Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!

Kérdező vendégeknek
Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Sabriyah

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 34

Küldetés: Sunset at Nordenmouth

Szer. Május 09, 2018 3:17 pm by Sabriyah



Kedves gyermekeim!



Comments: 9

Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 53


Küldetés: Nebel der Stadt

1 / 2 oldal 1, 2  Next

Go down

Küldetés: Nebel der Stadt

Témanyitás by Lothar von Nebelturm on Szomb. Okt. 21, 2017 1:28 pm

Más lett a világ. Érzem a földben. Érzem a vízben. Érzem a levegőben...basszus, odaégett a kása! A bátor kalandor elbizonytalanodik. Elbizonytalanodik, mert olyan ellenségre talált, aki száz sárkánynál rosszabb. Olyan ellenségre, aki a sötétben bujkálva várja, mikor csap le...

Amelia Tewelon: A két királyság lándzsát szegezve várja, mikor ugorhatnak ismét egymás torkának. Eichenschild lakói két tűz közé szorulva próbálják elkerülni, hogy egy hirtelen jött csatározás romhalmazzá változtassa szeretett városukat. Hogy hogy érik el ezt? Az évek során a városban annyi katona gyűlt össze, hogy ostromkor egyszerűbb dolguk volna kirohanni és lekaszabolni a támadókat. Bizony gazdag város ez, és jól fizet azoknak, akik acélt ajánlanak fel neki. Északon igencsak elcsendesedtek a dolgok, kevés a megbízatás ezért úgy döntessz, szerencsét próbálsz és beállt a várost felügyelő katonák közé.


Crispin Shadowbane: Odahaza a Köderdőben kezd minden a feje tetejére állni. A család állandóan az agyadra megy, a haverok nem tudják, mikor kell lekopni, a Névtelen Árnyak egyik fejese, aki egyben a főnököd elkezdett paranoiás lenni és állandóan vaklármákhoz küld el téged, hogy járj utána. Akárhogy is, elérkezettnek látod az időt egy kis kiruccanáshoz, hogy járj egyet a világban, kiszellőztesd a fejed, asztal alá igyál mindenkit, akivel szembe találkozol. El is indulsz hát a tenger felé, vígan telik a vakációd...mígnem egyszercsak bele nem futsz félúton egy bizonyos népes városkába.


Johnny Wood: Jóideje bandukolsz már fel s alá újdonsült külsőddel, menekülve mindenki elől, aki fel akar koncolni, lemészárolva azokat, akik a benned lakozó bukott angyalnak ártani akartak. Ahogy egyik városból a másikba utazol, egy furcsa következtetést vagy kénytelen levonni: kihívtad magad ellen az egész világot. Nincs senki, akit barátodnak, szövetségesednek nevezhess. Még a többi kultista is egyedül dolgozik, vagy koloncnak tartanak téged, vagy ők akarnak koloncként a nyakadba akaszkodni. A térkép felett görnyedve megoldást keresel erre a problémára. Ekkor jutnak eszedbe a régi békés évek, amikor még ide-oda szállítottad a terményeket, hogy eladhasd. Emlékedben tisztán él egy nyüzsgő város, ahol bárki megtalálhatja, amit keres...akár egy segítőkész barátot is.


Gustav Engelberg: Plageus tiszteltes különösen paprikás hangulatban volt aznap reggel. Amikor meglátta, hogy már megint eltűnt a misebor, leültetett, és leszavalt egy jó bő tíz eprces hegyibeszédet az utazás jellemformálásáról, a világ megismerésének fontosságáról, a tapasztalatok jelentősségéről...majd erre az ürügyre alapozva nemes egyszerűséggel kipenderít a templomból. Szerencsére nem ijedsz meg, van hogy rájön a tiszteletesre az ötperc, általában egy hét után lenyugszik és visszaenged. Addig viszont kezdened kell magaddal valamit. Jobb híján el is indulsz dél irányába, mondván majd csak lesz valami, mígnem a folyó mentén bandukolva egy hatalmas város körvonalai rajzolódnak ki a horizonton.


Theo Wagner: nagy nap ez a mai a számodra: az Északi-királyság összes nagyobb könyvtárát sikerült átdúrnod, s mestered írásainak nagy részét meglelned. Az utolsó nagy falat, eme gyönyörű város könyvtára is bevégzett, amikor majd egy hónap megállás nélküli kutakodás után sikerült Felix összes művét megtalálnod a polcsorok közt. Dolgod végeztével úgy határozol, még egy jó darabig itt maradsz, kipihened a kutatás fáradalmait, elvégre még csak ezután jön Dél, más szerzők műveiről nem is beszélve. Elégedetten sétálsz a város utcáin, élvezve a napsütést, a kellemes zajokat, a békés városi életet...


Hóhajú Yrsil: fájó szívvel nyugtázod, hogy mindent sikerült összecsomagolni. A főnökkel már hónapokkal előre egyeztettél, gond nélkül engedélyezte, hogy szögre akaszd a héjatollat. Hiányozni fog a város, de te is jól tudod, nem szabad hátranézned, ha előre akarsz haladni. Még utoljára ellenőrzöd, hogy biztos nem hagytál-e itt semmit, majd kilépsz a házad ajtaján, és elindulsz dolgozni. Nem árt egy kis plusz pénz az utazáshoz, és persze még el kell búcsúznod a városbéli barátaidtól...


Avis Swartzritter: Hála a két királyság közti fegyverszünetnek, egyre kevesebb megbízatást kapnak a hivatásos katonák, lovagok, köztük te is. Unalmasan telnek a napok, de szerencsére megtalálod a módját, hogy megkeresd a kenyérre valót: elszegődsz kísérőnek karavánok mellé. Jól fizető munka, eleget tudod járatni a lovadat is, és sok szép tájon megfordultál már a déli királyságban. A következő állomás pedig a világ közepén fekvő hatalmas város lesz. A megbízód azt mondta, csupán csak el kell jutnia a szekereknek a vevőhöz. Egyszerű munkának tűnik...


Indulhat a tánc, forog a rulettkerék, a hangszerek behangolva, bicska a zsebben kinyitva. Rendhagyó módon mindenkit várok Skypeon/Discordon egy egyeztetésre az alapszituáció második feléhez.

Sok szerencsét! Szükségetek lesz rá...
avatar
Lothar von Nebelturm
Mesélő
Mesélő

Hozzászólások száma : 115
Join date : 2017. Feb. 01.

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Küldetés: Nebel der Stadt

Témanyitás by Crispin Shadowbane on Vas. Okt. 22, 2017 11:22 pm

Első rész: Készülődés

  Mindenkinél eljön egyszer az a pillanat, amikor megunja a hosszú, semmittevéssel teli napokat. Nálam ez nagyjából akkor jött el, amikor az Elatha-n kívül elhelyezkedő mocsári lakomban unottan bámultam az egyszerű fafalakat, a szögre akasztott fegyvereket, a különböző felszereléseket és mindegyik egyszerre siránkozott nekem azért, hogy csináljunk már végre ismét valamit! Túlságosan is nyughatatlan lélek voltam ahhoz, hogy heteket töltsek távol a járatlan utaktól, a pengék csattogásától, vagy a vér bódító illatától. Az elmúlt napokban még Lory-hoz és Armin-hoz se ruccantam át olyan gyakran, amikor épp a városba tévedtem és a Névtelen Árnyak Házába se látogattam el, hogy dumáljak egy kicsit Sárikával vagy éppen Craig-gel, netán a tábornok idegein táncoljak a barakkokban. Ráadásul volt egy-két elmebeteg alak, aki valamilyen módon hallott arról, hogy van egy kis alkimista lakom és nem haboztak megtenni azt a veszélyes utat, amely a mocsáron keresztül vezetett, csak hogy engem zaklassanak a hülyeségeikkel.
"- Az asszony mostanában nem nagyon akarja a szexet...érti, én meg elkeseredett vagyok. Nincs valami vágyfokozója?
- Bocs, olyan csodaszerem nincs, amitől legalább némileg elfogadhatóan néznél ki. De ha gondolod, megvakíthatom a feleségedet, meg elérhetem, hogy soha többé ne érezzen szagokat, így se az ocsmány képed, se az undorító penetráns bűzöd nem fogja őt elzavarni."
  Érthetetlen módon az ilyen jellegű viselkedés leendő kuncsaftjaimmal állandóan ahhoz vezetett, hogy becsapták maguk után az ajtót és hangosan átkozódva indultak meg vissza a főváros felé. Hát de most komolyan, miért engem zaklatnak ilyennel? Csodát én se tudok tenni! Ha azért jött volna, hogy valami jó kis cuccot adjak, amitől a feleség feldobja a talpát, hogy utána hancúrozhasson valaki mással, szívesen meg tettem volna - megváltás lett volna szegény nőnek, hogy nem látja többé ezt a szerencsétlent. De sajnos az elégedetlen nem-vásárlók nem terjesztették rossz híremet, így aztán folyton jött a szerencsétlenek és ostobák újabb áradata, az én fejem minden egyes ilyen beszélgetés után csak még tovább forrt és forrt, s hamarosan olyan vörössé vált, hogy olyan szín nincs is a skálán. Dracon pedig szemmel láthatólag még nálam is jobban unta az unalmas semmit tevést és rákapott arra, hogy mindenféle undorító mocsári lényeket szedett össze vadászatai során és azokat az ágyamba hajította. A pohár akkor telt be, amikor valami mutáns, fél méter hosszú pióca-szerű förmedvénnyel lepett meg engem álmatlan alvásaim egyikén és két percet kellett hadakoznom azzal az ocsmány döggel, mire sikerült eltávolítanom magamról, és további két percet tölthettem azzal, hogy a mocskos kis szárnyas dögöt kergessem, akinek szinte folytak a könnyei a hangtalan röhögéstől. Mindenki agyára ráment az unatkozás...és hát úgy éreztem, hogy eljött az idő arra, hogy eltakarodjak innen a fenébe. Így aztán...hát jöhetett a készülődés ideje.

  A padló egy-pár deszkája az elmúlt évek során vagy maguktól, vagy az én hathatós segítségemmel lazultak meg, így aztán nagyon is jó alkalmat szolgáltattak arra, hogy azok alá rejtsem a ládámat, amiben felszereléseimet tartottam. Nem mint ha mondjuk valami túl nehéz lett volna megtalálni azt, de szerencsére senki se volt olyan hülye, hogy a házikómba merészeljen lépni. Egyszer próbálta meg valaki, azóta is a rothadó feje egy karóra tűzve díszeleg a bejárat előtt. Szerencsére valami mocskosul undorító bűnöző volt, így aztán nem nagyon haragudtak meg azért, hogy ilyen kényelmes módon szabadultam meg tőle és még dekorációs elemként is felhasználtam. Egy jó ideig elszórakoztam a láda kiemelésével, hisz kezdett igen csak nehéz lenni a munkásságom során megszerzett felszereléseimnek hála. Mire végeztem, kiterítettem az összes cuccot az ágyon, és elkezdtem készülődni. Fury, Clandestine és Vengeance szépen egymás mellett hevertek és szinte csillogtak. Mivel sok dolgom úgy sem volt az elmúlt napokban, volt bőven időm arra, hogy alaposan átkenjem őket fegyverolajjal és egy elatha-i kováccsal kiéleztessem őket, kicseréljem Vengeance markolatán a bőrszíjakat és a többi és a többi. Pár másodpercet áldoztam arra, hogy gyönyörködjek a látványban, majd ténylegesen neki álltam hogy utazóképes állapotba hozzam magam. Hagyományos bérgyilkos ruháimból két szettet kikaptam a ruhásszekrényből és gondosan összehajtogatva pakoltam be őket a hatalmas utazótáska legaljára, majd átöltöztem egy tiszta utazó ruházatba, amely egy egyszerű bőrnadrágból, egy tiszta fekete ingből, sok zsebbel rendelkező mellényből és egy köpönyegből állt. Kikaptam a ládából pár vastagon bélelt erszényt és azokba raktam féltett kincseimet, közöttük az igazmondó tükrömet, a békítő harangot, a nők kedvenc nyakékét aka Vonzalom Amulettjét (valószínűleg az út első szakaszán úgy se lesz rá szükségem) , de a nyakamba akasztottam a koncentrációs nyakéket (utazáshoz nagyon jól jöhet még). Alaposan becsomagoltam az álcaláncot, nehogy megsérüljön az opál és ezzel elveszítse a képességét, majd a karjaimra és bokámra felakasztottam a kar-,és lábpereceket. Miután ezzel végeztem, két újabb erszénybe belecsomagoltam a kedvenc vámpíromtól vásárolt töltő-, és egyelőre még mindig üres tárológyűrűket, hisz nem akartam, hogy a túlságosan is csicsás ékszerek miatt még valaki belém akarjon kötni és megpróbálja elvenni tőlem őket - nem volt kedvem felesleges vérontásba bocsátkozni. Menő megjelenésem elengedhetetlen darabja, a tökgyűrű viszont már az ujjamra került, hogy az alkalomadtán közelben bóklászó vadállatokat el tudjam űzni. A self társadalomban betöltött szerepemről árulkodó holdezüst korongot a mellényem egyik belső zsebébe süllyesztettem, az elismerés jelvényével együtt, hogy bármikor kéznél lehessenek. Egy vízhatlan tasakba bele került az a pergamen darab, amely az alvilági körökbe azonnali bebocsájtást nyújt nekem, majd a táskába pár réteg váltásingbe belecsomagolva belesüllyesztettem a Wolpertinger tojást, hátha még egyszer jól jön egy menekülés vagy random ijesztegetés alkalmával. Aztán elheveredtem az ágyon hogy magamhoz vegyem a kis plüssfarkaskámat. Dracon oda reppent mellém és laza öt percig játszadoztunk, ami alatt a kis farkaska vad támadásokat indított a sárkánygyík pofikája ellen. A végén kaptam egy nyálas puszit vagy arcnyalást vagy mit, s miután letakarítottam az undorító masszát az arcomról, folytattam készülődésemet, hisz már majdnem a végéhez értem,s a kis állatutánzatot szintúgy a táskámba pakoltam. A táska külső, mély zsebébe belepakoltam a távcsövemet, majd a zárható fémdobozba belepakoltam az összes italomat(4 gyógyital, 2 élénkítő ital, 3 bódító ital), amely nálam volt és a két fecskendőtűt is, majd bezárás után a kulcsot belső zsebeim egyikébe süllyesztettem. A készülődés utolsó pillanatainak egyikeként a rugós pengét csizmám szárába toltam, hogy mindig kéznél legyen és ne vegyék észre egyből, s a bosszúállók kövét Clandestine markolatára rögzítettem, majd az említett fegyvert Fury-vel együtt övemre akasztottam, s eltakartam őket az utazó köpönyeggel. Nyakamba akasztva mágikus sálamat, orrnyergemre csíptetve a napszemüvegemet már csak annyi volt hátra, hogy Vengeance-ot is belecsúsztassam a tokjába és hihetetlen módon, de készen álltam az indulásra. Még gyors bekaptam pár falat kaját Draci-val együtt, majd a maradékot kiszórtam az ablakon a lent tanyázó madaraknak, akik vad rikácsolással fogadták az újabb ajándékomat. Majd feltöltöm a készleteimet utam során, nem akarom magamat feleslegesen túl sok kajával terhelni. Még egyszer utoljára végig néztem a szobán, majd az ajtón kilépve kétszer is elfordítottam kulcsát a zárban, majd az említett alkalmatosságot elrejtettem egy közeli fa odújában. Tekintetemmel végig mértem az előttem kanyargó utat, amely a tengerhez vezet majd pár hét múlva. Megpaskoltam Draci buksiját, majd útnak indultam...


Második rész: Eichenshild

  A hosszú utazás alaposan kifárasztott. Miután elhagytam Elatha-t, kanyargós utam a Schwarzjäger tornyoktól nem is olyan messze vezetett. Ezen a szakaszon mondjuk alaposan megszaporáztam a lépteimet, hisz nem tudtam, mennyire is territoriálisak az itt élő vérszopók, és nem akartam semmiféle összetűzésbe keveredni. Utamat enyhén dél-keleti irányba vittem, hogy elkerüljem a Blutstern tornyokat, és a Braunpitz-hegység lábánál meghúzódó Hellenburg-ba érkezzek. Itt pár napot töltöttem, ami során leginkább térképeket tanulmányoztam, illetve hosszú órákat aludtam nappal, hogy felfrissítsem erőtartalékaimat. Dracon élvezte a nagyváros által nyújtott új behatásokat, a tömeget, a piacról felszálló illatokat, így nem is nagyon tiltakozott a kis megálló ellen. Miután alaposan áttanulmányoztam a térképeket, megalkottam az útitervemet. Hellenburg-ot elhagyva jó ideig követem a Südarden folyását, majd a Süd-, és Nordenfluss találkozásánál az utóbbi folyása mentén felfelé haladva átkelek a hídon, hisz a térképen sehol se láttam átkelőt, amely átvinne a túlpartra, csak Einburg környékén. Így is tettem, és nem sokkal a Neulander tornyok előtt átkeltem a Nordenfluss-i hídon. Einburg-ban ismét pár napot eltöltöttem, feltöltöttem fogyóban lévő készleteimet, érdeklődtem a helyi hírek iránt, leginkább arra vonatkozóan, hogy mennyire veszélyes is mostanában a déli irányba történő utazás, majd amint megnyugtató információkat kaptam, a folyó irányától némileg keleti irányba eltérve érkeztem meg Eichenschild-be. Itt szintúgy pár napot terveztem eltölteni, mielőtt a Parti-síkságon átvágva megérkezek a Nyugati-tengerhez és a Gerinc-szigettel szemben keresek magamnak valami kis időtöltést magamnak és Dracinak. Egy pillanatig elgondolkoztam hogy átkelek a hosszú hídon Neue Freiburg-ba (még életemben nem voltam ott) de aztán letettem róla. Inkább igyekeztem minél jobban kerülni az embereket, amennyiben lehetett. És most...itt álltam Eichenshild kapujában. Mióta összefutottam itt Sil-lel, nem jártam a környéken és kíváncsi voltam, vajon a bárdok gyöngyszeme még mindig itt él-e? Talán összefutunk valamikor és ismét lehúzhatom őt némi ingyen körrel.
  A városkapun átlépve gyorsan mérlegeltem a helyzetemet. Kétszer már jártam a városban, így nagyjából tudtam, hogy mi is a dörgés erre felé. Délre tőlem a gettó környék terült el, amelyet nem nagyon terveztem meglátogatni - bár illet volna hozzám - de inkább az alsóvárost környékeztem meg, ahol az árak és a minőség viszonylag elfogadható áruk tekintetében, és akadt egy-két normális fogadó is, ahol meghúzhattam magam pár nap erejéig. Napszemüvegemet megigazítva a verőfényes napsütésben fürödve indultam meg a kövezett úton. Pár kíváncsi vagy éppen enyhén ellenszenves pillantást kaptam a járókelőktől, akik közül pár látványosan messze került vagy engem, vagy Dracit, de ezen egyikünk se lepődött meg, és meg se sértődtünk. Már hozzá szoktunk ehhez és itt délen még viszonylag normálisabb volt az általános felfogás az idegen fajokba tartozó lények iránt, mint északon. A nap közben téren lézengő emberek között utat törve végül egy kis mellékutcán keresztül közelítettem meg azt a fogadót, ahol Millingen felé haladva egyszer már megszálltam. Pár perc gyaloglás után már az említett épület előtt állva mértem fel magamnak a fogadót, amely tökéletesen megfelelt az igényeimnek - távol volt a forgalmasabb utaktól, és kisebb is volt, mint a többi társa, így remélhetőleg kevesebb vendég is lesz bent. Amint beléptem, rájöttem, hogy ilyen jellegű reményeim füstbe szálltak. Szinte telt ház volt, csupán egy asztal és a pultnál kettő szék állt üresen. Az áthatóan tömény piaszagra Dracon csak az orrát húzogatja és mérges tekintettel méreget engem. Remélem egyszer majd túllendül azon a kis hülyeségén, hogy nem szereti a piát, vagy hogy mindig megrovó pillantással méreget engem és határozott léptekkel indultam meg az egy szem üres asztal felé. Miután megérkeztem, csak ujjamat tartottam fel, hogy jelezzem a kocsmárosok gyöngyének, bizony elkélne nekem egy jó kis nedű, amivel ápolhatom igen csak kiszáradó gyomromat és májamat. Meg hát, nincs olyan, hogy egy self betér valahova és nem kezd rögtön masszív alkoholizálásba.

- Adjon Isten, köderdei uram. Mivel szolgálhatok?
~ Adjon Isten neked székrekedést. Ne bombázz engem az eltévelyedett hiteddel...~
~ Óh, valaki ma nagyon morcika. Még is, mire számítottál? Hogy rögtön előveszik a Hold szimbólumokat és eljárnak valami mókás üdvözlő táncot? Emberi város, emberi tévelygések.~
~ Te most kajak véded ezt a szerencsétlent?~
~ Nem, csak rávilágítok arra, hogy felháborodásod ezen esetben teljes mértékben alaptalan.~
~ Eh...akkor és ott és úgy és olyanképpen háborgok és ésezek, amikor és ahogy csak akarok! Örüljön ez a fukar köcsög, hogy egyáltalán meglátogattam olcsó lebuját! Már mint nézd meg, hogy tartja a markát! Mint valami kéregető koldus. Anyád tudja, hogy kéregetsz, Te szerencsétlen?!~
~ Szerintem csak határozottan nem bízik benned, ami múltbeli kicsapongásait illetően lehet, hogy jogosnak tekinthető.~
~ Azt hittem Kiril, hogy te az én oldalamon állsz...~
~ Nincs lábam, hogy álljak.~
~ Ez egy rohadt metafora vagy mi a franc volt...vagy amfora. Valamelyik a kettő közül.~
~ Szerintem legyen amfora...az amúgy is köcsög volt. Akár csak Te...~
~ Ott rohadsz akkor meg.~
  Kiril-lel való menetrendszerű összezörrenésünk után elővettem legmeggyőzőbb és legkedvesebb viselkedésemet, hátha ez majd megnyugtat engem és eloszlat mindenféle kételyt azzal kapcsolatban, hogy mennyire is megbízható egy alak vagyok én, és tök kedvesen válaszoltam a kocsmárosnak, sőt, még hízelegtem is neki. A gyomrom meg közben csak kavargott és kavargott és majdnem úgy voltam vele, hogy itt helyben lehányom őt viselkedésem miatt...~
- Hát, kedves jó Uram, kinek neve áldassék és zengessék örökre a Mennyekben meg a Pokolban - hisz oda is kell valamiféle jó nedű -
a legjobb fajta söréből kérnék két korsóval, meg ennek a szép kis izének mellettem valami szaftos husikát, hogy ha van.
 Érdekes módon, amint meglátta, hogy nem holmi egyszerű ezüst vagy rézérmével fogok itt fizetni, hanem szépen csilingelő arannyal, a fukar és sóher viselkedése, általános közönye és enyhe lenézése rögtön átváltozott, és a szemében már nem csak valami kóbor selfike voltam egy fehér mini-sárkánnyal az oldalán, hanem rögtön az álruhában, átutazóban lévő Arrcy hercegecske, vagy valami hasonló nagy hírű és nagy tekintélyű alak és olyan modorral közeledett felém, amit még a prostiktól se kapok.
- Azonnal, tiszteletre méltó vándor uram!
  És szinte ugrándozva indult meg a pult felé, hogy gyorsan hozza a söröket és a disznóhúst Dracon-nak. Pár vendég összesúgott maguk között, nyilvánvalóan a téma hirtelen a túlságosan is feltűnően és elegánsan viselkedő selfre terelődött, meg az erszényére, illetve azon módokra, amikkel el lehetne tőle venni vagyonkáját. Valószínűleg nem vették észre a túl sok olcsó sör és még olcsóbb, poshadt bor miatt a hátamon keresztül vetett kardomat, vagy csak túlságosan hülyék voltak ahhoz, hogy rájöjjenek, felfegyverzett alakkal nem kötekszik az ember, kivéve, ha többen vannak és erősebbek. A többség meg volt, az erő nem. Valószínűleg két lépést se tennének és már holtan rogynának össze mindannyian. Remélem, hogy ilyen extrémitásokhoz nem kell majd nyúlnom itt tartózkodásom során. Dracon mindebből csak annyit szűrt le, hogy "húúúúús....fincsi...nyami nyami...csámcsogás...csámi-csámi. Puff, eltűnt! Még!". Miután végzett, tekintetét rám szegezte, most már némileg engedékenyebben, hogy a hasa tele volt, csak hogy aztán inkább a frissen mellém telepedő hülyével foglalkozzon. Unottan méregettem a nagyjából velem egy magas, de igen csak ápolatlan, koszos és büdös alakot. Még is, mit akarhat ez a barom itt? Áh, van kardja? És...? Akkor most már azt hiszi, hogy van esélye ellenem? Ha a pénzemre vágyik, maximum kettőt kap tőlem a csukott szemhéjaira, hogy meg tudja fizetni egy bizonyos csónak vámdíját...
- Hé fiacskám, szeretsz veszélyesen élni?
~ Neked is helló, cseszd meg.~
  Hogy tovább menőzzön, egy erszényt dob az asztalra. Óh...akkor, most piát fog nekem fizetni? Az már mindjárt más!
- Veszélyes az az élet, amikor egy úriember megfelelő ellenszolgáltatást nyújt egy olyan személynek, aki egész életét annak szentelte, hogy a magamfajták szükségleteit és igényeit elégítse ki? Nem hinném. Amennyiben viszont arra gondolsz, hogy veszélyes aranyérméket csillogtatni egy ilyen helyen, akkor csak annyit mondok, hogy aki próbálkozni mer, az nagyon csúnyán megbánja és jó eledel lesz az én kis Dracon-omnak. Ez veszélyes? Ugye nem? Nem akartam fenyegetőnek tűnni. Én vagyok a világ legkedvesebb selfikéje!
  A mosolyom őszintébb volt, mint az utcaszélén összekapart prostié, aki hirtelen egy dagadt erszény újdonsült tulajdonosának mondhatja magát, modorom udvariasan nyers és megjátszottan értetlenkedő volt. Bár mondjuk lehet, hogy nem kellett volna ennyi felesleges szövegeléssel fárasztani az amúgy valószínűleg nem túl értelmes férfiegyed koponyájában úszkáló, kihasználatlansága miatt teljesen elrothadt agyacskáját. Hogy bocsánatot kérjek tőle, amiért intelligencia szintjét még pár fokkal csökkentettem - bár ezt eléggé elképzelhetetlennek tartottam - egy nagyon őszinte, ártatlan mosollyal jutalmaztam meg őt, csak hogy tudja, én tényleg nem akarok ártani neki...annyira.
- Ó, én csupán egy apró kis játékra gondoltam. A te erszényedben lapuló pénz az enyémért. Nos, benne vagy?
- Attól függ, hogy milyen játékról van szó. Amíg nem mondod el, nem válaszolok. Szeretem a veszélyeket...
~ Ja, főleg ha figyelembe vesszük, hogy a párom Élohim szent harcosa, a legjobb barátnőm az egyik legveszélyesebb nőszemély Veronia-n, a legjobb barátom egy alkoholista és rohadtul veszélyes kardforgató...meg úgy nagy általánosságban egyik barátom/ismerősöm se az a kategória, akivel szívesen kötekednél.~
~ Ada miért lenne veszélyes? Teljesen kedves, ártatlan kis leányzóka.~
~ Szerencsére még nem láttam úgy, hogy úgy isten igazából haragudott volna rám...na jó, egyszer...de szerintem az, aki tényleg magára haragítja, az nem élete legszebb éjszakáját kapja jutalmul, hanem egy ingyenes belépőt a Túlvilágra.~
~ Na jó, lehet, hogy tényleg kissé veszélyes a kis csibécske.~
~ Esküszöm, ha még egyszer így mered hívni őt...akkor...akkor...rohadj meg!!~
  Kiril egy halk kacagással hagyott magamra, amitől az idegbaj kerülgetett. Figyelemelterelésként inkább folytattam a totál értelmetlen beszélgetést.
-...a nehezen megszerzett pénzem felesleges kockáztatását viszont már nem.
- Nézz csak ide. Itt van ez a két késecske- csapja le az asztalra a két említett dobótőrt egy réz érme kíséretében, amitől tőlem egy egyszerű szemöldökráncolást kap jutalmul.- Aki előbb dobja le vele a felpattintott pénzt, nyer. Ilyen egyszerű.
- Na, elemezzük csak a helyzetet amúgy. Csak az hord magával dobótőrt, aki tudja is használni azt, vagy csak szeretne felvágni. Ha csak felvágni szeretnél vele, nem tennéd kockára az összes pénzedet. Így több, mint valószínű, hogy eltalálnád a tőrrel a pénzérmét, és én vesztenék. Minek vegyek részt egy olyan játékban, amiben tudom, hogy vesztek? Ennyi erővel visszavágóként megemlíthetném azt is, hogy aki tovább bírja a piát, azé lesz az összes pénz. Amúgy is, a kocsma tele van mindenféle népekkel és hidd el, ha egynek tőrt ragasztasz a homlokába, utána eléggé paprikás lenne a hangulat és menekülőre foghatnád a dolgot.
 Nem túl rövidre sikerült válaszadásom keretén belül egy széles mozdulatot tettem, amivel szinte "átöleltem" az izgatott vendégsereget, bár a közelben ülő alakok szemében némi félelem villant meg, ahogy a kirakott fegyvereket bámulták. Mivel a továbbiakban nem akartam foglalkozni a szerencsétlennel, inkább Dracival kezdtem el foglalkozni, aki eddigre már bepuszilta a hús maradékát is, és most inkább a részeg alakkal foglalkozott. Körmeit kieresztette, teste teljesen megfeszült és készen állt arra, hogy a legkisebb rossz mozdulatra is azonnal támadjon. Megsimogattam a kis cukorfalatot, majd nagyon is feltűnő módon vettem semmibe újdonsült asztaltársamat, és inkább a nőket kezdtem el nézegetni magamnak. Akadt egy-két szemrevaló teremtés, akiknek formás alakján legeltethettem a szememet. Egy-két kacsintást eresztettem meg feléjük, amire nem kaptam sajnos semmilyen reakciót. Poor me.
- Egye fene, akkor nevezz meg egy játékot te. Már eldöntöttem, hogy kihívlak egy játékra! Bármi megfelel.
~ Játszuk azt, hogy te elhúzol a halál retkes farkára és békén hagysz engem...~
- Miért akarsz annyira kihívni engem? Mivel keltettem fel az érdeklődésedet?
- Mert nem tetszik a képed...
~ Várj...nem értettem tisztán. Most tetszik vagy nem tetszik? ~
~ Határozottan azt mondta, hogy "nem" tetszik.~
~ Ez mekkora egy bunkó paraszt! Hisz még nem is ismer! Szerintem azt mondta, hogy tetszik!~
~ És az neked azért is lenne jó, mert...?~
~ MERT ÉN VAGYOK A LEGJOBB NŐ ÉS PASI ÉS MINDEN VERONIA-N! Na jó, csak második legjobb nő Ada után. Franc, harmadik, mert ott van Lóri is. Shit, negyedik, ha Sárit is nézzük. Na jó, legyen ötödik vagy hatodik, vagy mittudomén hányadik! A lényeg, hogy...na várj, most arról akarlak téged és magam is meggyőzni, hogy jó nő vagyok?~
~ És én azt hiszem, hogy most inkább megpróbálok jó messzire menekülni és kizárni tudatomból ezeket a gondolatokat. Te szánalmasan undorító vagy Cirip...~
~ Ezt tőled bóknak veszem, cukifiú!~
~ Kár hogy nem tudok hányni...~
~ Naaaa, nézzük csak, hogy tényleg bejövök-e ennek a kis pasinak. Egyszer voltam már nő úgy is...szerintem itt mindenki felismeri a belőlem áradó szexiséget, ezért jött ez is ide. Homo-mágnes lettem. Óh, mamám...~
- Uhh...már értem. Jajj, hát miért nem ezzel kezdted cukifiú? -hajolok közelebb a férfihoz, majd gyors húzok egy kortyot a sörömből. Hangom elbűvölő, szinte már búgó, mint aki nagyon fel van spannolva. - És mondd csak, mi tetszik még rajtam? A feszes hátsóm, a szőrös mellkasom?
~ Látnád a többit...~
- Mondj még nekem ilyen szépeket és itt mentem elolvadok Te kis huncutka!
- Elég a meséből!
~ Ki mesélt itt neked Te szerencsétlen? Ajj, nem vagy benne a játékban. Így nem tudom rajtad fejleszteni a teasing game-met te szemét! Jól van, most már nem is kedvellek. Takarodj innen!~
  A rövid felkiáltás után feldobja az érmét és az egyik tőr után nyúl. A pillanat belassul, ahogy nézem az érme útját és a férfi nyúlkálását. Alapból rossz oldalon fogta meg a tőrt, csodálom, hogy nem vágta meg a kezét. Másrészt a keze remeg, a szeme üreges és véreres. Izzad, orra enyhén vöröses, szájából pia szag árad, mozdulatai bizonytalanok. Részeg. Hezitál, hogy eldobja-e a tőrt, vagy sem. El fogja dobni. Túl sok benne a pia. Esélye annak, hogy eltaláljon valakit: nagyon is valószínű. Én meg nem akartam itt balhét, mert tényleg csak pihenni jöttem ide. A kezem szinte azonnal kicsap, szinte elmosódik, ahogy átszáguld a minket elválasztó téren és elkapom a férfi csuklóját, majd enyhe csavaró mozdulatot teszek, amivel ki akarom kapni kezéből a fegyverét. A penge kirepül a kezéből, és mindkettőnk legnagyobb meglepetésére az érme pont megpattan az élén. Elbambulva figyelem az érme útján, aztán a részeggel mindketten ugyanolyan bamba kifejezéssel az arcunkon nézünk össze, szemükben a meg nem fogalmazott kérdés: "What the hell was that?!" Azonban Ő hamarabb össze kapja a lelkierejét és káromkodás tudományát, amit jó hangosan be is mutat, s az erszényt asztalon hagyva rohan ki a fogadóból. Én meg csak...nézek továbbra is bambán és értetlenül, tekintetem a becsapott ajtó és az erszény között mászkál.
- Öhm...kér valaki piát?
  Kérdeztem tétován, ahogy a közönség röhögésének utolsó dallamai is elhalkultak. Ez a csávó se jön már ide vissza többet ilyen megaláztatás után. Azt hiszem, hogy szereztem magamnak ismét egy ellenséget? Hát ez valami csodálatos. De Ő jött ide, és nem elég, hogy mindenféle baromságokat akart művelni, de még a megjátszott udvarlásomra se reagált! Bunkó paraszt...
- Ez a kedves alak úgy látszik, hogy mindenkit meghívott egy körre. Csapos, kérem, számolja át az érméket és osszon ki belőle olyan italokat az itt egybe gyűlt kedves tagoknak, ami kijön belőle!
  Az izgalom a tetőfokára hágott ezen kijelentésemet hallva, és az összes ember egyöntetűen kiáltott fel örömében. Rám is átragadt az általános jó kedv - néha tényleg jó dolog kedvesnek lenni! - és a közeledő csapos felé fordultam.
- És ha van még ebből a söréből, akkor még egy pintet!
  Felkapom az asztalról az erszényt és kinyitom, hogy megszámoljam az érméket. Azonban amikor kinyitottam az erszényt, szemeim akkorára tágultak, hogy Lóriék háza bőven elfért volna benne, sőt, talán még a Katedrális is. Ez...ez még is, mi a francot akar jelenteni? És mi...? És hogy...? Ki a rohadt bunkó tajtékparaszt alak volt ez a részeg? Már ha részeg és nem megjátszotta. Vajon az érme lepattanása is az Ő műve volt? Óóóóóó mamám...
avatar
Crispin Shadowbane
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos

Hozzászólások száma : 391
Join date : 2016. Jun. 18.
Age : 26
Tartózkodási hely : ahol épp szükség van rá

Karakter információ
Kaszt: Bérgyilkos(8), Druida Elementalista(3)
Szint: 8
Tapasztalat:
9301/9500  (9301/9500)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Küldetés: Nebel der Stadt

Témanyitás by Amelia Tewelon on Hétf. Okt. 23, 2017 4:45 pm

Már jó ideje nem kaptam valamire való megbízást és aggódni kezdtem, hogy felélem a tartalékaimat, amit nem szerettem volna, hiszen a saját, családom gyilkosa iránti nyomozásom még nem adtam fel, bár egyre reménytelenebb volt az idő múlásával, hogy sikerrel járok.
Mivel soha nem voltam az a helyhez kötött alkat, most is elég hamar jutottam arra az elhatározásra, hogy a Fővárostól messzebb találok magamnak munkát.
Bár még sosem jártam Eichenschild-ben, már sokat hallottam róla más zsoldosoktól, akik szolgáltak ott és magam is meggyőződhettem róla, hogy elég jól megszedték magukat.
Nem volt éppen a hely a szomszédban, de engem nem kergetett senki – kivételesen – így nyugodt vándorlás várt rám Hűséges hátán. Utam során persze meg-megálltam egy-egy gyorsan elvégezhető feladat miatt: kisebb szörnyek levadászása, pénzbehajtás, vagy hűtlen szerető megleckéztetése, de céltudatosan haladtam tovább egészen addig, míg el nem értem a város falait.
Eredetileg nem volt tervbe véve, hogy pont a városőrség sorait erősítem, de mikor kiderült, hogy ebben a városban, milyen szigorú törvények uralkodnak az alvilágban és, hogy a katonaság létszámát elég magas szinten tartják, ráadásul igen csak jól megfizetik, nem is tűnt olyan elvetendő dolognak, hogy aláírjak pár hónap szolgálati időt.
Az őrség főhadiszállásánál, a Barakk udvarán tartották a felvételt, ahol aránylag minden megerőltetés nélkül sikerült kiállnom a próbát és máris városőrnek mondhattam magam. Nem voltak előítéleteik a női harcosokkal szemben, így a szokásos erőfitogtatás és tesztoszteron túltengést sem kellett végigszenvednem. Még előleget is kaptam és felszerelést, habár megtarthattam a sajátomat is.
Mivel nem tűnt valami megerőltető szolgálatnak, úgy véltem rám fér egy kis lazítás, könnyen keresek szép pénzt és még csak be sem kell véreznem a kardom, legfeljebb pár rendbontót kell móresre tanítani. Ám nem kalkuláltam a már vérembe ivódott nyughatatlansággal, sosem voltam ilyen sok ideig tétlen…………..

A munka kényelmes, békeidőben nincs olyan hülye, aki rászánná magát, hogy megtámadja a várost. Már egy ideje a külső városrészre osztottak be a falakra...Talán valaki összetévesztett egy tündével, vagy mit tudom én. Jó ideje meg sem próbálom már megérteni ezeket a zsoldoskapitányokat. A folyó mellett van a posztom, egy toronyban, ami a falat határolja. Sima kör alakú bástya. két másik emberrel vagyok szolgálatba osztva és jelenleg épp meredten nézek ki a fejemből a mellvédre támaszkodva, miközben a hajók sorra haladnak el alattam.
- Nektek van valami ötletetek, hogy mivel kéne elérni, hogy nyitva tudjam tartani a szemem? Nem vagyok szokva az ilyen unalmas melóhoz. - teszem fel a kérdést két társamnak, hátha ők gyakorlottabbak ebben, miközben igyekszem legalább azzal szórakoztatni magam, hogy összehasonlítsam a vízen elhaladó sokfajta vízijárművet. - Szokott itt valami történni is? - nyomkodom meg az orrnyergem.
A többiek csak mormognak valamit, amiből egy értelmes szót nem lehet kihámozni.
Nem túl régóta vagyok itt ahhoz, hogy ismerjem a társaimat és azok úgy látszik nem törik magukat, hogy jó tanácsokkal szolgáljanak, vagy csak szimplán ők sem tudják.
Közben a vizet bámulva legalább négy-öt hajót látok, halászokat, kereskedőket főleg. Az egyik hajó több ládányi árut is szállít, kicsit el is számolják magukat, mert az egyik láda leesik a vízbe. Nem veszik észre, így otthagyják.
- Na, nézd csak....... - hajolok ki jobban, hogy lássam, mi lesz a sorsa a ládának, bár eléggé biztosnak látszik, hogy összetörik a sziklákon, vagy elsüllyed, ám ahogy a bástya alá ér, hirtelen eltűnik. - Mi a fene! - meresztem a szemem, még jobban kihajolva. - Mi van alattunk? - nézek a két szófukar alakra.
Az egyik társam odahajol, hogy megnézze.
- Én nem látok semmit...láttál valamit?
- Most már én sem, de az előbb még egy láda imbolygott a felszínen, aztán egyszerűn eltűnt. - nézelődöm tovább, hátha csak egy szikla takarta el, de sehol semmit. - Ha összetört volna a darabjait kéne látni, de nincs ott semmit.
A másik zsoldos röhögve veregeti meg a vállam.
- Agyadra ment a sok semmittevés. Napszúrást kaptál, vagy mi? Menj inkább hazaaludni. Majd azt mondjuk,itt voltál végig.
Dühösen lépek arrébb, hogy elkerüljem a további "bizalmaskodást", főleg, amikor még hülyének is néznek.
- Tudom mit láttam! Az a láda ott volt és most nincs! Azt mondtam unatkozom, nem azt, hogy fáradt vagyok és nem vizionálok. Ha azonban - enyhülök meg kissé, - tartjátok a frontot, lemennék megnézni, hátha találok valamit. Lehet, hogy itóka van benne és maradt belőle valami. - csigázom az érdeklődésüket.
A fickó egy fejcsóválás után bólint, aztán magamra hagy.
Remélem tényleg tartják a szájukat, mert nem szeretném az első szolgálataim után máris fogdában találni magam. De a kíváncsiság és a bizonyítási vágy, hogy nem hallucináltam hajt és így lefelé indulok a part felé.
A torony alja sem néz ki másképp, mint a teteje. A lépcső a fal mellett indul, alatta egy csapóajtó vezet le a pincébe. A torony falát szinte mossa a folyó, sok föld a kettő közt nincs így teljesen közel nem tudok húzódni. A ládának továbbra sincs semmi nyoma odakint, még törmeléket sem találni.
Sosem jártam a torony pincéjében, de nem vagyok ijedős, aki fél a sötétben, különben is volt fáklya a tartóban, amit meggyújthattam, de mivel egyelőre a látottakra voltam kíváncsi, így egyelőre maradtam a földszinten, a fal aljában, ahol a hullámok majdnem a lábamat nyaldosták. Ám a ládának semmi nyoma nem volt.
- A francba! A szemem káprázott volna? De nem!
Amíg csak lehetett kiléptem és kutakodtam, amíg a szemem ellátott.
Mivel továbbra sem láttam semmit, így azon meditáltam, hogy talán ha lejjebb megyek talán találok valami beugrót. Nehezen viseltem volna a heccelődést, ha üres kézzel térek vissza. Ezért aztán felnyitottam a csapóajtót és a falon függő fáklyát meggyújtva, lemásztam.
Poros, elhagyatott rész volt ez, talán valamikor régen lehetett valami funkciója, de már semmire sem használjátok, még fegyverraktárnak sem...mert annyi ember van, hogy fegyver is alig jut már ránk.
Éppen ezért egyáltalán nem számítok rá, hogy rajtam kívül lehet itt lenn valaki. Most mégis mormoló beszéd hangjai ütik meg a fülemet a sötétbe vesző lépcső alja felől. Különös! A fáklyámat a szokásos óvatosságomban eloltom és hangtalanul mászok tovább lefelé, amíg már jobban kiveszem mi van előttem/alattam.
Előrébb haladva, egyre tisztábban kiveszem a szavakat is a beszélőkkel is találkoztam már, ebben biztos vagyok.
- ...ez minden?
- Egyelőre igen. Még várnunk kell, amíg megérkezik a pecsét. Addig is elrejtjük valahová...
Mi ez? Miért vannak itt? A gyanú azonnal felhorgad bennem, hiszen általában akkor bujkálnak ilyen helyeken az emberek, ha titkolni valójuk van és ha ráadásul még el is akarnak rejteni valamit.........Muszáj lejjebb óvakodnom, hogy meglessem kik azok és miről beszélnek.
Nagy biztossággal mondhatom, hogy beletenyereltem valamibe úgy néz ki.
Sikerül kibújnom a fal mögül, meg is pillantok két alakot. Mindkettő hosszú, barna köpenybe burkolózva áll, nekem háttal a keresett ládát kémlelve, ami ott hever előttük. Az egyikük hátán, a másik oldalán egy-egy kardot látok.
~ Háhá! Nem képzelődtem! ~ villan elégedetten a szemem.
Ekkor azonban megneszelhetnek valamit, mert az egyik csendre inti a másikat, majd egy pisszegés mellett fegyvert ránt.
Talán túl óvatlan voltam és hozzáérhettem a falhoz, vagy a lábam csusszant meg, míg velük voltam elfoglalva?
De nem lehettek biztosak a dolgukban én meg nem akartam ok nélkül harcot, mert még a végén kiderülhet, hogy csak a fantáziám szaladt el velem. Még nem ismerem az itteni viszonyokat annyira, hogy kockáztassak, biztosra kell mennem, ha lehet, ezért még a levegőt is visszatartva lapultam a falhoz, remélve, hogy elveszek a sötétben.
Nem úgy néz ki azonban, hogy könnyen veszik a dolgot, inkább azok a precízen utána nézős alakok, mert a léptek egyre közelednek és már azt is tudom a jellegzetes hangból, hogy az a szépen díszített kard bizony már a kézben lapul. Ez is azt bizonyítja, hogy valami rejtegetni valójuk van. Hang nélkül, szinte alig mozdulva húzom előrébb az Illúzió kámzsáját, ami azonban nem fog segíteni rajtam, hogy ha még közelebb jön felfedezzen. Gyorsan kell döntenem. Egyik dobótőröm feláldozva, azt a pince távolabbi végébe dobom, hogy zajt keltsen és én visszavonulhassak.
Szerencsére az alak a zajra hátrafordul, így itt a lehetőség amire vártam és a lépcsőforduló mögé hátrálok vissza, amíg nem néz ismét felém.
Gond nélkül elérem a következő kanyart. Még hallom, ahogy a másik káromkodik egyet, odacsap a fal oldalához, majd már elég távol érve, hogy ne halljanak meg, kettesével véve a fokokat, felérsz a földszintre. Kissé zihálva és izzadva dőlök a falnak.
avatar
Amelia Tewelon
Fővárosi Királyi Palota
Fővárosi Királyi Palota

Hozzászólások száma : 239
Join date : 2015. Oct. 09.

Karakter információ
Kaszt: Zsoldos
Szint: 5.
Tapasztalat:
3850/5000  (3850/5000)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Küldetés: Nebel der Stadt

Témanyitás by Gustav Engelberg on Kedd Okt. 24, 2017 12:08 am

Készülődés

Gyönyörű nap virradt, mikor is Gustav kipenderült ágyából és az ablakhoz lépett. Becsukta szemeit és úgy fogta meg az őt a külvilágtól elzáró függönyök széleit, majd egy határozott mozdulattal rántotta szét azokat, ahogy hajdanán Mózes tette azt a tengerrel. Miután szemei hozzászoktak a fényhez, letérdelt és elmormolt egy imát. Hálás azért ugyanis, hogy előző napi tivornyázásából épségben tért haza, és, hogy másnapossága most igen csekély hatásokkal járt.
Lóharapást szőrivel, gondolta magában, miközben magára vetette civil ruházatát. Egy vörös inget, fekete, aranyszínű széllel ellátott mellényt, egy hozzá hasonló fekete nadrágot. Utazó cipőt húzott, és magára terítette hosszú barna kabátját is. Kalapját levette annak tartójáról, s majd azért, hogy mégis mutassa hovatartozását a nép felé, magára helyezte Kolláréját is.
Mielőtt szabadnapját kivéve távozott volna a templom kapuit szélesre tárva, Plagius Plébános állította meg egy szóra. Remélte, hogy elkerüli a vele való találkozást, hiszen biztos volt benne, hogy feltűnt neki a misebor hiánya, direkt korábban is kelt fel az agg férfinál, de úgy néz ki, nem tudott kifogni a vén prédikátoron.
- Gustav! A Gyóntató fülkébe! Azonnal! – kiáltott ellentmondást nem tűrően, majd hogy biztos legyen dolgában kezével is az előbb említett alkalmatosság felé mutatott.
A fiatal Pap sóhajtott egy nagyot, majd kezével jelezte, hogy értette a célzást és szépen elindult a fülkék irányába, tudva, hogy már a csata elkezdése előtt elvesztette azt. Szép komótosan beült, majd fejét megadóan nekitámasztotta a hátfalnak.
- Gyermekem. Mikor apád a gondjaimra bízott téged, megfogadtam neki, hogy rendes embert faragok belőled. Nem könnyíted meg a dolgomat. – magyarázta jelenleg még normális, nyugodt hangnemben.
- Atyám, oldozzon fel, mert vétkeztem. – formálta meg a mondatot unottan a férfi, remélve, hogy ez kicsit enyhíti az öreg dühét.
- Nem vigyáztam eléggé a miseborra és annak nyoma veszett. – folytatta, mikor hirtelen kinyílt a kettőjüket elválasztó rács.
- Mi az, hogy nem vigyáztál rá eléggé!? Megittad!? – kiáltott a Plébános kikelve magából.
- Ez felfogás kérdése Plagius Atya…Az úgy történt…- szabadkozott a férfi, mire a Tapasztaltabb kollégája csendre intette és szavába vágott.
- Nem érdekel, hogy történt! Úgy is tudom. Nézd…nem mutatsz fejlődést, sem jellemben, sem lélekben. Már nem tudom a hátam tartani érted, az Egyház is felfigyelt nemtörődömségedre. Eredményt akarnak, azt akarják, hogy megmutasd, mikor felvettek a Kötelékbe, nem követtek el hibát. Ezért egy utazásra kell, hogy küldjelek téged. - magyarázta, majd még mielőtt bármit is mondhatott volna Gustav, folytatta.
- Indulj útnak és nézz szét közeli városokban, településeken, ismerd meg az ottani kultúrákat, látogasd meg a helyi Templomokat és hirdesd az Úr igéit. Amint visszatérsz, oszd meg velem a tapasztalataidat és kérlek, ne csinálj botorságot. – mondta, majd felállt a gyóntatófülkében.
- Feloldozlak Fiam, mondj el egy imát és indulj. Magam is imádkozni fogok a sikeredért, mert ígéretet tettem. - sóhajtott végül és kilépett a fülkéből egyedül hagyva a fiút gondolataival. Furcsállta is a dolgot, mert Gustav nem szokta szó nélkül hagyni a büntetéseket…talán mégis rájött, mekkora vétséget követett el?
Ahogy ezen elmélkedett, megállt, mert valami zaj ütötte meg a fülét a fülkék irányából.
- Horrrkk….horrrkk… - hallotta, ahogy közeledett, majd mikor végre már odaért, rájött mi történhetett.
- GUSTAVV!!! INDULJ AZONNAL! – ordított be a fiatal Paphoz, mire az ijedten felugrott ülőhelyéről és kinyitotta az ajtót. Ahogy kilépett, zavartan állt a Plébános előtt, nyála még mindig csillogott a szája szélén.
- Mióta aludtál?! – kérdezte egyre vörösödő arccal a férfi.
- Nem aludtam…utazok…tudom! Isten áldjon Plébános Úr! – próbálta kimagyarázni magát Gustav, majd ki is lépett a fülkéből és elindult a szobája irányába, hogy felkészüljön az utazásra. Magához vette sétabotját és egy laposüvegnyi italt. Egy napi váltóruhát és utazó papi öltözetét, amit egy kisebb táskába pakolt és hátára akasztott. Tett el némi pénzt, hogyha megszomjazik, vagy megéhezik, akkor se maradjon kellemetlen helyzetben, majd indulás előtt evett is pár falatot, hogy bírja az utazást…a jellemformáló utazást…


Gustav Engelberg bár kicsit zavarodott attól, hogy büntetésképpen zarándokútra küldték őt, jobb belátásra valószínűleg nem tér, hiszen az Úr által kitaposott ösvényt követi, arról nem beszélve, hogy volt egy igen fontos kártyaparti a közeli kocsmában, melyen részt vett volna a városvezető egy kicsiny rokona, egy igen szép menyecske.
Viszont nem rossz dolog egy városnézés, megismerni a közeli települések kultúráját, nevezetességeit, fe-hérnépeit és italkülönlegességeit, bár inkább az utóbbi két dolog jobban izgatta a fantáziáját.
Ismerős épületeket vélt felfedezni, ahogy egyre jobban haladt a város szíve felé, szinte ugyanolyanok a házak és az utcák elrendezése, mint odahaza. Nem igen lát újdonságot, a színek, cégérek nevei és az elhelyezkedések újak, viszont minden más hasonló, azt is hozzá kell tenni, hogy nem ment olyan messzire az otthonától.
Ahogy haladt felfelé a felsőváros irányába a házak megszépültek, a csatornából áradó bűz mértéke csökkent és már messziről megpillantja a hatalmas, ég felé magasodó Templomot.
Jól megnézte magának az épületet, az Úr háza, mely hasonló volt az otthonihoz, a nap fénye úgy ragyogta be azt, mintha az Isten a város közepét akarta volna színpadra szólítani.  De azért is volt ez különleges Gustavnak, hiszen nem sokkal mellette egy mellékszereplő bőrébe bújva szállt be a játékba az általa oly nagy áhítattal csodált építmény. A fogadó.
~ Ez kell nekem és a porosodó májamnak. ~ gondolta magában a férfi mosolyogva, majd nem is habozva annak irányába fordult. Mielőtt betérne a Templomba, megkóstolja a város nevezetes italait, borkülönlegességeit, ha az Úr házának látogatása unalmassá válna, mégis jó szájízzel hagyja itt a várost.
A cégéren sokat mondóan a Gyónó Succubus felirat szerepel, igen találó egy Templom közelébe épülő fogadóhoz, Papunk pedig így nem is fogja annyira rosszul érezni magát azáltal, hogy egy kétes helyiségbe tér be egy italra.
A fogadó kulturáltnak tűnt, nem lehetett felfedezni régi veteránokat, szegényes italozókat, kik egész nap egy vizezett bor társaságában ücsörögnek, itt iparosok, kereskedők cseverésztek kedélyesen, jómódú polgárok kóstolgatták az évszaknak megfelelő különlegességeket, látszanak a bútorokon, hogy még nem voltak háton és fejen eltörve, tiszta és kellemes népek lakják most jelenleg, nem lesz nehéz elvegyülni. Mivel megadja a módját, nem fog a csapszékhez ülni, kinézi magának az ablak melletti helyet, hiszen, ha mégis valamelyik baromnak bunyózni támad kedve, könnyebben tud kereket oldani, látja, mi a helyzet az utcákon és ha nem talál magának az italon kívül elfoglaltságot tud kifelé bambulni, ami azért nem egy rossz időtöltés iszogatás közben.
Előtte azonban a pulthoz lép és megszólítja a kocsmárost.
- Üdvözlöm jó uram, ajánljon nékem kérem valami finom bort, átutazóban vagyok és igen csak jókat hallottam ezen nevezetes fogadó borkülönlegességeiről.  - hazudta a férfi, hiszen tudja, a jó megjelenés és a megfelelő dicséret jó kommunikációs eszköz tud lenni egy kocsmában.
Egy jól megtermett szakállas alak fordult a Pap felé, a kialakult kép ellenére nagy mosollyal az arcán.
- Áh, üdvözlöm, tisztelendő atyám! – köszön a férfi, rögtön felismerve Gustav foglalkozását szokásos papi ismertetőjegye, vagy a kolláré alapján
- Akkor jó helyre jött. Itt mérik a város legtisztább késő nyári borát. – javasolta, majd miután látta, hogy újonnan érkező vendégének szemei megcsillantak a hír hallatán, el is kezdte felszolgálni az italt.
- Nem láttam még Önt erre. Csak nem Ön lesz az új Pap a templomban? - kérdezte, miközben odatolta elé a kupát.
- Üdvözlöm Gyermekem, örömmel hallom, hogy itt, mint ahogy az Urat, úgy a finom borkülönlegességeket is tisztelik. - válaszolt mosolyogva a férfi, majd vágyakozva nézte, ahogy a bor gyönyörűen csillan meg az ablakon beáradó napfényben. Viszont fenn tartja a nemesség érzetét, jó színjátszó a férfi, nem kell tudnia a fazonnak, hogy egy tablettás borral is beérné, magához veszi a kupát és eljátssza a borlovag szerepét, ami a nemesség egyik alap pillére.
- Nem Fiam, körbejárom a közeli telepeket, városokat, megnézem az Úr szolgáinak szükségleteit és az itteni Templom állapotát. Mond csak drága jó gyermekem, lennél-e az Úr segítségére és megkönnyítenéd-e egyik juhásza dolgát, mesélj nekem a városról.  - kérte a férfit, ezzel elvétve első ötletét, miszerint az ablakhoz ül. Eközben vágyakozva méregette az italt, melyet elé toltak, szagolgatta végül, hallgatva a csapos válaszát belekortyolt egy keveset és öblögetni kezdett vele.
A csapos körbenézett, látta, hogy senki nem állt a pultnál rendelésre várva, vagy csak éppen nem akarta, hogy más is meghallja azt, amit mondani készül.
- Nem sok helyen jártam én ezen a negyeden kívül. De ha egy dolgot mondhatok, kerülje az alsóbb negye-deket. Sok ott a veszélyes ember, fél váltóért kikaparják a szemét, ha nem figyel. Itt békésebb az élet. Azt hittem ezt már mesélték. Még meg is lepődtem, hogy ilyen gyorsan talált új papot a templom. De akkor eszerint tévedtem. – mesélte a férfi, miközben Papunk majd elolvadt az élvezettől, ahogy aprókat kortyolt italából. Miután kijózanodott bormámorából szöget ütött a fejében az a véletlen egybeesés, hogy új papot keresnek a Templomban és hogy ezen a környéken kívül a többi negyed igen kétes hírnek örvend. Valamiért akaratlanul is összerakta a két információt.
- Mi történt a korábbi Pappal? Nem hallottam, hogy egy közeli városban is váltani kellene, vagy, hogy valaki a kinevezés áldozata lett? – kérdezte megjátszva az értetlent.
A pultos megvakarta a fejét, talán zavarba hozta a kérdés, vagy pont az, hogy Gustav ennyire érdeklődő.
- Nos...elköltözött. - felelte némi hezitálás után
- Ennél többet senki sem mondott még. Azt hiszem, a plébános tudja is, merrefelé. – tette gyorsan hozzá, majd sietősen ott hagyta Gustavot gondolataival és italával. Poharakat kezdett begyűjtögetni, sürgött, forgott, de ez is igen furcsává tette a helyzetet a fiatal hittérítő számára.
Egy jó kártyás tudja, mikor hazudik valaki. Fejvakarás, hezitálás, ez a férfi nagyon rosszul blöfföl. De nem bántja tovább, gyanús lenne, ha faggatózni kezdene, ő jelenleg zarándokúton van, azonban soha nem tudta kihagyni a balhés helyzeteket, pláne, ha egy Testvéréről van szó.
Végképp hagyja az ablak melletti üres ülőhelyet és egy ittas férfit keresett magának. Az ital megoldja bizony a nyelvet és ha egy Pap kicsit rásegít, biztos benne, hogy perceken belül kiderül a város bűne.
Nem is kellett messzire mennie a Papnak, a sarokban fetrengett egy igen ittas állapotban lévő alak, úgy tűnt, épp felkelni szeretett volna ülőhelyéről.
- Drága gyermekem, mi lelt téged? A sok ital kikezdte egyébként szikárnak és magabiztosnak tűnő kiállásod?  - ült le a férfival szemben, majd kezét nyújtotta.
- Gustav Engelberg Tiszteletes. Kit tisztelhetek egy ilyen remek kiállású férfiban? Ha nem lennék vendég ezen Földön, azt hinném, Testvérként üdvözölhetlek. – köszöntötte megjátszva az illedelmes, bárányaihoz hű Atyát, mire a pityókás alak felnézett és csuklások közepette mosolyra húzódott a szája.
- Á, tisztelendő ayám...hukk...adjon Isten. - fogadta el a kézfogást, majd rákönyökölt az asztalra, hogy legalább így egy magasságban legyünk.
- Ez csak a pillanat öröme. Ma végre eladtam az egész hajónyi rakományom. HÁLLELÚÚÚJA! - ordítja el magát, miközben rácsapott az asztalra.
- Az Isten áldjon Gyermekem, gratulálok a sikereidhez. - válaszolt a Pap, majd belekortyolt a borba.
- Jól értem, te átutazóban vagy ebben a nagyszerű, virágzó városkában? - kérdezte csalogatva a férfit, remélve, hogy megcáfolja azt, amit az Atya mondott.
- Csupa jót hallani itt a körletekről, szinte felemelő ennyi boldog arcot látni. Az Úr segíti ezt a helyet, ebben biztos vagyok. - tette hozzá, majd figyelni kezdte a férfi gesztikulációit.
- Ó, igaz ám, Atyám...hukk...gyakran járok erre, a legjobb hely, ha hajót akar..sz... - nyel egy nagyot
- Ha az Úr is úgy akarja, sokáig fogszor fogok még itt ...hukk...inni. – dadogott a férfi kelletlenül. Gustav kezdett rájönni, hogy ebből a fazonból hamarabb fog rókát kiszedni, mint bennfentes információkat.
Gesztikulálni nehezen tud, folyamatosan próbálja a szemkontaktust tartani, de az ital hatásának köszönhető-en ez igen nehezen megy.
- Az Úr nem akarja Gyermekem, hogy ilyen helyzetbe hozd magad. Igyál annyit, hogy saját lábad vigyen haza, ne idegen kezek érintsenek. - válaszol bölcsen a Pap, majd szigorú tekintettel néz rá az ittas Úriemberre.
- Érzem Gyermekem, hogy bűnt követtél el. - suttogja neki, majd nagyot sóhajtva folytatja.
- Mond el mit tettél és feloldozást nyerhetsz. - folytatta. Most úgy néz ki, neki kell blöffölnie azért, hogy ki-húzzon valamit szerencsétlen flótásból, már alig áll a lábán, s ha nem cselekszik időben, nem tudja meg, miért akad el mindenki szava pont abban a pillanatban, amikor valami érdemleges dolgot kellene mondani.
- Jól mondja, Atyám, vétkeztem. Én...én...én...csaltam az elszámoláskor! Nem fizettem meg a kikötőmester pontos jussát! Szégyellem is magam miatta... – nyafogta, mire a Pap legszívesebben fejéhez kapta volna tenyerét. örült neki, hogy egy báránykája ennyire készséges és őszinte, de valahogy nem erre az információra volt szüksége.
- Jólvan Fiam, feloldozlak bűneid alól, mind munkából élünk, ha nagyobb bűnöd nincs, tiszta lappal kezdheted bajoktól mentes életed. - válaszolt Gustav elkenődve, majd ismét kortyolt egyet a borból.
- Mesélj nekem a városról, hova érdemes elnéznem? - kérdezte végül reménykedve, hátha kap valami útbaigazítást.
- Kendnek elmesélték. Új papot keresnek itt a templomban. Sok a munka, aztán nem ülhet a plébános egész nap a gyóntatófülkében... - biccent egy akkorát a fejével, hogy lefejeli az asztalt. Gyorsan magához tér, és továbbra is Hősünk szemébe próbált nézni.
- Rendben Fiam, köszönöm az élménybeszámolót. Kérlek vigyázz az itallal, sokadik lesz már és egy ekkora üzlet után vétek lenne részegen mászkálnod a városban. - mondta egykedvűen a csalódott Pap, majd miután saját italát lehúzta a torkán, magáénak tudja a vendégét is, és azzal is végez. A részeg alak tehetetlenül és zavarodottan nézi végig az attrakciót, de lehet, belátja, már tényleg eleget ivott.
- A te érdekedben Fiam. Menj haza és aludj. - szólt neki, majd felkelt ülőhelyéről és a pult felé igyekezett
- Légy Áldott az Úr nevében. – dobta még oda formalitásból, majd a fogadóshoz lépett fizetési szándékával.
- Fizetném drága Gyermekem. Ez a bor valami Isteni volt. Ha legközelebb erre járok, bizton állíthatom, hogy itt fogom kipihenni az út fáradalmait. - kedveskedett a csaposnak, majd a pultra tette kezeit.
- Mondja Barátom, mivel tartozom? – kérdezte megjátszott udvariassággal és kedvességgel.
- Ötven váltó csupán, Atyám.  – mondta a fickó is hasonlóan vidáman.
A férfi kifizeti az összeget, majd még a csaposnak is int egy áldást, amiért ilyen nagylelkű és vendégszerető volt vele szemben. Ahogy kilép a kocsmából, szív egy kis friss levegőt, majd szétnéz, történik-e valami furcsa, min megragadhat a figyelme. Mivel Gustav nem talált semmi vicces, vagy éppen kedvéhez való dolgot így reméli, hogy a Templomban kicsit segítőkészebbek lesznek, mint itt a rózsaszín felhő fogadóban, így arra veszi az irányt. Közben azért jól megnézi magának kívülről, mennyiben különbözik az saját templomuktól, megnézi a környékét, a személyeket, mint egy vidám nemesi ficsúr, aki szórakozni és szépeket látni jött erre a környékre.
avatar
Gustav Engelberg
Felszentelt Pap
Felszentelt Pap

Hozzászólások száma : 96
Join date : 2017. Sep. 28.
Tartózkodási hely : Carolusburg, Észak

Karakter információ
Kaszt: Egyházi Pap
Szint: 3
Tapasztalat:
2070/2500  (2070/2500)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Küldetés: Nebel der Stadt

Témanyitás by Avis Schwarzritter on Kedd Okt. 24, 2017 5:15 pm

Az indulás 

A szokottól eltérően, most kifejezetten jól aludtam, és viszonylag kipihenten ébredtem. Mikor kinéztem az ablakon láttam, hogy még elég korán volt, a nap még épp hogy kezdett feljönni. Így én is fogtam magam, és összekészültem, hogy körbejárjam a várost. Mikor készvoltam, lementem és a fogadósnak odaadtam a szobakulcsot, majd szép napot kívánt, én meg már siettem is az istállóba, hogy felnyergeljem lovamat. Majd együtt útnak is indultunk. Ezen a reggeli órán még nem voltak tömöttek az utcák, a legtöbben aludtak, csak egy-két szorgos, korán kelő mesterember volt már úton az üzlete felé, hogy előkészüljön a vásárlók számára. Jó ideje nem volt alkalmam semmi hosszabbtávú munkához. Nem, mint ha baj lett volna, hogy ilyen nyugodt volt a környék, de így nehezebb volt pénzt keresni. Ami persze már fogytán volt. Nem ártott volna valami munka után nézni. Ahogy a városban járkáltam, hallgatóztam valahol nincs e szükség munkaerőre, hátha szerencsém lesz. Nem is kellett sokat várom, egy északra induló karavánról, hallottam a hírt hogy kísérő kell mellé. És úgy véltem, ez jelenleg megfelelne. Azonnal meg is kerestem azt a bizonyos karavánt, és beszéltem a kereskedővel. Azt mondta csak el kell jutatni a szekereket Eichenschild városába. Nem hangzott nehéznek vagy veszélyesnek. Főleg a békeidőket tekintve. Így miután összeszedtünk, mindent sikeresen el is indultunk. Nyugodtan teltek a napok és semmi szokatlannal nem találkoztunk. Így reméltük, hogy baj nélkül megérkezünk, úti célunkhoz és ugyan ilyen szerencsésen indulhatunk majd vissza is.



A baj kezdete

Ahogy beértünk a városba, mindenhol árusok voltak, és a piaci kofák, folyamatos alkudozásai miatt nagy volt a hangzavar. A karaván a külvároson halad át és alig lehetett elférni szekérrel az emberek és kipakolt áruk között. Majd nagy nehezen eljutottunk a megadott címre, ami a Fehér Griff utca 15. A munkások nekilátnak lepakolni, hogy elindulhasson a menet visszafelé. A kereskedő meg már jó ideje bent volt. Unottan álltam az egyik szekér mellett, és bambultam előre. Lassan telt az idő a karaván mellett, de örültem, hogy végre nem akartak megölni vagy elüldözni. Bizonyos szemszögből hasznos volt ez a kis munka. Nem csak pénzt kerestem, de legalább nem lustultunk, el hátasommal, meg persze eljutottam északra. Már csak egy kis szabadidőt kellett volna szakítanom egy apró kitérőre. Hol van már a kereskedő? Már egy ideje bent van, ennyire nem megy neki az alkudozás vagy mi? Morogtam magamban és nagyot sóhajtottam. Lovamat figyeltem, aki nyugodtan ácsorgott a többi ló között az itatónál. Egy kettőn látszott, hogy a forgatag ellenére elszunyókáltak. Ők is elfáradtak a hosszú úton. Majd újabb nagy sóhaj után úgy döntöttem benézek mi tart ennyi ideig, neki, és megindultam az ajtó felé. Mivel kint eluntam magam, és elég rég bent volt már a kereskedő így utána mentem. Odabent egy egyszerű kis ékszerész-műhely látványa fogadott. Semmi különös, szokványos kis boltocska. Csak ahogy beléptem, megcsapott a vérszag és egy hullát pillantottam, meg akivel nem bántak kesztyűs kézzel. A kereskedő, akivel jöttünk mozdulni sem bírt a látványtól, egyre csak azt dadogta
- Tudnom kellet volna... - Teljesen megdöbbentem akár csak az, akivel jöttem. Láttam amint teljesen elsápadtan állt, és halálra rémült és valamit motyogott.
- Még is mit kellett volna tudnia? - kérdeztem összevont szemöldökkel, ahogy oda mentem és megérintettem a karját. Nem tudtam miről is beszélt. De nem is figyel rám, összeroskadt, miközben a könnyeivel küszködött.
- Meg fognak ölni...meg fognak ölni...miért kellett visszahoznom...? - Teljesen be pánikolt és nem tudtam mit tehetnék, és elkezdett összevissza hadoválni. Semmit nem értettem belőle.
- Ki akarja megölni, és mit hozott vissza? - kérdeztem tőle ahogy elé álltam. Odakint a többi munkás befejezte a pakolást, és most ránk vártak. Mivel nem figyelt rám féltérdre ereszkedtem és megragadtam felsője gallérját, hogy alaposan megrázzam. - Szedje már össze magát! Még is mit hoztunk ide és ki akarja megölni? - kérdeztem idegesen. Kezdtem aggódni a kint várakozó munkások miatt, és nem tudtam mit tegyek. Teljesen olyan volt mintha részeg lenne.
- Hé, hova tegyük ezeket? - fogja meg az egyik hordót.
- Na, ezzel sem megyek semmire, teljesen kész van. – morogtam, ahogy elengedtem. Majd az egyik munkás szólt hozzám. Valami hordó volt nála, ami nem volt teljesen lezárva. - Miért nincs lezárva a hordó? - mentem oda hozzájuk, és a fedelét figyeltem, - Mi van benne? - kérdeztem újra, ahogy a munkásra pillantottam.
- Tudja a fene... - biccent a fejével. Csak sóhajtva megforgattam a szememet, ahogy elfordultam tőlük, és elkezdtem gondolkodni. De jó, a kis nyugodt melóból, rémálom lesz lassan és azt se tudom, mit csináljak. Legközelebb kétszer meggondolom, mit vállalok el. Morogtam magamban mikor nem jutottam egyről a kettőre.
- A hordót tegyétek, ide az ajtó elé mindjárt jövök. - mondtam és visszamentem a boltba magam után bezárva az ajtót. - Hé, ide figyelj! - ráztam meg újra a munkaadómat háta észhez tér. - Mi van a hordóban? És miért nincs rendesen lezárva? - próbáltam válaszokat kicsikarni és folyton az - az érzésem volt, hogy nagy baj van készülőben. Semmi biztató nem volt a viselkedésében. Még mindig nem tudtam kiszedni belőle egy normális választ, de az a két ballábas ostoba, megbotlott és elejtette a hordót, aminek lejött a fedele és hirtelen megláttam benne valamit.  – Mi a fene?
avatar
Avis Schwarzritter
a Schwarzritter család tagja
a Schwarzritter család tagja

Hozzászólások száma : 111
Join date : 2016. Dec. 27.
Age : 18
Tartózkodási hely : Mikor hol?

Karakter információ
Kaszt: Schwarzritter
Szint: 2.
Tapasztalat:
750/1250  (750/1250)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Küldetés: Nebel der Stadt

Témanyitás by Johnny Wood on Hétf. Okt. 30, 2017 5:52 pm

A fogadó ajtaja recsegett, ahogy becsuktam magam mögött. Komótos léptekkel sétáltam az összetaposott állati tetemektől bűzlő poros úton, és azon gondolkodtam, milyen hasznos lenne egy ló, úgyis olyan sokat gyalogolok, de egyenlőre úgytűnik ez a vágyam vágy is marad.
~ Hová tartasz, Johnny? - kérdezte Armaros pár perc séta után.
- Eischenilchbe. - feleltem neki.
~ Akarod mondani Eichenschildbe. - javított ki fontoskodva a mélységi.
- Soha nem ment a német. Egyáltalán nem is tanultam. - mondtam neki szemrehányóan.
~ Nem kell ennyire sértődékennyek lenni. Amúgy én se tanultam, mégis beszélem.
- Szerintem túl tárgyaltuk a témát. - közöltem vele, majd fejemet lehajtva mentem tovább az úton. Pár óra múlva ismét zargatott.
~ Ha már úgyis a városba mész, van egy kisebb feladatom a számodra. A részletekről majd ott.
- Annyira utálom amikor így titkolózol. - mondtam neki gúnyosan, majd csendben reméltem, hogy az út további részén nem zaklat.
Ez így is történt. Kisvártatva a forgalmas városka bejáratánál találtam magam. Mivel korábban kereskedőként sokat jártam erre, tudtam mit hol keressek. Valami belső sugallat azt súgta, a kikötőbe kell mennem. A piacsoron áthaladva szerencsére nem keltettem túl nagy feltűnést, mert akkora volt a tömeg, hogy észre sem vettek. Könnyedén eljutottam egészen a folyópartig. Láttam ott egy csomó fából épült dokkot, megannyi halászbárkát, vitorlást, szamárral vontatott teherhajót. Besétáltam egy part menti kis kocsmába. Elégg kúltúrált közösség volt itt, az általam kedvelt helyekkel ellentétben. Az emberek kissé megbámultak, mikor teljesen köpenybe burkolózva leültem egy asztalhoz, de túlzottan nem érdekelte őket. Pár perc csendes üldögélés után Armaros ismét megszólított.
~ Figyelj alaposan! A sötétség csak azok előtt fedi fel magát, kik képesek magukba fogadni. Egy másik szolgám ebben a városban él, elhívtam őt is.
Ahogy alaposabban szemügyre vettem a tömeget, egy fiatal, különös hajviseletű nőre lettem figyelmes. Nem a kinézete szúrt nekem szemet, ilyen csodabogarat minden sarkon találni, inkább az, amit csinált. Egy boroskupa oldalát vésegette éppen a késével, hosszú egyenes vonalakban. Első ránézésre a vonalak pont az én karmaim körvonalait rajzolták ki. Felálltam, és leültem mellé. A mélységi mindkettőnk fejében egyszerre szólalt meg.
~ Ő lesz az.
A nő ekkor a kezemért nyúlt, megragadta és alaposan szemügyre vette a karmaimat. Kuncogva engedte el őket.
- Te jó ég, és én még azt hittem engem vert eleget az élet. - nézett rám mániákus szemekkel. Volt egy sejtésem, hogy a mélység elég rendesen kikezdte az elméjét. - Anna von Solsterburg, örvendek!
Ekkor csúklot nyújtott nekem, mivel kezet rázni, túl feltűnő lett volna a tömegben.
- Johnny Wood vagyok! - ráztam meg a csuklóját, kissé rémülten.
- Well, te tünde vagy, nem? - a lány ember létére úgy látszott beszélt egy kevés angolt, még ha eléggé össze is zagyválta a szavakat. - El sem tudom mondani, hogy felvidultam, hogy nem egyedül kell ezt megcsináljam, unbelivable! Mondom mi a terv. - hadarta elképesztően széles mosollyal úgy, hogy szinte alig lehetett követni. - Van itt egy család, akik jó pénzt fizetnek azért, ha egy bizonyos valakit elteszünk láb alól. Ami még jobb, ezek hajóznak. Már megegyeztem velük, hogy fél áron végezzük el a munkát, ha utazhatunk a hajóikon.
~ Ezzek végre északra is könnyebben el tudtok jutni. - tette hozzá a mélységi a gondolatainkban.
- Na, tetszik?! - bámult a szemembe eszelős arccal.
- Persze, csodálatos terv. - dadogtam kínos vigyorral az arcomon. - De miért csak féláron?
- Mert így nem kérdeztek rá, kinek dolgozok. - morogta kissé elkeseredetten.
Átnyújtott egy apró kis cetlit.
- Tessék, itt a címem. Holnap délben találkozzunk és akkor lerendezünk mindent.
Ezután otthagyott. Miután elment Armaroshoz szóltam.
- Te, mit gondolsz róla? Hogyan sikerült hatalmad alá vonnod?
A mélységi, hanyag, közvetlen hangon válaszolt.
~ Ja, hogy ő? Azt hiszi, hogy a szerelme vagyok.
A nap hátralévő része nyugodtan telt. Elindultam kis városnézésre, ittam párat a helyi kocsmákban, majd nyugovóra hajtottam a fejem. Másnap reggel a nap első sugarai ébresztettek. Ideje volt munkához látni. Elmentem Anna házához, és bekopogtam az ajtón, de nem jött válasz. Benéztem az ablakon, de csak sötétséget láttam. Armaros sem érezte a gondolatait este óta. Lehet, hogy még aludt. Jó hangosan bedörömpöltem az ablakon. Valaki meglátta, hogy ott leskelődök, és egy dárdát hajított az ablakrések közti deszkára, ami át is szakadt.
avatar
Johnny Wood
Kultista Megszállott
Kultista Megszállott

Hozzászólások száma : 219
Join date : 2016. Oct. 13.
Age : 13
Tartózkodási hely : Dél

Karakter információ
Kaszt: (Megszállott) Kultista
Szint: 4
Tapasztalat:
2740/3750  (2740/3750)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Küldetés: Nebel der Stadt

Témanyitás by Theo Wagner on Szer. Nov. 01, 2017 2:40 pm

Ahogy felkelek, könyvhalmok sokasága ébreszt az ágyam mellett, és az ágyamban. Lehet, hogy már egy csomó könyvtárat kivégeztem, de azért lefekvés elött, belefér még pár regény. Ahogy ezeket lesöpröm a takarómról, elvégzem a minden reggeli rutinomat, amit minden indulás elött megteszek. Le ellenőrzöm mim van, mire lesz, vagy mire nincs már szükségem. De leginkább a botom állapotát ellenőrzöm le, hogy van e valami jele sérülésnek, repedésnek, esetleg a faanyag minőségének a romlásának. Ahogy ezekkel megvagyok, és összeszedtem magamat, Riellel megindulok a felsővárosba körbe nézni. Az úton végig haladva kíváncsian figyeljük, az élettel teli embereket, boltokat, épületeket. Riellel néha meg meg állunk egy érdekesebb kovácsműhelynél, élvezni a minőségi páncélok és fegyverek látványát. Ámbár a haszontalan, de csicsás páncélok és fegyverek is igen érdekesek, és vonzóak tudnak lenni annak ellenére, hogy a hasznuk, és használhatóságuk egy egyszerű tanonc munkájának a minőségét sem éri el.
Sikeresen el is jutok oda, nem mintha ebbe a szép kis városba akármi megakadályozna benne, így hát szépen nyugodtan egészen a felsőváros pereméig könnyedén eljutok. Onnan több út vezet a fal mellől. Mivel már napok óta itt tevékenykedek, és a könyvtárak tartalmának végtelen hadát mészárolom, tudom, mit merrefele találok. Így hát, ha emlékeim nem csalnak, melyeket könyvtártól könyvtárig tartó utaim során halmoztam fel, több nevezetes épület is található a városban, például a főtér, egy templommal és egy ivóval, a Vörös Lepel névre hallgató bordélyház, vagy például a Szabad Vándor névre hallgató alkimistabolt, aztán ott van persze a fürdő is.
Sok szép helyre emlékszem, de engem mégis inkább az alkimista bolt érdekel. Alkímia az a tudományág, mely képes megannyi elixírt elkészíteni, csodás hatásokat elérni, esetleg gyilkos mérgeket készíteni. Egyszer nekem is belekéne tanulnom. Biztos vagyok benne, hogy még nagy hasznomra válna egy két érdekesebbnél érdekesebb folyadék, melyeket precízen kikeverve, elkészítve, és a megfelelő tárolójába elhelyezve, hatalmas előnyre tennék szert. Így hát nem is kérdéses hogy a Szabad Vándorba vezet az utam.
Ahogy haladunk Riellel, az ő éles füle veszi észre, elsőre a csata zajait. – Fiú, ahogy hallom ez a város se olyan idilli, mint aminek mutatja magát. – Szól felém, de én még észre se vettem, hogy mégis mire gondol – Mégis hogy érted ezt Riel? -. Aztán ahogy haladunk tovább előre, egyre erősebben kezdenek hallatszani a kardcsapások hangjai. Ahogy fém fémet ér, és az a hideg csengő hang, ettől a hideg tud futkosni a hátamon. Nem tudom, hogy lehet bírni ezt a kellemetlen hangot. Gondolom ezt magamban, miközben a testem mégis más csinál. Mintha külön élne tőlem. A kíváncsiság mindig győz, ezért hát Rielnek intve hogy figyelje a hátamat, biztos ami biztos, én óvatosan belesek az eldugott kis utcába, ahol haladva egyre erősödik ez a fémes csörömpölés.
Ahogy tovább haladok, és a hang egyre erősebben és jobban hallatszik, egy kanyarhoz érek, melyen bekanyarodva, meg is találom a forrást. Négy öt egymással bajvívó férfit találok, bár az okot nem tudom, hogy miért is harcolnak, de nem is kell jobban megfigyelnem a harcot, hogy egy érdekes könyv szemet ne szúrna nekem. A harc hevében, az egyik emberke kezéből ki is rúgják a könyvet, ami nini pont elém le is esik.
Egye fene, okos ember kerüli a harcot, így kihasználva a vívódásuk által lefoglalt embereket, óvatosan felkapom a földről a könyvet, ügyeltem rá hogy ne vegyenek észre, de úgy néz ki ez semmit sem ért, mert, ahogy felkaptam, úgy azonnal rám is kiállt az egyik.
- Hé! Megállj!
Ehh kellett neki megszólalnia. Így nem mehetek el egy szó nélkül, legalább valamit vissza kell szólnom. Azért ennyire pofátlan én se lehetek, hogy vigyorogva, és vihogva ki galoppozzak a sikátorból, miközben a nyálamat folyatom a könyvre, amit nemrégen szedtem fel a földről. Így hát valamit csak összekaparok nekik mondandóul, mégse tűnjek el egy szó nélkül.
- Hmm, érdekes ez a könyv. Egy kicsit kölcsönveszem, de nyugalom majd visszaadom. - Szólok felé, miközben szilánkfüstöt fújva magam mögé, kiszaladok a helyről, azért mégsem akarom, hogy kövessenek, vagy netalántán elkapjanak, ki tudja most állítottam meg egy kegyetlen vérengzést, és egy új szövetséget is megteremtettem. Majd megpróbálok eljutni az alkimista boltba.
A könyvet elrejtve a ruhám belsejébe, benézek az alkimista boltba. Nem tudom, hogy ez a könyv mennyire értékes, vagy miért ilyen fontos, de azért nem kell mindenkinek látnia.
Ahogy belépek az üzletbe, megcsap a csodálatos káosz. Minden ott van, ahol a tulajdonosa megtalálja, ámbár más ki nem igazodhat rajta. Ebből a káoszból sikeresen rájöhetünk az azt előteremtő ember lényére. - Tiszteletem! - Szólalok fel hangosabban, hogy tudják az érkeztemet. Majd nem is megyek nagyon beljebb, legugolva az egyik asztalhoz, az érdekes üvegcséket, és tartalmukat kezdem el vizslatni.
Egy egy pillantást vetek az eladóra is, azért jó tudni hogy mégis kinek a boltjába léptem én be. Meglepően elegáns, igen fiatalos kinézetű hölgyemény várta a betévedőket.
- Üdvözöllek, tettrekész fiatal. Talán a fiatalságom titka érdekel? - néz rám kellemesen langyos tekintettel.
- Óh ezeket ön csinálta? - Nézem meg közelebbről, a kis üvegcséket miközben haladok befele. - Azon gondolkozom, hogy többször visszajárnék a városba, és érdekelne, hogy milyen kínálattal rendelkezik. Lehet, hogy többször megfordulnék itt. - Majd megfogok egy másik üvegcsét, nézegetem, a feliratot majd visszarakom. - Segítene nekem? – Kérdezem tőle, mivel a városban fél füllel olyan pletykákat hallottam, hogy igen jól tud azonosulni a vándor mágus léttel, szállást is ad, és elég nagy befolyással rendelkezik.
Noitra csak gúnyosan mosolyog felém. Látszik, hogy arra gondol: nem, a fogtündér hozta.
- Attól függ, miben. - nézett rám barátságosan.
- Most még csak a kínálat érdekelne egyenlőre. -  Nézegetem a polcokat. - Mik a leg kelendőbb árui mostanság?
- Á, csak a szokásos. Álompor, bódító ital, minden egyéb apróság, amivel a lusta nemes könnyebbé teheti az életét. - mutogatja nekem sorra az árukat, még mindig vígan mosolyogva.
Közben észreveszi a nálam lapuló könyvet is. Épp csak vet egy pillantást a gerincére, majd továbbsiklik a tekintete. Újabb üvegcséket vesz elő, köveket, talizmánokat, mindenféle ritka és kevésbé ritka dolgot. Ámbár az ára ha ritka ha nem, nem az én erszényemhez szabott. Talán túlárazottnak is mondanám. De talán a későbbiekben megkaparinthatok egys mást.
- Hova valósi vagy, vándor varázsló? - kérdezi még mindig nevetve.
- Hát egy határmenti kis faluból. A tanítóm neve pedig Felix - Keresek majd egy ülőhelyet. Riel kimászik a kapucnimból fel a vállamra. - Ehhh fiú ezek a löttyök, unalmasak menjünk máshova. - Szól a vállamról. Látszik, hogy jobban tetszett neki a kemény vaspáncélokkal, kardokkal és bárdokkal teli kovácsműhelyek kirakata. De ez most az én időm ki kell bírnia.
- Áh, csak nem a jó öreg "Angyalzaklató" Felix Schmith? Találkoztam vele egy párszor. - mesélte nekem nosztalgikusan, miközben elegánsan megpördült a tengelye körül, a csilivili ruháját megvillantva - Vándorút egy ifjú legénynek, mielőtt mesterré avatják?
- Ezt a becenevet még nem hallottam. – Nézek rá, majd leülök a legközelebbi ülőhelyre. - Mester? Hát attól még messze állok. - Eközben Riel észreveszi, hogy nemigazán foglalkozom vele, visszafekszik a kapucniba. - Amúgy mennyire gyakoriak az idilli kép sötétjében rejlő harcok ebben a városban? Útban idefele is belebotlottam egybe.
Noitra ugyanolyan széles, barátságos mosollyal válaszol nekem, miközben hátradől a székében.
- Á, amióta az emberek kardot ragadtak, állandóan egymást csépelik. Akármennyire is akarjuk, ezen nem lehet változtatni.
Ahogy válaszol, előveszem a könyvet, és előtte jól láthatóan elkezdem olvasni. Ekkor Riel kidugja a fejét a vállam mögül, majd a könyvbe bele bele pillant. Közben kérdezem - És miért érhet ez a könyv olyan sokat, hogy tíz ember harcoljon érte?
Noitra ránézett, majd meghúzta a vállát.
- Most látom először...talán valami ritka ereklye. A kapzsiság megőrjíti az embert.
Elkezdem olvasni a könyvet. Eközben Riel Noitrára szegezi tekintetét, és kérdez. - És te mégis miféle mágus lennél? Bár biztos jobb trükkjeid vannak, mint ennek a fiúnak, de egy kard még mindig százszor praktikusabb.
Noitra egy elegáns mozdulattal megpöcköli Rielt.
- Egy alkimista, kis kavics... - kacagott a levegőbe.
A könyv új volt, fényes kötésű, díszes borítójú. Egyszerű históriás könyvnek tűnt, az első oldalak is egy lovagregényt tartalmaztak. De mégis mi lehetett ebben olyan nagy érték.
- Segíthetek még valamiben? - kérdezte Noitra, miközben hátra pillantott. Odaát már forrt a főzet.
- Tudnál egy napra szállást adni nekünk? – Kérdeztem, mert mégis jobb lenne itt meghúznom magamat, mintsem visszafele végig sétálni a fél városon, és belebotlani azokba, akiktől kölcsönzöm a könyvet.
Az alkimista bólintott, ezt beleegyezésnek vettem.
- Persze, csak keress egy szabad ágyat. A lépcsőt az emelethez odakint találod. Tessék egy kulcs - dob oda nekem egy egyszerű kulcsot.
- Köszönöm. - Rielt a zsebembe dobva, A kapucnit a fejembe húzva, a könyvet pedig a ruhám alatt jól eldugva, megindulok óvatosan a kinti bejárat felé, majd elszállásolom magamat, hogy a könyvet jobban átvizsgálhassam.
Ám amint ki akarnék lépni az ajtón, megszólít engem egy ismeretlen hang. Noitra volt az még mindig, de valahogy másképp hangzott. A szokásos fiatalos, boldog, vidám stílusa eltűnt, helyette komor, vészjósló hangon szólt hozzám. Olyan volt, mintha maga a szél fújta volna felém a szavait. A felhők vele együtt mozogtak, eltakarva a napot, egy pillanatra mintha az idő is megállt volna, ahogy a vérfagyasztó szavai felmásztak a hátamon egészen a fülemig.
- Menj haza...
Nem kellett sokáig várnia a válaszra, ha ennyitől hazamennék, nem nevezhetném magamat se régésznek, se kutatónak, de legfőképpen nem mágusnak.
- Bocsáss meg, de azt nem tehetem. - Majd egy lezser intéssel a vállam fölött, kilépek az ajtón, folytatva az utamat, hátra se nézve.
Mielőtt elindulnék felfelé, még utoljára hallom Noitra különös hangját.
- Menj haza...
Ez után egy pillanatra hátra tekintek, mely pillanatban, a szél le is kapja a kapucnimat, és belekap a hajamba. De pár pillanattal később, már haladok felfelé az utam elkövetkező lépcsőfokain.
avatar
Theo Wagner
Fővárosi Királyi Palota
Fővárosi Királyi Palota

Hozzászólások száma : 195
Join date : 2017. Jan. 13.
Age : 20

Karakter információ
Kaszt: Arkán mágus
Szint: 5
Tapasztalat:
4755/5000  (4755/5000)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Küldetés: Nebel der Stadt

Témanyitás by Hóhajú Yrsil on Csüt. Nov. 02, 2017 3:33 pm

                                                             ''Hogy múlnak az évek...''
                                         

''Hiába, öregszünk.''

                  ''Tíz dolog egyike, amit sose mondj egy nőnek.''
                                               

 ''Azért megbocsátasz ?''

         ''Csak ha valami nagyon jó dolgot tudsz felajánlani engesztelésül.''

''Mit szólnál ahhoz, ha elutaznánk valahova, kettesben. ?''

                  ''Csak mi ketten ?''
                                             

''És senki más...''



Yrsil riadtan ült fel az ágyában. A szíve a torkában dobogott, kapkodta a levegőt, a testét pedig kövér izzadtságcseppek borították, amelyek az éjszakai forgolódásának nyomán lassan beleivódtak a takarójába. Hosszú percek kellettek, mire a démon vissza tudta nyerni a lélekjelenlétét, és csak ekkor döbbent rá, hogy a párnája alá rejtett kését szorongatta görcsösen. Erőtlenül hajította le a fegyvert az ágya mellé, amely hangos csendüléssel csapódott a fa parkettának. Szeretett volna visszadőlni, de az álma túlságosan felzaklatta ahhoz, hogy képes legyen újra lehunyni a szemét. Furcsa nyomást érzett a mellkasában, olyasfajta érzést, amely igencsak ritka látogatója volt a szívének az elmúlt fél évszázadban. Magányos volt.
A szinte már lakosztálynak is beillő szobájában teljes sötétség honolt. Az behúzott függönyök résein át halovány napsugarak jelezték a napfelkeltét, s azt a tényt, hogy számára idő volt felkelni. Nehézkesen vánszorgott ki az ágyából, majd az ajtó felé indulva magára kanyarította a hálóköpenyét. Komótosan leballagott a földszintre, elsétálva a teljesen lecsupaszított falak, üresen áldogáló könyvespolcok mellett, és egyenesen a fürdőház felé vette az irányt. Csak le akarta mosni magáról az álmatlan éjszakáinak szennyét. Ennél többre nem is vágyhatott.
- Jó reggelt ! - szólította meg egy fiatalos, könnyed hang az elgondolkodott démont. Mika volt az, aki egy szál lepedőbe csavarva, vizes haját törölgetve lépett ki a fürdő ajtaján. - Jól aludtál ?
- Azt hiszem még mindig nem ébredtem fel... - mosolygott rá karikás szemekkel, majd finom puszit nyomott a lány homlokára. - ...kell egy jó meleg fürdő a vén csontjaimnak. Apropó, még ma lemegyek a városba és valószínűleg későn jövök meg. Még van némi melóm, amit el kell intéznem.
- Ááááá... - ásított egy nagyot a lány, majd eltűnődve nekidőlt a falnak. - Pedig reméltem hogy segítesz a cuccok eladásában. De majd boldogulunk valahogy Carával.
- Eldöntötted már hogy melyik árvaháznak akarod adományozni a pénzt ? - kérdezte. Nagyon jól emlékezett rá, hogy a lánya minden cucctól meg akart szabadulni, amit nem szándékoztak magukkal vinni, és a pénzt pedig jótékonykodásra akarta fordítani. Yrsil szinte azonnal támogatta az ötletet. Számára a váltó jött és ment, arra mindig akadt amire kellett, túl sokat pedig sosem tartotta tanácsosnak magával cipelni. A ruhái és ékszerei javarésze kissebb vagyonokat értek, nem számolva a tömérdek csecsebecsékről, festményekről, könyvekről...
- Még nem...de majd elválik. - sóhajtotta a lány tanácstalanul. - Mindenesetre nézz be hozzánk, ha a piac felé jársz.
- Rendben kincsem. - simogatta meg a lány fejét, majd ellépve mellette bevonult a fürdőbe. Az odabent gőzölgő meleg, és a forrófürdő gondolata szinte azonnal megdobta a kedvét. Élvezettel dobta le magáról a hálóköpenyét, majd felkötötte a haját, és nyakig mártózott a kellemes forró vízbe. Akaratlanul is eszébe jutott a tény, hogy mennyire imádja a házát. Hiányozni fog neki itt minden. A hatalmas ágya, a kényelmesen nagy konyhától kezdve az öt lakat alá zárt éléskamrán, könyvtáron át egészen a fürdőig rajongásig szeretett itt mindent. Nem beszélve arról a hatalmas tölgyfáról, ami a kert közepén nőtt meg. Nemhiába szavazta meg neki a ötödik helyet az eddigi lakhelyeinek top tízes listáján...
Ám ahelyett hogy még egyszer, utoljára kiélvezhetné a kényelmet, inkább az általa már egyre inkább megutált városba kellett kimennie. Még volt némi elintéznivalója, hogy gond nélkül akaszthassa szögre a Héjatollat, és végre felszabaduljon Halbert von Eichenschildnek tett esküje alól. Mindenképpen mennie kellett.

.....

Yrsil nehéz szívvel lépett ki a háza ajtaján, ám ezúttal a szokásos, jól ismert ruházatát és halovány mosolyát öltötte magára. A meleg kezeslábasába bújt, a fél vállára és derekára rácsavarta a sárga köpenyét, jobb vállán pedig könnyedén megigazította a lelógó régi páncéllemezét. Szokás szerint High Lights békés körzetében csupán alig néhány nemes köszönt neki oda, azonban ahogyan kiért a kerületből, szinte tengernyi nép közé keverdve szinte teljesen eltűnt a díszes, nem mindennapi emberforgatagban. A Vörös Lepel felé vette az irányt, ugyanis úgy tartotta illőnek, ha a madame-al elköszönnek egymástól, még utoljára. Gyanította hogy már mindenki hallott róla, hogy elmegy, és nem is várta hogy csak úgy elengedik majd, azonban a döntése végleges volt, bármit és bármennyit is ajánlottak volna. Csendesen sétált át vitatkozó emberekcsoportok között, átszelte a kövér kalmárok rajokban vonuló seregeit, hogy végre megérkezhessen a réges régóta jól ismert törzshelyére, a Vörös Lepelbe. A hely ugyanolyan volt, mint minden másik napon. A termeket borító erotikus festmények, ledér nőket ábrázoló kőszobrok és a fel alá járkáló félmeztelen lányok szinte már nosztalgikus érzéssel töltötték el. Belépett a társalgóba, ahol számos ismerős tekintet fedezett fel. Egyesek kuncsaftokkal lógtak, míg mások csak egymás között pletykálkodtak, volt aki borral lófrált, mások pedig a rendeléseket vették fel. Tagadhatatlan volt, hogy ne vették volna észre. Számos lány számított rá itt. Egyeseknek mentora volt, másoknak a jóakaró őrangyala, de akadtak olyanok is, akiket éppen a finom süteményeivel, történeteivel, vagy dalaival fogott meg.
- Nel ! - érintette meg finoman a mellette elsuhanó lány karját. - A Madame az irodában van ? - húzta oda finoman magához, miközben az ujjai ravaszkodóan simítottak végig a hasán. A szeplős, vörös leányzó valódi természeti szépség volt, minden kencefice nélkül. A gyönyörű méregzöld szemei, doborodó idomai és párját ritkító csalafinta mosolya előtt szinte dombokban hevertek a férfiak. Kivéve Yrsilt. Ő inkább a két széttárt lába között szeretett heverészni. A lány halk kuncogással dörgölődzött oda hozzá, és szinte azonnal felizzott kettejük közt a levegő.
- Ne csináld Sil, mennem kell dolgozni. Hol máshol lenne? - kacsintott rá, aztán gyorsan kibújt a karjai közül, és kissé tétova, de sietős léptekkel indult tovább. A démon megnyalta az ajkait, ahogyan egy kósza pillantást vetett a lány után. Még úgyis lesz ideje elkapni egy utolsó búcsúmenetre.
- Tyű, de sietős a napja valakinek. - szólt utána csipkelődően, majd felbaktatott a lépcsőn, egyenesen a madame irodája felé. A terep olyan ismerős volt, hogy becsukott szemmel, hátrakötött kézzel, bedugaszolt füllel is eltalált volna itt akárhova. Egy nagy, tölgyfa ajtóhoz lépett, amelyre szemmel láthatóan valaki egy nő és egy férfi szenvedélytől fűtött táncát faragta rá. Két gyors koppantás után választ nem várva benyitott, szinte betessékelve magát.
- Szia Frida édes. Beszélnem kell veled.
[2017.10.21. 16:39:34] Gerard D. Lawrenz: A madam éppen a székében ül, a tegnapi bevételt számolja...köztük meglepően sok az adóslevél, a fene a májukat, hogy nem fizetnek rendes váltóban.
- Yrsil...á nem is, Hóhajú. Eltalált név, ha szabad megjegyeznem. - incselkedett vele a nő, aki éppen a székében üldögélve számolgatta a tegnapi bevételt. Úgy a negyvenes éveiben járhatott már, és a helyi finom falatka lányok közül ő volt az érett húsos pite, akkora szép nagy mellekkel, amelyek majdnemhogy az asztalt felboríthatták volna, ha felpattan a székéből. - Miben segíthetek, drágám ? - kérdezte játékos eleganciával, finomkodó stílusban. Illett is hozzá a nemeshölgyi beszéd, hiszen elszegényedett nemesi ház gyermeke volt, aki jobb lehetőség híján az utcalányok sorsát választotta. Yrsil kissé sajnálta is volna a dolgot, de nagyon jól tudta, hogy a nőnek az anyja vére folyik az ereiben. Akit pedig nem az erkölcsösség mintapéldájaként ismert meg annakidején.
- Segíteni már nem sok mindenben. - foglalta el a helyét a démon az asztallal szembeni széken. - Eljöttem hogy elköszönjek. Biztosan hallottad már, hogy befejeztem a melót. Elmegyek innen. - folytatta nyugodtan. - De nem tudtam csak úgy elsétálni, hogy ne köszönjek el.
- Az már igaz. - kacagott fel a madame jóízűen. - Derék legény vagy te.  - méricskélte végig a férfit, mintha csak most látná először. - Aztán mihez akarsz kezdeni. Itthagynád ezt a gyönyörű helyet?
- Egy kissé megpihenek, azt hiszem. - villantotta meg az örök csábító mosolyát. - Egy kicsit talán szórakozok még, de már szeretnék letelepedni egy távoli helyen. Talán hajóra szállok és elhagyom Veroniát.
- Rád vall. Rád vall. - bólogatott Frida. Nem mintha az ismeretségük néhány italozásnál, és havi forró szeretkezéseknél többek lettek volna, de ez is elég volt ahhoz, hogy megismerje Yrsil örökmozgó énjét. Ha pedig ez még nem is lett volna elég, a démonról elég sok pletykát hallott már ahhoz, hogy tudja : Az esetében semmin sem érdemes meglepődni. - De nehogy azt hidd hogy ettől kihagyhatod a mai műszakot! A helyettesed csak a következő héten érkezik! - hadarta el gyorsan a munkaparancsot, enyhén nevetgélve, amihez a démon is társult. Nem igazán lepődött meg, hogy még egy műszakba be akarták fogni.
- Mi vár rám ma ? Elhanyagold kereskedőfeleség ? Ferde hajlamú úrifiú ? - találgatott jókedvűen, miközben azt fontolgatta, hogy ezen a szép napon vajon miféle élvezethajhász egyén fizet ki majd egy vagyont a szolgálataiért. - De kár a szóért, tudod jól te is... - dőlt előre a székben, majd felállva rátámaszkodott az asztalra, a nő felé hajolva. A haja ráomlott a papírokra, és elővette a legszemérmetlenebb mosolyát, ahogyan végigmustrálta a nőt. - ...engem nem lehet helyettesíteni.
- Úgy fogsz hiányozni - dőlt előre a nő - mint vakondnak az ekevas. - válaszolta erős iróniával. A démon érezte a nő egyre növekvő vágyát, és nagyon jól tudta : Ha Fridán múlna, még az épületet sem hagyhatná el.
- Tudom édesem. - csókolta meg gyengéden a nőt, amely egy szempillantás alatt vad nyelvcsatározásba torkollott. Egyikük sem ma kezdte a szakmát. Szeretett játszani vele, és ebben bele tartoztak a folyamatos piszkálódások, és a vad, perverz dolgoktól telített szeretkezések is. - De még pár napot maradok. Addig lesz időnk... - kacsintott egyet. - ...elbúcsúzni egymástól.
A démon felegyenesedett, kis híján beverve a fejét a csillárba, majd megfordulva az ajtónak indult neki. Eltűnődve tárta szélesre, azonban egy hatalmas koppanás állította meg félúton, és egy jajongó felnyögés hallatszott odakintről. Meglepődve pillantott le a még vállig is alig érő karcsú, szőke hajú szépségre. Egyből felismerte : Sophie volt az. A lányt már réges rég óta ismerte, voltaképpen miután kitagadták a családjából, ő hozta el ide, és mentorkodott felette egy rövid ideig. Amióta csak megismerte, a lány folyamatosan próbálta az ujjai köré csavarni, azonban Yrsil sosem vette komolyan. Néhány szenvedélyes éjszakán kívül szinte csak pihenőben beszélgettek, s bár a démon sejtette hogy a lány valamiféle lelki társat láthat benne, nem akarta komolyra fordítani a dolgot. Csak sajnálni tudta, hogy pont egy magafajta jeges szívű démon vált a szerelmének céltáblájává, és csak remélni tudta, hogy egy idő után rájön arra, hogy mekkora bolondságot vett a fejébe.
- Y...Yrsil! - nézett rá szinte már rákvörös fejjel. - Mo...mo...mond csak. Holnap...ha ráérsz...szeretnék beszélni veled valamiről! - kezdett bele a mondanivalójába, de szinte már köpni nyelni nem tudott a zavarában. A démon kis híján hangosan elröhögte magát a látványtól, de valahogy sikerült lenyelnie és fenntartania a szelíd, mosolygós ábrázatát. Természetesen Frida még rájátszott a dologra, elegánsan füttyentve szólva ki utána.
- Hm...tombol a szerelem!
- Óh. - mosolyodott el a Hóhajú, majd megsimogatta a lány feje búbját. - Persze ráérek egy kicsit, Sophie. De azt tudod hogy a madam ajtaján nem illik hallgatózni ? - mutatta fel a háta mögött a madam felé a kinyújtott középső ujját. Kétségkívül hiányozni fog a neki az öreglány csipkelődése. Láthatóan Sophie nem számított erre a válaszra, és ehelyet halksipítással ölelte át a férfit, majd visítva elrohant, akár egy kölyök, aki életében először megy randevúra. Bár a démon tudta hogy a lány elég bevállalós, valahogy akárhányszor a közelében volt, visszafiatalodott egy komolytalan gyerekké.
- Tyű, ez a kölyök... - nézett a szaladó lány után. - ...remélem egyszer rájön, hogy ez sosem fog működni. - sóhajtott aprót.
- Na mars dolgozni, te lókötő... - hallotta a Madame morgását a háta mögött, aki szemlátomást vagy nem örült a dolognak...vagy irigykedett.
- Nem kell féltékenykedni, Frida édesem. - söpörte hátra az arcába lógó hajtincseit, majd megeresztette meg a ruháját, megvillantva a kétségkívül tökéletesre alkotott és még tökéletesebbre kigyúrt mellizmait. Shina kemény edzése, amellyel hónapokat eltöltött odafent északon, láthatóan kifizetődő volt. - Már megyek is.
Yrsil nyugodtan indult neki a privát szobája felé, ahol a kuncsaftokat szokta fogadni. Megérkezvén könnyedén levetette magát az ágyra, és előhúzott egy apró tégelyt, és ledobta a felsőjét. A tégelyben lévő zsíros kenőcsöt óvatosan kente végig a hátán, amely finom, bőrhöz hasonló réteggel vonta be a hatalmas hegeit, olyan természetessé varázsolva a hátát, mintha sosem lett volna ott semmi sem. Természetesen Shyriala találmánya volt ez a recept, és Yrsil tonnaszámra használta el, hogy sem a kuncsaftok, sem szeretők, se más ne lássa ezeket a bélyegeket. Egyike volt a titkainak a két heg, amely számára a szenvedésre ítéltetettségét szimbolizálták. Egyedül csupán azok a démontársai ismerték a hegek létezését, akikkel egykoron együtt harcolt a démonháborúban, valamint egy halandónak, egy Loreena nevezetű tündének mutatta meg őket a pillanatnyi szeszélyességében. Bekapott egy adag fájdalomcsillapítót, amelyet Cara adott neki, majd gyorsan beledobálta a cuccait a ládájába, és várta az első szenvedélyre éhező kuncsaftot...

.....

Yrsil teljesen lefáradva ébredt fel a pihenőben. A nappalos utáni kis alvás után a madame nem adott pihenőt, szinte azonnal befogta éjjelesbe is. Lefejtette magáról a mellette fekvő Luka karját, majd legurította magáról Lizt, és négykézláb elmászott az ágy széléig. Halk sóhajjal lemászott róla, majd felhúzta a csizmáját, és odalépett az ajtóhoz. Résnyire nyitotta az ajtót, majd óvatosan kisurrant onnan. A társalgóban kivételes alkalomként csak egyetlen nő ácsorgott. Azonnal felismerte Nelt. Yrsil ajkaira elégedett vigyor húzodott, hangtalan léptekkel lopózott a lány mögé. Két karjával szorosan átölelte, miközben a nyakát csókolgatva útnak indította sóvárgó ujjait a nőt testén, aki vágyakozóan sóhajtott egyet, és rámarkolt a férfiasságára. Nekidörgölőzött a démonnak, majd finoman hátranyúlt annak nyakához, magára húzva őt.
- Sil. Emelet. Most. - rebegte szenvedélyesen, majd kibontakozott a démon öleléséből, és azt a férfiasságánál fogva húzni kezdte maga után. Yrsil azonban már aligha tudta tűrtőztetni magát, így megragadta a lány derekát, és magához rántotta, miközben előrehajolva a fülébe súgott.
- Itt és most.

.....

Yrsil félálomban császkált fel alá a nappaliban. Először teát akart főzni, de aztán olvasni támadt kedve, végül pedig meg is éhezett. Laza otthonkáját viselte, amely már vagy egy évszázada volt divat, azonban Sil számára kevés ruhadarab volt kényelmesebb ennél. A haja csapzottan, kócosan omlott a vállára, az arcán pedig alig látható karikák árulkodtak arról, hogy nem aludt valami fényesen. Már azt sem tudta mit is akar valójában, amikor kopogtatást hallott. Lassan odaballagott, majd kinyitotta az ajtót, ahol meglepődve pillantotta meg a madame-ot.
- Igen, tessék ?
- Yrsil...rosszkor jöttem? - kérdezte halálkomoly arccal a nő.
A démon nagyot pislogott, és egy pillanatra le is dermedt attól, hogy vajon mit kereshet a nő itt.
- Nem...nem. Tessék, kerülj csak beljebb. - mosolyodott el bátorítóan, és betessékelte volna, de Frida csak intett, hogy kint maradna.
- Sikerült ma Sophie-val találkozni? - kérdezte komoly hangon, amitől a Hóhajú hátán felállt a szőr. Jól emlékezett, hogy a lány délutános volt, így csak délelőtt volt ideje, bár tény, hogy nem beszélték meg, hogy mikor találkoznak.
- Nem, nem találkoztam vele. - válaszolta a démon, a nő arcát vizsgálva. - Nem mondott semmit arról, hogy mikor találkozunk, így gondoltam estére tervezett valamit.
Firda arca még jobban elkomorodott. Körbenézett, majd előrehajolva a démon felé suttogott.
- Meghalt.
avatar
Hóhajú Yrsil
a Csábítás Démona
a Csábítás Démona

Hozzászólások száma : 347
Join date : 2016. Feb. 07.
Age : 24
Tartózkodási hely : Where my snek is

Karakter információ
Kaszt: Csábdémon
Szint: 5
Tapasztalat:
4400/5000  (4400/5000)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Küldetés: Nebel der Stadt

Témanyitás by Lothar von Nebelturm on Csüt. Nov. 02, 2017 6:49 pm

Amelia Tewelon: Hangosan dobogó szívvel érkezel vissza a torony elé. Nem sokon múlt, hogy rajtakapjanak. A nap hátralévő részét a barakkban töltöd, hiszen mégis csak kiharcoltál magadnak egy szabad délutánt. Másnap kissé nyugtalanul ébredsz, de teszed a dolgod, s ismét beállsz az őrségbe.


Crispin Shadowbane: A kis erszényben pénz helyett egy nagy rakás faforgácsot találsz. Meg is ijedsz, mert így nincs miből piát venni. Ami viszont még ennél is érdekesebb, hogy ahogy kiszórod az asztalra a forgácsot, egy csűrűt látsz felcsillanni az értéktelen faanyag között. Egész pofás kis darab, aranyozott, elegáns gyűrű, ékkő helyett egy pecséttel, ami valahonnan ismerős, de nem tudod honnan. Aztán persze nagyne0hezen leesik: ez a jelkép díszíti a város kapuit.


Johnny Wood: Az első támadást kikerülted, most ott állsz a ház előtt, félig tanácstalanul, félig pedig a túlélési ösztöntől vezérelve.


Gustav Engelberg: A templomba érve már látod is a kiírást, miszerint papot keresnek, aki helyettesíti a nemrég megüresedett pozíciót. Ami még kecsegtetőbb számodra, hogy tekintélyes mennyiséget halmoztak fel miseborból.


Theo Wagner: Felérsz a szobádba, majd nekilátsz a könyvet bújni...őő...igazából ennyi.


Hóhajú Yrsil: A Madam szavaira majd kiugrik a szíved a helyéről. Ezután felkíséred Fridát a szobádba, hogy anélkül beszélhessétek meg a részleteket, hogy bárki is hallhatná.


Avis Swartzritter: A hordóban egy összecsavarodott hullát találtok. Hajdanán harcos lehetett, mert páncélt és fegyvereket is tettek be mellé. A kereskedő nem sokkal ezután elköt egy lovat és elmenekül, te pedig magadra maradsz a többi tanácstalan kísérővel.

//Ismét mindenkit várok Skypeon//
avatar
Lothar von Nebelturm
Mesélő
Mesélő

Hozzászólások száma : 115
Join date : 2017. Feb. 01.

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Küldetés: Nebel der Stadt

Témanyitás by Johnny Wood on Szomb. Nov. 11, 2017 1:25 pm

Nem igazán tudtam eldönteni, mit is cselekedjek. Egyszerre ordítottam volna le a fejét, és téptem volna ki a torkát. Végülis mindkét procedúrához megkellett fordulnom, így az tűnt a legjobb megoldásnak, hogy a támadó felé fordulok és akkor eldöntöm mit teszek. A férfi arca nem volt ismerős, de még Armarosnak sem. Valószínűleg csak még egy városi önjelölt városi hős, aki önszántából felszámolja a "gonoszt", ezt az egészet pedig úgy képzeli el, hogy délben holt részegen egy dárdával rohangál. Tiszta szánalom ez a város... Úgy nézett ki a férfi sem ismert rám, mivel megpróbált mégegyszer lesújtani, de szerencsére sikerült kitérnem előle. Ez a vandál nagyon megharagudhatott rám, mivel hatalmas lábdobogással az orra alatt morogva (valószínűleg az édesanyámat szídva) elvonult a ház belső részeibe. Közelebb léptem az ablakhoz és mégegyszer bekopogtam.
- Anna! Itt vagy? - ordítottam torkom szakadtából, de nem jött válasz.
~ Nem érzem a jelenlétét. Valószínűleg meghalt. Kár érte, pedig ígéretes volt. Talán túlságosan is. - erősítette meg Armaros az elméletemet, miszerint Anna meghalt.
- Mi van? És akkor mi lesz a küldetéssel? - kérdeztem kétségbe esetten.
~ Át kellvenned a stafétát! - zúgta, mintha egy hadvezérként beszélt volna a katonáihoz. - Menj, állj érte bosszút!
- De ki ölte meg? - törtem meg a lelkesítő beszédét.
~ Mit tudom én, álmában kapták el azt a hülyét... - hadarta, megtörve a saját hősies beszédét.
- Mi van, ha az a fickó volt előbbről? Nem tudsz róla valamit? Nem ismered?
~ Homály. Homály. A homály elrejti azokat, akik nem akarják látni a fényt.
- Mindegy... Akkor kit is kell elintéznem?
~ Kezd ővele. Anna már megszerezte a célpont nevét, nem hagyhatod, hogy kárba vesszen!
- Oké...
Majd elindultam arra amerre a vandál ment. Benyitottam a házikóba. Maga az épület belülről sem nézett ki kirívóbban, mint kívülről: egyszerű, mindenfelől besötétített, kevés bútorral és dekoratív tárggyal. Szőnyeg sem volt, pedig most a jobbik negyedek egyikében jártam. Egy lépcsőt vettem észre, ami az emeletre vezetett. Hiába kerestem, a férfit nem találtam, így inkább Anna holttestét kezdtem el keresni. Nem tartott sokáig megtalálni, a felső szinten feküdt a egyik szobában. Valószínűleg egy szúrt seb okozta halálát, mivel elötte egy hatalmas vértócsa volt a lepedőn, és vágás nem volt a testén. A szobában egy szekerényen kívül alig volt valami, így szinte ösztönössen néztem bele a szekrénybe, hátha találok a gyilkosra utaló nyomot. Csak egy papír darabot találtam a szekrényben, nem igen voltak ruhái. A cetlin csak egy név és egy cím szerepelt: Lord Krak. R. Vogeljeager, Sariel-tér. Biztosra vettem, hogy ez a célpont neve és lakhelye, szóval elindultam a megadott címre. Ez a bizonyos Sariel-tér a felsővárosban volt, ahova bejutni nem lett volna valami egyszerű, mert az oda vezető kaput két jól megtermett őr ácsorgott, és még ehhez hozzá jön az is, hogy nappal volt, és rengeteg járókelő sétált arra. Elkezdtem sétálni a fal mellett, megpróbálva minnél kevesebb feltűnést kelteni. A fal mellett egy csomó üzlet sorakozott: péktől elkezdve, kovácson át volt itt minden. Valami furcsa elhatározásból elsőnek a bementem a pékhez. Mondjuk lehet, hogy ez azért volt, mert már rohadt éhes voltam. Ilyen szempontból viszont hatalmas csalódás volt ez a pékség. Sehol nem volt semmilyen sütemény, de még pék sem, csak egy "Mindjárt jövök" tábla. Jobban megnézve az épületek falai a város fal részei voltak. Biztos spóroltak az anyaggal. Végig tapogattam a falat az remélve, hogy találok valami titkos kapcsolót, de sajnos ez csak egy sima pékség volt, rejtett átjárók nélkűl. Ekkor egy beteg gondolat fogant meg a fejemben, ezért elmentem a kovács üzletébe. Az öreg kovács éppen egy széken pihent, viszont egy tőr szúrással elintéztem.
~ Így jár az, aki rossz csillagzat alatt születik. - röhögött Armaros.
Miután meghalt az öreg, megfogtam egy csákányt és betörtem a falat.
avatar
Johnny Wood
Kultista Megszállott
Kultista Megszállott

Hozzászólások száma : 219
Join date : 2016. Oct. 13.
Age : 13
Tartózkodási hely : Dél

Karakter információ
Kaszt: (Megszállott) Kultista
Szint: 4
Tapasztalat:
2740/3750  (2740/3750)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Küldetés: Nebel der Stadt

Témanyitás by Crispin Shadowbane on Vas. Nov. 12, 2017 9:53 pm

  Felkapom az asztalról az erszényt és kinyitom, hogy megszámoljam az érméket. Azonban amikor kinyitottam az erszényt, szemeim akkorára tágulnak, hogy Lóriék háza bőven elfért volna benne, sőt, talán még a Katedrális is. Ez...ez meg még is, mi a francot akar jelenteni? És mi...? És hogy...? Ki a rohadt bunkó tajtékparaszt alak volt ez a részeg? Már ha részeg és nem  megjátszotta. Vajon az érme lepattanása is az Ő műve volt? óóóóó mamám.... Ki az az átkozott hülye, aki egy erszényben faforgácsot tart? Ez meg még is, mi a francot akart jelenteni? Tettem fel másodjára is a kérdést magamnak gyors egymásutánban. Ez valami vicc? Valami aljas tréfa? És mi...? a jó büdös anyját gondolt ez? És hogy....? gondolta, hogy túl fogja élni, ha legközelebb találkozunk? Ki a rohadt bunkó tajtékparaszt állat volt ez a részeg? Valaki nem tudja? Meg kell találnom most azon nyomban, mert a bolondját járatta velem. Most a saját pénzemből kell nagyvonalúskodnom. Ami nem ér! Ez büntetés! Ez nem fair! Hát rohadjál meg, te utolsó aljas alpári és felpári meg felpáratlani mocskos rohadt dög! Már ha részeg volt ez a szerencsétlen egyáltalán és nem megjátszotta, hogy megpróbálja ezzel elkerülni a büntetést, amit ki fogok róni rá. Vajon az érme lepattanása is az ő műve volt? Csak hogy megmutassa, hogy van pénz nála? Talán ez az egy érme volt az összes vagyona és rajtam akart meggazdagodni? Végül is, egy erszény faforgács árán nyerhetett volna egy erszényt aranyat. Ő csak nyerhetett az üggyel - vagy aranyat vagy egy második szájat a torkára. Óóóóóó mamám....ezt még nagyon meg fogja keserülni, erre mérget vehet! Tőlem, olcsón, kedvezményes áron! Egy azonnal ölő méreg csak neki, csak most 0 váltóba kerül és kap mellé ajándékba egy örökkévalóságnyi halált. Kihagyhatatlan akció! Csak tessék , csak tessék! ....Rohadjon meg akkor is! Aztán a forgácsok között találtam valamit, aminek talán valami értéke is lehet. Amint megláttam a gyűrűt, gyorsan zsebre is süllyesztettem, mielőtt az erre felé igyekvő undorítóan kapzsi és mocskos kocsmáros észre vehette volna.[/i]
- Sajnálom, kedves fogadós uram...de ez a mocskos alak csak faforgácsot tart benne! Milyen egy elvetemült ember ez? De hogy ne mondhassák rólam azt, hogy csak a levegőbe ígérgetek...mondja meg, drága barátom, hogy mennyi érmébe kerülne, hogy az olcsóbbik italából meghívjam a drága barátaimat? Illetve...van-e kiadó szobája?
  Kérdeztem tőle, míg demonstráció gyanánt a faforgácsot kiürítettem az asztalra. Az üres erszényt a zsebembe süllyesztettem, végül is, soha se lehet belőle elég, és ezt a trükköt nekem is el kell játszanom legközelebb. A kocsmárost nem nagyon érdekelte a forgács meg az erszényt, csak bólogatott, mint ha egy eldöntendő kérdést tettem volna fel neki, majd unottan a pult felett lógó fatáblára mutatott, amire az árak voltak felfestve. Körbenéztem a kocsmában, és a vendégseregén, gyorsan számolgattam, majd egy aranyérmét nyomtam a kezébe, hogy örüljön. Eléggé olcsó pia volt és csak beleborzongani mertem abba, hogy vajon miből készülhetett? Valószínűleg erjesztett lóhúgy. Ki tudja, emberek, szóval kinézem belőlük az ilyen undorítóságokat.
- Balra, a lépcső mellett. Nem túl tágas, azt előre üzenem...
- Hát, nem is kell, hogy tágas legyen, drága barátom. Eléggé alacsonyak az igényeim...
  Meg a vágásaim is eléggé alacsonyak lennének, amit ezen ejtek. Mondjuk először csak a lábujjait nyesném le, bemelegítés gyanánt. Aztán azt a furcsa kis erős kötélnek kinéző valamit a bokájánál, a lába hátán...ami ha elszakad, iszonyatosan fájdalmas, legalábbis az áldozataimnak az volt, és bár nem halnak bele, mozdulni nem tudnak. A Rotmantel valami inat emlegetett. Ostoba Rotmantel-ek és a megnevezéseik. Az egyik "lép" szóval riogatott és lépett át a túlvilágra...a másik ín...alt, igaz, hogy nem előlem, hanem közösen, ez most mindegy. Ezek miért adnak minden testrésznek valami futkározós nevet? Érthetetlen...Na szóval, azon ín átvágása után a térdeinél ejtenék be vágásokat, aztán a combjainál, a súlyosan-vérzős-spriccelős-ereket elkerülve...a többi meg már improvizáció kérdése csupán. Sajnos ezekből egyelőre egyik se fog megvalósulni, így csak bólintottam, miközben az érmét kezébe pöcköltem, s Dracon-nal a nyomomban felmentem a szobába.

  Nem hazudott, tényleg nem volt egy luxuslakosztály, még a mocsári lakom is menőbb ennél, nem beszélve arról a szobáról, amit Lory bocsájtott rendelkezésemre, amikor éppen náluk pihenek/őrködök. De arra elég volt, amire kell: egy kis bázisnak addig, míg össze nem szedem magam és megyek tovább a tenger felé. Miután becsuktam magam mögött az ajtót, a kulcsot kétszer is elfordítottam a zárban és egy éjjeli szekrényt is az ajtó elé toltam,hogy ne zavarjon meg senki sem, majd Dracival együtt alaposan átkutattuk a szobát - mindkettőnk ösztönös paranoiás volt - de nem találtunk semmit sem, ami fenyegetést jelentett volna a csótányokon és a bűzön kívül. Az ablakot szélesre tárva szellőztettem a szobát, és akasztottam ki büdös zoknijaimat, hadd szellőzzenek. Miután végeztem az egésszel, az ágy szélére huppantam le, csak egy pillanatra rezdülve össze a nyikorgástól és a halk ciripeléstől, ami után pár csótány iramodott el, hogy biztonságosabb helyet keressen magának. A festői képet tovább színesítette az a pár tetű, ami pattogni kezdett, és Dracival akartak közösködni. Ehh...undorító egy hely volt. Mindegy, aludtam már rosszabban is. A gyűrűt kihalásztam a zsebemből és nézegetni kezdtem, meg tanakodni.

- Ki hordhat szerinted ilyen pecsétgyűrűt, barátom?
  Fordultam érdeklődte a sárkánykához, aki értetlenkedve nézett rám. Hiába okos a dögje, azért annyira nem okos, hogy az ilyen kérdéseket megértse, csak annyit vett észre, hogy kérdezősködök tőle. Hogy zavarát leplezze, a lábam elé heveredik le, merően méreget engem, aztán a sárkánygyík történelem leghangosabb és leghosszabb böfögését ereszti meg, amitől még az ablaküvegek is berezegtek volna, ha lettek volna üvegek...de helyettük csak kifeszített bőr látta el ezt a szerepet. Miután a kis gyík végzett azzal, hogy verbális úton fejezze ki elégedettségét a megtelt gyomrával kapcsolatosan, csak egy megrökönyödött kérdésre futotta erőmből:
- Ezt még is, kitől tanulhattad....
  Ráztam meg a fejem, és hessegettem el kezemmel a büdös légtömeget, amit Dracon indított útjára, majd újra a gyűrű tanulmányozásába kezdtem. A gyűrű karikája egyszerű rézből készült, amiről meg is bizonyosodtam, miután kicsit megkarcolgattam. Olcsó és egyszerű fém, könnyen formázható, legalábbis így hallottam, nem éppen egy olyan anyag, amit a nemesek, vagy hatalmasok használnának. Kopott is volt, karcos is, és nem jelentett valami túl nagy értéket. Viszont a pecsét része már színtiszta arany volt, s a nappali fény tisztán csillant meg rajta. Gyönyörű volt, és részletesen kidolgozott. Az ember, vagy vámpír, vagy akárki is, aki csinálta, ebbe sok időt fektetett. Éppen ezért volt szembetűnő a rézkarika és az az otromba módszer, ahogy a kettőt összeforrasztották. Nem tudtam mire vélni ezt az egészet...de úgy tűnt, mint ha valaki valahogy lelopta volna az eredeti gyűrűről a pecsétet, aztán csak gyorsan hozzá rakta valamihez, amit talált. De akkor már miért nem az egész gyűrűt lopta el? Vagy a pecsét alapból nem is volt egy gyűrű része? De akkor meg miért csinált belőle gyűrűt? Nem tudom...de így, ezt nézegetve válaszokat nem is fogok találni. Ahogy arra a kérdésre se fogok választ kapni egyelőre, hogy miért hozzám jutott el ez az ékszer? Miért akarta az a részeg hozzám eljuttatni? Már ha egyáltalán nekem szánta. Lehetett volna akár egy másik vendég is, csak hát, én könnyebb prédának tűntem. Gyanúsak voltak a körülmények és a gyanúsat nagyon nem szenvedhettem. Morogva és fintorogva süllyesztettem a gyűrűt egy dohos párna alá, és ruhástól dőltem az ágyba. Majd este folytatom tovább a nyomozást, addig is viszont, ideje kicsit pihikézni...

...A szemem felpattant, ahogy az utolsó napsugarak is eltűntek a nyugati láthatáron, édes holdfényes derengésbe vonva az utcákat. Az ajtóhoz lépve ellenőriztem, hogy a kulccsal nem próbált-e babrálni senki sem, még egy széket is oda toltam az éjjeli szekrény elé, nem mint ha annak a súlya sokat számított volna, majd az ablakhoz léptem és alaposan felmértem az utcát. Pár alak sétálgatott, bőrbakancsaik hangosan csapódtak az olcsó anyagból készített kövezethez. A távolban egy-két páncélos őr csörömpölése hallatszott, de senki se volt eléggé közel ahhoz, hogy észre vegyék, ahogy kivetődtem az ablakon. Térdeimet megrogyasztva fogtam fel a becsapódás erejének nagy részét, majd a lendületemet kigurultam, és az egyik fal tövében érkeztem meg. Dracon hangtalanul suhant ki és reppent le mellém.  Bár páran mászkáltak még most is az utcákon, többnyire részegek, vagy olyanok, akik készülnek ezen állapot felvételére, egyikük sem fordult felém.
   Az előző két alkalommal, amikor itt jártam, nem tűntek túlságosan ellenszenvesnek a lakosok, csak némi rasszizmussal találkoztam - a rosszabbik fajtával, ami ellenem irányult - de nem ártott óvatosnak lenni. Köpenyem csuklyáját mélyen az arcom elé húztam, hogy takarja az arcomat, és azon negyedek felé igyekeztem, ahol a kereskedők és iparosok házai állnak. Bőrcsizmám kopogott a kövezeten, köpenyem susogott a szélben, Dracon pedig elszállt a fenébe. Szinte már rímelt is ez a mondat...a végén még költő leszek! Ejjj...hogy ez nekem miért nem bedrogozva ment? Kis idő múlva Draci visszatért hozzám. Hófehér tollai szinte világítottak az éjszakában. Kedvetlenül sóhajtottam fel.

- Dracon, szállj fel oda!
  Mutattam a környék legmagasabb épületének - valószínűleg egy kisebb fajta templom, vagy kolostor lehet az - tetejére, majd megvártam, míg a háziállatom követi az utasításaimat. Folyamatosan magamon éreztem a sárkánygyík tekintetét, ahogy az utcákat róva igyekeztem egy ékszerészüzletet találni. Hogy mire fogok jutni ott, vagy hogy mit találok, egyelőre még nem tudom, de talán válaszokat. Ha mást nem, valami jegyzetet az ékszer készítésről, könyveket, amiket a szobámba tanulmányozhatok. Nem akartam senkinek sem megmutatni a gyűrűt, ami ismét csak a zsebemben lapult.  Nagyjából egy órát bolyonghattam, messze kerülve Draci-tól és a templomtól, mire találtam végre egy ékszerészüzletet, legalábbis a cégér szerint az volt. Szerencsémre zárva volt, így megkönnyebbülten sóhajtottam fel.

  Vagy öt percig mászkáltam az épületblokk körül, ahol az üzlet volt található, további bejáratok után kutatva. Azért az utcafrontot csak nem török be. Miután végeztem a felderítéssel, végül az üzlet háta mögött találtam magam. Ahogy sejtettem, innen is nyíltak ablakok egy kis udvarra, és még csak üvegezettek sem voltak. Szerencse, hogy ez még mindig nem terjedt el Veronia-n és csak a gazdagabbak engedhették meg maguknak. A deszkákat óvatosan feszítettem le, majd raktam le a fal tövébe és nyúltam be, hogy kitapogassam, milyen zárral is van dolgom. Legnagyobb megkönnyebbülésemre csak egy egyszerű tolózár volt, így hamarosan ki is nyitottam az ablakot, és puhán landolva érkeztem le a földre. Berogyasztott térdekkel jártam körbe az üzletet, ellenőrizve, hogy minden ablak csukva van-e és a függönyöket elhúzta-e a tulajdonos. Nem akartam, hogy az utcán járőrözők netalán tán meglássanak engem. A kíváncsiságomat és paranoiámat alaposan kielégítettem további három percen belül, majd most, hogy megbizonyosodtam arról, hogy enyém a terep, kutakodásra indultam. Ideje válaszokat találni.
  Sorra nyitogattam ki a fiókokat. Nem érdekeltek az észerek, azok eltűnése csak még nagyobb feltűnést keltett volna és amúgy is volt nálam annyi kacat, hogy kellettek ezek a fenébe. Meg hát, minél több érték van nálam, annál fájóbb lenne, ha valaki csak úgy kirabolna. Eszközöket és szerszámokat kerestem, amivel ki tudnám halászni a pecsétet a rézfoglalatból, hogy a rézkarikát el tudjam dobni a kocsma bejárata előtt...csak hogy ha netán véletlen arra tévedne a "részeg", értse az üzenetet.Azonban, amilyen szerszámokat találtam, azokkal nem tudtam mit kezdeni - mert történetesen fogalmam sem volt arról, hogy milyen célt szolgálnak. Halkan átkozódtam magamban. Ez alapból halálra ítélt terv volt, nem értem, hogy egyáltalán minek erőltettem. De hogy ne menjek el üres kézzel, a papírokat kezdtem átturkálni, hátha találok valami hasznosat. Viszont amint épp valami totál érdektelen halomban kutakodok, léptek zajára leszek figyelmes.
  Testem azonnal megfeszül az idegességtől, és egy sarokba bújok meg. Az árnyak azonnal körbe fontak engem, s vártam, hogy mikor tűnik fel a tulajdonos. Remélhetőleg nem hoz magával fáklyát, mert akkor megszívom. Sajnos a túlságosan erős fény megtöri a varázslatot. Nem akartam én ártani senkinek sem, viszont ha észre vesz engem, kénytelen leszek leütni a fickót, vagy nőt és eltűnni innen minél hamarabb. A fény, amit hozott magával, egyre közeledett. Végül az egyik szekrénynél megfordulva megpillantottam a férfi arcát, amit megvilágított a gyertya fénye. Bár némi fény vetült a sarokba is, ahol meghúzódtam, nem volt elég ahhoz,hogy felfedjen engem. Öreg volt már, meg valószínűleg túl sokat nem tartózkodott a napon, mert nagyon kifehéredett szegényke...nagyjából annyira, amennyit egy vámpírtól elvárhatunk. Tökéletes. Éjfattyú. Nekem is pont egy olyanba kell futnom, aki éjszakai életmódot ér. Aztán pár pillanat múlva már elfújja a gyertyát és visszaindul a szobája felé. A szívverésem, amely eddig igen csak erős volt, kezdett lenyugodni, majd miután úgy éreztem, hogy tiszta a terep, vissza indultam az ablak felé...amiről csak most jutott eszembe, hogy nyitva hagytam magam mögött. De szerencsére, nem vette észre a faszi...

- Ezer évvel korábban kellene születned, hogy engem átverhess.
  A hangra összerezzentem és fordultam meg. Hát ennyit arról, hogy nem vette észre a nyitott ablakot. A varázslat, ami eddig láthatatlanná tette őt, szerte foszlik  - sidenote to myself: must learn this shit! - és most érdeklődve figyel engem. Kezében nem látok fegyvert, és nem is olyan a beállása, mint aki támadni akarna. Kicsit lazítok a testtartásomon, kezeimet magam előtt tartva, hogy én se tűnjek túl fenyegetőnek.
- Háát...ki mondta, hogy nem vagyok ezer éves? Csupán jól tartom magam. Amint látja, nem loptam el semmit. Csupán valamire kíváncsi voltam és nem akartam, hogy mások megtudják, mi után is kíváncsiskodok. Remélem nem annyira nagy baj...
-Aki kíváncsi, hamar megöregszik.
  Jelenti ki a vén fazon egy bizalomgerjesztő mosoly kíséretében. Ezt az utóbbit inkább nem kommentáltam. Valahogy nem nagyon tudtam ettől megnyugodni. Olyan volt, mint egy ragadozó mosolya. Vagy csak a képzeletem játszadozik velem. Akármennyire is adta a barátságosat, azért nem tudtam megbízni benne  - egyáltalán nem.
- Az ilyesmivel illik várni napkeltéig. Én is jobb szeretek éjszaka dolgozni, de hát a vevők már csak ilyenek...
- Áh, azok az átkozott vevők soha se veszik figyelembe azt, hogy mi éjszakai lények vagyunk. Ne is mondja, nekem is az ágyékom területe tele van velük, amikor nappal zaklatnak.
  Megpróbálom leutánozni azt a mosolyt, amivel Ő ajándékozott meg nem sokkal ezelőtt. Határozottan gyanítottam, hogy nem nagyon jött össze. De legalább a csávó egészen rendesnek tűnt...hisz, még egyelőre nem próbálta meginni a véremet, ami pedig eléggé biztató jel, nem igaz?
- Sajnos nagyon kíváncsi alak vagyok. Például érdekel az, hogy erről mit is tudna mondani. Most a zsebembe nyúlok, ha nem baj...nem fegyvert akarok rántani, csak szólok előre, mielőtt még rosszul értelmezné a jeleket.
  A vámpír nem mond semmit sem, csak bólint egyet. A zsebembe nyúlva kaptam elő a rézgyűrűt, amit kutakodásom után raktam vissza a helyére, és nyitott tenyeremben nyújtottam át a férfinek, aki elővett egy szemüveget és azzal kezdte el vizsgálgatni az ékszert. Csak hogy szinte rögtön meglepődjön és elhűljön a ...csodálattól? Félelemtől? Meglepettségtől?
- Fiam...hol szerezted ezt?
- Egy részeg fickó nyújtotta át nekem egy erszényben némi forgács kíséretében. Milyen gyűrű ez, hogy ennyire meglepődött tőle, jó uram?
- Ez egy pecsétgyűrű, amit a bárói család megbízottjai használnak. Csak nagyon kevés készült belőle...
- Ezek szerint értékes? De a munka eléggé silánynak tűnik. Már mint a forrasztás. Ha a báró embereinek készült, akkor csak jobb minőségű kéne, hogy legyen, nem?
- Drága gyermekem...ezzel a pecséttel ellenőriznek minden ide érkező árut, ezzel hitelesítenek minden parancsot és iratot. Akinél egy ilyen van...azé a báró szava!
~ Oooh, baszki...~
avatar
Crispin Shadowbane
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos

Hozzászólások száma : 391
Join date : 2016. Jun. 18.
Age : 26
Tartózkodási hely : ahol épp szükség van rá

Karakter információ
Kaszt: Bérgyilkos(8), Druida Elementalista(3)
Szint: 8
Tapasztalat:
9301/9500  (9301/9500)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Küldetés: Nebel der Stadt

Témanyitás by Gustav Engelberg on Kedd Nov. 14, 2017 7:42 pm

Gustav végül belépett a hatalmas Templomban, ami már kívülről is elég robosztus látványt nyújtott, de amint bepillantott, még a lélegzete is elállt. Mintha egy palotába lépett volna be, ragyogott minden, arany csillogása tette vakítóvá az összképet, Hősünk azt se tudta, hova fordítsa tekintetét.
Bár rossz előérzete volt, jó volt odabenn a hangulat, mindenki tette hétköznapi teendőinek sokaságát, emberek fohászkodtak az Úrhoz, gyóntak, de még egy Nővér is foglalatoskodott odabenn, valószínűleg az esti misére készülve elő.
Elindult hát a legvalószínűbb információt adó személy irányába, ki egy fiatal apácának tűnt, lelkesen sertepertélt az oltár előtt.
Amint mögé ért, krákogott egy kisebbet, hogy ne ijessze meg túlságosan, majd köszönt is neki illendő módon.:
- Dicsértessék Nővér, ne haragudjon a zavarásért, látom a Misére készül, had mutatkozzam be, Gustav Engelberg Tiszteletes lennék. – mondta kedvesen mosolyogva a lányra. A lány Gustav felé fordul, így a Papnak van lehetősége közelebbről szemügyre venni őt, gyorsan meg is állapítja, hogy nagyjából huszonöt éves lehet. Karcsú alkatú, hosszú vörös haja, s bár csak egy tincs látszik belőle, az olyan, mint egy fűzfáról lelógó gyönyörű ág, a többi valószínűleg be van fonva, a haját takaró szövet alatt. Valószínűleg nemesi sarj, akit a szülei nem tudtak férjhez adni. Végignéz az érkező Tiszteletesen, majd kicsit hátrébb húzódik.
- Dicsértessék, Tiszteletes atyám. A nevem Helga von Rödenfalt. Ön volna az új pap, akiről meséltek? – kérdezte kicsit zavartan, mégis kedvesen fogadva a köszöntést.
- Nocsak Helga Nővér, miket meséltek? Remélem csak jókat? - próbált kedvesen mosolyogni, jó látszatot kell keltenie, hiszen nem tudja milyen Papról meséltek neki, hazudnia nem szabad, úgy kell forgatnia kártyáit, hogyha kiderül, nem ő a Pap akit vártak, akkor se legyen belőle neki hátránya.
- Hát, mondták, hogy megpróbálnak keríteni valakit, aki helyettesíteni tudja Rupert Tiszteletest. Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan találnak valakit. – válaszolt rá kicsit engedve felhúzott védelmén.
- Az Úr nyáját nem szabad sokáig őrizetlen hagyni, nemde bár Helga Nővér? Nézze el tolakodásomat, de lóhalálában érkeztem, Rupert Tiszteletessel mi történt? Vajmi kevés az információm. – kérdezte Gustav kíváncsiskodva az előző Pap holléte felöl.
- Elköltözött. - felelte tömören Helga
- Azt mondta honvágya van, és a családjával akar lenni. – tette még hozzá megrántva a vállát, bár hangjában némi bizonytalanság sugárzott, olyan volt, mint egy jól bemagolt iskolapélda.
- Ha hazaszólít az Úr, akkor bizony menni kell. - nevetett a férfi.
- Mondanál nekem a városról egy-két dolgot? Most járok itt először és egy hozzád hasonló Ifjú biztos sokat tud a helyiekről, a nevezetességekről, a templom szokásairól? – kíváncsiskodott tovább a férfi, remélve, hogy ebből a fiatal lánykából több dolgot ki tud húzni, mint bármely más helybéliből itt a helyiségben.
- Hogyne, szíves örömest. Régi város már, angyalromra épült, azért is ilyen szép szabályosak az utcák. Szinte a világ össze hajója megfordult már itt legalább egyszer. Gazdag város. Jól megy a sora az egyháznak is. Főleg így, hogy a bárónő nem engedi a városába azokat az eretnekeket sem. Tetszeni fog itt. Nagyon békés környék. – kezdett nagy pletykaostromba a leányzó, Gustav nem győzte agyába vésni a hallottakat.
- Nocsak, a Bárónő? Mennyire tudatlan vagyok tényleg, mesélnél róla? Jó barátja ő az Egyháznak? Vagy csak ennyire protestáns ellenes? - kérdezte, s próbálta fenn tartani a fapofát, nagyon megragadt benne a Bárónő kiléte. Kezd egyre kuszább lenni a történet.
- Áh, egyszerűen csak tudja, mi a jó a városnak. El tudod te képzelni, hogy ezt a sok szép freskót lemeszeljék? Nem, von Eichenschild sosem hagyná, hogy városa értékei kárba vesszenek. – mesélte lelkesen, szinte már annyira belemerült, hogy meg is feledkezett a rendről és az illemről, gond nélkül letegezte a nagyobb rangú Papot.
- Milyen gyönyörű dolog az, hogy az Egyházat valaki a város egy értékének tartja. Az Úr megáldja ezért. Na, de hogy szűri ki az eretnekeket, meg miért jönne ide egy Protestáns, ahol az Egyház bontakoztatja virágait és egy gondoskodó kertész ilyen szépen gondozza a kertet? – kérdezte, próbálva hasonlatot művelni a Bárónő és az Egyház kapcsolatára, érzi, hogy a lányt megfoghatja keresztkérdéseivel, ha a Plébánossal ülne le beszélgetni, az biztosan átlátna a szitán.
Helga pedig nem is tűnik túl makacsnak, azonnal válaszol minden kérdésre.
- Egyszerűen nem jön ide. Ez itt a király városa. Amíg a déli zsoldosok be nem teszik ide a lábukat, az is marad. – válaszolta Helga, ám ekkor egy másik alak tűnt elő az egyik oldalsó hajó felől. Magas, kicsit őszülő, kopasz férfi volt, vastag, rövidre nyírt szakállal. Szűk szemein át úgy méricskélte Gustavot, mintha ítéletet kéne hoznia.
- Ki ez a férfi, Helga nővér? – kérdezte savanyú tekintettel az öreg, Hősünknek egyből Plagius Plébános arca ugrott be.
~ Vajon megkapja a Plébánosi címmel mindenki ezt a viselkedést? ~ elmélkedett magában az ifjú.
- Gustav Engelberg, Atyám. Azért jött, mert hírét hallotta Rupert tiszteletes hiányának. – válaszolta készségesen Helga.
- Dicsértessék, a nevem Gustav Engelberg Tiszteletes, elnézést a tolakodásért, pont a Mise előtt érkeztem. - szabadkozott a férfi, összeérintve kezeit és mélyen meghajolt az Agg férfi előtt, akit a Plébánosnak gondolt.
A férfi még szorosabbra húzott szemekkel nézett Gustavra, majd arcáról a gyanakvás egyik pillanatról a másikra eltűnik, s vidám öregapós nézéssel lépett közelebb a megilletődött ifjúhoz.
-Hát Isten hozott nálunk, fiam. Szóval, meg szeretnél felelni Eichenschild elvárásainak? – kérdezte megjátszott örömmel, mire Gustav felhúzta szemöldökeit. Ismét egy furcsa elszólás, mely gyanakvásra adhat okot…általában az Úr elvárásainak kell megfelelniük az egyháziaknak…
- Természetesen, amennyi csodás dolgot mesélt nekem Helga Nővér, biztos vagyok benne, hogy nem lesz nehéz. - válaszolt kedvesen fogadva a Plébános közeledését.
- Kérem, mesélne nekem a Templomról és a mindennapi Életről? Szeretnék mindenben megfelelni, mert hát tudja, a "Nem tudás, nem mentség." - mosolygott a férfi.
- Természetesen. Elég nagy templom vagyunk, egy elég nagy városban. A miénken túl bármikor adunk áldást a fáradt utazóknak, vagy meggyónhatják nálunk bűneiket az emberek. - A gyónás szó szóba kerülésekor egy harmadik ember is csatlakozott a beszélgetéshez, egyszerű, papi kinézetű férfi volt, barna hajjal és szemekkel.
- Elnézést, Albertus Plébánus úr, szeretném, ha segítene az esti prédikáció megírásában. – szakította félbe a diskurzust a frissen érkező fiatal.
- Nincs szükség rá. Bemutatom Önnek Herr Engelbert Tiszteletest, aki Rupert atya helyét hivatott átvenni. Állhatatossága zálogaként azt hiszem, ő tartja majd meg a ma esti misét. No persze, csak ha nincs ellenére - mondta, miközben Helga nővér vidáman kuncogott, jót nevetve Gustav helyzetén.
- Dicsértessék Testvér. - köszöntötte a közben megérkező férfit, majd Albertus Plébános felkérésére kicsit meghőkölt, de a róla alkotott kép megtartása érdekében egyből reagált.
- Semmi sem tenne boldogabbá Plébános Úr. - válaszolt mosolyogva, majd Helga Nővérre tekintett.
- Remélem Helga Nővér segít majd nekem a Mise előkészületeiben, zavarban vagyok, tudja, még nem ismerem annyira az Úrnak ezen házát. - válaszolt, remélve, hogy Helga abbahagyja a kuncogást. A lány arcáról le is fagyott a mosoly abban a minutumban, majd kínjában nyögött egy nagyot. A másik pap viszont megérezte a vérszagot.
- Engelberg tiszteletes, ha nem haragszik, át tudná venni a helyem a gyóntatófülkében, szeretnék elmenni a szabóhoz megvarratni a taláromat? – kérdezte vérszemet kapva az ifjú Pap, mire a plébános olyan mérgesen nézett rá, hogy egy pillanatra össze is rezzent.
- Természetesen Testvér, egy Pap ne jelenjen meg báránykái előtt foltos Tallárban.  - Mosolygott Gustav, majd hogy közvetlenségének teret is adjon, megérintette a fiú vállát.
- Ha megbocsátanak, feloldozom pár eltévelyedett hívőt. Melyik fülkében várnak, ha kérdezhetek? - nézelődött az épületben, majd kezeit összeérintette és mélyen meghajolt. Amint megkapja az irányt, nem habozik el is indul, hogy bevágódjon a Plébánosnál, a Mise előkészülete alatt pedig lesz még alkalma kérdezősködni a lánytól. Gustav be is ült hamar a fülkébe, majd a szokásos unott monológot kezdi, amit már otthon is végigjátszott pár ezerszer:
- Dicsértessék drága gyermekem, mond el mi bánt, itt Isten színe előtt biztonságban vagy. - mormogta, miközben agyában a kusza fonalakat kezdte összerakni.


Kicsivel később…
Szép lassan telt a nap, múltak a percek, órák, jöttek sorra a meggyötört lelkek, akik mind meggyónták bűneiket. Ahogy jöttek-mentek az emberek, Gustavnak fel se tűnt, hogy mennyi idő telt el, ám egyszer csak benyitott hozzá egy új jövevény, akinek túlzottan különös hangja volt.
- Itt vagy?! Itt vagy?! Én vagyok az, Anna! – nyögte nagyokat lihegve. Olyan volt a hangja, mint akit megszállt az ördög, vagy megőrült volna. Bár a mondatai értelmesek voltak, semmi értelme nem volt annak, amit mondott. Gustav nem tudta mit tevő legyen, így megpróbálta imitálni a fiatal Papunk hangját, de csak egy hümmögés erejére, hátha elég ennyi is, hogy folytassa. Azonban a lány azt sem tudta, hol áll a feje, idegességében nekivágódott a fülke falának és elkezdett rajta kopogni. Gustav értetlenül figyelte a történéseket, majd elhatározásra jutott és óvatosan átkukucskált a rácson. Egy elegáns ruhába bújt, barna hajú nemesasszonyt pillantott meg a rácsokon keresztül, igen csinos volt, de arca szörnyűségesen meggyötört volt. Többet nem igazán látott, ő pedig szerencsére nem vette észre, hogy a kukucskálást, továbbra is kétségbeesetten kopogott.
Gondolván, hogy lehet, egy rejtjellel üzenhetnek itt egymásnak, Gustav próbálván követni a lány kopogásának ütemét, visszajelzett, ám ő a visszakopogásra értetlenül válaszolt.
- Van ott valaki? – kérdezte kétségbeesetten.
- Itt vagyok - válaszol Gustav felvéve a fiatal Pap tónusát, remélve hogy őt várja, mivel ma ő teljesített volna szolgálatot. A nő egy pillanatra meghökken. Elgondolkodik, majd némi hezitálás után válaszol.
- Úgy tettem, ahogy az Úr parancsolta. Megöltem! A saját kezemmel ontottam ki a vérét! - lihegte küzdve érzelmeivel.
- Megkapom a feloldozást, igaz? - zihálta nagyokat lihegve. Ha nem is a fiatal pap volt az, akire várt, túlságosan zavarodott volt, hogy érdekelje. Gustav szinte kővé merevedik, hirtelen végigfutnak az egész napos történések a fejében, és rémülten tekint maga elé. Tovább kell puhatolóznia és egy zavart lány most nem gondolkozik elég élesen ahhoz, hogy gyanakodjon. Gustav legalábbis így gondolkozott, ezért óvatosnak kellett lennie.
- Ha az Úr akarata érvényesült, akkor feloldozást nyersz Gyermekem. Hogy hitedben biztos legyen az Egyház, halljam te szádból mi volt ma az Úr akarata? - kérdezte próbálván felvenni egy idősebb tónust, a Plébános hangjának mintájára. Ha itt összeesküvés van, ő biztos nyakig benne merül. A lány arca felderült, és boldogan válaszolt is a Papnak.
- Az Úr akarata védeni az ártatlant, lesújtani a bűnösre, elvezetni bárányait a mennyek országába. – válaszolta, mikor valami váratlan fordulat törte meg a kihallgatást. Váratlanul kopognak a fülke ajtaján.
- Engelberg Tiszteletes? Volna egy perce? - hangzott kintről Helga nővér hangja.
- Egy pillanatra Gyermekem, bocsáss meg, összekevernek valakivel. - mormogott Annának alig hallhatóan, majd remélve, hogy nem bukott le, résnyire kinyitotta az fülke ajtaját és halkan szólt a lánynak.
- Egy pillanat Nővér és megyek, nem hagyhatok itt egy báránykát a problémáival küzdve. - suttogott alig hallhatóan Helgának, majd ha a lány elmegy, és Anna benn marad, visszaül, Helga erre pedig csak vállat vont
- Rendben...feltétlenül keressen meg! - súgta hasonlóan halk hangon, Anna eközben pedig egyre türelmetlenebbé vált.
- Megkapom a feloldozást, megbocsát nekem az Úr, amiért vétkeztem? Kérem, mondja Atyám, hogy megigazultam. – kérlelte a nemesi Hölgy Gustavot.
- Ki a bűnös Lányom? Kitől szabadítottad meg ma az Úrat? – kérdezte.
- Hogy érti Atyám? Hát akitől kérte. Azt mondta, megkapom a feloldozást, ha megteszem. – válaszolt kétségbeesetten, mire Gustav homlokához kapott, majd újabb nyelvtörőt gondolt ki arra az esetre, hogy nehogy gyanúba keverje magát.
- Idegesnek tűnsz lányom, bizonytalannak. Biztosan akarom tudni, kit gondoltál ma Bűnösnek? – válaszolt kicsit haragosabban.
- Ne tegye ezt velem! - mondta indulatosan, mégis halkan, mert nem akarta, hogy bárki más is meghallja
- Megöltem Holvstrassen grófot! Azt ne mondja, hogy még mindig benne lakozik az Ördög? – kérdezte kétségbeesetten Anna.
- Ha bizonytalan vagy lányom, nem érzed át az Úr akaratát. Csakis akkor nyerhetsz feloldozást, ha elhiszed bűnös lélektől szabadítottad meg a világot. Mond, miért volt bűnös? – próbálta tovább faggatni a lányt, de érezte, kezdi elérni a határokat.
- Eretnek volt. Azt mondták eretnekekkel cimborál! Az Úr küldött, hogy álljam útját! - ennyi mondott mindössze.
- Mond utánam és megkapod a feloldozást.: Az Úr küldetést adott az Egyháznak és Téged választott ki fegyveréül Én általam. – csavarta tovább a szavakat, miközben kezeit ökölbe szorítva várta a választ, mi számára fontos lehet.
- Az Úr küldetést adott az Egyháznak és Téged választott ki fegyveréül Én általam. - mondja megkönnyebbült arccal.
~ Ha nem te, akkor majd én. ~ gondolta magában az ifjú Pap, majd mindent egy lapra feltéve mondta ki a bűvös mondatot.  
- Az Úr küldetést adott neked Lányom, és Albertus Plébánus volt ki az Úr üzenetét átadta. Mond utánam és a feloldozásod teljessé válik. – emelte hangját, próbálván mérgesre felvenni a figurát, ami nem is volt nehéz, ilyen kacifántos beszélgetést követően. Remélte, rátrafált a dologra és nem bukik le a lány által.
- Köszönöm, Atyám! Áldassék az Úr, amiért megbocsátott bűnös lelkemnek. – örömködött a nő, majd ezután felállt és kisétált a templomból.
Gustav erre felsóhajtott, majd kilépett a fülkéből, hogy felkeresse Helgát, ha megtalálja, meg is kérdi, mit óhajtott tőle. Helga ott várt rá alig két sarokra az egyik széken a nagy folyosó mellett.
- Ki volt az? - kérdezte mosolyogva, még mindig azon nevetve, hogy minden munkát Gustavra sóztak.
- Sokat kell még tanulnod Helga Nővér. A Papokat titoktartás kötelezi. - mosolygott kedvesen a fiú, majd elindult az oltár felé, remélve hogy a lány követi és végre elmondja, miért zavarta őt.
- Értem... - mondja nem kevés hezitálással, kicsit elnyújtott, feltűnően monoton hangon.
- Csak azért szóltam, hogy miután végeztél, segíts előkészíteni a szertartást. - rohant a Pap után, ismét barátságosan mosolyogva. Gustav meg is feledkezett a nagy izgalmak közepette az esti miséről…
avatar
Gustav Engelberg
Felszentelt Pap
Felszentelt Pap

Hozzászólások száma : 96
Join date : 2017. Sep. 28.
Tartózkodási hely : Carolusburg, Észak

Karakter információ
Kaszt: Egyházi Pap
Szint: 3
Tapasztalat:
2070/2500  (2070/2500)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Küldetés: Nebel der Stadt

Témanyitás by Amelia Tewelon on Csüt. Nov. 16, 2017 7:16 pm

Nehezen tudom kiverni a fejemből a történteket, de még sem jelentem végül a felettesemnek, mert én vagyok az újonc itt és még nem ismerem sem a hatalmi viszonyokat, sem abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán mit láttam, vagy kit. Akkor meg mit jelentsek? Másnap korán ébredek, bár ezt nem kellett volna az őrmester orrára is kötnöm, mert azonnal a toronyhoz küld, hogy váltsam fel az ottani éjszakást.
A város még csendes, a torony tetején is egy katona kornyadozik csak.
- Menj pajtás aludni, felváltalak. - bököm meg egy grimasszal.
Most én is egyedül leszek és talán ez újabb alkalom lesz, hogy meggyőződjem róla nem-e álmodtam a tegnapi napot.
Az őr bólint, én pedig magamra maradok a torony tetején.
Egy darabig a mellvédnek támaszkodva figyelem a vizet, azt az egy-két hajót, ami lassan elcsordogál, meg az ébredező várost, de egyre jobban piszkálja a csőröm, hogy ismét vessek egy pillantást a pincére és ha ott van, akkor arra a ládára........
Egy pillantást vetek magam köré, aztán fürgén lefelé indulok, talán nem veszi észre senki, a váltás még odébb van.
Leérve, a falhoz lapulva hallgatózom, ám hiába, még egy szusszanást, egy egércincogást sem hallok. Valamiért teljesen biztos vagyok benne, hogy nincs lent senki. Egy valami azonban mégis van....... korom sötét, így nem látok semmit. Persze ez nálam nem akadály.......Előhúzom a különleges nyakláncomat, Tigrisszemet és a nyakamba akasztom.
Most már bátran mehetek tovább, nem botlok el semmiben.
Azért nem rohanok fejjel a falnak, óvatosan lépek a tegnapi terembe, kardomat magam előtt tartva, de tényleg egy lélek sincs ott. Elsősorban a tegnap látott ládát igyekszem megtalálni tekintetemmel, de mindenre nyitott vagyok, ami nem egy ilyen poros helyre való, túl tiszta, vagy szokatlan.
A ládának természetesen nyoma veszett, nyilván elvitték valahova, nehogy bárki is rátaláljon. Élőlényből egyetlen egyet találok, egy kisebb patkányt. Egyébként semmi szokatlan, mindent befed a por így könnyen látható, hogy nincs olyan tárgy, ami nemrégiben került volna oda.
Nehéz sóhajtással ülök le a sarkamra, amikor már mindent végigkutattam és nem találtam semmit. Tényleg azt gondolhatnám, hogy csak képzeltem a ládát és a tegnapi fickókat, de a hiányzó tőröm azt bizonyítja nekem, hogy még sincs így, mert a pincében sehol nem találom. De a mindent belepő por talán mégis segít annak kiderítésében, hogy merre távoztak. Na meg a láda sem volt egy könnyű darab, azt is valamerre el kellett húzni nem igaz? Mindent újra átnézek, mint egy vadász kutya a földön szimatolva, hogy felfedezzek valamit.
Elégedett mosoly suhan át az arcomon amikor felfedezem a nagyon halvány nyomot kifelé és megyek is azonnal utánuk.
A földszintre érve már tudom, hogy ez veszett fejsze nyele, hiszen itt már semmi nyom nincs, így halkan elnyomok egy káromkodást a fogaim között. Mélázásomból egy férfihang riaszt fel és majdnem ugrom egyet a váratlanságától.
- Jó reggelt...Amelia, igaz?
Az egyik zsoldos társam az, akivel korábban többször őrködtünk együtt a falakon. Úgy látszik, átkerült a toronyba, mert most látom itt először.
Zavarba jövök egy pillanatra, de aztán gyorsan összeszedem magam.
- Üdv! Igen, ez a nevem. - bólintok, bár ha megölnének sem tudnám, őt hogy hívják. - Téged is ide küldtek? Azt hittem egyedül leszek.
- Ma kerültem át. Mit kerestél odalent? Van ott valami raktár? – válaszol kissé monoton, komoly hangon.
- Aha. - veszem tudomásul a dolgot, de aztán érzem, ahogy a zavar ismét elönt, hiszen a torony tetején lenne a helyem. - Öööö........igen egy régi, poros raktár van. - próbálom kivágni magam. - Mintha mozgást hallottam volna onnan, gondoltam megnézem, de nincs ott semmi. - vonom meg végül vállamat, mintha tényleg semmiség lenne. - Épp visszaindultam, jössz? - lépek oldalra, hogy elmenjek mellette.
- Mozgást... - néz rám értetlenül, aztán végül bólint - Jó, menjünk - mondja, majd int nekem, hogy nyugodtan menjek előre a lépcsőn.
- Igen, mozgást. - bólintok megerősítésként, bár örülnék, hogy ha nem kérdezgetne többet. - Talán patkányok voltak.... - vonom meg a vállam ismét, aztán fürgén elsuhanok mellette, hogy magam után csaljam és felejtse el az egészet végre. Nem hiányozna, hogy a parancsnoknak is megemlítse, hogy nem a helyemen voltam.
Felfelé haladva azon gondolkodom, hogy megkérjem-e, hogy ne említse ezt az esetet vagy inkább ne mondjak semmit, hátha az őrség végére elfelejti, mikor meghallom a jellegzetes hangot, ahogy egy kardot kihúznak a hüvelyéből. Zsoldos vagyok, így nem sokat töprengek ezen, hanem azonnal előre felé vetem magam, hogy távolabb kerüljek a vészjósló helyzettől és kezem a dobótőrömre fonódik, hogy aztán egy perdülettel szembeforduljak a hátam mögött készülő veszedelemmel. Készen állok rá, hogy ellenfelemre dobjam a pengét, ha kell.
Az éles hang azonnal abbamarad mikor hátrafordulok, s a másik katonát látom, amint épp a fegyverét tisztítja egy ronggyal. Értetlenül néz rám.
- Mi van?
- Hogy az a........- szisszen ki a fogaim közül, ahogy a késsel a kezemben ott állok a társammal szemben és csak egy hajszál választ el tőle, hogy a penge most ne a mellkasában rezegjen.
- Ilyet ne csinálj máskor a hátam mögött, majdnem kinyírtalak. – dugom a helyére a tőrt dühösen rárivallva.
- Nem vagy egy kicsit túl ijedős katonának? - vonja fel a szemöldökét. Közben tovább suvickolja a pengét, ami már most is elég tiszta, de úgy látszik, teljesen ki akarja fényesíteni.
- Nem, csak óvatos vagyok és ezért vagyok még életben. - vágok vissza, aztán a napfényben már vakítóan fényes pengéje felé intek. - De, ha azt még tovább toszojgatod, akkor elkopik.
Most azért már elővigyázatosan, mellette lépkedek, míg fel nem érünk, az előbbi kis incidens nem tett jót a hangulatomnak.
- Talán korán keltem, de majd csak eltelik a nap. - mormogom magam elé.
Sorra jönnek a zsoldosok, és elkezdődik a napi műszak.
Ahogy halad az idő, végül kezd enyhülni a feszültség bennem és, ahogy lassan minden őr elfoglalja a helyét a gondolataim ismét a tegnapi különös eset felé fordulnak. Azon töprengek, hogy biztos csempészek voltak és ha ez egy bejáratott útvonal, akkor ismét visszatérhetnek, de a por nem stimmelt.......
- Jó napot, urak, hölgyek! - köszön ránk egy pattogós hang.
Csak erre ocsúdok fel és gyors szemrevételezés után, amiben konstatálom, hogy egy magas, szikár, kissé elegáns érzetet keltő szőke százados, rövidre vágott hajjal, vörös bőrmellényben, oldalán egy karddal csatlakozik hozzánk. Némi késéssel én is követem társaimat a katonásabb kihúzásban, bár sosem voltam jó katonának.
- Üdv! - köszöntöm, ha már a többiek nem ennyire udvariasak és csak feszengenek.
A felettesünk büszkén húzza ki magát – fene tudja miért, - és egyesével néz végig rajtunk.
Bár nem szolgálok túl régen, még nem emlékszem, hogy az őrmesteren kívül, bármilyen tiszt is felmászott volna ide........főleg nem fegyelmet ellenőrizni. Mi a fenét csinálhatnánk itt? Még háború sincs vagy valami csetepaté.
Közben a férfi egyik kezével az örvén játszadozik valamivel. Ahogy jobban megfigyelem, egy tőr élét simítgatja finom, apró mozdulatokkal és ekkor...........
~ Az nem az én tőröm? ~
A levegő is megáll a tüdőmben......
~ De miért lenne az nála? Nem valami különleges darab, tucatáru, ostobaság azonnal ilyesmire gondolni, tényleg paranoiás vagyok......~
Ettől még minden izmom riadókészültségbe kerül, ám állom a tekintetét.
- Csak ellenőrizni jöttem a fegyelmet. Remélem minden a szokott rutinban történik... - néz bele mindegyikünk szemébe.
- Minden rendben, minden csendes és nyugodt. – válaszolom közömbös képet vágva.
A százados egy fél lépést erejéig megáll előttem. Határozottan biztos vagyok benne, hogy látta, merre fordul a tekintetem, hiszen egyenesen a pupillám felé néz. Nem szól egy szót sem azonban, csak bámul előre. Rezzenéstelen arccal pislog egyet, majd nyel egy nagyot. Az egész csupán egy pillanatig tart, mégis úgy érzem, mintha egy örökkévalóság lenne. Miután hallja a válaszom, még több másik zsoldos elkezd helyeselni, hogy "bizony, így van". Elégedetten bólint, majd levonul, magunkra hagyva titeket.
Minden porcikám azt jelzi, hogy itt valami nincs rendben! Látom rajta, a tekintetén, a testbeszédén, de próbálok úgy tenni, mintha nem tűnt volna fel.
Mikor megfordul és elmegy, egy pár pillanatig csak meredek utána, majd a mellettem lévő társamhoz fordulok.
- Le kell mennem....tudod……, elvégezni a dolgom, mindjárt jövök.
Azzal én is a lépcső felé megyek, hogy lehetőleg ne veszítsem szem elől a szőke, sármos századost, aki hirtelen nagyon gyanús lett nekem. Meg akarom nézni hová megy innen.
Óvatosan, halk léptekkel osonok utána, hogy ne vegyen észre, de én szemmel tarthassam.
Igaz eléggé nyiszorog alattam a lépcsődeszka, de a százados mégsem fordul vissza, sőt, egyszer sem néz hátra, miközben követem. Egészen a barakkig megy, ott pedig bevonul az ő saját szobájába, majd egy székre ledőlve elkezd olvasni...legalábbis ahogyan látom.
- Pfff! Hát ez nem jött össze! - bámulom a tisztet az ablakon keresztül, aztán visszafordulok. - Azt hiszem tényleg ki kéne aludnom magam és kiverni ezt az egészet a fejemből. - dörzsölöm meg a halántékom a fejem csóválva, saját magam szidva, hogy így jártam.
A szolgálat pedig csak telik és telik. Egyszer csak véget ér, mi pedig mehetünk lefeküdni a barakkban.
A nagy semmit tevésbe ismét beleunok és komolyan elfáradok mire az ágyam mellett állhatok. Lecsatolom a kardomat, aztán a dobótőrök tokjának övét, nyögve leülök a priccsre és lerúgom a csizmáimat is. Lekerül a vért és a zeke, de a többi marad, hiszen hozzá vagyok szokva, hogy gyorsan kell harcra készen állnom. Hanyatt fekve elterülök a kemény matracon és a plafont bámulom, a fejem alatt összefűzött kezekkel.
Továbbra is rossz érezés tölt el, hiába próbálom kiverni a fejemből a dolgot. Mi közöm hozzá, ha mégis csempészek voltak, kit érdekel? Fordulok egyet a bal oldalamra......aztán a jobbra, aztán ismét hanyatt
- A francba, a büdös francba! - ülök fel és a fejem a térdemre hajtom.
~ Talán ismét rá kéne néznem a századosra? Talán megnyugodnék végre.......? ~
Körülöttem sorra oltják el a mécseseket, már mindenki fekszik le, hiszen aki késik a szolgálatból azt meg szokták dorgálni.
Én azonban továbbra sem tudok aludni, egyszerűen túl feszült vagyok hozzá. Halkan visszaveszem a zubbonyt és magamhoz veszem a fegyvereimet és kilopózom, hogy utána nézzek a tisztnek. A szállásához igyekszem. Na meg a levegő is jót tesz, talán kiszellőzik a fejem.
Legnagyobb meglepetésemre, amikor odaérek, üresen találom a helyet...legalábbis fény nem ég odabent és az ágyban sem látok semmit.
~ Nagyszerű! Lemaradtam róla. ~ könyvelem el rosszkedvűen. Persze gondolhatnám, hogy csak talán a körletet ellenőrzi, de valahogy még sem ez jut eszembe, de hát a vakvilágba nem indulhatok el. Majd holnap jobban szemmel próbálom tartani, most azonban nem látok más lehetőséget, mint, hogy visszamenjek aludni.
Bosszankodva elindulok visszafelé, ám alig teszek két lépést, amikor a távolból valami megcsillanni látszik a holdfényben.
Hiába a folyamatos rossz érzés, a nyugtalanság, de mivel nem találok rá okot mindig azzal hessegetem el, hogy csak képzelődöm, ezért aztán a villanás csak elég nagy késéssel juttatja eszembe, hogy mi is lehet az: rám lőttek egy nyíllal! Mire leesik és hasra vetem magam, hogy fedezékbe guruljak, már csak abban reménykedhetek, hogy nem egy Tell Vilmos a merénylő.
Valami csoda folytán sikerül is úgy elugranom előle, hogy legalábbis az életem megmaradt!
Még így is szerencsésnek érezhetem magam, mert csak a lábam találja el a nyíl, bár úgy éget, mintha parazsat tapasztanának rá. Összeszorítom a fogam, mert nem lenne jó egy hanggal is elárulni hol vagyok, hiszen a második vessző is alig téveszt el. Meresztgetem a szemem, de a lövészt nem látom, így jobbnak vélem, ha inkább megpróbálom elhúzni a belem innen. Az úttal párhuzamosan haladó árok pont alkalmasnak tűnt rá. Egy pillantást vetek a sérült lábamra. Zordan veszem tudomásul, hogy nem csak a nadrágomból, hanem a vádlimból is hiányzik egy darab és a csizmámba csurog a vér. El kell szorítani és be kell kötni, de itt, kiszolgáltatva az íjász kényének-kedvének, nem lenne túl jó ötlet. Muszáj elérnem azt az árkot!
Lassan, minden mozdulatomat meggondolva sikerül és miután gyorsan az ingem egy darabjával elkötöm a sebet, abban görnyedve osonok messzebb, hogy távolabb majd valami épület árnyékában már biztonságosan kijöhessek. Valaki határozottan meg akar szabadulni tőlem és így most már biztos vagyok benne, hogy nem képzelődöm. Valamibe nagyon beletenyereltem.
A fal fedezékéből kikémlelek és nem látok senkit...no nem mintha eddig láttam volna, de a nyíl szöge alapján valahol a közelben lehet az, aki rám lőtt. Akárki is volt, már talán odébb állhatott.
Éppen kúsznék elő az árokból, amikor szembejön velem az általam keresett százados a szokásos öltözékében. Íjat azonban nem látok nála.
Gyorsan visszalapulok az árok sötétjébe. Lehet ő lőtt volna rám? De mivel most nincs nála nyíl, igaz elég ostoba dolog lett volna azzal mászkálnia, lehet elrejtette........
Minden esetre most itt az alkalom, hogy kövessem ismét, talán most elvezet valahová.
Hagyom elhaladni magam mellett, aztán amíg lehet az árok rejtekében követem, aztán ha kell kimászok onnan és minden zugot felhasználva megyek tovább utána, néha felvillantva a tekintetem a magaslatokra, nehogy ismét meglepjen az íjász, ha még sem a követett jómadár lenne és úgy gondolja megúsztam.
Minden óvatoskodás nélkül halad a férfi, látszólag nem nézve se jobbra, se balra, pedig még kicsit félek is, hogy hangosabb vagyok a kelleténél, hiszen bicebóca vagyok a nyíl miatt. Odasétál a házához és kinyitja az ajtót.
Rosszkedvűen felmorranok magamban, amikor látom, hogy ismét a szállásánál lyukadunk ki. Úgy néz ki minden ellenem esküdött és ma sem fogok sikerrel járni. Megállok az árnyékban és csak nézem, hogy mit csinál.
A százados azonban hirtelen megáll, majd elkezd a zsebében matatni, mint aki elvesztette a kulcsát, vagy a laposüvegét akarja meghúzni.
Nem mozdulok, még levegőt is alig veszek, nehogy meghalljon, vagy észrevegyen a szeme sarkából. Nem tudom mit keres, de most türelmesnek kell lennem.
Ekkor azonban villám gyorsan megpördül a tengelye körül, majd egy dobótőrt hajít felém.
Őszintén megdöbbenek, ahogy meglátom a váratlan mozdulatot. Mindenre gondoltam volna, de erre nem. Nem hiszem, hogy hibát vétettem, mégis valahogy megérezte, hogy van valaki mögötte. Ösztönösen elvetődök, de lehet, hogy már késő, az én kezem is a tőrömre fonódik, de ha megölöm, akkor egyrészt menekülhetek, másrészt meg elvesztem az egyetlen nyomomat. Ha ezt megúszom, akkor jobb, ha most elmenekülök és máskor próbálkozom.
A tőr szerencsére nem volt valami pontos, így csak épp súrolja a bőröm. Fájó, bicegő lábbal menekülőre fogom és hálát adok az égnek, hogy látszólag esze ágában sincs követni.
Általában magabiztos vagyok és tettre kész, de most ez az egész alaposan összezavar és a sérülésem is legyengít. El kell látnom magam és pihenni egyet, hogy reggel frissen, átgondolhassam.
avatar
Amelia Tewelon
Fővárosi Királyi Palota
Fővárosi Királyi Palota

Hozzászólások száma : 239
Join date : 2015. Oct. 09.

Karakter információ
Kaszt: Zsoldos
Szint: 5.
Tapasztalat:
3850/5000  (3850/5000)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Küldetés: Nebel der Stadt

Témanyitás by Theo Wagner on Vas. Nov. 19, 2017 3:28 pm

Ahogy felérek a szobámba, gyorsan lehuppanok az újonnan szerzett ágyamra, majd az elejétől a végéig átolvasom, majd átvizsgálom a könyvet. Mágiára érzékeny e, vagy netán valamely szó lenne a kulcs, mindent, amit tudok, megpróbálok felhasználni, hogy többet megtudjak a könyv kilétéről, és annak fontosságáról, esetleg hasznosságáról. Eközben Riel körbejárja a szobát, felfedezi annak a legkisseb rejtett zugát is, a kicsiny termete miatt, ez neki nem probléma, hogy beférjen egy egy szűkösebb helyre.
Takaros kis házikó, takaros kis szobája, jól berendezett, igényes, mintha csak egy bárónő lakosztálya lenne. Az ágyon elterülve látok neki a könyv olvasásának. Órák telnek el, mire a végére érek, aztán nagyot nyögve csukom be. Ez itt egy átlagos históriás könyvnek tűnik, nincs benne semmi, ami miatt kardot kéne rántani a másikra. Az egyetlen különös dolog az utolsó oldala. Ezt érdekes módon üresen hagyták, pedig bőven volt még mit írni az utolsó meséről.
A könyv utolsó oldala nem hagy nyugodni. Hajt a kíváncsiság, ezért felkapom a tollat, belemártom a tintába, és az utolsó üres oldalra megpróbálok írni pár gondolatot. " A szobám ágyának egyik lába kitörik" majd hagynám száradni, és csapnám össze a könyvet, ám ekkor tűnik fel, hogy az oldal másik lapja hozzá van valamivel ragasztva a könyv borítójához.
Megpróbálom óvatosan kettéválasztani az összeragadt részeket. Ha nem akar feljönni, akkor nem tépem szét. Végül lejött anélkül, hogy elszakadt volna, ami nagy szerencse, mert így el tudom olvasni a másik oldalát. A másik oldalra egy levél volt írva. Rögtön oda is húzom az orrom elé, hogy átfussam. Az alábbi szöveget látom.

"Wilhelm hallott. Már elküldtünk egy megbízható kardot azért az akadékoskodó kultista nőért. Három találkozzunk ugyanazon a helyen, akkor add az új utasításokat. Az ereklyét addig is megőrzöm. Vigyázz, nehogy kövessenek."

Ennyi volt mindössze. De hogy ki írta és kinek, az már nem szerepelt az oldalon.
Ahogy végig olvasom az érdekes levelet, megfog két dolog, melyek igazán vegyes érzéseket keltenek bennem. Kultista, és ereklye. Mind a kettőt jól ismerjük. Az egyik kíváncsivá tesz, a másik már inkább elrettent. De a kíváncsiság még mindíg képes akármit legyőzni, így a könyvet visszatéve a ruhám alá, nem használom ki a napot ameddig a szobában kéne lennem, gyorsan felkapom Rielt, és Noitrához indulok.
Le is érek. Noitra éppen vígan dalolászva főz valamiféle kencét. A gőz illatából ítélve valamilyen virágból sajtolt borogatás, mert olyan a bolt, mintha bált tartottak volna.
- Újbóli tiszteletem mester asszony!- Szólalok fel, hogy ne lepjem meg a főzicskéző alkimistát. - Mit tetszik kotyvasztani, ha szabad kérdeznem?
- Nocsak, ez gyorsan ment? Nem, nem az én titkos csodaszerem, mely elsimít minden ráncot. Azt nem kapod meg... - szögezi le gyorsan, bár nem is kérdeztem - Ez csupán csak egy gyógykenőcs egyszerű sebekre. Kérsz egy kis kóstolót? - néz rám életvidám tekintettel.
- Ha már volt ily kedves örömmel kipróbálnám - Szólok vissza neki, majd közelebb sétálok.
Leemel egy kisebb fiolát, majd tölt bele és odadobja egy fiatalos dobással.
- Ha netán hánynál tőle, feltétlenül jelezd. - és itt jövök rá, hogy csak egy kísérleti nyulat akart magának.
- Hm, igen érdekes nézem a kis fiolát. - Hát ezt elrakjuk későbbre. - Akkor egy kicsit még átgondolom, hogy kipróbálom e, de majd jelentkezem az biztos, hogy mégis milyen hatása volt.
- Azon gondolkoztam, hogy lehet, elhagyom ezt a várost, de pénz híján vagyok. Tudnál esetleg adni pár dolgot az utamra. - Majd veszek fel egy gyógyitalt, és nézem annak a tárolóüvegét, és cimkéjét. - Az információ manapság nagyon drága dolog. Elcserélhetnénk egys másra. -
- Nem vagyok én főnemes, hogy ennyi mindenre fussa... - mondta Noitra, aki tényleg a lakhatáson túl mással nagyon nem szokott kisegíteni senkit.
- Hát lehet igaz. De amit tőlem tudnál meg, azt az információt még elég jó pénzért továbbadhatnád. De ha nem hát nem. Így is többet segítettél, mint azt egy vidéki vándormágus álmodhatná. - Ekkor elindulok az ajtó fele.
Noitra az eddig megszokott békés hangján köszön el tőlem.
- Jó utat. És vigyázz magadra.
- Neked is minden jót, remélem még találkozunk. - Majd kilépek az ajtón, és nyomok után próbálok kutatni. És erre a legjobb hely maga a kocsma. Ezért hát odaveszem az irányt, lefülelni egy két pletykát, szóbeszédet.
Találok is egy kocsmát, tele mindenféle népekkel. Mivel a felsővárosban vagyok, ez még egy elegánsabb helynek számít, így a szokásos kocsmai rosszarcú népek nem lelhetők fel. Találok szabad asztalt, sőt még a pult mellett is van két hely.
Veszek egy korsó sört, majd leülök az asztalhoz, és hallgatom a népek zaját, egy egy jobb információ elcsípése a célom.
A pultos ekkor kiröhög, mert nem nézek ki felnőtt férfinak, de azért kiméri nekem a sört. A népek mindenféléről beszélgetnek, de semmi különösebb dolgot nem hallok. Nincs más csak én, Riel, a sör, meg persze a könyv.
A sörömet lassan eliszogatva várok még a kocsmában.
Eltelik egy csomó óra, az emberek jönnek, mennek. És egyszer csak azon kapom magam, hogy egy teljesen ismeretlen ember a könyvemmel szemez. De olyan el sem akarom titkolni, hogy bámullak nézéssel.
Ránézek, majd intve neki a korsómmal, ide invitálom. Ha elém ül, akkor így szólok hozzá. - Szép napot. Minek köszönhetem ezt a kirívó figyelmet ezen a szerény helyen?
Az illető, egy középmagas, nagyjából harmincöt év körüli, vörös hajú nő le is ül elém, majd azzal a lendülettel odacsúsztat elém észrevétlenül egy tőrt jelezve, hogy nincs nála fegyver.
- Hogy kerülsz ide? Neked már lenn kéne rejtőznöd.
Ahogy ezt a mondatot összreaktam, a fejemben a könyv hátuljában lévő üzenettel, belém hasított a tudat, hogy sikerült pont azt elérnem, amit akartam. Bár most még túl veszélyes lenne felkészületlenül berontani a medve barlangjába, így hát megkell teremtenem a megfelelő háttér történetet a szituációmhoz. - Még nem tehetem. De előbb ami a fontosabb. Hogyan állunk eddig? Megtudtál valamit? - Kérdezem tőle, mint aki velük egy csoportba tartozik, és erdeklődik a többiek felől, hogy minden jól, a "terv" szerint megy e.
A nő teljesen bedőlve a cselnek válaszol. Kicsit értetlenül, de válaszol.
- Kell még legalább három nap. Hogy aztán mi lesz, azt majd megtudjuk. Ennyi idő kell, különben a Héják gyanút fognak. Addig is tűnj innen, amíg megteheted.
Ekkor a lány elrakja a kését, majd se szó se beszéd faképnél hagy engem. Fura dolog. Noitra után már a második ember, aki egy mesekönyv láttán ilyen furán reagált.
A könyvet most tényleg nagyon mélyen eldugom a ruhámban hogy senki se vehesse észre, és a következő irányba indulok ami a vörös lepel bordélyház. Mindíg vannak szaftos információk, amiket el el kotyognak az örömlányoknak.
Riel menet közben alaposan szemügyre vette a könyvet, és észrevett rajta egy kis jelet, ami az én figyelmemet elkerülte. Nem azért, mert nem láttam volna. Egy szerszerű kis címer volt a könyv gerincén. Hanem a címerbe apró, szinte alig kivehető betűk voltak vésve: "Bárói Nagykönyvtár". A mű címe egyébként: Eric von Stonhausen: Ezer dal és ballada.
Ahogy haladunk tovább, úgy egyszer csak Riel szól a zsebemből. - Hé fiú - Mire én lenézek és érdeklődve várom a válaszát. - Ennek a gerincére az van írva, hogy Bárói nagykönyvtár. Lehet oda kéne mennünk. - Ahogy hallom, útirányt változtatok, és megindulok a könyvtár felé.
avatar
Theo Wagner
Fővárosi Királyi Palota
Fővárosi Királyi Palota

Hozzászólások száma : 195
Join date : 2017. Jan. 13.
Age : 20

Karakter információ
Kaszt: Arkán mágus
Szint: 5
Tapasztalat:
4755/5000  (4755/5000)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Küldetés: Nebel der Stadt

Témanyitás by Avis Schwarzritter on Vas. Nov. 19, 2017 3:41 pm

- Mi a...? - lepődtem meg mikor a hordó felborult és egy páncélos hulla volt benne. Iszonyatos dögszag áradt a hordóból, és mire észbe kaptunk, a hordárokkal, a megbízónk elrohant, és elkötve az egyik lovat felszívódott. - Na, most mi legyen? - morogtam, a fejemet vakarva, és jobbnak láttam kilépni az ajtón, mert elviselhetetlen volt a szag. Undorító volt az egész, szinte magamon éreztem, ahogy rám tapad a szag és maga a test is, ahogy pedig elmentem mellette, véletlenül bele rúgtam, és kicsúszott a test. A páncélon, valamiféle címer is volt.  - Ez meg? Ki lehet vajon? - A városkapun láttam ezt a címert, úgy hogy biztos voltam benne egykor ide tartozott. A hordóban pedig kard és pajzs is volt a páncélos mellett.  - Hogy a csudába fért el benne? És még jobb kérdés, mi a fenéért, lett bele téve egyáltalán? Arról már nem is beszélve ki az a beteg állat, aki még hurcolásza is. – morogtam, ahogy kicsit távolabb mentem. Nagyon rossz érzésem volt a dologgal kapcsolatban és egy kis hang a fejemben azt hajtogatta, '' nyúlcipő - nyúlcipő! ''  Mint a többiek én is elindulok a lovamhoz, hogy eltűnjek, de hirtelen mozgást hallok a bolt felől. Mikor arra fordultam, azt hittem rosszul látok. Teljesen ledöbbentem, mikor megláttam, hogy a hulla felkelt és a fegyvereit a kezébe vette. És egyáltalán nem tetszett, ahogy a szeme világított. Nem tudtam mit kéne tenni, legszívesebben elpucoltam volna, de ha ez kiszabadul az emberek közé nagy lesz a pusztítás. Nagyokat pislogtam mikor elkezdett felénk szaladni. Annyira meglepődtem, hogy majdnem fellökött, de szerencsére időben arrébb ugrottam. - Franc! - morrantam dühösen. - Vajon hova mehet? És miért? - gondolkodtam, de nem sokáig. Tudtam, hogy nagy hiba, de a kíváncsiságom erősebb volt, és azt sem akartam, hogy valakinek baja essen. Így nem érdekelt ki mit mondott, a járkáló hulla után rohantam, hogy megtudjam mi a célja. De fejemben a kis hangocska azt hajtogatta, hogy nem vagyok normális. A páncélos hulla végigrohan az úton, a legtöbb embernek nincs is ideje észrevenni, hogy micsoda. Páran ijedten húzódnak el előle, de ő töretlenül rohamoz tovább, egyenesen fel egy emelkedőn. Ahogy a páncélos töri az utat úgy nekem is könnyebb követni a nyomát. Főleg hogy a meglepett és ijedt kiáltások is mutatják merre is kell menni. Ahogy az emelkedőn haladok felfelé, érzem, hogy nem vagyok a legjobb formában. -  Lehet többet kéne gyalog járnom, és nem lóháton. - fújtattam, mikor egy pillanatra megálltam és körbe néztem. Ennyire azért nem akartam megnézni magamnak a várost. De ez egyre feljebb visz. Vajon mi olyan fontos arra? Főleg egy hullának. Gondolkodtam, ahogy újra nekiiramodtam, hogy utolérjem. Hiába volt az én páncélom, úgy kialakítva, hogy szabadabban mozoghassak, akkor is fölösleges súlynak éreztem, és ez most nem jött jól. Mikor berohant a sikátorba én lelassítottam és nagyon óvatosan, közeledtem. Nem szerettem volna kellemetlen meglepetéseket. Így csak nagyon óvatosan a falnak lapulva kukucskáltam be, hogy mi is van, ott vagy mi történik. 
- Kicsit nehezebb volt, de végre itt van. Ezzel a markunkban megállíthatatlanok leszünk...
A fal mellett figyeltem mikor beszélgetést hallottam meg. Nagyon kíváncsivá tett, mert biztos, hogy valami disznóságra készültek. És nem tetszett, hogy egy sétáló hullát is be akartak vetni. A halottak csak maradjanak a föld alatt és ne bolygassa őket senki. Nagyon nem tetszett, a köpenyes fazon, de túlzottan összetűzésbe sem akartam kerülni. Elvégre megígértem Siegnek, hogy nem kerülök bajba és egészben megyek haza. De sajnos már most nyakig benne lehettem, hogy ezt láttam. - Pár nap elég lesz rá, hogy a fejest eltegyük láb alól. Akkor aztán megszerezzük a másik testet is, és gond megoldva...
Sajnos az arcukat nem látom. Röviddel ezután a hulla és az egyik alak elmegy a másik irányba, a másik viszont elkezd felém közeledni. Vajon kit akarnak ezek eltenni láb alól? Gondolkodtam, miközben tovább hallgatóztam. Nem láttam az arcukat, de a következő pillanatban arra lettem figyelmes, hogy az egyik pont felém indult meg. Hirtelen azt sem tudtam mit tegyek. Azt néztem hova rejtőzhetnék el. Fogtam magam és arra indulta amerről jöttem.
Ám a páncél nélküli férfi gyorsabb volt nálam, ezért meglátott.
- Hé, ki van ott!
- A rohadt... - morogtam, ahogy tovább futottam, mihamarabb ki akartam érni, a sikátorból. Nem szerettem volna én, lenni a következő járkáló hulla. Sajnos a páncél nagyon lelassított, és az idegen, mozgásából ítélve rajta nem volt, így könnyen és gyorsan mozgott. Úgy kapkodtam a lábam, ahogy bírtam és csak reménykedhettem, hogy megúszom. Ahogy kiértem a sikátorból a sarkon volt egy nyitott ajtó, és gondolkodás nélkül berohantam rajta és az ajtó mögött a falnak lapultam. Próbáltam lenyugtatni légzésemet, közben, azt figyeltem, mikor talál rám az a fazon. Mázlim volt, mert az üldözőm nem vett észre, de én pont egy nagy zsákba szaladtam bele a lendülettől, ami bánatomra ki is szakad és a búza kiömlött belőle. A kofa meg igencsak csúnyán nézett rám a pult mögül. -  Csöbörből vödörbe? - hirtelen nem tudtam mit mondani és kínos mosollyal néztem a férfira. Az árus nagyot néz, majd odaszaladt és odébb húzza a zsákját.
- Kifelé innen, az Isten verje meg.
Kicsit megszeppentem, mikor a seprűvel elkezdett kifelé terelni, de nem volt ínyemre, hogy elkapjanak. Nem voltam biztos benne, nem e visszafordult üldözőm és a környéken keres, de az ember hajthatatlannak tűnt. 
- Elhiheti, az már meg vert, emiatt nem kell aggódnia. - mondtam, ahogy óvatosan, kinéztem és mikor biztonságosnak véltem elhagytam a boltot, hisz nem akartam a seprűből kapni egy nagyot a fejemre.
avatar
Avis Schwarzritter
a Schwarzritter család tagja
a Schwarzritter család tagja

Hozzászólások száma : 111
Join date : 2016. Dec. 27.
Age : 18
Tartózkodási hely : Mikor hol?

Karakter információ
Kaszt: Schwarzritter
Szint: 2.
Tapasztalat:
750/1250  (750/1250)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Küldetés: Nebel der Stadt

Témanyitás by Lothar von Nebelturm on Szer. Nov. 22, 2017 6:49 pm

Amelia Tewelon: Éjszaka nem aludtál valami jól. Az esti kis kaland után már biztos voltál, hogy valami disznóság folyik a háttérben. Igaz végül nem derült ki, hogy a kedves tisztednek van e bármi köze hozzá, az is lehet, hogy csak egy egyszerű zsebtolvajnak hitt. Kezd tábort verni a fejedben a gondolat, hogy valaki el akar tenni láb alól...illetve nem gondolat, ez biztos, hiszen meglőttek. Mindenesetre este nem történik semmi és másnap, ha kicsit fáradtan, kis sebbel a bokádon, de ismét szolgálatba tudsz állni.

Crispin Shadowbane:
A vámpír ékszerész aggódó szemekkel néz végig a gyűrűn, amit találtál.
- Ilyen ékszert csak a bárónő személyes ügyintézői viselhetnek. Egy ilyet birtokolni óriási hatalom...és hatalmas veszély.
Azonnal észreveszi ő is, hogy a finoman kidolgozott pecsét illesztése a karikagyűrűre egyszerű kontármunka.
- Fiam, el sem tudod képzelni, milyen bajba keveredtél...


Johnny Wood: Több órás munka után végre valahára meglátod a lényt a másik oldalon. Sikerült bejutnod a felsővárosba. A nagy meglepetés csak ezután jön, mert egy népes utca kellős közepén sikerült megbontanod a falat. A járókelők értetlen, ijedt fejjel néznek vissza rád.


Gustav Engelberg: Hosszas várakozás után elérkezett az esti mise ideje. A templomba is elkezdtek gyűlni a népek, te pedig felkészülsz, hogy a lehető legtöbb segítséget nyújtsd...no meg persze hogy a lehető legtöbb dolgot kiderítsd.


Theo Wagner: Megérkezel a könyvtárba. Mivel a könyvet elrejtetted a ruhádban, így nem keltettél különösebb feltűnést senki. Hatalmas könyvtár, meglepően sok csicsás, fényűző díszítéssel. Rajtad áll, hol kezded el a kutatást.


Avis Swartzritter: Lihegve indulsz vissza az apró kis boltba. Próbálod kiverni a fejedből ezt a bizarr kalandot, és visszatérni a nyugodt, békés életedhez. Vissza is érsz kedvenc lovacskádhoz. Éppen vezeted a járókelők közt, mikor valami különös, amorf alak árnyékol be téged. Ahogy égre pillantasz már látod: egy kísértet lebeg alig pár méterrel feletted...

//A változatosság kedvéért mindenkit skypeon várok//
avatar
Lothar von Nebelturm
Mesélő
Mesélő

Hozzászólások száma : 115
Join date : 2017. Feb. 01.

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Küldetés: Nebel der Stadt

Témanyitás by Johnny Wood on Pént. Nov. 24, 2017 9:18 pm

Úgy tűnt, a több óra kemény munka meghozta gyümölcsét, és sikerült betörnöm a falat. Azonban erre felé valószínűleg nem igen jártak köpenyben bújkáló alakok, mivel eléggé megbámultak, mikor izadtan feltűntem a törmelékek között. Rengeteg ember gyűlt körém. Sokan csak összesúgtak, mások távolodtak tőlem.
- Armaros, van egy olyan érzésem, hogy szarban vagyunk. - súgtam oda a mélységinek.
Ő a fejemben bólogatott. Talán nem dolgoztam fel rendesen a helyzetet, amibe csöppentem. Így utólag viszont nagy hülyeséget csináltam, mikor megszólítottam uramat, ugyanis még több ember gyűlt körém és sokan kommentálták, hogy én "magamban" beszélek. Nem lehetett erre felé mindennapos az ekkora tömeg, ugyanis kettő őr kezdett felém sétálni. Szinte gondolkodás nélküli rohanásba kezdtem. Pár perc futás után sikerült is lehagyni a tömeget és a két őrt. Egy kis sikátorban a falnak dőlve lihegve kérdeztem Armarostól:
- Lehagytuk őket?
~ Nekem nincs szemem, te bolondok gyöngye... - nyögött nagyot a fejemben.
- Jól van, na... Azt hittem az ilyesmi dolgokat érzed.
Óvatosan kihajoltam a sarkon, hogy megnézzem mi a helyzet. A szokásos nagyvárosi polgárokon kívűl senki mást nem láttam. Mégegyszer ránéztem Anna kézjegyzetére, mivel a nagy menekülésben elfelejtettem hova is tartok. Csak akkor jöttem rá arra, hogy itt nagyobb feltűnést keltek, mint a külvárosban, amikor visszagyűrtem a papírt a zsebembe és az egyik civil kishíján észrevett. Gyorsan átrohantam a velem szemben lévő sikátorba. Szerencsére ez a műveletet feltűnés nélkűl végrehajtani. A sikátor egy kicsi térre vezetett. Már megörültem, hogy ez a Sariel tér, de sajnos ez a gyanúm nem jött be. Odaléptem egy polgárhoz, hogy megkérdezzem merre találom a teret, amit keresek, de ő megrémült tőlem és szaporán elviharzott. Oda sétáltam egy másikhoz is, szerencsére ő nem volt ennyire félős, és rendesen útbaigazított.
- Innen négy utcányira, a Nagy Körút mentén. Nem fogja eltéveszteni. - kissé ugyan megréműlt, de ő nem szaladt el.
Miközben beszéltem vele, a téren álló két őr kiszúrt és elkezdtek felém mutogatni. Elkezdtem rohanni afelé az utca felé ahova mutatt a fickó.
- Hé maga! Álljon meg! - ordítottak utánam az őrök, akik immáron mögöttem loholtak.
Az emberek sorra tértek ki előlem, miközben futottam. Gondolom nem akartak bajba keveredni. Pár perc rohanás után az őrök már a sarkamban voltak, mikor mégjobban belehúztam a futásba. Mikor már a második utcával is végeztem, egy őr futott velem szembe, aki csatlakozott az üldözőim sorai közé. Begyorsítottam. A városőrök viseltek némi páncélt, így aztán leráztam őket és előbb fordultam be a harmadik utcába, mint ők. Kissé lihegve nyugtáztam magamban, hogy a városőrök elhútnak mellettem. Egy utcára voltam a tértől. Pár percnyi várakozás után, gondoltam már elmentek az őrök, de nem így volt. Mikor kihajoltam a sarkon, megpillantottam egyiküket az utcán fel-alá pásztázni. Nem maradt más választásom: a szűk mellék utcákon átt kellett eljutnom a Sariel térre. Körülbelül negyed óra fel-alá bóklászás után el is jutottam a Sariel térnek vélt helyre. A fejemet meresztve két ház közül meg is pillantottam a teret teljes valójában. Középen egy nagy, márványból faragott, angyalt ábrázoló szobor volt található. Körülötte szépen, szimmetrikus mintában lerakott macskakő fedte le a földet, itt ott, egy két fával, bokorral, vagy éjszakai lámpával szegélyezve. A tér mentén rengeteg ház (többnyira üzletek és műhelyek) helyezkedtek el, melyek közül nem egynek díszes faragvány, márványból készült erkély, vagy vízköpő ékesítette a falait. Itt a szokottnál több városőrt találtam az utcákon ténferegni, lévén ez egy forgalmas csomópont. Sok ember volt, így nehezebben keltettem feltűnést. Azonban volt egy kis bökkenő, mint ahogy mindig szokott lenni: Anna papírján nem szerepelt a házszám. Rövid hezitálás után odaléptem egy civilhez, és megszólítottam:
- Elnézést, ne haragudjon! Tudom, most kissé megijedhetett ettől az öltözéktől, de múltkor szarrá égtem, szóval nem szívesen dobom le ezt a csuklyát. Lord Krak. R. Vogeljeager úr azt mondta nekem, van egy orvos ismerőse, szóval látogassam meg, és ő rajzol nekem egy térképet arra. De mivel nagyon sietős dolga volt, elfelejtette mondani, melyik házban lakik. Esetleg ön tudja?
Szerencsétlenségemre a nő, akit megszólítottam, elég bunkó volt és nem túl finoman elküldött. Pár perc keresgélés után rátaláltam egy helyre, ahol sem őr, sem polgár nem járt. Egy ház elé lepakoltak egy csomó üres dobozt. Szinte éreztem, hogy ezek azért vannak itt, hogy felmásszak rajtuk, hát így is tettem. Gyönyörű volt a kilátás a tetejéről, de ezzel nem foglalkoztam sokáig, hanem inkább átugrottam a hozzám legközelebb eső teraszra és bementem. Nem volt túl különös, csak egy egyszerű belvárosi ház. Én pont a hálószobában landoltam, ahol egy francia ágy volt, így feltehetőleg férj és feleség élt itt. A földszintről egy szelíd női hang dúdolására lettem figyelmes. Lementem a lépcsőn és a hang egyre erősebb lett. Végül a konyhánál kötöttem ki. A ház asszonya éppen zöldséget szeletelt, mikor határozott léptekkel megindultam felé.
- Hölgyem, tudja, hol lakik Lord Krak. R. Vogeljeager úr? Amennyiben nem válaszol kénytelen leszek végezni magával. - szóltam oda neki rémisztő hangon.
Ő remegő kézzel megfordult, és felém tartotta a konyhakését.
- Hölgyem, válaszoljon! - ordítottam rá, mi közben az övemre csatolt tőrömhoz nyúltam.
Ugyan némi habozás után, de sikerült választ kapnom.
- Sa...sariel tér 21....az a nagy ház a temetős mellett! - sikoltotta félelmében.
- Hölgyem, megjegyeztem az arcát és tudom, hol lakik, szóval, ha bárkinek is elmondja, mi történt, én eljövök magáért éjszaka, és elvágom a torkát. Értve? - mondtam neki vérfagyasztóan nyugodt hangon.
Lehet halálra ijesztettem szegényt, de a munka az munka. Szerencsétlen sírva roskadt a földre, amikor valaki elkezdte elég erősen ütni az ajtót. Én felrohantam az emeletre, mikor hallottam, hogy az őrök berontottak a házba. Mivel megfeledkeztem róla, hogy erkélyen át jöttem, kitörtem a mellette lévő ablakot és azon hagytam el a lakást. A katonák léptei egyre hangosabbak lettek, így elkezdtem a tetőn rohanva menekülni. Az őröket sikerült leráznom, mivel azt hitték, hogy leugrottam az utcára. Pár percnyi tetőn töltött idő után elértem az utca széléhez. Oda, ahol már nagyobb távolság volt a házak a között. Ám ekkor, magammal szemben megpillantotam a 21-es számmal ellátott házat, így gondolkodás nélkűl átugrottam oda. Az érkezésem nem volt túl szép, sikerült egy szép sebesülést szereznem a combomra, de ez nem érdekelt, mert elértem a célomhoz! A tetőről leereszkedtem az erkélyre. Pechemre éppen ott állt az egy cseléd lány, aki elkezdett hangosan sikoltozni. Betörtem az ajtót, és áttörtem a nő a torkát. Ő vérbefagyva elfeküdt a földön, mikor szapora léptekre lettem figyelmes. Gyorsan előrántottam tőrömet és karomat csáppá alakítottam. Így vártam az érkezőket. Egy komornyik és egy másik cselédlány érkezett a terembe. Amint megláttak megfordultak, és a kijárat felé vették az irányt, de én begyorsultam és utánuk futottam. A komornyik ekkor megfordult, és rámvetette magát.
- Szaladjon! Gyorsan! - ordította a cselédnek, aki habozás nélkül ki is rohant.
Szegény komornyik egyenesen a karmomra ugrott. Lehet, hogy véget vetettem egy szerelemnek? De nem igazán volt időm ezen gondolkodni, mivel hatalmas tömeg kezdett dörömbölni az ajtó elött. Találtam egy lejárót, ami egyenesen a pincébe vezetett. Érdekes módon, mikor leértem a tömeg elhalgatott. Óvatosan felosontam a lépcsön majd kihajoltam a sarkon. Sehol senki. Viszont amikor megfordultam! Egy csuklyás tünde férfi állt mögöttem, aki éppen dohányozott.
- Te aztán rajkós kis emberke vagy.... - jelentette ki, majd nagyot szívott dohányába.
- Te vagy Lord Vogeljeager? - kérdeztem úgy, hogy ne lássa rajtam, hogy kissé meglepődtem.
A tünde nagyon szívott a cigarettájába.
- Lord Vogeljeager egy álszent hazug rohadék... volt. Én csak a bárónő árnyéka vagyok. - villantott meg egy héjatollat, amit a hajába tűzve viselt. Ezt a tollat a bárónő bérgyilkosai és kémei, a "Héják" viselték.
- Te megölted? - kérdeztem réműlten.
- Ellenkezőleg. Meg akartam menteni... sajnos nem sikerült. Nem vagy otthon a nemesek dolgaiban, igaz?
- Hát... Igazából soha nem volt dolgom nemesekkel.
- Állandóan csak a másik vérét szívják... de amíg a bárónőnek nem ártanak vele... nos, addig nincs dolgom velük. A néha Vogeljeager sajnos túl sok vért akart inni. - ezután oldalra pöckölte a cigarettáját, majd odahajolt felém. - Reméltem, hogy tudsz róla valamit, ha már ennyit szenvedtél csak hogy idejuss.
- Te végig figyeltél engem? Ez nem is lényeges... Most mit mondok a megbízómnak?
- Azt kérdeztem, tudsz-e róla valamit?! - vett elő idegességében egy újabb adag dohányt és egy, a semmiből előrántott pipába tömte.
- Nem tudok róla semmit...
- Akkor kopj le! - rivallt rám, miközben szívott még egy slukkot. - Addig akarom lezárni ezt az ügyet, míg forró a nyom. Nem kell nekem még valami őrült is pluszba... - szorította össze a szemeit - És ha még egyszer meglátom, hogy a városlakókkal szórakozol, kiszúrom a szemed!
Aztán fogta magát és egyszerűen kisétált az ajtón, otthagyva téged tanácstalanul. Szerencsére Armarost pont ekkor vágta fejbe az ihlet.
~ Azt hiszem tudom is, mire van szükségünk... - jelentette ki a mélységi magabiztosan.
avatar
Johnny Wood
Kultista Megszállott
Kultista Megszállott

Hozzászólások száma : 219
Join date : 2016. Oct. 13.
Age : 13
Tartózkodási hely : Dél

Karakter információ
Kaszt: (Megszállott) Kultista
Szint: 4
Tapasztalat:
2740/3750  (2740/3750)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Küldetés: Nebel der Stadt

Témanyitás by Amelia Tewelon on Vas. Dec. 03, 2017 12:52 pm

Bár az ágyamba visszajutottam, de nem jött álom a szememre sokáig, egyrészt a történtek miatt, hogy vajon mi lehet az amibe belecsöppentem, másrészt jó darabig minden neszre összerezzentem, várva, hogy megtámadnak. Aztán győzött a fáradtság és a kimerültség és hajnaltájban csak elaludtam. Természetesen alig tudtam valamit hunyni, máris felkeltettek, hogy kezdődik a szolgálat. Mikor nem látta senki, átkötöttem a sebemet, aztán mint ha mi sem történt volna, felvettem a szolgálatot a toronyba.
Ideges voltam és állandóan magam mögé nézegettem, biztos voltam benne, hogy nem vagyok biztonságban, de nem igazán tudtam merre elindulni a tiszten kívül.
Aztán, ahogy magam mögé nézel, egyszer csak megpillantottam az emlegetett tisztet, akinek tegnap próbáltam belopózni a szobájába. Éppen az ellenkező irányba tart, a barakkok felé.
Bíztam benne, hogy a sötétben nem ismerhetett fel, de persze nem tudhattam semmi biztosat. Mikor megláttam azonban, hogy a szállásom felé tart, hát mindjárt gyorsabban vert a szívem. Talán csak nem engem keres?
Megint csak kénytelen voltam valami elcsépelt mentegetőzéssel elhagyni a helyem, mert muszáj volt látnom, mit csinál, mire készül. Sikerült lejutnom minden további nélkül, a társaim már megszokták, hogy rendszerint „van valami dolgom”. Egy társam még azzal is viccelődött, hogy biztos a női gondok miatt kell ennyi szünetet tartanom, mondván a nőknek "havonta egyszer elmegy az eszük".
Először ösztönösen orrba szerettem volna vágni a szövege miatt, de aztán rájöttem,hogy jobb ez így, legalább volt indokom a távolmaradásra. Így csak egy zavart mosolyt eresztettem meg és vonogattam a vállam, majd siettem is lefelé.
Ott aztán frusztráltan néztem körbe, mert sehol nem láttam a századost.
De legutoljára a barakkok felé ment, így határozottan a szállásom felé indultam én is, miközben úgy tettem, mint a többi katona, céltudatosan mentem, hiszen nem én voltam az egyetlen, aki a körletben mászkált, de azért igyekeztem mindig takarásban maradni a tiszt felől.
~ Ha valaki megállít legalább már tudom mire kell hivatkoznom és a többiek csak megerősíthetik ebben. ~ futott át rajtam a gondolat.
Bíztam benne, hogy a szállásom környékén ismét megpillanthatom majd a férfit.
És igazam lett. A tiszt nem is nézett egyáltalán hátra. Miért is tette volna, elvégre én csak egy közkatona vagy, ő pedig egy tiszt. Azt viszont láttam, hogy az én épületem felé megy, majd hezitálás nélkül benyitott a házba.
~ Tudtam! ~ álltam meg egy szomszédos épület sarkánál, hogy elégedetten nézzem, ahogy a szállásom ajtaján bement. ~ Valahonnan csak tudja, hogy itt kell keresnie, bár.....~
Az jutott eszembe, hogy tiszt lévén biztosan ismeri a beosztásomat és akkor azt is tudta, hogy most szolgálatban vagyok. Akkor meg vajon mit keresett?
Viszont senki nem is akadhat fel azon, ha valamiért visszatérek a szállásomra.....mondjuk itt hagytam a ..........tőrömet????
Határozott léptekkel és határozott mozdulattal léptem be a házba, mint aki nem tud semmit.
Azért persze készen álltam, hogy védekezzek, ha kell.
Mikor ott találtam, akkor meglepődést játszva néztem rá.....
Ő szintén meglepődött, amikor meglátott engem. Amikor benyitottam, láthatóan már éppen indult volna kifelé.
- Amelia...remélem jó indokkal hagyta el a helyét. – nézett rám kérdőre vonva.
A szemem végig villantak a helyiségen és az ágyamon, mert mivel a százados már kifelé tartott, fogalmam sem volt, hogy elvinni akart-e valamit vagy esetleg hozott "valamit", vagy csak nekem élénk a fantáziám, de itt már túl sok a véletlen!
- Teljesen jó indokkal,.....uram! De ma itt mindenki szolgálatban van, hogy hogy itt van uram? - néztem rá ártatlan kíváncsisággal.
- Az nem tartozik magára. - hangzott az egyenes válasz, majd a férfi elindult kifelé - Mihamarabb álljon vissza a helyére, értette?
- Értettem! - húztam ki magam, bár igen lezserül, de nem akartam ellenkezni vele. Tény, hogy felmerült bennem, hogy kifelé menet tarkón csapom, azt valahol "elbeszélgetek" vele, de túl sokan látták, hogy ő is és én is bejöttem ide. A város pedig köztudott volt arról, hogy nem tolerálja a bűnözést, amit nem ő irányít.
Így aztán mozdulatlanul hagytam, hogy elmenjen, utána meg rohantam az ágyamhoz és a szekrényemhez, hogy feltúrjam, vajon mit csinált ott.
Legnagyobb meglepetésemre tényleg találok a szekrényemben valamit, ami nem az enyém. A ruháim közé egy apró ékszer volt csúsztatva, egészen pontosan egy medál. Kicsi, aranyozott láncon függő, egy darabból kifaragott smaragdkő volt. Ránézésre olyan, amit egy elegánsabb összejövetelen hordanak.
Teljesen döbbenten meredtem a kezemben tartott ékszerre. Nem kellett túl éles elmével rendelkeznem, hogy tudjam ki rejtette el ezt ide és abban is biztos voltam, hogy azért, hogy bajba keverjen. Még ha csak kidobnak a seregből, akkor is sokkal könnyebb préda lehetek azoknak, akik elhatározták, hogy megszabadulnak kellemetlen személyemtől.
~ De nem fogtok ilyen könnyen megszabadulni tőlem, most már főleg nem! ~ csikordultak össze a fogaim és a medált egyszerűen kidobtam az ablakon a fűbe. Eszemben sem volt, hogy magamnál tartsam egy percig sem. Most, hogy a tiszt összefutott velem, sejtettem, hogy felpörgeti majd az eseményeket.
És most már abban is biztos voltam, hogy szemmel kell tartanom és talán előbb-utóbb szerencsém lesz és elvezet valahová. Visszaindultam a helyemre.
Siettem vissza, hogy némileg ellensúlyozzam a sok hiányzásomat, de ahogy közeledtem a toronyhoz és megláttam az ismeretlen katonákat, úgy lassultak a lépteim. Valami gyanú fészkelt a gyomromba, hogy ez nem lehet véletlen.......
Ketten eltűntek a lépcsőnél a többiek láthatóan várakoztak valamire. Vagy valakire?
Haboztam, hogy mitévő legyek, de ha most visszafordulok, akkor parancsmegtagadásért vonnak felelősségre és az ugyanoda vezethet, mint medállal kapcsolatos feltételezésem, ezért inkább mentem tovább, ha nem akadályoztak meg benne.
Tagadhatatlanul ideges voltam és ez meglátszott, ahogy a tőrömet szorongatva elmentem a rám bámuló katonák mellett, akik ugyan félrehúzódtak az utamból, de a hátamban éreztem, ahogy szinte felnyársalt a tekintetük.
~ Mi a fene folyik itt? ~ siettem fel a lépcsőkön, hogy mielőbb a helyemre érjek.
Ahogy felértem, a többieken látom, ahogy éppen a szokásos módon őrködtek, de a két új katona is ott volt, de nem csináltak semmi különöset.
- Minden rendben? - fordultam a tréfálkozó bajtárshoz, aki talán eléggé megkedvelt hozzá, hogy őszintén válaszoljon és közben intettem a szememmel az idegenek felé.
A férfi ekkor idegesen kezdte el a fejét vakargatni, majd elfordult tőlem.
- Persze...mi baj lenne? - mondta oldalra nézegetve.
Semmi olyat nem kérdeztem, ami miatt ilyen idegesnek kéne lennie és ez feléleszti még jobban az amúgy is tetőző gyanakvásomat. Most már nyíltabban kérdeztem rá, bár továbbra is halk voltam.
- Kik ezek? Miért vannak itt és ki vezeti őket?
A katona nagyot nyelt, majd belekezdett a válaszába. Ám még mielőtt felelni tudott volna, nyílt a csapóajtó és még két újonnan jött katona mászott fel rajta. Őket szorosan követte a kapitányom. Intésére a négy általam nem ismert katona fegyvert szegezett rám. A társaim idegesen húzódtak odébb, nem akartak belesodródni.
- Amelia! Többszörös rendben elkövetett fegyelemsértés, valamint altiszt értéktárgyának eltulajdonítása miatt azonnal letartóztatjuk! - nézett rám megvető szemekkel - Ha van bármi nevetséges indokod, azt ajánlom most hozakodj elő vele...
Most már nyilvánvaló, hogy mire készültek, bár érthetetlen, hogy miért más helyről iderendelt katonákkal. Annyira azért nem vagyunk még haverok a többiekkel, hogy kiálljanak mellettem, ez a viselkedésükből is kitűnt azonnal, ahogy elléptek mellőlem.
- Ez színtiszta hazugság.....uram! - álltam mozdulatlanul, hiszen szerintem csak az alkalomra vártak. - Nem követtem el semmilyen fegyelemsértést és soha nem vettem el más tulajdonát! - néztem felháborodva a szemébe. - Mivel bizonyítja bárki is ezt a rágalmat?
A tiszt elégedetten mosolyogva kihúzta magát.
- Már megtettem, alig pár perce. Valamit, több lakótársad nyilatkozott arról, hogy tegnap este minden ok nélkül elhagytad a barakkot. Vezessétek el! - parancsolta, mire két katona megindult felém, hogy nyakon csípjenek.
- Felfáztam és ki kellett mennem a latrinára. A többiek is bizonyíthatják, hogy állandóan "ki kell mennem". - alapoztam arra, amit eddig is hittek. - Ez semmi rosszat nem bizonyít rólam, uram! Igazságot követelek! És mit loptam el maga szerint, arra milyen nevetséges vádat hoz fel? - kérdeztem, hiszen tudtam, hogy olyat nem fognak találni, hiszen magam dobtam ki az ablakon.
Egyelőre igyekeztem lerázni magamról a katonák kezeit.
- Nem érdekelnek egy sarokba szorított kutya ugatásai. - morogta egyhangúan a felettesem.
A katonák, akik vele jöttek látszólag nem zavartatták magukat. Nagyon úgy tűnt, nem fogom tudni kidumálni magam, de még nem adtam fel.
- Ez nem eljárás uram! - kiáltottam és továbbra is ellenkeztem és a társaimra nézegettem közben, hiszen érezhették, hogy itt valami nem stimmel. - Csak így vádolni lehet valakit? Bizonyítékok nélkül? Legközelebb ki kerül sorra és miért? - próbáltam hergelni a többieket. - Csak azért mert valamelyik tisztnek nem tetszik a képem? Vagy, hogy visszautasítottam?
Ez persze nem volt igaz, de legalább annyira nem, mint amivel vádoltak.
A kiabálásom süket fülekre talál, inkább csak megijedtek tőle. Az egyik katona fegyvert is ránt, hogyha netán úgy jönne ki, földre tudjon kényszeríteni.
- Kisasszony, remélem van még magában annyi becsület, hogy engedelmeskedjen.
Senki nem reagált, főként nem a "bajtársaimnak" nevezett katonák, így nem sok esélyem volt, hogy ellenszegüljek. Annyira nem voltam öntelt, hogy azt higyjem ennyi ember ellen eséllyel venném fel a harcot.
- Van becsületem! - emeltem fel a kezem. - De remélem magukban is, hogy bizonyítékok nélkül nem ítélnek el. - mondtam, mert nem volt más választásom, hogy időt nyerjek.
Mindenki csak nem lehetett benne a dologban.
Az egyik katona oda is lépett mellém, hogy megragadja a kezem.
Lerázom magamról a kezét és magam indultam el a lépcső felé, mert így reméltem nem fegyvereznek le, csak lekísérnek, de az egyik katona az utamat állta.
- Bilincset rá! - parancsolta a tiszt, mire egy másik katona az övére tűzött vasalóalkalmatosságért nyúlt.
Felvillant bennem, hogy meg kell szöknöm míg van rá egyáltalán lehetőségem, de sokan voltak. Talán bízhatnék a váratlanság erejében, de akkor nem jöttek volna ennyien és nem várnának odalenn még többen. És csak egy út vezet lefelé, vagy egy öngyilkosságnak beérő ugrás a víz felé. De annyira még nem voltam kétségbeesett.
Biztos voltam benne, hogy valami meggondolatlanságra akartak rávenni és jól ismertek, mert minden idegszálam tiltakozva ugrott össze és ösztönösen hevesen harcolni akartam.
Nagy levegőt vettem és bár hagytam, hogy megtörténjen a dolog, azért nem bírtam szó nélkül.
- Tiltakozom és ebben itt mindenki a tanúm. Nem vagyok bűnös semmiben!
Megbilincseltek, majd elkezdtek vezetni lefelé, miközben a kapitány elégedetten vigyorgott.
Küldtem egy halálos pillantást a kapitánynak, hogy ne érezze olyan jól magát.
- Nem fog bizonyítékot találni és akkor maga lesz bajban. - sziszegtem a fogaim között.
A férfi szép komótosan összefűzte az ujjait a hasa előtt.
- Emiatt ráérek a kivégzése után aggódni...áh igaz is: készítsék elő a vesztőhelyet. Addig meg vigyék a fogdába.
A katonák bólintottak majd elkezdtek arrafelé terelni.
A szavai szinte arcul csaptak és hitetlenkedve kerekedtek ki a szemeim és a maradék magabiztosságomat elfújta a szél.
- A kivégzésem? Miről beszél maga? Miért végeznének ki? Még ha igaz is lenne, amivel vádol, az sem ok erre? - torpantam meg.
Az egyik katona úgy hátba vert, hogy kis híján összeestem, ahogy végigfutott a hátamon a libabőr.
- Mozgás!
Felnyögtem, ahogy megroggyant a lábam az ütéstől. És most már tudtam, hogy igenis a kapitány és még ki tudja kik vannak benne az ügybe, amiről ráadásul nem is tudtam semmit és ez fog a sírba vinni. Nagyon magas körökben is benne kellett, hogy legyenek, ha ezt itt meg tudták tenni.
A kapitány ezután intett, majd a többi zsoldos visszatért a napi teendőihez.
- Szemetek! - mondtam megvetően és a fájdalmat lerázva magamról, emelt fejjel mentem a dutyiba.
Persze ez nem jelentette azt, hogy nem fogok mindent megpróbálni, hogy kiszabaduljak.
Egész úton feszülten figyeltem minden alkalomra, nehogy elszalasszam, amikor lehetőségem lesz a szökésre, - nem fognak kivégezni a mocskok! - de a katonák sem bíztak semmit a véletlenre. A fegyvereimtől és a ruhámon észrevehető csecsebecséktől megfosztva behajítottak egy cellába. A barakkok börtöne egyébként egy pici, alig két cellás létesítményvolt azoknak a katonáknak, akiket kis időre becsuktak ide fegyelemsértés miatt. Most rajtam kívül nem volt senki.
A bilincs ugyan rajtam maradt, ami nagyfokú aljasság volt tőlük és nem is úszták meg pár keresetlen szó nélkül, de szerencsére attól még tudtam magam előtt mozgatni a kezem. A cellában körül nézve több fogast is láttam, rajtuk az épületet őrzők felszerelésével. A cellámban nem sok minden volt, csak egy szalmával megrakott ágy, egy ablak berácsozva, valamint egy vödör, ha szorítana a szükség. A vödör szerencsére üres volt most. Az ajtóban egy kutya állt. Kisebb terelőkutya féle eb, fehér szőrrel, valami kuvasz keverék lehet talán. Olyan kis pici, tömzsi és morcos dög.
A szememnek is nehéz volt hinnem, amikor megláttam a kulcsot a nyakában. Ezek szórakoznak velem!
Magamhoz kellett a dögöt csalogatnom, de nem volt mivel, csak a beszéd.
- Aranyos kutyuli, gyere ide! Biztos nem simogat meg soha senki, de én még meg is dögönyözlek, megvakargatom a hasad, ha ide jössz. - "udvaroltam" neki simogató hangon és előre nyújtottam a kezem felé, amennyire csak a rácsoktól és a bilincstől tudtam.
A dög némi unszolásra ugyan, de közelebb húzódott hozzám. Ahogy azonban másfél méternél közelebb ér, váratlanul elkezd morogni és vicsorítani. A farkát sem csóválja, harapós a nyomorultja, minden jel arra utal.
Először elöntött a diadalittas érzés, ahogy közeledni kezdett, ami aztán villámgyorsan omlott hamvába, amikor már csábítóan közel volta cél és elkezdett ellenségesen morogni.
- Most mi a bajod! - ültem le elkeseredetten a sarkamra, de azonnal ismét mézes-mázossá igyekeztem varázsolni a hangom. - Tudom, hogy nem sokra becsülik itt az olyan hűséges állatokat, mint te, de én tényleg kedves lennék hozzád. Én nem vagyok szesztől bűzlő baka, aki csak rúgásra tart érdemesnek, én semmiben nem vagyok bűnös és te segíthetnél nekem. - folytattam tovább a meggyőzését, de óvatos maradtam, egyelőre visszahúztam a kezem, nem hiányzott volna, hogy még egy harapást is begyűjtsek.
Ahogy elhúztam a kezem, a kutya azonnal megnyugodott és kissé hátralépve lefeküdt a porba. Amikor ismét kinyújtottam felé, a kutya ismét közelebb jött pár lépést és támadóan kezdett viselkedni.
~ Hmmm! ~ döntöttem oldalra a fejem és figyeltem, hogy miként reagált a felé nyújtott, majd leengedett kézre. ~ Talán működni fog. ~
Hátrébb húzódtam a rácsoktól és megismételtem a felényúlást, aztán ha közelebb jött, megint hátrébb húzódtam, amíg - ha szerencsém lenne és ott heverne le.
Ez működött is egy jó darabig, de egy idő után megállt és nem jött közelebb csak elkezdett morogni.
- A fene essen beléd, talán énekeljek neked valami altatódalt? - vesztettem el a türelmemet, amikor lecövekelt, bár talán már elérhettem volna, de akkor minden bizonnyal leharapta volna a kezem.
- Na jól van, figyelj! - néztem a szemébe, mert valahonnan úgy emlékeztem, hogy azt az állatok nem igazán tudják elviselni.
Mélyen az emlékeimbe nyúlva, először akadozva, aztán egyre magabiztosabban idéztem fel, anyám sokat hallott altatódalát. Észre sem vettem, hogy könnyek folytak végig az arcomon.
A kutya el is kezdett bámulni, de mintha inkább megrémülve. Nem veszi le rólam azonban a szemét. Nyilván száz ember próbálkozott már nála babusgatással, a legtöbben nem is érhettek el többen annál, hogy a kutya jól beléjük akasztotta a fogait........
~ Hát ez sem jött össze, vagy csak szimplán jó a hallása szerencsétlennek. ~ kezdtem feladni. ~Egy valamit nem próbáltam még és talán a belenevelt dolgok hatásosabbak.
- Azonnal ide gyere te nyomorult dög! - csattantam fel hangosan, megkockáztatva, hogy valaki meghallja. Ujjaim a rács elé mutattak, hogy az eb tudja, mit akarok tőle.
A kutya reagált is, bár annyira nem vagyok szakértő, hogy tudjam, ez jó vagy rossz. Hátra ugrott, majd még közelebb jött, most már határozottan morogva a felém.
Visszaszorítottam a bizakodásomat a reakciója láttán, de haladtunk.
- Azt mondtam ide és feküdj! - maradt moccanatlan a kezem és még határozottabb a hangom. - És ezt fejezd be!
Számtalanszor néztem szembe a halállal is, nem fogok egy koszos korcstól megijedni!
A kutya azonban megelégelte a dolgot és a közeledést félbeszakítva egyszerűen rám vetette magát.
Azt hiszem ez a kutya határozottan nem kedvelt engem és még a megtévesztéshez is jól értett.
Belekapott az egyik karomba. Szerencsére a páncélom védett valamit, de attól még elég bitangul belém harapott. Nem eresztette a karom és még elkezdett cibálni is, megpróbálva áthúzni a rácson.
- Ostoba dög, még ez sem lenne túl nagy ár a szabadságomért. - kiáltottam fel, de aztán háttérbe szorítottam a fájdalmat, megragadtam a pofáját és még jobban megszorítottam, hogy fájjon neki, közben a másik kezemmel, megpróbáltam leszedni a nyakáról a kulcsot.
Hosszú percekkel telt kínkeserves harc után sikerült felülkerekednem és elvennem tőle, majd kihúzni a pofájából a kezemet. A kutya ezután hátrébb húzódott és csak fenyegető szemekkel nézett.
A fájdalom könnyeit sírtam és verejtékben úsztam mire a kezemben tartottam a kulcsot. És ez még csak az első lépés volt. Ki kellett jutnom és a kutya még mindig engem bámult, bár jobb volt ez, mintha felverte volna a környéket az ugatásával. Szemeim most az őrök holmijára tapadt. Csak odáig kellett eljutnom és talán találok valamit, amivel segíthetek magamon.
Beleillesztettem a zárba a kulcsot és elfordítottam. Felkészültem, hogy leszereljem az eb támadását közben, míg elérem a felszereléseket.
Ahogy kinyílt az ajtó, a kutya ijedten hőkölt hátra, de csak ennyi telt tőle. Az őrök holmija közt pedig megtaláltam szerencsére a saját cuccaimat és fegyvereimet is. Nem tartották fontosnak, hogy elvigyék, ami nagy botorság volt a részükről, talán elégnek gondolták a zárat és a kutyát a megfékezésemre.
Most megengedtem egy elégedett mosolyt. Megnyugtató volt, ahogy kezem a fegyvereimre szorult. Halkan az ajtóhoz osontam, de megláttam, ahogy a kutya is követett.
- Na most meg mit akarsz? - hökkentem meg fél szemmel felé nézve.
A kutya morgott egyet, majd váratlanul felém vetette magát.
Sokszor pihentem már ahhoz a természet lágy ölén, hogy tudjam, egy olyan állatban, mint ez sosem lehet megbízni, főleg, hogy már megharapott egyszer.
Önkéntelenül mozdult a kezem és tőröm mélyen merült el az ugró eb testében.
Nem először osztottam a halált, de a végső pillanatban rám néző nagy szemek elérték a kívánt hatást. Lehet, hogy embert habozás nélkül öltem, de egy állat........Nagy sóhajjal eresztettem le a földre.
- Nem a te bűnöd. Remélem jobb életed lesz odaát, akárhol is legyen az.
Megtöröltem a kezem az egyik őr kabátjában és egy ingből tépést készítettem a karomra, aztán kikémleltem. Ha szabad volt az út, akkor elindultam, egyik árnyéktól és fedezéktől a másikig, hogy kijussak a kapun és elvegyüljek a város forgatagában.
Minden további gond nélkül sikerült kijutnom és elérni a kereskedőnegyedet. Fogalmam sem volt egyelőre, hogy miként tovább.
avatar
Amelia Tewelon
Fővárosi Királyi Palota
Fővárosi Királyi Palota

Hozzászólások száma : 239
Join date : 2015. Oct. 09.

Karakter információ
Kaszt: Zsoldos
Szint: 5.
Tapasztalat:
3850/5000  (3850/5000)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Küldetés: Nebel der Stadt

Témanyitás by Theo Wagner on Vas. Dec. 10, 2017 4:24 pm

A felsőváros könyvtárában vagyok, két hatalmas polc között. Maga a könyvtár egyébként szemet gyönyörködtető, de nem ér akkora meglepetés, hiszen innen indultam el, amikor rábukkantam arra a két utcai bandára. A könyvtárban mindig találni egy csomó embert, akik olvasgatnak, vagy keresgélnek, vagy bármi egyéb. Könyvtárost is találok, a bejárat mögötti pulton, egy magas, sovány alkatú, szőke hajú férfi személyében, egy vékonykás, éles szélű szemüveggel rendezgeti az iratait. Előtte egy asztalt látok, rajta pár stóc könyvel és egy névtáblával, ami a "von Stonhausen" név áll, ez bizonyára ő lehet. Több eldugott sor is van, melyekre nem látok rá tisztán, biztosan azoknak az olvasóknak, akik szeretnének magányosan bújni egy-egy könyvet.
A könyvtár hatalmas, de már átkutattam minden zugát. A könyvem teljesen el van rejtve, így nem láthatja senki se. Először is Megkeresem az én könyvem egy másik példányát. Mellyel egy eldugott sarokba vonulok, hogy bebiztosítsam magamat. Ezen tervel, állok neki a kutakodásnak, de mindhiába.
Odaérek a históriás énekekhez, bár ahogy az E betűhöz érek, nem találom a keresett könyvet. Pedig nagy a könyvtár, megannyi fajta könyvel, és azokból még több példánnyal. Mindenből több példányt őriznek, pláne egy ilyen könnyen beszerezhetőnek tűnő históriás regényről. Mindenesetre nem találom a névsorba beillesztve.
A szokásosan államat fogva, merengek a történésen. Ebből arra lehet következtetni, hogy elég nagy eséllyel, ez az a könyv, melyet kiválasztottak "üzenőnek". És akinél még egy ilyen példányt látok, az nagy eséllyel hozzáköthető a város árnyékvilágában megbúvó dolgokhoz. Ezentúl óvatosabbnak kell lennem. Rielnek szólok, hogy jól jönne, ha figyelné a hátamat a kapucnimból, és ha két koppintással a vállamon jelezné, ha valami gyanús alakot lát. Én leveszek egy másik históriás könyvet a polcról, majd az előbbi stóchoz indulok vissza, miközben bele bele lapozgatok az éppen a kezem ügyébe akadt könyvbe.
Riel neki is lát megszemlélni a könyvtári népeket. Nem kelti fel különösebben az érdeklődését semmi. Pár alak ugyan sugdolózik, hiszen ez egy csendes és békés hely a különféle ügyek lebonyolítására, ám a harmadik ilyen kompánia meglátása után úgy van vele, hogy ez nem igazán mérvadó. A könyv, amit levettem, hasonló tartalmú volt az enyémmel, bár más írta, egészen pontosan Edward E. D. volt az író neve.
Ahogy a pulthoz érek, úgy mutatom a könyvet, melyet ki szeretnék bérelni. Majd, mint aki éppen most veszi észre a feliratot, felszólalok. – Óh! itt van, Von Stonehausen mű is? Kiskoromban nagyon sokat olvastak fel a szüleim. Ezekből is kölcsönözhetnék? - Majd csillogó tekintettel vártam a könyvtáras válaszát, miközben keresgettem az én könyvemhez hasonló könyvet, hogy egyet elvigyek. Úgy gondolom, hogy egy darab elvitele még nem gyanús, de ha az összeset elvinném, az már az lenne.
A könyvtáros elveszi a könyvet, majd nyom egy pecsétet az olvasójegyemre még jó hogy kezdetben bejártam a könyvtárakat. Ám ahogy felteszem neki a kérdést, nevetve kezdi el az állát vakargatni.
- Ó, bocsánat! - húzza el a névtábláját az egyik könyves stóc elől - Én csak a recepciós vagyok, nem írtam itt semmit. Talán valaki másé lehetett. Ez a tábla az asztalhoz tartozik, nem a könyvekhez.
- Óh semmi gond. - kanyarítom le az örömteli mosolyt az arcomról, hogy azért az álcám megmaradjon. - De azért belenézek, hátha találok valami nosztalgikus művet. - Majd elkezdek kutakodni, reménykedő arccal a könyvek között.
Nos, ezek azok a könyvek, amiket visszahoztak, nem találok köztük semmi érdekeset.
Az emeletre battyogok, közel a korláthoz, és egy asztalt keresek. Oda leülök, úgy, hogy viszonylag jól be lássam a helyet. A már kibérelt könyvemmel, kényelmesen hátradőlök, magam elé veszem a könyvet, és egy kézzel fogva, tettetem az olvasást, és pillantgatok át a könyv fölött érdekes embereket keresve, vagy érdekesen viselkedő emberek után kutatva.
Olvasom a könyvet, nem zavar senki. Odalent látom jönni, menni az embereket, páran könyvet is hoznak vissza, ezeknek ugyanaz a sorsa, mint az eddigieknek, szépen felpakolják őket a stóc tetejére. Egyetlen egy esetben látom csak azt, hogy a könyvet a könyvtáros nem felteszi a polcra, hanem elrakja az asztala fiókjába.
Ezen az érdekességen felbuzdulva, eszembe jut egy ötlet. Riel segítsége is kell hozzá, de a tervet átbeszélve megindulok lefele a könyvtárba. A terv a következő amit Riellel megbeszéltünk. A már szerzett kenőcsből, aminek kétes hatásai is lehetnek, egy adagot Riel kardhüvelyébe rakok. Nem kell sok, különben kibuggyanna a hüvelyből, de éppen elég, hogy bevonja azt. Lesétálunk, és újra kutakodni kezdek a könyvek között, hogy kiválasszak még egy példányt, amit "olvasgathatok". Eközben Riel az asztalra mászik, és megpróbálja elérni hogy a könyvtáros a kezébe vegye. Ekkor ő lovagosat játszik, előhúzott kardal, majd egy figyelmetlen pillanatban, hosszan belevág barátunk kezébe, mellyel a sebébe belejut a kétes "gyógykenőcs" na meg Inka eléggé kellemetlen zavaró mérge. Ha elkezd hányni, nekikezdhetek a második fázisnak.
Ahogy leérünk, és elkezdek matatni a könyveknél, Riel ki is ugrik elé. A könyvtáros vet rá egy pillantást, de nem foglalkozik vele különösebben.
Ezért Rielnek új taktikát kell választania. A kiszemelt fiók felé veszi az irányt, hátha odanyúl a könyvtáros.
Amint megindul, a könyvtáros elécsapja a kezét.
- Lassan a testtel cimbora. Csak semmi nyúlkapiszka!
Hát a könyvtárosunk rosszul döntött. Riel meg is vágja, jó hosszan végigszántja a kardja a könyvtáros kezét. Ekkor elkapja a tenyerét, majd a másik öklével úgy megüti Sarielt, hogy visszarepül.
- Vigye innen a kis kavicsát!
Amikor ez megtörténik, magamban megörülök, bár kicsit megsajnálom Rielt. Ekkor a könyvek között kotorászásban, kikapok egy újabb könyvet, majd a könyvtáros felé fordulok. - Elnézést! Elnézést! Nem tudom mi történt vele eddig sosem csinált ilyesmit! - Próbálok bocsánatért esedezni, mintha csak véletlen lett volna, és nagyon bánnám, ami történt. Ekkor felkapom Rielt, és berakom a kapucnimba, majd fellépkedek az emeletre, közben figyelemmel követem a könyvtárost, hogyha bármi történne vele, vagy rosszullét kezdetleges jelét látnám, hozzá siessek, hogy még időben a segítség nyújtás látszata közben, kilopjam a könyvet a fiókból, és segítségkérés ürügye alatt kirohanjak a könyvtárból.
Egy jó ideig nem is történik semmi. Aztán hirtelen a könyvtáros elkezd szédelegni, majd a szája elé kap és elrohan, üresen hagyva a helyet.
A szédelgésnél, már odamegyek hozzá, de amikor már tenném fel neki, hogy segíthetek e, hírtelen elrohan, mint akinek hánynia kell. Ekkor beállok a helyére, mintha helyettesíteném. A könyvemet a kezembe fogom, majd teljességgel véletlenül leejtem a földre. Nem szabad egy kézzel olvasni és állva. Minő felelőtlenség tőlem. Ekkor, amikor lehajolnék a könyvért, a fiókot kihúzva kicsenem, és egy mély zsebembe jól eldugom a könyvet, úgy hogy senki se lássa. Ezután felállok, és az asztal keskeny szélének támszkodok kicsit, mintha keresném a könyvben ahol tartottam, és egy sóhajjal összecsukom, az asztalra rakom és kisétálok a könyvtárból. Így hát már két érdekes könyvel haladhatok tovább.
Hát igen ez lett volna a terv.
A fiókban három könyvet találok. Más a címük, meg más a témájuk, de mindegyiket Eric írta. Ha beléjük olvasom, az összes hátulsó oldala vagy le van ragasztva, vagy egy üzenet van ott hagyva, akárcsak az enyémnél. Kettőben találok olvasható üzenetet.

"S. Strauss úgy döntött, felbontja az egyességet. Addig találnunk kell új megoldást az áru behozására"

A másik pedig.

"D. Rupert tiszteletes nem okoz több gondot. A pecsétet holnapra kérik a megbeszélt helyen."

Egyik név sem ismerős, bár már megszoktam, hogy számomra értelmetlen dolgokról hadoválnak.
Az idő szűkében nagyon nincs időm gondolkodásra. Amennyire lehet, memorizáltama az üzeneteket, de biztos, ami biztos, kikapom az S Strausst. Ezek után sietve távozom.
El is indulok, ám alig megyek, fél utcát arra leszek figyelmes, hogy valaki árgus szemekkel figyel és követ engem.
Tovább haladok, de Riel figyeli továbbra is azt a személyt, aki követ.
Az illető egy magas, szikár, barna hajú, kb harmic éves férfi lehet, egyik kezét a zsebében tartva. Ahogy meglátja a gólemet, a léptei egyre gyorsulnak.
Ráfordulok, majd botommal Pontosan rá mutatok. - Miért követsz? Mit akarsz tőlem? - Ordítom el magamat, úgy hogy a figyelmet felkeltsem.
Körülöttem mindenki elkezd bámulni. Az alak megtorpan, majd értetlenül pislog körbe-körbe. Végül odalép elém, és azt súgja:
- Ne üsd bele az orrod más dolgába kölyök. Ide a könyvet!
Ellököm magamat tőle, majd fiatal kinézetemet kihasználva, így szólok felé felemelt hangon. - NE ÜSD BELE AZ ORRODAT ABBA, AMI NEM A TE DOLGOD APÁM! - Majd folytatom tovább. - Miattad halt meg édesanyám is, e mellett megcsaltad, verted, ittál. Majdnem megöltél, és még lopni is képes voltál, hogy igyál! Csak egyszer kapjanak el, és nem lesz már olyan jó a pitiáner tolvaj életed! - Szolok felemelt hangon, hogy mindenki jól hallja. Ezek után, kezemmel mintha könnyeimet törölném, elfutok szipogva az úticélom felé.
A tömeg elkezd sugdolózni. A közelben álló városőrök is felfigyelnek rám, elkezdenek közeledni. Erre az alak úgy dönt, inkább visszavonul. Fenyegetően mutat a szeme, majd az én szemem felé és óvatosan kihátrál a beszélgetésből, otthagyva engem. A tömeg ekkor szép lassan oszlásnak indul.
Mikor már látom hogy nincs senki mögöttem, a sietős tempót sétálósra cserélem, és megindulok a bordélyház felé.
Eljutok a vörös lepelhez, egy viszonylag kényelmes sétálós tempóban. Amikor belépek, egy előcsarnokban találom magam. Van ott egy íróasztal, pár sima asztal egy szőnyegen, fotelekkel, ahol a kuncsaftok válaszhatnak maguknak lányt, vagy éppen csak társaloghatnak. A Vörös lepel azon különleges helyek egyike, ahol diskurálni is össze lehet gyűlni. Abban a pillanatban, ahogyan belépek, egy fiatal, harsány mosolyú szőke lányka fogad.
- Jó napot! Üdvözlöm a Vörös Lepelben. Kérem, foglaljon helyet! - mutat a kanapék felé, majd megragadja a kezem és odavezet.
- Én igazából egy beszélgető partnert szeretnék, és az se lenne gond, ha valami jó pletykákat is hallhatnék. - Szólok a lány felé.
A lány kecsesen elkezdi az ujját nyalogatni, aztán kis gondolkodás után megszólal.
- Lucie mindig is nagyon beszédes volt. Jól bánik a szavakkal. Várj, szólok neki. Helyezd magad kényelembe.
Az asztalon a fotel előtt találok bort, némi kekszet is.
Nem fogyasztok, tartok attól, hogy valami ajzószer rejlik ezekben. Én meg nem a zsebeimet kiüríteni, és lányokkal szórakozni jöttem most.
Nem kell sokat várnom. Lucie nem mellesleg egy hosszú, élénkvörös hajú lány, a ruhájában feltűnően sok kővel, kristállyal, meg egyéb más díszekkel. Nem vagyok biztos benne, de a szemében mintha egy vörös fényt látnék csillogni, ahogy odafordul hozzám.
- Gyere. - int bájosan a kezével, majd elindul egy szoba felé.
Követem, a szoba irányába. Eközben azon a vörös villanáson gondolkodom.
Egy franciaágyas szobába vezet. Az ágyon kívül elég sok bútor díszíti még a termet. Egy fotel, egy tükör egy szekrénnyel, egy komód, rajta egy üveg borral, valamint pár festmény a falon. A világítást egy gyertyatartó szolgáltatja a csillárral egyetemben. Az ágyat nevéhez méltón vörös baldahin takarja el.
- Helyezd magad kényelembe. - fekszik végig az ágyon rendkívül csábító pozícióban a lány, miközben rám kacsint. Egy pillanatra úgy érzem, mintha a szívverésem elkezdene emelkedni.
- Hölgyem ön tényleg gyönyörű, de kegyed belső értékei jobban érdekelnének. - Ülök le az egyik alkalmatosságra. – Kérem, beszéljen egy kicsit magáról. - Szólok hozzá, hogy egy kicsit bizalmasabban beleférkőzhessek a dolgaiba.
- Hm...nézzük csak. - játszik pajkosan a hajával - Szeretem az olyan férfiakat, akik műveltek, és tájékozottak.
Mialatt ezt teszi, felül és finoman közelebb húzódik hozzám.
- Mesélj inkább te magadról. Most látlak itt először... - súgja a fülembe bizsergetően. Magam sem értem, de úgy érzem, mintha kezdenék elvörösödni.
- Hölgyem kérem, ne használja rajtam ezen, képességét, voltam már csáb démonnal. - Mosolygok rá. - Ezen kívül így is rettentően elbűvölően néz ki. –
- Érdekelne, hogy mostanában történt e valami furcsaság a városban, és hogy tudnék e segíteni önnek. Persze csak úgy várom el a segítségét, és az információit, ha énis segíthetek önnek. Így igazságos tudja. - Majd fogom meg a kezét. és nézek a szemébe.
A lány látván, hogy tényleg nem huncutkodni akarok, próbál jó kuncsaft lenni. Arra gondol, hogy előbb akarsz dumálni és csak utána belevágni a lényegbe.
- Hallok ezt, azt, amikor a városiak megfordulnak nálam. - húzódik még közelebb. Nem igazán akar elcsábítani, ez inkább csak a megszokott rutinnak látszik. Ezután az egyik lábát finoman átfekteti a combomon - Mi érdekel egész pontosan?
- Egy érdekes nyelvezet érdekelne, amit egyre többször hallok mostanában. És hogy tudsz e valamit róla, esetleg a jelentéséről. Kard, és Héják. Nem gond. ha nem tudod, vagy ha nem mondhatod el, van még más kérdésem - Fogom meg a kezét, mintha biztonságban lenne mellettem.
A lány kis ideig pislog, majd átkarolja a nyakam, és még közelebb húzódik hozzám.
- A héják a város titokzatos árnyai. Olyan bérgyilkosok, akik a bárónőnek dolgoznak, hogy rendet tegyenek. Remélem nem gyűlt meg velük a bajod...
Fogom meg az államat, és gondolkodom. - Arról nemtudok, bár nem biztos, hogy nem. - Majd teszem fel a következő kérdésemet. - És a másik?- Beszélek hozzá halkan.
- Kard...erről nem igazán ugrik be semmi. Szóóval, mi jót szeretnél csinálni. - próbálkozik megint.
- Egy utolsó előtti kérdésem lenne még. Mi folyik itt a városban?
Lucie ekkor elkezd kacagni.
- Te biztos nem vagy idevalósi. Ez a város sosem pihen. Majd megtanulod. Néha jobb csendben maradni...
- És hát utolsó kérdésem annyi lenne. Mégis mivel kompenzálhatnám a segítségedet?
A lány úgy néz rám, mint kiéhezett farkas a prédájára. Kacéran belebámul a szemembe. Ahogy a tekintetünk találkozik, egy pillanatra látom is egy csábdémon legzüllötted, legmocskosabb vágyait. Aztán pislog egyet.
- Hatszáz váltó lesz, drágaságom. - kacsintott rám ismét, majd felállt az ölemből.
Hatszáz váltó az kész rablás. Csak megoldhatom valahogy máshogy is. Ennyit nemfizetek csak információért.
- Sajnos annyi pénz nincs nálam, de mivel ilyen lelkesen segítettél, egy drágább dolgot adok neked. Bánj vele bölcsen, mert ez nagy kincs.- Majd előveszem a félig használt fiolát. - Ez Noitra csodaszere, de egy hozzád hasonló szépségnek úgysincs rá szüksége. Sikerült valamennyit elcsennem, még amikor ott tartózkodtam. - Majd mutatok a kis gólemre a kapucnimba, És elmosolyodom. - Az ember a lehetetlent is képes megvalósítani, ha van egy parányi segítőtársa, aki mindenhova befér. - Ekkor Riel kidugja a fejét a kapucnimból.
A lány morogva bár, de elteszi a fiolát, mert látja, hogy másképp nem tudna belőlem kisajtolni semmit...
- Érdekes kis ember vagy te. - vett fel egy halvány mosolyt - Pont mit a...á, nem érdekes.
- Köszönöm a segítséget. - Hajolok meg előtte, és elindulok kifele a bordélyházból.
Ezek után kissé sietős tempóban a templom felé veszem az irányt.
avatar
Theo Wagner
Fővárosi Királyi Palota
Fővárosi Királyi Palota

Hozzászólások száma : 195
Join date : 2017. Jan. 13.
Age : 20

Karakter információ
Kaszt: Arkán mágus
Szint: 5
Tapasztalat:
4755/5000  (4755/5000)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Küldetés: Nebel der Stadt

Témanyitás by Crispin Shadowbane on Kedd Dec. 12, 2017 9:51 pm

  Az ékszerész még mindig aggódó arccal szemlélgeti a gyűrűt és valahogy érzem, hogy ez nekem olyan túlságosan sok jót nem jelent. Jó, ez a báró vagy bárónő gyűrűje, csak a szolgálói hordanak ilyet és lényegében majdnem hogy korlátlan hatalmat nyomtak ezzel a kezembe, amit viszont még mindig nem értem, hogy miért. De azt legalább sejtem, hogy miért is veszélyes ez rám nézve: minden szerencsétlen ezt akarja megszerezni, mert ezzel sok csúnya dolgot el tudnak követni. Na nekem meg erre az egészre úgy egészében véve túl sok szükségem nincs. Rohadjanak meg...én csak meg akartam itt pihenni, mielőtt tovább folytatom az utam. Szó sem volt semmiféle összeesküvésről, meg ilyenekről. Rohadjon meg mindenki a hatalmi harcával és a felesleges harcaikkal. Kezdett egyre kevésbé kecsegtetőnek tűnni az az opció, hogy megtartom magamnak ezt a vackot.
- Ilyen ékszert csak a bárónő személyes ügyintézői viselhetnek. Egy ilyen birtokolni óriási hatalom...és hatalmas veszély.
~ Kösz a megnyugtatást. Nagyon nagy gyakorlatod van benne, ahogy látom. Csodálom, hogy nem csaptál fel irgalmas szamaritánusnak, vagy csak lelki gondozónak...~
- Fiam, el sem tudod képzelni, hogy milyen bajba keveredtél...
~ Halvány sejtésem azért van róla.~
- Hogy én milyen bajba keveredtem? Keveredett a fene. Senki se tudja, hogy nálam van, magán meg egy hülye részegen kívül...aki lehet, hogy nem is volt annyira részeg.
  Ismerem be a dolgot keserű pofát vágva. El kellett volna dobnom ezt a vackot a fenébe, a szütyőt a tettetett részeg után hajítani. Mert most már egyre jobban megbizonyosodtam abban, hogy ez az egész csak egy kurva színjáték volt. De miért pont én? Miért pont engem pécéztek ki? Nem sokat jártam ebben a városban, csak kétszer fordultam meg. Egyszer Milingen felé menet, egyszer pedig amikor összefutottam Hóhajúval. Egyszer se keveredtem bajba, egyszer se csináltam itt ellenségeket. Nem is ismertek engem itt, a világ ezen tájékán. Tehát csak találomra választottak ki engem, hisz szemmel láthatólag kívülálló voltam. Egy sötét elf egy emberek által lakott városban, könnyű célpontnak tűnt. Ha bárki is meglátná nálam ezt a gyűrűt, rögtön arra gyanakodnának, hogy úgy loptam, vagy gyilkoltam azért, hogy megkaparintsam ezt, hisz a sötét elfek ugyebár egytől egyig bűnözők és szar alakok - na jó, van némi igazság ebben, de azért nem mindannyian vagyunk a törvények rossz oldalán. Ha a városőrök meglátnák ezt nálam, kapásból valamelyik bűnbandához sorolnának engem, és abban a pillanatban börtönbe vágnának. Ha az alvilág emberei látnák meg, akkor arra gyanakodnának, hogy vagy a báróné embere vagyok és utánuk hajkurászok - ez a legvalószínűtlenebb opció - vagy pedig azt, hogy a riválisok béreltek fel engem. Ahogy a vámpír is mondta, ez a város nem éppen a nyugalomról és békéről híres, állandó politikai és hatalmi harcok dúlnak itt. Egy ilyen során a báróné gyűrűje hatalmas előnyt jelent. Nem azért, mert azt csinálnak, amit akarnak. Nem, ha megkaparintja bármelyik alvilági fickó is ezt a gyűrűt, és valami nagy botrányt keltő dolgot hajt végre, aminek a végén ott hagyja a gyűrűt vagy egy levelet, amit ezzel pecsételtek le, a gyanú rögtön a bárónére terelődik...és abból nagy galiba keveredhet. A háttérben, a színfalak mögött egy évek óta folyó harc folyik és most engem is besoroztak ebbe. De melyik oldal tagjai? Nem hinném, hogy a báróné emberei csak úgy idegenekhez hajigálnák az ilyen csecsebecséket. A fickó nem tűnt annyira elkeseredettnek, hogy így próbáljon segítséget kérni. Valószínűleg az alvilági figurák egyik tagja.Akárhogy is kerestem az indokokat, semmi olyat nem találtam, amely értelmesnek tűnne. Már mint, mi értelme egy vadidegennek lepasszolni egy ilyen dolgot? Hisz nem ismert engem, nem ismerte az indíttatásaimat és indokaimat, nem tudhatta, hogy mihez fogok kezdeni vele - vagy hogy egyáltalán tudom, hogy mire is való ez és milyen hatalmat hordoz magában. Tételezzük fel, hogy valaki üldözi a fickót. Tudja, hogy a hurok egyre jobban szorul körülötte. Az egyetlen dolog, amivel követni tudják, vagy amiért követik, az ez a gyűrű. Valahogy meg kell szabadulnia tőle. Nem hajíthatja csak úgy el. Nem, kell valaki, akinél majd megtalálják az említett tárgyat a későbbiekben, elteszik láb alól és a gond le van tudva. Az üldözők azt hiszik, hogy a jó fickót kapták el, a továbbiakban nem is fogják keresni az eredeti Gyűrűhordozót. Eddig még ez tűnt a legrealisztikusabb megoldásnak, így megragadtam ennél. Ha a báróné embere lett volna, kereshetett volna segítséget a városi őröknél, vagy más ügynököknél, akik biztos, hogy ott vannak a városban. A gyűrű nem olyannak tűnt, mint amit az említett nőcike ilyen formában osztogatna. Inkább lelopták valakinek a kihűlőben lévő testéről. De akkor miért helyezték rá egy olcsó rézkarikára a gondosan kiművelt pecsétet? Ez a titok egyelőre megoldatlan marad, és most nem is vagyok nagyon abban a helyzetben, hogy túl sokáig gondolkozzak. Egy sóhaj kíséretében engedem el a gondolatok gubancos hálózatát.
- Gondolom, pár rossz lelkületű emberke igen csak megörülne annak, ha a kezébe kerülne a gyűrű és képesek lennének ölni is érte. Az Ő bajuk, ha meg akarnak halni..
- Csak nem megakarod tartani?
- Miért, dobjam el az utcán, ahol bárki megtalálhatja? Inkább visszaszolgáltatom a bárónénak, kapok érte nagy jutalmat és élvezhetem tovább a nyaralásomat.
~ Arról meg senkinek sem kell tudnia, hogy menet közben írok magamnak pár levelet, amit ezzel pecsételek le. Semmi baj nem származhat ebből, nem igaz?
- Látom, jól ismered a veszélyt-csendült elégedetten az idős vámpír hangja.- Szerintem én sem találtam volna ki jobb megoldást.
- Oh, kösz a dicséretet...
  Már éppen kezdtem volna megörülni, hogy a csávó megkedvelt engem és meghív egy jó fajta italra, hogy ápoljuk az Átkosok közötti átkozottul jó viszonyt, melynek gyökerei évszázadokra nyúlnak vissza - legalábbis nagyon erősen reméltem, hogy van valami ilyesmi - amikor az arca elkomorodott.
- És most tűnés a boltomból, álmos vagyok.
  Kapásból megindultam volna az ajtó felé, de még az első lépés megtétele előtt megtorpanok és idegességemben a fejemet vakargatom, miközben egy tétova pillantással jelzem tanácstalanságomat....úgy látszik, hogy nem látta az ablakot, amin keresztül bejöttem.
- Megkérhetném, hogy nyissa ki az ajtót? Vagy az ablakon másszak ki, ahogy bejöttem?
- Zárd be utána az ablakom.
  Aztán az egészet elintézettnek vette és nagyokat ásítozva, fáradtan indult vissza az emeletre, hogy álomra hajtsa öregecske fejét. Én meg csak álltam ott, mint aki igen csak meglepődött és tanácstalanul néztem körbe a szobában. Most kajak megint az ablakon másszak ki? Már első alkalommal is kicsit szűk volt és nyomta a pocimat.
- Oké, bezárom én. Jó éjszakát kedves vámpír uram!
  Szerencsére nem hallotta a hangomban csendülő enyhe iróniát, így aztán vissza takarodtam az épségében megerőszakolt ablakhoz, és kimásztam rajta, gondosan ügyelve arra, hogy most valamennyivel kényelmesebb legyen. Mire kimásztam, az összes végtagom begörcsölt, ahogy megpróbáltam magam átpréselni a nyíláson. Végül a földről feltápászkodva néztem vissza a meggyalázott nyílászáróra, és a lefeszített deszkára, amit a fal mellé fektettem. Most komolyan? Zárjam vissza? Még is, hogy a bánatos fenébe? Nyelvemet kiöltve ötleteltem, és vágtam tervezős fejeket, majd eszembe jutott a tökéletes megoldás. Arcomon őszinte, gyermeki mosoly terült szét, ahogy felkaptam a deszkát a földről és izomból nekivágtam a keretnek, remélve, hogy a keretben megmaradt szögek majd valahogy mágikus módon megfogják tartani azt. Még a hangos csattanáskor elégedetten is kommentáltam zseniális tervemet.
- Szerintem ez...tökéletesen megteszi.
  Azonban a tökéletestől messze volt rögtönzött megoldásom, a deszka visszapottyant a földre, de legalább menet közben az ablak becsukódott annyira, hogy úgy tűnjön, mint ha zárva lenne.
- Akkor ott rohadsz meg, ahol vagy...
  Morogtam elégedetlenül a nem létező bajszom alatt. De végül is, a fél siker is siker, nem igaz? Tehát...valamennyi okom azért csak van az elégedettségre, nem igaz? Szerintem határozottan, más véleménye meg őszintén megvallva nem is nagyon tud érdekelni. Első - és szerintem életem utolsó - asztalos szakmai bukásától elfordulva már épp készültem volna, hogy haza megyek - vagy is hát a bérelt szobámba - és kényelmesen elterpeszkedek az ágyon, miközben bámulom a plafonon sorakozó lyukak egész sorát - a szúk igen csak aktívak voltak ebben az időszakban - és unaloműzés gyanánt csótányokra vadászok, ha meguntam a bámulást, amikor észre vettem egy alakot, aki az utca túlsó felén és egyenesen engem bámult. Francba! Arról nem volt szó, hogy bukásomnak még szemtanúja is lesz. Bár inkább fültanúja, hisz a deszka csattanása visszhangzott szerintem még a város túlsó felén is. A sötét elf-  mert az volt- tök nyugodtan és lazán álldogált egy helyben, két kardja az övére tűzött tokokban hevert, hajában egy madártoll díszelgett. Eléggé durva fétiseik vannak az itt lakóknak, azt meg kell hagyni.
- Szép esténk van, nemde?
 A hangja barátságos volt, engem meg nem úgy ismernek, mint aki az ilyeneken teljesen meglepődne, és kapásból válaszolok is neki.
- De még mennyire! Hát, azt az ablakot nem sikerült megjavítanom. Azt hiszem, vissza megyek a műhelyembe a szerszámaimért. A további szép estét az uraságnak!
  Éreztem, hogy most tökéletesen elfogadható mesét sikerült kitalálnom. Nem úgy, mint a Dornburg toronyban a kéményseprős sztorival. Pedig az is eléggé megállta a helyét, őszintén szólva. Nem is értem, hogy a vámpír, Ger és a varázslósrác miért nem hitték el a történetemet. Átkozott, állandóan kételkedő, felpüffeszkedett - már ha létezik ez egyáltalán - hólyagok! De ez egy self, egy fajtársam, tehát egy dolgot már kapásból megállapíthatunk róla: van esze - ellentétben a többiekkel. Persze akadnak kivételek, de mindenki tudja Veronia-n, hogy a selfek a legmenőbbek és legkirályabbak, az abszolút uralkodók. A többiek csak férgek, amelyek csúsznak-másznak előttünk a porban. Az, hogy történetesen az "ősi hazánk" egy rohadt mocsár a Tüncike-fássűrűség kellős közepén, amelyet szánalomból vágtak hozzánk, az teljesen lényegtelen információ. Ez nem befolyásol semmit sem. Ahogy az sem befolyásolja a tetteimet, hogy a fickó csak áll és néz engem, mint ha most látna először Holdcsókoltat, a selfek között is legselfesebbet. Még hozzá milyen pompás egy példányt! A fajtája igazi díszpéldánya, a Teremtés Koronája, egyenesen Hold Apa pöcörőjéből pottyant ki, ezért is ilyen isteni a megjelenése. Ahogy elmentem mellette, még mindig a szava elállt attól, hogy a legtökéletesebb kétlábúval találkozott, akit valaha is hátán hordott ez a világ. Tudtam én, hogy bízhatok benne. Van ennek a srácnak esze, meg kell hagyni!
- Mindent hallottam ám. Nem érdekel, hogy tudok segíteni.
~ Hallotta a gondolataimat? Hallotta, hogy tudom, hogy én milyen mennyei teremtés vagyok? Miben akar ez segíteni? Áh, biztos csak imádni akar engem, hogy ezzel is segítse tovább táplálni bennem a teljesen szerény gondolatok és meglátások egész hadát. Imádom ezt a fickót!~
~ Vagy csak segíteni akar, hogy leszállj a magas lóról és hogy bedugjon téged egy elmegondozóba...ahova őszintén szólva való vagy.~
~ Kussnye átkozott dögje! Hadd élvezzem már ki ezt a pillanatot! Nézd csak, ahogy Crispin kecsesen riszálja feszes popóját és nyegle, uralkodói léptekkel vág keresztül ezen poros emberi városon, mint ahogy az az Uralkodóhoz illik.~
~ Te tényleg súlyos eset vagy baszki...~
~ NEM VAGYOK KÖVÉR, JÓ??!! MIÉRT KELL A FEJEMRE OLVASNI, HOGY AZ UTÓBBI IDŐBEN RÁM JÖTT PÁR KILÓ?! ROHADJ MEG SHE...KIRIL!~
~ És azt hiszem, hogy itt az ideje, hogy én a távozás hímes mezejére pakolgassam nem létező lábaimat és meneküljek a veszélyes méreteket öltött hülyeséged elől...~
~ Menjél is. Most a Császár beszél pór alattvalójához...~
- Hát az attól függ, hogy mi mindent hallottál, kedves Füles Uram. Az ugye nem egy bagoly toll a hajadban? Ha igen, akkor te leszel ezentúl Fülesbagol. Tollaska...hmmm....Csőrike?
  Gondolkoztam el a lehetséges neveken, bár tény, hogy a Csőrike már foglalt, azt a cukipofa nefilim néninek adtam még a sátrában - bár jó, hogy nem hallotta - akit Ada levarangyozott kapásból. Mindegy, Tollaska még maradhat, vagy Fülike. Nehéz is a dolga egy ilyen teremtésnek, mint nekem. Rendet kell tennem ebben a világban, ahol senkinek sincs értelmes neve, és nekem kell osztogatnom azt, mint a kegyet. Igazán szólhattak volna előre, hogy ilyen kín-keserves egy Uralkodó dolga.
- Igen, pontosan ez a nevem.
~ Wow, hát én tényleg minden tudó vagyok! De várj...most melyik? Füles Úr? Fülesbagoly? Tollaska? Csőrike? Bakker, hallod, büntire számíthatsz, amiért gondolkozásra késztettél! Azt nem szeretem...túlságosan fárasztó.~
- Egy ideje nyomozok már egy bűnbanda után. Azok a gazfickók már számtalan nemest tettek hidegre...
~ De hisz még alig múlt el a tavasz, tök jó az idő! Akkor meg hogy....óóóóh, szóval "ÚGY" hidegre. Mocskos kis gyilkosok. Ki engedte meg ezt nekik? Én nem, az már egyszer biztos!~
- A gyűrűvel igen csak könnyű dolguk volna. Hogy hogy került hozzád, az nem érdekel.
~ Na várj, ez a tapló most engem próbál kérdezgetni ilyenekről? Felelősségre és kérdőre mer vonni? Hova süllyed ez a világ, kérem szépen...~
- De a bárónő nagy jutalmat fizetne érte, ha elhoznád. Éppen ezért kellene holnap délelőtt találkoznunk. Te átadod nekem, én meg elviszem a bárónőnek. A jutalmad természetesen nem marad el.
~ Ez úgy hangzott, mint egy hal. Sikamlós és büdös. Eh, fenébe is, le kell ereszkednem a mocskos alattvalóm szintjére, hogy egyenrangúként tudjunk egymással cseverészni. A jó uralkodók első számú szabálya: éreztesd a mocskos kis ganajtúrókkal, hogy gondoskodsz róluk és megérted őket. Pff...~
- Oh, olyan jó érzés találkozni egy önzetlen, kedves és önfeláldozó fajtársammal. Szóval én adjam át neked, egy vadidegennek a gyűrűt, bízzak meg benned, hogy nem vagy egyik bűnbanda tagja, akiknek a szavaid szerint ezzel itt...
...és a mondat végére előhalásztam zsebemből a gyűrűt, amit megcsillogtatok előtte a hold fényben, hogy Ő is jól lássa.
-...igen csak könnyű dolguk volna és még jutalmat is kapok érte? Hát ez csodálatos! El se tudtam képzelni, hogy ilyen könnyen megoldódnak a problémáim!
  A fickó nem válaszol, csak a kezét emeli fel, amelyen egy nagyjából ugyanolyan gyűrű található, mint amit én tartottam a markomban. A rohadás nem enne el téged te undorító talicskányi ganaj! Reméltem, hogy nekem van itten a menő felszerelésem, és nem neked! Ráadásul az övé miért az eredeti, nem valami kontármunka?! Hát ezt meg hogy merik megtenni velem! Megsértették az érzéseimet, amikről nem is tudtam, hogy léteznek. Ott rohad meg az egész banda, ahol van. Crispike most bedurcizott...
- Ha bandatag lennék, szerinted szükségem lenne a Te gyűrűdre?
- Szép gyűrű. Oké, és akkor miért ne én vigyem egyenesen a bárónőnek a gyűrűt? Még nem voltam ilyen puccos helyen, tudod, Arrcy-nak Köd-erdőben...hát, annak az iszákos állatnak még palotája sincs, az asszonynál vert tábort. Megnéznék már egy ilyen vityillót belülről is.
- Látom, vág az eszed. A gond az, a bűnbanda azonnal ki fog szúrni. Ismernek, tudják, hogy nézel ki. Engem nem ismernek. Ilyen egyszerű.
- Na várj, há' honnan ismernének már engem? Az egészben nincs logika. Oké, volt egy részeges barom - vagy magát annak tettető - aki hozzám juttatta a gyűrűt. Ha a bűnbanda tagja, akkor miért tette volna? Ha nem, akkor miért tette volna?
- Ej, akkor nekem miért kellett két embert leszúrni ide fele jövet...furcsa...
  A hangjában átérződött az erős irónia, én bennem meg a harag kezdett el fortyogni. Hát ilyen nincs, baszki! Eljövök, hogy kiruccanjak egy kicsit, mert már kezdett a hólyagom tele lenni a folyamatos zaklatással, meg minden egyébbel...erre valami barom hozzám vág egy gyűrűt és rögtön célponttá válok. ÉN?! NEKEM szoktam célpontjaim lenni és nem fordítva. Mióta figyelnek meg ezek engem? Miért pont engem? Óh, hogy az a rákosba vert büdös k....
- Tudod, ez a város nagyon érdekes. Túl könnyű...meghalni. Gyorsan kell döntéseket hozni, ha érted, mire gondolok.
~ Hát, azt vettem észre, hogy nagyon érdekes. Ha itt végzek, tuti hogy többet vissza nem jövök ide! Határozottan nem tesz az egészségemnek sok jót az itteni levegő.~
- Oh, hogy rohadjanak meg ezek a barmok. Akkor most..célponttá váltam? Most komolyan? Ennyit a vakációról. Tudod mit, nesze itt van, tartsd meg a gyűrűt, engem aztán nem érdekel! Ha még is valami banda tagja vagy, használjátok arra, amire akarjátok...ha a bárónő embere vagy, akkor szintúgy. Kedves egészségetekre váljék. De előre szólok: ha valaki baszakodni mer velem a pihenő időszakomban, nagyon morcos leszek...
- Ez nem megy ilyen könnyen sajnos. Sajnos már rólam is tudják, hogy itt vagyok. Bár az arcom nem ismerik, egy ideje kerülgetjük egymást a rohadékokkal. Elcsalom őket, Te pedig keress valahol menedéket. Holnap délelőtt 11kor találkozzunk a közeli fogadóban.
  Gyorsan leírta a fogadót, amelyről szó van, és mit ad Isten, az pont az, ahol én vertem tanyát. A véletlenek sora egyre csak halmozódik. Mire ez az egész lezajlik, van egy olyan érzésem, hogy a lenyesett végtagok halma is exponenciálisan fog növekedni, a kiontott vérrel arányosan. Óh, hogy de utálom én ezt! Túlságosan öreg vagyok én már az ilyen játszadozásokhoz...
- ...majd ott átadod nekem.
  És a fickó se szó, se beszéd elrohant az éjszakába, ott hagyva engem. Már megint ez történik. EZT NEM HISZEM EL! Először a vámpír fújt takarodót, ott hagyva engem az ablak problémával, most ez a barom lépett le, itt hagyva engem a gyűrű problémával. A szép még az lenne, ha egy prostituált hagyna itt engem a kankó problémával, az tenné csak igazán teljessé a napomat. Csípőre tett kézzel, morcosan bámultam azt a pontot, ahol a selfike eltűnt. Ennyit arról, hogy az értelmesebbik fajtába tartozna. Az igazat megvallva, azt hiszem, hogy én se tartozom abba, mert már megint sikerült valamibe beletenyerelnem.
- Fasza...egyszerűen pompás. Az örömöm szinte már olyan magasságokra hágott, hogy az valami elképzelhetetlen. Crispike, már megint megcsináltad. Gratulálok! Tapsvihart neked!
  Intézek magamhoz pár keresetlen szót, aztán csuklyámat mélyen az arcomba húzva indulok meg vissza, a fogadó felé. Van egy olyan érzésem, hogy a zárt falak között nagyobb biztonságban leszek, és remélhetőleg Dracon is vissza talált oda, és nem kering elveszetten a városban, utánam kutakodva. Még az hiányzik, hogy azok a mocskok, akik engem üldöznek - teljesen érthetetlen okokból - még vele is szórakozzanak. Ne tudják meg, hogy mit kapnak tőlem, ha akár csak egy tollához is hozzá érnek a cimborámnak!

  Mélyen a gondolataimba merülve vágtam keresztül a gyéren kivilágított utcákon, amelyek annyira jellemzőek a városok külső peremeire, ahol nem élnek tehetősek, csak elszórva, így aztán a város irányítói teljes mértékben le is szarják, közbiztonság fenntartása gyanánt pár katonát vezényelnek ki ide, akik valamit vétettek a szabályok ellen és büntetni akarják őket. Az utcák porosak és szeméttel vannak teli, az olcsó anyagokból felhúzott házak nyikorognak a feltámadó szélben, s szinte biztos, hogy az utcasarkon befordulva egy csövessel néz szembe az ember. Ez kérem szépen, az emberi város, a maga teljes dicsőségében! Az arany és a pénz felfelé folyik, egyre csak feljebb, folyamatosan vastagadó folyamként...a szar pedig szintúgy követi ezt a példát, csak visszafelé. A gyomrom is kavargott attól a gondolattól, hogy egy koszos, emberlakta városban kell tanyáznom, s a pár, elszórtan felhangzó csizma dobogása - amely valószínűleg járőröző katonákat jelentettek - megnyugvás helyett csak bosszúságot okozott. Inkompetens barom mindegyik, egytől-egyig. Nagy csatangolásomban majdnem bele rohantam egy alakba, aki az egyik saroknál várakozott és folyamatosan leskelődött ki a falak mögül, szemmel láthatólag várva valakire. Fülessel való beszélgetésem után sajnos túlságosan is paranoiás lettem ahhoz, hogy ne egy engem üldöző alakot lássak meg az adott egyénben, így aztán kapásból az egyik épület - gondolom valamiféle raktár lehet - fala tövében felhalmozott hordók és ládák közé vetettem magam. Amennyire csak tudtam, meghúztam magam az árnyékok között, gyáva nyúlként várva arra, hogy a fickó feladja a várakozást, és eltakarodjon a fenébe - akármi is legyen a dolga itt.
  Míg stratégiai visszavonulómat töltöm, behunytam a szemem egy pillanatra, átadtam magam a Hold fényeinek. Hold Anya és Apa ragyogása betöltötte a környéket, és lágyan hullámoztak keresztül minden élőn, akit elértek égi kezeikkel. Én pedig megnéztem magamnak ezeket a formás kis kacsókat, hogy megnézzem, még kiket simogatnak így. Szerencsémre egyedül csak én és a kabátja alatt markolászó alakot éreztem a közelben. Két lehetőség volt: az első számú az, hogy fegyvert rejteget és készen áll arra, hogy a legkisebb neszre is előrántsa. Második esély az, hogy a bohócot polírozza és készen áll arra, hogy az első arra sétáló nőre - kortól függetlenül - elő rántsa azt. Nem is tudom, hogy melyik lenne a borzasztóbb. Végig néztem magamon és megnyugodva konstatáltam, hogy még nem nőiesedtem el túlságosan. Hála az égnek...nem kísért a rémálom, amiben nővé válok. Miután az ilyen aggályaimat eloszlattam, másfajta dolgok után kezdek el kutakodni: mágia után. Azonban akármennyire is koncentrálok, saját magam ragyogásán kívül csak egy gyenge sugárzást éreztem a fickó felől. Tehát van valami mágikus tárgy nála - vagy pedig Ő maga mágiahasználó. Vagy mindkettő. Nem vicces. DE! legalább kizárhatjuk, hogy egy kanos fickó az, aki a gyereknemző kacsóját szorongatja. Kivéve, hogy ha a belőle sugárzó mágia fényei nem éppen egy mágikus játékot rejtenek, amely...nem, ebbe inkább még csak bele se gondolok! De mivel valószínűleg az a mocsok éppenséggel rám vár, úgy döntöttem, hogy Én teszem meg az első lépést. Gonosz vigyorral az arcomon nyúlok a táskám szíja után, hogy óvatosan levegyem azt a hátamról.

- Ideje elő jönnöd, drágaságom.
  Súgom magam elé halkan, enyhén kegyetlen hanghordozással, majd a táskában kutakodva végül megtalálom azt, amit kerestem: egy szépen díszített, abroncsos tojást, amely bizony egy szép, nagyra nőtt nyuszikát tartalmaz. Egy hatalmas nyuszikát!
- Hogy Te milyen jó elterelés leszel...és hogy mennyit szenvedtem veled, mire kinyírtalak, te mocskos...
  A tojást óvatosan a földre helyezem, és hallgatózok, hogy nem-e indult meg felém a leskelődő. De nem, nem hallotta meg a motyorászásomat és kotorászásomat, úgy hogy nagyjából egészen megnyugodtam. Kedveskedő mozdulattal simítok végig a tojásomon.
- Rise and shine, darling...
  Ahogy elkezdett manifesztálódni az óriási, vértől csöpögő fogú, savas karmú dög, kilestem a ládák mögül. A fickó meglepetten pislantott fel és riadtan rezzent össze, aztán...
~ Na meg a bánatos anyádat, azt!~
  Szitkozódtam, ahogy a fickó teljes mértékben leszarta azt, hogy egy nyolc méteres átkozott dög tart felé, és inkább a fejét forgatva kezdett el keresni engem. Dühtől fortyogva kaptam fel a tojást és rohanok egy másik utca felé, hogy kikerüljek a férfi látóköréből. Eléggé para, hogy Ő nem ijedt meg a lénytől - minden normális kétlábú a gatyáját összepiszkítva, hangosan sikítozva menekülne a látványra - de ez még csak egy sikkantást se eresztett meg. Ki ez?! Az utcákon végig rohanva tettem egy kört, a hold fény által folyamatosan követve a fickót, majd végül egy T-alakú kereszteződésben bukkanok ki, amelynek szára arra a helyre néz, ahol eddig várakozott a leskelődő alak.  A fickó egy ideig még nézelődik tovább, próbálva kitalálni, hogy honnan is jöhetett egy rémálmokba illő teremtmény, aztán olyan nemes egyszerűséggel baktat tovább a fogadó irányába, mint ha éppen piknikről jött volna. Füstölögtem az elfojtott dühtől, a kezem ökölbe szorult. Fegyvereimmel a kezemben osontam végig az utcán, amint a férfi eltűnt a sarok mögött, és csak akkor álltam meg, amikor én is elértem azt a bizonyos pontot. Óvatosan lesek ki a sarok mögül. A fickó valahogy meghallotta  a közeledésemet - ennyit a több évnyi kemény kiképzésnek - és a fejét jobbra fordítva les vissza abba az irányba, ahonnan jött. Megvontam a vállamat. Ezt a fickót úgy látszik, hogy semmivel sem lehet meglepni, akkor egyáltalán: minek is próbálkozzak? Kilépek a sarok mögül és egyenesen felé tartok.
- Szép esténk van, nemde?
  Nem volt éppen társalkodós hangulatban az ellenfelem, ez abból is látszott, hogy válasz gyanánt elő kapta rövid kardját és rohan felém, kardját magasan a feje fölött tartva. Totál egyértelmű volt, hogy felülről fog majd lecsapni. Amatőr. Most komolyan? Ilyen hamar elárulni a szándékot? Ciccentettem egyet, szánalmamat kifejezve, majd az évek során kidolgozott és tökéletesített technikámmal álltam neki védekezni. Kezeim elmosódtak, a pengék csillogása szinte összefolyt, ahogy acélból és holdezüstből álló, szinte áthatolhatatlan falat húztam magam elé. Rohadjál meg, nem lesz ilyen könnyű dolgod ellenem.. Szinte már megörültem a könnyű győzelemnek, amit ez a harc fog jelenteni, amikor a csávó kardja lendült - ekkor még bőven egy méterre volt tőlem - és legnagyobb meglepetésemre valami zöld hullám reppent ki belőle, ami szét is zúzta a Hálót és e mellé még mélyen a vállamba is hasított. Felordítottam a fájdalomtól, és sűrűn pislogtam, próbálva visszanyerni a látásomat, amelyet a hirtelen jött fényáradat vett el. A bal kezem éreztem, hogy gyengébb, ahogy vér csörgedezett belőle. Berogyasztott térdekkel, összeszorított fogakkal vártam a következő támadást. Egyértelműen nem enyém itt a kezdeményezés. A fickó csak közeledik, feltett szándéka, hogy széthasítja a fejemet. Nekem meg feltett szándékom, hogy viszonozom a szívességet.
  A zöld, vakító fényre válaszul fekete, áthatolhatatlan sötétség támadt az utca kellős közepén, köztem és a támadó fickó között. Én továbbra is tökéletesen láttam, Ő viszont nem látott engem, amíg a gömbön belül voltam, vagy az kettőnk között volt. A kezdeményezés és az előny vissza került hozzám. Viszont ezt a kis mocskot nem ejtették a fejére. A másodperc tört része alatt átlátta a helyzetet, és hogy itt alaposan alul maradna, így azonnal módosított a haladási irányán - nagyjából mindezt fél másodperc alatt tette meg, miközben minket maximum fél méter választott el - és a sötétség gömböt megkerülve maradt fegyvereim hatótávján kívül. Mocskos ribanc... A gömbön belül mozogva osontam a szélére, és guggoló pozícióból indítottam kettős szúrást ellenségem felé. Viszont eddigre Ő már majdnem egy méterre eltávolodott tőlem - gyors egy kis mocsok - így a támadásom eredménytelen maradt, Ő viszont meglendítette a kardját. Ösztönösen a földre buktam, várva, hogy elsuhanjon felettem a zöld támadás, azonban most nem volt semmi sem.  Legalábbis fény nem. De valami hangos süvítéssel zúg el felettem. A szívem a torkomban dobogott, ahogy elképzeltem, hogy akármi is volt az, ami a kardjából előreppent, engem talált volna el, ha nem vetődök le, és talán a harcnak is véget vetett volna. Miért van neki ilyen cucca? Ez nem fair! NEKEM vannak a legmenőbb cuccaim! Rohadjál meg, megszerzem a kardodat te undorító, aljas féreg! Ha már Vengeance-ot oda adtam a tünci zsoldoskának.
  Nem akartam kockáztatni azt, hogy ismét megtámadjon engem a kardjában rejlő mágiával, így a gömbön maradva követtem minden apró kis mozgását a férfinak, próbálva egy jó esélyt találni arra, amikor nyithatok végre - remélhetőleg mielőtt még az én mágiám elenyészne. De a csávó okosan mozgott, nem hagyott támadási felületet, ami miatt a frusztráltságom egyre csak nőtt, és a vállamban lüktető fájdalom kezdett igen csak idegesíteni, és néha éreztem, ahogy a fogásom gyengül Fury-n. Csak az utolsó pillanatokban kaptam el a fegyveremet, hogy ne essen ki a kezemből. Az adrenalin még dolgozott bennem, de nem volt elég ahhoz, hogy eltüntesse a fájdalmat. Végre megláttam a lehetőséget, amikor a kardos fickó leszúrta fegyverét a földbe. Ostoba mozdulat, haver. Soha se hagyd magad védtelenül. Az ostoba viszont én voltam, amikor már csak későn vettem észre, hogy indák tekerednek a lábam köré és próbálják kirántani lábam alól a talajt. Ki a bánatos franc ez a fickó?!! Lábaimmal rugdosódva verekedem át magam az indák tömegén, hogy végül a gömb túlsó felén bukkanjak ki, az ellenfelemmel szemben.

- Mi a francot akarsz tőlem, elfike?
  Ordítom az ellenfelem felé. Mocskos elfek. A hülye indáikkal, meg természet mágiájukkal, akik még a kövezett utcák alól is indákat varázsolnak elő, hogy engem szivassanak. Emlékeztetett arra a góclényre, ami ellen Dracon-nal használtunk némi virágszedés közepette. Erről jutott eszembe, hogy a társam még mindig nem jelent meg, pedig most igazán jól esne némi támogatás.
- DRAAAACOOOON! - kiáltok fel, majd a tünde felé pislogva:- Nyugi, ez nem csata, hanem fájdalomkiáltás
  Nyugtatom meg őt, mielőtt még ráeszmélne, hogy éppenséggel segítséget hívtam. Az elf felől semmiféle verbális reakció nem érkezik, csak egy újabb suhintás, amire nekem legszívesebben egy igen csak verbális válaszom lenne: szájba ver-bálisozni ezt a mocskot. A jól bevált taktikát használva földre vetem magam, azonban most is elmarad a csili-vili fényhatás, helyette átvág a gömbön, és egyenesen nekem támad. Csodálatos! Rohadj meg! Azonban amíg még a földön feküdtem, meghallottam valamit, amitől mosoly derült fel megkínzott arcomon. Muhaha...rohadj meg, akkor is nyuszi eledel leszel! Drága nyúlpajtásom megunta a tétlen várakozást, és a föld rezdüléseiből ítélve megindult a Gazdája felé. Hát, Dracon helyett Vérnyuszi is megteszi. Friss erőt nyertem a felfedezéstől, amit fel is használtam arra, hogy a hátamon feküdve, két pengémmel védjem ki a felém intézett támadást. A felső testem felemelkedett a földtől, hogy minél távolabb legyenek az éles pengék az arcomtól, viszont a kardcsapás ereje ismét csak a földhöz passzírozott, sérült bal vállam a kövezetnek ütközve csak még jobban megfájdult, és szinte csillagokat láttam a szemem előtt. Ja nem, azok tényleg csillagok voltak...hülye égbolt! Takarodjatok csillagok...csillagok, mondjátok el nekem, merre jár, hol lehet, most a kedvesem. Veszélyes út, amin jár, veszélyes út, amin járok. Egyszer Ő is ide talál, egyszer én is...De éreztem már, hogy a nyúl nincsen messze...meg hát.. Óh, ez csodálatos! Láttam azt is, hogy más sincsen messze. Életem szerintem eddigi legkegyetlenebb mosolyát sikerült produkálnom, ahogy a lábam felfelé lendült, áthasított levegőn és távolságon, hogy aztán valami puhába ütközzön. Konkrétan a sápadt hegyes fülű ágyékába. A támadásom látványos sikert aratott, a mocskos kis szemét meg is rogyott a fájdalomtól és próbálta össze szedni magát. Erre meg én nem adtam neki időt. A karomon és bokámon lévő perecek kellemesen langyosan izzottak fel, ahogy elkezdték kifejteni áldásos hatásokat, és a földről felpattanva - a fájdalomról ideiglenesen ügyet sem vetve- intézek egy moonlight slash-t a támadóm kezei ellen, miközben a nyuszika meg csak áll, bamba pofájával a semmibe meredve, és várja, hogy valamiféle utasítást kapjon.
  Az egy dolog, hogy a nyúl bambán és értetlenül álldogált egy helyben. Na de még Én milyen bambán figyeltem, ahogy az utolsó pillanatban a kezem szinte magától cselekedve kicsit feljebb tornázta magát...és a kezek helyett konkrétan a fickó nyakát találtam el. A felfokozott erő miatt a pengék szépen át is nyesték magukat a bőrön, húson, csontokon és minden egyeben, melynek eredményeként a fickó feje lepottyant a nyakáról és a torzó lassan eldőlt a földön. Megbűvölve figyeltem a levágott golyót, ahogy az gurul csak gurul és végül Vérnyuszi előtt áll meg. A kis drágaságom lábával piszkálgatta a kobakot, én csak álltam és néztem...aztán úgy döntött, hogy kielégíti természetéből fakadó kíváncsiságát, és megnézi, hogy mennyi nyomást bír el az említett testrész. Mielőtt megakadályozhattam volna, teljes súlyával a fejre nehezedett, amely hangos loccsanással robbant darabjaira, beterítve ezzel az egész környéket undorító maradványokkal. Egy ideig eltartott, míg mindent kiköpködtem tágra nyitott számból, aztán kezeimet csípőre vágva próbáltam mérgesen a nyuszika szemébe bámulni, azonban akárhogy is tekertem a nyakamat, közvetlen előtte állva csak a golyóit láttam, amiről gyorsan el is fordítottam a tekintetem.

- Roooosz nyuszi. Most...muszáj volt ezt?! Na, húzd vissza a tojásaidat a tojásodba!
  Förmedtem a hatalmas lényre, mire az szipogva zsugorodott össze és olyan szemekkel bámult rám, amitől már majdnem hogy elérzékenyültem. De csak majdnem! Ez hiányzott még. Most megsértettem a dög lelki világát és a tojásában fog duzzogni. Én miért az ilyen értelmileg károsult egyedeket fogom ki mindig?! Miután leküzdöttem az undoromat, a fej nélküli tünde testéhez léptem és kapásból elcsórtam a kardját, amire már úgy se lesz szüksége, az én gyűjteményemben viszont szépen fog mutatni.  Átkutattam még az áldozatom ruháit, de semmit sem találtam, így hát csak levettem a köpenyegemet és abba csavartam a kardot, hogy ne legyek annyira feltűnő jelenség, fegyvereimet helyükre akasztottam. Visszabaktattam némileg csalódottan a táskámhoz, amit még az egész hajsza elején dobtam el, és komoran meg morcosan indultam vissza a fogadó felé, alaposan remélve, hogy nem fog már senki sem megakadályozni engem ebben. Az imáim végre meghallgattatásra találtak, így aztán miután megbizonyosodtam róla, hogy senki se követ, az ablakon keresztül másztam vissza a szobámba. Dracon békésen szunyókált az ágyon, nem ébredt fel a közeledésemre. Óvatosan csuktam be magam után az ablakon, elreteszeltem belülről és függöny gyanánt valami dzsuvás pokrócot akasztottam elé. Vértől és agyvelőtől átitatott ruháimat a földre dobva mostam ki a sebemet. Mindezek után egy rongydarabot nyomtam a sebre és pár szövetcsíkkal rögzítettem helyére. Aztán a kis dögöt nem felébresztve dőltem az ágyra, mentálisan és fizikálisan is kifáradva nem sok kellett ahhoz, hogy elaludjak. Hogy mit is álmodtam, arra már nem emlékezem, amikor másnap még mindig kissé kómásan nyitottam ki a szemeimet...
avatar
Crispin Shadowbane
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos

Hozzászólások száma : 391
Join date : 2016. Jun. 18.
Age : 26
Tartózkodási hely : ahol épp szükség van rá

Karakter információ
Kaszt: Bérgyilkos(8), Druida Elementalista(3)
Szint: 8
Tapasztalat:
9301/9500  (9301/9500)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Küldetés: Nebel der Stadt

Témanyitás by Gustav Engelberg on Csüt. Dec. 14, 2017 12:21 am

Elérkezett az esti mise ideje. Hogy pontosan milyen okból, azt nem tudta a Pap, de elég sok érdeklődő ért már a templomba idejekorán, lehet megneszelték, hogy új Pap fogja tartani a szertartást. Ahogy az lenni szokott, szép lassan elfoglalja a helyét mindenki, páran gyertyát is gyújtanak. A többi pap és apáca pedig elfoglalja a helyét az oltár körül, egyedül Gustavra várva. Ő maga kihúzza magát, mosolyog az egybegyűltekre, és a körülötte összegyűlt társaságra is. Kicsit még igazítja az oltár körüli dolgokat és kinyitotta a bibliát annál a fejezetnél, amiről úgy gondolta, a mai misére, pont alkalmas lesz.
- Dicsértessék drága gyermekeim, a nevem Gustav Engelberg, a város és a templom új Papja. Mi is lenne szebb bemutatkozás, ha ma én tartanám az esti misét, kérem, nyíljanak meg előttem és az Úr előtt. – kezdte beszédét újdonsült nyája felett.
Ahogy fellép a pódiumra, látja maga alatt elterülni az embertömeget. Kicsit ideges, mert ilyenkor már ittas szokott lenni, de most észnél kell lennie, hogy lebuktathassa az itt lévő összeesküvést.
A padok között lévők közül legtöbben egy ismerősükkel beszélgettek, vagy a családtagjaikkal együtt próbáltak pár üres széket keresni. Szavaira a nép viszont elcsendesedett, végre a mise kezdetét vette. A férfi jobb oldalán Helga, valamint a másik, még be nem mutatkozott pap állt, rögtön utánuk egy fiatalabb, novíciusnak kinéző kölyökkel. Bal oldalán Albertus plébános, mellette egy pappal és egy papnővel, akivel még nem találkozott korábban.
Ahogy a fiatal Pap a pódiumra szegezte tekintetét meglátta az odakészített beszédet. Az Ószövetségi felol-vasás volt soron. Ezúttal a Prédikátor könyvének leghíresebb szegmensét választották számára. Nem vala-mi reménykeltő szöveg, de igencsak hatásos, azt el kell ismerni.
- Kezdjük el a misét drága testvéreim, kérlek, álljatok fel, hogy jobban összehangolódjunk, énekeljünk, vegyétek hát elő a zsoltárokat. - mondta, majd Helga felé fordult, megkérve, kövesse őt az Uram Irgalmazz nevezetű zsoltárra, remélve, szép hangja mindenkinek fényt visz a szívébe. Latinul kezdett neki a férfi.
A papok a férfi körül ledöbbenve álltak egy helyben. Helga lepődött meg közülük a legjobban, de mivel sok választása nem maradt, ezért inkább sodródott az árral és odaállt Gustav mellé, hogy énekelni tudjon. Az összegyűlt emberek nagy része vadul nekilátott a zsoltárkönyvben kutakodni, gyorsan kikeresik a meg-nevezett éneket és kis késéssel ugyan, de becsatlakoztak. A dal végeztével Helga nővér kissé szégyellősen húzódott vissza a helyére, a tömeg pedig csendben figyelt. Pár ember arcán látszott, hogy örülnek ennek a szokatlan, vérfrissítő misének, ez pedig jól esett Gustav Tiszteletesnek, már, ha, nem csak arról volt szó, hogy jót nevettek az „új pap” próbálkozásain.
- Köszönöm, úgy látom ezen város falai között a hívek valóban elkötelezettek, felüdülés volt együtt énekelni veletek Gyermekeim, alig tudtam lépést tartani. - mondta mosolyogva Gustav, majd egy másik zsoltárhoz lapozott.
- Mielőtt azonban leülnénk és elkezdenénk a misét, gyónjuk meg bűneinket, az Úrhoz szóljunk, hogy adjon nekünk Áldást. - mondta, majd neki kezdett a gyónom bűneimet zsoltárnak, melyet reméli a hívők követnek, s amint véget ért a szónoklat, Gustav keresztet vetett a mellkasára és hozzátette, Ámen.
- Azért, hogy biztosan mindenki szeméből kimenjen az álmosság és a nehéz nap fáradalma, egy utolsó zsoltárral dicsőítsük az Urat. Nővérem kérlek, vezesd híveinket. - Bólintott Helga felé, majd ahogy elkezdték, oda oldalazott Albertus Atyához. Helga finoman az ajkába harapott majd mikor látta, hogy páran a sorok közül már fel is álltak, inkább csak biccentett egyet a fejével és nekilátott gyóntatni a népeket.
- Sajnálom Plébános Úr, de azt hiszem, ez fontos lenne. Volt itt egy Gyermek és személyesen Önt kereste. Zaklatott volt és nem óhajtott velem szót ejteni, feloldozást kért valami nagy bűn alól, de nem akarta, hogy felkeressem Önt. Azt mondta, elmegy a városőrséghez inkább, és elrohant. Nem értem utol, remélem, minden rendben van szegénnyel. - suttogta a szavakat Albertus Plébános fülébe, aki ezalatt feszülten figyelt. Nem tűnt idegesnek, hűvösen fogadta a tényeket, ami Gustavot felettébb nyugtalanított.
- Előfordul az ilyesmi. Ez a város gyakran elég nyughatatlan. Ha nagyon zavar, beszélhetünk róla a mise után. – válaszolt rideg közönnyel, majd a fiatal Pap bólintva visszaoldalazott a helyére.
- Gyermekeim kérlek, üljetek le. - jelezte kezeivel is az előbbi kérést, majd ellapozta az odakészített oldalt és megkereste azt a témát, amit kigondolt a mi események után.
- Nos, Gyermekeim, egy napja vagyok a városban és pozitív élményekkel gazdagodtam. A nap úgy süt le ránk, mintha energiákkal töltene fel, az emberek mindenhol kedvesek és gondtalanok voltak, úgy hiszem az Úr figyelemmel követi városkánk jólétét, ami híveinek és a templomnak is a dicsérete. - magyarázta kezeivel a hívekre mutatva.
- Ez annak az eredménye, hogy az emberek hisznek, éltetik az Urat és az egyházat. A hit az, mi minden reggel erőt ad az egyszeri embernek, hogy neki kezdjen a földeken a munkának, mely Isten akaratából jó terményt hoz a szántás idejére. Mert az egyszeri ember is hisz. Hiszi, hogy az Egyház által bűnbocsánatot és áldást kaphatnak az Úrtól, ha úgy cselekednek, ahogy azt az Úr elvárja. A mai történetünk erről szól. Ábrahám és Izsák története a Hitről. - mondta, majd várt a reakciókra.
Az emberek többnyire csak csendben figyeltek. Ahogy Gustav végig nézett a tömegen, megpillantotta azt a nőt is, akit még korábban gyóntatott a fülkékben. A korábban megtapasztalt zaklatottság egyáltalán nem látszott rajta, nyugodt, kiegyensúlyozott, elegáns nemesasszonynak tűnt....
~ Valami itt nagyon nincs rendben… ~ gondolta magában a Pap, majd folytatta beszédét.
- Ismerik biztosan a történetet, Ábrahámról és kedveséről Sáráról. Nem volt gyermekük, és már idősek vol-tak ahhoz, hogy esélyük legyen gyermekáldásra. Azonban nem adták fel, a Hit erős volt bennük, hitték, hogy az Úr a segítségükre siet és megáldja őket majd. Ismerős a történet, igaz? Mennyien hisszük, re-ménykedünk abban, hogy az Úr közbelép, segíti ügyeinket, olyan dolgokat is megvalósít nekünk, melyek-re úgy érezzük, nem lennénk képesek magunktól. Az Úr pedig nem kér cserébe semmit? Sajnos ez így nem igaz. - mosolygott az emberek felé, majd szünetet tartott figyelve a reakciókat, rápillantva Annára.
- Bizony az Úr azt várja, Gyermekeim, hogy csodáiért cserébe higgyetek, higgyetek ő benne, dicsőítsétek nevét és éljetek teljes, boldog, bűn mentes életet. Ne paráználkodjatok, osszátok meg javaitokat, ne legyetek fösvények, mohók, a harag semmilyen jele ne mutatkozzon rajtatok, de erre a történet is kitér. - magyarázta, majd ismét szünetet tartott.
- Ábrahám történetében azonban megtörtént a csoda, gyermekük született, hol ott ő már 100 éves volt, felesége Sára pedig 90. Egészséges fiúgyermeket hoztak a világra, mert képesek voltak Hinni. – bólintott, majd most habozást nélkül követte a történet menetét.
- Izsáknak nevezték el, s ahogy nagyobb lett, Isten ismét felkereste Ábrahámot. "– Vedd a te fiadat, az egyetlen fiadat, Izsákot – folytatta Isten –, és menj fel egy hegyre, amelyet mutatok neked. Öld meg ott a fiadat, és mutasd be áldozatul." mondá az Úr, mire Ábrahám teljesen elkeseredett. Az Úr csodát tett, gyermekáldást hozott házára, és hát nagyon megszerette a fiát, nem tudta mit tevő legyen. Azonban a hite erős volt, ha Isten így kívánja, megmutatja neki az idős férfi, mennyire elkötelezett az ő Ura iránt.
- Felvitte hát a hegyre, megkötözte a fiút és a kést mellkasa felé irányította. Ám ekkor az Úr ismét szót emelt Ábrahám felé.
– Ne bántsd a fiút, és ne tégy ellene semmit – mondta Isten. – Most már tudom, hogy hiszel bennem, mert nem tagadtad meg tőlem a fiadat, az egyetlenedet.
Milyen nagy volt Ábrahám Istenbe vetett hite! Hitte, hogy az Úrnak semmi sem lehetetlen, és hogy akár fel is tudja támasztani Izsákot. De Isten valójában nem akarta, hogy Ábrahám megölje Izsákot. Ezért gondoskodott egy kosról, amely fennakadt egy közeli bokron, és arra utasította Ábrahámot, hogy a fia helyett ezt a kost áldozza fel.
- Ez a hit gyermekeim. Ha hiszünk az Úr akaratában nem érhet minket baj, de sosem kérné, hogy öld meg azt ki az ő segítségével látta meg a napvilágot. Minden születés egy csoda, Ádámból és Évából lettünk, mind testvérek vagyunk. A harag véleményem szerint a legfőbb bűn, mert arra késztet, hogy kezet emeljünk felebarátinkra, testvéreinkre és ezt az Úr nem akarná. Kérlek, énekeljünk a szeretet és a megértés fényében.
– mondta befejezve a mesét, majd elővette a füstölőt és elindult a tömeg irányába folytatva a prédikációt.
- Gyermekeim, áldást adok nektek, feloldozást bűneitek alól. A tömjén annak idején a gyógyításra volt használatos, Jézus születésekor ezért hozták a Három királyok, melyet füstölőkben égettek el és annak illa-ta hozta meg a kívánt gyógyulást. Az Úr megáldja és meggyógyítja azokat, kik bűntelen életet élnek, azonban a bűnösök köhögni kezdenek erős szagától. Énekeljünk közben, hogy az Úr meghallgassa imán-kat és megáldjon minket.- Miközben ment a tömegben, Anna felé kicsit közelebb tartotta, épp annyira, hogy ne legyen feltűnő. Anna a többi emberhez képest szokatlanul derűsnek és felüdültnek tűnt. Majdnem olyan, mintha megbabonázták volna. Ettől eltekintve nem igazán vett észre semmit Hősünk, és ez az apró mozzanat sem tartott tovább annál, hogy a tömjént elhúzta mellette. Ezalatt már elő is készítettek mindent az áldozáshoz, a következő énekhez, valamit a Szentháromság áldásához…
Gustav végzett a füstöléssel és bár nem jött össze terve, valami még hiányzik a kirakósból.
- Gyermekeim énekeljük el a Miatyánkat latinul majd a szentháromságot, a Mise befejeztével álljatok sorba az áldásért. - magyarázta, majd együtt énekelt feleivel és felkészült az áldásra.
Ezzel pedig a mise, bár némiképp eltérve a tervektől, de sikeresen lezárult. Az emberek szép lassan ki-özönlöttek a teremből, a papok pedig nagyot sóhajtva örvendeztek magukban.
Mikor Anna odaér az áldásért, Gustav megszólítja:
- Jobban vagy gyermekem? - kérdezte kedvesen mosolyogva rá, itt viszont a Pap elkövetett egy nagy hi-bát, ugyanis nem azzal a hangszínnel tette fel a kérdést, amivel a fülkében szólította meg a nőt.
Anna nem ismerte fel a Pap hangját, így nem is jött rá, hogy ő volt a gyóntatófülkében. Ám a kérdése lé-nyegét megértette, elégedetten bólintott egyet, majd nem tartva fel a sort hátrament.
A mise végeztével mindenki felállt a helyéről és kisétált. Páran még beszélgettek, leginkább arról, hogy mi-lyen energikus, dinamikus volt ez a mise. Másoknak is elnyerte a tetszését, leginkább, mert látták, hogy Albertus legszívesebben tövig rágná a körmeit aggodalmában. Két ember még Gustavot is megdicsérte.
- Az új pap kétségkívül ért a dolgához.
- Na igen. Remélem nem jár úgy, mint Rupert tisztelete... - harapja el a mondata végét, mielőtt kicsit siető-sebbre venné a tempót.
Gustav elraktározva az elkapott beszélgetésből szűrődő információkat, letörli izzadságát, megköszöni kollegáinak a segítséget és elkezd pakolni.
A pakolásban besegített a többi pap is, Gustav éppen a könyveket vitte vissza a helyére, amikor csatlakozott hozzá Albertus plébános is. Nem mondani, hogy meglepte a dolog, várta, hogy mikor szólítja meg a tapasztaltabb kolléga, de mégis összerezzent hangjától.
- Az nő lett volna a te eltévedt bárányod? - kérdezte könnyed hangon, mintha próbált volna nem érzékeny részre tapintani.
- Ön nagyon figyelmes Plébános Úr. Igen, megkérdeztem tőle, minden rendben van-e. Láthatta, majd ki-csattant, nyilván felesleges dologból csinált elefántot. - mosolygott kedvesen Gustav.
- Mit szólt egyébként a miséhez? - váltott témát, mire a plébános elkezdett kacagni.
- Igazán megnyerő volt. Jót tesz néha egy kis változatosság. - utólag persze elégedett volt, de jól láthattad, hogy eléggé aggódott a mise alatt.
- Örülök, hogy nem történt semmi gond. Kicsit megijedtem. Tudod, Rupert is hasonlókat mondott ne-kem...még mielőtt eltűnt volna. - tette hozzá óvatosan, a szokásos közvetlen hangján.
- Lehet, nem bírta szegény lelke a hasonló eseteket. Egy Papnak mindenre fel kell készülnie, nemde? Nem is csoda, hogy Önt keresik az ennyire felzaklatott emberek. – válaszolta, mire Albertus csak sóhajtott egyet.
- Ez már csak ilyen. Rupert világ életében egy tettre kész férfi volt. Furcsálltam is, hogy köszönés nélkül ment el.
- Önt nem keresték a hívek hasonló ügyekkel? – kérdezte a fiatal.
- Rengeteg ilyen ember van. De persze nem sok minden fajul odáig, hogy fenyegetőzzenek... - mondta a Plébános, mire furcsa érzés járta át Gustav testét. Ahogy hátrapillantott, Helgát látta meg, amint épp a gyertyákat rendezgeti a fal mellett. Alig mozgott, meredten bámult előre, fülével a beszélgetők felé fordulva. Nem lehet biztos benne, de kissé olyan, mintha hallgatózna…ő is benne lenne?
- Miféle fenyegetőzésekre gondol Plébános Úr? - kérdezte halkabbra véve a figurát.
- Kérem Plébános Úr, megmutatná a szobámat, tudja még nincs hol laknom és nem igen foglaltam szállást magamnak az itteni teendők miatt. – mondta.
- Csupán pillanatnyi pánikolások. – próbálta megnyugtatni a Plébános, de ebben a pillanatban a férfi mint volt, csak nem higgadt.
- Rupert tiszteletes korábbi szobája lesz a szállásod. Helga nővér majd megmutatja, merre van. - intett a mögötte álló lánynak.
A Nővér ezt hallva befejezte, amit éppen csinált, majd odasétált hozzájuk.
- Kérlek, kísérd el Gustav Tiszteletest a lakóházhoz. Ó, és vacsorázni együtt szoktunk. Este várlak a konyhában. - a plébános ekkor magatokra hagy, Helga nővér pedig elindul.
- Köszönöm Plébános Úr. Akkor a vacsoránál találkozunk. - bólintott a férfi, majd figyelte egy darabig, ahogy eltűnt az egyik ajtó mögött, aztán Helga után sietett.
- Mit gondol, hogy sikerült a mise? – kérdezte, miután utol érte.
A katedrális mellett épült egy két emeletes, kőfalú ház, nem messze az egyik legforgalmasabb úttól. Köny-nyen el lehetett oda jutni a templom hátsó ajtóján át elhagyva az épületet. Miközben várta válaszát, figyelte és próbálta memorizálni a terepet.
- Remek volt. Élvezetes is. Mit akart tőled a plébános? - kérdezte vidám, harsány hangon.
Gustavnak kezd gyanússá válni a lány viselkedése, a gyóntató fülkés incidens, a hallgatózás és ez az ál-landó kíváncsiskodás...
- A miséről beszélgettünk csupán. - válaszolt kedves mosollyal a férfi.
- Mond csak, te mióta vagy itt és miért döntöttél eme hivatás mellett? - kérdezte.
- Na persze, ne vedd tolakodásnak, ha nem akarsz válaszolni, megértem, csak úgyis együtt fogunk dolgozni, gondoltam megkérdem. - mondta, ahogy sétáltak a szobák felé, de furcsa volt, Helga csak meredten bámult előre, mintha fejben máshol lenne.
- Mise, igaz...véletlenül kerültem ide, úgy két éve. Azelőtt kézműves voltam. – válaszolt hűvösen, közben beléptek az épületbe, Helga pedig elvezette Rupert egykori szobájába. Takaros kis hely volt, szekrénnyel, asztallal, viszonylag széles ággyal, még egy éjjeliszekrényt is foglalt helyet a kis zúgban, valamint pár díszt, ami a falat ékesítette. Egy festményt, ami egy virágos rétet ábrázolt, egy pár madarakkal hímzett tá-nyért, valamit egy olyan fali dísznek kirakható él nélküli csatabárdot.
- Akkor én most magadra hagylak. Igyekezz, el ne késs! – mondta, majd magára hagyta Gustavot zavart gondolataival.
Gustav kinézett az ablakon és figyelte Helgát, ahogy távolodik. Mostmár nem biztos benne, hogy a Plébá-nos az egyedüli gyanúsított a történetben. Amint meggyőződött róla, hogy egyedül van, letette cuccait a padlóra, majd eszetlen kutatásba kezdett. Ha Rupert bajban volt, biztos hagyott hátra valami nyomot, egy segélykérést, egy imát, levelet a családjának...a fali kép mögé benézett, kivette a festményt, hátha a lap és a tartó közé tehette, az ágynemű tartóba, kisebb reteszt keresett az asztalokon, széken, ágyfán, falakon, a bárd mögött, szinte felforgatta a szobát. Nézelődött hevesen, de semmit sem talált. Olyan, mintha most avatták volna fel a helyet, semmi sem árulkodik arról, hogy valaha lakott is itt valaki. Aztán egyszer csak, amikor végigsimította kezét az alabárd élén, hirtelen éles fájdalom hatolt az ujjbegyébe. Odanézett, mire látta, ahogy a vér szép lassan elkezdett ujja hegyéről folyni. Az alabárd dísz létére igencsak jól meg volt élezve. Le is vette gyorsan a falról, így rögtön rájött arra is, hogy majdnem tökéletes egyensúlya van, fegyverként egy igazi mestermunka, a nyele is egészen új készítésű, a penge sem repedezett még meg se-hol, rozsdának nyoma sincs rajta. Kis túlzással azt lehet mondani, frissen végzett zsoldos fegyvere is lehet-ne. Ahogy a bárdot csodálta észrevette az azt készítő mester monogramját is. A kézjel egy apró kis billogra emlékeztető szimbólum volt, egy főnixmadár stilizált ábrája S.T monogrammal, elég elegánsnak tűnt, nyilván jómódú kovács készítette. Az ablakon kinézve nem talált semmit, a padlón nézelődve viszont a szoba közepén egy billegő lécre lett figyelmes. Ám, miután felfeszítette, csak egy üres üreget talált benne, semmi különleges, talán nem is vette még észre senki.
Mielőtt kiment a szobából kicsit összekaristolta a sétabotja gombját, összekoszolta, hogy nagy kár azért ne legyen benne. Az ablakot kitámasztotta egy székkel, miután behúzta a függönyt, és jól bezárta az ajtót, az értékesebb dolgait meg magához vette, ha menekülni kellene ne fájjon semmiért a szíve.

- Köszönöm mindenkinek a fogadtatást, biztos vagyok benne, hogy nehéz lesz betömnöm az űrt, mit kedves Rupert testvérünk hagyott, de azon leszek, hogy minden elvárásnak megfeleljek. – mondta, miután a templom többi lakójával leültek vacsorázni amolyan köszöntés gyanánt, majd készségesen válaszolt a kérdésekre, bár mikor Rupertől beszélt ránézett Helgára és a Plébánosra persze csak lopva, hogy ne legyen gyanús.
- Szóval Északról jöttél? - kérdezte tőle az egyik fiatalabb férfi, feltehetőleg a plébános novíciusa. Erhart von Klausenbergnek hívták. Lelkes és kötelességtudó fiúnak tűnt a megismerkedésük alatt.
- Merrefelé volt a szülővárosod?
- A főváros mellől érkeztem egy kisebb faluból, ott nevelkedtem, majd a Fővárosban segédkeztem az Egyház szolgálatában. Aztán hallottuk a felkérést a többit pedig ismerhetik. - válaszolt mosolyogva Erhartnak.
- Áh igen, Carolusburg. - morogja kedvesen egy ősz szakállú férfi, ki régóta szolgált már a városban, állí-tólag annak idején a pápa inkvizítora volt, míg el nem bocsátották a korára hivatkozva. A neve Sebastian Sanders volt. - Mindig is imádtam az ottani borokat. – tette még hozzá.
- Óh, igen finomak az ottani borok, de én az itteni borokról hallottam ódákat. - válaszolt az ifjú, majd foly-tatta.
- De remélem lesz lehetőségem végigkóstolni a kínálatot, ha megelégednek a munkámmal és véglegesen maradhatok. - fejezte be mondanivalóját.
- Apropó, holnap szeretnék szétnézni a városban, megismerni a kultúrákat és a környéket. Nem vagyok errefelé járatos, milyen helyeket kerüljek? Hova menjek leginkább, ha szépet akarok látni, nevezetességeket? – kérdezte kíváncsiskodva az asztaltársaságtól.
- Ha már borok, nem úgy szokás, hogy minden testvérünket megajándékozzunk egy üveg saját termésűből? - kérdezte a novícius.
- Már intézkedtünk Helga nővérrel. - felelte a másik apáca, egy bizony Sharlotte Braun, aki Helga mellett foglalt helyet.
- Van egy körút itt, a felsővárosban. - válaszol egy harmadik illető. A neve Roger von Hellenblatt volt. Vele már korábban találkozott Gustav, neki vette át a helyét annak idején a gyóntatófülkében.
- Ha azon végigmész, szinte biztos belefutsz valami nevezetességbe. – tette még hozzá lelkesen.
- Óh, köszönöm igazán nem szükséges. - válaszolt az ajándékról szóló beszélgetésre, majd újabb kérdést vetett fel.
- Mondják, tudnak ajánlani egy jó kovácsot? A sétabotom gombja kicsit elmacskásodott, szeretném meg-mutatni valami jó nevű kovácsnak, aki érti a munkáját. - kérdezte a férfi, figyelve a reakciókat.
Az utolsó ember az asztalnál, egy apró termetű paptanonc furcsálló szemekkel nézett végig Hősünkön. Egy ideig az övét bámulta, majd a szeme a botjára tévedt.
- Trora Strauss, egy öreg mester, alig fél utcányira innen. Nagyon szép bot... - a hangja ekkor hirtelen ellaposodik, monoton és tónustalan lesz - ...el ne veszítsd. – tette hozzá elég gyanús hangnemet felvéve.
A vacsora végeztével mindenki elindul a szobái felé, Gustav pedig visszament a templom szívébe, van még egy ötlete, közben figyeli, követik-e. Azért megy, mert szeretné tudni, hogy szaglászik-e valaki utána, ha úgy érzi, tiszta a levegő, benéz abba a gyóntatófülkébe, ahol Anna gyónta meg bűneit. Reméli hátrahagyott valamit, nagy sietségében…Azonban csalódottan kellett visszamennie a szobájába…nem talált sem-mi használhatót.
Ahogy belépett lakhelyére, ott találta a bort, előre kitöltve egy nagy kupába, latin nyelvű áldással ellátott címkével, nem meglepő, mivel korábban megtudta, a templomnak szőlészete is van, hogy némi extra be-vételhez jusson.
Gustav megnézi úgy áll-e a táskája ahogy ott hagyta, a széket bántották-e, felhajtja az ágyát, belenéz a paplan és a párna alá is, nem e tettek oda valamit, de azon kívül, hogy a bort betették a szobába, semmihez nem nyúltak. Gustavnak egyáltalán nem tetszik az, hogy bárki bemehet a szobájába, mert nem csak neki van hozzá kulcsa, ezért bezárja az ajtót, benne hagyja a kulcsot az ajtóban, hogy ne tudják feltörni, az ab-lakhoz támasztja a széket, olyan állapotban, hogyha bárki bejönne rajta, felboruljon, ha nem figyel. A pohár bort megszagolja, kezeivel maga felé legyezi, hogy valami ánizst vagy furcsa illatot érez-e. Nem érez semmit, nincs szaga, sőt, kifejezetten finomnak tűnik. Enyhén édeskés, de nem annyira, hogy elvegye a karakterességét, friss érlelésű, szinte pezsegnek benne az íz anyagok de, nem kockáztat, a pohár bort arra a székre teszi, amivel kitámasztotta az ablakot, ha valaki tényleg átesik rajta, akkor nagy zajt csapjon vele, ha véletlen nem kel fel rá, akkor úgyis látni fogja a borfoltot a padlón másnap... Mielőtt lefeküdne, egy kisebb trükköt is eljátszik, hirtelen kiront a házból, kinéz és szól:
- Ki van ott? – kiáltott, majd mivel nem látott, hallott senkit elfutni, visszazárt mindent, ahogy volt, elmormolt egy imát az Úrnak, segítsen megtalálni neki a rejtély kulcsát, és hogy egészségesen ébredjen reggel. Hálát ad a napért, és minden egyébért, majd saját palackozott borába jó nagyot húz, mivel egész nap nem ivott, és álomra hajtja fejét…remélve, meglesz neki még reggel…

avatar
Gustav Engelberg
Felszentelt Pap
Felszentelt Pap

Hozzászólások száma : 96
Join date : 2017. Sep. 28.
Tartózkodási hely : Carolusburg, Észak

Karakter információ
Kaszt: Egyházi Pap
Szint: 3
Tapasztalat:
2070/2500  (2070/2500)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Küldetés: Nebel der Stadt

Témanyitás by Lothar von Nebelturm on Csüt. Dec. 21, 2017 10:40 pm

Crispin Shadowbane: Másnap reggel korán ébredsz, hogy átadhasd azt az átkozott gyűrűt. Éjjel nem bolygatta senki sem az álmaidat, így semmi más dolgod, mint lesétálni és megvárni a héját, akivel találkoztál.


Johnny Wood: Armaros hosszas gondolkodás után azonnal vázolja is a légből kapott termét: nincs más dolgotok, mint előkeríteni azt, aki végzett a célponttal, megölni és úgy beállítani az eredményt, mintha a kultisták maguk csinálták volna. Így elmondva egész egyszerűnek hangzik.


Gustav Engelberg: Másnap reggel legnagyobb meglepetésedre egy darabban találod magad. A várakozásaiddal ellentétben nem történt semmi különös az éjszaka...azzal a kivétellel hogy a bor megsavanyodott. Vállat vonva láthatsz neki az új munkanapnak.


Theo Wagner: Nem kell sokat várnod, máris előtted áll a város egyik temploma. Forgalmas helyre épült, rengeteg embert látsz ki-be menni az ajtaján. Mellette annak rendje módja szerint kocsmát építettek, ironikus módon a "Gyónó Succubus" névre keresztelve. Rajtad áll, merre mész tovább.

//A változatosság kedvéért mindenkit skypeon várok//
avatar
Lothar von Nebelturm
Mesélő
Mesélő

Hozzászólások száma : 115
Join date : 2017. Feb. 01.

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Küldetés: Nebel der Stadt

Témanyitás by Johnny Wood on Hétf. Jan. 01, 2018 3:33 pm

- Tehát, ha jól értem, az a terved, hogy megkeressük azt aki megölte, végzünk vele és ezt az egészet úgy állítjuk be, mintha én öltem volna meg eredetileg? Zseniális! - tapsoltam meg szolidan Armaros tervét.
~ Viszont van vele egy apró bökkenő... - zavarta meg Armaros az örömömet. - Nem tudjuk, ki ölte meg.
Egyet legyintettem, majd lenézően intéztem válaszom a mélységinek.
- Elfelejtetted, hogy kereskedő voltam? Van itt egy-két ismerősöm! - amint befejeztem a mondatot az emberek értetlenkedve bámultak rám.
Megfeledkeztem róla, hogy a felső-városban vagyok, ahol mindenki előkelő, tökéletes és lenézi az olyan alakokat, mint én. Azonban nem kellett túl sokat aggódnom a kereskedők felé vezető út miatt, mivel ide is sikerült szinte észrevétlenül besurranom. Na jó, lehet, hogy hatalmas feltűnést keltettem azzal, hogy a város őrségének fele utánam loholt, meg, hogy lemészáróltam körülbelül mindenkit ebben a házban, de a lényeg, hogy ide is ide jutottam, szóval holmi kereskedőkhöz bejutni gyerekjáték. Kisvártatva rá is jöttem a tovább jutásom kulcsára. A nemes pincéjében egy laza kő mögött volt egy kapcsoló, amit meghúzva bejutottam egy egész újnak tűnő járatba. Odabent azonban teljesen sötét volt, tehát a fejem párszór koppant a mennyezetben, de pár perc után a végére értem, ahol egy létra és egy csapóajtó várt. Amikor felmásztam a létrán egy raktár épületben találtam magam, két doboz mögött. A dobozokon ugyanaz az érdekes címer volt látható mint a lord házában. Nem volt túl sok időm csodálni az amúgy gyönyörű faanyagból készűlt dobozokat, mivel két férfi hangjára lettem figyelmes. Hirtelen zavarba jöttem, vagy nem is tudom mi lelt rám, a lényeg, hogy megfontolatlanul cselekedtem. Megvártam amíg az egyikük odajött a dobozokhoz, majd egy szép mozdulattal berántottam a falhoz, ahova beverte a hátát. Ez feltünt a másik fickónak, aki azonnal felkapta az első tárgyat ami a keze ügyébe akadt, mire nekem a csodálatos ötletem az volt, hogy a másik fickónak a torkához nyomom a késem, hátha a túsz miatt nem támad. Szerintem nem is kell mondanom, hogy nem így történt. A férfi hozzám vágott egy dobozt, én pedig magam elé rántottam a túszomat. Ekkor indult be a csodálatos lánc-reakció. A boboz eltaláltam foglyomat, viszont mivel elöttem volt, én is kaptam a löketből, így együtt repültünk a falnak.
- Ez most mire volt jó, rohadék? - ordítottam rá a férfira, majd mélyen a szemébe néztem.
Látszott rajta, hogy halálra rémült, ezért kirohant az ajtón. Szép komótosan letöröltem a köpenyemet, és kiballagtam az ajtón. A kikötőben találtam magam. Ez már nem a felsőváros, szóval nem keltettem akkora feltűnést az emberek között. Innen egyenesen elindultam a kereskedőkhöz. Szerencsétlenségemre sikerült kifognom egy újoncot, aki nem ismert. Fiatal ember férfi volt.
- Segíthetek? - nézett végig rajtam gyankvó szemekkel.
- Igen. Lord Vogeljeager tud valamit?
Az illető szúrós szemekkel nézett vissza.
- Ki a fene maga?
- Tudja, régen sokat jártam erre... - néztem végig az arcán. - De aztán történt valami, ami karierem végét jelentette... Még egyszer kérdem: Tud valamit Lord Vogeljeager-ről?
- Takarodjon innen, amíg szépen mondom. - morogta kelletlenül.
- Uram, így kell kezelni a veteránokat? Johnny Wood vagyok. Régen itt volt irodám.
Az illető a kardjára tette a kezét. A hangja viszont már nem volt annyira durva.
- És az engem hol kéne érdekeljen?
Én is tőrömre tettem a kezem.
- Uram, én nem akartam ezt tenni, de úgy látom muszáj lesz.
Azzal a lendülettel a torkára ugrottam. De ennek az embernek nagyon jó reflexei volt, és úgy gyomron vágott a kardja markolatával, hogy egy pillanatig azt hittem, megfulladok.
- Gondold át még egyszer... - nézett rám mereven.
- Most őszintén... - álltam fel. - Mi bajod velem? Szépen bánsz egy ügyféllel, mondhatom...
- Ezt olyannak próbáld bemesélni, aki nem látja azt az undorító vérszomjat a szemedben. - hangzott az elmés válasz.
A férfi ekkor visszacsúsztatta a kardját a hüvelybe.
- Tudod mit. Ha elintézel nekem egy apró szívességet, örömmelmesélek neked a megbízómról.
- Mondjad, mi az a szívesség?
Átnyújt egy papírdarabot. A papíron egy címert lehetett látni. Jól ismerte,, mert az egyik itteni házon is ez szerepelt. Egy madarat ábrázolt, a csőrében egy olajággal.
- Menj fel az egyetlen hajóra, amin ez a címer áll, és hozz el nekem a kapitány szobájából egy iratot, amíg a város pecsétje szerepel. Ilyen egyszerű...tudod, hogy néz ki a város epcsétje, ugye?
- Persze, hogy tudom. - bólogattam.
Az illető tapsolt egyet, majd visszaült a helyére és úgy folytatja a levélírást, mintha be sem mentem volna. A hajóhoz nagyon könnyen eljutottam. Elötte két városőr ácsorgott. Hogy ne kletsek túl nagy feltűnést, ledobtam a csuklyámat, és egy "Jó szelet!" kíséretében elsuhantam köztük. A hajón körül se néztem, egyből a kapitányhoz siettem. A fülkéje viszonylag kicsi volt, de minden szükséges dolognak helyet adott. Folytattam egy kisebb beszélgetést az ősz hajú kapitánnyal, amely során kiderült, hogy az irat a hajó kikötési engedélye. Nem volt más választásom: Végeztem a kapitánnyal, és elloptam a levelet. A tetemet bedobtam az asztala mögé és imádkoztam, hogy ne találják meg. Villám gyorsan visszarohantam a kereskedő irodájába. Odaérve az ifjú kereskedő széles mosollyal az arcán üdvözölt.
- Nocsak, ez egész gyors volt.
- És véres is... - adtam oda neki a papírt.
- Kiváló. - tapsolt ismét egyet a levegőben, csak úgy ok nélkül. Olybá tűnik, ez valami rossz szokás lehetett nála. - Miért is jöttél ide?
- Mit tud Lord Vogeljeager gyilkosáról?
Az illető ismét leült, majd elegánsan kisöpört egy tincset az arca elől.
- Többet, mint akárki más. A néhai uraság elég közel állt hozzám...
- Akkor? Kivele!
- Mégegyszer, ki is vagy, hogy ennyire érdekel? - húzza az időt, csak hogy idegesítsen.
- Johnny Wood vagyok, és azzal bíztak meg, hogy kiderítsem, ki ölte meg. - füllentettem.
Az illető váratlanul elmosolyodott.
- Akkor azt hiszem jóban leszünk. Nekem is fontos lenne kideríteni.
- És... hogy is hívnak?
- Edward von Vogeljeager.
avatar
Johnny Wood
Kultista Megszállott
Kultista Megszállott

Hozzászólások száma : 219
Join date : 2016. Oct. 13.
Age : 13
Tartózkodási hely : Dél

Karakter információ
Kaszt: (Megszállott) Kultista
Szint: 4
Tapasztalat:
2740/3750  (2740/3750)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Küldetés: Nebel der Stadt

Témanyitás by Gustav Engelberg on Csüt. Jan. 04, 2018 6:12 pm

Szerencsére a nap együtt ébredt Gustavval, nem is aludt valami jól, folyamatosan felijedt, ugyanis egyre nagyobb a gyanúja annak, hogy itt valami bűzlik és attól tart, hogy már rájöttek arra, hogy a fiatal Pap sejt vala-mit. Reggeli imába kezdett, megköszönte az Úrnak, hogy ismét megélt egy reggelt, majd magára öltötte ruházatát és a fontosabb eszközeit magához vette, mint például bibliája, kulacsa és sétabotja. Biztos volt abban, hogy ismét be fog valaki jönni a szobájába, ha mást nem szétnézni, ezért a pohár tartalmát, mely eddig a széken pihent, egy óvatos pillanatban kiöntötte az udvarra, a boros palackra pedig rászorította a tetőt. Tűnjön csak úgy, mintha ivott volna, hiszen ha kihagyta volt ezt a lépést, az még gyanúsabbá tette volna őt. Mielőtt útnak indult volna a fogadóba, megmosdott és rendbe hozta magát, csapzottan nem igen akart kimozdulni a templomból, még akkor sem, ha nem hölgyeket kergetni jött erre a vidékre. Bár…ki tudja már miért jött ide…itt is hagyhatná az egészet és akkor az élete sem forogna kockán.
~ Nem…a becsületem és a hitem azt diktálja, hogy a végére járjak ennek. Senki sem használhatja az emberek Egyházba vetett hitüket arra, hogy saját önző céljait kielégítse. ~ rázta meg fejét elvetve a távozás gondolatát, majd a templom kapuja felé vette az irányt, remélve, hogy senki sem állítja meg őt városnéző szándékában.
Amikor belép a fogadóba, egy ismerős alakon kívül senki mást nem lát benn, Sebastian a legidősebb Testvér üldögélt magányosan egy kupa bor társaságában, de ki tudja, hányadik körön van túl. Ez nem is lehetne meg-felelőbb időpont arra, hogy némi információhoz jusson a Pap. Gustav megnézte magának az öreget, mennyire tűnt tisztának, arca gondterhelt volt-e, volt-e valami jele annak, hogy problémákkal küzd, de nem látott semmit, a férfi egyszerűen csak italozgatott. Odament a pulthoz és köszöntötte a fogadóst napszakhoz megfelelően. Kért két kupa minőségi bort és megkérte, hogy ugyanezzel töltse tele a kulacsát is. Az a biztos, ha olyan helyről szerzi be a napi alkohol mennyiségét, ahol biztos nem tesznek bele semmi huncutságot. Amint ez megtörtént, odament az öreghez és illően köszöntötte őt, úgy tűnik, arra sem figyelt fel, hogy betért valaki a fogadóba.
- Szabadnap Sebastian Tiszteletes? Szabad helyet foglalnom? - kérdezte tőle, letéve elé a kupa bort. Az öreg egy pillanatra meg is ijedt, majd, miután visszatalált a realitás talajára megrázta a fejét és mosolyogva válaszolt.
- Csak tessék. - mutatott a szék felé.
- Szép időnk van, nemde? – tette még hozzá, talán oldva a számára kellemetlen találkozót.
- Hogyne. - válaszolt Gustav a szép időre való felismerésre, majd a férfi elé tolta a második kupa bort.
- Remélem, nem sértem meg ezzel. - mosolygott a fiú, majd sajátját megemelte és partnerére tekintve lendítette meg koccintó szándékkal.
- Igyunk a város új Papjára és az őt befogadó kedves közösségre. A sokáig tartó közös munkára. - mondta, remélve, hogy partnere elfogadja a szándékot.
- Ahogy mondod! – nevetett a vén pap...köhögött is tőle egy illedelmeset, mert picit túlerőltette a hangszálait, majd fogadta a szándékot
- Aludhattál volna még. Ilyenkor senki se látogatja a templomot. Helga nővér és a plébános úr rendszerint mindenkivel tudnak foglalkozni délutánig. – mondta, miután belekortyolt a borba.
- Szét szeretnék nézni a városban, tegnap nem volt rá alkalmam. Ha már egy ideig itt leszek, csak ismerkedjem meg a várossal és a közösségünkkel is, nemde? - válaszolt az ifjú, bár ha tudná Sebastian, milyen rosszul aludt az éjjel annak tudatában, hogy bármikor elődje sorsára juthat...
- Meg hát, a jó bort nem vetem meg magam sem, szeretem a különleges italokat, délután pedig már észnél kell lennem a munka miatt. - mosolygott belekortyolva ő is a borba.
- Hm... - simít végig a szakállán - igen, nem rossz dolog pár kapcsolatot szerezni. – gondolkodott el egy pillanatra.
- Mióta vagy a közösség tagja? - kérdezte végül Gustav megtörve a csendet, figyelve közben a fogadó és az utca forgalmát.
- Én? Már lassan tíz éve. Itt voltam, mielőtt még a plébánost kinevezték volna. Láttam, ahogy megregulázta a helyet. Azelőtt nem volt ilyen fényes hely ez a templom. – válaszolt látszólagos őszinteséggel és némi flegmasággal.
- Nohát, mi volt az oka? Az előző Plébános nem volt pedáns, nem törődőm volt? - kérdezte, majd eszébe jutott valami, így tovább kíváncsiskodott.
- A bárónő mióta vezeti a helyet? Gondolom az ő keze is kellett ahhoz, hogy ilyen virágzó várost teremtsen? - kérdezte megjátszott izgatottsággal.
- Á, a bárói család már ősidők óta ura ennek a városnak. De a mi templomunk régen nem volt ilyen gazdag. Mielőtt a plébános idekerült volna, nagy adóssági voltak. Aztán amikor kinevezték, ő megregulázta a helyet - csapott egy nagyot az asztalra.
- Neki hála sikerült kordában tartani a költségeket, jó kapcsolatokat kiépíteni...meg az összes többi okosság. A többi már ment magától. – mesélte nagy hévvel, csupán lehet megörült annak, hogy Gustav ennyire érdeklődik a történet iránt, vagy csak ő is megjátssza a dolgot…Gustav ilyet se csinált még…megjátszottan italozott vala-kivel…
- A bárónő ily régóta lenne a város vezetője? - elmélkedett Gustav, majd elterelte kicsit a témát, nehogy gyanakvónak hasson a kérdezősködés.
- És tulajdonképpen mi a város fő bevételi forrása? Ha azt mondod, a Bor, hinni fogok neked, nagyon finomat a helyi italok. - nevetett a fiú, mire a vén pap ismét nevetésben tört ki.
- Nem tévedtél nagyot. Ez egy kereskedőváros. A bárónő ősei alapították még sok-sok évvel ezelőtt. Azóta is abból él meg. Különösen sokan látogatják a háború kitörése óta. Biztosságos hely, jól védve a hadakozó katonáktól. – magyarázta az öreg, az ifjú Pap már kezdte nyeregben érezni magát.
- Ez szép dolog, támogatni a szükség óráiban az elesetteket, na meg persze jót tesz ez a bevételeknek is. Nemes és jól fizető dolog ez egyszerre. - ismerte fel Gustav a dologban lévő hasznot, majd elismerően bólintott.
- Milyen érdekes...annak idején Rupert is ezt mondogatta. - morfondírozott el az öreg pap, mire Gustav rájött, érzékeny pontra tapintott, pedig nem akarta ennyire nyilvánvalóan előadni azt, hogy ez csupán haszonszerzés.
- Milyen érdekes, még az is lehet, hogy érkezésemmel megmarad a minőség. - nevetett a fiú, próbálva menteni a menthetőt, majd ismét belekortyolt az italba. Tudta, jó nyomon jár, csak azt nem tudja, mennyi idő kell ahhoz, hogy annyira sokat kérdezősködjék a városban, hogy Rupert sorsára jusson és idő előtt "elköltözzön".
- Szabadnapon van ma Sebastian testvér? - kérdezte megtörve a köztük kialakult csendet.
- Isten szolgáinak nincs szabadnapja. - sóhajtott nagyot
- De mivel egy lélek se szokott idejönni reggel, állok szolgálatodra. – tárta szét kezeit megjátszva mosollyal az arcán.
~ That’s the point…ezt a kört te nyerted… ~ csukta be megadóan a szemeit Gustav.
- Nem szabad így felfogni a dolgokat, mert hamar belefárad az ember abba, amit csinál. - válaszolt a fiú bátorítóan mosolyogva.
- Félreértés ne essék, nem akartam kioktatni. Ahogy Önt elnézem Sebastian, több évnyi tapasztalat van a háta mögött, mint nekem. Nekem még van mit tanulni, úgy érzem, itt lesz is rá alkalmam. – mentegetőzött az ifjú kezeivel egy láthatatlan védelmet alkotva az idősebb társa elé.
- Alkalom az lesz bőven. - nézett előre még mindig tökéletes nyugodtsággal.
- Csak aztán éljen is vele! – tette még hozzá…
~ Ezek a sokat sejtető, csípős megjegyzések… ~ gondolta magában színészi mosollyal az arcán.
- Ha tud tanáccsal szolgálni, azt szívesen fogadom. Nem akarom ilyenkor a munkával zargatni, de nézze el nekem, kicsit még feszült vagyok. - vakarta tarkóját Gustav játszott zavart színlelve.
- Feszült? Mi miatt feszült? - kérdezett rá, zavart tekintetében pedig látszott valóban nem érti a dolgot.
- Tudja, mindig is próbáltam megfelelni a körülöttem lévő emberek számára, lehet ez valami gyerekkorból eredeztethető dolog, de szeretnék méltó tagja lenni a közösségnek, emiatt feszengek kicsit. - magyarázta, majd hogy ne jusson szóhoz az agg férfi, folytatta, megjátszva az ijedt gyereket, hátha ezzel megtoldhatja életben töltött napjainak számát.
- Ilyenkor sokat kérdezősködök, sokat beszélek, próbálok barátkozni...sokat mondták, hogy különc vagyok. - sütötte le szemeit a Pap.
- Emiatt ne féljen. Ebben a városban sok furcsaságot fog látni. Itt mindenki egy egyéniség...a maga módján. – válaszolt legyintve az idősebb Testvér.
- Ezt, hogy érti? - kérdezte a fiú felocsúdva zavarából.
- Nehéz bármit is normálisnak nevezni abban a városban, ahol egész Veronia összefolyik. Majd meglátod, magadnál furcsább embereket is fogsz itt találni dögivel. Ha elég sokáig itt maradsz... – mondta hozzátéve az utol-só fránya mondatot, melytől Gustavot ismét kirázta a hideg…mint egy horror történetben…
- Két napja vagyok itt, de már beleszerettem a helybe és a közösségbe. Remélem, sokáig maradok. - mosolygott a Pap válaszolva az öregnek, közben figyelte, mennyire fogy az innivalója s ekkor észre is veszi, hogy Sebastian már rég befejezte az italát. Jól tud vedelni az ipse, az egyszer biztos.
- Jöhet még egy kör Testvér? - kérdezte Gustav, majd intett a fogadósnak, még egy kör reményében, majd ő maga is belehúzott, próbálta úgy inni italát, hogy azért le legyen maradva Sebastiantól.
- Isten neki! - válaszolja vidáman, majd ő is int az egyik kocsmárosnak még egy körért. Rövidesen ki is hozták nekik.
- Egészségére! - kezdett bele azonnal, meglepve ezzel Gustavot…lehet, hogy abbéli reményét, hogy leitatja, nem fog összejönni, csak akkor, ha itt tölti az egész napját és ő maga is lerongyolódik.
Tehát, amint megitták a maradék italt, Gustav el is köszönt, mondván délutánra vissza akar érni a templomba, hogy ott segítsen, ahol tud. Ha leállna vele most párbajozni, csak berúgna, ami nem vetne rá jó fényt második munkanapján, arról nem is beszélve, hogy ő folyamatos veszélynek van kitéve...észnél kell lennie. Következő célja a kovácsműhely, hogy megcsináltassa a botját és hogy utána járjon a fejszének, melyet, ha minden igaz az itt lévő mester készített Rupertnek…már csak az a kérdés, milyen oknál fogva.


A kovácsműhelyét alig pár háznyira meg is találta, egy elég jól látható helyen volt a házsorok közepén.
Éppen most készült kinyitni, ez remek alkalom Gustavnak arra, hogy négyszemközt tárgyalhasson vele. Egy embert látott odabent serénykedni, egy magas, markos férfit, ki munkaruhában pakolászta kifelé a különféle árukat és szerszámokat.
Kopogást követően az illető azonnal le is pakolt mindent és odament a fiúhoz illően köszönteni őt.
- Jó reggelt! Miben segíthetek? – kérdezte hatalmas mosollyal az arcán, valószínűleg ez a ő bolti vigyora…
- Szép jó reggelt, Trora Strauss-t keresem, ajánlották, mint a város legjobb kovácsát. - válaszolt az ifjú kezét nyújtva és kicsit félve, hogy markáns kézfogása eltördeli kártyázásra szakosodott kezeit.
- Áh, ez igen hízelgő. - fogadja el a kézfogást az illető.
- Én volnék. Kitől hallott rólam ilyen szépet? – kérdezte beljebb tessékelve az ifjút.
- A templom új papja volnék, Gustav Engelberg, ott kérdeztem meg, ki tudná rendbe tenni mélyen tisztelt botom gombját? - válaszolt a kérdésre a férfi, majd meg is mutatta neki, a szétkarcolt díszt, melyen elhajlott a ke-reszt is. A kovács készségesen elvette a botot, majd megvizsgálta.
- Hm...úgy látom, nem okozna gondot helyrepofozni. Pár nap és elkészülök vele. – válaszolta szakértő szemeit rávezetve a sétálásra és minden másra is használt tárgyra.
- A templom egyik szobájában láttam még egy igen szép munkáját. Onnan is gondoltam, hogy maga lesz a megfelelő személy. - tért rá a lényegre a fiú, körbe sétálva a műhelyben szemrevételezve az árut. Gustavnak be kellett látnia, valóban jó kovács lehet a férfi. Bár nem szakavatott, látható laikusként is, hogy jó munkát végez.
- Elég sok dolgot készítettem már a templomnak. - mosolygott vissza az ifjú Papra.
- Egy bárd, Rupert tiszteletes szobájának egyik dísze, igen szép munka. - magyarázta, majd megfordult és ismét a kovácsra pillantott.
- Egy templomi szoba ékének elég bizarr, pláne, ha megvágja az ember ujját az éle. - tette hozzá, várva a reakcióját.
- Dísz. Valamit nagyon elnéztél, fiam. Rupert annak idején egy első osztályú csatabárdot vett tőlem. Jó árat fizetett érte, meg kell hagyni... – válaszolt értetlenkedve Strauss.
- Ott a pont Kovács Uram, miért akarna egy Pap a szobájába a falra szegezni egy éles, nem mindennapi fegyvert? - kérdezte. A férfi váratlanul elkomorodott, a hangja lassabb és mélyebb lett, tekintete pedig fagyos és rideg. Olyan volt, mintha egy pillanatra melankóliába taszította volna ez az amúgy logikus kérdés.
- Ezt én sem értettem. Rupert annyit mondott, hogy fél. Fél valamitől és meg akarja magát védeni. Még tanácsot is kért a forgatásához. Aztán néha eljött ide, hogy gyakoroljon vele. Elég érdekes ember volt. – vallotta be végül a dolgokat, talán leesett neki, hogy a Pap sejt valamit az itt alakuló dolgokból.
- Nem mondta meg Önnek mitől félhet vajon? - Kérdezte tovább ütve a vasat, hiszen látszik a Kovácson, egyre forróbb, szinte átégeti az üllőt is.
- Nyilván nem azért vett leckéket Öntől, hogy aztán egyik pillanatról a másikra hazautazzon a családjához. Ennyire félne vajon az asszonytól? - tett fel új kérdést neki, miközben próbálta folyamatosan zavarban tartani a férfit.
- Ezt mesélték neked? - kérdezett vissza felvont szemöldökkel.
- Talán nem így történt? - kérdezett vissza a Pap.
- Szeretné mindenki ezt gondolni. Egyik napról a másikra nyoma veszett. A templomban nem szívesen beszélnek erről, azt mondják, nem akarják a híveket fölöslegesen megrémíteni. De aki ilyeneket művel, azt kétlem, hogy elköltözne. Ha engem kérdezel, csinált valamit, ami miatt megorroltak rá. – válaszolt ismét hűvös nyugodtsággal.
- Nocsak, végre valaki ebben a városban, aki nem rémül meg a téma hallatán és nem próbál valami gyenge szöveget kitalálni. - sóhajtott egyet a Pap, majd az asztalhoz sétált és letett oda száz váltót.
- Nézze, nem akarok én is "hazaköltözni", ha érti, mire gondolok. - tette hozzá, remélve hogy a Kovács kapcsol és elmondja azt, amit tud.
- Azt hiszem, sejtem. - mondta a kovács.
- Ha jót szeretnél, ne nagyon menj a kereskedők közelébe. A városi céh olyan hely volt, amit Rupert gyakran látogatott. Ha tippelnem kéne, hallott ott valamit, amit nem kellett volna. Csak éld a nyugodt, békés életed. – figyelmeztette komor hanglejtéssel az ifjút.
- Mit csinált ott? - kérdezte ismét.
- Nem hinném, hogy a kereskedők köreiből került ki a költöztető, ha a templomban is eltűntként kezelik. Sok errefelé a gyilkosság, mely feledésbe merül. Mi lehet az oka? - kérdezte a Pap.
- Ez a város... - sóhajt egy nagyot, majd folytatta.:
- Nem olyan, mint amilyennek látszik. Sokkal...sötétebb. Többet én sem tudok. Én nem is szándékozom ennél többet tudni. – intette le a Papot, jelezve, befejezte a beszélgetést.
- Lehet Ön még nem látott hithű embert, de nem tűrhetem, hogy az Úr nevében gyilkolásra szítsák az embereket, álljon e mögött bárki is. Ha van Önben egy kis jóindulat, akkor kérem, segítsen. - mondta a fiú kinézve az ablakon, nem-e hallgatózik valaki vagy követik-e lépéseit.
- Ahogy mondtam, ennél többet én sem tudok. - de ekkor már rá is hagyta a dolgot.
- Mindenkinek a szívügye, hogyan akar meghalni. Ha többet akarsz tudni, kérdezd azt a túlbuzgó papnőt. Helga...vagy hogy a fenébe hívják. Ő is gyakran látogatta a kereskedő céhét. – tette még hozzá, de már látszott rajta, hogy türelme végén jár.
- Helga? Az egyik leggyanúsabban viselkedő ember a templomban...bár, honnan tudhatnám, hogy Ön nincs benne ebben az egész Démoni körben...lehet már hívtam is magamnak a költöztetőket. – sóhajtott egy mélyet a Pap, rájőve a szomorú igazságra…egyedül van…
- Ahogy korábban is említettem...ha nem bírsz magaddal, inkább szúrd ki a füleidet. Talán Rupert, vagy Helga is hallott valamit...és Rupert meghalt, mielőtt szólni tudott volna bárkinek is. - Mondta, majd befejezettnek tekintette a beszélgetést, és magára hagyta a Papot kétségei között, na de nem eszik olyan forrón a kását.
Gustav nyilván követte őt meg sem kérdezve, szabad-e bemennie oda, ahová ő ment, pláne, mert magával vitte szeretett botját.
- Rendben, megértem, Ön itt él, én pedig most jöttem csak ide, családja van, miegymás, megértem. Mikorra lesz kész a bot és mennyi lesz az ára, saját érdekemben örülnék neki, ha meg tudnánk gyorsítani a javítást. Ugyanis, ez a fegyverem is. Mással nem tudom megvédeni magam. – szaladt utána a férfi.
- Holnapra megbütykölöm... - morgott egyet, majd visszament pakolni.
- Addig kérhetnék valamit? Egy rozsdás tőr is megteszi? Visszaadom, ha elkészül a bot? - ment utána, már elég mérgesen, ugyanis, utálja, ha lerázzák.
- Legyen... - vesz elő egy kést a polcról. Nem éppen mintamunka, de tőrnek tőr.
- Vidd ezt. – tette még hozzá flegmán.
- Köszönöm. Sajnálom, ha kellemetlen helyzetbe hoztam, ez a beszélgetés pedig nem történt meg, remélem egyik részről sem. - válaszolt, majd még mielőtt kilépett volna az ajtón visszanézett.
- Remélem, holnap találkozunk. - mondta, majd elindult vissza a templomba.

A templomban egész délután nem történt semmi, Gustav magára volt hagyva gondolataival, próbálta összerak-ni a képet, mivel ugyan Helgában megrendült a bizalma, most a Kovács mégis felbirizgálta a már elásott véle-ményét, lehet vele kellene beszélnie…azonban egyből megrázta fejét, első napján nem terítheti ki a lapjait egy templombélinek, túl korán van még és ő nem siet sehova…
~ Talán a Kereskedőnegyedben kellene szétnéznem…mivan, ha… - gondolkodott magában, mikor tágasra nyílt a templom ajtaja és egy új jövevény tért be váratlanul.
- Egy gyerek? – kérdezte alig hallhatóan, majd rá akarta hagyni a dolgot tapasztaltabb kollégáira, mikor meg-látta, min is ügyködik a fiatal.
~ Mi a fene? ~ kérdezte magától, majd mivel el kezdte érdekelni a Kölyök, odasietett hozzá.
- Fiam, ha ekkora mennyiségre van szükséged, oda Papra lesz szükség. - lépett oda a gyanúsan viselkedő fiatalhoz.
- Oh. - Rántotta oda a fejét a hirtelen mellé termő szentember felé.
- Tudja mostanában eléggé elszaporodtak az átkosok, az útonállók között. Jó, ha van valami amivel távol tarthatom a szentérzékeny gonosztevőket az utam során. – magyarázta, mire Gustav felelni sem tudott, hiszen valami furcsa entitás kukucskált ki a kapucnijából.
- Fiú hamarosan indulni kéne. Kezd sötétedni. – Szólalt meg a gólemszerű lény, majd a fiú a válla felett válaszolt a kis teremtésnek.
- Rendben, rendben, hamarost indulunk. – válaszolt, majd az idegen felé fordult.
- El is felejtettem bemutatkozni. A becses nevem Theo.. khmm elnézést kicsit száraz a torkom. Theodor Himmler –mutatkozott be, majd az állához érintette kezét.
- És ön... ön bizonyára... hmmm... D. Rupert tiszteletes? Elnézését kérem, ha tévednék. – Tette még hozzá, majd tekintetét visszavezette a bugyborékoló kulacsra. Gustav felvonta szemöldökét, másodpercekig válaszolni sem tudott a fiatalnak, nem tudta eldönteni, hogy a gyermek csupán túl őszinte és ezzel együtt őrült, vagy csak tudatlan. De az a képződmény a kapucnijában nem az utóbbira engedett következtetni…tehát őszintén őrült.
Gustav hátrébb lép a meglepődöttségtől, majd szétnéz, van-e rajtuk kívül valaki a környéken. Jól is tette, hogy körbekémlelt, ugyanis Erhardt Tiszteletesnek is feltűnt a gyanúsan viselkedő alak. Nyelt egy nagyot a fiatal Pap, majd ismét közelebb lépett és megnézte magának a kis gólemet, végül a fiúra tekintett.
- Te nem ide való vagy fiú, jól mondom? - kérdi még mindig meglepődve, majd megvakarja a fejét.
- Az én nevem Gustav Engelberg. Két napja vagyok a templom szolgálatában. Rupert Tiszteletes a hírek szerint elköltözött. - válaszolta a már jól bemagolt mondatot.
- Miféle banditákkal akasztottad össze a bajszod. Bár elég feltűnő lehetsz azzal az izével a csuklyádon. - tette hozzá összehúzva a szemöldökét, de hogy ne legyen furcsa a nem messzire fülelő Testvértől, gyorsan, hezitálás nélkül folytatta.:
- Hogy mikor lesz a mise? Ahhoz még korán jöttél Fiam. - emelte fel a hangját a férfi, ezzel próbálva elterelni a fiatal Pap gyanúját.
- Biztos, hogy semmi baja anyukádnak, amiért ennyi szenteltvízre lenne szükséged. - folytatta.
Szerencsére a fiú is vette a lapot és felemelt hanggal, kicsit rájátszva fiatalos küllemére válaszolt
- Azt mesélte a falufőnök, hogy ne csak anyunak, hanem az útra is vigyek szenteltvizet. Mert fél, hogy az úton nagyon sok olyan dolog támadhat meg, ami a szentelt vizet nem szereti. – Válaszolta majd letérdelt, és megfog-ta két kezével a Pap kezét.
- Kérem! – kiáltott, majd lehajtotta a fejét!
- Innen a templomból már indulok is hazafele. Körülbelül olyan fél vagy egy nap járásra van a falum. De ha lenne szíves és még egyszer meg áldaná nekem ezt a kulacs vizet, az hatalmas segítség lenne! – kérlelte a fiú a Papot, majd egy kicsit erősebben rászorított a kezére, talán jelzés értékkel bír a cselekmény, ugyanis ezt Erhardt biztos nem látja.
- A faluban mindig figyelnek mindenkire. De mindenhol mocsok van. Félek, hogy a falum ege is tele lesz ezekkel a kártevő madarakkal, meg a csatorna is már bűzlik a patkányoktól. A szenteltvízzel talán kiűzhetném őket, és anyu is meggyógyulna. – magyarázta, mire Gustav pár másodpercig összegezte és értelmezte az el-mondottakat. Értetlenül figyelte a történteket, nem is tudta volna megjátszani a megilletődött Papot, mert ez a valóságot ábrázolja már most is.
- Fiam, nyugodj meg, segítek, hidd el az Úr is megsegít. - válaszolt Gustav, majd mikor a fiú megszorította a kezét, lehajolt hozzá, hogy jól hallja a szavakat.
- A csatornák mindenhol szutykosak, hiába a szentelt víz, az ég a templom felett is be szokott borulni drága Gyermekem, de az Úr végül megtisztítja azt, hidd el. Az Úr segítségével elűzőm a viharfelhőket, a madarakat és a patkányokat. - válaszolt jelezve ezzel azt, hogy érti, mire céloz a fiú, remélve, hogy saját mondandója is utat talál az értelem mezeire Theo fejében.
Eztán a pap társa számára már jól ismert áldási rituálét kezdi kántálni, remélve, nem gyanús neki a színjáték, amit az előbb játszottak a fiúval.
- Olyan helyre menj Fiam, ahol tiszta az ég. Ott válaszokat és segítséget találhatsz, az Úr vezetni fogja az utad, megkovácsolhatod hited, fegyvert ragadhatsz magadhoz a harchoz és reggelre harcra kész leszel. - mondta neki, remélve megérti, mire próbál célozni.
- Köszönöm atyám! - Szólalt fel végül Theo, majd csillogó gyermekded tekintettel nézett fel Gustavra, aztán mintha a legtermészetesebb dolog lenne a világon meg is ölelte őt, úgy, hogy a figyelő tekinteteket pont kita-karja a szentember feje.
- Rupert a mennyekbe költözött. – Súgta a pap fülébe, majd újra elé állva egyet törölt a szemein, mintha pár könnye elcseppent volna. Jól rájátszott az ifjú a dologra, bár mostmár a Fiatal Tiszteletes nem nevezné őt gye-reknek..
Gustav fogadja az ölelést, és azt az infót, amit eddig is sejtett, de senki nem mert neki elmondani.
- Tudom Fiam, a kereskedők költöztették. - tette hozzá szintén suttogva, majd keresztet vetett a mellkasára és hozzátette Theonak a színjáték kedvéért.
- Minden jót a faludnak és édesanyádnak. A templom kapuja mindig nyitva áll előtted. - mondta szemeit ellen-tétesen mozgatva, jelezve ezzel, hogy amit mondott, nem igaz.
Amint a fiú elsietett, Gustav a fiatalabb Pap felé fordult, majd ennyit mondott.
- Milyen világot élünk testvér, ahol egy gyermeknek kell megmentenie egy egész falut. - rázta meg a fejét, majd mivel az nem fűzött hozzá semmit, ő is szobájába siet, átgondolni a hallottakat, megejtve az óvintézkedéseket, le is tudja a mai napot.
avatar
Gustav Engelberg
Felszentelt Pap
Felszentelt Pap

Hozzászólások száma : 96
Join date : 2017. Sep. 28.
Tartózkodási hely : Carolusburg, Észak

Karakter információ
Kaszt: Egyházi Pap
Szint: 3
Tapasztalat:
2070/2500  (2070/2500)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Küldetés: Nebel der Stadt

Témanyitás by Crispin Shadowbane on Szomb. Jan. 06, 2018 10:36 pm

...s amint kinyitottam a szememet, már rúgtam is le magamról azokat az élősködőket, amelyek az ágyamon voltak. Első körben Dracon-t, aki egy felháborodott csipegéssel, vagy mivel adta tudtomra, hogy nem tetszett neki az ingyen kapott repülés lecke, amelynek végén az asztalt döntötte fel. Csak legyintettem egyet, miközben két percnyi viszketés után megszabadultam az éjszakai hálótársaim  társaságának kellemetlen utóhatásaitól, és egy szál gatyában sétáltam az ablakhoz, hogy megnézzem magamnak a szépséges város undorító gettóját, amiben voltam, de igazából csak full kómásan bámultam ki a fejemből és próbáltam össze szedni  a gondolataimat, amelyek leginkább most egy jó pofa sör, és valami harapnivaló körül forogtak. De legfontosabb: sör...vagy bor...édes mindegy, csak pia legyen. Morgolódva álltam neki felöltözni, menet közben kulacsomban lévő maradék, poshadt borral öntve le az éjszaka során kiszáradt torkomat. Kétszer estem csak el a saját nadrágomban, miközben mindkét lábamat egy szárba próbáltam beszuszakolni, de amúgy elég jól ment. Miután végeztem, már csak a szemüvegem maradt hátra, hogy az az átkozott tűzgolyó ne baszkurálja annyira szétzilált gondolataimat, majd a tokjukba tűzött fegyverek fölé egy köpenyt kanyarítottam, hogy takarják azokat, s felaggattam magamra a szokásos ékszereimet. Tegnap megpróbált valaki kinyírni, naná, hogy felkészülök még arra is, hogy a fogadóba érve a sarokban üldögélő kiéhezett és kivénhedt, fogatlan banya rám támad és göthös kezeivel próbál megfojtani! Na, erre is felkészülök, meg minden másra is. Nehogy azt mondják, hogy ostobán mászkálok ebben a veszélyes világban. A tündétől rekvirált kardot az ágy alá rúgva, táskámat a hátamra véve zárom be magam mögött az ajtót kétszeresen is, majd lebattyogok a fogadó központi helyiségébe, ahol fáradtan rogyok le a pult melletti székre és véreres szemekkel jelzek a fogadósnak, hogy itt biza' rendelés lesz.
- Napfényes 'reggelt, Uram...kaja. Már mint reggeli, most az kéne. Meg valami erős bor...
  A mondat végére a fejem már landol is a pulton támaszkodó kezeimen, hogy még pár percnyi alvás jusson nekem, mielőtt kiszolgálnának engem. A vigyorgó csapos viszont nem gondolta úgy, hogy aludnom kéne és vakbuzgóságában már azelőtt sört kezd el nekem tölteni, hogy egyáltalán a fejem leért volna.
- Jó reggelt, tünde uram. Tessék, igyon egyet!
- Oh...mily' kedves fogadtatás. Tán valami öröm hír érkezett az est folyamán? Magával örülnék, higgye el, ha az agyműködésem már beindult volna. De a sör jó lesz...bár bort kértem. Eh, fene, jó lesz ez is.
  Adtam be a derekamat, majd a korsó felé nyúltam. Ahogy ujjaim a pléhkupa köré fonódtak, rögtön felpezsdültem. Végre, pia! Ez kellett a self szervezetének ébresztő gyanánt, nem kaja, meg víz...meg az az undorítóan poshadt, pimpós szar, ami a szobámban maradt. Kapásból le is küldtem a felét, és egy elégedett böffentéssel jeleztem, hogy tetszésemre való az ital.
- Reggeli van-e? Nem kell semmi flancos, felőlem a tegnapról megmaradt maradék is jöhet, amennyiben nem romlott meg.
  Néztem a fogadósra, remélve, hogy elindul kaja után nézni. Egyrészt, mert már kétszer szóltam neki, másrészt, mert valami vésetet láttam a pohár alján és megakartam nézni magamnak. Elvileg egy órán belül meg kell érkeznie a tollas csávónak, aki eléggé titkolózósnak tűnt ahhoz, hogy az a trükk is kitelt volna belőle, hogy a pohár aljára vés valamit. Persze, ahhoz ki kellett volna számolnia azt, hogy én mikor fogok lejönni, és hogy melyik pohárból fogok piát kapni. Vagy csak simán lebeszélte a fogadóssal. ...vagy csupán annyi van írva a pohár aljára, hogy "Az Év Fogadósa díj". Tudja rákom. De azt tudom, hogy ez a barom még mindig nem ment el kajáért. Morcos voltam, nagyon is, nem szokásom és nem is tűröm, hogy valaki semmibe vegye a kérésemet!
- Uram, tessék, itt egy aranyérme...-csapom a pultra az említett tárgyat- ..de kérem, a reggelit már megnézné, hogy akad-e valami? Ha nem, akkor csak hozza ki a pincéjéből a legrégebb óta ott álló borocskát...kíváncsi vagyok, hogy milyen lehet annak az íze.
  A szerencsétlen még mindig csak áll és merően bámul engem. Óh, hogy rohadj meg! Lehajtom a sör maradékát és most már látom is a feliratot, hanyagul felkarcolva az aljára: FUSS! Fapofát vágva tettem le a korsót a pultra, nem tudom, hogy ki van benne a buliban és ki nem, de az érmét legalábbis a zsebembe söpörtem, nem érdemli meg ez a köcsög, hogy itt hagyjam, majd komótosan felálltam a székből.
- Asszem visszatérek a szobámba, még egy kis szunyóka rám férne.
  A székemből felállva zombi módjára indultam volna a szobámba, amikor valami hangosan széthasadt, és mire feleszméltem volna, valami elhúzott a pofám előtt alig pár centiméterrel és hangos rezdüléssel állapodott meg a szemközti falon. Oda nézve egy számszeríj lövedék még rezgő szárát láttam. Óóóóóóóh baszdmeg!
- A mocskos rohadt...
  Csúszik ki a számon, aztán szinte bele se gondolva, egy széket felkapva a pult mellől, magam előtt tartva rohanok a lépcső felé, remélve, hogy az ülőalkalmatosság nyújt majd valami védelmet. A lépcsőhöz érve aztán rádöbbentem, hogy mennyire jó ötlet is volt ez, ahogy egy újabb lövedék szállt be az ablakon. A vessző átlyukasztotta a széket, de nem hatolt át rajta teljesen szerencsére, épp csak a hegye jutott át..Rémültem dobtam el azt a kacatot a fenébe és rohantam a szobám felé, még oda se érve ordítottam teli torokból:
- Draaaaci, riadó!
 Az ajtó előtt lefarolva remegő kézzel ügyetlenkedtem egy pillanatig a kulccsal, majd amint az ajtót kinyitottam, már Draci oda is reppent mellém, kíváncsian nézve rám, aztán ahogy megérezte, hogy valami nagy gebasz van, teste megfeszült, készen állva a harcra. De haver, itt mi nem fogunk harcolni! Szép és jó dolog az éjgyilok, főleg, ha kettő van...na de számszeríjak ellen lófaszt sem ér! Nekem meg nincs kedvem megdögleni itt! Így aztán egy éjjeli szekrényt az ajtó elé tolva, az ablakot szinte kitépve a tokjából néztem ki az utcára, felmérve a terepet, és azt, hogy hányan is mászkálnak most a városban. A legnagyobb megdöbbenésemre a szemközti ház tetején egy íjászt vettem észre, aki pillanatokon belül észre vett és már célzott is rám. Én meg már vetődtem is ki az ablakon, egyenesen az utca felé. A talajra érve még gurultam egy kicsit, hogy levezessem az esésből származó lendületet, de még így is éreztem, hogy meghúztam a lábamat. Ez legyen most a legnagyobb bajom. Sálamat mélyen az arcom elé húzva rohanok a tömeg felé. Draci is követni akar, de most, sajnos, nem lehet barátom.
- Dracon, menekülj!
  Ordítok a kis állatra, mire páran felkapják a fejüket a közelben, az eddigi dulakodást észre se véve. A sárkánygyík szomorúan nézett fel rám, majd mint ha még egy könny is csillant volna a szemében, ahogy felszállt, és a lehető legnagyobb sebességgel, kacskaringózva szállt az ég felé, hogy meghúzza magát biztonságosan, amíg a gazdi el nem jön érte. A lábamat fájlalva ugyan, de sikerül elvegyülnöm a tömegben, és innen nézve látom, ahogy egy rakat ember hagyja el a fogadót, és most a fejüket forgatva keresik a prédát, amely meglógott előlük. Összehúzott szemmel nézem őket, de nem látok semmi jelzést, amely jelezné, hogy még is, kihez tartoznak és mit keresnek itt. Valószínűleg valamelyik alvilági szervezet emberei, akik megneszelték valahogyan, hogy nálam van az az átkozott gyűrű. Akárhogy is, innen minél hamarabb meg kell lépnem, mielőtt még a helyzet eldurvulna és meg kell találnom Dracon-t, hogy elhagyjuk ezt az egész átkozott várost a fenébe. Azonban, ameddig ilyen bőszen kutakodnak utánam, esélyem sincs kilépni a városkapun úgy, hogy ne tűnne fel valakinek, és valószínűleg a pusztaságban vadásznának le. Egy self és egy sárkánygyík egy egész városnyi bűnöző ellen - hát, nem sok esélyt láttam magamnak. Az egyetlen racionális megoldás a báróné maradt, akitől a gyűrűt csenték el. Neki vannak emberei és pénze, remélhetőleg rá tudom venni, hogy segítsen. Mert ha nem, akkor iszonyatosan megszívom. Árgus tekintettel követem nyomon a fickókat, azonban Ők se hülyék, és elvegyülnek a tömegben, tovább kutakodva utánam. Pompás. Egyszerűen fantasztikus!
  Egy pillanatig gondolkozok, majd alaposabban körbe nézek, egy bizonyos embertípus után kutatva. Ez nem a város leggazdagabb negyede, csak egy egyszerű piactér, pár fogadóval és üzlettel körül véve. Itt nincsenek gazdagok és jómódúak, tehát szép számmal kell, hogy legyenek koldusok, szegény parasztok, inasfiúk, akiknek pár tenyérbe csúsztatott érme mindig is jól jön. Nem is kellett sokat keresgélnem, mire megláttam egy fickót. Nem volt kifejezetten koldus, a ruhái, még ha szegényes alapanyagokból is készültek, de legalább nem feslettek voltak. Arca se volt beesett a sok éhezéstől, de egyértelműen nem vetette fel a pénz. Odaléptem hozzá, miközben az erszényemből pár érmét kapartam elő, és megcsillogtattam előtte azokat.

- Ez mind a tiéd lehet. Csak annyit kell tenned, hogy a piactér vége felé rohanva ordibálod, hogy ott menekül az átkozott sötét elf! Neked nem esik bajod és még pénzt is kapsz. Alku?
 A fickó nem szól egy szót sem, csak kikapja kezemből a pénzérméket, majd rohanni kezd arra felé, amerre mondtam neki. Feszülten vártam az eredményét, és nemsokára láttam is, ahogy pár marcona alak kocogva indul meg az irányába. Az üldözőim, akik most elárulták magukat. Egy fél percet még vártam, követve őket a tekintetemmel, majd a legközelebbi ruhaboltba léptem be. A fejemet lehúzva léptem be az ajtón, s a délelőtti napsütést az utcán hagyva néztem körül a kis üzletben. Az eladó rögtön elő is lépett, ahogy pénz szagot éreztek az orrai.
- Üdvözletem! Van magánál csuklyás köpeny eladó? Minden szín jó lenne, kivéve a fekete...már meguntam ezt a színt. Illetve ,ha van valami bőrsapkája. Túl hideg ez a környék a számomra. Plusz öröm, ha ruhafesték is akad...
 A fickó csak bólint, majd kis időt tölt el a kutakodással, minek eredményeként elő is varázsol egy köpenyt, amelyre passzolt a leírásom. Alaposabban megnéztem magamnak a ruhadarabot és az eladó kérdésére csak bólintottam.
- Aye, ez megfelel.
 Azonban se bőrsapka, se ruhafesték nem került elő, úgy látszik, erről a fickó megfeledkezett, vagy alapból nem volt nála, de csak vállvonogatással intéztem el a dolgot. Úgy látszik, hogy ma mindenkinek szelektív hallása van, és nem zavartatják magukat azzal, hogy a teljes rendelést megértsék. Enyhén bosszankodva léptem ki ismét a napsütésbe, szemüvegemet megigazítva a fejemen, a régi köpenyt egy hordó mögött hagyva, az új köpenyt felkapva és a csuklyát mélyen az arcomba húzva. A legközelebbi sikátorhoz lépve pár lépést még megteszek benne, majd szomorkásan húzom elő az éjgyilokomat - párszor körbenézve, hogy nem lát-e valaki - majd a csuklyát lekapva a fejemről, egy marékra fogtam a hajamat és enyhén szomorkásan, de lenyestem a felesleget. Akik üldöztek, valószínűleg jó leírást kaptak rólam. Egy sötét elf még mindig kitűnik a tömegből, de legalább hosszú, ezüstös hajam nem árul el. Jó lett volna mondjuk valami festék, amivel elfedhetem teljesen túlságosan is kirívó hajamat, de erről le kellett tennem. Bánatosan figyeltem, ahogy a szél belekap pár hajszálba és messze fújja azokat. Pápá, nemes sörény! Lábammal a maradékot betúrva az út szennyében álldogáló törött korsók és egyéb szemét közé, ismét kilépek a piactérre. Üldözőimet nem látom sehol, de ez nem jelent semmit sem.
  Úgy gondoltam, hogy most már tényleg itt az ideje véget vetni ennek az egész baromságnak a gyűrűvel, a sötétben várakozó tündékkel és a túlságosan is bátor számszeríjászokkal és kardosokkal. Nem tudom, hogy milyen alvilági szervezetek működnek itt, amelyek csak így háborítatlanul hordanak ilyen veszélyes fegyvereket, és szemmel láthatólag mindenféle következmény nélkül támadhatnak rá egy fogadóra, de rémisztő volt, hogy egy elvileg civilizált városban ilyen megtörténhet.  Egy pillantást vetek az égre, titkon remélve, hogy meglátom Dracon-t, valamelyik épület tetején kushadni, de nem látom sehol se barátomat. Lehajtott fejjel, kényelmes tempóban indulok meg azon az úton, amely a Felső Város felé vezet. Nem akarok kilógni a tömegből, így nem nézek minden lépés után a hátam mögé, csak sodródok az árral, mint egy átlagos lakos tenné.

  Fél óra séta után végre elértem a város elit negyedének határát. Ami már messziről is látszódott, most itt hevet előttem: egy magas,vastag fal, amely elválasztja a szegényebb negyedeket a nemesekétől. A kapu vasrácsozata felhúzva, a kapu szélesre tárva, azonban az őrök ott strázsálnak előtte. Nem akartam senkivel sem dumálni, azonban megkerülni se tudtam őket, kivéve, ha átmászok a falon, amely nagyon is feltűnő lenne. Határozott léptekkel indultam meg feléjük, kezemet a zsebemben tartva. Mielőtt még megállíthattak volna, már nyomtam is a szöveget, amit menet közben találtam ki.

- A bárónéhez igyekeznék, amennyiben átengednek. Fontos ügyről van szó.
  Igazából számítottam arra hogy nem fognak mosolyogva üdvözölni és akadékoskodni fognak, így nem lepett meg, amint a pikájukat keresztezik egymással, elzárva előlem az utat. Morcosan néznek rám, arcukon enyhe megvetéssel, amelyet nem sikerül levakarni képükről.
- Még mit nem! Tűnés vissza a viskódba, csavargó!
- A báróné parancsára vegyültem el az ostoba pór néppel, Ti barmok! -förmedtem rájuk, megpróbálva összeszedni magamban az összes megvetést, és arisztokratikus lenézést, amit csak találtam, vegyítve gőggel, majd kinyitottam a tenyeremet, amelyben ott csillogott a pecsétgyűrű. - - Ha most nem beszélek vele, talán nem érek oda időben, hogy figyelmeztessem az ellene szőtt összeesküvésre! Vagy átengedtek, vagy bíróság elé citállak titeket a város érdekeinek veszélyeztetése miatt!
 A két őr egy ideig csak bambán bámultak egymásra, szemmel látható gyanakodással méregetve a kontár módon összeütött gyűrűt, de végül csak beadták a derekukat, bár gondolom egy jó időre megjegyeztem engem maguknak.
- Elnézést. Kellemes utat.
  Orromat enyhén megemelve, lenéző pillantásokkal illettem a két őrt, akik ismét alapállásba helyezkedve engedtek nekem utat. Ostoba városőrök. Elég egy kibaszott gyűrű nekik és már meg is hunyászkodnak. Mondjuk nem mint ha panaszkodnék, de úgy látszik, hogy az orr túlzott fennhordásával együtt egyfajta nemesi lenézés is jár, mint valami bónusz ajándék, amelybe most belekóstolhattam. Igazából igen csak jól esett, hogy hosszú idő után először valaki engedelmeskedik egy parancsomnak. Egyszer talán bele kéne kóstolnom a nemesi életbe. Na de most, irány a báróné háza! Könnyű lesz azt megtalálni! Biztos valami aranyozott palotában él, ami kacsalábon forog, meg ilyenek. Totál könnyű kiszúrni itt a gazdag házát. Céltudatosan indultam meg az első ház irányába, amit megláttam, és ami eléggé gazdagnak nézett ki és én magam is meglepődtem azon, hogy milyen könnyű volt megtalálni. Azonban ahogy közelebb értem, megláttam a többi házat is. Mindegyik eléggé úriasnak nézett ki. Bambán pislogtam körbe, próbálva kitalálni, hogy melyik ház gazdagabb a gazdagoknál. Na baszdmeg...Itt totál elvesztem!
  A fejemet vakargatva nézelődtem körbe és körbe, próbálva bármiféle kiinduló pontot találni, azonban teljesen eredménytelenül. Ennyi erővel egy bizonyos tűt is kereshetnék a több száz másik társa között. Totál lehetetlen megtalálni ezt hathatós segítség nélkül. Szerencsére a segítség két lábon érkezett - vagy legalábbis álldogált - egy polgár képében. Hittem én. Így aztán oda is léptem hozzá, megpróbálva elővenni a legudvariasabb hangnememet, nehogy még parasztnak higgyenek.

- Elnézést, polgár uram. Meg tudná mondani, merre található a bárónő háza? Egy lepecsételt levelet kéne átjuttatnom neki, de a feladó volt olyan hülye barom, hogy nem írta le nekem, hogy is néz ki az...csak annyit mondott, hogy a Hightlights-ban található.
 A fickó, aki egy gazdag kereskedő, vagy nemes ruházatát hordta, abban a szent pillanatban megrémült, hogy oda léptem hozzá, és mielőtt még mondókám végére értem volna, már sietősen el is húzta a csíkot. Óh, hogy rohadjál meg! Hát mi ez?! Ja...várj...a ruhám. Nem éppen egy ide illő darab, azt már meg kell hagyni, főleg csuklyával a fejemen, meg ilyenek. De ez akkor is pofátlanság volt! Hát így bánnak a szegény turistával?
- Ott rohadsz meg a pénzeddel együtt, Te undorító mocskos kis...
  Sziszegem, a szitkokat fogaim között szűrve, és újabb terv után kutakodok. Melyik az a biztos hely egy városban, vagy akár faluban is, ahol az eltévedt személy biztosan eligazítást kaphat? Hát persze, hogy a fogadó! Na meg hát, az sem mellékes, hogy ugyanitt pia is kapható, amely most igen csak jól esne nekem a nagy ijedtségre. Fejemet forgatva, elveszetten kóborolva a város utcáin egy cégért keresgélek, amely az említett közintézményt jelezné. Találtam is egyet, stílusosan egy templom árnyékában, az arcomra mosoly költözött a szépséges ellentét láttára. Egy pillanatig még elgondolkoztam azon, hogy kapásból leköpöm a Hamis Istenség Házát, aztán inkább csak a csuklyámat löktem le a fejemről és megindultam a Szesz Istenének Oltára felé. Az ajtót kinyitva félszegen sétáltam a pulthoz, és egy újabb sztorit kezdtem el szőni.
- Isten adjon szép napot magának! -köszöntöttem kapásból a fogadóst. - Egy jó korsó seritalt kérnék, ha akad elfekvőben!
- Adjon Isten! Mi szél hozta erre felé?
  Kérdezett vissza a fogadós, barátságos arcot vágva, miközben egy korsót tol elém. Még csak az árát se kérte el, így kényelmesen telepedtem le egy székre, és egy órányi izgalommal a hátam mögött elégedetten terpeszkedtem el. Az első korty sör után éreztem, hogy ebből még vagy egy egész hordónyi kéne nekem, annyira zamatos volt és isteni!
- Óh, Istenem, ez a sör mennyei!
  Cuppantottam egyet elégedetten, ahogy lehúztam a korsó maradékát is, és letöröltem szememben megjelenő kis könny csepeket, amelyek az elégedettségem minden kétségen kizáró jelei voltak. Most, hogy a gyomrom már kissé megnyugodott - bár még mindig éheztem, mint a fene, és a lábam is sajgott - ideje volt, hogy mesélésbe kezdjek.
- Két évvel ezelőtt ígéretet tettem egy barátomnak a halálos ágyán, hogy amint alkalmam van, ellátogatok Eichenschield nemes városába, alaposan megnézem magamnak - hisz úgy terveztük, hogy ketten jövünk ide, mi, a világ vándorai - és az emlékére viszek a sírjához valami relikviát a városból. Szeretném ezt a fogadalmamat a lehető legjobban teljesíteni, így hát betértem ide, egy jó pofa sör reményében - és meg kell vallanom, ez teljesen be is jött - illetve abban bízva, hogy maga el tud engem igazítani itt, a Felső Negyedben, ahol szégyen bevallanom, de még soha se jártam. Emlékszem, a barátomnak barátja mondta, hogy egyszer volt itt, és hogy mennyire lenyűgözte a báróné lakja-  valamilyen okból kifolyólag - s bár belülről nem látta, de nagyon ajánlotta megboldogult barátomnak, hogy egyszer azt is nézze meg magának, még ha távolról is. Ha netán a többi néznivaló mellett elmondaná nekem azt is, hogy merre találom eme lakot, örök életre lekötelezettje lennék.
  A hosszú beszédtől szinte kiszáradt a torkom, de egyelőre nem kértem magamnak újabb korsó sört. A fene se tudja, hogy mennyiért mérik itt pintjét, és nem akartam minden egyes pénzemet elkölteni, ki tudja még, hogy mi lesz ezek után? A fogadós csak az állát dörzsölgeti.
- Természetesen. Melyik épületet keresi?
~ ÉPP MOST MONDTAM, TE ELMEROGGYANT BAROM!~
- Hát, első körben az érdekelne, hogy melyik épületet lenne érdemes meglátogatnom, ahova be is engednek. Láttam itt egy impozánst templomot...de az összes ház oly' egybe folyó számomra. Itt annyi gazdagon díszített épület található, hogy valószínűleg egy módosabb kereskedő házát is összetéveszteném egy királyi palotával.
- Pedig egyszerű. A nevesebb családok címerei ott díszelegnek a kúriáik falain.
~ Kúriák? Már mint...bordélyok?~
~ Nem olyan kúriák...nem mindenki csak kúrna, te állat. még hogy ha neked ideje is lenne rá. Roro nyervákolása már elviselhetetlen. Kúria, mint nemesi lak...~
~ Nemesen meghágnék ott párat, az biztos. De akkor meg minek adnak ilyen hülye neveket az épületeiknek?...~
- Többnek zászlója is van...kis túlzás, ha engem kérdezel. De ha egy helyet kellene ajánlanom, akkor a városi fürdőt mindenképp látogasd meg. Híres a város a fenséges gyógyvizeiről.
- Áh, igen, egy gyógyfürdő nagyon jól esne most a számomra. Egy kicsit meghúztam a bokámat, amikor kettő aljas utcakölyök elől kellett menekülnöm. Egyszerűen szörnyű, hogy az ilyen kis pimaszok mire képesek! És a báróné lakját merre találom? Mielőtt haza megyek - terveim szerint még egy hetet itt töltök, eme szép városban - még meglátogatnám azt...még ha csak távolról is vetek rá egy pillantást. Tudja, nem szeretném beszennyezni, még a környékét sem én, az egyszerű utazó. Meg hát, valószínűleg jobb is, ha távol tartom magam tőle. Sajnos az ilyen helyeket nem a magam fajtának találták ki.
~ Még jó is, a gyomrom valószínűleg fel is kavarodna, ha minden napomat ilyen giccses kis szarokban kéne töltenem. Szerencsére Lory ízlése visszafogott. Nem túl giccses, inkább praktikus és ízlésesen válogatták össze a bútorokat Armin-nal...de az ilyen kis felkapaszkodott köcsögök aranyhalmokkal és csicsás díszítőelemekkel akarják hirdetni, hogy milyen gazdagok...s közben irtózat szánalmasan néznek ki.~
- Bár csak Eric most itt lehetne..drága jó papom. Hiányzik az átkozott, tudja.
 Csóváltam meg szomorkásan a fejemet, hátha legalább ezzel hatok a fogadósra, aki nagyon nem akart válaszolni az igazi kérdésemre. Ezekből tényleg mindent fogóval kell kihúzni. Ha sokáig akadékoskodik, esküszöm, hogy válaszok és fogók helyett beleket huzigálok ki puszta kézzel!
- Amiatt ne aggódjon, itt a mi negyedünkben ilyeneket még csak hírből sem ismernek.
~BASZDMEG, A BÁRÓNÉ HÁZA MERRE VAN???!!! KI A RÁKOT ÉRDEKELNEK AZ UTCAKÖLYKÖK?!~
- Óh, hát ez teljesen megnyugtató, köszönöm -próbálom megőrizni türelmemet és hidegvéremet, bár egyre nehezebb. - Akkor hát, a fürdőt merre találom? Illetve a báróné házát? ÉS ez a sör saját főzet, vagy úgy rendeli? Mindenképp kell szereznem belőle egy egész hordóval, mielőtt itt hagyom a várost.
~ Remélhetőleg lángokban és romokban...~
- Lassabban! A fürdő itt van ebben a körútban. A báróné palotája pedig innen északra, a legmagasabban fekvő épületet keresse. A sör meg...hát, igazság szerint itt a templombéliek főzik. Tőlük veszem.
~ Na végre, baszki...most mentettem meg magad egy csúnya kibelezéstől.~
- Óh, ezek a papok értik a dolgukat! Kíváncsi vagyok, hogy vajon nekem is adnának el belőle? Áh...a fenéket! Nem akarom magát megrövidíteni, így holnapután este újra itt leszek, izzítson be egy egész hordót a számomra és mire a hordó végére érünk, talán még jó barátok is leszünk! De most...vár rám egy jó fajta fürdő, hogy megnyugtassam fájó izületeimet. Fogadós uram, ön el sem tudja képzelni, mennyit segített nekem. Isten áldassa a nevét még hosszú évtizedeken keresztül!
 Zártam le végül a beszélgetést egy őszinte vigyorral, és egy érmével az asztalon. Tényleg sokat segített, bár közben az idegrendszeremet baszkurálta szét egy kétkezes kalapácsnak megfelelő erővel. De most már legalább tudom, hogy merre felé is kell mennem, így a fogadót elhagyva rögtön északnak is vettem az utat, hogy megtaláljam a legmagasabban fekvő épületet. Báróné...itt jövök!

  Az épület majdnem hogy bele veszett a többi közé, legalábbis csicsásság tekintetében, de ahogy közelebb értem, egyre jobban megbizonyosodtam arról, hogy jó helyen járok. Ha más nem, hát az ott állomásozó városőrök eléggé magukért beszéltek. Ez egy fontos épület volt. Amint oda értem, rögtön meg is állítottak, csak hogy ne unatkozzak.

- Megállni! Bíráskodás csak szombatonként van. Várja ki a sorát.
- Szerintem ma is bíráskodás nap van...bírálja el, hogy maga szerint ez mit jelent.
  Villantottam meg ismét a gyűrűmet, ami eddig is nagy segítségemre volt az ide jutásban, majd összezártam a tenyeremet.
- A báróné emberének megbízásából jöttem.
  Az itteni őrök is haboznak egy kicsit, de aki megállított, szinte azonnal reagál és ha még bizonytalankodik is egy kicsit, int a karjával, hogy kövessem.
- Elnézést. Jöjjön, elkísérem Őnagyságához.
  Na, ez már jobban a kedvemre való volt. Menet közben alaposabban megnézem magamnak a helyet, és azt, hogy hányan őrködnek itt. Bérgyilkos szemmel nézelődök körbe, nem egyszerű utazóként. Nem tudom, hogy még mi lesz ennek az egésznek a vége, de valószínűleg még jól jöhet ez a tudás. Beugrók ,ablakok, jó rejtőzködési helyek, szűk folyosók, kereszteződések, és a többi és a többi. Na meg az őrök! Azokat is számolni kell ám! Miközben megyünk előre, memorizálom az útvonalat, és számolom a lépéseket....
- Köszönöm a kíséretet. Sok bajt megjártam ahhoz, hogy ide jussak. Az egész város éppen megőrülni készül.
  Kotyogtam sétálás közben, és tovább nézelődtem. A hatalmas festmény, amely a falon lógott, és egy elegánst nőt ábrázolt, valószínűleg maga a báróné volt. Díszítés rengeteg akadt itt, sokkal több, mint bárhol, ahol eddig jártam és szinte arra késztetett, hogy telibe hányjam ezt az egész helyet. Egyszerűen undorító volt ez az egész pazarlás. Soha se értettem, hogy azok, akiknek pénzük van, miért költenek ennyit ilyen felesleges vackokra? Azért, mert még az árnyékszéket is aranyba vonják, nem lesz nekik semmivel sem jobb. Drága csecsebecséket vesznek, amelyeket csak akkor használnak, amikor mások is látják, aztán el is dobják a fenébe. Egyszer használatos királyi öltözékek, műtárgyak, amelyekről el is feledkeznek és csak a szolgálóknak ad plusz melót a leporolásuk. A pazarlás, a maga teljes nemességében és valóságában. Ha mindenképp választanom kéne a két királyság között, hát biztos, hogy az Dél lenne....ez egyszerűen ízléstelen!
- Erre parancsoljon.
  Szólal meg az őr is, ahogy gondolom észre vette, hogy elkalandoznak a gondolataim. És nem is csoda, ahogy már a következő mókámat terveztem. Miután alaposabban felmérem ezt a házat, egyszer még visszatérek ide, úgy, hogy nem hívott meg senki, és kifosztom az egészet a fenébe. Legalábbis annyit, amennyit egyedül el bírok cipelni. Meggazdagszom már csak attól, ha a szolgálók részét fosztom ki, és három hónapig én fizetem minden este a közös lerészegedésünket Armin-nal, Lory-t elhalmozom hasznos főzetek hadával és holdezüst papírral tisztogatom nemes féltekémet egy jó kis ürítés után...
- Mi hírek terjengenek a városban? Az elmúlt időben alaposan meg kellett húznom magam, hogy egy konspiráció után nyomozzak. Valószínűleg jó úton járok, mert ma az életemre törtek, és még tegnap este is megpróbált valaki megölni engem. Semmi ismertető jele nem volt a mocsoknak, így nem tudhatom, hogy Ő is az áruló mocskok közé tartozik-e...
- Elnézést, de nem igazán értem, miről beszél...
- Semmi baj fiam...örülj, hogy ide osztottak be téged és nem a húzósabb melókra. Igen csak ártalmas manapság a palotán kívül tartózkodni.
  Dadogja a városőr, mint aki zavarban van. Összehúzott szemöldökkel, gyanakodva méregettem őt. Miért lett ennyire ideges? Miért voltak ennyire idegesek oda kint? Mindenki annyira zavarba jött a gyűrű látványától, mint ha az valami veszélyes ereklye lenne. Valami zavart az itteniek viselkedésében, de nem tudtam rájönni arra, hogy mi is az. Már mint, hogy miért viselkednek így, de minden hajszálam az égnek állt - már ami megmaradt. Végül egy kevésbé díszes, de még így is impozáns terembe jutottunk, ahol csak pár palotaőr tartózkodott, illetve egy ember, aki kilógott a többiek közül. A fickó magas volt - nálam is magasabb - fekete hajjal és fáradt tekintettel. Ruházata az itteniek gazdagságát tükrözte viszont, és annyi gyűrű volt a kezén, hogy szinte összeszámolni is alig lehetett. Ez pedig ismét csak aggasztani kezdett. Határozottan éreztem, hogy valami nem stimmel, így aztán inkább arra gyúrtam, hogy minél hamarabb elszabaduljak innen és meghúzzam magam valahol biztonságban. Feltűnő volt, hogy nincs olyan gyűrűje, amit a báróné emberei hordanak...
- Üdvözlöm. Kihez van szerencsém?
- Üdvözlöm, a nevem Cynewulf.
  Biccentek a férfi felé. Az igazi nevemet nem akarom elárulni, és más oka is volt annak, hogy ezt a nevet használom. Egy bizonyos holdezüst korongra ugyanis ez volt felvésve. Talán még használnom kell a mai nap során és jó lenne a felesleges kérdezősködéseket elkerülni.
- Teljesen őszinte leszek magával: tegnap este egy alak állított meg engem az utcán és feladatul tűzte ki rám, hogy egy bizonyos gyűrűt eljuttassak egy bizonyos hölgyemény számára, aki minden bizonnyal mindennek nagyon örülne. A férfi nem árulta el nekem a nevét, de különleges ismertető jegye, hogy elf és hogy egy toll van tűzve a kalapjába.
- Toll? Csak is egy Héja lehetett. Minden elismerésem. A nevem Hans Grosman, a báróné tárnok mestere. És pontosan miféle gyűrűről beszélt?
~ Héja? "egy héja lehetett..." Tehát többen vannak ilyenek, akik Héjának nevezik magukat. Valószínűleg egy szervezet. A fickó, az állítása szerint a bárónének dolgozik. Valószínűleg olyanok, mint a Névtelen Árnyak Köd-erdőben. ~
- Egészen pontosan erről a gyűrűről beszélt -nyújtom felé a megviselt, elkontárkodott gyűrűt. - Már ilyen állapotban került hozzám és eléggé...fontosnak tűnt. Annyira, hogy tegnap este egy bérgyilkos várt rám az utcákon és ma délelőtt megtámadtan engem a fogadóban, Herr Grosman.
  A fickó meglepődött a gyűrű láttán. Igazából már számítottam erre, nem lepett meg, de nem is nyugtatott meg.
- Ez képtelenség! Hogy egy ilyen fontos...most már biztos. Tudom kivel beszélt tegnap. Tegnap én is váltottam vele pár szót.
- Ajjaj...miért van olyan érzésem, hogy ez számomra nem túl sok jót jelent?
  Nem tudtam nem belegondolni valami enyhe fenyegetést, vagy sötét tónust a hangjába. Valószínűleg csak a paranoiám beszél belőlem, de az utolsó mondata sötétre sikeredett...
- Figyi, esküszöm, hogy nem loptam és még csak nem is öltem érte, és én csak vissza akarom szolgáltatni ezt a gyűrűt a jogos tulajdonosának, remélve, hogy valahogy elhagyhatom ezt a várost úgy, hogy ne nyársaljon fel engem húsz számszeríj lövedék és pár tucat kard menet közben.
- Ó, nem-nem. Eszembe se jutott gyanúsítani. Nem maga tehet róla, hogy az éjszaka közepén tündék akarják elmetszeni a torkát.
~ Egy szóval nem említettem, hogy tünde volt az, aki várt rám az este...~
~ Ideje innen meglépni. Ez az egész határozottan nem hangzik jól. I have a bad feeling about this.~
~ Aye mate....~
- A Héja, aki már egy ideje kutat a gyűrű után mindenről beszámolt.
~ Arról is, hogy ki támadott meg?~
- És ki is ez a férfi pontosan? Illetve, kihez tartozott ez a gyűrű?
- Egy hulla. Ma reggel végeztek vele, amikor a gyűrűt akarta elhozni.
- Már mint...tegnap reggel, akarja mondani, ugye? Mert ez is tegnap került hozzám...tegnap reggel szedte le valaki ezt a hulláról, ugye? Remélem nem én vagyok az a hulla, akiről beszél.
  Teszek egy óvatos lépést hátra, az őröket felmérve magamnak. Nehéz lenne átverekednem magam rajtuk, de nem lehetetlen. Csak okosan kell terveznem. De most már biztos voltam benne, hogy itt nagyon nem stimmel valami. Kezeim a testem mellett, készen arra, hogy bármikor letépjem magamról a köpenyt és elővonjam a fegyvereimet. Feszülten vártam, idegesen kapkodva a szemem őrről-őrre.
- Nem, a Héja, aki érte akart menni harapott a fűbe. Ezért is örülök, hogy elhozta a bárónének. Régóta keresem már ezt a kis csecsebecsét.
- Mi a fene folyik itt, már elnézést a bárdolatlanságomért. Értem, hogy fontos ez a gyűrű, mert akinél ez van, annak nagy hatalma van...de ha a támadók ilyen nyíltan játsszák ki a kártyáikat és fényes nappal rám és a Héjára támadnak...az eléggé elkeseredettnek tűnik. Tehát ismét: mi a franc van itt? Ha már egyszer valami részeg állat miatt belekeveredtem ebbe az egészbe, legalább tudjam, hogy miért akarnak kinyírni.
~ Idő kell...idő. Nézzük a termet. Menekülési útvonalak. Őrök elhelyezkedése. Fegyverzetük. Felhasználható tereptárgyak. Milyen nagy az ablak? Milyen magasan vagyunk? A tárnokmesternél van-e fegyver? Hány ajtó van?~
- Részeg állat? - bizonytalanodik el a tárnokmester.- Talán tudom, kire gondol. Bár a gyűrűt még is el tudta lopni.
  Apró neszezés. Picsába! Hátra fordulva csak még több őrt láttam, ahogy szépen lassan a kijáratokat állják el. Még több fegyveres! PICSÁBA! PICSÁBA! PICSÁBA! Bele sétáltam egy kibaszott csapdába! Grosman felé perdültem, akinek az arcán gonosz vigyor terült szét, szemében elégedettség és ördögi fény tükröződött. Óh, hogy rohadj meg! Te leszel az első hulla itt!
- Pedig még azt a Héját is le tudtam szúrni...
avatar
Crispin Shadowbane
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos

Hozzászólások száma : 391
Join date : 2016. Jun. 18.
Age : 26
Tartózkodási hely : ahol épp szükség van rá

Karakter információ
Kaszt: Bérgyilkos(8), Druida Elementalista(3)
Szint: 8
Tapasztalat:
9301/9500  (9301/9500)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Küldetés: Nebel der Stadt

Témanyitás by Ajánlott tartalom


Ajánlott tartalom


Vissza az elejére Go down

1 / 2 oldal 1, 2  Next

Vissza az elejére


 
Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.