[Western: Loreena&Amy] Mi lesz ebből?

Hiba volt lelepleznie magát, de fogalma sem volt, hogyan tudta volna ezt elkerülni. A banditavezér figyelme felé fordult, de talán így nyerhetett egy kis időt Borús Felhőnek, és elterelésnek sem volt utolsó, mégha ezzel vásárra vitte is a bőrét. És nem az elejtett állatokét, hanem a sajátját.
Nem is látta hogy alkalmi társnője megsérült, tudatát teljesen kitöltötte a túlélési ösztön, és a „harcolj vagy fuss” elve. Ő márpedig harcolt.
Három golyó repült szép katonás rendben követve egymást a búvóhelye felé, és úgy már cseppet sem volt vicces egy helyben hasalni. A puskáját magához ölelve gurult le a Bank tetejéről egyenesen az oldalsó kijárat elé. Milyen egyszerű lett volna csak beszaladni, és kimaradni ebből az egészből!
Borús felhő úgy tanította neki, hogy a csípőjéhez tartsa, így amikor felállt így is tett. A banditavezért nem látta hirtelen, de földön kúszót nagyon is. Lassú is volt, könnyű célpont is… Nem okozott neki semmilyen megterhelést, sem fizikait sem pedig mentálisat, hogy egyszerűen hátba lője. A férfi elterült és nem mozdult többet, így már csak egy ellenfél maradt, és 8 golyó. Több volt, mint elég.
Meglátta szemben Borús Felhőt végre, és azt is, hogy megsérült, de úgy tűnt nem súlyosan. Mintha a nő tükörképe lett volna, ő is nekisimult az épület sarkának és ez volt a szerencséje, a banditavezér golyója pont egy centire kerülte el az orrát. Haragosan mordult fel, és a bandita felé lőtt a puskával - jórészt találomra, de nem is az volt a lényeg, hogy tőle kapja a halálos golyót. A lövés után rögtön vissza is húzódott a fedezékbe így az eredményt sem látta.
- Sheriff! Valaki hívja a sheriffet! - hallott egy női hangot, majd a hozzátartozó arcot is, ahogyan lenge fodros ruhában hajolt ki a szalon ablakából. Ezt a szót még ő is megismerte, és általában nem jelentett semmi jót… Nade végülis itt most ők voltak a jófiúk és a banditák a rosszak nemigaz? A sheriff pedig mindig a banditák ellen van. Ennyit még ő is felfogott a sápadtarcúak szabályaiból. Reménykedve nézett a szemben lévő félvérre, hogy mostmár minden rendben lesz, ugye?
Kár hogy a másik arcáról nagyon nem ezt olvasta le…

Szinte az én fegyverem dörrenésével egyidejűleg egy puska öblös hangja is felugatott és a kárörvendő tekintett a kúszó bandita részéről először hitetlenkedésbe, aztán üvegesbe fordult, ahogy végül mozdulatlanul elterült a földön és terebélyes vértócsa kezdett terjedni körülötte.
Mikor ujjam a ravaszt húzta fél szemem sarkából megláttam Szilajszél alakját, ahogy velem szemben az épület sarkához lapult. Bár veszélyesebb helyen volt, mint előtte a tetőn, azért annak örültem, hogy látszólag sértetlennek tűnt és a puskát is sikeresen kezelte, mondhatni már kétszer is kihúzott a slamasztikából.
Az első lövésem levitte a főnök kalapját, a második letépte a fél fülét, a harmadik azonban a szeme között kötött ki és a fickó a ládák mögé hanyatlott.
A hirtelen beállt süket csöndbe szinte belehasított a női kiáltás, aki a rend őréért esengett.
- Ha a helyzet magaslatán állna a ti jó seriffetek, akkor már maga iktatta volna ki ezeket a szarháziakat. – mormoltam az orrom alatt, miközben óvatosan becserkésztem a főnököt, számítva egy esetleges csapdára.
De az nem volt, a férfi halott volt, az tuti. Intettem a lapuló indián lány felé.
- Szilajszél! Minden oké, kinyiffantak.
A pisztolyom a tokjába löktem és egy fájdalmas nyögéssel a tornác egyik oszlopának dőltem, fájó vállamat kímélve, így várva be a nagy bajuszú, ösztövér és láthatóan cseppet sem boldog seriffet, aki három segédjével, fegyvert markolva érkezett.
- Emeld el a kezed a pisztolyoktól és ne moccanj! – dirigált, mintha eleve nem így tettem volna.
- Nyugi seriff, nyugi! – mondtam neki moccanatlanul. – Én és a társam csak igazságot szolgáltattunk. Ezek a nyomorultak végig rabolták a vidéket, legutoljára az én városomban. Ha nem szégyellne okkulárét hordani, maga is látta volna a kőrözési plakátot róluk.
Mondjuk ezt csak azért mondtam, mert semmi kedvem nem volt még velük is megharcolni, pedig az igazság valószínűleg inkább az, hogy jobbnak tartotta, ha inkább becsukja a haramiák itt léte miatt a szemét, vagy egyenes megkapta érte a részét. Na, de ez már nem az én dolgom.
A pisztolyok fele továbbra is rám célzott, de a másik Szilajszélre, ha elindult felém.
Mivel a lakosok is gyülekezni kezdtek a seriff végül jobbnak látta, ha csak egy mogorva képpel reagál és nem erősködik tovább, hiszen a kötözési plakátot más is láthatta.
- Ez akkor is az én városom! Hozzám kellett volna jönniük a rézbőrű cafkával. – csattant fel, de a fegyverek a helyükre kerültek. – Takarodjanak innen!
- Higgye el seriff egy percig sem időzünk itt, mint ami szükséges, ám a fejpénzt se felejtsük el. Míg összeszedi, addig mi elintézzük a dolgunkat és már itt sem vagyunk. És ha még egyszer sértegeti a társam, akkor gondoskodom róla, hogy ne sokáig legyen itt seriff.– bólintottam jámbor mosollyal az arcomon, de a szemem nem engedte az övét és az nem mosolygott, sőt vad tekintettel káromkodott.
Ha közben a lány is odaért hozzám, megszólítottam a saját nyelvén.
- Most már intézhetjük a te dolgodat is, a rend kiváló őre nem boldog, de már lenyugodott. És köszi a segítséget, nagy voltál!

Három utolsó pisztolydördülés hallatszott, és aztán vége volt. A csönd persze erős túlzás lett volna, az emberek kiabálása még sokáig visszhangzott, szinte megállt a levegőben, de még ezt is túlharsogták Borús Felhő szavai. Szilajszél vérében még mindig tombolt az adrenalin, a szíve hevesen kalapált, de a légzése lassan lelassult, és az izgalom helyét átvette a győztes csata felett érzett diadal. Felcsapta a vállára a puskát, és kisétált a bank melletti védőállásából, csakhogy szembekerüljön a serif fújtató, szinte már vörösre duzzadt borostás képével. A beszélgetést nem értette ugyan, de a hangsúlyból is kiderült, hogy a férfi dühös volt, pedig igazán meg kellett volna őket dícsérnie, hogy elintézték ezeket a gazembereket.
Amikor elviharzott, megengedett magának egy apró mosolyt a félvér felé.
- Köszönöm az elismerést. Egészen belejöttem ebbe a robbanó fegyverbe. - ütögette meg a puskát a vállán. - Miért nem boldog? Megcsináltuk, amit neki kéne. - bökött állával a távozó serif felé. Közben az épületeket vizslatta, vajon melyik lehetett a patika? Mostmár tényleg nem ártott volna sietnie, talán már el is késett.
- Melyik az, ahol az orvosságot árulják?

Tudtam, hogy nem loptam be magam a seriff szívébe ezzel a megnyilvánulásommal, de nem érdekelt. Persze azért szemmel tartottam míg elporzott az embereivel együtt és azzal is tisztában voltam, hogy jobb lesz ha a hazafelé vezető úton időnként a hátam mögé is nézek. Nyíltan, itt a városban nem szállt velem szembe, de a bosszú és a düh ostoba dolgokra bírja rá az embert és ő most úgy érezte megszégyenítettem.
Visszavigyorogtam azért Szilajszélre, ahogy megállt előttem. Biztos voltam benne, hogy nem volt nehéz leszűrnie az indulatokat anélkül, hogy értett volna belőle egy hangot is.
- Amíg itt nem okoznak bajt és itt költik el a rablott pénzt, addig neki nem érdeke, hogy a banditák rács mögé vagy a föld alá kerüljenek. – adok magyarázatot a férfi boldogtalanságának okára. – A puskát meg tartsd meg, ha már belejöttél. – intettem, hiszen a segítségéért ennyit minimum megérdemelt és még többet is……. – Ott van. – intek az egyik közeli épületre, ahol egy tábla hirdeti Dr. Wilson Grand drugstore-ját. – Máris mehetünk.
Az ajtóban álló, szemüvegét törölgető, idősebb, pajeszt viselő férfi a kezét nyújtotta, ahogy odaértünk.
- Hálás köszönetünk, hogy végre valaki megszabadította a várost ezektől a haramiáktól, Hargard seriff sajnos nem volt ebben….hmm….ilyen határozott.
- Örülök, hogy valaki legalább így érzi. – szorítottam meg a kezét egy félmosollyal.
- Hát igen, de higgye el hölgyem, nem csak a magam nevében mondtam, de gondolom, nem ezért jöttek ide hozzám, miben lehetek a szolgálatukra. – villant a szeme a mellettem lévő szép indián lányra is.
- Orvosságra lenne szükségünk….. – azzal igyekezvén a lehető legrészletesebben elmondani, amit Szilajszél elmondott nekem a testvére betegségéről.
- Volt valami jellegzetes szaga esetleg a verejtékének? Megváltozott a szeme fehérje? Megmaradt benne az étel és a víz? – kérdezett rá a homlokát ráncolva a férfi és bevezetett minket az épületbe.
Gyorsan, amennyire tőlem telt lefordítottam a lánynak a kérdéseket, aztán visszafelé a választ is, utána kérdőn néztem a gyógyszerészre.
- Van ötlete és főleg van rá gyógyszere? Nagyon sürgős lenne.

Igazán nem értette ezt az egészet, hogy elkapták a rosszfiúkat és a seriff nem örült, hiába Borús Felhő magyarázata. Nem érdeke? Nem lenne mindenkinek érdeke a bajkeverőket eltakarítani a föld színéről, főleg ha jól vette ki még pénz is járt értük?
- Furcsák vagytok. - közölte, majd a felajánlott puskára nézett, és visszaadta a nőnek. - Ez a te fegyvered. Én meg elveszem az övékét, hadizsákmánynak. - jelentette ki magabiztosan, majd ameddig a rend hűséges őre a hátát mutatta feléjük, gyorsan fel is markolta az egyik halott bandita vérben tocsogó puskáját. Egyáltalán nem zavarta, hogy olyan lesz a keze, vagy a ruhája.
- Majd szerzek bele lőszert valahogy… - motyogta, ez után viszont kiderült, hogy már mennek is a patikushoz, így lelkesen követte a félvért hozzá. Végre megkapja ő is, amiért eddig gürcölt, és talán végre a testvére is meg fog gyógyulni.
A patikus a legfurcsább ember volt, akit életében látott. Az ősz pajesz és a pápaszem valami furcsa meseszereplőre emlékeztette. Még mindig a puskát szorongatva várta, hogy azok ketten megbeszéljék, amit kell, majd, amikor Borús Felhő lefordította a kérdéseket elgondolkodott. Nem sámán volt ő vagy felcser, hogy értsen az ilyesmihez!
- Verejték… Nem volt szaga, csak sok volt belőle, meg mondtam magas láza van, nagyon magas. Meg köhög is… Az ital megmarad benne, de az étel már nem, csak a nagyon híg, majdnem vízszerű leves, azt próbáltam neki, de néha az is kijött. Meg néha fulladozik.
Foglalta össze amennyire tudta, és amikor Borús felhő lefordította a patikusnak a választ, még az indián is látta, hogy a sápadt bőr még fehérebbé vált.
- Talán nem kéne a legrosszabbra gondolni, de az biztos, hogy valamiféle nátha… Rosszabb esetben spanyolnátha, jobb esetben csak egy megfázás, de azt vettük észre, hogy a rézbőrűekre ez is halálos.
Kicsit kutakodott a fiókok között és valami fehér port vett elő.
- Lázcsillapító. Többet nem tudok adni, magán múlik mennyit mond el a barátjának. Nem valószínű, hogy megéli a holnapot… De a remény néha fontosabb. - adta oda Borús felhőnek a kis csomagot, Szilajszél pedig hatalmas, csillogó szemekkel nézett a nőre.

El tudom képzelni, hogy mennyire furcsa lehet ez az egész az indián lánynak, főleg, hogy nem is ért egy szót sem, de most, hogy segített az én dolgomban, itt az ideje, hogy viszonozzam a szívességet és betartsam az ígéretemet, amit neki tettem.
A puska ráadásként nem lett volna nagy érték, de azt is megértem, hogy miért dönt úgy, hogy inkább az egyik bandita fegyverét veszi magához. Jó trófea lesz számára és törzsének is bizonyíthatja, hogy megállta a helyét. Egy bólintással veszem vissza a fegyverem és a vállamra akasztom.
- A lovak nyergében biztos találsz azt is. – javaslom, mert elkapom a szavait még menet közben.
A patikus szerencsére nem sokat vacillál, hanem egyenesen a lényegre tér és láthatóan értve a dolgát kérdezgeti Szilajszelet. Nehéz fordítani, még akkor is, ha már egészen belejöttem, de minden tőlem telhetőt megtettem.
Miután a férfi választ kapott most rá néztem kérdőn és egyáltalán nem tetszett amit láttam. Nem ismertem ugyan a lány testvérét, de őt igen és azt akartam, hogy sikerrel járjon. Nekem sosem adatott meg a család szerető melege, de attól még neki azt kívántam, hogy ne veszítse el ezt.
Ahogy már Szilajszélnek is mondtam, nem vagyok jártas túlságosan a betegségekben, de azért hallani hallottam dolgokat……
Már épp kérdezni akarok, amikor tovább beszél és nekem vékony vonallá szorulnak az ajkaim.
- Tehát nem tehetünk mást? Csak reménykedhetünk? – motyogtam az orrom alatt, de nem hittem, hogy a férfit bármi hátsó szándék vezeti, hogy nem akar segíteni.
- Khmm……Azt mondja…. – emeltem az indián lány reménykedő szemeibe a tekintetem, - hogy talán csak egy…..nátha. – nagyot nyeltem és aztán megerősítve magam folytattam. – Ez egy lázcsillapító, más nincs rá, de tudnod kell, hogy……..míg ez a betegség a fehéreknek nem veszélyes, legalábbis általában, addig….népetekre ….halálos lehet.
Nem akartam hazudni neki, szépítgetni. Tudom, hogy erős lány, népének bátor harcosa, tudnia kell mivel néz szembe.
- Tessék! Vidd el a testvérednek mielőbb, én …..bízom benne, hogy tetted meghozza az eredményét. – nyújtottam felé a zacskót. – Elkísérlek egy darabig.

Amikor megkapja végre a hőn áhított kis csomagot nem sokon múlt, hogy ne ölelje magához, mintha csak féltett gyermeke volna. Éppen csak fél füllel hallotta meg Borús Felhő intelmeit, hogy a népére akár halálos is lehet a fehérek náthája.
- Tudom, tudom… A főnök is ezért tette ki a faluból, és nem gondoskodott róla tovább. - válaszolta flegmán, és szinte nem lehetett nem hallani a hangjában a megvetést. Ő soha senkit nem hagyott volna hátra, sem a társait a csatában, sem a betegeket, sem öregeket, senkit. Főleg nem a saját rokonát. Ismét ránézett az orvosságra, ami számára most egyet jelentett a reménnyel. Arcára már visszaköltözött a lelkes mosoly, amikor felnézett alkalmi társnőjére.
- De a ti orvosságotok biztosan jobb, mint a miénk. A ti betegségetekre a ti gyógyszeretek a jók, a mieink persze, hogy nem hatnak. Ez biztosan segíteni fog. - bólogatott hozzá hevesen. Nem volt hajlandó elfogadni más lehetőséget. Kifordult a patikából, vidáman a vállára csapva a zsákmányolt puskát.
- Köszönöm, Borús Felhő a segítségedet. A testvérem is biztosan eljön megköszönni amikor már jobban lesz, érdeklik ezek a ti városaitok. Meddig jössz el? - kérdezte a végén kíváncsian. A kis lova még mindig ugyanoda volt kikötve, szerencsére úgy tűnt, hogy senkinek sem jutott eszébe, hogy elvigye. Előtte még a banditák lovainak a nyeregtáskáiból vette magához a lőszert, az összeset, amit csak talált, utána pedig indulásra készen állt. Szerette volna felajánlani a másiknak, hogy látogassa meg őt a törzsben, de nem gondolta, hogy jó ötlet csak úgy, és ő sem jött volna a sápadtarcúak közé, hogyha nem volt feltétlenül muszáj, mint ahogy most is. Biztos volt benne, hogy a szellemek küldték a félvért a megsegítésére, de abban is, hogy nem találkoznak többet.

Csak remélni mertem, hogy felfogta amit mondtam neki, vagy értette, hiszen nem egy csodaszert kapott, csak egy lázcsillapítót, mert egyelőre nem úgy nézett ki, mint akit letört a hír. Persze azt értem, hogy nehéz lehet megemészteni, hogy egy hozzátartozónkat vagy barátunkat éppen, talán azzal ítélnek halálra, hogy kitaszítják, nem gondoskodnak róla, sorsára hagyják.
Szilajszél testvére szerencsés, hogy ilyen nővére van. Még az életét is feláldozta volna, csak, hogy gyógyszert szerezzen neki.
- Talán Szilajszél…….talán, de légy óvatos a bizakodással, bár teljes szívemből remélem, hogy igazad lesz. – intettem, bár tagadhatatlan, hogy a lelkesedése rám is hatással volt.
Miközben nagy lendülettel kifordult a patikustól és megkérdeztem a férfit, hogy tartozunk-e valamivel a szerért, de csak borúsan megrázta a fejét.
- Nem mondhatnám, hogy túl sokat segítettem ezzel és ennyit nekem bőven megér, hogy megszabadultunk azoktól a haramiáktól, akik miatt egyre kevesebben jártak errefelé, letelepedni meg még úgy se.
Ezért hát csak megköszöntem neki és siettem a már nagyon mehetnékje támadott lány után. Nem mintha nem értettem volna meg az okát.
- Úgy is a városunk felé lovagolsz te is, addig mindenképpen veled megyek, de ha segítség kell, akár tovább is, de adj pár percet, míg bevasolom kedvenc seriffünkön a fejpénzt, mielőtt azt hiszi elfelejtkeztem róla.
Bár a rend éber őre nem örült nekem, végül szó nélkül lecsapta elém a kiérdemelt összeget és valami olyasmit morgott az orra alatt, hogy nem szeretne a közeljövőben erre látni, de nagyon nem érdekelt. Egy vigyorral megböktem felé a kalapom és hamarosan, már Szilajszél mellett galoppoztunk visszafelé.
Nehéz volt vele lépést tartani, nagyon be volt sózva, így aztán a városban melegen elköszöntünk egymástól, miután nagy nehezen rátukmáltam a fejpénz felét, hogy csináljon vele amit akar. Így volt igazságos. Viszont nem hozta többet szóba a törzséhez való csatlakozást és ezért igazán hálás voltam neki, hiszen megkedveltem és szívem szomorú volt azért, hogy valószínűleg örökre szól az elválás.

//Köszönöm a játékot, nagyon élveztem //

Tyű, azt a bölénylegelőn szemezve álló mormota mindenit, ennek a játéknak is vége. Ügyesek votlatok mindketten, Amynek és Lorynak is jár a 100 TP.