Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Kérdező vendégeknek

Latest topics

» { Theo Wagner } Ketyerék, és egyéb hasznosságok.
by Johannes Hagen Today at 12:37 am

» Kereskedősor
by Theo Wagner Today at 12:28 am

» Küldetés: Cinder & Ash
by Wilhelmina von Nachtraben Today at 12:15 am

» Cynewulf/Sheatro
by Crispin Shadowbane Yesterday at 10:28 pm

» Magánküldetések
by Pruinos Yesterday at 9:42 pm

» Egy korty orvosság
by Gloria Yesterday at 8:32 pm

» Cedrick von Nebelturm - helyzetjáték
by Cedrick von Nebelturm Yesterday at 7:47 pm

» Gloria pályázatai
by Lothar von Nebelturm Yesterday at 7:39 pm

» [Magánküldetés] - Temple of nightmares
by Dieter von Rotmantel Yesterday at 7:26 pm

Magánküldetések

Szomb. Jún. 08, 2013 6:05 pm by Darrakard

Ezen a szent helyen lehet magánküldetésekre jelentkezni, szám szerint párhuzamosan kettőre. …

Comments: 74

A háború nyitánya

Szer. Jún. 06, 2018 5:07 pm by Serene Nightbough



Kedves Játékosok!

Elérkezett az első …

Comments: 21

Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 38


You are not connected. Please login or register

Küldetés: Tricked

Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Go down  Üzenet [1 / 2 oldal]

1 Küldetés: Tricked on Kedd Aug. 01, 2017 7:25 pm

Darrakard

avatar
a Démoni Írnok
a Démoni Írnok
Tricked

A tündérekről tényleg keveset tudunk, még a két királyi udvar legkotnyelesebb varázstudói sem egyeznek velük kapcsolatban. Az egyik vitatott tény a varázserejük kérdése: egyesek azt mondják nagyon ősi és veszélyes erőket birtokolnak, csak óvatosan és céltudatosan használják, mások azt mondják gyermeteg csínyeikben merül ki az egész. Akárhogy is, annyi bizonyos, hogy amibe a játékosok belesétálnak az egyértelműen tündércsapda: egy furcsa, kacifántos írásjelet vesztek észre változatos helyeken Veronián, könyvek lapjain, falakon vagy fákba karcolva, amely leginkább egy írástudatlan, de szárnyait próbálgató gyerek keze munkájára hasonlít. Ahogy alaposabban megvizsgálnátok a jel hirtelen nőni kezd a felülettel együtt, amire rajzolták, sőt, az egész világ nőni kezd - pontosabban ti mentek össze. Pillanatok kérdése, míg a mágia hártyás szárnyú, apró tündérré változtat titeket. Ennyi lenne az első kör, határidő kezdésnek egy hét de lehet alkudozni.


_________________
"And who are you, the proud lord said, that I must bow so low."
Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net

2 Re: Küldetés: Tricked on Szer. Aug. 02, 2017 3:47 pm

Eiryn

avatar
a Nebelturm család tagja
a Nebelturm család tagja
Eiryn vidáman, ruganyos léptekkel halad az úton. Hogy hová, arról egyelőre még fogalma sincs, de az éjszakai levegő csodásan tiszta és hűvös, a sötétség pedig jólesően fogja körül. Egy ilyen gyönyörű estét kár ücsörgésre meg hasonlókra pazarolni, ilyenkor kint kell lenni a szabadban, érezni a szelet az arcodon, beszívni az éjszaka illatait, tágra nyílt szemmel csodálni a síkság látványát, amit a nappal túlzott fényességében nem lehet megtenni. A lány szélesen, vadul elmosolyodik, majd teljes erejéből rohanni kezd. A szél az arcába csap, a haját hátrafújja az arcából, mintha csak száguldásra hívná. Egy ilyen éjszakán könnyűnek és zabolátlannak érzi magát, egy ilyen éjszakán egy kicsit vadász lesz belőle. Még szerencse, hogy egy ember felbukkanásának itt, a semmi és az éjszaka közepén igen-igen csekély a valószínűsége. Addig fut, amíg a fáradtságtól már minden tagja remeg, de még ekkor is mosolyogva dől le a selymes fűre, hogy a csillagokat bámulja. Szereti a csillagokat. Nem olyan rusnyák és hivalkodóak, mint a Nap, ami erőszakos fényáradatával próbálja bizonyítani, hogy ér valamit. Nem, a csillagok kedvesek, megférnek egymás mellett, és gyengéden hunyorognak le Veroniára.
~ Egy kicsit olyan ez, mint az ékszerek... egy hatalmas aranymedál súlyos, pompás kövekkel elsőre talán letaglózó látvány lehet, de egy idő után unalmas és ízléstelen. Egy kisebb, kecses medál több, apró kővel még egy évtized múlva is izgalmas, ahogy hol itt, hol ott kapja el a fényt. Minél tovább figyeled, annál lenyűgözőbb a különálló drágakövek belső tüzének harmóniája. ~
Felsóhajt, aztán felnevet. Lám, lám, lám. Milyen bölcs lett, hogy ilyen mélyenszántó gondolatai vannak. Csendes elégedettséggel mosolyog fel az égre. Egy ilyen estén még azt is el tudja képzelni, hogy Isten ma jókedvű.
~ Köszönöm, Istenem. Akármi is legyen az oka, ez a mai éjszaka igazán gyönyörű. ~ Küld egy gyors imát a csillagok felé. Hiszen volt neki gyerekszobája, tudja jól, hogy az ajándékokat - még ha nem is feltétlenül nekünk szánták őket - meg kell köszönni. Egy ideig még lustálkodik, de aztán felemelkedik a földről, és ruganyos léptekkel továbbindul. Azaz csak továbbindulna, ha nem keltené fel a figyelmét egy nagy, lapos kő. Valami furcsa szimbólum - vagy talán valami bonyolult írásjel? - van a tetejébe karcolva, kicsit elnagyolt, gyerekes vonalvezetéssel.
~ Ki a csuda véshette ezt ide? ~
Eiryn lehajol, és végighúzza az ujját a karcrajzon. Ahogy követi a volakat, ujja mintha egyre hosszabb távokat tenne meg a hűvös felületen, a perspektívája pedig felülnézetből lassan egyre lejjebb süllyed, egészen oldalnézetig, teljesen kinyújtott karja épphogycsak eléri a kő közepén lévő karcrajzot.
~ Mi a fene?! ~
Idegesen körülnéz a hirtelen vállig érő fűrengetegben, amíg egy szokatlan, rebbenő érzés a háta felől magára nem vonja a figyelmét. Ijedten tekeri hátra a nyakát, biztos benne, hogy valami rusnya, hatalmas rovar mászik épp a lapockáján. És nem is téved nagyot, hiszen amit lát, az két pár csillogó, a szivárvány színeiben pompázó hártyás szárny. A probléma csak az, hogy ez a függelék nem valami vér-szitakötőhöz csatlakozik, hanem Eirynhez. Amint erre rájön, a szárnyak megrebbennek, és a lányon újra végigfut az a bizonyos furcsa érzés, ami nyaktekergetésre késztette. Óvatosan, akaratlagosan próbálja mozgásra bírni az új szett végtagot, de meglehetősen nehezen megy a dolog. A szárnyak ugyanúgy részei, mint eddig a karja vagy a lába, nem érzi őket csak úgy, emiatt nem is egyértelmű mozgásra bírni őket. Úgy egy fél perc próbálkozás után már nagyjából koordináltan tud csapkodni a furcsa végtagokkal, még fél perc elteltével pedig fel is emelkedik. A repülés.... Fantasztikus. Csodálatos. Hihetetlen. Vidáman belekacag a szélbe, ami ugyan egy kicsit dobálja, de nem bánja. De ha szárnya van, és repül, és pici, akkor most vámpír, vagy nem vámpír? Elgondolkodva mered a hatalmasra nőtt fűszálak tengerére. Aztán visszaül a lapos kőre. És kiakad.
- MÉGIS MI A FÉSZKES FENE FOLYIK ITT?!?!

Felhasználó profiljának megtekintése

3 Re: Küldetés: Tricked on Csüt. Aug. 03, 2017 10:23 pm

Gloria

avatar
Felszentelt Apáca
Felszentelt Apáca
Elatha nappal jobban hasonlított egy szellemvárosra, mint a Kísértet szigetek bármelyik romos vára. Délben csupán néhány sötét tünde lézengett a macskaköves utcákon, és az itt élő de más fajhoz tartozók is hamar felvették a helyiek életritmusát, vagyis aludj sokáig, és lehetőleg akkor feküdj le, amikor már rózsaszínűbe hajlik a keleti égbolt alja. Kevés dolog volt szebb a Köderdei Napfelkelténél, amikor a levegőben lévő pára megtörte a nap első sugarait, a talaj felett pedig valójában láthatóvá váltak az apró ködfoltok, alacsony felhőkként vonva bilincset a boka köré.
Délre még ezek is eltűntek. Loreena úgy érezte, ő az egyetlen, aki kimerészkedik a városba ilyenkor, és még neki kéne rosszul éreznie magát amiatt, hogy kivételesen úgy van ébren, mint mindenki más Veronia távolabbi tájain. Igyekezett asszimilálódni, amennyire tudott, de ezen az alvászavar nem segített. Anna von Hellenburg kis beavatkozása óta, vagyis mióta kihányta a kis mélységi-férget jobban érezte magát, de tudta messze van még a teljes gyógyulás. Mintha az álmai és a tudatalattija szilánkokból próbálta volt újraépíteni magát, régi emlékek törtek elő, amiket jobb lett volna elfeledni, ismeretlen érzések, de még régi, gyermekkori tudatállapotok is előjöttek belőle néha. Hol jobb volt, hol rosszabb, de tudta, hogy ha ezt végigszenvedi, akkor már tényleg csak azok a traumák fogják mérgezni a lelkét, amit magának hozott létre, nem pedig egy mesterséges, beléültetett varázslat. Egy rövid, de meglepően pihentető alvás után úgy döntött, megsétáltatja Angust, hadd lássa minél többet a várost. Három órát aludt talán, de álmában ismét átélte a meggyilkolása pillanatát, és egyszerűen képtelen volt visszaaludni. Ez is egy olyat esemény volt az életében, amit a lelke nem bírt feldolgozni, de Azrael jelenléte eddig elvette a helyet a gyógyulástól. Hány ilyen eltemetett emléke lehetett, mennyi fájdalma, amit nem élhetett meg, mert minden erejét lefoglalta, hogy szellemileg harcoljon a benne lévő förtelemmel? Remélte, hogy simábban fog menni az átállás, de olyan volt, mintha számos sérülés gyulladt volna be a hevenyészett kötések alatt.
Apró cipőt viselt, mint a porcelánbabák, rózsaszín selyemmel bevonva, orrán kis kőpillangókkal, és szintén zöld, combközépig érő hímzett ruhácskát. Egészen hercegnőnek nézett ki, kár, hogy egyetlen alattvalója sem tudott bókolni neki ebben az időben. Felcaplatott egészen a Kertkilátóig, ami talán a legjobban hasonlított a Tünde erdőhöz, leginkább nyaranta, amikor a levegőt megöltötte a színes virágok súlyos illatkavalkádja. Angus szinte minden fához odaszaladt, hogy megszaglássza, egyet-kettőt pedig meg is jelölt, amire a hercegné csak nevetve csóválta meg a fejét. Szerette a szertelen állatot, olyan volt, mint egy langaléta kamasz, aki még nem tudta, hogy mit kezdjen a hirtelen megnőtt végtagjaival. Nem hitték volna, hogy a kis szőrcsomó, amit Hellenburgban találtak ilyen hamar ekkorát nő, és még mindig csak kölyök volt. Loreena érezte az állatból áradó gyermeteg jókedvet, és lassan az ő bőre alá is bekúszott a derű.
Letelepedett egy fa alá, és csak élvezte a déli napsütést, a sugarak meleg simogatását az arcán, és az enyhe szellőt, ami bolondos nagybácsi módjára borzolta össze a haját. Tökéletes nap volt. Ilyenkor tudta leginkább elhinni, hogy valójában, ha nem keresné a bajt folyton, boldog élete lehetett volna itt a férje oldalán, de a tétlenség valahogy nem volt az ő stílusa. Kényszeresen meg akarta váltani a világot, jobbá tenni Veroniát, ha úgy látta, lehetősége volt rá, és sajnos, vagy nem sajnos de ilyen lehetőség sokszor akadt. Lehunyta a szemét. Egyre kevésbé érezte azt, hogy ő irányította a saját sorsát, de nem tehetett mást, minthogy hagyta, hogy az idő folyama magával sodorja és csak tette, amit az adott helyzetben a lehető leghelyesebbnek ítélt.
A fa gyökerei úgy fogták körül, mintha egy kényelmes fotelbe ült volna le. Végigsimított minden domborulaton és repedésen, majd egyszecsak ujjai egy szabályos kört tapogattak ki.
Kinyitotta a szemét. Ismerte a régi, kelta jelet, egy folyamatosan magába olvadó csomót, de nem értette, mit keres ez ide vésve. Szemeivel követte végig a szalag lefutását, ahogyan kergeti önmagát, és azt vette észre, hogy az egyre nagyobb és nagyobb lett, a kiálló gyökerekkel együtt, a fa hűsítő árnyékot nyújtó lombkoronája pedig egyre távolabb és távolabb került tőle.
Angus ugatott.
Loreena odakapta a fejét a kutyára, de az szintén hatalmas szörnyeteggé változott. A hercegné ekkor jött rá, hogy nem a világ nőtt meg, hanem ő ment össze egészen kicsire. A kezeire nézett, de azok a régiek voltak, és szerencsére minden, amit magán viselt szintén összement fele együtt.
Ez a legfurcsább varázslat, amit életemben láttam…
Felsóhajtott, és eddig ismeretlen, új izomcsoportok mozdultak meg a hátán. Odanyúlt, hogy kicsit megmasszírozta, a kezei pedig valami furcsa hártyás anyagba ütköztek. A nyakát tekergetve nézett hátra, és döbbenten konstatálta, hogy a hátából két szitakötőszárny állt ki. A hatalmas farkaskutya lefeküdt elé és szívszorítóan nyüszített.
- Angus, hozz segítséget! - mondta a kutyának. Logikusan visító zümmögést kellett volna hallania, ugyanakkor szerencsére beszélgetett már tündérrel, és teljesen jól működött a kommunikáció. Néha eszébe jutott Lili és Lloyd, és a velük töltött mókás időszak, amikor a tündérlányka gyűszűből itta a sört a bárd pedig minden féle történetet mesélt. Amikor még a világ sokkal kevésbé tűnt sötét helynek.
Úgy döntött türelmesen fog várakozni, ameddig a kutya hazatrappol, felébreszti Armint majd hangos ugatás és nyüszítés közepette idehozza hozzá. Ez az idő pedig pont jó volt arra, hogy gyakorolja a képességeit. A pillangók gond nélkül megérkeztek, noha most akkor is a derekáig értek, amikor leszálltak, és rá kellett jönnie, hogy nagyban az arcuk cseppet sem tűnt barátságosnak. Ami jobban aggasztotta, hogy egyetlen szélmágiához fűződő képességét sem tudta használni. A tündérek mágiája bizonyára más volt… A szárnyak… A szárnyak viszont úgy működtek, ahogyan azoknak kellett. Nem sikerült azonnal, de amikor a lendületet vett és ugrott akkor egész nagy távolságokat tudott megtenni. Ameddig megjön a férje addig végülis bőven volt ideje gyakorolni.
Minden rendben lesz. Armin megjön, odalesz attól, hogy mennyire aranyos lettem, és elvisz visszaváltoztatni… Biztosan elvisz…

Felhasználó profiljának megtekintése

4 Re: Küldetés: Tricked on Vas. Aug. 06, 2017 3:11 pm

A tünde erdő sűrű fái közt négy Sziklasikló kúszott. A közel négy méter hosszú, szürke színű kígyók csoportba verdőve, egyenes vonalon haladtak előre a fák gyökerét körbeölelő sűrű aljnövényzetben. Vadásztak ? Esetleg alvóhelyet kerestek maguknak ? Netán menekültek valami elől ?
Egyik sem.
Tara felemelte a tekintetét a ölében pátyolgatott bébi boáról, és az újonnan érkezők felé fordult. Ujjával játékosan emelte meg az boa fejét, miközben szelíd hangon megszólította a hirtelen megtorpanó jövevényeket.
- Gyertek anyához. - nyújtotta ki feléjük a bal karját, mire arra egy vizisikló kúszott fel. - Na, na... - morgolódott jókedvűen a tünde, miközben a vállához emelte a kezét, lerázva róla az utasát. Körülötte csak úgy örvénylett a rengeteg kígyó. Legalább tizet számolt össze, de fogadni mert volna, hogy akár kétszer ennyien is bújhatnak a körülötte. Szinte moccanni sem tudott, nehogy valamelyikük alá kerüljön. A feje búbjáról egy vékonyka indakígyó hajolt előre, lekúszva az orrán egyenesen a szemébe nézett. Tara előredöntötte a fejét, amitől a kígyó hirtelen megcsúszva az ölében landolt.
- Tudod jól, hogy anya nem szereti, ha a fején mászkáltok. - zsörtölődött, habár tudta hogy kicsi a valószínűsége hogy meg is értik mit akar mondani. Hátát egy tölgyfának támasztotta, és nagyot sóhajtott. Ilyen tempóban sosem fog kiérni az erdőből. Nem kéne lépten nyomon megállnia hogy pátyolgassa ezeket a hidegvérű dögöket. Nem mintha tehetett volna bármit ellene, vagy egyátalán akart volna tenni ez ellen. Úgy vonzódtak hozzá mint gyermekek at anyjukhoz, és bármerre ment, bárhova bújt....mindig megtalálták.
A négy sziklasikló eközben elérte a tündét, és lekucorodott az oldalához. Tara lenyújtotta a balját, hogy végigsimítson az egyikük fején, de valami furcsa, karcos dologba akadt a keze. Megragadta, majd az orra elé emelte. Egy ökölméretű kődarab volt, amelyre egy igencsak kezdetleges, alig kivehető alakot karcoltak fel. Ahogyan érdekődő tekintettel vizsgálta meg az alak formáját, a kő dagadni kezdett. Egyre nagyobbnak és nehezebbnek tűnt, majd alig egy szempillantás alatt, már egy kissebb szikla méreteivel rendelkezett. Tara riadtan ejtette el a követ és próbált hátrálni, de egy óriási, pikkelyes testnek ütközött neki. Ahogyan megfordult, egy gigászi méretekkel rendelkező sziklasiklóval nézett farkasszemet. Értetlenül nézett körül. A fűszálak, a virágok, és az előbb még pátyolgatott kígyók mind megnőttek. Ahogyan a tölgyfa is, amelynek eddig a hátát vetette.
- Noooooodleee ! - sikította hangosan. - Noodle, segíts !
A fűszálak megremegtek, ahogyan valami elindult felé. Tara a batyuját szorongatva, egyik lábáról a másikra állva várta az ő kiskedvencét. Aki már talán nem is volt olyan kicsi. Egy óriási zöld fej emelkedett a magasba, aranyszín szemeivel egyenesen őt nézve. A tünde intésére lehajtotta a fejét, hagyva hogy apróra összement gazdája felkapaszkodhasson rá.
- Most mitévő legyek ? - kérdezte Tara, inkább magától, mintsem a többiektől. Ugyan mégis ki válaszolt volna neki ? Tanácstalanul nézett szét a tömérdek kígyón, akik tekintetéből legalább akkora értetlenséget olvasott ki. Vajon most mihez kezdjen ?

Felhasználó profiljának megtekintése

5 Re: Küldetés: Tricked on Kedd Aug. 08, 2017 12:12 am

Lance Kalver

avatar
Tünde Zsoldos
Tünde Zsoldos
Éppen Lightleafből igyekeztem a következő úticélomhoz, azaz szokás szerint pontosan fogalmam se volt, merre tartottam. A tünde lány alaposan elfárasztott mindent illetően, így kissé kimerülten gyalogoltam az úton. Tűzött a nap, így fedezék után néztem, valami árnyékos részt kerestem szemeimmel, nem is telt el sok idő, megláttam egy kisebb facsoportot. El is kezdtem igyekezni arrafelé, hogy a hűvösebb ligetecskében vészeljem át a nagy meleget. Hamar oda is értem, és málhámat az egyik fa tövébe téve én is leheveredtem. A tarkóm alá tettem kezemet, kinyújtóztam, és becsuktam a szemeimet. Jó volt pihenni. Ezer és egy dolog futkározott keresztül a fejemen: a kard, ami negyed egész óráig volt nálam, de az alatt csodákat tett, tüzet varázsolt, az a tűz, amit utána este éreztem, és az bármilyen forró volt akkor, most a hideg futkosott tőle a hátamon, úgy borzongtam az élménytől. Amikor újból kinyitottam a szemem, már bőven lejjebb járt a nap, amit nem is értettem. ~ Öt percre feküdtem le… ~ Gondoltam magamban kissé hitetlenkedve. Ezt meg hogy, de tényleg? Éppen azon voltam, hogy elindulok, amikor eszembe jutott valami. Nemrégiben valahogy képes lettem a fák lombjai között ugrálni, és nem tagadom, élveztem is. Tudván, hogy még nem sürget az idő, elhatároztam, hogy egy kicsit még indulás előtt cikázok a fák ágain. Felkapaszkodtam tehát hamar arra a fatörzsre, aminek támaszkodtam eddig, és a legvastagabb ágra ráálltam. - Na indulás! - Mondtam magamnak, és elrugaszkodtam. Nagyon felszabadító érzés volt így suhanni az ágak között, és végre megértettem, hogy a mókusok miért olyan vidámak mindig, egész nap mást se csinálnak, csak szaladgálnak ágról ágra, és esznek. Gondtalanul suhantam, élveztem a hűsítő menetszelet, mikor megakadt a szemem valamin. Fékezni akartam, de túl nagy volt a lendület, koppantam is egy közepeset az előttem lévő fatörzsön, de nem volt vészes, kevésbé fájt. Elnéztem abba az irányba, amerről láttam, egy szomszéd fa törzsén volt, ami egy ágban összenőtt azzal, amin akkor voltam. Átléptem arra az ágra, és elkezdtem lépkedni, de valahogy nem érzékeltem, hogy az a furcsa, krikszkraksznak tűnő valami közelebb jönne, sőt, egy idő után magasabbra is került, és mire észbekaptam volna, már kénytelen voltam arrébb rugdosni egy felém igyekvő hangyát. Haragosan körülnéztem, és félig magamtól, félig attól, aki hallhatja, kérdeztem:
- Na jó, mi a fene folyik itt?

Felhasználó profiljának megtekintése

6 Re: Küldetés: Tricked on Csüt. Aug. 10, 2017 1:21 am

Gerard D. Lawrenz

avatar
a Tudás Démona
a Tudás Démona
Nebelwald különösen csendes volt nappal, amikor nemhogy egy tünde, de még egy állat sem dugta ki az orrát az otthonából. Szegény Gerardnak még nem sikerült megszoknia az új napirendjét, nappal rendszeresen ébren volt, így éjjelente mindig fél méteres táskákkal a szeme alatt edzett. Azóta megtalálta az arany középutat, bár még így sem aludt annyi mint szeretett volna, de legalább nem esett össze a fáradtságtól. Rendszeresen emlékezett vissza, milyen jó is volt, amikor az evés, alvás, meg a hozzá hasonló dolgok fölösleges erőlködésnek számítottak.
A holdpapoknak mind a teste, mind pedig az elméje erősed edzett. Darian nem is kímélte a hajdani démont, bár újabban miután megbizonyosodott róla, hogy becsületesen végzi a neki kiszabott feladatokat, legtöbbször egyszerűen magára hagyja az erdőben, hogy egymaga edzen. Tegyük hozzá a Köderdő közepéről visszatalálni a civilizációba is kész művészet, hát még akkor, ha életedben nem jártál még ott. Gerardnak valamiért minden nap olyan érzése volt, mintha újjászületett volna és az ismeretlenben kezdett volna el bandukolni.
A fiú éppen egy magas fa egyik ágán lógott, egyik lábát egy kötélhez kötve, mert hozzá volt rögzítve a fa egyik oldalra néző ágához. Érezte is, ahogy a vér szép lassan összegyűlik a fejében, s egyre elviselhetetlenebb lüktetéssé változik át, mely a halántékát rugdossa. Korábban a démoni erejének segítségével nemegyszer vezetgette már ide-oda a varázserejét a testében, így a következtetés még logikusan is hangzott: minél jobban tudja a hold erejét irányítani, annál kevésbé fáj a feje. Ha Lia vele lenne, most biztos hatalmasakat röhögne rajta, mert a holdmágia nem képes a vért a testben mozgatni. Ennek ellenére a módszer furcsamód működött, Gerard hite elég erőt adott neki hogy azt gondolja, kevésbé fája fele...vagy csak kiidegelte a halántékát a lógással.
A különös bemelegítést követően jött az igazi edzés: kiválasztani egy irányt és egyenesen haladni az erdőben függetlenül attól, mi áll majd az útjába (eddig négy mérföld a rekordja), s nem lehet a haladás közben semmi más támasza, csak a saját ereje és a hold adta áldás. Szerencsés napja volt, mert egy mérfölt után sem találkozott semmivel. Egyedül egy nagyobb hasadékon kellett átjutnia, de azt meg tudta oldani egyik fáról a másikra átmászva. Rögtön az árok túlpartján állt meg, ahol is megpillantott egy különös vésetet egy kilométerkőhöz hasonló sziklába vésve.
- Hm... mit keres itt egy mérföldkő önmagában? – amióta Lia nem volt vele, gyakran kapta magát azok, hogy magához beszél.
Közelebbről megvizsgálva egyértelmű volt, hogy nem mérföldkő az, csak a formája hasonlít rá. A mérföldköveket másmilyen anyagból készítik. Gerard még most is átkozza a szerencséjét, hogy a tengernyi tudásból pont ilyen hasznavehetetlen dolgok maradtak meg az elméjében. Maga az írás viszont nem hasonlítot semmihez sem, amit eddig látott.
Ahogy megpróbálta a betűket egyesével felismerni, hirtelen azon kapta magát, hogy az írás elkezd kicsúszni a tenyere alól. Megpróbált reflexszerűen rámarkolni a feliratra, megkapaszkodni valamiben, ami hozzá képest változatlan marad, de nem sikerült neki. A nyaka elkezdett feszülni, ahogy megpróbálta a szemeit a szövegen rajta tartani, azon kapta magát, hogy a feje egyre feljebb és feljebb néz. Aztán egyszer csak a mozgolódás abbamaradt. Gerard ott állt fűben, ahogy eddig is. Szokatlan módon azonban a fű majdhogynem a derekáig ért.
~ Összementem volna. Nem érzem, hogy bármit is...
Ahogy a tagjait mozgatta, hirtelen szembesült vele, hogy egy új ízület nőtt a hátára. Hátrafordította a fejét, mire két, hártyás és áttetsző szárnyat vélt felfedezni a gerincébe ékelődve. Rövid koncentrálás után rá is jött, hogyan tud velük verdesni.
~ Mi a fene történt velem...összementem...szárnyam nőtt...a testalkatom is mintha más lenne...milyen lény nézhet ki így?
Hosszas töprengés kellett hozzá, hogy ráébredjen, mivé is változott.
~ Tündér! A tündérek tréfája...te jó és mit fogok kapni Liától, ha ezt megtudja. – biztos votl benne, hogy Lia végtelen tudásával az első pillantás után elfordult volna a felirattól.
Ekkor váratlanul feltámadt a szél. A könnyű testét nem volt képes megtámasztani, s a szellő majd egy méterrel odébb söpörte. Kínjában nem tudott mást csinálni, összehúzta a szárnyait, nehogy beléjük kapjon az amúgy gyenge kis fuvallat.
~ Milyen ironikus. A „könnyűsúlyú” harcmodor pont az erősségem. Egész jó lesz edzésnek.
Kinézett magának egy közeli fát, majd teljes erejéből megindult. A szárnyait használva csinált magának extra lendületet, s felfutott a fa törzsén, egészen két méter magasságig. Ott aztán bucskázott egyet, majd szárnyait szélesre tárva levitorlázott a földre. Ekkor ébredt rá, hogy még élvezi is a tündérlétet. Rég volt már, hogy az annyira hiányolt pehelykönnyű testét használhatta, s ezekkel az apró tagokkal és szárnyakkal úgy érezte visszakapta a pitypangban módjára szálló Gerardot, aki annak idején megannyi ellenfelet győzött le.
~ Hm...nem fogok elég messzire jutni. Valahogyan vissza kéne változzak. Hogy is volt az a mendemonda...?
Szerencsére még a démoni évei előtt hallott elsőnek a tündérekről. Nem emlékezett rá egészen pontosan, de abban biztos volt, hogy vannak a tündérek közt öreg, tapasztalt egyedek is, akik ismerik a fajuk minden csínját-bínját.
~ Talán létezik valami tündérkirály, vagy hasonló. Őt kell megtalálnom...de mégis merre kéne menjek...nem lehetnek messze.
Azzal kitárta a szárnyait, majd azokkal gyorsítva magát elkezdett a fűben suhanni.
~ Vajon így i egy mérföldnek számít az egy mérföld? Te jó ég, Darian meg fog ölni, ha nem érek vissza időben...

Felhasználó profiljának megtekintése

7 Re: Küldetés: Tricked on Csüt. Aug. 10, 2017 1:34 pm

Darrakard

avatar
a Démoni Írnok
a Démoni Írnok
A következő körhöz mindenki keressen meg Skypeon, egyelőre külön-külön. A határidőt megbeszéljük egyeztetés után.


_________________
"And who are you, the proud lord said, that I must bow so low."
Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net

8 Re: Küldetés: Tricked on Pént. Aug. 18, 2017 11:51 am

Eiryn

avatar
a Nebelturm család tagja
a Nebelturm család tagja
Miközben Eiryn hirtelen tündér volta tényén, problematikáján és változásain töpreng, nagyon halkan a saját szárnycsapásaihoz hasonló surrogást hall maga mellől. Odakapja a fejét, és automatikusan a tőréért nyúl, nem kis megkönnyebbüléssel nyugtázva a tényt, hogy még megvan. Persze az is összement vele együtt arányosan, most nagyjából akkora lehet, mint egy fogpiszkáló.
~ Hát, a szokásos ellenfeleim helyett mostantól legfeljebb szúnyogokat fogok tudni mészárolni... ~ fut át a fején a gunyoros gondolat, de mégis megnyugtatja a fegyver birtoklása, főleg, mivel vele szemben nagyon magasztos pózban egy tündér férfi közeledik lassan, elmélázva szemlélődve. A vele egyméretű ellenfelekkel szemben eddig is kiválóan működött a tőre.
- Gyönyörű éjszaka van, nemde?
- Gyönyörű. A vámpírnak vadászni támad kedve. Kár, hogy már nem egészen vagyok vámpír - válaszol Ery kissé csípősen. Nem nagyon töri magát, hogy udvarias legyen, mivel van egy olyan sanda gyanúja, miszerint a jövevény az oka jelenlegi helyzetének.
- Hidd el, így sokkal szebb vagy. - válaszol mosolyogva a férfi, miközben körberepüli.
- És amúgy is, sokkal praktikusabb most tündérnek lenned.
Eiryn éppen valami gunyoros megjegyzést készül tenni, amikor fel is fogja a szavak értelmét. A visszavágás elakad a torkában.
- Most?
Ez azt jelenti, hogy hamarosan már nem lesz tündér? Hogy újra vámpírrá válik?
- Most, és az elkövetkező egy-két napra. Vagy hétre. Vagy órára, attól függ.
A válasz annyira elégíti ki Eiryn kíváncsiságát, mint egy fél békacomb egy troll éhségét. Vagyis semennyire.
- Egész pontosan mitől? És miért lenne praktikusabb? - szegezi a tündérnek a kérdést.
- Attól, hogy a királynő hogyan dönt. És azért praktikusabb, mert tündérföldekre csak tündérek mehetnek.
Annyi kérdés röpköd a lány fejében, mintha az egész tündérkirályságot bezárták volna a koponyájába. Mellesleg eddig nem is tudta, hogy a tündéreknek királyságuk van.
- Öhm... Roppant megtisztelő, hogy odamehetek, de.... miért éppen én, és miért éppen most? Mármint... Soha életemben nem láttam még tündért, most meg egyszer csak összementem, szárnyaim nőttek, és a királynő döntésétől függ, hogy visszakapom-e a régi alakom?
- Nem egészen, a királynő döntése után mindenképpen visszakapod a régi alakodat. Nem lehet mindenki tündér, bármennyire is szeretne... - feleli mosolyogva a másik, közben körbefordul a levegőben. A lány  csak szarkasztikusan felvonja fél szemöldökét. Neki jó volt úgy, ahogy volt, köszöni szépen, nem akart ő nagyranőtt szitakötővé változni.
- És azért te, mert te érintetted meg a varázskarcot.
- Szóval csak szimplán azért, mert egy infantilis idióta vagyok - morogja maga elé félhangosan.
- Na jó, akkor gyorsan essünk túl ezen az egészen. Kérlek, vezess el a királynőhöz, hogy lerendezzük ezt az ügyet - teszi hozzá normál hangerővel, a társalgás kezdete óta először némi udvariasságot erőltetve magára. Ez a tündér-lét erősen kikezdte az idegeit.
- Nos, nagyon szeretném, de reggelig nem tudunk átjutni Mag Mellbe, ahol a többiek is gyülekeznek. Szóval meg kell várnunk a hajnalhasadtát, búcsút mondva a sötét éj gyönyörű sziluettjeinek.
~ Hajnal.... ~
A szóról bevillan egy ötlet, ami hamarosan minden más gondolatot elnyom.
- Várj... Jelenleg tündér vagyok, ugye? Akkor most nem vagyok Átkozott? Amalgám nyaklánc nélkül is kimehetek a napra, nem fog kisülni a szemem, nem émelygek a tömény szentségtől, meg ilyenek?
A lehetőség talán a kelleténél egy kicsit jobban is fellelkesíti, de hát ki hibáztathatná érte? Tulajdonképpen az ölébe hullott az álom, amit a vámpírok már nemzedékek óta keresnek!
- Átkozott vagy, de a tündérmágia jelenleg elfedi. De miért akarnál a napfényben járni, olyan borzasztóan fényes és unalmas. - nyúlik el a levegőben hasra, miközben szárnyai továbbra is lebegő pozícióban tartják
Eiryn vállat von.
- Mert eddig nem tehettem következmények nélkül. Mert ha alkalmazkodni akartam a vevőim egy jelentős részéhez, akkor gyengén és szédelegve kellett eléjük állnom. Mert az emberek - és a vámpírok is - mindig arra vágynak, amit nem kaphatnak meg.
Hirtelen elmosolyodik.
- Persze azért semmiképpen sem mondanék le a hasonló éjszakákról, mint a mai. Lehet, hogy nem is tetszene az igazi nappali életmód. De jó érzés, ha van választásunk.
- Nekem ez túl mélyreható. Én maradok az éjszaka varázsánál ha van választásom, ha nincs. - repked körbe a tündér. Eiryn hitetlenkedve megrázza a fejét. Hogy lehet feltenni egy mély kérdést, majd utána kijelenteni, hogy a a válasz már túl magas??
- Egyébként hogy hívnak? Ha már a bajnokom lettél illene tudnom a neved.
- Eiryn vagyok. Jelenleg épp nem Nebelturm. És hogy érted azt, hogy a bajnokod lettem?
~ Ha bármilyen szörny vagy párbaj van a dologban, akkor nagyon gyorsan lelépek... ~
Bár alapvetően segítőkész lélek, és tényleg szeretné visszakapni a saját, eredeti alakját, inkább marad örökké tüncike, minthogy felszeleteltesse magát egy idegen kedvéért. Ha bajnok kellett neki, miért nem egy katonai barakkban véste fel azt a nyavalyás karcot?
- Én Diarmad vagyok. Diarmad ó Goibniu, avagy Diarmad az Éjrózsa lovagja. - hajol meg. A lány ekkor veszi csak észre az oldalán lógó parányi, a Neulanderek rapírjához hasonlatos kardot.
- És azt jelenti, hogy te fogod képviselni az igazamat Titánia, minden tündérek királynője előtt.
Eiryn még mindig gyanakszik egy kicsit, hallott ő már Istenítélet-párbajokról.
- Örvendek a találkozásnak, Diarmad. Miben kell képviselnem az igazad? - teszi fel óvatosan a kérdést.
- Abban, hogy nekem van igazam négy társam ellenében. Azt állítják sorjára, hogy a tavasz, az ősz, a tél és a nyári nappalok idején a legszebb a természet. Én pedig azt, hogy éjjelente.
Szóval egy vita! A vámpírtündér (vagy tündérvámpír... vagy mi a szösz) akaratlanul is felnevet, egyrészt a megkönnyebbüléstől, másrészt a helyzet iróniájától.
- Nos, akkor egy Átkos éppen megfelelő bajnok.
- Ajj, ti emberek mindig csak a rosszat látjátok meg. De gyere, megvirradt tündérhonban, igyekeznünk kell hogy ne maradjunk le a többiektől. - nyújtja felé a kezét Diarmad.
- Vámpír vagyok! - tiltakozik vehemensen Eiryn - És kivételesen nem ironizáltam. Tényleg szerencsés, hogy olyasvalakibe botlottál bele, aki sok időt tölt ébren éjszaka.
Azért engedelmesen megfogja a tündér kezét. Lehet, hogy nem is lesz olyan rémes ez a tündérként eltöltött időszak. A repülés mindenesetre csodálatos élmény, kár lett volna kihagyni.
-És mi a vámpír ha nem éj-ember? Mint ahogy a tündér is csak éjtündér, mint... Óh, nézd, ez a fa pont jó lesz. - indul meg a férfi egy magányosan álldogáló facsemete felé, és ahogy odaérnek, rátapasztja a kezét, majd az ujjaival szövő mozdulatokat kezd végezni.
- Pontosan! Éj-ember! Ha már más vagyok, megpróbálom kihozni belőle a legtöbbet - villant fel egy farkasvigyort a lány, ami így, agyarak nélkül feleolyan hatásos sincs.
A facsemete mellett álldogálva érdeklődve lesi Diarmad ténykedését. Az érdekes, kusza mozdulatok minden bizonnyal valamiféle tündérmágia részei. Ahogy figyel, a fa törzse egyszer csak elhomályosodik, majd mintha gyomron vágták volna... A látása is elsötétedik. A lány levegő után kap, de hamarosan kitisztul a kép, és már a füle sem zúg. Ahogy körülnéz, az első, ami feltűnik, hogy a fa kérge már nem ugyanolyan színű, mint eddig.
- Megjöttünk. - engedi el Eirynt és a fát is Diarmad olyan természetességgel, mintha csak egy ajtót nyitott volna ki. Bár talán tényleg ezt tette. Mindenesetre a lány kíváncsian néz körül, hiszen nem mindenki juthat be tündérföldekre. Egy kis, árnyas tisztáson vannak, amit lapos, széles lombkoronájú fák vesznek körbe és fednek el részletesen; a közepén egy apró ér folyik keresztül, ami mentén több kunyhószerű házikó is áll.
- Jöjj! - néz felé Diarmad, miközben elindul és kezével hívogatóan nyúl a lány felé. Az egész hely idilli.
~ Jobban mondva tündéri... ~
Eiryn mosolyogva néz körül, majd habozás nélkül követi az Éjrózsa lovagját. Egy nagyobb, kissé díszesebb kunyhóhoz lépnek, ahol egy idősebbnek (olyan 30-35 év körülinek) tűnő tündérférfi áll, kezében lándzsával, ami amúgy egy hosszú fapálcából és egy hegyes, kúp alakú termésből áll.
- Diarmad úrfi, már azt hittem sosem ér ide.
- Feidhlim. Mindenki megérkezett? - kérdezi Diarmad, mire a másik bólint.
- Már csak önre vártak, úrfi. Ki a bájos kísérője?
Eirynnek vissza kell fognia magát, hogy ne tegyen semmilyen megjegyzést a "lándzsára". Hiába nem fegyverkovács, Nebelturmként kész kínszenvedés valami hasonlóan effektív fegyvert látni egy őr kezében. Azért valahogy sikerül megőriznie udvarias, vidám arckifejezését, és amikor a Feidhlim nevezetű nem-lándzsás illető a nevét kérdezi, mosolyogva meghajol.
- Eiryn Nebelturm vagyok, szolgálatára.
- Óh, erre inni kell! - fordul hátra, és az épület bejáratának sarkából egy fatálat vesz fel, rajta három pohárral, majd egy kisebb, hónalj alá csapható hordóból önt mindhármuknak.
- Az apja főztje, Diarmad úrfi. Remélem a kisasszony szereti a sört.
~ Mire is kell inni?? ~
Eiryn kissé bizonytalanul pillant Diarmadra, egyrészt azért, mert nem érti az italozás apropóját, másrészt meg mert eleget hallott már a tündérektől, és a karc után inkább hajlik a "csínytevők" teória felé, mint a "kívánj hármat gombakörben" elméletre. A férfi gyorsan megnyugtatja.
- Ne félj, Feidhlim mindenre iszik, amire lehet. Ahogy Mag Mellben mindenki. Akkor pedig miért ne csatlakozzunk? Üdvözöllek a tündérföldek legszebbikén, Mag Mellben, Eiryn Nebelturm. - azzal felhajtja a sajátját. Bár a valamikori vámpír nem biztos benne, hogy hagynia kéne leitatni magát, úgy véli, udvariatlanság lenne visszautasítani a sört, így aztán felhajtja, azzal a szilárd elhatározással, hogy nem iszik többet a kelleténél. És nem bánja meg! A tündérital a legjobb, amit életében ivott, de nem csak sörből, hanem bármilyen folyékony nedűből. Édes, de markáns, valami egészen különleges barackos utóízzel. Ha másért nem, már csak ezért is megérte megérinteni azt az átok varázskarcot!

Felhasználó profiljának megtekintése

9 Re: Küldetés: Tricked on Hétf. Aug. 21, 2017 9:57 pm

Lance Kalver

avatar
Tünde Zsoldos
Tünde Zsoldos
Jobbra-balra kapkodtam a fejemet, ahogy próbáltam nézelődni, és figyelni, hogy mi fog most történni, csak nem azért történt ez, hogy így maradjak. Legalább is nagyon reméltem. Az járt a fejemben, hogy mit fogok csinálni, ha így maradok, hát valószínűleg öngyilkos leszek, vagy megpróbálok másokat szívatni azzal, hogy a fejük mögé bújok, és suttogok nekik. Egy surrogó hang zökkentett ki a gondolatmenetemből, a fák ágai közül pedig egy apró alak bújt elő, kicsit manósan nézett ki, de lánynak tűnt.
- Sikerült! Meg van a  bajnokom!
Mondta boldogan.
- Ki vagy te?- Kérdeztem.
- A nevem Síle. - Tett egy fura ilyen félig meghajlós-térdbehajlítós mozdulatot a levegőben. Most vettem észre, hogy repül. - És én vagyok, akiért ki fogsz állni őfelsége előtt.
Zavartan néztem rá. Kiállni érte? Nem nézett ki kifejezetten csúnyán, de a gondolat elég furcsának tűnt még így is.
- Miért kellene kiállnom érted? És ki az az "őfelsége"?
- Őfelsége Titánia, minden tündérek királynője! És azért kell kiállnod értem mert téged választottalak bajnokomul.
- És miért is tettél ilyet? - Kérdeztem, és egyre inkább összezavarodtam.
- Azért, mert így egyeztünk meg a többiekkel.  - Felelte olyan fejjel, mintha azt kérdeztem volna, hogy kell felemelni a kardomat. Ezt látva sóhajtottam egyet, feladva, hogy ez el lesz nekem magyarázva.
- A felszerelésemmel mi lesz?
- Nem kell, kapsz másikat. Jobbat, nem ilyen vackot mint amit ti magasok csináltok. Igazi tündér munkát! - Húzta ki magát nagy büszkén. Jól hangzott a jobb felszerelés ajánlata, de nem akartam hátrahagyni az eddigi dolgaimat.
- Van a liget szélén egy fa, aminek a tövében ott van minden vagyonom, arra gondoltam.
- Pfff, hogy te mennyit akadékoskodsz! - Fogta meg a csuklómat, és elkezdett repülve húzni a liget széle felé. Megadtam magam, de az nem tetszett, hogy ennyire ő vezet, így elkezdtem próbálgatni a szárnyaimat, hátha tudok repülni utána, és nem kell húznia. Megérkeztünk, ahogy meglátta a cuccomat, körbe-körbe kezdett repkedni körülötte furcsa alakzatokban,aztán hirtelen megállt, és elégedetten tapsolt egyet.
- Tessék, így már nem viszi el senki.
Nagyokat pislogtam.
- Köszönöm... azt hiszem. - Majd gyorsan végiggondolva, hogy most mit tudnék csinálni, végül hozzátettem - Na, akkor hova megyünk?
- Természetesen Mag Mellbe, te buta! - Nevetett fel. ~Milyen mell? És miért is néz ilyen hülyének?~ Merengtem, oda se figyeltem rá, a gondolatmenetből egy határozott rohadjmeg típusú gyomronvágás zökkentett ki, közben elsötétült a szemem is, a fülem is csengett, szerencsére hamar elmúlt. Felegyenesedtem, és megnéztem a fát, aminél Síle állt, valahogy nem úgy nézett ki, mint ahogy kellene.
-Üdvözöllek Mag Mellben, bajnokom. Egyelőre itt várunk, Tír na nÓgba sajnos nem engednek be olyan egyszerűen, de hidd el, ez a hely sokkal szebb. - Forgatott körbe, és megláttam egy kellemes tisztást, amin keresztülment egy kis ér, mellette pedig kicsi kunyhók voltak.
- Váó...
Ámuldoztam, szóhoz se jutottam a látványtól.
- Gyere, nézzük meg a többiek itt vannak-e már! - Mondta lelkesen, ahogy megfogta a kezemet, és húzni kezdett az egyik díszesebb kunyhó felé. Megint.
- Oké..
Sóhajtottam, ahogy megint elkezdett vonszolni. Megérkeztünk egy díszesebb kunyhóhoz, ahonnan egy fegyveres férfi lépett ki, én nem igazán értettem, miről beszélnek.
- Síle, ilyen hamar megjártad?
- Gyors voltam? Én voltam az első, Feidhlim?
- Te, a másik négy még nem jelentkezett.
- Másik négy?
Bukott ki a számon.
- Mhm. Blaine, Ailill, Síoda és Diarmad. - sorolja fel a neveket a tündér. - Feidhlim, van itt sör?
- Milyen kérdés ez? - Mosolyodik el a férfi, gyorsan bebújt a kunyhóba, majd három kupával bukkant elő egy kicsivel később. -  Soká éljen Titánia királynő!
Kicsit félénken, de belekóstoltam a sörbe, nagyon finom volt. A nevekkel nem tudtam mit kezdeni, igazság szerint jobban örültem volna, ha azt mondja meg, miért is kellenek ők, bár sejtettem már.
- Azt hiszem megvárjuk itt a többieket. - Jelentette ki az elrablóm. - Bemehetünk, Fei?
A férfi bólintott, mire a lány ismét csuklón fogott és berángatott. Kezdtem megszokni az alárendelt helyzetet, de attól még nem tetszett. Bent tündék házaira emlékeztető belső fogadott, középen egy gyapjúval párnázott kanapé állt, amire a lány le is ült.
- Most kérdezhetsz, így már biztos nem fogunk elkésni.
- Kezdjük akkor az elején. Most mi is történt, és ami fontosabb, mi fog?
- Belesétáltál a csapdába, amit a fára csomóztam, ezért mostantól te vagy a bajnokom, aki képviselni fog Titánia királynő előtt, míg dönt ötünk vitáját illetően.
- Miről vitáztok? - Kérdeztem tovább.
- Arról, hogy melyik évszak a legszebb. A többiek nem ismerik el, hogy a nyár.  Blaine szerint a tél, Ailill a tavaszra szavaz, Síoda az őszre, Diarmad pedig azt mondja mindegyik csak éjszaka szép. Pedig mind butaság. - Válaszolt.
- Én veled értek egyet.
Tulajdonképpen én soha nem gondolkoztam azon, hogy melyik évszak szebb a másiknál, de úgy voltam vele, hogy legalább egyvalaki legyen mellette, nekem nem fájt a dolog.
- És tulajdonképpen miben is leszek a "bajnokod"?
- Azt még nem tudom. De kell valaki, aki kiáll mellettem és meggyőzi a királynőt, hogy nekem van igazam. Amint ideérnek a többiek, minden kiderül.
- És addig mi mit fogunk csinálni?
- Ezt. - kortyol nagyot megint a söréből és jólesően cuppant utána. Hátradőltem, és követtem a példáját. ~ Meg tudnám szokni…~



A hozzászólást Lance Kalver összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Aug. 22, 2017 8:09 pm-kor.

Felhasználó profiljának megtekintése

10 Re: Küldetés: Tricked on Kedd Aug. 22, 2017 7:44 pm

Gloria

avatar
Felszentelt Apáca
Felszentelt Apáca
Ameddig várta, hogy Angus visszatérjen a segítséggel a szárnyait próbálgatta. Végülis levegőt irányító druida volt, így úgy érezte, hogy működnie kéne a dolognak. Egy idő után egész ügyes lett benne, de azért már nagyon várta, hogy a kutyája visszatérjen…
Ekkor a fa ágai közül halk surrogást hallott. Egy pillanatra összeszorult a mellkasa, hogy most mégis milyen borzalmakkal szeretné őt megörvendeztetni Veronia csodálatos világa, de végül nagy levegőt véve lassan felnézett. Valami ringva esett lefelé, mint egy megsárgult falevél, cikk-cakkban érve el a földet, vagyis jelen esetben a kiálló gyökeret, amin Loreena ücsörgött. Mikor közelebb ért, akkor vált kivehetővé egy kamaszfiúnak kinéző tündér alakja. Arca furcsán kerek volt, szemei aránytalanul nagyok és mandula-alakúak, haja bronzszínű… És mindemellett olyan kifejezés ült a vonásain, mintha mindjárt készült volna repülés közben elaludni.
- Szia. - köszönt a hercegnének álmatag hangon. A nő valahogy sejtette, hogy a tündérfiú felbukkanása éppen most nem lehetett véletlen, hiszen nem nyüzsögtek túl nagy számban a lakott településeken, főleg nem egy fővárosban… Így félrebillentett fejjel nézett a fiúra.
- Szia.
- Te vagy a bajnokom. - jelentette ki, ahogy lehuppant ő is a gyökérre, és nagy szemekkel bámult fel a lovagra. Lory karba tette a kezét. Mostmár biztos volt, hogy tündérek valami játékának esett áldozatul, és pont ezért azt is, hogy csak akkor változtatják vissza tisztességes méretű elffé, hogyha belemegy ebbe a játékba.
- Szóval bajnok. Valami viadal lesz?
- Nem tudom, a királynőtől függ. Lehet, hogy csak beszélgetni kell, ki tudja? De ahhoz el kell indulnunk, mert sosem érünk oda takarodóig. - mondta, de ennek ellenére nem úgy tűnt, mint aki nagyon rohanna, vagy egyáltalán fel akarna kelni másnap reggelig. Loreenában azonban feltámadt a kíváncsiság, és amire egyáltalán nem számított: némi lelkesedés is. Nem gyakran találták meg váratlan kalandok, ment ahova küldték, de ez most valami más volt, valami friss, valami új.
- Várj, várj! Ha veled megyek a tündérkirálynőhöz, visszaváltoztattok? - igyekezett leplezni az izgatottságot a hangjában. Elvégre nem minden nap találkozhat a tünde a tündérek királynőjével! Mondhatni kifejezetten különleges esemény ez.
- Igen, minden bizonnyal. A királynőnek szokása visszacsinálni a dolgokat. Eilill néha panaszkodik, hogy elrontja vele a szórakozást.
Fogalma sem volt, ki az az Eilil, de a tündérfiú nem volt túlságosan meggyőző. Úgy látszott, hogy volt némi esély arra, hogy örökre tündér marad… Hátrapillantott a szivárványszínben irizáló szárnyaira, és az első ami eszébe jutott, hogy talán nem is volna az olyan rettenetes dolog, csak valahogy rá kéne venni a tündéreket, hogy Armint is változtassák át… Élhetnének tündérként, távol a háborútól, mélységiektől, Azrael kardjától és minden tökéletes lenne. Hiú ábrándok voltak, mégis egy pillanatra csodálatos gondolatnak tűnt.
Felsóhajtott.
- Rendben, menjünk.
A tündérfiú pislogott néhányat.
- Te nem vagy az elodázó fajta, igaz? De rendben.
Nagy nehezen feltápászkodott és néhány szárnyrebegtetés után a levegőbe emelkedett, majd kezet nyújtott.
- Hát úgy nem jutunk előrébb nem igaz? - nevetett fel Lory.
- Gyere!
Kézenfogva repültek fel a fához, kicsivel a jel fölé, ami most akkorának tűnt, mint amekkorák ők maguk voltak.
- Szeretem ezt az erdőt. Szépek a fák. - mondta a tündér, miközben ujjai meglepően gyorsan mozognak a fa kérgében, mintha az hirtelen sodrott rostszálakból álló szövetté változott volna és a fiú egy kézzel szőné az anyagot. Ehhez képest a druidamágia olcsó trükknek tűnt csupán, amivel a bazári mutatványosok szúrják ki a gyerekek szemét.
- Pedig kevesen szeretik a köderdőt. Veszélyesnek tartják, nedvesnek és szürkének. De én is megkedveltem, főleg a világító gombákat. Véletlenül lettem én a bajnokod?
- Hellyel-közel. - felelte.
Ekkor Loreena gyomra összeszorult, mintha megrúgták volna, a látása elhomályosult és a füle is csengeni kezdett. Rátört az elemi pánik.
Ne… Kérlek ne megint… Nem lehet megint…
Mielőtt azonban sikíthatott volna az egészet mintha elfújták volna, és nem lehetett biztos benne, hogy nem-e csak képzelte, és a beteg elméje űzött vele kegyetlen tréfát. A fa kérge azonban már más volt, a színe és az erezete is.
- Errefelé kerestem és a legkíváncsibb tünde találta meg először a jelet. Vagyis te. - foglalta össze a dolgot a tündér, mintha mi sem történt volna, és elengedte Lory kezét.
- Értem. Pedig csak véletlenül nyúltam hozzá, épp ott pihentem... - vonta meg a vállát. Mintha nem történt volna vele sem semmi. Mintha nem remegnének a térdei, nem rázná a hideg, és tudná mozgatni a kezét.
Mindjárt elmúlik… Ez nem az volt. Nem az volt, csak tündérmágia. Békés, kedves tündérmágia.
Elfordult a fától. Egy kis tisztás hevert előttük, lapos lombkoronájú fákkal körbe véve, amik árnyékba vonták a környező erdőt. A szikrázó napfény egy pont megvilágította a kis csermelyt, ami kacagva futott keresztük a tisztáson, kristálycsillámokat ontva magából, és körülötte a kis kunyhókat is, amik bájosan sorakoztak egymás mellett.
- Hol vagyunk?
- Mag Mell-ben. Vagy ahogy az öregek hívják Magh Maell. - a hangja kissé csipkelődően cinikus, ahogy próbálta utánozni az idősebb tündérek hanghordozását. - Az egyik tündérsíkon. Gyere!
Éppen csak összeszedte magát az előbbi megrázkódtatásból, mikor a tündér információja teljesen letaglózza. Hallott már Mag Mellről, elvégre az öccse és a férje is oda van ősi elf folklórért, de az, hogy a hely létezik, és ő bebocsájtást nyert oda, az egyszerre tűnt csodálatosnak és hihetetlennek is. A kísérője viszont már repült is a kunyhók felé.
- Várj, várj egy pillanatot! - kiáltotta de azért utána repül. - Úgy érted, hogy egy másik világban? Elhagytuk Veroniát? De hát hogyan? És ez az a Mag Mell????
- Igen is és nem is. Tudod, mi az a Világfa?
- Nem igazán...
- Hmmm. - hümmögött, majd hirtelen leszállt két kunyhó közé, az ér partján és a rajzolni kezdett a kicsit vizes homokba. Egy kicsit ügyetlen volt, de egy fa akar lenni, aminek az egyik ágán egy hatalmas levél volt.
- Képzeld el, hogy ez a fa minden, mai létezik bárhol.
Loreena lenézett a kis rajzra, mikor földet ért a tündér mellé. A landoláson még volt mit javítania.
- Igyekszem.
A tündér elégedetten bólintott majd erezetet kezdett rajzolni a levélre.
- Ez a levél Veronia, az egész. Amit te látsz, az ez. - végighúzta az ujját az egyik mellékéren. - Ahol most vagyunk, az pedig ez. - mutatott rá egy eggyel feljebbi mellékérre. A lovagnő minden képzelőerejét megfeszítette, hogy felfogja, vagy egyáltalán befogadja azt, amit a másik magyarázott, és nem volt egyszerű.
- Tehát ez Veroniának egy... hm... Világ a világ mögött?
- Inkább fölötte. Tehát Veronián vagy, de nem azon a szinten, ahol megszoktad.
- Ez bonyolult. Milyen szint?
- A tündérsíkon. Ennél jobb magyarázatot csak a királynő adhat. De előbb várnunk kell, míg mindenki megérkezik.
Úgy döntött, egyelőre elengedi a további magyarázatot. Amennyit felfogott belőle, hogy sok világ alkotja a mindenséget, sok levél egy fán, de egy levélen belül is több kicsi világ létezik egymás fölött, és szerencsére még a saját „levelén” járt. Nem akart belegondolni végtelen számú levél végtelen lehetőségébe, hogy hány világ lehetett még… Talán a legendák Terrája is csak egy másik levél volt, vagy akár egy másik ér… Honnan lehetett volna ezt tudni? Inkább visszatért a dolgukra, és hogy mégis minek a bajnoka kellett, hogy legyen.
- A többi bajnok? Egyáltalán miért küzdünk?
- A többi bajnok is, igen. Meg a többiek. Síle, Eilill, Diarmad és Blaine. És azért küzdünk, hogy kiderüljön hogy nekem van igazam.
- És min veszekedtek? Tényleg még el sem mondtad a neved, én Loreena vagyok.
- Én Sioda vagyok. És azon veszekedünk, hogy melyik a legszebb évszak.
Loreena megtorpant. Az eddigieket még egész könnyedén lenyelte, de ez…
- Tehát azért változtattok bajnokokkat tündérré és hoztok át egy másik világból... Hogy eldöntsétek melyik évszak a legszebb? Nem túl nagy hűhó ez egy ilyen kérdés miatt? - még úgy is hihetetlennek tűnt, hogy ő is kimondta.
- A tündéreknek nem. - felelte egyszerűen, miközben leérkeztek egy magasabb és a többinél valamivel díszesebb házikó elé. Előtte egy idősebb, olyan harmincötnek kinéző tündér férfi állt egy különös és teljesen haszontalannak látszó lándzsával, ami egy kúp alakú tobozszerű termésből és egy fapálcából állt.
- Szép jó napot, Sioda. - köszöntötte az őr a másik tündért.
- Feidlhim. Még csak dél van, majd pár óra múlva lesz szép a nap.
Loreena leplezetlenül bámulta meg a tobozt a pálca végén.
- Nem nagyon vannak ellenségeitek, ugye?
- Idebent gyakorlatilag senki. Egyébként nem szeretjük egymást a goblinokkal. - mosolygott Feidhlim. - Kegyed harcos lenne?
Goblinok…
- Úgyvalahogy. - bólintott végül.
- Biztosra mentél, Sioda?
- Nem, véletlen volt.
- Véletlen? Akkor szerencse, arra pedig inni kell!
Lehajolt és elővett egy kicsi, hóna alá csapható hordót, majd három fakupába töltött egy habzó, aranyló folyadékból, ami első pillantásra sörnek tűnhetett, de sokkal mélyebb, teltebb színe volt annál. Loreena elvette az egyik poharat és beleszagolt. Az illata is sör-szerű volt, némi gyümölcsös aromával.
- Ne illatolja a kisasszony, higgye, az íze jobb! - mondta Feidhlim, ahogy fenékig hajtotta a sajátját.
- Jól van. - mosolygott rá a tündérre, és belekóstolt. A legjobb ital volt, amit valaha kóstolt, szinte le se tudta volna írni az ízét és a melegséget, ami szétáradt tőle az egész testében. Mintha minden bántatát és gondját elmosta volna. - Ez mennyei!
- Hanyadik már ma, Fei? - kérdezte Sioda óvatosan, mire a férfi csak elvigyorodott.
- A harmadik, mivel hogy ti vagytok a harmadikak, akik ideértetek.
- Óh. Ki van már itt?
- Síle és Eilill, Diarmad úrfi még késik, Blaine pedig mindig is ráérős.
- Mindenkinek Veroniáról van bajnoka? És tényleg... Melyik évszakot képviseljük mi?- végülis ez fontos volt, hogyha már a bajnoka volt az ügynek, legalább tudni akarta mi mellé teszi le a voksát…
- Azt hiszem azt akarod kérdezni, hogy a TE Veroniádról-e, és a válasz igen. És természetesen az őszt. Amikor minden megnyugszik és minden vakító élénkből nyugodt, melankólikus bíborba és szépiába öltözik.
Az ősz… A gyönyörű ősz, amikor már se nem túl meleg az idő, de még nem is hideg, megérkezik a szél és a frissítő eső, a természet pedig vörösre cseréli a zöld gúnyáját, majd lassan leveti, alváshoz készülődve. Loreena a színeket szerette benne a legjobban, hiszen minden fa más volt ilyenkor egy kicsit.
- Hm... Rendben, az ősz tényleg gyönyörű.
- Tudtam én, hogy jól választottam. - mosolyodott el Sioda. - De úgy néz ki várnunk kell. Menjünk beljebb.

Felhasználó profiljának megtekintése

11 Re: Küldetés: Tricked on Csüt. Aug. 24, 2017 1:30 am

Gerard D. Lawrenz

avatar
a Tudás Démona
a Tudás Démona
Egy újabb méteres ugrást követően finoman vitorlázva landolt a fűben. Bár élvezte a jelenlegi helyzetét, és a plusz végtagokkal is megtanult egyre inkább bánni, kénytelen volt elismerni, nem maradhat így örökre.
- Vajon a ruháim megvannak még.
Csapott kettőt a szárnyaival, majd ismét elrugaszkodott a földtől. Megpróbált az egyszerű verdesés helyett evezőmozdulatokat használni, hogy ne fáradjon el annyira. A levegőből lesve a kilométerkő körüli területet pásztázta a régi ruhái, az Archeus, a holdról írt jegyzetei, és legfőképp a régi poros varázskönyve után kutatva. minden felszerelése ott van, ahol átváltozás előtT, ami pedig rajta volt az arányosan ment össze. Meglepően praktikus, ám mégis rossz módszer mások megtréfálására. Ha igazán dühítő szeretnél lenni, egyszerűnn, ha kikicsinyíted az áldozatot a ruháiból.
Hirtelen szárnysuhogás töri meg a körülötte tomboló csendet. Nem a sajátja, azok másképpen szólnak. Egy másik tündér is lehet valahol. A hang éles késként hatol a fülébe. Nem százszor lepte már őt meg semmiből támadó ellenség, jól tudja mit kell ilyenkor tenni: összecsukja a szárnyait és leereszkedik a fűbe. Így sokkal nehezebb észrevenni, és fel tud készülni a támadásra. Nem nyúl a fegyveréért, helyette csak előrenyújtja a kezét, bár már nem tud varázsolni. A szokás hatalma. A hang irányából közeledő, aprókat verdeső, unott tekintetű tündérlány lelebeg elé, csípóre tett kézzel és felvont szemöldökkel néz végig rajta, miközben egyik hófehér hajtincsét félresöpri.
- Rajta csak.
Különös helyzet volt. Gerard egy pillanarig nem is tudta, mihez kezdjen.
~ "Tisztán látsz, ha a világ sötétségbe borul...", "Váratlan, akár a vörös hold..." - jutnak eszébe a holdpapok szállóigéi.
Nem tesz hirtelen mozdulatot, nem szólal meg, egy pillanatra elgondolkodik.
~ Tégy valami váratlant, úgy emlékezik nevedet.
Tett egy lépést előre, majd hirtelen összehúzott szárnyakkal letérdelt a leányzó előtt. A kezét továbbra is előrenyújta, egyre csak a hölgyeményt figyelve bájos, bizalomgerjesztő mosollyal.
- Hódolatom, Milady!
A lány szemöldöke válaszul újfent felszalad.
- Meg kell valljam, nem erre számítottam.
Egy pillanatig még vár, hátha viszonozza a lány a gesztust, majd nem várva tovább feláll. Kicsit döcögősen húzogatja a hátán az izmokat, ahogy a másik tündérrel egy szinten kezd el lebegni, miközben arcizma sem rendül, nehogy nevetségesen nézzen ki, vagy kizökkenjen a magabiztosságból...bár a tény, hogy így próbálja takarni, önmagában nevetségessé teszi.
- Nos akkor már ketten vagyunk. Eltévedt magácska? Elég jól ismerem az erdei irányokat.
Ha Lia vele lenne, most olyan élesen kacarászna, hogy az egész Köderdő belezengne. Pedig szegény Gerard csak viccelődni akar.
- Nem ismered. Ha ismernéd, nem piszkáltad volna a karcot.
- Hajdanán ismertem. - nézett le egy pillanatra maga elé - A feledés vicces dolog, nekem elhiheted.
Leereszkedett egy közelben lévő, széles lapulevélre.
- Foglalj helyet. - intett maga mellé.
- Köszönöm. - mondja, majd lelebegett és helyet foglal. - Mond csak, kedves és jómodorú bajnok... Szerinted melyik a legszebb évszak?
~ Bajnok, mi? Tetszik a csengése. - vakarta meg elégedetten az állát.
Ám ahogy belegondolt, különös érzések kezdtek kavarogni a fejében.
~ "A perzselő nyári nap...mossa el vágyaid az árvíz...ahol a felhők gyülekeznek, az árnyak békében pihennek...a tavaszi éjszakákon bőszen olvastá a jeget hold...mond Gerard...hiszel benne, hogy a fák felébrednek tavasztájt?"
Gyakran megtörtént vele, amikor elgondolkodott valamit. Az emberi mivolta, a benne lakott démon, a hold újító fénye mind-mind arra játszottak, hogy összekuszálják az elméjét. Pár másodperc hezitálás után sikerült csak elcsitítania az elméjét. Többé már suhanhat át egy könyvön, akár fecske a tengeren. Meg kell tanulnia várni...
- Ha engem kérdezel - szólal meg végül sejtelmesen - az ősz. A természet úgy dönt, elvonul egy időre, hogy erőt gyűjtsön, s túléljen. A természet bölcs, hogy változni akar. Inkább marad okos, mintsem erős, d büszke. A változás szép.
- Áh, jellmező, hogy én fogok mellé. - mondja szomorúan és megtámasztja az állát a tenyerével.
~ Oh elnézést, remélem nem gázoltam a lelkedbe...
- Ez elég tömör volt, kedvesem. - húzódik közelebb hozzá egy kicsit - Talán a tündérek így választanak párt? - húzza fel játékosan a szemöldökét. Mostanra már egyértelmű volt számára, hogy ez a lány korábban is tündér volt, nem csak egy bajbajutott sorstársa.
- Nem. Illetve majdnem. Gyerekeket választunk így, de ne félj, te nem azért lettél kiválasztva.
Gerard egy pillanatig hallgatott.
- Nocsak, most te leptél meg engem...meg meg is bántottál. Ezt kikérem magamnak, jó gyerek-alapanyag vagyok. - csapott a hasára nevetve.
- Nem hiszem. Azt mondtad az ősz a legszebb évszak. Nekem nem lennél jó gyerekem.
- Hé, egy család se tökéletes. Szóval, kinek is lettem én a bajnoka?
~ Nem lennék meglepve, ha egy évszaknak... - gondolta magában unottan.
- Nekem. Te fogsz képviselni a királynő előtt abban, hogy nekem van igazam.
- "Az igazság olyasvalami, melyet talán még akkor sem látsz, mikor már a könyvek lapjára vésték a krónikások."...ö-ö-ö...izé, ezt egy régi barátom mondta. - gyakran jutnak eszébe a hajdani társai, leginkább a gyakran használt szófordulataik. A szó nagy fegyver - Nagy bajban lehetsz, ha a királynővel mész szembe. - nézett rá erősen pislogva. Próbálta kicsit megpuhítani. Az utolsó szűkszavú lány, akivel találkozott kis híján a sírba kergette.
- Nem a királynővel megyek szembe. Senki nem megy szembe a királynővel. Csak négy társam ellen kell meggyőznöm a királynőt az igazamról.
Gerard ironikusan mosolyogva forgatta oldalra a szemeit.
- Hadd találjam ki...évszakokról?
- Pontosan. Meg kell győznöm a királynőt hogy a tél a legszebb évszak. Neked pedig segítened kell, de így úgy néz ki előbb meg kell győzzelek téged. - nagyot sóhajt, és szinte látnia lélegzetét, pedig tökéletes szép idő van.
Gerard szája egyre szélesebbre húzódik. Tudja jól, nem lehetetlen, amit a tündérlány akar. Meggyőzni őt valamiről sokkal könnyebb, mióta már azt is elhiszi, a Hold maga segíti őt és társait az útjaikon. Magabiztosan felröppen a levegőbe, helyet foglal a lány előtt lebegve az égen. Egyik kezét előrenyújtja, a másikat hátrafeszíti.
- Azt hiszen tudok egy módszert... - vigyorog rá a lányra - de figyelmeztetlek, én a tél tüzének mestere vagyok. Ismerem a fagyott láng titkait!
A lány pislog.
- Fagyott láng? – ez az egy kérdés pedig elég is volt, hogy a fiút kizökkentse a magabiztosságból.
- Nos, hát... - vakarja meg a tarkóját lányos zavarában - ez egy amolyan nyugodt, békés tűz, ami nem háborog, mint vérvörös társaik...fura dolog, én is meglepődtem rajta, amikor először láttam.
Leengedte a két kezét, amjd kcisit lejjebb ereszkedett.
- Szóval...akkor nem akarsz velem megvívni? - száz csatával a háta mögött az ember már mindenre ezt a megoldást látja.
- Nem. Túl sok energia.
Gerard felnevetett.
- Szóval ilyen a tél, Télike? - szorította kezeit a hasához, miközben ismét ledőlt mellé - Miért is győzködnél valaki arról, ami evidens, nemde?
- Ez így van. Na de, valamikor el kell indulnunk, mert elkésünk. - áll fel.
~ Ennyi volna a nagy meggyőzés? Hát, olyan sok különbség nincs az évszakok közt, meg aztán... - sóhajtott egy nagyot - tököm tele van Darian edzéseivel. Ideje vakációóóóózni!
Mikor a tündér felállt, ő fürgén odaugrott elé, majd kardot rántott és leszúrta előtte a földbe.
- Készen állok, hogy megvívjak a büszke hó és a hosszú álmok hozójának dicsőségéért. - nyújtotta előre ismét a kezét - Kinek is az oldalán, mielőtt elfelejtem?
- A nevem Blaine. - mondja, ahogy megfogja a kezed és maga után húz. - Téged hogy hívnak?
Kicsit elgondolkozott. Egy név nagyon sokat jelent. Arra emlékeztette, amikor elsőnek utazott a démonkirály követeként. Más neve volt az emberek és más neve a démonok közt. Minden név a maga oka folytán híres, vagy akár hírhedt.
- Még sehogy. - mondta, miközben engedve a húzásnak felzárkózik mellé. - Tündérül hogy mondják, "fagyott falevél"?
A lány gondolkodott kicsit, majd bizonytalanul válaszolt.
- Úgy mondják Duille Reoite. Igazán gyönyörű neved lehet, ha ezt választod. - kuncog halkan, mintha jégcsapok cilingelnének.
- Nos, dárga Blaine én, Duille Reoite vérem és kardom ajánlom szépséged igazáért. Duille Reoite, - itt megtorpan egy kicsit - címem még nincs, azt megadja nekem a világ, amikor a bárdok dalba öntik hőstetteimet... - itt tart egy kis szünetet, már-már nagyon erősen kell nevetnie.
De kénytelen elismerni, találó név ez neki. Az égen hulló vándor, aki ott maradt, mert ki akarta várni a telet. A fagyott falevél, Duille Reoite.
- Azt hiszem hosszú út áll előttünk, Milady.
- Nem olyan hosszú, meglátod. - mondja mosolyogva, ahogy odahúz egy fához. - Ez lehet kellemetlen lesz. - mondja miközben azzal a kezével minta szőne a fa kérgében, benne, mintha az rostszerű szövetanyaggá esne szét az ujjai között
Gerard kíváncsi szemekkel mustrálja a különös varázslatot.
- Erről jut eszembe. A legendás tündérmágia...mostmár én is képes vagyok használni?
- Nem.
Egy pillanatig olyan érzés járja át, mintha gyomron találná valami. Körülötte lassan sötétedni kezd a természet, mígnem azon kapja magát, hogy az orráig sem lát. Az egész csak egy pillanatig tart, és amikor újra szemébe jut a fény, még mindig a fa törzsét látja maga előtt... valamiféle fa törzsét, mert nem tűnik ismerősnek. Maga mellé szorítja a két kezét, próbál nem elesni, majd amint végez ér az utazás, idegesen forgatja ide-oda a fejét.
- Guh...ez érdekes volt - néz fel értetlenül az új fára - Hol vagyunk?
- Mag Mellben. - fordul el a fától a tündér.
Egy apró tisztást látsni amit lapos, széles lombkoronájú fák szegélyeznek így némileg árnyékos, az egyetlen napsütötte részen eddig egy kis vízér fut keresztül, aminek a partján apró, kunyhószerű építmények vannak. Gerardnak az álla is leesett a látványtól.
- Pont, mint a mesékben... - kihúzta magát, majd elkezdett magabiztosan mosolyogni - nos, azt hiszem minden adott egy kiváló leszámoláshoz. Irány a királyn...akarom mondani csak utánad, Blaine.
Ám egyvalami nem hagyta nyugodni. Útközben meg is kérdezte.
- Tündérmágiát egyáltalán nem használhatok...mi a helyzet a Holddal? Az ő segítségét sem kérhetem? Aztán ott van még az elemi mágiám, a fagyott láng. Elvesztettem a hatalmam felette? Illetve egy elég erős Átok nyomai is rajtam vannak...
- Nincsenek. Most épp nincs semmid, ami nem tündér eredetű. Gyere! - mondja, majd elkezdi az egyik magasabb épület felé húzni.
- A következő áldoza....bajnokodhoz pórázt is vigyél. Egyszerűbb lenne... - mondta neki pajkosan viccelődve, miközben követte.
A kunyhó előtt egy idősebb, olyan harmincöt körüli tündérférfi áll (ami tündéreknél matuzsálem kor) egy makeshift lándzsával, ami egy fa pálcából és egy kúp alakú, tobozszerű termésből áll.
- Meg van a győztes! - vigyorodik el fennhangon, ahogy meglátja őket.
- Mi? - vonja össze a szemöldökét Blaine. - Én értem ide először?
- Nem, de nem értél ide utoljára. Nálad ez már győzelem.
Gerard kihúzza magát a nyuggertündér előtt.
- Ó, ez egész könnyen ment, akkor dicsértessenek a fagyos szelek és irány ünnepelni! - nevetett nagyot.
Majd megköszörülte a torkát. Egyik kezét az azoldali szeme elé helyeztem, majd intett egyet mereven oldalra nyújtva a karját.
- Engedd meg hogy bemutatkozzam, Duille Reoite, szolgálatodra.
- Óh, egészen jó kedélyű bajnokot találtál, Blaine. Örvendek, Duille, az én nevem Feidhlim. Iszunk egyet az új ismeretségre? - kapja fel a lába melletti apró, hóna alá csapható hordót és a semmiből előhúz három fakupát, majd a válaszodat meg sem várva tölteni kezd.
- Jellemző. - sóhajt Blaine
Az ivás hallatán torkán akad a szó.
- Hát én... - lerí róla, hogy semmi kedve hozzá. Démonság elvetése, sötét tünde kúltúre ide vagy oda, azóta sem barátkozott meg az alkohollal.
- Miért is...ne?
Kérlelően Blaine-ra néz, hátha a lány megmenti, de ha nem kap választ, óvatosan kiissza a poharat, majd amilyen gyorsan csak lehet, leteszi a kupát. Eszeveszett tündérek, biztos egész nap ez jár a fejükben. Sör van benne, de nem valamiért nem érezni rajta. Sőtt, az íze egyszerűen körülírhatatlan volt, mintha égetett ambróziát csurgatnának le a torkán.
- Ugye hogy jó? - kérdezi nevetve Feidhlim.
- Ki nincs itt, Fei?
- DIarmad úrfi, természetesen. A többiek bent várnak.
Meglepedt, elégedett arccal biccent egyet, ahogy nyugtázza a sör ízét.
- Akkor ne is várakoztassuk meg őket. Szép lassan, komótosan...akár a téli szellő. - bókol még egy utolsót, mielőtt nekiindulna.
Miközben haladnak, azért óvatosan odasúgja neki.
- Egek...az összes ismerősöd ilyen izgága...?

Felhasználó profiljának megtekintése

12 Re: Küldetés: Tricked on Csüt. Aug. 24, 2017 9:08 pm

Nathaira teljesen tanácstalanul üldögélt Noodle sárga és fehér mintás fejecskéjén. Ötlete sem volt arra, hogy mihez kezdjen, merre menjen...Mera néni. Önkéntelenül is a hőn szeretett nagyanyjára gondolt. Ő biztosan ismerné a módját, hogy segítsen rajta.
Tekintetét újra a gyermekeire vetette, akik érdeklődően öltögették a nyelvüket, és apró alig észrevehető mozdulatokkal követték a tündérré avanzsálódott anyjuk minden mozdulatát. Szerette volna megsimítani a fejüket, összedugni az orrát velük, vagy csak hagyni, hogy megmásszák. Viszont minden bizonnyal összenyomták volna, ha megpróbált volna a közelükbe menni. Bele se mert gondolni, hogy mi történt volna most, ha nem szoktatja le Noodle-t arról az 'ölelős' szokásáról...
A gondolatait azonban halk szárnysurrogás hangja szakította meg. Egy madár ! Szinte a hideg is kirázta, ahogyan arra gondolt hogy egy varjú elragadja. Vagy bármilyen más tollas szörnyűség. Óvatosan megkocogtatta a kiskedvence fejét, majd mindketten teljesen mozdulatlanná dermedtek. Szinte rutinszerű volt számára, hogy akármikor teljesen rezzenéstelenné tudott változni, hiszen egy efféle képesség alapvetőnek számít a kígyótenyésztők körében. A mozdulatlanság csökkenti az állat ellenségességét, és remek lehetőséget ad egymás közelségének megszokására. Szinte minden 'kígyóbűvölő' fejből fújta ezt. Óvatosan kémlelt körbe a látószemszögéből, amikor is hirtelen mozgásra lett figyelmes. Fentről jött, a fák ágai közül, azonban jelenlegi pozíciójából teljes képtelenség volt kivenni, hogy valójában mi is az.
Noodle halkan felsziszegett, a nyelvét kiöltve új szagot érezve a fűbe hajtotta a fejét, majd óvatosan indult meg előre. Tara csak remélni tudta, hogy időben elérik a fa tövét, ahol elbújhat. Két dolog nyert megállapítást az elméjében : Nem biztos, hogy meg akara tudni hogy mi is az odafent, és biztos, hogy Noodle majd megvédi. Arcán keresztülkúszott a jele, átsurranva a lehunyt szemhéjain, a jobb füle alatt bújva be a ruhája takarásába. Ahogyan egy szemvillanásnyi idő alatt a tekintetét a fa ágai felé szögezte, egy apró rovarszerű dolgot látott ereszkedni. Ám mielőtt még az arcán átfutott volna egy pók gondolatának iszonyúsága, egy szőke tündérfiú állt meg előtte, manószerű vonásokkal.
- Te... - kezdte halkan, de elhalt a szava. Tarára nem is hozhatta volna jobban a frászt.
- Én ? - kérdezi megriadtan, majd hátrább húzodott a kígyója orráról a két szeme mögötti lapos területre. Noodle válaszul úgy reagált, hogy megemelte a fejét, egyszintbe kerülve az új jövevénnyel. A tünde még találgatott, hogy vajon csak érdekli-e a drágaságát a fiú, vagy egyenesen kajának nézi, de tudta hogy mindkettő rossz végkifejlethez fog vezetni. Amikor kiöltötte a nyelvét, a keze megremegett a botján. Ha kell, az orrára csap. Abból mindig tanul.
A fiú ijedten nézett az állatára, és maga elé emelte a kezét.
- Nem akarlak bántani, légy szíves menj egy picit távolabb... - kéri a kígyótól összeszorított szemekkel. Ennek a hírnek még a Tara is megörült.
- Noodle. - mászott előre a tünde - Ne bántsd. Lehet hogy tud segíteni. - simogatta meg a kígyó orrát, amelytől az látszólag megnyugodott. Látszólag. Valójában már csak egy szárnyas, beszélő egeret látott maga előtt. - Nem bánt ő...csak...kíváncsi. Az ő neve Noodle, az enyém pedig Nathaira, és... - fogja meg értetlenül a fejét, miközben a fiúra emeli a tekintetét - ...nem tudom mi történt velem.
- Beleestél a varázscsomóba, amit felrajzoltam. - mondta a fiú, miközben leengedte a kezét de még mindig nem nézett vissza rá. - Te lettél a bajnokom.
- A... - riad meg hirtelen. Ez meglehetősen új volt számára. És mint a legtöbb új dolog, magában hordozta a veszély lehetőségét is. Az hüllő azonnal reagált a anyja rezdülésére, majd ezt követő, alig észrevehető remegésére. Ajkait kissé szétnyitotta, tekintete pedig szinte átfúrta a fiút...kivárt. Pontosan tudta, hogy Tara nem lesz képes megbüntetni, ha lenyeli a fiút. Túlságosan megszokta a nő lágy szívét. - ...micsodád ?
- A bajnokom. Te fogsz engem képviselni a királynő előtt.
- Én nem tudom hogy mit csinál egy bajnok. - kapcsolt még időben. A botját a feje fölé emelve, türelmesen várt ki Noodle mozdulására. Meg kellett előznie a bajt. - Igazából nem is tudom hogy akarok-e bajnok lenni. - néz le egyenesen a fiúra. Arra gondolt, hogy mennyivel egyszerűbb dolga lenne, ha képesek lennének megérteni egymás gondolatait. Megmondhatná neki, hogy maradjon nyugodt, és egy tapodtat se mozduljon. - Talán nem tudod, de nálunk az a szokás hogy megkérsz valakit, hogy segítsen neked. Nem pedig csapdába csalod, majd azt mondod hogy segíts.
Tara abban a pillanatban lesújtott, ahogyan Noodle fiú felé lendült. A hurkapálcika méretű botja finoman koppant a kígyó érzékeny pontján, azaz az orra hegyén. A kígyó riadtan hőkölt vissza...ellenben a tündével, aki alól kiszaladt a talaj, így egyenes úton repült a tündér felé. Csak remélni tudta, hogy elkapja, és nem pedig arccal csókolja meg a földet...azonban az élet kemény. Majdnem annyira, mint az a pofáraesés, amely ezután következett. A fiú csak könnyedén tapsolt egyet, egy széllökést indítva útjára. A tündét teljesen elsodorta a szél, és visszafelé repülve még egy pillanatra belenézett a hátrahajolt Noodle szemébe. Gondolatban erősen szitkozódva átkozta annak feneketlen gyomárt és fenemód nagy étvágyát, egészen addig a pillanatig, amíg a földet érés nem jött képbe. Tökéletesen elhibázott minden fűszálat, gyomnövényt és virágot, keményen csapódva a földnek. Bódultan tápászkodott fel, miközben ijedt mozdulatokkal próbálta kitapogatni az első helyet, amely alá bebújhatott.
- Mindegy, hogy akarsz-e, vagy sem, mert a bajnokom vagy. Így velem kell jönnöd. - hallatszott a fiú hangja, amely meglehetősen ijesztőnek és zsarnokoskodónak tűnt. Tara összekucorodva mászott be egy pitypang szára alá, és próbált úrrá lenni az erős remegésén. Legszívesebben bebújt volna egy kő alá...már ha talált volna a közelben egyet. Tőle néhány fűszállal arrébb Noodle összezsugorodott alakja sárgállott egy fűszálon...mégis...mi történt vele ? Az elméjében egyre nőtt az aggódás, ahogyan a gyermeke most ilyen pindurka gilisztává avanzsálódott.
- Izé... - kezdte a fiú félve. - Nem akartalak megijeszteni. Csak szükségem van egy bajnokra hogy a többiek elhigyjék, hogy nekem van igazam. - lelebegett óvatosan közelebb feléjük, majd leült a fűre. - Naaa, gyertek elő!
Tara lassan, remegő kezekkel kapaszkodott meg a pitypang levelében, majd lejjebbhúzta hogy átkukucskálhasson felette.
- Ne gyere közelebb ! - szólalt meg reszketeg hangon. A félelem, aggódás és az összezavarodottság kikívánkozott belőle. - Mégis miért bízzak abban amit mondasz ? - tartott egy kis szünetet, hogy úrrá legyen a fejét elözönlő érzelmeken. - A te igazságodat is így akarod bizonyítani ? Kelepcét állítasz és bántod azokat akik meg akarnak óvni ?
- Én nem bántottam senkit, aki meg akart óvni. - pislog.
'Hát persze.'
A tündébe belehasított a felismerés. A fiú minden bizonnyal nem gondolta végig hogy mi történt az előbb. Bár úgy érezte helyesnek, ha elkapják, valójában csupán ez csupán a saját igazsága volt. Nem is beszélve arról, hogy az ő gyermeke támadta meg. Vállalnia kell érte felelősséget, még ha a bajt kétszeresen is előzték meg. Az érzés ismerős volt. Túlságosan is. Egy emlék villant az elméjébe, egy a sok gyermekkori vidám perc közül. Egy alkalommal ketten Mearával beosontak a Tölgyszívet körülölelő kertbe, ahol Ő letörte azt a csodaszép lila virágot, amely egyike volt Leana néni kedvenceinek. Ahogy pedig minden alkalommal amikor belopództak oda, az a öreg, morgós druida most is egy szempillantás alatt megjelent. Persze őt azonnal nyakoncsípte néhány indával, ám a nővére egy 0szempillantás alatt kereket oldott. Az alapos fejmosás és szidás közepette azonban váratlan dolog történt : egyszer csak Meara bukkant fel a távolból, lehajtott fővel és bűnbánó arccal állva mellé, hogy közösen vállalják a felelősséget és a büntetést is. A nővére mert felelősséget vállani, ahogyan most neki is kell. Még ha nem is a testvéréről volt szó, a gyermeke tette után az anyja felel...
- Akkor én kérek elnézést, Noodle és a magam nevében. - engedte el a virág levelét, és lecsúszott a tövébe. A remegése már kissé kezelhetőbb lett, de még mindig a torkában dobog a szíve. - Két feltétele van annak, hogy segítsek neked. Bármire is kellek neked, mint bajnok, nem vagyok hajlandó bántani egyetlen kígyót sem. Ha megegyezünk abban, hogy egyik gyermekemnek sem esik bántódása, és visszaváltoztatsz, segítek.
- Nem én foglak visszaváltoztatni, de a királynő biztosan szívesen segít. És nem hinném, hogy bármi köze lenne a próbának a kígyókhoz. Igazából fogalmam sincs, mi lehet a próba, lehet csak meg kell győznöd a többieket arról,h ogy nekem van igazam. - felelte elgondolkdova. - Akkor velem jössz?
- Veled, veled. - válaszolt beletörődően a lány, majd kimászott a virág alól. A korábbi ijedtségét az élcelődés felé próbálva terelni, a felé megindult kígyójára kacsintott. - De Noodle maradhat ilyen pici. Mindig is vágytam egy zsebkígyóra. - próbál viccelődni kissé esetlenül. - Én már bemutatkoztam, de te is elárulnád a neved ?
- A nevem Eilill. - nyújt kezet mosolyogva. - Gyere, ha el akarunk jutni Mag Mellbe esteledés előtt sietnünk kell.
- Nathaira. Még egyszer. - rázott kezet a tündérrel. - Hogyan jutunk oda ?
- Tündér módra. Mag Mellbe csak tündér varázslat visz. - válaszolta, majd a kezét szorítva a fa felé kezdte húzni.
- Várj várj ! - állította meg egy pillanatra a tündért. - Noodle lemaradt. - nyújtja a kezét az összetörpült kígyója felé, aki felcsavarodott a karjára. - A gyermekeimet sem hagyhatom hátra csak így... - vakarja meg a vörös fejecskéjét a tünde. - ...de ha nagyon sietős, akkor mehetünk. Úgyis megtalálnak majd.
'Of course. Leave five behind, ten more will come.'
- Ennyi kígyó... Mind a gyereked? - nézett szét pislogva a tündér, de aztán újra húzni kezdte maga után. - Tényleg sietnünk kell.
A tündér a fához teszi a kezét, és furcsa, szövő mozdulatokat tesz. Mire a nő rákérdezhetett volna, hogy mit csinál, hirtelen kifutott belőle a levegő, mintha csak gyomron vágták volna. A látása elsötétült, a füle csengett, a feje szédült. Nem is értette mi történt vele, de amint kitisztul a kép, már egy teljesen ismeretlen tájon áll. Mint minden alkalommal, most is mozdulatlanná dermedt. Mily meglepő...
- Hol...hol vagyunk ?
- Mag Mellben. - fordult meg a fiú, és a nő ijedtségére fittyet hányva elindult előre. Tara ösztönösen érezte, hogy a legjobb lenne odatapadni hozzá, hogy még csak véletlenül se vesszen el. Az igencsak bajos lenne. Kimozdulva a dermedtségéből egy arnyékos, fák lombkoronájával fedett tisztást pillantott meg. A terület közepét egy apró ér vágta ketté, amely partján apró kunyhók sorakoztak. - Gyere!
- Ez...gyönyörű - engedett fel a fagyosságából. Járt már számos varázslatos helyen, amelyet a Természet teremtett, de ez a legtöbbet felülmúlta. Tágra nyílt szemekkel csodálkozott rá a varázslatos tájra, és hirtelen kedve támadt megfürdeni abban a kis patakban. - Merre megyünk ?
- Ahhoz a magasabbhoz. - mondja Eilill, és el is kezdte vezetni egy kissé díszesebb kunyhó felé, ami előtt egy lándzsás, kissé idősebbnek kinéző tündér férfi fogadta őket.
- Eilill.
- Feidhlim. A többiek megjöttek már?
- Síle alig egy perce érkezett meg a saját választottjával. A többiekről még nincs hír.
- Jó napot. - próbált meg udvarias lenni. - A nevem Nathaira, és azt hiszem én vagyok Eilill bajnoka.
- Üdv Mag Mellben, Nathaira. Szép neved van. Tündérnév. - mosolyodott el a férfi, és a mellette lévő hordó felé nyúlt. Egy nagy tálcát emlet fel róla, és a rajta heverő három poharat feléjük nyújtotta.
- Erre inni kell. Szereted a sört, ugye?
- Hát... - ódzkodott kissé az alkoholtól. Nem igazán vetette meg néhanapján, azonban nem tartozott a rajongói közé. Számára egy hűs patak tiszta vize többet ért bármely itókánál. - ...inkább borpárti vagyok, de a kedvességet nem utasítom vissza. - szabadkozik, de elemel egy poharat. - A kedves egészségetekre ! - emelte a magasba.
- Soká éljen Titánia! - mondta Feidhlim, majd mind kiürítették a poharuk. A sör meglepően finom volt, sőt talán a legjobb amit valaha is ivott. Nem mintha végigkóstolta volna az összes sörfajtát, de volt egy olyan tippje, hogy ilyet nem találna egész Serpent Woodsban. Sőt, talán még az egész Tünde erdőben sem.
- Mond Fei, mindenkivel iszol egy kört?
- Úgy illik, nem? - felelte mosolyogva.
- De akkor ötször fogsz inni.
- Hol ebben a rossz, Eilill? - nevetett fel.
- Tyű, ez tényleg finom volt. - nézett a poharába. - De meg kell mondanom, gyönyörű helyen éltek. Természetanya nagyon kedvelhet titeket, ha ilyen kedves hajlékot adott nektek.
- Ez a legszebb tündérföld, Goibniu herceg birodalma. Itt mindenki vidám és mindenki ingyen iszik. - mosolygott Feilhim.
- Megbocsáss a tudatlanságomért, de kicsoda Goibniu herceg ?
- A Thuata Dé Danann egyike, az egyik uralkodónk. A legcsodálatosabb sörfőző mester az összes síkon.
- Egy uralkodó, aki sört főz. Elismerésem, ti aztán tudtok élni. - neveti el magát kissé félénken, majd témát vált - Esetleg szabad érdeklődnöm arról, hogy miről szól ez a nagy felhajtás ? Eilill azt mondta hogy az igazát kell bizonyítanom, azonban még azt sem tudom hogy mit tart igaznak.
- Eilill, Síle, Blaine, Diarmad és Sioda összevesztek, hogy melyik évszak a legszebb. - mondja sóhajtva Feilhim
- Eilill, kérlek, mond hogy a tavaszt választottad.
- Természetesen! Ugye? - ránéz Feilhimre. - Látod, Fei? Ő is megmondja. A többieknek esélyük sincs.
- Azért csak várjuk ki a végét, Eilill.
- Véleményem szerint az a legszebb évszaka a természetnek. Amikor ledobja a hófehér takaróját, kizöldülnek a növények, feléled természet anyánk... - kortyolt egy nagyot a sörébe. Szerette volna még említeni azt is, hogy a gyermekei is ekkor vedlik le a régi bőrüket, de nem érezte helyénvalónak. - ...ez csupán személyes vélemény, de én úgy érzem hogy ekkor ölti fel a legszebb ruháját. A tünde erdő mélyebb részein, egy kígyók lakta vidéken nőttem fel, és ott minden évben a legkáprázatosabb virágköltemények bújtak elő a bokrok mélyéről ekkortájt. Ha esetleg kedvetek volna ellátogatni oda, szívesen látunk benneteket a gyermekeimmel. - kortyolt újra.
- Képzeld Fei, kígyók a gyermekei. Sok kígyó. - magyarázta Eilill, mire Fei újratöltötte a poharakat.
- Erre is inni kell.

Felhasználó profiljának megtekintése

13 Re: Küldetés: Tricked on Csüt. Aug. 31, 2017 3:39 pm

Darrakard

avatar
a Démoni Írnok
a Démoni Írnok
Új kör, ezúttal skypeon. Már létrehoztam egy konfot, ott lehet időpontot megbeszélni.


_________________
"And who are you, the proud lord said, that I must bow so low."
Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net

14 Re: Küldetés: Tricked on Vas. Szept. 10, 2017 2:03 pm

Gerard D. Lawrenz

avatar
a Tudás Démona
a Tudás Démona
Halk léptekkel sétált be a faházba, akárcsak a téli szellő. A korábbi nagy lelkesedés eléggé alábbhagyott, mert erősen gondolkozott, miközben sétáltak. Nem tudta, pontosan miféle mágiát nyomtak belé, de abban biztos volt, hogy valamit kapott. Ha Lia vele lett volna, egy pillanat alatt megfejthette volna ennek a rejtélyes erőnek a használati módját. Így azonban még az alap mágiaérzékelése se működött rendesen. Kénytelen volt hát hinni benne, hogy van benne valami. Az ment neki, ezt csinálta nap mint nap. Megráncolt a homlokát, majd megpróbálta a Zord jelenléthez hasonlóan kiereszteni magából a az erejét...már ha egyáltalán van. Erős a gyanúja, hogy direkt nem mutatta meg neki a lány, hogyan használja.
A házba érve már hat másik tündér várta őt. hárman közülük jó eséllyel bajnokok voltak, erről árulkodott az arcuk és a felszerelésük. Közülük többen ismerősen festettek, olyan votl, mintha már egyszer találkoztak volna. Elegánsan félresöpört egy tincset a hajából, megvillantva új, hegyes füleit, majd magabiztos félmosollyal az arcán rájuk nézett.
- Ti nyilván a többi évszak lehettek. Üdvözöllek titeket. - ő nem mondta meg, melyik oldalt képviseli. Akinek volt egy kis esze és látta Blaine haját, rögtön rájön...rajta kívül.
Kisvártatva egy újabb tündérpár lépett be a bejáraton. Közülük a férfi lehetett a megbízó, neki nem voltak veroniai jegyei, ellenben a nővel. Az átlagnál fakóbb kinézetű bőre volt, és lemezekből kovácsolt, erős páncél viselt. Minden bizonnyal vámpír lehetett.
- Eiryn Nebelturm, nagyon örvendek.
Gerard elégedetten hümmögött egyet. Lia nélkül is elég jól ment neki a spekulálgatás.
- Na... most hogy mind itt vagyunk, ideje a királynő elé járulni! – a kis csapat vezéregyénisége, a bajnokválasztók egyike, egy apró, vidám lánykára emlékeztető tündér. Kicsit olyan volt, mintha Lia ellentéte lenne.
- Az ilyen véletleneknek szoktam örülni. Mehetünk. – szól oda az egyikük a legkésőbb érkezett „bajnoknak”.
- Nos, valóban kellemes meglepetés, bár kissé sajnálom, hogy nem ugyanazt az oldalt fogjuk képviselni.
Szemei állandóan a négy másik bajnokon keringenek. Mint mindig, most is alaposan átgondolja, milyen helyzetekre kell felkészülnie, bár jelen esetben csak a józan eszére képes alapozni, a mérhetetlen ismeretére nem. Aztán egyszer csak megpillantja az "ősz csapat" kiválasztottját.
~ Lehetetlen! Mit keres ő itt...? Fel fog ismerni... - bár megváltozott, és a szemének jellegzetes lila színe is kifakult, legtöbb vonásában megmaradt a régi Gerardnak - Nem, nyugalom, nem képes ártani nekem. Én most Duille Reoite, a tündér lovag vagyok.
Jól ismerte őt. Még így, tündérként is. Ő volt a köderdei hercegnő. Hogy hogy került ide egy hozzá hasonló valaki, arról fogalma sem volt de annyit tudott: nem tekintett rá sohasem barátként. Sőt...
- Lássuk hát! - feleli ismét lelkesen most, hogy kizökkentette magát a melankóliából.
Az egész csipet-csapat kirepül Síle lelkes vezetésével...aki a csuklójánál fogva cibálja maga után a bajnokát.
~ Lenne egy tippem, mennyi kedve volt idejönni...
Mag Mell kis tisztásának széléig jutnak el, ahol egy jókora faragvány várja őket az egyik fa törzsén. Keltacsomó, egész pontosan. Ennél többet Gerard sem tudott róla elmondani. Ősi tünde históriák gyakori eleme. Liának talán lenne róla valami ismerete. Egy nagy darab, fegyveres tündér vigyázta.
- Hová, hová? - kérdezi, mire a tündérek térdet hajtanak, Síle (a kis mitugrász tündér) pedig magához ragadja a kezdeményezést.
- Goibniu herceg, Tír na n'Ógba kérnénk bebocsátást. Ügyet terjesztenénk a királynő elé.
- Tir naNóg egy másik levél vagy megint feljebb megyünk egy érrel? - kérdezte a korábban szúrós tekintettel Gerardot pásztázó tünde.
~ Egek-egek...ő kétségkívül a Szélleljáró. – mosolyodott el - Egész jókat kérdez...miért találtam én annak idején olyan idegesítőnek? – kérdezte magától. Valamiért tényleg nem tudta az okát.
- Tehát akkor ahol most vagyunk olyan mint egy előszoba ahonnan átmehetünk a ti leveletekre? Elég egy igen vagy egy nem is...
Ránéz Blaine-re, aztán visszafordul. Csendben figyeli az eseményeket, miközben a homlokát dörzsöli.
- Te jó ég... - suttogja alig hallhatóan.
- Tír na n'Óg egy másik levél, bár egy picike és sok más levélre ráhajlik. - magyarázza Sioda, aki az ősz-csapat kísérője. Diarmad (az utolsónk érkezett férfi) előre lép magabiztos mosollyal.
- Apám. Kóstoltuk a legutóbbi főzést, remekre sikerült.
A tündérherceg kicsit elképed a fia láttán, de aztán csak "Mindent értek" sóhajjal felsóhajt.
- Szóval te is. Rendben, menjetek, de ne legyetek sokáig. - azzal megfordul, végigsimít egy pár kacskaringót a keltacsomón amitől az zöldes árnyalattal felragyog és az egész kapuszerű karcolat helyét egy nagy, átlátszatlan ragyogás tölti be. Guibbiu félreáll, mire Síle hálásan és lelkesen előre röppen
- Köszönjük, őhercegsége. Hercegessége. Utánam! - jelenti ki a csapatvezér, ahogy egyszerűen nekirepül a fényességnek és eltűnik benne.
- Köszönjük...uram. – szólal meg egy másik bajnos.
Előző életében valószínűleg tünde lehetett, mert még ebben az alakjában is egész normálisnak néz ki. Ekkor tűnt fel Gerardnak, hogy egy kígyó tekereg mellette. Nem is értette, eddig miért nem vette észre. Talán csak gondolatban ezt is elkönyvelte a tündérek valamely érdekes ökörségének. De ez a nő nem volt tündér. Sok furcsa szerzet rohangál körülötte. Gerard néha úgy érezte, ő az egyetlen normális ember a világon.
- Nocsak még az is megeshet, hogy neked is jut egy herceg a kis kaland végére. - nevetett fel a korábban látott hercegnő. Úgy tűnt, mintha megismerte volna a vámpírszerű-tündérbajnokot...
~ Jó ég, micsoda bonyolult szavak...
Ekkor Gerard is megindul. Előreugrik, átnyújtja a kezét a bizsergető sárgaásgon, majd kissé előrehajolva int Blaine-nek.
- Csak ön után, Milady.
Aztán amikor közel ér megragadja a kezét és átkíséri.
Ahogy átléptek a ragyogó kapun a zöld fény elmúltával egy sűrű, de valahogy a zárt lombkorona ellenére is dús aljnövényzetű erdőben találták magukat. A fák olyanok, akár csak a tünde erdő mélyebb részein, és egyre magasodnak ahogy haladnak előre. A letört ágak alkotta folyosó két oldalán apró házak jelennek meg, tünde stílusúak csak még több ívvel és még több fából, sok helyen szinte meg sem lehet különböztetni az épület és a fa határát. A leveleken át-átvillan némi fény, amitől az egész olyan, mint egy örök naplementébe zárt világ.
- Köszöntünk titeket a tündérek őshazájában és menedékén, Tír na n'Ógban. - hajol meg karjával szélesen körbemutatva Diarmad.
- Szép hely. – szólalt meg Síle kiválsaztottja.
- Igen, azt a síkját Veroniának ami legközelebb van ehhez neveztük el Mag Mellnek. Titánia királynő palotája arra van! - mutat Sioda előre.
- Ez...Eilil, ez gyönyörű. Mond, élnek itt kígyók is?
- Csodálatos. El tudnék lakni itt.
- Ez csodálatos! Éjszaka milyen ez a hely? Maradunk addig, hogy láthassam?
Eilill kissé bátortalanul rázza meg a fejét.
- Nem, Tír na n'Ógban nem élnek kígyók.
Diarmad pedig bátorítóan mosolyodik el Eirynre.
- Természetesen, hölgyem.
- A palotába! - szól hangosan Síle, majd a tündércsapat elindul a kijelölt ösvényen repülve. Elég feltűnő látvány lehettek, mert útközben az összes tündér őket bámulta. A tündérek erdeje mintha egy hatalmas város lenne, mindenhol épületek, egy helyen egy fáról kirstálycsillogású víz folyik le egyfajta szökőkútként, egy másik annyira tele van építve hogy szinte a házak alkotják a tözsé. Nem kell sokat repülniük, hogy két újabb, bronzszínű páncélba öltözött tündér álljon elétek
- Megállni, hová ez a nagy rohanás. - mondja az egyik, egyébként mindketten férfiak. A beszélő ránéz Sílére, aztán furcsa fintort vág. - Jajj ne, már megint?
Gerardnak felcsillan a szeme. Eljött az ideje, hogy végre ragyogjon, mint egy hópehely. A többiek elé ugrik, kihúzza magát és lovagias hangon megszólal.
- Az űrnő a királynőt óhajtja látni. - mondta még mindig akkora életkedvvel, mintha valami vígénekes lenne - Nem illendő várattatni. - titkon még az is reméli, hogy Blaine egy kicsit féltékeny lesz.
- Óh, szervusz Réaman. - mosolyodik el Síle ragyogóan, és szőke tincsei szinte világítanak. - Gondolom ki tudod találni, miért vagyunk itt.
- Nem, Síle, el nem tudom képzelni ezúttal min kaptatok össze. Melyik lepény a legfinomabb?
- Majdnem. - mosolyodik el Diarmad, mire a másik férfi felvonja a szemöldökét.
- Te nem Diarmad mac Goibniu vagy?
- De igen. -feleli az Éjrózsa Lovagja mosolyogva.
A tündér ekkor odafordul felé. Fenyegető, mégis ártatlan szemeivel Gerardot pásztázza. A hajdani démonnak kedve támadt volna nevetni egy jót. Még ha úgy is dönt, megvív vele, egy ilyen ellenfelet gond nélkül leterítene.
- És te ki lennél? Milyen úrnő?
- Bocsánat! Én úgy tudom hogy a legszebb évszakról kell dönteni. – szólalt meg óvatosan a másik tünde nő, aki még ide a levegőbe is magával hozta a kígyóját. Vicces látvány volt. Gerard talán oda is ment volna segíteni vinni, ha éppen nem izzott volna körülötte a levegő.
- Had mutatkozzam be: Duille Reoite, a névtelen. Nevet majd szerzek, ha tetteim megéneklik a bárdok. És mint látod, Lady Síle - mert immáron sikeresen megtudta a nevét - ügye halaszthatatlan!
- Lady... Síle... - motyogja maga elé Réaman elhalva, de aztán megrázza a fejét - Szerencsétek, hogy a királynő éppen ráér és határozottan megtiltotta, hogy bárkit elzavarjunk aki elébe akar járulni. De velünk kell jönnötök végig!
- Ő a helyi őrkapitány. Morcos egy alak. - motyogja Sioda, Blaine azonban elmosolyodik
- Én kedvelem.
Ha Lia most itt lenne, valószínűleg olyan harsányan nevetne, hogy belefájdulna a feje. Az volt a terve, hogy ő teszi féltékennyé az őt kiválasztó tündért, erre most neki kezdett el forogni a gyomra ennek a mondatnak a hallatán. Nos, senki sem ígérte, hogy nehéz lesz újra megbékélni az érzelmekkel...még mindig jobb, mintha egy férjes asszonyt választott volna históriája hajadonának.
Ahogy haladnak, a fák hirtelen még jobban nőni kezdenek mígnem el nem jutnak egy kiugróan magashoz, aminek csak a törzsét lehet látni, annyira nagy. Kettes párokban rengeteg tündérkatona repked körülötte, de egyiknél sincs fegyver így inkább csak megfigyelők mint őrök.
- Egyenesen fel és ne csináljatok semmi butaságot. - mondja Réaman, ahogy leszáll egy kis teraszszerűségre és kinyit egy tündérméretű ajtót.
- Akkor menjünk. – helyeselte a nyár lovagja....bár Gerardnak egyre inkább kezd az az érzése lenni, hogy rajta kívül senki sem veszi komolyan ezt a felelősségteljes pozíciót.
Ám még mielőtt elindult volna, a köderdei hercegnő odasuhant mellé és elkezdett a fülébe dúdolni.
- És ezt a nevedet is meg kéne jegyeznem vagy elég a másik kettőt?
Tehát felismerte. Hát jó, akkor megtréfálja. Had higgye csak, hogy ármánykodni jött ide.
- Szükséged van netán...segítségre. - emlékezteti arra a bosszús arcú, gonosz Gerardra, akit a tárgyaláson látott. - Az őszt a tél fogja követni. Ez már csak így van...
Újra Blaine mellé húzódik és megy tovább. Elégedett magával, az első bemutatkozás tökéletesre sikeredett...legalábbis szerinte. Kedve lett volna még valamit mondani, ám megszakította a kis beszélgetésüket a másik tünde, aki éppen ekkor landolt mellettük és gabalyodott bele a saját kis állatkájába.
- Valaki...segítene ?
- Segítek. – szólt oda neki Loreena. A beszélgetés többi részét már nem hallotta, inkább elindult a többiek után.
- Akkor mire várunk? - lép be Síle - Ahogy Réa mondta, csak felfelé! - azzal el is rugaszkodik és eltűnik az ajtónyílás felső peremén.
A fa belülről üreges, és több apró erkély van belül is rajta, a tetején pedig egy hatalmas, világító kristályt nőtt körül, ami így a fényt szolgáltatja; a kristály alatt közvetlenül álló erkélyre száll fel végül Síle, aztán megköszörüli a torkát.
- Síle ní Óisín kér bebocsátást minden tündérek királynőjéhez. - mondja a látszólag egybefolyó fának, ám az hamar kibolmik előtte mint valami kötött pulóver, és feltárul egy hatalmas, még emberi méretekkel nézve is meglehetősen nagy szoba: a trónterem.
- Váó...
- Amelie királynő ha ezt látná teljesen elsárgulna az irigységtől.
A trónterem ugyanúgy fából van, de sok helyen arany is díszíti, egy, a padlóval egybefolyó díszes, kelta motívumokkal díszített trónon pedig ott ül Titánia, minden tündérek királynője, aki...
~ Ő lenne a királynő?! Ez valami rossz vicc, vagy mi a csuda?!
...egy tünde. Legalább is nagyrészt, úgyanúgy néz ki mint az átlagos tündék, tónusai kissé sötétebbek ugyan, de nem annyira hogy sötételfnek nézzék, ami legjobban megkülönbözteti az a válla fölött meg-megrzedülő hártyás szárny és az, hogy keresztbetett lábain a fátyol alól kitines páncélszerű sötétkéken csillogó lábfejek bukkannak elő, ami furcsa karmokban végződnek.
- Síle, mi történt?
Gerard ravaszul mosolyog, majd finoman meghajol, épp csak egy pillanatra. Ezután vár.
- Titánia királynő... - hajt térdet az összes tündér ahogy Síle megszólítja az uralkodót. - Azért jöttünk el mindannyian, hogy igazságot tegyél közöttünk.
- Miben, Síle? - kérdezi Titánia, miközben előre dől és érdeklődve végigmér titeket.
- Hogy melyikünk állítása a helyesebb. - veszi át a szót Diarmid.
- És mit állítotok? - dől vissza a királynő lehunyt szemekkel.
- Hogy a nyári napok a legszebbek. - közli magabiztosan Sílé.
- Szerintem a tavasziak. - teszi hozzá óvatosan Eilill
- Szerintem az ősziek. - mondja Sioda nagyokat pislogva.
- De mind tévednek, mert a téliek. - feleli nyugodtan, magabiztosan Blaine.
- És mégis mind rosszat állítanak, ugyanis csakis az éjszakák szépek, a napok ellenében. - fejezi be a sort Diarmad. - Bajnokokat is hoztunk, hogy az igazunkért kiálljanak.
Egyik meglepetés jött a másik után. A királynő szeme váratlanul elkerekedik. Olyan volt, mintha meglepődött volna.
- Hogy mit csináltatok?
Mikor a bajnokokat szóba hozzá, kardot ránt maga előtt a földbe szúrja, vigyázva nehogy tényleg belefúródon a fába, majd délcegen kihúzza magát. A többiek inkább csak figyeltek, érthetetlen, miért nem próbálnak már most imponálni a királynőnek.
- Elmentünk az egyik Midgardi síkra, amit a lakosai Veroniának hívnak és háromrétegű csomóval idehoztunk öt bajnokot, hogy kiálljanak azért, aki választotta őket. - magyarázza Blaine, mire a királynő újfent rátok néz és az arcába temeti a tenyerét
- Szóval? Kinek van igaza, felség? - kérdezi Síle.
És ekkor mindenki elhallgat. Kínos, hosszú csend következett. Kicsit olyan volt, mintha az idő is megállt volna. Végül a királynő sóhajtott egy nagyot, és elkezdett beszélni.
- Ti öten menjetek ki a teremből. Egyedül akarok beszélni a bajnokokkal, hogy igazságos döntést tudjak hozni. - mondja, majd a kezével int is, mire az öt tündér kérdés nélkül meghajol és kirepülnek ott, ahol bejöttetek.
Ahogy a fa összezáródik mögöttük, a királynő felemeli a kezét és egy, már sokkal ismerősebb mágikus pecséttel kísérve az alattatok lévő padlóból öt ülősámlít alakít ki.
- Ne haragudjatok, sajnos nehéz figyelnem az összes tündérre egyszerre, főleg hogy mindenképp ragaszkodtak ahhoz, hogy kiköltözzenek Tír na nÓgból. Szeleburdi faj. Egyébként értitek a nyelvet, amin beszélek, igaz?
- Igen, felség.
- Igen. De úgy sejtem, ha visszanyerjük az eredeti alakunkat már nem fogjuk beszélni az Ősi Nyelvet, igaz?
~ Nem értem. Olyan, mintha kiszakadtam volna a testemből. Mintha csak nézném, ahogy sodor a víz...
Amióta csak megérkezett, nem tudott ettől az érzéstől megszabadulni. Mintha valami színdarabot nézne.
- Természetesen. Ha szabad érdeklődnöm, miként lesz az igazság kihirdetve? – válaszolt neki, bár közben fejben valahol másmerre járt.
- Akkor legalább ügyesen csinálták, így nem lesz mellékhatás. - nyugszik meg egy kicsit. - Ne haragudjatok rájuk, csak jót akarnak, csak sajnos nem igazán látják a határokat. Ha lerendeztük ezt a dolgot mindannyiótokat visszaváltoztatlak, megígérem. Ha kell nem is fogtok emlékezni erre az egészre. De... - itt egy kissé beleharap az ajkába. - ... előtte kérnem kell valamit.
- Mit?
- Én szeretnék emlékezni.
- Én is szeretnék emlékezni. Itt minden olyan gyönyörű!
- Akkor fogtok. - bólint a két lánynak a királynő - De előbb...valahogy el kell döntenetek, melyik évszak a legszebb....

Felhasználó profiljának megtekintése

15 Re: Küldetés: Tricked on Vas. Szept. 10, 2017 6:40 pm

Gloria

avatar
Felszentelt Apáca
Felszentelt Apáca
Belépett a házikóba Sioda oldalán. Bent már ketten várakoztak, egy fehér hajú fiú, és egy vöröshajú nő a kígyójukkal, mögöttük pedig ott feszített a másik két tündér, bizonyára két másik évszak képviselője. Nem tudta volna biztosan megmondani, honnan tudja, hogy ki a bajnok és ki az aki eredetileg is tündér volt, de talán az arcukban lehetett valami. Nekik, akik a nagyok népeihez tartoztak kevésbé volt manószerű arcuk, vonásaik jórészt megtartották rendes tündei mivoltukat.
- Üdv. Ősz-csapat. - köszönt a bent lévőknek, majd keresett magának is egy szabad széket, és még mindig a sörét kortyolgatva letelepedett rá. Már csak ezért a fantasztikus italért megérte a kis kirándulás, bár abban kételkedett, hogy megadják neki a receptet. Nem mintha tudott volna főzni, de a sötét tündék imádták az ilyesmit. Nem kezdeményezett beszélgetést, inkább az eligazítást várta, és hogy megjöjjön a többi tündér is.
Legnagyobb meglepetésére a következő belépőt ismerte… És őszintén elkerekedett a szeme. Gerard-Gedeon magabiztosan söpört el egy tincset új, hegyes füle elől, mellette pedig egy hóhajú tündérlány lépett be. Loreena azon gondolkozott, vajon mennyire lehet erős a tündérmágia, hogyha még egy démont, egy alapvetően halott és természetellenes teremtményt is képes volt átformálni? Biztos voltak határai a kis fickók képességeinek, de úgy tűnt az messze túl van a képzeletén.
- Ti nyilván a többi évszak lehettek. Üdvözöllek titeket.
Az utolsó érkezőt pedig szintén ismerte. Arca felragyogott a felismeréstől, mikor a kicsit „manósított” vonásokban felismerte kedvenc ékszerészét.
- Eiryn Nebelturm, nagyon örvendek. - köszönt a lány is. Összemosolyogtak a hercegnével, de az ex-vámpír is letelepedett végül a saját (kifejezetten jóképű) tündére mellé.
- Na! - pattant fel az ismeretlen fiú mellől a tündére, mint aki eddig is alig bírt a helyén maradni. - ... most hogy mind itt vagyunk, ideje a királynő elé járulni!
A többi tündér változatos lelkesedéssel fogadta a dolgot, és ha Loreenának tippelnie kellett volna, ezt az izgága lányt gondolta volna ötletgazdának, aki kitervelte ezt az egész kis mérkőzést. A kígyós lány tündére szintén ragyogott a tettvágytól, Sioda csak bólintott, a fehérhajú lány egy halk „Rendben”-nel nyugtázta a dolgot, Eiryn tündére pedig még arra sem vette a fáradtságot, hogy válaszoljon. Loreena felhajtotta a söre maradékát, és a kedvenc ékszerészéhez lépett.
- Az ilyen véletleneknek szoktam örülni. Mehetünk.
- Lássuk hát! - felelte Gerard is a tündéreknek.
- Nos, valóban kellemes meglepetés, bár kissé sajnálom, hogy nem ugyanazt az oldalt fogjuk képviselni. - válaszolta neki Ery. Valóban kár volt, de azért Lory remélte, hogy nem lesz itt szó semmilyen vérre menő küzdelemről. A kint álló furcsa lándzsás őr legalábbis arról árulkodott, hogy a tündérek nincsenek túlzottan hozzászokva a vérontáshoz, és nem kell semmiféle gladiátor-viadalra gondolniuk.
Lory csak pislogott a hiperaktív tündérkét nézve, de azért követte ő is, miközben tekintete az álmos Siodára vándorolt. Álmos az ősz, a fehér hajú a tél lehet... Úgy tűnt mindenki vérmérsékletének megfelelően választott évszakot, nade öten voltak négy helyett.
A tündérlány csuklójánál fogva húzta maga után a bajnokát, egészen Mag Mell tisztásának széléig, ahol egy jókora fára egy a korábbihoz hasonló kacskaringós minta volt felvésve, nagyobban, mint amekkorák ők maguk voltak. Előtte egy nagydarab tündér állt, hordószerű mellkasa előtt összefont karokkal, amik egyenként olyan vastagok voltak, mint Loreena combja.
- Hová, hová? - kérdezte, mire a tündérek térdet hajtottak, a tündérlány pedig ismét magához ragadta a kezdeményezést.
- Goibniu herceg, Tír na n'Ógba kérnénk bebocsátást. Ügyet terjesztenénk a királynő elé.
Loreena kecsesen pukkedlizett egyet, merő udvariasságból, majd Siodához fordult.
- Tir na n’Óg egy másik levél vagy megint feljebb megyünk egy érrel? - a sok világ és a világfa elmélete nagyon bonyolult volt, de ha már a közepébe került érteni akarta és nem lemaradni. Alan jutott eszébe, aki minden kelte legendát gyűjtött, és odavolt ezekért a történetekért, ezért nem volt ismeretlen számára Mag Mell neve, Tir na n’Óg-ról pedig talán még annál is többet hallott.
- Tír na n'Óg egy másik levél, bár egy picike és sok más levélre ráhajlik. - magyarázta röviden Sioda. A hercegné felsóhajtott.
- Tehát akkor ahol most vagyunk olyan, mint egy előszoba ahonnan átmehetünk a ti leveletekre? Elég egy igen vagy egy nem is...
Ekkor előre lépett Eiryn tündére.
- Apám. Kóstoltuk a legutóbbi főzést, remekre sikerült.
Szóval a herceg fia…
Goibniu csak felsóhajtott.
- Szóval te is. Rendben, menjetek, de ne legyetek sokáig. - azzal megfordult és a kacskaringós minta néhány ívén végigsimított, mire a helyén feltárult egy ragyogó kapu. Nem láttak át a túloldalára, Loreenát pedig elöntötte az izgalom. Az időben már utazott, az nem volt ennyire látványos, de a világok közötti átjárás egészen felvillanyozta.
- Köszönjük, őhercegsége. Hercegessége. Utánam! - kiáltott fel a hiperaktív tündérlány, és neki is repült a fényességnek.
- Nocsak még az is megeshet, hogy neked is jut egy herceg a kis kaland végére. - nevetett rá Eirynre, ahogy ellépett mellette.
- Nem hinném. De ha visszatértünk, akkor azt mindenképpen elmondhatom majd magamról, hogy egy herceg nagyra tart....
A többiekkel egyetembe átlépett a kapun. Nem félt. Még önmagát is meglepte ezzel, de egyszerűen elhitte, hogy a tündérek között legfeljebb megviccelik, de semmi igazán rossz nem történhet vele.
Egy hatalmas fa ágára érkeztek meg. Körben apró tündérházak sorakoztak, de ha felfelé vagy lefelé nézett, akkor is mindenfele aprócska kunyhókat látott, hasonlót a tünde házakhoz, csak még több ívvel és oszloppal még több faragvánnyal, néha pedig el sem lehetett dönteni, hol kezdődik az ág és hol ér véget a ház. A fák még rendes tündeszemmel is hatalmasnak tűntek, a zárt lombkorona folyamatos félhomályt kölcsönzött a helynek, mintha a Tünde Erdő legmélyebb, már-már dzsungeles részén járt volna, noha csak egyszer sikerült arra a tájékra tévednie. Ha lefelé nézett nem is látta a talajt, a páfrányok és bokrok levelei egymást érték. Talán még nem is látott soha ennyire buja növényzetet. A levelek között néha átvillant a napfény, aranyló árnyalatokat kölcsönözve mindennek.
- Köszöntünk titeket a tündérek őshazájában és menedékén, Tír na n'Ógban. - hajolt meg karjával szélesen körbemutatva Eiryn hercege. Közben Sioda is odaért Loreena mellé, hogy még válaszoljon a korábban feltett kérdésére.
- Igen, azt a síkját Veroniának ami legközelebb van ehhez neveztük el Mag Mellnek. Titánia királynő palotája arra van! - mutatott előre a fiú.
- Szép hely.- jegyezte meg a hiperaktív tündér bajnoka, noha nem látszott rajta túl nagy lelkesedés.
- Ez... - szólal meg ámulva a kígyós lány. - Eilil, ez gyönyörű. - fogta meg a tündére karját. - Mond, élnek itt kígyók is?
- Nem, Tír na n'Ógban nem élnek kígyók. - válaszolt az Eilil nevű tündér.
- Csodálatos. El tudnék lakni itt. - mondta Loreena is. Talán Zephyrantes még hasonló hely volt, de a tünde főváros szépsége eltörpült Tír na n’Óg-é mellett.
- Ez csodálatos! - tör fel Eirynből is önkéntelenül. - Éjszaka milyen ez a hely? Maradunk addig, hogy láthassam? - kérdezte a hercegét.
- Természetesen, hölgyem.
- A palotába! - szólt hangosan Miss Lelkestündér, majd a csapat elindult a kijelölt ösvényen repülve, miközben oldalról kíváncsi mandula vágású szemek kezdenek vizsgálni őket. A tündérek erdeje mintha egy hatalmas város lett volna, mindenhol épületek nőttek ki az ágakból, egy helyen egy fáról kristálycsillogású víz folyt le, mint egy szökőkút, egy másik annyira tele volt építve, hogy szinte a házak alkották az egész törzsét. Nem kellett sokat repülniük, hogy két újabb, bronzszínű páncélba öltözött tündér álljon a csapat elé.
- Megállni, hová ez a nagy rohanás. - kérdezte az egyik a két férfi közül, majd a tekintete a tündérlányra tévedt és furcsán elfintorodott. - Jajj ne, már megint?
Gerard ekkor a többiek elé lépett, és lovagiasan kihúzta magát. Loreena csak összehúzott szemekkel figyelte. Az arc stimmel de a viselkedés… Mintha egy teljesen másik személy lett volna.
- Az úrnő a királynőt óhajtja látni. - mondta vidáman a két őrnek. - Nem illendő várattatni.
- Óh, szervusz Réaman. - mosolyodott el tündérlány ragyogóan, szőke tincsei szinte világítottak. - Gondolom ki tudod találni, miért vagyunk itt.
- Nem, Síle, el nem tudom képzelni ezúttal min kaptatok össze. Melyik lepény a legfinomabb?
- Majdnem. - mosolyodott el a tündérherceg, mire a másik férfi felvonta a szemöldökét.
- Te nem Diarmad mac Goibniu vagy?
- De igen. -felelte az mosolyogva, a Réaman nevű férfi azonban már Gerit vizsgálta.
- És te ki lennél? Milyen úrnő?
- Bocsánat ! - szólalt meg a kígyós lány, akit az állata már szinte egészen körbefont. - Én úgy tudom hogy a legszebb évszakról kell dönteni.
- Had mutatkozzam be: Duille Reoite, a névtelen. Nevet majd szerzek, ha tetteim megéneklik a bárdok. És mint látod, Lady Síle ügye halaszthatatlan!
Loreena majdnem elnevette magát a név hallatán. Volt a tudásdémonnak egyáltalán igazi neve? Persze ha volt is, az biztos nem az volt, amin éppen bemutatkozott.
- És ezt a nevedet is meg kéne jegyeznem vagy elég a másik kettőt? - kérdezte halkan, hogy Gerard és a környezetében állók még hallják, de az elől álló őrök lehetőleg már ne. Akár gonosznak is tűnhetett a kérdés, de az arca derűs volt, és látszott rajta, hogy roppant jól szórakozik a fiú kis előadásán, még ha nem is értette a mögöttes okokat. De itt, Tír na n'Óg-ban ez nem is számított.
- Szükséged van netán...segítségre. -kérdezett vissza az gonosz arccal. - Az őszt a tél fogja követni. Ez már csak így van...
Hát persze…
Még mindig nem voltak barátok, és ők ketten valószínűleg soha nem is lesznek azok. Nem is értette, miért kellett a sorsnak megint egy helyre terelnie őket, de úgy tűnt a világ kiszámíthatatlan volt.
- Lady... Síle... - motyogta maga elé Réaman elhalva, de aztán megrázta a fejét. - Szerencsétek, hogy a királynő éppen ráér és határozottan megtiltotta, hogy bárkit elzavarjunk aki elébe akar járulni. De velünk kell jönnötök végig!
- Ő a helyi őrkapitány. Morcos egy alak. - motyogta Sioda, Gerard tündére azonban elmosolyodott
- Én kedvelem.
- Akkor menjünk. - mondta Síle bajnoka.
Mostmár egytucatnyian repültek át az erdőn, míg a fák hirtelen még jobban megnövekedtek és megérkeztek egy kiugróan magashoz, aminek csak a törzsét látták maguk előtt. Kettes párokban rengeteg tündérkatona repkedett körülötte, noha egyiknél sem volt fegyver, így inkább csak megfigyelőknek tűntek, semmint valódi védelemnek.
- Egyenesen fel és ne csináljatok semmi butaságot. - mondja Réaman, ahogy leszállt egy kis terasz-szerűségre és kinyitott egy tündérméretű ajtót. Amikor a kígyókkal felszerelt bajnok landolt a teraszon egy ideig sziszegett a kígyójával, és láthatóan bosszús volt.
- Valaki...segítene ? - kérdezte végül. Loreena egy sóhaj kíséretében lépett mellé. Jóban volt az állatokkal.
- Segítek.
Odahajolt a kígyóhoz és a szemébe nézett, megpróbálta használni a tündék természetes képességét, amivel legalább érzések szintjén képesek voltak kommunikálni az állatokkal. Jól jött neki Angus nevelésekor, de még Esroniel von Himmelreich híresen zabolázatlan lovával is képes volt együttműködni.
- Mi a baj? - kérdezte a kígyót, miközben kedvesen és nagyon lassan igyekezett megszabadítani tőle a gazdáját. Amit visszakapott az csupán tömény félelem volt, minden bizonnyal nem volt hozzászokva a kígyó a repüléshez, és nagyon sok lehetett neki az újdonság. Amikor végül sikerült őt kibogozni, és levenni a gazdájáról, akkor is csak összekuporodott a földön, farkát maga alá húzva. Próbált magából nyugalmat árasztani a kígyó felé, hogy az érezze, nincs mitől tartania, de többet egy hüllőtől nem várt, voltak állatok, amikkel nehezebben értette meg magát és volt amikkel könnyebben, a melegvérű emlősök voltak a legegyszerűbbek.
- Semmi baj, semmi baj. - tette rá a kezét a hátára lány, miközben felnézett Loreenára. - Köszönöm. Szegénykém megrémüt a repüléstől, ami nem csoda...mi, kígyók nem szoktunk a levegőben repdesni. Nathaira vagyok, de azt hiszem jelen körülmények között csak Tavasz. Örvendek, Ősz.
Megrázta Nathaira kezét barátságosan.
- Normális körülmények között a nevem Loreena. Örvendek Tavasz.
- Akkor mire várunk? - lépett be közben Síle a kitáruló ajtón. - Ahogy Réa mondta, csak felfelé!
berepültek a fába, ami, mint kiderült belülről üreges és több, a korábbihoz hasonló terasz nőtt ki belőle. A közepén a magasban egy kristály világított, amit körbenőtt a fa, így kellemes fényt biztosított nekik odabent is. Síle végül a közvetlenül a kristály alatt lévő erkélyre szállt le és megköszörülte a torkát.
- Síle ní Óisín kér bebocsátást minden tündérek királynőjéhez.
A fa rostjai kibomlottak, pont mint amikor átléptek Veroniáról Mag Mellbe és végre beléphettek egy még emberi szemmel is hatalmas szobába, a trónterembe.
- Váó....
- Amelie királynő ha ezt látná teljesen elsárgulna az irigységtől. - jegyezte meg Loreena is, miközben álmélkodva nézett körbe, tekintete pedig végül a trónszékben ülő királynőre tévedt. Egészen elképedt a látványon. Titánia, minden tündérek királynője teljesen normális tündének látszott, noha a haja fekete volt, bőre pedig barna, mint a nefilimeké, hátán pedig két nagy hártyás szárny nőtt, mint minden tündéren. Hosszú ruhája alól előbukkanó lábát kitin fedte és furcsa karmokban végződött. Tünde volt… de mégsem. Felséges arca és tekintete hirtelen vált fáradtá, mikor ránézett a kis csapatra.
- Síle, mi történt?
- Titánia királynő... - hajtott térdet az összes tündér, ahogy Síle megszólította az uralkodót. - Azért jöttünk el mindannyian, hogy igazságot tegyél közöttünk.
- Miben, Síle? - kérdezte Titánia, miközben előre dőlt és érdeklődve végigmérte a látogatóit.
- Hogy melyikünk állítása a helyesebb. - vette át a szót Diarmid.
- És mit állítotok? - dőlt vissza a királynő lehunyt szemekkel.
- Hogy a nyári napok a legszebbek. - közölte magabiztosan Síle.
- Szerintem a tavasziak. - tette hozzá óvatosan Eilill
- Szerintem az ősziek. - mondta Sioda nagyokat pislogva.
- De mind tévednek, mert a téliek. - feleli nyugodtan, magabiztosan Blaine.
- És mégis mind rosszat állítanak, ugyanis csakis az éjszakák szépek, a napok ellenében. - fejezte be a sort Diarmad. - Bajnokokat is hoztunk, hogy az igazunkért kiálljanak.
- Hogy mit csináltatok? - kerekedett el a királynő szeme.
Nos úgy tűnt, hogy a királynő nem tudta miben mesterkedtek a kis tündérei. Ez az egész tényleg nagyon mókás volt. Előre akart lépni, hogy megmagyrázza a királynőnek mi történt, de a többi bajnok nevében nem beszélhetett így inkább kivárta mit mondanak a tündérkék. Gerard mikor a bajnokokat emlegették letérdelt és kardját a földbe szúrta. Látványos előadás volt. Kicsit túlzó, de kétség kívül látványos.
- Elmentünk az egyik Midgardi síkra, amit a lakosai Veroniának hívnak és háromrétegű csomóval idehoztunk öt bajnokot, hogy kiálljanak azért, aki választotta őket. - magyarázta Blaine, mire a királynő újfent a jövevényekre nézett és a tenyerébe temette az arcát.
- Szóval? Kinek van igaza, felség? - kérdezi Síle, mire a királynő mély levegőt vett.
- Ti öten menjetek ki a teremből. Egyedül akarok beszélni a bajnokokkal, hogy igazságos döntést tudjak hozni. - mondja, majd a kezével int is, mire az öt tündér kérdés nélkül meghajolt és kirepülnek ott, ahol bejöttek. Ahogy a fa összezáródott mögöttük, a királynő felemelte a kezét és a padlóból öt kis sámlit varázsolt elő nekik, ami leginkább a druidák faformáló mágiájához volt hasonlatos, csak sokkal gyorsabb.
- Ne haragudjatok, sajnos nehéz figyelnem az összes tündérre egyszerre, főleg, hogy mindenképp ragaszkodtak ahhoz, hogy kiköltözzenek Tír na n’Ógból. Szeleburdi faj. Egyébként értitek a nyelvet, amin beszélek, igaz?
Loreena csak most döbbent rá, hogy milyen szavakat is használtak, eddig fel sem tűnt neki…. De rögtön megismerte az ősi kelta nyelvet. A tündérek bámulatosak voltak.
- Igen, felség.
- Igen. De úgy sejtem, ha visszanyerjük az eredeti alakunkat már nem fogjuk beszélni az Ősi Nyelvet, igaz? -tette fel a költői kérdést, miközben leült a sámlira.
- Természetesen. Ha szabad érdeklődnöm, miként lesz az igazság kihirdetve?
Gerard a praktikus. Szinte ahogy kimondta, azonnal el is felejtette a hangzatos tündérnevét. Mindenki letelepedett.
- Akkor legalább ügyesen csinálták, így nem lesz mellékhatás. - nyugodott meg egy kicsit Titánia. - Ne haragudjatok rájuk, csak jót akarnak csak sajnos nem igazán látják a határokat. Ha lerendeztük ezt a dolgot mindannyiótokat visszaváltoztatlak, megígérem. Ha kell nem is fogtok emlékezni erre az egészre. De... - itt beleharapott az ajkába. - ... előtte kérnem kell valamit.
- Mit? - kérdezte rögtön Nyár.
- Én szeretnék emlékezni. - mondta csöndesen Loreena a királynőnek. A tündérek világai gyönyörűek voltak, és emlékezni akart rá, hogy léteztek, emlékezni akart a sör ízére, a mesék alakjaira akik úgy tűnt nagyon is léteztek… Látni akarta hogy van még szépség a világon és ártatlan csínyek, nem csak sötétség fájdalom és őrület.
- Én is szeretnék emlékezni. Itt minden olyan gyönyörű! - értett vele egyet Eiryn is.
- Akkor fogtok. - bólintott nekik a királynő. - De előbb... - mély sóhajtás. - ... valahogy el kell döntenetek, melyik évszak a legszebb.



A hozzászólást Loreena Wildwind összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Szept. 20, 2017 2:59 pm-kor.

Felhasználó profiljának megtekintése

16 Re: Küldetés: Tricked on Csüt. Szept. 14, 2017 11:19 pm

Lance Kalver

avatar
Tünde Zsoldos
Tünde Zsoldos
Ahogy csöndben ittam a sörömet, kíváncsian figyeltem a bejövőket. - biztos ők a többi bajnok - Gondoltam. Nagyjából felmértem őket, és két dolgot vontam le. Egyrészt, hogy a nők most többségben vannak - nem bántam, de azért a kígyós nő nem tetszett - másrészt, hogy mindenkinek tündéres vonásai voltak. Ebből feltételeztem, hogy nekem is, bár nem volt alkalmam megnézni magam. A neveket, aki mondott, igyekeztem megjegyezni, nem voltam benne biztos, hogy első nekifutásra sikerül. Volt, aki be se mutatkozott, más pedig igen. Az egyetlen rajtam kívüli férfiból ridegség áradt, bár elég színpadiasan mutatkozott be, ezzel együtt egy kissé lenézően, de nem tettem szóvá.
- Na! - Pattant fel mellőlem az eddig is izgatottan mocorgó Síle -Most, hogy mind itt vagyunk, ideje a királynő elé járulni!
A többi tündér így vagy úgy, de helyeselt, én kevésbé rajongtam az ötletért, hogy le kell tenni a finom italt, és felkelni, de egy sóhajjal végül megtettem. Most vagyok túl egy rohadt fárasztó növényvadászat utáni még fárasztóbb éjszakán, miért kell még ezzel is kínozni?
[color:cca9=ffcc00[/color] - Az ilyen véletleneknek szoktam örülni. Mehetünk.
Mondta az egyik nő, ahogy belekarolt.. Arinba? Vagy Erin? Nem emlékeztem pontosan, reméltem, hogy majd később szólítják a nevén, és lesz még egy lehetőségem megjegyezni Úgy tűnt, ismerik is egymást, mi több, jóban vannak. A többi bajnok is beleegyezően reagált, így megindultunk, én szinte már szokás szerint húzva voltam Síle által. ~Kezd elég lenni… ha annyira nem bízik bennem, hogy nem hiszi el, hogy tudok egyedül is menni, akkor miért választott ki bajnokául? Mindegy is…~ Morogtam magamban. Nem tudtam, hova megyünk, akkor se lett tisztább, amikor megérkeztünk, de az leesett, hogy valami fontos helyre, elvégre elég ijesztő valaki őrizte. Én nem fáradtam térdhajtással, nem volt kinek köszönnöm.
- Apám. Kóstoltuk a legutóbbi főzést, remekre sikerült.
Mondta az ottani őrnek az egyik kísérő tündér. Egy pillanatig nem jutott szóhoz, aztán sokatmondóan felsóhajtott.
- Szóval te is. Rendben, menjetek, de ne legyetek sokáig. -Azzal megfordult, végigsimított egy pár kacskaringót a fa kérgén, amitől az zöldes árnyalattal felfénylett, és az egész kapuszerű valami helyét fény töltötte be, amin nem láttam keresztül. Az őr félreállt, Síle pedig töretlen lelkesedéssel előre röppent.
- Köszönjük, őhercegsége. Hercegessége. Utánam! - Jelentette ki, ahogy egyszerűen nekirepült a fényességnek, és eltűnt benne. Nem figyeltem a többiekre, nem láttam értelmét, hogy kommunikáljak velük, elvégre úgyis egymás ellen fogunk küzdeni. Valahogyan, nem tudtam még, hogy hogyan, azt majd megmondják, de a kialakult kapcsolat meg fogja nehezíteni a dolgot.
Amikor átléptem az átjárón, egy pillanatra megvakultam, de a látásom vissza is tért azonnal, ahogy átértem a túloldalra. Gyorsan körülnéztem: növények mindenfele és vég nélkül, sűrűen, mintha csak otthon lettem volna. Észrevettem a házakat is egy megtisztított ösvény mentén.
- Szép hely.
Jegyeztem meg, nem gyakorolt rám különösebben nagy érzelmi hatást, a Tünde erdő a sűrűbb részeken egészen hasonló volt, bár tény, nem ugyanilyen, és én se ilyen magasságból láttam. A hátam mögött más is ámuldozott, hátra is pillantottam egy kicsit, hogy megnézzem, de gyorsan vissza is fordultam, nem igazán érdekeltek a többiek, a feladaton gondolkodtam, hogy ó, vajon mit is kell majd csinálni?
- A palotába! - Szólt hangosan az én tündérem, meg is indultunk hamar. Végre nem húzott maga után senki, a saját szárnyamon repülhettem. Nagyon szép volt körülöttünk minden, mintha az egész egy hatalmas város lenne, csak itt a telkek épp fák voltak. Hamarosan meg kellett hamarosan állnunk két őr miatt, akikben némi feszültséget éreztem.
- Az űrnő a királynőt óhajtja látni. Nem illendő várattatni.
Ugrott elénk hirtelen a zord fickó, aki hirtelen máris kedélyesebbnek tűnt. Mi lesz még ebből?
- Óh, szervusz Réaman. - Mosolyodott el Síle. - Gondolom ki tudod találni, miért vagyunk itt.
- Nem, Síle, el nem tudom képzelni ezúttal min kaptatok össze. Melyik lepény a legfinomabb?
- Majdnem. - Lépett előre a tünde barátnőjét bajnokául választó tünde, akinek az apja őrizte az ide vezető utat. Mögülünk a kígyós néni próbálta a kígyó okozta nagy súly alól gyengén nyögdécselve mondani, hogy mi a lényeg. Nem segítettem neki, fizetés nélkül nem nyúlok fenevadakhoz.
- Te nem Diarmad mac Goibniu vagy? - Kérdezte az őr szinte rá se hederítve a küszködő lányra.
- De igen. - Felelte a kérdezett.
- És te ki lennél? Milyen úrnő?
Fordult hirtelen az előugrott fickóhoz. Annak ellenére, hogy a szinte már komikus jeleneten nagyon jól szórakoztam, csendben figyeltem a párbeszédet, a két mogorva őr nem úgy látszott, hogy le tudja törni az én tündéremet. A felvágós bajnok könnyed stílusban beszélt.
- Hadd mutatkozzam be: Duille Reoite, a névtelen. Nevet majd szerzek, ha tetteim megéneklik a bárdok. És mint látod, Lady Síle ügye halaszthatatlan!
- Lady... Síle... - Motyogta az őr maga elé, miután tudatosult benne, hogy Nathieira mit mondott neki, aztán megrázta magát.
- Szerencsétek, hogy a királynő éppen ráér, és határozottan megtiltotta, hogy bárkit elzavarjunk, aki elébe akar járulni. De velünk kell jönnötök végig! - Adta meg végül magát a katona.
Így már kettővel többen repültünk az erdőn keresztül, már egészen kezdtem hozzászokni a repüléshez, szinte ösztönösen ment. Néha nézelődtem jobbra-balra, míg a fák hirtelen nőni kezdtek körülöttünk, rövidesen pedig és megérkeztünk egy kiugróan magashoz, aminek nem is láttuk a lombkoronáját. Kettes párokban rengeteg tündérkatona repkedett körülötte, fegyver nélkül ugyan, de biztos voltam benne, hogy ha csak egyikük is észlel valami rendellenességet, azonnal jelenteni fogják, és az összes katona összpontosulni fog a fenyegetésre, hogy gyorsan likvidálják, majd mindenki visszatérjen az őrposztjára, hogy folytassa. Legalábbis én így okoskodtam magamban, hogy valószínűleg ez lehet a felállás.
- Egyenesen fel, és ne csináljatok semmi butaságot. - Mondta a kísérőnk, ahogy leszállt egy kis teraszszerűségre, és kinyitott egy nekünk méretezett ajtót. Közben a szemem sarkából láttam, ahogy a lány, aki azt hiszem az Ősz képviseletében jött, odalépett a kígyósnénihez, hogy segítsen neki. ~ Milyen nemes lélek ~ gondoltam, de tovább nem jutottam a gondolatmenetben, mert Síle indítása nyomán indulni kellett befele. Tényleg nem értettem, mitől lehet olyan lelkes..
- Váó....
Álmélkodtam, ahogy beléptem. Kezdett izgatni, mi lesz az utunk végén, ha már az eleje is ilyen gyönyörű. Maga a fa belülről üreges volt, belül több kisebb erkéllyel, a tetején pedig egy hatalmas, világító kristályt nőtt körül, ami az egész teret bevilágította. Kissé türelmetlenül toporogtam, amíg Síle bebocsátást kért az úrnőhöz Először nem is vettem észre, hogy a csupasz falnak beszélt, azonban a mondata végén szétnyílt előttünk, és beléptünk egy hatalmas hodályba. Arany díszekkel volt tele az egész, a padlón bonyolult fonott mintákon végigfuttatva a szemem láttam meg végül egy pikkelyes lábat, egy hatalmasat. Felemeltem a fejem, hogy lássam, kihez tartozik. Előttünk egy nagy tünde ült, feltehetően a királynő, aki nem is volt teljesen tünde, hiszen volt szárnya is, ami ránk nem jellemző. Az én kísérőmre nézve úgy beszélt, mint egy anya, akinek nagyon elege van már gyermeke hülyeségeiből.
- Titánia királynő... - Hajtott térdet az összes tündér, ahogy Síle megszólította az uralkodót.
- Azért jöttünk el mindannyian, hogy igazságot tegyél közöttünk.
- Miben, Síle? - Kérdezi Titánia, miközben előre dőlt és érdeklődve végigmérte a csapatot.
- Hogy melyikünk állítása a helyesebb. - Vette át a szót Diarmid.
- És mit állítotok? - Dőlt vissza a trónra a királynő lehunyt szemekkel.
- Hogy a nyári napok a legszebbek. - Mondta Síle magabiztosan, én óvatosan bólintottam egyet.
- Szerintem a tavasziak.
- Szerintem az ősziek.
- De mind tévednek, mert a téliek.
- És mégis mind rosszat állítanak, ugyanis csakis az éjszakák szépek, a napok ellenében. Bajnokokat is hoztunk, hogy az igazunkért kiálljanak.
- Hogy mit csináltatok? - kerekedett el a királynő szeme.
Én csendben figyeltem, ez kezdett még érdekesebb lenni. Vajon nem is lett volna szabad ezt tennie a tündéreknek? El is voltam foglalva innentől a gondolataimmal, csak arra eszméltem fel, hogy a tündérek kimentek, a királynő pedig megszólított minket. Lassan felocsúdtam abból a döbbenetből, amit a jelenet okozott bennem.
- Igen, felség.
Válaszoltam, a többiek is hasonlóképp reagáltak.
- Akkor legalább ügyesen csinálták, így nem lesz mellékhatás. - Lélegzett fel egy kissé. - Ne haragudjatok rájuk, csak jót akarnak, csak sajnos nem igazán látják a határokat. Ha lerendeztük ezt a dolgot, mindannyiótokat visszaváltoztatlak, megígérem. Ha kell, nem is fogtok emlékezni erre az egészre. De... - Itt enyhén beleharapott az ajkába, mintha valami kínos jelenet következne. - ... előtte kérnem kell valamit.
- Mit?
Kérdeztem kissé átgondolatlan hangnemben. A két barátnőnek tűnő lány mondta, hogy szeretne emlékezni, Titánia rá is bólintott. én még nem tudtam akkor, hogy mit szeretnék, a kivárás mellett voltam, gondoltam utólag ráér eldönteni.
- De előbb… el kell döntenetek, melyik évszak a legszebb.
Sóhajtott, mire én is. Mi lesz itt?
DISCLAIMER:
Minden elírt név szándékos, szegény karakter nem tud egyszerre ennyi nevet megjegyezni, előre is köszönöm, ha valaki szól, de direkt van Smile

Felhasználó profiljának megtekintése

17 Re: Küldetés: Tricked on Pént. Szept. 15, 2017 6:52 pm

A békés sörözgetés követően Eilil egy nagy kunyhóba vezette őt. Belülről egészen nagynak tűnt, hasonlónak mint a szülőfalujában a Vének háza. Talán itt lesznek azok a próbák ? A tündére oldalán sétált be, szinte a lábnyomait taposva. A fedett, árnyékos terület kissé megnyugvással töltötte el, de Noodle még így sem akart nyugton maradni. Szinte minden erejét beleadta, hogy magával húzza az óriáskígyót, aki folyamatosan igyekezett kicsúszni a kezéből. Érezte az állat idegességét, amely erősen ragadós volt. Ő maga sem volt éppen nyugodt. Szíve szerint követte volna a kiskedvencét a legelső kő alá, hogy elbújjanak a világ elől.
Azonban most egy jóval fontosabb cél lebegett a szeme előtt. Vissza szerette volna nyerni az eredeti alakját. Bár kétségkívül látta az apróság előnyeit is, hiszen így sok-sok gyermekét tudta volna követni a kövek és bokrok alá, az üregekbe ahogy összebújva melengethették volna egymást...azonban azzal is tisztában volt, hogy egy Noodle méretű gyermek ''ölelése'' akár halálos is lehetett ebben a formában.
Egy kezében a sörét fogta, a másikban pedig a bő negyven kilót nyomó Noodle-vel a karján lépett be az épületbe. A kígyó farka végiga padlót súrolta, miközben egyre inkább szorította a karját, majd kiszakítva a helyéről. Bátortalanult intett a bent lévőknek, akik közül az egyikük valószínűleg a Síle nevezetű tündér és bajnoka lehetett.
- Szép napot, Nathaira vagyok. - szólalt meg halkan. Nem mert hangosan beszélni, és a tekintete gyorsan kereste a lehető legárnyékosabb, letávolabbi ülőhelyet, ahol leülhetett. Alig foglalt helyet, máris újabb egyének érkeztek. Két tündér lépett be, és az egyikük, egy vörös hajú, sört tartogató nő illedelmesen köszönt is.
- Üdv. Ősz-csapat. - mutatkozott be, amelyet Tara jól az emlékezetébe vésett. Nem ártott tudni, hogy ki mit képvisel. Alig ültek le, egy újabb páros érkezett, akik közül az egyikük, egy fekete hajú, magas fiú elégé magabiztosnak tűnt. Vagy inkább röhejesnek. Elegáns tincs-söprése, az arcán ülő félmosoly nem tűnt éppenséggel bizalomgerjesztőnek.
- Ti nyilván a többi évszak lehettek. Üdvözöllek titeket. - köszöntött, de nem mutatkozott be. Elég rossz előérzete támadt vele szemben, de lenyelte magában. Talán csak egy érzés, és téved, de valami nem stimmelt vele. Alig egy szempillantásnyival őt még egy páros követte.
- Eiryn Nebelturm, nagyon örvendek - mutatkozott be egy meghajlás keretében. Széles mosolyt vetett az Ősz vörös tündérére és még a vaknak is jól látható volt hogy ők már ismerik egymást. Tara csak találgatni tudott hogy mégis ki ismer kit, de a Nebelturm név szöget ütött a fejébe. Az egy vámpírcsalád neve volt, ennyit még ő is tudott. Egy vámpír ! Majd a hideg rázta ki, ahogyan a róluk mesélt történetekre gondolt. Nagyanyja meséi ezekről az élettelen, hideg lényektől még mindig borzongással töltötte el. Tudomása szerint nem sokkal álltak távolabb egy démontól, vagy halottidézőtől...mindenképp el kellett kerülnie azt, hogy a közelébe kerüljön. Nem igazán akarta hogy szárazra szívja egy rideg tekintetű, kegyetlen szörnyűség.
- Na! - pattant fel a fehér hajú fiú mellől egy tündér, aki valószínűleg Fei által említett Síle lehetett. - ... most hogy mind itt vagyunk, ideje a királynő elé járulni! - nézett körbe, mire minden tündér változatos fokú lelkesedéssel helyeselt. Eilill szinte Síléhez hasonlóan ragyogott a tettrekészségtől, az ősz csapat tündére az állát támasztva bólintott, a felvágós fiú tündére egy szolid ''Rendben''-nel felelt, a vámpír mellett ülő tündér tekintete viszont pontosan rá vándorolt. Tara összehúzta a ruháját, és az ölébe húzta Noodlet, hogy elbújjon mögé a tündér szemei elől. Nem igazán volt ínyére, hogy méregetik, mint egy darab húst. Ahogyan a fehér hajú fiú felállt, nagyot kortyolt a sörébe, kiidva a maradékot, és csendesen figyelt maga elé. Meg akarta várni, amíg a többiek elindulnak...beleértve azt a nézelődő tündért is. Azonban ekkor váratlan dolog történt. A vörös hajú tündér felpattant a székéről, felhajtva az italának maradékát amolyan jókedélyű, barátnős módon belekarolt a vámpírba.
- Az ilyen véletleneknek szoktam örülni. Mehetünk. - szólalt meg. Tarát a hideg rázta ki ettől a tettől, és rákiáltott volna a vörösre, hogy vigyázzon. Valószínűleg nem tudta hogy mivel áll szemben...vagy lehetséges volt, hogy ő is vámpír lenne ? Tara egyre nyomorultabbul kezdte érezni magát a bizonytalanságban tengődve, így reménykedve tekintett Eilil felé.
- Nos, valóban kellemes meglepetés, bár kissé sajnálom, hogy nem ugyanazt az oldalt fogjuk képviselni. - válaszolta a vámpír.
- Lássuk hát! - szólalt meg a fekete hajú fiú is. Tara már csak remélni tudta, hogy az a fiú legalább egy normális tünde. Vagy legalább ember...
A csipet csapat gyorsan elhagyta a sátrat, és kirepültek a tisztásra, magára hagyva Tarát a kétségbeesésben. Abszolút fogalma sem volt, hogy hogyan kéne repülnie. Nem értett hozzá, és lehet hogy másoknak ez teljesen természetes volt, ő a földön járt. Ha a földön kellett volna kúszni, csúszni, akár a gyermekei, az sokkal jobban ment volna. Elvégre az egész életét kígyók között töltötte, nem pedig lebegve, repkedve ahogyan a tündérek. Szinte garantált volt, hogyha a levegőbe próbál emelkedni, nekirepül egy fának, vagy egyenesen a földnek.
- Eilil, segítenél kérlek ? - kérdezte lehajtott fejjel. Szégyellte magát, hogy segítséget kell kérnie ehhez, de nem látott más esélyt rá. - Magam nem bírom el Noodle-t, és sajnos... - nézi még inkább a földet, majd elsüllyedve szégyenében - ...nem megy ez a repülés dolog...
Eilill csak pislogott. Valószínűleg nem értette hogy mi lehetett a gondja. Bár ő, aki egész életét repkedéssel tölti, ugyanúgy nem érthette meg azt, hogy milyen nehéz volt hátrahagyni a tucatnyi gyermekét mielőtt Mag Mell-be jött.
- Pedig a szárnyaid elég erősek hozzá... Hmmm... - mondta, majd ujjaival megint szőni kezdte a levegőt, akárcsak a fánál. Áttetsző, vízszerű fonalakat szőtt össze, amelyek elrendeződtek az ujjai mentén, végül pedig a kezét nyújtotta felé.
- Add a kezed.
- Ne haragudj, csak...nem tudom hogyan kell. - nyújtotta oda a kezét, magyarázkodva - A kígyók nem szoktak repülni.
- Tartsd erősen! - mondta, mire erős bizsergés szaladt végig a karján, amely a hátán lévő szárnyakba mozogtak át. Azok hirtelen megmozdultak, majd kisvártatva a levegőbe emelkedett. Nem ő irányított, de ő repült. Nagyon furcsa, kiszolgáltatott érzés volt.
- Ó, óhhh ! - riadt meg, de Eilil kedves mosolya nyugtatólag hatott rá.
- Gyere ! - szólalt meg hívogatóan a tündérfiú, és a többiek után iramodott.
- Köszönöm ! - válaszolt Tara, miközben két kézre markolta Noodle-t. A repülés eléggé kellemetlen volt számára. Szinte szélként repeszett át a falu felett, a többiek nyomán a tisztás szélén landolva, egy hatalmas fa tövében. A törzsön egy díszes faragvány volt látható, amelyhez hasonlót csak a nagyanyja öreg könyveiben látott. Előtte egy hatalmas darab fickó volt látható, aki bár nem hordott magánál fegyvert, a hordónyi mellkasán összefont karjai alapján nem olyannak tűnt, mintha szüksége lett volna rá.
- Hová, hová? - kérdezte, mire a tündérek térdet hajtottak, Síle pedig magához ragadta a kezdeményezést. Tara követte a példájukat, bár inkább csak Noodle szerette volna a földre helyezni. A közel negyven kilós súlyú gyermeke iszonyatos terherként nehezedett a karjaira.
- Goibniu herceg, Tír na n'Ógba kérnénk bebocsátást. Ügyet terjesztenénk a királynő elé. - szólalt meg a tündére.
- Tir naNóg egy másik levél vagy megint feljebb megyünk egy érrel? - kérdezte a vörös hajú tündér.
- Tír na n'Óg egy másik levél, bár egy picike és sok más levélre ráhajlik. - hangzott a válasz.
- Tehát akkor ahol most vagyunk olyan mint egy előszoba ahonnan átmehetünk a ti leveletekre? Elég egy igen vagy egy nem is...
- Apám. Kóstoltuk a legutóbbi főzést, remekre sikerült. - lépett előre egy másik tündér, mire a őr-herceg csak fáradtan felsóhajtott.
- Szóval te is. Rendben, menjetek, de ne legyetek sokáig. - válaszolta, majd megfordulva végigsimított a csomón, mire az zöldes árnyalattal felragyogot. A férfi félreállt, utat engedve Sílének.
- Köszönjük, őhercegsége. Hercegessége. Utánam! - jelentette ki, ahogy egyszerűen nekirepült a fényességnek és eltűnt benne.
- Szóval rokonok is vannak.. - szólalt meg a fehér hajú fiú, majd követte.
- Köszönjük...uram. - szólalt meg halkan, és lehajtott fejjel követi Eililt, szorosan a nyomdokában lépkedve.
- Nocsak még az is megeshet, hogy neked is jut egy herceg a kis kaland végére. - nevetett fel a vörös hajú, ahogyan a vámpírhoz szólt.
- Nem hinném. De ha visszatértünk, akkor azt mindenképpen elmondhatom majd magamról, hogy egy herceg nagyra tart.... - válaszolt vissza.
A fekete hajú fiú ugrott előre, lovagiasan kinyújtva a kezét előreengedve a társát.
- Csak ön után, Milady.
Ahogyan átlépett a ragyogó kapun, a zöld fény egy pillanatra elvakította Tarát. Nagyokat pislogva dörzsölte a szemét az alkarjába. A látása gyorsan tiszulni kezdtett, és a szeme elé táruló látvány teljesen lenyűgözte. A hatalmas fák terebélyes lombkoronája teljesen eltakarta az égboltot, akárcsak Serpent Wood sűrűbb részein. Otthonos érzettel töltötte el a táj látványvilága, bár érthetetlen volt számára hogy a fényhiány ellenére is sűrű aljnövényzet borította a földet. Fent a fák között azonban számos ág vissza volt kurtítva, rajtuk pedig a faluban látott házakhoz hasonló épületek álltak. A levelek közül apró fénysugarak ragyogták be a területet, s odafent számos apró pont, avagy sok-sok tündér repkedett, életteli csodává varázsolva a területet. Még sosem látott ehhez foghatót, bár elég sok helyütt barangolt már a tündék erdejében.
- Köszöntünk titeket a tündérek őshazájában és menedékén, Tír na n'Ógban. - hajol meg karjával szélesen körbemutatva az egyik tündér.
- Igen, azt a síkját Veroniának ami legközelebb van ehhez neveztük el Mag Mellnek. Titánia királynő palotája arra van! - mutatott egy másik előre.
- Szép hely. - jegyezte meg a fehér hajú fiú.
- Ez... - szólalt meg ámulva, és akaratlanul is tett pár lépést előre, hogy jobban megnézhesse magának a helyet. - Eilil, ez gyönyörű. - ragadta meg a tündér karját, de nem vette el a tekintetét a látványtól - Mond, élnek itt kígyók is ?
Akarva akaratlanul is arra gondolt hogy valahol biztosan akad egy gyermeke a környéken. Ez a hely tökéletesnek bizonyult arra, hogy egy kölyke megtelepedjen. Az árnyék, a kellemes meleg és a számtalan ág számtalan rejtekhelye mind megfelelő élettérnek tűnt.
- Nem, Tír na n'Ógban nem élnek kígyók. - rázta meg a fejét Eilil.
- Csodálatos. El tudnék lakni itt. - szólalt meg a vörös hajú tündér.
- Ez csodálatos! - szólalt meg a vámpír. - Éjszaka milyen ez a hely? Maradunk addig, hogy láthassam?
Tara erősen kapaszkodott Noodlebe, és próbált nem összerezdülni a vámpír szavainak hallatán. Talán még a tündérek nincsenek tisztában vele hogy miféle lényt engedtek be az országukba ? Nagyanyja tanítása alapján ezek az éjszaka lényei, akik a sötétségben élnek, olyanok, akik megégnek a napfény kedves melegétől. Nem is csodálkozott rajta, hogy odahaza miért beszéltek oly ellenségesen a fehérbőrű vérszívókról...a nap ereje ad életet a természetnek és teremt fényességet, elválasztva a nappalt az éjszakától, így ha ezek a lényeket is megégeti, akkor nem lehetnek természetesek a világon.
- Természetesen, hölgyem. - válaszolt az őr-herceg fia.
- A palotába! - szól hangosan Síle, mire mind a levegőbe emelkedtek a kijelölt ösvényen repülve át a fák között. Noodle rémülten kapaszkodott fel Tarára, erősen remegve, izgágán próbálva úgy körbeölelni, hogy ne essen le. Érezte az állata szorongását, rettentő félelmét ahogyan az újbóli repülés összezavarta.
- Megállni, hová ez a nagy rohanás ? - repült eléjük két bronzszínű páncélt viselő tündér. Egyenesen Sílére néztek, aztán az egyikük furcsa fintort vágott. - Jajj ne, már megint?
- Baj van ? - súgta felfelé Eililnek. Nem akart bajba kerülni, ő éppen megelégedett volna azzal, ha valaki visszaváltoztatja és mehet a dolgára. Számára épp elég gondot okozott már az is, hogy távoltartsa a kölykeit a családi háztól ha hazalátogatott. Amíg ez lesz a legnagyobb baja, boldog lehet. Ekkor repült előre a fekete hajú fiú, kihúzva magát, fenhangon megszólalt.
- Az úrnő a királynőt óhajtja látni. - mondta hangjában nagy életkedvvel. - Nem illendő várattatni.
- Óh, szervusz Réaman. - mosolyodott el Síle ragyogóan, és szőke tincsei szinte világítottak. - Gondolom ki tudod találni, miért vagyunk itt.
- Nem, Síle, el nem tudom képzelni ezúttal min kaptatok össze. Melyik lepény a legfinomabb?
- Majdnem. - mosolyodott el az őr-herceg fia.
- Te nem Diarmad mac Goibniu vagy? - kérdezte Réaman.
- De igen. -felelte.
- És te ki lennél? Milyen úrnő?
- Bocsánat ! - szólalt meg ezúttal Tara is. Úgy vélte ha tisztázza a jöttük célját, talán az őrség megnyugszik, és ez a kötekedés is megszűnik. Megpróbálta kifejteni a jobb kezét a Noodle vaskos teste alól, de képtelen volt akár egy centit is lazítani a kígyó szorításán. - Én úgy tudom hogy a legszebb évszakról kell dönteni. Pfúúúúú... - fújt levegőt Noodle fejére, aki az arca elé kanyargott. A szárnyai szerencsére szabadon repkednek, de még így is épp csak levegőben volt, kissé alacsonyabban a többiektől.
- Had mutatkozzam be: Duille Reoite, a névtelen. Nevet majd szerzek, ha tetteim megéneklik a bárdok. És mint látod, Lady Síle - fellengzősködött a fekete hajú fiú - ügye halaszthatatlan!
- Lady... Síle... - motyogja maga elé Réaman elhalva, de aztán megrázza a fejét.
- Szerencsétek, hogy a királynő éppen ráér és határozottan megtiltotta, hogy bárkit elzavarjunk aki elébe akar járulni. De velünk kell jönnötök végig! - feleli végül Réaman
- Ő a helyi őrkapitány. Morcos egy alak. - motyogta az egyik tündére a másiknak, aki azonban elmosolyodott.
- Én kedvelem.
Már egy, nagy csapatként repültek át az erdőn, egészen egy, még a többinél is hatalmasabb fához. Körülötte rengeteg tündérkatona repkedett, kettesével, párokban. Furcsa volt, hogy egyiküknél sem volt fegyver, ám Tara ilyenre nem adott. Nem mintha kevéssbé lett volna feszélyezve.
- Egyenesen fel, és ne csináljatok semmi butaságot. - mondja Réaman, ahogy leszállt egy kis teraszszerűségre és kinyitott egy tündérméretű ajtót.
- Akkor menjünk. - szólalt meg a fehér hajú fiú. Eddigiek alapján meglehetősen hallgatagnak tűnt, és a kevés mondanivalója ellenére is szimpatikus volt számára. Inkább mint a fekete hajú, fellengzős másik. De egyenlőre még a maga harcát kellett megvívnia : Levedleni a rémült Noodle-t. Sikeresen landolt az aprócska teraszon, és állát a kígyó hátára hajtva próbált mindennemű mozgást nélkülözni. A két karja teljesen odaszegeződött, így csak a csuklója mozgatásával simított végig egyet-egyet az állaton, hogy megnyugtassa. Arckifejezése ugyan kissé morcos volt, de egyátalán nem haragudott rá. Igazából az egész repülés dologra haragudott, hiszen így felzaklatták a drágáját. Hisszegni kezdett, a begyakorolt hangmagasságon és erővel, megfelelően hosszú-rövid időtartamokban. Bár a kígyó szorítása engedni kezdett továbbra sem szándékozott elhagyni Tarát, aki már nem bírt túl sokáig állni. A kígyó alig húsz kilóval volt könnyebb nála, ami épp csak engedte állni.
- Valaki...segítene ? - nézett körbe könyörgően, mire az egyik tündér odarepült hozzá, mégpedig a vörös hajú, vámpírbarát tündérlány.
- Segítek. - hajolt oda az állathoz egyenesen a szemébe nézve. A megítélése alapján értett valamit az állatokhoz, és úgy tűnt hogy Noodle is reagált rá, hiszen az idegessége lassan kezdett elmúlni. - Mi a baj? - kérdezte a kígyót, miközben kedvesen és nagyon lassan igyekezett megszabadítani tőle a gazdáját. Noodle lesiklott róla, egy nagy kupacba kuporodva össze, fejét a teste alá rejtve.
- Semmi baj, semmi baj. - tette rá a kezét a hátára Nath, miközben felnézett a segítőkész tündérre. Nem várta hogy pont ő fog megrémülni tőle. - Köszönöm. Szegénykém megrémült a repüléstől, ami nem csoda...mi, kígyók nem szoktunk a levegőben repdesni. Nathaira vagyok, de azt hiszem jelen körülmények között csak Tavasz. Örvendek, Ősz. - nyújtott kezet, amikor érezte a kígyójelet az arca bal sarkában előbukkanni, amely alig egy másodperc múltán vissza is húzódott a ruhája rejtekébe. Csak remélni tudta hogy a másik nem látta meg. Ahogyan odahaza sem, a nagyvilágban sem igazán volt népszerű. Sokan tartottak tőle, vagy rossz ómennek ítélték, amelyből fakadóan sokszor különböztették meg.
- Normális körülmények között a nevem Loreena. Örvendek Tavasz. - rázta meg a kezét a másik.
- Akkor mire várunk? - kérdezte Síle. - Ahogy Réa mondta, csak felfelé! - azzal el is rugaszkodott és eltűnt az ajtónyílás felső peremén. A többiek mind utánaindultak, de ő inkább kivárt. Meg kellett várnia, amíg a kígyó újra készen fog állni a felvételre. Egy riadt kígyót kézben tartani olyan, mint arra várni hogy mikor hat a bevett méreg...
Kellemesen, és nyugtatólag sziszegett hozzá, fejét a testére hajtva, óvatosan emelte meg. Átvetette a vállán, míg a kígyó fejét a mellzsebébe bújtatta, hogy ne lásson semmit a következő repülésből. Éppen elég volt számára az, amit eddig tapasztalt. Ahogyan előrelépett, egy újabb látványos terület terült el a szeme előtt. A fa belseje teljesen üreges volt, több apró erkéllyel tarkítva. Odafent, a legtetején egy nagy, világító kristály lógott, megvilágítva az egészet. Síle a legfelső erkélyre repült, és elég egyértelműnek tűnt hogy neki is oda kell mennie.
- Váó... - hallotta a fehér hajú fiú ámulását.
- Amelie királynő ha ezt látná teljesen elsárgulna az irigységtől. - szólalt meg Loreena, amely kis megnyugvással töltötte el. Ezek szerint tünde volt, azonban...egy tünde miért barátkozik egy vámpírral ?
- Síle ní Óisín kér bebocsátást minden tündérek királynőjéhez. - mondta Síle a látszólag egybefolyó fának, ám az azonnal kibomlott és mögötte feltárult egy gigászi méretekkel rendelkező trónterem. Ez szintén fából volt, azonban sok helyen hivalkodó arany díszítette, néhány egy kissé ismerős motívummal. Azonban a legmegdöbbentőbb a trónon ülő királynő volt. Tara úgy tippelte, hogy nagyjából emberméretű lehet, de amíg a felsőteste a tündékhez volt hasonló, az alsótestén sötétkék, kitines lábfejek bukkantak elő akár a bogaraké. Még sosem látott efféle lényt, de egy kissé megrémítette a látványa. Csendben Eilil háta mögé húzódott, remélve hogy a fiú mögött fedezékben lehet a bármelyik pillanatban rájuk tekintő Titániától.
- Síle, mi történt? - vált a magasztos tekintete hirtelen fáradttá, ahogyan megpillantotta a tündért.
- Titánia királynő... - hajtott térdet az összes tündér ahogy Síle megszólítja az uralkodót. - Azért jöttünk el mindannyian, hogy igazságot tegyél közöttünk.
- Miben, Síle? - kérdezte Titánia, miközben előre dőlve és érdeklődve végigmérte őket.
- Hogy melyikünk állítása a helyesebb. - vette át a szót az őr-herceg fia.
- És mit állítotok? - dőlt vissza a királynő lehunyt szemekkel.
- Hogy a nyári napok a legszebbek. - közölte magabiztosan Síle.
- Szerintem a tavasziak. - tette hozzá óvatosan Eilill.
- Szerintem az ősziek. - mondta egy másik nagyokat pislogva.
- De mind tévednek, mert a téliek. - felelte nyugodtan, magabiztosan a negyedik.
- És mégis mind rosszat állítanak, ugyanis csakis az éjszakák szépek, a napok ellenében. - fejezte be a sort az hercegfiú. - Bajnokokat is hoztunk, hogy az igazunkért kiálljanak.
- Hogy mit csináltatok? - kerekedett el a királynő szeme.
- Elmentünk az egyik Midgardi síkra, amit a lakosai Veroniának hívnak és háromrétegű csomóval idehoztunk öt bajnokot, hogy kiálljanak azért, aki választotta őket. - magyarázta az egyik tündére, mire a királynő újfent rájuk nézett és az arcába temette a tenyerét. Tarának nem esett nehezére, hogy átérezze a királynő fáradtságát. Talán egy kissé másképp, de ő is hasonlóképpen volt a gyermekeivel. Ezúttal is hálát adott az égnek, hogy ők nem tudnak beszélni. El sem tudná képzelni hogy mennyivel másképp alakult volna az élete...
- Szóval? Kinek van igaza, felség? - kérdezte Síle, mire a királynő mély levegőt vett.
- Ti öten menjetek ki a teremből. Egyedül akarok beszélni a bajnokokkal, hogy igazságos döntést tudjak hozni. - mondta, majd a kezével intett is, mire az öt tündér kérdés nélkül meghajol és kirepülnek ott, ahol bejöttetek. Ahogy a fa összezáródott mögöttük, a királynő pedig felemelve a kezét egy kissé ismerősebb mágikus pecséttel öt ülősámlit alakított ki nekik.
- Ne haragudjatok, sajnos nehéz figyelnem az összes tündérre egyszerre, főleg hogy mindenképp ragaszkodtak ahhoz, hogy kiköltözzenek Tír na nÓgból. Szeleburdi faj. Egyébként értitek a nyelvet, amin beszélek, igaz?
- Igen, felség. - szólalt meg a fehér hajú fiú. Tara válaszolt volna, de nem tudta mit mondjon, így inkább bólintott és eltakarta az érdeklődve előbújó Noodle szemét.
- Igen. De úgy sejtem, ha visszanyerjük az eredeti alakunkat már nem fogjuk beszélni az Ősi Nyelvet, igaz? - kérdezte Loreena.
- Természetesen. Ha szabad érdeklődnöm, miként lesz az igazság kihirdetve? - kérdezte a felvágós fiú.
- Akkor legalább ügyesen csinálták, így nem lesz mellékhatás. - nyugodott meg egy kicsit. - Ne haragudjatok rájuk, csak jót akarnak csak sajnos nem igazán látják a határokat. Ha lerendeztük ezt a dolgot mindannyiótokat visszaváltoztatlak, megígérem. Ha kell nem is fogtok emlékezni erre az egészre. De... - harapott bele az ajkába. - ... előtte kérnem kell valamit.
- Mit? - kérdezte a fehér hajú fiú. Tara is felemelte a kezét, hogy kérdezzen. Ha Noodle elfelejtené a dolgot, de ő nem, azért hálás lenne. Egy ilyen szép helyre szívesen emlékezne. De végül úgy döntött, hogy nem kérdez. Bár a királynő nem tűnt ellenségesnek, nemigazán érezte hogy pont most kellene ezt kérnie.
- Én szeretnék emlékezni. - kérte Loreena. Tara csak remélni tudta hogyha újra úgy adódik az alkalom, benne is lesz ennyi bátorság kérni.
- Én is szeretnék emlékezni. Itt minden olyan gyönyörű! - kérte a vámpír is.
- Akkor fogtok. - bólint a két lánynak a királynő. - De előbb... - sóhajtott egy nagyot. - ... valahogy el kell döntenetek, melyik évszak a legszebb.

Felhasználó profiljának megtekintése

18 Re: Küldetés: Tricked on Szer. Szept. 20, 2017 3:00 pm

Gloria

avatar
Felszentelt Apáca
Felszentelt Apáca
- Valami ötlet, hogy hogy kéne ezt lebonyolítani? - nézett rájuk Síle bajnoka, és végülis kimondta azt, amire talán most mind gondoltak. Könnyű volt mondani, hogy döntsék el, melyik a legszebb évszak, de úgyis mindenki a sajátját mondta volna…
- Engedelmével, Titánia királynő. -állt fel a sámliról Nathaira, nyakában a kígyójával. - Eilil úgy gondolta hogy a tavasz a legszebb évszak, és én ebben egyetértek vele. Ekkor bújnak elő a növények a téli álmukból, a virágok pedig pompázatos színekbe öltözetetik az erdőt. A természet felébred, és ezt minden állat és növény ösztönösen tudja. A gyermekeim ekkortájt kezdik meg a téli bőrük levedlését, a madarak a dalaikkal zengik körbe az fák végtelenségét, rókák, farkasok, medvék bújnak elő az odúikból, szarvasok veszik célba a zsenge fűben gazdag legelőket...még nap is melegebben ragyog, mint a téli dermesztő hidegekben, de még mindig lágyabban, mint a nyári forróságában. Úgy a tavasz az életet jelképezi, az élet pedig szép.
Tehát a lány úgy tűnt megpróbálja képviselni a tündére érdekeit. A lelke mélyén egyet is értett vele, a tavasz gyönyörű volt, de Loreena úgy érezte, ez a helyzet most másról szól. Megoldást kellett találniuk, hogy hazamehessenek, lehetőleg igazságosat, ami után nem kezdődik újra az egész hajcihő.
- Ha most mindenki előadja, hogy miért az ő évszaka a legszebb, akkor nem leszünk beljebb semmivel, ugyanolyan parttalan vita lesz, mint a tündérek-é. Mindegyik évszak gyönyörű és a Természet rendes működéséhez mindegyik szükséges is. Még télen is jó a kandalló elé kuporodni egy bögre teával. Szerintem húzzunk sorsot egy kalapból, nyerjen a szerencse, igazságos és vitamentes.
- Nem hiszem, hogy a kedves pártfogóinknak tetszene az ötlet. De...eddig hogyan sikerült ítéletet hozni? - vetett ellen a démonfiú, és volt is ráció abban, amit mondott. Valahogy eddig is sikerült eldönteni a vitákat, miért ne lehetett volna most is úgy?
- A véletlenszerű választás gyors lenne és egyszerű, de koránt sem igazságos. - sóhajtott Titánia, miközben előredőlt és összefont ujjai fölül nézett a bajnokokra. - Arról nem is beszélve mennyire csalódottak lennének azok öten. Nem akarom, hogy elszomorodjanak, egyfajta felelősségtudatot érzek irántuk amióta kijelentettek királynőjüknek. Mintha a gyermekeim lennének, és nagyon szívbemarkolóak tudnak lenni szomorúan biggyesztve az ajkukat. De azt hiszem van egy ötletem, hogyan is lehetne a legjobban kihozni.
- Éspedig? - kapta fel a fejét Nyár kíváncsian, és a többiek is érdeklődve néztek a királynőre.
- Meg fogjátok tapasztalni mind a négy évszakot, minden szépségükkel és nehézségükkel az öt tündérrel együtt. És aztán közösen döntést hoztok arról, melyik mennyire is volt szép. Így még az ő csökönyös fejecskéjük is le fogja vonni a kellő tanulságot.
A többiek hallgattak.
- Ha felséged szerint ennek a végére egyezségre jutnak.... - a hangjában bújkált némi kétely, de nem volt ellenvetése, megnézhették az összes évszakot, ha ezen múlott.
- Úrnőm igazáért a csillagokat is lehozom az égről! - húzta ki magát Gerard tovább játszva a hős lovag szerepét.
- Te egy furcsa kis ember vagy. - nézett a királynő felvont szemmel a démonra, majd elegánsan tapsolt egyet. Az összeérintett tenyerei körül egy mágikus pecsét ragyogott fel, majd a fa törzse ismét kinyílt. - Bejöhettek. - szólt a királynő, de mintha a szél suttogott volna a fülükbe, és nem a szájából jöttek a szavak. Az öt tündér beröppent, és mindenki elfoglalta a helyét a saját bajnoka mellett.
- Nos? Kinek van igaza? - kérdezte rögtön Síle, majd Eilill is csatlakozott hozzá.
- Mit döntött felséged a bajnokokkal?
A másik három tündér inkább csöndben várakozott, Diarmad magabiztos mosollyal állt Eiryn mellett, Sioda előre hátra hintázott a lábán, Tél kisasszony pedig úrinő módjára összefűzött kezekkel várakozott a lovagja oldalán.
- Eilil, Eilil... - fogta meg a tündére karját Tavasz. - Én megpróbáltam, meggyőzni őket, de...de úgy tűnik hogy nem sokat érnek a szavaim. Sajnálom. Ne haragudj. - sütötte le a szemét, mintha az ő hibája lett volna. Lory is felnézett Siodára de csak csöndben megrázta a fejét.
- Álmotokban sem gondolnátok, mire jutottunk... - forgatta a szemét Gerard lovag is.
- Akkor... - nézett körbe Síle, aztán elsápadva emelte a tekintetét Diarmadra. - Azt ne mondjátok, hogy neki adtatok igazat...
- Nem egészen, Síle. - válaszolt Titánia. - A bajnokaitok és én úgy döntöttem, hogy különleges feladatban mérkőztök majd meg. Bejárást kaptok a Kör Kertjeibe és magatok tapasztaljátok meg az évszakokat, közösen, majd ez alapján döntötök, melyik a legszebb.
A Tavasz csapat váltott néhány szót, de Lory nem hallotta, így inkább a trónjáról felemelkedő tündérkirálynőt figyelte. Nem repült, mint várták volna tőle, de a dereka egyenes volt, a tartása uralkodói. A tünde akaratlanul is minden mozdulatát összevetette Amelie-ével, és meg kellett állapítsa, hogy Titánia a kedvessége mellett semmivel sem volt kevésbé uralkodói kiállású, mint a tündekirálynő, aki ugyanezt távolságtartással érte el.
- Akkor hát ezennel a Kör hercegeire bízlak titeket. Kérlek titeket a természetre és Brighít emlékére, ne okozzatok nekik sok fejfájást. - mondta őfelsége, majd ismét összeérintette a két tenyerét és körkörös mozdulattal egy indákból fonódó kört idézett a padlóból, aminek belsejében egy portál ragyogott fel, ezúttal rubinvörös színben.
- Akkor induljunk. - válaszolta Tavasz Síle mellől. Loreena is felállt a helyéről.
- Ez legalább érdekesen hangzik. - mondta és belerepült a portálba, már még a háta mögül hallotta a királynő utasítását:
- Diarmad, te maradj itt.
Ezek szerint egy kis időre búcsút kellett intenie Eirynnek, amit még utolsó mozdulatával meg is tett, mielőtt eltűnt volna a vörös fényben.
Ahogy átért a portálon meg sem kell kérdeznie... Tavasz volt. Egy tavaszi világba érkeztek, ahol a levegő virágillattól volt terhes, mégis friss. A fák arányosak voltak a méreteikkel, ahogyan a fű is, de még megvoltak a szárnyai így biztosan tudta, hogy nem változtak vissza.
- Üdvözöllek titeket, Titánia vendégei.
Az érkező házigazdát csak egy gyors pillantással mérte végig. A Tavasz Hercege pont olyan volt, amilyennek lennie kellett. Jóképű, jó kiállású, hajtincsei között bimbózó rügyekből és friss levelekből font koszorúval.
- Üdv. - köszönt Nyár.
- Üdv.- köszönt neki Lory is.
- Óh, Aengus herceg. - hajoltak meg a tündérek. - Honnan tudtad, hogy miért vagyunk itt? - kérdezte Eilil, aki úgy döntött magára veszi a szóvivő szerepét, vagy csak elege lett, hogy folyton Sílét kell hallgatnia. Loreena majdnem felnevetett. Kifejezetten szórakoztatónak találta, hogy Tavaszvilág uralkodóját pont úgy hívták, mint a kutyáját.
- Diarmad mac Goibniu előttetek érkezett, elég részletesen elmagyarázott mindent. - felelte a herceg. - De lassan a testtel, barátom, a próbatételek talán nem olyanok lesznek, mint amire számítotok. Ugyanis épp időben érkeztetek a tavaszi munkákhoz. - mosolyodott el, ahogy két, hattyútollas ruhába öltözött tündérlány változatos kerti eszközöket, metszőollót, kapát, gereblyét és egy létrát adott oda a tündéreknek és bajnokaiknak. Tavasz vidáman vette át a kapát.
- Merre van a gyom? - úgy tűnt, az ő évszakában valóban elemében volt. Loreena egy metszőollót vett magához egy nagy sóhaj kíséretében.
- Sioda, azért azt tudd, hogy én még a saját konyhakertem sem tudtam megcsinálni.
- Hm...állok elébe. Gyomláltam már ki ennél vadabb kertet is! - lépett előre Gerard. És valóban az első találkozásuk alkalmával valóban egy ennél sokkal bujább és sötétebb kertet kellett megregulázniuk, talán elbírtak ezzel is.
- Óh, micsoda lelkesedés. - nevetett fel Aengus. - Akkor hát, lássunk is hozzá. Kövessetek.

Felhasználó profiljának megtekintése

19 Re: Küldetés: Tricked on Kedd Szept. 26, 2017 10:44 pm

Lance Kalver

avatar
Tünde Zsoldos
Tünde Zsoldos
Ránéztem a többiekre.
- Valami ötlet, hogy hogy kéne ezt lebonyolítani?
A kígyós nő belekezdett a csöpögős leírásába a tavasz szépségéről, engem nem igazán hatott meg. Friss hajtások, kígyóvedlés, hol érdekel ez?
- Ha most mindenki előadja, hogy miért az ő évszaka a legszebb, akkor nem leszünk beljebb semmivel, ugyanolyan parttalan vita lesz mint a tündérek-é. Mindegyik évszak gyönyörű és a Természet rendes működéséhez mindegyik szükséges is. Még télen is jó a kandalló elé kuporodni egy bögre teával. Szerintem húzzunk sorsot egy kalapból, nyerjen a szerencse, igazságos és vitamentes.
Fejtette ki az őszi lány, én pedig egyetértettem vele.
- Nem hiszem, hogy a kedves pártfogóinknak tetszene az ötlet. De...eddig hogyan sikerült ítéletet hozni? - abból, ami korábban történt egyértelmű volt számára, hogy nem ez az első eset, amikor a tündérkék összevesztek, de egész idáig valahogy megoldották bajnokok nélkül is.
Tette hozzá magamutogató társunk.
- A véletlenszerű választás gyors lenne és egyszerű, de koránt sem igazságos. Arról nem is beszélve mennyire csalódottak lennének azok öten. Nem akarom, hogy elszomorodjanak, egyfajta felelősségtudatot érzek irántuk amióta kijelentettek királynőjüknek. Mintha a gyermekeim lennének, és nagyon szívbemarkolóak tudnak lenni szomorúan biggyesztve. De azt hiszem, van egy ötletem, hogyan is lehetne a legjobban kihozni.
- Éspedig?
Kaptam fel a fejem kíváncsian.
- Meg fogjátok tapasztalni mind a négy évszakot, minden szépségükkel és nehézségükkel az öt tündérrel együtt. És aztán közösen döntést hoztok arról, melyik mennyire is volt szép. Így még az ő csökönyös fejecskéjük is le fogja vonni a kellő tanulságot.
Alig észrevehetően megvontam a vállamat, jobb ötletem úgyse volt, bár nagyon kíváncsi voltam arra, hogy ez hogy lesz megvalósítva.
- Ha felséged szerint ennek a végére egyezségre jutnak.... - Mondta egyikünk.
- Úrnőm igazáért a csillagokat is lehozom az égről!
~ Fogd már be, vagy befogom helyetted..~ Morogtam magamban erre a lovagiaskodni próbáló alakra.
- Te egy furcsa kis ember vagy. - Nyugtázta a királynő. ~ Enyhe kifejezés...~ Toldottam hozzá magamban. Majd tapsolt egyet, amitől enyhe szellőt éreztem, a fa pedig szétnyílt.
- Bejöhettek. - Mondta, mintha a fülembe suttogna, az öt tündér pedig beröppent, és újból mindenki a saját pártfogoltja mellé állt.
- Nos? Kinek van igaza? Kezdte Síle azonnal.
Már szinte mosolyogtam Síle izgágaságán, de nem mondtam meg neki, mi a döntés.
- Akkor... Azt ne mondjátok, hogy neki adtatok igazat... - Sandított sápadtan Diarmadra.
- Nem egészen, Síle. - Hűtötte le Titánia. - A bajnokaitok és én úgy döntöttem, hogy különleges feladatban mérkőztök majd meg. Bejárást kaptok a Kör Kertjeibe és magatok tapasztaljátok meg az évszakokat, közösen, majd ez alapján döntötök, melyik a legszebb.
Mókás volt látni, ahogy Sílének elkerekedik a szeme, hogy nem neki lett igaza, de ráhagytam a királynőre a dolgot, aki méltóságteljesen felállt trónjáról.
- Akkor hát ezennel a Kör hercegeire bízlak titeket. Kérlek titeket a természetre és Brighít emlékére, ne okozzatok nekik sok fejfájást. - Mondta, ahogy pár fura mozdulatot tett, és még egy kapu nyílt meg. Kicsit tanácstalanul körbenéztem, de mivel tudtam, hogy Síle úgyis elsőként fog odarepülni, felsóhajtottam.
- Akkor induljunk.
Ezzel felszálltam, de még nem indultam el, igyekeztem egy helyben maradni a levegőben. Még mindig fura érzés volt, hogy vannak szárnyaim, majd az őszi lány után én is berepültem.
Most már kicsit jobb volt a helyzet az átkeléssel, mint legutóbb, egyszerűen csak bizsergető érzés volt átmenni. Egy ránk méretezett kis erdőbe érkeztünk, ahol a lombkoronák éppencsak most jöttek, az aljnövényzet is virágos volt, és egy idegen lépett elénk, mintha valami tavaszi ünnepről kelt volna életre egy szobor... ááá, kezdtem érteni.
- Üdvözöllek titeket, Titánia vendégei.
- Üdv.
Válaszoltam az idegennek. Végigmértem, egész jól nézett ki. Majd a többiek beszélnek vele, én inkább csöndben maradtam.
- Óh, Aengus herceg. - Hajoltak meg a tündérek. - Honnan tudtad, hogy miért vagyunk itt? – kérdezte Natária kísérője.
- Diarmad mac Goibniu előttetek érkezett, elég részletesen elmagyarázott mindent. De lassan a testtel, barátom, a próbatételek talán nem olynaok lesznek, mint amire számítotok. Ugyanis épp időben érkeztetek a tavaszi munkákhoz. - Felelt, majd halványan elmosolyodott, ahogy két, hattyútollas ruhába öltözött tündérlány változatos kerti eszközöket, metszőollót, kapát, gereblyét és egy létrát tett oda.
- Tejóisten... - Motyogtam magamban. ~ Ezzel kéne dolgozni? Tényleg? ~
A többiek lelkesebbnek tűntek, mint én, igyekeztem jó képet vágni a dologhoz, kevés sikerrel.

Felhasználó profiljának megtekintése

20 Re: Küldetés: Tricked on Pént. Szept. 29, 2017 2:48 pm

- Valami ötlet, hogy hogy kéne ezt lebonyolítani? - szólalt meg először a fehér hajú fiú.
- Engedelmével, Titánia királynő. -lépett le a sámliról, és felegyenesedett, Noodlevel a nyakában. - Eilil úgy gondolta hogy a tavasz a legszebb évszak, és én ebben egyetértek vele. Ekkor bújnak elő a növények a téli álmukból, a virágok pedig pompázatos színekbe öltözetetik az erdőt. A természet felébred, és ezt minden állat és növény ösztönösen tudja. A gyermekeim ekkortájt kezdik meg a téli bőrük levedlését, a madarak a dalaikkal zengik körbe az fák végtelenségét, rókák, farkasok, medvék bújnak elő az odúikból, szarvasok veszik célba a zsenge fűben gazdag legelőket...még nap is melegebben ragyog, mint a téli dermesztő hidegekben, de még mindig lágyabban mint a nyári forróságában. Úgy a tavasz az életet jelképezi, az élet pedig szép. - torkában dobogó szívvel, meghajol kissé, majd hátrálva felkucorodik a sámlira.
- Ha most mindenki előadja, hogy miért az ő évszaka a legszebb, akkor nem leszünk beljebb semmivel, ugyanolyan parttalan vita lesz mint a tündérek-é. Mindegyik évszak gyönyörű és a Természet rendes működéséhez mindegyik szükséges is. Még télen is jó a kandalló elé kuporodni egy bögre teával. Szerintem húzzunk sorsot egy kalapból, nyerjen a szerencse, igazságos és vitamentes. - szólalt meg Ősz.
- Nem hiszem, hogy a kedves pártfogóinknak tetszene az ötlet. De...eddig hogyan sikerült ítéletet hozni? - kérdezte a felvágós fiú.
- A véletlenszerű választás gyors lenne és egyszerű, de koránt sem igazságos. - sóhajtott Titánia, miközben előredőlt és összefont ujjai fölül nézett le rájuk. - Arról nem is beszélve mennyire csalódottak lennének azok öten. Nem akarom, hogy elszomorodjanak, egyfajta felelősségtudatot érzek irántuk amióta kijelentettek királynőjüknek. Mintha a gyermekeim lennének, és nagyon szíbemarkolóak tudnak lenni szomorúan biggyesztve. De azt hiszem van egy ötletem, hogyan is lehetne a legjobban kihozni.
- Éspedig? - kapta fel a fejét a Fehér.
- Meg fogjátok tapasztalni mind a négy évszakot, minden szépségükkel és nehézségükkel az öt tündérrel együtt. - szólalt meg Titánia, amelytől Tara hátán felállt a szőr. Már ha lett volna. A négy évszaknak volt egy része, amelyért nem kifejezetten repeseett a szíve. A tél. Ellenkezően rázta meg a fejét, ahogyan a hideg, csípős szélre és a vakító hófényre gondolt. Nem, ő aztán nem. - És aztán közösen döntést hoztok arról, melyik mennyire is volt szép. Így még az ő csökönyös fejecskéjük is le fogja vonni a kellő tanulságot.
- Ha felséged szerint ennek a végére egyezségre jutnak.... - hallatszott az Ősz hangja, amire a felvágós fiú kontrázott rá.
- Úrnőm igazáért a csillagokat is lehozom az égről! - húzta ki magát ismét, daliásan pózolva.
- Te egy furcsa kis ember vagy. - nézett a királynő felvont szemöldökkel rá, majd elegánsan tapsolt, amitől kézfejét egy pillanatra egy mágikus, elemi varázslat pecsétje vette körül. Apró szellőt érzett a bőrén, majd hallotta ahogyan a háta mögött a fa újra szétnyílt. - Bejöhettek. - szólalt meg a királynő, mire a legtöbb tündér azonnal berepült az ajtón.
- Nos? Kinek van igaza? - kezdte rögtön Síle, majd Eilill is csatlakozik hozzá.
- Mit döntött felséged a bajnokokkal?
- Eilil, Eilil... - fogja meg a tündérje karját. - Én megpróbáltam, meggyőzni őket, de...de úgy tűnik hogy nem sokat érnek a szavaim. Sajnálom. Ne haragudj. - sütötte le a szemét. Szégyellte magát. A kissé nehézkesen induló ismeretségük ellenére felelősnek érezte magát azért, hogy az ő tündérének legyen igaza. Rábólintott arra, hogy segít, márpedig ha nem Eililnek lesz igaza, valójában nem is tett semmit. Talán még vissza se változtatják. Remélte hogy a szavaival meg tudja győzni a tavasz szépségéről a többieket, azonban úgy érezte hogy valójában meg sem hallották. Mást pedig nem tudott felmutatni.
- Álmotokban sem gondolnátok, mire jutottunk... - forgatja oldalra a szemeit Blaine felé.
- Akkor... - nézett körbe Síle, aztán elhaló, elfehéredő pillantását a tünde herceg fiára vetette. - Azt ne mondjátok, hogy neki adtatok igazat...
- Nem egészen, Síle. - szólította meg Titánia. - A bajnokaitok és én úgy döntöttem hogy különleges feladatban mérkőztök majd meg. Bejárást kaptok a Kör Kertjeibe és magatok tapasztaljátok meg az évszakokat, közösen, majd ez alapján döntötök, melyik a legszebb.
Újfent nemlegesen rázta meg a fejét, majd halkan megszólalt.
- Eilil, mi nem mehetünk a tél közelébe. - mondta a tündérnek. A tél dermesztő, a tél élettelen, a tél...hosszú álmot hoz. Számára és a gyermekei számára mindenképp.
- Én se szeretem, de hát nincs mit tenni, ha a királynő ezt akarja. - felelte fintorogva Eilill, miközben Titánia felemelkedett a trónjáról. Érdekes mód nem repült, szárnyai alig rebbentek meg néha, viszont tartása egyenes volt és uralkodói.
- Akkor hát ezennel a Kör hercegeire bízlak titeket. Kérlek titeket a természetre és Brighít emlékére, ne okozzatok nekik sok fejfájást. - mondta, majd összeérintette a tenyerét és körkörös mozdulattal egy indákból fonódó kört idéz a padlóból. Egy újabb portál ragyogott fel a rubinvörös színében, azonban Nathairát elfogta a kétkedés, hogy valójában alá akar-e szálni.
- Akkor induljunk. - szólalt meg elsőként Fehér, majd követte Sílét a portálba.
- Ez legalább érdekesen hangzik. - állt fel Ősz, és belerepült a portálba.
- Diarmad, te maradj itt. - szól utoljára a tündérhercegnek a királynő, aki erre megtorpant, amit a jelenlévők leritkulását látva csak Nathaira látott. Furcsállotta is, hogy nem mind mentek, de reményt látott arra hogy talán maradhat velük. Szívesebben beszélgetett volna inkább a királynővel, mintsem hogy a tél rideg karmai közé merészkedjen. Titánia nem tűnt olyannak, aki leharapta volna a fejét, ha nem tart a többiekkel, azonban kétségek merültek fel benne, hogy jogában állna-e zavarni egy ilyen nemes uralkodót...
- Ennyire nem lesz rossz. Gyere. - nyújtotta a kezét Eilil. Persze a tündér még csak el sem tudta képzelni, hogy Tara mennyire tartózkodó volt a téllel kapcsolatban. Ha lehetett volna inkább sarkon fordul, és elfut, vissza a fák közé, a sűrű fűszálak rejtekébe, vissza a kígyóihoz, hogy elbújjon a napmelengette testük kellemes, puha ölelésében. A puha pikkelyeik és síma bőrük érintése már nagyon hiányzott neki. A félénk törődésük, az óvatoskodó kíváncsiságuk, és az olykor már-már meglepően találékony búvóhelyük felkutatása már úgy hiányzott a tündének, mint éhezőnek egy falat kenyér. Azonban ezúttal még be kellett tartania az ígéretét.
- Ígérd meg, hogy gyorsan túlleszünk a télen. - fogta meg a Eilil kezét, majd követte. A fogát összeszorítva remélte hogy nem a tél jön el értük elsőként, és néma fohászai közé fogta a reménysugarat, hogyha igen, gyorsan vége lesz. A kapu ezúttal nem okozott mellékhatásokat az egyszerű bizsegést leszámítva, de Tarát meglepte az, hogy hova lyukadtak ki. Egy apró méretű erdő volt az első megállójuk, egy lenyűgözően szép erdő. Örömében tapsikolt volna ahogyan nagyot szívott az igencsak gyönyörű tavaszi napsütésben tündöklő erdő illatából. A lombkoronák még nyílottak, a talajt virágok százai borították, amely közepén egy igencsak jóképű tündér lépett eléjük a zöld tunikájában. A hajtincsei között bimbózó rügyekből és friss levelekből font koszorút viselt, és Tara úgy érezte...Ő is szeretne egy olyat.
- Üdvözöllek titeket, Titánia vendégei.
- Üdv ! - szólalt meg Fehér, mialatt a tünde letelepedett a fűbe. Szabadon eresztette a szépséges óriáskígyóját, aki kissé izgága leskelődéssel vette tudomásul, hogy a méretek újra visszaálltak a régibe. A lány kinyújtotta a lábait, s a lábfejét (amely sosem ismerte a cipőt) kellemesen csiklandozták meg a mező fűszálai. Otthon érezte magát. Óvatos mozdulatokkal végigsimított a növények tetején, alig érve hozzájuk, s újra beszívta a tavasz illatát. Igen, otthon volt. Noodle a teljes hosszában kinyújtózva egy nagy ívben ölelte körbe, állát a farka végén pihentetve.
- Üdv.- köszönt vissza Ősz, majd természetesen a felvágós fiú hangját hallotta meg.
- Elérkezett az első próbatétel ideje!
- Óh, Aengus herceg. - hajoltak meg a tündérek. - Honnan tudtad, hogy miért vagyunk itt? - kérdezi Eilill, mint szóvivő.
- Diarmad mac Goibniu előttetek érkezett, elég részletesen elmagyarázott mindent. - felelte a herceg. - De lassan a testtel, barátom, a próbatételek talán nem olynaok lesznek, mint amire számítotok. Ugyanis épp időben érkeztetek a tavaszi munkákhoz. - mosolyodott el, ahogy két, hattyútollas ruhába öltözött tündérlány változatos kerti eszközöket, metszőollót, kapát, gereblyét és egy létrát hozott oda nekik.
- Tejóisten... - motyogta magában Fehér.
Tara csendesen szemlélte a számára oly ismerős kerti eszközök felbukkanását. A földművelés meglehetősen közelebb állt hozzá, mint a vadászat, a kapa pedig még mindig jobban mutatott a kezében, mint egy íj. Az édesanyjával nagyon sokat dolgoztak a házuktól nem messze eső, nem túl apró, nem túl nagy termőföldjükön, s a kemény munkájuk érdemekén a minden évben learatott gabona, gyümölcsök és zöldségek álldogáltak nagy zsákokban mérve az éléskamrájukban. Csendesen felállt, és előrelépve elvette a kapát.
- Merre van a gyom ? - kérdezte jókedvűen.
- Sioda, azért azt tudd, hogy én még a saját konyhakertem sem tudtam megcsinálni. - mondta a az Ősz a tündérének, majd nagy sóhaj kíséretében odalépett a metszőollóhoz.
- Hm...állok elébe - lépett előre egy nagyot, miközben egyik kezét az arca elé helyezte, majd a létező összes izmát megfeszítette egy pillanat erejéig - Gyomláltam már ki ennél vadabb kertet is!
- Óh, micsoda lelkesedés. - nevetett fel Aengus, a tavasz hercege. - Akkor hát, lássunk is hozzá. Kövessetek.

Felhasználó profiljának megtekintése

21 Re: Küldetés: Tricked on Szomb. Szept. 30, 2017 7:38 pm

Gerard D. Lawrenz

avatar
a Tudás Démona
a Tudás Démona
- Valami ötlet, hogy hogy kéne ezt lebonyolítani? – törte meg a morfondírozással töltött csendes a nyár lovagja.
- Engedelmével, Titánia királynő. Eilil úgy gondolta hogy a tavasz a legszebb évszak, és én ebben egyetértek vele. Ekkor bújnak elő a növények a téli álmukból, a virágok pedig pompázatos színekbe öltözetetik az erdőt. A természet felébred, és ezt minden állat és növény ösztönösen tudja. A gyermekeim ekkortájt kezdik meg a téli bőrük levedlését, a madarak a dalaikkal zengik körbe az fák végtelenségét, rókák, farkasok, medvék bújnak elő az odúikból, szarvasok veszik célba a zsenge fűben gazdag legelőket...még nap is melegebben ragyog, mint a téli dermesztő hidegekben, de még mindig lágyabban mint a nyári forróságában. Úgy a tavasz az életet jelképezi, az élet pedig szép.
~ Azt hiszem helyben vagyunk... – gondolta magában, miközben Miss Tavasz a kígyójával a nyakában kihúzta magát.
- Ha most mindenki előadja, hogy miért az ő évszaka a legszebb, akkor nem leszünk beljebb semmivel, ugyanolyan parttalan vita lesz mint a tündérek-é. Mindegyik évszak gyönyörű és a Természet rendes működéséhez mindegyik szükséges is. Még télen is jó a kandalló elé kuporodni egy bögre teával. Szerintem húzzunk sorsot egy kalapból, nyerjen a szerencse, igazságos és vitamentes.
~ Így beszél egy igazi bajnok, mi...? - hallgatja a többiek szövegelését – Nem látod át a helyzet lényegét, Nebelessin. Ezek a tündérek nem azért kértek fel minket, hogy igazságot szolgáltassunk. Azért lettünk a bajnokaik, hogy az ő igazukért küzdjünk meg. - szorítja érzelmesen ökölbe a kezét.
Úgy döntött, a végére jár a különös kihívásnak. „...már megint..”, ahogy a tündér őr is mondta.
- Nem hiszem, hogy a kedves pártfogóinknak tetszene az ötlet. De...eddig hogyan sikerült ítéletet hozni? - abból, ami korábban történt egyértelmű volt számára, hogy nem ez az első eset, amikor a tündérkék összevesztek, de egész idáig valahogy megoldották bajnokok nélkül is.
- A véletlenszerű választás gyors lenne és egyszerű, de koránt sem igazságos. - sóhajt Titánia, miközben előredől és összefont ujjai fölül néz le rájuk.
~ Ez picit megalázó...
- Arról nem is beszélve mennyire csalódottak lennének azok öten. Nem akarom, hogy elszomorodjanak, egyfajta felelősségtudatot érzek irántuk amióta kijelentettek királynőjüknek. Mintha a gyermekeim lennének, és nagyon szívbemarkolóak tudnak lenni szomorúan biggyesztve. De azt hiszem van egy ötletem, hogyan is lehetne a legjobban kihozni.
- Éspedig?
- Meg fogjátok tapasztalni mind a négy évszakot, minden szépségükkel és nehézségükkel az öt tündérrel együtt. És aztán közösen döntést hoztok arról, melyik mennyire is volt szép. Így még az ő csökönyös fejecskéjük is le fogja vonni a kellő tanulságot.
Mindenki hallgat. Ahogy végignézett a díszes társoságon, egyikük sem mert ellenkezni.
- Ha felséged szerint ennek a végére egyezségre jutnak.... – szólalt meg végül a köderdei hercegnő.
~ Ez logikus döntés. Ha mi választottunk volna fegyvernemet, mindenki olyan javaslatot tett volna, amiben helyzetelőnnyel indul.
- Úrnőm igazáért a csillagokat is lehozom az égről! - húzza ki magát ismét.
~ Mégis...
- Te egy furcsa kis ember vagy. - néz a királynő felvont szemöldökkel rá, majd elegánsan tapsol, amitől kézfejét egy pillanatra egy mágikus, elemi varázslat pecsétje veszi körül, amitől apró szellőt éreztek, a fa pedig újra szétnyílik.
- Bejöhettek. - szól a királynő a mélységiekére emlékeztető, mindenhonnan szűrődő hangon, mire a többi tündér ismét megjelenik.
- Nos? Kinek van igaza? - kezdi rögtön Síle, majd Eilill is csatlakozik hozzá.
- Mit döntött felséged a bajnokokkal?
Diarmad csak elégedett mosollyal reménykedik, Sioda a lábfején előre-hátra hintázva vár, Blaine pedig a csípője előtt lefelé fordított, összefűzött ujjakkal türelmesen várakozik.
- Eilil, Eilil... –rohan oda a tündérhez a bajnoka - Én megpróbáltam, meggyőzni őket, de...de úgy tűnik hogy nem sokat érnek a szavaim. Sajnálom. Ne haragudj.
- Álmotokban sem gondolnátok, mire jutottunk... - forgatja oldalra a szemeit Blaine felé.
~ ...hogy napfogyatkozáskor a legszebb a természet. - kedve lett volna ezt mondani, de inkább magában tartotta.
- Akkor... - néz körbe Síle, aztán elhaló, elfehéredő pillantással néz Diarmadra - Azt ne mondjátok, hogy neki adtatok igazat...
~ Vajon mi történhetett, mielőtt ide kerültünk...egek, ha Lia itt lenne. Nem volna nehéz rájönni...
- Nem egészen, Síle. - szólítja meg Titánia. - A bajnokaitok és én úgy döntöttem hogy különleges feladatban mérkőztök majd meg. Bejárást kaptok a Kör Kertjeibe és magatok tapasztaljátok meg az évszakokat, közösen, majd ez alapján döntötök, melyik a legszebb.
Az ötlet már most nem tetszett mindenkinek.
- Eilil, mi nem mehetünk a tél közelébe.
- Én se szeretem, de hát nincs mit tenni, ha a királynő ezt akarja. - feleli fintorogva Eilill, miközben Titánia felemelkedik a trónjáról. Érdekes mód nem repül, szárnyai alig rebbennek meg néha, viszont tartása egyenes és uralkodói.
~ „A tavasz sose ismerte a telet”...egek, ezek a hülye sötételf tanmesék.
- Ennyire nem lesz rossz. Gyere. - nyújtja a kezét a tündérje. Mégis miféle bajnok az, akit az urának kell kisegítenie...?
- Akkor hát ezennel a Kör hercegeire bízlak titeket. Kérlek titeket a természetre és Brighít emlékére, ne okozzatok nekik sok fejfájást. - mondja, majd összeérinti a tenyerét és körkörös mozdulattal egy indákból fonódó kört idéz a padlóból, amely között újabb portál ragyog fel, ezúttal rubinvörös színben.
- Akkor induljunk.
- Ez legalább érdekesen hangzik. – lép át elsőként Sioda és Lorrena.
- Diarmad, te maradj itt. – utasította a királynő.
Az második bajnok, a nyár lovagja átugrott a kapun, nyomában Sílével.
- Ígérd meg, hogy gyorsan túlleszünk a télen. - fogja meg a Eilil kezét a különös tünde lány, majd követi.
~ Hm...ezt most sértésnek kéne vegyem...le kéne szokjak erről...– mélázik el magában.
Melankolikus fejjel sétál át a kapun, egyenesen a következő fára...szintre...dimenzióba, vagy hogy hívják. Egyre csak azon gondolkozott, vajon vissza kéne-e szólnia valamit, amiért ilyen csúnyán megsértették az évszakját. Mást észre sem vett, csak azt, hogy körülötte mindenki olyan furcsán néz rá.
~ Mi történhetett...?
A kapu ezúttal nem vág gyomron, mint előző társaie, egyszerű, bizsergető érzést ad csupán, ahová pedig érkeznek az egy apró erdő, amelyen még épp nyílik a lombkorona, az aljnövényzet tele van kora tavaszi virágokkal. Rövidesen egy női szemmel felettéb vonzó, férfi szemmel meg irigylésre méltó külsejű tündér lép elétek zöld tunikában, hajtincsei között bimbózó rügyekből és friss levelekből font koszorúval.
- Üdvözöllek titeket, Titánia vendégei.
Gerard arca egyik pillanatról a másikra holdsápadt árnyalatot vesz fel. Nem azért, mert annyira meglepte a tündérek bájgúnára, henm mert rá jössz, mivel érdemelte ki a szúrós pillantásokat.
~ Megfeledkeztem...lovagként megfeledkeztem a kötelességemről! – hajtja le a fejét remegő szemekkel – Erre nincs bocsánat! Micsoda egy utolsó, átkozott... - jön rá, hogy elfelejtette átkísérni Blaine-t a kapun.
- Üdv.
- Üdv.
Megrázza a fejét. Itt most nincs ideje sopánkodásnak, Blaine-nek látszólag nem tűnt fel, micsoda hibát vétett. Bólintva köszön, miközben alig bírja leplezni az igzatottságot a képéről.
~ Oh boy, oh boy - ismételgette a tündék egy nagyon gyakori frázisát...fogalma sem volt róla, mit jelent - Elérkezett az első próbatétel ideje!
- Óh, Aengus herceg. - hajoltak meg a tündérek. - Honnan tudtad, hogy miért vagyunk itt? - kérdezi Eilill, mint szóvivő.
- Diarmad mac Goibniu előttetek érkezett, elég részletesen elmagyarázott mindent. - feleli a herceg. - De lassan a testtel, barátom, a próbatételek talán nem olyanok lesznek, mint amire számítotok. Ugyanis épp időben érkeztetek a tavaszi munkákhoz. - mosolyodik el, ahogy két, hattyútollas ruhába öltözött tündérlány változatos kerti eszközöket, metszőollót, kapát, gereblyét és egy létrát ad oda nektek. Gerard mintha valami furcsa bizsergést érzett volna...aztán egy pillanat múlva tova is szállt, ahogy elkezdett másfelé figyelni.
- Tejóisten...
- Merre van a gyom?
- Sioda, azért azt tudd, hogy én még a saját konyhakertem sem tudtam megcsinálni.
A többi bajnok nem kerített túl nagy feneket az ügynek. Nagy hiba! Még a legkisebbnek látszó próbaétel is lehet egy hősi eposz alapja.
- Hm...állok elébe - lépett előre egy nagyon, miközben egyik kezét az arca elé helyezte, majd a létező összes izmát megfeszítette egy pillanat erejéig - Gyomláltam már ki ennél vadabb kertet is!
Magabiztossága nem ismert határokat. A korábbi kis hibájáról megfeledkezve tért vissza a jól megszokott Gerardként.
- Óh, micsoda lelkesedés. - nevet fell Aengus, a tavasz hercege. - Akkor hát, lássunk is hozzá. Kövessetek...

Felhasználó profiljának megtekintése

22 Re: Küldetés: Tricked on Csüt. Okt. 12, 2017 10:52 pm

Gloria

avatar
Felszentelt Apáca
Felszentelt Apáca
A gyümölcsfák és bokrok körül kezdett el tevékenykedni, és igyekezte a körülötte lévő tündérektől ellesni a mikéntjét a munkának. Meglepetten látta, hogy az ő kísérőik sem sokkal jobbak az ilyesmiben, mint a bajnokaik. Még Eilil sem mutatott túl nagy szakértelmet, bár ő és Nathaira mintha kicsit jobban hozzá lettek volna szokva az ilyen feladatokhoz, mint a többiek. Úgy érezte mindenki sokkal jobb volt az ilyesmiben mint ő, akinek sosem kellett földet művelnie... Felsóhajtott. Ha ez egy próba akart lenni nem állt túl jól az Ősz szénája. Menet közben Eiryn és Diarmid herceg is megérkeztek. Az Éjrózsa lovagjának magabiztossága és az a fura mosoly az arcán Arminra emlékeztette egy pillanatra, biztos volt benne, hogy remekül megértenék egymást.
- Nos, azt hiszem nekünk is részt kell vennünk ebben, hölgyem. Melyik kertimunkához értesz a leginkább?
- Elnézést, én egész életemben egy ékszerészműhelyben dolgoztam. Nem értek a földhöz. - válaszolta neki az ex-vámpír, de azért ő is a biztonságosnak ítélt metszőollónál tette le a voksát és felmászott egy gyümölcsfára.
- Ahogy látom el kell a segítség. - nevetett Aengus herceg, miközben közéjük sétált. Loreena úgy érezte, a férfi gúnyolódott velük, de inkább összeszorította a száját. Egyre több tavasztündér töltötte meg a kertet, és mindannyira serényen, látszólag nagy szakértelemmel láttak munkához. Mellettük csak még jobban kitűnt a kis csapat amatőrsége, Síle lelkesedése, ami mellőzött mindenféle precizitást, Eilil már-már idegesítő aprólékossága, Téltündér lassúsága, és persze a mellette álló Sioda tökéletes tanácstalansága. Még Diarmidon is látszott, hogy jobban el van foglalva azzal, hogy hogy néz ki munka közben, mint az, hogy egyáltalán milyen végeredményt ad ki a kezei közül.
Jól nézett ki.
A serény munka lassan monotonná váló hangjai közé halk, de egyre erősödő zizegés, zúgás vegyült. Lory egy ideig észre sem vette, csak amikor már egyértelmű lett, és néhány tavasztündér gondterhelten sóhajtott fel.
- Jajj ne, ma ilyen korán?
- Korán? Mi? - kapta fel a fejét Nyár is.
Nem értette miről van szó, de azért megpróbált kedves és bíztató lenni. Olyan aranyosak voltak a tündérek, hogy egyszerűen rosszul esett a lelkének, ha elszomorodtak. Kezdte megérteni miről beszélt Titánia, hogy nem akart csalódást okozni nekik.
- Ha korán túlesünk a rossz részen utána jobb a pihenés, nem igaz? - kérdezte tőlük mosolyogva.
- Sajnos nem mindenki a munka híve. Ők pedig különösen nem... - húzta össze a szemét a tavasz hercege, ahogy az első, nagyjából macska nagyságú zöld hosszúkás test átrepül a veteményesek kerítései fölött. Olyan gyorsan mozgott, hogy Loreena elsőre nem is látta pontosan mi volt az, de nem kellett sokáig várnia, hogy megcsodálhassa a társait is közelről, teljes életnagyságban. A zöld szöcskék mindegyike másik növényre vetett szemet, köztük a nő melletti fára is legalább három repült rá.
- Ne hagyjátok, hogy megegyenek bármit, akkor oda a munka értelme! - kiabálta Aengus herceg, miközben kezében megjelent egy ugyan olyan termésvégű lándzsa, mint amilyet az őrnél is láttak Mag Mellben. Úgy tűnt a tündéreknek mégis voltak néha napján ellenségeik.
Elsőnek Nyár tért magához.
- Hogy a kemény munkámat tönkre tedd, hát még mitnem! - kiáltotta a fiú, és az ásójával az egyik rovar felé suhintott. Mintha mindenki álomból ébredt volna, Nathaira kétkézre fogta a kapát, és azzal kezdte el csépelni a fenevadakat, Loreena pedig bár elsőre ösztönösen a mágiáját akarta használni, annak a hiányában a nagy metszőollót használta kardként, mert hadonászni még ő is tudott. Gerardnak pedig még karja is volt.
- Ne aggódjon, Milady, eme alávaló férgek a maguk sírját ásták, amikor megérezték a friss, olvadt deret csepegtető levelek szagát!
A fiú felröppent, és Lory a szeme sarkából látta, hogy Eiryn is rezignált arccal vette elő a dobótőreit. Mindenki felvette a harcot a szöcskékkel, akik egyébként meglepően könnyű ellenfelek voltak. Loreena egyet vágott kupán a metszőolóval és rögtön be is tört a kitines feje, egy másikat elég volt a hátán erősebben megütnie ahhoz, hogy menekülőre fogja. A baj sokkal inkább a létszámukkal volt, és hogy nem tudtak egyszerre minden irányba figyelni, így néhány rovar így is elugrált vagy repült a fejük felett, és boldogan csócsálták a rügyeket. Még arra sem vették a fáradtságot, hogy esetleg visszatámadjanak.
A végtelennek tűnő szélmalomharcnak egy vakkantás, majd lábdobogás vetett véget. Szinte lehetetlen volt nem észre venni a páncélozott, hatalmas, már-már holdagyar méretű kutyát, és hátán a zöld, rózsabogárhoz hasonlatos vértbe öltözött tündért, és a nyomában érkező, ugyan ilyen szerelésben virító társait.
- Ne féljetek, jó népek! Visszaverjük ezeket a rút ártó rovarokat! - hallatszott a sisak alól a női hang. Mintha csak a tündérek lovagjai lettek volna, a hercegné pedig egyenesen oda volt a gyönyörűségtől. Fénylő zöld páncélban csatába kutyagolni a hű társ hátán? Na ez már sokkal inkább volt nekivaló, a kerti munkával ellentétben! Nyár egészen fellelkesült, és egy csatakiáltás kíséretében vetette bele magát ismét a harcba.
- Sioda, én is kaphatok olyat? Mehetek velük? - kérdezte a tündérét Lory csillogó szemekkel. Ám mielőtt még utól érhette volna a dicső sereget, a háború amilyen gyorsan érkezett, olyan hamar véget is ért. Kicsit csalódott is volt, hogy elmaradtak a regékbe illő hőstettek. Aengus herceg még egy utolsó kisebb ciklonnak lökte arrébb az utolsó szöcskét, majd köszöntötte a lovagot, aki éppen leszállt a kutyája hátáról. Ahogy levette a sisakját és előbukkan hosszú, búzaszőke hajzuhataga, hirtelen szebb volt, mint maga Holdanya, ahogy a sötét tündék mondanák.
- Bairbre kapitány, épp időben.
- Hercegem! -hajol meg a lovag. Ahogy Loreena körbenézett a többiek is a csata legvégén jártak. Gerard éppen rátaposott egy szöcskére, Eiryn a tőreit gyűjtögette, Nathaira pedig mintha épp fel akarta volna falni a rovart. Fújj.
- Aengus herceg, kik ezek? - nézett rájuk a szőke lovagnő.
- Vendégek, Bairbre. A királynő személyes vendégei.
- Óh, ez esetben üdvözöllek titeket. És köszönöm a bátor helytállásotokat, elhihetitek, hogy számos...
A mondandóját újabb, ám a kutyája lépteinél sokkal nagyobb puffanás szakította félbe, mindent beborító porfelhőt hozva magával. Loreena éppen készült volna szóba elegyedni a hölggyel, kifejezetten rokonszenved volt számára, de a porfelhő ezt is megakadályozta. Ösztönösen kapta a karját a szeme elé, nehogy belemenjen a finom szemű föld, majd mikor kicsit elült nagyokat pislogva kereste a forrását.
- Rosszat sejtek... - hallotta valahonnan oldalról Gerard hangját. A porfelhőből egy hatalmas test bontakozott ki, hosszú fülekkel, és lehetetlenül puhi bundával. Az óriási nyúl elégedetten terpeszkedett a veteményes közepén, és rágcsálta a tündérek palántáit.
- Brighít emlékére... - sóhajtott fel Aengus herceg. - Ez meg hogy került ide?
- Nem fontos, hercegem, én és Pofi elintézzük. - mondta Bairbre, mire a mellette lévő kutya is kihúzta magát.
- Csak óvatosan, kapitány. Ha rossz felé menekül ez a fenevad hatalmas pusztítást okozhat, emellett nem akarok ártani neki. Szerintem ő sem tudja hol van. - állította meg a herceg.
- De akkor mit tegyünk?
- Bocsánat Aengus herceg. - lépett előre Nathaira. - Ha meghallgatna, volna egy ötletem. Ha jól gondolom ez a nyúl gondot okoz önöknek, de ha esetleg valamelyikük vissza tudná adni a gyermekem eredeti méretét... - vacilált egy kicsit. - ...gyorsabban megenné, mire önök azt mondanák : bikmakk.
Loreena döbbenten nézett rá. Hogy jutott a lány eszébe, hogy megeteti a kígyójával a nyuszit?! Egy kedves ártatlan, csak kicsit éhes teremtményt, ami még csak nem is tojik tojásokat!
- A herceg azt mondta nem akar neki ártani... Hm... Mi lenne ha... megülnék és úgy vezetnénk el?
Volt otthon egy tojása, amiből egy hátasnak is használható wolpertingert lehetett megidézni, és ha Bairbre utazhatott kiskutyán, neki miért ne lehetne nyuszija? Szeretett volna felülni a selymes hátára, és talán még sikerrel is járhatott volna.
- Azt hiszem volna egy használható ötletem... - mondta Gerard is.
- És ha Lady Loreena kapná vissza a méretét? Ő tünde, ért az állatokhoz, nem? - fordul a felé kérdőn Eiryn.
- Sajnos én nem értek annyira a külhoniakhoz, hogy visszaadjam az eredeti alakjukat. - csóválta meg a fejét a herceg. - A csalogatás már jobb ötlet, de egy veteményeskert közepén ül, valami nagyon jónak kell lennie, hogy azért feladja.
- Azt hiszem erre meg van a válaszom. - szólt közbe Bairbre. - De mit is akarnak tenni pontosan?
- Nos, tél úrnak bizonyára van rá pontos terve. - pillantott Gerardra, de persze hajlandó volt kooperálni ha kell. Közben Eirynhez fordult, hogy röviden válaszolhasson neki. - Szerencsére az állatok megértése nem tűnt el, de befolyásolni sajnos nem tudom őket...
Pedig mennyivel egyszerűbb lett volna szépen elirányítani a nyulat másmerre. Bár megkérni megpróbálhatta volna, de erősen kételkedett abban, hogy egy terített asztal mellől a tapsifüles egyáltalán válaszra méltatta volna.
Gerard előre lépett, és a bal kezével rövid ideig eltakarta a szemét, majd hatalmas, teátrális mozdulattal söpörte ki az arcából a haját.
- Minden állatnak megvan a kedvenc étele. Ha rájövünk mi az, egy nagy adagot az orra elé lógatunk repülve. Elcsaljuk a kert végébe... vagy egy olyan helyre, ahol nem zavar, ha ficánkol. Ott aztán úgy foghatjuk meg, ahogy akarjuk...van egyáltalán vadvidékes része ennek a kertnek, ahova vihetjük?
- Akkor hát kövessenek kérem. Van egy vészfegyverem ilyen esetekre... - mondta Bairbre meglehetősen zavarban, ahogy visszamászott Pofira, majd pár cuppantással irányba állította, a kiskutya pedig vidám farokcsóválva ügetésbe kezdett. A bajnokok kicsiny csapata pedig repülve követte a furcsa párost.

Felhasználó profiljának megtekintése

23 Re: Küldetés: Tricked on Szomb. Okt. 14, 2017 1:47 pm

Lance Kalver

avatar
Tünde Zsoldos
Tünde Zsoldos
Kelletlenül fogtam meg végül egy ásót, hogy hátha van valamerre egy kert, aminek jót tenne egy kis ásás. Nem mintha jó lettem volna abban, hogy észrevegyem ezeket, de próba cseresznye, talán Síle jobban fogja látni. Végül nem volt nehéz dolgunk abban, hogy megtaláljuk, ami kell, sok veteményes volt, hozzá is láttunk, bár részemről kevés odafigyeléssel, csak ástam, amolyan tessék-lássék módon, és Síle se volt sokkal ügyesebb. Ahogy egyszer-kétszer körülnéztem, azt láttam, hogy a többieknek se áll olyan jól a szénája, ez valamelyest megnyugtatott.
- Ahogy látom, elkél a segítség. – Nevetett hangosan a minket fogadó herceg, ahogy fel-alá sétálgatott. Félmosollyal figyeltem, ahogy Síle nagyon lelkesen ás, valószínűleg több kárt okozva, mint hasznot, de ki voltam én, hogy megmondjam. Hamarosan azt vettem észre, hogy egyre több és több tündér bukkan fel és kezd el segíteni nekünk, erre én is több kedvet kaptam a munkához. Nemsokára viszont valami zizegést hallottam, és néhány segítő tündér sóhajtozását.
- Korán? Mi?
- Sajnos nem mindenki a munka híve. Ők pedig különösen nem... – Mondta vészjóslóan Aengus, pillanatokkal később pedig az első, méretben macskára hasonlító, hosszúkás zöld valami átrepült a veteményesek kerítései fölött. Egy pillanatig nem tudtam, mi lehet, de aztán sikerült beazonosítanom, amikor több tucat követte, és mind ráugrottak a termésekre és veteményekre.
- Ne hagyjátok, hogy megegyenek bármit, akkor oda a munka értelme! – Kiáltotta a tavasz hercege, miközben kezében egy lándzsa jelent meg egyenesen a földből, és a kártevő rovarok felé repült, szárnyait széttárva. Meglepett a szöcskék mérete, nem ehhez szoktam, de a pillanatnyi leblokkolás után lereagáltam:
- Hogy a kemény munkámat tönkretedd, hát még mitnem!
Ezzel a legközelebbi szöcske felé suhintottam a kezemben tartott ásóval, közben a szemem sarkából érzékeltem, hogy a többiek is tevékenykednek, de nem volt nagyon időm odanézni. Tulajdonképpen lett volna, nekem nem a tavasz volt a védencem, a szöcskék meg nem is engem támadtak, de olyan jól esett verekedni! Kicsivel később meghallottam nagyszájú társunk összetéveszthetetlen hangját, és odakaptam a fejem. Egyenesen nekiugrott az ellenfeleknek, mint valami mesehős. A szemem sarkából repülő tőröket láttam, Eiryn forrással. A többieket hirtelen nem láttam.
Ahogy igyekeztem halált megvető bátorsággal csépelni az ásóval a rovarokat, már amelyiket eltaláltam, és nem ugrott át, egy női hang ütötte meg a fülemet. - Ne féljetek, jó népek! Visszaverjük ezeket a rút ártó rovarokat!
Felnéztem, és egy páncélozott óriáskutyán lovagló páncélozott tündér alakját láttam meg. Csatakiáltás tört elő belőlem a buzdításra, és úgy estem neki az ellenfeleknek. Közben azt láttam, ahogy elmenekült előlem egy szöcske, hogy a bájgúnár megint akciózik. Nemes egyszerűséggel megpróbálta hátasként megülni, a csápját meg kantárnak használta. Volna, ha a szöcske nem rogy össze azonnal a súlya alatt. ~ Normális ez? ~ Gondoltam.
A segítséggel gyorsan vége lett a csatának, szinte észre se vettem. Aztán a kutyagoló leszállt a hátasáról, és levette sisakját. Halkan füttyentettem egyet... nemrossz, nemrossz! Körülnéztem, a többiek is rendezték már nagyjából soraikat, a kígyó pedig úgy döntött, ebédszünetet tart. Én aztán nem hibáztattam.
- Aengus herceg, kik ezek? – Nézett végig a nő rajtunk.
- Vendégek, Bairbre. A királynő személyes vendégei. - Felelt a herceg. Biccentettem.
- Óh, ez esetben üdvözöllek titeket. ÉS köszönöm a bátor helytállásotokat, elhihetitek, hogy számos...
- Nagyon szíve.... miafranc?
Szitkozódtam, ahogy belekerültünk a porfelhőbe, ahelyett, hogy reagálhattam volna a köszönetére. A nagy puffanás és a felkavart por mindkettőnkbe belefojtotta a szót, a köhécselést hallván úgy okoskodtam, hogy van, akibe nem csak azt. A szememet dörzsölgettem még mindig a homoktól, vagyis a könnyemet, ami elkezdett folyni. A kígyós néni a földön guggolt a tündére kezét szorongatva, a két másik nő már állt, a férfitársam pedig a saját tündérét takarta testével. Vártam is volna mást? Aztán jobban körülnézve megláttam egy hatalmas nyulat, aki a növényeket rágcsálja, amikért eddig dolgoztunk. Fél szemöldökömet felvonva néztem a nyúlra. Ha normál méretű lennék, el tudnám intézni, de így... tanácstalanul néztem Síle és a többiek felé.
- Brighít emlékére... Ez meg hogy került ide? - Sóhajtott a herceg.
- Nem fontos, hercegem, én és Pofi elintézzük.
- Csak óvatosan, kapitány. Ha rossz felé menekül ez a fenevad, hatalmas pusztítást okozhat, emellett nem akarok ártani neki. Szerintem ő sem tudja, hol van.
- De akkor mit tegyünk?
- Bocsánat Aengus herceg. Ha meghallgatna, volna egy ötletem. Ha jól gondolom ez a nyúl gondot okoz önöknek, de ha esetleg valamelyikük vissza tudná adni a gyermekem eredeti méretét ...gyorsabban megenné, mire önök azt mondanák : bikmakk.
Lépett előre kicsit határozatlanul Nathalia.
- A herceg azt mondta nem akar neki ártani... Hm... Mi lenne ha... megülnék és úgy vezetnénk el? - Mondta az ősz képviselője, a bájgúnárra sandítva. Azért ilyen hatást nem vártam volna attól a lovaglós hülyeségtől.
- Azt hiszem volna egy használható ötletem...
Mondta is azonnal a felvágós társ, vagyis inkább kolléga... vagy ellenfél? Versenytárs? Miknek kell hívni a többieket most? Rosszat sejtettem, de végül egyelőre nem történt semmi, csak odaszaladt valamiért az egyik tündérhez. Közben Eiryn leérkezett a fönt tett megfigyelő útjáról, és ő is tanáccsal állt elő.
- És ha Lady Loreena kapná vissza a méretét? Ő tünde, ért az állatokhoz, nem?
- Sajnos én nem értek annyira a külhoniakhoz, hogy visszaadjam az eredeti alakjukat. A csalogatás már jobb ötlet, de egy veteményeskert közepén ül, valami nagyon jónak kell lennie, hogy azért feladja. - Csóválta a fejét a herceg.
- Azt hiszem erre meg van a válaszom. De mit is akarnak tenni pontosan?
- Nos, tél úrnak bizonyára van rá pontos terve. - Pillantott a szöcskelovasra, majd  Eirynhez fordult. - Szerencsére az állatok megértése nem tűnt el, de befolyásolni sajnos nem tudom őket...
A bájgúnár előrelépett, majd színpadiasan félresöpörte haját a szeméből.
- Minden állatnak megvan a kedvenc étele. Ha rájövünk mi az, egy nagy adagot a orra elé lógatunk repülve. Elcsaljuk a kert végébe...  vagy egy olyan helyre, ahol nem zavar, ha ficánkol. Ott aztán úgy foghatjuk meg, ahogy akarjuk...van egyáltalán vadvidékes része ennek a kertnek, ahova vihetjük?
- Akkor hát kövessenek kérem. Van egy vészfegyverem ilyen esetekre... – Mondta az egyszemélyes felmentőseregünk eléggé zavarba jőve, ahogy visszamászott hátasára. Pár cuppantással irányba is állította, a kutya pedig el is indult. Kicsit meglepett arcot mutattam, de mentem utána. Inkább lábon, nehogy egy újabb porfelhő elhessegessen a fenébe.

Felhasználó profiljának megtekintése

24 Re: Küldetés: Tricked on Vas. Okt. 15, 2017 7:26 pm

Gerard D. Lawrenz

avatar
a Tudás Démona
a Tudás Démona
Az éjszakát képviselő két tündér...egy tündér és egy vámpírtündér némi késéssel érkezik meg.
- Nos, azt hiszem nekünk is részt kell vennünk ebben, hölgyem. Melyik kertimunkához értesz a leginkább?
~ Mire számítottak, hogy csak nézniük kell, amíg mi megvívunk a gazokkal?!
Gerard úgy dönt, hosszabb kerti késért, vagy ollóért nyúlt. Nem gyakran adatik meg a kihívó lovagnak, hogy maga válasza meg a fegyverét, s ezzel az adománnyal teljes odaadással élt is. Fürge volt és pontosan mozgott, így a fimon, aprólékos munka pont neki való volt. Elkezd valami növény kiálló részeit nyirbálni, miközben néha-néha a fákat kémleli, hogy lehet e rajtuk valamit levágni. Megérte annyi éven át dobálni a sötét dárdákat.
A többi bajnok, arcukon unottabbnál unottabb ábrázatokkal nekilát a munkának. Ki ásóval, ki ollóval, ki kapával, egy idő után pedig már azt sem tudta követni, ki merre mozog, annyi tündér serénykedett köztük. Őt igazából nem is érdekelte. A célja most „megtapasztani” a tavaszt, vagy mi a szösz. Mély levegőt vett, beleszippantott a friss tavaszi levegőbe...de valahogy nem sikerült megragadnia.
- Ahogy látom el kell a segítség. - nevet hangosan Aengus herceg.
A kedves megbízóik is nekilátnak a munkának. Síle nyers, lehengerlő lelkesedéssel pótolja a technika hiányát, Eilill óvatos törődéssel vág bele minden egyes elszáradt ágba, Blaine kimért és megfontolt, Sioda sok töprengés után sem nagyon tudja mit is kellene tennie, Diarmad pedig többet ad arra, hogy jól mutasson munka közben.
- Jajj ne, ma ilyen korán? – óhajt fel az egyik tavasztündér. Halk csak zizegést szűrödik át a lombok között, előbb halkan, majd egyre hangosabban.
- Korán? Mi?
Ahogy a zörej egyre erősödik, már egyértelmű, hogy valami bajos dolog közeledik. Talán egy hatalmas raj óriási bogár. Vagy valami ellenséges tündértörzs. Vagy a tél szeleinek szellemei, akik meg akarják akadályozni a tavasz eljövetelét. Gera...akarom mondani Reoite folytatja a munkát, s közben mély lélegzetvétellel próbálja meg a legendás tündérmágiát ismét előhívni. Bár Blaine azt mondta neki, semmit nem kapott a szárnyakon kívül, ő nem hitt neki. Csak kell lennie valaminek, amit használni tud. Közben egy laza mozdulattal megrázta a szárnyait készen arra, hogy felröppenjen.
- Mi ez?
- Sajnos nem mindenki a munka híve. Ők pedig különösen nem... - húzza össze a szemét a tavasz hercege, ahogy az első, nagyjából macska nagyságú zöld hosszúkás test átrepül a veteményesek kerítései fölött.
A szöcske nem marad egyedül, gyorsan követik több tucatnyian, és mindegyik más növényre vetett szemet, ami azt jelenti hogy mindannyian kaptatok fejenként három-négyet ami szeretné megkóstolni a gyümölcsfákat és a veteményt.
- Ne hagyjátok, hogy megegyenek bármit, akkor oda a munka értelme! - kiáltja Aengus, miközben kezében egy, ismerős terméshegyű lándzsa jelenik meg egyenesen a földből és a kártevő rovarok felé siklik szárnyait széttárva.
- Hogy a kemény munkámat tönkretedd, hát még mitnem!
Gerard behajlítja a térdét, majd egyik kezével az Archeus után nyúl. Az új testével valamiért nem okozott neki gondot kardot forgatni.
- Ne aggódjon, Milady, eme alávaló férgek a maguk sírját ásták, amikor megérezték a friss, olvadt deret csepegtető levelek szagát! – kiáltotta Blaine felé, mialatt egyik öklével megbokszolta a szívét. Majd felröppen a levegőbe, majd egyenesen szemberepül a szöcskékkel, mert úgy nehezebben tudnak előle kitérni. Kardot ránt és az első útjába eső rovar mellett elsuhan, miközben oldalról lesújt rá.
A rovarok nem hiába növesztettek ekkora lábakat, a legtöbb simán átugrik a fejük fölött, de egy-kettőt sikerül nyakon csípni. Nem igazán kemény ellenfelek, a legtöbb az első sérülés után menekülőre fogja, amelyik meg nem az is inkább a kártevésre koncentrál az ellentámadás helyett. Viszont nagyon sokan vannak így az összes tündér minden igyekezete ellenére jó pár el-elugrál. Épp nekikezdenének a csócsálásnak, mikor a háttérből vakkantás hallatszik, majd hangos dobogások. A semmiből előtűnik egy furcsa, rövidlábú, óriási, szinte elefántméretű páncélozott kutya hátán lovagló rovarpáncélban feszítő tündért, akinek arcát sisak takarja el, és a nyomában érkező, hasonló páncélos tündéreket.
- Ne féljetek, jó népek! Visszaverjük ezeket a rút ártó rovarokat! - hallatszik egy női hang.
Megérkezett a felmentősereg...ami rossz! Ellopják előle a dicsőséget. Tett egy ígéretet a hajadonának, nem hagyhatja, hogy hazugnak higgyék!
~ Felül fogok kerekedni rajtuk...felülmúlom ezeket az ostoba rovarokat! - egy pillanatra a szemében a megmaradt lila írisz mintha megcsillant volna, ahogy visszaemlékezett a békés démoni időkre.
Kiszemelt magának egy méretes szöcsköt/tücskét, ami éppen el volt foglalva a levelek csócsálásával, fölé repült, majd rávetette magát és megpróbálta megülni és betörni. A csápjánál fogva, ahogy a mesebeli tündérek csinálták, illetve a páncéljának lemezei közt fogást találva, ha a csápok túlságosan zavarnák.
~ Duille Reoite, a Tücsöklovas...tetszik a csengése!
Ám sajnos a fantáziája megint túl messzire szárnyalt, a macska nagyságú szöcske egyszerűen összeesik a súlya alatt. A lovasok viszont sikeresen elűzik a többi rovart...így aztán a dicsőség végül mégis az övék lett.
- Bairbre kapitány, épp időben. – köszöntötte őket a tavasz hercege.
- Hercegem! – hajol meg a corgilovag.
A tbbi tündér (köztük az öt bajnos is) szép lassan odagyűlnek köréjük.
- Ezeket ugye meg lehet enni ? – kérdezi a tavasz bajnoka, akinek kígyója kettőt is elkapott a csata hevében.
Gerard savanyú ábrázattal tapos rá a szöcskére. Hasztalan jószág, még erre sem volt jó...aztán gyorsan elhessegeti a gondolatokat, mert egyáltalán nem tündéres. Ha nyerni akar, tüdérfejjel kell gondolkodnia.
~ Talán ez is a természet rendjének része...
Odarepül Blaine mellé. Egyre jobban megy neki a levegőben kacsázás, noha a repülése még mindig darabos, olyan mint a levegőben futna.
- Aengus herceg, kik ezek? - néz körbe a lovag.
- Vendégek, Bairbre. A királynő személyes vendégei.
- Óh, ez esetben üdvözöllek titeket. ÉS köszönöm a bátor helytállásotokat, elhihetitek, hogy számos...
Lágy, malenkolikus hangját megszakítja egy hatalmas, a corgi lépteinél jóval nagyobb puffanás és olyan porfelhő kerekedik, amelynek másodpercek kellenek, hogy eltűnjön.
~ Jaj ne!
Egy határozott mozdulattal Blaine elé suhan, majd a saját testével védi őt meg a portól. Szárnyait kitárja, majd csap velük egy nagyot, hogy a felkavart kosz ne menjen a szemébe. Zsebredugott kézzel, meredt, komoly szemekkel néz előre, ahogy a puffanás keltette szél meglobogtatja a köpenye alsó felét.
- Rosszat sejtek...
Ahogy a porfelhő eláll, mind megpillanthatjátok az okozóját, a legközelebbi, frissen művelt veteményesben kényelmesen terpeszkedő, szintén elefántméretű nyulat. Látszatra közönséges mezei nyúl, és vidáman rágcsálja a tündérek palántáit.
- Brighít emlékére... - sóhajt fel Aengus herceg. - Ez meg hogy került ide?
- Nem fontos, hercegem, én és Pofi elintézzük. - mondja Bairbre, mire a meleltte lévő kutya is kihúzza magát, de a herceg megállítja
- Csak óvatosan, kapitány. Ha rossz felé menekül ez a fenevad hatalmas pusztítást okozhat, emellett nem akarok ártani neki. Szerintem ő sem tudja hol van.
- De akkor mit tegyünk?
- Óh, elnézést. – szólalt meg a tavaszi tündérbajnok.
~ Végül is...ez az ő területe.
- Bocsánat Aengus herceg. - lépett előre - Ha meghallgatna, volna egy ötletem. Ha jól gondolom ez a nyúl gondot okoz önöknek, de ha esetleg valamelyikük vissza tudná adni a gyermekem eredeti méretét...gyorsabban megenné, mire önök azt mondanák : bikmakk.
~ Neem vagyok biztos benne, hogy ez ilyen egyszerű.
- A herceg azt mondta nem akar neki ártani... Hm... – nézett egy pillatra Gerard felé.
~ Van valami az arcomon?
- Mi lenne ha... megülnék és úgy vezetnénk el?
~ Oké...kezd rossz érzésem lenni.
Előrelép, majd az állát vakargatva elgondolkozik. Az állatok sose szerették, ha megpróbálna vele bármit csinálni, valószínűleg csak rontana a helyzeten.
- Pszt, korábban tereltetek már el ilyet...
Semmi válasz.
~ Hurrá, kérdezem a tél-tündértől. Szép volt Reo, gratulálok.
Megülni nem egy rossz ötlet, de ahhoz előbb be kell törni a vadat...tehát másképp kell elcsalogatni.
- Azt hiszem volna egy használható ötletem...
Megpróbál megidézni reflexből a tenyerébe egy répát árnyakból. Majd miután rájön, hogy még mindig nem tud varázsolni, inkább odaszalad az egyik tündérhez, hogy nem tudna e adni neki egy nagy csomó zöldséget. Eszébe jutott a lovag meséje, aki egy szamarat ült meg és irányított a tisztelete kiérdemlése nélkül.
- És ha Lady Loreena kapná vissza a méretét? Ő tünde, ért az állatokhoz, nem?
~ Értitek ti egyáltalán, hogy működik egy varázsige?!
- Sajnos én nem értek annyira a külhoniakhoz, hogy visszaadjam az eredeti alakjukat. - csóválja meg a fejét a herceg. - A csalogatás már jobb ötlet, de egy veteményeskert közepén ül, valami nagyon jónak kell lennie, hogy azért feladja.
- Azt hiszem erre meg van a válaszom. - szól közbe Bairbre. - De mit is akarnak tenni pontosan?
- Nos, tél úrnak bizonyára van rá pontos terve. - pillantott Gerardra a Ködhercegnő.
Végre eljött az idő...ezúttal remélhetőleg tényleg. Mindenki tanácsatalan, rajta áll, hogy megmentse a napot. Előrelép hát, miközben ravaszul mosolyogva egyik kezével eltakarja a bal szemét, ahogy félresuhintja a haját.
- Minden állatnak megvan a kedvenc étele. Ha rájövünk mi az, egy nagy adagot a orra elé lógatunk repülve. Elcsaljuk a kert végébe... - ekkor eszébe jut, hogy a tündérkertnek valószínűleg nincs kerítése - vagy egy olyan helyre, ahol nem zavar, ha ficánkol. Ott aztán úgy foghatjuk meg, ahogy akarjuk...van egyáltalán vadvidékes része ennek a kertnek, ahova vihetjük?
Ééés kínos csend. Mindenki vagy némán bólogatott, vagy értetlenül pislogott előre.
- Akkor hát kövessenek kérem. Van egy vészfegyverem ilyen esetekre... - mondja Bairbre meglehetősen zavarban, ahogy visszamászik Pofira és elindulnak...valamerre.

Felhasználó profiljának megtekintése

25 Re: Küldetés: Tricked on Szer. Nov. 01, 2017 2:04 am

Eiryn

avatar
a Nebelturm család tagja
a Nebelturm család tagja
Eiryn a vitába inkább nem szól bele. Szeretné meghallgatni mindenki érveit és ellenérveit, aztán bedobni a sajátjait. Erre azonban nem kerül sor, mivel a többi bajnok - meglehetősen bölcsen - megállapítja, hogy a puszta szavakon alapuló döntés csak parttalan vitába torkollhat. A problémát Titánia királynő oldja meg, bár Eiryn nem igazán érti az elképzelést. Hogy megtapasztalni az évszakokat? Hiszen egész életükben ezt csinálták, nem? De nem vitatkozik, engedelmesen elindul a többiekkel együtt. Viszont amint átkelnek a kapun, a királynő az Éjrózsa lovagja után szól.
- Diarmad, te maradj itt. - mondja, amire a hercegutód engedelmesen meghajol és megvárja, míg mindenki eltűnik rajtatok kívül.
- Igen felség?
- Nem szeretném, hogy a Kör Hercegei szívrohamot kapjanak a megjelenésetektől. Megtennéd, hogy te, mint Goibniu örököse eléjük járulsz és beavatod őket?
- Hogyne, felség.
Ery kissé habozva néz a tündérére.
- Én is jöhetek? - kérdezi végül.
- Természetesen. - mosolyodik el negédesen Diarmad, ahogy a királynő egy intéssel másik kaput nyit, és az exvámpír boldogan csatlakozik a herceghez.
- Kik a Kör Hercegei? - kérdezi kíváncsian.
- A Kör Hercegei a négy tündérherceg, akik az évszakok körének kertjei fölött ülnek széket. Ami egy furcsa, archaikus megfogalmazás, javarészt semmi köze székekhez vagy körökhöz, én úgy hívnám őket az évszak tündérek hercegei.
- Évszak tündérek? - kérdezi a lány érdeklődve - És ön micsoda?
- Én már bemutatkoztam, nem? - feleli pislogva, majd átlép a kapun.
- Igen. Diarmad, az Éjrózsa lovagja. De be kell vallanom, nem nagyon értem, hogy ez pontosan mit is takar... - mondja a lány. Ő is átlép a kapun, és azonnal eláll a szava a csodálkozástól. Egyszerűen... Szép. Az első, amit meglát, egy bimbódzó gyümölcsfa képe egy gyönyörű friss zöld pázsiton, körben pedig szabályosra vágott sövénykerítés. Minden üde, zöld és életerős. Közben Diarmad már válaszol is.
- A teljes nevem... - kezdené, de ekkor hang csattan fel a távolból.
- Diarmad mac Goibniu, Mag Mell hercegének örököse, micsoda vendég! - ahogy felé fordultok a körben már leírt Aengus herceggel találjátok szembe magatokat
- Aengus herceg! - hajt fejet Diarmad. - Titánia királynő küldött, fontos ügyben.
Eiryn követi Diarmad példáját, és meghajol, miközben valami udvarias semmiséget motyog.
- Óh, őfelsége? Akkor mindenképp fontos lehet. Mit óhajt a királynő?
- Nos, jómagam és négy társam, a Mag Mell-i Síle ni Óisín, Eilill mac Seán, Blaine ní Rioghain és Sioda mac Rínn az évszakok szépségén vitába keveredtünk és őfelsége úgy határozott tapasztaljuk meg az összeset egymás után.
- Tehát számítanom kell arra, hogy négy tündér megjelenik nemsokára?
- Nos... - sandít a lányra Diarmad. - Nem teljesen.
Ery úgy dönt, besegít kissé a lovagnak, így tiszteletteljesen előrelép.
- Üdvözlöm, Eiryn Nebelturm vagyok, Diarmad mac Goibniu bajnoka. Úgy esett, hogy az öt tündér Veroniáról választott bajnokot, így mi leszünk azok, akik váratlanul megjelennek. - magyarázza udvariasan.
- Üdvözlöm kiskegyedet a Tavasz Síkján. - hajol meg a herceg. - Szóval rajtatok kívül még nyolc vendégre kell számítanom?
- Így van, Aengus herceg.
Ery biccent.
- Velem jöttök köszönteni őket?
- Ha megengeded, a saját tempónkban sétálnánk utánad. Hátha a bajnokomat érdekli a kert.
- Ahogy gondoljátok. - remegteti meg a szárnyait, majd a levegőbe szökken. - Ne félj, gondos fogadtatásban lesz részetek.
Azzal Aengus herceg útjára indul. A lány Diarmadra mosolyog.
- Köszönöm. Tényleg nagyon érdekel!
Körbenéz a kertben.
- Szóval... Pontosan ki is vagy? - tér vissza az eredeti témára.
- A ti földeteken vannak lovagok? - kérdezi felvezetésképpen.
- Vannak, az emberek között. Fényes páncélban egy fényes célért küzdenek...
Azt nem teszi hozzá, hogy egy értelmetlen célért, már ahogy ő látja. Teljesen elkötelezni magad valaki más istenképe mellett, sőt, háborúkat vívni a másféle imádat miatt... Ez teljesen felfoghatatlan és igen ostoba dolognak tűnik. Kissé keserű gondolatait csak a kert tudja feloldani: zöld sövény alkotta labirintusban járnak, de az összhatás egyáltalán nem nyomasztó, sőt! A csodás napfény és a levelek üdezöldje derűt lop a szívbe. A látványt bimbózó fák koronázzák, a kanyarok mögött pedig szökőkutak bújnak meg vidáman csobogva.
- Nos a mi páncéljaink nem fényesek és a céljaink is mások, de ugyanolyan nemesek. A tündérek lovagjai a természet egy-egy gyönyörűségét veszik pajzsukként és címerükként, és annak megóvására és terjesztésére törekszenek. Én az éjtündérek között találtam meg az én címerem, noha nem közülük származom - magyarázza Diarmad.
- Tehát akkor te az éjszaka szépségét óvod? Nekem jobban tetszik ez, mint a mi világunk lovagjai - jegyzi meg Eiryn, miközben végigsimít egy bokor levelein.
- Mindennek meg van a maga bája. Ahogy azt tapasztalni is fogjuk szerintem. - mosolyodik el kedvesen a tündér. Ekkor látják meg a többi bajnokot és tündéreiket, akik változatos kerti eszközöket válogatnak épp, ki több, ki kevesebb lelkesedéssel. Eiryn kérdőn pillant Diarmadra, aki furcsán félszeg mosollyal pillant körbe.
- Nos, azt hiszem nekünk is részt kell vennünk ebben, hölgyem. Melyik kertimunkához értesz a leginkább?
Eiryn üresen néz Diarmadra. Hogy kerti munka?
- Elnézést, én egész életemben egy ékszerészműhelyben dolgoztam. Nem értek a földhöz.
De azért nagy sóhajjal megragad egy metszőollót, és ügyesen felkapaszkodik a legközelebbi fára, hogy aztán tanácstalanul nézze, mit is kéne megmetszeni... Amennyire ért hozzá, a végén még valami fontosat nyes le.
- Ahogy látom el kell a segítség. - nevet hangosan Aengus herceg, ahogy köztük sétál; a kert egyre inkább megtelik tündérekkel, mindannyian ügyesen és serényen állnak neki a munkának. Ahogy Eiryn körbepillant, látja, hogy Síle nyers, lehengerlő lelkesedéssel pótolja a technika hiányát, Eilill óvatos törődéssel vág bele minden egyes elszáradt ágba, Blaine kimért és megfontolt, Sioda sok töprengés után sem nagyon tudja mit is kellene tennie, Diarmad pedig többet ad arra, hogy jól mutasson munka közben. Ery hálásan pillant az újonnan érkezett tavasztündérekre, és gyorsan leröppen hozzájuk, hogy útbaigazítást kérjen a munkát illetően. Persze csak miután titkon kimosolyogta magát Diarmadon.  Ahogy halad a munka, egyszer csak zizegés hallatszik, előbb halkan, majd egyre hangosabban, és néhány tavasztündér felsóhajt:
- Jajj ne, ma ilyen korán?
Eiryn felkapja a fejét a szokatlan zajra, és a legközelebbi tündérhez fordul.
- Mi ez? - kérdezi.
- Sajnos nem mindenki a munka híve. Ők pedig különösen nem... - húzza össze a szemét a tavasz hercege, ahogy az első, nagyjából macska nagyságú zöld hosszúkás test átrepül a veteményesek kerítései fölött; a szöcske nem marad egyedül, gyorsan követik több tucatnyian, és mindegyik más növényre vetett szemet, ami azt jelenti hogy mindannyian kapnak fejenként három-négyet ami szeretné megkóstolni a gyümölcsfákat és a veteményt.
- Ne hagyjátok, hogy megegyenek bármit, akkor oda a munka értelme! - kiáltja Aengus, miközben kezében egy, ismerős terméshegyű lándzsa jelenik meg egyenesen a földből és a kártevő rovarok felé siklik szárnyait széttárva. Eiryn - meglepő módon - megnyugvással veszi tudomásul a helyzetet. Ezt a szituációt, noha nem szereti, de legalább ismeri. A terméslándzsa viszont rettenetesen fáj a Nebelturm oldalának. Hogyan lehet egy ilyen alkalmatlan eszközzel harcba indulni? Most nagyon hálás azért, hogy a felszerelése vele együtt zsugorodott össze. Az legalább fémből van. Előkapja a dobótőreit, és mind az ötöt egy-egy rovarra küldi, aztán szorosan megfogja déracél tőrét, és bevárja az óriássáskákat a küzdelemhez. A szeme sarkából látja, hogy az összes többi bajnok és tündér is ásót-kapát ragadva igyekszik elhárítani a veszélyt, már csak a nagyharang hiányzik, és rögtön temethetik is a szöcskéket. A rovarok nem hiába növesztettek ekkora lábakat, a legtöbb simán átugrik a fejek fölött, és Ery most igazán hálás a dobótőreiért. A rovarok nem igazán kemény ellenfelek, a legtöbb az első sérülés után menekülőre fogja, amelyik meg nem, az is inkább a kártevésre koncentrál az ellentámadás helyett. Az igazi problémát a létszámuk jelenti: egyszerűen túl sokan vannak ahhoz, hogy effektíven fel lehessen tartani őket. Eiryn viszont kihasználja a lehetőséget, hogy nem konkrétan őket támadják a szöcskék, így gyorsan elmegy összevadászni a dobótőreit. Ekkor azonban a háttérből vakkantás hallatszik, majd hangos dobogások; másodpercek alatt látótávolságba ér a furcsa, rövidlábú, tündér méretek szerint óriási, szinte elefántméretű páncélozott kutya hátán lovagló rovarpáncélban feszítő tündér, akinek arcát sisak takarja el, és a nyomában érkező, hasonló páncélos tündérek.
- Ne féljetek, jó népek! Visszaverjük ezeket a rút ártó rovarokat! - hallatszik a női hang. Ery majdnem elkezdi a szemét forgatni.
~ Hol vannak a normális, fém páncélok és fegyverek?! ~ morog magában egy picit, de persze azért örül a segítségnek. Felrepül a kert fölé, onnan próbálja meg a dobótőreivel leszedni az átkozott kártevőket. Az újonnan jött segítség és a Bajnokok Ligája hősi cselekedetei gyorsan kisöpri a kertből a rovarokat (Ery fentről látja, ahogy Gerard ráugrik egy szöcske hátára és agyonnyomja), a Corgin lovagló hős pedig lepattan, leveszi a sisakját, szabaddá téve ragyogó búzaszőke haját. Aengus herceg a lándzsa egy intésével egy apró ciklonnal odébb taszítja az utolsó szöcskét, majd megáll a nő előtt.
- Bairbre kapitány, épp időben.
- Hercegem! -hajol meg a corgilovag. Ery teljes lelki nyugalommal vadássza össze a tőreit - immáron másodszor. Nem nagyon zavartatja magát a lovagok és hercegek és miegyebek miatt, csak azután csatlakozik a többiekhez, miután szépen letörölgette az összes dobótőréről a gusztustalan testnedveket. Bárcsak minden csetepaté, amibe belekeveredik ilyen nyugodalmas lenne!
- Aengus herceg, kik ezek? - néz körbe a bajnokokon a lovag.
- Vendégek, Bairbre. A királynő személyes vendégei.
- Óh, ez esetben üdvözöllek titeket. És köszönöm a bátor helytállásotokat, elhihetitek, hogy számos...-
Ekkor egy hatalmas, a corgi lépteinél jóval nagyobb puffanást hallotok és olyan porfelhő lep be titeket, amelynek másodpercek kellenek, hogy eltűnjön. Amikor meghallja a puffanást, ösztönösen újra előkapja a tőrét. Ahogy a porfelhő beburkolja őket, Ery azonnal le is tüdőz egy adag homokot. Köhögve emelkedik fel, hátha feljebb hamarabb tisztul a levegő, miközben hallja Lance szitkozódását. A porfelhő lassan felszáll, és a vámpír már előre fél, hogy milyen szörnnyel fogják szemközt talán magukat... Először csak egy hatalmas, elefántméretű árnyat lát, majd ahogy teljesen leülepszik a por, végre előtűnik a...
~...nyúl?! ~
Ery alig akar hinni a szemének, pedig így van: a legközelebbi, frissen művelt veteményesben kényelmesen terpeszkedik egy bolyhos farkú nyuszi, tapsifülekkel meg minden. Látszatra közönséges mezei nyúl, már persze a méretétől eltekintve, és vidáman rágcsálja a tündérek palántáit.
- Brighít emlékére... - sóhajt fel Aengus herceg. - Ez meg hogy került ide?
- Nem fontos, hercegem, én és Pofi elintézzük. - mondja Bairbre, mire a mellette lévő kutya is kihúzza magát, de a herceg megállítja.
- Csak óvatosan, kapitány. Ha rossz felé menekül ez a fenevad hatalmas pusztítást okozhat, emellett nem akarok ártani neki. Szerintem ő sem tudja hol van.
- Akkor mit tegyünk?
~ Sürgősen nevezzük át szerencsétlen Harci Ebet... ~ gondolja szarkasztikusan Eiryn, miközben a levegőből szemrevételezi a nyulat. Egyszerűen óriási! Már persze a mostani méreteihez képest. Óvatosan leereszkedik a többiek mellé, akik már javában tanakodnak azon, hogy mit is lehetne kezdeni a rágcsálóval. A kígyós lány egyszerűen fel akarja falatni a nyuszit a kis kedvencével, Lady Loreena pedig meg akarja lovagolni, és Gerard mézesmadzagot készít.
- És ha Lady Loreena kapná vissza a méretét? Ő tünde, ért az állatokhoz, nem? - veti fel Ery, kérdőn a hercegnéhez fordulva.
- Sajnos én nem értek annyira a külhoniakhoz, hogy visszaadjam az eredeti alakjukat. - csóválja meg a fejét a herceg a kígyós gondolatra.
- A csalogatás már jobb ötlet, de egy veteményeskert közepén ül, valami nagyon jónak kell lennie, hogy azért feladja.
- Azt hiszem erre meg van a válaszom. - szól közbe Bairbre. - De mit is akarnak tenni pontosan?
- Nos, tél úrnak bizonyára van rá pontos terve. - mondja Lady Loreena, majd Eryhez fordul.
- Szerencsére az állatok megértése nem tűnt el, de befolyásolni sajnos nem tudom őket...
A vámpír kissé elkedvetlenedve biccent. Nem igazán tudta, hogyan működik a tündék hatodik érzéke, de ezek szerint nem csak annyi lesz a dolog, hogy Lady Loreena megpaskolja a nyuszi fejt, az pedig jámboran elmegy, ahonnan jött. Ami viszont Gerardot illeti, úgy tűnik, most kezd belelendülni. Előrelép, miközben ravaszul mosolyogva egyik kezével eltakarja a bal szemét, ahogy félresuhintja a haját.
- Minden állatnak megvan a kedvenc étele. Ha rájövünk mi az, egy nagy adagot a orra elé lógatunk repülve. Elcsaljuk a kert végébe... vagy egy olyan helyre, ahol nem zavar, ha ficánkol. Ott aztán úgy foghatjuk meg, ahogy akarjuk...van egyáltalán vadvidékes része ennek a kertnek, ahova vihetjük?
Ery elnyomja a kuncogását. Persze a terv nem rossz, sőt, jó, de...
~ Ez az alak többet pózol, mint Diarmad... ~
- Akkor hát kövessenek kérem. Van egy vészfegyverem ilyen esetekre... - mondja Bairbre meglehetősen zavarban, ahogy visszamászik Pofira, majd pár cuppantással irányba állítja, a corgi pedig vidám faroklengetve ügetni kezd. A bajnokok pedig követik, ki lábon, ki szárnyon, mert mi mást tehetnének?

Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 2 oldal]

Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.