Magánküldetés Pályázathoz: Yggdrassil

Speciális magánküldetés rókaképű barátunk, Yrsil részére!

Újfent északra vetődtem, úgy tűnik kopár sivársága ellenére van valami ami vonz engem erre a magányos tájra. Hideg volt és szemerkélt az eső, a hideg szél még a meleg öltözetem alá is befújt. Megborzongtam, sosem tudtam igazán elszokni a kényelmes ágy melegétől. Bár hideg van, a sebem úgy éget, mintha maga Sutr forgatná benne lángoló kardját. Egyre nehezebb tőle a járás, bár a fájdalmat elviselem, a testem gyengesége pihenést kíván. Egy kissé szélvédettebb helyet láttam, közel, jobbfelől. Egy két nagyobb fa fogott közre egy barlangféleséget. A hely egészen pici volt, pont akkora hogy három ember elfért volna oda. Esőtől, és széltől is védett hely volt, egyenlőre kiváló alvóhelynek tűnt, így hát affelévettem az irányt. Mikor odaértem egy furcsa tárgyat pillantottam meg. Egy hosszú, földbe fúrodott fegyvert. Már láttam hozzá hasonlót, s forgattam is már, ismerem a könnyed, mozgékony, és szinte táncra perdülő harcmodorukat. Ám valahogy az egész fegyver érzete mást váltott ki belőlem, mint az egyszerű hétköznapi dolgok. Halk suttogást hallottam a fegyverből, valamiféle dallamos kötelékek fonták körös körbe. Ahogyan egyre közelebb és közelebb értem, mintha a Nornák énekét véltem volna felfedezni, ám ez legalább annyira hasonlított egy mágikus kántálásra, mint egy konkrét dallamra. Amikor odaértem már tisztán kivehetőek voltak azoka a vékony mágikus kötelékek amelyek a fegyverből szálltak szerteszét. Éreztem hogy erősen vonz, csábít az érintése, ezért letelepedtem mellé. Tüzelőt szedtem össze és elkezdtem megszárítani, hogy tüzet gyújthassak, az éjszaka is közeledett. A távolban farkasok vonyítottak, elég messze ahhoz hogy biztonságban érezzem magam, ám elég közel ahoz, hogy kirázzon a hideg. Halkan dúdolni kezdtem, igazodva a fegyverből jövő zavart ritmushoz. Az ének egyre tisztább és érthetőbb, ámbár értem mit üzen számomra, képtelen lennék megfogalmazni. Néhány óra elteltével a tüzifa elég szára lett hogy tüzet gyújtsak, így neki állok előpakolni. Megsütöm a magammal hozott két halat, és cipót falok hozzá, ám az éneklést csak evés előtt hagyom abba. Van valami rejtélyes, valami megmagyarázhatatlan. A csengőm is érzi, ezért én is érzem. Jól esik a kaja, és a tűz is melegeít ámbárok, már erősen sötétedik ideje lenne nyugovóra térnem, ha még vissza akarok térni délre. Ilyenkor hálálja meg magát az öltözetem, amely puha, és kényelmes, valamint a magammal hozott kicsiny úticsomagom, egy kispárnát mindig mindenhova magammal viszek. Már éppen a lefekvéshez készülődnék, ám ekkor valami erősen dobban a fegyverben. Nem akartam hozzáérni, ám most úgy érzem eléggé egy hullámhosszra kerültünk. Odaléptem majd kezem a markolatára fontam. Ekkor mintha valami magával rántott volna.

Egy fagyott települést látok, hófödte házakkal, és óriási emberekkel. Folyó folyot el balról, és szépen apránként fagyott meg a szemem láttára, számomra egy láthatatlan kígyóra hasnonlított inkább amely épp most vedli le látható bőrét. Ahogyan megragad az álom, a falu közepén találom magam, előttem pedig egy óriási kőrisfa zöldell. Körös körülötte fű, és egynéhány virág sarjadzik, teljesen szembetűnő kép a táj többi részével. A fa tövében egy férfi ül, elég nagydarab, ám a fához képest még ő is kicsinek tűnik. Bár az arányokból ítélve félóriás lehet, a fa hozzá képest lenyűgözően hatalmas.

Reggel viszonylag könnyedén ébredek, a fegyver még mindig a helyén. Bár vannak kérdéseim, úgy vélem hiába tenném fel őket magamnak. Gyorsan összepakolok, és kardbotottal elindulok északnak. Némi tüzifát is viszek, ha netán táboroznom kéne jól fog jönni még ez. Meg kell fejtenem ennek az álomnak, és ennek a csodás dallamnak a kilétét. A szikálás, köves vidék nemigazán segít rá könnyed járásomban, ráadásul egyre hidegebb van. A távolban farkasok ordítanak, minden órában egyre közelebb, és közelebb hallom őket, mintha maga Fenrir szeretne elveszejteni engem. Fél nap gyaloglás után már ropog a csizmám alatt a hó, még egészen kellemes hangja elszórakoztat ideig óráig, ám a rettentő hideg kikezdi bőröm, talán nem volt jó ötlet ide jönnöm. Erősen lihegek, kezeimet dörzsölöm a hidegben. Amerre csak nézek, fehérség a hó talán megvakítana, ám a fegyver erősen mutatja az utat. A hideg kezd már minden tájékomhoz behatolni, az egyébként kellemesen meleg öltözetem alatt kezd elharapózni a fagy. Már újfent sötétedik, és egyre rosszabbra fordul az időjárás, hóvihar közeleg. Északon elég gyakori ez.
- Ullr légy kegyes hozzám ! - szólalok fel, és egy közeli kiálló szikla fedezékébe húzódom. Egészen jó kis hely ez, pontosan szélirány felől véd, elég széles, és elég magas, hogy kényelmesen tűzrakáshoz lássak. Éppen begyúlt a tűz, mikor farkas vetődött be hozzám, szintén a vihar elől keresve fedezéket. Felugrottam, persze úgy bevertem a fejem hogy azt se tudtam, hol vagyok. A farkas vicsorogni kezdett a tűz láttán, én pedig kábán hadonásztam felé a kardbottal. Beletelt majd tíz percbe is mire lankandni kezdett az agresszív hozzáállásunk. Szinte egyszerre tekintettünk ki a tomboló hóviharra, majd vissza egymásra.
- Ez az enyém ! - mondtam a farkasnak, egy kicsit sem remélve hogy megérti. Lefektettem a fegyverem kettőnk közé, elfelezve a területet, ám a korbácsomat számára is jól láthatóan a kezem közelébe tettem. - Az pedig, a tiéd ! - mutattam a túlsó oldalra.
Bár kis ideig még vicsorgott, lassan a sarokba húzódva elhallgatott. A táskából előkutatott élelem szagara azonban rögves felfigyelt, és egyre érdeklődőbben, és éhesebben figyelt engem. Vagy én etetem meg, vagy megeteti magát, gondoltam. Halakat kezdtem dobálni neki, amiket gyorsan be is falt. Még lobogott a tűz, fenségesen megcsillanva a kardboton, miközben én farkasszemet néztem a farkassal. A hófúvás egyenletes hangja, a tűz ropogása, és a fáradtság hatására lassan elnyomott az álom..
Álmomban a Bifroston sétálok, gyönyörködve a kilenc világ szépségében. Ekkor kezek ragadnak meg, és lehajítanak a Muspelheimr-be, ahol Sutr szúr oldalba. Érzem ahogyan kicsordul a vérem, a tűz pedig felemészti a lelkem.
Riadvan kelek fel, arra számítottam, hogy egy farkasfog mélyed a nyakamba, és meghalok. Ellenben a farkas nem volt sehol. Úgy érzem, ma éjjel az Istenek óvtak engem. Újfent összepakolok, és útnak indulok a térdig érő hóban, a ropogás elnyomja minden gondolatom. Még hosszan bandukolok, ám az elmémben csupán egyetlen gondolat forog. A farkas valódi volt vagy álmodtam ? Azt hiszem, így, utólag magam sem tudnám bizton a választ. Vajon tényleg az Istenek vigyáztak rám, vagy csupán a farkas szeszélye folytán menekültem meg ? A dermesztő szélfúvás, és a ropogó hó egészen érdekes dalt suttog, a távolban házak bontakoznak ki a hófedte tájból. Ez lessz az a falu ahova el kellett érnem. Megkettőzöm a lépteimet, és leoldom hátamról a fegyvert. Nem tudhatom mi vár engem odabent...

A hó kellemesen ropog a talpam alatt, a szélfúvás is gyengült kissé, az időjárás kezd megkegyelmezni számomra. A távolba tekintve a hórengetegből házak, tetők bukkannak elő. A faluhoz közelebb érve megpillantom azt a képet amely álmomban kísértett meg. A kígyóbőrű folyó, az óriási emberek... Egyben lenyűgöz a látvány, és egyben félelemmel tölt el. Az emberek legalább kétszer akkorák mint én, ám arcukon fura, torz képek, mintha valami métely mérgezné őket. Betegesnek, és fáradtnak látszanak ez nézésükön és mozgásukon is látszik mindez. A falu aprócsak hídjára lépve, egyikük utamat állja.
- Megállj, kisember! Miért jössz ide ? - kérdi mély hangján, enyhe durvasággal a hajában. Kezében egy akkora buzogány, mint én magam. Szeme mélykék, akár a tenger, arca erős és kemény vidékről árulkodik. Nyilván nem szívlelik az idegeneket. A magasba emelem a fegyverem, hogy minden nézelődő jól lássa.
- Lásd a sámánt, kövess! - riad meg a nagydarab férfi. Szemem sarkából tisztán látom, hogy a többiek meghőkölnek, távolságtartóan ám valamivel barátságosabb szemmel fürkésztek. Úgy tűnik felismerték a fegyvert, és valószínűleg valamilyen úton módon kötődnek hozzá.
Az óriás egyenesen a falu főteréhez vezet engem. Ideérvén egy hatalmas zöldellő fát pillantok meg, nagyobbat mint eddig valaha is láttam. Olyasbá tűnik mintha az égig érne, ám bizonyos vagyok hogy csak a szemem káprázik tőle. Ha a hatalmas zöld lombozat nem adna éles ellentétet a vidék sivárságának, a fa tövében élettel teli dús fűszálak és virágok nőnek, tökéletesen ide-nem illő képet adva a hóba temetett falunak. Ekkor a kísérőm a domb irányába mutat, majd szótlanul a dolgára ered, míg én egy bánatos arcú férfit pillantok ott meg. Lassú, kényelmes tempóban baktatok fel a dombra, s ahogyan egyre közeledek a férfihoz, rájövök ő valójában óriás.
- Sámán vagyok, Skrymir fia Magni. A te neved Yrsil. - pillant rám révetegen. Arcán mély véseteket hagyott már az idő vasfoga, míg mélykék szemeiben a tengert vélem felfedezni. Termetre hatalmas mint bármely óriás, ám hangja még jellegzetesen mély, erős dallamát nem könnyű elfelejteni.
- Üdvözlet Skymir fia, Magni. Valóban, modortalanság volt be-nem mutatkoznom, ám látom te már vártad jöttömet. Miért hívattál engem ide ? - szólalok meg, kedvesen ám nem nyájasan, azonnal a lényegre térve. Valami egészen szörnyű érzés fogott el Mikával kapcsolatban.
- A Yggdrassil hívott, nem én. - mutat a fára. Még mindig értetlenül állok az idejövetelem céljával kapcsolatban, nem kissé zavar ez a sorszerű találkozás.
- Értem. Mit szándékozik kérni tőlem a nagy Yggdrassil ? Mivel lehetek szolgálatára ? - mondom, miközben elmém dolgozza fel, hogy mivel is állok szemben valójában. Alázatosan előredőlök kissé, észrevehetően ám nem túlságosan mélyen meghajolok, tiszteletemet fejezem ki a Yggdrasil hangja előtt.
- A fegyver, amit szorongatsz, nem közönséges tárgy. Az életfa egy ága a nyele, és már régóta öröklődik harcosaink között. Hogy honnét jött, ki adta, nem tudni. Most viszont nálad van. - dörmög tovább. Az öröklődés szóra felkapom a fejem és értetlen arckifejezést vágok. Egy óriás lehetett a korábbi életem egyik felmenői között ?
- Öröklődik ? - kérdezek rá a lényegre. Bár nem emlékszem semmire, erősen kétlem hogy valaha is az óriások közé tartoztam volna. - Én nem tartozom a klánotokhoz. Miért választana engem ?
- Most már igen. Vagy tartoztál. Vagy valamelyik felmenőd. Te lettél a hordozója. Ez egyet jelent azzal, hogy meg kell tanulnod használni. - folytatta rendületlenül, s erősen gondolkoztam rajta hogy a nyakába ugorjak egy hangos ''nagypapi'' felkiáltással, ám gyorsan letettem róla.

//Megtanulni ? Mégis mit ?//

- Mégis miféle lények vagytok ti ? - folytatom, durván félbeszakítva a mondandóját. Ha lehet valakit mondani aki keresztül kasul bejárta Veronia minden zegét zugát, akkor elsősorban magamat ajánlanám. A legmélyebb tárnáktól a legmagasabb csúcsokig mindent bejártam, ám az ő népüknek még csak hírmondóját sem láttam. - Már kerek két évszázada járom a vidéket, de még soha nem is volt tudomásom a tifélékről !
- Félóriások vagyunk. Mi őrizzük az egyiket a másvilági életfa hajtásaiból. Mi a régi istenek akaratát közvetítjük. Ha nem hallottál rólunk az azért volt, mert nem akartuk, hogy így legyen. - hangzik a magabiztos válasz. Szemrebbenés nélkül mondja, arca kissé komorabb árnylatot vesz fel. Bizonyára története van ennek is.
- Hogyan sajátíthatom el a fegyver használatát ? - kérdem, immáron kissé nyugtalanul. Bizsergető érzés árad a belőle, nem kissé kezd feszültté tenni, ujjaimat viszont szorosabbra fonom rajta.
- Én majd segítek. - mondja miközben feltápászkodik. Látszik, hogy öreg és beteg. - Nagy a bajunk. Valaki a halállal játszik, és Hél házából betegséget bocsájtott ránk. Több törzzsel is beszéltem, kik így jártak. Egy halottbeszélő van a hátterében az eseményeknek. - folytatja. Hát persze hogy az. Mi más is lehetne, nemigaz, öreg ?
- Hallottbeszélő. Bájátékos. Nekromanta. Számtalan néven nevezték már, rút tetteket visznek végbe, nem hinném hogy tetteik akár Hél akaratát tükröznék. Az élettel játszogatnak, felelőtlenek mint a gyermekek, s olyat adnak el melynek maradandóan kéne ülnie a szívben. - hangzik őszinte válaszom, s egy néhány nekromanta barátom jut az eszembe. Bolondok, ám én magam nem róhatom fel nekik, én még bolondabb vagyok. - A holtakkal társalgók vérét kívánjátok ?
- Azt. Egy lesz itt. Küldd őt Hél elé ezzel a pengével, és megtanítalak a használatára. Méltóvá kell lenned, hogy helyet kapj az Einherjarban. - dörmögi, majd elmutat egy közeli hegycsúcsra - Azon tanyázhat talán. Minden nap egy fekete griff szokott körözni fölötte. Úgy véljük, az is szolgája.
- Megteszem Skrymir fia, Magni. Ítéletet számára pengém hoz, nyughelyet pedig majd Helheim. - mondom, majd megigazítom a ruhámat. Fegyveremet megpördítem a kezeim között, élével hagyva a földbe csapódni, mintha jelképesen leszúrnák valamit. - Elhozom  fejét, és a szívét.
Felnézek a hegycsúcsra, és a griffre gondolok, nem lessz egy sétamenet. Útnak indulok, a havas pusztának, egyenesen a hegynek, szapora léptekkel. A hó fényesen ragyog, ám az égbolt tiszta, és a nap is derűsen ragyog. Úgy fél óra gyaloglás után a hely lábához érek és óvatosan elkezdek felfelé baktatni az ösvényen. Minden ötpercenként a sziklálkhoz lapulok, s az eget figyelem, bár a Griff még magasan köröz fölöttem. A fejemben már összeállt a tervem. Le kell csalnom az égből, egy szűkebb helyre. Viszont nem lehet túl szűk, hiszen akkor felismerné a hátrányát, viszont ha túl széles a terület akkor könnyedén széttéphet. A sziklák közt rejtőzve érek fel a hegytetőre, majd rövid válogatás után egy viszonlag megfelelő mértű kis területre lépek. Felnézek az égre, most kéne integetnem, de nem már észrevett és eszeveszett sebességgel zuhan felém. Csak a lélekjelenlétem mentett meg, így hátravetődve sikeresen eltűntem a nagy sziklák között. Oldalról lépek ki korbácsommal nagyot csapok a szemére, amaz pedig meghőkölve riad hátra. Látni egész testén hogy őt már a holtak mágiája működteti több helyütt foszló húscafatok lógnak ki. Nincs pazarolni való idő, megrohanom a lábát, pontos vágással a jobb melső lábát célzom meg. A sújtásom talált mélyen felvágva és elnyesve az inakat, így hatalamas griff megbénulva zuhan előre. Kihasználva ezt a lehetőséget előregurulok és következőnek a bal hátsó lábát teszem mozgásképtelenné. Felrikolt, bár biztosra veszem hogy nem fájdalmában, és nem is félelmében. Valószínűleg a magathetetlensége dühítheti fel. Eltűnök a sziklák között újra, óvatosan, lépésről lépesre körözök körülöttek akár egy kiéhezett farkas, várom hogy mestere felbukkanjon. A sérült állat még egy ideig vergődik, erősen küzd az utolsó lehelletéig. Úgy tűnik a Bábjátékos nem tud, vagy nem akar tudomást venni kisállata szenvedéséről, így úgy döntök véget vetek a színjátéknak. Egy sziklára felfutva a Griff hátára ugrok, hallom ahogyan megreccsennek alattam a csontok. Pengém mélyre fúródik egyenesen a szívében, innen felrántva pedig egy pördüléssel lendületet nyerve lecsapom a fejét. Ahogy leugrok a tetemről, lábamba enyhe fájdalom hatol be, úgy tűnik még ugrás közben sikerült megkarmolnia. Gyorsan átkötöm, inkáb sebtében, ugyanis nem akarok időt vesztegetni. A hegy túlsó végén egy barlangot látok meg, valószínűleg a necromanta búvóhelye lehet, óvatosan, a sziklák fedezékében közelítem azt meg. A barlang száján belesve egy köpenybe burkolózott embert pillantok meg, aki háttal áll nekem. Előtte egy apró oltár, a barlanban némi szétdobált felszerelés próbál otthonosabb érzetet adni a helynek. Jobbomban a Yggdrasilt, balomban a korbácsomat fogom, s lassú léptekkel osonok be a barlangba. Mintha tudná a jöttömet hátraveti csuklyáját és megfordul.

''Ó minő balsors !''

Az Bábjátékos egy nő, méghozzá a szebbik fajtából. A szépséges fehér arcán mély, zöld szemek ülnek, hosszú, dús vörös haja láttán pedig azonnal szerelembe esek. A köpeny alatt nem visel semmit, bár deréktájon már össze van fogva szemeimmel szinte tapintom azokat a finom, feszes domborulatokat. A kezemből kihullik a korbács, enyhén csattan neki a kemény kőnek. S
- A griffem... - néz rám morcosan. Erősenek erős lehet, hiszen egy griff újjáélesztése ne kis energiát igényelhet. Talán ő kissé erősebb szinten van mint én. Ez sok jóval nem kecsegtet, nekem pedig kell az a nő. Bármi áron. Már fordulok meg, s két bizonytalan lépést teszek a kijárat felé.
- Ó uram atyám, hogy te... - bukkan ki a számon - Azonnal hozok egy másik griffet, pillanat és itt lessz, tényleg csak egy pillanat ! - elszánt szándékkal indulok útnak, hogy bármi áron, de kerítek egyet. Vagy ötöt is ha kell.

//Ne csináld még itt is, Sil.//

- Megállj ! Mi lenne, ha magad adnád a griff helyett ? - kacsint rám pajkosan, ajkán szelíd mosollyal. Hát abban benne vagyok szépségem. Nem is kell kétszer mondani már repül le rólam a ruhám. Először lerúgom a csizmájáimat, amelyek a barlang két oldalán kötnek ki. Ezeket a kék köpenyem követi szolidan a nő lába elé dobva. Látni hogy élvezi a helyzetet, mikor a könnyű, hófehér öltözetem is lecsúszik. Végül teljesen mezítelenül, egy szál csengőben állok előtte.
- Érkezem szívem ! - kiáltok fel, s könnyedén felé lépek. Utoljára a Yggdrasilt engedem el, a csengőmet pedig egyenesen a keze ügyébe hajítom. A nő hangosan felkacag, s rámkiált.
- Bolond ! Nincs amit adhatsz nekem ! Most pedig kitépem a szíved, és testedet bábként fogom irányítani ! - Ahogy felemeli a kezét hogy elkapja csengőmet, látom, hogy teste igencsak rothad alulról. Ez nem egy ember, de egy mesterien karbantartott élőholt. Az széles vigyora viszont szó szerint az arcára fagy, midőn elkapja a csengőmet. Mozdulni sem bír, csak áll egy helyben, én pedig eltöprengek.
- Most jön az a rész amikor kitéped a szívem ? - kérdezem, látván hogy ez bizony nem érte meg az erőfeszítést. A tél hidege lassan befúj a barlang száján, és még melegítenem sincs mivel magam. - Maradj úgy kérlek, felöltözöm. Kényelmesen, és lassan kezdek felöltözni, miközben látom hogy a szemével engem követ. Mozdulatanul áll, valószínűleg most magát átkozza, hogy elkapta az én kis apró cuki csengőcskémet.
- Hát, így viszont már nem érdekelsz. Bocsánat kedvesem, de így ugrott az üzlet.  - mondom rosszkedvűen, majd a Yggdrasil után nyúlok. Megvillantom előtte a pengét, majd felnyársalom vele, a nő még a dermedtségéből még ekkor sem enged. Megfogom a csengőmet, és kivéve a kezéből a nyakamba akasztom.

//Ne felejtsd a fejét és a szívét, Sil.//

Levágtam a fejét, majd néhány csapással kivéstem a szívét a mellkasából. Csurom vér lettem, bár túlságosan nem zavart. Megvolt amiért jöttem, most már irány haza. Elegem van északból itt rettentő hideg van. A barlang szájánál egy rossz érzés fogott el, ismét. Mielőtt megfordulhattam volna, egy vágás érte a vállamat. Nem volt túl mély, felületesnek tűnt a seb, ám nagy eséllyel mérgezve lehetett a penge. Egy csontváz nézett velem farkasszemet, az oltár előtt pedig egy poros vénember jelent meg - Bolond fiú ! Nagy hibát követtél el !

Kábán, ám kipihenten ébredek fel egy kellemesen meleg sátorban. Kissé ijedten forgolódom körös körben, próbálva megállapítva hol is vagyok valójában. A falu. Valószínűleg a félóriások falujában. Nem sokra emlékszem. Lázas voltam. Az álom. Igen, ez álom. Egy nő szólított. Egy tálból adott nekem enni mégis éhes maradtam. Egy kupából adott inni, mégis szomjas voltam. Vastag köpenyt borított rám, mégis fáztam. Furcsa, és dermesztő álom volt.
Ekkor fém karcolásának hangja üti meg a fülem, felriasztva a mélázásomból. Egy viszonylag tetszetős külsejű óriásnőt pillantok meg, aki a gigantikus kétkezesét élezi egy finom homokkővel. Láthatólag teljesen figyelmen kívül hagy. Talán jobb is, ugyanis az a fegyver akkora mint én...kétszer.
- Hé, mi...ugye...nem...vagyis... - kérdezem hebegve. Vajon lefeküdtem vele, és ha igen, mégis HOGYAN ? Mármint, nem tudom hogy passzolnának-e a méreteim egy ilyen...hát igen. Visszaemlékszek az óriás barátom szavaira. Akivel hálok az örökre az asszonyom marad. Te jó ég ! Feltápászkodom a földről, reménykedve hogy az a kard úgy marad ahogy volt. Csak ne lengesse. A sátrat kettévághatná egyetlen lendítéssel.
- Mi ? Micsoda ? - néz érdeklődve - Mire gondolsz, apró ember ?
- Hát, semmi különlegesre. - felelem már kissé higgadtabban. Huhh, jó, nem tudja miről beszélek. Nem tudom hogy tetszem-e neki, de mindenesetre nem próbál kettévágni. Ez jó előjel. Mindenképp. Bár megtehette volna álmomban is. Bizonyára az őröm. De akkor fogságban vagyok ? Kellene valami információ. Bármi. - Mond ki vagy te ?
- Kara vagyok, harcos. Rám bízták az őrzésed az elmúlt egy héten. - biccent egy aprót.
- Az elmúlt...héten ? - kérdezek vissza leesett állal. Egy hétig aludtam. Mégis...hogyan ? Számtalan kérdésem van. Ezernyi, sőt tízezernyi. Nemigazán rémlik semmi azon kívül hogy visszajöttünk a faluba, így igaza lehet. Vajon mi történhetett ezalatt ? Hol van a Yggdrasil ? Magni ?
- Mond, mi történt amíg eszméletlen voltam ? - kérdezem mialatt összeszedem magam és mellettem heverő ruhám után nyúlok. Nem szégyenlősködöm, nem érzem szükségét, hogy bármimet takargatnom kelljen, a testem minden pontból tökéletes. Büszke is vagyok rá. Nincs még egy ilyen szexi pasas, még ha Veronia összes emberét is előhalásszák hozzá. Meg démonját. Meg tündéjét. A vámpírok nem szexik, őket kihagyhatjuk a buliból. Nos, a démonok ? Egyet biztosan tudok.
- Eltűnt a betegség, ami kínzott minket eddig. Ezért köszönettel tartozunk. - biccent megint - Te meg aludtál. Nem tudtunk felkelteni, szóval inkább egy idő után nem is próbálkoztunk.
- Értem. Hálás vagyok amiért vigyáztatok rám. - felelem. Vajon mi történik velem ? Felöltöm a ruhámat, s szorosra húzom, majd felkötöm a derekamra a kendőmet, s a mellettem heverő Yggdrasilra pillantok. Furcsa érzés kering bennem. Mintha ez a fegyver a részem volna. Mintha mindig is az lett volna. Letérdelek, és tisztelettel, ám egy pici büszkeséggel érintem meg. A fogása tökéletesen illik a markomba, olyan mintha hozzá illesztették volna, finom munkával. Felemelem, s a pengéjét a homlokomhoz emelem, a hűvös mégis kellemes felület megnyugvással tölt el.
- Merre találom Magnit ? - kérdezem, tapogatózva. Jó lenne megtaláni és kideríteni mi történt, vagy inkább mi fog történni most.
- Kint a fánál. - szólal meg egykedvűen az óriásnő. Remek. Akkor oda kell mennem. Elmegyek Kara mellett ám lopva és óvatosan végigmérem, egészen szemrevaló látványt nyújt még azzal a hatalmas karddal együtt is. Ahogy kilépek a sátor ajtaján, Magnit látom a Yggdrasil tövében ülve. Vajon most már hajlandó lesz tanítani engem ? Azt ígérte, megtanít nekem valamit. Még máig nem tudom micsodát. Nyugodt tempóban sétálok oda hozzá, útközben rendbeszedve magam. Egy kis tükörben leellenőrzöm hogy nem táskás-e a szemem, megigazítom a hajam, s kicsit megmozgatom az arcizmaimat, hogy élettel telibbé varázsoljam magam, és ne úgy nézzek ki mint aki a halálán van. Bár ez Yggdrasillal a kezemben ügyetlen hadonászásként látszik, mégsem zavartatom magam. A szépségért mindent.  
- Üdv neked, Skrymir fia Magni. - köszöntöm elsőnek.
- A külsőd semmit sem számít, ha azt a fegyvert forgatni akarod. - jegyzi meg. A csípős megjegyzésre megrándul a szemem sarka, bár teljes mértékben igazat adok neki. Bár nem minden harcot lehet karddal és vérrel kivívni, talán neki ezt elég nehéz volna elmagyarázni. A szépségem egy fegyver, egy olyan fegyver amely áthatol a páncélon és pontosan azt találja el amire rendeltetett. Az érzelmeket. Magni feláll, és tesz pár lépést a fa előtt. - Rendbe jöttél?
- Mindenkinek megvan a maga igénye. - válaszolom, majd megpördítem a kezemben a Yggdrasilt, megmutatván, hogy épp és egészséges vagyok, mint a makk. - Semmi bajom. - felelem, bár még mindig aggasztanak egy picit az álmaim. Mintha egy egy villámcsapás lenne, olyan gyorsan üt meg. Kissé hátrarepülök és elterülök a földön. Még a szusz is kiszaladt belőlem. Hallom a körülöttem álló harcosok felharsanó nevetését, ahogyan földet érek.
- Annyi a bajod, hogy nem tudod azt a fegyvert használni. És ez elég nagy baj. De ne félj, teszek róla, hogy jó kezekben legyen nálad. Ha szeretnéd, ha nem. - hallom a hangját. Egy pillanatra még a földön maradok, ám a Yggdrasilt a fejem fölé emelem, s csettintek egyet a nyelvemmel ahogy a pengén megcsillan a napfény.
- Kezdjük hát. - válaszolom, majd felpattanok a földről. Erőtől és energiától duzzadok, nemhiába volt a két hetes alvás. Viszont kezdek rettentő éhes lenni. Harci állást veszek fel, nem, nem mintha valaha is tanultam volna hogyan kell az efféle fegyverrel vívni. Vagy úgy igazán bármelyikkel. A fegyvert a jobb oldalam mellett vállmagasságban szegezem előre, felkészülve arra hogy most talán picit fájdalmasabb lesz a tanulás mint azt vártam.
- Bolond kisember, messze állsz te attól, hogy harcolni tudj. - vonja meg a vállát, de nem tesz semmit. Persze. Bolond is vagyok, meg kicsi is. Azért még csak a KISSEBBET BÁNTJÁK ! Nagyon jófejek a rokonaim.
- Akkor kérlek taníts. - válaszom magam is meglepetten. Nem értem mit szeretne ezzel elérni. A Yggdrasilt lejjebb engedem ám a védelmem korántsem. Ha megindulna felém nem akarom magam újfent kidőlve látni. Magni leül és int nekem hogy csatlakozzam hozzá. Valami el akarna mesélni talán ?
- Először a történetet kell megismerned...

''A Ragnarök kezdetét három kakas kukorékolása fogja jelezni. Gullinkambi az első, Fjalar a második, s még egy akinek nevét rejtélyek övezik. A Vallhalla, Jöttünheim és Nilfheim zengeni fog tőlük. Heimdall megfújja a Gjallart, csatába szólítva az einherjarokat, akik a Vallhalla ötszáznegyven ajtaján fognak kimasírozni egyszerre. Az Óriások Hel úrnővel, és halottjaik seregével együtt felszálnak a Naglfarra, hogy elérgezzenek Vigrid mezejére. Niddhögg, a Yggdrassil gyökerét rágó sárkány és elindul, éles karmaival felmászik a fa törzsén, mély nyomokat hagyva benne. Végtelen éhsége hajtja, fogait már létezése óta feni az elhullott harcosok lelkére. Surtr jő majd, perzselő dühével lángba borítja a Ászgardot és a Bifrösztöt. Maga a hatalmas világkígyó, Loki szülötte, Jörmungand is kiemelkedik a tengerekből, megindul hogy beteljesítse a saját végzetét és egyben a dicsőséges Thor-ét. Özönvíz lepi el a földet, a folyók megdagadnak, a tengerek pedig elnyelik a partokat. Loki másik gyermeke, maga a nagy Fenrir is elszabadul, eltépi a Gleipnirt s forrongó dühével ront előre, halált és pusztulást hagyva maga mögött. A napot és a holdat felfalja Sköll és Hati, ezzel sötétségbe borítva a világot. Odin a Vígrid mezején néz szembe vele, és halálát leli a Fenrir agyarai közt, de ő maga sem éll tovább, ugyanis atyja gyilkosán fia áll bosszút, Vidar tépi szét Fenrirt, két puszta kezével. Loki az Ászok ellen fordítja késeit, az árnyakból támad rá Heimdallra, akivel végső csatát vívnak. Az ő példájukat követ Tyr az igazság félkarú istene és Garm, Hel rettentő farkasának harca, akik szintén halálukig harcolnak, majd esnek el egymás kezeitől. Freyr a termékenység istene hiába próbálja megállítani Sutrt a tűzóriást, amaz felgyújtja lángoló kardjával mind a kilenc világot. Akkor majd a föld is lángba borul, a tengerek pedig elforrnak, elnyelve minden életet a világon. Az Istenek alkonya elérkezik.''

- Nos, ez egy szép történet, de mit kiderült, nem igaz... - vonja meg a vállát szomorúan Magni - Nem így van a történet, de ezek az istenek valamiféle erős szellemként léteznek. Mi, óriások, ezek tiszteletéből nyerjük az erőnk. Ezen istenek gyermekei vagyunk.

Ej a régi szép idők, amikor egy hétig szunyálhatott a démon egy jó csetepaté után. Sajnálatos, hogy nem lett befejezve, kíváncsi lettem volna, miféle fegyver lett volna Ygdrassilból. A játékot viszont most inkább lezárom.

Mivel a szószám megvan, jutalmad 200 TP és 2000 váltó.