Quest for Azrael
Would you like to react to this message? Create an account in a few clicks or log in to continue.
Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Legutóbbi témák

» [Útvesztő] A magoi hét próbája
by Jozef Strandgut Kedd Márc. 26, 2024 7:29 pm

» Küldetés: Hogyan rajzolj határvonalat
by Wilhelmina von Nachtraben Hétf. Márc. 25, 2024 9:01 pm

» Rothadó kalász - Észak (V.I.Sz. 822. Ősz)
by Robin Holzer Szomb. Márc. 23, 2024 7:52 pm

» Várakozás a semmibe
by Kyrien Von Nachtraben Szomb. Márc. 23, 2024 11:26 am

» Sötétségből a fényre.
by Kyrien Von Nachtraben Szomb. Márc. 23, 2024 11:23 am

» [Magánküldetés] Rote Fenster hinter den Wänden (V.I.Sz. 822. Nyár)
by Nessaris Maera Csüt. Márc. 21, 2024 7:14 pm

» Kyrien Von Nachtraben
by Kyrien Von Nachtraben Csüt. Márc. 21, 2024 1:33 pm

» Toborzó irodák
by Kyrien Von Nachtraben Csüt. Márc. 21, 2024 1:31 pm

» Kyrien Von Nachtraben
by Waldert von Dunkelwald Csüt. Márc. 21, 2024 11:42 am


Ön nincs belépve. Kérjük, jelentkezzen be vagy regisztráljon

Azonnali: Emlékek

3 posters

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1Azonnali: Emlékek  Empty Azonnali: Emlékek Csüt. Május 25, 2017 12:54 pm

Ciel von Eisenschnittel

Ciel von Eisenschnittel
Felderítő Kapitány
Felderítő Kapitány

Mindenkinél előfordul, hogy szeretne valahova írni, ám ez valahogy mégsem sikerül. Elfoglaltság, esetleg kedvhiány, inspirációprobléma... Vannak írások, amiket nem tudunk megalkotni, aztán később pedig szomorkodunk, hogy de jó lett volna! Ezt az azonnalit pont ilyen indokból tettem most ki. A játékos kiválaszthat egy eddig nem megírt azonnalit, s azt elkészítheti (Ebből kivételek az ünnepi és egyedi jutalmakat adó azonnalik). Az ezért kapott jutalom megegyezik a kiválasztott azonnali jutalmával. Kérlek a hozzászólás elején jelezzétek nekem, hogy melyik azonnali ez, s rakjatok oda linket is, ha lehetséges. Az eddig lezárt azonnalikat az archívumban csemegézhetitek.

Határidő: Június 4.
Jutalom: Változó

2Azonnali: Emlékek  Empty Re: Azonnali: Emlékek Vas. Jún. 04, 2017 6:56 pm

Crispin Shadowbane

Crispin Shadowbane
Éjvándor
Éjvándor

Üdv, a választott Azonnalim:
[Azonnali] Fagyos Világ

  Két nap telt el azóta, hogy a sátorban felébredtem. Két nap, kínlódással és fájdalommal teli, ami alatt úgy éreztem, mint ha az egész világ a feje tetejére állt volna, mint ha kiragadtak volna az eddig megszokott komfort zónámból és valami kegyetlen és kietlen világba száműztek volna. Mondjuk ez nem is volt hazugság. Mert tényleg egy kegyetlen és kietlen világban voltam, még hozzá nem máshol, mint egy rohadt jeges vidéken, ahol ameddig csak a szem ellát, havat, jeget és sziklákat láthat az erre felé utazó. A Nap sugarai néha megcsillannak a befagyott tavak felszínén, s a szél olyan kegyetlenül csap le mindenkire, mint ha csak el akarná űzni azokat a felségterületéről. A hideg beférkőzött a ruháim alá, akárhány réteget is viseltem és elszívta minden erőmet és testhőmet. A vacogás itt megszokott volt és minden napos, a meleg már kevésbé. Nem is emlékszem, hogy volt-e egyáltalán egy olyan perc is, amikor nem álltam volna a fagyhalál szélén.
  Az első nap volt a legrosszabb. Amikor felkeltem, tényleg fogalmam sem volt arról, hogy miként is kerültem ide, csak azt tudtam, hogy valami nagyon nincs rendben. A fejfájás elviselhetetlen volt, azonban nem ez volt az egészben a leggázosabb, hanem az, hogy a rohadt bal lábam el volt törve, s bár valaki sínbe rakta, túl sok hasznát nem láttam. Az, hogy ki is segített rajtam, és végül is, kinek a sátrában ébredtem fel, a mai napig teljesen homályos számomra. Ahogy erőm volt arra, hogy felkeljek, kiléptem a sátorból, hogy megkeressem névtelen és arctalan jóakaróm nyomait, azonban ahogy kiléptem a menedékemből, mellkason vágott az erős, jeges szél, amely vissza is taszított a hajlékomba. Idegességemben a kardomat használva mankónak, mászkálni kezdtem a kis helyen, hogy legalább valamiféle hőt termeljek, mert tudtam, hogy ha itt megállok, akár csak egy pillanatra is, kockáztatom a fagyhalált. Szerencsére a táskám velem volt, azonban Dracon nem, és még csak a nyomát se láttam a kis dögnek. A táskámhoz lépve megláttam rajta az égés nyomokat. Aztán végig néztem magamon. A ruhám is égett volt és pár helyen a bőröm is vörös volt. Rossz emlékek...


- Hát itt van a Nagy Cynewulf? Minő meglepetés! - csattant fel a hang mögöttem.
  Hátra néztem az alakra, aki közeledett felém. De nem volt egyedül, még vagy öt-hat marcona férfi követte őt, kezükben kivont fegyverekkel, s bár ezek csak bunkósbotok voltak, bőven elegendőnek bizonyultak a későbbiek során, hogy ellássák a bajomat. A közeledőktől elfordulva végig néztem az előttem heverő testeken. Négy halott, kettő haldokló, egy pedig örök életére megbénult.
  Emlékszem, ahogy végig rohantam a kis falucska utcáin. Az egész küldetés rosszul sült el. Egy rohadt csapda volt, amit nekem állítottak, hogy megtoroljanak egy régi sérelmet. Miután végeztem a célponttal, elhagytam annak a házát és belebotlottam abba a hét fős társaságba, akik már vártam rám. Nem voltak valami túl veszélyes alakok, inkább csenevészek voltak és gyengék. Valami barom pár botot nyomott a parasztok kezébe, és azt mondta nekik, ha megölik azt, aki kilép a házból, egész életükre elfelejthetik a földtúrást. Mit tehettek volna? Utasítsák vissza? Ezen a vidéken megélni, itt, az Északi Pusztaföld közelében nehéz meló volt. A föld gyakran túl keménynek bizonyult ahhoz, hogy normálisan meg lehessen művelni és se a búza, se a kukorica nem nagyon nőtt meg benne. Persze, ott volt még az állattartás is, azonban azoknak a dögöknek is kell valami abrak, amit drága pénzért kellett megvenni a piacon, úgy hogy lényegében túl sok profitot nem termeltek, annak a nagy részét is elvitte a helyi földesúr. Reménytelen egy életük volt, s most, hogy meglebegtettek előttük pár vaskos erszényt, miért is mondták volna vissza? A családjukra is gondolni kellett.
  Nem volt gyomrom ahhoz, hogy végezzek velük, de inkább Ők, mint én. Legnagyobb balszerencséjükre Dracon is csatlakozott a harchoz, és a látványa elég volt ahhoz, hogy az ostoba, tudatlan és babonás parasztok megijedjenek és ne mutassanak túl nagy ellenállást. A harc gyors volt és a maga nemében kegyetlen. Alig fél tucatszor sikerült valamelyik szerencsétlen flótásnak rám csapnia, de azok az ütések piszok erősek voltak. A harcot pár sekély sebbel és egy kegyetlenül fájó jobb kézzel zártam. Aztán jöttek ezek a barmok...

- Meglepetés, hogy túléltem az árulásotokat? Ennyit a becsületességről!
- Ugyan már, ez nem becsület vagy becstelenség kérdése. Ez bosszú kérdése. A múltban elárultál minket, miután mi elárultunk téged, ez most mellékes; de akkor is: az árulás az árulás. Elvégezted a feladatodat, és most itt az ideje, hogy meghalj.
  Harci állásba helyezkedtem. Reménytelen volt, de nem fogok úgy meghalni, hogy ne védekeznék. Dracon mellettem felbődült. Túl későn vettem észre, hogy valaki a hátam mögött bukkan fel. Mire megfordulhattam volna, már öklével le is csapott és én elterültem a földön. A többiek is odaértek és a botok lecsaptak. Nem egyszer, s nem is kétszer. Amikor már azt hittem, hogy vége az egésznek, abba hagyták az egészet. Dracon őrülten tombolt, de lefogták és elhurcolták valahova. Ez volt az utolsó alkalom, hogy láttam őt. Aztán egy alak tornyosult felém. A szószóló.
- Hidd el, jó sok melegre lesz szükséged ott, ahova most mész. Vedd úgy, hogy ez az utolsó ajándékunk!
   Valaki átfordított a hátamra és éreztem, hogy valamit locsolnak rám. Egy fáklya fénye világította meg a poros földet. Aztán jött az elviselhetetlen fájdalom, ahogy az a valami lángra lobbant a hátamon és a fájdalomtól elájulok...
  ....napokkal később egy sátorban ébredtem, erős fejfájással, törött bal lábbal és rossz emlékekkel. Az összes cuccom itt volt velem. Azok a szemetek játszadozni akarnak velem? Hát megkapják.


  A távcsövemmel figyeltem a kietlen pusztaságot, próbálva eltalálni azt, hogy még is, merre induljak neki. Fázósan húztam össze magamon a ruháimat. Mindent magamra vettem, még a tartalékokat is, ami miatt viszont a mozgásom igen csak nehézkessé vállt. De legalább nem fagytam rögtön halálra. Dracon-nak azóta se láttam a nyomát, ahogy életnek sem, s a kajám is fogytán volt. Fát nem találtam, amivel tüzet gyújthattam volna, így havat se tudtam normálisan olvasztani. Telepakoltam egy kulacsot tiszta fehér hóval és most ott volt a több réteg ruha alatt, az övemre erősítve, remélve, hogy a testhőmtől majd kissé megolvad. Végül a távolban megláttam valamit, bár a távcsővel se tudtam pontosan kivenni, csak egy távoli, mozgó alak. Ember-e vagy állat, fogalmam sem volt, de hosszú idő óta az első jele valamifajta életnek. Itt volt az ideje indulni. Visszabicegtem a sátorba, és szemügyre vettem az ott kiterített készleteimet, azok közül is első körben a legfontosabbat: négy gyógyital és két élénkítő ital. A lábam még mindig kegyetlenül fájt, így bár nehéz szívvel, de kénytelen voltam megkezdeni már most a készletek felélését. Reméltem, hogy a későbbiekben nem lesz rá szükségem. Az ital hatását rögtön éreztem, bár a csontokat nem forrasztotta teljesen össze, ahhoz erősebb cucc kellett volna, de legalább valamennyivel jobban tudtam használni a bal lábamat és bár irtózatosan fájt, nem kellett Vengeance-ot mankóként használnom. A sátor belső bélése vékony, fehér lepedő szerű anyagból állt, ami most pont jól jött. Vagy negyed órát elszórakoztam vele, mire leszaggattam és még több időbe telt, mire csíkokra vágtam. Most ott ültem, a pusztítás kellős közepén, lenézve pár csinatos szövetdarabbal, amelyeket elkezdtem magam köré tekerni. Először a lábaimra fordítottam némi figyelmet, majd a karjaimra és végül a felső ruházatomat is betekertem a fehér anyaggal. Se tűm, se cérnám nem volt, amivel normálisan rögzíthettem volna, így csak remélni tudtam, hogy a szorosra kötött tripla csomók tartani fognak. Meg kell vallani, hogy kegyetlenül kényelmetlen volt, de meg volt az álca ruhám. Arcom elé húztam a kék sálamat, majd egy vastagabb csíkkal azt is eltakartam. A kapucnim sajnos fekete volt, és nem volt elég anyagom arra, hogy azt is teljesen becsavarjam, így csak valami turbán szerűséget sikerült rögtönöznöm, még így is jobb volt, mint a semmi. Utoljára a fegyverövet csatoltam fel magamra, amire rögtön fel is akasztottam az egykezes kardomat, az éjgyilokot pár csíkkal a jobb lábamra rögzítettem, a távcsövet a hátizsák egyik oldalsó szíjával kötöztem oda, majd elpakoltam minden felszerelésemet. Pár vékony bunda maradt csak, amin eddig aludtam, azokat gondosan összehajtogatva a táskába raktam, bár alig bírtam behúzni rajta a szíjakat, de szükségem lesz rájuk a későbbiekben. Utoljára a sátor pár cövekét szedtem szét, bár ettől az meg majdnem összedőlt, de a fára még később szükségem lehet, bár ezekből igen csak gyenge tábortüzet tudnék rakni, de a legkisebb is életet menthet. Amikor végeztem, kiléptem hajlékom maradványaiból, s a táskám megmaradt szíjait felhasználva mindkét csizmám talpára egy-egy vastagabb fa darabot rögzítettem. A technikát még Aelfsige egyik könyvében láttam, s bár akkor nem hittem volna, hogy valaha is használni fogom, most kapóra jött.

  Órák óta haladtam abba az irányba, ahol legutoljára a mozgást láttam. Bár több rétegnyi ruha volt rajtam, még így is rendesen fáztam, de legalább az orrom nem akart minden áldott pillanatban lefagyni a vastag sál és az előtte lévő fehér szövet miatt. Azonban a szél mindig megtalálta a réseket, így az arcom fedetlen része fagyott jégdarab volt inkább. Mindenfele fehér tömeg fogadott, amitől azt hittem, hogy ott helyben meg fogok vakulni, s bár rajtam volt a sötétített üvegű szemüveg, gyakran ez nem bizonyult elegendőnek, ahogy a Nap kegyetlen fénye visszaverődött a vastag hótakarón. De nem várhattam a sötétedésig, hisz akkor a hőmérséklet drasztikusan csökkenni fog. Ki kellett használnom minden egyes napsütéses percet, hogy közelebb kerüljek a célomhoz s csak remélni tudtam, hogy nem hallucináltam. A táskában tárolt élelem, ha nagyon szűkre szabom, két napig elegendő. Az előzőleg megolvasztott hó maximum szintúgy két napig biztosít számomra vizet.
   A legrosszabb a kiszolgáltatottság érzése volt. Mérföldeken keresztül kietlen pusztaság, ahol a legkisebb mozgást is észre lehetett venni jó messziről, így azon kaptam magam, hogy minden percben körbe-körbe forgok, azt várva, hogy mikor fog rám támadni valami. Egyelőre szerencsém volt. A távcsővel tíz percenként ellenőriztem a környéket, azonban az első, utazással telt napon csak egyszer láttam meg ismét a mozgást a távolban, bár már két alakot el tudtam különíteni. Határozottan ember méretűek voltak. Az utolsó napsütéses órán egy természetes barlangot fedeztem fel a távolban, talán két órányi sétára, így arra felé vettem az irányt.

  Elszámítottam a távolságot és azt, hogy mennyire is bírom. Az utolsó kilométereken a lábam ismét hasogatni kezdett és jó párszor összecsuklottam a fájdalomtól, de nem akartam még egy gyógyitalt meginni, főleg mivel az a táskámban volt és nem akartam most kipakolni mindent, hogy hozzá férjek, s ennyi szövettel a kezemen esélytelen volt, hogy ki nyissam az üvegcsét, a "kesztyűket" pedig eszem ágában se volt levenni, mert akkor tuti, hogy lefagytak volna drágalátos kacsóim. A sebességem jelentősen csökkent, így a két óra helyett legalább öt órába telt, mire a jégbarlanghoz vonszoltam magam. Amint beértem, már a gyomromat mardosta az éhség, és a torkom annyira ki volt száradva, hogy nyelni se tudtam. Az egész világ forgott velem, és azt se vettem volna észre, ha közvetlen előttem bukkant volna fel valaki. De amint beértem a szélvédett helyre, valamennyivel jobban éreztem magam. Percekig csak álltam egy helyben, várva arra, hogy valamennyire felolvadjak és mozgatni tudjam az ujjaimat. Kivont karddal - nem mint ha használni tudtam volna fagyott ujjaim miatt - indultam meg a barlang felfedezésére. A sötét nem akadályozott meg engem, így tíz percnyi kutakodás után egy szél vagy víz marta beugrót találtam. Nem volt nagy, de nem is kellett, hogy az legyen. Minél kisebb, annál jobb. Rögtön kipakoltam a táskámból egy szőrmét, és két cöveket s Vengeance élével dühösen csapkodva végül két lyukat vájtam az alacsony boltozat fölé. Fagyott ujjaimmal jó ideig eltartott, mire a szőrmét el tudtam helyezni a bejárat fölé, és majd' beleőrültem a fájdalomba, mire a cövekeket átfúrtam a szőrmén, hogy rögzítsem a bejárat előtt. De legalább valamennyire fel fogta a szelet. A többi szőrmét leterítettem a földre. Szerencsére alig volt mozgásterem. Végül a táskát használva súlyként lerögzítettem az ajtó-szőrme alját is.
  Lecsavartam kezeimről a szövetdarabokat. A kezeim már kékülni kezdtek a hidegtől. Bármihez is értem, az kegyetlenül fájt, és majdnem felordítottam a fájdalomtól, de összeszorítottam a szemeimet, a fogaim csikorogtak, ahogy próbáltam visszatartani az ordítást, de végül sikerült széthámoznom a felső testemet fedő szőrméket, és ruhákat annyira, hogy be tudjam dugni a kezeimet alá. Nem volt sokkal melegebb, de jobb volt, mint ha szabadon hagytam volna őket. Hátamat a jégfalnak támasztottam, s rögtön éreztem, ahogy a hideg átjár, de már nem volt elég anyagom ahhoz, hogy a falat is letakarjam. Türelmetlenül vártam, hogy a kezeim felmelegedjenek annyira, hogy használni tudjam őket. Fél óra lehetett talán, de én fél évszázadnak éreztem, mire a kegyetlen fájdalom elmúlt és mozgatni tudtam az ujjaimat. Kiéhezett farkas módjára vetettem rá magam a kaja tartalékaimra és nagy erőfeszítésbe telt, hogy ne zabáljak fel mindent. A kenyér jéghideg volt és fagyos, a sajtba majdnem beletört a fogam, de az alma legalább ehető volt. A fogaim fellazultak s éreztem, hogy vér csorog végig a számban, ahogy a fagyott kaját próbáltam megrágni. Az legalább meleg volt... Amint végeztem szegényes vacsorámmal, a táskából előhalásztam a kincset érő kulacsot. Megráztam párszor és legnagyobb megkönnyebbülésemre valami lötyögött benne. Tehát nem fagyott meg a víz. Küszködve a fájdalommal végül lecsavartam a kupakot és egy nagy korttyal a felét eltüntettem, aztán visszafogtam magam és némileg ésszerűbb tempóban ittam még pár kisebb kortyot. Amint végeztem, vártam még pár percet hogy gondolkozzak.
  Az alakok, amiket mozogni láttam a távolban, maximum hat órányi távolságra voltak tőlem. Már a sátornál is láttam egyet, pedig akkor még jóval messzebb voltam. Tehát közeledtek, vagy legalábbis tartották a távolságot tőlem. Nem sok utazó fordult meg itt, és az alapján, ahogy elbántak velem, de nem öltek meg, és még a lábamat is sínbe rakták, az árulók játszadozni akartak velem. Nagyon is valószínűnek tartottam, hogy most indult meg a vadászat. Hagytak nekem pár napot, hogy valamennyire össze szedjem magam, aztán megindultak a sátor felé. Az indulásom előtt nem láttak mozgást, tehát gondolhatták, hogy még nem épültem fel annyira, hogy mozogjak. Azóta eltelt egy kis idő, megunhatták a játékot, tehát visszatérve a táborba helyzetjelentést adott a felderítő és most ketten megindultak felém, arra számítva, hogy még mindig ott vagyok. Legalábbis feltételezem, hogy kell lennie valamiféle tábornak, hisz idekint tűz és fedett szállás nélkül nem élhet meg senki sem. S ahol tábor van, ott élelem is. Gondolatmenetem végére érve megittam a maradék vizemet, feltöltöttem az üres kulacsot hóval és a ruháim alá raktam ismét, majd gondosan összehúztam magamon a lepedő darabokat. Vacogtam, s nem akartam túl sokáig aludni, de holnap vadászatra megyek, kénytelen voltam legalább két-három órát pihenni, és még mindig volt két élénkítő italom. Holnap azon fogok élni és szarok a következményekre.

  Tényleg nem aludhattam többet két óránál, s mikor felébredtem, úgy remegtem, mint aki meztelenül fürdőzött egy jegyes tóban. Eltelt pár percbe, mire összeszedtem magam és mozogni kezdtem a szűk kis lyukban. Némileg melegebb volt, ahogy a testhőm felfűtötte, azonban a bejárat elé szegezett szőrme darab nem nyújtott tökéletes védelmet és a hideg szél befújt rajta. Negyed órányi intenzív tornázás után valamennyire felengedtem, annyira legalábbis igen, hogy meg tudtam enni a maradék kajámat és inni a félig olvadt hóból. Nem volt túl sok víz belőle, az is jéghideg volt, amitől ismét iszonyatosan fázni kezdtem, de szükségem volt rá. Gyorsan pakoltam össze a cuccaimat és készen álltam az indulásra.

  Óvatosan léptem ki a barlangból, a kezemben a kardommal és a távcsövet használtam felderítésre. Először nem láttam semmit sem, aztán tőlem maximum egy mérföldre két lopakodó alakot láttam meg, akik a sátor irányába tartottak. Fekete-szürke ruhát viseltek, így könnyű volt őket most már kiszúrnom. Valószínűleg még mindig azt hitték, hogy a sátornál vagyok, hisz milyen hülye hagyná el a biztos menedéket? Ha jól számítottam az előző nap megtett teljesítményemet, legalább négy, de maximum hat órányi sétára volt a kiindulási pontom, ha egy ereje teljében lévő férfi minimális felszereléssel indul meg. Ők egészségesek voltak és szemmel láthatólag jól tápláltak is, azonban lassan haladtak, mindig a felszín közelében maradva, hogy az alakjuk ne rajzolódjon ki. Úgy számoltam, hogy öt óra, mire elérik a hajlékomat, pár percet eltöltenek a felderítéssel a környéken, aztán észreveszik a lábnyomaimat, kivéve, ha betakarta a hó. De miután rájönnek, hogy nem vagyok ott, visszaindulnak a táborukba. Még öt óra, mire ide visszaérnek és még egy kis idő, míg vissza a helyükre. Felismertem az alakokat. A hét közül valóak, akik elintéztek engem a Tünde-erdő északi  végében lévő kis falucskában. Tehát jól sejtettem, hogy az árulók játszadozni akarnak velem. Vártam, míg biztos távolba kerülnek, majd teljesen fehérbe burkolózva, én is szinte már négykézláb kúszva indultam meg abba az irányba, ahonnan ők jöttek. Szerencsémre itt már kisebb-nagyobb dombok is voltak, s pár szikladarab szegélyezte a környéket. A távolban jól látható volt valami hegyvonulat, amit az előző nap észre se vettem, mert nem fordítottam elég figyelmet a környezetemre. Próbáltam felidézni a fejemben, hogy milyen hegység lehet erre felé, de Veronia ezen részén soha se jártam és térképekhez se értettem túlságosan, így ez nem sokat segített. De a dombok és sziklák legalább jó fedezéket nyújtottak. Egy órát gyalogoltam, folyton küszködve a hideggel és a bal lábamba nyilaló fájdalommal. Menet közben megittam egy élénkítő italt, mert nagyon éreztem, hogy az a két-három óra alvás nem volt elegendő. A hatás rögtön érződött. A fájdalmat mint ha elmosták volna. Tudtam, hogy amint a szer hatása elmúlik, sokkal fáradtabb leszek, de most örömmel fogadtam a viszonylagos kipihentséget és a felerősített érzékeimet. A távcsövet elő véve mértem fel a területet, és nem is olyan távol füstöt láttam az ég felé kúszni, a forrását azonban egy nagyobb szikla eltakarta.
  Óvatosan indultam meg a szikla irányába, ami tőlem egy órányira volt. Túlságosan is közel táboroztam le az este a táborhoz, és valószínűleg csak a fehér ruháknak és a kínzóim óvatlanságának köszönhettem, hogy nem találtam rám. A séta kínszenvedés volt, de ahogy közeledtem, emberi hangokat hallottam és egy-két ló nyerítését. Tökéletes. A felkelő Nap vörösre fektette a nyugati láthatárt, de még a hajnali szürkeség uralkodott a tájon mire a sziklához értem. Hátamat a kőhalmaznak támasztva pihentem és a távcsővel arra felé pásztáztam, amerre a két alak haladt el. Alakjuk ekkora kár alig kivehető volt, de határozottan a sátram felé haladtak. A táskát leoldottam a hátamról, a szőrméket kipakoltam és lehajtottam még egy üvegcsényi gyógyitalt. Összeborzongtam az ízétől, de a fájdalom valamelyest enyhült és a lábam is jobb lett. Miután megszabadultam az árulkodóan barna táskától, csupa fehérbe burkolózva kúsztam ki a szikla fedezékéből, óvatosan haladva, neszelve minden egyes zajra. Amint kiértem a takarásból, előttem fél mérföldre megláttam a tábort. Nem volt valami túlságosan nagy eresztés. Négy sátor, innen is láthatóan jó vastag szőrmékkel burkolva kívülről, egy karám négy lóval, amelyeket szintúgy vastag bundákból készített fal védett mind a négy oldalról a hideg elől, s egy tábortűz, körülötte két alakkal. Szinte vágyakoztam a forró tűz után. Az egyik alak nekem háttal ült, a másik pedig a szikla irányába nézett, de szerencsére nem azt az oldalt vizsgálta, ahol én voltam, hanem a másik oldalát, mint ha várná, hogy bármelyik pillanatban visszaérnek a társai.
   Legnagyobb meghökkenésemre a lovak karámja előtt a megkötözött Dracon-t láttam. Szegényke nagyon lesoványodott, beteg is lehetett, de legalább életben volt és a szemében sugárzó harag semmit sem enyhült. Sajnos nem tudtam úgy a közelébe jutni, hogy ne vegyenek észre. A hideg kezdett ismét erőt venni rajtam. Akármit is akartam tenni, azt most kellett megtennem, mert később már harcképtelenre fagyok. Visszakúsztam a táskámhoz és kihalásztam belőle a tükrömet. Most az egyszer nem a hiúságom legyezgetésére használtam és nem is arra, hogy másokat vallassak. Tovább kúsztam még egy kis távot, majd megnéztem a Nap állását és úgy állítottam be, hogy a tükör pont arra felé nézzen. Reméltem, hogy a visszatükröződő fény a szikla felé figyelő alak figyelmét fel fogja kelteni, bár az egész táj vakítóan fehér volt, de ez volt az egyetlen reményem, hogy elvonjam a figyelmét. Miután végeztem, visszakúsztam előző helyemre, szinte beépültem a hóba és vártam. Percek teltek el eseménytelenül, de aztán a Nap sugarai visszatükröződtem a tükör felszínén. Azonban az alak nem vette észre, nem úgy állt a tükör, hogy Ő is láthassa. Halkan szitkozódtam magamban, majd vissza kúsztam a táskámhoz és előhalásztam belőle a fémdobozt, amiben az italokat tartottam. Kiürítettem a tartalmát, majd az üres dobozzal indultam vissza, de még a szikla takarásában maradva a tükör felé hajítottam a dobozt. Nem akartam eltalálni, de ettől független sikerült. Szívszorító volt hallani, ahogy az üveg darabjaira törik és a kietlen pusztaság csendjében fülsüketítően hangzott ez a furcsa hang.  A szikla takarásából kinézve még épp láttam, ahogy a felém figyelő alak megmozdul és súg valamit a társa fülébe, aki csak bólint, majd az alak felállt és a zaj forrása felé vette az irányt. Vártam még egy kicsit, majd kúszva indultam meg a tábortűz irányába. A hátra maradt őr még mindig nekem háttal volt. Maximum négy percem volt arra, hogy odaérjek, hátulról elvágjam a torkát és visszamenjek a fedezékemhez. Az időm nagy részét az vette igénybe, hogy észrevétlenül megközelítsem. Az utolsó métereknél felpattantam a földről és rohanva indultam meg felé. Az alak megfordult és már állt is volna fel, de nem hagytam neki időt. Vengeance mélyen a torkába szaladt és a nyaka túlsó felén bukott ki. Vér szökkent ki patakokban és terített be engem. Aztán az őr eldőlt a földön, hangos puffanással.
  Azt hittem, hogy több időm lesz, de tévedtem. A felderítő visszaért és amint meglátott engem és az előttem lévő hullát, hangosan ordítva indult meg felém. Esélyem se lett volna ellene normális körülmények között. Ő jól táplált és a tűz körül melegedett. Én fáradt voltam, legyengült és alaposan át voltam fagyva, a kardot se tudtam úgy használni, mint az éjgyilokot, azonban időm már nem volt arra, hogy elővonjam kedvenc fegyveremet. A férfi meglengette egykezes kardját és rám rontott. Vártam, majd megtettem az egyetlen dolgot, ami egy kis előnyhöz juttathatott. Amikor már csak két lépés választott el minket, a környéket éjszakai sötétség lepte el egy pillanatra. Nem sokra, de elég volt ahhoz, hogy a támadóm meglepődjön és én ki tudjak lépni az útjából. A férfi elrobogott mellettem. Aztán minden kitisztult és én fordulatból csaptam a férfi háta felé. A kard mélyen hasított a hátába, bár nem olyan mélyen, mint szerettem volna, a több réteg ruha és a vékony bőrpáncél a nagy részét felfogta. De legalább én vittem be az első találatot. Az alak rögtön megtorpant és megfordult, de még előtte egyszer a jobb kezére tudtam vágni. A kardot kiejtette a kezéből és rám vetette magát. Nagyobb darab volt nálam, erősebb és kipihentebb. Rögtön legyűrt engem a súlyával és fölém tornyosult. Hát...a baj az volt, hogy én SOHA se harcoltam tisztességesen, főleg akkor nem, amikor az életem múlt rajta. A nyaka nem volt védett, én meg iszonyatosan éhes voltam ugyebár. Ha ezt egy vámpír meglátta volna, rögtön a klánjába fogad. Mielőtt a férfi még valamit is tehetett volna, a fejem már lendült és a fogaimat mélyen a nyakába mélyesztettem. Én is felsikítottam volna a fájdalomtól, ahogy a kilazult fogaim közül egy-kettő biztos, hogy kitört, de Ő is sikított és legördült rólam. Ellöktem őt magamtól. Ott hevert előttem a földön, de hamar összeszedi magát, ezt tudtam, így még egy kis időt nyertem magamnak azzal, hogy teli talppal sújtottam le az ágyékára. Velőt rázó sikítás, amitől a lovak megbokrosodtak és nyihogni kezdtek. Amíg a férfi fájdalmasan hempergett a földön, felkaptam a kardját, ami közelebb volt hozzám, mint az enyém, ami az ütközéskor kirepült a kezemből és rögtön hason is szúrtam őt.
   Meg sem várva azt, hogy kilehelje a lelkét, már rohantam is vissza a sziklához és a távcsövet kezembe véve vizsgáltam a környéket. A sátram irányából még nem láttam senkit sem közeledni. Király, van még pár órám, mielőtt menekülőre kéne fognom a dolgot. Rögtön Dracon-hoz rohantam, s elvágtam a kötelékeit. Az újratalálkozás örömét rontotta az, hogy szegényke nagyon le volt gyengülve, így percekig csak a karomban öleltem őt és folytak a könnyeim, majd a vígan pattogó tábortűz közelébe raktam őt, nem túl közel, csak annyira, hogy melegedjen. Én is pár percet ott töltöttem, végig a kicsikémet ápolgatva, majd visszatértem a táskámhoz, visszapakoltam mindent és a sátrakat kutattam át. Annyi élelmet halmoztam fel, amennyi belefért egy ló málhás zsákjába. Víz, kaja, abrak. Rögtönöztem valami hámot is, amivel Dracon-t a ló hátára kötözhettem, majd utoljára a rögtönzött térképet vettem szemügyre, ami az egyik sátorban volt. Mivel egyik bandita se volt valami túl jó térképolvasó, a rajz mellé szöveges utasítás is volt, hogyan találnak vissza a civilizációba. Miután mindent felpakoltam, még hálát adtam Hold Anyának, hogy nem mind a hét köcsög volt itt, csak négy ember, abból is kettő a sátorhoz tartott. Ha többen lettek volna itt, tuti, hogy meghalok és velem együtt Dracon is. A főnök nem volt itt...tehát lesz még kivel leszámolnom. Dracon-t a ló hátára kötöztem és jó pár réteg szőrmébe burkoltam, majd a pacit biztos távolra vezettem és egy csenevész fa törzséhez kötöztem s visszamentem a táborba. A szívem majd' megszakadt szegény párákért, de nem hagyhattam, hogy lóval vegyenek üldözőbe engem. Három gyors vágás az éjgyilokkal és három haldokló lót hagyva magam mögött indultam vissza a "sajátom" felé. Két napnyi lovaglás után elvileg egy kis faluba érek majd...elvileg. És akkor kezdődik a visszavágó.


_________________
Azonnali: Emlékek  Fzb676
"Ki vagy te valójában a sok szöveg mögött, Cynewulf?"
- Armin Fairlight herceg

" You know the guy, the batshit loose one, thinkin’ two guys livin’ in his head. Good homie, just crazy and drunk most of the time. "
- Random nigga from the ghetto to Det. Christine Dalgarde

Cynewulf "Soberisthenewugly" Longtalk
- Szép kis megnevezés ala Darr

3Azonnali: Emlékek  Empty Re: Azonnali: Emlékek Hétf. Jún. 05, 2017 2:21 am

Gerard D. Lawrenz

Gerard D. Lawrenz
Szemfényvesztő
Szemfényvesztő



Nem sokkal a Kísértet-szigeteki csata után járhatunk, valahol Hellenburg belvárosában. Az egész város megtelt élettel, amióta a nekromanták eltakarodtak a tenger közeléből. Mindenki a határtalan lehetőségekről ábrándozott...azaz majdnem mindenki. Gerard ott volt, harcolt, látta a tengert. Látta, mennyire végtelen, elérhetetlen. Legalább egy év kell ég, mire egy valamire való bátor tengerész bármit is fel fog fedezni.
~ Tudod, nem értem, hogy az emberek hogy képesek ennyire lehetetlen dolgoktól is így belelkesülni.
~ Igen, mondja ezt az, aki a mesebeli akrdot keresi lassan egy éve.
~ Nicsak ki beszél, aki éppenséggel az ötletet adta!
A démon ott ült a könyvtár közepén, és még el nem olvasott kötetek lapjai közt futtatta a tekintetét. Így hogy semmi dolga nem volt az újonnan keletkezett őrülettel visszatért ahhoz, amihez mindig is értett, az ismeretek felhalmozásához. Sok bepótolnivalója is volt, hiszen a hellenburgi könyvtárakba azóta rengeteg új példányt hoztak, mert az átmeneti fegyverszünet miatt több idejük volt a fontosabb dolgokra, például a lerombolt, háborús övezetekben fekvő várásokban maradt értétet kimentésére. És mivel a zsoldosok fosztogatáskor a könyveket nem szokták magukkal vinni, főleg ilyeneket találtak.
Már lassan két órája halmozta maga körül a papírtömböket. Nem is érzékelte, hogy múlna az idő, bár ezt már megszokta, mindig ez az érzés keríti a hatalmába, amikor olvas. Talán valami furcsa démoni bélyeg lehet, talán az olvasott anyag varázsa, ki tudja. Egy ismeretlen hang zökkentette ki koncentrációból, nem sokkal azután, hogy egy új kötetet fellapozott.
- Hát itt van. Már mindenütt kerestem, vitéz uram!
Gerard értetlenül nézett fel. Egy idősebb, viszonylag jó bőrbe lévő asszony állt előtte hosszú, prűd módon hímzett talárban, kontyba font ősz hajjal. A ruházata alapján azonnal meg lehetett állapítani, hogy akadémikus. Mivel a könyvtár a varázslóiskolához tartozott valószínűleg a nő is itt dolgozott, mint tanár, és az ifjú mágusokat oktatta rúnaírásra, vagy pecsétidézésre...
~ ...az emberi varázslók ezen kívül túl sok mindent nem tudnak.
- Elnézést, hozzám beszél.
- Hogyne, égen-földön kerestem. Mondták, hogy talán bejött ide lazítani egy kicsit, amit meg is értek. Mindig nehéz az első nap de meg fogja látni, a diákok rendkívül figyelmesek és szorgalmasak.
Értetlen szemekkel nézett vissza a nőre.
- Hogy kicsodák?
- Hagyjuk a részleteket, a névsort majd később átveheti a dékántól. – át is nyújtott neki egy kisebb dossziét, benne egy kupac ismeretlen ember nevével, meg valamivel, amit „tantervnek” hívtak.
Mint az kiderült a város meghirdetett pár előadást a Nagykönyvtárban, hogy a mestereknek kevesebb bajuk legyen az inasaikkal, akik pedig több lexikális ismerettel kezdjenek neki a szakmájuknak. Ennek keretében több varázslót is meghívtak ide előadást tartani, köztük egy veteránt is, aki végigharcolta a Nyugati-tengerekért vívott háborút.
~ Hát persze, a vértezetem! – Gerard már bánta, amiért annak idején a csatatéren ellopta a köpenyt egy halott hellenburgi mágustól.
Sok lehetősége nem is volt ellenkezni, mert miközben azon agyalt, hogy keveredhetett ilyen helyzetbe, a kedves „kollégája” a karjánál fogva baráncigálta őt az előadóterembe. A leendő varázslóinasok már egytől egyig ott sorakoztak, egyenes tartással tisztelegtek az állítólagos veterán előtt. A nő, amint belökdöste őt a terembe, rácsukta az ajtót és elviharzott.
- Sok szerencsét! Aztán nehogy izgulni kezdjen! – azzal se szó se beszéd otthagyta.
A diákok bamba fejjel néztek vissza rá, ami érthető volt, ugyanis olyasvalaki állt előttük a pódiumon, akit nemhogy viztének, mágusnak sem tudtak volna elképzelni. Többen össze is súgtak a háta mögött, találhattak arról, ki is lehet az.
- Ennyire fiatal, az nem lehet...
- Azt mondták, hogy egy háborús veterán. Úgy néz ki, mint valami udvari bolond.
- De harci öltözéket visel. Akkor mégis csak megjárta a háborút.
- Ennyi idősen? Szerintem még egy rúnát sem tudna papírra vetni.

Gerard a sértő megjegyzések hallatán ökölbe szorította a kezét. A sértések újabban eléggé mély sebet ejtettek az egóján, talán csak a hatalom, talán a nemrég megszerzett rang miatt, de elég érzékeny lett az ilyenekre.
~ Na várjatok csak kis rohadékok. Mutatok én nektek mindjárt olyan varázslatot...!
- Csendet kérek! – köszörülte meg a torkát – A nevem Gerard D. Lawrenz és azért jöttem, hogy egy rövid kis felvilágosítást adjak a varázslásról.
- Ezt eddig is tudtuk. Elkezdhetnénk végre, így is késett. – ordította be valaki a tömegből, aminek halaltán a démon vérnyomás ismét a duplájára ugrott.
Gerard ezután gyorsan felrajzolt egy egyszerű jégrúnát maga mögé a táblára.
- Ilyet láttatok már?
A teremben a diákok értetlnül pislogtak. Ez volt a legelső oktatott rúna, amit már-már szinte ösztönösen tudtak használni.
- Ne szórakozz már, ezt egy újszülött is fel tudja rajzolni. A mestereink rég megtanították nekünk.
~ Esküszöm, egyesével tekerem ki a nyakukat. – de szerencsére Gerard pontosan arra számított, hogy visszabeszélnek majd neki.
- Akkor megkérdezem: ti itt most helyben fel tudnátok nekem egy ilyet vésni?
Mindenki egyetértően bólogatott.
- Azt is tudjátok, mire kell ezt használni?
Kis ideig senki sem felet. Aztán az egyik növendék jelentkezett a válasszal.
- „Nagyjából tíz szégszilángot idézhetünk vele, amikkel legfeljebb egy hüvelyk mély sebet lehet ejteni”.
~ Bingó!
- Fenomenális, aztán a kedves ember szépen agyonver minket, miközben az egy hüvelyk méy sebét nyalogatja. Most erre válaszoljatok: mi történik akkor, ha a szokottnál kétakkora rúnát rajzolunk?
Ezt a kérdést senki sem értette. Végül ugyanaz a diák válaszolt.
- A szilánkok nagyobb területre hatnak. De annak semmi értelme, mert így még kevesebbet sebeznek majd.
- Pontosan! De nem a sebzés a céljuk, hanem a figyelemelterelés!
Mindenki síri csendben hallgatva figyelte az állítólagos veteránt. Ez olyan dolog volt, amiről eddig még egyszer sem hallottak.
- Ha nem vagytok tisztában egy varázslat alapjaival és azzal, hogy mire is lehet felhasználni, elvesztetek! Ezer és ezer módja van annak, hogy a képességeidet kihasználd, nem szabad pusztán a támadásra és a sebekre gondolni... – harsogta úgy, mint egy igazi, szigorú varázslómester.
Az előadás pompásra sikeredett. A diákok elégedetten, rengeteg hasznos tanáccsal gyarapodva távoztak. Sajnos a célját nem érte el az előadás, mivel egy gerezdnyi plusz információt nem tudtak a diákok magukba szívni. De Gerard mégis büszke volt magára, mert sikerült magának bebizonyítani (újfent), hogy a saját álláspontja a különféle varázslatokról helyálló, és sokkalta fontosabb a meglévő képességeid kiaknázás, mint új ismeretek elsajátítása. Aztán Liának hála gyorsan el is hessegette ezt a nevetséges gondolatot, és visszament a könyvtár egyik polca mellé olvasni.

4Azonnali: Emlékek  Empty Re: Azonnali: Emlékek Csüt. Jún. 15, 2017 3:32 pm

Ciel von Eisenschnittel

Ciel von Eisenschnittel
Felderítő Kapitány
Felderítő Kapitány

Mindkettőtökkel kifejezetten elégedett vagyok, szép munkákat adtatok be.

Írjátok fel magatoknak a szükséges jutalmat, s legyetek boldogok, ha már csak ti ketten tettetek boldoggá azzal, hogy megírtátok ezt Very Happy

Ajánlott tartalom



Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.