[Küldetés] Vörös és Sötétkék

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

[Küldetés] Vörös és Sötétkék

Témanyitás by Skadi von Himmelreich on Hétf. Jún. 05, 2017 8:47 pm

Induljon is a népszerű Stendhal regény itteni verziója, ahogy Hilde is mondta! Ilyen Skype-csoportok létrehozása szükséges lesz, a körök határideje meg mindig egy hét, nem olyan hosszúak. lássuk is:

Hilde: Ciel von Eisenschnittel parancsnok beidéz téged, és egy megbízólevelet ad a kezedbe, benne a feladattal. Keresd az illetőt skypeon a részletek egyeztetéséhez!

Oswald és Erhard: Titeket egy magas rangú, egyértelműen zsinati gárdista parancsnok keres fel bizalmasan, hogy átadja a küldetés részleteit. Ezzel majd engem keressetek Skypeon.

Institoris és Julius: A nagy pünkösdi mise után Augustinus rendfőnökötök húz félre kettőtöket a központi kápolnában. További részletekért, párbeszédekért és olcsó miseborért keressetek, mert lusta vagyok többet írni itt.

Kirstin: Egy Ordo Maellus küldönc érkezik hozzád, emberhiányban vannak, és a rended téged ajánlott. Ezt magad is összehozhatod, addig írd, amíg el nem indulsz Einburg felé.

Jozef: Te is részt veszel a pünkösdi misén, és TELJESEN véletlenül kihallgatod Augustinus atya beszélgetését a két inkvizítorral. Azt hiszed, nem vettek észre, de valójában Augustinus pontosan tudta, hogy ott vagy. Elkapja a grabancod, és tárgyal veled egy kicsit. Ezt majd Skypeon megoldjuk, de ne félj, nem halsz bele Very Happy

Határidő legyen Június 13, várom a jó kis posztokat! Minden kérdés esetén megtaláltok az alábbi címen: 1092, Budap.... jó, mindegy, legyen inkább Skype.
avatar
Skadi von Himmelreich
"Hellenburg Ökle"


Hozzászólások száma : 424
Join date : 2013. Jun. 07.
Age : 20
Tartózkodási hely : Ahol szükség van rám

Karakter információ
Kaszt: Lovag
Szint: Elérhetetlen
Tapasztalat:
777/777  (777/777)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: [Küldetés] Vörös és Sötétkék

Témanyitás by Institoris on Csüt. Jún. 08, 2017 11:28 pm

A főcelebráns kenetes, kristálytiszta hangja a Főkatedrális legtávolabbi zugába is könnyedén eljut.
- Missa finale est, procedamus in pacem!
A gyülekezet megmozdul. Deo Gratia.
Pünkösd van.
Több, mint egy fél év eltelt a balesetem óta már, s ez alatt az idő alatt nem kaptam olyan feladatot, amely elszólított volna a Katedrálisból. Nem sok olyan éjszaka volt, amelyet házon kívül töltöttem: hogy az idő valamelyest enyhülni kezdett és a koponyámba szakított lék összeforrt teljesen, el-eljártam lóháton a pápai birtok végtelen szépségű, határtalannak érződő majorságaiban. A holtág, amelyben a szabad nyári napjaimon mindég oly' szívesen úsztam és úsztattam, még túl hideg ahhoz, hogy belegázoljak, a vadászatoknak pedig nincs itt az ideje, mégis - a féktelen, céltalan erdei vágta Isten ege alatt olyan gyönyör, amelyet nem szabadna soha eszközzé silányítani.
És persze ott volt a kápolna esete.
Nem kétlem, hogy még mindig igen sokakat foglalkoztat a palotám.

Éppen ennél a gondolatnál egy kezet érzek a vállamon; ahogy bosszúsan félrefordulok, hogy ráförmedjek az illetőre, aki tapogatni merészel, tekintetem Augustinus rendfőnök szarkalábas kék szemén akad meg. Biccentek neki, mert a mise után felcsapó duruzsolásban valószínűleg hiába erőltetném a hangom.
- Laudetur, rendfőnök.
- Testvér. Jöjjön.
Nem lehetett könnyű megtalálnia, mert - a főcelebránssal és a bíborosokkal ellentétben - nem öltöttem pünkösdi ornátust: biztosra veszem, hogy lila moaréselyem reverendámban jobbára beolvadok a ritkás, sokszínű fénykévéktől szabdalt félhomályba.
Követem.
Megszoktam, hogy négyszemközt keres fel, valahányszor mondanivalója akad, most azonban nem ez történik. Szemügyre veszem az alakot, aki a rendfőnök nyomában hozzánk csapódik: jó fél arasznyival magasabb nálam, csupa csont és bőr, amilyenek a hirtelen nőtt serdülő fiúk szoktak lenni... azzal a különbséggel, hogy legalább olyan idősnek látszik, mint én. Nem láttam még, és ha a megérzéseim helyesek, valószínűleg azért, mert nem olyan fickó, aki szereti magára vonni a figyelmet.
Okos az ábrázata.
Augustinus az egyik oldalkápolna kiürülő alkóvja alatt áll meg, hogy a kősarkak takarásában, a falnál szembeforduljék velünk. Várakozón összefonom a karom a mellkasom előtt, cseppet sem elutasítóan.
- Institoris testvér, Julius testvér, örülök, hogy mindkettőtöket elkaptam... Fontos ügyben kellene eljárniuk. A zsinati elnököt nyilván nem kell bemutatnom maguknak.
Örömtelenül mosolyodik el, hogy aztán a gesztus tova is tűnjön egyből.
Esroniel von Himmelreich.
Helyben vagyunk.

- Tudják, mi történt vele?
Érzem, hogy a szám sarka megrándul, de a grimaszt, amelyre következtetni engedne, visszafojtom.
- A Kísértet-szigetek óta senki se látta.
A Julius nevű, sebhelyes képű férfi halvány mozdulattal biccent csak, mintha nem szeretné hallatni a hangját. A püspök követi a példáját, nekem válaszul.
- Néhányan azt mondják, hogy meghalt. Szerintem nem, de ez más kérdés.
Szünetet tart: ha nem ismerném, azt hinném, hatásszünetet. Pontosan tudom, hogy a főeretnek nem halt meg. Élénken él bennem a kép, ahogy a csatára néző dombtetőn kezet nyújt nekem.
'Vigyázzon magára, Kather!'
- A protestánsok viszont úgy döntöttek, hogy újat választanak.
A szemöldököm felszalad, bár a déli eretnekek döntése valójában nem lep meg.
- Kicsodát?
Julius testvér ezúttal nem marad néma.
- És nekünk mi lesz a dolgunk vele...? - kérdi, noha lehetetlen, hogy ne tudja már előre.
A rendfőnök sötét pillantást vet ránk.
- Einburg erődvárosának a prédikátorát. A maguk feladata pedig az lenne, hogy odamenjenek, és megelőzzék, hogy ez megtörténjen.

Einburgba!
Legszívesebben megszorítanám az orrnyergem.
A protestánsok legkeményebb erődvárosa. Jártam már ott, évekkel ezelőtt: ismertem a polgármestert, Albrecht von Einburgot, mielőtt dezertált volna... és ott találkoztam először Esroniel két testvérével is.
Ha nem engednek be, akár le is ugorhattam volna a hegy tetejéről. Einburgba se ki, se be, hacsak a város úgy nem óhajtja.
A hórihorgas fickó sem tűnik elragadtatottnak.
- Hát - mormogja -, most sem a béketárgyalások élére küldenek...
Arra mérget vehetsz.
- Ki a város prédikátora, uram?
- A nevét nem tudjuk, maguknak kell kideríteni. Azt hiszem - töpreng el egy pillanatra -, hogy egy nő, egyébként.
Szívdobbanásnyi ideig forgatom a fejemben a szavait. Hallom, ahogy a mellettem álló férfinak felel.
- A béketárgyalásoknak is meglesz az ideje, de az nem most van, Julius atya.
Nevet, mint akiről egész egyszerűen lepereg a pap pimaszsága. Aztán int.
- Induljanak mihamarabb, az Ordo Maellus már várja önöket!
A célzás gond nélkül elér oda, ahová szánták. Útitársam biccent.
- Minden tőlünk telhetőt megteszünk!
- Excellenciás uram - vetek sanda oldalpillantást a Juliusnak szólított ismeretlenre. - ...a testvér kicsoda? Engem csak keresztesek szoktak kísérni.
De leginkább ők sem.
Kissé nyugtalanít, hogy ezúttal a sarkamban járnak majd: hozzá vagyok szokva, hogy egyedül tervezzek és egyedül döntsek. Azonkívül soha életemben nem láttam még ezt az embert. És ami azt illeti, nem úgy tűnik, hogy egy csepp alázat is szorult belé. A kisugárzása nem vall meghunyászkodó természetre.
És én ki nem állhatom, ha dacolnak velem.
- Julius Rainer - mutatkozik be a férfi ahelyett, hogy a rendfőnökre várna. - Önben kit tisztelhetek?
- Institoris püspök vagyok - felelem neki különösebb felhang nélkül. Jobb volna, ha ismerném... ha viszont nem szólok hozzá, ez sohasem fog bekövetkezni. - A Szent Hivatal inkvizítora. Egyszer már jártam Einburgban. Futárként. Nem szoktam meg a kíséretet... különösen nem ennyi embert.
Nyakaskodásra számítok, Rainer atya azonban sokkal szívélyesebb hangot üt meg.
- Örülök a találkozásnak, püspök úr! - enged fel kissé. A hangja lágyan zeng: bizonyára kitűnő énekes. - Jómagam is az Egyházi Törvényszékhez tartozom, meg is lep, hogy eddig elkerültük egymást... bár igaz, nem a mi hivatalunk a legkisebb az egyházon belül és nem is éppen egy szoros közösség. Bizonyos vagyok afelől, hogy a feladat komolysága miatt megkövetelt a kellő mértékű ráfordítás a részünkről.
- Részemről a szerencse.
A szavait úgy válogatja, mint aki ahhoz szokott, hogy írásban nyilvánuljék meg. Kirívóan világiasnak érzem magam mellette: most, hogy jobban megfigyelem, igen aszketikusnak tűnik. Lefogadom, hogy az esze jól vág.
Elvigyorodom; vagy kitűnően hazudik, vagy ő az egyetlen ember a Katedrálisban, aki nem ismeri a nevemet.
- Sokat vagyok házon kívül.
- Érthető - érkezik egyből a válasz - az Ön rangja bizonyára rengeteg munkával is jár...
A hanghordozásában van valami, ami mögöttes tartalmat sejtet: sőt, mintha egyenesen szuggesztív volna. Egyáltalán nem nyeri el a tetszésemet.
Mivel viszont nem kettesben leszünk, ráérek Julius Rainerrel később is összerúgni a port.
- Rendfőnök atyám - fordulok ismét Augustinushoz - Ki vezeti a csapatot?
- Magukban kell Einburg alá jutniuk, ott Bartimaeus püspök atya lesz a műveleti tisztjük.
Nem ismerem. Ő viszont biztosan ismer engem.
- Más egyéb? - kérdem, de a válasz előtt Rainer atya is megszólal.
- A feladat megkívánja-e, a zsinatelnök elfogását is, vagy csak megválasztását kell megakadályoznunk?
Némi önuralmamba kerül, hogy ne mutassam ki a meglepetésem. Augustinus arcán komor kifejezés honol.
- A feladat a leendő zsinati elnök megölését tartalmazza, Julius atya - szól sötéten, aztán mintha felengedne valamelyest. - Ha kész vannak, indulhatnak nyugodtan. Egy futárral leküldöm majd az igazoló megbízást az istállókhoz.

Biccentek, ami, a püspök nagyon is jól tudja, azt jelenti, nincs több kérdésem. Einburg nem itt van. A lovam pedig már nem Ólmoseső.
Ahogy megindulunk egymás mellett a kapu felé, Julius Rainerre pillantok.
- Lovagol, testvér?
Nem tűnik olyan embernek, aki sportból vagy kedvtelésből úszna vagy lovagolna. Vadásznak sem. Gyilkosnak sem. A legtöbb jó lóhoz egész egyszerűen túl magas is.
- Jobban kedvelem, ha szekéren vagy kocsin utazhatom - hangzik a válasz -, de persze a lovaglást sem vetem meg.
- Einburg nincs közel. Több napi útról van szó lóháton.
- Miért érdekli ennyire? - most először látok rajta a kamaszok férfihiúságából, amely mindannyiunkban ott lappang. Nem sért: magam is rossz néven venném az effélét. - Talán félt, hogy nem bírnám?
Ha én diktálom az iramot?, akarok visszavágni ugyanazzal a felvágós gőggel. Azért lenyelem.
- Igen.
- Tisztelettel, annyira még nem vagyok idős - a modora nyugodt, de az önérzet szól belőle. - Ha jól sejtem, egykorúak lehetünk.
- Nem kor kérdése, Julius Rainer - felelem anélkül, hogy erőltetni akarnám. Magabiztosnak tűnik: amíg nem kell attól tartanom, hogy soha nem érünk oda vagy a nyakát szegi, készséggel hiszek neki. Igaza lehet: egykorúak lehetünk. Ha így is van, külsőre idősebbnek tűnik nálam. - De ha jó lovas, akkor nekem való kísérő. Én fél óra múlva az istállóban leszek.
- Nem tetszik, hogy nem tudjuk mire készüljünk. Nem jellemző az Inkvizícióra, hogy még azt sem tudja, nő vagy férfi-e a célpontunk... - a fejét csóválja, én pedig, mint általában az információ első számú kézbesítője, érdeklődő pillantást vetek rá.
- Összekészítem a holmim és indulhatunk.
Az az érzésem, Reiner atya nem gyakran jár olyan megbízásokban, amilyenekben én, különben ebben a mostani orgyilkosságban egyáltalán semmi újdonságot nem talált volna.
Ott kellett volna lenned, amikor csak annyit tudtunk az első nefilimről, hogy valahol Hellenburgban van... és, hogy félig ember.

A palotámban szokatlan energiával vetkőzöm ki a reverendámból: miközben az úthoz szokott ruháimat magamra kapkodom, röpkén túrok a hajamba, amely alatt örökre ott domborodik majd a fényes, kérdőjel alakú forradás.
Fel év hosszú idő. De kevésbé bántam, mint előre gondoltam volna.
Puha lenvászon ingemre húzott mellényem, zekém és zubbonyom mellé szarvasbőr nadrág jár, ahogy mindig; egy pár új, éppen csak bejáratott lovaglócsizma. Felkötöm a sarkantyúm és a kardom; az ezüstláncot összekapcsolom a vállam alatt.
A kesztyűimet már menet közben tűröm az övembe.
Elmaradhatatlan almát forgatok a kezemben, mikor az istállóba lépek, ahol rőtarany szőrű, nyakigláb futárlovam vár. Kijár neki a gyümölcs fele, ahogy a hosszú utak előtt általában - bár főként a csámcsogásra összpontosít, azért rajongva bökdös az orrával közben. Kétségkívül megérzi rajtam az ismerős lendületet. Mire a nyerget a marjára emelem és a hátára tolom, már várakozásteljesen topog, frissen felvert patkóival megcélozva a lábujjaim.
Ennél korábban kelj fel, fiam...
Az udvaron elég hely van, hogy a lovat járassam, fölmelegítve az izmait, amíg Julius Rainerre várok.
avatar
Institoris
Felszentelt Inkvizítor
Felszentelt Inkvizítor

Hozzászólások száma : 498
Join date : 2015. Jul. 26.

Karakter információ
Kaszt: Inkvizítor
Szint: 8.
Tapasztalat:
7610/9500  (7610/9500)

Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net/t129-norven-kather

Vissza az elejére Go down

Re: [Küldetés] Vörös és Sötétkék

Témanyitás by Kristin Dalgaard on Hétf. Jún. 12, 2017 11:14 am

Dullahan, egy régi tünde legenda egy szellemről, amely egy hollófekete lovon közlekedik az éjszakában és feje helyén csak a vértől csöpögő csonk vagy egy groteszk faragott tök lebeg. A lovas, aki bevágtatott a Canes Domini rendházba nem volt szellem, mégis legalább olyan rettenetet keltett. Sisakja csorba agyarakkal volt mintázva, a nyereghez csatolt kard pedig csak a gyenge kötözésnek hála nem sértette fel a ló farát a szaggatott, felrobbant serfőzőüst szilánkjaihoz hasonló élével.
- Ordo Malleus. - Konrad torkán úgy kaparta elő magát a két szó, mintha köhögnie kellett volna. A barakk ablakain lógtunk kifelé mindketten, mint a dolga-nincs suhancok ahogy a lovag épp azt magyarázta hogyan kell egy megfelelő leveleket összesodorni és a szádba illesztve meggyújtani, hogy olyan nyugalom árasszon el mint egy erős csésze kamillateától. Sajnos a felettébb büdös dohány sem védte meg társamat az indulattól, ahogy az iszonyatos csatamén elrobogott mellettünk az istálló felé, szinte ránk sem emelve a tekintetét. Nem értettem soha, honnan jött ez a megvetés az Úr Pörölyének lovagjai felé és nem állt szándékomban megkérdezni. Konradnak sok olyan részlet volt a múltjában amit nem akart felemlegetni a Szűzanyának sem.
- Szerinted mit akarnak? - néztem felé, de a férfi csak a fejét rázta.
- Nem tudom. Adja az Úr, hogy semmi fontosat és főleg, hogy tőlünk semmit. Amibe az Pöröly belekeveredik, ott csak pusztítás lesz és fájdalom.
Elgondolkodva hallgattam a hatalmas ló patkóktól csattogó lépteit a főudvar kövein, míg el nem haltak az istálló előtti földes területen. Ordo Malleus. Egyre furcsább alakok jártak a rendházban.

- Kristin nővér! - Odafordultam a határozottan loholó leányhang felé és óvatosan elkaptam, mielőtt nekiszaladt volna a mellkasomnak.
- Eva, hová ez a nagy siettség? - Evangeline hátrasöpörte a szemébe hulló dióbarna tincseket és a karomnak támaszkodva megtalálta az egyensúlyát, aztán lassan vett egy mély levegőt.
- Kristin nővér, Domitius rendfőnök hívat. Állítása szerint nagyon fontos, tehát bármilyen feladatod van szüntesd be és jelenj meg előtte a nagyházban az irodájában.
- Jól van, köszönöm. Megtennéd, hogy befejezed helyettem a déli kápolna készleteinek átnézését?
A lány határozottan bólintott, amitől haja újfent engedetlenül a homlokába hullott, egy dühödt toppantást csikarva ki a lovagnövendékből. Mosolyogva léptem el mellette, beletúrva az üstökébe még utoljára, mire ő nyelvet öltött rám és elsietett a kápolna felé. Az idézés nagyon komolyan hangzott így nem késlekedtem, átvágtam a főudvaron egyenesen a nagyház aulája felé és közben igyekeztem leküzdeni a gyomromba markoló szorongást. Nem lehetett véletlen hogy egy órával az Ordo Malleus követ érkezése után hirtelen értem küldetnek ebben biztos voltam, de hogy mennyire volt összefonódva azt csak sejteni mertem.
- Uram! - Meglepetésemre a rendfőnök nem az irodájában várt, hanem az aula padjain ülve és ujjai között rózsafűzért morzsolgatott. Szája nem mozgott, így imája vagy néma volt, vagy csak megszokásból simította végig a csontból faragott gyöngyöket.
- Kristin nővér. - pillantott fel rám, aztán fejét oldalra döntve jelezte, hogy üljek le mellé. Feszengve helyezkedtem el a selyemmel bélelt padon, az egyetlen drága garnitúrán, amit a Canes megengedhetett magának.
- Megzavartam, uram? - kérdeztem óvatosan. Domitius lovag kihúzta magát ültében, viking őseink magasságából pillantva le rám.
- Szó sincs róla. Kértem, hogy keressen meg. Tud a küldöncről, aki egy órája itt járt? - Némán bólintottam, mivel nem akartam hogy a hangom elárulja az aggodalmam. - Az Ordo Malleusnak segítségre van szüksége egy igen fontos ügyben. A déli szakadárok új zsinatelnököt választanak, és Őszentségének feltett szándéka megakadályozni ezt. - Egy kissé összeráncoltam a szemöldököm, ami nem kerülte el a nagymester figyelmét. - Zavarja valami?
- Egy kissé, ha megengedi uram. Nem akarom elutasítani a parancsot, ám valami nem hagy nyugodni. Esroniel egy alávaló, szavahihetetlen ember volt és egészen ésszerű volt ellene háborút viselni. Miért olyan biztos benne a szentszék, hogy az új zsinatelnök nem lehet tárgyalófél?
- Mert dél választja meg, nővér. Gondolja, hogy olyat neveznének ki az élükre, aki hajlandó engedni az eddig sziklaszilárdan tartott követeléseikből?
Sajnos igaza volt és ezt én is beláttam.
- Akkor... mit kíván a Szentatya, mi legyen az új zsinatelnökkel?
- Meghal. - A lovag hangjában nem volt vadság, sem elégedettség, inkább szomorúnak láttam ám céltudatos szabálykövetése most is eltakarta az igazi érzelmeit.
- Tőlem várják, hogy megöljem, uram? Az Ordo Canes Domini az Egyház pajzsa, én a védelmére esküdtem fel, nem orvgyilkosságra.
- Akkor hát védje meg, Dalgaard lovag. Védje meg a Szent Hivatal inkvizítorait, akik a feladatot el akarják végezni a Protestáns erőktől, akik az ő életükre törnek.
Nem tudtam felelni a férfi szavaira. Nem is akartam. Sosem volt kérdés az én véleményem, a parancs a Szentszéktől jött így teljesíteni kellett.
- Miért én?
Ennyit sikerült végül mondanom, szememet a padlóba mozaikkal rajzolt keresztre függesztve.
- Mert ha akarod, ha nem te lettél a Canes Domini lándzsahegye, Kristin Dalgaard. Neudraun, van Agthovenék kastélya, Millingen. Jelenleg rád vannak aggatva a rendünk újonnan tett nagy cselekedetei, és csak te húzhatod ki az Úr Vérebeinek nevét a sárból, amelybe Esroniel von Himmelreich taszította tizenhét éve.
Csak néztem a keresztet, de az nem felelt. Akárha az eső Noénak, én is ugyanazt a választ kaptam az Úrtól: mert ennek meg kell lennie.
- Azonnal indulok, uram.
avatar
Kristin Dalgaard
Keresztes Lovag
Keresztes Lovag

Hozzászólások száma : 85
Join date : 2016. Oct. 07.

Karakter információ
Kaszt: Keresztes
Szint: 3
Tapasztalat:
1250/2500  (1250/2500)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: [Küldetés] Vörös és Sötétkék

Témanyitás by Jozef Strandgut on Hétf. Jún. 12, 2017 7:24 pm

Minden ünnepi díszben van, ilyenkor a Katedrális gyönyörű és nem olyan komor, mint általában és ez mindig elmélyíti az áhítatomat ezen a csodás napon.
Őszintén bevallva a napi szertartásokon azért el-el szoktak kalandozni a gondolataim, a novícius társak között is megy az óvatos susmus, de ez az alkalom más, főleg, hogy most tömve az egész épület, mindenki itt van, aki egyáltalán számít és befér.
A mise lassan azonban véget ér, az utolsó szavak hangzanak el bezengve a visszhangos teret, én pedig még búcsúzóul végignézek a papi méltóságok mozgolódni kezdő során, számba véve ki kivel dugja össze a fejét. Megtanultam már mentoromtól, hogy érdemes ezekre odafigyelni, bár még nem igen tudtam ezekkel az információkkal mit kezdeni.
Örültem, hogy fogadott atyám most itthon van, itt töltheti az ünnepeket, ami nem sűrűn fordul vele elő. Pár dologgal el akarok dicsekedni neki, amikkel előrehaladtam tanulmányaimban, na meg az esedékes éves kardvívásunkat is meg kell beszélnünk, ezért kutató pillantásom őt keresi és meg is pillantom, ahogy……
Összeráncolom a homlokom, ahogy meglátom a rendfőnökkel és egy számomra ismeretlen, idősebb pappal, ahogy az egyik oldalhajó felé mennek.
~ Vajon mi történik? Miért hívja félre őket a rendfőnök? Nagyon komoly volt. ~
A zsivajgó társaim észre sem vették, mikor eltűntem mellőlük. Nagy volt a tömeg, nem volt nehéz észrevétlenül a beugróban beszélgető hármas közelbe osonni és egy oszlop mögött megbújni.
A fülem éles volt és én pedig nagyon-nagyon kíváncsi, így nem okozott nehézséget megtudnom miről folyik a diskurzus.
Nem sok fontos dologról maradtam le valószínűleg, mert érzem, hogy a lényeg az épp elcsípett szavakban van. A szívem hevesen kezd dobogni, ahogy kiderül a déliek új zsinat elnököt, méghozzá egy nőt akarnak megválasztani és ezt megakadályozandó Augustinus rendfőnök a két inkvizítort, mert az is kiderül, hogy a másuk pap, Julius is az, küldi oda, hogy ezt akadályozzák meg, méghozzá……..véglegesen …..kiiktatva a jelöltet.
- Fiatalember, egy szóra...
Tudtam, hogy nem éppen szánta avatatlan füleknek Augustinus rendfőnök a mondanivalóját, ezért nagyon igyekeztem, hogy észrevétlenül osonjak el, miután a két inkvizítor távozott, de mikor már épp azt gondoltam sikerrel járok........Erős kezek markolnak a vállamba.
- Püspök ......úr.......én....csak......az ....úgy....volt......Nem hallottam semmit! - vörösödtem el miközben fél szemmel felnéztem, remélve nem szakad rám a gyönyörű mennyezet.
Arra számítottam, hogy valamiféle komoly büntetést ró ki rám, vagy ezt a "megtiszteltetést" átadja a felügyelő atyának, de meglepődve nézek rá, mikor még el is mosolyodik, persze egy szavamat sem véve komolyan.
- Dehogynem hallottál. A magam fajta vén rókákat nehéz átverni, tudod.
Tart egy pillanat szünetet, majd komolyan néz rám.
- Tudod te egyáltalán, milyen jellegű dologra vállalkoznak az inkvizítor atyák?
Nagyot nyelek, de egy percig sem habozok válaszolni.
- Tudom! El kell pusztítani az eretnekség újra feléledő kígyófejét, mielőtt megerősödik a méregfoga.
Elég büszke voltam magamra, hogy ezt így meg tudtam fogalmazni.
- De Norven atya mindig ilyen veszélyes küldetésekre megy. Ő a legjobb.
- Helyes, helyes. – biccent. - Tudod, hogy mit kellene tenni azzal, aki egy ilyen fontos küldetés tudtában van, de nem vesz részt rajta? Mit tenne Norven atya?
Olyan okosnak hittem magam........egészen eddig.
Ijedten nézek a szemébe, ahogy látom nem csak a hangja, hanem az arca is elkomolyodik, már egyáltalán nem mosolyog......
Az arcomból kifut a vér, ahogy tudatosul bennem, mire céloz.
- Elhallgattatni? Gondoskodna róla, hogy.......hogy minimum a küldetés végéig biztos ne mondhassa el senkinek.....? - nyögöm ki, bár ennél sokkal rémesebb dolgok járnak az agyamban. - De én nem beszélek róla! Senki nem tud meg tőlem semmit, néma leszek, mint a ~ sír!!! ~ .....hal! Atyám mindenre megesküszöm, hogy nem kotyogok ki semmit!
- Igen. Ezt kellene. – erősíti meg halkan, amitől feláll a tarkómon a szőr.
A püspök úrra én mindig olyan jóságos, öreg papként gondoltam, aki példamutatásával és bölcs tanácsaival vezeti rendünket. De most olyan görcs rántja össze a gyomrom, hogy nem is emlékszem rá, mikor éreztem hasonlót.
Már a kihallgatott beszélgetéskor tudtam, hogy nem volt jó ötlet fülelni, de most, ahogy a hallgatása a fejem felett lebeg......
- De, én nem ezt fogom tenni. Több hasznát látja a Maellus odakint. Készítek egy megbízólevelet arról, hogy kiképzésre küldöm magát oda, és meglátjuk, hogy teljesít. Legyen készen, az atyákkal tart a táborig. Ott majd elágaznak útjaik.
De aztán elmosolyodik megint.
- Jó lesz így, vagy maradjon az elhallgattatás?
Ébredező reménnyel emeltem rá tekintetem. Láthatja rajtam, ahogy a megkönnyebbülés áthullámzik az arcomon.
- Köszönöm, rendfőnök atya! Jó lesz, jó lesz, köszönöm!
Legszívesebben felugrottam volna a levegőbe. És nem, nem csak azért mert nem veszi a fejem, hanem még a Maellus-hoz mehetek kiképzésre!
- Minden nagyon jó! Nem beszélek senkinek semmit, lakat lesz a számon. - tér vissza a színem és már a régi jozefvigyor is.
Az más kérdés, hogy mit fog ehhez az egészhez szólni mesterem.....
- Atyám, kérhetnék még valami?........Ugye, ugye nem mondja el Norven atyának, hogy én....... - intek körbe, jelezve, hogy a történtekre gondolok.
- Hát, ki tudja... - kacsint, és elindul a katedrálisból kifelé.
- Legyen egy fél óra múlva az istállónál! – szól még hátra.
- Na, de.........
Hüledezve és bizonytalanságban maradok ott, legyökerezve a történtektől, egy darabig, míg el nem tűnik az atya teljesen. Még mindig alig merem elhinni, hogy így megúsztam!
Mikor már nem is látom, csak akkor veszek egy nagy levegőt és nem is tudom, hogy most röpködjek a boldogságtól, hogy egy ilyen komoly küldetésben részt vehetek, vagy kezdjek nagyon-nagyon aggódni a testi épségem miatt. Ha Norven atya jól elkalapál, attól még nem hiúsítja meg a küldetést, nem?
Na, de szednem kell a lábam, ha nem akarok még késve érkezni is és tetézni a bajt.
Most tudatosul csak bennem, hogy alig van fél rám, hogy mindent összeszedjek és még Tintapacát is előkészítsem.
Az útra a lovagláshoz bőrbetéttel megerősített erős vászonnadrágot, hozzá csizmát húzok, amire felcsatolom az ajándékba kapott sarkantyút. Ing, zubbony, köpeny jön még rám, aztán váltás ruhát gyömöszölök a zsákomba, meg a védő amulettek, egyéb apróságok, amik még jól jöhetnek. Nem felejtkezhetek el róla, hogy rohanás közben a konyhán még fel kell vennem élelmet és megtölteni a kulacsomat vízzel.
Övemre kerül a buzogány, másik oldalra a Biblia, a tőr. Talán nem felejtek el semmit!
Az istállóban rutinosan nyergelek, már nem okoz gondot rég.
Nem tudom mennyi idő telt el, de nagyon remélem nem késtem és, hogy a megbízólevél sem késik.
Talán jobb lenne, ha azt kapná előbb kézhez Norven atya, mint, hogy nekem kelljen magyarázkodni…….
Mindenesetre ártatlan képpel léptetek ki lovam hátán, olyan ártatlanul, mint egy angyal.
avatar
Jozef Strandgut
Felszentelt Pap
Felszentelt Pap

Hozzászólások száma : 165
Join date : 2015. Nov. 29.

Karakter információ
Kaszt: Pap
Szint: 4.
Tapasztalat:
3200/3750  (3200/3750)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: [Küldetés] Vörös és Sötétkék

Témanyitás by Oswald von Bertold on Kedd Jún. 13, 2017 1:41 am

Őszintén, nem szeretem a nyarat, különösen, mióta templomosként szolgálok. Általában a városban van dolgom, amit szívesen is teszek, de órákon keresztül a tűző napon lenni páncélban egy keserves kínszenvedés. Pünkösd napja van, ilyenkor sokan látogatnak el a nagytemplomba, hogy méltóképpen ünnepeljék meg a Szentlélek kitöltetésének napját. Az én dolgom ma pár másik társammal együtt a templom őrzése. Még Hellenburgban is akadnak olyanok, akiket nem a mindenható Isten jelenlétébe való vágyakozás hoz errefelé. Kihallatszik az ének, én is dúdolgatom magamban halkan, és kicsit mintha én is odabent lehetnék.

Jer, kérjük Isten áldott Szentlelkét,
Legfőképpen az igaz hitért!
Hogyha jő a végóra, mellénk álljon,
Hazatérésre készen találjon,
Könyörüljön!

Az istentiszteletek rendben lezajlanak, nekünk pedig sok bajunk nincs az őrség ideje alatt, csupán egy részeges koldust kell odébb terelgetnünk. Van valami furcsa abban, hogy az Isten háza környékéről küldjük el. A hívek lassan szivárognak kifelé a templomból, majd a környékéről is, de vannak, akik kisebb csoportokba tömörülve beszélgetni kezdenek. Von Witten kapitány hangja szakítja félbe a nézelődésem. Megdicsér, majd elbocsát minket. A mai munkánk ezzel véget is ér, s már alig várom, hogy otthonom csendes magányában elkölthessem az ebédem.
Egy lépést sem tehetek az ajtó mellől, viharvert, szakadtas kinézetű templomos lovaggal találom szemben magam. Megtépázott palást, kopott páncél. Kétkezes kardja kettétört, megmaradt részét az övébe tűzte. Számos rangjelzése azonban elárulja számomra, hogy nem igénytelen közkatonával van dolgom, hanem sok harcot megélt, hős elöljáróval.
- Áldás, békesség, Oswald testvér, Erhardt testvér!
Oldalra pillantva ekkor veszem észre a megszólított ifjú lelkészt, aki épphogy kiléphetett a nagytemplom kapuján, amikor a templomos tiszt megjelent.
- Áldás békesség, uram – köszöntöm, biccentve csak nagy hirtelenségben, s kissé meglepetten - Miben lehetünk szolgálatára?
- Áldást békességet, kedves testvérem! - szólal meg Erhardt is - Miben lehetünk az ön szolgálatára, ahogy Oswald testvér is mondta? Illetve...minden rendben?  - aggodalom csillan a szemében, ahogy a törött kardra pillant.
- Minden rendben van-e? Persze, kivéve, hogy nem – hangzik a válasz, mintha csak azt mondta volna, hogy pünkösd napja van.
- Jürgen von Albrechtsberger vagyok, templomosparancsnok, a Sion csoport vezetője – Eltűnődöm, mintha hallottam volna már róla, s ha jól gondolom, von Albrechtsberger épp leszerelés előtt áll. Ez sok mindent megmagyaráz.
- Szeretném egy egész különleges dolgora kérni magukat, megtennék, hogy odébb beszéljük ezt meg?
Erhardtra pillantok, majd bólintok a parancsnok kérésére.
- Természetesen, uram.
Nyomban keresek is helyet a tekintetemmel, ahol háborítatlanul beszélhetünk. Komoly lehet a dolog, így nem igazán értem, miért pont minket keres.
- Értettük, uram – biccent Erhardt is és félrevonulunk a templom sarkához - Mondja, miről lenne szó?
A parancsnok halkan szólal csak meg, mintha körbe is pillantana, hogy meggyőződjön róla, nem figyel-e minket senki.
- Nyilván tudatában vannak a zsinati elnökünk balszerencsés eltűnésének, vagy halálának, de én az utóbbit kétlem. Tudják, ki irányítja az egyházat most?
- A zsinat, ahogy eddig is, és ideiglenesen választanak más zsinatelnököt maguk közül? - találgatok mormogva, bizonytalanul - Őszintén, nem tudom.
A lelkészre pillantok, hátha ő tájékozottabb ezekben. Ilyesmi eset elvégre még nem történt az egyházunkban.
- Sajnálatos a zsinati elnökünk eltűnésének esete, jómagam sem hiszem hogy baja lenne. Isten vigyáz rá, hiszem!
Rám pillant, a tekintetünk találkozik.
- Igen, valószínűleg választottak már egy ideiglenes vezetőt, aki méltó arra, hogy vezessen minket, amíg ő vissza nem jön. Esetleg, uram, ön tudja ki a "szerencsés" jelölt?
- Nos, igen, ez a fő téma.
Bólint, majd a falnak dől. Döbbent kíváncsisággal nézünk vissza rá.
- Lesz új vezető, de nem ideiglenes. Bosszantó a legapróbb döntésekért is összerángatni tizenkét embert mindig. Főleg, ha egy közülük az ember – sanyarún nevet fel -  Ennek az illetőnek az elhozása lenne a feladatuk. Na nem egyedül, persze.
Egy rövid ideig csend van, gondolatainkba merülünk. "...de nem ideiglenes."
- Tehát végleges új vezető – szólalok meg lassan, megrágva minden egyes szót, mintha igazolást várnék - Nos, bizonyára a zsinat választása olyasvalakire esett, aki jól el tudja majd látni feladatát és Dél protestánsai büszkén felnézhetnek majd rá. Ki volna ez az illető?
- Érthető a dolgunk, megtiszteltetés, hogy ránk esett a választás ebben a nehéz feladatban. Valóban kíváncsivá tett, sok lelkészt megismertem pályafutásom során, ki volna az illető, aki ebbe a magas pozícióba léphet!?
- A neve Bertha von Einburg, névadó városának a prédikátora. A legjobb diplomata, akit ismerek, és az egyik legjobb gyógyító. Nem túl közismert, és ez a lényeg.
Meglepődöm egy kissé, de igyekszem ezt nem mutatni, hanem inkább szolgálatkészen akarok a feladathoz állni. Egy nőre nem fognak felnézni… A parancsnok jelentőségteljesen pillant ránk. Azt hiszem, talán értem, mire gondol. Összevonom a szemöldököm. Veszélyes vállalkozás elébe nézünk, nézzük akár az utat, akár a leendő vezetőnk személyét.
- És ezért választottam magukat is erre a feladatra. Vannak ugyanis bizonyos nehezítő tényezők.
- Nehezítő tényezők, uram?
- Értem. Nos, mint gyógyító, hallottam már róla talán, de nem emlékeztem a nevére pontosan – tűnődik a lelkész - Érthető döntés...úgy gondolom. Mi lenne a gond?
Von Albrechtsberg elhúzza a száját.
- Az ábrázatukból ítélve nincsenek elragadtatva. Nos, nem is ez a lényeg. Magukkal ellentétben az Ordo Maellus komolyan veszi a helyzetet. A városon kívül rejtőzködnek, és készen állnak, hogy lecsapjanak az illetőre. Ki kell csempészni.
Megakadok egy félmondaton, ami sehogy sem akar tetszeni. Sért, mert Isten látja lelkem, mindig törekedtem arra, hogy teljes szívvel, engedelmesen végezzem a szolgálatom.
- Természetesen komolyan vesszük a feladatot - szólalok meg kissé talán erélyesebben, mint szeretnék. Egy kissé elszégyellem magam, lényegesen halkabban folytatom, de azért bennem a tüske - Úgy gondolom, hogy a dolgok alakulása nem csupán minket fog meglepni, de elfogadjuk, hogy nincs ebbe beleszólásunk és a nagytiszteletű asszonyt sem ismerjük. Hogy juthatott az Ordo Malleus fülébe a dolog? A feladat természetesen érthető. Ezen felül tartanunk kell Einburgon belül valamiféle kiszivárogtatástól, amiért is körültekintőn kell eljárnunk? Tudnunk kell, kikben bízhatunk. Nem kizárt általában az sem, hogy az Egyház csellel állít csapdát... - Mint ahogy azt már megszokhattuk a módszereikből.
- Ez nagyon furcsa eset – láthatóan a lelkész is meglepődik - Ilyen hamar hogyan jutott el hozzájuk ez a rettentően fontos információ?! Igazából nem késlekedhetünk, kérem uram, mondjon el mindent, amit szükséges tudnunk. Hol van most Bertha testvérünk?
A vállamra teszi a kezét. Ki tudja, talán ugyanúgy érezhetünk.
- Talán nem meglepő, hogy nem maguk voltak az elsők, akiket küldtünk – Mintha olyan sokat képzelhetnénk magunkról - Egy szerencsétlen véletlen az egész: A küldöncöt elkapta egy Ordo-s felderítő-csapásmérő rajtaütés. Volt nála egy hitelesítő okmány, a többit nyilván ki is tudják találni. Semmi egyebet nem tudunk Bertha kisasszonyról azon kívül, hogy a városban tartózkodik. Nyilván nem meglepő, hogy nem volt lehetőségünk sok futárt küldeni.
Nem szólok semmit, bölcsebbnek tartom hallgatni. Csupán bólintok egyet, jelezvén, hogy értem. Várnám, hogy Erhardt mond valami bölcset, de ő sem szól. Talán most ez a legokosabb, amit tehetünk. A parancsnok folytatja.
- Annyit tudunk segíteni, hogy nem egyedül küldöm magukat. A hadsereg felajánlotta az egyik katonáját, kiválóan segítségükre lesz, ebben biztos vagyok. Talán már látták sétálni valahol a környéken: Hilde von Nebelturm az, Hellenburg védelmezője.
Felkapom erre a fejem és talán most először, örülök belül, noha már önmagában a megtiszteltetésnek is örülhetnék. Ez azért mégis többet jelent a számomra, még Bertha von Einburgnál is.
- Van még kérdésük?
- Nekem nincs, uram – felelem, majd Erhardtra pillantok.
- Nekem sincs uram. Köszönjük, minden segítségre szükségünk lesz!
A tiszt közelebb lép hozzánk és egy levelet nyújt felénk.
- Ez a megbízólevelük. Keressék fel von Nebelturm kisasszonyt, és induljanak mihamarabb! Isten segítse önöket!
Int egyet és magunkra hagy bennünket, az utcai tömeg hamar elnyeli.
Jóformán meg sem várom lelkipásztor testvéremet, úgy sietek minden eddigi búmat és dühöm feledve Hilde megkeresésére.
Jürgen von Albrechtsberger parancsok úr pedig jól teszi, ha mielőbb leszerel.
avatar
Oswald von Bertold
Templomos lovag
Templomos lovag

Hozzászólások száma : 247
Join date : 2016. Apr. 15.

Karakter információ
Kaszt: Templomos
Szint: 3.
Tapasztalat:
2402/2500  (2402/2500)

Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net/t468-oswald-von-bertold

Vissza az elejére Go down

Re: [Küldetés] Vörös és Sötétkék

Témanyitás by Hilde von Nebelturm on Kedd Jún. 13, 2017 3:03 am

* A sakktábla lakkozott felülete néha halkan nyikordult fel, ahogy az előtte ülő kapitány kimérten lépett egyet-egyet, majd türelmesen várt, bajsza mögött elégedett vigyorral vakarva lábait, egész pontosan azt az egyet, ami még meg is volt neki.
- Na, mi lesz? Huszár az E2-re? Hmm?
- Várj, gondolkodom... Hmmm...
- Csak tessék.
- Hmmm... * Talán egy negyed perc telhetett el, ahogy a hang némi lemondással ismét megszólalt. * - Hilde, a királynővel lépj az A4-re, az sakk.
* Rettenetes unalom uralkodott lelkén, ahogy a két mérhetetlenül versengő, s legalább annyira idegesítő fingszagba burkolózott öreg játékát kellett figyelnie, időnként meghosszabbított kézként lépve nagyapja helyett.
- Herr Eisenschnittel, úgy tudtam valami fontos üzenetet akart átadni nekem, ám ebből ismét sakkjátszma lett...
- Csitt, gondolkozok... Na jó, nesze. * Szólalt meg a férfi, majd az asztalról egy levelet emelt fel, mely igazából kezdettől fogva ott volt. * - Olvasd, addig lépek az ócskavas helyett.
- Nagy szavak egy olyan embertől, akinek a vasa már nem kemény.
- Nagy szavak egy olyan embertől, aki már nem ember.
* Rosszallóan táncoltatta végig tekintetét az öregedő tiszten, semmi értelme sem volt annak, hogy ne adta azonnal oda a levelet, csakis egy dolgot ért el vele, mégpedig hogy felidegesítse... Így belegondolva valószínűleg ki volt számítva a dolog, ha azonnal odakerült volna hozzá, semmilyen sakkparti nem lesz ebből, s a táblát nézve a vége már igen itt volt a játéknak (Elképzelhető, hogy a rafkós öreg ennyire kiszámított a dolgot? Hogy pont amikorra végez az olvasással, akkor lesz vége a partinak?). Magához emelte azt, majd lassan olvasni kezdte a katonás, mégis kissé udvaribb szavakat. Valamilyen Albrechtsberger írta a levelet, a Sion csoportból. Nem igazán volt ismeretes számára sem a személy, sem a szervezet, de ettől függetlenül nem kívánta megkérdőjelezni annak hivatalosságát, nem, ha pont egy kapitány rangú személy adja át. Ha egyszerű ügy lenne, valószínűleg kiküldik egy apróddal, esetleg egy lelkésztanonccal, de semmiképpen sem egy ennyire magas rangban lévő emberrel. A tartalom nem csalta meg a körítést.
- Ehhez mit szólsz?
- Csak menekülsz, erre azonnal rá tudok lépni újra, s tudod is hogy hova. Sakk.
- Óh jaj!
* Nem olvasta sokáig, s hamar el is tette a papírost, óvatosan összehajtva, majd borítékostól becsúsztatta azt páncéljának egyik kellően szoros pontjába, ahonnét biztosan nem eshetett ki, ha a vihar fújna át rajta, akkor sem. Lassan ideje volt már ennek, bár nem teljesen értette, hogy mi okuk is volt titkosan rendezni a dolgukat, Déli területen a Kalapács beavatkozása abszolút elfogadhatatlan volt, s ha valami, sereggel kellett volna indulni, hogy megköszönjék a szemtelenséget. Rosszallóan pillantott ki az ablakon a melegbe. Titkon rendezni az ügyet veszélyesebbnek tűnt, mint nagyobb számokkal, ha pedig valahonnét biztonságosan kaphattak volna segítséget, az Einburg volt. Veterán harcosok, egy egész ezred... Az Ordosoknak esélye se lenne...
- Látod, hogy mire készülök?
- Nem... NEM! HILDE, DÖNTSD FEL A TÁBLÁT! MOST!
- Óh jaj! * Az öreg felemelte a huszárt, majd sakkot adott a lándzsának. Látszólag abszolút nem volt vesztett a helyzet, ám nem is értett a játékhoz, így jó eséllyel több lépéssel előre átgondolt csata zajlott, amiből most a nagyapja jött ki vesztesként. * - Feldöntsem én a táblát?  
- Nem adom meg az örömöt. MENJÜNK!
- Ahhoz képest, hogy mennyi idős vagy, eléggé rossz vesztes vagy... Öreg barát.
* A lány még biccentett a szemérmetlenül elégedett kapitánynak, majd magához vette a fegyvert, s lassú, kimért léptekkel elindult lefele a lépcsőkön, időnként kipillantva az ablakon, továbbra is a távolba meredve. Furcsa volt belegondolni, hogy új zsinatelnök lesz, s hogy akad bárki is, aki felveheti ezt a címet anélkül, hogy valamilyen durva, ízléstelen viccnek hangozna. Karjait összefonta, majd kurtán megrázta a fejét. Valószínűleg nem.

* Nem igazán fecsérelt sok időt a készülődésre, felszíjazta magára (Kis szerencsétlenkedés árán) a vértet, amit még a Tábornoktól kapott, előkészített némi hasznosnak tűnő felszerelést az egyébként is eléggé limitált dolgai közül, majd hosszú és kopott barna köpenyt penderített magára (ÉS SZALMAKALAPOT), hogy még véletlenül se tűnjön a kelleténél feltűnőbbnek. Reményei szerint erre Oswald és az ismeretlen harmadik is gondolt, de ha nem, hát majd egyedül szégyenkezhet. Ennek utána felkereste lovát,  felszerszámozta, majd kényelmes tempóval leléptetett vele az Északi kapuhoz, ahol már ott várakozott régi jó barátja sztoikus hegyformája... S az idegen, bizonyos Erhardt, jóval kisebb, ámbátor magánál így is magasabb alakja.
avatar
Hilde von Nebelturm
a Nebelturm család tagja
a Nebelturm család tagja

Hozzászólások száma : 515
Join date : 2015. Nov. 28.

Karakter információ
Kaszt: Nebelturm
Szint: 8
Tapasztalat:
150/1250  (150/1250)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: [Küldetés] Vörös és Sötétkék

Témanyitás by Erhardt Gottfried on Szer. Jún. 14, 2017 4:12 am

Pünkösd....a szentlélek ünnepe....ezeken a meleg napokon több agglomerációs területre is elküldenek minket szolgálni, még kisebb szórvány falukba is. Kicsit fárasztó az úrvacsorai kellékeket ilyenkor hurcolni magunkkal a szekéren ide oda, de mindig szívesen végzem ezt a nemes feladatot. Épp a kellékek biztonságba helyezésével végeztem, mikor kiléptem a hellenburgi nagytemplom kapuján.
Oswald testvér volt akkor a beosztott őr. Mielőtt odamehettem volna köszönni neki, hirtelen egy szakadtnak tűnő, de számos rangjelzéssel ellátott templomos lépett hozzánk. Tudtam, hogy valami fontos dolog miatt jön oda, nem csak úgy köszönni.

- Áldás, békesség, Oswald testvér, Erhardt testvér! -köszöntött minket.
Közelebb mentem én is hozzájuk, majd egyszerre kérdeztük a váratlanul érkezett templomos parancsnokot:
- Áldás békesség,kedves testvérem! Miben lehetünk szolgálatára? Illetve..minden rendben? - kissé aggodalom vett erőt rajtam, hiszen láttam, hogy a kardja el volt törve.
- Minden rendben van-e? Persze, kivéve, hogy nem.. – Válaszából leszűrtem, hogy amúgy egész jól van. - Jürgen von Albrechtsberger vagyok, templomosparancsnok, a Sion csoport vezetője. Szeretném egy egész különleges dologra kérni magukat, megtennék, hogy odébb beszéljük ezt meg?
Egy üres sarok felé intett a templomnál, mi pedig Oswald testvérrel követtük őt, abban a reményben, hogy mihamarabb megtudjuk, miről van szó.
- Értettük, uram – biccentettem és félrevonulunk a templom sarkához - Mondja, miről lenne szó?
A parancsnok miután meggyőződött róla, hogy senki nem figyel rajtunk kívül, elkezdte a mondandóját:
- Nyilván tudatában vannak a zsinati elnökünk balszerencsés eltűnésének, vagy halálának, de én az utóbbit kétlem. Tudják, ki irányítja az egyházat most?
- A zsinat, ahogy eddig is, és ideiglenesen választanak más zsinatelnököt maguk közül? Őszintén, nem tudom. - szólalt mg Oswald testvér. Kérdően rám pillantott, igyekeztem megfelelően válaszolni gyorsan:
- Sajnálatos a zsinati elnökünk eltűnésének esete, jómagam sem hiszem hogy baja lenne. Isten vigyáz rá, hiszem! - Oswaldra nézek -Igen, valószínűleg választottak már egy ideiglenes vezetőt, aki méltó arra, hogy vezessen minket, amíg ő vissza nem jön. Esetleg, uram, ön tudja ki a "szerencsés" jelölt? - tudom jól, milyen sok feladattal jár ez a poszt betöltése.
- Nos, igen, ez a fő téma. - Bólintott a templomos, majd a falnak dől. Döbbent kíváncsisággal nézünk vissza rá. - Lesz új vezető, de nem ideiglenes. Bosszantó a legapróbb döntésekért is összerángatni tizenkét embert mindig. Főleg, ha egy közülük az ember – sanyarún nevetett fel -  Ennek az illetőnek az elhozása lenne a feladatuk. Na nem egyedül, persze.
- Nos, bizonyára a zsinat választása olyasvalakire esett, aki jól el tudja majd látni feladatát és Dél protestánsai büszkén felnézhetnek majd rá. Ki volna ez az illető?
- szólalt meg Oswald, és éreztem a hangjában, ő is nagyon érdekelt a dologban, ezért vele együtt én is kérdően néztem a parancsnokra:
- Érthető a dolgunk, megtiszteltetés, hogy ránk esett a választás ebben a nehéz feladatban. Valóban kíváncsivá tett, sok lelkészt megismertem pályafutásom során, ki volna az illető, aki ebbe a magas pozícióba léphet!?

- A neve Bertha von Einburg, névadó városának a prédikátora. A legjobb diplomata, akit ismerek, és az egyik legjobb gyógyító. Nem túl közismert, és ez a lényeg.
És ezért választottam magukat is erre a feladatra. Vannak ugyanis bizonyos nehezítő tényezők. - egy pillanatra feszült lett a levegő, úgy érzem Oswalddal hasonló érzéseken osztoztunk"....egy.....hölgy...Esrolniel uram helyébe...."
- Nehezítő tényezők, uram? - kérdte Oswald. Erre én is kíváncsi voltam.
- Értem. Nos, mint gyógyító, hallottam már róla talán, de nem emlékeztem a nevére pontosan....mi lenne hát a gond, uram?!
Von Albrechtsberg elhúzza a száját. Úgy érzem észrevette a titkolni próbált vegyes érzelmeinket az új vezető felé.
- Az ábrázatukból ítélve nincsenek elragadtatva. Nos, nem is ez a lényeg. Magukkal ellentétben az Ordo Maellus komolyan veszi a helyzetet. A városon kívül rejtőzködnek, és készen állnak, hogy lecsapjanak az illetőre. Ki kell csempészni.

- Természetesen komolyan vesszük a feladatot. A feladat természetesen érthető. Ezen felül tartanunk kell Einburgon belül valamiféle kiszivárogtatástól, amiért is körültekintőn kell eljárnunk? Tudnunk kell, kikben bízhatunk. Nem kizárt általában az sem, hogy az Egyház csellel állít csapdát... - fakadt ki Oswald testvér, nem is kicsi okból. Ez ténylegesen egy fontos és veszélyes feladat.
- Ez nagyon furcsa eset – szólaltam meg én is meglepetten - Ilyen hamar hogyan jutott el hozzájuk ez a rettentően fontos információ?! Igazából nem késlekedhetünk, kérem uram, mondjon el mindent, amit szükséges tudnunk. Hol van most Bertha testvérünk?
Láttam Oswald kissé feszült, ahogyan én is, és megpróbáltam kimutatni együttérzésemet neki, jó magas ugyan, de a vállára tettem a kezem nyugtatásképpen.
- Talán nem meglepő, hogy nem maguk voltak az elsők, akiket küldtünk. Egy szerencsétlen véletlen az egész: A küldöncöt elkapta egy Ordo-s felderítő-csapásmérő rajtaütés. Volt nála egy hitelesítő okmány, a többit nyilván ki is tudják találni. Semmi egyebet nem tudunk Bertha kisasszonyról azon kívül, hogy a városban tartózkodik. Nyilván nem meglepő, hogy nem volt lehetőségünk sok futárt küldeni. - A parancsnok monológja után hallgatunk, mert így láttuk jobbnak. Nem tehettünk jobbat.. A parancsnok folytatta:
- Annyit tudunk segíteni, hogy nem egyedül küldöm magukat. A hadsereg felajánlotta az egyik katonáját, kiválóan segítségükre lesz, ebben biztos vagyok. Talán már látták sétálni valahol a környéken: Hilde von Nebelturm az, Hellenburg védelmezője.
- Van még kérdésük?
Észrevettem, hogy Oswaldra jó hatással volt a hír, hogy Hilde velünk tart. Természetesen én is hallottam már róla, ezek szerint ők jobban is ismerhetik egymást.
- Nekem nincs, uram – felelte Oswald testvérem.
- Nekem sincs uram. Köszönjük, minden segítségre szükségünk lesz! - szólaltam meg.
A tiszt közelebb lépett hozzánk és egy levelet nyújt felénk.
- Ez a megbízólevelük. Keressék fel von Nebelturm kisasszonyt, és induljanak mihamarabb! Isten segítse önöket! -köszönt el a parancsnok.
Intett egyet és azzal magunkra hagyott bennünket a templom sarkánál.

Oswald testvér hirtelen elsietett, mintha ott sem lennék. Megpróbáltam utána igyekezni, bár neki jóval nagyobbak a léptei...s a lábai is..
avatar
Erhardt Gottfried
Protestáns Lelkész
Protestáns Lelkész

Hozzászólások száma : 16
Join date : 2016. Jul. 26.

Karakter információ
Kaszt: Lelkész
Szint: 1.
Tapasztalat:
350/500  (350/500)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: [Küldetés] Vörös és Sötétkék

Témanyitás by Julius Rainer on Hétf. Jún. 19, 2017 5:43 pm

(Ne haragudjatok a késésért, megfeledkeztem róla, hogy írjak, mielőtt külföldre mentem! Sad Igyekeztem gyorsan pótolni, szóval azt a részt, amit Nor már megírt előjátékban most kihagytam.)

Miután különválnak útjaik, Julius gyors, de kedvetlen léptekkel siet cellája felé. Arcán látható elégedetlensége. Nem kedveli az efféle, közel öngyilkos akciókat. Semmi információ... szervezetlenség, felkészületlenség. Magában forrongva bosszankodik, de tudja, hogy nem utasíthatja vissza a rendfőnök parancsait. Miközben legszükségesebb felszereléseit székére halmozza - tőrét, egy könnyű vászontáskát, amiben ruhát, élelmet, vizet és néhány utazáshoz szükséges apróbb holmit tárol majd - szekrényét nézegeti... Ellenséges területre lépnek, méghozzá a mélyébe, nem öltözködhet a megszokásához hűen. Egy fekete disznóbőr lovaglócsizmát, egy szennyesfehér, durvább szálú, len inget és kopottas, olajzöld nadrágot húzott, szegényes, egyszerű ruházata felé pedig egy nem túl vastag, de kemény anyagú, derékig érő köpenyt vett, kámzsával. Tőrét az oldalához erősítette, a köpeny takarásába, egy bőrszíjon, majd felkapta táskáját és elindult. Nem sietett túlzottan, folyamatosan azt forgatta a fejében, vajon miért őt kérhették fel erre a feladatra, amikor koránt sem a harctéri munkába jeleskedett eddig... Út közben egy torpanásnyira megállt. Szemei összeszűkültek, ahogy bámulta a lefelé csigázó kőlépcsőt. Eszébe jutott valami, villámlás szerűen sújtotta a gondolat.
-Insistoris...! - ahogy újra nekilódult, már jobban szaporázta lépteit, percek alatt az istállóknál volt, ahol egy lovásszal felkészítette magának utazásra azt a kese lovat - Csillag vagy Holdsugár lehetett a neve, Julius nem tartotta fontosnak megjegyezni - akit korábban párszor már meglovagolt, a Katedrális közvetlen közelében.
-Reméltem, hogy megelőzöm a Püspök urat! Igaza lett, az Ön tempója mégis gyorsabb az enyémnél. - szól, már lóháton ülve, ahogy Norven felé közelít. Nem szimpatikus számára a férfi, rövid ismeretségük alatt semmi jó pontot nem szerzett Juliusnál, bár ez jellemzően keveseknek sikerül csak.
avatar
Julius Rainer
Felszentelt Pap
Felszentelt Pap

Hozzászólások száma : 40
Join date : 2017. May. 13.

Karakter információ
Kaszt: Inkvizítor
Szint: 1
Tapasztalat:
300/500  (300/500)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: [Küldetés] Vörös és Sötétkék

Témanyitás by Institoris on Szomb. Aug. 19, 2017 3:31 pm

Ki nem állhatom, ha megváratnak.
Mire a futár feltűnik az udvar túloldalán, már meglehetősen bosszús vagyok: mire lihegve lefékez a lovam mellett, már kifejezetten harapós. Szerencséjére a rendfőnök pecsétjével ellátott parancsom nem hagy annyi időt, hogy a dühömet levezessem rajta; ahogy az ív végére érek, máris sebesen fordítom meg a lovamat, egy pillanat múlva már gyorsuló galoppban dübörögve át a szélesre tárt főkapun.
Jobb is, hogy ez a Rainer nincs a nyakamon. Az az érzésem, hogy feltartana.
Most, hogy úton vagyok, akaratlanul is felidéződik bennem Berthold és a bravúros lovaglása: hogy két nap alatt elért Seesteinből a Katedrálisba. Nekem annyi még Einburgig sem lesz elég.
Ha ennek vége, rá kell vennem, hogy elárulja a titkát.

Nekem sincs mindig igazam: ma reggel, amikor kíméletlenül korán kivezettem a lovam az istállóból, már tudtam, hogy még napnyugta előtt odaérek. Most, alig valamivel sexta után már biztos vagyok benne, hogy hamarosan megpillantom az erődvárost.
A lovam idegesen horkantva torpan meg, ahogy kilép elém a két fegyveres. Váll- és mellvértet viselnek, páncélkesztyűt, sötétbarna bőrcsizmát. Vállukról fekete palást lóg, a kezükben lándzsa.
- Megállj! Ki vagy és honnét jössz? - szegezi nekem a kérdést a jobb oldali.
A beszédmódjából képtelenség eldönteni, északi-e avagy sem.
Megrántom a gyeplőt, ingerülten attól, hogy csak úgy merészeltek kilépni elém.
- Mit merészelsz - fújok rá arra, amelyik megszólított. A lovam a rántástól elégedetlenül hátrál pár lépést. - A Szent Hivatal embere vagyok.
Ha déliek, már valószínűleg felismertek volna.
A katona nyel egyet, de nem engedi le a fegyvert.
- É-és van menetlevele?
Egy sötét pillanatig némán méregetem őket, aztán felvonom az egyik szemöldököm, kissé fagyosan.
- Van.
- L-láthatnám?
Ráérősen kotrom elő a zekém belsejébe varrott zsebből a pecsétes iratot, amelyet a rendfőnök futára négyrét hajtogatott, én pedig nem simítottam ki. Átnyújtom a fickónak.
Gyorsabban olvas, mint képzeltem, aztán azonnal hátat fordít, és megindul befelé a fák közé.
- Kövessen, kérem!

Mást nem mond, én pedig bosszús képpel követem, meglehetősen ugrásra készen. Sűrű fák közé vezet, s már jó néhány perce haladunk így - le kell hajolnom, hogy az ágak ne kaparják ki a szemem lóháton -, amikor végre megritkul a növényzet annyira, hogy hunyorogva kihúzzam magam.
Tágas, frissen kiszélesített tisztásra lépünk: sátrak, kipányvázott lovak, beszélgető katonák mindenütt.
És az Ordo Maellus vörös-fehér zászlai.
Anélkül szólalok meg, hogy a katonára pillantanék.
- Mi a neve, fiam?
- Leif Unterwalden, püspök úr. Üdvözöljuk a táborban.
- Bátor ember - mosolyodom el, még mindig nem nézve rá. Hanem azért biccentek. - Laudetur Iesus Christus!
- In aethernum! - int feszesen, majd egy nagy sátor felé mutat. - A bíboros atya ott várja!
Átléptetek a táboron, amely ahhoz képest, hogy mire számítottam, meglehetősen nagy: akár ostromot is tarthatnánk, ez pedig elgondolkodtat. Miért bíztak meg engem, ha egyszer itt egy fél hadosztály?
A sátor előtt aztán leugrom a nyeregből, s a melléje felvert cölöpök egyikéhez kipányvázom a lovat. A sátorlap részben félrehajtva: odabent jókora, karmos lábú asztal, mögötte szigorú tekintetű, fekete palástos, hollóhajú férfi ül. Az ötvenes éveiben járhat.
Félrehajtom a sátorlapot teljesen, és belépek.
- Laudetur Iesus Christus - ismétlem magamat zavartalanul.
- In aethernum, Institoris atya! Már vártuk.
Egy pillanatra újból szemügyre veszem a vonásait. Jóképű, a hátát pedig egyenesen tartja, ujján azonban nem visel rubintot. Nem hiszem, hogy láttam már.
- Ismerjük egymást, atyám? - kérdem, apró meglepetés ráncával a szemem sarkában. - A rendfőnök azt az utasítást adta nekem, hogy Bartimaeus püspök őexcellenciáját keressem.
Elmosolyodik.
- Jó helyen jár, atya. Én lennék az. De magáról sokan hallottak, a hírneve megelőzi.
Kissé féloldalasan viszonzom a gesztusát.
- Örülök, hogy megtaláltam, püspök úr. Itt excellenciád az első rangban. Igaz?
- Nem - int röpkén a fejével -, itt a bíborosunk, Erasmus úr is.
- Keressem őt eligazításért?
- Nem szükséges, keresse inkább von Grünwald lovagot. Szüksége lesz egy kis maszkírozásra.
Biccentek, magamban egy pillanatra eltűnődve, vajon hol szedtem magamra ezt a katonásságot.
- Megtudtunk valamit a választott zsinatelnökről?
- Nő. A helyi volt polgármester húga; a neve Bertha von Einburg. Csak néhányszor láttuk, de így néz ki nagyjából.
Szénrajzot tol elém az asztalán, nekem pedig igyekeznem kell, hogy a vonásaim semmit se áruljanak el. A fattyú!
Megnézem magamnak a képet, de alig látom a dühől.
Légy átkozott, von Einburg, te sakál.
- Értem - pillantok fel rövidesen. - Mikorra reméljük az ellenséget?
- Mi megyünk be, ha ő nem jön ki. Legkésőbb holnap.
Hát persze. Természetesen most is az utolsó pillanatban érkeztem.
- Más egyéb, püspök úr?
- Lesz legalább egy kísérője, valami von Dalgaard.
- Alighanem von Grünwald lovaggal találom...?
Bólintás.
- Azt hiszem. Ő is nemrég jött.
- Nem tartom fel tovább.
- Minden jót, Institoris!
- Isten áldja, Bartimaeus.

A táborban tébláboló fegyveresek elmondása alapján von Grünwald a legnagyobb, legtöbb fegyverrel körülvett sátorban van. Nem nehéz rátalálni: előtte csupa izom, rövid hajú fiatal nő ácsorog, a szőke Dalgaard lovaggal tereferélve. Nem hasonlítanak egymásra: a keményebb kötésű alak - aki alighanem maga von Grünwald lovag - vonásai élesek, alkata tagbaszakadtabb, rövidre nyírt haja pedig sötétebb a társáénál.
Az első dolog, amit meghallok a társalgásukból, a saját nevem.
- Remélem, ezt nem hallotta meg Kather...
Csendesen torpanok meg - tapintatból is, de leginkább kaján kíváncsiságból -, mielőtt észrevennének. Közbevágni ráérek később.
Kristin Dalgaard jellegzetesen kimért, mégis bársonyos hangja eltéveszthetetlen.
- A közhiedelemmel ellentétben a Boszorkánypöröly sem hall minden suttogást Veronián, ne aggódjon.
Kénytelen vagyok igazat adni a nővérnek. Mindet tényleg nem.
- Hát, ha hallja is, elégedetlennek lenni tán' szabad még - von vállat a másik. - De az már biztos, hogy nem sieti el az érkezést.
Megint egyszer igazuk van: túlságosan sok eljátszadozni való időm nem maradt. Odalépek hozzájuk, engedve, hogy észrevegyenek ezúttal.
- Dicsértessék a Jézus Krisztus, excellenciás uram! - hajt fejet a Canes Domini lovagja. - Soká itt vár már?
Von Grünwald felnevet; a hang szilaj, de nem ellenséges.
- Érkezni viszont aztán tud! Laudetur, atya.
- In aethernum, amen - felelem az olyan ember könnyedségével, mint aki nem várt ilyen jó hangulatú üdvözlést, de örömest csatlakozik hozzá. - Rosszkor jöttem? Az útitársam hosszan váratott.
- Legjobbkor, atyám - feleli Dalgaard. - Éppen szóba került, de még semmiről nem maradt le. Felteszem, már Erasmus őeminenciájától érkezik.
- Nem jártam a bíborosnál - ingatom a fejem karba font kézzel. - Bartimaeus püspök a műveleti tisztem.
- Így van, abszolút jókor jött - helyesel a másik nő is -, mindjárt ideér a harmadik tag is. Tudja, mi lesz a feladat, igaz?
Kis ideig méregetem őket.
Harmadik tagról nem volt szó.
- Az én feladatom eltenni az új zsinatelnököt láb alól.

- Ha jól sejtem - kezd bele Dalgaard -, az én feladatom az lesz, hogy addig védjem a püspök atyát mindentől, ameddig ezt véghez nem viszi.
Ha be kell mennem oda, átkozottul remélem, hogy utána is védesz majd. Egészen ameddig ki nem érünk.
Von Grünwald bólogat.
- Gyakorlatilag mindhármuknak az lesz. Nem könnyű, de kiterveltük alaposan.
Kezdek türelmetlenné válni. Nem kedvelem a titkokat, amikor a bőrömet viszem a vásárra.
- Beavatna?
- Kilestünk három jó protestánst - feleli zavartalanul, mit sem törődve a gorombaságommal -, akihez hasonlítanak. Kipreparálom magukat, hogy pont olyanok legyenek. Indítunk egy nagy ütközetet, ezek az emberek kijönnek, mi csendben eltávolítjuk őket, és a helyükbe lépnek. Onnéttól magukon áll minden.
Merőben szokatlan ötlet. Érzem, ahogy a szemöldököm megemelkedik.
- Mi mindent tudunk azokról, akiknek a helyébe lépünk?
- A nevüket és azt, hogy egyedül élnek - hangzik a válasz. - Kather, maga egy lelkész helyett lesz, a kísérői meg templomosok. Remélem nem lesz szokatlan a kétkezes kard, nővér.
- Szokatlan lesz, Grünwald nővér, de boldogulni fogok.
Gondosan ügyelek rá, hogy az aggályaim át ne fussanak az arcomon. Éppen egy lelkész helyett? Szörnyű ötlet. Fikarcnyit sem értek hozzájuk. Ez az egész rendkívüli mennyiségű kockázatot jelent. Az igazság azonban az, hogy nem azért vagyok itt, hogy kötekedjek.
Biccentek.
- Más egyéb? Ha a püspök úr őexcellenciájának igaza van, nem sok időnk maradt.
- Nem, holnap indulunk, reggel jelenjenek meg itt, és akkor elkezdjük az alakítást.
Újfent csak biccentek.
- Felszerelés? Nem hoztam lelkészgúnyát.
- Ahogy nekem sincs templomos páncélom - fűzi hozzá Kristin Dalgaard, figyelmen kívül hagyva a szándékos szurkálódást. - De gondolom, az Ordo Malleus gondolt erre.
Von Grünwald megint nevet. Jó napja lehet.
- Még jó, hogy nincs, különben Kathernek meg kellene máglyáznia saját magát. Persze, kész lesz minden, ne aggódjanak.
A legkevésbé sem imponál a pimasz hangvétele, mégis visszanyelem a megjegyzést, amely felkívánkozik belőlem cserébe: nem tudom, mennyire kell majd egymásra számítanunk, s a patkót ráérek vele később is összerúgni ezen, ha kiderül, hogy külön dolgozunk.
A keresztes is eleget hallott mára.
- Akkor hát - hajol meg, hogy szőke haja végigsepri a vállát - ha megbocsátanak... excellenciád. Nővér!
Amaz barátságosan int.
- Készüljenek fel, holnap találkozunk!
avatar
Institoris
Felszentelt Inkvizítor
Felszentelt Inkvizítor

Hozzászólások száma : 498
Join date : 2015. Jul. 26.

Karakter információ
Kaszt: Inkvizítor
Szint: 8.
Tapasztalat:
7610/9500  (7610/9500)

Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net/t129-norven-kather

Vissza az elejére Go down

Re: [Küldetés] Vörös és Sötétkék

Témanyitás by Hilde von Nebelturm on Kedd Aug. 22, 2017 11:55 am

* Mocskos köpenyébe gyengéden kapott a szél, ahogy lassan lépdelt a két férfi felé. Gyermekiesen gyulladt lelkében a komisz remény, hogy talán ne ismernék fel, de gyorsan égett porrá mindez, a ló aligha hamarabb elárulta, mint bármi más. Így belegondolva, lehet nem saját állaton kellett volna jönnie, szakértő szem azonnal kilesi, hogy csatamén vala alatta, bár, aki nem szakavatott, lehet elhiszi, hogy csak egy nagyobb bestia lenne. Akárhogyan is, húzott egyet szalmakalapján, majd odalépdelt Oswald és a lelkész mellé. 
- Hmmm... Áldás békesség! Önök lennének azok, akik a * Hangját csöppet elrejtette, s cinkos, bugyuta mosoly ült ki képére. Mértéktelenül szórakoztatta a tény, hogy titokban kellett volna cselekedniük.* - Titkos küldetésre jönnek?
- Az valószínű, feltéve, ha ez az a titkos küldetés, amelyre a kisasszony is hivatalos. 
* A két férfi kissé összepillantott, nem igazán értette, hogy mégis mi lehetett a jelentősége, de elképzelhető, hogy ismerték egymást, s hogy volt valamilyen közös történet a párosuk kapcsán. Kíváncsi lett volna csöppet erre, de talán majd lesz is lehetőség a hosszú úton erről mesélni. 
- Áldást békességet! * A férfi mosolygott kicsit, majd folytatta. * - Úgy néz ki mi volnánk azon, azt hiszem már láthattam önt valahol, a nevem Erhardt tiszteletes!
- Azt hiszem. Nem tudom van-e másik a környéken. * Biccentett Oswaldnak egy hamiskás mosollyal, majd Erhardt felé fordult * - Örvendek a találkozásnak,  Hilde. Ha megbocsájtja, most nem szállok le csak ezért a lóról.
* Nem volt túlzottan udvarias dolog, de ettől függetlenül így a lóhátról nyújtotta a kezét a lelkésznek. Most először volt ideje megfigyelni azt egy picit, előbbi zavartsága ezt nem tette lehetővé még. Erhardt leginkább olyan volt, mint egy fehér holló, melynek a vállára telepedett a világ összes problémája. Nem tűnt idősnek, mégis dús tejfeles őszség nőtt fejére, vonásai pedig bár jól láthatóan egész fiatalosak voltak, a helyenként megbúvó ráncok hűen mutatták, hogy sokkalta több rejtőzött bugyogva a bőr alatt, mintsem a hétköznapi ember aggályai. 
- Erhard testvért nemrég iktatták be és a szórványokat is becsülettel járja. Habár azt nem tudom, járt-e már Einburg környékén.
- Ugyan, nem gond. Az úr legyen önnel, testvérem. * Kis habozás után a férfi folytatta. * - Hát azt hiszem arrafelé éppen még nem jártunk, de ha szükség van a szolgálatra, kérem majd jelezzék felénk! Illetve....jól látom, testvéreim, önök ismerik egymást? 
* Erhardt keze kellemesen erős volt, elengedte azt, s ismét a ló nyakszirtjének támasztotta karját, simogatva az állatot, miközben azon morfondírozott, hogy az emberek ismerete vajon lelkész vonás volt-e, vagy egyszerűen csak jól értett ilyesmihez a férfi? Halványan elmosolyodott, s Oswaldra nézett, hogy inkább ő adja a magyarázatot. 
- Igen, gyakran teljesítettünk együtt szolgálatot a korábbiakban is. Két éve ismerjük egymást, azt hiszem. Hanem azért nem tudom, mennyire sietős a dolgunk, de talán nem árt megvitatnunk, hogy mennyit tudunk a küldetésről. Nem tudom, Hildét is von Albrechtsberger kereste-e meg a feladattal...
- Ó, azt hiszem értem. * A férfi kicsit mosolygott, majd végül komolyabb hangvételre váltott. * - Ez igaz, hölgyem, Hilde, önt ki bízta meg ezzel a fontos feladattal? Minket egy templomos parancsnok keresett meg, igen meglepődtünk, de elvállaltuk a feladatot. Esetleg tud nálunk többet Bertha megmentését illetően? 
- Von Albrechtsberger, igen. Igaz nem személyesen, levelet kaptam tőle. Személy szerint nem részesültem túlzottan sok információban, kivéve azt, hogy titoktartást és óvatosságot igénylő feladat. * Lendített is egyet a foltozott köpenyen, kissé érthetőbbé téve a csoze öltözéket. * - Személy szerint még csak a nevét se kaptam meg a zsinatelnöknek... Feltételezem von Albrechtsberger bízott benne, hogy majd megosztják velem amit tudnak. Szűkszavúnak tűnt a levél alapján.
* Ez pont azafajta szűkszavóság volt, melyet egészen sokra tudott tartani, bár, az adott helyzetben mégis kicsit jobban örült volna annak, ha több alapvvető információhoz juttatták volna. Megfordult az is a fejében, hogy von Albrechtsberger esetleg vámpír léte miatt adott kevesebbet neki... De ez csak bolondság volt persze, tudta, hogy szó sem lehetett róla. 
- Nos, amit mi tudunk, annyi, hogy nem ideiglenesen akarják megválasztani az új zsinatelnököt, Bertha von Einburgnak hívják, Einburg prédikátora és az Ordo Malleus megneszelte, hogy Hellenburgba akarja vitetni a protestáns egyház. Ott állomásoznak minden bizonnyal a város közelében. Ki kell csempésznünk. Ó, és Bertha von Einburg kiváló gyógyító. Azt hiszem, ez minden, amit tudunk.
- Pontosan ezt az információt kaptuk, amit Oswald testvérünk elmondott önnek. De ettől többet  mi sem. Amint látjuk, ez igen nehéz feladat lesz. Mindkettőnkben az a fő kérdés jött fel Oswalddal, hogyan szerezhetett tudomást az Ordo Malleus erről a fontos választásról. De ami a legfontosabb, mi legyen az első lépésünk, kedves testvéreim?
- Köszönöm szépen... Meglepőnek találom, hogy nő lesz az új zsinatelnök, de biztos megbízható lehet, ha ő került szóba.
* Nagyon nehezen tudta elképzelni azt, hogy miként is lehetne egy nő a Protestáns egyház élén, bár, így belegondolva sok érdekes lehetőséget cipelt ez magában, egy férfi is csak éppen annyit lát, mint amennyit egy nő a saját szögéből. Az idő biztos megmutatja majd, hogy von Einburg miféle vezető, egyelőre haza kell még hozni, s az nem lesz egyszerű mutatvány.
- Jobban örülnék, ha nem palástban jelennénk meg. Két egyházi együtt feltűnő, de három zsoldos kevésbé. Van menetlevelünk, nem ütközhetünk akadályba Einburban sem.. * Ilyen jól táplált zsoldosok mondjuk megint meglepőek, de ez már más kérdés volt. Elégedetlenül elhúzta a száját.* - Személy szerint nem tetszik, hogy titokban kell rendeznünk az ügyet, de ez volt von Albrechtsberger külön kérése, így illik megtisztelnünk.
- Sajnos egyet kell értenem. Erhard testvér, szerintem annyi is elég, ha a palástod helyett valami más köpenyt húzol. Én leveszem a csillagot a páncélomról, meg szintén más köpenyfélét öltök és talán annyi elég is.
- Nekem sem tettszik ez a titokzatosság, és jómagam nem is vettem eddig részt annyira sok  olyan küldetésben ahol álcáznom kellett volna magam. De ez igazán jó ötlet. Az Ordo Malleus így hamarabb ránk találna, mint azt várnánk. Pedig még bizonnyal hosszú út áll előttünk, és nem lesz időnk megállni öltözködni. Szerintem van most is valami rongyosabb barnás köpeny a szekerem hátuljában. Nem a legtisztább, de a feladatát el fogja látni. Akár most, indulás előtt is átvehetjük gyorsan. Talán neked is van valami rongyom Oswald, bár * A lány akaratlanul is elmosolyodott a lelkész pillanatnyi habozásán. * ekkora lehet még sincs. * Még mosolygott, ahogy a férfi ismét felé fordult. * - Köszönjük az ötletet. Gondolhattunk volna erre, csak siettünk a találkozó helyre....vagyis  ő elkezdett sietni, én meg rohantam utána.
* Halványan elmosolyodott a képen, nehezen tudta Oswaldot úgy elképzelni, hogy ne sietett volna. Volt valami mértéktelenül mókás és kelletlen az egészbe, ami mégis kimondhatatlanul illet az egyébként véletlenül sem komikus templomoshoz. 
- Tökéletes lesz, csak a palástot és a jelvényeket kell elrejteni, hétköznapi zsoldosoknak tűnünk majd... * Kicsit elmosolyodott Erhardt megjegyzésére * - Einburg eléggé messze van, több napnyi utazás lesz, lesz időnk átöltözni bőven. A Kalapács nyele biztos nem ér ilyen mélyen be Délre.
- Azért semmiben nem lehetünk biztosak, amíg az Ordo Malleusról beszélünk fő az óvatosság.
- Igaza van Oswaldnak, jobb lesz minél előbb átvedleni, ahogy azt ön már meg is tette.  Mindenesetre itt vannak a rongyok a szekeremben, bármikor bemehetünk érte. Mit javasolnak, mivel menjünk? Szekérrel, vagy külön lóháton? Illetve kerüljük a feltűnést, vagy haladjunk együtt?
* A szekér alapvetően nem lett volna rossz ötlet, egy rongyos ponyvás kocsi aligha tűnne fel bárkinek (Pláne, ha Erhard ülne a bakra), de valahogy úgy érezte, hogy egy kicsit több sietségre van szükségük, így végül ezt az ötletet udvariasan arrébb söpörte, végül a legegyszerűbb megoldás pártolva.
- Szerintem haladjunk lovon, gyorsabb lesz mint a szekér. De nem ragaszkodom hozzá, amennyiben nem ért egyet... Mindenesetre indulnunk kéne lassan
- Menjünk lovon, gyorsabb. Remélem majd fel tud ülni a kisasszony valaki mögé, ha más nem. Csak előbb érjünk oda. Mindenkinél van a küldetéshez szükséges felszerelés? Ti összepakoltatok már, testvéreim?
* Jókedve pillanatok alatt fordul mértéktelen felháborodottságba, még, hogy neki valaki mögé kelljen ülnie? Úgy húzta ki magát, miként egy szép nedvesföldi lápipók lapul a nádasban, s dacosan emelte fel fejét.
- Szó sem lehet róla, hogy ne a saját lovamon utazzak...!
- Berthára gondoltam, kedves Hilde
- Bizonyára Einburgban van számára ló, most gyanúsabb lenne, ha még egy hátassal többet vinnénk magunkkal ennyi útra.
* Bugyután eresztette le vállait, próbált figyelni, hogy vonásai ne nagyon árulkodjanak csalódottságáról, de valahogy ez nem nagyon sikerült, első pár lépés alatt sikerült bolondot csinálnia magából, pedig első sorban az lett volna a feladata, hogy a lehető legjobban vezesse a két férfit. Dinamikus nyitás, kétségtelen.
- Óh, valóban. Biztos akad majd. * Nyögte ki végül egy nagy béke leharcolása után. * - Részemről idulhatunk.
- Részemről is, nem hiszem, hogy van, amit elfelejtettünk volna. Csak eljutunk Einburgig.
- Rendben, felőlem is indulhatunk, a lovaink szerintem készen állnak. * A lelkész Oswaldra pillantott ismét, majd megszólalt * - akkor leglaább a köpenyt vegyük át, és mehetünk is.
- Nagyszerű...
* Jelentette ki végül, majd várakozóan figyelte, ahogy a két férfi elindult lovat csaklizni valahonnét, s hogy átvették a köpenyeket. Máris kevésbé tűntek hivatalosak, útközben majd kennek egy kis sarat Oswald páncéljára, esetleg beporolják a köpenyeket, s tökéletes ágról szakajtott zsoldosok lesznek, akik hallottak az Einburgi problémákról, s most éppenséggel odasietnek, hogy dolgozhassanak pár szép váltóért.

* Legalább négy napja utazhattak, immáron az út porától kellően mocskosan ahhoz, hogy bármelyik ember elhiggye, hogy tényleg sehonnai harcosok. Ez persze magával cipelte azt is, hogy igényelt némi magyarázatot, mit is keresnének itt, ám hogy a roppant erőd kapuján sétáltak be, az ottani messzi földről híres őrség egyetlen katonája sem állt útjukba, úgy engedték tovább őket, mintha csak a széllel jöttek volna. Hümmögve konstatálta ezt, gyanús volt nem kicsit, hogy pont a várt Kalapácscsapás előtt lenne ennyire lagymatag a védelem... Patkányt érzett, s nagyot, bár nem tudta biztosra, hogy miért is, s a félelme tovább fokozódott, ahogy a városban lévő csend fogadta. Nem volt vásárnap, de azért a forgatag mégis több szokott ennél lenni. Az itteniek vagy rettegtek, vagy nemes egyszerűséggel valami teljesen mással foglalatoskodtak olyan síri hangtalansággal, melyet a némák is megirigyelhettek volna. Bent elébük magas férfi járult, szép páncélban, jó kiállással. Tiszt lehetett, egész magas ráadásul. A puszta tény, hogy így fogadták őket száz szónál is többet beszélt, kiszúrták miben valóságukat könnyedén, remélhetőleg ez a Ordosokról nem volt elmondható.
- Békesség! Mi járatban Einburg szerény városában?
* Tétován bólintott a férfinak, s levette a szalmakalapot fejéből, leporolva kissé azt is, s a haját is. Továbbra sem tűnt úgy, mint akit ilyen hivatalos ügyben küldtek volna, ám legalább kevésbé volt mocskos, s az jó nyitás volt, pláne egy ilyen makulátlan tiszt előtt.
- Áldás, békesség! Átutazóban vagyunk, ám van nálunk portéka, mely lehet átkutatást igényel az irodájában.
avatar
Hilde von Nebelturm
a Nebelturm család tagja
a Nebelturm család tagja

Hozzászólások száma : 515
Join date : 2015. Nov. 28.

Karakter információ
Kaszt: Nebelturm
Szint: 8
Tapasztalat:
150/1250  (150/1250)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: [Küldetés] Vörös és Sötétkék

Témanyitás by Oswald von Bertold on Kedd Aug. 22, 2017 1:30 pm

Sietve kerülgetem az embereket, végiggondolom közben, merre találhatom meg Hildét. Máris nagyobb lelkesedéssel készülődöm az útra, igyekezve észben tartani von Albrechtsberger szavait, amelyeket a küldetésünkről intézett hozzánk. Arra elfelejtek figyelni, hogy a lelkész esetlegesen nem tudja tartani a tempót, vagy elakad a pünkösdi tömegben. A templom negyeden kívül már egyszerűbb a haladás.
Csakhamar egy lovas jön szembe velünk, öltözéke alapján utazó, de így is elsőre felismerem. Azt a szalmakalapot egyébként mintha már többször is láttam volna rajta, először akkor, amikor az újoncokat rendre utasítottuk.
- Hmm… Áldás, békesség! Önök lennének azok, akik a – halkabban folytatja - ...titkos küldetésre jönnek?
Észreveszem a szája sarkában megbúvó mosolyt és tudom róla, hogy nekem szól. Felvonom a szemöldököm és elvigyorodom. Jól sejtettem; nem kell sokat kutatnunk, ő ránk talál. Rátámaszkodom a pallosomra.
- Az valószínű, feltéve, ha ez az a titkos küldetés - nyomom meg a szót -, amelyre a kisasszony is hivatalos.  
- Azt hiszem. Nem tudom van-e a másik a környéken – biccent.
Erhardra nézek. Nem tudom, ismerik-e egymást Hildével. Nem vagyok biztos benne.
- Áldást, békességet! - Köszön a lelkész mosolyogva - Úgy néz ki mi volnánk azon, azt hiszem már láthattam önt valahol, a nevem Erhardt tiszteletes.
Hilde Erhardt felé fordul.
- Örvendek a találkozásnak, Hilde. Ha megbocsátja, most nem szállok le csak ezért a lóról – mondja és kezet fognak.
- Ugyan, nem gond. Az Úr legyen önnel, testvérem.
- Erhard testvért nemrég iktatták be és a szórványokat is becsülettel járja. Habár azt nem tudom, járt-e már Einburg környékén.
- Hát, azt hiszem arrafelé éppen még nem jártunk, de ha szükség van a szolgálatra, kérem majd jelezzék felénk! Illetve… jól látom, testvéreim, önök ismerik egymást?
Hol egyikünkön, hol másikunkon a tekintete. Hilde biccent és rám néz, így én felelek.
- Igen, gyakran teljesítettünk együtt szolgálatot a korábbiakban is. Két éve ismerjük egymást, azt hiszem - nem tudok nem elmosolyodni - Hanem azért nem tudom, mennyire sietős a dolgunk, de talán nem árt megvitatnunk, hogy mennyit tudunk a küldetésről. Nem tudom, Hildét is von Albrechtsberger kereste-e meg a feladattal…
- Ó, azt hiszem értem – mosolyodik el Erhardt, majd a lányra pillant - Ez igaz, hölgyem, Hilde, önt ki bízta meg ezzel a fontos feladattal? Minket egy templomos parancsnok keresett meg, igen meglepődtünk, de elvállaltuk a feladatot. Esetleg tud nálunk többet Bertha megmentését illetően?
- Von Albrechtsberger, igen. Igaz nem személyesen, levelet kaptam tőle. Személy szerint nem részesültem túlzottan sok információban, kivéve azt, hogy titoktartást és óvatosságot igénylő feladat.
Hogy nyomatékosítsa, mire is gondol, lendít egyet ócska köpenyén. Ő legalább komolyan vette az álcázást, én erre nem is ügyeltem.
- Személy szerint még csak a nevét se kaptam meg a zsinatelnöknek... Feltételezem von Albrechtsberger bízott benne, hogy majd megosztják velem amit tudnak. Szűkszavúnak tűnt a levél alapján.
Hümmentve bólintok a hallottakon.
- Nos, amit mi tudunk, annyi, hogy nem ideiglenesen akarják megválasztani az új zsinatelnököt, Bertha von Einburgnak hívják, Einburg prédikátora és az Ordo Malleus megneszelte, hogy Hellenburgba akarja vitetni a protestáns egyház. Ott állomásoznak minden bizonnyal a város közelében. Ki kell csempésznünk. Ó, és Bertha von Einburg kiváló gyógyító. Azt hiszem, ez minden, amit tudunk – azzal megerősítést várva Erhardtra nézek.
- Pontosan ezt az információt kaptuk, amit Oswald testvérünk elmondott önnek. De ettől többet mi sem – Rövid szünet után folytatja - Amint látjuk, ez igen nehéz feladat lesz. Mindkettőnkben az a fő kérdés jött fel Oswalddal, hogyan szerezhetett tudomást az Ordo Malleus erről a fontos választásról. De ami a legfontosabb, mi legyen az első lépésünk, kedves testvéreim?
- Köszönöm szépen. Meglepőnek találom, hogy nő lesz az új zsinatelnök, de biztos megbízható lehet, ha ő került szóba – itt Hilde elgondolkodik, majd ismét megszólal - Jobban örülnék, ha nem palástban jelennénk meg. Két egyházi együtt feltűnő, de három zsoldos kevésbé. Van menetlevelünk, nem ütközhetünk akadályba Einburgban sem. Személy szerint nem tetszik, hogy titokban kell rendeznünk az ügyet, de ez volt von Albrechtsberger külön kérése, így illik megtisztelnünk.
- Sajnos egyet kell értenem - ismerem el, ha egy kissé kelletlenül is. Őszintén szólva, nem igazán értem, mit keresek én itt - Erhardt testvér, szerintem annyi is elég, ha a palástod helyett valami más köpenyt húzol. Én leveszem a csillagot a páncélomról, meg szintén más köpenyfélét öltök és talán annyi elég is.
Erről az apró, de annál jelentősebb részletről valóban megfeledkeztem.
- Nekem sem tettszik ez a titokzatosság, és jómagam nem is vettem eddig részt annyira sok  olyan küldetésben ahol álcáznom kellett volna magam. De ez igazán jó ötlet. Az Ordo Malleus így hamarabb ránk találna, mint azt várnánk. Pedig még bizonnyal hosszú út áll előttünk, és nem lesz időnk megállni öltözködni. Szerintem van most is valami rongyosabb barnás köpeny a szekerem hátuljában. Nem a legtisztább, de a feladatát el fogja látni. Akár most, indulás előtt is átvehetjük gyorsan. Talán neked is van valami rongyom Oswald, bár – végigmér - ekkora lehet, mégsincs – azzal Hildére pillant - Köszönjük az ötletet.
Egész művészet lebűvészkedni a csillagot és belesajdul a lelkem is, úgy érzem.
- Gondolhattunk volna erre, csak siettünk a találkozóhelyre...vagyis – bök felém - ő elkezdett sietni, én meg rohantam utána.
Egy kissé behúzom a nyakam, de csak egy pillanatra. Remélem, Hilde ezt nem hallotta meg.
- Tökéletes lesz, csak a palástot és a jelvényeket kell elrejteni, hétköznapi zsoldosoknak tűnünk majd. Einburg eléggé messze van, több napnyi utazás lesz, lesz időnk átöltözni bőven. A Kalapács nyele biztos nem ér ilyen mélyen be Délre.
- Azért semmiben nem lehetünk biztosak, amíg az Ordo Malleusról beszélünk - jegyzem meg - Fő az óvatosság.
- Igaza van Oswaldnak, jobb lesz minél előbb átvedleni, ahogy azt ön már meg is tette. Mindenesetre itt vannak a rongyok a szekeremben, bármikor bemehetünk érte. Mit javasolnak, mivel menjünk? Szekérrel, vagy külön lóháton? Illetve kerüljük a feltűnést, vagy haladjunk együtt?
- Szerintem haladjunk lovon, gyorsabb lesz, mint a szekér. De nem ragaszkodom hozzá, amennyiben nem ért egyet... Mindenesetre indulnunk kéne lassan
- Menjünk lovon, gyorsabb. Remélem majd fel tud ülni a kisasszony valaki mögé, ha más nem. Csak előbb érjünk oda. Mindenkinél van a küldetéshez szükséges felszerelés? Ti összepakoltatok már, testvéreim?
Hilde arcán büszke dac jelenik meg, ahogy kihúzza magát a nyeregben. Ismerem már ezt…
- Szó sem lehet róla, hogy ne a saját lovamon utazzak…
- Berthára gondoltam, kedves Hilde.
Nehezen fegyelmezem magam, hogy ne röhögjek fel hangosan. Sikerül hallgatnom, a lándzsa ugyanígy, pedig már számítottam rajta, hogy tesz valami megjegyzést, csak hogy Hilde mindenképpen rosszul érezze magát.
- Bizonyára Einburgban van számára ló, most gyanúsabb lenne, ha még egy hátassal többet vinnénk magunkkal ennyi útra.
- Óh, valóban. Biztos akad majd - bólint Hilde - Részemről indulhatunk.
- Részemről is, nem hiszem, hogy van, amit elfelejtettünk volna. Csak eljutunk Einburgig.
- Rendben, felőlem is indulhatunk, a lovaink szerintem készen állnak. Akkor legalább a köpenyt vegyük át, és mehetünk is.
- Nagyszerű...
Elvégezzük a szükséges módosításokat az öltözékünkön és szerzünk lovat. Egy kissé mérgelődik a lovászfiú, hogy annyit kell keresgélnie, mert nincs itt menta, akit általában viszek és valami dolgában zavartuk meg, de most fontosabb ennél a küldetésünk, nem késlekedhetünk.

Az úton jól tudunk haladni, nem botlunk útonállókba, nem keveredünk viharba sem. Minden idegszálam összpontosít azért a ránk leselkedő veszélyekre, ki tudja, hol rejtőznek. Meglepődöm a tényen, hogy a negyedik napon elérjük Einburg kapuit. Elkerülte volna valami a figyelmünket? Még csak nem is ellenőriztek minket.
Belül is csend van. Nem állítanak meg az őrök. Egy magasabb férfi fogad minket, szőke haja szinte világít, egyenpáncélt visel hozzá illő palásttal. Nem látok rajta rangjelzést, de pusztán a páncéljából is meg tudom állapítani, hogy nem közkatonával van dolgunk, hanem egy magas rangú tiszttel.
- Békesség! - Köszönt minket - Mi járatban Einburg szerény városában?
Hilde leveszi a fejéről a szalmakalapot.
- Áldás, békesség! Átutazóban vagyunk, ám van nálunk portéka, mely lehet átkutatást igényel az irodájában.
Komolyan néz rá és átnyújtja neki a menetlevelünket.
Csendben figyelem az eseményeket és fogalmam sincs, mit gondoljak vagy legalább mire számítsak.
avatar
Oswald von Bertold
Templomos lovag
Templomos lovag

Hozzászólások száma : 247
Join date : 2016. Apr. 15.

Karakter információ
Kaszt: Templomos
Szint: 3.
Tapasztalat:
2402/2500  (2402/2500)

Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net/t468-oswald-von-bertold

Vissza az elejére Go down

Re: [Küldetés] Vörös és Sötétkék

Témanyitás by Kristin Dalgaard on Kedd Aug. 22, 2017 6:49 pm

Néhanapján még reménykedik az ember leánya, hogy amikor Veronián halad keresztül nyugalmas útja lesz. A falvak mellett elismerően biccentenek a lovagi sarkantyúra az emberek, a tündék ligetei mellett madárdal szól és gyümölcsillat árad, az utazó vámpír kereskedők portékával megrakott szekerei szó nélkül zörögnek el egy magányos lovag mellett... Kezdtem elérni azt a kort az életben, mikor a naivság megtöredezik, így már én magam sem lepődtem meg az elém lépő, fekete köpenyes alakon.
- Megállj! Ki küldött?
Nem volt rajta semi, ami felségjelzés lehetett volna, sem dél dölyfös kékje sem észak élénk narancsa, de lelkésznek nem volt túl hiteles. Akárhogyan is nem kockáztathattam, hogy esetleg álcázott déli templomosba akadva elszóljam magam, így cask megállítottam a lovam lépteit.
- Ki kérdezi?
- A helyiőrség. - Akarva se tudtam volna ennél kétértelműbb választ találni. Ha nem akartam a forró kását kerülgetni nyugovóig vakmerőnek kellett lennem.
- A városé vagy az Ordo Malleus-é?
- Attól függ, hogy a menetleveledben mi áll. Már pedig azt hamar át kéne adnod.
Vagy nem lepte meg az Úr Pörölyének neve ennyire délen, vagy nagyon jól leplezte, azonban a kérése csalafinta volt. A menlevelemben minden benne volt, hová kell mennem, mikor és mi okból, így ha a protestáns kémek kezébe kerül az egész hadmozdulatot veszélybe sodrom.
- Ha előbb mutat egy rangjelzést. Lovag vagyok fontos küldetésen, nem lehetek óvatlan.
- Egy lépést sem fog innét haladni, ha nem működik együtt. Ha fontos a küldetése, jobb ha siet. Mi is keresünk embereket, szóval ne vesztegessük egymás idejét.
Sarokba szorított, ami cseppet sem tetszett, épp csak a fogam nem csikordult meg. Elővontam a kardomat és készenlétben a két combomra fektettem keresztben, aztán szabad kezemmel felpattintva a nyeregtáskámat előhúztam az Ordo Malleustól kapott sürgönyt. Egy apró rúgással lépésre ösztökéltem a lovamat és átnyújtottam a levelet a kétes hovatartozású köpenyesnek.
- Ajánlom, hogy jó oka legyen feltartóztatni.
A férfi szemei gyorsan, szitne rutinosan futották át a sorokat, de az arca nem tükrözött sem elégedettséget, sem csodálkozást.
- Jobb okom nem is lehetne. Kövessen!
- Szó se róla! - csattantam fel ahogy a férfi hátat fordított nekem és elindult a fák közé, ahol az érkezésem előtt rejtőzött. - Tudja ki vagyok, mi vagyok, ha nem igazolja hogy szövetséges úgy kell vennem hogy a déliekkel cinkos és eképp viselkednem!
A fekete köpeny egy pillanatra sem szűnt meg lobogni, ahogy gazdája figyelmen kívül hagyta a szavaimat, csak hidegen, fenyegető éllel válaszolt.
- Most döfjön, ha veszélyesnek talál, amíg háttal vagyok.
Világos volt, hogy tiszta és egyenes úton sosem jutottunk volna egyről a kettőre. Lehetséges, hogy az Egyház egyik tagjával állok szemben, aki a mi sorainkba beszivárgott kémeket akarja kiszűrni, ám a menlevelem tiszta és egyenes, aláírással és pecséttel. Lehetséges volt azonban az is, hogy egy déli őrrel futottam össze, aki foglyul készült ejteni és kivallatni.
~ Bolond vagy, Kristin! Bolond és vakmerő!
Felsóhajtottam és egyik lábamat átvetve lovam háta fölött lecsúsztam a nyeregből, leakasztva róla a pajzsomat és kivont karddal, minden lépésemre figyelve és minden lélegzetemet számolva követtem. Szemeim jobbra-balra jártak, a rajtaütők vagy készenlétben várakozó katonák árulkodó nyomait keresve, de jó ideig nem vettem észre semmit. Ami végül elém tárult egy mesterségesen megtisztított foghíjas rész volt a fák takarásában, épp elegendő nagy hogy a fehér-vörös zázslókkal teleaggatott sátrak és a köztük masírozó, rémalak szerű Ordo Malleus lovagok elférjenek rajta. Több, vezetőmhöz hasonló fekete köpenyes alakot pillantottam meg, így hosszan fellélegeztem, majd hüvelyébe csúsztattam a kardomat. Legalább a rajtaütéstől nem kellett tartanom.
A férfi, akinek a lábnyomaiban lépve haladtam végül egy nagy, üres sátorba sétált be, komótosan elhelyezkedett egy tábori székben és ujjait elegánsan összefonta az előtte álló asztal lapján.
- Laudetur, Kirstin testvér. Örülök, hogy épségben idejutott.
Sosem volt önuralmam, így a legkisebb késztetéseknek is nehezére esett elelnálnom, a rám törő zavar pedig messze nagyobb volt bárminél, amiben eddig részem volt. Önkénytelenül, szinte tudat alatt haraptam bele az ajkamba, és szememet erősen behunyva igyekeztem elkerülni, hogy az arcom fülig piruljon. Betanult, gyakorolt mozdulattal térdre estem, fejemet jótékonyan a föld felé fordítva és igyekeztem megtalálni a hangomat.
- Erasmus bíboros atya? Miért volt szükséges a bizalmatlanság, eminenciás uram?
~Csodás kezdés. Fegyvert fogtam és számon kértem az Ordo Malleus hírhedt, félelmetes tekintélyű vezetőjét. Egyszerűen tökéletes, szép munka, Kristin.
- Sajnálom, nővér, sajnos senkiben és semmiben se lehetünk biztosak. Ha egy kicsit is szívélyesebben fogad, nem lenne alkalmas erre a küldetésre. - felelte elnézően a bíboros, de nem voltam benne egészen biztos, hogy az igazságnak megfelelően vagy a lányos zavaromon próbált enyhíteni.
- A levélben a Szentszék csak nagyon szűken tájékoztatott a feladatomról, őeminenciája. Megkérdezhetem, hogy áll jelenleg a rend és mi lesz a következő lépésünk? - tértem át a praktikusabb dolgokra és minden erőmmel azon voltam, hogy valóban a kérdésemre adott válaszra koncentráljak. A nyegle előbbi jeleneten rágódni csak erőpazarlás volt, ám amennyire egyszerűen hangzott ez a felismerés, a gyakorlata annál nehezebb volt.
- Természetesen. - A bíboros tartott egy mosolynyi szünetet, amit a szemem sarkából épp elkaptam és tovább vörösödtem. - Kicsit szűkösen állunk, de azt hiszem renben leszünk. Folyamatosan őrizzük a kaput, hogy a nőt ne hozzák ki véletlenül se a tudtunk nélkül. Ha meg nem mozdulnak egy napon belül, mi megyünk be.
- Tudunk valamit az eretnekek új jelöltjéről?
- Igen. Mint kiderítettük itt, egy lelkésznő az, méghozzá a volt polgármester húga, Bertha von Einburg. A képességeiről fogalmunk sincs, csak kétszer látták eddig a kémeink. Így néz ki.
Ahogy a szénrajzot néztem a kedves arcú, kántortanítóhoz hasonlító nőről azon gondolkodtam, mit is vártam válasznak. Hogy egy álnok, megbízhatatlan és lelketlen szörnyeteg? Hogy rosszabb, mint Esroniel? Hogy sanyargató és kegyetlen, hogy maga a Sátán kígyója és mindenkit megmentek azzal, hogy a porba sújtom?
- Nekem mi lesz a feladatom? Erősítsem a Rend erőit a támadáskor? - szakadtam el a papírtól és tekintetem a bíborosra emeltem, aki ezúttal is mosolygott. Nem igazán így képzeltem el a rettegett, vértől tapadó kezű Erasmus atyát, szakadárok és istentelenek korbácsát.
- Nos, egy kicsit másra gondoltam. Maga lesz az egyik, aki a zavart kihasználva bejut.
- Én? - kerekedett el a szemem. - Bocsásson meg, eminenciás uram, de nincs gyakorlatom rajtaütésekben.
- Ne aggódjon. Egészen el lesz maszkírozva. Kiszemeltünk három protestánst, akik helyére beküldjük majd az ügynököket. Olyanná tesszük magukat, mint őket.
Kételyeim voltak, számtalan és mérhetetlenül nagyok – de parancsom is volt.
- Ahogy kívánja, atyám. Egy nap múlva lesz a támadás?
- Igen. Még valakit várunk, aki szintén bejut, aztán indulhatunk. Kint a körleteknél keresse von Grünwald lovagot, ő fog segíteni a részletekben.
- Azonnal, atyám. Egyéb, amiről tudnom kell?
- Hallott már a Boszorkánypörölyről?
A kérdés meglepett, ugyanakkor valamilyen furcsán kifacsart humora is volt. Norven Kather áldozópap és inkvizítortestvér, újabban Institoris atya, a Sacra Ecchlesia Misericordes Deo Veroniae püspöke – valahogy mindenhol ott volt, minden kő alól az ő neve fordult ki, mintha maga az Úr arra rendelte volna, hogy egész életét a Egyház elelnségeivel hadakozva töltse.
- Hallottam. Találkoztam is vele. - feleltem Erasmus bíborosnak bólintva.
- Fog megint. Őt várjuk.
- Nem lep meg, eminenciás uram. Jó választás a püspök atya ilyen feladatokra.
- Valóban. Az ön felettese lesz odabenn, remélem jó volt a viszonyuk.
Kissé erőltetnem kellett az emlékezetemet, hogy felelevenedjen az utam a Veroniai Királyság északi határvidékeire az inkvizítort kísérve van Agthoven őrgróf kastélyába. Jól emlékeztem az őrgrófné vacsorájára és noha Norven Kather néha elkalandozott a nő bájolgásai közepette, nem voltam róla rossz véleménnyel.
- Nem fog gondot okozni a feladat során. Megbízom Institoris őexcellenciájában és követni fogom az utasításait.
- Kiváló. Jó készülést, egy napon belül hívom.
- Készen fogok állni.
Felemelkedtem, kiléptem a sátorból, és ahogy annak szárnyai összehajlottak előttem arcomat az ég felé emelve olyan hosszan és mélyen sóhajtottam, amelyet csak a halált elkerülő katonák szoktak. Nem volt a legideálisabb első óra, amit a Pörölynél töltöttem, de sikerült egy olyan irányba terelnem a dolgokat, amelyben már nem éreztem amgam kényelmetlenül. Megakadt a szemem egy, a kardját ápoló, rangjelzés nélküli lovagon így felé vettem az irányt és jó előre ráköszöntem.
- Dícsértessék. Von Grünwald lovagot keresem.
- Mindörökké! Keresse a sátrat a legtöbb fegyverrel abban az irányban, ott lesz.
A válasz egyszerű és szinte kedves volta meglepett, de egy fejrázással elűztem az ostoba gondolatokat a fejemből. Az Ordo Malleus is csak emberekből, ráadásul lovagokból állt, nem vadak voltak és nem ördögök.
A lovag iránymutatását követve kelet felé indultam, óvatosan kerülgetve a sátrakat helyben tartó köteleket és a földre halmozott készleteket, míg szembe nem jött egy kisebb tömeg. Mindegyikük a fegvyereit javítgatta és egy rövid hajú, látszatra fiatal férfinak tűnő alakot áltak körül aki nekem háttal állva ügyködött valamit.
- Herr Grünwald? - szólaltam fel fennhangon. Az alak felegyenesedett és felém fordult, vastag, tűzhöz és kalapácshoz szokott karjait összefonva a mellei alatt.
- Frau. Frau Grünwald. Önben kit tisztelhetek?
A nap percről percre egyre csodásabb let, én pedig egyre nagyobb kséztetést éreztem, hogy visszaforduljak és ország-világ elől elbújva éljem le az életem hátra lévő részét.
- Elnézést, asszonyom. Kristin Dalgaard vagyok, az Ordo Canes Domini lovagja, most épp az Ordo Malleus ideiglenes utánpótlása. Azt mondták ön el tud igazítani. - nyögtem ki végül a hangommal küzdve, de von Grünwald lovag felismeréstől megcsillanó tekintettel bólintott.
- Áh, a beszivárgó! Kiváló, én leszek aki elmaszkírozza majd. Ne féljen, ügyes vagyok.
- Nem kételkedem benne. És könnyű dolga lesz, az én arcomat még nem ismerik délen. - Legalább is Norbert van Haanrade-t kivéve, de minden porcikámmal azért imádkoztam, hogy a fiú ne legyen most itt. - Institoris atyával nehezebb dolga lesz, a Boszorkánypöröly híresebb.
- Gondolja? Lehetne rosszabb is. Kellett már pápát is készítenem. - a nevetése a folyómelléki gazdasszonyok életvidám, hasrány hangjára emlékeztetett és ekkor vettem csak észre az egyik szemét megülő halvány ködréteget, ami mutatta a vakságát. Érdekes egy ember volt ez a Frau Grünwald.
- És a szentatyát is sikeresen elmaszkírozta? - érdeklődve kerestem egy ülőhelyet, mivel jobb dolgom nem volt a táborban lézengésen kívül.
- El én. A saját testvére se ismerte fel elsőre.
- Sixtus atya volt vagy még Ince pápa? - kérdeztem kíváncsian. Nem tudtam, hogy az atyának van testvére, így érdekes új dolgokat tudhattam meg.
- Már Sixtus. Az unokaöccse esküvőjére akart kiszökni, szóval felkeresett. Alig egy éve volt, azt hiszem.
- Ejha. Nem is gondoltam volna hogy Sixtus atya az ő korában még ilyenekre fordít figyelmet. - szaladt fel a szemöldököm, de minden szavát elhittem. Őszentségére vallott az ilyesfajta hóbortosság.
- Nagyon kedveli a testvéreit, vagyis úgy mondta. Igazi kiválóság a pápánk.
- Valóban, nem is eshetett volna jobb emberre a választás Krisztus helytartójának. - mosolyodtam el a szinte gyermeteg lelkesedésre, amit a heves bólogatása tükrözött.
- Biza. Megvallom, ha inkvizítort is küldenek a nyakamba, annyival egyet értek von Himmelreichhel, hogy Ince nem volt kompetens. - A vállvonása nemtörődöm volt, pedig olyan súlyos szavakat mondott, amelyekért sok fej hullott már le a bakó alatt.
- Sajnos ezt nem tudhatom, nagyon fiatal voltam még mikor Ince pápát megölte Esroniel. - mosolyodtam el szelíden, mint mindig, ha rám tört a szomorúság. Nagyon fiatal, és mégis végignéztem ahogy minden szépet és jóra mutatót a porba tipor az eretnekek hamis angyala.
- Jót tett az új, én így látom. - talán ekkor juthatott eszébe miket is beszél, ileltve inkább hogy kire várunk még mindketten, mivel lopva körülnézett. - Remélem, ezt nem hallotta meg Kather...
Egy kissé bátrabban mosolyodtam el, alig kerülve el a hangos kuncogást.
- A közhiedelemmel ellentétben a Boszorkánypöröly sem hall minden suttogást Veronián, ne aggódjon.
- Hát, ha hallja is, elégedetlennek lenni tán' szabad még. - vont vállat a lovagnő, aztán a sátrak egyre hosszabbodó árnyékára pillantott. - De az már biztos, hogy nem sieti el az érkezést.
Az inkvizítorokat annyira lehet kiismerni, mint a villámlást. Az apám mondta mindig ezt, és ahogy Norven Kather hat láb magas árnyként belebegett egy sátor takarásából igazat kellett neki adnom.
- Dicsértessék a Jézus Krisztus, excellenciás uram! - hajtottam fejet, közben jobb tenyerem a szívem fölé emelve. - Soká itt vár már?
- Érkezni viszont aztán tud! Laudetur, atya. - Grünwald lovag szavai szinte elvesztek az öblös nevetésében, és kissé meglepő módon a Boszorkánypöröly is jó kedélyűen válaszolt.
- In aethernum, amen. Rosszkor jöttem? Az útitársam hosszan váratott.
- Legjobbkor, atyám. - Önkénytelenül ragadt rám a beszélgetés könnyedsége és nem is tudatosult bennem a formaságok és előírások hiánya. - Éppen szóba került, de még semmiről nem maradt le. Felteszem, már Erasmus őeminenciájától érkezik.
- Nem jártam a bíborosnál. - Az inkvizítor összefonta a karjait a mellkasa előtt és feje ingásával olyan, magától értetődő dolognak állította be amelyet zavarba ejtő nem tudni. Mintha nem lett volna elég zavarba ejtő dologban részem ma. - Bartimaeus püspök a műveleti tisztem.
- Így van, abszolút jókor jött, mindjárt ideér a harmadik tag is. Tudja, mi lesz a feladat, igaz?
A püspök elodázta a választ és feltehetően ugyanazon a részleten akadt fenn, mint én is. Ki lehetett a rejtélyes harmadik tagunk, akiről eddig sem a bíboros, sem a kovácsnő nem tett említést?
- Az én feladatom eltenni az új zsinatelnököt láb alól.
- Ha jól sejtem, az én feladatom az lesz, hogy addig védjem a püspök atyát mindentől, ameddig ezt véghez nem viszi. - tettem hozzá óvatosan. Őszintén reméltem, hogy tényleg ennyiből fog állni a feladatom, ha szembe kell kerülnöm az Einburg-i prédikátornővel csak az Úr tudja, mik történhettek.
- Gyakorlatilag mindhármuknak az lesz. Nem könnyű, de kiterveltük alaposan.
- Beavatna? - kérdezte a Boszorkánypöröly a türelmük végén járók jellegzetes hanghordozásával, de Frau Grünwald úgy látszik nem vette észre, vagy figyelmen kívül hagyta.
- Kilestünk három jó protestánst, akihez hasonlítanak. Kipreparálom magukat, hogy pont olyanok legyenek. Indítunk egy nagy ütközetet, ezek az emberek kijönnek, mi csendben eltávolítjuk őket, és a helyükbe lépnek. Onnéttól magukon áll minden.
Nem tetszett az ötlet, de el kellett ismernem egy inkvizítornak tökéletesen testhez álló volt. Nekem kevésbé, egy lovag megesküszik arra, hogy szája csak igazat szól, ahogy azt az Úr nyolcadik parancsolata megszabja.
- Mi mindent tudunk azokról, akiknek a helyébe lépünk?
- A nevüket és azt, hogy egyedül élnek. - Míg én az erkölcseim között hánykolódva a feladaton rágtam magam a nálam jóval gyakorlatiasabb inkvizítor tovább haladt, hogy megbeszélje a lovagnővel a részleteket. - Kather, maga egy lelkész helyett lesz, a kísérői meg templomosok. Remélem nem lesz szokatlan a kétkezes kard, nővér.
- Szokatlan lesz, Grünwald nővér, de boldogulni fogok. - Határozottan bólintottam, de koránt sem éreztem magam ennyire határozottnak.
De az Úr ezt kívnája, vagy ha ő nem, legalább is a Szentatya.
Legyen meg a te akaratod, minden ember így élt a földön. És ha az Úr ilyen feladat elébe állított gondoskodni fog róla, hogy ne legyen erőmön felül.
- Más egyéb? Ha a püspök úr őexcellenciájának igaza van, nem sok időnk maradt.- Ahogy számítottam rá, a Boszorkánypöröly alig akadt fen a dolgon. Praktikus, ezzel a szóval tudtam volna legjobban leírni Norven Kathert. Praktikus és hiú.
- Nem, holnap indulunk, reggel jelenjenek meg itt, és akkor elkezdjük az alakítást.
- Felszerelés? Nem hoztam lelkészgúnyát.
- Ahogy nekem sincs templomos páncélom. – szóltam közbe, inkább azért, hogy bekapcsolódjak a beszélgetésbe mint bármi másért. - De gondolom, az Ordo Malleus gondolt erre.
A kovács jóízűen nevet, elkerülve az inkvizítor gúnyba mártott szavainak élét.
- Még jó, hogy nincs, különben Kathernek meg kellene máglyáznia saját magát. Persze, kész lesz minden, ne aggódjanak.
Valamiért úgy éreztem el kell szabadulnom a püspöktől. Von Grünwald egy jó kedélyű és beszédes nő volt, de a Boszorkánypöröly jelenléte valahogy feszélyezett.
- Akkor hát – Meghajoltam mindkettejük felé, egyik kezem kardom gombján nyugtatva. - ha megbocsátanak... excellenciád. Nővér!
- Készüljenek fel, holnap találkozunk! - felelte a lovagnő, én pedig erőltetett lépésben elindultam, hogy kijárjam az izmaimból a holnap iránti rossz érzéseimet.
avatar
Kristin Dalgaard
Keresztes Lovag
Keresztes Lovag

Hozzászólások száma : 85
Join date : 2016. Oct. 07.

Karakter információ
Kaszt: Keresztes
Szint: 3
Tapasztalat:
1250/2500  (1250/2500)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: [Küldetés] Vörös és Sötétkék

Témanyitás by Erhardt Gottfried on Csüt. Aug. 24, 2017 4:56 am

Egy rongyos utazó, legalábbis annak kinéző lovas jött velünk szembe, ahogy rohantam Oswald léptei után. Csendesen odaszólt nekünk, mire én is utolértem nagy testvéremet: - Hmmm... Áldás békesség! Önök lennének azok, akik a titkos küldetésre jönnek?  - suttogta a végét, de kicsit furcsán festett, hogy ezt így megkérdezi tőlünk.
Oswald és a lovas egymásra mosolyogtak, ezt nem tudtam elkerülni, láttam a tekintetükben, hogy mintha...ismernék egymást.
Kicsit érdekes látvány fogadott. Oswald testvér lazábbra vette a stílusát, és a pallosára támaszkodott: - Az valószínű, feltéve, ha ez az a titkos küldetés, amelyre a kisasszony is hivatalos.  
A templomos rám nézett, én pedig a - most már kiderült számomra, a hangjából is persze - hölgy arcát fürkésztem, hogy honnan lehet ismerős. Ő lesz az a bizonyos segítség, akiről a parancsnok beszélt.
-Áldást békességet! - köszöntöttem, és elmosolyodtam az imént látott szituáción, kíváncsi voltam, de majd csak mesélnek az út alatt. - Úgy néz ki mi volnánk azok Azt hiszem már láthattam önt valahol, a nevem Erhardt tiszteletes! - szólítottam meg.
A hölgy odabiccentett Oswaldnak - Azt hiszem. Nem tudom van-e a másik a környéken. Majd ezután felém fordult - Örvendek a találkozásnak,  Hilde. Ha megbocsájtja, most nem szállok le csak ezért a lóról.
Miközben kezet fogtam az újdonsült társunkkal, Oswald mesélt egy pár szót a beiktatásomról neki.
Nem zavart hogy nem szállt le, kedvesnek tűnt így is számomra, és így szóltam:
- Ugyan, nem gond. Az úr legyen önnel, testvérem. - majd észrevettem, hogy egymásra tekintgetnek. Közben megkérdezem, szükséges e a szolgálat a hölgy lakhelye felé.
-Illetve....jól látom, testvéreim, önök ismerik egymást? - mosolyodok el, és oda-vissza tekintek, ahogy ezt ők is tették nemrég. Szinte biztos vagyok benne hogy volt pár közös kalandjuk.
A hölgy, Hilde, csak sejtelmesen megvonta a vállát, és a templomosunkra tekintett. Elég sokatmondó pillantás volt. Oswald törte meg a csendet, kissé elmosolyodott a mondandója közben: - Igen, gyakran teljesítettünk együtt szolgálatot a korábbiakban is. Két éve ismerjük egymást, azt hiszem. Hanem azért nem tudom, mennyire sietős a dolgunk, de talán nem árt megvitatnunk, hogy mennyit tudunk a küldetésről. Nem tudom, Hildét is von Albrechtsberger kereste-e meg a feladattal...

- Ó, azt hiszem értem. -szóltam, és akaratlanul is elmosolyodtam. - Ez igaz, hölgyem, Hilde, önt ki bízta meg ezzel a fontos feladattal? Minket egy templomos parancsnok keresett meg, igen meglepődtünk, de elvállaltuk a feladatot. Esetleg tud nálunk többet Bertha megmentését illetően? - fordultam Hilde felé én is.
A hölgy válaszolt:  - Von Albrechtsberger, igen. Igaz nem személyesen, levelet kaptam tőle. Személy szerint nem részesültem túlzottan sok információban, kivéve azt, hogy titoktartást és óvatosságot igénylő feladat. Személy szerint még csak a nevét se kaptam meg a zsinatelnöknek... Feltételezem von Albrechtsberger bízott benne, hogy majd megosztják velem amit tudnak. Szűkszavúnak tűnt a levél alapján. - mondandója közben megmutatta nekünk, hogy mindez a szakadt kinézet csupán álca.
Oswald testvér elmondta röviden, amit mi hallottunk a felettestől: - Nos, amit mi tudunk, annyi, hogy nem ideiglenesen akarják megválasztani az új zsinatelnököt, Bertha von Einburgnak hívják, Einburg prédikátora és az Ordo Malleus megneszelte, hogy Hellenburgba akarja vitetni a protestáns egyház. Ott állomásoznak minden bizonnyal a város közelében. Ki kell csempésznünk. Ó, és Bertha von Einburg kiváló gyógyító. Azt hiszem, ez minden, amit tudunk.
Szinte mindent elmondott, ezért helyeseltem én is: - Pontosan ezt az információt kaptuk, amit Oswald testvérünk elmondott önnek. De ettől többet  mi sem. - nem tartottam szükségesnek megismételni a parancsnok üzenetét, és folytattam a monológomat:
- Amint látjuk, ez igen nehéz feladat lesz. Mindkettőnkben az a fő kérdés jött fel Oswalddal, hogyan szerezhetett tudomást az Ordo Malleus erről a fontos választásról. De ami a legfontosabb, mi legyen az első lépésünk, kedves testvéreim?

Hilde válasza is egyértelmű volt az új zsinati elnök kilétét illetően, majd egy remek ötlettel állt elő: - Köszönöm szépen... Meglepőnek találom, hogy nő lesz az új zsinatelnök, de biztos megbízható lehet, ha ő került szóba. Jobban örülnék, ha nem palástban jelennénk meg. Két egyházi együtt feltűnő, de három zsoldos kevésbé. Van menetlevelünk, nem ütközhetünk akadályba Einburban sem. Személy szerint nem tetszik, hogy titokban kell rendeznünk az ügyet, de ez volt von Albrechtsberger külön kérése, így illik megtisztelnünk.
Templomosunk helyeselte a...barátja...véleményét.: - Sajnos egyet kell értenem. Őszintén szólva, nem igazán értem, mit keresek én it. - Majd felém fordult - Erhard testvér, szerintem annyi is elég, ha a palástod helyett valami más köpenyt húzol. Én leveszem a csillagot a páncélomról, meg szintén más köpenyfélét öltök és talán annyi elég is.
Hilde ötlete remekül jött, és én is helyeseltem a véleményét:
- Nekem sem tettszik ez a titokzatosság, és jómagam nem is vettem eddig részt annyira sok  olyan küldetésben ahol álcáznom kellett volna magam. De ez igazán jó ötlet. Az ordo malleus így hamarabb ránk találna, mint azt várnánk. Pedig még bizonnyal hosszú út áll előttünk, és nem lesz időnk megállni öltözködni. Szerintem van most is valami rongyosabb barnás köpeny a szekerem hátuljában. Nem a legtisztább, de a feladatát el fogja látni. Akár most, indulás előtt is átvehetjük gyorsan. Talán neked is van valami rongyom Oswald, bár- a termetére tekintettem ismét - ekkora lehet még sincs. - Hildére néztem - Köszönjük az ötletet. Gondolhattunk volna erre, csak siettünk a találkozó helyre....vagyis - böktem Ozy felé - ő elkezdett sietni, én meg rohantam utána.
Hilde elmosolyodott kicsit megjegyzésre: - Tökéletes lesz, csak a palástot és a jelvényeket kell elrejteni, hétköznapi zsoldosoknak tűnünk majd... Einburg eléggé messze van, több napnyi utazás lesz, lesz időnk átöltözni bőven. A Kalapács nyele biztos nem ér ilyen mélyen be Délre.
- Azért semmiben nem lehetünk biztosak, amíg az Ordo Malleusról beszélünk. Fő az óvatosság. - válaszolt Ozy.
- Igaza van Oswaldnak, jobb lesz minél előbb átvedleni, ahogy azt ön már meg is tette.
Mindenesetre itt vannak a rongyok a szekeremben, bármikor bemehetünk érte. Mit javasolnak, mivel menjünk? Szekérrel, vagy külön lóháton? Illetve kerüljük a feltűnést, vagy haladjunk együtt?
- kérdően néztem rájuk.
Hilde sürgette az indulást:  - Szerintem haladjunk lovon, gyorsabb lesz, mint a szekér. De nem ragaszkodom hozzá, amennyiben nem ért egyet... Mindenesetre indulnunk kéne lassan
- Menjünk lovon, gyorsabb. Remélem majd fel tud ülni a kisasszony valaki mögé, ha más nem. Csak előbb érjünk oda. Mindenkinél van a küldetéshez szükséges felszerelés? Ti összepakoltatok már, testvéreim? - kérdtem őket
Hilde hirtelen, kissé sértetten válaszolt a monológom közben: - Szó sem lehet róla, hogy ne a saját lovamon utazzak...- kedves látvány volt. Igazi harcos hölgy lehet.
- Berthára gondoltam, kedves Hilde. -javítottam ki.
Oswald is közbeszólt, eddig hallgatott, gondolom neki úgyis mindegy volt a haladás módja: - Bizonyára Einburgban van számára ló, most gyanúsabb lenne, ha még egy hátassal többet vinnénk magunkkal ennyi útra
A többiek is beleegyeztek, hogy induljunk el. Így én is:
- Rendben, felőlem is indulhatunk, a lovaink szerintem készen állnak. - Oswaldra néztem - akkor legalább a köpenyt vegyük át, és mehetünk is.

Ez meg is történt, és útnak indultunk. Gond és ellenőrzés nélkül bejutottunk Einburgba, el se akartam hinni. A kapun átlovagolva feltűnő volt a csend. Az őrök nem állítottak meg. Bent egy magas, szőke férfi fogadott minket, hibátlan egyenpáncélban, egyenpalástban. Magas rangú lehetett. Meg is szólított bennünket: - Békesség! Mi járatban Einburg szerény városában?
Hilde levettette a paraszti öltözetet: - Áldás, békesség! Átutazóban vagyunk, ám van nálunk portéka, mely lehet átkutatást igényel az irodájában.- és közben elővette a pecsételt menetlevelet.
Én kicsit előrébb mentem, és vártam, hogy most mi fog történni. Veszi a lapot a férfi, vagy sem?!
avatar
Erhardt Gottfried
Protestáns Lelkész
Protestáns Lelkész

Hozzászólások száma : 16
Join date : 2016. Jul. 26.

Karakter információ
Kaszt: Lelkész
Szint: 1.
Tapasztalat:
350/500  (350/500)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: [Küldetés] Vörös és Sötétkék

Témanyitás by Jozef Strandgut on Csüt. Aug. 24, 2017 7:31 pm

Nem ismertem ugyan a másik inkvizítort, de talán ha vele érkezem........Ez merült fel bennem, ahogy megláttam az istálló előtt álldogáló Julius testvért. Már épp hangosan felhívtam volna magamra a figyelmét, mikor a fal másik oldaláról kinyúlt egy kéz és egy vaskos bottal tarkón csapta az atyát.
Kitágult szemekkel gyökerezett egy pillanatra le a lábam, de aztán, ahogy halk suttogó hangok kíséretében behúzták a testét a fal takarásába és az eltűnt a szemem elől, azonnal két szalmabála mögé ugrottam, lélegzetvisszafojtva fülelve. Ha észrevesznek, lehet én rosszabb sorsra jutok, hiszen láttam őket, így meglehet, hasznosabb lesz, ha kihallgatom őket..........és milyen igazam volt.
Egy férfi és egy női hang az árnyak tulajdonosai.
- Félretettük Reinert, már csak Kather maradt.
- Igen, nem kerülhet inkvizítor a falakon belülre.
- A táborban készen állnak a kémeink?
- Persze, amint ott lesz az idő, elintézik a Boszorkánypörölyt is.
- Kiváló munka, Katalina, folytassa!
- Igenis!
~ Szóval ezek kémek és bántani akarják mentoromat és nevelőapámat! Hát ebből nem esztek nyomorultak!
De ha most felverem a Katedrálist, akkor nem tudjuk meg kik furakodtak be álnokul a táborba! Julius atyán meg már úgy sem segítenék ezzel. Nem! Most csendben kell maradnom és megkeresnem fogadott apámat! ~

Megvártam, hogy elcsendesedjen a környék és akkor gyorsan megkerestem a lovam. Láttam, hogy Norven atya hátasa már nincs a helyén, így az udvaron kezdtem keresni, de ott sem leltem sehol.
Aggodalmam az egekbe szökött, ahogy a kapuhoz trappoltam.
- Látta valaki Norven püspököt?
Egy lovászfiú lépett oda hozzám.
- Másfél fertályórája indult el, úgy mondta Einburg alá.
Bár nagyon megkönnyebbültem, a dilemmám nem szűnt meg. Nem akartam időt vesztegetni, hiszen veszélyben volt, így végül csak egy üzenetet küldtem a fiúval a rendfőnöknek, hogy keressék meg Julius atyát, mert bajban van. Nem akartam ennél többet mondani, hiszen nem láttam a támadókat, bárki a cinkosuk lehet.
Én meg nyeregbe pattantam és lóhalálában Einburg felé vettem az irányt.
Hajtott az aggodalom és a tenni akarás, így csak annyit pihentem, amit Tintapaca miatt muszáj volt. Ám mikor már jóformán a célnál voltam egy gyanúsan délinek tűnő, fekete köpenyes nő toppant elém kérdőre vonva.
- Megállj, ki vagy?
Idegesen toporgó lovam hátáról lenézve rá, bosszús tekintettel sújtottam és kezem a Bibliámra tettem.
- Mi köze hozzá? Nem tartozom számadással senki útonállónak.
- De tartozol. Itt senki nem megy tovább, amíg be nem számol a céljairól. - tette keresztbe a kezét.
Nagyon határozott volt és ez óvatosabbá tett. Talán nincs egyedül? Fürkésző pillantást vetettem a háta mögé, de nem óhajtottam egy ismeretlennek bármit is mondani, aki talán épp az ellenség sorait gyarapítja.
- Miért? Mi van itt? Talán karantén van a városban? - ravaszkodtam ártatlanul.
- Tehát a városba tartasz? - vonta fel a szemöldökét.
- Ez az út odavisz, nem? - kérdezek vissza kissé pimaszul, mert bosszant ahogy velem beszél, azt érzem, hogy csak egy ártalmatlan kölyöknek néz. Na persze ez nem baj most.
- Akkor menj csak. A kapuban lemészárolnak. – vonta meg a vállát.
- Ki mészárolna le és miért? - adtam a tudatlant, bár ez felveti, hogy ő még sem déli, ha egy északról érkezőt attól félt, hogy megölhetik. - Nem ártottam senkinek.
- A kapuőrség nem válogat. Vészhelyzet van. - mondta meglehetősen tárgyilagosan.
- De miért figyelmeztetsz? – váltok én is közvetlenebb hangra. - Talán valami jótét lélek vagy, hogy nem a kapuőröknek segítesz? - néztem a szemébe.
- Miért, te talán más vagy, mint egy közönséges kölyök? - kérdezett vissza kissé lenézően.
- Ha ezt hiszed, akkor miért nem beszélsz egyenesen, hogy miért állítottál meg, talán félsz tőlem? - vágok vissza hetykén kihúzva magam, szinte provokálva, amiért így lekezel.
Készen állok rá, hogy ha kell legázoljam. Norven atya nem is sejti mibe sétál és én meg itt toporgok!
A nő sóhajt egyet.
- Látom nem bírni veled, novícius. Tudom, hogy a Katedrálisból jössz, már csak azt akarom tudni, ki a frász küldött ide egy kölyköt és miért? Levelet hoztál?
Döbbenten meredtem rá a hirtelen vallomása után, kezem lecsusszant a Bibliáról:
- Óóóó........majdnem .....bántottalak. - nyögtem ki, de azért még nem múlt el teljesen a gyanakvásom. Viszont muszáj volt döntenem, ha tovább akartam jutni. A menlevéllel úgy sem mennek sokra, ha már úgy is tudták ki vagyok. Előhalásztam a papírost és odanyújtottam neki.
- Nem vagyok kölyök! És Aug........- ráharaptam a nyelvemre.
Nem fogok információt kiadni, akárki is ő.
- Szóval biztos lehetsz benne, hogy jó oka van annak, hogy engem küldtek, elég ha ennyit tudsz. - nem sok kell hozzá, hogy kinyújtsam rá a nyelvem, de az gyerekes lenne. Inkább csak úgy nézek rá, ahogy ő az előbb, lekezelően.
- Mégis mi a frászt...- morgolódik egy sort, majd sóhajtott. - Gyere!
Hátat fordított, és megindult be az erdőbe.
Elégedetten vigyorogtam a háta mögött, amikor leszállva Tintapacáról, száron vezettem őt utána. Jó volt kicsit elégtételt venni a beszédéért.
Ám hamar elszálltak ezen gondolataim, mert pár perc után egy hatalmas tisztásra jutottunk, ami tele volt sátrakkal, és mindenütt az Ordo Maellus lobogói szálltak a szélben.
Mohón csillogó szemekkel néztem végig a táboron és alig vártam már, hogy részt vehessek majd velük a feladatban, de ekkor eszembe ötlött, hogy miért is rohantam ennyire.
A nő egy magas sátor elé vezetett.
- Ide be. Majd ott eligazítanak.
Igen szűkszavú utasítást kaptam, de ez mos nem érdekelt. Odabenn legalább elmondhatom majd, hogy milyen veszély fenyeget, remélve, hogy egy magasrangú tiszt sincs benne.
- Köszönöm a kíséretet. - biccentettem felé és a lovam kantárát a kezébe nyomtam. - Kikötnéd?
Azzal beléptem a sátorba arcomon még a nő valószínűleg döbbent képének látványa okozta mosollyal.
- Jozef Strandgut novicius jelentkezik.
A szék mögött egy kora ötvenes éveiben járó, igen zavarodott arcú férfi ült. Ő is fekete palástot viselt.
- Itt meg Bartimaeus prímás püspök jelentkezik.
Bólintott színpadiasan, és láttam rajta, hogy kellőképp ledöbbent valamin.
A mosoly lefagyott az arcomról és azonnal térde hullottam a püspök előtt.
- Őexcellenciája! - hajtottam le a fejem és idegesen vártam, hogy szóljon hozzám. Az arckifejezése nem azt mutatta, hogy örülne nekem. - Bocsásson meg, azt hittem csak .........mindegy. - vontam meg a vállam, csak úgy jozefesen.
- Augustus rendfőnök küldött, hogy a segítségükre legyek és Norven és Julius atyákkal kellett volna érkeznem, de ........de őt kivonták a forgalomból. Kémek vannak a táborban! - robbant ki belőlem! - Norven atya veszélyben van!
A püspök arca elkomolyodott.
- Gyere ide fiam, és mondd el pontosan mi történt!
Engedelmesen felálltam és közelebb mentem, hogy halkabbra fogjam a hangom. Nem kellett, hogy más is hallja, amit mondani fogok.
- Kihallgattam őket.....azokat, akik leütötték Julius atyát. - kezdtem bele. - Azt mondták, hogy a táborban már készen állnak a kémeik, hogy eltegyék az útból Norven atyát is. És.....és az egyiket  Katalina-nak hívták. - zúdítottam rá amit megtudtam. - Excelenciás uram, itt van az inkvizítor atya? - kérdeztem aggódva.
- Nyugodjon meg fiam, itt van. Holnap készülnek behatolni a városba, de nem találkozhat az atyával semmiképp. Most egy kicsit tesztelem: Mi lenne a teendő?
Megnyugodtam amikor azt mondta Norven atyával minden rendben, de fürkészve néztem rá, annak említésére, hogy nem találkozhatok vele. Már a nyelvemen volt a kérdés, hogy miért, amikor éreztem, hogy fontos kérdést tesz fel. Elgondolkoztam, hogy remélhetőleg a megfelelő választ adhassam.
- Csapdát lehetne állítani, mert már tudjuk mire készülnek, csak ki kell várni míg gyanútlanul lecsapnak és akkor le lehet leplezni őket.
- Eddig jó. És milyen csapdát kellene állítanunk, fiam? - kérdezett tovább bólogatva.
Tovább törtem az agyam.
- Hát....mivel Norven atya a célpont, olyan ……olyan helyekre kéne mennie, ahol a kémek azt gondolják könnyen elkaphatják, de közben persze ez nem lenne igaz, pár katona követné, ráadásul az atyát sem kell félteni, ha tudja mire számíthat. - csillantak meg büszkén a szemeim nevelőapám hírnevét emlegetve.
- Kather viszont egy nagyon veszélyes manőverre vállalkozik, és nem zavarhatja meg semmi. – bólintott a püspök. - Emlékszel még arra a nőre aki idekísért? Keresd meg a táborban, és mondj el neki mindent, meg azt, hogy én küldtelek, és találjatok ki közösen valamit! Sok múlik ezen, fiam!
- Értettem, uram! - kaptam össze magam. - De ugye Norven atyával tarthatok majd, ha végeztünk a kémekkel? - néztem rá kérlelően.
A férfi elmosolyodik.
- Persze, hogyne. Igazán kedveled ezt az atyát, novícius. Mások egész másképp vélekednek róla. Mi fogott meg benne ennyire?
Most már teljesen feloldódtam, hiszen olyan kedves ember ez a Bartimaeus püspök.
- Ő volt az egyetlen, aki nem vett tudomást arról ami.......ami vagyok. - intettem magamra. - És megmentett, harcolt egy egész falunyi délivel, csak, hogy kiszabadítson, aztán a szárnyai alá vett. Sokan félreismerik őt uram, de én nem. - halkultam el kicsit.
Bartimaeus  testvér bólintott egyet, majd intett.
- Örülök, hogy így látja fiam, mert jól látja. Becsülje meg az atyát! Menjen, keresse meg gyorsan a hölgyet! Kara Regensburgnak hívják.
- Igenis, uram! - hajtottam térdet előtte ismét és már sebesen rohantam is, hogy megkeressem a nőt.....és Tintapacát.
Bár menet közben némileg visszavettem a lendületből, mert nem a legjobb barátokként váltunk el.
Továbbra is ámulva néztem, hogy milyen nagy ez a tábor, így kénytelen voltam megállítani valakit és rákérdezni, hogy merre találom ezt a Kara-t.
avatar
Jozef Strandgut
Felszentelt Pap
Felszentelt Pap

Hozzászólások száma : 165
Join date : 2015. Nov. 29.

Karakter információ
Kaszt: Pap
Szint: 4.
Tapasztalat:
3200/3750  (3200/3750)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: [Küldetés] Vörös és Sötétkék

Témanyitás by Institoris on Szer. Szept. 13, 2017 9:01 pm

Kényelmesen nyújtózom el a puha bőrrel borított karszékben.
A sátorban felállított fekete parázstartók meleget sugároznak, olyannyira, hogy ingujjra vetkezetten, vizes hajjal sem érzem a levegőt hűvösnek. Jóleső félálomban, hátraejtett fejjel adom át magam Aldert mester tudományának - kimérten, biztos kézzel dolgozik, a borotvája olyan éles, hogy szinte alig érzem végigfutni a bőrömön.
- Excellenciás uram - csendül föl hirtelen egy erős hang, váratlanul hasítva a kora este szürkésbíbor nyugalmába. - Kristin Dalgaard vagyok, egy pár percre a figyelmét szeretném kérni.
Felszisszenek, ahogy a penge megharap.
- Bocsásson meg excellenciád... - a borbély ijedten hebeg, pedig én mozdultam bele a késbe, mikor a hangra akaratlanul megrándultam. Hümmögve intek, hogy nem történt semmi, és bár tudom, hogy akkor kezd majd csak égni a seb, amikor hozzáérek, mégsem tudom megállni, hogy rá ne tapintsak az ujjammal.
A vért a mellemre terített batisztkendőbe törlöm. Amúgy is végeztünk.
- Parancsolj, Dalgaard lovag.
A keresztes - tőle szokatlan módon - ahelyett, hogy elnézést kérne, amiért zavar, Herr Aldertra pillant röpkén.
- Ha nem bánja, négyszemközt szeretnék beszélni a püspök atyával.
A fickó szemlátomást megkönnyebbülten veszi tudomásul, hogy odébbállhat. Még sohasem hallottam, hogy valakit megvágott volna, de az aggályait is megértem: aligha szeretett volna először az én becses gégém mellett csorbát ejteni ezen. Nem tartom vissza; inkább kihúzom a nyitott ingnyakamba tűrt kendőt és megtörlöm az arcom, hogy megszabaduljak a krém maradványaitól, a nyakamra szorítva aztán pár pillanatig, mielőtt összevérezném a galléromat.
- Mondd csak, nővér.
Ő néhány hosszúra nyúló pillanatig tétovázik.
- Kétségeim vannak a holnappal, excellenciás uram.

Most először képes magára vonni a figyelmem teljesen, mióta megjelent - figyelem őt pár szívdobbanásnyi ideig, aztán ledobom a kendőt a mosdótál mellé az asztalra, és nekitámaszkodom a bútor domború faperemének, teljesen szembefordulva vele.
- Zavar, hogy semmit sem tudunk ezekről az emberekről? - keresem az akvamarinkék tekintetet a sajátommal. A helyiség rőt fényei megváltoztatják, zavarossá teszik a lovag szeme színét, ugyanakkor olyan komolyságot is kölcsönöznek az arcának, amely napvilágnál láthatatlan volna. - Engem is.
- Ez is szerepet játszik, de van valami, ami fontosabb - feleli. - Az zavar legjobban, hogy nem tudunk semmit Bertha von Einburgról. Főképp azt nem, hogy milyen ember.
Von Einburg! Bosszús vagyok, amiért felhozta a nevet, de magam is tudom, hogy nem az ő hibája. Még csak nem is az újdonsült főeretneké. Az a fattyú polgármester a bűnös... és én magam.
Legszívesebben visszamennék az időben, hogy addig üssem a patkány Albrecht orrcsontját a tenyerem élével, amíg az ispotályosaiknak ezüsttel kell kipótolniuk. Vagy amíg a saját vérébe nem fúl.
Az még sokkal jobb lenne.
Méregetem egy kicsit a szálegyenes termetű keresztest némán, mint aki a válaszon töpreng.
- Mit gondolsz, Kristin nővér? - kérdem végül. - Milyen ember lehet az, akit a főeretnek maga választ a saját helyébe?
- Maga választja? - kérdez vissza amaz. - Úgy mondják, Esroniel eltűnt, excellenciád, a nőt pedig Hellenburg választja. Mi van, ha megunták a háborút és egy bölcs vezetőt választanak? Egy szelíd zsinatelnököt, aki hajlandó békíteni?
Fékeznem kell magam, nehogy megvetően felhorkanjak. Csak nem gondolja, hogy a zsinatelnök csak úgy ráhagyja egy élet munkáját holmi választókra?
- Esronielt is bálványozták Délen - csóválom a fejem lassan, ám a szemöldököm ráncolom. - Ha unnák a háborút, megadnák magukat. Aligha választanak olyasvalakit a szektájuk élére, aki könnyebb vizekre kívánna evezni... Miért unná meg Dél a háborút? A háborúból nyerték minden vagyonukat és hatalmukat. Ismersz embert, aki megunta a vagyont és hatalmat, nővér?
- Nem, excellenciád.
Akár meggyőztem, akár nem, az ifjú Dalgaard olyan facsemete, amely tudja, mikor kell meghajolni a szélvihar előtt, mert fejet hajt röpkén, mielőtt szelíd hangon folytatná.
- És pontosan tudom, hogy a Szentatya és Erasmus őeminenciája halálra érdemesnek ítélte a prédikátort, mégis... Életemben először kételkedem, atyám.
Az egy dolog, akarom rávágni idegesen, mert megharagít az érzelgősségével. Rá akarok kiabálni. Én megígértem Albrecht von Einburgnak, hogy nem bántom a családját. Szavamat adtam neki. Mit gondolsz, mi jogosít fel arra, hogy ne fojtsd el a kételyeid?
Az igazság viszont mégiscsak az, hogy ez nem a keresztes hibája - nekem volna könnyebb, ha nem töltötte volna a Sátán teli együttérzéssel és irgalommal. Az a bajom, hogy azt várom el tőle, hogy acélozza meg az én elhatározásomat a sajátjával.
Hol van az megírva, hogy az irgalom minden egyes kötelességem fékje és buktatója legyen?
Kristin Dalgaard, a sok emberséged nagyon terhemre van.
Fújok, pedig cseppet sem akarom, hogy azt higgye, feldühített.
- Megértem a kétségeid, nővér - felelem, és legszívesebben felpofoznám saját magam. Mire jó az, ha bátorítom? Itt fogunk meghalni, mégpedig az ostoba lelkiismerete miatt. - Gondolod, hogy Dél esetleg békeajánlatot fontolgat?
Ennyire azonban még ő sem naiv.
- Nem gondolom, atyám - feleli azonnal. - Csupán biztos vagyok benne, hogy ha így tenne és mi elvágjuk az ajánlatuk torkát, mielőtt szavakba formálódhatna, elkárhoztatjuk az egész királyságot a háborúra. De nem kérem, hogy tartóztasd magad, atyám, csak hogy értsd meg az én helyzetem.
Rövid, feszült csend. Tisztán látom, ahogy ránctalan arcán megrándul néhány izom. Alsó ajka jellegzetesen elkeskenyedik.
- "Pro gratia Domini custode sanctem." Erre esküdtem fel, atyám, és meg is védelek mindentől a saját életem árán is. De hogy vegyek el egy ismeretlen életet, ha muszáj vagyok?
Némán, belül háborogva hallgatom: az őszintesége valahogy megérint, és ahogy az arcán átfutó apró, merev fintor változásait figyelem, hirtelen Jozefre emlékeztet egy pillanatra. Olyan, mint a fiam, amikor a könnyeivel küszködik.
Szabad-e egy olyan tiszta ember lelkét, mint Kristin Dalgaard - vagy Jozef -, bemocskolni egy hozzám hasonlóért? Egy olyan emberért, aki egyetlen pillanatra sem érdemelte ki egyik tisztségét sem; ha akár csak egy pillanatra is őszinte lettem volna akárkivel a Katedrálisban, őneki most nem kellene egy hamis püspökért feláldoznia a lelkiismeretét.
Légy átkozott, von Himmelreich. Légy átkozott, von Einburg.
Lassan lököm el magam az asztaltól, hogy a lovag előt megálljak, gyűrűs jobb kezem a szőke fejebúbján nyugtatva.
- Ego te absolvo - érintem a hüvelykujjam a homlokához. - Megbocsáttatik neked, ha nem ölsz.
Tessék, Dalgaard. Üdvözöllek a Purgatóriumban.
Mostantól a lelkedről te döntesz.
Mindenről te döntesz.


Ő máshogy látja.
- Köszönöm, atyám - suttogja. - Bízhatsz bennem Einburg falai között, ahogy bízhattál van Agthoven kastélyában is, és ahogy én megbízom tebenned.
Bennem kár megbízni. De parancsot kapott rá.
- Ne köszönd - biccentek neki, komolyabb arccal, mint szerettem volna. - Így csak nehezebb lesz.
Az asztalon álló bronzkancsóból bort töltök, de még nem iszom.
Még őt nézem. A szavai a levegőben lógnak egy hosszú pillanatig.
- Tudom.
Hosszúnak tűnő csend.
- Nem is zavarom tovább excellenciádat - hajt térdet végül. - Hosszú napunk lesz holnap.
Szó nélkül figyelem, ahogy meghajtja magát; a vékonyra hengerelt ezüstből való kupába pillantok, de a bor látványa elveszi a kedvem az ivástól. Sóhajtva dörzsölöm meg a szemem.
Jobb lenne, ha azelőtt elindulnánk, hogy még valami történik.


Nem pont erre gondoltam tegnap, dörzsölöm a szemem bosszúsan, miközben a hajnali sötétségben kábán és kócosan a ruháim keresgélem. A Nap még nem kelt fel: ahogy a félrehajtott sátorlap mögül nyújtózva kilépek, csak a reggel távoli ígéretét sejtető hamuszürke derengés köszönt az ég alján. A mennybolt kupolája javarészt még csillagpettyes tintakéken sötétlik, a telihold pedig - az éjjeli órák örök egyeduralkodójaként - nyughatatlan sárga tűzzel izzik felettem.
Az ennél jóval későbben kelők összetéveszthetetlen arckifejezését viselem, hogy ingujjban és becsatolatlan csizmában megérkezem Frau Grünwald sátrához. A fáklyák már nem égnek, csak az őszemeknél, a tábor külső gyűrűjében, kialudt társaik füstös olajszagát pedig már rég nem érezni a levegőben: a csillagok állásán kívül ez az egyetlen bizonyítéka van annak, hogy nem alig pár perce tértem nyugovóra.
Az álmot még nem borzoltam ki a hajamból, de kár is lenne nagyon igyekezni. Ki tudja, mit fog itt művelni a keresztes.
Kristin Dalgaardot ifjonti ruganyossága ilyen korai órán is elkíséri.
- Dícsértessék, excellenciád - szól frissen - Von Grünwald nővér.
Amaz úgy fest, mintha nemcsak ma nem aludt volna egyáltalán, hanem nem is volna rá képes, közben egy pillanatra sem szakadva el a keze alatt fekvő nő festegetésétől.
- Mindörökké, testvérek! Jól aludtak?
- Ámen - teszem hozzá, igyekezve kiirtani a hangomból az álmosságról árulkodó rekedt reszelősséget. A hajnali levegőt egy kissé csípősnek érzem így alulöltözötten, így tőlem megszokott mozdulattal keresztbe fonom a karom a mellkasomon. - Kitűnően.
Elfojtok egy ásítást.
- Sajnos nem - csóválja a fejét Dalgaard -, de nem hiszem, hogy gondot fog okozni.
- Az kiváló! - mosolyog szélesen Grünwald. Az az érzésem, ugyanezt mondaná akkor is, ha teljesen mást válaszoltunk volna. - A hölgy itt egyébként a harmadik társuk, Maria von Bruckunter, keresztes. Azért nem ő beszél, mert akkor meg kellene ütnöm.
Az útitársunk említésére olyan hirtelen válok éberré, mintha soha nem is tudtam volna, mint jelent aludni: a lábamban megfeszül egy ín, az állam följebb szegem akaratlan, őt pedig élesen mérem végig, sietősen kutakodva valamely említése után az emlékezetemben.
Siker nélkül.
Lépést teszek oldalvást, hogy jobban lássam.
- Félek megkérdezni, de miért kellene megütnie? - kérdez közbe Kristin Dalgaard, most először elárulva, hogy ő is nemrég ébredt.
- Mert tönkreteszi az eddigi munkám - feleli vendéglátónk. - Lehet meg sem ismerik már az eredeti arcát, ez ugyanis a protestáns képe, aki helyett lesz.
- Kirendelt minket együvé? - szúrom közbe.
- Hát a rendfőnök.
- Nekem nem említette, hogy hárman megyünk.
A szőke keresztes, aki eddig alighanem a festést figyelte, biccent.
- Őszintén szólva nekem sem, de nem tartom magam annyira kivételesnek hogy meglepődjek. Örvendek, Maria nővér.
Grünwald a fejét rázza.
- Pedig mondtam, nem is egyszer.
Most, hogy egy ideje már a friss - azaz hideg - reggeli levegőt lélegzem be, az álmos harapósságom szinte észrevétlen elillan; kezd megjönni az étvágyam, s a válaszra inkább csak beleegyezőn biccentek.
- Isten hozta, nővér - csatlakozom az útitársam üdvözléséhez. - Norven Kather vagyok.

- Ha a nővérrel végez, mi kerülünk sorra... ha jól gondolom - kíváncsiskodik a lovag.
- Maga már a jövőbe is lát, nővér! - biccent Grünwald inkább jókedvűen, mintsem gúnyosan. - Ki kezdi? Hamarosan végzek.
Nem azért keltem fel ilyenkor, hogy órákat várjak.
- Essünk túl rajta.
A keresztes bólint, majd megveregeti az elkészült áldozata vállát.
- Kész is a nővér. Kather, foglaljon helyet!
A mellénk rendelt Bruckunter nővér felkászálódik, felmarkolva egy kupac ruhát - alighanem az álöltözete.
- Dícsértessék, Institoris püspök úr, Kirstin nővér! Remélem jó szolgálatot fogunk végezni közösen.
Elfelé int, a sátor irányába, amelyben átöltözni tervez.
Vegyes érzelmekkel ereszkedem le a székbe: egyáltalán nem vagyok meggyőződve afelől, hogy zökkenőmentesen fogom bírni a hosszas matatását a képemen, pláne moccanás nélkül, ennek hangot adni azonban mégsem tudok úgy, ahogyan megfelelőnek érezném, így inkább csak megköszörülöm a torkom, próbálva kényelmes támaszt találni a könyökömmel a karfán.
- Mennyire kell tartanom attól, hogy az egész álcámtól megszabadít egy rövid zápor, nővér? - kérdem, hogy minél jobban elodázhassam a pillanatot, amikor egyedül maradok a gondolataimmal.
- Semennyire. Csak én tudom majd leszedni.
Elvigyorodik, miközben valami masszát kever.
- Csak én...
Kirstin Dalgaardra pillant.
- Addig, ha gondolja, megismerkedhet Maria nővérrel.
A legkevésbé sem tetszik a vigyora. Ha egészen őszinte akarnék lenni - és legnagyobb riadalmamra egyáltalán nem akarok az lenni, mégis a fejembe tolakszik a gondolat -, meglehetősen hiú vagyok. A gondolat, hogy a saját vonásaim helyén ki tudja, micsodát fogok viselni, egészen megrémiszt. Nagyon remélem, hogy a homlokomon nem fogja megérezni a szívverésemet.
Kényszerítem magam, hogy ne fészkelődjek.


- Pont jókor, nővér!
Mintha száz év telt volna el azóta, hogy Grünwald hozzálátott az elváltoztatásomhoz, s félig-meddig álomba is merültem a kényszerű, meditatív csend közepette. Éppen ahogy tegnap este, ezúttal is Kristin Dalgaard dallamos, fiatal hangjára ocsúdom. Feltápászkodom a székből, s erővel fojtom el a szorongásom, ahogy szembefordulok vele. Arcán óvatoskodó kifejezéssel mér végig.
- Nos... - kezdi megfontoltan, amitől legszívesebben az arcomhoz kapnék. Hogy nézhetek ki? - Frau Grünwald nem szédített, amikor azt ígérte senki nem fog ránk ismerni, őexcellenciája.
Meglepően sok önuralmamba kerül, hogy nyugodt maradjak: a nyakamban és a gerincem mellett kemény csomóba feszülve, kényelmetlenül nyikorognak az izmaim, ugyanakkor el vagyok szánva rá, hogy az egészből semmi se látszódjék meg rajtam.
Egy szemvillanásnyi ideig küzdök a félelemmel, hogy vajon mit tett Grünwald a hangommal, aztán félreseprem az aggályaimat, és - kissé mereven - biccentek Kristin felé.
- Úgy véli?
Ugyanúgy hangzom. Legalábbis belülről.
- Határozottan - hangzik a válasz. - De ha vár mégennyit a püspök atya, megláthatja rajtam.
- Jöjjön csak, nővér - int a lovagnak Grünwald - Addig az atya is beszélhet von Bruckunterrel.
Alig várom.

Nehéz elképzelni, hogy Maria nővér valójában egészen máshogy néz ki: most, az álcája felöltése után rövid, fekete hajú fiatalasszonynak látom, noha termetre jóval magasabb egy átlagos nőnél.
Fogalmam sincs, az új arcomon mennyire beszédesek a vonások, így kényelmetlen szorongással biccentek, mint aki minden nap idegenek bőrébe bújva jár az ellenségek közt.
- Nővér - szólok, látszólag udvariasságból, valójában azonban azért, hogy újra megnyugtassam magam: a hangom még a régi.
Kételkedő arcot vág.
- I-Institoris atya?
- Azt hiszem - a válaszhoz járó fintor a saját képemen bensőséges lenne, így azonban csak találgatni tudok. Alig öt perce viselem, és máris az őrületbe kerget.
Kényelmetlenül érzem magam. Mint akit a ruháitól fosztottak meg, de senki sem meri megkockáztatni, hogy felhívja rá a figyelmet.
- Igazán meggyőző munkát végzett a nővér, azt hiszem - nevet zavartan - Hogy viseli?
- Nehéz szavakba önteni - biccentek, küzdve a késztetéssel, hogy a kezemet nézzem. Nagyon remélem, hogy ha elindulunk, rövid idő után megfeledkezem majd az egészről és képes leszek másra koncentrálni. - Zavartnak tűnik.
Lesüti a szemét.
- Csak egy kicsit feszélyez a magas rangú személyek jelenléte... bocsánat.
- Miből ismert rám?
- A hangjából.
A válasz egyszerre nyugtat meg és kavar fel. Jobb lesz, ha Einburgban visszafogom magam, és minél kevesebbet járatom a számat.
Beljebb lépek a sátorba, szemügyre véve magamnak a nőt.
- Meséljen magáról, nővér.

Enyhén megremeg, alighanem nem kérdezte még soha inkvizítor.
- N-Nos - fog bele tétován -, apám is parancsnok volt itt, az Ordo Maellusnál, én pedig már gyerekkorom óta a különleges bevetésekre vagyok képezve. M-Mit szeretne még tudni?
Furcsának találom, hogy az arcom ennyire nem téveszti meg, de talán a kényelmetlenség, amelyet az álca okoz bennem, kívülről is érezhető.
Márpedig ha így van, akkor könnyen otthagyhatjuk a fogunkat.
- Mióta tudja, hogy velünk fog jönni?
- Csak két napja. Ezért is késtem kicsit. Maguk korábban tudták meg?
- Nem - jegyzem meg feszes hátizmokkal, igyekezve, hogy minél kevesebb látszódjék abból, mennyire feldühít a dolog. - Én alig pár órája értesültem róla. Ezek szerint alighanem te vagy a parancsnok, nővér.
- N-Nos - kap levegő után - valóban én vagyok a műveleti parancsnok. De maga nagyobb rangú nálam, atya.
A válasza, amely nyilvánvalóan arra irányul, hogy már előre megbékítsen, megdöbbentően felhergel.
- Ne féljen - mordulok föl bosszúsan, hallgatva a szívem erőteljes dübörgését. Azzal, ha megfélemlítem, nem megyek semmire. - Nem vagyok dühös.
Hagyok egy kis időt, hogy mind a ketten túlléphessünk ezen a nyilvánvaló hazugságon: tisztában vagyok vele, hogy mióta megérkeztem, ingerlékenyebb vagyok, mint kellene.
Helyet foglalok a legközelebbi széken.
- Csinált már ilyet?
- Ilyet nem, de voltam már beszivárgó többször is.
Az én is, akarok felcsattanni, ám valahogyan mégis sikerül visszanyelnem az utolsó pillanatban. Miért is vagyok ilyen ideges?
Hát persze. Einburg miatt.
- Mit jósol nekünk?
- Ha nem elég felkészültek a protestánsok, szinte biztos sikert - feleli kertelés nélkül. - Ha felkészültek ott, vagy ügyes a parancsnokuk, halottak vagyunk.
- Felkészítették arra, hogy milyen velünk dolgozni? - vetek rá hűvös pilllantást.
- Nem, sajnos nem. És épp ezért... - megtorpan levegőt venni, mint aki végtelenül mély zavarban van. - Mesélne magáról, atya?

A nővér eléri azt, amit eleddig hiába próbáltam egyedül: hosszú, döbbent pillanatig egészen megfeledkezem arról, hogy valaki más vonásait viselem, s az arcátlan merészségétől egészen a torkomra forr a szó.
Egy pár szívdobbanásig csak nézek rá, aztán a szememet összehúzva méregetem egy cseppet, mint aki próbálja eldönteni, sértésnek vegye a kérdezősködést vagy sem.
Végül felemásan elmosolyodom, államat lustán a tenyerembe támasztva.
- Mire kíváncsi?
Az arcán vegytiszta ijedtség ömlik el.
- Természetesen semmi nagyon személyes! - mentegetőzik sietve, védekezőn emelve fel a kezét, bár ennek aligha van tudatában. - Inkább az, hogy mikhez ért, hol volt jelentősebb küldetéseken, ilyesmi...
Tart egy pillanat szünetet.
- Persze ha valami személyeset is szeretne, az is rendben van...
A pimaszsága, úgy tűnik, nem ismer határokat: talán kár volt ennyire kímélni. A haragom legnagyobb része mégis elpárolgott... megemelem a szemöldököm, mint aki úgy dönt, szándékosan hagyja figyelmen kívül a személyeskedést.
- Nekem nincsenek titkaim, Bruckunter nővér - jegyzem meg árnyalatnyi gőggel a hangomban. - Érteni, attól tartok, nem különösebben értek semmihez: jobb harcost, jobb papot, jobb szónokot, jobb vadászt, eredményesebb inkvizítort mind talál, ha akar. Minden templom előtt akasztottak már különbet nálam.
Szünetet tartok: az arcát fürkészem.
- Ott voltam a Mocsárvidéken, amikor egy nekromanta megidézte Lucifert. A Holtmezei Csatában a király mellett. A nefilimek érkeztekor az Eisspitz lábánál. Jártam Hellenburgban is... és előtte Einburgban.
Kölcsönzött vonásain egyszerre őszinte elképedés tükröződik.
- Ez azért tagadhatatlan teljesítmény, atya! - kiált fel. - Nemhiába lett magából püspök. Protestánsokkal sok tapasztalata volt már?
- Több, mint szerettem volna, de korántsem elég - ingatom a fejem, érezve, hogy ránc gyűlik a homlokomra. - Az előző zsinatelnököt ismertem.
Megköszörülöm a torkom.
- Még kereszteslovag korából.
A szeme akár egy-egy levesestál.
- Von Himmelreich volt keresztes? Mesélne róla?
Hát persze.
- Hogyne lett volna - jegyzem meg kelletlenül. - Inkvizítort kísért a maga idejében, ahogy a rend legtöbb tagja. Aztán fellázadt. A többit maga is tudja.
- É-Értem.
Megérezhette a belőlem sugárzó elutasítást, mert megelégszik ennyivel.
- Maga hogy látja, sikerrel fogunk járni?
- Igazán nem tudom - méregetem őt megint, mintha a választ ugyan rajta rejtette volna el az Úr. - Azt hiszem, ez leginkább Bertha von Einburgon múlik.
Lélegzetvételnyi csend. Aztán kérdez.
- Vajon milyen személy lehet...?
Akaratlanul is Kristin Dalgaard meg az átkozott kétségei jutnak eszembe.
Ha mind a ketten ilyen igaz emberek vagytok, kár elindulni. Akár fel is köthetjük magunkat még a táborban.
- Számít ez, nővér?
Zavartan nevet, noha a megjegyzésben nem volt semmi mulatságos.
- N-Nos, végül is nem annyira...
A hangja elhal. Kényelmetlen csend telepszik ránk; a javarészében azzal küzdök, hogy megpróbáljak rájönni, mégis miféle próbatétel előtt állok. Aztán csak hátrahajtom a fejem, neki a karszék faragott támlájának.
- Ha dönteni kell, tudni fogom, hogy mi a helyes - szólok a legnyugodtabb hangomon: mélyebb, mint eddig és mintha egy rövid ideig lógva maradna felettünk.
Egyvalamiben szerény voltam az imént.
Hazugból eltartana egy ideig különbet találnia tőlem.

Nyúlánk, tizenhárom év körüli apród jelenik meg a bejáratban.
- Grünwald nővér szólt, jöhetnek.
Most sem szólok: nem érzem helyénvalónak megtörni a csendet. Bruckunter a nyomomban lépked, s néhány pillanattal utánam látja csak meg, miféle munkát végzett Grünwald Kristin Dalgaard ábrázatán. Harmincéves lehet, hosszú, szénfekete haját egyenesre nyírva viseli. Nagyon különbözik attól, amilyennek megszoktam.
Az álcamester fölnevet. Megint az a szilaj, de barátságos hang.
- Áldás, békesség a testvéreknek!
Biccentek.
- Ügyes munka, Grünwald lovag.
A keresztes a régi hangján köszönt bennünket.
- Excellenciád. Nővér. - mosolyodik el. - Mennyire lehetünk bátrak ebben a maskarában?
- Teljesen - érkezik a már ismert válasz. - Se a víz, se a húzás le nem szedi. Az alkhol viszont igen, szóval a pálinkával óvatosan.
Újból feléled bennem a tompa nyugtalanság, amelyet az egész maszkírozás gyújtott és táplált fel bennem, ám ezúttal kényszerítem magam, hogy figyelmen kívül hagyjam.
- Készen volnánk?
A hangomból sikertelenül próbálom kigyomlálni a véglegesség zöngéjét.
- Igen, készen - húz elő Grünwald egy hosszú pergamentekercset. - A feladatuk pedig egyszerű lesz.
Szétteríti, feltárva előttünk egy térképet.
- Ma napszálltakor fogunk támadni - mutat egy kaput jelző pontra az alighanem Einburgot ábrázoló alaprajzon. - Itt. Fél órás lesz az ütközet; maguknak addig ki kell szedniük egymás hasonmásait, és átvenni a helyüket.
- Hogyan fogjuk megtalálni őket? - kérdi Kristin nővér. - A csatában nehéz megkülönböztetni két elelnséget egymástól.
- Nos, azért kell egymásét megtámadniuk, mert ezek a személyek ismerik egymást amúgy is - válaszolja kissé felemásan amaz. - Nem a legszebb megoldás, de hátba kell szúrniuk a másik eredetijét.
Biccentek.
- Hárman vagyunk. Fontos, hogy ne ugyanazt válasszuk ketten, mert a harmadik megszökhet.
A Canes Domini nincs egy véleményen velem.
- Hátba... - leheli elakadó lélegzettel. - Azt kéri, hogy orvul döfjük hátba az ellenségeinket bármilyen figyelmeztetés nélkül, hogy az árulás keserűségével haljanak meg?
Grünwald szemei ékkőként fénylenek.
- Ez háború, ráadásul ez itt az Ordo Maellus.
- A lényeg, hogy haljon meg - teszem hozzá határozottan, de minden durvaság nélkül én is. - Ha biztos benne, hogy meg tudja ölni, párbajozhatnak is.
Dalgaard arcán a visszafojtott düh jól ismert kifejezése ömlik el, de nem vitatkozik.
- Tudnunk kell bármi egyebet?
A lovag int.
- Ennyit tudunk mi magunk is. A házuk a várfalon belül itt... itt... és itt vannak  - mutat a térképre.
Most értem, de ha ott leszünk, mégis hogy emlékeznék bármire is?
Bólintok.
- Kis szerencse is kell majd hozzá, hogy megtaláljuk.
- Ha nem bánják, én foglalkoznék a Maria nővérre hasonlító templomos lovaggal - szól fegyelmezetten, de fagyos tekintettel Kristin nővér.
Grünwald azonban már elmondta, amit akart.
- Jó, ahogy gondolják - emelkedik fel a térképről, hagyva, hogy a tekercs magától, lazán összecsavarodjék. - Napszálltáig bármi kérdésük van, engem itt a kohónál megtalálnak.
avatar
Institoris
Felszentelt Inkvizítor
Felszentelt Inkvizítor

Hozzászólások száma : 498
Join date : 2015. Jul. 26.

Karakter információ
Kaszt: Inkvizítor
Szint: 8.
Tapasztalat:
7610/9500  (7610/9500)

Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net/t129-norven-kather

Vissza az elejére Go down

Re: [Küldetés] Vörös és Sötétkék

Témanyitás by Erhardt Gottfried on Hétf. Szept. 25, 2017 3:27 pm

Egy lakatlan sikátorba mentünk.
- Nos, nyilván sok kérdésük van. - szólt hozánk.
Követtük mi is őt. - Tisztelettel, mi azt az információt kaptuk, hogy a várost körülzárta az Ordo Malleus, mégis gondtalanul bejutottunk. Időközben vereséget mértek rájuk? Visszavonultak?- kérdezte Oswald.
Hallgattam figyelmesen, amit Oswald testvér mondott az illetőnek, miután a sikátorba értünk. Majd amikor befejezte, még én is hozzászóltam:
- Igen, ez az információ mindannyiunkat érdekelhet. De mindenek előtt, uram, önben kit tisztelhetünk? - néztem rá a hatalmas templomos mögül
Az ember megszólalt: - Áh, be sem mutatkoztam. Én Balthazar Schmied vagyok, az einburgi templomosok parancsnoka. Az Ordo Maellus pedig tényleg itt van. Csak óvatosak, és rejtőzködnek. Nem érzékelték magukat veszélynek, azért jutottak be.
Köszöntöm őt, majd kicsit megkönnyebbülten sóhajtok fel, hiszen Isten átsegített minket ezen a nehéz helyzeten. De a java csak most kezdődik....
- Tudna segíteni nekünk? Igazából jó lenne, ha valahogyan el tudnánk kerülni, talán jobban az Ordo figyelmét. Esetleg ön felismert már párat? Illetve, mit tud az...khm...illetőről.- mondtam csendesen.
Hilde is megszólalt végre: - Mi történt a város védelmével, hogy ennyire könnyeden bejutottunk?
- Az "Illetővel" hamarosan találkoznak maguk is. - vigyorodott az ember. - Ami a város védelmét illeti... Sokkal rosszabb, mint gondoltuk. Az Ordo Maellus jelentősebb sereget juttatott el ide, és ez hatalmas problémát jelent. Ha megtámadnának minket szemtől-szemben sík terepen, könnyen lehet, hogy Einburg vereséget szenvedne.
- Miért nem kértek erősítést Hellenburgból? - tette fel a fontos kérdést Oswald. Vártam csendben a választ, elég tanácstalan voltam, mivel mi sem tudjuk valószínűleg kiszúrni az ordo tagjait.
- Úgy látom nem kellett sokat várni, hogy Gustav meglepően agresszív lépéseket tegyen Déllel szemben... Jelentette ki Hilde, majd folytatja. - Hány embert számlál a Maellus serege?
- A két kérdést összekapcsolja egy közös gond: fogalmunk sincs pontosan, de amennyit mutattak, az nagyon jelentős. És ha át is jutott futárunk, azt levadászták.
- Mit tudnak az ön emberei a város térképéről? A falon hol lehetnek rések, a kapunknál, illetve....esetleg valami föld alatti alagút, amelyen át kijuttathatnánk az illetőt? Kérem segítsenek, minden információ fontos lehet.
Hilde válaszolt nekem: - Nem könnyű kérdésnek tűnik, de ezen ráérünk gondolkodni még. Einburgot nem hiszem, hogy képesek lennének bevenni ekkora erővel, ahhoz rendes sereg kéne... Szeretnék az új zsinatelnökkel találkozni először.
- Igen, úgy vélem találkozzunk frau Berthával először.

Itt is lennénk.
mutat egy egyszerű kis házra, ami meglepően kopottas ahhoz, hogy egy lehetséges zsinati elnököt tartalmazzon.
Jobb ötletnek tartottam én is zárt ajtók mögött megvitatni ezeket, ezért mentem a többiek után a vezető felé.
Hilde bekopogott.
- Tessék! - szólt ki valaki. Beléptünk. A szoba egyszerűen berendezett, és egy szőke, rövid hajú nő ül egy tányér leves fölött. Nem néz ki olyannak, aki bármitis képes legyőzni. A parancsnok tiszteleg
- Tiszteletes asszony! Meghoztam a kíséretet.
- Áldás, békesség! Kit tisztelhetek a személyetekben?- kérdte a nő. - A vámpírkisasszony... Hellenburg védelmezője?
- Oswald von Bertold vagyok, szolgálatára
- Erhardt Gottfried, lelkipásztor, áldást békességet, kedves asszonyom!- köszöntöttem én is.
- Áldás, békesség! Annak kérdésre kicsit hallgat, majd megszólal. - Semmi oka annak, hogy a hírem megelőzze személyem, de így van, asszonyom.
Elmosolyodott és intett, hogy üljünk le.
- Semmi okuk így beszélni, hiszen az életem múlik magukon. Nem baj, ha tapasztaltak.
Milyen volt az útjuk ide? Milyen a helyzet Hellenburgban?
- A hirtelen változások ellenére sem uralkodott el a zűrzavar. A Zsinat mindent megtesz annak érdekében, hogy ne uralkodjék el a pánik a városban. Az utunk pedig gyanúsan eseménytelenül és biztonságosan telt.- szólt a templomos.
- Igen, ahogyan testvérem mondja, nagyon egyszerűen jutottunk át, minden nehézség nélkül. De egyelőre nem is keltettünk gyanút sem. mindent megteszünk az ön védelme érdekében! - próbálok a nehéz helyzet ellenére kedvesen mosolyogni rá.
- Valahogy megoldjuk majd a kijuttatását, azért vagyunk itt. Viszont ha megbocsájtja, leendő zsinatelnökasszony, mit gondol, mi lehet annak az oka, hogy az egész Ordo Maellus idecsődült, hogy megakadályozza a hazajuttatását? Ez volt az, amin egész idefele gondolkodtam, s nem tudtam választ találni rá…- kérdezte Hilde végül.
Bertha nevetett, és elkomolyodott.- Nem akarják, hogy az legyen a vezető, akit a zsinat választott. Ha más lesz a zsinati elnök, mert engem megölnek, akkor a nép azt fogja látni, hogy a zsinat ennyire se képes, és elveszítik a nép támogatását. Ez katasztrofális lenne a jelenlegi helyzetben.
- Nagytiszteletű asszony, van már terv a kijuttatását illetően?- mondta Osy.
- Igen, erről már én is érdeklődtem a parancsnoktól. – szóltam közbe.
- Nekik minden megéri, nekem viszont az életem nem olyan nagy ár, ha ezzel valamit tudunk felmutatni, ha elbukunk. A terv egyelőre az, hogy kicsempészünk engem. Ezzel csak az a gond, hogy valószínűleg ők is erre számítanak. Esetleg jobb ötlete van valakinek?- kérdezte Bertha.
- Időben erősítést hívni. De úgysem az én dolgom ilyen döntéseket hozni. - Kérdően körbenézett a templomos.
- Az erősítés nem rossz ötlet.- szóltam- De mindenképp elő kell állnunk valamivel, jó lenne egy térkép a városról, vagy esetleg valami információ, hol lehetnek rések a falon, hol lehetne kijutni, meg ahogy említettem, senki nem tud egy föld alatti vészkijáratról,? Bocsánat a sok kérdésért, de előbb sok mindent meg kellene tudni erről a városról, jómagam nem ismerem. - kicsit idegesnek éreztem magam, mert valóban, minden sarokból veszély leselkedhetett.
- Az erősítés nehéz lesz, ameddig átmozgósítanak ide egy sereget sajnos eléggé sokáig tartana, s félelmeim vannak, hogy mi lenne a véleményük az embereknek a műveletről. Egy egész sereg egy zsinatelnök hazakíséréséhez? Ha jogosak a zsinatelnökasszony félelmei, ez is negatív hatással lehetne a déli megítélésére. Nekem egyetlen ötletem van. Veszélyes, de nem hiszem, hogy számítanának rá az északiak. Nem Délre kéne elindulnunk, hanem Északra, lehetőleg a tenger felé. Jó eséllyel a déli utakat jobban figyelik, könnyebb lenne átverni őket emerre, s utána felutazni a Nordenflusson, illetve a Südardenen egyenesen Hellenburgba. - mnodta az eddig csendben figyelő Hilde, egész jó ötlet volt.
Bertha szeme felcsillant:
- Erre nem is gondoltam! Ahogy vártam Hellenburg védelmezőjétől!
A kapitány is elégedetten bólintott. - Ha minden igaz, nem figyelik annyira az északi vagy a nyugati kaput. Ott talán kijuthatunk. Mikor kellene indulni?
Oswald válaszolt: - Sötétben talán kevésbé vennének észre, de valószínűleg számítanának ránk. Őszintén szólva, nem ismerem őket. Kereskedők között lehetne elvegyülni, bár fogalmam sincs, hogy és mikor járnak erre, nem gondolom, hogy túl nagy szerencsénk lenne ezzel. Esetleg én még azt tudom elképzelni, hogy többfelől távozunk. De nem biztos, hogy jó ötlet...
- Valamelyik kapun kellene akkor kijutni, lehetőleg előtte megtudni, merre járnak a kereskedők, kellenek e valamilyen papírok, hogy kijussunk gond nélkül....sóhajtottam- nehéz dolgunk lesz. Először is, a kisasszonynak kellene valamiféle álca. Meg persze nekünk is, ahogy Hilde mutatta még....de feltételezem, a városból való kijutást eléggé ellehetetlenítette az ordo. Törekedjünk az észrevétlenségre, talán ezért nem kellene éjjel indulni.
Hildét büszkeség töltötte el egy pillanatra, majd így szólt: - Szerintem kár lenne túlzottan sötétben vagy sietve elindulni, a jó piaci szarka sem próbálja elterelni a dolgokat, gyorsan és természetesen elteszi a lopott dolgokat. Az ordonak gyanús lesz bármilyen kereskedő, de jó eséllyel az fogja őket a legjobban érdekleni, aki gyanús időben indul, gyanúsan sietve... Úgy gondolom, hogy sem nekem, sem a társaimnak nem volt még szerencséje az Ordo katonáihoz, csak arra kell valahogy figyelnünk, hogy a Zsinatelnökasszonyt ne ismerjék fel sehogy...
- Nos, profi maszkmestereink nincsenek sajnos…- szomorodott el Bertha.
Oswald ötlettel állt elő: - Ellenben szerezhetünk rongyokat, ócskább ruhát, abból biztos van Einburgban is.
- Köszönjük Hilde, erre gondoltam én is, ne siessük el.- szóltam ezúttal Hildéhez..- A rongyok jó ötletnek tűnnek, de valamit kellene kezdeni az arcával és a frizurájával is....asszonyom. Valaki ötlet? Először az álcát is megbeszélhetjük, de akár....utána járhatunk a kereskedős dolognak is. Biztosan nem követtek minket ide, miután beljebb jöttünk a városba, mindenki résen volt?

- Legyen egy másik megoldás, javaslom. - Mondta a kapitány, majd végignézett rajtatunk.
- Meglehet, hogy kémek jutottak be a falon belülre magukkal együtt. Vagy maguk mellett. Vagy akármi. Én minden esetre maradok a tiszteletes asszony mellett, maguk pedig kereshetnek valami megoldást, hogy mivel álcázzuk magunkat.
- Önök ismernek itt embereket, mi viszont nem. Nem kopoghatunk be idegenek házába, hogy ruhákat kérjünk tőlük, vagy kérhetünk beengedést a padlásukra. Megoldjuk. Igaz?- nézett kérdően Osy.
Gyorsan válaszoltam: - Rendben, akkor találjunk ki valamit. Elég ha szakadtak vagyunk, véleményem szerint.....a hölgyet önre bízom kedves Hilde.- néztem felé. - Akkor ha az álcát megoldjuk, most már tényleg jöhetne egy térkép, vagy valami. Én ki nem ismerem itt magam, azt se tudom jelenleg hol vagyunk
Hilde is szólt: - Ettől függetlenül örülnék, ha a zsinatelnökasszonyt átköltöztetnénk valahova máshova, valószínűleg pont a házában keresik majd, ha valamilyen probléma lenne. Érdemes lenne megszemlélni a várost ettől függetlenül, hátha látunk valami olyasmi lehetőséget, ami kifejezetten adná magát. Felesleges sietnünk, már körbe lettünk véve.
- Nyilván számítanak arra, hogy máshol leszek. - Intett a nő nyugtatólag. - Térképet kérhetnek a városi központi erődben, valamint…-Elővett egy ív papírt, jegyzetel, majd elénk tolta. Egy engedélynek tűnik, az ő aláírásával. - Ezzel bárhová bemehetnek, és bármit elhozhatnak. Pénzt és értékeket azért ne.
- Köszönjük, Isten áldja meg érte. Nos, nem kellene mindannyiunknak elmenni, ki vállalkozik, hogy elhozza a szükséges holmikat az erődből? - nézek körbe
- Köszönjük, zsinatelnökasszony. Ha szeretne maradni, s beszélgetni a nővel, Erhardt, nyugodtan tegyen így, én szívesen elsétálok az erődbe a térképért... Csak figyeljen rá, hogy ne keltsen túl nagy gyanút.- mondta Hilde.
Odasúgtamm mindkét testvéremnek az alábbiakat:
- Figyeljenek, a parancsnokról nem ártana megtudni, hogy mióta szolgál a hölgy mellett. Nekem kicsit gyanúsnak tűnik, de talán csak az idegesség miatt mondom ezt. - elgondolkozok kicsit- kérem majd Istent , hogy mutassa meg nekünk, mi a helyes út.....Nem hagynám egyedül vele azért. Lehetséges hogy én maradok akkor itt, és megpróbálok megtudni róluk kicsit többet.
- Miért gondolja így, Erhardt uram? Szólt Hilde felém. - Rendben, akkor mi Oswalddal megkeressük az erődöt, addig ön vigyázzon a zsinatelnökasszony épségére.
Válaszoltam Hildének: - Nem tudom pontosan....talán Isteni sugallat, de nem akarok vádaskodni se. A csapatunk tagjain kívül bárkit beszervezhet az ordo, legalábbis úgy hiszem. Mindenesetre jobb lenne megtudni róluk többet. Vigyázzanak magukra, és siessenek vissza. Ja és remélem a szakadt álcában mennek továbbra is!
Majd miután elmentek visszamentem a házba, a két emberhez.
avatar
Erhardt Gottfried
Protestáns Lelkész
Protestáns Lelkész

Hozzászólások száma : 16
Join date : 2016. Jul. 26.

Karakter információ
Kaszt: Lelkész
Szint: 1.
Tapasztalat:
350/500  (350/500)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: [Küldetés] Vörös és Sötétkék

Témanyitás by Jozef Strandgut on Kedd Okt. 10, 2017 7:10 pm

Kara Regensburg után kutakodni nem olyan könnyű. A lelkesedésem, hamar bosszúsággá változik, mert egyik helyről küldözgetnek a másikig, aki megint egy másikra és így megy. Persze mindig pontosan megmutatják, hogy merre van, de elég nagy a távolság. Mire megtalálom az egyik keresztútnál, ahol más olyanokat is fogad, mint amilyen én voltam, már majdnem sötét van. A nő ott áll, teljesen nyugodtan az út szélén.
Az idő csak megy, míg keresgélem és lehet, hogy a kémek közben az atyát..........
- Azt hittem sosem leszel meg. - lépek ki az utat szegélyező fa mögül. - Téged kell keresselek, azt mondta Bartimaeus prímás püspök úr.
A nő hátrapillant, sóhajt, majd beletúr a válláig érő fekete hajába. Alkatra egyébként magas, és nem túl kemény kötésű. Szigorúan néz rám jégkék szemével.
- És mégis mivel kapcsolatban?
Berzenkedem a gondolattól, hogy vele kell megosztanom az információmat, azonban most, hogy a sok keresgélésben lehiggadtam kicsit, kezdem túl tenni magam rajta, hiszen az aggodalmam nevelő atyám iránt egyre csak nő. Puszta szimpátia nem veszélyeztetheti az életét, bár így jobban megnézve Kara-t, nem is volt annyira.........csúnya.
- Kémek vannak a táborban és meg akarják ölni Norven atyát. - veszem halkabbra, miután azért óvatosan körülnézek és közelebb megyek hozzá.
Kara arca, csak egy pillanatra, de megrezzen. Közelebb jön és szigorúan néz rám.
- Induljunk visszafelé. Közben pedig mondd el pontosan, mit tudsz.
Nem látok rajta túl nagy meglepetést, pedig még a püspököt is meg tudtam lepni vele, de most ismét felbuzgott bennem a tenni akarás, így gyorsan csatlakozom hozzá.
Erre füttyent kettőt, majd az út túloldalán álló fasor lombkoronájából egy ugyan ilyen fekete palástos alak ugrik ki, és elfoglalja a nő helyét az út mellett.
Alaposan meglepődök, amikor jelzése után, a helyére pattan valaki a fák rejtekéből, amit nem is rejtek véka alá.
- Látom nem jártam volna jól, ha lebecsülve erődet, neked ugrom. - ismerem el vigyorogva végül, amire az ő arcán is feltűnik valamiféle mosoly kezdemény.
De aztán rögtön eszembe jut, hogy komoly dolgokat kell vele megosztanom, ezért már a lényeggel folytatom.
- Kihallgattam egy beszélgetést..........- és szép sorjában elmondok neki mindent, úgy, ahogy őexelenciájának is.
Komoly arccal hallgatja végig a beszámolóm, és megrázza a fejét
- Ez bizony rossz. Ötvennégy nő van a táborban, szóval őt kell kiszűrnünk hamarabb.
Ez elég hideg zuhanyként ért. Rohantam, hogy minél előbb elhozzam a hírt, de igazából bele sem gondoltam, hogy miként is fogjuk úgy igazából leleplezni az áruló kémeket, erre…..
- Az nagyon sok és minket sürget az idő, bizonyára nem akarják sokáig húzni, ha a Katedrálisnál már akcióba léptek. - rázom meg a fejem. - A püspök úrnak is említettem már, hogy mi lenne, ha titkon követnénk az atyát és mikor lecsapnának rá, akkor lendülnénk akcióba? - vetem fel a javaslatomat.
- Ez egy jó ötlet, de kellenek gyanúsítottak. Katalina, azt mondod... Hol kellene kezdenünk?
Igazából, még mindig azon agyaltam, hogy mekkora ez a tábor és még az ötven valahány nő.........
- Valahol ott, ahol az atya megfordulhat. Nagyon jól informáltaknak tűntek. Tudják, hogy ide jön és, hogy mire készül és ezt, ha jól vettem ki a rendfőnök szavaiból, ezt nem sokan tudják.
- Von Grünewald!
Csillan fel a szeme, majd határozottan elindul egy irányba.
Fogalmam sincs ki az a von Grünewald, ő az egyik gyanúsított talán?
Mindenesetre követem Kara-t, aki egy nagy sátorhoz visz, ami egy rögtönzött kovácsműhely épp. Benne egy nagytermetű, félszemű nő dolgozik, épp nincs senki a közelében. A vezetőm jókedvűen köszönti.
- Dícsértessék, von Grünewald lovag!
- Mindörökké ámen, Kara! Mi járatban?
- Hoztam valakit.
-Át kell mázolni ezt is?
Kérdezi erős hangján a lovagnő, széles vigyorral. Kara megrázza a fejét.
- Mondandója van a gyereknek.
Rám néz és bólint, hogy jelezze a nő biztonságos.
Mikor meglátom a kovácskötényt viselő nagydarab nőt, azért örültem, hogy láthatóan nem ő az akivel el kell bánni!
- Ssssss.....Gyerek? - söpri el ezen gondolatokat a felháborodásom. - Már majdnem felszentelt pap vagyok! - húzom ki magam még jobban. - Regensburg lovagnő elhamarkodottan ítél, ha én nem lennék, akkor a kémek nyugodtan gyilkolászhatnának, nektek meg fogalmatok sem lenne róla. - folytatom. - Norven atya veszélyben van, meg akarják ölni, én hoztam erről a hírt. - nézek villogó szemekkel a két nőre, főleg Kara-ra..
- Tehát ez a helyzet.
Néz az engem kísérő lovagnő továbbra is Grünewaldra, akinek az arcáról nem tűnik el a mosoly.
- Elég rossz a dolog. Igyekszem távol tartani az embereket Kathertől, és ma este fogom elmaszkírozni. Jó hogy szóltak. Estére meg küldök egy listát azokról, akik érdeklődtek utána. Addig foglalják el magukat valamivel.
Itt csak engem érdekel annyira, hogy minden perc haladék a kémeknek esély rá, hogy sikerrel járjanak? Hiszen Grünewald arcán sem látszik megrendülés, vagy aggodalom, csak mosolyog tovább és mikor csak úgy útjára ereszt minket Kara már megy is kifelé.
- Elmaszkírozni? Mivé? - teszem fel mégis előbb a fülemet megütő szavakra a furdaló kérdést, de folytatom a többivel is - És mi van, ha még az est eljövetele előtt támadnak. Hol van az atya? Nem kéne értesíteni?
Valahogy most nem olyan logikus a püspök szava, hogy ne tudjon róla Norven atya, hiszen veszélyben az élete.
- Majd én vigyázok rá........nem fog meglátni, csak megyek utána, mint az árnyék. - válik kérővé a hangom, mert nem tudom, mit tehetnék egész nap, ha tétlenségre lennék kárhoztatva.
Kara megáll, és szúrósan néz rám.
- Tudod mi lesz, ha megölik Kathert? Elkésünk. És mindannyian meghalunk. Persze, hogy érdekel minket is. Hogyne érdekelne. De ha itt hibázunk, vége. Kather titkos küldetésre fog menni, holnap reggel a tulajdon édesanyja se fog ráismerni. Ha nem látják meg az új kinézetét, biztonságban lesz. És ebben csak Grünewald segítségére számíthatunk. Aztán ha ő ad egy listát... Akkor még a holnapi ostrom előtt megengedem, hogy agyonüsd az illetőt, ha tetszik.
Most először érzek érzelmet a lány hangjában és kicsit el is hiszem, hogy komolyan is gondolja. A szavai súlyosak és még jobban összeszorítja szívemet az aggodalom.
- Én csak..........tudom, - sóhajtok nehezet, - hogy mindig veszélyes a munkája, de itt......biztonságban érzi magát, talán leköti a feladata, nem számít támadásra...... - nyögöm ki. - Mit csináljak én akkor estig. Segíteni akarok! - tör ki belőlem, hiába tudom, hogy most nem igazán tűnök ezzel felnőttnek.
- A legtöbbet úgy tudsz segíteni, ha...
Kezd bele a nő ingerülten, majd sóhajt ő is egyet.
- Figyelj, fiú. Ez az egész szituáció borzalmasan veszélyes. Nem engedhetünk Kather közelébe, mert van a vén róka annyira képzett, hogy észrevegye rajtad a baj első szikráját. Azt meg nem engedhetjük jelenleg meg. A legjobb az lenne, hogy ha több nyomunk lenne, de csak ennyink van. Ezt is te hoztad össze. Mit tehetnél még?
Nem tudok több érvet felhozni, hiszen mindent elmondtam, de nem is titkolom, hogy mennyire megvisel a dolog.
Hát ezért rohantam ennyire, hogy most itt üljek napestig és addig tövig rágjam a körmöm? De mit tehetnék?
- Legalább valaki mást küldj a közelébe, aki figyeli. - kérem a lányt. - És ha már várnom kell, mi lesz a dolgom. - sóhajtok beletörődően.
- Aki újat mer húzni von Grünwalddal, az rosszabbul jár, mint sejted.
Rázza meg a nő a fejét, mire a kovács hangosan felnevet.
- Feladat, feladat... Hát, estig nem tudunk mozdulni, onnét viszont több lehetőséged is lesz bizonyítani, mint szeretnéd. Azt javaslom pihenj addig.
Tekintetem a vidáman nevető félszemű nőre ugrik és nem kell nagy képzelőerő ahhoz, hogy tudjam Kara-nak igaza van, én legalábbis nem húznék ujjat vele.
- Jól van, azt hiszem tényleg rám férne némi mosakodás és pihenés, de ha kész az a lista, kérlek benneteket, azonnal szóljatok. - egyezem végül bele, kissé megereszkedett vállal.
- Kara megmutatod, hol szállhatok meg?
A nőn látszik, hogy megkönnyebbül, hogy nem akarok továbbra is fölösleges bajba kerülni. Bólint, és egy sátorra mutat.
- Az a papjaink sátra. Még nem vagy az, de határeset. Ott lepihenhetsz.
Követem Kara útmutatását és behurcolkodom a sátorban, keresve egy szabad priccset, ahol majd kinyújtózhatom.
Miután látszólag elhelyezkedem a sátorban és úgy teszek, mint aki tényleg aludni tér, már új gondolatok kezdenek motoszkálni a fejemben, amik csak megvalósítás igényelnek szabályszegő természetemtől. Már csak arra várok, hogy elcsendesedjen a környezetem és máris kívül vagyok. Annak ellenére, hogy elhitettem Kara-val, hogy megvárom a listát, igazából nem ígértem semmit. Nem tudnék azonban nyugton ülni és várni, mikor tudom, hogy jótevőm életét veszély fenyegeti, legalább meg akarom keresni és a saját szememmel meggyőződni róla, hogy jól van.
Valaki csak tudja, hogy merre van. Egyelőre azonban, nem akarom felhívni magamra a figyelmet, így magam kezdek kutakodni. Úgy gondolom, valahol az előkelőbbek sátra felé kezdem.
Nem is kell olyan messzire mennem, mikor Grünwald sátrából meghallom a jól ismert hangot és a megkönnyebbülés szinte elgyengíti a lábam.
Azért annyira nem vagyok ostoba, hogy odarohanjak, hiszen eszembe véstem a püspök és Kara szavait is, de a kíváncsiság ördögétől nem tudok szabadulni és megbújva a sátor árnyékában, ha találok egy kis hasítékot vagy rést, figyelem tovább a lovagnő ténykedését.
Egy férfi ül egy székben és Grünewald épp elkezd egy ecsettel festeni valamit az arcára. Az atyát azonban nem látom sehol.
Mikor a székben ülő alak megszólal, leesik az állam, mert akihez Norven atya hangja tartozik, egyáltalán nem is emlékeztet rá. Tejfelszőke a haja, az arca fiatal, és a tekintete egész más. Két nővel beszélget. Az egyik nő szőke, a másik meg kicsit hasonlít Kara-ra.
Az az alak, …..az aki mentorom hangján szól, nem lehet ő!
~ Árulás? ~
Talán von Grünewald is áruló és én most csöppentem az összeesküvés közepébe? A gondolatok villámsebesen keringenek a fejemben. De.........de nem valami maszkírozásról beszéltek? Ez szöget ütött a fejembe az utolsó pillanatban, mielőtt még kémekről kezdenék kiabálni.
Újra és jobban megnézem a székben ücsörgőt, de továbbra sem hasonlított Kather atyára, még a tekintete sem, csak a hangja, ám sajnos nem értettem mit beszélnek a másik két nővel, akik számomra ismeretlenek voltak.
Izgalom fut végig rajtam, egyrészt a szabályszegésem miatt, másrészt a titok fellebbentése miatt, de most már végig akartam várni, mi lesz ebből, így próbáltam hegyezni a fülem.
Mikor Norven atya, mert most már egyre biztosabb vagyok, hogy ő az, kiszáll a székből és az egyik  ismeretlen nővel elmegy én is mennék utána, de két lovag nem messze megáll beszélgetni, így nem merek mozdulni, aztán meg teljesen leköt a kovácsnő munkája, mert a szemem  előtt változik át a székben most ülő szőke nő egy teljesen másikká. Egyszerűen alig akarom elhinni, ha nem látnám nem is hinném.
Hosszú, fekete, szögegyenesre nyírt haja lesz, korra meg öregszik vagy tíz évet. El kell ismernem, Grünwald profi.
Közben aztán az inkvizítor atya is visszajön társnőjével és nagyon belemelegednek valami megbeszélésébe. Ha nem csal a szimatom, a holnapi haditervüket beszélik meg, próbálok közelebb húzódni, hogy hátha elcsípek valamit, de előtte még gyorsan körbe nézek, nem-e lát meg valaki vagy nem hallgatózik más is. Izgatott vagyok, hogy tanúja lehettem ennek a "csodának", de kicsit ideges is, hogy mi lesz, ha rajtacsípnek. De persze nem én lennék, ha ez visszarettentene.
Pedig Grünwald láthatóan észrevesz, mire még a lélegzetem is visszafojtom és várom, hogy rám mutasson, de…….de nem tesz semmit. Lassan engedem ki a tüdőmből a levegőt és figyelmem lassan ismét a megbeszélésre irányul.
Kezd összeállni a kép, hiszen amit hallok, egybe vág a kémek által mondottakkal, épp ezért megremeg a gyomrom az aggodalomtól. Tudják, hogy be akarnak jutni a városba, bár kétlem, hogy bárki felismerné Kather püspököt most. Ezért akarnak még itt végezni vele? Nem .....nem szabad, hogy megtudják mi történt itt, igaza van Kara-nak.
Végül mindenki elhagyja a sátrat a kovácsnő kivételével. De vajon miért nem árult el?
Mikor int, óvatosan besunnyogok a sátorba.
- Miért nem szóltál rólam? Te nem bánod, hogy láttam, hallottam? – tör ki belőlem.
- Dehogy, úgy is jobban benne vagy ebben az egészben, mint akarnád. Várj egy kicsit, írok egy listát. - mondja, majd el is fordul írni.
Egy nagy kő esik le a szívemről és egyben büszke is vagyok, hogy végre valaki felnőttként bánik velem és bízik bennem.
Mivel már tudom, hogy egyelőre az atya életben van és nem forog veszélyben, most már nyugodtabban várom meg, hogy a lovagnő megírja a listát.
- Nagyon jól értesültnek kell lennie a kémeknek, ha tudják, hová készülnek holnap, de nem annyira, hogy tudják, elmaszkírozod őket. - igyekszem még hozzátenni, hátha segít szűkíteni a kört. - Meg szerintem azt sem tudják, hogy nem megy egyedül. - teszem hozzá elgondolkozva, hiszen csak őt emlegették.
Vágyakozva gondoltam rá, hogy, ha elég jó lennék, talán most én is velük tarthatnék.
- Tudni fogják, hogy elmaszkírozom, ha azt is, hogy hova készül. De nem lesz gond, von Dalgaard lovag megbízható.
Bólint, majd átnyújtja a listát
- Vidd gyorsan Kara-hoz!
~ Szóval Dalgaard lovag az egyik nő. ~ gondolom magamban, ahogy egyre többet tudok meg, de nem aggódtam azon, hogy ez veszélyes is lehet rám nézve. Biztos voltam magamban, hogy én sosem árulnám el atyámat. Viszont nem tetszik, hogy hiába a maszk, az álca, ha azt is ismerik. De a lovagnő olyan magabiztos, hogy valamennyire engem is megnyugtat.
Elveszem a listát és most én is visszavigyorgok a nőre, már egyáltalán nem tartok tőle, sőt hálás vagyok neki.
- Már ott is vagyok! - dugom a zekémbe a papírt és már rohanok is, hogy majd együtt elolvashassuk és elindulhasson a vadászat.
Már kezdek elég jól eligazodni a táborban, így most kevesebb idő megtalálni Kara-t, aki most nem határőr poszton, de az ételes sátor mellett ül, és jóízűen kanalazik egy nagy tál levesből. Mellette három üres, hasonló méretű tál tornyosul, felnéz érkezésemre, és bólint.
Mikor meglátom, hogy eszik, a gyomrom hangosan megkordul, mert most jövök rá, hogy milyen régen nem ettem. De, ezt elhessegetem most és gyorsan a szeme elé emelem a listát.
- Nézzük át együtt, hátha neked gyanús lesz valaki.
Leteszi maga mellé a tálat, és belenéz a listába. Elővesz egy széndarabot a zsebéből, és kihúz néhány nevet. Három marad rajta.
- Ők a gyanúsítottak.
Elsötétül a szemem és türelmetlenül kezdek toporogni. Még az ételről is elfeledkezem azonnal.
- Akkor mire várunk, kapjuk el őket!
- Azt kellene, én viszont nem mozdulhatok innét, mivel egy püspöki levélre várok. Neked kell mozdulni. Kit választasz?
Elém tartja a listát, melyen ott sorakozik három név: Elena Ingemann, Emilia Skyshroud és Roberta von Bruckunter.
Rosszallóan nézek rá, hiszen egyszerűbb lenne, mind a hármat letartóztatni, sőt biztosan ezt kéne tenni, de ha most megbántom, lehet kihagy az egészből, így inkább, ha kelletlenül is, de választok. Tisztán a megérzésemre hagyatkozok, mert egyik sem tűnik ismerősnek.
- Legyen Roberta. Egy lovag könnyen az atya közelébe keveredhetne, gyanú nélkül. Hol van?
- Azt hiszem ő egy tartalékos lovag, szóval valahol a lakósátrak környékén kell keresni.
- Akkor megyek és megkeresem, de nem hiszem, hogy ha ő az, akkor simán velem jönne. Ha harcra kerül sor, nem ígérhetek semmit. - jegyzem meg, hiszen fűtött a bosszú és bizonyítási vágy.
- Ha segítség kell, fuss ide. Vagy valamelyik őrhöz. Isten áldjon, Strandgut! – int búcsút.
- Köszönöm és téged is Kara. Ha nem térnék vissza, kérlek gondoskodj Tintapacáról. - biccentek felé, majd sietősen a lakósátrak felé indulok, megkérdezve ezt-azt, hogy megtaláljam Roberta-t.
Persze igazából fel sem merül a fejemben, hogy nem én kerülök ki győztesen ebből a helyzetből, a lendület, a tenni akarás csak visz előre. Magam szándékozom elkapni, ha kiderül ő az áruló. Bár szinte biztos vagyok benne, hogy nem egy emberről van szó, hiszen kémekről beszélt a két ismeretlen, akik Julius atyát leütötték.
avatar
Jozef Strandgut
Felszentelt Pap
Felszentelt Pap

Hozzászólások száma : 165
Join date : 2015. Nov. 29.

Karakter információ
Kaszt: Pap
Szint: 4.
Tapasztalat:
3200/3750  (3200/3750)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: [Küldetés] Vörös és Sötétkék

Témanyitás by Kristin Dalgaard on Szer. Okt. 18, 2017 3:38 pm

A sátram üres és elég tágas volt, mégis úgy éreztem összenyom. Minden sarokban démonok figyeltek rám, Bertha von Einburg arca ott bújkált a vászon minden gyűrődésében és a nagy üresség telve volt árnyakkal amik erővel húzzák felfelé a szempilláimat, kiragadva az álomból. Odakint halkan, ércesen koppant Grünwald lovag kalapácsa, ahogy az Ordo Malleus csorbán fogazott vagy vérforraló lovagiatlansággal mérgezett pengéit egyengette. Huszonhat. Huszonhét. A huszonnyolcadiknál felálltam az ágyról és szinte kirúgtam a sátor ajtószárnyait, majdnem feldöntve egy vizesvödröket cipelő férfit aki erre elfojtott káromkodással pillantott rám.
- Bocsásson meg, herr. - szabadkoztam azonnal fejet hajtva, ám eszembe jutott valami. - Ha nem siet, megmondaná merre találom a Boszorkánypöröly sátrát?
- Arra előre, fräulein. – mutatott el egy irányba, egyik kezével elengedve a vödröt. – Száz lépésig előre, aztán harmincat balra és megtalálja.
- Köszönöm, az Úr fizesse meg a segítségét. - feleltem neki már csak a vállam fölött, mert lábaim parancsra sem várva indultak meg a férfi ujjának nyomvonalán, nyílegyenest az inkvizítor sátra felé. Magam sem tudtam miért őt keresem, de Krisztus lovagjai mindig paphoz fordultak, ha lelki békéjük megbomlott. Noha Institoris püspök nem gyóntató volt, mégis nagyobb hajlandóságom volt vele beszélni, mint a Malleus haramiának sem utolsó lelkipásztoraival. Jó fertályóráig tartott, míg megtaláltam a sátrat és balszerencsémre nem találtam egyedül a Boszorkánypörölyt. Megálltam a sátor ajtajában, mély levegőt véve mielőtt elszántam volna magam a beszédre. Ha idáig eljöttem már nem menthetem ki magam ez alól.
- Excellenciás uram, Kristin Dalgaard vagyok, egy pár percre a figyelmét szeretném kérni. - Meglepő módon a hangom nem remegett meg, kellőképpen erős volt hogy a férfi meglepődjön és nekifeszüljön a nyakának szegeződő borbélypengének.
- Bocsásson meg excellenciád... – Szabadkozott az őt nyíró mester, de a püspök csak intett és felém fordította sötét, mélyről figyelő szemeit.
- Parancsolj, Dalgaard lovag.
Tekintetem a még mindig ott sertepertélő borbélyra tévedt, és úgy döntöttem egyenesen őt szólítom meg.
- Ha nem bánja, négyszemközt szeretnék beszélni a püspök atyával.
A férfi arcvonásai meglazultak, ahogy láthatóan a gyomrában kötött görcs is és gyorsan, udvariasan távozott. Norven Kather megtörölte az arcát és bevérzett nyakát a kendővel, amely eddig az ingébe volt tűrve és ismét rám pillantott.
- Mondd csak, nővér.
Pár szívverésnek kellett eltennie, mielőtt megtaláltam mit is akarok mondani. Önkénytelenül, rossz szokáként haraptam az ajkamba.
- Kétségeim vannak a holnappal, excellenciás uram.
Az inkvizítor okos, figyelmes pillantása végigfutott rajtam és szinte félni kezdtem mit olvashatott ki belőlem. A lovagok között az előkészítőben terjengett egy olyan legenda, miszerint a Szent Hivatal tagjai maguk előtt látják egy ember bűneit, minden kísértését és gyöngeségét amint csak ránéznek, de őszintén reméltem, hogy ifjonti ostobaság volt csak.
- Zavar, hogy semmit sem tudunk ezekről az emberekről? Engem is.
- Ez is szerepet játszik, de van valami, ami fontosabb. Az zavar legjobban, hogy nem tudunk semmit Bertha von Einburgról. Főképp azt nem, hogy milyen ember.
A Boszorkánypöröly nem sietett a válasszal, arcának ráncai aprókat fordultak, ahogy gyakorlott szerepjátszóhoz hasonlóan elrejtette az érzelmeit.
- Mit gondolsz, Kristin nővér? Milyen ember lehet az, akit a főeretnek maga választ a saját helyébe?
- Maga választja? - kaptam fel a fejem. - Úgy mondják Esroniel eltűnt, excellenciád, a nőt pedig Hellenburg választja. Mi van, ha megunták a háborút és egy bölcs vezetőt választanak? Egy szelíd zsinatelnököt, aki hajlandó békíteni?
Tisztában voltam vele, hogy a szavaimból kiütött a sóvárgás és a reménykedés. Nem engedhettem meg volna magamnak ilyen elképzeléseket, főleg nem egy inkvizítor előtt, de mégis megtettem.
- Esronielt is bálványozták Délen. - csóválta a fejét lassan a püspök. - Ha unnák a háborút, megadnák magukat. Aligha választanak olyasvalakit a szektájuk élére, aki könnyebb vizekre kívánna evezni... Miért unná meg Dél a háborút? A háborúból nyerték minden vagyonukat és hatalmukat. Ismersz embert, aki megunta a vagyont és hatalmat, nővér?
- Nem, excellenciád. - hajtottam fejet behunyt szemmel. - És pontosan tudom, hogy a Szentatya és Erasmus őeminenciája halálra érdemesnek ítélte a prédikátort, mégis... Életemben először kételkedem, atyám.
A férfiből hosszú, bosszús fújás szakadt fel. Nem volt sértődött vagy felháborodott, csak terhes és gyötrődő, mint a rosszra forduló sorú emberek panaszos dörzsölése a saját arcukon.
- Megértem a kétségeid, nővér. - felelte végül meglepetésemre. - Gondolod, hogy Dél esetleg békeajánlatot fontolgat?
- Nem gondolom, atyám. - Ennyire én sem voltam naív. Nem gondoltam, hogy Bertha von Einburg a béke gyümölcsével a kezében érkezne, de nem tudtam teljesen elvetni,h ogy a magjával sem. És mi épp készültünk eltiporni ezt a magot. - Csupán biztos vagyok benne, hogy ha így tenne és mi elvágjuk az ajánlatuk torkát, mielőtt szavakba formálódhatna elkárhoztatjuk az egész királyságot a háborúra. De nem kérem, hogy tartóztasd magad, atyám, csak hogy értsd meg az én helyzetem. - Újfent az ajkamba haraptam, közben kissé megemelve a fejem. Éreztem az apró könnycseppeket a szemem sarkába gyűlni és nem engedhettem meg magamnak, hogy végigfollyanak az arcomon. - "Pro gratia Domini custode sanctem." Erre esküdtem fel, atyám, és meg is védelek mindentől a saját életem árán is. De hogy vegyek el egy ismeretlen életet, ha muszáj vagyok?
Norven Kather eltolta magát a mosdóasztalától és felém lépett. Magasabb volt nálam így lassan feltekintettem rá, ahogy alakja egyre közeledett. Gyűrűje melegen csillant meg a fáklyák narancs fényében, és ahogyan hüvelykujja a homlokomhoz ért szinte megdermesztett a bőrének hidege.
- Ego te absolvo. Megbocsáttatik neked, ha nem ölsz.
- Köszönöm, atyám. - leheltem erőtlenül, de a megkönnyebbülésnek alig volt ideje eloldani a kétely ujjait a torkomról mikor az újra rászorított. Minek tűnhettem az inkvizítor szemében? Védelmezni való gyermeknek, koloncnak, súlynak amit cipelnie kellett. Mert én ezt képzeltem volna magamról. - Bízhatsz bennem Einburg falai között, ahogy bízhattál van Agthoven kastélyában is, és ahogy én megbízom tebenned.
- Ne köszönd. - biccentett a püspök hátralépve. - Így csak nehezebb lesz.
Ujjai kissé bizonytalanul találják meg az asztalán álló boroskancsót, mintha csak megszokásból töltene magának, közben az ígéretemet ízlelgteve a bor helyett.
- Tudom.
- Nem is zavarom tovább excellenciádat. - hajtottam térdet, mintha újra növendék lennék aki rajtakapta magát a szemtelenségen és zavara visszakergetné a megtanult etikett mögé. - Hosszú napunk lesz holnap. - Kihátrálok a sátorból, sarkaim szinte óvatosan hajtják meg a füvet, aohgy hosszan lélegzem odakint. Végre nyugodtan fogok aludni.


Ember tervez, Isten végez. Soha nem volt ez igazabb, mint másnap hajnalban, pirkadat előtt egy álmatlan, rövid éjszakával a hátam mögött. Nyugodt alázattal viseltem az állkapcsom sajgását, a szemeim száraz szúrását és a hajamban megbúvó hideg nyirkosságot, láthatóan jobban, mint a bosszús arccal érkező Boszorkánypöröly.
- Dícsértessék, excellenciád, von Grünwald nővér.
- Mindörökké, testvérek! Jól aludtak? - köszönt ránk a lovagnő, miközben egy lószőr ecsettel egy nő arcára húzott újabb vonásokat.
- Ámen. - Norven Kathernek nem akaródzott hosszan beszélni, csak összefonta a karjait a mellkasán. - Kitűnően.
- Sajnos nem, de nem hiszem hogy gondot fog okozni. - Nem éreztem szükségét szarkazmus mögé rejteni az igazságot, így csak elnéző, fáradt mosollyal figyeltem, ahogy Grünwald dolgozik.
- Az kiváló! A hölgy itt egyébként a harmadik társuk, Maria von Bruckunter, keresztes. Azért nem ő beszél, mert akkor meg kellene ütnöm. - nevetett fel, én azonban, talán a korai óra ellenére nem értettem a tréfát.
- Ki rendelt minket együvé? - kapta fel a fejét a püspök, mint a szagot fogott vadászkutyák.
- Félek megkérdezni, de miért kellene megütnie? - pislogtam ki a szememből az álom maradékát, nagyon koncentrálva hogy felfogjam a nevetés okát.
- Hát a rendfőnök. - felelt először az inkvizítornak, de aztán rám vigyorgott. - Mert tönkreteszi az eddigi munkám. Lehet meg sem ismerik már az eredeti arcát, ez ugyanis a protestáns képe, aki helyett lesz.
- Nekem nem említette, hogy hárman megyünk.
- Őszintén szólva nekem sem, de nem tartom magam annyira kivételesnek, hogy meglepődjek. Örvendek, Maria nővér. - biccentettem felé visszafogottan.
- Pedig mondtam, nem is egyszer. - csóválta meg a fejét von Grünwald, ami eleget tesz a férfi gyanújának.
- Isten hozta, nővér. Norven Kather vagyok. - Meglepő volt, hogy a püspök nem a felvett nevét használta, de annak tudtam be, hogy most inkább inkvizítornak gondolta magát, nem egyházi méltóságnak.
- Ha a nővérrel végez, mi kerülünk sorra, ha jól gondolom. - mondtam, utánozva Konrad fontoskodó stílusát mikor egyértelmű dolgokat közöl éppen.
- Maga már a jövőbe is lát, nővér! Ki kezdi? Hamarosan végzek.
- Essünk túl rajta. - vállalkozott elsőnek a Boszorkánypöröly, én pedig nem tartóztattam.
- Csak rajta.
Von Grünwald asszony bólintott, majd sürgetően megveregette Maria von Bruckunter vállát.
- Kész is a nővér. Kather, foglaljon helyet!
Miközben a püspök kényelmetlenül helyet foglalt a székben az ismeretlen arcú kereszteslovag ölbe vett egy adagot a mellettünk felhalmozott templomos felszerelésből majd udvariasan megállt előttünk.
- Dícsértessék, Institoris püspök úr, Kirstin nővér! Remélem jó szolgálatot fogunk végezni közösen. Én most megyek odébb, átöltözök. - biccentette a fejét egy közlei sátor felé. Láthatóan hozzá volt szokva a maszkabálhoz, mert egyáltalán nem tűnt kényelmetlennek az új arca alatt.
- Mennyire kell tartanom attól, hogy az egész álcámtól megszabadít egy rövid zápor, nővér? - kérdezte Norven Kather, a kovácsnő azonban magabiztos vigyorral kezdett összekeverni egy piskótatésztának tűnő habarcsot
- Semennyire. Csak én tudom majd leszedni. Csak én... - Miközben az előkészületekkel foglalkozott felém fordult egy pillanatra és apró legyintésekkel a harmadik lovagnő sátra felé terelt. - Addig ha gondolja, megismerkedhet Maria nővérrel.
Nem volt ellenvetésem, így óvatosan, lassú mozdulatokkal hajtottam fel a sátorszárnyat, hogy Maria nővér észrevehesse a közeledésemet. Ahogy a szemem hozzászokott a benti félhomályhoz azt láthattam, ahogy a nő épp magára öltötte a templomosok fekete zubbonyát.
- Kirstin testvér! Institoris püspök atya ment előre?
Igyekezett magabiztosnak tűnni, de láttam rajta hogy kissé megilletődött.
- Ő volt a bátrabb. - bólintottam. - Illetve a türelmetlenebb. - vallottam be mosolyogva az igazat.
- Áh, értem. - próbálta félénken viszonozni a mosolyomat. Egymagasak lehettünk, elváltoztatott arca finoman nőies egy lovaghoz képest, fekete haja rövidre volt nyírva.
- Melyik rendtől jöttél, nővér? - kérdezte
- Az Ordo Canes Dominitől, Maria nővér. Téged melyik rendhez sorolt a Szentatya?
Maria von Bruckunterből szégyellős, értetlen nevetés tört fel.
- Az Éjféli Őrséghez. Nem igazán illik hozzám, nemde?
Nem sokat tudtam Sixtus atya személyes lovagrendjéről, a vámpírok és démonok elleni harc éllovasairól, de mindig is zord, kötelességtudó és rendíthetetlen hősöknek képzeltem őket, amelyik képhez tényleg nem igazodott a megszeppent lovagnő.
- Nem szabad első pillantásra ítélni. Először Esroniel is embernek nézett ki. - Éreztem, ahogy ajkaim kedves mosolyra húzódtak, pedig nem akartam. Félni akartam és szomorúnak lenni, fájdalmasan sikítani és zokogni a veszteségen, de ehelyett féltő lettem és gondoskodó.
- Áh, embernek néz ki ő most is. - mondta teljes meggyőződéssel Maria nővér, amire szemeim lassan szűkültek össze.
- Esroniel eltűnt. Sokan azt mondják halott.
- Szerintem csak eltűnt. De a Holtmezőn meggyőzött, hogy lehetne rosszabb is.
Kezdett gyanússá válni, ahogy az Ordo Malleus, az eretnekek korbácsának táborában mindenki ennyire elnéző volt az ezüsthajú démonnal, aki kifordította a négy sarkából az egyházat és a békét. Aki megrontotta Hellenburgot és megszentségtelenítette annak Katedrálisát.
- Nem voltam ott a Holtmezőn. - Hangomba akaratlanul szökött be a hideg, mint télidőben a csukódó ajtók alatt.
- Nem maradt le sok jóról, ebben megerősíthetem. - nevetett kissé zavartan, minden bizonyára hogy próbálja visszaterelni a beszélgetést a kellemesebb mederbe.
- Csak hallottam a híreket. A holtak serege ahogy előkaparta magát a jég alól és a lovas, aki szembe ment Sixtus atyával, Esroniellel és Rudenz herceggel.
Még most is beleborzongtam a képzeletbe is, el nem tudtam képzelni milyen lehetett szemtől szemben állni az élőholtak végtelen tengerével.
- Elég félelmetes volt. - bólintott megerősítően Maria nővér. - Minket főleg a vámpírokat megfigyelni küldtek oda, de egész más lett a dolgunk.
- Gondolom a sötét apostol senkit nem tájékoztatott előre mi is lesz a forgatókönyv. - erőltettem fel az arcomra egy mosolyt, de a gyanúm a lovagnő irányába nem lankadt.
- Nem szokása, sajnos. Biztos undorító alak magánban is.
- Egészen biztos. - mosolyodtam el, ezúttal őszintén.
- Te viszont nagyon nem kedveled a Zsinati elnököt. Megkérdezhetem mi az oka?
Elbizonytalanodtam. Megkérdezhette, ez egyértelmű volt de nem tudtam mit is kellene felelnem. Az igazság túl hosszú lett volna, hazudni pedig nem tudtam.
- Megölte az apámat és annak minden barátját. - feleltem ugyanazzal a görcsösen kedves mosollyal.
- Személyesen? - kerekedett el a lovag szeme, a kérdést azonban furcsálltam.
- Többedmagával, de igen. Még tizenhét éve a Nagy Harag Éjszakáján.
- Oh értem. - halkult el Maria nővér, mint aki megbánta a szavait pedig nem haragudtam rá. Megköszörülte a torkát, aztán szemének csillogásából észrevettem,h ogy nagyon igyekszik vidámabb beszélgetés felé irányítani kettőnket.
- És mik a tervei a jövőben?
- A... terveim? - vontam össze a szemöldökeimet. - Őszintén... ezen még sosem gondolkoztam. Mindig azt hittem hogy innentől csak oda megyek ahová az Úr parancsa küld.
- De mindannyian vagyunk valamiért a földön. - mosolyodott el a nő barátságosan, mintha két kamasz lettünk volna, társalkodónők akik épp a barátságukat akarják megtalálni. - Te is.
- Ebben biztos vagyok, Maria nővér. - Nem tudtam ellenállni a kedvességének, így visszamosolyogtam rád. - Csak még nem találtam meg, mi lenne az.
- Próbálja megtalálni mihamarabb. A mi munkakörünkben... Hamar elveszhet minden.
- Nem értek egyet. - ráztam meg a fejem határozottan. Ez már olyan téma volt, amit régen megválaszoltam magamnak. - A jó keresztes a hivatásában találhat meg mindent.
- Nos, meglátja majd. - felelte, majd óvatosan kinézett a sátor ajtószárnyain. - Lassan kész lesz a püspök úr.
- Akkor azt hiszem én jövök. - sóhajtottam egy nem akaródzó mosollyal és kiléptem. A férfi, aki a székből felállt húsz év körüli lehetett, tejfelszőke haja majd a válláig ért és szája sarkában nevetőráncok ültek.
- Pont jókor, nővér! - köszönt rám Grünwald, ám még mindig nem tudtam levenni a szemem a Boszorkánypörölyről – illetve aki most a helyén ült.
- Nos... - kezdtem nagyon óvatosan. - Frau Grünwald nem szédített, amikor azt ígérte senki nem fog ránk ismerni, őexcellenciája.
Az inkvizítor egy fél pillanatig habozott, mintha félne tőle hogy a saját száját mozdítsa, de végül a saját hangján szólalt meg.
- Úgy véli?
- Határozottan. - bólogattam lelkesen, ahogy elöntött a kovácsnő mágiával határos szintű ügyességének ámulata. - De ha vár mégennyit a püspökatya megláthatja rajtam.
- Jöjjön csak nővér, addig az atya is beszélhet von Bruckunterrel.
Elhelyezkedtem a székben, sokáig fészkelődve, míg a nő kikevert valami újabb rétestésztát hogy az arcomra kelessze. Az időérzékem teljesen meggajdult ezalatt, így úgy éreztem szívverésnyi ideig voltam csak a keze alatt, ahogy ügyesen átrajzolta az arcomat, összefogta a hajam, új frizurát adott nekem és mire a püspök és Maria nővér kiléptek a sátorból már egészen biztosan nem önmagam lehettem.
- Áldás, békesség a testvéreknek! - nevetett fel Grünwald, nagyon viccesnek találva a protestánsok köszöntését használni.
- Ügyes munka, Grünwald lovag. - Norven Kather szőke fürtjei csak finoman megbiccentek gazdájuk állát követve, én pedig felálltam és minden önuralmam ellenére szélesen mosolyodtam el, várva mikor reped meg vagy mozdul félre az arcomra kent kenőcskeverék.
- Excellenciád. Nővér. Mennyire lehetünk bátrak ebben a maskarában?
- Teljesen. Se a víz, se a húzás le nem szedi. Az alkhol viszont igen, szóval a pálinkával óvatosan.
Az inkvizítor találja meg a hangját először.
- Készen volnánk?
- Igen, készen. A feladatuk pedig egyszerű lesz. - Grünwald lovag elővett egy térképet és kitekerte elénk a fűre. A papírra Einburg és a környező területek voltak rajzolva, gondosan kihagyva hol is volt a táborunk. - Ma napszálltakor fogunk támadni, itt. - Ujjai egy kapura vándoroltak, miközben magyarázott. - Fél órás lesz az ütközet, maguknak addig ki kell szedniük egymás hasonmásait, és átvenni a helyüket.
- Hogyan fogjuk megtalálni őket? A csatában nehéz megkülönböztetni két ellenséget egymástól.
- Nos, azért kell egymásét megtámadniuk, mert ezek a személyek ismerik egymást amúgy is. Nem a legszebb megoldás, de hátba kell szúrniuk a másik eredetijét.
A Boszorkánypörölynek láthatóan nem volt sok ellenvetése, csak nyugodtan biccentett.
- Hárman vagyunk. Fontos, hogy ne ugyanazt válasszuk ketten, mert a harmadik megszökhet.
- Hátba... - Bennem már annál több felháborodást keltett a kérés. - Azt kéri, hogy orvul döfjük hátba az ellenségeinket bármilyen figyelmeztetés nélkül, hogy az árulás keserűségével haljanak meg?
- Ez háború, ráadásul ez itt az Ordo Maellus. - A lovagnő hangjában ezúttal nyoma sincs a szokásos derűnek, szokatlanul kemény és hideg.
- A lényeg, hogy haljon meg - teszem hozzá határozottan, de minden durvaság nélkül. - Ha biztos benne, hogy meg tudja ölni, párbajozhatnak is. - próbált csitítani az inkvizítor, de elkésett. Ordo Malleus… Nem lovagok voltak ezek. Gyilkosok, banditák, haramiák, szadista fanatikusok akiknek az Egyház kardot adott a kezébe és úgy dobálták a lovagi rend nevét mint egy pajzsot maguk előtt. Becsület nélküli, tartás nélküli, lovagiasságtól mentes kutyák voltak, bűnösök és felmagasztalt zsodlosok. Új arcom fellángolt a haragtól, az ajkamba kellett harapjak, hogy nem mondjak kis semmit abból, amely átfutott a gondolataimon.
Összefontam idegesen remegő karjaimat a mellkasom előtt és szinte élre fent tekintettel néztem rá Grünwaldra. - Tudnunk kell bármi egyebet?
- Ennyit tudunk mi magunk is. A házuk a várfalon belül...Itt...itt... és itt vannak. - bökött rá három pontra a térképen, közben sorban ránk pillantva hogy értsük kinek a hasonmását kell ott keresnünk.
- Kis szerencse is kell majd hozzá, hogy megtaláljuk. - bólintott az inkvizítor én pedig igyekezve elnyomni a kényszert a fogaim csikorgatására mély levegőt vettem.
- Ha nem bánják… - szólaltam meg mikor biztosra vettem hogy nyugodt tudok maradni. - …én foglalkoznék a Maria nővérre hasonlító templomos lovaggal.
- Jó, ahogy gondolják. Napszálltáig bármi kérdésük van, engem itt a kohónál megtalálnak. hagyta ránk a dolgot a nő.

Ordo Malleus. Konradnak igaza volt.
avatar
Kristin Dalgaard
Keresztes Lovag
Keresztes Lovag

Hozzászólások száma : 85
Join date : 2016. Oct. 07.

Karakter információ
Kaszt: Keresztes
Szint: 3
Tapasztalat:
1250/2500  (1250/2500)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: [Küldetés] Vörös és Sötétkék

Témanyitás by Sponsored content


Sponsored content


Vissza az elejére Go down

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére

- Similar topics

 
Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.