem üldögélő emberre szegeződött. Kezdett enyhe lámpalázam lenni, ahogy MINDENKI engem bámult, teljes meztelenségemben. A hátsóm már fájt az órákon át tartó üldögéléstől, miközben a csupasz félholdak keményen azoknak nyomódott. De inkább üldögéltem, mint álldogáltam - minden értelemben. De kénytelen voltam feltápászkodni, hogy mindenkihez eljusson a szavam. Végig néztem az összeverődött, nagyjából három tucatot számláló tömegen, akik elkeseredetten - és néhányan kéjesen - bámultak felém. Ez kezd igen csak morbid lenni. Emlékszem még a parancsnokom szavára.

-"Ezeknek az embereknek segítségre van szüksége. Mi, a Ruhátlan Tengerpart vagyunk az utolsó mentsvár a Ruhák Háborújában. Ellenségeink könyörtelenek és megvesztegethetetlenek. Szép szavak és arany nem hat rájuk, eszközeik aljasak és kegyetlenek. Mutasd meg nekik az utat a világosság felé, leplezd le ellenségeidet. Vetkőztesd le őket...már mint a bűneiktől. A pőre lélek...nem, nem a test, a lélek most erénynek számít! CYNE! Ha még egyszer a mellemet bámulod, miközben hozzád beszélek, kiheréllek!"
  Na igen, karakán egy nőszemély, azt meg kell hagyni, és igen csak nehéz volt fél órás buzdító beszéde alatt végig a szemébe bámulni, miközben Roro is buzogni kezdett és igen csak erősen kellett koncentrálnom, hogy ne lépjen akcióba. Így hát itt voltam, körbevéve meztelen vagy közel meztelen emberekkel, akik számára én voltam a remény. Totál szokásos nap, nem igaz?!
- Figyeljetek rám! -kiáltottam rájuk, miközben kezeimet magasba emeltem, mint egy próféta. - Azért gyűltünk ma itt össze, hogy felvegyük a harcot a Dornburg-ok átkozott mágiája ellen! Számos testvérünk bukott már el...
  Hát igen, páran a sárban fetrengtek, ahogy egy-egy aljasan megbúvó sál indák módjára tekeredtek a lábaikra, hogy elgáncsolják őket. Ilyenkor a közelükben állók a maguk teljes fedetlenségükben estek neki a ruháknak, hogy aztán elégessék őket. Rohadt morbid.
- Ínséges időket élünk, a civilizáció minden jelétől és kényelmétől megfosztottak minket. Nincs semmi, mi elfedne minket. Vissza kell térnünk az ősi módszerekhez. Meg kell tanulnunk elölről azt, hogy is fonjunk vesszőkből és virágokból ruhát magunknak, amik talán már nem engedelmeskednek a mocskos férgek szavainak. De mindenekelőtt...
  Rohadjak meg, még egy csoport. Mi a franc? A végén egy egész falu fog körém gyűlni?! Lópaták dobogása. Wow, mi a franc? Ki az a hülye, aki lovakkal jön az ingoványba? Az újonnan érkezettek felé fordultam. Tíz lovas érkezett, vezérük egy teljes papi pompába felöltöztetett alak volt, palásttal, süveggel, bíbor színben tündöklő egyéb ruhadarabokkal. Biztos valami nagy rangú egyén volt. A lovaik fáradtak voltak és lógatták a nyelvüket. Aztán megérkeztek és a katonák morcosan méregettek mindenkit, leginkább engem. Feléjük fordultam, hogy köszöntsem engem. A mellettem üldögélő emberre - első számú tanítványomra - pillantottam, aki meg meredten bámult engem...legalábbis egy részemet.
- HÉ! A szemem itt fent van! Nem csak egy húsdarab vagyok!
  Förmedtem rá, mire Ő szégyenlősen és magában motyorászva fordult el. Még hogy ha nő lenne, hízelgett is volna a gondolat és talán beavattam volna pár dologba, de így...? Megrázkódtam és magamban szídtam mindenkit, amiért ilyen helyzetbe csöppentem. A pap - azt hiszem, hogy bíborosnak hívják - lepattant a lováról és kényeskedve közeledett felénk, miközben pipiskedve igazgatta a ruháját és megállt velem szemben. Valami hülye jeleket tett - mint ha egy keresztet rajzolt volna a testére - és hangosan prédikálni kezdett. Király, még csak ez hiányzott!
- Ne hallgassatok erre a szégyentelenre! Ő az Ördög Szolgája!
- Bocs, kisebb képzavar. Én a Holdak Szolgája vagyok és Nagybögyű Claudia beosztottja. Jó, biztos, hogy más családi nevet visel, de ha láttad volna őt élőben, tudnád, hogy miről beszélek. Mint két hatalmas dinnye...
  Formáztam meg kezeimmel azokat az elbűvölő domborulatokat és merengve bámultam magam elé. A pap értetlen tekintettel pislogott ki buta fejéből, szórványosan halk kacagás szállt az ég felé.
- Szavaid, akár a méreg! Erkölcstelenek! Paráznák! Buják! De minket nem rontasz meg!
- Hát rohadjál meg, már alapból meg vagytok rontva. Mondd csak, hány kisfiú...
- SZEMEN SZEDETT HAZUGSÁG! Megpróbálod aláásni a tekintélyemet! De velem az Úr van és ...
- ...és szegényke szintúgy meztelen, mint Én! Óh, Uram, vezess minket a Fény felé! Uram...várj, Uram! Légyszives, vegyél fel valami ruhát! Így eléggé morbid a helyzet, hogy én előtted térdepelve imádkozok! Ne, Uram! Ne! Óh...ne büntess a jogaroddal!
  Imitáltam és gúnyoltam ki a papocska szavait. Az arca kezdte felvenni ruhái színét. Az arca olyan idegességről árulkodott, amit leginkább én akkor szoktam érezni, amikor valaki megpróbálja elvenni a piámat. Szóval: rohadt ideges volt.
- Álnok kígyó, ki a Sötét Úr szavait csöpögteti a füleinkbe. Velem az Isten van és lám! Rám nem hat a mocskos Átkozottak aljas trükkje! EZ A FÉRFI FELELŐS MINDEN BAJOTOKÉRT!
- Hé! Álljál már le, baszod! A Dornburg-ok voltak, nem én!
- Átkozottak vagytok mind a ketten, egyre megy!
- Nem is tudtam, hogy a bibliai tanokban a rasszizmus is szerepel...
- Ha még egyszer közbe vágsz, nagyon megbánod!
- Előveszed a "Megrontót"? Istened Tüzes Pallosát? Bár ekkorka pallossal csodálom, hogy sikerült lecsapni Szodomára és Gomorára. Nem röhögték el magukat az ottani bűnösök?
- Velem az Isten van, és lám! ruháiban tündöklök. TI- kezével az összegyűlt emberekre mutogatott - elfordultatok tőle. Lelketekben a bűn lakozik és burjánzik, ezért nem terjeszti ki rátok védelmét, hogy alázatot tanuljatok. Én, ellenben, az Úr Igaz Szolgája vagyok és megvéd engem. Ő az én pásztorom, ki átsegít ezen vészterhes időkben! Az Ő megszentelt ruháját viselem és...
  Tökéletes időzítés! Meg kell hagyni, hogy nagyon is az volt. A drága prédikátor palástja ezt a pillanatot választotta, hogy aljas módon támadásba lendüljön. Nem számított itt Isten védelme lófa...ragásos bölcsőt sem. A süvegje mélyen az arcába csúszott, a lova pedig hangosan nyerítve ágaskodott fel, ahogy megvadult és levetette a drága bíborost magáról és elvágtatott, rémült társai pedig követték őt, így a papocska 9 lovagi kísérője tehetetlenül menekült a mocsárból. A pap...hát Ő próbált küzdeni a ruháival és senki se próbált segíteni neki...

  Ez egy teljesen szokásos nap volt, ahogy mindannyian a tábortűz köré gyűltünk és próbáltuk kitalálni, még is, hogyan vegyük fel a harcot és vigyük el a Megváltást Veronia lakosainak. Most, hogy mindenki meztelen volt, nem volt meg még csak a civilizációnak a látványa és álnok pajzsa sem, ami eltakarta volna őket. És ez valahogy közelebb hozta őket. A bokrok mögötti halk, elfojtott sóhajok arról tanúskodtak, hogy egyeseket tényleg egész közel hoztak a közel múlt eseményei. De minden meghitt volt, ahogy már senki sem szégyenkezett a teste miatt és teljesen a feladatra koncentrált. Én pedig, mint egy jóságos atya, egy felügyelő figyeltem a munkájukat és...hát, egyéb dolgokat. A dolgok lassan kezdtek jobbra fordulni, ahogy végre megérkezett az erősítés is, további selfek képében, akik leginkább piát hoztak magukkal és híreket. Dél lángokban áll. Háború pusztít, hisz a ruhák megunták az ártatlan játszadozást és most már tömegesen mészárolják le az embereket, akik hatalmas máglyákat gyújtottak és égették el a ruháikat. Észak még kitart. A tündék elkezdtek az erdeikben talált növényekből ruhát fonni maguknak - pont úgy, ahogy mi is itt - míg a selfek...hát, azok részeges mámorban és vad orgiákban élték meg az egész eseményt, aztán amint kijózanodtak és minden egyéb igényeiket kiélték, teljes meztelenségben vonultak hadba, támogatva az igen csak megszaporodott létszámú Ruhátlan Tengerpart hős katonáival. Tekintetem megállapodott a bíboroson, akit Istene - és leginkább ruhája - árulása alázatra tanított és kisfiúknak segített ruhát fonni az itt található alapanyagokból. Milyen furcsa...életében először öltözteti őket. Megráztam a fejem. Biztos, hogy nem tett ilyet soha se - már mint azokat, amikről suttognak, hogy aláássák a papok hitelességét és fedhetetlenségét. Legalábbis, nagyon reméltem. Valaki mögém lépett és amikor megfordultam, Nagybögyű Claudia állt velem szemben...és a pofon hangosan csattant az arcomon.
- Tudom, tudom...nem bámulom őket többet, Clau...De azért örülök, hogy a Te ruháidat is a Dornburg-ok szőtték.
  Jelent meg az arcomon egy kaján vigyor. Ami rögtön átcsapott rémült sikolyba, ahogy a parancsnoknő elkezdett engem kergetni. Most vagy kiakar nyírni, vagy csak így adja tudtomra, hogy tetszik a hozzáállásom? Ha már állásról van szó...
- RORO! A MENEKÜLÉSRE KONCENTRÁLJ!


_________________
Azonnali játék: Töten für töten Fzb676
"Ki vagy te valójában a sok szöveg mögött, Cynewulf?"
- Armin Fairlight herceg

" You know the guy, the batshit loose one, thinkin’ two guys livin’ in his head. Good homie, just crazy and drunk most of the time. "
- Random nigga from the ghetto to Det. Christine Dalgarde

Cynewulf "Soberisthenewugly" Longtalk
- Szép kis megnevezés ala Darr
Felhasználó profiljának megtekintése

5Azonnali játék: Töten für töten Empty Re: Azonnali játék: Töten für töten on Csüt. Ápr. 27, 2017 1:21 pm

Gloria

Gloria
Klerikus
Klerikus
Békésen aludt az ágyában és álmodott. A fekete víz mélyén volt, és csapkodott, hogy elérje a felszínt mielőtt elájul és belefullad a mélységibe.
Ez csak álom… Csak egy rossz álom…
Mikor felébredt, hálóingje folyton tapadt rá, elsőre azt hitte a rémálom okozta izzadtságtól, de minél inkább szeretett volna tőle megszabadulni a sima pamut annál jobban szorította. Rátekeredett a lábára és vaskalitkába zárta a tüdejét, hogy kiszorítsa belőle az életet.
Mi a….
Pánikba esett. Ahogy fogyott a levegő egyre jobban vergődött, küzdött, mint egy csapdába esett vadállat. Lefordult az ágyról a padlóra, próbálta szaggatni az anyagot a kezével, hiába… Majd eszébe jutott a tőr, amit az éjjeli szekrény fiókjában tartottak, egyet-egyet mind a két oldalon, hogy ha ismét megtámadnák őket a bérgyilkosok, akkor azonnal legyen fegyverük, amivel védekezhetnek. Kétségbeesetten kúszott oda, szédülve az oxigénhiánytól, de minden akaraterejét megfeszítve húzta ki a fiókot, és vágta le magáról a hálóinget. A levegő hidegen és életetőn áramlott be a tüdejébe, és majd fél percig nem tudott mást tenni csak a padlón pihegve örülni annak, hogy ezt is túlélte. Már a ruhák sem voltak megbízhatók… Nem tudta eldönteni, hogy ettől sírjon, vagy nevessen. A szétszaggatott hálóing ott hevert mellette, de vége volt.
Felkelt, és a szekrényéhez sétált, hogy felöltözzön, és a legújabb támadás hírével kezdjen valamit, első sorban írjon egy levelet őfelségének, amiben sürgősen tájékoztatja arról, hogy jobban teszi, ha meztelenül alszik akkor is, amikor nincs otthon…. Ám amikor kinyitotta a szekrényajtót a tunikája ujja ostorként csapott az arca felé, piros csíkot hagyva maga után. Az összes ruhája mozgott és vergődött, egymást is elnyomva a szabadulás reményében.
Becsukta az ajtót, és lehunyt szemmel számolt háromig mielőtt újra kinyitotta, de nem volt változás. A tunikája mellett mostmár a nadrágjai is vérszomjasan igyekeztek a lábára tekeredni. Újra becsukta. Valahol reménykedett, hogy csak képzelődött, és az agya játszik vele, a rettegése a fulladástól, a fekete víztől, és a pánik emléke, hogy belefullad Azraelbe, de tévedett. A ruhák valóban életre keltek és az életét akarták.
Megerősítette az izmait a szél erejével és az egész szekrényt az ablakhoz tolta, és nemes egyszerűséggel kilökte rajta, hogy inkább a kertben rakjon tüzet, ne a hálószobában. A kitörő üvegszilánkok csörömpölése betöltötte az éjszakát, Loreena pedig elégedetten állt az ablakban, búcsút intve a ruháinak. A hálószoba az utcára nézett, így volt lehetősége kinézni, és legnagyobb meglepetésére az utcán lévő sötét tündék sem viseltek semmit. Ezek szerint nem csak az ő ruhái vadultak meg, hanem az összes? Miféle elmebeteg mágia ez?
A kapunál Egan Foley holdpap bizonytalanul integetett fel, szintén magát takargatva. A hercegné sosem volt az a szégyellős fajta, tisztában volt azzal, amit a természet adott neki, és hogy a katonaélet kiképzése és viszontagságai formás izmokat adtak neki a hatékonyság mellett. Noha melleit éppen takarta a hosszú vörös haja, nem lepődött meg azon, ha jelen helyzetben valaki megbámulta. Nem tartott zaklatástól sem, ugyanis, ha valaki megpróbálta volna törött csontokkal engedte volna az útjára. Visszaintett Egannak.
- Nincs hideg így odakint?
- Hát szerencsére nincs rajtunk a tél, így elviselhetőbb egy fokkal. - válaszolta a férfi, egyértelműen a zavar jeleit mutatva. Lory nem tudta érte hibáztatni, az egész helyzet meglehetősen kínos volt, de legalább tudhatták, hogy egész Elatha ebben a kórságban szenvedett.
- Nem kéne elégetni őket? Én a földhöz szögeztem az enyéim. - lépett közelebb a férfi a szekrényre utalva.
- De igen. Én is erre gondoltam, bár félek mi van akkor, ha minden újra a régi lesz egyszer csak, és akkor sem lesz ruhánk? - tette fel a költői kérdést. Ha átmeneti varázslat volt, akkor lehet, hogy egyszercsak megnyugodtak, de nem kockáztathattak… - Várj egy percet lemegyek...
Keresett a konyhában egy tűzszerszámot. Elkötelezte magát a ruhaégetés mellett, így már azzal együtt ment ki a kertbe a holdpaphoz.
- Én mindenképpen elégetem őket, mert sosem lehet tudni, hogy mikor lesz a következő eset. Harc közben? Vagy éppenséggel más fontosabb eseményen? - elmélkedett hangosan. - Várj meg, mindjárt visszatérek.
Egan elszaladt Loreena pedig szekrény tetején ülve várta vissza, gondolkozva a különös jelenség okain. A férfi öt perc után sietős léptekkel tért vissza kezében erősen fogva a vérszomjas holdpap öltözékét, majd egy tőrrel hozzászögezte a szekrényhez.
- Bizarr, hogy ki akar nyírni, de a tűz majd elvégzi a dolgát.
Loreena felsóhajtott.
- Rendben. Remélem nem fűzött hozzá érzelem.
- Nem volt semmi kötődés hozzájuk.
Nem volt kedve felgyújtani, egyszerűen sajnálta a szép ruháit, de nem látott más megoldást. Szikrát csiholt a tűzszerszámból, majd fújni kezdte míg az lángra nem kapott. A ruhák vergődtek benne, mintha menekülni akartak volna. Szándékosan nem nézett Eganra, és próbált nem tudomást venni a meztelenségéről, de ez elég nehéz volt jelen helyzetben. Örülnie kellett volna, hogy Elathában élt, és ezért megnézhette most a sok sötét tünde férfi hátsó felét kendőzetlenül, de az egész helyzet túl abszurd volt ahhoz, hogy képes legyen ilyesmire gondolni. A tünde termékenységünnepre emlékeztette, és hogy megeshetett, hogy a világ egyetlen végtelen hosszú Belleteynné fog válni.
- Voltál már Walpurgison?
- Hallottam már róla, de sosem úgy jött ki a lépés, hogy azon részt vegyek. Sokat segítek másoknak, s ez rendszerint sérüléssel jár, részben fizikálisan.
- Kicsit arra emlékeztet.- folytatta rendíthetetlenül, mintha a beszéd el tudta volna terelni a figyelmet a felettébb kínos szituációról. - Tüzek, tánc, és sok meztelenség évente egyszer. Remélem ez se lesz több.
Felegyenesedett és a holdpapra nézett.
- Füzök egy teát, hogy átmelegedjünk, és megnézem hátha a páncélom még engedelmes. Kényelmetlen lesz aláöltözés nélkül de ennél az is jobb lesz.
- Valóban? Olyan lenne a Walpurgis? - kérdezett vissza Egan unott arccal. - Pedig a Holdvallás szintén természetvallás. Mégis szeretjük takargatni magunkat. A teát megköszönném. S nem rossz elképzelés a páncéllal. Én kaphatnék egy törölközőt, amivel eltakarhatnám magam? Vagy azok úgyszintén gyilkos szándékúak?
- Hát a walpurgison már elég sok mindent felszívnak és megisznak a tündék mire idáig eljutnak. Persze mindezt szertartásosan, leginkább azért, hogy a lehető legközelebb kerüljünk a belső igazi valónkhoz, ahogyan a Természetből eredetileg kiléptünk. - vont vállat, miközben magyarázott. Nem akart megtéríteni egy holdpapot, de egy külsősnek valóban különös lehetett a tünde ünnep.
- Jobban belegondolva a Holdanya a termékenység szimbóluma. Így nem lehetne szebben lefesteni a képet, mint egy holdfényben úszó egészséges nő. Nem takarja el a testét, mert teljesen tisztában van kinézetével.
Úgy tűnt a holdpap is megértette mire gondolt, vagy legalábbis mi lehet a tünde filozófiának egy apró szelete ezzel kapcsolatban.
Beinvitálta a férfit és feltett egy fémkannába vizet főzni, addig pedig körbenézett a házban.
- A törölköző is veszélyes... Textil az is. - húzta el a száját.
- Pedig reménykedtem benne, hogy lesz valami, ami elfedhetem magam.
Felszaladt és előszedte a ládából a lovagi páncélját, és ismét hálát adott, hogy volt egy kis előkéje is, így mindent takart, amit kellett. Tíz perc alatt, ameddig a tea elkészült felöltözött és megcsodálta magát a tükörben. Egész jól nézett ki így, hogy csak páncél volt rajta de ahol ruhának kellett volna lennie ott most csak a bőre látszott. Szerencsére a szetthez tartozott egy hosszú, combközépig érő csizma rész is, így egész viselhető lett az összkép. Visszament a konyhába, és leöntötte a tealeveleket vízzel, majd kitöltötte két agyag bögrébe.
- Talán a holdőrök kaszárnyájában tudnának adni neked is hasonlót.
- Nem hinném, hogy kölcsönöznének egy holdpapnak páncélt csupán a ruhájuk miatt. Emellett ha hazaérkezek, akkor én még nem is tudom, hogy a saját ruhásszekrényemmel hogyan fogok elbánni.
- Szerintem ez most elég extrém helyzet ahhoz, hogy ne tagadják meg senkitől az öltözéket, ha van még felesleges. De majd parancsba adom. - vont vállat mosolyogva. Sokkal jobban érezte magát így, hogy legalább rajta volt bőrpáncél, remélte, hogy Egannak is kevésbé kínos így beszélgetni, bár rajta még mindig nem volt semmi.
- Odaadnám a férjemét, de ő is a kaszárnyában tartja a sajátját.- hirtelen elsápadt. - És nagyon remélem hogy éppen rajta van!
- Mindenesetre, köszönöm ezen ötletet.
Már az elképzelés is borzalmas volt, hogy Armin Fairlight meztelenül sétáljon végig a Köderdőn. Nehezen tudott volna kitalálni ennél kívánatosabb és csodálatosabb látványt, a gond az volt, hogy ezzel minden bizonnyal nem volt egyedül, és számos csodás külsejű meztelen sötét tünde nimfa próbálta volna elcsábítani az úton. A féltékenység lángjai kínzón égették a belsőjét.
Egan érintése a derekán rántotta vissza a jelen térbe és időbe. Összerezzent és kérdőn nézett fel a férfira, mire az rögtön mentegetőzni kezdett.
- Bocsásson meg illetlenségemért Loreena, azt hittem rosszul van.
- Semmi gond. Jól vagyok, csak belegondoltam, hogy hány sötét tünde nő kajtatja majd az uramat mire elér a páncéljáig. Szerintem le kéne lőnöm őket vagy a helyzetre való tekintettel elengedjem a történetet?
Szeretett volna lealább egy sisakot adni a másiknak, hogy az eltakarhassa magát vele de sajnos nem volt. Inkább leült az asztalhoz kortyolgatni a teáját, távolabb húzódva a holdpaptól.
- Nos vajon rajtam kívül még mennyien fogják megnézni Loreena? Ettől az esettől nem bénulhat le a hétköznap, mert, akkor minden sötét tünde a házába menekülne, s nem jönne elő.
Igaza volt, most kettőn állt a vásár, a férje is ugyanannyira féltékeny lehetett az éhes tekintetekre, mint amennyire most ő volt az már csak a gondolattól is. De ettől az élet tényleg nem állhatott meg.
- Mi történhetett amitől megvadultak?
- Biztosan magasszintű mágiáról van szó, hiszen egy vámpír nem rendelkezhet ekkora hatalommal.
- Vámpír? Miből gondolja hogy vámpír volt?
- Nos mert az emberek nem készítenek ilyen minőségű ruhákat. A tündék és sötét tündék megint csak más minőségűeket készítenek. Legalábbis ezt vélem.
- De az összes ruha?
Nehezen tudta elképzelni, hogy a Dornburgok varrták Elatha összes szövetruháját, pedig mégis lehetett, hogy ez állt a háttérben… Vagy valami gonosz varázslatot bocsájtottak minden textilre. Kinek a fejéből pattanhatott ki egy ilyen aljas világuralomra törő terv?
[color=Aqua]- Hmm összes ruhát ki kellett dobni? - kérdezett vissza Egan. Loreena bólintott.
- Mindet. Bár ez nem zárja ki a vámpírokat...
- Akkor itt mi valamiről lemaradtunk a múltban. Ha az összes öltözet veszélyes, akkor csak egy helyről származhat, s ráadásul nem véletlenségből. De felmerül a kérdés bennem, hogy miért egyszerre?
- Lehet egy elrejtette mágiát aktiváltak be, ami ott volt minden szövetben....- megmasszírozta a homlokát. Még az elképzelés is szürreális volt, és mégis itt ültek benne.
- Az lehetetlenség! - jelentette ki vehemensen a holdpap, majd kicsit nyugodtabban folytatta. - Nagy szintű mágiával képesek lehettek egyszerre az összes textil rohamra bírni. Van olyan sanda gyanúm, hogy nem egy alak műve.
A férfi felállt és gondolataiba mélyedve kezdett fel-alá sétálni. A hercegné gyanította, hogy a másik mindig ezt csinálta amikor valami komoly problémával találta szembe magát, és szinte meg is feledkezhetett meztelensége tényéről. Loreena egy percre rajta felejtette a tekintetét. Hát igen… Sötét tünde férfiak… Nem lett volna meglepve, ha ez után az eset utána Veronia teljes női lakossága a köderdőbe költözne.
- A kérdés inkább az, hogyan szerezzük vissza az uralmat a ruháink felett? Hosszú távon dörzsöl a bőrpáncél is...
- Ha mágiát aktiválták, akkor több lehetséges megoldás van. - a férfi letette a bögréjét az asztalra. - Igazán mutatós a bőrpáncél. Ki készítette? - kérdezte miközben a holdpap szeme leplezetlenül állapodott meg a hercegné mellein, pedig azt még egész jól takarta a páncél. Lory nem tudta érte hibáztatni, és elkönyvelte az állást egyenlőnek. Büszkén mosolyodott el a páncéljára nézve.
- Ez a tünde királyság hivatalos lovagi páncélja. A királynő készíttette a méretemre. Egyértelműen és száz százalékban tünde munka ráadásul bőr és nem textil.
Ismét felsóhajtott.
- Ha más megoldás nincs vehetünk egy csomó bőrt és elkezdhetünk azokból ruhákat varratni.
- Én nem mondok le ilyen könnyen a ruha kérdésről. Csupán elméleteim vannak arról, hogy miként nyerhetnénk ebben a küzdelemben. Egy próbát megérne kisérletezni. Vajon egy másfajta mágia befolyásolná a működését? Vagy esetleg meg kellene törni a jelenlegi mágia hatást.
Egan ismét felé fordult, két kezével takarva el előtte a férfiasságát, pedig már rég mindegy volt…
- Nincs mit szégyelned. - jegyezte meg mintegy mellékesen. Már mindet látott az elmúlt tíz percben.
- Egy próbát megér. De ezt viszont már ráhagyom a holdpapokra. - válaszolta a mágiával való kísérletezés kérdésére. Nem tudott volna hasznos lenni, főleg, hogy a mágia elméletéhez annyit értett mint egy fadarab. Ő csak használta, amit felfedezett magában és rendületlenül hitt a Természet erejében.
- Loreena neked sincs mit szégyelned. - válaszolta Egan valószínűleg zavarában… Ugyanis Lory egyáltalán nem szégyellt magán semmit, csupán a meztelenség kezelése volt nehéz ellenkező nemű tündék között alkohol nélkül.
- Kérhetném a segítséged ruha ügyben? S egyben visszafizethetném a meghívást egy teára.
- Persze. Miben kéne segítenem?
- Nos igazából megoldom. Majd valahogyan a ruhásszekrényemmel elbánok. - mondta.
- Most pedig megyek leszámolni a vámpír öltözettel.
A hercegné kikísérte a vendégét az ajtóig. Kicsit csodálkozott, hogy az előbb még a segítségét kérte, aztán hirtelen meggondolta magát a másik, de bizonyára kellemetlen volt így a közelében lenni. De nem tartóztatta így, hogy amúgy se lett volna túl nagy segítség.
- További kellemesebb napot. - köszönt el még a férfi, majd sietős léptekkel indult el az utca felé.
- Neked is. - motyogta még a nő, majd visszatért a házba. Meglehetősen furcsa nap volt… És egyikük sem sejtette, hogy ez a ruhákkal vívott véres háború kezdete volt.
Szerencsére a sötét tündéket nem olyan fából faragták, akik feladták harc nélkül. Hamar csatlakozott ő is az ellenállási mozgalomhoz, a Ruhátlan Tengerparthoz, remélve, hogy az majd végül csodálatos kristálytiszta tengerhez, homokhoz, és kókuszdióból készült melltartókhoz vezeti majd a népet…


_________________
"Find the lady of the light gone mad with the night
That's how you reshape destiny"
Felhasználó profiljának megtekintése

6Azonnali játék: Töten für töten Empty Re: Azonnali játék: Töten für töten on Csüt. Ápr. 27, 2017 4:08 pm

Vyrath

Vyrath
Kísértő
Kísértő
Átlestem a felborított asztal fölött, óvatosan, alig emelkedve ki a rögtönzött barikád védelméből, de épp eléggé hogy lássam őket. A hálóingem épp az ágyam alatt kutatott utánam, patyolat szövete úgy szívta magába az ottani koszt mintha sosem lett volna takarítva. Halkan sóhajtottam a borzalmas látványon, mert, bár alig öt perce megpróbált megfojtani szerettem azt a ruhát. Meg azért reménykedtem, hogy pedánsabbnak neveltem, végül is mindig nagy gondot fordítottam rá. A vérttakaróm már okosabb volt a hálóruhámnál, két hosszú, lelógó részét lábaknak használva járt fel alá a szobában, míg bele nem ütközött az asztalba. Lebújtam mögé, nehogy a bordó szövet észrevegyen és néma imát mormolva szorítottam rá az ujjaimat a kardomra. Sok ellenséggel harcoltam már, voltak férfiak, nők, vadak, árnyak és rémek a sötétségből – de semmi nem volt olyan rémisztő, mint amikor az embert a saját ruhatára próbálja megölni. Mert túl adottnak vesszük, hogy bármi elárulhat, a legjobb barátunk, a felettesünk, még a gyermekeink is, de a ruháink? Olyan, mintha azt mondanánk, az étkészlet akarna megölni. Halk surranást hallottam, ahogy a vérttakaró átdugta az elülső végét az asztal fölött és aranyozott rojtjai támadóan ágaskodtak fel, mint a tündék kígyóiról hírlett. Gyorsan csaptam le, és szinte a lelkemben hasadt fel a seb, amit a drága ruhán ejtettem. Egész életem és minden boldogságom megtestesítője volt a Canes Domini címerével hímezett nehéz pamutanyag, így nem esett jól hogy szét kellett szabdalnom. De inkább ez, minthogy a hitem címere fojtson meg, így kíméletlenül csaptam le rá újra és újra, míg végül csak cafatok maradtak. Sajnos ezzel elárultam magam és a hálóing halkan sziszegve csúszott ki az ágy alól, hogy befejezze, amit percekkel ezelőtt elkezdett. A nyaki részén még ott éktelenkedett a csúnya szakadás, ahol letéptem magamról és kibújtam belőle, karjai szorításában a csipkés bugyimat pörgette ostorként.
- Ne akard, hogy ezt tegyem! – álltam vele szembe nagyon komolyan, de a ruha csak tovább pörgette a fehérneműt és felém csusszant. Mint egy kifejezetten szemrevaló, drágának tűnő szellem kezében egy különösen perverz incubus fegyverével. – Hát jó! Te kényszerítettél! – szegeztem neki a kardom és támadásba lendültem. Oldalt lépve elkerültem a bugyi ostorcsapását, habár nem igazán tudtam, hogy mennyit tudott volna nekem ártani. Alapvetően szinte semmit, kényelmes és puha anyag volt, kissé sérülékeny, ám ki tudja az ördöngös mágia, amely rávette a többi ruhámat is a lázadásra nem tette-e veszélyesebbé. Jobb karja lendületesen indult meg felém, korbácsot utánozva felfelé kanyarodott, hogy az arcomra sújtson, de kardom éle belekapott és kettéhasította. A reccsenés, amivel a fegyver éle beleszakított a ruha vállrészébe szinte könnyekre fakasztott, de most nem volt itt az ideje a gyásznak. Azt majd csak a csata befejeztével. Elléptem a hálóing mellett, gyorsan kerülve mögé és hátulról is belevágtam a pengét. A selyem szinte megrándult, mintha fájdalom érte volna majd sebesen pördült meg, azonban számítottam erre. Kardom markolatig toltam a ruha anyagába, így a fordulással sikerült mellmagasságban kettévágnom, majd egy erőteljes felfelé rántással kettéhasítanom a kedvenc alvóöltözetemet. Ahogy a ruha megremegett és erőtlenül hullott előre gyorsan elkaptam, és a széthasadt válla alatt tartva magamhoz szorítottam. – Sajnálom! Tényleg sajnálom…
Hagytam, hogy a könnyű, szinte lehelet sima pókselyem kifolyjon az ujjaim közül és felálltam. Az ajtó mellett álló, hatalmas kétajtós gardrób nyikorogva nyílt ki, és a fa szárnyak közötti résben egy narancsvörös, buggyos ujj jelent meg, rajta halvány, arany színű csíkokkal.
- Ne! – nyögtem fel magatehetetlenül. – Csak te ne!
De kérlelésem magtalan maradt, ahogy a szekrény kitárult a legszebb (és igazából egyetlen) nem hivatali viseletem, egy naplementét idéző színű, földig érő nyári ruha, Konrad, Lothar és a szóbeszédek szerint maga Domicius mester közös ajándéka a huszadik születésnapomra fűzős derekát kihúzva lebegett elő. Dilemmába kerültem, mert az életre kelt ruhaköltemény nem hagyott nekem sok választást. Nem szabhattam szét a rendtársaim kedvességét és figyelmességét jelentő legszebb tárgyat, ugyanakkor neki feltett szándéka volt engem belefojtani az ujjának buggyos anyagába. Egyetlen lehetőségem az volt, ha valahogy eljutok az ajtóig és képes vagyok bezárni a ruhaszörnyet a cellámba.
- Beszéljük ezt meg, mint nő a ruhával. Te is tudod, hogy nem akarok neked ártani, ugye?
A ruha vagy nem tudta, vagy nem érdekelte, ugyanis az aranyozott csíkok fenyegetően csillantak meg és felém lendültek. Lapjára fordítottam a kardomat és amekkora erővel talt tőlem oldalra lendítettem, magam előtt tolva a szövetet és átreptetve az ajándékom a szobán, egyenesen a felborult asztal mögé, a vérttakaróm maradványaira. Nem tétovázhattam, mint a katapultból kilőtt kő iramodtam meg az ajtó felé, szinte feltépve azt, és ahogy bezáródott mögöttem hallottam odabentről a ruha szoknyarészének dühöt csapkodását a padlón. Teljes testsúlyommal nekidőltem a nyílászáró lapjának, állva a benti ruha meglepően erős rohamát, míg remegő ujjakkal rá nem toltam a reteszt. Belülről könnyebb volt bezárni, de szerencsére a növendékek fegyelmezése érdekében kívülről is volt egy viszonylag erős tolózár. Ha egy lovagot ez visszatartott, reméltem egy ruhával is elboldogul.
- Kristin nővér?! – hallottam meg egy ismerős hangot az oldalamról, és ahogy odapillantottam először a férfi csupasz mellkasával találkoztam.
- Domitius nagymester! – Nem bírtam leplezni a hangomban rejlő megkönnyebbültséget. Ahogy végignéztem a lovagon ő is egy szál karddal volt felvértezve, ruhái sehol, combján vörös folt éktelenkedett, mintha ostorcsapás érte volna. – Úgy látom ön is ugyanazt a furcsa álmot éli meg, mint én.
- Ez nem álom, Kristin nővér. – rázta meg a keresztes a fejét. Akármilyen furcsán nyakatekert és lehetetlen is volt a helyzet, a nagymester mindig higgadt és komoly volt. – Ez egy rég óta tervezett invázió.
- Invázió? Kitől? – emelkedett fel a szemöldököm, miközben erősebben feszültem neki az ajtónak. A benti ruha lendületet vehetett, mert rohamai egyre vadabbul csapkodták a fát és a retesz is fájdalmasan csikorgott.
- A Dornburg vámpíroktól. Legalább is a Katedrálisból ez a hír érkezett.
- A katedrálisból? – egy pillanatra hideg ujjakként csúszott végig mezítelen hátamon é combjaimon a félelem. A szentatyán mindig több ruha volt, mint bármelyik püspökön a hivatalából fogva, mi van, hogyha… De nem, az nem lehet. Sixtus atya nem halhatott meg ilyen nevetséges módon. – Ott is ez a helyzet?
- Egész Veronián, nővér. Alaposak voltak a rohadék vérszopók. Egyébként mi dühöng az ajtó túloldalán? – nézett a néha-néha megdöccenő falapra és egyik erős kezével nekitámaszkodva segített megtartani.
- A narancs-bíbor ruhám, mester.
- Az, amit mi… akarom mondani, amit a rendtársai adományoztak önnek? Még azt is elérte ez a bolond kór?
A helyzet ellenére elmosolyodtam. Tehát tényleg a Canes Domini rendíthetetlen nagymestere segítette ki a két fiút és vettek nekem születésnapomra egy gyönyörű öltözéket. Ami most meg akart ölni. Hová tart ez a világ?


_________________
"I am the eye of the storm
Inside I am silent and strong
Just waiting for the right moment to strike
Coiled like a cobra coming to life"
Felhasználó profiljának megtekintése

7Azonnali játék: Töten für töten Empty Re: Azonnali játék: Töten für töten on Csüt. Ápr. 27, 2017 5:44 pm

Hilde von Nebelturm

Hilde von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
Cérna... Fonál... Néhány jól kivitelezett tűbújtatás. Ennyi tartja életben a világunkat csakis. Ahogy ezek eltűnnek, úgy tűnik el az erkölcsök is. Némi pamuton lógott az egész társadalmunk, s ahogy a gombolyag elszakadt, véget ért az élet amit megszoktunk. Nem mondom azt, hogy könnyű volt, a káosz ami eluralkodott az utcákon egyszerűen leírhatatlan... Emberke tömkelege krumplis zsákokért szaladt, egymást feldöntve, menekülve a hadakozó zoknik és bugyitengeren át... Nekünk őriznünk kellett a rendet, csak úgy, meztelen a páncél alatt... Nehéz volt, tényleg nehéz... De ennél szívósabb faj vagyunk, ez nem jelentette azt, hogy el is jött a vég, amikor egy nagy birodalom elhull (S kétségtelen, Dél az erkölcs gyengéd cérnájába kapaszkodva tarthatta csak meg identitását) annak hamvából új születhet.

Nem mindenki találta a dolgot egy akkora katasztrófának, néhányan megváltást véltek felfedezni ebben, s miután elült a por a harcok végére (Mert kemény harcok voltak, a Dornburgok ruhái erős ellenfeleknek bizonyultak még egy kellően szikár egészséges férfiembernek is), mindenki örömében kiáltott, de hogy ki milyen örömből? Jó kérdés... Volt, ki a csupaszság felszabadító vidámsága miatt, volt, ki az erkölcs visszavezetéséért... Nem ért meglepetésként ez a fordulat, sorainkban mindig is éltek erkölcstelenek, elfek, démonok, alsóbbrendű lények akik nem értették a ruha értelmét... Lelkem belesajdult, de polgárháború tört ki a csupaszok és az öltözékesek között, míg végül a két csoport lekaszabolta egymást. Hellenburg majdnem teljesen elpusztult akkor, lakosságának száma lecsökkent, s aligha élhetnek ott többen tán egy ötezernél... De én nem tűrhettem, távoznom kellett.

Bármerre is jártam pusztulást láttam csak... Mételyt, mely eluralkodott Dél egykoron büszke népén. Meztelen kéjes hordákat, kik az erkölcsi igák és béklyók nélkül egymás hegyén hátán vonaglottak, Istentelen vonyítva az éjszakába a ruhátlanság felszabadító tényét... Vagy... Erkölcstelen eretnek szektákat, kik egyetlen megmaradt, s nem Dornburg műves foltos alsógatyát emeltek piedesztálra, s imádták mint az eleven Megváltót... Igen, nem is tudom miként éltem túl ezt, csak céltalan bolyongtam páncélban... Aztán jött a tél. Csakis Istenbe vetett szilárd hitemnek hála úszhattam meg a pokoli fagyot, mely végigsöpört egész Veronián. Sosem volt még ilyen hideg... Büntetés lett volna Uram? A meztelenek halomba fagyva, egymás hegyén és hátán feküdve kárhoztak el. Valódi kiérdemelt büntetés és ítélet volt ez, olyasmi, ami mély elégedettséggel töltött el... De persze itt sem volt vége a dolgoknak, s tavasszal ismét előbújtak a meztelenek a nyirkos meleg odvaikból, tovább táncolva eszeveszett vonyításukkal az erkölcstelenségtől elvöröslő egekig kiáltva.

Alapvetően elkerültem őket, ebben a világban nem éreztem jogot arra, hogy az önbíráskodás lágyan melengető gondolatába kapaszkodjak, ám ha mégis felkerestek engem kuriózumként, nem hagyhattam őket életben, gyorsan és emberségesen végeztem velük... Nem kértem kegyelmet, de nem is adtam sose. Ha egy falka megvadult meztelen hím lett volna halálom (Vagy ne adj Isten megromlásom) oka, hát összeszorított foggal, vagy jobb, elharapott nyelvvel viseltem volna azt... Furcsa. Talán egy ilyen találkozás után ébredtem csak rá, hogy a világ tényleg nem ért véget, hogy ez volt a valóság, mely újjászületett. Északon vajon mi történhetett? Ott is efféle embertelen helyzetek lehettek? Fogalmam sem volt, nem mehettem oda, kénytelen voltam megtalálni az elhívásomat, s bármilyen meglepő, meg is találtam... Egy fecskét követtem hosszasan a Schattenstahlig, pont úgy vezetett engem, mintha csak a Betlehemi csillag lett volna, s ahol holtan hullt el egy tárna bejárata előtt, ott leltem meg új otthonom, új célom.

Kellően ismertem a vasat ahhoz, hogy felismerjem, az itt lévő fém tisztasága messze nagyobb, mint amit bárhol láttam. Vajon miként nem lelt még erre rá senki sem? Letáboroztam, majd végül a közeli patakból agyagot hordtam, s nekikezdtem megépíteni az új életem alapjait... Nagyon kevesen jártak erre, minden enyém volt amit kívántam: Fa, víz, étel... Hosszú időbe telt amíg kitanultam azokat a szakmákat, amikre szükségem volt. Házat kellett emelnem magamnak, bányásznom kellett, vadásznom, ezt mind együtt... Valahogy mégsem kételkedtem egy pillanatra sem. Ez volt az a pontja a világnak, ahol a civilizációt újra tudom szervezni, ez a szent cél pedig elég volt ahhoz, hogy kreatívabb legyek mint bárki előttem. Ruha kellett, olyan ruha, ami sosem csalhatta meg az embert. Vas... A vas sosem hazudik. Sebesen elvetettem a páncélingek gondolatát, harchoz jónak bizonyultak, de túl súlyosak voltak, s nem is takartak eleget. Tanulmányoztam a természetet, megfigyeltem miként szőtte hálóját a pók, miként készítette fészkét a madár. Vékony fémfonál kellett, vékonyabb bárminél. Nem hazudok, tíz évembe tellett, hogy felfedezzem a módját annak, miként gyártsak olyan fémhúrt, mely eléggé vékony volt a fonáshoz... Ezt követte a fonás megtanulása... Fosztogatnom kellett, könyveket keresnem, valamilyen írásos emléket, melyben volt szó arról, hogyan is készítették régen az emberek a ruhákat. Dél még mindig egy forrongó katlan volt, az emberek megoszlottak, s két kisebb birodalmat hoztak létre: A meztelenek és az öltözöttek birodalmát (Amiket ráadásul a Dornburgok időnként érkező kóstolgató támogatása tovább sanyargatott). Utóbbi maga módján egy bolond karikatúra volt, rongyokat aggattak magukra, s azt viselték, mintha csak legszebb nemesi gúnya lett volna... Kudarcot vallottam, nem tagadom. A tudás elveszett, sehol sem leltem semmilyen ismeretet erről, s vissza kellett térnem otthonomban, ahol végül csakis a hit erejére számíthattam.... De az is cserben hagyott, így magam maradtam. További öt év vak próbálkozás után végül megleltem a fonás titkát, s elkészítettem az első fémruhát... Könnyű volt mint egy pihe (Már láncinghez viszonyítva), s mégis a maga módján egyszerű, magával cipelte azt a letűnt déli sikket....

Évek teltek el, a követők gyűjtése lassú és keserves volt, ám megérte. Jó iparosokat sikerült magam alá gyűjtenem, kiket valóban meg tudtam tanítani a fémszövés bonyolult művészetére... ÉN alapítottam tán a dolgot, de aligha lehettem a legügyesebb, sok embernek született affinitása volt ehhez. A kis saját kézzel felhúzott kalyibából és barlangból nem sokára olyasmi lett, ami nem született már évek óta: Egy új település. Gyermekek szaladtak végig azokon a lejtőkön, amik régen teljesen üresek voltak, zsibongás töltötte be a levegőt. Élet és nép költözött a helyre, oda, ahova is a fecske vezetett, s ekként emelte fel az emberiség utolsó patyolat szigetét a pogány erkölcstelenség állandóan hullámzó kosztengerén... Egy nyüzsgő kis pontot, ahol a régi erények és erkölcsök nem vesztették jelentésüket, egy olyan biztos talpazat, melyen bármely elvhű honfitárs kihúzhatta magát, s letelepedhetett. Dél elveszett... Az emberiség elveszett... De mi még kaptunk egy pár langymeleg napot a Dornburgok utolsó nagy támadása ellen... MOST IS OTT SORAKOZNAK A VÁROS FALAI ELŐTT, TALPIG TEXTILBEN, KACAGVA RAJTUNK! DE NE FÉLJETEK, NINCS OKUNK RESZKETNI! UTOLSÓ VÉRIG FOGJUK VÉDENI A MI KIS FÖLDÜNKET, S HA AZ UTOLSÓ VÉRÜNK IS ELFOLYT, HÁT A GYARLÓ KUTYÁKÉ LEHET VERONIA, DE SOSE FELEDJÉTEK, MI AKKOR IS EMBEREK VOLTUNK, MIKOR AZ EBEK VILÁGA VALA!


_________________
Oswald csodálatos alkotása a Veronia Beaches ERKÖLCSÖS Hildéről. Köszönöm szépen az alkotást.  http://kepfeltoltes.hu/160731/Ozy_rajz__Hilde__Szalmakalap_www.kepfeltoltes.hu_.jpg

Oswald másik csodálatos alkotása, egy sötétebb, komolyabb Hilde. Érdemes megfigyelni a fény játékát, a műésznő nagyszerűen rátapintott a megfelelő árnyalatokra. A true, haunting beauty. http://kepfeltoltes.hu/160810/Ozy_Rajz_www.kepfeltoltes.hu_.png

El vagyok én kényeztetve, még egy csodálatos alkotás a művésznőtől, immáron egy kicsit minimalistább, de legalább olyan kifejező stílusban. A Kép címe "Evil Hilde is Evil". Az alkotás nagyszerűen megragadja a mérgeskedő pukkancs Hildét. http://kepfeltoltes.hu/160810/Evil_Hilde_is_evel_www.kepfeltoltes.hu_.png
Felhasználó profiljának megtekintése

8Azonnali játék: Töten für töten Empty Re: Azonnali játék: Töten für töten on Pént. Ápr. 28, 2017 11:48 am

Aura von Neulander

Aura von Neulander
Vámpír Végrehajtó
Vámpír Végrehajtó
Számtalan próbát túléltem már ahhoz képest, hogy egyszerű tanárnő vagyok. Támadtak rám papok, üldözött a városőrség, harcoltam mélységi ellen, fogtam tolvajt, megküzdöttem a Boszorkánypöröllyel és még élek de még személyesen láttam Gustavot, észak királyát is.
Ezek közül egyik sem volt olyan ijesztő, mint amikor egyik reggel arra keltem, hogy két váltásnyi ruhámból az egyik épp a bokám köré tekeredik, és határozott tempóban kúszik felfelé. Nem gondolkodtam az okán, csak örültem, hogy meztelenül alszom, máskülönben a nyakam felé mászna épp.
Szemüveg nélkül semmit sem láttam, de nem volt időm ezen lamentálni. Azonnal megragadtam kedvenc blézerem ujját, és igyekeztem lefejteni combomról. Az persze nem adta ilyen könnyen magát, meg sem bírtam mozdítani túlfejlett tudásdémon izmaimmal, így elkeseredett lépésre szántam el magam.
Van valójában egy apró repedés mélyebben a romokban, ahol a Südarden vize szivárog be megszűrve, ott szoktam mosdani és mosni. Mellérohantam, a kis kőmedencének amit a csúrgó vájt magának a mészkőbe az évek során, pokoltűz dárdát idéztem a kezembe, és belenyomtam a ruha legvastagabb részébe. Az azonnal lángra lobbant, és engedett, de nem esett le rólam.
De hát ezér jöttem ide. Beléptem a víz alá hogy ne égjek meg, és a már meggyengült ruhát lefejtettem magamról és az ősi mélységekbe vetettem. Fáradtan kiléptem a víz alól.
Mi a fene történt? Ilyet még nem tapasztaltam, azonnal a könyveimhez siettem, de mielőtt olvasásba foghattam volna, sikolyokat hallottam kintről, valamint a katonaság vezényszavait. Indultam is hogy kilépjek, és reflexből nyúltam a vastagabb, téli öltözetemért, de az előbbi események hatása alatt gyorsan elrántottam a kezem.
Ezt nagyon jól tettem, ugyanis a vékony kabátom ujja azonnal lebbent a kezem irányába. Gyorsan lekontráztam egy pokoltüzes elemi lövedékkel,  és inkább a szárnyaimmal takartam el a kényes részeket. Félrerántva a préselt farostlemezt és a számtalan pokrócot ami a bejáratomat fedte, apokaliptikus látvány fogadott.
Kétségbeesett emberek próbáltak menekülni a fojtogató ruhadarabjaik szorításából, mindhiába. Egy közeli asszonyban felismertem a pék feleségét, és gyorsan a briósom segítségére akartam sietni, de egy ragyogó penge szelte át a sötétséget, és egy közeli sikátorból von Heimsroth lovag szerencsére páncélos alakja bukkant elő.
Sok vér volt rajta. Ráadásul mind az övé. Nyilván ha ez a helyzet, nem tudott a páncél alá öltözni, és ez kegyetlen sebeket okozhat neki. Meg minden templomosnak, akik az utcákon harcolnak épp.
- Von Heimsroth lovag! - Futottam oda, mire ő felém fordította hollódoktorokra emlékeztető maszkos arcát, majd olyan gyorsan az ellenkező irányba is. Minthogy rájöttem, Alaric maga is egy fiatalember, ez rögvest zavarba hozott, ráadásul az elmúlt időben kicsit több zsír is rám rakódott, így inkább mögé álltam, és még a kezeimet is intim tájékaim fölé tettem. Nem voltam én ehhez hozzászokva. - A városban... milyen a helyzet? Mi ez?
- Tartjuk. A Dornburgok műve. Hamarosan nagy bajan leszünk, kellene egy nagyobb skálájú dolog. A falon kívül még nem voltam.
Tudtam is, hogy tennem kell valamit, így bólintottam, inkább magamnak.
- Ne aggódjon, intézkedem. Kitalálok valamit.
- Vigyázzon magára!
Ő maga elindult egy másik közeli bajbajutott felé, én pedig a kikötőváros felé vettem az irányt. Az utcán is kaotikusan keveredett ember ruhával, hús a szövettel. Az egész egy pervez tünde játékra emlékeztetett, amit még elképzelni is túl zavarbaejtő volt számomra.
Dornburgok... A vámpírok szabói, akik különleges technikával eggyé tunak válni öltözetükkel. És most minket támadnak. Nyilván minden ruha Dornburg volt már.
A tűz vitte őket rendesen. Kellett egy módszert találnom, amivel a civilek hatékonyan tudják visszaszorítani a zavart. Viszont jelenlegi helyzetemben nem támaszkodhattam bárkire, hiszen ha valaki zavarban van, lényegesen rosszabbul harcol.
Találnom kellett egy olyan réteget a társadalomban, akiknek semmilyen szégenérzetük sincs. Miután a kereskedőket és a politikusokat elvetettem (vagy nem tudnának együttműködni, vagy képtelenek lennének eldönteni, hogy mit csináljanak), a paráznákra esett a választásom, így utamat a legközelebbi bordélyház felé vettem.
A vörös lámpás negyed szerencsére mindenkinek könnyen észrevehető helyre épült így nem kellett túl sokat keresgélnem, és berohantam a legelsőbe. Meglepő módon az örömlányok nagyon jól kordában tartották a helyzetet, és valahogy mindent időben felgyújtottak., most pedig egy bejáratot kivéve mindent eltorlaszoltak. Meglepően ügyesek – gondoltam.
Miután azonosítottak, hogy nem valami ruha vagyok (ehhez le kellett engednem a takarásom, de hát ezek csak nők), a madam lépett elém.
- Itt volt az ideje, hogy küldjön valakit a palota! - Mondta szemmel láthatóan bosszúsan. Nem akartam tönkretenni a az elképzeléseit, így bólintottam.
- Asael Mae-Edom vagyok, helyettes mágus. Csak maguk menthetik meg Hellenburgot. Kérem halgassanak rám!
A középkorú, lassan idősödő nő felvont szemöldökökkel nézett rám. Mögötte pedig a többiek nevettek. Sejtettem, hogy abszurd lesz a helyzet számukra.
- Mivel nem kell a ruhát sem levenni senkinek, legfeljebb ha a gazdasági csődtől menthetjük meg ezt a várost... De mondja, aztán megtesszük, amit tudunk.
- Kiváló.- Bólintottam. - Hogyan szabadultak meg ezektől?- Böktem az összeégett ruhacafatok és hamudomb felé.
- Alábecsülöd a kurvákat, drágám. Nem erősebbek ezek azoknál, mint akik fizetés nélkül akarnak távozni.
Ez elgondolkodtatott: Vajon én vagyok elképesztően gyenge, vagy ezek a nők tartoznak valami különleges erőkategórába?
- Ez csak megkönnyíti a dolgokat. A terv a következő: Állítsa a... beosztottait kettes-hármas csoportokba, adjon fáklyát és vödröt mindegyik párosnak! Prioritást élvez a már elkapott emberek megmentése. A formula egyszerű: A fáklyás illető meggyújtja a ruhát, a vödrös pedig vizet loccsant rá, mielőtt komolyan megégne az illető, akit épp készül meggyilkolni. Amikor megégnek, meggyengülnek kicsit, akkor le lehet rángatni róluk az... izéket. Menni fog?
A madam hátranézett, a többiek vagy vállat vontak, vagy bólintottak.
- Voltak ennél rosszabb kuncsaftjaink is. Azokkal, amik még sétálnak mi legyen? Azokkal nehezen tudunk bármit is kezdeni.
- Mozogjanak azokon a területeken, ahol lovagokat látnak! Már megkezdték az előrenyomulást, szóval ki kell tartaniuk!
-Hát rendben, démonkisasszony. Menjen a dolgára, mi intézkedünk.
- Ugyan ezeket adják tovább a többi házban is!
A végét már vissza se nézve mondtam, futottam azonnal ki. A dolog a lovagokról hazugság volt persze, fogalmam sincs, hol vannak. Valakiket viszont hívnom kellett, hogy effektíven tudjanak működni itt, szóval azonnal a helyiőrség posztja felé vettem az utamat.
Nem számítva arra, hogy a helyi szabó mellett is el kell haladnom. Pont, amikor odaértem, nagy vehemenciával törtek ki a helyiség ablakai, és szökőár módjára ömlöttek rám a kígyószerűen kúszó ruhák. Eldobtam pár pokoltűz dárdát, hogy mentsem a helyzetet, de esélytelen volt. Befutottam egy sikátorba, hátha elveszítik a nyomom, de mind hiába: Mintha vadászkutyák lennének, sebesen követtek.
Hamar zsákutcába futottam. Minden veszni látszott. Ennyivel akkor sem bírtam volna el, ha tekintélyes mágus lennék, szóval felkészültem a halálra. Becsuktam a szemem, és elfordítottam a fejem. Végre, visszakerülhetek a jogos helyemre. Azért élveztem a földi életet, ismét.

- Don't lose your way!- Egy számomra ismeretlen nyelvű kiáltás hangzott a falról fölöttem, azonnal feltekintettem. Egy huszas éveiben lévő sötét tünde volt az, teljesen meztelenül természetesen. Egyszerre örültem, viszont ugyan ilyen tempóban traumatizálódtam is a látványtól. Legyek bár tudásdémon egy sötét tünde hímtagjára nem vagyok kíváncsi. Semennyire.
Az illető leugrott, és elképesztő tempóban kezdte lekaszálni a megvadult öltözeteket. Hamar végzett, sokkal hamarabb, mint én bárhogy is képes lennék. A végén odasétált, én ösztönösen eltakartam magam.
- Ne félj, démon! A Ruhátlan Tengerpart védelme alatt állsz.
A tünde visszataszítóan széles mosolya komolyan elgondolkodtatott, hogy jobb lett volna beleesni a ruhák szorító fogságába, de sóhajtottam, és bólintottam.
- Köszönöm. A városőrséget...
Megrázta a fejét.
- Reménytelen. A fele már beleolvadt a ruhákba.
Ez ledöbbentett alaposan. Tehát a veszély nagyobb, mint sejtettem. Ezek nem megölni akarnak – hanem beolvasztani. Egy másodpercet vártam, majd a tündére néztem.
- Vagytok többen is?
- Hát persze! Egy egész seregnyien. Mi vagyunk az utolsók, akik ellenállnak. Mi vagyunk, akik véget vetnek a ruhák uralmának! Mi vagyunk a Ruhátl...
- Jó, jó, vezess... - Intettem neki, mire ő ismét elmosolyodott, majd elindult előttem.
Valóban, soha sem gondoltam volna, hogy életem legnagyobb kihívását pont a ruhák fogják jelenteni. Ráadásul szövetkeznem kell egy halom meztelen tündével is. Jut eszembe...

Most akkor így fogunk maradni?!

Felhasználó profiljának megtekintése

9Azonnali játék: Töten für töten Empty Re: Azonnali játék: Töten für töten on Pént. Ápr. 28, 2017 10:07 pm

Admin

Admin
az Isten Lángja
az Isten Lángja
Nagyszerű agybajok voltak, mindenkinek jár az 1500 váltó jutalom! Very Happy


_________________
"Én vagyok Abaddón, e földnek bírája. Az Úr megítélt titeket és konkolynak találtattatok. Negyven és még annyi napotok van, hogy bűnbánatot gyakoroljatok, utána az élő Isten szent tüzében vesztek el mindahányan. Ez volt az első és utolsó szózat, melyet hozzátok intéztem."
Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.