[Azonnali] - Was ist das Robin Hood?

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

[Azonnali] - Was ist das Robin Hood?

Témanyitás by Lothar von Nebelturm on Hétf. Okt. 23, 2017 10:23 pm

A két királyság közti peremvidék a fegyverszünet ellenére egy sivár pusztaság, szinte lehetetlen ott normális körülmények közt megélni. Az ilyen helyeken elszaporodnak a törvényen kívüliek, ezt te is megtapasztalod, amikor egy utazás közepette rablótámadás áldozata leszel. Értékeid elvesztése miatt bosszúra esküszöl és elhatározott, hogy hidegre teszed a mocskokat. Rájuk is találsz, ám hamarosan kiderül, hogy az útonállókompánia majd minden összerabolt értékét szétosztja a rászorulók közt, akik máskülönben talán éhen is halnának. Vajon mit tenne a karakter? Beállna közéjük? Netán rájuk uszítaná a királyi zsoldosokat? Netán maga venne ravansot, vagy csak simán békén hagyná őket? A határ a csillagos ég.


Határidő: 2017.10.31.

Jutalom: 150 TP


A hozzászólást Lothar von Nebelturm összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Okt. 29, 2017 7:55 pm-kor.
avatar
Lothar von Nebelturm
Mesélő
Mesélő

Hozzászólások száma : 37
Join date : 2017. Feb. 01.

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: [Azonnali] - Was ist das Robin Hood?

Témanyitás by Crispin Shadowbane on Szomb. Okt. 28, 2017 12:43 pm

Rob in, robbed out
[Zenei aláfestés: Fuszeklik rap ]

"- Fiam, loptál, és ezért vezekelned kell.
- Na várjunk csak...én nem loptam! Legalábbis nem nagyon.
- Attól független ez Isten akarata ellen való!
- De ugye emiatt nem kerülök a Pokolra?
- Sajnos ez főben járó bűn, fiam. Vezekelj tetteidért, gyónd meg bűneidet és tanúsíts áhítatot, akkor talán lelked megmenekül a Sátán markából.
- Atyám, biztos, hogy a Pokolra kerülök emiatt? Én csak épp hogy loptam valamit, és azt is a gazdagoktól. Mások pedig a szegényektől lopnak ennél is többet, százszorosát, ezerszeresét...és még is ugyanabba a Pokolba kerülünk?
- Igen, pontosan így van, fiam. És én nem láttam, hogy szegényektől loptak volna ennyi összeget fiam, biztos vagy Te ezen állításodban?
- Hát persze, hogy igen! Ott vannak a drága uralkodóink. Mindegyik barom lopkodja a pénzt az egyszerű paraszt és iparos embertől, hogy a saját seggét dagassza. Vagy ha már itt tartunk, a papok, hogy a templomaikat díszitgessék. Nem hinném, hogy a Vén Csóka oda fent csak aranyozott kastélyokban hallgatná meg az imáinkat...ÉS szerintem bőven megbocsájtja azt a bűnt, hogy a bíborost megfosztottam pár ékszerétől, amit a tőlünk lopott pénzén vett magának..."

― Utcai beszélgetésből részlet


  Éppenséggel kényelmesen alucikáltam a déli királyságban, mert a Nap éppen sütött, nekem hangulatom nem volt hozzá, hogy az ocsmány pofájából áradó ártalmas sugaraknak tegyem ki magam...meg hát, fáradt is voltam. De leginkább a napocska tett engem igen csak aluszékonnyá és fáradtá és idegbeteggé. Főleg akkor kaptam szívbajt és agyfaszt, amikor az erdőbéli szunyókálásomból két kislány hangja riasztott fel, akik csendesen osonva - ergo a fél erdőt felverve trappolásukkal - dübörögtek el mellettem - szerencsére nem láttak meg, eltakartak a bokrok, amik közé beheveredtem - és azt merték kornyikálni, hogy "Süss fel Nap, fényes Nap!" Dracon hathatós közbelépésének volt köszönhető egyedül az, hogy nem áldoztam fel törékeny testüket valami oltáron, hogy örökre elűzzem azt az átkozott tűzgolyót. A kislányok vidáman zakatoltak tovább, én meg nem túl vidáman forgolódtam az ágyul megterített szőrméken, miközben csak füstölögtem magamban, Dracon meg próbált nagyon együtt érzően nézni rám, meg bocsánatkérően, de ez se jött össze neki, így a három hete aszalódó büdös zoknimmal soroztam meg a fejét, amitől legalább eltakarodott a közeli patakhoz öklendezni egy sort. Megérdemelte a sorsát. Már éppen hogy visszaaludtam volna, amikor a semmiből, az egyik fa mögül a következő mondatot hallottam meg:
- Rabló támadás, kezeket fel! Jobb ha Te mondod, a Te hangod mélyebb!
  Álmosan pislogva próbáltam össze szedni a gondolataimat, hogy ez most még is, mi a franc akar lenni? Lehet, hogy csak félálomba süllyedtem már is és onnan szüremlett át az álmom egy része a tudatomba? Ezen teóriám úgy dőlt meg, mint az a kis facsemete, amin a két méteres góliát csörtetett keresztül, kezében egy tőrt szorongatva, és szőrös pofájával nagyon szúrósan meredt rám, majd dörmögő hangon:
- Nyugalom, ez egy...!
  A fickó abban a pillanatban ledermedt, ahogy meglátott engem. Én is vissza meredtem rá, és néztem, hogy ez most még is, mi a franc akar lenni? Egy komédia? Vagy mi? A kolosszus továbbra is mozdulatlanul, arcát és homlokát meg egész fejét ráncolva pislogott le rám, olyan kínos módon, hogy már én is elkezdtem magamat nézegetni, hogy még is, mi a franc van rajtam ennyi látnivaló? Ekkor döbbentem rá, hogy a patakban való fürdőzés után nem öltöztem át és még mindig ádámkosztümben feszítek. A csend kezdett igen csak kínossá nyúlni, főleg amikor a másik tag is megérkezett és Ő is hasonlóképpen reagált. Menteni akartam a menthetőt, így folytattam tovább az óriás megkezdett mondatát:
-... ez egy szép nap, nem igaz? De szerintem tartsunk ki az eredeti tervnél, miszerint ez egy rablótámadás. A további kínos incidensek elkerülése végett, felöltözhetnék előtte?
- Az lehet....hogy egy jó ötlet lenne, igen...kérem, öltözzön fel!
  Bólogatott a kisebbik, szőke hajú "zsugabubus" fejű férfi, én pedig elkezdtem magamra kapkodni a ruháimat, közben szégyenlős szűzként takarva el a testemet. Hol a francba van Dracon? Ennyi ideig nem maradhat el a pataknál! Sajnos nem tudtam tovább húzni az időt, így az utolsó ruhadarabomat is leakasztottam a faágról, ahova akasztottam őket száradni és már az éjgyikolom után indultam volna, amikor Gigász tesó megállított engem.
- Nono, azok maradnak! És mielőtt még valami aljas trükkre gondolnál...még vagyunk bőven a környéken, úgy hogy csak semmi hirtelen mozdulat!
- Fasza, még több sunyi alak leskelődik egy meztelenül alvó self után? Hát már sehol se találhatok nyugalmat?
- ...a látvány számunkra is felkavaró volt, úgy hogy ... mi sem találtunk nyugalmat.
- TALÁN VALAMI NEM TETSZETT A TESTEMEN?! MI AZ, HOGY FELKAVARÓ VOLT??!!
  Csattantam fel dühös fúriaként, ami igazából még engem is meglepett, hogy azon felháborodok, hogy két férfinak nem jön be a testem. Na de akkor is! Ez az én testem! A tökéletesség példaképe. És erre meg azt mondják, hogy felkavaró látvány? Azon nyomban csípőre is vágtam a kezemet és már készen álltam arra, hogy kioktassam őket, amikor a drabális állat csak két lépést tett olyan gyorsan, hogy tőle nem számítottam volna ilyesmire és az utolsó látvány, ami a sötétség előtt fogadott engem, az az arcom felé úszó hatalmas ököl volt...

- DRAON, ÉN TÉGED KINYÍRLAK!
  Ordítva kergettem a mocskos kis dögöt, aki az egyik fa magas ágára felszállva visított a röhögéstől, és majdnem le is pottyant a fáról, de farkát az ágak köré csavarva megtartotta magát és onnan nézett le rám. Rám, a tajtékzó, idegbeteg selfre, aki nagyon is határozottan jogosan volt felbaszva olyan szinten agyilag, hogy a földről felvett random tárgyakkal kezdte el dobálni a magasra reppenő kis ocsmány dögöt. Nem elég, hogy kiütöttek és elvitték mindenemet...de...de! BASZDMEG! MÉG A RUHÁIMAT IS ELLOPTÁK ÉS VALAMI ÁTKOZOTT RÓZSASZÍN BIZBASZT AGGATTAK RÁM! MI A RÁKOS TÖKÖM EZ A RUHA?! MI EZ?! Amikor Draci meglátott, először Ő is megtorpant, aztán a hátán kezdett el gurgulázni a röhögéstől, én pedig fényes topánkámat - ki a franc találta ki a magassarkút?! - a fenekébe biggyesztettem, amitől Ő hangosna rám szisszent és felszállt az ágakra, hogy onnan folytassa tovább a kritizálásomat. Ha ez még nem lett volna elég, a dühkitörésem kellős közepette az erdei ösvényen egy apa ment el a lányával és amikor megláttak engem, csak annyit kérdezett:
- Apaaaa, a bácsinak mi a baja?
  Az apa pedig a lánya szemét eltakarva, megvető tekintettel ostorozva engem rohant tovább a legközelebbi falu felé, ahol menedéket találhat az őrült rózsaszín self elől. Hát ott rohadtok meg! Megkeresem ezeket a kis rohadt dögöket, akik kifosztottak engem, és kinyírom őket, egytől - egyig! Mindegyiket! A....baszdmeg! MIÓTA VÖRÖSEK A KÖRMEIM? KI FESTETTE KI A KÖRMEIMET?! A rohadt körmeimmel kaparom ki a szemüket, és a valószínűleg berúzsozott számmal harapom át a nyaki ütőerüket. Csúfot űztek belőlem! Leskelődtek utánam, leütöttek és még utána volt idejük, eszük és unalmuk meg türelmük MEG BÁTORSÁGUK ENGEM KURVÁNAK ÖLTÖZTETNI!
- DÖGÖLJETEK MEG!!
  Ordítottam teljes torokból, miközben finom ujjacskáimmal a fát csapkodtam veszetten dühösen, mint ha az bármit is segített volna és közben olyan cifra káromkodásokkal jutalmaztam meg mindenkit a környéken, aki csak hallotta azt, hogy azt már tanítani kéne. Miután kifogytam a szusszból és a rögtönzött szitokszavakból, fáradtan rogytam le a fa tövébe. Unott képpel bámultam fel a faágra, ahonnan Draci nézett rám. Nem nagyon volt bátorsága leszállni onnan az előző dühkitörésem után és valószínűleg ezután nagyon fog kepeszteni, hogy kibékítsen engem.
- HÁT AHHOZ SOK SIKERT TE UTOLSÓ UNDORÍTÓ ÁRULÓ KIS ROHADÉK!
  Hogy lehűtsem a kedélyeket, inkább a patakhoz mentem és csukott szemmel merültem bele a jéghideg vízbe, nehogy meglássam véletlen a vízfelszínén tükörképemet. Nem akartam megtudni, hogy még is, mit csináltak az arcommal. Határozottan nem voltak kíváncsi rá. Na de igen...akárhogy is nézelődtem a táborhelyen, nem maradt egyetlen ruhám se, sőt, még pénzem és felszerelési tárgyam se...csak ezek a rózsaszín vackok. Rohadjatok meg.

  Két átkozott hétbe telt! KÉT ROHADT, ÁTKOZOTT HÉTBE, MIRE MEGTALÁLTAM ŐKET! Miután az erdőből kiverekedtem magamat, a sarkam nyomában szellemként osonó kis fehér mocskossal, az idegrendszeremnek búcsút mondhattam. Aztán szerencsére találtam egy falut a közelben és szerencsére még este is volt, a butuska kis emberek aludtak, így iszonyat könnyű volt nekem ruhákat lopdosni magamnak, meg kaját és egy zsákot, amibe belegyömöszöltem a rózsaszín ruhát, későbbi bosszú alapanyag gyanánt. A kis eldugott falutól még jó pár napba telt, mire eljutottam egy nagyobbik, és az ottani fogadóban próbáltam információkat szerezni magamnak. Végül némi verőlegényi melóval, fenyegetéssel és alkalomadtán egy-két jól irányzott ágyék-rúgással, de sikerült kiszednem az emberekből azt, hogy valószínűleg merre lehetnek azok a mocskos rablók, akik amúgy is sok gondot okoztak már a környék lakóinak - azonban soha se a szegényeknek, hanem gazdagoknak. Valami nemes célért küzdöttek - vagy legalábbis ezt állították magukról. Én nem hittem a parasztoknak, lovászfiúknak és a többi alantas kis mocsoknak, akik ezt hazudták. Loptak ezek mindenkitől, aki arra felé járt. Én határozottan nem voltam gazdag és még is kifosztottak! Jó, mondjuk kilóra meg tudtam volna venni magamnak azt a rohadt kis falut, mert semmit sem értek ott azok a szerencsétlenek, de ez nem azt jelenti, hogy én vagyok gazdag, hanem azt, hogy ők semmirekellők.
   Fegyverek hiányában bandukoltam tovább és életemben először védtelennek és szinte már meztelennek éreztem magam. Nappali csicsikálásom előtt még mindig a felszereléseimért nyúlkáltam, hogy rájöjjek, azok már nincsenek meg. Egyedül Draci, aki minden egyes nappal egy kicsit közelebb merészkedett hozzám, csak hogy aztán kapjon egy hatalmas tockost, csak hogy megnevelődjön egy kicsit. Még mindig haragudtam rá, amiért ott hagyott az erdőben egyedül, és még utána ki is szórakozta magát rajtam. De...végül is, csak elértem ide. A távolból már érezni lehetett a tábortüzek füstjét, pár beszélgetés foszlányt sodort felém a szél - megérkeztem!

- It's time guys....deepthroat time, you bitches!
  Morogtam magam elé fenyegetően sötét és fekete és mélyszürke meg minden egyéb olyan tónusban, amely sötétebb volt, mint a fehér és a barna és a sárga és a kék meg ilyenek. Szóval nagyon morcos voltam és felpumpált és harcra kész, mindazzal a két kihegyezett faággal, amelyet még ide felé jövet faragtam ki egy lopott késsel. KÉSSEL! ROHADT KÉSEKET LOPDOSTAM! Na meg egy kanalat...hehe, én leszek a Spoonkiller! Háh, rettegjétek Veronia legőrjítőbb és leghalálosabb gyilkosát! Óvatosan közelítettem meg hát a bitangok táborát, akik az erdőben vertek tanyát. Ahogy egyre közelebb osontam a helyhez, annál több kifeszített kötelet vettem észre, amelyek végül egy bonyolult függőhíd rendszert alkottak. A fák ágaira építettek fel házakat, mint ahogy az elfikék tették a hülye erdejükben és párszor látni lehetett íjjal felszerelt őröket, akik a távolt pásztázták. Szerencsémre ők nem láttak meg engem, és Dracon-t sem, akire ráparancsoltam, hogy maradjon hátra. Nem akarta megtenni, így örömmel kötöztem ki őt egy fához némi felesleges ruhadarabbal. Óh, hogy fel volt háborodva! Milyen élvezet volt hallgatni.
- Rakoncátlankodj még egy kicsit és megmutatom neked Crispin Ötven Árnyalatát te mocsok...ez még csak a bemelegítő!
 Aztán ott hagytam őt a fenébe. Viszonylag könnyű volt beosonni a táborba, túl sok kihívást nem jelentett. Nem számítottak egy magányos bosszúállóra, inkább egy egész seregre, egy fajta igazság ligájára, akik szétrúgják a mocskos seggüket. A központi rész felé közeledve egyre több fáklya és tábortüz világította meg a terepet, így mozgásom is lelassult, de végül sikerült elérnem egy felhalmozott halomhoz, ahol a lopott tárgyakat tartották.
- Te...én még mindig arra a selfre gondolok. Nem volt kissé durva? Mi csak egyszerű rablók vagyunk, nem ilyen aljas szemetek.
- Ugyan már, ki fogja heverni és kicsit móresre kellett tanítani. Lehet, hogy Ő is egy tolvaj, mint mi...csak Ő nem olyan nemes ügyért harcolt, mint amilyen a miénk.
- Attól független lopás, nem? Tudom, Robin azt mondja, hogy a szegények között osztjuk szét, és ezt is tesszük...de a kényurak, ahogy hallom, egyre komiszabbul bánnak a szegényekkel pont emiatt. Rajtuk verik el a port, ha már minket nem találnak meg.
- Tudom, Kicsi John, tudom. De Robin nemsokára újabb tervre szánja el magát. Megmutatjuk nekik, hogy nem hagyjuk társaink kizsákmányolását és megszégyenítését.
- Tehát...harcra kerülhet a sor? Már mint tényleges, szervezett harcra? Az egész úgy indult, hogy tolvajok leszünk, akik a nincsteleneken segítenek. A harc nem a mi dolgunk. A végén nem leszünk jobbak, mint valami túlglorifikált banditák.
- "Túlglorifikált banditák"? Biztos, hogy így akartad ezt használni? Amúgy is, mióta vannak ilyen magasztos és magasan szálldosó gondolataid?
- Azóta, hogy kifosztottátok a világ legharagtartóbb alakját, Ti rohadt mocskok....
  Léptem elé a hordók és zsákok takarásából. Kezemben két kedvenc fegyveremmel, amelyeket csak úgy ledobtak a földre, mert nem értették meg igazi értéküket.
- Üdv, szemetek! Emlékeztek még rám?
  Az óriási tuskó azon nyomban felugrott és segítségért kezdett ordibálni, míg a kisebbik viszonylag nyugodt maradt. Végül is, a táboruk kellős közepén voltak, és íjászok meg lándzsás őrök voltak minden fele, ahogy azt nemsokára meg is tapasztalhattam. Most, hogy már erősítést kaptak, sokkal magabiztosabbak voltak mindketten és kis kardjaikat előhúzva méregettek engem fenyegető tekintettel. Kár, hogy nem az Ő szabályaik szerint akarok játszani. A sötétség gömb, ami a kisebbik alak előtt jelent meg közvetlen, jó menedéket és fedezéket jelentett nekem és rögtön bele is vetettem magam. A fickó teljesen tanácstalan volt, hogy még is, mitől vesztette el teljesen a látását, és nemsokára Clandestine csiklandozta a torkát, ahogy hátulról rárontva a torkának szegeztem azt és lassan kihátráltunk a mesterséges sötétségből, ami miatt az íjászaik nem mertek lőni, nehogy a társukat találják el.
- És most szépen vissza adtok nekem mindent, amit elloptatok tőlem! A többi engem aztán rohadtul nem érdekel. Raboljátok tovább a gazdagokat, vagy a szegényeket. A farkamat sem érdekli. De még előtte, Te!- böktem fejemmel a nagy darab alak felé.- Dobd le a ruháidat!
- Hogy mi van?!
- Ruhákat le! Ott van a ládák mellett egy zsák, benne egy cuki rózsaszín ruhával! Kapkodd fel, de gyorsan, mielőtt még megtalál csúszni az éjgyilokom és átvágom ennek a hülyének a torkát!
  Még pár másodpercnyi vitatkozás alakult ki, amely során pár íjász nagyon is biztosított mindenkit arról, hogy simán le tudnak engem lőni anélkül, hogy a társuknak bajuk esne...aztán amikor a kötelékeiből kiszabadult, nagyon is felpaprikázott Dracon megjelent és leterített kettőt kapásból, a vitatkozások is elmaradtak és leszállt mellém, acsarogva meredve "Kicsi John"ra, aki minden volt, csak kicsi nem. Itt már nem volt mit tenni és hamar megszabadult a ruháitól. Tapintatosan elfordítottam a fejemet, hogy ne lássam a jelenetet...nem akartam röhögőgörcsöt kapni már rögtön a legelején. Aztán vagy öt percig tartott neki, mire felhúzta a cuki kis ruhákat, amelyek menten széthasadtak a testén, de legalább megtette, amit akartam. Hát, a látvány örök időkre az emlékeimben fog égni.
- A cuccaimat...
- Adjátok vissza neki. Ő nem tartozik az áldozataink közé. Egy ugyanolyan kívülálló, mint mi.
  Csendült fel egy hang, aztán a tömeg szétvált és megláthattam a gazdáját. Egy harmincas évei elején járó elfecske volt, hegyes fülekkel, hosszú, szőke hajjal, a fejét egy tollas kalappal, kezében egy hosszú íjjal, amelynek húrjára nem volt egy vessző sem helyezve. Nem jelentett fenyegetést.
- És Te még is, ki a franc vagy?
- A nevem Robin, ennek a vidám társaságnak a vezetője. A gazdagok rablója, a szegények segítője. Ennek a kórusnak a hangmestere, kik az igazságosság zenéjét játszák.
- Óh, inkább itt hagyd abba, mielőtt még túlságosan elragadtatod magad és fél napon keresztül áradozol saját magadról. Én csak a cuccaimért jöttem.
- Tudod...mi szívesen látnánk valakit a soraink között, akinek ilyen képességei vannak. Utólagosan is elnézést kérek tőled Kicsi John és Jürgen viselkedéséért és az ellened elkövetett atrocitásért. De kérlek, fontold meg az ajánlatomat és az emberem elengedését. Nem akarok itt vérontást és legfőképpen nem akarok ártani olyannak, aki nagy segítségünkre lehetne.
- Ha elengedem ezt a mocskot és elteszem a fegyvereimet, rögtön teletűzdeltek nyíllal. Szerinted tényleg ennyire hülye vagyok?
- Tegyétek el a fegyvereiteket! Nem lesz rá szükség!
  A vezér szavaira az összes kard és tőr a tokjába vándorolt, a lándzsák a fáknak lettek támasztva, az íjakat leeresztették, a nyílvesszők visszakerültek a tegezbe. Robin várakozóan nézett rám.
- Mire kijutok ebből a táborból, minden íjásznak lesz bőven ideje arra, hogy ismét előkapjon pár nyílvesszőt és belém eressze, a többiek pedig kardjukkal vegyenek üldözőbe. Nem, ha itt tárgyalás lesz, akkor az az én feltételeim szerint. Bemegyünk szépen egy házikóba csak Te, én meg az élőpajzsom...és talán sikerül meggyőznöd engem. Ha nem, akkor én szépen elsétálok, cipelve magammal ezt a húszsákot és majd ha biztonságban érzem magam, elengedem.

  Amire nem számítottam, hogy beleegyeznek a feltételeimbe. Két órát töltöttünk egy kis szobában és rohadjak meg, de ez a Robin csávó aztán tudott érvelni. Mire a végére ért, a Vidám Társaság egy újabb taggal növekedett. Persze, csak ideiglenesen. Nekem is meg vannak a magam dolgai, de két hónap erejéig velük maradtam, hogy kicsit kiszórakozzam magam és hogy új környezet és feladatok között csiszoljam lopakodási képességeimet. A második hónap lejárta után ott hagytam a tábort...kicsi John pedig másnap reggel egy iszonyatos fejfájással és rózsaszín ruhákban ébredt, amik ezúttal teljesen az Ő méretére voltak szabva. Rohadj meg, kicsi John!
avatar
Crispin Shadowbane
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos

Hozzászólások száma : 209
Join date : 2016. Jun. 18.
Age : 26
Tartózkodási hely : ahol épp szükség van rá

Karakter információ
Kaszt: Bérgyilkos
Szint: 5.
Tapasztalat:
5241/6250  (5241/6250)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: [Azonnali] - Was ist das Robin Hood?

Témanyitás by Gustav Engelberg on Hétf. Okt. 30, 2017 4:42 am

//Gustav Pappá válása előtt is mindig nyugodt és türelmes ember volt, nehezen lehetett kihozni a sodrából…egyszer egy munkás azonban elvette az italát…hát, még senkit nem hallottam torkát fojtogatva ilyen szépen énekelni az Úr zsoltárjait…// - Sigmund, a Búvóhely kocsma tulaja és csaposa



A biblia nem kell?



Sötétség, Erős fejfájás, legfőképpen tarkótájékon. Hangok szólítják a fejében, zavarja nagyon…forog a világ is. Mi történhetett vele, azon tanakodik. Ez lenne az élet és a túlvilág közötti sötét átjáró? Két út között megragadt, mert nem tudták eldönteni a sorsát, hogy hova kerüljön? Kezek érintése ruházatán, rángatják, ahogy egy tehetetlen bábot. Pofozzák is, egyszer, kétszer…minden ütéstől feje erősebb benyilall, mintha csáklyáznák. Megpróbálja kinyitni szemeit, de érzi, nem lenne jó ötlet, érzi, hogy nagyon világos van odakinn, plusz félne attól, mit látna meg a két világ között, már, ha ott van.
- Atyám? Jól van? – jött megint a hang, mely most már nem a fejében visszhangzott, testén kívül érkezett.
- Nagyon helyben hagyták szegényt. – jött egy másik válasz egy másik irányból. Azon elmélkedett emberünk, vajon kik lehetnek ezek, talán ők döntik el, hova kerülhet a lélek, ha elhagyja testét. Úgy döntött, mégis megnézi magának, lehet, soha többé nem láthatja azokat a lényeket, kik eldöntik hova kerülhet az ember halála után.  
Először résnyire nyitotta szemeit, de egyből becsukta, hiszen ahogy gondolta, nagyon világos van odakinn. Meg is nyilall ismét a feje, ahogy a fény fájdalmat okoz lélektükrének. Apropó, fájdalom. A halottaknak nem kellene fájdalmat éreznie, legalábbis így tanítják.
- Atyám, magánál van? – hangzott megint a kérdés, mire végül sikerült Gustavnak is kinyitni szemeit.
- Hol vagyok? Mi történt? – kérdezte, majd szétnézett magán, meg van-e mindene, van-e valami komolyabb seb a testén. Amint megbizonyosodott arról, hogy sértetlen, körbekémlelte környezetét is. Emberek veszik körül, első látásra talán kereskedők lehetnek, kik átutazóban vannak a pusztaságnak ezen részén.
- Attól tartok, hogy kirabolták. Mostanában ütötte fel a fejét errefelé egy rablóbanda. Úgy tűnik, még a Szent embereket sem kímélik. – válaszolt kis késéssel az idősebb férfi, majd vízzel kínálta a Papot, ki még mindig szédült a hátulról rámért ütéstől.
Ekkor viszont a Pap eltolta magától a kulacsot, melyet a kereskedő felé nyújtott, felugrott fekhelyéről, majd elkezdte tapogatni magát.
- A sétabotom! Az erszényem! Ne, ne, ne….a KULACSOM! – kiáltott felé mérgében, majd ahogy végigért a mondatnak, hirtelen rosszul lét lett úrrá rajta, megcsuklott, mire a körülötte állók utána akartam kapni, de gyorsan meggondolták magukat. Gyomrának tartalma úgy tört előre szájából, hogy szinte eltaszította volna azt, ki előtte áll. Feje is erősen megnyilallt a műveletet követően, nem tudta eldönteni, fejéhez kapjon, vagy gyomrát fogja.
- Lehet, hogy agyrázkódása van, elvigyük Atyám? A közeli település pár órányira van, lehet, ellátásara van szüksége. – kérdezte aggódóan egy fiatalabbik kufár, mire a Pap felmutatta kezét.
- Nem…ooohhhggg…köszönöm Gyermekeeoohhhhrrggg… - öklendezte ki az utolsókat, mikor végre fel bírt egyenesedni.
- Elvehetik a pénzem…legyen…jobban rászorulnak, az Isten ad helyette többet. Elvehetik a sétapálcámat, legyen, nem vagyok béna, tudok járni. DE, HOGY MERNEK HOZZÁNYÚLNI EGY PAP FELSZENTELT ITALÁHOZ!!!! – Kiáltott fel mérgében, mire a kereskedők hátrálni kezdtek.
- Iiiittt hagyjuk a kulacs vizet Atyám. A közeli falu pár órányira van délnek. Vigyázzon magára… - siettek a szekerekhez az emberek, nagyon megijedtek a Papot látván, hogy kikelt magából, nem valami vallásosak, de ha haragra gerjedt Egyházit látnak, ott semmit jó nem történhet.
- Isten áldjon Gyermekeim…höööö…Köszönöm a segítséget. – nézett rá vérben forgó szemekkel a már induló kereskedőkre, akik vissza se néztek, úgy hajtották a lovakat, mintha életük múlva rajta.
- Még egy Papot sem kímélnek…hogy lehetne…. – akadt el a szava egy pillanatra, mikor valamiben megbotlott az elindulás pillanatában. Lenézett és ekkor látta meg a jobb időket megélt Bibliáját. Feje erre olyan vörös lett, mint a legérettebb paradicsom, halántékán erek kezdtek gyülekezni, míg fogait úgy elkezdte csikorgatni, hogy ha odatartottak volna egy kardot, gond nélkül megköszörülte volna.
- A BIBLIÁT MINDIG ITT HAGYJÁÁÁÁÁÁK!!!  - Üvöltött éktelen haragjában, amit a már árkon, bokron túllévő kereskedők felé is eljuttatott az északi szél.




Utazva dühöngünk, vagy dühöngve utazzunk?




- Látod Uram? Ez az Egyház legnagyobb hibája. Kapunk egy bunkósbotot és éljük túl idekinn, de persze prédikálni azt tudjunk…Azt magoljuk be, nehogy véletlenül több fegyver forgatásában is jeleskedjünk ezekben a vészterhes időkben… - mérgelődött a Pap, amint unottan gyalogolt a kietlen pusztaságban, követve néhány patkó és emberi láb nyomát, mit feltételezett, hogy a rablók hagyhattak maguk után. Mert hát, egy Szent ember miért is menne utánuk? Úgyis megbocsát…nem kell nyomokat eltűntetni…Egy Pap mit árthat jó néhány álig felfegyverkezett rablónak…lehet nem is az ő nyomuk ezek és akkor most felesleges köröket fut.
- Ráadásul vizet kell igyak. Hol itt az igazság Uram? Kiprédikálom a szemüket, ki én! Persze, ilyenkor sehol egy Keresztes… - morgott tovább, ahogy kezébe vette a kereskedőktől kapott kulacsot és nagyot húzott belőle.
- Délután van és még mindig józan vagyok…adok én nekik Prédikációt… - fintorgott, megtörölve szája szélét majd úgy botorkált tovább a kietlen ösvényen néha jó nagyot belerúgva egy-egy buckába.
- Adj türelmet Uram, ne veszítsem el a fejem. Inkább büntesd meg őket Te magad, jobban járnának. – nézett az ég felé, miközben már kezei között érezte annak az alávalónak a nyakát, amelyik leütötte. Dühe nem sokáig tartott…folyamatosan lenyugodott, volt olyan pillanat is, mikor már nem is akarta elintézni a rablókat, de amint a belső zsebéhez nyúlt egy kis itókáért, eszébe jutott, hogy nem tud inni. Ez felbőszítette, s ekkor eszébe jutottak a banditát, így ismét előjött dühkitörése és lett is mindig egy-két keresetlen szava az Úrhoz.
- Persze…Az Úr útjai kifürkészhetetlenek…ez is egy próbatétel, igaz? Megbocsátás, szeretet, még meg is áldom őket…hűhűűű…de meg én…úgy megáldom őket, hogy még a sejhajukból is az fog folyni. – szitkozódott tovább, mikor a távolban mennydörgés rázta meg a kietlen pusztaságot. Papunk lebiggyesztette fejét, kezeivel pedig homlokára csapott…
- Jó…értem…sajnálom… - nyögte ki végül, majd kezeit összeérintve haladt tovább az úton, szájából imák ezrei szálltak tovább az egyre felhősödő ég felé, miután rájött, magára haragította az Istent. Az is lehet, hogy mára ezen a térségen esőt mondtak, de hát, akinek egyszer már megjelent az Úr, természetes, hogy prófétájának vallja magát, sőt az sem meglepő, ha ilyen nyilvánvaló módon üzen neki.
- „Ám haragudjatok, ha haragusztok is, de ne vétkezzetek, a nap le ne menjen a ti haragotokon, se pedig az ördögnek ne adjatok helyet. Azért tanuljátok meg tehát, szeretett atyámfiai, legyen minden ember gyors a hallásra, késedelmes a szólásra, késedelmes a haragra. Mert ember haragja Isten igazságát nem munkálja.” //(Eféz. 4,26-27)// - mormolta alig hallhatóan Bibliájából vett egyik idézetét a Haragról, s remélte, talál egy menedéket, még mielőtt eleredne az eső…





Az Egyházi szabadrablás…




Papunk szerencsére szárazon megúszta a pusztaságon átívelő utazást, habár rosszulléte nem olyan régen múlt el, már messziről tornyosultak előtte egy település házainak tetői. Egy ideje már nem követte a nyomokat, el is keverte már azokat más lábak léptei, a kereskedők is ebbe az irányba tartottak, a kocsi kerekek is eltaposták azt a szalmaszálat, amibe Gustav kapaszkodott. Egyszerűen csak az irányt tartotta, s úgy döntött, megbocsát a rablóknak, hogy az Úr kiengesztelődjön, és ne zúdítson rá hatalmas vihart, de nem eszik olyan forrón a kását. Ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel, saját értékeit visszaszerzi, visszakéri, nem tudja, pontosan, mi várja majd itt a faluban, az se biztos, hogy itt vertek tanyát azok az anyaszomorítók.
A falu nem volt túl nagy, míves vagy díszes, egy átutazók számára fenntartott hely, legalábbis ez lehet a fő irányelv, mely eddig fenntartotta a lakókat. A nap már igen csak a láthatáron rúgta az utolsókat, szinte szürkévé vált a táj, mire Hősünk beért a településre.
Mivel megmaradt vize is elfogyott már vagy fél órája, ráadásul úgy, hogy kortyonként ivott, próbálván beosztani az útra, egy hordó felé indult, s jó nagyot merített a benne lévő frissítőből tenyereivel. Úgy ivott, mintha Plagius Plébános frissen szentelt borába tolta volna bele fejét, s csak akkor jutott eszébe az, hogy pénzét is elvették, mikor valami finom alkoholos ital megivásának igényét jelezte kiszáradt mája.
~ Nincs mit tenni, koldulnom kell, mert elporlad a májam. ~ gondolta magában, miközben az is eszébe jutott, hogy ennie is kellene, szerencséjére, pont étkezés után csaptak le rá a haramiák.
Tenyereit egymásnak illesztette és fejéhez emelte, imádkozni kezdett az Úrhoz, jó szerencséért, ételért és talán, de csak talán egy kicsit azért is, hogy találkozzon rablóival.
- Erre gyere te gyerek, ingyen osztják a kenyeret. – csapta meg fülét ima közben a távolban elhangzott szavak, mire tekintete akaratlanul is a beszélgetők felé meredt.
~ Ingyen… Köszönöm. ~ vetet keresztet mellkasára a férfi, majd nyomban az idős asszony és annak gyermeke után eredt.  Rengetegen mászkáltak a szűk utcákon, szinte, mint a hangyák, pedig az idő már igen későre járt, de furcsa mód, mindenki egy irányba fordult.
Gyakran összesúgtak körülötte az emberek, valami elérkezett időről csacsogtak, hálát adtak valakiknek, Papunknak kezdett egyre gyanúsabbá válni a történet.
Egy kicsinyke sikátorba rángatta magával a zúduló tömeg, amiből egy nagyobb tér nyílt, első ránézésre talán piacnak adhatott helyet hétvégente. Most falaknál álló sötétruhás őrök méregették az embereket, tetőkön fürkészek nézték a messzeséget. Papunk nyakához nyúlt és zsebre vágta a kolláréját, kabátjának oldalait behúzta, majd kalapját is fejére tolta, úgy követte az embereket.
Nem tudta eldönteni, mi folyhat itt vajon, így mikor megálltak, a mellette lévő gyerekhez fordult és megkérdezte tőle.
- Öcsi, mi lesz itt? – bökte oda a fiatalnak, mire az nagy szájjal, a tisztelet legkisebb jelével válaszolt.
- Nem tudod Öreg? A Remény kalózai osztanak majd ételt és pénzt a szegényeknek.
- Remény kalózai? – rágta meg a szavakat a Pap, majd felnézett a sikátorból előbandukoló férfiakra, kik zsákokat cipeltek hátukon, vállukon. Mindent felpakoltak a piaci asztalokra, s azoknak száját szélesre nyitották. A látszólag szegény, nincstelen emberek közelebb somfordáltak, majd elől szép, egyes sort vettek fel.
Mennykőként jött Hősünkben a felismerés...
- Uram…köszönöm! – mondta alig hallhatóan, mire a mellette álló elég kétes kinézetű alak rosszallóan hurrogta le.
- Szemmi kösze ehhesz asz Urnak…Ez a Remény Kalószainak az eredménye. – Motyogta fogai között, már amennyi volt neki belőle, azokat is valószínűleg tombolán nyerte.
- Remény Kalózai? Nem azokat keresik a király zsoldosai? Kívül állnak a falu bejáratnál, fülest kaptak, hogy ma itt lesz a banda. – magyarázta Gustav, ahogy egyre közelebb ért a piaci asztalokhoz.
- Mi? – hitetlenkedett a szerencsétlen, mire az a sorban előtte lévőnek belesúgott a fülébe valamit, az pedig követve a dominó elvet, az előtte lévőnek súgott a fülébe.
Mire odaért a sor elejére, a fekete ruhás alakok, már úgy kapták meg az infót, hogy tízezer elit királyi zsoldos vár a falu előtt hadigépekkel.
- Razzia!! – üvöltötte el valaki magát, mire a tetőn álló fürkészek zavartan kémlelték a távolt.
- A sikátorokból jönnek! – üvöltött a Pap, mire az infó megint ment tovább, a tömeg hullámozott egyik helyről a másikra, igazi pánik alakult ki a kis téren, Hősünk olyan jót kacagott, még azon is elgondolkozott, hogy a következő elszólásával a levegőből érkező katonákra hívja fel a figyelmet.
Akárhogy is, mire Gustav odaért a zsákokhoz, a Remény Kalózai homlok hanyatt elmenekültek, hátrahagyva minden zsákmányt, fegyvert, ételt, amit odahordtak az asztalokhoz, de még lovakat is.
Az összegyűlt tömeg nagy része is elsietett, lehet, hogy vaj volt a fülük mögött, vagy úgy gondolták, mindent elmondtak volna egy valamire való, snájding inkvizítor kedves mosolyának hála. Hiába, azok megnyerő emberek…tudnak érvelni…
Javarészt kalandozók, hozzá hasonlóan kirabolt átutazók, kereskedők, nagyon éhes emberek és persze a süketek maradtak, az utcagyerekek és a régi bútorok elmenekültek.
- Emberek! A Remény Kalózai bár elmenekültek a törvény haragja elől, mégis gondoltak ránk! Itt hagyták mindenüket, hogy mi azért jól lakjunk, jót igyunk. Fogadjuk hát ajándékukat, az Úr áldja a nevüket! – kiáltotta el magát felugorva az asztalra, majd, ahogy végzett a beszéddel, neki is látott a zsákok szétszedéséhez. A tömeg is megindult az asztalok felé, szinte elszabadult a káosz, ahogy egymást verték, rugdosták a komolyabb értékek miatt. Gustav eltett annyi pénzt, amennyivel megvékonyították erszényét, egy nagy üveg bort és egy vekni kenyeret valami szárított hússal. Laposüvegjét egy oldaltáskában találta meg, míg botját egy sánta otthontalantól kellett elvennie, ki nem tudott időben elmenekülni valamilyen érthetetlen oknál fogva. Cserébe adott neki egy kardot a rablók által itt hagyott eszközök közül…majd később vezekel a dologért, de hát az az ő tulajdona…
- Isten Áldja a Remény Kalózait! – kiáltotta újra.
A zsákmányból szinte semmi nem maradt, a csürhe és a később csatlakozók már széthordtak mindent, mire a kalózok visszaértek volna. A lim-lom között egy Bibliát találtak ott a porba hullva, melynek első oldalán a következő sorok voltak írva.



„Szép dolog, amit csináltok drága Gyermekeim, az Isten áldjon meg érte titeket…de, ha a borító által ítélitek meg a könyvet, nem sokáig fogtok túlélni…apropó könyv… a bibliát nálam hagytátok…”  Gustav Engelberg Tiszteletes…
avatar
Gustav Engelberg
Felszentelt Pap
Felszentelt Pap

Hozzászólások száma : 24
Join date : 2017. Sep. 28.

Karakter információ
Kaszt: Egyházi Pap
Szint: 1
Tapasztalat:
150/500  (150/500)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: [Azonnali] - Was ist das Robin Hood?

Témanyitás by Cedrick von Nebelturm on Kedd Okt. 31, 2017 3:44 pm

Napsütés. Még ha szűrt is, de napsütés. Miért nem lehet, hogy ősszel nem süt tovább? Lekapcsolják, és tavaszig semmi. Nyugta van a vámpírnak.
Magában morfondírozik ily módon már egy ideje. Hajnal óta, hogy pontosan legyünk. Amióta világosodni kezdett az ég alja, és kiderült, hogy túl vékony a felhő réteg, hogy lefogja a napfényt. Amióta észak és dél között barangol a határon, ez az első alkalom, hogy nem esik.
Szereti az itteni kettősséget. Itt is van, és ott is. És közben persze egyik helyen sem. Amúgy sincs jobb dolga, mint ide-odabóklászni. Igaz ugyan, hogy elég sivár ez a vidék, de nem mindegy? Egyelőre változatosságot jelent. Még a hirtelen jött  világosság ellenére is.
Szórakoztató.
Nyugodt tempóban poroszkálnak a vékony földúton. Hagyja Nyálast, hogy menjen, amilyen iramban csak akar. Előttük nem sokkal már fák meredeznek az út két oldalán. Ott talán meghúzhatja magát néhány órára, amíg lejjebb nem megy a nap, vagy be nem borul egy kicsit jobban az ég. Úgy rögtön kényelmesebben utazhatna.
Az erdő szélén lát két alakot, de nem tulajdonít nekik túl nagy figyelmet elsőre. Biztos csak parasztok, akik kibeszélik az időjárást. Bár az a botra támaszkodó elég nagydarab egy fickó.. Inkább medvének tűnik, mint embernek. Közelebb érve aztán már hallja a kedélyes beszélgetést is kettejük között. Tényleg az időjárás a téma. De ezek nem parasztok.  


Nyikkan egyet a földön, ahogy a szőrös kezek elkapják a grabancát, és lerántják a nyeregből a porba.
- Nyugton maradsz, és nem lesz baj.
Nem is igen tehet mást. A torkára helyezett husáng, amit a nagydarab sétapálcának használt nincs épp jó hatással a beszélőkéjére.
- Helyes - vigyorogja el magát a férfi. - Ez egy rablótámadás.
Tehetetlenül pislog fel a robosztum arcába, valahova, ahol a szemét sejti a szakáll fölött, aztán az alacsonyabb férfira, aki épp a csomagjait kutatja át a háttérben, majd vissza az óriásra. Nem mer kérdezni. És a helyzet a bizarrsága miatt amúgy sem lehet egy egyszerű vicc. Így jobb a békesség. Ő eljátssza az áldozatot, ezek meg  adják csak elő, hogy kirabolják. Elviszik Nyálas almáit. A mén biztos borzasztó durcás lesz érte.
- Van valami?
- Nem sok.
Ez a tényállás nem teszi boldoggá a lapajt. A két kis pötty mogorván villan rá a bozontos szemöldökök alól, vádlón tolva közelebb a nehéz botot az ádámcsutkájához. Védekezőn feljebb emeli a kezét, de a mozdulatra kicsúszik az anyja medálja az inge alól, és az amalgámon megcsillanó a napfény azonnal magára vonja a szőrös férfi figyelmét.
- Az mi?
Riadtan próbál kimenekülni a nyakláncáért nyúló hatalmas marok elől, de a fiatalabb hang még idejében megállítja a medve mozdulatát.
- Ne! Azt hagyd. Elvisszük a lovat a cuccal, és kész.
- Miért ne? Értékesnek tűnik.
- Délidőben letépnéd egy vámpír medálját?
A kérdés jól láthatóan kizökkenti az óriást. A malacszemek mögött egy darabig pörögnek a fogas-kerekek, aztán végül von egyet a vállán, biztonságos távolságba húzva a kezét a bőrszíjon függő orchideától.
- Legalább leüthetem? - fordul hátra a társa felé kérdőn.
- Épp kérni akartalak - érkezik a szórakozott válasz Nyálas mellől.
A gyermeki vigyor pedig, ami ezekre az engesztelő szavakra kiül a lapaj arcára korántsem biztató a jövőre nézve.


Hasogat a koponyája. Ami viszont ennél sokkal jobban zavarja az a szemébe tűző napfény. Felemeli a karját, hogy azzal árnyékolja az arcát, mire valaki halkan elneveti magát a közelében. Felkapja a fejét a váratlan hangra, a hirtelen mozdulattal újabb éles villanást engedve szabadon a gondolatai között.
- Csak lassan. Kicsi John alaposan helyben hagyta.
Kicsi..?
Hát az minden volt, csak kicsi nem. Mégis szófogadóan visszahanyatlik a földre, engedelmeskedve a kellemes női hangnak.
- Hol a lovam..? - kérdezi rekedten.
Ki van száradva a szája. Szórakozottan mozgatja meg az állkapcsát, a hátasához hasonlóan nyámmogva a nyelvével, amíg a középkorú asszony meg nem böködi a vállát egy kulaccsal.
- Hoztam vizet.
Hozott?
- Miért, mióta fekszem itt?
- Egy ideje - neveti el magát újra a mellette térdelő nő, jókedvűen figyelve, amíg feltápászkodik a porból, elfogadva a felé nyújtott flaskát. - A lova egyébként attól tartok, már valamelyik szegény ember házánál húzza az igát.
Rögtön az első kortynál félre is nyeli a vizet a kijelentésre. A kontrollálhatatlan köhögés-roham pedig, ami rájön, egyáltalán nem javul az asszony előzékeny vállon veregetése végett.
- Nem, Nyálas nem, nem igásló.. - nyögi végül krákogva, elhúzódva a kedves ütlegelés elől. Ha Kicsi John ökle nem hagyott rajta lila foltokat, hát a parasztasszony tenyere fog, ebben biztos.
- Csak viccelek! - kacarászik a nő, boldogan figyelve a fuldokló vámpírt. - A lova nálam van. Az a fiatal fekete mén az, igazam van? Valóban nem igásló alkat.
Értetlenül pislog a nőre, köhintve még néhányat a földön ülve. Lesz ennek a napnak vajon egyetlen perce is, amiről elmondhatja, hogy teljesen átlagos volt? Ennyi értelmetlen dolog rég történt vele, ráadásul alig néhány óra alatt.. Szórakoztató, persze.. Kezdi unni ezt a fajta szórakozást..
- Hogy.. - kezdené, de aztán csak megrázza a fejét. Nem is biztos, hogy akarja tudni, hogy hogyan került az asszonyhoz a lova. De a baj már megtörtént, miután kimondta az első szót, ráadásul kérdő hangsúllyal.
- Hogy hogyan került hozzám? Nyálas, igaz? Furcsa név egy lónak.
A tenyerébe hajtja a fejét, és megpróbálja némán kifuldokolni magát, vagy legalább visszafogni a köhögést, nehogy újra háton veregessék. Van egy olyan érzése, hogy ez egy nagyon hosszú történet lesz. Egyébként tudná, hogy miért kell mindig megütközni a Nyálason. Jó név. Ló név. Semmi furcsa nincsen benne.
- A fiammal találkozott korábban.
A fiával..?
Néz fel riadtan a nőre az újabb váratlan kijelentés hallatán, mire az újra jóízűen elkacagja magát rajta.
- Nem, nem Kicsi John az. A másik. Much. Alacsony, szőke fiú. Még éppen hogy csak pihés az álla. Ő a legfiatalabb közöttük. Múlt hónapban állt be először a bandába, azóta haza se jött. Kint alszik velük, és a gazdagokat fosztogatja. Robin. Így hívják a vezérüket, mindig zöldben jár, és a bandájával...
Őszintén nem ért semmit. Főleg nem azt a boldog elragadtatást, amit az asszony mutat a fia iránt, amiért az "kint alszik", és a "gazdagokat fosztogatja". Mióta néz ő ki gazdagnak? És mióta tölt el örömmel egy anyát, ha a fia bandita lesz? Pelyhes-állú bandita. Ezen máskor röhögne. De eltűnt a lova. És az almái is, vele együtt.
Valami kiülhet az arcára a teljes értetlenségből, amivel az anyát hallgatja, mert az asszony hirtelen visszakérdez az erdei bandáról szóló magvas monológja közepette:
- Mit nem ért?
Bután megrázza a fejét, mint egy gyerek a számtan-órán. Semmit. Semmit nem ért. De már nem tudja, sírjon-e vagy nevessen. Teljes kétségbeesésben, segélykérően bámul a nőre. Ő nem érti csak, vagy minden teljesen a feje tetejére állt ma?
- Ó, hát micsoda visszamaradott vámpír maga! Gyerünk! Álljon fel! Kísérjen haza, közben elmondok mindent, és visszaadom a lovát. Még le sem szerszámoztam, mert látszott rajta, hogy nem gazdag emberé. Nem is értem miért nem hagyták magát békén. Hiszen látszik, hogy néhány almán kívül semmije sincs! Much-ot még megértem, ez az első néhány rablása, majd belejön, na de Kicsi John..! Ő évek óta szakmabeli. Elképesztő, hogy egy ilyen szarvas-hibát megengedhet magának..!
Tehetetlenül hagyja, hogy a nő felrángassa a földről, és belekarolva meginduljon vele a falu felé, ellentmondást nem tűrve. (Sőt, észre sem véve azt.)

Hajnal lesz aztán, mire végre elengedik. Ezt persze órákon át tartó, levegő-vétel nélküli mesélés előzi meg. A fiáról; arról a méreg-zöld harisnyás délceg banditáról, aki kirabolja a gazdagokat, az így szerzett pénzzel boldoggá tett szegényekről, a fiáról, a molnár szakma rejtelmeiről, a fiáról.. És miután mindhiába próbálta meggyőzni róla a szűk konyhában kényelmetlenül feszengő vámpírt, hogy csatlakozzon ő is a szegények ügyéhez, végül nagy nehezen útjára engedi őt virradatkor a lovával együtt. Előtte persze mindkettejüknek meg kellett reggeliznie. Bőségesen. És felpakolni a zsákjaikat élelemmel, hiába ellenkezett, és szabadkozott, hogy nincs szüksége rá, vagy hogy nem fér már el több alma a zsákban.. A fizika-törvényei nem szabhattak határt a nőnek.
Így tehát körülbelül háromszor annyi almával távozik a színhelyről, mint mielőtt kirabolták volna.
avatar
Cedrick von Nebelturm
a Nebelturm család tagja
a Nebelturm család tagja

Hozzászólások száma : 39
Join date : 2016. Jan. 16.

Karakter információ
Kaszt: Nebelturm
Szint: 1.
Tapasztalat:
350/500  (350/500)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: [Azonnali] - Was ist das Robin Hood?

Témanyitás by Gerard D. Lawrenz on Kedd Okt. 31, 2017 11:29 pm

Egy apró kis karavánon utazott Gerard, visza a Westerwaldba. A többiek már biztosan vártak rá, megint távol volt több mint egy hónapra, hogy új könyveket szerezzen, amikből a varázserejét tölthette. Akkor futott bele abba az idegesítő társoságba. Először nem vett észre semmit. Békésen meditált, amikor valaki megálljt parancsolt a lovaknak. Aztán különös zajra, kiabálásra lett figyelmes. Nagyjából tíz perc után unta meg, mert már nem volt képe normálisan koncentrálni, kiugrott az ekhós szekérből, hogy megnézze mi történt.
Odakint addigra már eluralkodott a pokol. Mint kiderült egy csapat szedett vetett haramia állta útjukat. Addigra már a rakomány felét elorozták, az utazóbagázs meg sóbálvánnyá merevedve állt a haramiák előtt, akik kivont fegyverrel kényszerítették őket térdre. Mikor megpillantották, rögvest három ember szaladt oda, kardot, íjat, tőrt neki szegezve.
- Meg ne mozdulj.
Gerard elmosolyodott.
- Ó, jaj, csak nem harcot akartok? – mozgatta meg elégedetten a tagjait.
Körbenézett. Nagyjából tíz bandita támadhatott rájuk. Akárhogy is nézte, nem volt köztük olyan, aki egyáltalán meg tudta volna sebezni. A karaván többi tagjának semmi fegyvere nem volt. Gerard viszont ugrásra készen állt, hogy szétcsapjon az alávaló tolvajbanda között...mígnem megpillantotta a fák tetején lesben álló íjászokat.
~ Ez nem jó...ha akár csak egy pillanatig is egyhelyben maradok, végem van. Cöh, amikor már azt hittem végre bunyózhatok egy hót.
Helyette csak egy egyszerű illúziót használt, hogy eltüntesse vele az amulettjét. Ahogy az várható volt, hamarosan sorra került, elvették az erszényét, a kardját, de még a könyvét is...
~ Ne! Csak a könyvet ne! Most jön a legizgalmasabb rész! – a könyv, amit olvasott egy legendás lovag, Erik, a vörös történetét meséli el – Megfizetnek! Azért a saját kezemmel tépem ki az összeset.
A tolvajkompánia, amint kizsebeltek mindenkit egyszerűen odébbálltak anélkül, hogy bárkinek ártottak volna. A peremvidéken sajnos gyakoriak voltak az ilyen támadások, még a fegyverszünet ellenére is. Gerard dühöngött is, ahogy az egyik szekér hajtója mellett ült.
- Esküszöm a Holdra, ha egyszer a kezem közé kaparintom őket, felnégyelem egyenként a mellszőrzetük, aztán nyársra húzom a fülüket, megetetem velük, megvárom, amíg kifossák, aztán feldugom az orrukba...


***
- ...kettészelem a hátuk közepén, és a gerincükön keresztül akarszom fel őket egy fa tetejére, hogy aztán a puszta kezemmel verjem ki belőlük a szuszt. – fejezte be majd fél óra szitkozódást követően.
- Csak ennyi? – vonta fel a szemöldökét a kereskedő.
- Igazad van! Megyek é meg is csinálom! - azzal leugrott a kocsiról és őrült tempóban elkezdett az útmenti erdő felé futni. A kereskedő csak vállat vont, majd nagyot lendített a kantáron.
Majd egy óra bandukolás után végre sikerült meglelnie őket. Nem volt nehéz, mert nem sok ember gyújt az erdő közepén tüzet, pláne nem ilyen veszélyes vidéken, ahol még mindig az éhes farkasok járkálnak fel s alá, sorra eltakarítva az itt maradt katonák maradékait. Mikor rátalált a táborukra, épp a zsákmányt méricskélték. Nem sokat teketóriázott, azonnal kilépett a bokrok közül és kihúzta magát előttük. Még a szél is rásegített a hatásos belépőjéhez, s egy hirtelen fuvallattal meglobogtatta a köpenyét.
- Megvagytok, szemetek!
A kis tábor azon nyomban odafordult felé. Többen ijedten nyúltak a fegyvereikért, húzták fel az íjjukat. Gerard nem ijedt meg. Ezúttal csak egy irányból kellett a lövedékekre figyelnie. Habozás nélkül szabadjára engedte a félelmetes auráját. A banditákat némiképp meg is rémítette.
- Félreérted... - mondta az egyikük óvatosan – Nem magunkért csináljuk mindezt.
Gerard ekkor vette észre a tábor hátsó végében álló kisebb tömeget. Legtöbbjük viharvert kinézetű, csontsovány, vagy már csak bottal járó ember volt. Hallott róla, micsoda kietlen világgá vált a peremvidék a háborút követően. Így saját szemével látva még nyomorúságosabbnak tűnt, mint azt eredetileg elképzelte. Meg is lepődött rajta, hogy a kis tolvajbanda kis híján az összes összerabolt értéket nekik adta.
- Micsoda nemes szív! – szorította ökölbe a kezét, miközben hálásan mosolygott – Minő nemes cselekedet! Azt hiszem megered a könnyen is, ha csak ránézek!
A korábban hozzá beszélő férfi (ki látszólag a kis csapat vezére volt) megnyugodva szusszant egyet, ahogy közelebb lépett hozzá.
- Ezek a szerencsétlenek nélkülünk éhen halnának! Érted már, miért vetemedünk erre?
Gerard barátságos mosollyal lépett közelebb hozzá.
- Értem én... - majd egyik pillanatról a másikra eltűnt, megjelent közvetlenül előtte, és akkora erővel rúgta mellkason, hogy több métert repült hátra.
A táborban mindenki idegesen szisszent össze. Az íjászok gondolkodás nélkül rálőttek, de Gerardnak már nem okozott gondok elkerülni a nyilakat. Az egy pillanattal ezelőtt még magabiztos bandavezér meghökkenve állt fel előtte.
- De hát...azt hittem...
- Mégis mire gondoltál?! Férfi vagy, vállald a tetteid következményét. – mondta, miközben megidézett a kezébe egy árnyszablyát – Fogd a kardot, amit tőlem loptál. Vívjuk meg.
A rablóbanda hüledezve szegezte nekik a fegyvereit.
- Ne merészelj alábecsülni minket! – ordította az egyikük.
- Ó, ne félj, csupán csak kedves akartam lenni veletek. – Gerard válla fölött már meg is jelent az árnyszilánk, könnyedén eltalálva az egyik haramia vállát.
A démon még egyszer végignézett a szedett-vedett társoságon. Hanyag banda volt, rosszul felszerelt, képzetlen, látszott hogy csak azokat verbuválták össze, akik már nem tudtak máshol munkát találni. szánalmas csapat volt, még szánalmasabb logikával.
- De...hát...az ártatlanok...?
Gerard kihívó szemekkel nézett vissza rá.
- Megloptál engem. Ezen semmi sem fog változtatni. – lépett hozzá még közelebb.
Az Archeus, Gerard szent kardja ott lapult a férfi hátán. Érezte, ahogy a szívdobogása lassan szaporodik, félelemből előrántotta a pengét, és farkasszemet nézett a démonnal. Suhintott egyet, mire Gerard elsuhant mellette, majd megvágta a karját. A karja olyan gyorsan mozgott, hogy követni is alig tudta. Kétségbeesetten csapott abba az irányba. Mivel egyáltalán nem éretett a kardforgatáshoz, Gerardnak nem okozott gondot kikerülni, majd még egyszer megvágnia. A férfi érezte, hogy egyre nehezebben tudja a fegyvert megtartani. Az a két seb a karján megnehezítette a dolgát.
- Dögölj már meg!
Vezérük kétségbeesett kiáltására mindenki nekirontott a démonnak. Az íjászok ismét tüzeltek, szinte már nem is gondolva arra, mi fog történni.
- Nem kéne megszegni a szabályokat...


***

Gerard nem sokkal a roham elkerülése után elkezdte használni a jéglángot. Így, hogy a tűzmágiáját is bevetette, esélyük sem volt a győzelemre. A kis csapat minden tagja ott feküdt a földön, többen összeégve, többen csak simán térdre kényszerítve, többen az árnyékból font kötelek által megragadva. A bandavezér maradt utoljára. Még mindig nem eresztette el az Archeust, pedig már számtalan sebet kapott.
- Nem fogok itt megpusztulni! – ismételgette a fogait csikorgatva.
A démonfiú egy megerősített csapással kiütötte a fegyvert a kezéből, s ugyanazzal lendülettel földre kényszerítette. Magasra emelte a kardját, s felkészült lesújtani. A bandavezér nem tudott mit csinálni, kétségbeesetten emelte maga elé a kezét, hogy védje az arcát. Összecsukta a szemét, nem akarta látni, ahogy felvágják a húsát. Már megbarátkozott a fájfdalommal, felkészült a legrosszabbra...
- Cöh...rendben van. – mondta egy ismerős unott hang.
Gerard váratlanul eltüntette a fegyverét. A kardért nyúlt, eltette, majd elindult visszafelé az országútra.
- Legközelebb jól nézzétek meg, kivel húztok ujjat.
A bandavezér ledöbbenve bámulta a magasba tartott jobb kezét. A fáradtságtól az ujjai görcsbe rándultak, csak az egyiket volt képes teljesen kinyújtani. A mutatóujját leszámítva mindegyik be volt húzva. Nem értette, miért gondolta meg magát egyik pillanatról a másikra a démon, csak szusszant egy nagyot és eldőlt a füvön. Talán soha sem fogja megtudni, hogy merő véletlenségből a lovagok egyik kézjelét mutatta: megadás.
avatar
Gerard D. Lawrenz
a Tudás Démona
a Tudás Démona

Hozzászólások száma : 378
Join date : 2016. Feb. 24.
Tartózkodási hely : A helyzet magaslatán

Karakter információ
Kaszt: Tudásdémon
Szint: 7
Tapasztalat:
550/1250  (550/1250)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: [Azonnali] - Was ist das Robin Hood?

Témanyitás by Eiryn on Szer. Nov. 01, 2017 12:20 am

Eiryn fáradtan bandukol az úton.
~ Már csak két óra naplementéig ~ gondolja, miközben gépiesen rakosgatja egyik lábát a másik elé. Dél körül ugyan aludt valamennyit, de sietni szeretett volna, így hamar felkelt. Már nagyon sajog a háta egy rendes ágy után. És egy párna.... Mit nem adna egy párnáért! Kéttenyérnyi vastag puha matrac, meleg paplan és pihepárna. A gondolatra nagyot sóhajt. Már vagy egy hete a szabad ég alatt alszik, amivel nincs semmi baj... egy ideig. Mostanra viszont elege lett a göröngyös földből meg az összehajtogatott utazóköpenyből, ami valahol mindig nyomott a zsebei kemény tartalma miatt. Újra nagyot sóhajt, és a szeme sarkából az égre pillant.
~ Már csak egy óra. ~
A táj egyébként nagyon szép: vastag törzsű fák állnak az út két oldalán, de nem olyan fenyegetően sűrűen, mint Nebelwaldban. Az egész erdő világos, a madarak csiripelnek, a fák tövében apró, fehér virágok húzódnak meg bódító illatot árasztva. Olyan békés és nyugodt a hely, mintha nem egy alig nyugvó háború frontja lenne. Egy senki földje, amit mindkét fél szabadon felprédál, de senki sem véd meg. Bár egy ez a tény talán inkább a falvakra vonatkozik, hiszen mit akarnának akár Északon, akár Délen egy egyszerű erdőtől?
~ Már csak fél óra. ~
- Állj! Vagy meghalsz!
A lány riadtan torpan meg a hangra. Annyira elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette a kedves úriembereket, akik gúnyos vigyorral és rámeredő nyílhegyekkel állnak körülötte.
- Pénzt vagy életet! - dörgi egy viszonylag alacsony, de annál nagyobb hangú illető. Eiryn megadóan feltartja a kezét.
- Micsoda hülyeség - dörmögi magában, mire szinte minden íj egy kicsit még jobban megfeszül.
- Mit mondtál, vérszopó? - kérdezi Nagyhangú, mire a lány felszegi a fejét.
- Azt, hogy ez a mondás hülyeség - feleli - Akármit mondok, a pénzem úgyis az önöké lesz. Vagy talán ha azt mondom, hogy inkább meghalok, nálam hagyják az értékeimet?
A borostás arcokon megjelenő bárgyú kifejezés megér egy misét. Eiryn szorult helyzete ellenére majdnem elneveti magát. Nagyhang is csak keresi a szavakat.
- Találóbb lenne az "Együttműködsz, vagy meghalsz" kijelentés, vagy talán az "A véred nehezen jönne ki a ruhánkból, úgyhogy ne csinálj hülyeséget", esetleg az "A hulládat fosszuk ki, vagy téged?" kérdés, nem gondolják?
Az intelligens ábrázatokból ítélve nem. Semmit sem gondolnak.
~ Már csak húsz perc ~
Persze nem gondolja, hogy elmenekülhet, de mégis sokkal jobban érezné magát, ha nem lenne gyenge mint a harmat. Sajnos azonban Nagyhang egészen hamar összeszedi magát.
- Fogjátok le fiúk, és szedjétek el tőle az értékeit.
A lány nyugodtan tűri, hogy durván a háta mögé rántsák a kezét és végigtúrják a zsebeit. Lehet, hogy szeret csipkelődni, de már az iménti megszólalása is határos volt az öngyilkossággal, nem szeretné túlfeszíteni a húrt. Fájdalmas arccal nézi, ahogy vigyorogva kipakolják az összes váltóját, a nyers rubintokat, ami nála volt, a tekercs rézdrótot, az apró tömb nemesacélt és az összes fegyverét. Azt is hagyja, hogy lehúzzák az ujjáról az Irányjelző Gyűrűt és levegyék a nyakából a Koncentráció Nyakékét. Mikor már minden ingóságától megszabadították, felvonja a fél szemöldökét.
- Végeztünk uraim? - kérdezi ironikusan, mire Nagyhang csak ocsmányul elvigyorodik, és ismét a lány nyaka felé nyúl. Egyenesen a régi, de szép kidolgozású amalgám nyakék felé. Eiryn elrándul, mielőtt akár csak hozzáérhetne, arca, ha lehetséges, még jobban elsápad. Még legalább tizenöt perc van naplementéig!
- Azt ne! - nyögi.
- Csak nem értékes? - kérdezi gúnyosan Nagyhang - Csak nem olyan fontos, mint a szegényeknek a váltók, amiket kicsalsz tőlük?
Eirynnek egy pillanatra eláll a szava. Hogy MICSODA?! Mikor csalt ő ki váltót bárkiből is? És egyébként is... KI RABOL KI ÉPPEN KICSODÁT?! Nagyhang közben tovább szónokol.
- A gazdagok mind egyformák. Felékszerezett barmok, akiknek az aranyláncaikért a szegény földművesek fizetnek! Robin ezért is vált az Erdő Királyává, hogy a hozzád hasonló mocskok az életben először megfizessék az adósságot a szegények felé.
A lány ámulva hallgat, aztán kirobban belőle a szó.
- Mégis milyen jogon ítélkeznek egy mesterember fölött, aki ugyanolyan tisztességes munkával keresi a kenyerét, mint az önök által oly' nagy becsben tartott földművesek, miközben önök éppen teljesen nincstelenné és földönfutóvá tesznek valakit?! Mégis milyen jogon döntik el pusztán ránézésből, hogy én milyen ember vagyok?! És mégis milyen jogon kiáltotta ki magát ez a Robin az erdő királyának, hogy aztán rablótámadásokkal keserítse az egyszerű utazó életét?!
Nagyhang csak felhúzza az orrát.
- Hallatszik a beszédén, micsoda finomkodó, kiművelt gazdagkisasszony, akinek apuci teletömi a zsebét drágakövekkel, hogy legyen mivel játszania!
Eiryn majdnem kiröhögi a férfit, de az megint a nyaka felé kap.
- Ne! - kiáltja, és újra hátrarándul - Az az életem!
- A szegényeknek is a pénzük az életük, nem igaz, vérszívó?
Eiryn hevesen rázza a fejét. Még tíz perc naplementéig.
- Nem érti! Ha elveszi, meghalok! - őrülten dobálja magát fogvatartói kezében, de a férfiak vasmarokkal tartják, Nagyhang pedig egy gúnyos horkantás kíséretében egyetlen erős rántással kitépi a lány nyakából a láncot. A vámpír megdermed. Érzi, hogy az Átok ereje végigsöpör a testén, visszaadva az eddig elzárt erejét... És egy fél szívdobbanással később megérzi a Nap tüzét, úgy, ahogy eddig még soha. A bőrébe mar, lángra gyújtja, az ereiben mintha sav folyna... Felsikolt, teste ívbe feszül. Az izomrángásai most már nem akaratlagosak, és a férfiak döbbenten hátrálnak el mellőle, tehetetlen bábként a földre ejtve a lányt.
- ....nem jó...
- Ez mi...
- ...segíneni?
- ...el innen!
Eiryn zokogva próbál könyörögni, hogy ne hagyják ott, hogy adják vissza a nyakláncát, de a szavak félúton elakadnak sikolyoktól száraz, égő torkában. Megpróbál elrejtőzni a gyilkos sugarak elől, apró labdává gömbölyödik és a karjával próbálja védeni az arcát, de nem ura a tagjainak. Csak a kín marad, az elviselhetetlen fájdalom, ahogy a Nap tisztítótüze lassan emészti Átoksújtotta lényét. És a fény színe lassan megváltozik.

Eiryn felébred. A tagjai irgalmatlanul fájnak, de életben van. Nem képes megmozdulni, de életben van. És az éjszaka biztonságos sötétje borul rá. Nem tudja, meddig fekszik még a földön mozdulatlanul, de lassan elkezd forogni az agya. Meg kellett volna halnia. Miért van hát mégis életben?
~ A köpenyem... ~
Az amalgámmal hímzett utazóköpeny, ami pár órával megnyújtja neki az éjszakát. Úgy tűnik, az alkony éppen időben érkezett, és a ruhadarab mágiája megmentette. Lassan, fájdalmas mozdulatokkal nyomja fel magát ülő helyzetbe. A bőre olyan száraznak és feszesnek érződik mindenhol, mint a fakéreg. Felemeli fájó kezeit és rájuk bámul. Minden tagja égő vörös, kín lobban benne a legkisebb érintésre is, de ez remélhetőleg el fog múlni. Viszont addigi is találnia kell egy menedéket, ahol nap közben is ellehet anélkül, hogy a Nap átkozott sugaraitól kellene tartania. Komoly erőfeszítések és nem kevesebb szenvedés árán végül sikerül magát álló helyzetbe tornásznia és lassú, botladozó léptekkel elindul. Nem tudja meddig megy, de végül megtalálja, amit keres: egy nagyobbacska barlangot. Megkönnyebbült sóhaj szakad fel belőle, már attól félt, hogy itt fog meghalni. Bevonszolja magát az üreg mélyére, ahol kimerülten lerogy a fal mellé, és végre engedi, hogy elnyelje a feketeség.

Majdnem egy hónapig lakott a barlangban, mint valami francos denevér. Az első három napot az önkívület határán egyensúlyozva töltötte. Érezte, hogy szomjas és éhes, de képtelen volt megmozdulni. A negyedik napon savat öklendezett fel. A teste így jelezte, hogy hamarosan nem a gyilkos napfény, hanem a víz- és táplálékhiány miatt fog meghalni. Valahogy sikerült kivonszolnia magát az erdőbe, és valami csoda folytán nem messze talált egy apró folyót. Majdnem belefulladt, amikor ivás közben pár pillanatra elveszítette az eszméletét, de legalább némi erő visszatért a tagjaiba, és képes volt magának bogyókat gyűjteni - és reménykedni benne, hogy egyik sem mérgező. Ezután az állapota lassan elkezdett javulni, és egy héttel később már arra is képes volt, hogy elkapjon egy sérült nyulat. Valószínűleg egy nyest vagy egy róka szalaszthatta el a tapsifülest, ami aztán egyenesen a vámpír karjaiba futott. A vére nem volt olyan mámorítóan finom, mint az értelmes fajoké, de jólesően melegen csorgott le Eiryn torkán, a húsa pedig végre lehetőséget adott egy tápláló és kielégítő étkezésre. Ez után egy héttel botlott bele egy csapdába, amiben egy mókus vergődött. Bár korántsem volt olyan finom, vagy olyan sok, mint a nyúl, ez a fogás mégis fontosabb volt: emberi jelenlétre utalt. És egy hónap alatt a gyűlölet gyümölcsei bőven megérnek. Robin, az Erdő Királya és ostoba alattvalói mind meg fognak lakolni.

Eiryn a térdét az állához húzva, remegve ül az út mellett, szeméből patakzanak a könnyek. Mellette egy kitépett torkú hulla fekszik, és a lány alig bír rápillantani. Nem ezt akarta! Nem akarta megölni! Csak egy kést vagy tőrt szeretett volna kérni a férfitól. Egy haja szálát sem akarta meggörbíteni!
Valószínűleg azért utazott itt éjszaka a szerencsétlen flótás, hogy elkerülje a banditákat, erre belefutott egy vámpírba. Egy meglehetősen elvadult külsejű vámpírba. Eiryn a tenyerébe temeti az arcát. Számítania kellett volna rá, hogy a férfi megijed tőle. Persze, hogy rátámadt! Ő pedig reflexből a torkának ugrott, és amikor az emberi vér bódító aromája betöltötte az orrát és a száját, nem tudott megálljt parancsolni magának. Egyáltalán gondolkodni sem tudott. Még soha nem érezte ennyire rosszul magát, annak ellenére, hogy a mágia jólesően áramlik benne, a vér pedig kellemesen melegíti a gyomrát. Lehet, hogy az elmúlt időszakban kénytelen volt egy kissé civilizálatlanabbul viselkedni, de soha nem gondolta volna, hogy ennyire elvesztheti önmaga fölött az irányítást. Előfordult már, hogy ölnie kellett, de mindig csak önvédelemből tette, a cselekedetei teljes tudatában. Ez a fajta kontrollvesztés... Ijesztő. Nagyon ijesztő. Az elmúlt héten csak arra tudott gondolni, hogy hogyan ölje meg jelen állapotának okozóit, de most nagyon komolyan át kell értékelnie magában a dolgokat. Valóban ezt szeretné? Hogy vértelen hullák maradjanak utána, benne pedig a civilizált viselkedés utolsó szikrája is kihunyjon? Nem. Semmiképpen sem. Sóhajtva felemeli könnyáztatta arcát, és vonakodva a testre pillant. Fogalma sincs, mit csináljon vele. Eltemetni nem tudja, de mégsem hagyhatja itt rohadni az út közepén! Végül - undorodva, borzongva és lelkiismeret-furdalásal telve - átkutatja a tetemet, és talál is egy tőrt. Kicsit csorba ugyan a pengéje, de arra, hogy a földet nagyjából fellazítsa vele, arra pont megfelelő. Nem tudja, mennyi ideig dolgozik, de végül sikerül egy nagyjából megfelelő méretű gödröt kaparnia az út mellé. Bőven nem elég mély persze, de jobb, mint a semmi. Nyögve belehengeríti a hullát, és eltemeti, majd egy csokor fehér virágot rak az igencsak hevenyészett sírra.
~ Bocsáss meg! Kérlek, bocsáss meg! ~

Eiryn a földön hasal a tábor közelében. Voltaképpen a "tábor" nem is megfelelő szó, inkább a "falu" illene rá. A robusztus rönkházak félkörívben állnak a tisztáson, egy nagy közös tűzrakóhelyet körülvéve. Bár éjszaka van, őrök járkálnak kettesével a tisztás körül, és van két, fákon kialakított lesállás is, ahol íjászok rejtőznek. Ez utóbbiakról a lány csak azért szerzett tudomást, mert az egyik lent járőröző bandita felkiabált az íjászoknak. A másik duó körülbelül öt perccel később ér hallótávolságba, és Eiryn fellángoló gyűlölettel ismeri fel Nagyhang orgánumát.
- ...még mindig amiatt a mocskos vámpír miatt szívat? Látszott rajta, hogy még sosem végzett mezei munkát, én mondom neked!
A párja, aki a méretei alapján inkább volt óriás, mint ember, csak mély hangon morgott valamit, de túl halkan ahhoz, hogy kivehető legyen.
- Ne már, Little John! Milyen másféle munkát? Minden vámpír mocsok, ez a kis cafka pedig rubinokkal a zsebében mászkált. Honnan vette volna őket, ha nem lopta?
Ezúttal már a válasz is hallható.
- Hans, mondj már nekem egy olyan szegény gazdát, aki rubintokat tart otthon. Ha lopta, akkor gazdagtól lopta. Pont úgy, ahogy mi is csináljuk.
- Jó, akkor a váltót lopta, hogy megvehesse!
- Akárhogy is forgatod a dolgot, megölted. Robin pedig nem ont vért.
- Tehetek én róla, hogy idegrohamot kapott, amikor levettem a nyakláncát?
Eiryn megfeszül a bokor alatt. Szóval idegroham?! Legszívesebben azonnal odarontana és kitépné a baromarc torkát. Aztán eszébe jut a szerencsétlen, akit megölt, és elernyed. Nem, még egyszer nem akarja elkövetni ugyanazt a bűnt, nem veszítheti el a józan eszét még egyszer. Akkor sem, ha ez az idióta meg is érdemelné. A gondolat második felét nyilvánvalóan a "Little John" névre keresztelt óriás is osztja, mert megragadja a gallérjánál Nagyhangot, felemeli, és az arcába vicsorog.
- Igen, tehetsz, te seggfej! Szólt, hogy meghal, ha leveszed a láncát, de te megtetted, és amikor elkezdett sikoltozni és rángatózni, akkor ahelyett, hogy visszaadtad volna neki, beszartál és leléptél. És ezek után még volt pofád azt hazudni Robinnak, hogy rátok támadt, és önvédelemből el kellett intéznetek!
- Nem tehetek róla, hogy azok a hülyék beköptek! - makogja Nagyhang riadtan, miközben próbálja lefejteni magáról a hatalmas kezet, ami fogva tartja. Eiryn szinte látja, ahogy Little Johnnál erre a kijelentésre elpattan valami.
- Szóval - az óriás hangja remeg a dühtől - A csapatod hibája, hogy TE bajba kerültél, igaz? Mert ők növesztettek esetleg gerincet is, és vállalták a hibátokért a felelősséget. És nem érted, hogy Robin miért dühös rád még mindig, mikor te csak a legfontosabb szabályainkat szegted meg és hazudtál neki. Tudod, én mit nem értek? Hogy Robin miért nem lőtt már keresztül réges-rég, te nyomorult féreg!
Eiryn hirtelen azt veszi észre, hogy áll, sőt, hogy Nagyhangra vicsorog Little John háta mögül. Még egy ilyen sunyi szemetet! Nagyhang pillantása felé vándorol, és férfi létére felsikolt, aztán elernyed. A Little John nevezetű óriás meglepő fürgeséggel pördül meg, harcra készen előreszegezve a kardját. Eiryn abbahagyja a vicsorgást és felemeli a kezeit. Nem azért élte túl idáig, hogy felnyársalja egy rabló.
- Ki vagy? - kérdezi gyanakodva az óriás - És mit akarsz?
A lány gunyoros mosollyal meghajol.
- Eiryn Nebelturm, üdvözlöm. És szeretném visszakapni azt, ami az enyém, ha nem tették máris pénzzé az urak.
A férfi szemében felismerés csillan. A hüvelyébe löki a kardját és lepillant az ájultan heverő Nagyhangra.
- Azt mondta, meghalt - köp ki a sziesztázó pajtása felé, aztán kissé tanácstalanul megvakarja a tarkóját.
- Nos, nem tudom, mi van még meg, de azt hiszem jogos az igény... Jöjjön, Fraulein, bemutatom Robinnak.
- Epedve várom! - horkant Eiryn szarkasztikusan, de igazság szerint tényleg kíváncsi már erre a híres Robinra. Aki, mint kiderül, egy viszonylag magas, gyerekesen lelkes mosolyú, jóvágású férfi. A lány mélységesen csalódott. Minimum egy földig érő szakállú bölcs öregre számított.
- John, ki ez? - Kérdezi a férfi, amikor meglátja a párosukat. Az óriás újra megvakarja a tarkóját.
- Nos, pajtás, úgy tűnik, Hansék halott vámpírja nem is olyan halott. És szeretné visszakapni a vagyonát.
Erre a kijelentésre eltűnik a csibészes vigyor, és az Erdei Király arcára az eddigiekhez képest meglepően komoly kifejezés költözik.
- Kisasszony, hivatalosan is szeretném megkövetni az embereim súlyos hibája miatt. Higgye el, a mi céljaink nem rosszak. Tudja, ez terület a senki földje, ami nagyjából annyit jelent a nép szemszögéből, hogy mindkét fél learatja, de senkihez sem fordulhatnak védelemért. Rengeteg család éhezik a környező falvakban, miközben katonai és egyházi vezetők meg uzsorás kereskedők degeszre tömik magukat a pénzükön. Valakinek őket is meg kell védeni. Ami kegyeddel történt az egy roppant sajnálatos és szerencsétlen félreértés, bocsánatot kérek érte.
Eiryn fáradtan sóhajt.
- Uram, tisztelem a céljait, de már több, mint egy hónapja nem aludtam rendes ágyban vagy ettem rendes ételt. Az egyetlen, amit szeretnék, hogy visszaadják a fegyvereim, a pénzem és legfőképp az ékszereim. Azok közül is az amalgám nyaklánc lenne a legfontosabb.
Szavait remekül illusztrálja a külseje: űzött szem, beesett arc, a hirtelen fogyás miatt lógó ruhák... Robin int Little Johnnak, majd arcán szégyellős mosoly jelenik meg.
- Nos, sajnos ami a váltóit illeti, azt már... Újraosztottuk. De a többit természetesen azonnal visszakapja. Engesztelésképpen hadd hívjam meg! Maradjon, ameddig csak akar, a kosztot és a kvártélyt mi álljuk.
Az óriás közben vissza is ér, és a lány legnagyobb örömére a felszerelését látja a karjaiban. Csak az után válaszol, hogy mindent eltett a helyére.
- Köszönöm a nagylelkű invitálást, de tartok tőle túl nagy lenne a kísértés, hogy kitépjem Nagyhang torkát. És egyébként sem kívánok egy percnél tovább maradni ebben a rohadt erdőben. Ha segíteni akar, legyen olyan jó és kalauzoljon ki innen a legrövidebb úton.
avatar
Eiryn
a Nebelturm család tagja
a Nebelturm család tagja

Hozzászólások száma : 185
Join date : 2016. Jul. 13.
Age : 19
Tartózkodási hely : Ott, ahol a madár se jár....

Karakter információ
Kaszt: Nebelturm vámpír
Szint: 4
Tapasztalat:
3100/3750  (3100/3750)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: [Azonnali] - Was ist das Robin Hood?

Témanyitás by Lothar von Nebelturm on Csüt. Nov. 02, 2017 6:53 pm

Nagyszerű munkák voltak, természetesen jár a 150 TP mindenkinek.
avatar
Lothar von Nebelturm
Mesélő
Mesélő

Hozzászólások száma : 37
Join date : 2017. Feb. 01.

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: [Azonnali] - Was ist das Robin Hood?

Témanyitás by Sponsored content


Sponsored content


Vissza az elejére Go down

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére

- Similar topics

 
Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.