Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
Játékostárs kerestetik

Szer. Szept. 02, 2015 10:01 pm by Jerobeam

Ha valaki esetleg ismerkedésre, küzdőtéri párbajra vagy bármi egyébre tárat keresne, itt …

Comments: 60

Küldetés: "Ne legyenek más Isteneid..."

Szomb. Jún. 15, 2019 1:27 pm by Serene Nightbough

Veronia földjét az elmúlt években számos katasztrófa rázta meg. Először Abaddón égette …

Comments: 7

Nieles magánküldetések

Szer. Márc. 01, 2017 11:27 pm by Isidor Bose

A visszajelzések alapján ezeknek elég nagy sikere volt, szóval mostantól külön topicban …

Comments: 5


You are not connected. Please login or register

Azonnali játék: Geneológia

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1Azonnali játék: Geneológia Empty Azonnali játék: Geneológia on Csüt. Aug. 17, 2017 9:06 am

Jerobeam

Jerobeam
az Isten Lángja
az Isten Lángja
Mindenkinek van egy őse, aki valami csodás tettet hajtott végre. Minden nagy család számontartja a legendás hőst, aki a hírnevüket megalapozta és a nevünek dicsőséget szerzet. Akár igazak a mesék, akár nem, számos Szakadás-kora beli hősrege született, így minden bizonnyal a játékosok is bővelkednek bennük. Hogy-hogynem úgy hozza a sors, hogy lehetőségük van elmondani egy kíváncsi, ihletet kereső bárdnak, vagy egy kocsmatársaságnak, esetleg egy szédíteni való szépkisasszonynak.

Jutalom: 150 TP
Határidő: Aug. 25


_________________
"Én vagyok Abaddón, e földnek bírája. Az Úr megítélt titeket és konkolynak találtattatok. Negyven és még annyi napotok van, hogy bűnbánatot gyakoroljatok, utána az élő Isten szent tüzében vesztek el mindahányan. Ez volt az első és utolsó szózat, melyet hozzátok intéztem."
Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net

2Azonnali játék: Geneológia Empty Re: Azonnali játék: Geneológia on Kedd Aug. 22, 2017 7:21 pm

The Sins Are in Our Blood
[Zenei aláfestés: Godsmack - Livin' In Sin ]

"Hogy mi? Óh, Shadowbane? Hallottam már ezt a nevet. Mocskos kis undorító fattyak...hogy honnan jöttek? Honnan kéne tudnom? Csak azt tudom, hogy kerüld el őket, jó messzire, ha kedves az életed! Egyszer a családfő élve felkoncolt egy embert, mert véletlen megbámulta a feleségét..."
― Ulfric Roepke


  Lustán lógattam a lábamat, miközben a bárpulton üldögélve kóstolgattam a vérvörös bor zamatát. Undorító volt, határozottan nem az én ízlésem, de legalább bitang mód ütött, úgy hogy a harmadik korsó után eléggé jó kedvű voltam, és kivételesen nem csaptam le azt a hülye kis mamlaszt, aki fenn hangon hirdette, hogy a selfek mocskos, undorító teremtmények. Csak ráhagytam a dolgot, sőt, még helyeseltem is. Ölemben egy ősrégi könyv díszelgett, amelyet Elatha könyvtárában találtam, s ami után hosszú ideig kutakodtam. Miután az én drága Hoshekh barátomnak köszönhetően megtudtam, hogy még is, milyen családhoz tartozok, neki álltam ilyen témában kutakodni. Napok teltek el eredménytelen kereséssel, mire végül ráakadtam egy kötetre, amely a régi self családok vérvonalát tartotta számon, meglepő pontossággal. Innentől kezdve már könnyű szerrel megtaláltam a "Shadowbane" címmel ellátott művet. Hát, meg kell vallanom, arra azért nem számítottam, hogy egészen a Szakadásig nyúlik vissza a mi drága vérvonalunk - ha nem korábbra. Azon nem lepődtem meg, hogy nem éppen kedves szavakkal illették drága felmenőimet. Csak az utolsó négy generáció után hagyták el az általános gyűlölködést és nem jegyeztek fel a drága őseim kontójára semmi csúnyaságot. Vagy abbahagyták a mókát - amit erősen kétlek - vagy túl jól titkolták minden napi dolgaikat. A pletykák elhaltak, és a Shadowbane név tisztára lett mosva a közselfek fejében. Na de amiket előtte olvastam....
  A szomszédos asztalnál két elf versenyzett, hogy ki tud rémisztőbb meséket mesélni egymásnak. Óh, ártatlan kisgyerekek voltak ezek. Az rémisztő számukra, hogy az erdőben megtámadta őket valami tülkös izé? Jajj, aranyosak vagytok, de tényleg. Mondd csak, haver, találkoztál már Mélységivel? És a ruháját fegyvernek használó vámpírral? Találkoztál már egy élő és lélegző Finsterblunt-tal? Netán mosolygott rád őszinte mosolyával egy troll, miközben egy három méteres husángot lengetett feléd? Ébredtél már fel másnaposan Draci mellett? Nem, és ameddig ezeket át nem éled, nekem aztán ne menőzzél. Végül a két veszekedő kiegyezett egy döntetlenben - én meg ásítoztam erősen az unalmasabbnál unalmasabb sztorikat hallva - amikor végül felém fordultak és meglátták a könyvet. Megijedtem, hogy elf létükre a self könyvtárban dolgoznak és rájönnek, hogy én bizony eltulajdonítottam ezt a kötetet. Na jó, csak kölcsön vettem, határozatlan ideig. Máris sokkal jobban hangzik. Az egyik végül feltápászkodott a székéről - közben olyan erősen kilengett, mint csenevész csemete fa a tornádóban - és ingatag léptekkel közeledett felém. Bevérzett szem, taknyos orr, összegubancolt haj, résnyire tátott száj, benne sárga fogak, meg valami penetráns bűz - ez volt jellemző a drága közeledőre. Undorodva fintorogtam. Dracon öklendezett és nagyon csúnyán bámult a részegre, aki mindebből semmit sem vett észre.

- Héj, Te...ottyan-e. Ja, te, a szelfike...ah...a...a...mitis akartam énetet mondani? Öhm...köööönyv...
- Hú, öcsém, megfigyelőképességed egyszerűen lenyűgöző! Mondd csak, még mit veszel észre nálam?
- Te...beszélj velem nem ilyen hangnemben. Úgy nézejel ki...mint a tudod. A gyérbilkosok. Nem, vérgyilokok. Fa...szentségek az égben! Mitejet keresel Te itt?
- Nem túl sokat, csak költök. De szerintem egész szép summát fizetnének, ha eltennélek láb alól.
- Nyeeem...nyem. Nyem teszel ilyet. Te...cimbora. Mesélj nekünk! Ha rémisztőbb sztorit mesélődsz te nekünk, mint mi éltünk át...meghívlak egy... -ujjával mutogatni kezdett, majd bambán bámulta kezét, amin három feltartott ujjat számolt össze-...két sörtetet. Nem...eh, hány ujjam van nekem?
  A baj az, hogy még egy festő se tudta volna teljesen lefesteni azt az arckifejezést, ami eluralkodott rajtam. Homlokráncolás, szemöldök lebegtetés, szempilla rezegtetés, kesernyés vigyor, meg minden, amit el tudsz képzelni. Egy szó mint száz: teljes mértékben hülyének néztem a csávót. A haverja az asztalon dörömbölve követelte a sztorit, és a többiek is érdeklődve fordultak felém, a könyvet bámulva. Mi anyátok? Nem vagyok én a dadusotok, hogy esti mesét olvassak fel, rohadjatok már meg! A trubadúrok és vándorzenészek is elkussoltak - végre valahára, kezdett istentelenül idegesíteni a vinnyogásuk - és egy jó történet reményében húzódtak közelebb. Mire kettőt pislogtam, már az összes vendég engem ült körbe. Oooo....baszki. Kiéhezett tekintetek, sörtől és bortól bűzlő leheletek. Nem egy szívderítő látvány. Dracon, hogy jó példát mutasson, leült velem szemben hátsó lábaira és a farkát csóválta. Áruló mocsok!!
- Hát, na jó, nagyon meggyőztetek -vetettem egy félreérthetetlen pillantást az egyik tagra, akinek a kezében egy szögecses bunkósbot pihent. KI AZ A HÜLYE, AKI ILYENNEL JÖN KOCSMÁZNI??!! - Hol is kezdjem a történetemet?
 Megköszörültem a torkomat, és legurítottam a bor maradékát. Poshadt íze volt és majdnem elhánytam magam tőle, de hősiesen kitartottam. Aztán felcsaptam a könyvet a legelső oldalon, ami Thorne Shadowbane "hőstetteit" ecsetelte meglepő részletességgel, és még szépen illusztrálva is. Vér, belsőségek, meg ilyenek. Még jó, hogy szagot nem mellékeltek mellé.
- Egyszer volt, hol nem volt, a Nyugati-tengeren is túl...satöbbi, satöbbi. Szóval, a történetem évszázadokra nyúlik vissza, Veronia történetének legsötétebb időszakára, a Szakadás utáni első évekre. Nem tartok nektek történelem leckét, hogy mik is történtek ott akkor. A történetem csak Thorne hőstetteinek egyikét fogja bemutatni. Pelenkákat készenlétbe, gyerekek takarodó! Sírni ér, szörnyülködni ér, megszakítani nem ér! Nah, nézzük csak...


  A szél erősen cibálta Thorne ruháját, miközben a véres mezőn gázolt át. Az Ítélet teljes erejével tombolt, és mindenki teljesen be volt rezelve tőle. Olyan szörnyűségekre sütött le az átkozott Nap fénye, amiket jobb nem is visszaidézni. Ő, mint ha egy rémálomból ragadták volna ki, teljes közönnyel és unalommal rugdosott félre egy-két fejet, vagy kart, ami az útjába került. Csúnya mészárlás történt itt. Az emberek a most már csak sötét elfekként nevezett elkorcsosult elfekkel csaptak össze, akik között alig akadt egy-két átkozott ember - unalmasabb nevükön vámpír. Az Átkosok néha napján összefogtak, hogy közösen vészeljék át a viharokat, de leginkább ők is igyekeztek kerülni egymást. A férfi megrázta a köpenyét, aminek hatására belsőség darabok fröcskölődtek szerte szét. Végül megérkezett a céljához.
  Egy fiatal ember feküdt előtte a földön, egy hatalmas lándzsa szegezte őt oda, amely átjárta a combját. Valószínűleg nem él már sokáig, de elég ideig ahhoz, hogy a szadista kiélvezhesse morbid vágyait rajta. Én csak álltam a férfi mögött, tőle vagy húsz lábnyira, és legszívesebben a fejemet elfordítottam volna. De nem tehettem meg. Ennek a förmedvénynek a szolgálatában álltam, a Szakadás kezdete óta, amikor kivégezte a családomat, és magához láncolt. Azóta pár év eltelt, de még semmi esélyét nem láttam annak, hogy megszabadulhatnék tőle. Egyetlen megmaradt lányom az otthonában nevelkedett, szintúgy szadista felesége irányítása alatt. Ha bármit is teszek, őt is kinyírják. Aranyos egy család volt... Thorne egy hosszú, cizellált markolatú kést húzott elő az övéből, amelyet leginkább mások megnyúzására használt. Megremegve emlékeztem vissza a látványra, amikor lenyúzza ellenfeleit...és még jobban remegtem, amikor visszaemlékeztem, hogy ezekből szép kis köpenyeket és ruhákat "varr" magának. Gyűjtötte a trófeákat, de már nem elégedett meg akárkivel. Neki olyanok kellettek, akik vagy varázshasználók, vagy van valami csinos kis tetoválásuk. Ez a férfi egy arkán mágus volt, szegény szerencsétlennek volt olyan balszerencséje, hogy túlélte a mészárlást, és a társai - a megmaradt emberek megtört százada - magára hagyta, jogosan híve azt, hogy meghalt.

- Sebastien. Gyere csak közelebb! Gyere, gyere, nem kell félni!
  A francokat nem kell félni, de gazdám parancsának engedelmeskedve közelebb léptem a férfihoz, akinek az arcát eddig nem láttam. Most, hogy közelebbről is tanulmányozhattam, megláttam összetört arcát, amit számtalan friss zúzódás díszített, fejének jobb oldala teljes mértékben be volt dagadva, mellkasán ezernyi apró kis penge által hagyott seb éktelenkedett. Azonban, akármennyire is eltorzult az arca, felismertem. Hangosan kaptam a levegőt. Devon, az a mocsok, aki egyszer megerőszakolta a lányomat, mert úgy érezte, hogy megteheti. Az Ítélet teljes erejével tombolt, az első nap volt és mindenhol anarchia uralkodott el. Kegyetlen időszak, amely még mindig alig csillapodott valamit. Balszerencséjére hamarabb értem haza, mint amire Ő számított volna és menekülnie kellett, mielőtt teljesen kiélvezte volna a helyzetet. A lányom számára azonban ez is késő volt. Később meg ez a hülye állat nyírta ki őt, és csak a húgát hagyta életben, aki már a 16. életéve felé közeledett és legnagyobb balszerencséjére nagyon is csinos volt.
- Régóta vártad már ezt a pillanatot, nem? Hogy bosszút állhass drága lányodon. Tessék, itt a tőröm. Bosszuld csak meg őt!
  Felém nyújtotta a díszes markolatú pengét. Remegett a kezem, nem mertem elvenni azt, de végül a kezembe nyomta és leguggolt Devon mellé. Szeme végig engem fürkészett, tudta, hogy milyen gondolatok cikáznak a fejemben. Mit bosszuljak meg? Azt, hogy megerőszakolták őt, vagy azt, hogy megölték? Ez a mocsok tudta, ezért fogalmazott így.
- Na, mire vársz? Gyerünk, sújts le! Óh, hogy szenvedett az a szegény lány, amikor belé hatolt a... Na, válassz, mi hatolt belé? Ennek a csökevénynek az alul méretezett farka? -a mondata végén az említett testrészre sújtott le összeszorított ököllel, amitől Devon hangosan felnyögött - ...vagy pedig az én pengém? Mindegyik eléggé fájdalmas lehetett. Mire mondjuk végeztem vele, már amúgy is megtört volt, szóval, lényegében, én csak megváltottam őt, nem? Ebben hisztek, Ti hülye emberek, nem igaz? Megváltásban! Hogy majd az Úr kegyelmet gyakorol felettetek!
  Mániákus kacajjal dobta ég felé a kezeit, hevesen mutogatva a szürke fellegek burkolta égbolt felé. Hangjában őrület csengett.
- Háh, azt hiszed, hogy törődik veletek? Akkor ez, még is mi?! Az Átok? Egy büntetés? Még is, mire fel? Óh, hát nem volt neki elég az Özönvíz? Nem volt elég neki Szodoma és Gomora? Nem volt elég neki, hogy egy csóri hülye apucikával felakarta áldoztatni a saját gyerekét? A büntetés, amit a Nílus-völgyére rótt ki? Azt hiszed, hogy törődik veletek, emberekkel? Csak csótányok vagytok a számára! Nézd, ott, három mérfölddel arrébb, a dombon. A saját emberei feszítették keresztre a jóságos papot, aki ki mert állni egy szegény elf fiú mellett, akinek ekkorra már eltörték a lábát. Halálra kövezték őt. Nem ismerős büntetés ez számodra? Te, aki a Bibliát bújtad, tudod, hogy a Ti hőseitek ilyet is tettek. Háh...na gyerünk. Sújts le a bűnösre. Most a Te kezedben van az ítélet! SÚJT MÁR LE! GYERÜNK! TEDD MEG!
  Visította az állat, és mellkasán szétbontotta az ingét, fedetlenül hagyva azt. Devon arcán lévő számtalan seb egyikébe mártotta az ujját, és egy keresztet rajzolt vele mellkasa bal oldalára. Aztán ledőlt az erőszaktevő arkán mágus mellé és vígan fütyörészni kezdett.
- Na mondjuk azt ne felejtsük el, hogy ha engem megölsz, akkor a másik lányod is meghal. De csak azután, hogy az összes elf és sötét elf kiélvezte magát rajta. Elég jó az alakja...és vehemens természetű. Sokáig fog küzdeni, ami csak még jobban feltüzeli a drága barátaim vágyait. Óh, talán...talán még két napot is ki fog bírni. De ez a Te döntésed. Végül is, mi értelme életben hagyni a kis drága Caroline-det? Ha van egy kis vér a töködben, akkor engem nyírsz ki, aztán Devon-t is. Talán még meg is mentheted a lányodat. Elmész a házamhoz, kinyírod a feleségemet, és a két fiamat, aztán elszöktök...Van esélye.
  Remegve álltam a két férfi teste felett. Az egyik szemében rémület, a másikban őrültség. Kezemben lévő tőrt hol az egyik, hol a másik férfi felé fordítottam. Aztán lesújtottam...Devon-ra. Thorne vidáman pattant fel a helyéről, hogy vissza vegye a tőrét, aztán arcomba öklözött, amitől két métert zuhantam hátra.
- Te komolyan elgondolkoztál azon, hogy ellenem fordítsd a tőrömet?! Elgondolkoztál rajta, ne hazudj! Láttam a szemedben. Meg vagy két percig hezitáltál. Tudod, hogy ez mit jelent....
  Hangosan szipogva feküdtem a hátamon, mozdulni se mertem. Felettem keselyűk és egyéb förtelmes ragadozók repdestek, farkasok vonyítottak a távolban, sakálok acsarogtak alig egy mérföldre tőlünk. Nehéz léptekkel közeledett felém Thorne és egy mozdulattal letépte rólam az inget. Az alig behegedt sebek még mindig viszkettek. Sebek...helyek, ahol lenyúzta a bőrömet és bekente valami szarral, amitől nehezebben gyógyultak, de nem fertőződtek el. Szeretett kínozni. Utáltam őt! Gyűlöltem őt! De gyenge voltam és tehetetlen. Nem adtam ki egy hangot sem, amikor újabb szeletett nyesett ki a bőrömből. Szerette, ha üvöltök. Nem adom meg neki ezt az élvezetet.
   Miután velem végzett, Devon bőrtelenítését kezdte meg. Nem bírtam nézni, ahogy precíz bemetszéseket ejt. A technikája javult az elmúlt hónapokban, és most már úgy szedte le a bőrt egy emberről, mint ha egész életében ezt csinálta volna. A közelben lévő többi tetem között matatott, majd végül felém fordult, arcán gyermeteg mosollyal, amitől kirázott a hideg. Devon arcáról lenyesett bőrt tartotta a kezében. A szemgolyóit pár kitört csontdarabbal ékelte a bőrön maradt lyukba, száját úgy rögzítette, mint ha az mosolyogna. Borzasztó látvány volt.

- Tudod, hogy mi lesz belőle? Jajj, ne tettesd, hogy nem tudod. Devon bőrével meg lesz az új köpönyeg...Kicsi lesz, pont illeni fog a lányodra. És képzeld, kap tőlem egy babát is ajándékba! Hisz most fogja megélni a tizennyolcadik születésnapját, nem? Kap tőlem egy Devon-babát! Jajj...de cuki lesz!
  Tapsikolt, mint egy gyerek, aki valami nagyon jó játékot talált ki. Nem félek bevallani, hogy nem csak a vér volt az egyetlen forró nedvesség, ami elhagyta a testemet, és a nadrágom elején egy tócsa kezdett el éktelenkedni. Nem tudom, hogy honnan jöttek ezek az átkozott Shadowbane-k, de az biztos, hogy Csapások. Csapások egész Veronia-ra. És én kikaptam magamnak a legőrültebbet....Isten kegyelmezzen nekünk, mert Ő biztos, hogy nem fog!


  Hangosan csaptam be a könyvet a történet végével, amire mindenki össze rezzent. Egy nő menet közben elájult, valaki hangosan dobta ki a taccsot a háttérben, a többiek annyira a történetre fókuszáltak, hogy észre se vették, mikor csöppentek vissza a valóságba. Most mindeni rémülten pislogott körbe, mint ha azt várnák, hogy valaki elkezdi az arcukat elmetélni. Aztán engem bámultak gyanakodva. Végül a kocsmáros állt fel a kis sámlijáról.
- Ki a franc vagy Te, hogy ilyen könyveket olvasol?
- Óh, hadd mutatkozzak be. A nevem Crispin...-kis hatásszünet, majd:-...Shadowbane.
  Az elkövetkezendő tíz percet vad meneküléssel töltöttem, ahogy a kocsma egész társasága egyszerre akart nekem esni. Ki hitte volna, hogy ennyire berezelnek egy névtől. Hülye dolog ez a családfa kutatás! Most is csak bajba kevert engem. Dracon hangosan vijjogva repült előttem vagy húsz yardnyira. Ő is észrevette, hogy itt bizony nem maradhatunk tovább...


_________________
Azonnali játék: Geneológia Fzb676
"Ki vagy te valójában a sok szöveg mögött, Cynewulf?"
- Armin Fairlight herceg

" You know the guy, the batshit loose one, thinkin’ two guys livin’ in his head. Good homie, just crazy and drunk most of the time. "
- Random nigga from the ghetto to Det. Christine Dalgarde

Cynewulf "Soberisthenewugly" Longtalk
- Szép kis megnevezés ala Darr
Felhasználó profiljának megtekintése

3Azonnali játék: Geneológia Empty Re: Azonnali játék: Geneológia on Szer. Aug. 23, 2017 10:35 pm

Azonnali játék: Geneológia Muzani11 - It is written in the Bible that the nephilim are the sons and daughters of angels who lay with the daughters of men. It is also a fact that great heroes arose from the halflings, as there are few who can measure up to their power and pride.
Ada was sitting in front of the bard, a female elf in her early thirties with a fox-like face, that tried to rally her into coming up with some kind of heroic story of her own. She was more than sure, that the bard wished to double it and sell for some good bills of exchange, as her nephilim instincts never failed her in the department of money.
- Oh, great Warrior, let us hear Your stories! - the bard went on.
- Yeah! Let us hear! - cheered the crowd.
- Prophet, be kind and tell us, where does all this greatness come from? - the bard asked.
- From Eloheinu. - Ada replied.
- And your powers? Do you know the angel that you come from, Your ancestry?
- Yes.
Indeed she knew. However, she still wasn’t sure how she got into this situation in the first place. She is neutral to people’s outbursts of affection or complaints. Listens to them equally and has no trouble to take action or simply walk away. This time, after coming back from a hunt of half-dead beings on her way back to the Cathedral, the whole village gathered around and they all wanted to celebrate and enjoy the aftermath of the threat, now without a reason to be scared. Many prayed and many praised her name and even God. Ada liked their spirits, but wouldn’t care to stay. The words of the bard... they were the ones that made her wonder and linger. This elvish poet, she talked about Christian ideas as if it were a tale, a myth. It was an absurd situation, as for humans and half-angels, the elvish folk’s existence was something that wouldn’t make sense. They were never named in the Bible, not even a remark, and yet they existed. Even now they were gathering around her with their wild, beautiful smiles and pointy ears, so curious about the weirdo, who she was in their eyes.
The absurdity of the situation made her think about things she left untouched in her mind for so long. About her role in this world, her allies and enemies, and about Angels, the Fallen, the Beasts... Because one thing was sure: Azrael, the last Angel who walked Veronia is now a Beast. Just because, as He has told to her and Loreena, didn’t abide to God’s calling to return to Him, and wanted to stay and help humanity. But she, Andromeda, has no memory or idea, nor stories were told to her about the way the Angels left this world, and how the Beasts have become. She has so many memories and her people so many lively stories about all that had been, but none really describes the Angels ascendance to the Heavens. Did all of them return? Now she knows that the answer is no. Were more of those who stayed against God’s will? And more importantly: would it change anything if she knew what happened to them?
- Andromeda...Nephilim Andromeda... - the bard, she wouldn’t give up. And the nephilim would stop her thoughts and lift her head to take a look around. All of the villagers sat in quiet and waited. - Would You maybe tell us about your ancestor, the angel?
Andromeda realized with a speck of horror in the back of her mind, that there is no good reason for her not to talk. She didn’t like describing ideas, as she felt that words usually fall short for such a quest. But she was curious, observant and liked to share, too. Telling the tale of an old memory was no problem for her. Within all those dreams and her own memories, all the nephilim carried memories of their angelic ancestor. She just had to close her gold-yellow eyes and let the patches of remembrance surface.
- Abathar Muzania was Its name. - she starts and even the children that were hustling behind her back to claim a feather, stopped and listened. Only if the bard would be so patient:
- It...? - she raised her eyebrow, and wasn’t alone with it.
- Angels don’t have gender, we were nor male or female. Life on this land and time made the difference, that some of us became more like men and the others more like women.
Andromeda talks in her girly, but low and calming voice in a slow pace, her face looks like as if she was dreaming.
- It is the Angel of the North Star – she goes on -  and my people would honor It as the weigher of the soul of the deceased. But it is not Its work, as only God can tell souls apart, but it was Its power…
Opens her eyes and looks around.
- …To read the soul, the greatest strengths of Its enemies and then mirror them against them.
She seems to be done, quite satisfied of her description, but the villagers look a bit dazzled.
- Like... – The bard tries her best to figure out what they have just heard. Although she has the feeling, she got a lot, in actuality there is nothing in her hands that could be turned into a rhyme and sang around the Elvish forest. - Like...can you describe one case?
Ada remains silent.
- Who did she... I mean It fight?
- Demons and Beasts.
- Woooow. - the audience catches up finally.
- Like the demons that humans turn into? - asks the bard, holding down the topic with great professionality.
Ada closes her eyes for a second, her facial features relaxed and yet tense like if she was in a vivid dream. After a few moments she answers:
- No. The demons were like Angels... from the same material, but not from God. Just as big as Angels.
- Angels were big? - interrupts a man, that is quite the size himself. Ada understands why the question is kind of important to him.
- Yes. Like giants.
The man has no more questions.
- One time there was a demon of the sea. - Ada goes on, wrinkling her eyebrows and nose in a cat-like manner, as a sign of her great effort to look back and realize the details of that event, that took place hundreds and hundreds of years ago, long before their time. - The waves were listening to his word and he could open up the deep. My people believe nor the giant bird-like Ziz or the Leviathan, demons themselves, could do anything about it. He was trapped in a pillar of holy water, since the times of Moshe, until one day, the Moon lifted that water and the sea dried up for three days. It was that time that this demon escaped.
And thats when she understood... The Moon, Yaerach. That demon that called himself Abezeth and claimed himself to be once and Angel with all the proportions of a Fallen. Why would the Angel of the Moon help him escape? Could it be... could it be that all the Fallen were once Angels?
No. It’s impossible.
- Nephilim Andromeda?
Ada gets out of her head once again. She is determined to know. One of the questions of her life, the answer yet hidden from her, but she didn’t leave her home for nothing. She has to know. And the halfling, that wouldn’t speak, now talks with great voice and sharpness. The sooner she satisfies them, the sooner she can leave.
- The demon escaped. - helps out the bard eagerly.
- Yes. But not for long. He threatened the men living by the side of the sea, so no fish came to their nets and they became poor and died or starvation turned their minds and they turned against each other and eat each others flesh. The rest of them went deeper in land and created poverty by numbers. Something had to be done and mankind turned to Angels. We didn’t like people, never did. They are weak in will and greedy at heart - Ada goes on, stating the feelings of a creature that probably doesn’t exist no more in the form she remembers It, the form It remembers Itself. Could it be? No. It’s impossible - And so Muzania, my ancestor, would go and meet the demon in the middle of the sea. The demon laughed at Muzania, because the waves was his domain, but he was trapped once by it, so he tried to be quick, sending the waves against the angel. But Muzania couldn’t be harmed by him, because It was a mirror. The moment It saw him, It weighed his soul and knew about his sins and weaknesses and strengths... I...I don’t remember what it was.
Andromeda’s breathing quickens, but now caught up in the middle of this stream of memories, she couldn’t stop, even if she wanted. And so she went on speaking, while her audience held their own breaths and the bard absorbed every momentum, every word.
- The demon of the sea attacked but the waves would listen to Muzania instead of the demon, as the demon was not worthy to command over the creation of Adonai, God of all that exists. And It told the salty water to fill up every hole of the body of Its enemy. The demon tried to summon hell upon the angel in form of fiery balls that were bigger than your houses. It had no effect, as the water shielded the body of his fighter. In the end, the demon suffocated and died at the hands and weapons of Muzania, who placed the lifeless body where it had laid before its awakening, under the pillar of water for so many decades, and It chained him to the bottom with holy chains, so if the Moon ever pulls up the body of water, the demon won’t be able to escape again.
No curiosity was left unsatisfied that afternoon apart of her own. Questions arose in her mind among the pictures that made no sense without knowing, and oh, Eloheinu, did they burn.
Azonnali játék: Geneológia Demon11


_________________
“The timeless in you is aware of life's timelessness. And knows that yesterday is but today's memory and tomorrow is today's dream.”
Felhasználó profiljának megtekintése

4Azonnali játék: Geneológia Empty Re: Azonnali játék: Geneológia on Szomb. Aug. 26, 2017 1:03 am

Gerard D. Lawrenz

Gerard D. Lawrenz
Szemfényvesztő
Szemfényvesztő
A Szakadás bús folyamában, a reménynek volt egy neve. Ez a név nem más, mint a Lawrenz! A legendás hős, Gedeon Lawrenz. Az ereje száz jól megtermett katonáéval ért fel. Azt mondják, a csatakiálltása hegyeket rengetett meg. Hogy a pajzsát egyetlen egy ellenfél sem volt képes valaha is megkarcolni. Az egyik utolsó, aki élő sárkányt is látott. Ő volt...

- ...az én ük-ük-ük-ük-ük-ük-ük-üknagyapám! – húzta ki magát, miközben egyik kezével az asztalra csapott.
- Jaj, ne szédíts már. Sárkányok nem is léteznek.
- Nem számoltad el egy kcisit az „ük”-ökét? – vakarta a fejét, miközben a sörét kortyolgatta.
- Igazat mondok! Gedeon Lawrenz igenis létezett.
- Ja persze, itt ül előttem. Lord...Gedeon... – takarta el egyik kezével a száját, mert már könnyezett a nevetés elfojtásától.
- Marha vicces. Hallgassatok inkább, mert olyat mesélek nektek, hogy utána tátva marad a szátok.

Egy békés városban bukkant fel először. Az Átok akkor kezdte el éreztetni a hatását. Az emberek mindenütt rettegtek a vámpíroktól, démonoktól. A törvények megszűntek, a káosz és a viszály uralta az egész világot. Az erősebb elvette, ami akart, a gyenge nem tehetett mást, mint tűrni...
- Ugyan már Ger, tiszta kamu az egész!
- Arcod befogod, hallgatod.
...egyik éjszaka történt, egy vén iparos házában. A ház ura egyik pillanatról a másikra összeesett, beszélni is alig tudott, úgy hasogatott a feje. Amint ágyba fektették ki is derült, lázas. Azonnal orvosra volt szüksége, ezért a legidősebb lánya elindult egymaga. Este volt már, talán éjfél is elmúlt, csak a baglyok huhogását lehetett hallani a kivilágítatlan utcákon. A nő halálra rémült arccal futott, ahogy csak a lába bírta, mielőtt észrevették volna az éjszaka vadászai. De túl késő volt. Érezte magán a figyelő szemek éles visítását, lépteinek visszhangjai valójában a vámpírok halk lábai voltak, akik árnyékaként követték ők...
- Azt ugye tudod, hogy egy vámpír sem tud lopakodni...?
...akkor még nem is hordtak páncélt, ami lassította volna őket. Mielőtt megfordulhatott volna, már ott termett mögötte egy vérszínű, hosszú körmeit a nyakába mélyesztve. Hátracsavarta a kezét, majd odahajolt hozzá és fenyegetően kezdett a fülébe sziszegni. szerencsétlen nő sikítani sem mert, becsukta a szemét...és akkor tűnt fel ő! A ház tetején várakozott, mikor mutatja meg magát a bestia. Egy ugrással ott termett mellette, kardot rántott és a lány arca mellett egyenesen a vámpír szemébe döfött.
Két másik vérszívó rohant ki a sikátorok közül, minkettőnél tőr volt, az egyik el is hajította. Gedeon oda se pillantott, csak megragadta előző áldozatát és maga elé rántotta élő pajzsnak. A harmadik vámpír kése úgyanúgy beleszaladt, mielőtt rájuk hajította volna a halálra szurkált áldozatot.

- Ugyan már, honnan tudta volna, merről érkezik a dobótőr?
A legenda szerint volt neki egy kiélesedett hatodik érzéke, mely figyelmeztette őt minden közelgő veszélyre...s mielőtt a vámpírok egy szót szólhattak volna, a kardjával egyszerre vágta le mindkettejük fejét.
A halálra rémült nő elképedve nézett fel megmentőjére. Szerelem volt első látásra. Gedeon olyan volt, mint a mesebeli herceg: magas, szikár és a ruháját szétfeszítették az izmok.
- Szép esténk van, nem.
S amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozott is.
- Francba, pedig már azt hittem kezd érdekes lenni.
Gedeon Lawrenz a város főtornya felé vette az irányt. A földesurat évek óta nem látta senki. A család mindig is rideg, visszahúzódó természetű volt, s a nép félelmeit az akkoriban különös szokások is egyre csak növelték. Akkortájt kezdtek el felbukkanni a démonok és az előholtak, ezért a legtöbb sírt föld helyett sok mázsányi kővel és sziklával fedték be, hogyha újjá is élednek, ne tudjanak kijönni onnan. Az emberek féltek. A félelmük pedig néhol jogos is volt.
Ezen helyek egyike volt az a kis város is. A földesúr feleségéről semmit sem lehetett tudni, de annyi bizonyos, hogy vámpír lehetett, ha a fiuk is vámpírnak született. Ő volt az, aki hónapokkal ezelőtt mindenféle furcsa szerzetet hívott a városba, nem volt kétséges, hogy az átkosokkal cimborázik...

- Ugye tudod, hogy ezt elég fura tőled hallani...
- Ne szakíts félbe!
Gedeon Lawrenz halk szellő módjára suhant át a kastély falainál...igen, egy kastély volt a városban, annak idején elég sok várost építettek uradalmak köré. A vár körül még vizesárok is volt, de Gedeon úgy úszott keresztül rajta, hogy egy fodor nem látszott a felszínén. Sötét árnyként mászott fel a kastély legmagasabb tornyába. Bár kötele nem volt, ez sem állíthatta meg! A kövek közti résekbe kapaszkodott, úgy mászott fel egészen a vártorony tetejéig. Nem volt nála más, csak a kardja, és egy nyaklánc, amit az anyjától kapott.
A toronyba érve azonnal két vámpír fogadta, akik éppen a csillagos éjszakában meregtek, vagy talán csak őrködtek, ki tudja? A meglepetés ereje azonban vele volt, nem kellett egy fél pillanat, s mindkettő holtan feküdt előtte. Suhanó árnyként haladt a folyosón, mire elérte az uraságnak a szobáját...

- Jaj, ne már, úgyis tudjuk mi fog történni: beront a szobába, ott nem talál senkit, mire flekiált, hogy „Jaj ne!”...
- Basszus ne, elrontod a történetet!
- ...aztán betoppannak a vámpírok, mintha egész este csak rá vártak volna, de ő hirtelen felugrik a levegőbe, landol az többiek között, miközben már vagy százszor megölhették volna, aztán megint csinálja a kamu-hatodik-érzékes ökörségét.
- Hallgass már el!
- Csak nyögd már ki, mi lesz a vége.
...ott állt, a lemészárolt ellenségek között, harci láztól túlfűtött arccal. Már csak ő, és az ifjú földesúr maradtak.
- Dobd el a fegyvert, vagy megölöm ezt a nőt! ordította halálra rémülve, miközben a karját egyre csak a korábban látott lány nyakára szorította.
- Várj egy kicsit, hogy kerül oda a csaj?
- Csönd legyen már!
Gedeon Lawrenz nem tudott mit tenni, eldobta akardját. A vámpír ekkor teljes erejéből nekirontott. Gedeon nem csinált semmit, csak várt. Aztán az utolsó pillanatban benyúlt az inge alá, előrántotta a családjától kapott nyakálncot, és átdöfte a vámpír torkán. Azóta minden városban ismerték a nevét, ahol valaha is mertek a sötétség szülöttei garázgálkodni.


***

- Hát ez borzalmas volt.
- Igazat mondok! Gedeon Lawrenz létezett!
- Ja persze, az én ük-ük-ük-üknagyanyám meg tündekirálynő volt. – kortyolt nagyot a sörébe nevetve.
- Lia, te szokatlanul csendes vagy. Te meg tudod mondani, hogy igazat beszélt e, nem?
Az amulett démona egy pillanatig hallgatott.
- Nos...nem igazán látom, hogy hazugságra, vagy igazmondásra gondolna. Nem gondol egyikre se...szóval ki tudja. – nyújtotta ki a nyelvét az illúziója.

Felhasználó profiljának megtekintése

5Azonnali játék: Geneológia Empty Re: Azonnali játék: Geneológia on Szomb. Aug. 26, 2017 9:05 pm

Gloria

Gloria
Klerikus
Klerikus
A tűz narancssárgán ropogott a kandallóban, kellemes félhomályba vonva a nappalit. Zephyrantesben ritkán volt kemény a tél, a Természet valamilyen sajátos gondolkodással megóvta őket a fagyhaláltól, de idén kivételesen ropogó hóval örvendeztette meg a tündéket, első sorban a gyerekeket, akik ádáz hócsatát vívtak egymás ellen, hó házakat építettek és hótündéket, majd fáradtan a csípős időtől kipirultan estek haza sötétedéskor, ami bizony ilyenkor hamar eljött.
Lory és Alan zoknijai a kandalló fölött száradtak. A két gyerek hatalmas szemekkel feküdt az elé kiterített gyapjas birkabőr szőnyegen.
- De még nem akarunk aludni!
- Így van, még nincs is késő, csak túl hosszú télen a sötétség te mondta apaaaaaaaa!
Seamus Wildwind mosolyogva ráncolta a homlokát, de a gyerekeknek igaza volt. Ez egyike volt a leghosszabb éjszakáknak, és tényleg nem lett volna szép tőle, ha már délután négykor ágyba parancsolja őket.
- Jól van, akkor elmondok nektek egy történetet…
- Mesét? Melyik mesét? Amiben az óriás van? - kérdezte Alan lelkesen, mint mindig, mikor kiderült, hogy valami mese fog következni.
- Én olyat szeretnék, amiben nagy harcosok vannak! - vágta rá Lory is.
- Harcosok… Óriások… Tudjátok mit? Inkább mesélek nektek az egyik ősötökről, akitől minden Wildwind származik.

A hajó egyszercsak megállt. A tenger ringása, a szelek suhogása az elmúlt hónapok mindennapos részévé vált, mint a lélegzés, vagy az evés. Shiodachan már nem számolta a tengeren töltött napokat, nem is tudta volna, hiszen potyautasként az első időket a raktér sötétjében bújkálva töltötte, a második felét pedig az árbóchoz kötözve.
- FÖLD! Föld a láthatáron!
A tündék üdvrivalgásban törtek ki, és még a fiú sem tudta megállni, hogy ne mosolyodjon el. Erőlködve oldalra fordította a fejét, hogy ő is láthassa a köves partokat, és a végtelenbe nyúló erdőket. Sírt mikor búcsút mondott Eyrie smaragd szigetének, és abban reménykedett, hogy az új földet is könnyekkel köszöntheti, de a messzi fák magasak voltak, sötétek és idegenek.
Az övék volt az első hajó, amit a partra vonszoltak, tekintve, hogy ez volt a tündék koronahercegének Nuada-nak a zászlóshajója.
- Nem gondoltad volna, hogy élve meglátod az új hazát mi?! - nevetett rá az egyik katona a kikötözött Shiodachanra. Az szeretett volna válaszolna, de a torka teljesen ki volt száradva, az ajkai már régen kicserepesedtek, mert éppen csak annyi édesvizet pazaroltak rá, hogy életben maradjon. - Ne félj fiú, mi sem hittük, hogy eljön ez a nap, de a természet erői és a végtelen tenger kegyes volt hozzánk.
A katona egy kést vett elő és elvágta a fiú köteleit. A tünde térdre esett, de összeszorította a száját, és felállt. Remegett és gyenge volt, de egyenes derékkal nézett szembe a katonával.
- Bátor vagy fiú, azt meg kell hagyni. Na gyere, lent a vezetők döntenek a további sorsodról.
Azzal maga előtt terelgetve, lelökdöste a fiút a hajóról. Mikor végül a mezítelen lába szilárd követ ért szinte hiányzott neki a hullámok ringása.
- És a holmim? - szólt vissza rekedt hangon a katonának.
- Annak búcsút mondhatsz. Semmid nincs, csak, ami rajtad van, és mindened lesz, amit kivívsz magadnak, hiszen ez az új haza ígérete.
Siodachan sejtette, hogy akárhogy erősködhet, már nem láthatja viszont a zsákot, amibe belepakolta a váltásruháit, az anyja néhány bronzékszerét, sem pedig a lepréselt négylevelű lóherét, amit Aislin adott neki könnyes szemmel, mielőtt férjhez adták volna. Az első és az utolsó ajándéka volt a lánytól, aki a legfőbb oka volt annak, hogy nem akart otthon maradni. Néha eljátszott a gondolattal, hogy nevet szerez magának és hősként tér haza… De nagyobbnak látta az esélyét, hogy az Újvilág szörnyei felfalják, vagy végleg elvész a sötét erdőkben.
Talán jobb is így. Névtelenül, tisztalappal… Talán kiderül, mennyit is érek. - gondolta magában, majd ő is csatlakozott a felsorakozott katonákhoz. Nuada koronaherceg… Nem. Az új földeken már ő volt VI. Nuada király, a Félelmet nem ismerő, aki átkelt a nagy tengeren az emberekkel, egy magasabb sziklán állt, úgy tekintett végig az öt hajónyi katonáján, férfiakon és nőkön vegyesen, akik követték őt az ismeretlenbe. Siodachan agyáig nem jutott el a hangzatos szónoklat, amit hozzájuk intézett, jobban lefoglalta, hogy ne ájuljon el az éhségtől és a fáradtságtól. Mikor feleszmélt, egy nála fél fejjel magasabb, lánghajú tünde nő állt előtte.
- Te vagy a potyautas?
- Siodachan vagyok, igazán örvendek. És… Igen.
A nő leplezetlenül nézett végig rajta.
- Nem vagy katona.
- Ők is ezt mondták, amikor tisztességes módon nem engedtek fel a hajóra.
- És annyira jönni akartál hódítani, hogy felszöktél? - a fiú bólintott, bár ő másképp fogalmazott volna, ez volt a lényeg. - Hát akkor mihez értesz?
- Értem a fák madarainak nyelvét, és ismerek minden füvet és fát.
- Druida vagy?
- Nem… Csak természetjáró.
- Magyarán nem vagy jó egyáltalán semmire. - horkantott fel a nő. - És ha ideáig eljutottál még haleledelnek sem… Miért mindig én vagyok ilyen szerencsétlen?!
Siodachan pislogott két nagyot.
- Miben vagy szerencsétlen?
- Az én csapatomhoz osztottak be, hogy találjak neked feladatot. Mi leszünk az elsők, akik behatolnak ebbe az erdőbe, a felderítőcsapat. Úgyhogy ajánlom, hogy kezdj el összebarátkozni a madarakkal, mert a füvek és a fák itt mások, mint a Smaragdszigeten.
A fiú megszeppenten bólintott, a nő pedig sarkon fordult.
- Várj! Hogy hívnak?
A nő visszafordult.
- Meryl Redflower. NEM röhögni!
- Eszembe sem jutott röhögni… - mentegetőzött rögtön a fiú, majd hagyta, hogy a harcos nő - mert egyértelműen az volt - tovább álljon.
Siodachan végignézett az ég madarain, és kicsit beljebb merészkedett a fákhoz, de egyáltalán nem volt neki ismerős semelyik sem. Néhány hasonlított tölgyhöz, néhány kőrishez, de mégis minden nagyon más volt. Felsóhajtott, és hirtelen nagyon elveszettnek érezte magát az otthoni tollas barátai nélkül. Végül megtalálta a felderítőcsapatot, akik látva az állapotát adtak neki némi elemózsiát és innivalót, és még egy íjat is a kezébe nyomtak.
- Hozzánk osztottak be, úgyhogy próbálj meg nem meghalni. - mondták neki.
Bevetették magukat az erdőbe. Ahogy léptek számtalan férek szaladt szét előttük, madarak szálltak fel riadtan, akik még sosem láttak kétlábúakat azelőtt. Ám nem csak az állatok mozogtak… A gyökerek némelyike félrehajolt előlük, mások viszont gonoszok voltak és rosszindulatúan gáncsolták el még a legtapasztaltabb erdőjárót is… És volt különösen komiszok is közöttük.
Az egyik erdőjáró a hátvédben felüvöltött, és amikor a társai megfordultak, már minden végtagja köré tüskés indák tekeredtek.
- Brian! - üvöltött fel Meryl, és kardjával rögtön kaszabolni kezdte az indákat. A többiek követték, de ahogy levágtak egyet újabb és újabb tört ki a földből, látszólag ártalmatlan bokrokból, és vették fel a harcot a betolakodókkal. Siodachan ijedten szorongatta az íját, de egyszerűen nem tudott mire rálőni, kardja nem volt, csak egy kis bicskája, amivel nem ment volna túl sokra a tövises indák ellen. Azok együtt mozogtak, mintha egyetlen hatalmas lény karjai lennének… Siodachannak pedig csak egy dolog jutott eszébe. Lehunyta a szemét, és igyekezett maga körül megérezni minden életet, kapcsolatot teremteni valahogy az új világgal, ahogyan a druidák is kapcsolatban álltak a földdel és minden lakójával. Brian meghalt, és az indák már Merylt szorongatták…
Kérlek hatalmas… Tövislény… Engedj át minket, békés felfedezőket. Nem bántjuk az ágaidat, sem a társaidat, ha te sem bántasz minket…
Nem tudta miért is imádkozik egy növényhez, de a Természet része volt, és a Természet itt is ugyan az kellett legyen, mint otthon… Ugyanaz a befogadó anya, aki meghallgatta minden gyermekét, a növényeket, a fákat, az állatokat és a tündéket, talán néha még az embereket is. Nem tudta, mennyi idő telhetett el ezzel, de a kiáltozások alábbhagytak és Sioachan még mindig életben volt. Amikor kinyitotta a szemét a társai a sebeiket nyalogatták és egymást támogatták.
- Mi… Hogyan…? - nézett rá Meryt, de a fiú bizonytalanul húzta el a száját.
- Én… Nem tudom. Csak imádkoztam a természethez, és megkértem a tövislényt, hogy engedjen el minket, mert barátai vagyunk az új földnek is, ahogyan barátai voltunk a réginek.
A nő összehúzott szemmel nézett rá.
- Lehet, hogy mégiscsak jó vagy valamire.

- Ez volt hát az ősünk első kalandja Veronián, és a tündék első találkozása a tövislénnyel, akit ha tisztelünk, azóta is megvédelmez minket.
- És mi történt később? - kérdezte Alan.
- Nos, Siodachan később feleségül vette Meryl Redflowert, és családot alapítottak az erdőben. Továbbra is harmóniában éltek a természettel, és egymással. Amikor pedig az emberek elkezdték az erdőket fenyegetni elmentek harcolni, és egészen addig küzdöttek, ameddig az Átok le nem sújtott.


_________________
"Find the lady of the light gone mad with the night
That's how you reshape destiny"
Felhasználó profiljának megtekintése

6Azonnali játék: Geneológia Empty Re: Azonnali játék: Geneológia on Vas. Aug. 27, 2017 7:06 pm

Vyrath

Vyrath
Kísértő
Kísértő
A Katedrális és Carolusburg közötti út embert és lovat próbáló, nem is a nehézsége, mint inkább az egyhangúsága miatt. A porzó nyárvégi utak vége nincs vonala és a mellette futó sötétzöld füves puszta látványától hamar elunta magát ló és lovasa is, így nem csodálkoztam a mellém szegődő, Frederic nevű bárd szószátyárságán. Amikor a választás vagy a beszélgetés volt, vagy az önszádékú nyaka szegés még én is szívesebben kerestem akár egy hozzá hasonló komolytalan vándorszínész társaságát is.
- A kisasszony nagyon savanyú. – jegyezte meg egyszer egy pár perc csönd után, amit egy kissé zokon vettem.
- A kisasszony csak bágyadt, Frederic mester. Tűz a nap és vértet viselek, óhatatlanul elkókadok a melegben, mint a facsemeték. – feleltem neki felhúzott orral, amire rögvest odébb léptette gesztenyepej kancáját az enyémtől.
- No ne haragudjon meg, fräulein, én csak azt mondom amit látok. Az pedig az, hogy felettébb unatkozik. Nem találja elég érdekesnek a mesémet?
Voltaképpen félig igaza volt, a történetei túl közismertek és ezerszer elregéltek voltak, minden meséjét legalább négyszer hallottam a királyság bármely városának forgalmasabb utcasarkain.
- Nem erről van szó, csupán a hallgatásban is elálmosodom. – feleltem neki végül fejrázva.
- Akkor hát meséljen! Egy jó vándorművész mindenhol új múzsát keres, örvendeztesse meg a napomat azzal, hogy mesél valamit.
- Bennem rossz múzsát találna, bárd uram. Az én történeteim unalmasak és egyszerűek. – ráztam meg a fejem lehunyt szemmel, de Frederic nem adta ilyen könnyen magát.
- Egy lovagnak? Megbocsásson, fräulein, de ezt nem hiszem el. De ha magát unalmasnak találja, meséljen az őseiről!
- Az őseimről? – szaladt fel a szemöldököm, mert a kérés felettébb különös volt. Anyám ugyan mesélt nekem gyermekként hősök nagy tetteiről, még az óvilágból, de ezeknek nagy részét már elmosta az idő. A bárd azonban lelkesen bólogatott, és szórakozottan simított végig a hátára szíjazott, számomra ismeretlen fafúvós hangszer csatjain.
- Úgy van. A Szakadáskor tizenhét nagy viking família ragadt itt, tizenhét klán és mindegyiknek volt egy nagy hőse. És én még nem találkoztam magára valamit is adó veroniaival, aki ne tartotta volna számon melyik hős leszármazottja a tizenhétből. A kisasszony melyik családtól származtatja magát?
Frederic meglepően sokat tudott, olyan dolgokat is, amelyet én magam sem. Tudtam, hogy több viking hódító klán alapította a Veroniai Királyságot, de a pontos számot még sosem hallottam és nem voltam egészen biztos benne, hogy a bárd nem csak blöffölt-e. Azonban egy dologban igaza volt.
- Thora Winterskjaldtól. – mosolyodtam el megadóan, a vándorszínész arca pedig felragyogott.
- Ohó, na látja, róla még nem hallottam. Ő adja a Winterskjald-tó nevét Hellenburg mellett?
- Ő. – bólintottam, és kezdtem érezni ahogy a férfi lelkesedése lassan átkúszik rám is. – De jobban ismerik úgy, hogy Óriásölő Thora.
- Ez izgalmasan kezdődik. Ha nem bánja, fräulein… - vigyorodott el Frederic és egy rézzel bevont hegyű lúdtollat vett elő meg egy kis, bőrkötéses könyvet. – Meséljen, honnan ered ez a becenév?
- Meglehetősen színes történet. – kezdtem nagyon fontoskodó arccal. – Thora, úgy mondják, egy nyakas, régimódi és akaratos asszony volt, Oleg Winterskjald jarl felesége, de már életében úgy mondták ő hordja a pajzsot és a nadrágot is a házban. Állítólag a férje még az Ítélet előtt életét vesztette a csatározásokban, amikor is Thora megragadta a fejszéjét és sisakját és úgy rohant a csatába, mintha Odin egyik valkűrje lett volna.
- Érdekes szóhasználat egy keresztestől, fräulein. – jegyezte meg a bárd, miközben bőszen jegyzetelt a zsebkönyvbe. A lúdtoll minden bizonnyal mágikus lehetett, mert nem mártotta tintába mégis gyönyörű, szurokszínű kacskaringókat hagyott a papíron.
- Nem az én szavaim, Frederic mester. Thoráé. Úgy tartják olyannyira maradi volt, hogy utolsóként fogadta el az ír misszionárius térítők tanítását és még a Szakadást sem az Úr közbelépésének hitte, csupán ravasz óriások varázslatának. Éppen ezért úgy hitte, ha megtalálja az óriást, aki felelős érte a káprázat megtörik és Veronia visszatér az Ó-Terra ismert tengereibe.
- Nyakas egy asszony lehetett. Pedig azt mondják a Szakadáskor az ég megtelt angyalokkal és úgy zengett az Isten haragos szava, mint a mennydörgés. – emelte meg a kalapját a bárd, végigsimítva a melegtől csatakos haján majd gyorsan visszaejtette a helyére a fejfedőt.
- Még ha így is volt, egy akaratos asszonyt nehéz meggyőzni, ha nincs igaza. Mert Thora szemében az angyalok csak valkűrök, a mennydörgés pedig Thor kalapácsának szikrája amint a mennydörgés istene és az istenek atyja is haragosan készült leszámolni az óriásokkal, akik elragadták tőlük az embereket. És a helyzet nem lett jobb, amikor Thora harciasan elindulva szembetalálkozott az első óriással.
Frederic halkan felnevetett, ahogy a dolog iróniájának tudatára ébredt, majdnem a füzetet is elejtette a kezéből.
- És aztán? Megölte az óriást?
- Meg bizony, méghozzá egy szál karddal. De, ahogy a mester is kitalálhatta, ahogy Thora győzedelmesen visszatért a tenger partjára a családjához a hullámok még mindig idegenek voltak, délen még mindig ott magasodott a Schattenschild, vagyis Veronia nem került vissza az óhazába. Így hát Thora lóra szállt és ismét kilovagolt, míg újra szembe nem találkozott egy óriással és meg nem ölte. Majd az azt következőt, és az azt következőt, az összes óriást, akivel szembe találkozott.
- Tyűha! – tolta fel a homlokán a kalapot a bárd, miközben szemöldöke követte annak karimáját és vele együtt emelkedett és süllyedt vissza. – Hogy jutott végül egy tóhoz?
- Sehogy. – vontam meg a vállam színpadiasan, közben próbálva elnyomni a somolygásom, nehogy elrontsa a történet csattanóját. – Amihez jutott, az egy hatalmas óriásasszony volt, kezében csontokkal és tollakkal ékesített bottal. Ahogy Thora felé rohamozott az óriás riadtan koppantott a földön és kérlelni kezdte a harcias vikinget, hogy hagyja békén. Azonban a harcosnő nem foglalkozott vele, nekirontott a kardjával és megkísérelte ledönteni a lábáról. Az óriásasszony ekkor újra koppantott, amitől jeges szél lengte körbe és letaszította Thorát a lova hátáról, ám ahelyett, hogy kijózanította volna a viking csak egyre biztosabb lett benne, hogy ez az óriás átkozta el a földet. Addig küzdött ellene újra és újra nekirontva, míg végül sikerült a porba sújtania, és ahogy ott állt a hatalmas óriásasszony könyörgő könnyei alkotta tócsában Thora azt érezte, hogy valaki megragadja.
- Csak nem az óriás hitvese jött bosszút állni? – Frederic látszólag olyannyira belelendült a történet fokozott izgalmába, hogy írni is elfelejtett, a megbűvölt hegyű penna megállt a levegőben és csak néha-néha várakozva koppantott le a papírra, alaktalan pöttyöt hagyva maga után.
- Nem, annál sokkal mesésebb a dolog. A karok, amelyek megragadták a nőt nem szorítottak, ám határozottan tartották Thorát, és vele együtt emelkedni kezdtek. Egy láb, két láb, három, míg végül olyan magasan nem voltak, hogy maga alatt látta a holtan fekvő óriásasszonyt a számos sebbel, amelyet az ő kardja ejtett. Hanem a sebekből nem vér folyt elő, hanem víz, az óriás bőre elkékült, haja jégvirágokhoz hasonlatossá vált és Thora szeme láttára olvadt szét, hatalmas tavat hagyva maga után, amely szétfolyt a réten és besüllyesztette maga alatt a talajt, gödröt vájva sírul az óriás sámánnak. „Látod-e, mit tettél?”, kérdezte egy hang a nő válla mögött, majd a karok elengedték, Thora pedig térdig süllyedt a vízben. Ahogy megfordult egy alakot látott maga előtt, magasat, mint a vikingek, de nyúlánk és törékeny volt, mint a tündék asszonyai.
- Gábriel arkangyal maga jött el? – kérdezte a bárd elégedett, hamiskás félmosollyal, mint egy büszke gyerek, aki rájött a csalafinta tréfa tanulságára. Ismét csak a fejemet ráztam.
- Közel jár, Frederic mester, de nem. A legendák úgy tartják ekkor már minden angyal elhagyta Veroniát, egyet kivéve. Azrael, háborúk és harcok angyala, a halál előfutára szigorúan, de szánva nézett le a vikingre, aki térdre roskadt a felismerés súlya alatt. Thora ekkor értette meg mit is tett, halomszámra ölte Veronia óriásait, az ártatlan, egyszerű őslakóit ennek a földnek a saját téveszméi miatt, miközben elvetette és küzdve elutasította az igazságot, ami ott állt előtte, ezúttal szó szerint értve. Ahogy Thora felnézett az angyal nyugodt tűzben égő szemére egy könnycsepp gördült le az arcán és egybefolyt a tó vizével. „Látom. Méltó vagyok az Átokra.”, felelte nagy sokára, ám ekkor az angyal kézen fogta és felemelte. Azrael bevezette a tó mélyebb részére, majd amikor már derekuk fölött csaptak össze a hullámok a nő vállára tette a kezét és azt mondta, „Vétettél és megbántad, az Úr szemében tehát nem vagy többé bűnös. Az Átokról nem nyerhetsz megbocsátást, míg egész néped meg nem bánja amit tett, de saját lelked üdvéért nem kell többet félned. Mi a neved?” „Thora Winterskjald a nevem, Oleg jarl özvegye, népem és véreim vezére.”, felelte a viking, amire az angyal két ujjal megérintette a homlokát és a Feltámadott keresztjét rajzolva rá így szólt: „Mától az Úr gyermeke vagy, és Theodora lesz a neved, hogy mindenki tudja az Úr megajándékozott téged a reménnyel, hogy megválthasd a magad és a tieid bűneit. Menj, mond el ezt annak, aki hallgat rád.”
- Úgy tűnik hallgattak Tho… akarom mondani Theodorára. – szúrta közbe a bárd, és megfizethetetlen arccal nyugtázta, ahogy összekötötte a mese fonalát a történelemmel. – Ez ugyanaz a Theodora, akit szentként tisztel a Kegyelmes Isten Egyháza és aki I. Károly király bizalmasa és támasza volt?
- Ki tudja? – vontam meg a vállamat mosolyogva. – Ha mást nem annyit tudunk, hogy legalább egy, Karl nevű törzsfő hallgatott rá. Na de eleget cséptettük a szánk, Frederic mester, ha holnap nyugovóra egy Karolusburgi fogadóban akarunk megpihenni sietnünk kell.
Megsarkantyúztam a lovamat, egy kézzel tartva csak a kantárt miközben megérintettem a nyakamban függő apró, kerek miniatúrát.
„Bűnbánó Szent Theodora, könyörögj és küzdj érettünk”


_________________
"I am the eye of the storm
Inside I am silent and strong
Just waiting for the right moment to strike
Coiled like a cobra coming to life"
Felhasználó profiljának megtekintése

7Azonnali játék: Geneológia Empty Re: Azonnali játék: Geneológia on Vas. Aug. 27, 2017 7:31 pm

Jerobeam

Jerobeam
az Isten Lángja
az Isten Lángja
Remek munkák születtek, érdekes volt hogy mindenki máshogy ragadta meg a dolgot, igen jó bepillantásokat olvastam a partrotéréstől kezdve az Ötven Sötét Éven át mindenhová, így mindenkinek jár a 150 TP.

//Edit: Lory approveolta Kristinét is. //


_________________
"Én vagyok Abaddón, e földnek bírája. Az Úr megítélt titeket és konkolynak találtattatok. Negyven és még annyi napotok van, hogy bűnbánatot gyakoroljatok, utána az élő Isten szent tüzében vesztek el mindahányan. Ez volt az első és utolsó szózat, melyet hozzátok intéztem."
Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net

8Azonnali játék: Geneológia Empty Re: Azonnali játék: Geneológia on Szer. Aug. 30, 2017 10:49 pm

//No, kissé (erősen) megkésve...//

Amikor Eiryn belép a fogadóba, szinte megcsapja a meleg és a gyertyafény, a vendégzsivaj és a házi koszt aromájának hívogató elegye. Ezzel szemben az ajtó közelében ülők kissé összerezzennek, ahogy a fagyos téli szél besüvít a nyitott ajtón, majd kíváncsian veszik szemügyre az érkezőt. A lány kissé dideregve vág át a tömegen a pultig, ahol azonnal egy hatalmas bögre meleg teát rendel, meg némi vacsorát. Amint megkapja, amit kért, keres magának egy üres helyet, majd élvezettel nekilát az ételnek. Hamarosan kellemesen felmelegszik kívül-belül egyaránt, és vidám tekintettel, csöndes mosollyal hallgatja a többi vendég fel-felcsapó lármáját. Néha egy-egy hang kiválik a tömegből, csak hogy pár másodperc múlva újra visszasüllyedjen a tömeg folyamatos mormogásába. Az egyik ilyen foszlány azonban felkelti a figyelmét, és egyre jobban elkomorulva hallgatja.
- ...mert mit adtak nekünk a vámpírok? És mennyivel jobbak nálunk? Úgy tesznek, mintha csak ők értenének a fémhez! Hah! Lefogadom, hogy a legutolsó inas is jobban bánik a kalapáccsal meg az üllővel, mint egy olyan vérszopó dög!
Eiryn alaposan szemügyre veszi a beszélőt. A férfi magas és vaskos, de egyértelműen látszik rajta a kemény fizikai munka által kialakított kemény izomzat. Erős bikanyakán nagy, kerek, kopasz koponya ül, az arcán pedig az erősen ittas egyénekre jellemző, magabiztosan tétova kifejezés. Már ránézésre meg lehet mondani, hogy ő a falu kovácsa. A lány sötét tekintettel hallgatja a kitörést. Nem szokott kijönni a sodrából, de azt sosem tűrte, ha valaki a családját megsértette. A hangoskodó férfi alig két asztalnyira ül tőle, mégis, mire megfontolt, higgadt lépteivel odaáll mellé, az egész helyiség elcsöndesedik. Valami az arcára lehet írva, mert bár mosolyog, a kovács hirtelen mégis egészen apróra húzza össze magát, mintha a karcsú lánynál lenne az előny, aki még így, állva is alig magasodik a férfi szálfatermete fölé.
- Ha megengedi, válaszolok a kérdéseire, Herr, és kijavítom a tévedéseit - közli halkan és udvariasan Eiryn, de minden szava jól hallható a hirtelen támadt csendben.
- A vámpírok fontos alapját képezik Veronia iparának, mint azt művelt emberként nyilvánvalóan Ön is nagyon jól tudja. Mivel generációk óta azt tartjuk a legfőbb feladatunknak, hogy a saját mesterségünk legjobbjai legyünk, természetes, hogy magas színvonalon dolgozunk. Azonban a fémmunkásság csak egyetlen családra jellemző. A Nebelturmokra. Az én családomra - A hangja vészesen közel áll a morgáshoz a rövid monológ végére.
- Fiatalabb korban kezdjük el tanulni a mesterséget, mint az emberek fiai, viszont a hosszabb élettartamunk miatt több időnk van tökéletesíteni a képességeinket. Nem is beszélve arról, hogy jobbak az alapjaink. Köszönöm megtisztelő figyelmét.
Gúnyosan biccent, majd visszasétál a saját asztalához. A teremben lassan újra felhangzik a zsúfolt helyek szokásos moraja, viszont Eiryn hamarosan egy nem várt asztaltársat kap. Hogy nemkívánatos-e, azt még nem döntötte el, kíváncsian szemléli a jövevény vonásait.
- Szépen kiosztotta az imént szerencsétlen kovácsot - int izgatott mosollyal az emlegetett szamár felé az idegen. A lány is elmosolyodik, és alaposabban szemügyre veszi a vele szemben ülő férfit. Viszonylag fiatal, a harmincas évei elején járhat, poros csizmája és köpenye alapján pedig igencsak sokat koptathatja az utat. Hiába, a hasonszőrűek valahogy mindig megtalálják egymást. Az utazóköpeny alatt azonban - Eirynnel ellentétben - a férfi tiritarka ruhákat visel: mélykék nadrágot széles övvel, hozzá kanárisárga-narancs színekben pompázó buggyos inget, és ha a lányt nem csalja meg a szeme, a köpeny belseje is csillogó, vérszín anyagból van.
- Nort vagyok, a Veronia-szerte ismert vándor dalnok, aki királyok termeiben mulattathatná az előkelő vendégsereget, ha azok kíváncsiak lennének a saját történeteikre.
Eiryn elmosolyodik ezen a bemutatkozáson, és hasonlóan komolytalan hangnemben válaszol.
- Eiryn Nebelturm vagyok, a Veronia-szerte ismert vándor ékszerész, aki elkészítette Lady Loreena Wildwind-Fairlight hercegnő koronaékszereit, és aki Észak-szerte ismertté válhatna, ha nem tombolna oly hevesen a vámpír-iszony.
A hercegi megrendelést nem véletlenül szövi bele a bemutatkozásba, hiszen egy vándor előadó hírverését nem szabad lebecsülni. És valóban, a férfi szeme elismerően felcsillan a nívós kliens említésére.
- Szép címek - bólint vigyorogva - Mindazonáltal tartok tőle, én nem az ékszerei miatt vagyok kíváncsi Önre, Fraulein Nebelturm.
A lány eltúlzott mozdulattal a szívéhez kap, arca siralmas, sebzett kifejezést ölt.
- Herr Nort... Ön a lelkembe gázolt - közli drámai hangon, mire a férfi felnevet.
- Talán megvigasztalja a tudat, hogy egy megjegyzése mellett a szépsége is felkeltette a figyelmemet?
Eiryn egy pillanatnyi "gondolkodás" után nagy kegyesen újra a dalnok felé fordul.
- Most az egyszer megbocsátok Önnek.
Elmosolyodik a kis játékon, majd kissé komolyabban, valódi érdeklődéssel pillant a férfira.
- Szóval... Melyik kijelentésem indította arra, hogy idejöjjön egy veszedelmes fenevadhoz? - villantja ki játékosan hegyes tépőfogait, mire a másik tettetett rémülettel húzódik hátra a székén, majd nevetve csúszik újra közelebb.
- Nos Fraulein, kíváncsi vagyok, hogyan értette, miszerint a vámpíroknak jobbak az alapjaik.
A lány meglepetten pislant egyet. Nem gondolta, hogy éppen ez lesz a téma.
- Hát, nálunk a tudás a családban nem vész el. Öröklődik, biztosabban, mint ahogy egy emberi családnál. Nálunk nagyon ritka, hogy valaki ne folytassa a családi mesterséget, szinte példátlan. A vér lefelé folyik.
A dalnok kissé csalódottan biccenti oldalra a fejét, mire a vámpír akaratlanul is elneveti magát.
- Miért, mire gondolt? - kérdezi mosolyogva.
- Hát, csak valami érdekes családi történetben reménykedtem, egy újabb szeletre Veronia történelméből. A vámpírcsaládokról olyan keveset lehet tudni! Mit nem adnék érte, ha az önök legendáit is ismerném - vallja be sóvárogva a férfi. A lány komolyan figyeli, majd hirtelen újra széles mosoly terül el az arcán.
- Nos, ha csak erről van szó, nem kell csalódást okoznom Önnek - jegyzi meg - Mivel ilyen tekintetben is jobbak az alapjaink.
A bárd felkapja a fejét, tekintete felcsillan, s érdeklődve hajol előre.
- Valóban? És megosztaná velem ezt a történetet, Fraulein?
Eiryn egy pillanatig csöndesen, lehunyt szemmel ül, magában ízlelgetve a kimondásra váró szavakat. Ezt a történetet minden Nebelturm gyermek ismerte, hallották az anyjuktól vagy a nagyszüleiktől még a bölcsőben, ezzel biztatta őket az apjuk, amikor először álltak a kohó mellett, ez ösztönözte az ifjakat, hogy büszkén vallják: a Nebelturm család a legjobb.
- Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy Thorseg nevű fiatal vámpír. Becsületes volt és tiszta szívű, erős harcos, aki a végsőkig védelmezte véreit. Azonban nyughatatlan is volt, folyamatosan vándorolva járt-kelt Veronián: Bebarangolta a Schattenschield-hegység járható részeit, átvágott a Mocsárvidéken, bemerészkedett Nebelwaldnak még tündeszemmel sem látott mélyeibe, eljutott a Kísértet-szigetekhez és az Északi Pusztaföldre is. Azonban hiába élt át számtalan kalandot, hiába segített az útjába akadókon, nem találta a helyét. Egyszer azonban, egy útja során sosem látott, hatalmas viharba keveredett, mintha a természet önmagával háborúzott volna. Az égből zuhogó tűz, az eső és a mennydörgés egyre erősebben sújtotta a tájat, egyre jobban hátráltatták Thorseget, de ő csak ment továb előre. És egyszer csak meglátta Őket: hatalmasak voltak, mint két torony, fenségesek, mint a hegyek orma. Az egyikük olyan lobogó, tiszta lánggal ragyogott, hogy Thorseg nem volt képes ráemelni a tekintetét, míg a másikból olyan mély feketeség és förtelem áradt, hogy alig mert rápillantani. Mégis, képtelen volt elszakadni a csata látványától, az Angyal és a Gonosz párharcától. És amit látott, attól megreszketett a szíve, bármily bátor is volt. Mert az Angyal egyre hátrálni kényszerült. Hiába tomboltak a lángjai, ellenfele alattomos csapásokkal sebeket ejtett rajta. Thorseg, mielőtt még rájött volna, mit művel, feléjük rohant a felhasadozott, sziklás síkságon, és éppen akkor, amikor az angyal fél térdre rogyott, a Rettenetbe vágta a kardját. A fegyver, bár erős volt, beletört a Förtelembe, amikor az hátrarándult a csapástól, és bár komolyabb kárt nem tett benne, a kis szünet elegendő volt az angyalnak ahhoz, hogy felálljon és saját lángoló kardját ellenfele mellkasába döfje. Az angyal lángjai elemésztették a Gonoszt, forróságuk megperzselte Thorseget, de ő nem futott el. Az angyal ekkor felé fordult.
- Miért siettél a segítségemre, ember?
Thorseg az angyalra nézett, bár szemét bántotta annak fénye.
- Talán átokkal sújtottak véreim bűnei miatt - válaszolta - de látom a különbséget a tiszta és a tisztátalan között. Egy ilyen hatalmas Gonosz nem tapodhatja anélkül a földet, hogy fájdalmat és vért ne szülne a lába nyoma. Egyéb indokra nincs szükségem.
Az angyal egy pillanatig hallgatott.
- És mit keresel?
Thorseg elámult, mert addig a pillanatig még benne sem tudatosult, hogy igenis keres: olyasvalamit keres, ami meghozza neki a békességet, ami helyet ad neki a világban. Ezt válaszolta hát az angyalnak:
- A módot keresem, amivel felvértezhetem és amivel fölfegyverezhetem véreim az ilyen gonosz ellen.
Az előrehajolt, és ujját Thorseg homlokára tette. Érintése perzselő volt, hangja mint az erdőtűz dübörgése.
- Halld hát szavam: Én, Jehoel, neked adom a lángok ismeretét. A fém izzani fog előtted és meghajlik akaratod szerint, hogy védelmezzen és fegyveredül szolgáljon.
Thorseg hálával telve tért vissza népéhez, és elhatározta, hogy az angyal adománya nem fog vele együtt meghalni: megalapította tehát a Nebelturm családot, ami azóta is a fémmunkásságnak él.

Eiryn kissé kiszáradt torokkal némul el, majd hallgatóságára pillant. Majdnem elneveti magát, annyira mulatságos a dalnok arckifejezése: enyhén tátott száj, ködös, elvarázsolt tekintet... Nort valószínűleg meglát valamit a lány fojtott derültségéből, mert gyorsan összeszedi magát, és egy könnyed mosollyal próbálkozik.
- Nos, Fraulein Nebelturm, elsőrangú történet volt, meg kell hagyni.
- Én is nagyon szeretem. Talán itt-ott erősen kiszínezte a generációk múltba révedése, de mindig is fontosnak és szépnek találtam.
- Valóban. És kegyed nagyon hatásosan tudja előadni. Sosem gondolkozott még az előadó-művészeten, mint új hivatáson?
A vámpír csöndesen elmosolyodik.
- Nem. A vér lefelé folyik.

Felhasználó profiljának megtekintése

9Azonnali játék: Geneológia Empty Re: Azonnali játék: Geneológia on Csüt. Aug. 31, 2017 3:45 pm

Jerobeam

Jerobeam
az Isten Lángja
az Isten Lángja
A bejelentett hiányzás miatt a késés megbocsátva, te is felírhatod magadnak a jutalmat.


_________________
"Én vagyok Abaddón, e földnek bírája. Az Úr megítélt titeket és konkolynak találtattatok. Negyven és még annyi napotok van, hogy bűnbánatot gyakoroljatok, utána az élő Isten szent tüzében vesztek el mindahányan. Ez volt az első és utolsó szózat, melyet hozzátok intéztem."
Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.