[Magánküldetés] Bor és Hivatal

Institoris püspök úr és Gustav Engelberg atya közös küldetése.

Gustav ismét rossz napra ébredt, mikor is Plagius atya ismét egy megbízásra küldte őt, miszerint helyettesítsen egy neve nincs porfészekben egy elhunyt testvért. Nem is lenne ezzel baja, de hogy mindig őt rángatja az Egyház az már több mint sértő, rengeteg zsugapartiról és murikról marad le így, épp a minap hallotta a pletykát, hogy visszatért a városba Sajtolós Rozi...Nem véletlen ez a neve...
No, de nincs mit tenni, a küldetés az, küldetés, kezdi gyanítani az ifjú Titán, miért is őt kérik fel ezekre a lehetetlen küldetésekre. Lehet, ha jobban viselkedne, legalábbis úgy, ahogy az Egyház azt elvárná, nem zaklatnák ennyire, bár ez azóta megy így, mióta a nemes ékszerész lányát megbecstelenítette azzal, hogy megmarkolászta a melleit, bár a család elhitte, hogy ez egy új keletű ördögűző módszer, az Egyházi vezetők már nem hiszékeny bolondokból emelkedtek fel oda, ahová.

Azonban, három nap elteltével Gustavnak azt kell mondania, jól érzi magát. Nyugalmas kis falu ez, finom a bor, bár sajnálják elég rendesen, megoldja magának, mindig nála van butykosa, melyet minden nap végén tele töltet a helyi fogadóban. Épp most is oda indult volna, mikor két alak feltartóztatta egy olyan idétlen kérdéssel, melyet nem tudott épp ésszel felfogni.
- Dícsértessék, atyám! Maga lenne Alexander atya? – kérdezte egy idősebb alak és egy Sötét elf.
~ Ezek tudatlan bolondok, hogy lennék már Alexander, miután ő már elhunyt és pár napja helyettesítek. A nevét tudják, de nem tudják, hogy néz ki...óh... ~ Esett le a tantusz a férfinak, majd hatalmas mosoly terült el arcán. Résnyire kinyitotta a Templom kapuját majd hirtelen fordult, próbálva úgy eljátszani, mint aki nem figyel arra, hogy mögötte állnak, így az idősebbet próbálja a botja végével felbe kólintani.
- Jajj, Gyermekem, ne haragudj, tudják a látásom még mindig nem a régi... - felelt nevetve, majd megfigyelte jó alaposan őket. Reakciójukat, szemükben szándékukat, vonásaikat, idegesek-e, izzadnak-e, hiszen, ha éppen valami csúnya dolgon törik a fejüket, lennie kell valami árulkodó jelnek...Azonban, próbál pozitívan reagálni, túl sokszor esett már áldozatául néhány huligánnak, mert azt hiszik, a Papok védtelenek...
- Alexander testvér sajnos eltávozott közülünk, új Pap érkezett a helyére, épp benn van a gyóntató fülkében, Gustav Engelberg testvér. Én Helberg vagyok. - mutatkozott be kedvesen, persze ferdítve az igazságot, közben próbált kancsalítani, rájátszva arra, tényleg baj van a látásával.
- Hm, a falusiak leírása pedig ráillik magára. - Olvas bele egy cetlibe, amit a zsebéből húzott elő közben, miután könnyű szerrel elhajolt a véletlen ütés elöl.
- Minden esetre köszönöm! - Mondja az öreg, majd elindult. A self viszont rá nézett a fiatal Papra, rámutatott a fogadóra a templom mellett, és felemelte az egyik ujját.
- Ott. Egy órán belül. – mondta ellentmondást nem tűrően, majd ő is tovább állt.
- Mondták már, hogy nagyon hasonlítunk. - nevetett zavartan a férfi, majd Gustav szemei helyrerázódtak pillanatok alatt, ahogy a sötételf utasítgatni kezdte őt, de nem eszik olyan forrón a kását. A kocsmákban nevelkedett alak nem ilyen naiv, hogy felhívásra válaszoljon egy self személyében, ráadásul a fogadóban, ő jól érzi magát a bőrében itt a Templomban és a faluban, miért nézték ki őt?
Visszafordult, majd bement, hogy keressen magának egy Testvért, hogy kifaggassa a környező alakokról és a falu helyzetéről, ugyanis volt erre egy órája.
A két alakot nem ismerték fel odabenn a Gustav által közölt leírásokból. A fogadó egy relatív kultúrált hely volt, a szomszéd falué az, ami szerintük, szavaikkal élve nagyon „gánya”, ott könnyen leszúrhatják az embert, ha azon múlik. Itt viszont a kocsmáros a királyi őrségben szolgált fénykorában, és nem hagyja a verekedést. Amit még sikerült megtudnia, a faluról, hogy szőlőt és zabot termeltek itt, és egy kereskedelmi út közelében van. Hűen északiak.
A fiatal Pap megköszönte az információkat, majd még hozzáteszi, hogyha holnap nem érne be a Templomba délig, akkor értesítsék az Egyházat. Sosem tudni, kik akarják eltenni láb alól, lehet Alexandert sem a kór vitte el, kivéve, ha így hívják a selfet, aki a fogadóban várja.
Kilép az utcára, majd körbe tekint, nem figyeli-e őt valaki, majd ha tiszta a terep elindul a kocsma irányába. Az ablakból betekint és megnézi magának a helyzetet, menekülő útvonalat, szabad helyeket, a benn ülőket és ezt az Selfet is megnézi magának, hol ülhet.
A fogadó élettel teli volt, a fáradt munkások jóízűen borozgattak odabent, a self középen, egy nevető társaságban ült, és nagyokat kortyolt, egyszóval semmi gyanús nem volt odabenn. Ennek fényében Gustav belépett a fogadóba, bólintott a fogadós irányába, keresett egy ablak menti helyet, majd résnyire kinyitja azt és így foglalt helyet.
- Észre se vettelek téged cimbora! Gyere hamar, igyunk egyet, ki tudja, mit akarhat egy magadfajta egy hivatásos Paptól!? - kiáltott a self felé úgy, hogy mindenki meghallja a fogadóban.
- Tudtam én, hogy szívem szerint való ember vagy te! – kiáltott boldogan a Self, majd odakiáltott a csaposhoz.
- Két korsó bort!
- A kérdés még mindig él Self barátom, mit akarhat egy magad fajta semmirekellő egy hivatásos Paptól? - nézett szigorúan a férfi, majd kezében megszorította botja nyelét.
A széles vigyora egyszerű mosollyá szűkült.:
- Nem EGY hivatásos paptól. Hanem A hivatásos Gustav Engelbergtől. Híred van, méghozzá olyan híred, hogy nem veted meg a jó bort. – magyarázta, mire a fiatal felhúzta szemöldökeit.
- Ezt mind egyedül nyomoztad ki barátom? Egyik pap sem veti meg a jó bort, én magam sem. Gustav azonban nem kíván veled találkozni, azt kérte mondjam meg neked. Ha nem hiszed, menj be hozzá a gyóntató fülkébe. - válaszolt közönyösen a férfi. Eddig nem igen győzte meg a Self, de megpróbálja megzavarni. Miért kereshetné pont őt egy Self, miután semmi nagy buliban nincs benne, csendben dolgozgatott a Templomban, ha meg iszik egy két kupával...az még nem bűn.
- Gustav atya. - Jelenti ki nagyon komolyan.
- Templomoslovag növendék vagyok. Protestáns. De nekem ez nem kell. Én csak nyugodtan akarok élni. És itt, ahol ennyi jó bor van, tökéletes hely ez nekem. Át akarok térni Északra. De előtte akkorát akarok rúgni a protestánsokon, amekkorát csak lehet. – magyarázta a Papnak, mire nem maradt el a hasonlóan komoly válasz sem.
- Hahahahahahahaaaaaa - kezdett el hahotázni a férfi, szinte már a hasát fogva, az asztalt verte tenyerével.
- Ehhez nekem mi közöm? Nézd, elég rossz emberrel akarod megtárgyalni a jó vagy a rossz oldal elméletét, mert én marhaságnak tartom. Egyik oldalnak nem tetszik a másik oldal rendszere, míg a másiknak nem tetszik emez oldalé, ez engem nem érdekel. Nem akarok én bele rúgni senkibe sem, de dajkálni sem fogok senkit. - mondta megkomolyodva.
- Bizony, itt jó a bor, maradj hát itt, mindenkinek szabad az akarata, még az Úr szerint is, de Fiam... - mondta, majd közelebb hajolt a Selfhez.
- Aki bele akar rúgni a másikba, az nem az Úr útját követi, legyen az Egyházi vagy Protestáns... - mondta fogát csikorgatva.
A self nem veszít mosolyából. Elővesz egy levelet, és kiterítette Gustav elé. Jelentés, a Katedrálisba. Szinte beleszédült a férfi, ahogy meglátod, hogy róla szól, méghozzá a helyi püspök és a pápa között. Arról szól, hogy nem alkalmas a pozíciójára.
- Lenne mit tisztára mosnod azzal, hogy asszisztálsz engem abban, hogy az öregembert eltávolítsam magam mellől. – tette hozzá.
- Nagyon jó, egy növendék hozzájutott A Pápa és a Püspök között folytatott levelezés egy töredékéhez, hát hogyne, én a Nekromanták vezetőjének a WC-zési szokásait magoltam be kívülről. - füllentett a férfi, majd hátradőlt.
- Naiv barátom, ha én bemegyek a Templomba és jelentem, hogy egy protestáns templomos itt kémkedik északon és leveleket hamisít, a boszorkányégetés első helyezettjévé fogsz elő lépni és senki nem hiszi el a mesédet...Plusz, még el is verlek, amiért megzsaroltál. - válaszolt hűvös nyugalommal, remélve, hogy meggyőző képessége most működik.
- És mi biztosít téged abban, hogy nincs egy teljes századnyi templomos már most a falu körül? - Felelt töretlen nyugalommal.
- Elég rosszul hazudsz barátom, de még, ha le is rohantok egy jelentéktelen falut a béke idején, mit értek el vele? Kivívjátok magatoknak Észak haragját és az Egyházat Gustav Király is támogatja...Délnek jobb tervvel kellene előállnia, mint a fejjel a falnak taktika. - válaszolta a férfi, majd felkelt ülőhelyéről.
- No, de ha megbocsátasz, megyek, mert ez bár esti mesének jó volt, egy fogadós műsorban fel is léphetsz vele, de nem igen érdekel a sorsod cimbora. - válaszolta, majd nyugodtan a pulthoz sétált nem aggódva azon, mit a Self következő lépése.
Meglepetésére a self nem tett semmit, még akkor sem mikor, kinyílt a fogadó ajtaja, és egy pestisdoktor sétál be rajta, oldalán az inkvizítorokéhoz hasonló tömjénezővel. Mire bárki is le tudta volna reagálni a helyzetet, a furcsa füst betöltötte a fogadót, Gustav pedig mire reagálni tudott volna az ismerős tárgy alkalmazási javallatainak meggátolására, már késő volt. Papunk sem altató gázon nevelkedett, így könnyen dobta magát az első pár slukkot követően, szédülni kezdett, térdre rogyott, s, csupán ennyi csúszott ki a száján.
- A fenébe…



Amikor kinyitotta a szemeit, egy erdei barlangban találta magát, amit egy erős, rácsos ajtóval zártak el. A reverendán kívül mindent elvettek tőle. A self mellette fekszik, hozzá hasonló állapotban. Odakint hajnal lehet, egy kis tisztást lát, egy kihúnyt tűzhellyel. Embereknek nyoma sincs, jól itt hagyták őket, gondolkozni az élet értelmét…és azon, miért történik a Pappal mindig hasonló esemény…
~ Had találjam ki, tömlöc? - tért magához lassan a férfi, majd szét nézett a kis barlangban és szomorúan vette tudomásul, hogy nem nyert a tippje. Mondjuk, ez annyira nem rossz dolog, mert először az volt a tippje, hogy gyanúsítottként fogták el ezzel a szerencsétlen Protestáns Selfel együtt.
- Hé ébredj, te Protestánsok szégyene! - szólt Gustav a fekvő fiatalhoz, majd jó kemény pofonokkal díjazta azt, hogy belekeverte ebbe a slamasztikába.
Ha nincs megkötözve, körbe néz a barlangban, talál-e valami gyújtó szerszámot, vagy fáklyákat az egyik fal oldalában, hogy rendesen meg tudja világítani a helyet.
A self a pofonokra tár magához, és rosszalló pillantásokkal honorálja azokat, de ez a Papot a legkevésbé sem érdekelte, nagyon mérges volt.
- Ennyire még nem voltam másnapos soha... – tette hozzá.
Gustav végül talált egy olajmécsest, egy kevés olajjal benne még, mellette kova és tapló volt elhajítva.
- Nem voltál? Az Úr mondá, hogy a bosszú haraghoz vezet, a harag pedig felemészti a szolgáló lelkét, de arról nem szól, hogy nem verhetünk-e lilára valakit, mielőtt megbocsátunk neki...tehát, míg én fényt csinálok, talán mondhatnál egy-két dolgot erről a helyzetről és kérlek, most az igazat mond. - magyarázta Gustav, miközben próbálta meggyújtani a lámpást a Kova és a Tapló használatával.
- Bármennyire is hülyén hangzik, az igazat mondtam. A segítségeddel meg akartam volna szégyeníteni az öreget még egyszer, aztán Északra állni... De hogy ez mi, az Úr lássa lelkem, nem tudom... – magyarázkodott a fiatal sötét elf.
- Az Úr nem figyeli bűnös, rossz szándékú, eltévelyedett hívők lelkét...miért engem választottál? - kérdezte, majd, ha sikerül neki meggyújtani a lámpást, mélyebbre megy a barlangban, remélve, van másik kijárata, vagy legalább talál valami használhatót a szabaduláshoz.
- Kövess és mesélj nekem még erről az öregről és a szándékaidról. - bökte oda.
A barlang még vagy háromszáz méteren folytatódott befelé, de üres volt, jó eséllyel tényleg csak börtönnek használták.
- Az öreg egy régi templomos. Nem az ő hibája, hogy én lettem a tanítványa, de hát ilyen szeszélyes az Úr. Nem akartam én nagy dolgot, csak valami csínyt elsütni, jól beinni a szomszéd falu borából, aztán nyugton letelepedni valahol. Ha meg bor, maga meg pont itt van, alkalmasabb nem is lehetne az időpont. Valódi amúgy a levél, sok futárt elfogtunk. A falut meg felmérni jöttünk, hogy átvegye dél utána. – mesélte készségesen a férfi, bár a Pap még mindig nem tudta eldönteni a Self igazat beszél-e vagy csak trükközik. Elég röhejes a történet.
- Attól, hogy szeretem az italt, még nem azt jelenti, hogy baráti szándék függ minden más borimádóhoz. Ha csak a segítségemet kérted volna a letelepedésre még meg is tettem volna, amit tudok, de így, hogy bele akartál rúgni a régi tanítódba, legyen az akárki, már ehhez nem füllödt a fogam. - magyarázta a férfi.
- Nézz ki a rácson, ismerős a hely? - kérdezte Gustav remélve, hogy egy hirtelen sejtése nem igazolódik be, mert ha Délre hurcolták őket, akkor nagyobb bajba kerülhetett, mint eddig bármikor.
- Az sem függ össze, hogy milyen kapcsolatot találtál az által, hogy engem el akarnak távolítani a helyemről és azzal, hogy te itt akarsz letelepedni. - morfondírozott tovább, majd hozzátette mosolyogva.
- Aki pedig el akarja foglalni Eilendorf faluját, azt váltsák le inkább...nem konyítok a hadászathoz, de ennél rosszabb ötletet nem hallottam még. - A self Gustav utasítására szétnéz odakint, majd felismerése nyomán válaszol.
- Néhány kilométerre északnyugatra lehetünk Eilendorftól. Egyébként nem kellene száz templomos, hogy elfoglaljuk. De fontosabb, hogy jussunk ki innét. Jelnek veszem ezt az esetet, és megbékélek az öreggel. De előbb jussunk el hozzá.
A nadrágjába nyúl, majd a combja tájékán keres valamit, végül előhúz egy tolvajkulcsot.
- Az idétlen nagy pálcája ott áll ki abból a ládából. - Mutat előre, ahol valóban megpillantja Gustav saját botját.
- Kinyitom, maga meg rohanjon érte, hátha megpróbálnak agyonütni itt minket. – tette hozzá a fiatal, de azért Gustav megjegyzi magának, hogy tőle mindent elvettek, de a Selfnél otthagyták a tolvajkulcsait, nem bízik meg a fiatalban, de sajnos most rá kell hagyatkoznia, ha ki akar jutni ebből a slamasztikából. Amint tiszta terepre érnek, gondoskodni fog róla...
- Rendben fiam, tedd azt. - mondta, majd keresztet vetett mellkasára, elrebegett egy rövidke imát szökésének sikeréért.
Amint kinyitja a Self az ajtót, megiramodik, tekintetével ellenséget keres, majd függetlenül attól, hogy talál-e valakit, fut a pálcájáért.
Jól is tette, hogy azonnal a pálcáért nyújt, mert egy magasból érkező alabárd csapását sikerült így hárítania vele, egy kimagasló szikláról, éppen mögötte. Ahogy szembe fordult a támadóval, láthatta, hogy nem emberről van szó, vagyis egykoron biztos az volt, jelenleg egy élőhalott vicsorog rá darabos fogsorával. Már jönne a következő csapás, de egy hosszú penge csúszik az alabárd és a pálca közé. A Self az, kétkezes kardjával hárított, majd a Pap kezébe nyomott egy papírt.
- Vigye ezt az öreghez! Menjen a felkelő nap irányába! Gyorsan! – kiáltott, mire Gustav felhúzta szemöldökét.
- Sok mindent mondanak rólam Fiam, de hogy soha nem hagyok meghalni senkit, az biztos. - kiáltott, majd cipőjének zúgába rejtette a papírost és a flaskájáért nyúlt, már, ha megtalálja azt a ládában, ahol fegyvere is pihent.
Szerencsére azt sem bántották, így meghúzta a kulacsának negyedét, a bor feltöltötte energiával és életerővel, kicsit le is nyugtatta, így újult erővel folytathatta a küzdelmet.
A Self eközben sürgetni kezdi őt, majd jókorát vág az élőholt mellkasán.
- Siessen! Nemsokára utol érem! – tette hozzá.
- Sacra Lux! - kiáltja el magát, keresztjét a magasba emelve, aminek köszönhetően isteni fény árasztotta el a küzdő feleket, neki és társának valószínűleg ez egy mennyi fürdőt eredményezett, ellenfelüknek azonban kellemetlen perceket.
- Most csapd le a fejét! - kiáltotta, remélve, hogy bejön a terve és ártalmatlanítani tudják az élőhalottat, ha nem jön be a mágia, nem gyengül le a szerzet, megpróbál mögé kerülni.

Amint a szent fény véget ér, a templomos gyorsan követi is a varázslatot egy villámgyors szúrással a szörny fejébe, majd nagyot csavar rajta, és letépi azt. Az élőholt teste ismét holtan esik össze.
- Nos, nem gondoltam volna, hogy segít. Hálás vagyok. – sóhajtott egyet a Self kicsit megnyugodva a harc okozta adrenalintól okozta sokktól.
- Legyen az Protestáns vagy Egyházi, szívünk ugyanúgy dobog Fiam. - válaszol a férfi, majd kezet nyújtott a Self felé.
- Gustav Engelberg. Mi a neved? - kérdi, majd ha elfogadja a templomos saját jobbját, minden felszerelését magára ölti, amit megtalál a ládában.
- Angus Bradley. - viszonozta a kézfogást.
- Valaki viszont nekromantáskodik a falud mellett, atya. Túrjuk fel a tábort, aztán siessünk vissza! A teljes lakosság élete múlhat ezen! – aggodalmaskodott a férfi, amire kényelmetlen módon, de igazat kellett adnia Gustavnak is.
- Egyet értek, a levél már nem fontos? Talán, te szeretnéd azt odaadni neki? - kérdezte, miközben körbe néztek a táborban.
- A levelet itt találtam, csak egy hülye nagy szimbólum van rajta. Azt gondoltam, az öreg felismeri... – felelt, miközben ő maga is lázasan kutakodott.
Gustav megnézi magának a szimbólumot, hátha felismeri azt, de sajna nem ismerős neki a firka, így visszateszi a talpába, majd a falu irányába veszi az irányt újdonsült társával, folyamatosan figyelve a környezetét, nehogy valami meglepetés érje őket.



- Gustav atya! Három napot nem volt, hol tetszett járni? – futott oda a megérkező Gustavhoz és társához egy falusi rémülten.
- Három napja voltunk fogságban Angus? - hűlt el a Pap, majd megragadta a falusi vállait, természetesen gyengéden, hogy ne ijessze meg ennél is jobban.
- Itthon minden rendben? - kérdezte.
Angus pislogott kettőt, és megrázta a fejét
- Elképesztő... Jó erős anyagot adhattak. – tette hozzá, hogy szavakkal is kifejezze döbbenetét.
A parasztemben Gustavra tekint enyhén zavarodottan.
- Én nem tudok semmit, de... – mondaná, de ekkor vele szemben jön egy másik paraszt, vállán kaszájával.
- Atya! Vissza is jöttek Hohenbruckból? Pont ma kereste egy inkvizítor püspökatya a Katedrálisból. Institoris volt az, a Boszorkánypöröly. – köszöntötte már messziről Gustavot a férfi.
- Hohenbruckból? - kérdezte zavartan Gustav.
- Ki mondta ezt neked Gyermekem? - Tette hozzá felocsúdva a meglepetésből, majd reflexből elkezdte magát végigtapogatni, nincs-e rajta valami seb, fájdalom, valami szokatlan dolog, nem-e csináltak vele valamit.
- Milyen Püspök keres és hol tartózkodik most? - kérdezte végül.
A paraszt értetlenül pislogott párat, legalább olyan zavarodott, mint Gustav.
- Három napja ment oda ezzel a fiúval meg egy öregebbel. A püspöknek is mondtam, hogy oda mentek, hát ő meg elindult oda. Tudja, Hohenbruck, a szomszéd falu. – válaszolt készségesen a férfi, mire Gustav sóhajtva vette tudomásul, hogy valami itt nagyon nincs rendjén.
Mivel Gustav nem talált magán semmi furcsát a fiatal templomosra tekintett.
- Hogy néz ki ez az öregebb? - kérdezte.
- Élete derekán lehet, kissé ősz és hátranyalt haja van. – Próbált visszaemlékezni a falusi, mire a templomos a leírásra bólintott, az öreg lesz az.
- Rendben, Jöjj velem Gyermekem. - intett a falusinak. - Hohenbruckban van Templom? - kérdezte a végül, miközben a fogadó felé igyekezett, míg a falusi követte őt kérésének eleget téve.
- Persze, nagytiszteletű Joachim Aldler plébános atya kormányzásában.
- Köszönöm Gyermekem, nem tartalak fel tovább. - intett a falusinak. - Az Úr áldjon meg. - köszönt el végül. El akarta mondani neki, hogy nagy veszélyben van, de nem akart pánikot kelteni, először a fogadóba tért be két kulacs extra borért. Körbe nézett, lát-e valakit, akit felismerhet, például a doktor urat, ki jobb létre szenderítette.
Nem látott ott senki furcsát, se az orvost, sem az öreget, így fizetett a borokért, majd társa felé fordult.
- Értesítenünk kell a Papokat az esetleges támadásról, aztán az Inkquisitor után megyünk. - bökte oda Angusnak.
- Van ötleted? – kérdezte.
- Tudom, hogy hol szálltunk meg az öreggel Hohenbruckban. Eredetileg nem is ezért a faluért jöttünk, hanem azért... Ha most elindulunk, akkor valószínűleg a fogadóban találjuk, mert ebédtájra érünk oda. – válaszolta némi gondolkodás után.
- Gyere velem kérlek, értesítjük a Testvéreket. - ismételte magát a férfi, majd a Templom felé indult. Be is mentek az épületbe, ahol a templomszolgákat bizony nagy rémület fogta el. Egyrészt, mert ők valóban úgy tudják, hogy Gustav elment Hohenbruckba, és ott is tartózkodik jelenleg is, másrészt meg a Nekromanták sem igen oldották hangulatukat.. Közösen megáldották a bort, majd még Gustav intézett feléjük néhány szót.
- Nyugodjatok meg Testvérek, azonnal üzenjetek a fővárosba, hogy küldjenek erősítést, ha Angus barátunknak igaza van, a Déliektől is van félni valónk. - magyarázta nekik.
- Akármennyi bevethető keresztes van a faluban álljanak őrt a falu déli pontjainál és amint jön erősítés, kettőzzétek meg az őrséget. Éjszaka senki ne menjek ki a házaikból, ne nyissanak ajtót. - tette hozzá, majd eltette a kulacs borokat és elindult a kijárat felé.
- Én magam a Püspök után megyek, meglehet, hogy bajba került. - válaszolt.
- Amennyiben rosszra fordul a helyzet, evakuálják a falut és induljanak el Észak irányába. - mondta még, majd keresztet vetett mellkasára.
- Az Úr legyen mindannyiunkkal…

A harmadik futár vágtázik el nagy zajjal az erkélyem alatt.
Rég láttam ilyen üresnek a Katedrálist; most, hogy Délen nagy konfliktusok dúlnak, az itt élők jelentős részét kivézenyelték vagy átrendelték máshová, s az Egyház máskor élettől nyüzsgő központja mostanra elcsendesedett. Legalábbis magához képest.
Én nem mentem sehová, alighanem azért, hogy megfelelően kipihenjem magam a legutóbbi fővárosi kalandom után - az orvos szigorúan meghagyta, hogy kíméljem magam és alighanem ellátogatott a rendfőnökhöz is.
Éppen lepecsételtem és aláírtam az utolsó felhalmozódott iratot is, amikor meghallom a kopogást.
- Tessék!
Egy magas és délceg, de igen méltóságteljes külsejű lovag lép be: nem visel sisakot, úgyhogy láthatom a szélfútta szőke haját és világító kék szemét fiatal arcában. Inkább lány, mint nő, de a hangja fegyelmezett. Feszesen kihúzza magát.
- Institoris püspök úr?
Kíváncsi pillantást vetek rá; sosem láttam még. Lovagok ritkán lótnak-futnak parancsokkal.
- Én vagyok.
- Nyilván tudja, hogy a déli konfliktusok elvittek több mozgósítható, nagy rangú tisztet is a Katedrálisból - kezdi nyugodt, de nem lassú ütemben. A hangja kellemesen mély. Biccentek; ezt tudtam. - Az ön rendjének vezetőjét, Augustinust is.
Ezt nem. A szemöldököm magától moccan felfelé.
- Épp ezért jelenleg ideiglenesen a Töviskoszorúzott Szent Antal rend főnöke, Excellenciás Hyrcanus püspök alá lett beosztva. Ő hívatja önt.
Átnyújt egy levelet, én pedig teketória nélkül veszem el tőle.
- Köszönöm.
Meghajol előttem, és elindul kifelé. Felkapom a kis állványon nyugvó levélkést, és feltöröm vele az ismeretlen püspöki pecsétet.
Valóban Augustinus sorai, bár ilyesmit még sosem láttam tőle.



Egy pillanatig eltöprengek ezen az egy mondatán. Az emlékeim közt kutakodom, de ez a furcsa név egyáltalán nem mond semmit.
Az egyetlen megoldás az, ha saját magam látogatom meg őket.

Hyrcanus püspök rezidenciája igen messze esik a sajátomtól; az enyémből egyenest a Főkatedrálisra látni, így igen valószínűnek tartom, hogy ő inkább a majorság színpompás lankáit részesíti előnyben. Nem rossz választás, de nem is az igazi.
A jókora épület vasalt kapuja még most, tél közepén is nyitva áll; hosszú léptekkel vágok át a nagycsarnokon a lépcsőkig, nagyon is tudatában azoknak a gőgös pillantásoknak, amelyeket elhaladtomban a palotában sürgő-forgó, színes libériás népségből kiváltok.
Ritkán fordul elő, hogy egyszerűnek és katonásnak érzem magam, a Töviskoszorúzott Szent Antal-rend tagjai mellett azonban a legelső pillanatól fogva ez a helyzet.
Kényelmes lendülettel sétálok fel a lépcsőn - aki ilyen fennhéjázó, annak csakis a legjobb kilátással bíró lakosztályban lehet berendezve az irodája.
Megint egyszer igazam volt, fintorodom el, ahogyan megpillantom a püspök arany névtábláját egy hasonlóan arannyal kivert ajtón. Az összbenyomás olyan, mint egy díszes ágykeret, amelyből aztán nagy elégedettségükben kifelejtették a vánkosokat.
Hármat koppantok a cikornyás kilincs felett a fára, egy göndör kerub pufók orcája meg egy fénylő mirtuszlevelektől ékes, állványon álló tál közé - utóbbi egészen úgy fest, mintha egy hatalmas madárfürdőkád lenne, amelyet a kompozíció megálmodója alighanem a szárnyas kis angyalkák gyümölcsösbe való becsalogatására faragott ravaszul oda. Egy pillanatig elmerülök az ajtóra zsúfolt minták lebilincselő ízléstelenségében, de nem sokáig.
- Jöjj be!
A hang nagyon fiatal és meglehetősen fennhéjázó.
Eleget teszek neki.
Elsőre látszik, hogy Hyrcanus püspök őexcellenciája olyasvalaki, aki nem tűr meg többféle stílust a palotájában; a helyiség belseje döbbenetesen jól illik az ajtóhoz. Erőt veszek magamon, hogy az asztal mögött ülőre pillantsak, elfordítva a fejem az ajtó mögötti faragott oszlopról lehajló nőalaktól, amely bal kezében hárfát szorongat, mintha csak zenei aláfestést szolgáltatna az ajtó madárfürdetőjében pancsoló dundi kisdedeknek. Akárki is faragta, szemlátomást fogalma sem volt róla, hány húr való egy ilyen hangszerbe, és hogy a megrökönyödésem ne üljön ki az arcomra, gyorsan előrelépek, az íróasztal irányába.

Hyrcanus nem lehet több harmincévesnél, és soha nem jöttem volna rá, hogy püspök, ha nem villan a szemembe a kezén viselt hivatali gyűrű a lila kövével; magas, vézna fiatalember, vékony arcát hosszú, hegyesre pödört fekete bajusz uralja. A szemöldöke magasan ívelt, de nem szögletes, gőgös, csodálkozó arckifejezést kölcsönözve neki. Kérdőn néz rám.
Legalábbis nagyon remélem.
- Hyrcanus püspök őexcellenciája hívatott.
A szemöldökök egy egészen kicsit lejjebb ereszkednek, és én kénytelen vagyok észrevenni őexcellenciája válla felett a falat díszítő szőttest, amely mennyei kar kísérte királyi vadászjelenetet ábrázol. Egy kicsit túl magasan van, arany rojtjai kókadtan csüngenek, mintája pedig igen egyedülálló: csekély létszámú vadásztársaság elől vörösesbarna szarvasbika menekül mind a négy lábát a levegőbe rúgva, emberére emlékeztető vonásain félreérthetetlen extázissal, míg a felette egymás felé száguldó - ezúttal felnőtt - angyalok kétségbeesetten kiáltoznak a sarkain taposó túlsúlyos harci ménnek. Igazuk van; ilyen erős vágtából aligha fog tudni időben megállni. A háttérben, minden eseménytől messze lemaradva egy hússzínű agár rohan meghatározhatatlan irányba.
Elkapom a tekintetem, éppen akkor, amikor a püspök megszólal.
- Áh, akkor maga Institoris. Üljön le, kolléga. Bár látom, aszkéta, a helyfoglalás szabad.
Alaposan végigmér, én pedig minden önuralmam latba vetem, nehogy visszapillantsak a faliszőnyegre és nevessek.
- Én vagyok, püspök uram. Még nem találkoztunk.
Inkább őt nézem, noha az arca pontosan ugyanúgy megbabonáz, mint az irodája: nehezen szakadok el a kis, fényes és keménye viaszolt bajuszka látványától - egészen úgy fest, mintha őexcellenciáját váratlanul elnyomta volna az álom és egy komolytalan novícius tintával a képére firkált volna. Nem lepne meg, ha a Katedrális teljes egyetértésben elhallgatná előle ezt a tényt.
Helyet foglalok az egyik cirkalmas bársonyhuzatú karszéken. A jobb lábam térdben átvetem a másikon, aztán kényszerítem magam, hogy megszólaljak, mielőtt észreveszek valami mást is.
- A rendfőnököm önre bízta az inkvizítorokat a távollétében. Nagyfokú elismerés.
Fontoskodó arcot vág, noha nem tudnám megállapítani, pontosan mi változott a képén.
- Valóban, valóban. Nos, ha nem is találkoztunk, hallottam tetteiről. Odakinn a harctéren és idebenn, a Katedrális egyik kápolnájában is.
Összehúzza a szemét és oldalra tekint, mintha nem tetszene neki valami, de aztán egy kézmozdulattal elhessegeti a dolgot. Furdal a kíváncsiság, vajon mi lehet arra, de nem bízom magamban annyira, hogy odanézzek.
- Sajnálom, hogy nem látta még életnagyságban a kápolnát - felelem inkább. - Csak a legkorábban érkezők fértek be a misére.
Ártatlanul pislogok rá: tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy a nagy, sötét szempár, amelyet általában összehúzok, előtérbe kerülve ellágyítja a vonásaimat. Szórakozottan fordítok egyet-kettőt a bal mutatóujjamra húzott ametisztgyűrűn, amely mintha az övének egy kicsinyített mása volna.
Megköszörüli a torkát.
- Egyszer hívjon meg. Nagyon... kíváncsi vagyok.
Biccentek, engedve, hogy visszatérjen a társalgás eredeti csapásvonalára. Nem habozik.
- A segítségére lenne szükségem.
Rátámaszkodom a szék faragott karfájára.
- Hallgatom excellenciád.
- Szóval a helyzet az, hogy egy egyszerű megbízásban kérném a segítségét. Belefér önnek egy út a határhoz?
- Gyorsan megjárom.
- Kiváló. Sajnos aggodalmas híreket hoztak délről... amiknek a változatosság kedvéért semmi köze a vámpírokhoz.
Az ifjú püspök látványosat sóhajt, és pödör egyet a bajszán, ami a viaszolásnak köszönhetően úgy is marad, meredek szöget zárva be a bal oldali párjával. Éppen csak pislogok, gyakorlottan arra összpontosítva, hogy a szabadon lévő lábikrámat megfeszítsem.
Ez elvonja a figyelmem a rekeszizmomat csiklandozó jókedvről.
- Igazán?
- Bizony...
Újabb sóhaj.
- Az a hír járja, hogy az egyik papunkat bebörtönözték a protestáns gazemberek. Ráadásul egy olyan derék fickót, akinek az apja is derék volt!
Tart egy pillanat szünetet.
- Vagyis az atyát nem ismerem, de az apja derék volt, így ő is az kell, hogy legyen.
Udvariasan biccentek - a visszafogottságom bárki másnak árulkodó volna, ő azonban, úgy gondolom, túlságosan el van foglalva saját magával, semhogy gyanakodni kezdjen.
- Így szokott lenni - jegyzem meg előzékeny hangon. - Kiről van szó?
- Az atyát Gustav Engelbergnek hívják. Ismeri talán?
- Sosem hallottam róla.
- Mindenesetre az apja iránti tiszteletből örülnénk, ha egy igazi... profit... küldhetnénk utána, ezzel garantálva a biztonságát - folytatja fontoskodó hangon. - Számíthatok a segítségére, püspök úr?
'Van választásom, te vásári selyemmajom?', akar kibukni belőlem, ám még időben visszagyűröm a választ a hangszálaim tájékára, s inkább tűnődve végigsimítok a frissen borotvált állkapcsomon.
- Hogyne - felelem lassan, rövid töprengés után, az övénél sokkal bársonyosabb orgánumomat fitogtatva. - Meséljen róla, kérem.

Hyrcanus olyan öntelt, hogy a hencegés is lepereg róla.
- Rendem kiváló őrszemei lankadhatatlanul járják az országot, így botlottak bele ebbe a gyalázatos szituációba - fog magyarázatba. - Arról számoltak be, hogy a déliek aljas csellel leitatták Gustav atyát - mert hát derék ember amúgy - és elvitték, aztán fogva tartják. Nem eshet csorba a hű szolgák épségén, így mihamarabb fel kellene kerekednie, püspök úr, ha lehet.
Egy rövid pillanatig eltöprengve ütögetem az ajkam az ujjammal, mint aki gondosan sorra veszi az elhangzottakat, aztán bólintok.
- Világos. Hol látták utoljára?
Benyúl az arannyal futtatott diófa íróasztal egy fiókjába, és egy tekercset húz elő.
Kiteríti: térkép.
- Eilendorf a falu neve.
Felhasználom az alkalmat, és a térkép helyett a kezét veszem szemügyre, minden feltűnés nélkül. A települést magam is megtalálom, a kíváncsiságom Hyrcanus iránt azonban erősebb, mint amennyire a feladat élénkített fel.
Ahogy gondoltam: ez az ember soha nem érintett fegyvert életében. S hozzá ilyen fiatal...
Elhajlok az asztal fölül.
- Köszönöm, excellenciád.
- Ez esetben elmehet. Köszönöm a segítséget, kolléga.
- Szívesen.
Biccentek felé, rövidebben, mint ahogy Augustinus felé szoktam, de pimaszság nélkül. Aztán megtorpanok, hagyva, hogy árnyalatnyi változás suhanjon át az arcomon.
- Még egy kérdés, uram.
Felpillant. Immáron mind a két oldalon félrecsavargatott bajuszával egészen olyan, mintha halálra rémült volna.
- Igen?
- A rendfőnök hagyta meg, hogy engem küldjön, vagy maga választott?
- Nem kaptam külön utasítást erre - hangzik a válasz. - Az érdemei alapján választottam.
Különös választás. Elhallgat előlem valamit?
Nem fog megártani, ha rajta tartom a szemem.
Újabb rövid, katonás biccentés - egy kicsit szórakoztat, hogy a fegyelmezett, merev aszkétát játszhatom.
- Köszönöm, püspök úr. Más egyéb?
- Ennyi lenne.
- Laudetur Iesus Christus - lépek hátra könnyed mozdulattal, mintha meg akarnék hajolni, ám az elmarad.
Csak nem akarok neki közvetlen közelről hátat fordítani.
A hangja már az ajtónál ér utol.
- In aethernum amen!
Ahogy kilépek a folyosóra, csaknem beleütközöm egy kölyökbe, aki az Éjjeli Őrség vérttakaróját viseli az ujjasán; alighanem novíciusfutár, erről árulkodik az oldalán lógó táskája is. Tiszteleg nekem, aztán, ahogy egy villanásra elnéz mellettem, egyenesen át az ajtó résén és a püspököt észreveszi, fuldokolva nevetni kezd, hogy csaknem elbotlik.
Fürge, rendreutasító pillantást vetek rá, az általános rendreutasító pillantásaimhoz képest árulkodón rövidet; a sarkamon fordulok el, megőrizve a látszólagos komolyságomat, ám ha egy cseppnyi hatodik érzék is szorult a kölyökbe, sejtheti, hogy nem fogom beárulni a fegyelemért felelős circuitornak sem most, sem később.
Elvégre a kolléga valóban úgy fest, mint egy bohóc meg a majma.
Egy személyben.
A torkomat köszörülve kocogok le a márványlépcsőkön, hogy az udvaron hosszú léptekkel hazafelé vegyem az irányt. Ideje összekészülni.
És megkeresni Eilendorfot a térképen.

Rég volt ilyen kellemes utam.
Tél derekához mérten enyhe a levegő: olyan rég voltam úton, hogy lépten-nyomon nekiengedem a lovamat az iránynak, hadd vágtázzon és hadd vágtázzak vele én. Még ilyen nyaktörő iramban sem csípi a szél a torkomat. Egyszer-egyszer még a zubbonyomat is levetem, és meglazítom a sálam, hogy a nyakszirtemet simogató halvány napsugarak melegét élvezhessem; máskülönben csend van és az utakon nyugalom honol, ahogy az télen szokás.
Nem bánom.
A negyedik napon érek Eilendorfba, napkelte után valamivel: kicsiny település, de ahhoz elég nagy, hogy saját temploma legyen. Harangtornya szokatlanul magas és karcsú egy ekkorka épülethez, büszke csúcsán a kereszt arról árulkodik, hogy nem késtem el teljesen. Ráérősen ügetek végig a döngölt utcákon, hogy teljesen körüljárhassam a helységet; javarészt szántóföldek ölelte, csendes falu, ám a templom mellett négy malma is van. Vásárteret keresek, de úgy tűnik, ahhoz még éppen túl kicsi.
Úgy tűnik, az egyetlen esemény egy disznóvágás errefelé ma - a férfi, aki említi, egyből meg is invitál, ám én csak a fejemet rázom, hogy elhárítsam a kínálást.
Magamhoz intem inkább: készségesen lép oda, a mozgása lassú, de nem lusta.
- Mondja csak, püspök atyám, miben segíthetek?
Idősebbnek néztem, de így néhány lépésről megállapítom, hogy nem sokkal múlhatott negyvenéves. Széles vállú, izmos nyakú fickó, az arca ellenben nem tűnik ostobának.
- Egy papot keresek, fiam - hajlok le a nyeregből, hogy közelebb essem hozzá; lehúzom a kesztyűm, hogy hozzáférjen a gyűrűs kezemhez. - Bizonyos Gustav atyát. Eilendorfi bort ihatott utoljára.
Megcsókolja a gyűrűm, aztán újra felpillant az arcomba. Ha leszállnék a nyeregből, ő tekintene lefelé énrám.
- Gustav Engelberg atya, igen - helyesel. - Ide volt kihelyezve, mert az előző papot ágyhoz kötötte a görvélykór. Itt volt már egy ideje, amikor jött néhány papnak tűnő alak vizitálni, de ennek már vagy fél hete.
Papnak tűnő alakok.
- Emlékszel rájuk?
- A fiam látta, de hát rongy kölyök, nem hiszem, hogy jól megnézte őket. Ketten voltak, ennyi biztos.
- Mi lett velük?
- A szomszéd úgy mondta, hogy ellovagoltak valahová, talán a szomszéd faluba, mert arrafelé mentek.
Délkeletre mutat. Arra lehet a szomszéd falu. Visszanézek rá.
- Hát a görvélykór? Papotok van?
- Úgy gondoltuk, hogy visszaér vasárnapra Gustav atya. Ha meg nem, biztos üzennek, aztán átmegyünk Hohenbruckba.
Int megint az előbbi irányba.
- A görvélykór meg egyszer-egyszer felüti a fejét, de hát nehezebb az élet, ha az ember maga is pap, aztán nem tud rákenni.
- Menjetek át Hohenbruckba - biccentek mindennemű magyarázat nélkül, aztán áldásra emelem a kezem. - A meghívást nem felejtem el neked. Az Úr megáld a jóságodért. Ha a papok visszajönnek, ne beszélj rólam.
Megbököm a lovam oldalát, s ahogy elügetek, még hallom a hátam mögül.
- Az Úr legyen a püspök úrral is az útján! Így teszünk!

Hohenbruck nem lehet messze, ha átjárnak misére; ahelyett, hogy megállnék pihenni, inkább megindulok az úton a mondott irányba. A fickó igazat beszélt; két mérföld óta sem ügetek még, amikor megpillantom az első házakat, és már éppen elérném őket, amikor az egyiket megkerülve kék palástos, páncélba bújtatott alak toppan elő. Sisakot nem visel, de csak egyféle ember hordja ezt a kéket.
Templomos lovag.
Hát igaz volt az a zavaros jelentés. De legalább egy része.
Ahogy közelebb érek, a férfi nem mozdul, csak megveti a lábát az úton és rezzenetlenül figyel. Szemlátomást egyes-egyedül van.. vagy csapda. De annyira csak nem lehet késő...
Úgy teszek, mint aki cseppet sem törődik vele, és megkerülöm. Elég széles az út - a hátamban érzem a tekintetét, aztán, ahogy távolabb érek tőle, a lovam hirtelen megdobja magát és nyerítve felágaskodik. Kiáltva állok fel a kengyelben, átölelve a nyakát, nehogy megrántsam a zabláját és elvágódjunk: mellső lábával a levegőbe vág néhányszor, aztán - fülében a csitító duruzsolásommal - lezökken velük az út porába.
- Ne ignorálj csak úgy.
Oldalvást fordítom az állatot, s mellettünk alig egy yardra a templomost pillantom meg: korombeli lehet, sima haja hátrafésülve, arca erős, de nem túl durva vonású. Mogorván bámul rám.
Kihívón nézek vissza rá.
- Aztán miért?
- Ha az út közepén áll valaki, nyilván nem véletlenül van ott - felesel. - Vagy ezt nem tanítják a Katedrálisban?
Felvonom a szemöldököm, hogy érezze, nem sok dobása maradt, még ha nyugodtnak lát is.
- Ott nem néma, aki akar valamit - szegem fel az állam dölyfösen. - Ha igen, keresztülnézhetek rajta. Ha nem... Nos, én akkor is.
A templomos nem áll kötélnek.
- A papod miatt jöttél?
- Nálad van talán?
Elhúzza a száját.
- Bár nálam lenne, mert akkor megszorongathatnám a nyakát egy barátságos déli köszöntés keretében...
- Én is hoztam magammal egy nyakat, ha olyan a kedved - szegem föl az állam a torkomat védő sál takarásából. A lovam idegesen oldalt lép; a fejét karikába rántva állítom meg. - Csak nehogy a te szád kéküljön belé.
Egy pillanatig nézzük egymást, aztán újra enged.
- Annál nagyobb a baj.
Ez váratlanul ér. Arra számítottam, hogy fegyvert ránt, ám jobban megnézve csak páncélt visel... a templomos lovagokra olyannyira jellemző kétkezes pallos nincs nála. Most először megfeledkezem a kötekedésről.
- Baj?
Kelletlen arcot vág.
- Ez a szituáció ostobán hangzik, de annál komolyabb - feleli vonakodva. - Mindketten ugyanannyira benne vagyunk, szóval egy rövid időre együtt kell működnünk. Nekem se tetszik, de kibírom.
Keservesen sóhajt fel a borult égre.
- A te papod meg az a nyomorult növendék, akit nekem kellene terelgetnem, összefogtak és bevettek maguknak egy egész raktárat.
Egy pillanatra annyira elképeszt a mondanivalója, hogy csak magamat tudom ismételni.
- Hogy mi?
Lemondóan int.
- Szállj le, hosszú lesz - mondja, de nem vár arra, hogy megmozduljak, hanem egyből hozzáfog. - Egy hete jöttünk a környékre, hogy kifigyeljük a települést. Nem kell szépíteni a dolgot, magunkénak akarjuk tudni. Fontos kereskedelmi útvonalon fekszik, így minden jel arra utal, hogy jó lenne megszerezni. Igen ám, de amióta von Himmelreich eltűnt, egy katasztrófa a hadszervezésünk, és beosztottak mellém egy félkegyelmű, alkoholfüggő sötét tündét, aki valamiért templomos akar lenni. Egy darabig jól mentek a dolgok, de amikor a szomszéd falu felderítésénél jártunk - álruhában persze - összetalálkozott ez a félkegyelmű Bradley a te Gustav nevű papoddal. Meggyőztük, hogy mutassa körbe a települést. Persze, jól kijött a növendékemmel, mert ő is iszik, mint a gödény. Erre valahogy összefogtak titokban, áthoztak ide, és lefoglaltak egy raktárat tele borral. Ők, meg vagy négy parasztsuhanc. A baj az, hogy elvették az összes fegyverem, így esélyem nincs egyelőre bejutni oda.

Velemszületett kíváncsiságom erősebb sok olyan vonásomnál, amelyet felnőve szedtem magamra, és ez most megmutatkozik abban, ahogy könnyedén átlendítem a lábam a nyereg felett, páros lábbal toppanva a fagyos útra. Nem szeretek leszállni: a ló melege nélkül télvíz idején azonnal fázni kezdek, most mégis megteszem, a fülemet hegyezve arra, amit az eretnek lovag mond.
Aztán, mielőtt levegőt vehetne, a fejemet hátravetve felnevetek.
Ez már azóta érett, hogy először megpillantottam a pojáca Hyrcanust sárkánybarlanghoz hasonló cifra palotájában, az azonban, hogy két részeges növendék meg pár parasztfiú lefegyverezett egy templomost és egy szál fegyver nélkül szélnek eresztették a téli pusztában, túltelíti azt a bizonyos poharat.
Esetleg helyet kaphatna a jelenet egy faliszőnyegen.
Érzem, hogy a nevetéstől egészen a lovamnak tántorodom, aztán a még mindig gőzölgő vállára támaszkodva kapok levegő után. A rekeszizmom zsibbad, szabad kezemmel egy futó pillanatig a szemem törölgetem.
A nagy jókedvtől szétzilálódott hajamat hátratúrva egyenesedem fel.
- Részeges parasztsuhancok? - szikráztatok rá egy derűs mosolyt. - Miért nem hagytad itt őket? Vigye el az ördög.
Őrajta is látszik, hogy elmosolyodott az imént. Most a torkát köszörüli.
- A kölyök ellopta a kardom éjszaka, az ágyam mellől - jegyzi meg bosszúsan. - Határozottan fenyítőbizottság elé viszem, ha addig élek is. Ez már a bosszúról szól, inkvizítor. Jelenleg annyira dühös vagyok, hogy gond nélkül segítek neked.
Egy pillanatra jókedvű csodálattal pillantok rá: én bizony soha nem vallanám be, hogy ilyesmi megesett velem, inkább a saját vérébe fojtanám a kölyköt, mielőtt hazaérünk. Hanem az ő dolga. Nekem csak Gustav Engelberg kell.
- Hol vannak?
Maga mögé bök, a válla felett.
- A falu keleti felén vannak raktárak. A legszélsőben lesznek, ahová a nyugati dombság borai érkeznek.
- Mióta?
- Két napja.
- Akkor nem mennek sehová, amíg ebédelünk.
Biccent.
- Nem hát. Két fogadó van, de a keleti csapnivaló. Ha a nagy Boszorkánypöröly jut eszembe, akkor az valahogy nem fér össze a pocsék étellel, szóval menjünk a nyugatiba.
A könnyed hangvétele egy kissé sérti az önérzetem, úgyhogy hetykén rápillantok, mintha csak most venném észre egyáltalán.
- Nem félsz, hogy megkínozlak és megöllek?
Végigmér, meglehetősen röviden, aztán kurtán fölnevet.
- Nézd, lehet, hogy nem emlékszel, de mindösszesen két évvel lettél hamarabb novícius, mint én - közli félmosollyal. - Ha a képességeid ugyanolyanok, nem kell aggódnom puszta kézzel sem.
Egy pillanatig mintha csengene a fülem. Ha az volt a célja, hogy váratlan helyzetbe hozzon, maradéktalanul elérte, mert ekkora pimaszság hallatán elveszítem a kedélyesség utolsó morzsáját is - vegytiszta döbbenetnek adja át a helyét, de csak egy rövidke percig.
Amíg meg nem haragszom.
- Van benned mersz, hogy így beszélsz velem - mordulok rá minden korábbi könnyedségem nélkül. - Ki az ördögnek képzeled magad?
A kisugárzása nem komorodik el, csak a szemöldökét vonja feljebb egy cseppnyit.
- Ebben nem változtál. Ugyanolyan hamar leszel mérges, mint régen. De a múlt nem számít. Ha akkor társak is voltunk, most ellenségek vagyunk. Ellenségek egy kényelmetlen kényszerhelyzetben. Oldjuk ezt meg hamar, aztán mindenki menjen a dolgára.
A kelleténél jobban zavar, hogy szemlátomást emlékszik rám, nekem pedig cseppet sem ismerős - legszívesebben nekiugranék, hogy kitapossam belőle a szuszt. Töretlenül engedékeny hangneme olyan, mintha csak azt mondaná: Lám, Kather, te soha nem tanulsz semmiből.
Ki nem állhatom, ha leckéztetni próbálnak.
Késéles pillantást vetek rá, hogy lássa, szerencséje van, amiért megúszta a pimaszkodást ez egyszer.
- Ne feszítsd túl a húrt - figyelmeztetem egy mordulással, aztán megindulok mellette, száron vezetve a lovamat.
- Ne aggódj - rázza meg a fejét, ezúttal minden csipkelődés nélkül. - Nem fogom.[/i]

Gustav gyalogszerrel érte át Hohenbruck határát, az első házaknál azonban meglepődik a falusiak rosszalló fogadtatásán. Úgy néznek rá, mint a véres rongyra, egy sötételf suhancra ő is baljósan méregetné a szemeit, de egy Pappal szemben, elég nagy orcátlanság, Gustav nem is tudja magában tartani elégedetlenségét.
- Dicsértessék Fiam, te ott, igen te, mely tettemmel szolgáltam rá rosszallásodra. Mifelénk az Úr szolgáit melegen üdvözlik, ajánlom jó okod legyen eme szégyenteljes üdvözlésre. - kiáltott oda az első goromba falusira, nem foglalkozva Angus reakciójával, bár ő sem érti, mire fel ez a negatív vélemény az érkezők számára.
- Hát, atyám meg az a fiú tegnap este óta be voltak zárkózva a borraktárba. Nem mondom én, hogy meg szabad kérdőjelezni az egyház tanításait, de tényleg ez a helyes út? - válaszolt a falusi ijedtség nélkül, s ha nem lepődött volna meg Gustav a hallottakon, biztos számonkérte volna a férfit amiért elmulasztotta köszöntését.
- Miről beszélt Gyermekem. Én bezárva voltam oda, három nappal ezelőtt minket elhurcoltak Eilendorfból. Mesélj mit tudsz jó ember. - válaszolt Gustav felmérgesedve, ellentmondást nem tűrve lépett oda a falusihoz. Nem ijed meg tőle, jó nagy darab ő maga is, mielőtt Papnak állt volna földeken dolgozott, keze inkább viseli a kapa és az ásó által keltett hólyagok és kemény munka jeleit, mint egy gyerekkora óta növendékként szolgáló Pap bársonyos baba bőrű mancsait. A paraszt se ijedt meg azért, de készségesen magyarázni kezd.
- Hát Atyám meg az a suhanc kora reggel kitessékeltek mindenkit a borraktárból. Azt mondták, hogy ez a hely a maguké. Volt szó protestánsokról is. Távolról láttam csak a dolgot, de tudja, hogy nem hazudnék egy papnak. - Ránézve Angusra, ő vállat von és felemeli a kezeit, nem tudja ő se, hogy mi történhetett.
Gustav teljesen elképedve meredt maga elé, és próbálta felidézni a történteket. Közben azért nézi a falusinak a képét, megnézi arca vonásait, artikulációját, a hazugság jeleit keresi. (gesztusolvasás képesség)
- Mit tehettek velünk? - kérdi költőien Angusra tekintve, majd visszanéz a falusira.
- Röstellem ami történt Fiam, de nem voltam saját eszemnél, már, ha igaz ami történt. - válaszolt szégyenteljes arccal.
- Ezen kívül tudsz-e valamit? Miért mentünk be oda, miért tessékeltünk ki onnan mindenkit és a protestánsokkal kapcsolatban miről beszéltünk? Egyáltalán épp eszűnek tűntünk, vagy volt valami furcsa a viselkedésünkben? - kérdezte.
- Nem volt semmi gond, de ne sajnálkozzon atyám, magát a helyzetet mi is furcsálltuk ám. Bizonyosan valami volt a dologban. Nem mondtak semmit, csak azt, hogy egyházi hatalomra hivatkozva átveszik a helyet. - magyarázta a falusi legyintve, majd Angus még hozzáteszi
- Mágia lehet a dologban. - bólogatott lelkesen.
A Pap megköszöni a falusinak a készséges együttműködést és majd hálát adva neki és az Úrnak a fogadó felé veszi az irányt, ahol az Inkuizitort és az Öreg lovagot lelhetik majd.
- Furcsa dolgok történnek itt Angus, de senki sem mocskolhatja be a nevem. Ennek utánajárok, ha addig élek is. - mondta, majd meg sem állt a fogadóig.
- Bármi is legyen, utánajárunk. - Bólintott ő is, mikor Gustav benyitott a fogadó ajtaján. Még köszönni sem volt alkalmuk, mikor egy benn ülő lovag felállt ülőhelyéről, odament a mellette álló self fiatalhoz, és lendületesen arcon csapta, megragadta a grabancánál és rázni kezdte.
- Te istenverte kutyaütő kölyök! Kínpadra rángatlak ha addig élek is! - üvöltött a férfi teljesen kikelve magából, Angus viszont túl zavarodott volt, hogy bármit is reagáljon, bár az is lehet, félt is az ideges lovag haragjától.
Gustav figyeli egy pillanatig, ahogy közeledik a lovag, felkészül a támadásra, de miután az a kölyköt veszi célba hátrébb lép. Különösebben nem érdekli az, amit ezek ketten átéltek, de ő is belekeveredett és a jó híre is kockán forog, így nincs túlságosan jó kedvében.
Botját a Lovag nyakához szegezi, majd hátrébb lép egyet, hogy tudjon reagálni, ha őt veszi célba.
- Egy; Legyen Dél vagy Észak, az Úr szolgái nem rendeznek jelenetet mások előtt, elég nagy szégyen ez egy Mestertől. Kettő; Dél pribékjei ne viaskodjanak egy Északi fogadóban...Három; Tudni akarom mit tettek velem, miért vannak Északon élőhalottak és hogy miért kering az a Pletyka itt a határon, hogy a déli protestánsok körbevették a falvakat? - sorolta Gustav végeláthatatlan kérdéseinek sorozatát, ám ha a Lovag mozdulna ellene, lépés előnyéből adódóan megpróbálja leütni botjával, ha elengedi a fiút, akkor pedig mellkasánál fogva hátrébb taszajtja őt. Nem bolond, tisztában van vele, hogy a Lovag erősebb nála, ezért kell gyorsan cselekednie, ha az erőszakot próbál alkalmazni ellene.
- Az, hogy a fiúval mit csinálsz, miután, válaszoltatok a kérdéseimre és eltakarodtatok Északról, a ti dolgotok. - tette hozzá, mire a lovag, amint meglátja a botot, nemes egyszerűséggel megemelte tanítványát, és Papnak lökte, ráadásul úgy, hogy az nem is tudott reagálni rá, hiába készült fel egy esetleges támadásra.
- Ne feleselj, tudd a helyed. Attól, hogy déli vagyok, nem vagy ellenfél nekem. - válaszolt, aztán feljebb emelte hangját.
- Inkább az a kérdés, hogy miért asszisztáltad a tanítványom a csínyében? Élőholtak? Ne nevettess. Tudod, ki hiszi el ezt az idétlenséget. - mutogatott fenyegetően, mikor ugyancsak a fogadóban ülő csuhás feléjük fordult a téma hallatán.
- Nekem egy Déli nem felettesem, ráadásul idegen földet taposol, jobban teszed ha vigyázol a szádra! - kiáltott rá Gustav, majd Pálcáját a földhöz csapta, ennek köszönhetően Mennydörgés hangja csapta meg a fogadót, mintha pont az ütközés pontjába csapott volna bele a mennykő. Hangját is úgy emelte, hogy azt meggyőzés képességével kicsit elbátortalanítsa a lovagot, bár ellenfelén kívül mindenki halálra rémült, neki épp csak szeme rezdült.
- Miért segíteném a tanítványodat, engem három nappal ezelőtt elkábítottak és most az a hír járja, hogy elfoglaltam egy borpincét. Csorba esett a jó híremen és ez annak köszönhető, hogy betettétek ide a mocskos lábatokat! - magyarázta, majd hátrébb lépett, ha mozdulna ellene a férfi, tudjon reagálni. Mivel gyorsabb nála, így védekezni fog, hátrébb lép, ha a helyzet úgy kívánja. Egyáltalán nem ijedt meg a lovagtól, ez köszönhető annak, hogy valóban bántotta az, ami történt, nem szereti, ha gúnyt űznek belőle, szeretik őt az emberek, mert mindig jószívű és kedves, és igen, nem veti meg az italt, de ilyen szörnyűséget sose tenne, mint amit híresztelnek róla, így nem meglepő, hogy most ideges.
- Egy barlangban voltunk fogságban, s amikor kitörtünk onnét, egy élőhalott fejszés támadott ránk egy táborban. - válaszolt végül a Lovag kérdésére, ha lenyugodtak a kedélyek. A templomos maga Angusra tekint, a tanítványa azonban zavartan pislogott vissza rá.
- Nem tagadom, hogy voltak ilyen szándékaim, de a pap igazat mond. Kérlek, mester, most az egyszer higgy neki. - szabadkozott a fiatal.
A férfi vár, majd kinyújtja a kezét Angus felé, aki átadja neki a saját kardját, elvette tőle, és a hátára is akasztotta azt.
- Tegyük fel, hogy hiszek nektek. Mi a bizonyítékotok? - kérdezte végül.
- Nem tartozom neked magyarázattal és az is hidegen hagy, hogy hiszel-e nekem. - válaszolta a Pap hűvös közönnyel.
- Azt mond meg inkább, melyik kutyád kábított el és mit adtatok, vagy mit csináltatok, amitől bábként mozogtam három napon keresztül? - kérdezte Gustav jelenleg is feldúlva, teljesen figyelmen kívül hagyva a székében ülő, a helyzethez képest nyugodt Inquisitort.
- Az előbb motyogtál valamit arról, hogy déliek vették körbe itt a falvakat. Nos, ne legyél olyan beképzelt, hogy azt gondold, bármennyi erőfeszítés vagy körülvevés szükséges lenne ahhoz, hogy elfoglaljunk itt valamit. Nincsenek itt más egységeink, csak én meg a kölyök. - magyarázta most már inkább inkább szánakozó arccal, mint dühös tekintetével. Gustav erre szúrós tekintetét Angusra irányította, majd vissza a Lovagra.
- A tanítványod mondta nekem, hogy ez a tervetek. Át akart jönni az Északi Egyházhoz, mondván nem bánsz vele valami jól. Ezt láthattuk is az előbbi műsorból. - válaszolta meg a talányt.
- Az élőholt tetemének ott kellene lennie Eilendorftól nem messze egy barlang bejáratánál egy elhagyott táborhelyen. Ezt találtuk ott, mikor magunkhoz vettük a felszereléseinket. - mondta, majd talpának rejtett zugából kivette a szimbólumot és odatartotta a lovag elé. Erre a inquisitor talán most először figyel fel a beszélgetésre, a templomos mellé gyalogolt és közelebbről szemügyre vette őt is a papirost.
Gustav meglepődve figyelte az alakot, akit eddig nem vett észre, de egyből leesett neki, hogy őt keresheti, a falusi elmondása alapján.
A lovag szúrós pillantást vetett Angusra, aztán átvette a papírt. Egy öt függőleges vonallal áthúzott kör volt rárajzolva, fekete tintával, miután látta, odamutatta az idősebb egyházinak is, hogy jobban rálásson .
- Felismered? - kérdezte Institoristól.
- Sose láttam. - felelte hűvös közönnyel.
- A Zsinati Gárda megalapulásakor tag voltam, és akkor láttam ezt először és utoljára. Annyit tudunk csak, hogy egy kísérleti élőholtakat alkotó nekromantaszektáról van szó. - válaszolt kis szünetet követően, bár Gustav mintha meg sem hallotta mondandóját, felismerve orcátlanságát az inquisitor felé fordult.
- Ön lenne Norven Karther Püspök úr? Dicsértessék, nem láttam ebben a nagy kavarodásban. Nézze el, fegyelmetlenségem. - hajolt meg Norven előtt, majd megcsókolta annak gyűrűjét, ha megállapítást nyer, hogy valóban a messze földön híres Boszorkánypöröllyel áll szemben.
- Mindörökké ámen, Gustav Engelberg testvér - viszonozta az üdvözlést egy rövid, de nem barátságtalan mosollyal, mielőtt kutakodva pillantott volna körbe a helyiségben, végül visszatekintett egykori novíciustársára.
- Éppen csak ennyi? - kérdezte.
- Tehát megállapítást nyert, hogy élőhalottal volt dolgunk és azon sem lepődünk meg, hogy Délról származott... - vetette oda fintorogva a Pap.
- Ízig-vérig északi szekta, barátom. - válaszolt cspősen, majd eltette magának a papírost.
- A kérdés már csak az, hogy ki lopta el a kardom akkor, és kik zárkóztak be a raktárba? - kérdezte ismét szúrós tekintettel.
- Nem déliek, és aligha nekromanták - vonta meg a vállát a Püspök.
- Gondolom, a borász, aki ott tárolja a portékáját, majd megfizet egy pár markos legényt, hogy szabadítsák fel a készleteit. Akkor kiderül. A kardod pedig... - magyarázta elvigyorodva Norven, leplezetlen kárörömmel.
- Magam is elloptam volna, ha alváson érlek. Vékony jégre tévedtél. - tette hozzá.
- Nem hallottam még erről a szektáról. - ismerte be tévedését, majd a Lovag kérdésére kérdéssel felelt.
- Inkább arra lennék kíváncsi, miért zárkóztam be a raktárba? - javította ki a Lovagot Gustav, majd Angusra nézett.
- A másik kérdésed az apródod megválaszolja. Arról én nem tudok. - rántotta meg a vállát, mikor a kardról kérdezett.
- Menjünk a raktárba, hátha ott válaszokra lelünk. Püspök Úr, megkérdezhetem mi járatban, úgy hallottam engem keres? - tekintett vissza feljebbvalójára a Pap.
- Hyrcanus püspök őexcellenciája kért meg, hogy vigyem haza, Engelberg atya. - jegyzi meg nem minden derű nélkül.
- Persze így, hogy eretnekeket találtam, lehet, az ő nyakukat ki kellene tekernem előbb. Röpke, szúrós pillantást vetett Angusra, aztán visszaemeli a tekintetét a papra.
- Hanem a raktárhoz nincs közünk. Szerencsés nap azoknak, akik úgy döntöttek, hogy terád kenik a csínyeiket. - válaszolt végül.
- Nem vagyok én nagy ember, hogy egy ilyen főméltóságot küldjenek értem. - sütötte le szemeit a Pap, majd a Lovagra tekintett.
- Mint feljebbvalóm, kötelességemnek érzem, segítenem abban, amit Ön jónak lát Püspök Úr. - válaszolt a nyakkitekerés ötletének felötlésére.
- Nem mondanám, hogy szerencsés a napjuk, kerüljenek csak a kezeim közé. - válaszolt, miközben arca úgy eltorzult, mint a Lovaggal való viaskodás alatt egyszer sem.
- Kérdezd csak az excellenciás urat, Pap, hogy mennyi esélyed van. - szúrt oda a templomos a fiatal Papnak.
- Nem túl nagy erény egy Mestertől, ha a csata elején lebecsüli ellenfelét. - sziszegte Gustav fogai között, majd annyiban rá is hagyta az erőfitogtatást. Tudja, hogy nem sok esélye lenne, de ez sosem érdekelte őt, ha harcra került a sor, és valamilyen fontos ügyet kellett megvédenie. Más esetben mindig kereket oldott, de ha becsülete, vagy a családja forgott kockán, bármilyen lehetetlen harcokba belebocsátkozott.
- Na nem ő, Hugo... - nevetett föl rá az alacsony Püspök.
- Ő csak segít. - tette hozzá.
- Tehát emlékszel... - vigyorodott el a neve hallatán.
- Eltartott egy ideig, mire eszembe jutott, milyen név tartozik ehhez a tenyérbemászó ábrázathoz - vonta fel a szemöldöködét, figyelmen kívül hagyva a pap önérzetét egy kissé.
- Ha vártok egy kicsit, most az egyszer, utoljára, besegítek. Nem hiszem, hogy olyan ütőképesek lennétek a szekta ellen. Főleg, ha páncélozott élőholtakat is használnak. - vetette fel a szövetség gondolatát az idős mentor, mire Norven hümmögve dörzsölte meg az állkapcsát, mielőtt visszanézett volna rá..
- Mit akarsz cserébe? A kölyök át akart állni. - bökte az ifjú sötételfre állával.
- Hagyd itt nekem és megkapja, ami jár neki. Tőlem eretnekségért, tőled azért, hogy csúffá tett. - jött az ajánlat a Püspöktől.
- Ez a gyermek lenne a segítségének jutalma? Hogy megszabadulna tőle? - vakarta a fejét a Pap, nem igen értette, hogy a főméltóság miben mesterkedik.
Hugo felnevet az ajánlatra.
- Hát, egy lélekért se érjen vád engem, legyen a gyermek akarata szerint.
- válaszolt, bár Anguson látszott, hogy valamit mondani akar, de visszanyelte inkább, és lesütötte a fejét.
- Szavamat adom, hogy amíg fel nem számoltuk a hullagyalázókat, nem esik bántódásotok tőlem. - tette még hozzá a lovag, majd Norven olyan pillantást vetett az újdonsült novíciusra, mint kutya a velős csontra, végül aztán rámosolygott Hugóra.
- Ám legyen. Nem emelek rád kezet.- felelt röpke pillanatig figyelve annak reakcióját, aztán végignézett Gustavon.
- Gustav Engelberg, azért jöttem a Katedrálisból, hogy előkerítselek és Hyrcanus püspök elég vigyelek a Töviskoszorúzott Szent Antal Rendházba. De a nekromantákat nem hagyom itt; dolgom lett. Vidd a kölyök lovát, menj haza. Hadd tudja meg őexcellenciája, hogy hajad szála se görbült. - tette hivatalossá a dolgot Norven.
- A legmélyebb tisztelettel Püspök Uram. Harcolnék az oldaladon, talán hasznom vennéd. - hajolt meg Gustav, remélve, hogy nem veszi sértésnek a Püspök kérését.
- Ha ez a kívánságod. - bólintott, majd apró szünetet tartott, végigmérve mindenkit.
- Harcoltatok a Kísértet-szigeteken? - kérdezte végül, mire Angus megrázta a fejét, Hugo viszont bólintott.
- Igen, harcoltam. - tette hozzá.
- A Holtmezőn? - faggatta tovább, mire a templomos ismét bólintott.
- Elég öreg vagyok, hogy minden ilyen mulatságra elhurcoljanak. - felelt ridegen.
- Engelberg atya? Látott már közelről nekromantát? - fordította a Pap felé figyelmét.
- Nem. Kreálmánnyaikkal találkoztam még csupán. - válaszolta lesütött szemekkel.
- Bőven mért az atyának az Isten. - jegyezte meg szárazon a templomosra pillantva.
- Vezessen, aki ismeri az utat. - tette hozzá.
- Jártam már ott elméletben, de emlékeim megviccelnének, így átadom a lehetőséget. - vakarta meg szégyenteljesen kobakját, mire Hugo felemelte a kezét.
- Kezdjük a raktárnál. Előbb betörném az orrát az illetőnek, aki ellopta a fegyverem. - törte meg a csendet a templomos.
- Betörhetted volna, amikor ellopta. - válaszolt Norven szemeit forgatva, mire az megrázta fejét.
- Ha ők három napja el voltak kapva, de engem ma reggel loptak meg, és tegnap még velem volt Angus, akkor itt valami több van a dologban. - magyarázta a dolgot, mire Gustav is nagyot nézett.
- Lehet, hogy a helyünkbe lépett valaki? - kérdezte elmélkedve.
- Legyen. Lássuk, mi történt itt. - válaszolt Norven, majd kiléptek a fogadóból, elindulva a raktár felé.