Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
Játékostárs kerestetik

Szer. Szept. 02, 2015 10:01 pm by Jerobeam

Ha valaki esetleg ismerkedésre, küzdőtéri párbajra vagy bármi egyébre tárat keresne, itt …

Comments: 61

Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 96

[Frakcióküldetés] What future brings...

Csüt. Júl. 04, 2019 2:02 pm by Serene Nightbough

Kedves tündék!
A visszajelzések alapján készen álltok, hogy eldöntsétek, milyen jövő vár …

Comments: 7


You are not connected. Please login or register

Azonnali: Egy legenda kezdete

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1Azonnali: Egy legenda kezdete  Empty Azonnali: Egy legenda kezdete on Pént. Júl. 14, 2017 9:56 pm

Ciel Eisenschnittel

Ciel Eisenschnittel
Felderítő Kapitány
Felderítő Kapitány
Az ember nem hősnek születik, ahhoz, hogy elérje a legendák szintjét hosszú utat kell bejárnia, s éppenséggel ideális esetben ezt teszik a karakterek a mindennapos játékok, kalandok során... Ám ennek kezdődnie kell valahol, s ezen azonnali témája pontosan ez lesz! Izzadtság, vér, nyögések, sírás... Kivételesen nem kell semmilyen szégyentelenségre gondolni, szimplán a szülés gyönöyrű és áldott folyamatára! Mutasátok meg, kedves játékosok, hogy miként is született meg a karakter, lehetőleg ezt úgy kivitelezve, hogy megismerhessük egy kissé a karakter szüleit is az örömtelei esemény apropóján. Megkönnyebbülés könnyei, mókás vita az apuka és az anyuka között? Esetleg szívfacsaró és megható pillanatok a szülésben haldokló édesanya körül? Puszta edge, ahol már most azonnal meg lehet mutatni, hogy milyen rettenetes is a karakter gyerekkora? Ezt mind rátok van hagyva!

Speciális szabályként megemlítem, hogy a démonok esetében nem az emberi élet születsését kell megmutatni, hanem az újjászületés utáni első pár zsenge pillanatot, a világgal való ismerkedést, hasonlók.

Sok sikert a munkához! 

Határidő: Július 29. 
Jutalom: 150 Tp illetve egy kis bónusz trinket.

Felhasználó profiljának megtekintése

2Azonnali: Egy legenda kezdete  Empty Re: Azonnali: Egy legenda kezdete on Pént. Júl. 21, 2017 10:18 am

Gloria

Gloria
Klerikus
Klerikus
Seamus Wildwind nyilakat készített. A várakozás hetei szinte elviselhetetlen hosszúságúra nyúltak, és lassan elfogytak azok a mindennapi tevékenységek, amikkel lefoglalhatta volna magát. Az első héten még ugrásra készen állt, várta a pillanatot, amikor a felesége végre azt mondja: „Itt az idő.” Csakhogy nem mondta se akkor, se a következő héten, a férfi pedig elfáradt az aggódásban. Szinte várta, hogy egyszercsak berontson a házába az egyik felettese, és mennydörgő hangon közölje vele: „Mr. Wildwind, a Tünde Királyságnak szüksége van a szolgálatára!” Ám ha még így is lett volna, ha a hazának tényleg szüksége lett volna rá, a tündéknél a születés csodája annyira szent volt, hogy még ilyenkor sem szólították volna el a leendő apát a neje mellől.
Elinornak persze könnyű volt. Az a makacs némber még kidudorodó hassal is egyenesen állt a király testőrségében, hiába kapta meg az eltávját, minden reggel megjelent a palota kapujában, hogy felvegye a szolgálatot. Neki meg maradt a felszerelése karbantartása, de legalább abban biztos lehetett, hogy senki más nem fog égetett indamintás nyilakkal lőni a csatában, kizárólag ő. Némi büszkeséggel nézett végig a művein, a miniatűr, csak nagyítóval értelmezhető vadászjeleneteken, a kacskaringós indamintákon és magnóliavirágokon.
A szél iránya megváltozott. A levegőben szinte szikrázott a hirtelen felgyűlt feszültség, a levelek addig kellemesen suttogó, megnyugtató hangja sürgetővé vált. Seamus felnézett az égre. A sötétzöld lombokon túl acélszürke felhők gyülekeztek, hogy éltető esővel öntözzék meg a természet kertjét. Bármennyire is furcsa volt, a férfi kedvelte ezt az időjárást, nem volt túl meleg, de már hideg sem, az esőillat frissessége pedig energiával töltötte fel a testét és a lelkét is. Ilyenkor, egy héttel walpurgis után, már érezték a nyár közeledtét, de a tavasz még utoljára nekik adta a legszebb virágokat és a legzöldebb pázsitokat. Lassan összepakolta a dolgait, és elindult az otthona felé. A szülei úgy döntöttek, visszavonulnak vidékre egy kényelmes kis házba, távol Zephyrantes nyüzsgésétől, a házat pedig a fiatalokra hagyták, hadd alapítsanak saját családot. Ezzel szerencsére még az apósa is elégedett volt, a hatalmas tölgy ágai közé épült több emeletes ház bármelyik tünde dinasztia ékköve lehetett volna. Könnyed léptekkel haladt, miközben egy májusi viharokról szóló könnyed nótát énekelt, amikor ismerős alakot látott meg az utcán botorkálni.
Elinor Wildwind botladozott. Akármennyire igyekezett egyenesen és határozottan járni, a lassan öt percenként rátörő görcsös fájdalom összerántotta minden izmát, elgyengítette a térdét, és még a lélegzetet is belé fojtotta. Még ahhoz is tetemes mennyiségű akaraterőre volt szüksége, hogy ne nyögjön fel fájdalmában minden alkalommal. Haza kellett mennie, mielőtt még a trónteremben esik össze, akkora szégyen pedig nem érhette. Forró kéz ért a derekához, és mikor felnézett, a férje szelíd arca volt előtte. A szöcskezöld szemek aggódással voltak tele, miközben áthúzta a nő karját a saját válla fölött. Ő volt az egyetlen teremtett lélek Veronián, aki előtt mert gyengének lenni.
- Seamus… Azt hiszem… Azt hiszem ez már az.
A férfi bólintott.
- Megyünk a druidákhoz. Ők majd megnézik minden rendben van-e.
Elinor megrázta a fejét.
- Ne. Vigyél haza… Kérlek… Lehet, hogy semmi nincs és ez már normális a vége felé.
A vadász persze pontosan tudta, hogy ez nem normális, csak akkor, hogyha a gyermekük úgy döntött, hogy kész elhagyni a védelmező anyaméhet, és ezzel a felesége is tisztában kellett legyen. Egyszerűen otthon akarta megszülni a babát, a saját ágyukban, a saját házukban, ahol biztonságban volt, és ahol nem kellett folyamatosan küzdenie a tekintetek kereszttüzével, akik mindig figyelik mikor botlik meg, vagy mikor mutatja gyengeség jeleit. Természetesen ez a rengeteg elvárás csak a nő fejében létezett, de ez nem az a pillanat volt, amikor erről Seamus újra vitát akart nyitni.
A látóhatáron lassan feltűnt a ház, és a bejárathoz vezető lépcsősor. Elinor határozottan indult el, de a férje megfogta és inkább ölbe vette.
- Fel tudok menni.
- Tudom. De lassú lennél, és lehet mire felérnénk, a lépcsőn szülnéd meg a gyerekünk.
A nő összeszorította a száját és duzzogva ölelte át a másik nyakát, és így valóban hamar felértek.
- Csinálok egy teát… Azt hiszem az most jól fog esni.
Seamus bólintott, és nyugodtan előkészítette a bögréket. Igyekezett nagy levegőket venni, uralkodni magán, hiszen a nő akit szeretett szenvedett, és neki kellett mellette állnia, főleg így, hogy senki mást nem engedett volna.
- Van egy teakeverék a kamrában, fájdalomcsillapító, talán elviselhetőbb lesz…
- Sérültem már meg, de az egy szelet torta volt ehhez képest. - nyögte a nő, miközben az asztal lapjába kapaszkodva igyekezett a tűzhely felé.
- Látom. Akkor nem vágtál ilyen fájdalmas arcot.
- Még délelőtt kezdődött….
A férfi majdnem elengedte a bögréket.
- Akkor miért csak most… - nem tudta befejezni. Elinor újra felnyögött, magasabb hangon, már a sírás szélén, a nadrágját majd pedig a parkettát is lassan folyó víz szerű folyadék áztatta el.
- Nem pisiltem be a fájdalomtól, mielőtt még…
- Nem is feltételeztem. Ez a magzatvíz lesz, mondták hogy ez várható. Hagyd a teát, öltözz át, én pedig elmegyek a druidákért.
- Inkább maradj itt velem…
Seamus haragosan vágta le a kezében tartott két bögrét az asztalra. Mindennek volt határa, és most érkeztek el odáig.
- Nem. Tudom, hogy utálod ezt a helyzetet, és gyűlölsz kiszolgáltatottnak lenni, de most az egyszer kérlek tedd félre azt a rohadt nagy büszkeségedet, vedd fel a hálóinged, és szüld meg a gyerekünket anélkül, hogy azon kéne aggódnom, hogy ha bármi nehézség adódik akkor nincs itt senki hozzáértő. Világos?
Elinor megszeppenten nézett vissza rá nagy, mandulavágású kék szemeivel. Kettejük közül általában ő volt a határozott, Seamus pedig a csendes, kompromisszumkész, aki jobban szerette a békességet, mint bizonygatni a maga igazát. Annyira meglepődött ezen a hirtelen kitörésen, hogy csak bólintott egyet, és további vita nélkül ment fel a szobájába, hogy átvegye a hálóingét.
A férfi közben azon gondolkozott, nyert-e már meg vitát valaha ennyire könnyen… Egyáltalán nyert már vitát a másfél éve tartó házasságuk alatt? De erre most nem volt idő. A szélnél is sebesebben rohant a druidaszentélybe. A vihar még diszkréten megvárta, hogy legalább a felesége hazaérjen, de utána teljes erőből tombolásba kezdett. Az eső hamar eláztatta a haját, a szél keresztülfújt a ruháján, de csak futott és futott…
A szentélyben már számítottak rá. Maab, egy idősebb druidanő sietett vele, bár szaladni nem volt hajlandó, menet közben legalább sikerült meggyőznie az izgatott apukát, hogy minden rendben lesz, és legalább háromszáz szülést sikeresen levezetett már.
- A felesége erős nő, ne féljen. - tette a nő a vállára a kezét. - És nézzen fel. Az ilyen időben született gyerekeknek a vihar a vérükben lesz. Tudta például, hogy ha jég zuhogna, vagy télidőben járnánk a gyermeke különleges kapcsolatot ápolhatna a vízzel…?
Seamus alig figyelt rá. Számolta a lépéseket hazáig, de az idő mintha lelassult volna a várakozás perceiben. Minél jobban sietni akart, annál inkább érezte vánszorgónak a lépteit. Végül odaértek… Elinor az ágyon feküdt, szaggatottan lélegzett, hosszú szőke haját pedig úgy átáztatta az izzadtság, mintha ő is kintről jött volna. Minden odakészített, amire szükség lehetett, törölközőket, forró vizet. Még az erejének a legvégén is volt annyi akarata, hogy minden meglegyen, amire emlékezett, hogy kell egy szüléshez. A bába-druida rögtön az ágy végébe térdelt, Seamus pedig a nő fejéhez állt inkább, hogy onnan tudja bíztatni.
- Jól van, szépen kitágult már. Még egy kicsi van hátra. Mióta vajúdik?
- Délelőtt… Valamikor délelőtt kezdődött. - sziszegte a leendő anya.
- Nagyszerű, akkor még olcsón megúszta, van akinek napokig is eltart…
- EZ MAGÁNAK OLCSÓ????
Újabb fájás következett, nagyobb és erősebb, mint az eddigiek, majd fél perc múlva még egy. Elinor üvöltött a fájdalomtól, a férfi pedig végtelenül hasznavehetetlennek érezte magát. Annyit tudott tenni, hogy megfogta a felesége csuklóját, aki ráfogott az övére, ahogyan a bajtársak szokták csata előtt. A drudianő ki akarta küldeni, de mikor meglátta a mozdulatot végül megadóan sóhajtott. Voltak dolgok a világon, amiket nem lehetett szétválasztani.
- Jól van, ez már jó lesz. Most pedig nyomjon, Mrs. Wildwind!

Két órával később Elinor aludt. A lepedő alatta és a hálóingje is barna volt az alvadó vértől, a haja csapzottan terült szét a párnán. Seamus úgy érezte, életük leghosszabb két órája volt, és ők még szerencsések voltak. A szülés komplikációk nélkül zajlott le, és együtt élték túl ezt is, egy csapatként, ahogyan mindent.
A tünde a faragott bölcsőhöz lépett, és felemelte a kislányát, aki számára a leggyönyörűbb kislány volt az egész világmindenségben. Az felébredt, de nem sírt fel, inkább érdeklődő, nagy malachitzöld szemekkel vizsgálta az apja arcát.
- Hagyjuk anyát pihenni, nagy küzdelmen vagytok túl. - suttogta Seamus a gyereknek, és megnyugodva vette tudomásul, hogy az még mindig nem ordított. Sőt… talán… Az egy kis mosoly lett volna?
- Nem tudom, hallottad-e a hangomat onnan bentről, de én vagyok az apukád, és örökké vigyázni fogok rád, és védelmezni foglak… Kicsi Loreena.


_________________
"Find the lady of the light gone mad with the night
That's how you reshape destiny"
Felhasználó profiljának megtekintése

3Azonnali: Egy legenda kezdete  Empty Re: Azonnali: Egy legenda kezdete on Pént. Júl. 28, 2017 11:29 am

Broken Triangle

"Felejts el mindent, amit a születés csodájáról papoltak neked. Felejtsd el, hogy a gyerekek Isten ajándékai, hogy Hold Anya kegyei...vagy hogy valami természeti áldás, amiről az elfek papolnak. Rohadtul semmi csodálatos nincsen benne. Láttál már egy nőt vajúdni? Ahogy ordít és sikít a fájdalomtól? Hol ebben a csoda? Én ott voltam a feleségem mellett, amikor életet adott második gyermekemnek. Ott voltam, amikor a gyermek megölte az anyját, és a fejletlen magzat  is csak az első felsírását élte túl. Hol van ebben a csoda? Az egyetlen csoda, ami történt az az, hogy fájdalmamban és dühömben kelt gyilkos vágyamból fakadó mészárlás után el tudtam menekülni a kis falunkból. Bár ebben se volt semmi csoda...ha nincsenek túlélők, nincsenek szemtanúk sem. A születés és a halál az élet rendje - mondják. Egy örök körforgás. De még is, milyen elvetemült, szemét és önző erő dönt arról, hogy egyesek köre mennyire rövid? Minden születésnek és halálnak van valami értelme, a Sors rendelte el így - mondogatják ezt a szánalmas barmok. Fiam születésének és halálának egyetlen oka volt csak: hogy mindenkit megöljek. De ha ezzel védekeznék egy bíróság előtt, hülyének néznének és elítélnének három év kötél általi halálra. Pont azok, akik hajtogatják, hogy a családom halála Isten akarata volt...az úgy nevezett Akarat is csak addig jelent valamit, amíg az Ő céljaikat szolgálja. Tehát, kérlek, ha még egyszer kimondja valaki előttem ezeket a szavakat, ne csodálkozzatok, ha kiírtalak titeket."
― Aelfsige


27 évvel ezelőtt (V.I.sz. 791)
  Crowne az ágy mellett álldogált, arcán sötét felhők suhantak át, ahogy a feleségét, Miranda Darkleaf-et nézte. A nő hosszú, barna haja csapzott volt, barna szemében most fájdalom és kín csillogott, amitől a szemei körüli ráncok csak még jobban összegyűrődtek. Az amúgy oly' erős és tettre kész, energikus nő fáradtan pihegett és erőtlenül szorította férje kezét. A férfi aggódva figyelte a most törékenynek és kiszolgáltatottnak tűnő feleségét, és szívébe aggodalom költözött. Valaki a háta mögött mocorgott egy széken és a viseletes ülőalkalmatosság hangosan nyikorgott egyet. Idegesen, villámló tekintettel fordult hátra, hogy a hirtelen szőke hajú, kék szemű elf druidára vessen egy pillantást. Az szokásos pimasz és nemtörődőm arckifejezésével dőlt hátra a székben, amitől az még jobban nyikorgott.
~ Bár csak összedőlne alatta a z a szar, és verné be a fejét...~
  Bukkant fel egy gondolat, amit rögtön el is hessegetett. Miranda halkan nyögni kezdett, ahogy a fájdalmai egyre erősödtek, s energiája fogyott. Férje visszafordult hozzá, és a kezében tartott poharat felesége arca elé rakta.
- Igyad csak meg drágám. Ez majd segíteni fog.
  Hangja biztató volt, és életében talán most először szedte össze annyira magát, hogy egy kedves mosollyal ajándékozza meg azt a nőt, aki nemsokára megszüli neki gyermekeit. A nő remegő kézzel nyúlt az ital után, s elfintorodott a pohárból felfelé szálló illatoktól, aztán legyűrte késztetését, hogy kiöntse az egészet, és pár kortyot leerőltetett a torkán. Pár pillanatig még kezében tartotta a Nebelwald-i fából kifaragott, erős és egyben érdes ivóalkalmatosságot, aztán Crowne felé nyújtotta. A férfi feszülten figyelte a nő reakcióit, és amint látta, hogy a szeme lecsukódik, a druida felé fordult.
- Elhoztad? Nagyon ajánlom, hogy elhoztad nekem!
- Ott van hátul, a kis kamrádban - fintorodott el Zacharias.
  Enyhe undorral és megvetéssel tápászkodott fel a székből, és kissé tántorogva indult meg az ajtó felé. Három rohadt napig egyfolytában rohant, vagy lovagolt, hogy megkeressen egy rohadt átkozott személyt, akire Crowne-nak szüksége volt. A hajsza megkezdése óta nem aludt semmit és teljesen ki volt fáradva. Nem tudta, hogy a drága holdőr ismerősének még is, mi a francért kell annyira a "csomag", de volt egy halvány sejtése, és nagyon nem örült annak, amire következtetett. Nagy erővel vágta ki az ajtót, annyira, hogy az majdnem kiszakadt a helyéből, majd riadtan ugrott vissza, ahogy egy termetes self férfival találta szembe magát.

- Rohadj meg Aelf...a szívbajt hozod rám!
- Az jó...könnyebb megölni valakit úgy, ha nem tud védekezni. Csak megkönnyíted a melómat, te átkozott elf!
- Wohooo...nyugalom van! Barátok vagyunk, vagy nem?
  Aelfsige, az egykori kisnemesi család tagja - bár erről a jelenlévők nem tudtak semmit sem, ahogy az eredeti nevét sem - felvont szemöldökkel és egy állatias vigyorral ajándékozta meg az elf férfit, majd belerúgott a lábánál heverő koszos rongycsomóba, ami hangosan felnyögött és mint ha valamit mondott is volna...persze, hogy senki sem értette, hisz be volt kötözve a szája. Zach felháborodottan tért vissza  a szobába, hogy minél messzebb kerüljön a furcsa társaság legújabb tagjától és a sarokban elhelyezett székbe leülve rögtön a borospohár után nyúlt. Crowne a "barátjára" nézett, már hogy ha a kapcsolatukat lehetne annak nevezni. Pár éve ismerkedett meg a férfival, aki egy kis vízmosás melletti elhagyatott kunyhóban éldegélt és az alkímia, illetve bérgyilkosság szakmájával foglalkozott. Heves összecsapás alakult ki közöttük, ami végül döntetlenül záródott le. Miután egyikükben sem maradt erő arra, hogy megöljék egymást, leültek borozgatni és végül egész jól kijöttek egymással. Aelfsige és Zacharias voltak az egyetlen személyek ismerősei között, akik tudták, hogy a Holdőri hivatás mögött egy sokkal sötétebb titok is lappang. Nem akarta nekik elárulni, de valamiért Aelf nyomozni kezdett utána és visszakövette a családját egészen az Átokig. A Shadowbane név soha sem csengett valami túl jól...nem volt egy normális férfi sem a családjukban...és legalább három generációra visszamenően nekromantákat lehetett közöttük találni. Amit persze jól titkoltak - de úgy látszik, hogy nem elég jól. A bérgyilkos azonban mindezen nem akadt fenn, bár nem is nagyon tetszett neki újdonsült ismerősének ezen oldala.
- Ahogy látom, alaposan meggyőzted őt arról, hogy csak együtt kéne dolgoznia velünk.
- Nem sok időt hagytál rá, úgy hogy nagyon meggyőzőnek kellett lennem. Remélem, hogy megéri mindez...
  A válasz után a fickó kilépett a kis házból. Már három nappal ezelőtt is kifejezte ellenérzéseit a tervvel kapcsolatban, de a megőrült Crowne-t nem tudta erről lebeszélni. A fejét rázta, majd bevágta maga után az ajtót. A szobában már csak Zach, Crowne, Miranda és a Veroniai Királyság egyik papja, egy bizonyos  Marcus atya maradt, aki valószínűleg legszívesebben azt kívánta, hogy bár csak visszatérhetne a Köd-erdő határában elterülő kis satnya falujába, hogy a nyája pénzéből vett boron hízlalja a máját. Istene viszont nem így akarta. Ő azt akarta, hogy itt legyen. Crowne pedig segített neki abban, hogy beteljesítse földi hivatását. A nyakánál megfogva penderítette a meggyötört, negyvenes évei közepén járó, ősz hajú férfit az ágy felé. Marcus hangosan csattant a padlón, ahogy erőtlen lábai nem bírták megtartani a súlyát.
- Ha ezek után is együtt fog velünk működni, én megeszem a kalapomat, amim nincs is. Majd kérek tőled kölcsön Crowne.
- Óh, hidd el, hogy meg tudom őt győzni a további együtt működésről...
  Az atya mellé leguggolt Crowne levette a férfi szeméről a rongydarabot, amivel még Aelfsige kedveskedett neki, és most először nézett a férfi véreres szemébe. Eredetileg talán barna volt a szeme...hát, most sok minden nem látszott belőle, hisz annyira be volt dagadva az arca, hogy csoda, egyáltalán levegőt kapott. A férfi bátor volt - ezt legalább meg kellett neki hagyni. Így, hogy elrabolták, három napon át cibálták és vonszolták, utána egy szakavatott bérgyilkos kínozta, még mindig maradt benne erő és dacosság.
- Na idefigyeljen atyám. Mondja, fontos magának a maga kis "nyája" a falucskájában? Hogy is hívják? Kleinschirma, ugye? Aranyos kis falu, láttam már. Búzamezők, gyümölcsösök, egy kis patak fut át rajta, amitől mindig friss és üde ott a levegő. 13 család, akikről gondoskodhat. Kis gyerekek, anyák, apák. Szép élete van ott. Na most, tételezzük fel, hogy maga nem működik velem együtt. Ebben az esetben maga meghal - ez gondolom egyértelmű volt. Aztán az éjszaka leple alatt mi szépen bemegyünk a falujába, lemészárolunk ott mindenkit, aztán feltámasztom őket, magából ghoul lesz, a vezérük és szépen a parancsomra bemasíroznak Hellenburg-ba és ott nagy mókát rendeznek. Nem kérek én magától sokat, csak azt, hogy adja hozzá erejét egy kis rituáléhoz...
  Zach hangosan felnyögött, ahogy meghallotta Crowne tervét. Egy pillanatra riadalom és meghökkenés terült szét az arcán, aztán hangosan sóhajtott egyet. Egy pillanatra tényleg elhitte azt, hogy a férfi megtenné ezt. De nem....nem azért, mert nem lenne eléggé őrült hozzá, hanem azért, mert tudta: képtelen lenne rá. Nem tud ghoul-t létrehozni és a 42 ember feltámasztása is napokat venne neki igénybe, s nem is tudna ennyinek egyszerre parancsolni. Az atya ezt persze nem tudhatta. Végül a holdőr jóvoltából az atya szájába gyömöszölt rongytól is megszabadult a szegény ember. Erős köhögőroham tört rá és egész testében remegett. Az ablakon az újhold fénye sütött be és kísérteties megvilágításba helyezte a jelenetet. Miranda ebben a megvilágításban már-már halottnak tetszett. Az erős főzet, amit a férje beadott neki, kiütötte őt. Nem éppen egészséges egy olyan nőnek, aki nemsokára szülni fog, de nem tudhatta meg, hogy mi folyik körülötte. Crowne az ember felett állt, fenyegetően, mint egy ősi sötétségből kiragadott márványszobor, alakja mint ha megnőtt volna, és a sötétség úgy örvénylett körülötte, mint ha csak magába szívná a fényt és reményt. Zacharias feltápászkodott a székről és közelebb lépett. Nemsokára meg tudja, hogy legrosszabb sejtése vajon valóra fog-e válni.
- Mit akar tőlem, maga átkozott pogány? Isten haragja le fog sújtani magára! Nem te...
- Kuss!-csattant fel a nekromanta.- A feleségem hármas ikreket vár. Nem bírtam megvárni, míg megszüli őket, tudnom kellett, hogy mik lesznek! Két fiú, és egy lány. Azonban az egyik fiú haldoklik, amit nem engedhetek meg! NEKEM KELLENEK AZOK A GYEREKEK!
  Óh, milyen naivitás lenne azt hinni, hogy az atyai szeretet vezérelte ezt a férfit. Egy külső szemlélődő már-már ezt hihette volna, és a szemében könnyek gyűltek volna ilyen mértékű törődés láttán. Szegény férfinek az egyik gyermeke haldoklik az anya méhben és ezért képes lenne bármire-  hogy lehetne megróni és elítélni őt azért, hogy beleőrül a veszteségbe és megtesz mindent, hogy mind három gyermeke túl élje. Tényleg nagyon megható lenne...ha igaz lenne. De Crowne-ban semmi nyoma nem volt az apai szeretetnek. A gyermekei eszközök lesznek, amivel a háttérben növelheti tovább a családja - a saját - hatalmát. Grandiózus tervek, amelyekről egyszer-kétszer utalásokat ejtett el. Papíron, vagy magában dünnyögve. A druida, aki egyben alkalmi szerető, kéjfiú és kém volt, össze szedegette ezeket a morzsákat. Megdönteni a Fairlight-ok uralmát, és elhozni a Shadowbane irányítást Köd-erdőre. Nem azért, hogy a népet szolgálja, hanem hogy pusztítást hozhasson mindenkire. Őrült volt a férfi, őrült volt minden egyes rohadt Shadowbane.  Zach nem akart ehhez hozzá járulni, de egyelőre a férfi mellett maradt, hisz neki is csak előnye származott eddig kapcsolatukból. Az atya fészkelődni kezdett és próbált szabadulni a kötelékeiből - eredménytelenül és esélytelenül.
- Mannenschloss-ban találtam egy iratot. Régi csaták helyszíne a Schattenschield gyökerénél. Egy tekercs, benne egy ősi rituáléval, amivel fel lehet támasztani valakit, akinek a lelke még nem lépett át a Fátylon Túlra. Kell hozzá egy nekromanta, aki feltámasztja a lelket. Egy druida,  aki átlépi a Természet törvényeit, hogy a lelket visszairányítsa a testbe...és egy keresztény pap, aki mindezt megszenteli. Itt van mind a három erő. A fiam, Kiril bármelyik percben meghalhat. Alig pár percünk van a rituálé végrehajtására, különben a lélek távozik. Ha ezt megteszi nekem - nekünk - akkor visszatérhet a nyájához, és kap annyi bort, amennyivel egy egész évig vígan dőzsőlhet. Ha nem segít nekünk...akkor jön a zombi hadsereg és Hellenburg.
  Az atya szemében - már amennyi látszódott benne - értetlenség, majd később felháborodás és rémület látszódott. Beszélni próbált volna, azonban Crowne az orra alá tolt egy papírt, és az arca előtt lebegtette, hogy a férfi el tudja olvasni. A szöveg latinul íródott, és hosszú idejébe telt, mire lefordította azt magának. A rituálét soha se használták ilyen célra, hisz könnyen félre sikeredhetett és a következményei katasztrofálisak lehettek.
- Ha az schirma-i embereknek bármi baja esik....megkeserüli!
- Megígértem, hogy ha együtt működik, minden rendben lesz. Egy apa vagyok, aki mindennél jobban szereti a gyermekeit. Nem hagyhatom, hogy meghaljon a fiam, aki még meg sem született és vele együtt magával vigye az anyját is. Ezt nem engedhetem meg!
  Az ember hosszú percekig néma volt. Minden egyes másodperc kínszenvedéssel telt el, s közben csak a Hold sugarai ugrándoztak a berendezési tárgyakon, s a ház előtti fák árnyékai társultak az őrült mulatsághoz. Valahol a távolban mint ha egy farkas vonyított volna fel, üdvözölve a Halált. Végül az atya lassan bólintott.
- Nem azért teszem meg, mert megfenyegettek és megkínoztak. Az embereimért teszem...az Ő lelki üdvösségükért, ami maguknak nem adatik meg soha sem! A Pokol legmélyebb bugyraiban fognak szenvedni a Feltámadás napjáig, és utána is!
   Közönyös vállvonogatás volt az összes reakció, aztán pedig minden kötelék lehullt az idős férfiról. Hangosan felordított, ahogy elszorított tagjaiba visszatért a vérkeringés. S ebben az őrületben Crowne feje megrándult, ahogy megérezte fia halálát. A papnak egy széket adott, aki fáradtan és megviselten rogyott bele, kezében a papírt tartva, amire fel volt róva az ősi rituálé minden egyes pontja. A három férfi egymásra nézett. Az egyik őrült volt, de készen állt mindenre; a másik inkább kíváncsian figyelt csendes magányában a pap mögött, és Ő is a papírt olvasta, amire az őrült férfi az elfek nyelvével írt fordítást véste fel; s a megviselt férfi szemében is tettkészség csillogott: úgy hitte, hogy megvédi magát és a népét. Naivitás. Crowne reszelős hangja csendült fel először, ahogy olyan szavakat ejtett ki, amiket senki se hallott évszázadok óta. Az érces hang mint ha a levegőt is megrezegtette volna és a jelenlévők szeme előtt mint ha éonok peregtek volna le a remegő levegő által alkotott tükörben. Miranda, az események középpontjában fekvő nő körül sötétség támadt, amely lassan egy kisgyerek alakját öltötte fel. A pap rémülten hátrált volna, de egy halnak elsuttogott Kleinschirma szó meggyőzte őt arról, hogy csatlakozzon. A latin nyelven elmormolt szöveg mint ha békét és meghittséget hozott volna magával, s a sötétség hullámai közé immáron arany fények is társultak...s végül az egészhez Zacharias halk dünnyögése társult. Mindhárom férfi egész testén felállt a szőr. A mély, torokból jövő, leginkább kaffogásra és csettintésekre emlékeztető hangáradat olyan volt, mint ha visszakerültek volna az anyaméhbe, vagy mint ha anyjukat hallották volna akkor, amikor először tartotta őket a kezükben. A percek teltek, de senki se volt ennek a tudatában. Mint ha az idő is megállt volna...s ebben a sötéten kavargó aranyáradatban a kisgyermek alakja megvonaglott, s mint ha a Fátylon Túl valaki felsírt volna. Egy hangos reccsenés, mint amikor egy szövetet tépnek szét...s a gyermek alakja is kettészakadt, majd visszahullt az anya testébe. Egy erős lökés taszította le a lábáról -vagy székéről - a három férfit. Először Crowne volt az, aki fel tudott kelni és Miranda testéhez sietett. Szemét lehunyva koncentrált valamire. Érzelmek kavalkádja suhant át az arcán, s végül megállapodott a dühnél.
- MEGHALT!
  Az ordítása visszhangzott a szobában. Remegő kezekkel fordult a megrémült pap felé, aki menekült volna, de a druida kezéből előcsapó indák visszatartották. Észre se vették, hogy egy újabb alak áll a szobában. Aelfsige végig nézett a jelenlévőkön, szeme magába itta a keserűséget, félelmet, dühöt, meglepettséget, kielégületlen kíváncsiságot, a sötétség kavargását, a fénypöttyöket, amelyek ott kavarogtak az anya teste körül.
- Nem a pap hibája, Crowne. Mi történt?
- Ez....nem tudom.
  Bizonytalanul és értetlenül nézett vissza feleségére, akinek egyre szaporábban emelkedett és süllyedt a mellkasa, arcán fájdalom terült szét, homlokán izzadtságpatakok szántottak végig, hogy csatlakozzanak egész testének lázához. Valami félresikerült, valami nagyon...és nem tudta a magyarázatot. Végül megtört hangon osztotta meg a híreket.
- Kiril...meghalt. De nem teljesen. A test halott. A lélek...átjött a Fátylon, itt volt ebben a világban, itt lebegett! Készen állt arra, hogy visszatérjen a halott testbe, de az túlságosan is eltorzult és törött volt ahhoz, hogy befogadja őt. A túlságosan megtört hüvely nem tud ennyi energiát magába fogadni. A Fátyol pedig bezárult, de a mágia még élt...így egyetlen dolog történt, ami még megeshetett. A léleknek kell egy bölcső, különben itt ragadna a két világ között, és ez a Természeti Törvények megszegése lenne valamilyen szinten. Igen, léteznek szellemek és lidércek és mit tudom én mik, azonban azok nem így jönnek létre! Tehát: kellett egy bölcső. Mi nem lehettünk azok, a lelkünk kifejlett és betöltötte a testünket. De van két kicsi hüvely, amelyek még fejletlenek. De egy test sem képes huzamosabb ideig magában tartani két lelket...így ketté szakadt, hogy két testben találjon magának helyet. Kiril most ott él Crispin-ben és Kristen-ben. Ilyen...ilyenről még nem hallottam.
  Nem tudta folytatni a beszámolóját és teóriáit. A felesége szemei felpattantak és ordítani kezdett. A szülés megkezdődött. Három test...az egyik halott. Három lélek...az egyik kettészakadt. Mit fog ez eredményezni vajon? Zacharias a nő mellé lépett, és megszorította a kezét. Így volt megbeszélve, hogy Ő lesz a "bába". Az atya, az apa, és a bérgyilkos csendesen ment ki a szobából, s csak Aelfsige fordult vissza utoljára, hogy végig nézzen a jeleneten. Évekkel ezelőtt a feleségét és gyermekét - Sheatrot - is elvesztette szülési komplikációk miatt. Remélte, hogy most nem ez fog történni. Mindhárman a ház előtt lévő padra ültek le. A pap nem tudta, hogy mit tegyen...félt, hogy a rituálé sikertelensége miatt meg fog halni Ő is és a nyája is. Így csak csendben üldögélt és várta az elkerülhetetlent.
- Még mindig tartod magad a tervekhez...ezek után is?
- Megkapod a gyermeket...idővel, ahogy megbeszéltük. Jobban örültem volna a háromnak. Crispin, a bérgyilkos, a Halál szolgája. Kristen, a lányom elkerül majd az emberek birodalmába, miután betanítottam őt, és arkán mágiát tanul. Kiril...hát, belőle már nem lesz Holdőr. Pedig milyen szépen lehetett volna adózni velük isteneink előtt. Kristen, a megtestesült Hold Anya. Kiril a Hold Apa...és Crispin, a Halál. De a gyerekből akkor is bérgyilkos lesz.
- És mi? Majd fogod magad és elhozod őt hozzám? Hallgatni fog rád egyáltalán? Történetesen tudom, hogy akarod őket "betanítani" - vagy "betörni". A gyerekek utálni fognak téged és lázadozni fognak ellened...és minden döntésed ellen.
- El fog menni hozzád...ha jól számítom, úgy nagyjából 14 éves korában. Hidd el, ott lesz. Egy kis patak partján, a házadhoz közel. Bosszú fogja őt hajtani. Vagy éppen öröm. Még én magam sem tudom. Egy rosszul sikerült őrjárat, egy halott apa. Szomorú, nem igaz?
- Ennyire előre eltervezted a dolgokat? Elég egy kisebb bukkanó és minden dugába dől. Még te sem lehetsz ennyire magabiztos.
  Crowne csak vállat vont, és pimaszul vigyorgott a mellette ülő self férfire. A pap mindeközben igyekezett minél távolabb húzódni tőlük. Ezek megőrültek! Kik ezek a lények?! Mi a francról folyik itt szó?! Az izzadság csípte a bőrét, a keze remegett.
- Maga meg elmehet...minek van még itt? Azt hittem, hogy minél hamarabb vissza akar térni a nyájához. Vagy ennyire megkedvelt minket?
- Azt hittem...hogy ... hogy megöl. A rituálé...nem jó...nem sikerült...
- Óh, az nem a maga hibája, ahogy Alfi is mondta. Menjen csak, menjen! Megígértem, hogy nem esik baja, ha segít. Nem szoktam megszegni az ígéreteimet! De talán jobb lenne, ha erről nem beszélne senkinek sem, mert akkor tudja: zombik, Hellenburg és a többi..
  Az ember nem tudott megszólalni, csak némán tátogott, aztán olyan gyorsan pattant fel a padról, hogy az még egy virgonc fiatalnak is becsületére vállt volna és rohanva indult meg. Nem tudta, hogy merre megy, csak minél messzebb akart kerülni ettől az egész őrülettől. Aztán kénytelen volt megállni, ahogy előtte egy csontváz kelt ki a földből, s méregtől csöpögő pengéje mélyen a hasába szaladt.
- Nehogy megszólalj! Láttam rajta, hogy nem bírja tartani a száját....és végül is, nem én öltem meg, hanem egy csontváz. Tehetek én arról, hogy ezek ilyen is szemetek? Te meg mit bámulsz?-fordult a csontszolga felé, aki egy helyben állt, gazdája parancsára várva.- Óh, takarodj vissza oda, ahonnan jöttél!
Kezével intett egyet, mire az idézett lény összeomlott s csak pár csontdarab maradt utána. Aelfsige némán állt fel a padról, és el sem köszönve Crowne-tól megindult a kis lakása felé. Nem hitt abban, hogy Crowne betartja az ígéretét, vagy hogy eltudja intézni azt, amit mondott...de Ő megtette, amire megkérte, megkapta a fizetségét is. Elvileg még van 14 éve, hogy felkészüljön egy sebzett lelkű fiatal kiképzésére. De mit fog kezdeni a benne élő másik lélekdarabbal? Remélte, hogy a drága, szerető apa találni fog valami megoldást erre...

  A Nap első sugarai áttörték Köd-erdő sűrű lombkoronáját és beteges fénnyel világítottak meg egy kis házat. A kinyíló ajtón egy druida lépett ki, arca meggyötört volt a fáradtságtól. A vele szemben álló sötét elf férfinak meg sem kellett szólalnia, hogy a druida tudja, mit akar kérdezni.

- Gratulálok Crowne. Van egy szép, egészséges fiad, és egy lányod...illetve, egy halott embrió. Miranda nem látta, vagy nem emlékszik arra, hogy három gyermeke lenne. Gondoskodtam róla. Mindig is úgy fogja tudni, hogy csak két magzata volt. De most...nekem mennem kell. Ők már bent várnak rád. De ezek után...engem már ne hívjál. Elegem van ebből az egészből, és a terveidből. Sok sikert Crowne...
  Azzal a druida is távozott a helyszínről, hogy soha se térjen vissza. A nekromantát ez nem nagyon tudta érdekelni. Majd talál másokat. Belépve a kis szobába végre meglátta a feleségét, és a kezében tartott két gyermekét. Miranda a szemét becsukva feküdt az ágyon, békésen pihegve. Haja izzadságtól, verítéktől volt nehéz, s ahogy az arcába omlott, egyik szemét el is takarta. Szája kis résre nyílt, a levegő halkan sipított ki a barlangból. Keze már nem remegett, ahogy újszülött kislányát és a túlságosan is virgonc kisfiát tartotta a kezében. Bár Crispin alig volt pár perces, már most fészkelődött és aprócska kezeivel hadonászott. Végül mindkét kisgyermek tökéletes szinkronban fordult az apjuk felé. Két acélkék szempár szegeződött rá...Crowne megmert volna esküdni rá, hogy egy pillanatra mint ha a négy lélektükör lilává változott volna, s egy kéz simított végig rajta - cseppet sem kedvesen. Aztán a jelenség amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen véget is szakadt...Talán csak képzelte az egészet. Biztos, hogy csak képzelte - hitegette magát, ahogy azt is csak hallucinálta, hogy egy pillanatra egy halott magzat képe sejlett fel előtte. Túl fáradt volt...ennyi az egész. Felesége mellé lépett és gyengéden megszorította a karját. Két kisgyermek...örökségének és terveinek tovább vívői. Már alig várta, hogy elkezdhesse betörni őket.


_________________
Azonnali: Egy legenda kezdete  Fzb676
"Ki vagy te valójában a sok szöveg mögött, Cynewulf?"
- Armin Fairlight herceg

" You know the guy, the batshit loose one, thinkin’ two guys livin’ in his head. Good homie, just crazy and drunk most of the time. "
- Random nigga from the ghetto to Det. Christine Dalgarde

Cynewulf "Soberisthenewugly" Longtalk
- Szép kis megnevezés ala Darr
Felhasználó profiljának megtekintése

4Azonnali: Egy legenda kezdete  Empty Re: Azonnali: Egy legenda kezdete on Pént. Júl. 28, 2017 12:30 pm

Vyrath

Vyrath
Kísértő
Kísértő
Hellenburg az ősszel különösen szép volt, legalább is a lovag, aki nyugodt léptekkel végig sétált rajta így gondolta. A kövek között meghagyott apró földágyásokban bronzszínű lombokat váltottak a fák, a nap egyre kevésbé volt heves és mintha barátságosabb lett volna. A város elhagyta a hivalkodó fényességet és vakító fehér helyett nyugodt, alázatos aranyszínbe öltözött.
~ Mintha mosolyogna. ~ szaladt át a férfi gondolatai között, miközben leült egy útszéli padra és elégedetten hátradőlt. Páncélja nagy részét nem viselte, épp csak annyit, hogy mutassa, a templom lovagjai közé tartozik.
- Dalgaard lovag! – köszönt rá az egyik városőr elvonulóban, majd egy pillanatnyi tétovázás után felé igazította a lépteit és leült mellé.
- Mire ez a formális megnevezés, Heidrich? – kortyolt nagyot az övén lógó kulacsból a lovag, majd a feltűnően szomjasan nyeldeklő őr felé nyújtotta.
- Fene tudja, lassan már a király se biztos benne hogy illik beszélni a sarkantyúsokkal. – mosolyodott el, és átvette a kulacsot. – Miféle ez?
- Velem nem illik sehogy sem beszélni, jól tudod, csak úgy, ahogy jólesik. Neked főképp. – vonta össze szemöldökeit megrovóan, mire Heidrich bocsánatkérően felvonta a vállait.
- Jól van, jól van. Ahogy akarod, Roland.
Dalgaard lovag elégedetten bólintott, aztán kíváncsian figyelte, ahogy a városőr belekortyol a borba.
- Ízlik? Még a menyegzőmre tettük félre, de megmaradt azóta a pincében és gondoltam nem szabadna elpazarolni. – mosolyodott el büszkén, ahogy Heidrich elégedett vigyorral dőlt hátra.
- Nem rossz, nem rossz. Nem olyan mint azok a felvizezett löttyök, amit a kantinban mérnek. De ha már itt tartunk… - fordult felé, busa szemöldöke lassan mászott fel a homlokán ahogy egyre jobban fúrta a kíváncsiság. Roland persze pontosan tudta, hogy mi volt a köszönés apropója, de nem siette el a dolgokat. – Nem is mesélted még milyen volt az eskükötés.
- Nem? Sajnálom, talán kiment a fejemből… - sóhajtott nagyon teátrálisan a lovag, amire Heidrich csak ököllel a vállára ütött.
- Ne húzd az idegeimet, így is eléggé kikészítenek a mindennapok. Ki vele, milyen volt?
- Macerás… - kezdte Roland felnézve a lassan kora estébe hajló égre. – Engedélyt szerezni Ince pápától, eltávot kérni a rendfőnöktől, megszervezni az ünnepélyt és a fogadást… De valahogy sikerült, bár inkább Astrid érdeme.
- Az újdonsült asszony, ha jól sejtem. – mosolyodott el őszinte boldogsággal a városőr. Nem is emlékezett mióta lettek barátok a lovaggal, de elég régóta hogy szívből tudjon örülni a házasságának.
- Az. – bólintott nyugodt elégedettséggel Roland. – Astrid van Hauke. Illetve most már Frau Astrid Dalgaard. De nem olyan új már, lassan egy éve volt a szertartás.
- Van Hauke? A kántor és orgonás a nagytemplomban? Nem is tudtam, hogy van lánya. – gondolkodott el hümmögve Heidrich, de aztán fontosabb kérdés merült fel benne. – Egy éve? Mi tartott akkor ilyen sokáig, hogy öreg cimborádnak elmeséld? – fonta össze karjait a mellkasa előtt és előszedte a leginkább bűntudatot ébresztő pillantását. Roland szánakozó arccal pillantott vissza az égre, és most először tűnt el a derű az arcáról.
- Mostanában nincs nyugta egy keresztesnek, Heid. Hol élőholtak dúlnak fel egy szegény falut, hol nekromanták kezdik el sarcolni a népet, hol kitaszított vámpírkolóniák nyomában kell járnunk. Mintha készülődne valami, valami rossz. Ma értem vissza azóta, hogy visszahívtak a menyegző után.
- Bolond világ ez, Roland. – legyintett a városőr. – Ne sajnáld a rosszat, inkább örülj a jónak. Itt vagy, itthon, a feleségeddel lehetsz. Apropó, ha egy éve volt, nem kellene lassan a gyermekedről hallanunk?
- Talán. Hónapokra oda voltam, talán már meg is született, míg nem láttam.
A lovag arca egy kissé borús árnyalatot öltött, mire Heidrich bátorítóan a vállára csapott.
- Ne aggódj, ha leány megvár. A lányok mindig megvárják az apjukat.
- És ha fiú? – kérdezte Roland óvatosan felnézve.
- Leány lesz, meglátod. Az ük-ük-üknagyanyám egy tünde jós volt, hidd el, igazam lesz.
A lovagnak új volt barátja vegyesfajú származása, de jól esett neki a vigasztalás így csak mosolyogva megszorította a férfi vállát. Mondott is volna valamit, ha nem támad iszonyatos zaj az utcán, ahogy egy alig siheder korú, kormoshajú lány csattogó cipőtalppal rohant végig házról házra.
- DALGAARD LOVAG! ROLAND DALGAARD LOVAG? NEM LÁTTA VALAKI ROLAND URAT? – a hangja kétségbeesett volt és minden járókelőhöz odaugrott, míg nagy, kerek szemekkel észre nem vette a padon ücsörgő férfiakat. Botladozva, kis híján a nyakát szegve futott oda és még vissza sem nyerte a lélegzetét, mielőtt rákezdett.
- Roland úr, a nagyságos asszony mondta, hogy ma… - Ezen a ponton a lány köhögni kezdett a torkát fojtogató szárazságtól. A lovag felállt és kérlelhetetlenül leültette a maga helyére, hogy kifújhassa magát.
- Leni, meg ne fullajd itt nekem, mert Astrid haza sem enged. Mire ez a nagy sietség?
A lány amilyen gyorsan tudta összeszedte magát, aztán hadarva nekikezdett még egyszer.
- Roland úr, a nagyságos asszony mondta, hogy ma kell hazaérkeznie így rohantam, ahogy a lábam bírta. A nagyságos asszonynál eljött az idő!
- Milyen idő? – vonta össze a szemöldökét a férfi, mire Leni izgatottan toppantott.
- Hát a világra hozatalé! Mindjárt megszületik a nagyságos úr gyermeke!
Roland úgy egyenesedett ki hirtelen, mintha villám csapott volna belé és öntudatlanul lépett egyet előre. Szemei Heidrichre villantak, de a férfi csak mosolyogva bólintott.
- Menj, nézd meg igazam van-e! Addig gondoskodok róla, hogy ne vesszen kárba a madárlátta borod.
A lovag hálásan bólintott, majd nemes egyszerűséggel futásnak eredt. Nem volt messze, de minden perc, amit nem otthon töltött a perc lehetett, amikor elsőszülött gyermeke a világra jön és ő lemarad róla. Utcákon szaladt végig, terek szélén rohant át próbálva nem felborítani az embereket a nagy sietségben, míg végül szinte leszakította az apró kertkaput a helyéről, ahogy besietett a feleségével közösen vett apró, kétszintes házba. Az előtérben az apósa fogadta, és szinte elégedetten sóhajtott fel ahogy meglátta.
- Hála az Úrnak, azt hittem a leány nem talál rád időben.
- Elkéstem? – kérdezte Roland, mire a kántor mosolyogva megrázta a fejét.
- De siess, fiam, már nem lehet sok hátra.
A lovag bólintott, és csizmáját le sem húzva szaladt át az előtéren és a nagyszobán, míg meg nem érkezett a kicsi, utcára néző ablakú, világos hálóba, ahol felesége feküdt az egyre kevésbé tiszta ágyban, két bábától körülvéve.
- Roland. – Astrid Dalgaard sírt, arca kipirosodott az erőlködéstől, de ajkai erőtlen mosolyra húzódtak, ahogy meglátta a férjét. Keze gyengén nyúlt felé, miközben görcsösen összeszorultak az ujjai, ahogy a fájdalom hullámokban tört rá. A férfi szíve majd megszakadt élete választottjának szenvedését látva így gyorsan odasietett hozzá, megszorítva az állapotosság ideje alatt elvékonyodott kezet.
- Itt vagyok, Astrid. Ne félj, itt vagyok. – suttogta, arcát lehunyt szemmel a nő kezéhez érintve és szelíden tűrve, ahogy az egyre erősebben vájta belé a körmeit. A lovag végignézett Astrid szenvedések közepette is elszánt arcán és elöntötte az őszinte, semmi mással nem leírható szeretet. Ha eddig nem szerette volna a nőt, ott esett volna szerelembe iránta, ahogy ennyi szenvedést felvállalt az ő gyermekéért. Egy fél óra telt el, mielőtt a bábaasszony felemelte a kisdedet, aki hangosan felsírt. Roland Dalgaard, a lovag, aki még sosem futott meg ellenség elől és sosem rettent meg úgy érezte élete legnagyobb csatáján volt túl, és ahogy az apró teremtés sírt egy könnycseppet érzett leszaladni az arcán. A bába odaadta a pólyába bújtatott újszülöttet a szüleinek, az újdonsült anya pedig továbbra sem tudta elfojtani zokogását.
- Nézd Roland! A mi kisbabánk! – mondta a könnyek között, férje pedig lány csókot nyomott a homlokára majd várakozva a bábára nézett.
- Kislány, nagyuram. Egy egészséges, szép szőke leány.
A férfi elmosolyodott, ahogy emlékébe visszatolakodtak Heidrich szavai.
- Tényleg megvártál. – suttogta a gyermeknek. – Köszönöm, Kristin.


_________________
"I am the eye of the storm
Inside I am silent and strong
Just waiting for the right moment to strike
Coiled like a cobra coming to life"
Felhasználó profiljának megtekintése

5Azonnali: Egy legenda kezdete  Empty Re: Azonnali: Egy legenda kezdete on Szomb. Júl. 29, 2017 12:11 am

Tizenöt lépés oda, megfordul, tizenöt lépés vissza.
Fojtott nyögés a szobából, amibe nem léphet be.
Tizenöt lépés oda, megfordul, tizenöt lépés vissza.
A bába nyugtató mormolása. Meddig tarthat még egy egyszerű szülés?! Azt hitte, felkészült az apaságra. Charlotte-al együtt várták a pillanatot, találgatták, hogy vajon fiuk vagy lányuk születik-e. De azt hitte, hogy több ideje lesz. Az ördögbe, mindketten azt hitték! Még bő három hétig semminek sem kellett volna történnie!
Tizenöt lépés oda, megfordul, tizenöt lépés vissza.
És ha már hamar kezdődött, lenne már hamar is vége! De nem... Már tizennyolc órája tartanak a fájások. Eleinte majd' óránként jöttek, volt idő elmenni a bábáért, volt idő összekészíteni a szükséges holmikat, mindenre volt idő, sőt, több, is mint kellett volna, de miért? Nem értett a születéshez, az utolsó, aminél jelen volt, az a sajátja. Ha ennyire elhúzódik a dolog, az nagyon rossz? Vagy nem jelent semmit? Biztosan valami gond van....
Tizenöt lépés oda, megfordul, tizenöt lépés vissza.
Charlotte nem akarta, hogy bent legyen. "Ez nem férfiaknak való" mosolygott. Akkor még mosolygott, még majdnem negyven perc volt egy-egy fájás között. Már biztosan nem mosolyog. Most a fájdalomtól eltorzult arccal piheg, alig van ideje kifújni magát két görcs között. Ő pedig ott áll az ajtón kívül, és csak a hangokat hallja. Ennél még az is jobb lenne, ha látna mindent. Így pontosan tudja, hogy a kedvese szenved, képzelete pedig talán még rémesebbé teszi a dolgokat, mint valójában. És tehetetlen, olyan tehetetlen, mint még soha.
Tizenöt lépés oda, megfordul, tizen...
Hangos nyögés a tizedik lépésnél. Az ajtó túloldaláról. Ő pedig csak állhat a tömör fa előtt, bámulva az erezetet, mintha így áttetszővé válhatna az egész. Dühösen felveti a fejét, és az égre morog. Még egyszer régen olvasta az emberek Bibliáját. Mi is állt benne? "Megnövelem terhességed fájdalmát, fájdalommal szülöd meg gyermeked", vagy valami ilyesmi. A Bűnbeesés utáni büntetés. Isten mindig is Átkokat osztott, de ez így nem igazság! Az egyik Átoknak semlegesítenie kellene a másikat. És a nagy gyógyító Rotmantelek! Hah! Csak fájdalommal tudnak dolgozni, az, hogy a kínokat akár csillapítani is lehetne, valószínűleg még csak fel sem merül bennük.
Újabb nyögés. Elfelejtett számolni. Nem mintha az segítene, de legalább nagyjából fel tud készülni a szívet tépő hangra. A falhoz támaszkodik, és lassan lecsúszik a földre. Homlokát a tenyerébe támasztja, és meredten bámulja a padló egy pontját. Mennyi van még hátra?!


Az újabb fájás végighullámzik a testén, mintha deréktól lefelé ki akarnának tépni belőle mindent. A combja már jó pár órája teljesen görcsbe állt, de a méhét tépő fájdalom mellett ez egészen semmiségnek tűnik. A test kínlódása pedig harmonizál a lélekével. Hiába imádkozott Istenhez, hogy ezt az egyetlen hibáját nézze el, nem tette meg. Persze, hogy nem. Mióta kiderült az állapotossága, minden nap könyörgött az Úrhoz, hogy a férjéé legyen a gyermek. És a hasa mérete alapján a végére már meg is győzte magát, hogy valóban így van. De a mostani időpont...
A háta ívbe feszül, és meg kell kapaszkodnia az ágy keretében, ahogy a következő fájás ráront.
Csak egyszer, egyszer lépett félre! Annyira szeretett volna gyereket, és már évek óta próbálkoztak sikertelenül. Végig önmagát vádolta a kudarcért, a rengeteg, alig egy hónaposan eltávozott magzatért. Azt hitte, a teste nem alkalmas arra, hogy életet teremtsen. Aztán a férje elutazott, méghozzá a legrosszabb vetélése után. Ez alkalommal tényleg azt hitte, sikerülni fog, hiszen a baba már két hónapos volt...
A fájás érkezésekor felsikolt, nem is annyira a fájdalom, mint inkább a borzalmas emlék hatására. Könnyek csorognak végig a halántékán, még jobban eláztatva csapzott haját.
Akkor, kilenc hónappal ezelőtt teljesen összetört. Felvillant a remény, csak hogy újra a szakadékba taszíthassa, és nem volt mellette az, akit a világon mindennél jobban szeretett. Ő megpróbálta. Tényleg megpróbálta tenni a dolgát, de aztán összeroppant az utcán, mindenki szeme láttára. Erich volt az, aki felsegítette, aki hazáig támogatta. Hogy honnan került elő, rejtély, de egy gyerekkori barát jelenléte - még ha haragban váltak is el egymástól - akkor rengeteget jelentett. Kiöntötte neki a szívét. A karjában zokogott órákon keresztül. A férfi pedig meghallgatta. Figyelmes volt, kedves, megértő és önfeláldozó, hiszen ahelyett, hogy hazament volna, vele maradt. Lelki támaszként szolgált, amíg a férje távol volt, megadta neki az erős férfikarok ölelésének biztonságát, a testmelege pedig menedéket nyújtott a rémálmok ellen.
- Jól van, már rendesen tágul! Már nincs sok hátra! - hallja a bába hangját, de az idő nem jelent semmit a fájdalom közepette. Csak az emlékek vannak, hogy a lelkét marcangolják, és a görcsök, hogy a testét.
Azon az éjszakán is majdnem ilyen nyomorultul érezte magát. Megint sírt. Felejteni akart. Erich pedig szíves örömest segített ebben. Betöltötte a világot, nem hagyta, hogy rajta kívül másra is figyeljen. Aztán másnapra eltűnt, egyetlen árva magyarázat vagy üzenet nélkül. Ő pedig ott maradt, hogy egyedül küzdjön meg a fájdalmával és a bűntudatával. Majdnem egy hónapra magára maradt. Aztán végre hazajött a férje, akivel a vér szentségében egyesültek, akit mindig szeretett, és ő nem tudott a szemébe nézni. Franz pedig azt hitte, ez amiatt van, hogy magára hagyta, azt hitte, dühös rá, miközben magától undorodott. Végül ez vette rá, hogy újra "normálisan" viselkedjen, nem akarta, hogy az ő bűneiért a kedvese szenvedjen.
Elviselhetetlen kín rángatja ki az emlékei közül,  és képtelen tovább magába zárni a sikolyokat, miközben a gyermeke végre úgy dönt, hogy ideje megnézni a külvilágot.


Fejét a kezébe temetve, összegörnyedve ül a földön. Nem, képtelen rá, nem tudja elviselni ezeket a sikolyokat! Felpattan, és újra elkezdi róni a köröket a folyosón. El akar futni, messze ettől a fájdalomtól, vagy be akar rontani a szobába, hogy legalább Charlotte kezét tudja szorítani, de egyiket sem lehet. Nem képes rá. Nem képes elmenni, az odabent zajló események szinte mágnesként vonzzák újra és újra az ajtó elé, de nem képes benyitni sem, látni a kedves szenvedő arcát. Gyenge, ez az igazság, és mégis, hamarosan nagyobb felelősség lesz a kezében, mint azt előtte el tudta volna képzelni. Apa lesz, apa! Akármennyire is próbálja, nem tudja elképzelni az életüket ezután. Rettenetesen szorong, hiszen egy életet fog hamarosan a kezébe venni! És persze ott van a boldogság is. Egy újabb fájdalmas sikoly hallatán megrándul az arca. Mennyi fájdalom kell az öröm létrejöttéhez! Vajon megéri a rengeteg kínt? Nem biztos benne. És ekkor a hangzavart mintha elvágták volna. Remegve áll az ajtó előtt. Mi történik odabent?! A kilincs felé nyúl. Egy pillanatig habozva megpihen fölötte a keze, de végül óvatosan benyit. Minden vérszínű. Mindent beleng a vér nehéz illata. Charlotte bőre a szokásosnál is fehérebbnek tűnik a karmazsin mocsok mellett. A haja vad tincsekben meredez szerteszét, légzése nehéz és kapkodó, de mégis halvány mosoly játszik az ajkán. A kezében egy apró, fehér csomagocskát tart, egy tiszta rongyba bugyolált kis testet. Az anyag redői közül épphogy csak előbukkan a porcelánszín arcocska és a hatalmas, sötét szemek. Kérdőn bámulnak egymásra, a férfi és a kis csomag. Franz nem érzi a megvilágosodást, sem a mindent elsöprő bizonyosságot, hogy APA lett. Ekkor a bába óvatosan elveszi Charlotte-tól a csöppséget, és az ő karjaiba teszi.
- Gratulálok! Kislány.
Amikor a meleg testecske a mellkasához simul, elmosolyodik. Most már érzi. Érzi, hogy élete végéig szeretni és védelmezni fogja ezt a kis csomagocskát, még akkor is, ha idővel felnő. Mert ez a világ rendje. A véredért bármit megteszel. Odasétál a csurom vér ágyhoz, hogy a feleségét is magához ölelhesse.

Felhasználó profiljának megtekintése

6Azonnali: Egy legenda kezdete  Empty Re: Azonnali: Egy legenda kezdete on Vas. Júl. 30, 2017 2:07 am

//Hellóóó! Tudom, átcsúsztam az eredeti határidőn, de remélem azért még elfogadható a szerzeményem! Ha nem lenne így, akkor sajnálom, hogy ebből kimaradok. De legalább megpróbáltam. It was fun to write, actually.//

Egy legenda születése - Avagy a démon, aki tündérré vált

Lekiáltott az ég, cikázó nyelvével, s nyálát csorgatta az alatta elterülő zöldfüves tájra, amely sűrűjében egy leány feküdt elveszetten. Olyan volt, mint a leggyönyörűbb virág, mely szépsége azért különleges, mert mit sem tud magáról. Sem arról, hogy „szép”.
Ez a virág hosszú ideje elveszett már, s megkopaszodott a gyökerét keresve. Majd teljes darabjaira esett szét, hogy aztán újjászülessen a szélben repülve.
Új gyökeret eresztett immár, s képessé vált arra, hogy új hajtásokat hozhasson élete fáján. Ahogy aztán ott feküdt, lassan felébredt, azonban mit sem tudott az addig körülötte folyó dolgokról. Csak érezte a testét hideg zuhanyként érő esőt. Ízlelgette magában a vízcsepptömeg szavát, majd kinyitotta szemeit. Körülnézett.
-  Mi ez, mi oly’ idegenül csend ajkamon? Mi ez a táj? – Mi vagyok én?, kérdezte a fekete takaróba burkolózó zöld mezőt. Válaszul egyszerre ragyogtak le rá a mintául szolgáló fehér pontocskák.
Különösebbet viszont nem kapott, nem hallott, ezért az utolsó kérdést már csak magában merte feltenni. Félt attól, ami körülvette őt. A korom sötét éjben popázó csillagoktól, a keze alatt besüppedő földtől, a lénnyé, aki mint gyermek, értetlenül roskadt magába, próbálva megfejteni az előtte megjelenő helyzetet. Mert csak ez volt neki. A jelene. Múltja nem kifejezetten. Vagy ha volt is, már lényegtelenné vált számára.
Nézte, egyre csak nézte a fekete eget. Remélte, hogy egyszeriben bekapja, és azzal irányt mutat neki, mert fogalma sem volt arról, hova mehetne. Annyit tudott, itt nem maradhat, így halk nyöszörgések közepette felállt.
- Nehéz – Nagyon hamar sikerült realizálnia, mennyire nem egyszerű elindulni egy úton, ami megnyílt előtte. Ösztönei felébredtek benne, s arra próbálták sarkalni, haladjon előre valamerre, ahová jónak érzi. Kókadtan nézett körbe ismét, majd billegve megtett egy lépést. Kettőt. Tizenkettőt. A tizenharmadiknál ráérzett, és duzzadó magabiztosságánál fogva  gyorsabb tempóra váltott. Sajnos a normálistól még így is távol állt, ám mivel még nem ismerte ki teljesen a határait, teljes büszkeséggel vetette bele magát egyre mélyebben az ismeretlenbe. Míg nem kezdett el megállíthatatlanul remegni.
- Mi ez? – kérdezte ijedten. Feltámadt benne egy újabb dolog. Éhség.  Vágy. Irány... Eme három szó keveredett benne, s még nagyobb viharokat okozott zavart elméjében.  Fogalma sem volt arról mit is érzett pontosan. Megfejteni sem lett volna ideje, mert közben haladt tovább, a remegés pedig egyre csak úrrá lett vékonyka testén, míg végül összeesett. Csendben elterült a fűben, lelki szemei előtt egy szürke falú épülettel.  Hangokat is hallott, de lehet ezek már csak benne léteztek. Akárcsak az az ódon kastélyra emlékeztető valami, ami valóságosabb volt, mint valaha gondolta volna.
Nagyon meglepődött, mikor legközelebb fehér ágyneműk közt ébredt, majd megpillantotta a férfit, aki a Hriek névre hallgatott.


***


Hriek volt a kastély ura, ki maga is démon volt. Fa’alherionnal ellentétben ő már túlesett a kezdeti pánikon, ezért mindig ott tudott lenni a jelenben, s ott lenni bárkinek, ha épp szükségét látta. A lánynál úgy gondolta, mindenképp jól jöhet a támogatás, ezért hamar a szívébe fogadta őt, hogy aztán a lehető legkedvesebb bánásmód keretében megtanítsa őt mindenre, amiről tudnia kell.
Miután eléggé felerősödött, s köztük a bizalom is kialakult, elkezdtek a kastély könyvtárába járni, ami egy hatalmas, könyvekkel teli labiritust jelentett a kívülállók számára, egy szürke épület pincéjébe zárva. A lány számára ez jelentette a Mennyországot.
- Megannyi tudás színtere ez, hát figyelj jól, kit magammal hoztalak! Megannyi új csoda birodalmába viszlek ma téged, annak értelmében, hogy neked is világossá váljék, ki vagy, mi vagy. Sokat segíteni ugyan nem fogok tudni. De talán irányt mutathatok hálám jeléül… amiért itt vagy – mondta Hriek, ahogy a terem közepéhez értek.  Ekkor megfordult, s ahogy mozgott, úgy követte göndör, barna haja, amit a lány titkon imádott. Bódítóan is hatott rá a látvány, főleg ennyi könyv között.
- Mintha a Mennybe jutottam volna… - ismerte el halkan, csodálkozással teli tekintettel szétnézve a teli pakolt polcokon, majd megkeményítette vonásait, és az előtte állóra pillantott – Én is hálás vagyok, amiért segítettél nekem! Én… tényleg. Vannak ruháim. Vannak terveim, és most, hogy idehoztál engem, igazán érdekel, hogy mire is szeretnél megtanítani.
- Démon vagy, mint én. Megmondom az aurádból, abból hogy szarvaid vannak, hogy gyönyörű szép szárnyakat viselsz a hátadon.
- Sz-Szárnyakat?!
Épp csak elindultak egy polchoz, de Fa’alherion rögtön megdermedt. Tudta a lelke mélyén, hogy valami egészen különleges. Hogy nem egyszerű ember, de nem tudta volna megmondani, micsoda is valójában. Mikor először meglátta magát a tükörben – egy hete talán, max kettő -, a szarvai is épp elég újdonságot jelentettek számára amellett, hogy csak a név volt számára, ami először eszébe jutott életében. Már akkor is észrevette a hátát ékesítő, sárkányszerű szárnypárt, ám kissé idegennek tartotta őket. Ezért mindig kizárta a létezésüket, mindig óckodott tőle. Sejtette, ez még változni fog a jövőben. Balszerencséjére.
Hriek hátrapillantott rá, de nem állt meg. Csak mikor elértek a vaskos lexikonokig, ahol is keresgélni kezdett.
- Nem tehetsz úgy, mintha nem lennének ott! Te így vagy te, ezt el kell fogadnod, nincs kibúvó! – korholta kedvesét. Mert fontossá vált számára rövid időn belül, hogy szívét erősen az övéhez kötötte, s bár nem függött tőle görcsösen, nem is eresztette volna el. Soha. A démon lány szomorúan elfordította a fejét, Hriek pedig egyből megbánta, amiért kioktatta őt.
- Ne haragudj! Még új neked – sóhajtott fel, majd az időközben kihúzgált lexikonokra pillantott, amelyek közül kihúzott egyet, és kinyitva a hölgyemény arcába tolta – Nézd csak Tündérke! Emitt vagyunk mi!
Lelkes mutogatása pillanatokon belül szertefoszlatta Fa’alherion szomorúságát. „Új dimenziók nyílnak meg előttem. Miért ne követhetném őket?”
- Nem, igazad volt – válaszolta később, majd először merült bele a könyvek nyújtotta varázsba.


***


A vörös hajút igazán lenyűgözte fajleírása, a szavak sokszínűsége, és mindaz, ami képes volt őket magába foglalni. A rengeteg, színes bőrkötés, a fakó, vagy néhol egészen ragyogó lapok… „Tényleg a Mennybe kerültem!”, erősödött benne a gondolat, miképp tudása magát illetően egyre gyarapodott.
Folyamatosan, a maga tempójában jöttek le ide a kastély urával, hogy együtt rágják át magukat a legalapvetőbb dolgokon. A fajismereten, amit mágia alapok követtek, majd egyre bonyolultabb motívumok. Pecsétek. Az ők egyéni jelei, melyekkel mint varázsló, változtathattak bizonyos körülményeken. Harcolhattak az életükért, vagy jobbá tehették a világot. Fa’alherion az utóbbit szerette volna, mert az előző ötlet nem nyerte el tetszését. Hriek pedig egyetértett abban, hogy egy Tündértől bizony messze áll a vérontás. Mindezen aztán jót nevettek, a lányban viszont sátrat vert egy addig ismeretlen érzés: félt.
Félt, mert nem tudhatta, hogy a jó képviseletének ellenére nem akar –e bárki az életére törni? Nem akarják –e bántani őt, vagy ami fontosabb, életben hagyná –e bárki a megmentőjét? A gondolattól összeszorult a szíve.  Azonnal be is rontott a könyvtárba, ahová egy idő után lejárhatott egyedül is, ha úgy tartotta kedve. A démon férfi nem akarta ugyanis arra kényszeríteni, hogy mindig vele legyen, úgy nem is igazán lehet mindent megtanulni.
Épp egy kardról szóló könyvet bújt. A tartalma lekötötte őt, s tervezte megosztani egy nap a kedvesével, amikor készen áll rá. Addig viszont aggódva tekintett reá, mikor ajtócsapódás közepette megjelent előtte.
- Mitől ilyen züllött aranyló lelkednek világa?
Fa’alherion tétlenül állt egy darabig, majd válasz helyett odarohant hozzá, hogy átölelje.
- Jól van, nyugodj meg, Tündérke! – búgta dús hajába, majd megpuszilta a feje búbját – Nyugodj meg, aztán kérlek, meséld el, mi kavart fel ennyire?
-  Tudsz valamit azokról, akik utánunk jöhetnek? Tudsz, ugye? – Kétségbeesésében belemarkolt azokba az erős vállakba, amik számára a támaszt jelentették. Felnézett a komollyá vált, vörös szemekben, amik idegességgel, és aggodalommal egyformán megteltek.
- Legfőképp az Egyház tagjai – sóhajtott fel – No, ide ugyan nem tehetik be a lábukat, de ez a világ hatalmas… Ha nem vigyáz a démon, beléjük botolhat, aztán menekülhet. Erőnkkel elég feltűnőek vagyunk számukra.
- M-Miért? Megérzik?!
Hriek bólintott.
- De meg ám! Megérzik, mint zsivány a rossz pénzt, s ha nem vagy körültekintő, elkaphatnak téged.
A lány ijedten húzta össze magát szívszerelmének karjaiban.
- Mi történhet azután?
- Megkínozhatnak. Tönkretehetnek. Megvan rá minden eszközük. Hatalmukban áll a világ. Meg egy másféle tudás… A miénktől titokzatosabb, zártabb, ijesztőbb.
- Nem látom úgy, hogy félnél bárkitől is.
- Nem, inkább téged féltelek!
- Tudod, hogy aligha mozdulnék el mellőled! Ahhoz túlságosan szeretek veled lenni – kuncogta vidáman Fa’alherion.



***



A napok aztán teltek tovább. Pörögtek, mint a malomlapát, a démon lány bizony Tündérré változott. Valósággal szárnyalt a tudásban. Mélyen belevetette magát fajtájának felfedezésébe, majd megismert újakat. Egy év telt el a megtalálása óta, amit partnerével kettesben ünnepeltek. Két üres könyvet is kapott, hogy aztán legyen mit megtöltenie a gondolataival. Mivel azonban a fejében is tökéletesen elfértek mindazok, amiket tudni akart, ezek érintetlenek maradtak.
Szóval írás helyett egyik éjjel boldogan csatlakozott szerelméhez egy romantikus csillag lesre, a kastély koromfekete kerítésein belül. Mindketten elfeküdtek a fűben, majd körbetekintettek a végtelen égbolton, és boldogan mutogatták egymásnak a felismert képeket. No persze nem a hivatalosakat… Sokkal inkább azt, amit az elméjük az adott momentumban kiragadt az előtte levő ponthalmazból.
- Az ott olyan, mint egy gyertya – mondta Hriek.
- Az meg mint egy könyv. Úúúú, mellette pena is van! Istenem… olyan gyönyörű! Mintha a sors keze írt volna az égre, és millió darabban hullott volna alá a tintája – felelte rá Fa’alherion vidáman.
- Hmm… Szép meglátás, igazad van! No de hol a tintatartó?
- Hááát… Sajnos azt már nem látom. Te viszont megmutathatnád!
Kellett egy kis idő, mire a férfi talált hozzá hasonlót.
- Amott van az!
- Hol? Nem látom továbbra sem! – vágta rá  vöröshajú, és felült, hogy jobban kémlelhesse az eget.
- A kard mellett van – jelentette ki Hriek, követve szerelme példáját. Egyik kezével kedvesen átölelte őt, a másikkal felmutatott. A lány pedig bólogatott.
Mindkettejük hangulata ragyogó volt, egészen a kard megemlítéséig. A férfinek ugyanis eszébe jutott Az a kard, aminek a leírását olvasta korábban. Egy legenda fűződött hozzá, mit végre kész volt megosztani partnerével is. Méghozzá egy általános megközelítéssel.
Elkezdtek a legendákról beszélgetni. A történetekről, amelyek nem feltétlenül igazak, de nem létezésük is nehezen kizárható épp a kevés bizonyíték miatt, ami fennáll. Fa’alherion érdeklődve hallgatta végig, aztán még nyitottabban hegyezte fülét, mikor Hriek áttért a kard témájára. Gondolataiban rögtön megelevenedtek a szavak. Lelki szemei előtt látta elsétálni a homályba burkolózó egyént, aki egy igen nemes fegyvert cipelt magával a harcba. Majd ő eltűnt, a hideg fémtárgy pedig hátra maradt, mint valami titkos örökség, ami felfedezésre várt. Titkon vonzotta, hogy a nyomába eredjen. Az viszont nem tudhatott róla, kire már lelkének másik feleként tekintett. Mégis ott kellett őt hagynia.
Visszafeküdtek még, nézték a dús fűben pihenve a csillagokat. Csendbe burkolóztak. Hriek végül elaludt, Fa’alherion pedig megragadta az alkalmat, hogy írni kezdjen. Hátrahagyott egy tekercsbe göngyölt levelet, amelyet egy masnira kötött vörös szalag őrzött. Egy üres könyv tetején helyezte el, drágája szobájában. A másik könyvet zsebre vágva elvitte magával a hosszú útra, amelyen elindult, s amit ma is követ. Azzal, hogy nagy fájdalom árán hátrahagyott valakit, akit szeretett, igazán értette csak meg Fa’alherion a démonlét mi voltját. Megértette azt is, kicsoda valójában, s kit is veszített el egész pontosan azon a csillagos éjjelen. De már nem volt visszaút annak, ki tündérré változva szárnyakat bontott. Akinek érzéseiről egyetlen egy levél súgott. Egy szobában. Annak a gyönyörű, bőrkötéses könyv párjának a tetején!
Levél kedvesemhez:
Drága Hriek!

Amikor eszméletem vesztettem, abszolút nem tudtam magamról. A világról, amely körülölel, s amelyről be kell látnom, hogy nagyobb, mint azt valaha is gondoltam! Igazán jól esett veled felfedezni mindezt. Azt hogy ki vagyok, mi vagyok. Hogy mit tehetek ott, ahol nagyon aprónak érzem magam...
Igazán hálás vagyok mindazért, amit értem tettél. Mindazért, akivé melletted válhattam! Igazán szeretnélek még megölelni. De sajnos nem lehet.
Sokszor láttam, és utaltál is arra, hogy hiszel a sorsban. Így van, ugye? Akkor tudod, hogy minden okkal történik. Én is ebben hiszek.
Ezért is térek vándorútra. Elmegyek messzi, bebarangolom ezt a kietlennek vélt földet. Fel akarom fedezni a lehetőségeimet.

Kérlek bocsáss meg azért, hogy így búcsúztam el tőled! De tudod... én ezt nem nevezném annak. Ki tudja, mikor, s hol keresztezik egymást ismét útjaink.

Addig is kérlek, kérlek, vigyázz magadra!

Szerető Tündérkéd: Fa'alherion

Felhasználó profiljának megtekintése

7Azonnali: Egy legenda kezdete  Empty Re: Azonnali: Egy legenda kezdete on Hétf. Júl. 31, 2017 1:48 am

Gerard D. Lawrenz

Gerard D. Lawrenz
Szemfényvesztő
Szemfényvesztő
Egy apró, folyómenti kis faluban történt mindez. Szokványos napnak indult az is, amikor egy idegen lovagolt végig a falu legnagyobb utcáján. Talán annyira nem is lehetett idegen, mert az emberek sorra integettek és köszöntek neki. A férfi markáns arcú, körülbelül a harmincas éveinek a közepén járó illető lehetett. Robosztus testfelépítéséről árulkodott a vastag páncél, ami a testét borította. Felette nem hordott semmit, csak egy pár a vállán díszelgő szegecs árulkodott róla, hogy valaha egy köpeny is tartozott a szereléséhez. Sisakot ugyancsak nem viselt, így aztán nem okozott különösebb gondot a falusiaknak, hogy felismerjék. Egyesen kissé aggódó szemekkel néztek rá, mások pedig megkönnyebbült arccal nyugtázták, hogy egy darabban érkezett vissza a faluba.
Az ismeretlen egy egyszerű építésű, nagyobbacska parasztház felé vette az irányt. Szokványos falusi házikó volt, benne a család apraja-nagyja, nagyjából tíz ember. Ő volt a második testvér a családban, és talán egy két unokatestvérét leszámítva mindenki itt lakott, ahogy az a környéken szokás. Csak egy két vadabb lelkű gyermek születik néha a családjukban, meg úgy általában az egész faluban, akik aztán útra kelnek, katonának állnak, megtanulnak írni-olvasni, vagy egyéb más kalandokban lesz részük. Ő is egy volt közülük nem is csoda, hogy az összes itt elő akkorát köszönt neki. Most azonban még a szokottnál is jobban örültek neki. V.I.SZ. 800-ban járunk, alig pár hónappal a reformáció kezdete óta.
Ahogy az rég nem látott családtag berontott az ajtón, a família minden ragja odacsődült köré. Páran azt rebesgették, talán sosem fog visszatérni azok után, amik az elmúlt hónapokban történtek. A férfi sorra üdvözölte mindannyiukat, némelyikükkel váltott is pár szót, egy majd nyolc éves fiú pedig még a nyakába is ugrott. A feleségét azonban nem találta sehol.
- Rosalyn hogy van? – szorította a két kezét az oldalához.
- Hát...pár napja fekszik, mert folyton rosszul van és állandóan görcsölnek a tagjai. Egész jókor érkeztél, szerintem legkésőbb egy hét, és megszületik a gyereked. – férfi, akivel beszélt egy alacsony, zömök testalkatú, szakállas ipse volt, valahol harminc és negyven között, minden bizonnyal a testvére.
Válaszul egy árva szót sem kapott, a frissen érkezett családtag egyszerűen otthagyta a többieket, és a régi hálószobája felé vette az irányt. Az ajtó pontosan úgy nézett ki, ahogy fél évvel ezelőtt otthagyta: sötétes árnyalatú fából összeeszkábált, kacskaringós mintákkal és virágmintás vésetekkel díszített, néhol egy-egy apró karcolás, vagy lehullott mintarészlet mutatja, hogy bizony nem tegnap faragták ki. Elegánsan kopogott, majd épp annyira nyitotta ki, hogy a páncélban beférjen. Bármennyire is próbált meg halknak lenni, a csizmájának csörömpölésére egy téli álmát alvó medve is felébredt volna.
- Szívem, megjöttem.
A szobában több másik bútor között egy ágyat lehetett látni. Benne egy nagyjából a férfival egykorú nő ült, a takarót egészen a szegycsontjáig felhúzva. Fekete hajó, kék szemű, kerekded arcú hölgyemény volt. A hasnál ékeskedő domborulatból egyértelműen meg lehetett mondani, hogy várandós.
- Jól érzed magad?
- Jól, csak kicsit fáradt vagyok. Alig tudtam valamit aludni. A kicsi állandóan rugdalódzik. Maria szerint nem sok idő kell már neki. Miért jöttél haza?
A férfi idegesen vakarta meg a fejét. Az utóbbi pár évben rutinná vált, hogy csak félévente egy-két alkalommal látogat haza a kötelességei miatt. Nincs kerek egész egy hónapja, hogy utoljára itt járt, látszott is rajta, hogy eléggé zaklatott.
- Aggódtam, hogy nem történt e veletek valami. Kész katasztrófa, ami a királyságban zajlik. Mintha mindenki elvesztette volna az eszét. Nem akartam, hogy idehaza bárkivel is történjen valami úgy, hogy nem vagyok itt.
- Látom. – kuncogott vidáman – Még a hőn szeretett köpenyed is elvesztetted. Pedig mennyit kellett rajta foltozni.
- Igen...elvesztettem. Pihenj nyugodtan, megyek én átöltözöm.
Halk, óvatos mozdulattal zárta rá az ajtót a szobájára egy érzelemdús ölelkezést követően. Már várta őt odakint valaki. Az illető egy szikár, kissé vastag karú, őszülő férfi volt komoly, nyomasztó ábrázattal.
- Diederich, beszélhetünk egy kicsit.
- Hogyne, Apám.
Kimentek egészen az istállóig, ahol már senki nem hallhatta őket. Diederich apját világ életében titokzatoskodó és túlzottan óvatos embernek ismerték, így aztán nem lepődött meg senki, hogy hirtelen hátravonultak.
- Arról a bizonyos „zsinatról” lenne szó. Félek, hogy háború közeleg.
- Hogy háború? Nem, az teljességgel lehetetlen. A Sötét Apostol és a démonkirálynő minden erőnket leköti, ráadásul sorra tűnnek el az emberek az angyalromok környékéről. Kizárt, hogy lenne erőnk még egymással is harcolni. Ez a „reformáció”, vagy hogy nevezik pár hónap alatt a balladákból is el fog tűnni. A királyt ugyan ki kellett menekíteni, de ez puszta elővigyázatosság.
- Azért szeretnélek óva inteni: ne ásd bele magad ilyesfajta ügyekbe. Ne foglalj állást egyik oldalon se. Nem jó dolog ez, érzem...érzem a hátamban.
Fél percig némán bámultak egymásra, majd szinkronban elkezdtek kacagni. Eszükbe jutott, hányszor mondta már ezt az öreg Lawrenz, és hányszor lett már igaza, pedig senki sem hitte el neki. Azóta mindenki hallgat rá, akinek efféle tanácsot ad. Ezt a tényt még senkinek sem volt mersze megkérdőjelezni a családban. Ezalatt a hangulat is oldódott, így talán még egy jó ideig kedélyesen beszélgethettek volna, ha nem rohan oda az egyik családtag, félig döbbent, félig kétségbeesett arccal.
- Rupert, Diederich! Rosalyn azt mondta, itt az idő. Most születik a gyerek!
- Micsoda?! De hát a bába azt mondta, még legalább egy hét...
- Gyorsan, hívjátok ide! Addig teszek fel vizet forrni.
Nagy volt a sürgés forgás a házban. Mindenki ahol tudott, próbát segíteni, akinek pedig nem akadt dolga, próbált nem láb alatt maradni. Diederich anyósa elvállalta, hogy levezeti a szülést. Nem próbálta lebeszélni senki, elvégre vándorok voltak az elődei, ő annak idején mindenféle segítség nélkül hozta Rosalyt a világra... bár az inkább a kibírhatatlan makacsságának volt köszönhető. Erre ráerősített az is, hogy szegény lány tagjait mindenféle előzetes figyelmeztetés nélkül kezdte el igazgatni, mert szerinte úgy jár a szülés a legkevesebb fájdalommal.
- ...hajlítsd be jobban a térded. Feljebb a fejjel, hányszor mondjam már.
Diederich ebben a pillanatban lépett be a szobába a megmelegített vízzel. Próbált higgadt maradni, pedig valójában nagyon is izgatott volt. Az előző fiának születésén nem lehetett itt, mert éppen Hellenburg közelében teljesített szolgálatot. Mindig is megbízható, kötelességtudó férfiként ismerték, s ezeket a pozitívumait keresztesként sem vesztette el.
- Drágám, had fogjam a kezed!
- Jól van, lélegezz mélyeket...ne erőlködj, attól csak nehezebb lesz.

Úgy tűnt Diederichnek, mintha ott a szobában megállt volna az idő. Egy pont után már nem is nagyon figyelt semmire, csak szorította a felesége kezét és a földet bámulva nézett ki a fejéből. Még a gyerek sírása sem jutott el teljes egészében a tudatáig. Akkor tért magához, amikor az anyósa megrázogatta a vállát.
- Gratulálok!
Diederich ijedten kapta fel a fejét.
- Sikerült?
- Miféle kérdés ez, hát persze, hogy sikerült. – válaszolta neki flegmán – Lett egy kisebb fiad!
És csak ugyan, Rosalyn karjában ott lapult a kis csöppség, tiszta és ártatlan szemekkel bámulva előre, miközben egyre csak szuszogva pislogott, fejét jobbra balra fordígatva.
- Gyönyörű, nem igaz?
- Igen...Diederich, a második. Ez lesz a neve.
Valahányszor a családjára gondolt, eszébe jutott az eskü, amit annak idején a Katedrálisnak tett. A fogadalom, amit még ma is fájdalommal idéz vissza. A cölibátus egy komoly eskü, s gyakran elgondolkozik rajta, ért e ez neki annyit, hogy megszegje. De valahányszor feleleveníti magában a felesége és a gyermekei képét, azonnal elillan minden kétsége. Egyre inkább hisz benne, hogy van megoldás a problémáira...
- Azt már nem, nem foglak titeket ugyanúgy hívni. Már mondtam, a neve Gerard lesz! Az egyszerű, mégis frappáns.
Diederich elmosolyodott.
- Miért ne lehetne mindkettő?
- De az enyém lesz előbb! – szögezte le nevetgélve.
- Gerard Diederich Lawrenz? Tetszik a csengése.
Ennek zálogaként adott egy csókot a feleségének, s egyet az újszülött homlokára, majd kisétált a szobából, hogy a többi családtag is odaférjen, s tudjanak gratulálni az anyának. Sok dolga volt még aznap, hiszen olyan rég járt már itthon. Talán egy jó ideig nem is lehetősége visszajönni. Szólítja a kötelesség. Ekkor jutott eszébe, hogy még új köpenyt is kell csináltatnia. El is indult menten a falu kékfestőjéhez...

Felhasználó profiljának megtekintése

8Azonnali: Egy legenda kezdete  Empty Re: Azonnali: Egy legenda kezdete on Szer. Aug. 02, 2017 11:52 am

Lexa Warde

Lexa Warde
Nekromanta
Nekromanta
A vihar ádázul ostromolta a templomrom megrepedt ablakait. A terem falait különféle énekek, kántálások visszhangja verte. Pár gyertya szolgált csak fényforrásul, no meg a néha közelben lecsapó villámok világítottak be az ablakokon. Középen egy különféle rúnákkal körbevésett kerek ravatal asztalszerűség volt, megannyi törölközővel, szőrmével, ágyneműkkel leborítva. Az asztal mellett pár vödör víz is volt fémvedrekben, melyekben két bába áztatta szorgosan a törölközőket. A fekete csuhás tömeg körbeállta az asztalt, melyen az éppen vajúdó Amelia Warde feküdt, erősen szorítva mellette álló férjének a kezét. Mellette pedig ott állt ő, a Túlvilági Hírnök, végigprédikálva az egész szülést
– Íme, lássatok hát csodát, gyermekeim! Eljő hát végül az éj, melyen megszületik egyedüli urunk, kit ha vakul is néha, de követnünk kell! El fogja hozni a hosszú éjt, az örök sötétséget, melyre oly régóta várunk már epekedve! Lássatok hát csodát, társaim, ahogyan megszületik a Káosz Gyermeke! – tárta szét karjait, kezében a kígyófejben végződő botjával, amire a tömeg csak még hangosabban kezdett kántálni.
– Kislány! – kiáltott fel a bába, amire a hírnök kicsit furcsán nézett, de a lehető legjobban rejtette el meglepődöttségét. Megmosdatták az újszülöttet, majd fekete selyembe tekerve a hírnök kezeibe adták.
– Mi legyen a neve, Amelia? – nézett a könnyező anyukára. Azonban valami nem volt rendben. A nő még mindig fájdalmakat élt át, még mindig vajúdott. A hírnök arca komor lett, majd gyorsan a tömeg felé nézve kiáltott.
– Rachel! Rachel Warde, a Káosz Gyermeke! – harsogta, amire a tömeg a kínlódó anyukát észre sem véve ujjongott. A bába azonban ekkor ismét fellépett.
– Atyám! Ikrei születnek! – lihegte izgatottan, amire a férfi teljesen lefagyott. A tömeg abbahagyta a kántálást, és mást nem lehetett hallani, csak a nő visszhangzó sikolyait.
– Ik…rei? – nézett hátra a férfi kitágult szemekkel, amire a bába csak kínosan bólogatott.
– Ez… nem ezt írta a prófécia! – háborodott fel az egyik csuhás tag a tömegből.
– Gyermekeim! Aggodalomra nincsen ok! – harsant fel a hírnök hangja – Néha a látomásaim zavarosak! Bizonyára a prófécia azt mondta, hogy az elsőszülött gyermek lesz a Káosz Gyermeke! – hadarta zavarodottan, amire a tömeg halk mormogásba kezdett.
– Kérem! Inkább örüljünk annak, hogy született egy testvére megváltónknak, aki tanácsokkal, és segítséggel tudja őt ellátni nehéz időkben! – harsogta torkaszakadtából, próbálva túlkiabálni a tömeget. Erre kicsit csillapodtak a kedélyek.
– Még egy kislány! – kiáltott fel ismét a bába. Azonban az már nem lett a próféta kezébe adva. Megmosdatták, őt is fekete selyembe bugyolálták, majd anyja kezeibe adták.
– Lexa… - nyögte ki anyja könnyes szemekkel, de még soha nem látott boldogsággal arcán. De ezt nem hallotta más, csak ő, és férje. Ők pedig már nem hallották sem a hírnök prédikálását, sem pedig a tömeg ujjongását. Csak egymás gondolatait.

---

– Végre elaludtak… - lépett be az ajtón Amelia, miközben hosszú, göndör fekete hajába túrt nagyot sóhajtva. Leült a kis faasztalkához egy székre, és arcát kezeibe temette. Férje megfogta csuklóját, közelebb húzta magához, kezeit pedig feleségéjé köré fonta.
– Olyan gyönyörűek… Nem? – mosolygott a férfi Amelia szemeibe.
– Igen. Persze, hogy azok, Chris, elvégre a mi gyermekeink. – kuncogtak fel mindketten, amire a férj homlokon csókolta a nőt.
– Shhh… - csitítgatta feleségét. – Még a végén felébreszted őket! – suttogta fülébe.
– Akkor te altatod őket vissza! – mutatott Christopherre felesége szúrós szemekkel, de még is csillogott bennük némi játék, némi boldogság.
– Nos, ennyit talán én is megtehetek. – sóhajtott Chris, úgy téve, mintha nehezére esne. Beállt néhány perc néma csend köztük, csak egymás szemeibe meredtek, szavak nélkül kifürkészve a másik gondolatait.
– Mit gondolsz? – nézett fel a nő, a szemében csillogó boldogságot gondterheltség váltotta fel, melyre férje furcsállóan tekintett.
– Hogy érted ezt?
– A próféciáról. – suttogta Amelia.
– Nos… - dőlt hátra Christopher és köszörülte meg torkát. – Nem érdekel, hogy a Káosz Gyermeke a lányom… vagy annak a testvére-e, vagy nem is tudom mit is gondoljak. Én csak annak örülök, hogy született két gyönyörű kislányunk, akiket tudom, hogy nagyon fogunk szeretni.
– Mi lehet… de a többiek? – kérdezte a nő aggodalommal hangjában.
– Nem érdekelnek a többiek őszintén. A minap voltam a hallban, és fél füllel hallgatóztam, pár kósza mondatot elkaptam… A többség még mindig hisz a hírnökben. Az ikrek születésének ellenére is. Rachelt tényleg úgy istenítik, ahogyan azt a hírnök elvárja tőlük. – kezdte simogatni körszakállát.
– Még. És Lexa? – lábadt könnybe a nő szeme.
– Kicsim… ne aggódj ennyit. – csitítgatta feleségét a férfi. Felállt a székből, majd a konyha sarkában ácsorgó kisasztalra ment, és a rajta lévő kancsóból két pohár vizet töltött ki, amit visszavitt az étkező asztalhoz. Visszaült, és apró kortyokban kezdett inni belőle.
– Minden rendben lesz. Lexával sem lesz semmi gond. Hinnünk kell mind társainkban, mind a hírnökben. – Tolta felesége elé a poharat, amit az remegő kézzel felvett, és inni kezdett belőle.
– Te tényleg el tudod hinni? – nézett fel poharáról a nő.
– Azt hogy két ilyen gyönyörű gyermekünk született? Elég nehéz. – kuncogott halkan Christopher, apró mosollyal megtoldva, mely Amelia számára a világ egyik legnagyobb vigasz volt.
– Nem úgy értem… csak gyere be. – fogta meg férje kezét a nő, és az ajtóhoz vezette. Vállával az ajtókeretnek támaszkodott, férje hátulról átkarolta, és válla fölött nézett be a szobába. A szobában két picike koporsó volt, puha párnákkal kibélelve, körülöttük lemetszett tüskéjű bíborvörös rózsák voltak elterítve. Bennük pedig ott szuszogott a két újszülött.
– Szerinted egy ilyen gyönyörű, ártatlan, csöpp gyermek lehet a káosz gyermeke? – nézett hátra válla mögött Amelia.
– Ezen a ponton… nem igazán érdekel életem. Azt tudom, hogy mindennél jobban szeretni fogom őket. – csókolta meg felesége remegő ajkait.
– De ha végén kiderülne… hogy még sem az… - törölte le könnyeit a nő. – Nagy baj lehet ebből, Christopher. – fordult meg, és borult mellkasára a nő.
– Kicsim… - csókolta meg feje búbját. – Mi attól még úgy fogjuk szeretni mindkettőjüket, mint még soha semmi mást ezen a földön… és ha ne adj ég olyanra fordulna a helyzet… mindent meg fogok tenni, hogy megvédjem őket. Rachelt, és Lexát is.

Felhasználó profiljának megtekintése

9Azonnali: Egy legenda kezdete  Empty Re: Azonnali: Egy legenda kezdete on Szer. Aug. 02, 2017 1:03 pm

Ciel Eisenschnittel

Ciel Eisenschnittel
Felderítő Kapitány
Felderítő Kapitány
Nagyon jól sikerült írományok lettek, tényleg mindegyikkel teljesen meg voltam elégedve. Érzékenységet és sebezhetőséget igényel egy gyermek születésének komoly megmutatása, s lényegében ez mindenkinél nagyszerűen sikerült. 

Jutalom: 150 Tp 

Bónusz Tárgy: 
Név: Hajnali mementó 
Leírás: [Egy hajtincs, egy régi plüssállat, talán egy régi szeretőtől kapott könyvecske...] A mágia néha meglepően hétköznapi formákat ölt, erő abban is rejtőzhet, melyet varázslat nem érintett, csakis szeretet. Ha a karakter [a tetszőleges formában létező(Ergo ezt természetesen a user dönti el, ennek megfelelően írhatja meg az elején lévő tárgy küllemére vonatkozó részletet. Ezt részt is ki kell venni innét) ] a tárgyat magához szorítja, képes egy maximálisan 5-ös szintű örjítő vagy félemlítő képességet semlegesíteni a régi keserédes emlékek erejének hála. A tárgy nem működik aurák ellen, csakis egy adott hatást semlegesít.

Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.