Kincsvadászok (Sil & Leon)

Te jó ég, hogyan keveredtem fel ide ?

Ahogy lenéztem a fa csúcsáról kimagaslottam az erdő sűrű fái közül. Egy majd nyolc méter magas tölgyfa tetején állva ez valahogy nem tűnt túl furának. Egy félreértés miatt másztam fel ide a megsértődött kígyóm után, csak hogy bocsánatot kérjek. Hihetetlen hogy meddig képes vagyok elmenni ezért a dögért.
- Most már igazán gyere le... - kérleltem Jörmungandot, miközben az erősen kapaszkodtam a fatörzsbe - Nézd, feljöttem érted a fára is, bocsánatot is kértem, és egy ilyen vékony ág... - kezdtem bele az okok felsorolásának, de a kígyó fejének emelkedése, a sziszegése és a fatörzsre való felcsavarodásának jelképe egyértelműen jelezte az üzenetét - ...miiii ?
- Héééé, te most azt mondod hogy kövér vagyok ? - villant a tekintetem felé, szemeimben a Muspelheim izzó tüzével. A dög azonnal visszahúzódott és alázatosan bukkant fel újra. Úgy tűnik tisztában van azzal hogy bármikor lehajíthatom őt innen, ha feldühít. Helyes. Néhány csendes másodperc után békejobbot nyújtottam számára, amelyen átcsúszva a nyakam köré csavarta magát. Felkaptam majd az arcom elé illesztettem a maszkomat is. Éreztem ahogy a hangok kiélesednek bár az erdő egy kissé mintha élettel telibb lenne. De lehet hogy csak a képzeltem játsznik velem. Szinte azonnal leugrottam a fáról, megvárva a földetérés előtti utolsó pillanatot, majd egy régi trükkömmel lassítva le magam épp csak megérkeztem a földre.
Ahogy feltekintettem, egy barlang szája ásítozott előttem. Odabent egy fontos kincs vár megtalálásra, egy könyv vagy már inkább csak egy régi receptesfüzet...mindenki másképp jellemzi. Vagy felesleges út, ami miatt megint nem vagyok odahaza. Bár, talán ennek örülnek is. Nem lehetek mindig ott, életük minden pillanatában. Néha nekem is kijár egy kis kaland. Nem mintha az utóbbi időben nem lett volna részem mindenféle kalandokból, szinte úgy érzem hogy rettentő sok ez már mostanság. Legyen ez az utolsó, aztán hazalátogatok.
Megpróbáltam felegyeneseni, ám a hátam nagyot roppant, én pedig nyögve kaptam a hátra, mintha csak meg tudnám markolni a fájdalmam...persze eredménytelenül. Öregesen és fájósan hátráltam néhány lépést majd a fa tövébe huppantam és a kulacsom után nyúltam. Nagyot kortyoltam a hűs borból, majd fájdlamasan próbáltam masszírozni a fájós pontjaim. Ez most aztán nem hiányzott...

Betakar az őszi erdő végtelen lombkoronája, ráncos, már-már egészen barna levélpalástja előttem terül el, felszórva az öreg, durva ösvény; királyként lépkedhetek a fák között.
Több időt kéne töltenem terepen és kevesebbet régi dalokat böngészgetve, kezd az agyamra menni. De valahonnan szerezni kell az apró utalásokat, mert Knorren minden pletykára rászabadít, és már unom, hogy mindig üres kézzel térek vissza. Nem mintha ez a barlang sokkal meggyőzőbb lenne, de lassan már nem is érdekel. Kéne valami, akármi kis apróság, hogy vissza szálljon belém a remény.
A csapáson haladva feltűnik végre a barlang szája, de a közelben valami apró nesz magára vonja a figyelmemet: valószínűleg fel sem tűnt volna, ha nem lenne ilyen gyanús nagy csönd. Egy alakot látok meg az egyik fa tövében, és ahogy én őt, ő úgy engem nem vehetett észre, legalábbis nem adja látszólagos tanúsítványát ennek. Az idegenen valami finom, nagyon színes posztóanyag van, semmiképp sem olcsó darab; feltehetően valamilyen gondtalan, fiatal nemes lehet, aki eltévedt az erdőben. A vállán viselt páncéldarab ellenére se tűnik veszélyesnek; fegyvere sincs, még egy látszólagos varázsbotja se.
- Oy! - köszöntöm, és megközelítem. Közelebbről észreveszem az arcát borító maszkot, ami első pillantásra is egy rókára emlékeztet engem - a közeli faluban, amin átkeltem, mintha említettek volna rókaszellemet a vitázó öregek. Vagy talán a helyi részegek? Nem mindig tudom őket megkülönböztetni.
- Ki vagy te? Barát vagy ellenség, holt vagy élő? - kérdezem meg tőle rögtön, talán kicsit költőibben, mint ahogy szokásomhoz illik.

- Oy. - lép elő egy szemlátomás fiatal, barna hajú fiú az ösvényről. Már az első pillantásra kitűnik hogy milyen alacsony, az oldalán fityegő kard is hivalkodóan kérette magát. Déli. Na jó, délen vagyunk, mégis mit vártam ? Hellenreich tájéka, talán Hellenburgi lehet. Hmmm...
- Ki vagy te? Barát vagy ellenség, holt vagy élő ? - kérdezi közelebb lépve hozzám. Fegyveréhez nem nyúl, és mást sem tesz, csupán jókedvűen érdeklődve tekint rám. A felszerelése révén zsoldos lehet. Vagy kalandor. Esetleg felderítő, talán egy katona. Nem, nem csak úgy nem téved erre az ember, hacsak nem tudja hogy mit keressen. Céllal jöhetett ide, talán...a barlang miatt ? Gondoltam hogy előbb utóbb valaki eljut annak a mélyére is, ezért is jöttem ide. Az Eichenschild-i Városi könyvtárban leltem rá egy régi iratra, amely említette ezt a helyet, és egyben egy rejtélyes szakácskönyv egyedi példányát. Állítólag egy ember írta régen, akit a tündék barátjaként, és tehetséges szakácsként tartottak számon. Az az ember...sok ember hasát tömte meg egyszerű és finom ételekkel. Nem hagyhatom hogy azt a könyvet a déli szakácsok barbár hordái közé vessék. A lelkem egy része égne el abban a percben.
- Mindenkinek barátja, senkinek sem ellensége... - válaszolok a maszkom takarásában mosolyogva, barátságosan fordulva felé - ...csak egy vén rókaszellem vagyok, aki öregkorára csak kiszuszogja magát a sétája közben. Ám te ki vagy fiam, s merre visz az utad ?

Egy rókaszellem, mi? Talán félre értelmeztem a színes ruhákat és igazából valami vándorbohóc, esetleg udvari bolond lehet. Egyiket se szeretem túlzottan.
- Egy felfedező - ha ő sem árulta el a saját nevét, én sem fogom. - És a barlangba lefele készültem. Mit csinál egy magadfajta... rókaszellem errefelé? - kérdezem meg tőle finoman. Rendes fickónak tűnik, nem akarom előre leírni, hogy megkergült, de a fura alakokkal eddig az volt a tapasztalatom, hogy veszélyesek.
Feltekintek a sziklafalra, amibe mint egy szörnyeteg kitátott szája nyílik a barlang bejárata. Biztató. Bár nincs túl meredeken vájva a bejárat, a történet, amit olvastam úgy utal rá, mint a “lépcső a pokolba”. Talán ez megmagyarázza az átláthatatlan sötétséget, ami övezi azt. Letekintek az idegenre. El kell gondolkodnom azon, mi zavar vele kapcsolatban. Aztán rájövök.
A leggyanúsabb az egész alakban az, hogy valami megmagyarázhatatlan nyugalom lengi körül. Nem is kellett nagyon beszélnie, de a hangszíne mellett a testtartása is olyan... békés. Nem feszülnek az izmai. Ezt még a városi polgárokon se lehet látni. Mindenki pattanásig van feszülve mindenfele.
- Nagyon nyugodtnak tűnsz. Miért? - kérdem már-már vádlóan tőle. Még a nemeseken is, akiknek semmi gondja nincs a világon, látszik, hogy éberen figyelnek minden pillanatban.

Tehát a barlangba tart. Felfedezőnek mondja magát, de páncélja alapján inkább kincsvadásznak mondanám. Talán mindkettő egyszerre. Az a boldog fiatalság...ellenben az én vállaimon már két évszázad nyugszik. Furcsán nosztalgikus érzéseket kelt bennem a látványa.
- Talán a hosszú évek teszik... ? - teszem fel a költői kérdést, majd a jobbommal talpra lököm maga. Lassan egyenesedek fel, ám ekkor tűnik fel hogy a fiú épp a mellkasomig ér. Meglehetősen magasabbnak tűnt...a fa tövéből. A sziklafalban tátongó hatalmas bemélyedésre nézek fel, majd egykedvűen megszólalok - A barlang számos kincset rejt egy felfedező számára, azonban számomra ezek mind értéktelenek. Én csupán egy könyvért vagyok itt, amely másnak haszontalan, számomra viszont nagy értéket képvisel.
Őszinte lehetek vele, azt hiszem. Nem tűnik olyannak aki veszélyesnek tűnik, azt sem hiszem hogy van más is aki tud Mjörn titkos szakácskönyvéről. Az írója egykoron egy nagy harcos volt, ám az évek teltével a kardot fakanálra cserélte és mint kiderült, remek érzékkel tudott sütni és főzni. Az ő jegyzetfüzete talán egy felfedező számára is értékes volna, mégsem vagyok képes hagyni hogy ez a fontos tudás a hétköznapi barbár szakácsokhoz kerüljön.
- A nyugalmam pedig a természetből fakad. Hallgasd csak... - mutattam felfelé az ujjammal, egy pillanatra elcsendesedve a madarak csicsergését hallgatva - ...csodásan énekelnek ma is.

Hosszú évek? Ez a figura egyre furcsább és furcsább, nem néz ki többnek mint huszonöt. De amikor felkel és fölém tornyosul, akkor valahogy még jobban érződik bennem ez az érzés. Ennyi égimeszelő között lassan kisebbségi komplexusom lesz - vagy hogy is mondják... valami betegség-szerű dolog, amikor az ember kevesebbnek érzi magát másoknál és ezért bizonyítani akar mindenkinek. Nagyon sok fura könyv van abban a könyvtárban.
- Akkor egy helyre tartunk, róka-szellem uram. - jelentem ki, mindenfajta egyéb hátsószándék nélkül. Jó lenne társasággal együtt alászállni, de ez az ember nagyon furcsa... van benne valami, amire nem tudok rájönni, micsoda. De mégis, csak társaság.
- Megyünk együtt? - kérdem magamat meggyőzve. Nem tudom hogy megbízhatok-e benne, de igazából meg akarok bízni benne. Elegem van a sok bizonytalanságból.
Ahogy felhívja a figyelmemet rá, egy pillanatra még a lélegzetem is visszafojtom, hogy kifürkésszem az erdő hangjait - félszememre felerősödött a hallásom némileg, de még így is erősen kell koncentrálnom, hogy távolról halkan, már-már visszhangszerűen meghalljam egy madár reggeli énekét. Ráemelem a fél tekintetem furcsállva, de különösebb megjegyzés nélkül hagyom a dolgot.
- Értem... nagyon szép. Mindent értek.
Válaszától függetlenül elindulok a barlang bejárata felé - vagy vele, vagy nélküle, de szeretnék túlesni ezen mindenképp. Ajánlom, hogy valami jót tartogasson a barlang.

- Értem... nagyon szép. Mindent értek. - hangzik el a szájából, majd a barlang bejárata felé indul. Láthatóan minél hamarabb túl akar esni a dolgon, akármiért is jött ide. Nyughatatlan fiatalság, úgy futnak előre az életben hogy majd orra buknak minden kőben. Emlékeztet azokra az időkre amikor még csak ötven körül jártam. Azok a régi szép idők...már jó régen voltak. Ideje megszokni hogy öregszel, Sil !
- Akkor hát együtt megyünk. - lépek mellé, majd leoldom a maszkomat, megmutatva neki az arcomat - Ha pedig együtt megyünk, úgy vélem jobb ha legalább megismerjük egymást.
- Hóhajú Yrsil vagyok. - nyújtom felé a kezem - Író és vándorbárd vagyok. Örvendek

Felveszi velem az ütemet és mellém lép, és leveszi a maszkját is, megmutatva előttem az arcát. Akármennyinek is állítja magát, nagyon fiatalnak néz ki.
- Hóhajú Yrsil vagyok - nyújtja felém a kezét - Író és vándorbárd vagyok. Örvendek.
Miután köszönt jut csak eszembe, hogy még igazából tényleg nem mutatkoztunk be egymásnak. Utána meg az, hogy milyen érdekes neve van. Talán egy démonnal állnék szemben? Akkor meg mifélével?
- Leon... - kezdem én, de a Hóhajú elgondolkodtat. Ragadványnév? - Félszemű Leon. Elveszett kincsek fosztogatója, mondhatni. - mutatkozok be neki és fogadom el a felkínált kezet.
Idő közben elérjük a barlang száját; nyitott pofájának fogai árnyékot vet kettősünkre. Még így, pár lépés távlatból is csak centikre lehet belelátni. Leveszem a hátizsákom és kikotrok belőle egy fáklyát. A fára rátekert öreg rongy csorog a ráöntött olajtól - még jó hogy értelmesen csomagoltam el és nem tette tönkre az uzsonnát. Az nem lenne finom.
Egy tűzszerszámmal gyorsan meggyújtom, és egy íves lendítés keretében megfutamítóm a sötétséget a barlang szájában.
- Szerintem így jobban fogunk boldogulni - mondom, majd elindulnék, amikor valami hirtelen átfut az agyamon. Az egész fura szituáció ellenére a társam kimondottan udvarias alkatnak tűnik. Nem tartozhatok neki e szempontból.
- Csak az Úr után - hajolok meg enyhén, a fáklyát továbbra is magasra emelve.

Leon.
Félszemű Leon.
A beceneve meglehetősen erős utalás lehet a vak szemére, amelynek elvesztése kétségtelenül fájdalmas történetet rejthet magában. Egy félszemű kalandor, aki kincskeresőnek vallja magát. Ha az emlékezetem nem csal, manapság elég nehézkes szakma az övé. A fizetés pocsék, és még az információk is pontatlanok. Úgy tűnik, számára viszont kifizetődő, tekintve azt hogy mégiscsak itt van. Végülis...embere válogatja.
- Örvendek, Leon. - válaszolom barátságosan.
A fáklya előkészítésének művelete rengeteg régi emlékemet eleveníti fel. Azok a régi szép idők, amikor dalnokként egyik, vagy másik kalandor nyomába szegődtem. Nem voltam lusta sosem, számos éven át fáradthatatlanul róttam Veronia útjait és vadonjait. Azok voltak a szép idők, a jó kalandok ! Volt amikor egy csapat kalandor háta mögül leskelődve néztem farkasszemet egy elhagyatott bányásztárna csontvázaival, míg máskor a lantot pengetve énekeltem a történetünk eltúlzott hősi történetét. Bár mindig azt hazudom magamnak hogy nem vágyom az ilyenre, mégis mindig annyira várom az újabb kalandokat, amelyeket néhány kupa sör mellett elregélhetek a legközelebbi kocsmában. Ennek ellenére nincs olyan történet, amelyet elcserélnék egy kellemes, lusta délutánra a lányommal. Hiszen elsősorban apa vagyok. Azután szakács. Meg zenész...író. Énekes. Bűvész...izé...
- Szerintem így jobban fogunk boldogulni - szólal meg a fiú, de még nem indul el befelé - Csak az úr után. - hajol meg udvariasan a fáklyát a magasba emelve. Én észrevétlenül aktiválom a Ymir medálját, amely gyorsabban ölti fel rám a női külsőt, mint azt a fiú egyátalán észrevehetné.
- Csak a 'hölgy' után. - igazítom ki, majd egy csábos kacsintás keretében elveszem el a fáklyát a kezéből. Magam elé tarva világítom meg a barlang belsőjét, és a távolban fémes csillanást vélek felfedezni. Lehet hogy csak a szemem káprázik, de a sötétből egy kapu bontakozik ki. - Azt hiszem ez lessz a bejárat...
A vaskos faajtó acélpántjainak nyikorgása visszhangzik a pici barlangban, és rengeteg por hullik le róla. Már lehet pár évtizede, mióta utoljára kinyitották. Óvatosan benyomom az ajtót, megvilágítva annak túlsó felét.
- Egyszer volt szerencsém megismerni ennek a helynek a történetét. - mesélem jókedvűen. - Azt regélték, hogy egyszer régen egy kegyvesztett varázsló érkezett erre a vidékre, aki ebben a barlangban keresett menedéket. Felfedezte hogy a barlang mélyén rejlő katakombákat, amely tökéletes búvóhelyként szolgált számára. Éveken át még csak napfényre sem dugta az orrát, sötét tanokba mélyedve olyan erőre téve szert amelyre talán soha, senkinek nem szabadott volna. - léptem a kút mellé, lenézve az odalent lakozó sötétségre - Az élők világát elhagyva a halottak között keresett társaságot, bosszújának édes gondolatát melengetve a jéghideg szívében. Évek és évtizedek teltek el, ám a nap sosem jött el...hiszen végül eltelt felette az idő. - vetettem tekintetem a másikra - Mára ugyan a csontjai is elporladhattak, viszont a legendák szerint a lelke sosem halt meg...és itt kísért, elragadva azokat a halandókat akik megsértik a nyughelyét...raaawwrrrr - martam felé az ujjaimmal szórakozottan, próbálva megijeszteni, majd elnevettem magam.

- Csak a 'hölgy' után. - mondja kiemelve az oda nem illő szót, de mielőtt megvizsgálhatnám már elhalad mellettem, kikapva a kezemből a fáklyát. Ahogy tovahalad, megvilágítva önmagát, felfedve olyan íveket, amik eddig egészen biztosan nem voltak ott.
- Te... egy nagyon érdekes figura vagy, mondták már? - kérdezem meglepett hanggal. Nem kell túl erősen koncentrálnom arra, hogy az előttem álló mindenképp férfi, mert ez a... történés még mélyebb agyi rétegekben is túl fura volt akármiféle ösztönök aktiválásához.
Az előőrs fénye felfedi a barlang durva vonalait, és egy apró kis villanást, mint egy tündérke bájos kacsintását előcsalogatva a távolabbi falából. Azt megközelítve a fémes csillanásból kiépül egy öreg kapu kopottas fémkerete.
Ahogy partnerem lassan, drámaian belöki a bejáratot az eltelt idők vastag porrétege és szomorú, rozsdás éneke tölti be a levegőt. A szoba közepén álló kúton kívül a terem néhány négyzetméterét csak a kőlapok megy egy keskeny ablak teszi ki, nem téve kérdésessé a továbbhaladás irányát. Közben társam elregéli a hely állítólagos történetét, aminek egyes részleteivel tisztában vagyok, másokkal viszont nem. Nehéz lenne megmondani, hogy a történész vagy a bárd beszél-e belőle most. Közben egyszer lenéz a lyukba, egyszer bele a szemembe, de inkább tűnik úgy hogy kutat kutat, mintsem az, hogy csak össze-vissza beszélne. Tegyük hozzá, amikor hirtelen, váratlanul, bejelentés nélkül rám ijeszt az rendesen kizökkent ebből a pozitív meglátásomból. Talán az, hogy reflexszerűen a hátsómra esek meglepetésemben nem segít ezen.
- Ezt... ezt többet ne csináld, jó? - kérdem pár nagy levegővétel közben. Nem vagyok az a fajta, aki elfut akármilyen veszély elől, vagy ne lennék képes megküzdeni akármifajta szörnyűséggel, de megijedni megfogok mindentől, még az árnyékomtól is.
Megpróbálva ignorálni a kacagását, közelebb léptem a kúthoz, hogy lenézhessek benne.
- Nincs víz az alján, gondolom erre kéne mennünk. Rókaszellem uram, van valami csodaeszköze arra, hogy lábtörés nélkül lejussunk itt? - kérdem még mindig lefele nézve.

A Félszemű ijedsége csak fokozza a kacagásomat, de nem rajta, hanem a saját tréfám sikerén nevetek. Sajnos manapság már csak a fiataloknál hatnak a rémmesék, noha az általam ismert történetek alapja sajnos a valósággal egyezik. Lassan elhalkulok, majd figyelemmel kísérem a szavait, ahogyan a kút vizsgálódásába mélyed.
- Nincs víz az alján, gondolom erre kéne mennünk. Rókaszellem uram, van valami csodaeszköze arra, hogy lábtörés nélkül lejussunk itt ? - kérdezi könnyedén, mintha biztosra menne abban, hogy biztos van a tarsolyomban egy-két trükk. És igen, van ! Szinte olyan jóleső dolog egy ilyen vén rókának, ha számítanak rá.
Sokmindent megtanultam az évek során...hogyan főzzek meg egy tál finom levest olyan hozzávalókból, amelyek még csak ehetőnek sem számítottak...zenélni és énekelni, csak hogy jó kedvre derítsem a szomorúakat...mosni, csak hogy amikor térdig nyelt a mocsár másnap tiszta ing feszüljön a páncél alatt...egy kissé hiányzik a régi utazgatós életmódom. Úgy vágyom rá, mint egy tiltott gyümölcsre, hiszen az is...Mikának megígértem hogy nem keverem bajba magam. Tehát, maradunk a biztonságos tervnél, elkerülöm a bajt ! De mindeközben azért le kéne menni odalentre, nagyon kell az a régi recepteskönyv. Szóval lemegyek, de vigyázni fogok, mert ha bajba kerülök, megint kapok a fejemre azzal a nagy zsoltároskönyvvel. Az pedig vastagabb mint a karom...
- Éppenséggel... - szólalok meg, miközben egy könnyed mozdulattal megszűntettem az illúziómat - ...akad egy a raktáron. - folytatom nemes egyszerűséggel, és hátratűrtem a dús, hófehér hajam. Lassan növeszteni kezdtem, miközben egy kézzel kötöm duplacsomóba a hurkot, majd függőlegesen megpördítem magam mellett. Még jó hogy tudok csomót kötni...amikor valaki sokat mos és tereget, hamar megtanul kötelet csomózni. Hiszen Veronián általános igazság, hogy a szárítókötelek erősen hajlamosak elszakadni. Néha már az idegösszeroppanás szélére tud kergetni, amikor a frissen mosott ruhák alatt elszakad a vékony szárítókötél, és azok szabadesésben ölelik át padlót.
- Ha a derekad köré kötöd... - lendítettem át Leon kezébe - ...leeresztelek. Ne félj, megbírt ez már nálad nehezebb dolgokat is. - biztosítottam, és egyben megemlékeztem arról a napról, amikor a hajam segítségével loptam el egy lustaságdémont a saját ágyából... - Viheted a fáklyát is, én megvagyok a sötétben amíg leérsz. -  vázoltam fel az ötletem - Ha nem, még te is leereszthetsz engem... - nevetem el magam, látva a köztünk lévő méretkülönbséget. Nem csak magasabb, nehezebb is vagyok nála, úgy leejtene hogy csak puffannák alul. - Mit gondolsz ?

- Éppenséggel... - kezd neki a mondandójának, és valamiért csak attól hogy kinyitja a száját már is elfog a rossz érzés. Felemeli a kezét, és bízom benne, hogy a háta mögül akar előrántani valamit valamiféle táskából, de aztán elkezdi fésülgetni a haját. Nagyon, nagyon remélem, hogy valami viccre készül, de ehelyett elkezd nőni a haza, egyre gyorsabban pillanatról-pillanatra, méretes hosszt elérve a lavina-szöveteg. A hófehér szörnyetegre csomókat köt, és felrémlik előttem egy gyerekmese, Rapunzel-ről. De nincs időm erről elmélkedni, a kezembe löki sörénye végét.
Gyorsan elsorolja nekem az instrukciókat és a lehetőségeim, így végigrohan a fejemen annak a lehetősége, hogy én eresztem le őt. De ehhez elég egyetlen egy pillantást vetnem rá, hogy rájöjjek:
Ki van zárva.
- Essünk túl rajta. - jelentem ki határozottan. Legalábbis annak tűnve. Láttam már messziről mágusokat persze, mind Isten szolgáit mind a misztikus tanok követőit, de őket legalább valahol meg tudom érteni, hatalmukat meg tudom határozni. De ő... boszorkányságainak száma olybá végtelennek tűnik. Mire képes még és milyen formán? Hol van erejének logikai korlátja vagy menete? Mi köré épül mágiája? Egyikre sincs válaszom.
Derekam köré kötöm a hajfonatot, és ráülök a kút peremére. Utoljára lenézek annak a sötétségébe, majd megfordulva elkezdem leereszteni magam, talán túlontúl is belenehezedve a tartómba. A fáklyát fent hagyom neki. Némileg megnyugtat a tudat, hogy látja mit csinál.
- Ha nem bírod vagy valami akkor szólj és inkább visszamászok! - szólok oda neki talán kissé elkésve. Ha minden rendben halad, akkor talán csak pillanatok, de lehet hogy fél perc után a lábam elveszti a kút kövezetét és a semmiben lógok. Ahogy átfutna rajtam a pánik, egy gyors körülnézéssel konstatálom, hogy már nagyon közel van a talaj.
Miután földet érek meghúzom kétszer a haját, talán megértve az üzenetét. Korom sötét van idelent. Talán mégis kellett volna az a fáklya...

Mosolyogva nézem ahogyan a fiú lassan beleereszkedik a kútba, erősen kapaszkodva a hajamba. Nem sokan vannak Veronián, akik elmondhatják magukról hogy egy öreg rókaszellem hajára kötözve eresztették le őket egy sötét kútba. Ahogyan azok száma is közel áll a nullához, akik efféle őrültséget elhinnének. Az egész nosztalgikus pillanatokat idéz fel, hiszen hosszú évek során csak egyetlen ember volt aki kihasználta ezt a furcsa képességem...a lányom. Emlékszem ahogyan az aprócska, törékeny gyermek vidáman dalolászva hintázott a fára felkötött hajkötegemen üldögélve, míg én a fa tövében olvasgattam. Vagy főztem...esetenként mostam, meg az elszakadt ingjeit varrogattam. Akár egy két lábon járó háztartás.
- Most akkor kútba ugrok a Félszeműért, igaz ? - kérdezem a kezemben lobogó fáklyától, mintha csak választ várnák tőle. - Akkor menjünk.
Még egyszer körbetekintettem a szobában, majd sóhajtva előreléptem egyet, egyenesen a kútba. Hagytam hogy a súly lehúzzon a mélybe, szabadesésben zuhantam néhány másodpercig, mire varázsolni kezdtem. Hát persze hogy kissé magamutogató módon érkezem le, méghozzá az egyik kedvenc képességem erejével. Amint a varázslatom hatni kezd, szinte minden látványos dolog nélkül egy pillanatra lebegésre váltok. A fáklya fénye megvilágítja az eddig sötétségben álldogáló fiút, és vele együtt a termet is, ahova megérkeztünk. Még egy kacsintásra van időm, mielőtt a levitációm megszűnik, én pedig egyenesen a nagy köteg hajamra huppanok. Elegánsan és menőn, ahogyan szeretem.
- Kútba ugrottam érted, most merre tovább ? - kérdezem a fiút, miközben magasra emelve körbevilágítok a teremben.

Vajon hogy fog lejönni? Az egy dolog, hogy én lejöttem a haján... ezt sosem fogja elhinni nekem, holnap talán én magamnak sem...
Egy pillanat múlva már láttam, hogy zuhan lefele. Ez megőrült?! Reagálni nincs időm rá, teljesen sokkolva nézem ezt a váratlan öngyilkossági kísérletet. Aztán... lebeg egy pillanatra, mielőtt földet érne. Túl gyorsan elfelejtettem, hogy nem egy mindennapi szerzet ez a... rókaszellem.
A ledöbbent arckifejezés lassan hagyja csak el az arcomat, ugyanúgy mint a hozzáfűzni valóm a történtekhez:
- Felvágós.
Az én feladatom lenne eldönteni, merre menjünk? Zseniális. Reméltem Ő tudja az utat.
- Rendben... - körbenézek a teremben. Két ajtóvágás látható a teremből, meg egy apró ablakszerű valami, alig pár lépéssel mellettünk. Odalépek és jobban szemügyre veszem. Erre legalább eltévedni nem fogunk.
- Ez vajon mi lehet? - hajolok oda közelebb. Inkább egyfajta bevágásnak tűnik, mint ablaknak. Pár cserépedény mellett egy szoborka, szintén égetett agyagból. Rajta fehér festékkel különböző csíkok ráfestve, amik valószínűleg díszek de jelentésgük számomra kivehetetlenek. Inkább nem nyúlok hozzá egyelőre, hátha valamit megsértek vele.
- Van itt valami szoborka... - mondom neki, ha nem lenne mögöttem.
- Egyébként meg menjünk arra. - mutatok a háromszög talapzat alja (alapja) felé mutató ajtóra. Az egyik ugyanolyan jó mint a másik.
Talán amíg ez a csodabogár mellettem marad nem fogok túl gyorsan valami csapdába esni. Ez a barlang jó ideje itt van, javarészt háborgatlanul, és mintha sírboltnak hívta volna pár paraszt a közeli faluból. Nem mintha azoknak a szavára hagyatkozni vele. Annyit unatkoznak, hogy már minden földrakás sírdomb és minden lyuk egy démon volt felszínre törése, természetesen tele csillogó ékkövekkel.
Az egyszerű embereknek meglepően hatalmas fantáziája van, mégha kissé korlátolt is.

- Ez vajon mi lehet? - hajol oda a fiú egy bemélyedéshez. Magam is szemügyre veszem a távolból, és nem kell emlékeznem ahhoz hogy ösztönösen eszembe jusson : Sose bolygass meg semmit, amit nem ismersz. Ráadásul még a levegő is állott...nem mintha a szellőztetés bármely katakombára jellemző lehetne. Ez az áporodott, dohos szag szinte már fullasztó. Már régóta elhagyatott lehet. Óvatosan feltápászkodom a hajamról, majd a szemközi falhoz lépek, hogy a fáklyát egy tartóba akasszam.
- Van itt valami szoborka... - szólal meg újra - Egyébként meg menjünk arra. - mutat a mellettem lévő ajtó felé.
- Szerintem nem érdemes piszkálni. - válaszolom, miközben a közel tíz méter hosszú hajkötegem fogom össze, és évszázados rutinnal kezdem összefonni. A hajfonás művészete már ősi tudományom...kötél, hinta, ostor, lasszó...a sokszínűségének csak a fantázia szabhat határt. - Az ilyenek trükkös holmik. Maró savat köphet az arcodba, karókkal teli verembe ejthet, vagy rosszabb esetben megátkozhat, elsorvasztva a húsod és csontod. Ha pedig igazán nincs szerencsénk... - pillantok fel a fonásból a félszemű tekintetét keresve a félhomályos teremben. Talán nem kéne megijesztenem, de ahogyan ő mondta : Jobb félni, mint megijedni. Jobb ha tisztában van ezekkel, mielőtt ránk szabadítja a bajt. - ...felébreszthet valamit.
Vaskos hajkötegeimet mosolyogva vetem át a vállaimon, ami felébresztette a ruhám alatt megbúvó Jörmungandot. Éreztem, ahogy izegve mozog felfelé a ruhám résein, és ahogyan új fekvést keresett magának. Fejét kibújtatta az ingem alól, majd sziszegve nézett körül.
- Nos, úgy tűnik hogy valaki más már felébredt. - simítok végig a fején, mire belebújik a hajamba, és előbukkan a bal fülem mellett. - Ő egy régi barátom, Jörmungand. Jörmungand, ő itt Félszemű Leon. - mutatok a fiú felé, majd rámarkolva a fákylára bevilágítok az alagútba. Elég szűkösnek tűnt a hely egy magamfajta óriás számára, ám nem tétováztam egy percig sem. Kissé meghajolva haladok előre, remélhetőleg a fiúval a nyomomban. - Mond csak, hogy megy a felfedezés manapság ? Meg lehet belőle élni ?