Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
Játékostárs kerestetik

Szer. Szept. 02, 2015 10:01 pm by Darrakard

Ha valaki esetleg ismerkedésre, küzdőtéri párbajra vagy bármi egyébre tárat keresne, itt …

Comments: 55

Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 66

Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 42


You are not connected. Please login or register

Magánküldetés: Kisokos nekromantáknak 101

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1 Magánküldetés: Kisokos nekromantáknak 101 on Kedd Jún. 27, 2017 5:29 pm

Magánküldetés Lexa Warde részére.

Felhasználó profiljának megtekintése

2 Re: Magánküldetés: Kisokos nekromantáknak 101 on Csüt. Jún. 29, 2017 3:11 pm

Lexa Warde

avatar
Nekromanta Halálpap
Nekromanta Halálpap
Nem voltam benne biztos milyen napszak volt. Apró szobám egyetlen kopott ablakán is behúztam a sötétítőfüggönyt, csak egy apró rés volt, melyen átszűrődött bármiféle fény is. Fogalmam sem volt mennyi ideje feküdtem elterülve az ágyamon, csak a plafont bámulva, akár a holdnak, akár a napnak fénye is lehetett. Nekem teljesen mindegy volt őszintén.
Kezdtem már egészen megunni magam ebben a kis faluban. Hellenburgtól nem messze volt, de ha a nevét megkérdezné tőlem bárki is, kétlem, hogy igazat tudtam volna válaszolni. Szerettem Hellenburgot, sok mindent tanulhattam ott erről a világról, rengeteg volt az impulzus, azonban néha kellett egy kis szünetet vennem a folytonos nyüzsgéstől, ami ott ment. Még a hosszabbnál hosszabbnak tűnő évek során is képtelen voltam hozzászokni.
Felültem ágyamon, majd túl lusta voltam a fürdőben ledobált ruháimért menni. Így felcsapva nekromanta könyvemet megidéztem egy zombit, az egyszerű utasítást adva neki, hogy hozza ide, és öltöztessen fel. Amikor megjelent kicsit meglepődtem, viszonylag jó állapotban volt… már a többihez képest. Azonban ami azután történt, az számomra teljesen sokkoló volt.
- Úúúrrrnnőőőőőmmmm – hörgött túlvilági hangján.
Ahogyan meghallom a hátam mögötti hörgést, kiejtettem poharamat a kezemből, mely csörömpölve tört össze a földön. Teljesen lefagyva meredtem magam elé, majd kidülledt szemekkel megfordultam, végigmérve az éppen idézett szolgám.
- Te... Te tudsz beszélni?
- Nem... Nem sokáig... Megidéztél... Így ta vagy az úrnőm, igaz?
- Igen. Én vagyok. – léptem közelebb hozzá, és kezeimet vállaira helyeztem, miközben üveges szemeiben próbáltam valami értelmet kifürkészni.
- Hogy érted, hogy nem sokáig? – képtelen voltam felfogni a helyzetet, még sosem volt ilyen élményben részem.
- Mielőtt meghaltam, kellett a biztosíték, hogy aki először megidéz, annak el tudjam mondani... Át tudjam adni... ezt... – húzott elő egy borzasztóan megviselt pergamen darabot, és adta át rothadó kezével.
- Meg kell találnod... Még őelőtte... – tette hozzá.
Sietve kaptam ki kezéből a pergament, majd miközben próbáltam elolvasni a ráírtakat, tekintetemet még visszakaptam a szolgára.
- Ki előtt? Kit? – azonban ahogy kinézett a helyzet, kérdéseimmel csak még érthetetlenebbé tettem az egész szituációt számomra, nem világosabbá.
- Nem kit... Mit... A grimoárt... Ő pedig... – azonban mire be tudta volna fejezni, tekintete még az eddiginél is üvegesebbé vált, hangja teljesen elhalt.
- Mit... MI? MIII?! – kezdtem sikítani torkomszakadtából, amikor elhallgatott, majd felpofoztam a zombit, de az sem segített. Pedig mindeddig elég jól működő módszernek tűnt. Elkezdtem toporzékolni a szoba közepén, majd lepuffantam az ágy szélére, és idegesen szorongatva a pergament, próbáltam kiolvasni a ráírtakat. Egy térkép-szerűség volt rárajzolva, egy levéllel egybekötve. A térképen sikerült kivennem Veronia folyóit, amiből meg tudtam határozni, hogy ahol egy kereszt volt, az nem más, mint az északi pusztaföld. A levelet próbáltam kibogozni, azonban az írás annyira elmosódott volt már, hogy csak pár szót tudtam kivenni belőle.
„találhatja… grimoár… jégbarlang… csata… hatalmas és varázslat közvetlenül egymás mellett … nem alkalmas… lázadás „
Az aláírás egy bizonyos Lucius volt, de a családnevet már képtelen voltam kivenni.
A fejemet zavartam vakargatva próbáltam kifürkészni a dolgokat. Az egyetlen egyértelmű dolog az volt, hogy ez valami nagyon veszélyes dolog, amit meg kell találnom. De miért nekem? Talán véletlen lenne? Mindenesetre igenis felkeltette az érdeklődésemet, pláne hogy egy beszélő zombi adta át, ami azért nem egy olyan mindennapi dolog, hogy egy egyszerű humbuk legyen, vagy csak egy átverés. Biztos voltam benne, hogy valami nagyról van szó. Viszont a pergamen borzasztó kopott volt már. Lehet, már ott sincs a Grimoár. De nem kockáztathattam, és mivel úgy sem volt az égvilágon semmi dolgom, bőven megért egy próbát, még ha kalandom egészen az északi pusztaföldig vezet. Összerámoltam kevés holmimat, majd lebaktattam a fogadó lépcsőjén, és a pulthoz siettem.
- Hogy jutok a leggyorsabban az északi pusztaföldre? – kérdeztem a kérdően néző pultostól.
- Mégis mi dolga van ilyen sietősen egy magadfajta kislánynak a világ végén? – röhögött fel.
- Kislány?! – csaptam az asztalra. - Elég idős vagyok ahhoz, hogy kitépjem a gerincedet és a seggeden keresztül visszategyem a dagadt testedbe. – sziszegtem, majd megrázva magam kicsit, fülem mögé tűrtem a hajamat.
- Kezdjük újra. Szép napot! Hogyan jutok a leggyorsabban az északi pusztaföldre? – mosolyogtam rá bájosan, azonban ő csak tovább röhögött, ami borzasztóan idegesített.
- Hát persze kislány hát persze... Ha mindenképp le akarod fagyasztani a segged, akkor először el kell jutnod a frontvonalig a hadtáppal, vagy ha ennyire kemény vagy akkor a katonákkal. Utána át kell szöknöd északra, az ellenőrzéseken. Utána pedig csak mész előre követve a Jégcsillagot.
Nem engedhettem, hogy egy ilyen utolsó senkiházi ennyire lenézzen. Mindig is felnéztek rám - habár ez inkább volt pár jól megfogalmazott hazugság és a nővérem érdeme - de mindig is így volt... És éppen ideje volt kivívni a felém irányuló tiszteletet saját magamnak. Biztos voltam benne, hogy csak játszik velem, és sokkal egyszerűbb mód is van ennél, csak lenéz… Remegő kézzel csaptam fel a nekromanta könyvem, hat csontvázat idézve a terembe. Kettőt ráuszítottam a pultosra, hogy fogják le, míg kettőt az ajtóba küldtem, hogy senki se próbáljon megszökni, a másik kettőt pedig arra, hogy ha bárki olyan merész legyen, hogy közbeavatkozzon, támadják meg.
- Bárki megmozdul, annak elvágom a kurva torkát!
Azonban tervem nem igazán sikeredett olyan jól, mint amilyennek elgondoltam. A kocsmáros felemelte a kezét amire egy lány jött be a helységbe, és borzasztó hangerővel kezdett sikítani, majd kirontott hátrafele. Ekkor az asztaltól még felálltak ketten, kezükben mindketten fejszét szorongatva, készen állva, hogy nekimenjenek a csontvázaimnak. Ekkor szemem sarkából észrevettem, hogy felszikrázik valami, és pár árkánlövedék repül az én irányomba. Hasra vágtam magam, majd az egyik csontvázat az imént kirohanó leányzó után küldtem, míg gyorsan megidéztem egy zombit és egy csontvázat. A zombit az árkánlövedékek irányába küldtem, míg a csontvázat a többinek segíteni a fejszések ellen. Ekkor azonban már elszabadult a pokol. Mindenki felpattant helyéről, ki széklábbal, ki fejszével kezdett nekiesni szolgáimnak. A zombi elkezdte kergetni a fiatal fiút, aki az árkánlövedékeket lőtte, azonban volt esze, és menekülőre fogta, folyamatosan vissza-vissza lőve, kihasználva előnyére a zombim lassúságát. Láttam, hogy sorra hullanak mind emberek, mind élőholtak, azonban az utóbbi faj tagjai gyorsabban. Hamar rájöttem, hogy nekik van előnyük. Alábecsültem őket… Átvetettem magam a pulton, majd a pultost lefogó csontváz kezéből kikaptam a tőrét, és a férfi nyakához szorítottam.
- Hogyan jutok el a pusztaföldre a leggyorsabban? – vicsorogtam rá.
- Már... már elmondtam az előbb... – motyogta.
- A nekromantát! Öljétek meg és eltűnnek a holtak is! – hallottam a hátam mögül egy fiatal hang kiáltását.
Elvágtam a csapos torkát, majd kirohantam ugyan arra, amerre a leányzó is meglógott, miközben az életben lévő csontvázaimat és zombimat arra utasítottam, hogy tartóztassák fel a többit, növelve az esélyeimet a túlélésre…
Alábecsültem őket, csak úgy, mint a pultos engem… kár, hogy neki igaza volt.
Elkezdtem loholni a faluban bármiféle menedék után kutakodva, amikor hallottam a távolból pár hangot.
- Egy halottidéző! Megölte Frankét! Valaki hívja a templomosokat! – ordították, amire még a harang is megkondult… hatalmas bajban voltam. Pár házat hagytam el, amikor észrevettem egy csapóajtót az egyik épület mögött. Gyorsan lementem, és egy egyszerű pincében találtam magamat. Nem volt szinte semmi, csak némi zöldség és egy sonka. Sár volt, így biztos voltam benne, hogy megtalálják a lábnyomaimat, így a lehető legjobb esélyem a következő volt: összeporoltam ruháimat, arcomat, hajamat összekócoltam, majd miután a nekromanta könyvemet a zöldségek alá rejtettem, a sonkát elkezdtem magamhoz szorongatni, és a sarokba bújtam. Mennyi az esélye, hogy egy menekülő nekromanta keresése közben, találnak egy pitiáner éhező tolvajt is? Nos, kevés… de ha a megfelelő embert kifogom, akkor talán beválik az álcám. A sarokban gubbasztva szívemet szinte a torkomat éreztem, a felettem lévő léptektől pulzusom az egekbe szökött. Felnyílt a csapóajtó, és lejött rajta valaki. Lélegzetemet visszafojtva gubbasztottam lent, azonban ő nem vett észre, és távozott is. Remegő kezeimbe temettem arcomat, próbálva összeszedni magamat. Vártam lent körülbelül egy jó órát, hogy lecsillapodjanak a kedélyek, de az az óra, talán ha öt percnek tűnt, annyira izgultam. Magamhoz nyaláboltam könyvemet, majd kinéztem a csapóajtón, és megnyugodva ismertem fel, hogy nem kerestek már.
A pultos szavaira visszaemlékezve, nekiálltam keresni a hadtápot, hátha indul helyből is, azonban nem jártam sikerrel, és a körülöttem elhangzó „"a templomosok mindjárt itt lesznek” mondatok arra sarkalltak, hogy bizony nekem tovább kell állnom. Így hát megindultam Hellenburg irányába, kerülve a főutakat, megkeresve a hadtápot.

Felhasználó profiljának megtekintése

3 Re: Magánküldetés: Kisokos nekromantáknak 101 on Szer. Júl. 12, 2017 9:25 pm

Lexa Warde

avatar
Nekromanta Halálpap
Nekromanta Halálpap
A Hellenburgba tartó gyalogút viszonylag fárasztó volt, és az sem segített rajta, hogy kerülnöm kellett a főutakat… az hiányzott, hogy összetalálkozzak valakikkel, teszem azt pont a templomos brigáddal. Gyakran eljátszadoztam a „hagyjuk ezt az egészet a francba” gondolattal, de túlságosan fontosnak és érdekesnek tűnt az egész. Fél napba telt, hogy a város falain belül tudhassam magam. Úgy ahogyan tisztában voltam vele, hogy több fajta katonai gyülekezet is van, reguláris, egyházi, azonban úgy voltam vele, hogy jobb megkérdezi valami helybélit, hogyan is mennek pontosan erre a dolgok, arról nem is beszélve, hogy fogalmam sincs, hogy a katonáknál, vagy pedig teljesen máshol kell jelentkezni a hadtápba. A legjobb információforrást valami helyi lecsúszott kocsmának gondoltam, azonban akármilyen jó volt a gondolatmenet, elég hamar rájöttem, hogy nem a legjobb időpontot választottam. Üveges tekintetű hazafelé tántorgó lehányt ingű részegek, leélt utcalányok hemzsegtek az utcákon. Egyszer csak éreztem, hogy valami nekem puffan, amire kicsit hátratántorodtam. Egy tizenéves forma gyerek volt az, aki illedelmesen bocsánatot kért, majd elrohant. Pár másodperc sem telt el, amikor észrevettem, hogy nem csak a gyerek futott el, hanem az erszényemnek is lába kelt.
- TOLVAJ!! FOGJÁK MEG!! – sikítottam fel és rohantam utána, próbálva elkapni a kis enyves kezű mocskot. Pár ember próbált segíteni, azonban főként üres fülekre talált sikításom, a gyerek pedig nagyot kacagva – amitől még idegesebb lettem – elfutott. Egy darabig még kergettem, azonban amikor rájöttöem, hogy sikertelen a művelet, lihegve támaszkodtam térdeimre, és fújtam kicsit ki magam, majd folytattam utamat az eredeti úticélom felé. Kocsmába betérni pénz nélkül… ez is egy gyönyörű művelet.
Be is tértem egy Rühes Macska névű kocsmába, azonban ahogyan kinézett, az rosszabb volt mint gondoltam… a szagról meg inkább ne is beszéljünk.
Odasétáltam a pultoshoz, és a pultra támaszkodva vettem fel fekete táskákkal díszelgő szemeivel a szemkontaktust.
- Elnézést, uram, kicsit furcsa kérdés lesz, de meg tudná mondani esetleg, hogy hogyan tudnék csatlakozni a hadtáphoz? – próbáltam kicsit illedelmesebb lenni az alapjáratnál, elvégre egy ilyen helyen nem akartam semmiképp sem felhívni magamra a figyelmet.
- Hát... Elmegy a barakkhoz... Vagy a nagytemplomhoz... Ottan gyűjtik az adományt... Szakácsnő maga... Vagy... Ááááá értem. – vetette rám fáradt tekintetét.
– Mit ért? – néztem rá szúrósan, az utóbbi megjegyzésen kicsit értetlenkedve.
- Mindenki úgy keres pénzt, ahogy tud. De a sereg mellett jó dolga lesz, megszedheti magát. Szóval a barakkoknál próbálkozzon inkább, nehogy elküldjék a templomtól. – vonta vállát. Nem értettem teljesen az öreget, de bőven elég információt kaptam.
- Köszönöm. - biccentettem neki, és elindultam a reguláris sereg barakkjaihoz. Nem volt valami nehéz dolgom kijutni, viszonylag egyszerű az út oda. Ahogyan az utakat róttam, hallottam egy beszélgetést, ami a pulzusomat körülbelül a duplájára emelte.
„- Hallottad mi történt az éjjel Zöldmocsarasban?
- Azt mondják kivezényeltek egy osztag templomost!
- Bolond! Elég három, hogy megfogjanak valami hullasétáltatót.
- Lemészárolta a fél falut!
- Á nem, csak a kocsmában lévőket.
- Nem a templomban volt? „
Kicsit megálltam, próbálva megnyugtatni magam, mélyen véve a levegőket. Elvégre nem tudhatják, hogy én voltam az, a másik pedig, hogy még észre sem vettek, csak tovasétáltak. Mikor végre a barakkokhoz értem, akkor láttam, hogy mekkora nagy készülődés van a határra menetelt illetően. Megannyi szekér, a katonák nyüzsögtek, pakolták fel az ellátmányokat, fegyvereket, sátrakat, és a háború egyéb szükséges eszközeit. Mivel senki olyasmit nem láttam, aki különösebben kitűnt volna a katonatömegből, ezért hasraütés szerűen kiválasztottam egy kisebb beszélgető csoportot, akikhez eligazításért fordultam.
- Elnézést, uraim! Meg tudnák mondani, hogy van-e még lehetőség csatlakozni a hadtáphoz? – mondtam, amire elég erősen végigmértek.
- Aztán mit akar egy sötét tünde lányka a hadtápnál he? – felelt otrombán az egyik.
- Dolgozni...? – forgattam a szemeimet.
- Hehh... Ne várj nagy fizetést leány. - jegyezte meg az egyik, ekkor azonban egy fekete hajú emberférfi lépett be mellém. Oldalán könyv volt, köpenyt viselt… elég egyértelműen lerítt róla, hogy mágiahasználó.
- Urak! Több tiszteletet! Nem látják, hogy a hölgy varázsló?
- Tényleg az lennék? – néztem színlelt meglepődöttséggel az emberférfire, aki az imént lépett mellém.
- Ugyan kisasszony, messziről lerí magáról! A köpeny a könyv... – paskolt rá sajátjára, egy mosoly keretein belül.
- Manapság... nem is tudom, hogy mi vagyok. – tűrtem zavartan fülem mögé a hajamat. - Azt tudom, hogy szeretnék csatlakozni a hadtáphoz. Tudna ebben segíteni nekem? – pislogtam nagyokat, oldalra biccentve fejemet.
- Hát hogyne! Magam is a frontra tartok. Jöjjön felkéreckedünk egy szekérre. – csapott is azonnal az alkalmon.
- Remek! – mosolyogtam rá, és követni kezdtem, hagyva, hogy intézkedjen kicsit helyettem is, úgy sokkal kényelmesebb. Elég egyszerűen sikerült szerezni egy szekeret, amire felszállhattunk. Főként krumplis – és liszteszsákok voltak, így viszonylag kényelmes helyünk is volt.
- Két óra múlva indulunk. Daniel. - nyújtotta felém a kezét bemutatkozásként.
- Lexa. Mi szél fúj egy mágust a frontra? – mosolyogtam rá szarkasztikusan, miután elfogadtam kéznyújtását.
- A megállapodás. A mágusok céhe itt délen köteles csatamágusokat adni a seregnek. És magácskát?
- Valahol fel akarok villogni a pompás főzés tudományommal, és mi jobb hely erre, mint erős, izmos katonák között, akiknek szükségük van az ételre. – kacsintottam egyet, próbálva fedni a gyenge hazugságot arról, hogy tényleg érdekelnek az erős, izmos férfiak.
- Ne haragudj de... Az utolsó, amire gondolnék az, hogy szakácsnő vagy. – nevetett fel.
- Nem... nem hiszel nekem? – színleltem felháborodottságot, kitágult szemekkel bámultam rá. - Hát miért, akkor mire gondolsz, mi vagyok én? Már így, a mágus-léten kívül.
-  Mágusként nem hiszem, hogy sok időd lenne másra... De ha a mágián kívül jut időd hobbira, akkor kérlek taníts, ó mester!
- Pedig sok hobbim van. Nagyon szeretek például temetőkben, koporsókban fürdeni az általam lemészárolt emberek vérében. – dőltem hátra, miközben teljesen komoly arccal bámultam rá. Mikor ezt kimondtam, ő éppen inni akart, azonban nem igazán sikerült neki, felröhögve köpte ki a vizét. Viszonylag összeszedte magát, majd teljesen szenvtelenül rám nézett.
- És mit akar egy nekromanta az északi fronton? Ha nem vezényeltek ki nem egy életbiztosítás.
Miközben kiköpte a vizét felnevettem, azonban amikor elkezdett beszélni, teljesen lefagytam.
- Elnézést, megismételné? Szerintem félreértettem valamit. – kezdtem zavartan vakarni a tarkómat, miközben lábaimban teljesen megfeszültek az izmok. Ők már úgy érezték, hogy ideje lenne futni.
- Jól hallotta, azt kérdeztem minek meg egy nekromanta az északi frontra? Nálunk kevés az önként jelentkező. - vett elő két almát, egyiket rágcsálni kezdte a legnagyobb nyugalomban, míg a másikat felém nyújtotta. Kezemet elutasítóan nyújtottam ki felé, majd megráztam a fejemet az alma felajánlás terén. Titkolózni nem volt értelme, elég egyértelmű volt, hogy tisztában van vele, hogy nekromanta vagyok. Viszont az, hogy ilyen teljes nyugalommal mondta, némi reményt adott.
- Északra kell jutnom. Legyen elég ennyi.
- Ahogy akarod, Lexa. – kezdte enni a másik almát is. - De észak nem olyan barátságos hely ám, mint dél. Inkvizítorok mindenütt, és már eleve eléggé kilógsz ott a hegyes füleiddel. – Ekkor kikaptam a kezéből az almát, és keresztbe csapva lábaimat, idegesen kezdtem rágcsálni.
- Hát akkor majd húzok egy csuklyát... – emeltem magasba a szemöldökeimet.
- És attól csak még feltűnőbb és gyanúsabb leszel.. – kontrázott rá.
- Akkor majd a hajam alá rejtem... - haraptam bele idegesen az almába. - Még is, mire akarsz kilyukadni? Mit akarsz tőlem?
- Csak arra, hogy lehet, ha kedvesebb lennél lehetne egy barátod aki talán tud neked segíteni az átjutásban és elláthatna egy csomó jó tanáccsal.
- Én... Sajnálom. – színleltem némi megbánást, majd arcomat oldalra fordítva, visszanyújtottam felé az almáját.
- Eddig még nem sokan támadtak le, hogy mi a tervem egy nekromantaként. Nem vagyok hozzászokva ezekhez a szituációkhoz. - mentegetőztem.
- Semmi baj. Ti sötét tündék amúgy is fura népek vagytok. – mosolygott rám.
- Huhh... hát még a nekromanta sötét tündék – ráztam a fejemet. - Na azok az igazán furák!
- Veszem észre. – nevetett fel. - Észak viszont tényleg nem való a magadfajtának, semmilyen szemszögből. Elhiszem, hogy jó okod van odamenni, de nem árt, ha felkészült vagy.
- Hát akkor készíts fel, ó Észak-Nagymestere – dramatizáltam kezeim mozgatásával. - Én meg megtanítalak cserében, hogy hogyan legyen hobbid a varázslás mellett. Mit szólsz?
- Jól van Lexa, áll az alku. Nem is tudod én mennyivel jobban jártam!

Felhasználó profiljának megtekintése

4 Re: Magánküldetés: Kisokos nekromantáknak 101 on Csüt. Jan. 18, 2018 6:10 pm

Lexa Warde

avatar
Nekromanta Halálpap
Nekromanta Halálpap
A szekér fakerekei nehézkesen kezdtek forogni, szinte éreztem, ahogyan sóhajtva nyöszörögnek a sok súly alatt. Az út alatt rengeteg hasznos tanáccsal látott el Daniel. Az álnevektől kezdve, még az öltözködési tanácsadásra is volt ideje kitérni, és hihetetlenül sok információval, ötlettel és tanáccsal látott el, ami még a jövőben hatalmas kincs lehet. Nagyon nagy boldogsággal töltött el, hogy valaki ennyire aggódik miattam és ennyire a lelkére veszi a sorsomat, azonban ugyanakkor ennek az egész édes kedveskedésnek volt némi fanyar utóíze is, ami miatt nem tudtam magamat teljesen biztonságban érezni. Az, hogy nem tudtam értelmes okot megragadni arra, hogy miért is teszi ezt, rémisztő volt. Muszáj volt kiderítenem az okait, hogy a komfortérzetem ne legyen egyszerre az égben és a föld alatt, de azt sem szerettem volna, hogy támadásnak könyvelje el – ismét – így próbáltam visszafogni magam.
- Hogyan lehet az, hogy ennyire nem érdekel a kilétem? Mármint... gyakran vagy nekromanták társaságában, hogy ennyire közömbösnek tartasz? Sikítva köveznének meg engem, ha helyetted valaki más ülne most velem szemben. – döntöttem oldalra fejemet, rá kérdően nézve.
- Vannak mágusok, papok, nekromanták, druidák... Tudta, hogy a kereszténypapok a régi idők druidáit élve égették el? Vagym hogy a rúnamágusok is papjai voltak az őseinknek? A nekromanta éppen ellenség, de lehet, hogy ötszáz év múlva ugyanolyan természetes lesz, mint ezek. Ameddig nem bánt senkit, addig engem nem zavar kit mi érdekel. – Hangja nagyon nyugtató volt, ahogyan az érvei is teljesen logikusak és reálisak voltak. Igazi felüdülés volt a tény, hogy akivel ennyit beszélgethettem, az egy igazán értelmes és felvilágosult ember.
- Tényleg? - képedtem el teljesen az információk hallatán, majd előbányásztam a kis jegyzetfüzetem - ami inkább kötet volt, mint füzet - és felcsapva a szinte teljesen üres "Mágia" oldalnál ölembe tettem. Előkotortam egy tollat, és némi tintát is egy bőrzacskó aljából, majd kipattintva a dugót a tintaüvegcséből, belemártottam a tollat, és írni kezdtem azonnal az imént elmondottakat.
- Igazán nagyszerű diák lennél egy akadémián. – mondta. Nem tudom, hogy ez bóknak számított-e, de azért én elkönyveltem annak.
- Nem igazán hinném, hogy akadémiára való vagyok... – tűrtem hátra hajamat a fülem mögé, és a papírról fel sem nézve folytattam a jegyzetelést. - Én csak... csak keveset tudok, és szeretnék ezen változtatni. – közöltem vele az egyszerű tényeket, melyeknek igazsága szomorúságba borította arcomat.
- Na abban az esetben tényleg nem lesz időd hobbira. – utalt vissza a korábbi beszélgetésünkre. - [/color] A könyvtárak rengeteg tudást halmoztak fel, többet, mint amennyit én elmondhatok, a mágiával kapcsolatban viszont nincs nagyobb tudástár az akadémiáknál. Persze ott aki nekromanciát gyakorol, azt kíméletlenül kirúgják. – [/color] Ahogyan sorolta, egyre jobban éreztem úgy magam, mintha a tény, hogy mennyire le vagyok maradva a koromhoz képest és mennyire, de mennyire keveset tudok másokhoz képest egyre jobban telepedett volna rá a mellkasomra, és nyomta volna azt. Lemondóan sóhajtottam.
- Azt valahogyan sejtettem. De azt hiszem nincsen nagyobb tanító, mint maga a világunk. – tettem pontot az utolsó jegyzet végére, majd visszatettem mindent eredeti helyére.
- De kegyetlenebb sincs.
- Azt hiszem, ezzel nem vitatkozhatok. – sütöttem le szemeimet, és dőltem hátra

Az esték elég jó hangulatban teltek, csak nem az én számomra. A többi mágus általában összegyűlt a tűz körül, ahova gyakran invitáltak engem és Danielt is, azonban én nem igazán szorgalmaztam a részvételt a közös társalgásokban annyira, mint társam, aki minden este csatlakozott hozzájuk, akármennyire is keservesen néztem a jóízűen kacagó fiatalokat a karaván mellől összekuporodva, egyszerűen nem éreztem biztonságosnak, hogy odamenjek hozzájuk. Danielnek csak pár percbe telt, hogy rám nézett, és már szinte a megszólalásomból kitalálta, hogy nekromanta vagyok. A gondolatra is kirázott a hideg, hogy mi lenne, ha valamelyik rájönne mivoltomra, miközben messze nem úgy viszonyul a nekromanciához, mint Daniel.  Azonban ahogyan teltek az esték, és egyikről a másikra egyre szomorúbb és magányosabb lettem, egyre inkább vágyakoztam társaságukra. Nem azért, merthogy mennyire szimpatikusak voltak és mennyire szívesen bájcsevegnék velük, hanem belegondolva abba, hogy mennyi információt tudhatnék meg, amiről másképp lehet, teljesen lemaradnék, hatalmas késztetést keltett bennem arra, hogy csatlakozzak hozzájuk, így egyik este így is tettem, azonban az elég hamar kiderült, hogy nem számított a jó döntéseim közé.
- Úgy hallottam razziáznak a templomosok megint. Még a zsinati gárdát is bevonták. – mondotta éppen egyikük, ahogyan a tűz mellé értem. Ahogy ott álltam, a félelemtől lebénultak végtagjaim. Szinte futni akartam, vissza a szekerem sötét sarkába mely oly biztonságot és nyugalmat sugárzott, azonban hamar rájöttem, hogy ez nem lenne valami okos, így nagyot nyelve kényelembe helyeztem magam az egyik tuskón.
- Tényleg?  - kérdezte Danie. - Mi történt?
- Azt mondják valami nekromanta ribanc őrjöngött egy déli faluban. Megölette a férfiak felét, öt özvegyről biztos tudok, aki ott maradt. – kezdte mesélni a történeteket.
- Jah, ezt én is hallottam, sőt, a hugom barátnőjének az apja is közöttük volt. Még én is adtam kölcsön a temetésre. – mondta egy másik. Ez a pontja a beszélgetésünknek szinte mellbe rúgott. Elvettem megannyi ember életét, olyanoknak, akiknek családjuk volt. A saját kedvem érdekében több ember életét keservessé pecsételtem, miközben nekik közük sem volt hozzá. Jól van ez így? Ártatlanok voltak. Semmit sem tettek azért, hogy kiérdemeljék ezt a sorsot. Viszont, a „jól van ez így?” kérdést nagyon sok helyről megközelíthetjük. Jól van az, hogy egy kifejezés alá csoportosítanak minden egyes nekromanciát gyakorlót, és korukra, helyzetükre, életük minden egyes helyzetére szemet hunyva foggal, körömmel harcolnak a teljes kipusztulásunkért? Jól van az, hogy egy kibaszott, átlátható hazugság miatt árva lettem és még az egyetlen egy embert, akit mindennél jobban szerettem, a testvéremet elragadták tőlem? Üressé téve engem? Megszűntetve ezzel azt, hogy a létezésemnek értelme legyen? Halottként mozgok egy elő testben. Azóta nem az én szívem pumpálja a vérem testembe. Az én szívem abbahagyta a lüktetést már évek óta. Csak sajnos a testemé még nem… Semmi sincs jól. És sosem lesz.
Igen. Elvettem megannyi ember szívverését, és ártatlanok életét keserítettem meg. Életük befejezetlen lett, és álmaik sosem fognak valóra válni. Egyszer még értékes emberek voltak célokkal és milliónyi érzéssel, azonban mára nem többek már, mint rothadó tetemek elföldelésre várva. És annak a gondolata, hogy én erre képes voltam, olyan különös bizsergést okoz a testemben. A hatalom mámora különös, de felfoghatatlanul kellemes.
- És úgy gondolják, hogy újra lecsaphat?
- Ki tudja? De elég nekromanta nagyúr próbálkozott már a mocsárból, és amúgy se járnak jó idők. A háború lángjai újra fel fognak csapni Gustav trónra kerülésével, de hallottam pletykákat valami új és hatalmas ellenségről is. Nem kockáztathatnak, hogy megint a holtakkal kelljen harcolni, volt belőle elég az utóbbi időkben. – és most jött el a beszélgetésünk annak része, amiért én jöttem.
- Ez tényleg igaz, én is hallottam szóbeszédeket erről Hellenburgban. – próbáltam útközben becsatlakozni a beszélgetésbe, elnyomva a vadul kalapáló szívemet, hogy ne legyek véletlenül sem feltűnő. Amikor az új és hatalmas ellenség feljött, kérdően néztem a mágusra.
- És miről szólnak azok a pletykák? – ráncoltam szemöldökömet.
- Azt mondják, új egységet képeznek a protestánsok, valami szentségtelen ellenség ellen, ami őrületet terjeszt. De persze hivatalosan mindent tagadnak. –
- Nem akarnak pánikot. – Bólogatott bölcsen Daniel.
- Elég... rémisztőnek hangzik. – próbáltam jól hazudni, s összekuporodtam. A gondolatba, hogy köze van ehhez a grimoárnak amit keresek, szinte beleborzongtam.
- Nos ameddig azt se tudjuk mi az, nincs is mitől félni. Lehet csak újabb történet, amivel a gyerekeket riogatják. – mondta vállat vonva, miközben én a mondata második felére teljesen kiakadtam. Gyerekeket riogatnak szándékosan?? Mekkora barbár nép… Undorítók.
- Mind a sárkányok... – szólalt meg egy újabb srác.
- Jajj Rudolf ne gyere már megint azokkal a rohadt gyíkokkal, sárkányok nem léteznek! – Hatalmas késztetést éreztem arra, hogy elővegyem a kis jegyzetemet és szorgalmas diáklányt játsszak, de túl feltűnő lenne. Apropó a feltűnőség… Kezdtem biztossá válni abban, hogy Daniel sejti… sejti?... nevetséges, Biztos voltam benne, hogy tudja, hogy én rólam beszélgettek barátai az előbb. Kíváncsi voltam, hogy a következő beszélgetésünknél, hogyan fog hozzám viszonyulni. Majd miközben elmélkedtem, teljesen kizárva a többieket, az ő beszélgetésük vidámabb témák felé terelődött.

Az elkövetkező pár nap elég eseménytelenül telt, semmi különösebb beszélgetésünk nem volt Daniellel, csak a szokásos. Adott még pár tippet a túlélésem érdekében, néha volt köztünk egy kis bájcsevej, de itt ki is fújt a határig tartó utunk napjainak érdekessége, azt leszámítva, hogy elég gyakran láttam templomos csapatokat. Első gondolatom természetesen a razzia volt, azonban próbáltam magamat azzal nyugtatgatni, hogy biztos a háború miatt vannak ennyien a határ közelében. Elvégre biztosan nem én vagyok az egyetlen nekromanta, vagy templomos elől különböző okokból menekülő, aki azért jön erre, hogy a határ másik felén lélegezhessen. Ahogyan a határra értünk, mindenki azonnal nekiállt szedelőzködni.
- Jelentkezzenek Malcolm ezredesnél! Ő vezeti a varázsló divíziót! – jött a parancs egy idősebb tiszttől, a köpenyesek pedig meg is indulnak arra.
- Hát akkor... Ez a búcsú. – lépett oda hozzám Daniel. - Ne felejtsd el, amiket mondtam. Merre mész most? – apáskodott még egy kicsit.
- Ne!... Ne menj! - fogtam meg gyorsan a kezét riadtan. Daniel közelebb nőtt a szívemhez, mint szinte bárki, amióta ebbe az új, furcsa világba cseppentem. Tudtam, hogy kötelessége van, és nem jöhet velem. De még is, nehéz volt elengedni. Annyira kezdtem már megszokni a jelenlétét.
– Lehet, még találkozunk. Már ha nem ölnek meg az északiak. – bökte oda szúrósan, de azért ő is megfogta a kezemet.
- Ez nagyon bíztató. Egyébként a Pusztaföldre megyek. Egyéb más tanács, a kismillió felett, amiket adtál? - mosolyogtam rá bájosan.  
- A pusztaföld? – kérdez vissza meglepetten. - Vigyél magaddal meleg ruhát és... Mondanám, hogy vigyázz az élőholtakkal... Pár éve volt ott egy nagy csata, egész veronia képviseltette magát rajta, aztán ki tudja mi csatangolt el.
- Meleg ruhát? – nevettem fel - Van kölcsönben? Vagy szerinted hol tudok itt venni? – tártam szét karjaimat. Még mindig meg voltam bennem az ösztön, hogy minél jobban kerüljem a nekromanciáról szóló témákat. Még akkor is, ha Danielről volt szó. Pedig az, hogy élőholtakkal nyüzsgő, amiből kiindulva akár nekromantákkal lakott területre utazok, nagyon nagy izgalmat idézett elő bennem. Lehetséges, hogy ez a nagy csatának a maradványait újra használva akarnak valami hatalmasat teremteni? Amiről még az egyik nap beszélt az egyik mágussrác. Elvégre a nekromancia erről szól. Újra hasznosításról. Lehet, hogy a grimoárnak is köze van ehhez? Száguldozott elmém, miközben minden egyes gondolatra egyre nőtt a pulzusom.
- Venni? Itt már sehol, erre Hellenburgban kellett volna gondolnod. Ellenben... – ismét elvigyorodott. - Elveheted valaki másét, vagy szerezhetsz a hadtápból is...
- Segítesz? – döntöttem oldalra fejemet, nagyokat pislogva rá. - És közben mesélhetnél erről a... nagy csatáról, ami ott ment. – túlságosan érdekelt a téma, nem bírtam ki, hogy ne kérdezzek róla.
- Lopni? Nem. Én nem vagyok tolvaj. De mesélhetek a csatáról ha nem rohansz.
- Miért, én úgy nézek ki? – léptem hátra, szúrósan nézve rá. - Akkor... menjünk a hadtáphoz, mondd, hogy lázas vagyok, és kell valami meleg ruha, vagy mit tudom én... – nyafogtam kétségbeesetten, hátha akkor segít. - Nem rohanok. – böktem oda durcásan, de azért aprót mosolyogtam.
- Rendben, egy próbát megér. – sóhajtott nagyot. - Azt hiszem erre láttam őket. – azzal megindult egy irányba. - Tényleg elég elszigetelten élhettél, hogyha nem hallottál még a holtmezei csatáról. A pusztaföldön vívták meg, Dél és Észak utolsó nagy döntő csatájának szánták szóval felvonult mindenki. Velünk a démonok és a vámpírok, Északkal pedig a tündék és sötét tündék egyesített serege. Ám mielőtt még összecsaphattak volna azt mesélték megjelent a sötét apostol egy ghoulja, és megölte Károly királyt, utána pedig a földön megjelent egy hatalmas rúna, de több mérföld nagy, és a mentén mindenhonnan élőholtak másztak elő. Azt hiszem az volt az első, hogy összefogott dél és észak, és együtt legyőzték a holtakat, bár azt pletykálják, hogy a tieidnek volt végső soron a legnagyobb szerepe abban, hogy végül legyőzték őket. – foglalta össze menet közben. Nem volt szükségem jegyzetre, minden egyes szava szinte forró vasként égett bele elmémbe, olyan nagy hatással volt rám ez a sok nekromanciával kapcsolatos információ. Ámulatba ejtett, hogy miket lehet vele elérni. Észak és Dél összefogását, szinte a világ leigázását… Hatalmas erő volt, melyet mindennél jobban magamnak akartam. Mindaddig, amíg rá nem jöttem, hogy már az enyém. Csak meg kell tanulnom használni. A gondolat, hogy csak rajtam múlik, hogy képes leszek-e ilyen volumenű tetteket véghezvinni, csontig bizsergetett.
- Váó... Nos, igen. Teljesen elszigetelten éltem. De elég monumentálisnak hangzik. – azonban valami nagyon nem hagyott nyugodni. - Várj egy picit... sötét apostol? Ő valami nagy nekromanta? – játszottam a butát. Egyértelműen az volt már a nevéből kiindulva, de muszáj volt minél velősebben és részletesebben megtudnom róla minél többet. Amikor feltettem a kérdést, életemben először láttam Danielt komolyan döbbentnek.
- A sötét apostol a szervezetetek vezetője! Nem egy nagy nekromanta, hanem a legnagyobb egész veronián.
- Szervezetünk vezetője? Nem, egész biztos vagyok benne hogy Túlvilági Hírnök volt a neve... De ő is csak egy csaló volt. – mondtam értetlenkedve. Csak egyre jobban kuszálódtak össze a szálak, és kezdtem teljesen elveszni. Nem az egyszerű tényben, hogy vannak különféle szervezetek, mint a mienk, és hogy van egy hatalmas, amit a Sötét Apostol vezet, hanem, hogy hány fajta ilyen szervezet lehet… mennyi alternatíva, mennyi tudás és különféle mágiahasználat.
- Nos, a világ számára a Sötét Apostol az ismert nekromanta vezető, eddig csak ő tett világméretű megmozdulásokat, és uralta a kísértet szigeteket nem sokkal ezelőttig. – közölte a srác. - A te szektád vezetője lehet azt hitte, hogy a babérjaira törhet, de ez teljesen kizárt. – mondta, és teljesen egyet értettem vele. Egy hazug patkány mint ő, soha nem lehetne olyan erős, mint a Sötét Apostol, legalább is az eddig hallottakból kiindulva. Felfoghatatlan volt számomra, micsoda erejű nekromanták léteznek ezen a világon.
- Azta... – képedtem el teljesen. - Van rá bármi esély, hogy felvegyem vele a kapcsolatot szerinted? Hatalmas embernek tűnik.
- Ha elég erős leszel, biztosan meg fog keresni. Oka van annak, hogy nem szaladgál a világban rengeteg szabadúszó, és hogy a nekromanták képesek voltak egyáltalán összefogottan állni a sarat, és megszorongatni az emberek egyesített seregeit. – Szavai nagy boldogsággal töltöttek el.
- Remélem. – sóhajtottam nagyot. - Ugyanakkor... azt is remélem, hogy nem kell majd ellened harcolnom. – húztam a számat. - Rendes srác vagy, Daniel.
- Te pedig rendes lány vagy, Lexa. Én is sajnálnám. – mondta, miközben kezdtük a ruhás osztaghoz érni. Hatalmas volt, megannyi nyitott sátrak tele köpenyekkel, nadrágokkal, zekékkel, mind hatalmas kupacokba felhalmozva.
- Elnézést... uraim. – szólítottam meg pár ott sürgölködő embert. - Van rá esély, hogy kölcsön kaphatnék pár ruhát?
- Minek kell az neked? – mordult rám azonnal. - Szinte kánikula van!
- Tényleg ilyen nehéz odaadni nyáron egy zekét meg valami nadrágot? – forgattam a szemeimet. Hihetetlen volt számomra, hogy lehettek ennyire kicsinyesek az emberek.
- Na idefigyelj kislány! Minket itt elszámoltatnak! Leltár van, és ha valami hiányzik, akkor azt levonják a zsoldunkból, vili? – A pénz. Ha egy valamire rájöttem, nem számít mekkora összegről volt szó, mindig a körül forgott minden. Émelyítően gusztustalan rendszer.
- Szóval itt egy ruharaktár, kismillió ruhával, ahonnan nem lehet elvinni ruhát, mert leltározzák? – szöktek fel szemöldökeim a magasba. - Oké, mi lenne ha: fizetek, elviszem a ruhát, visszahozom, visszaadjátok a pénzt.
- Letét, ez már korrektebb! Kétszáz váltó. – Mondta, majd akartam is volna kiperkálni, amikor belém csapott a felismerés, hogy az az átkozott kölyök megszabadított az erszényem súlyától. Kicsit hátra léptem, majd Daniel felé fordultam.
- Tudom, hogy azt fogod hinni, hogy lehúzlak... De Hellenburgban egy utcakölyök ellopta az erszényemet... Kitudnál segíteni? – pislogtam rá nagyokat.
- Hát jól van. Nincs nálam kétszáz váltó, de a nevem Daniel Stadler, írják a nevemre, és ha nem hozza vissza, vonják le a zsoldomból... – jelentette ki, éreztem, ahogy szavai a föld felé repültek, olyan súllyal mondta. Már kezdtem sajnálni szegényt. Erre a férfi mordult egyet, majd elkezdett kutakodni egy nadrág-zeke-köpeny csomag után.
- Így legalább reménykedhetek, hogy visszajössz. – Villantott rám egy hatalmas vigyort. Édes volt.
- Köszönöm szépen! – hálálkodtam hamis mosollyal arcomon, és gyorsan magamhoz vettem holmimat. - Azért reménykedtem benne, hogy ha elveszek, azért te keresnél meg... – biggyesztettem le ajkaimat.
- Nos, a pusztaföld elég nagy... – csóválta meg a fejét. - És mivel nem mondtad meg merre keresselek, így minden bizonnyal összefagynék az ott töltött évek alatt. Vagy prémvadásszá válnék... Vagy nekromantává...
- És ez nem éri meg egy olyan lányért, mint én? – tettem kezeimet az arcomra, miközben leejtettem államat. - Ez azért elég rosszul esik, Dan... – húztam a számat. - De ne aggódj. Visszajövök még. – Mondtam ki határozottan, amikor kilencven százalékig biztos voltam benne, hogy nem fogok. - Köszönök mindent. Tényleg.
- Szívesen. Remélem, látlak még, és bármit is keresel odafönt, sok sikert. - intett neked búcsút a férfi, miközben a kis durcáskodásom teljesen ignorálta. Érdekes szerzet volt. Sokkal több gondolat volt benne, mint amit kimutatott. És ha egy valamit megtanultam, az az, hogy az ilyen emberek veszélyesek lehetnek. Búcsút intettünk egymásnak, majd kevésbé feltűnő ruhába vedlettem át. Miközben a front felé tartott utam, mikor megállított egy szőke férfi, teljes nehézpáncélzatban, kék palástja lebegett a nyári szellőben.
- Állj! Ellenőrzés. Melyik szakaszhoz tartozik? – rontott rám.
- A hadtáppal jöttem, uram. – mondtam ki, azonban a gyors reakciómra hamar rájöttem, hogy nem volt jó ötlet ezt mondani. De hála istennek tudtam korrigálni a hibámon.
- Nem azt kérdeztem kikkel jött, hanem hogy melyik osztag! – förmedt rám.
- Én... - kezdtem habogni. – A varázslókkal vagyok. Malcolm divíziójában. - kerestem elő gyorsan a könyvemet, és koppantottam rá kettőt, próbálva elkerülni azt, hogy akkor azzal bizonyítsam be, hogy varázsoljak.
- Szóval varázsló eh? Jól van, kérnék egy nevet... A varázslókat különösen számon kell tartanunk még néhány hétig... - sejtettem, hogy a razzia volt az egész mögött, így gyorsan rávágtam.
- Josephine. Josephine Flinch. – böktem oda az elsőt, ami eszembe jutott. - És ez miért van, ha szabad megkérdeznem? – ráncoltam homlokaimat, miközben ő egy papírra firkálta fel álnevemet.
- Szökött nekromantát keresünk. Ha engem kérdez szerintem ostobaság ez az egész, ugye mindenki azt mond, amit akar, de a zsinati gárda ragaszkodik a listához. Hova valósi?
- Aki azt a nagy perpatvart csinálta abban a kisfaluban? – döntöttem kicsit oldalra a fejemet. Ez a mellkasszorító érzés, egyre borzasztóbb és borzasztóbb kezdett lenni. Akárhova mentem, bűnösnek éreztem magam, minden erről szólt, mintha akkora dolog lenne. Pedig én csak azt tettem, amit helyesnek gondoltam. Nem értettem, hogy ha mindenki azt teszi amit helyesnek gondol, akkor nekem miért kellene szenvednem miatta.
- Hellenburgi vagyok.
- Szóval hallott róla? Magányos nekromanta Draugr óta nem csinált ekkora mészárlást. Szóval Hellenburg... Az akadémia küldte magát is?
- Igen, mindenki erről beszél. Pláne hogy ilyen közel történt Hellenburghoz. És igen, kötelességünk itt lenni.
- Nos igen... Nem irigylem magukat. Jól van Frauline, remélem a társai majd igazolják. Ne menjen túl közel a határhoz, veszélyes lehet. – mondta, majd azzal búcsút intett. Újra kezdtem könnyen lélegeztem
- Úgy lesz uram. – intettem én is, majd folytattam utamat. De előtte körülbelül csak fél percig egy helyben álltam, és próbáltam megállni, hogy a sok izgalomtól elhányjam magam. Nagyon szerencsésnek tudhatom magamat eddigi utamon. Remélem ez nem fog változni. Erőt vettem magamon, majd határozott lépéseket tettem a határ felé, miközben elmémben száguldoztak a gondolatok.

Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.