Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
[Vámpír frakció külkdetés] Az éjszaka szárnyai

Hétf. Szept. 02, 2019 7:13 pm by Hannes von Rotmantel

A partvidéki vámpírcsaládok ostrom alatt állnak. Hoshek elfajzott katonái elfoglalták a …

Comments: 7

Küldetés: A ház padlója recseg

Szomb. Szept. 14, 2019 8:15 pm by Sötét Apostol

A ház padlója recseg


[Azonnali játék] - A világ legszorosabb bilincse …

Comments: 2

Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 112


You are not connected. Please login or register

[Azonnali játék] - A világ legszorosabb bilincse

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1[Azonnali játék] - A világ legszorosabb bilincse Empty [Azonnali játék] - A világ legszorosabb bilincse on Csüt. Nov. 23, 2017 2:50 pm

Egy nap váratlanul arra ébredtek, hogy valahol az Északi királyság egyik várának egyik tornyában alszotok. Nem emlékeztek rá, hogy kerültetek oda, vagy hogy miért. Körbenézve az is rögtön szemet szúr, milyen elegánsan és puccosan ki van díszítve a szoba...ami emiatt börtön sem lehet. S amikor próbálnátok bármit is csinálni, megdöbbenve tapasztaljátok: minden erőtöket elvesztettétek. Se varázserő, se az oly sokat gyakorolt fegyverforgatási készségek, se az intrikához való hozzáértés, se a kiváló emberismeret, se semmi. A java még csak ezután jön, ugyanis nem sokkal később kiderül, a várban szolgák egész hada várja minden óhajotokat. Még tovább áskálódva az is kiderül, mindenki, akit csak találtok a vár, és az azt körülvevő uradalom földesurának/asszonyának hisz titeket. Mindenki arról számol be, születésed óta ott élsz, még azok is, akikkel a kezdetek óta együtt kalandoztál és netalántán megtalálod őket ott. Ráadásul nem is akármilyen uradalom: gazdag, jól termő föld, bőségesen adózó városok, egész regimentnyi bandérium és lovag, vérprofi és végletekig hűséges kém, bérgyilkos. Bár gyengék és tehetetlenek vagytok, egy szavatokba kerül, hogy megszerezzétek, amire csak vágytok. Nem vár más rátok, mint a fényűzés, a békés, gondtalan élet, s a hatalom következmények nélküli gyakorlása. Egy valóra vált álomnak tűnhet...vajon ér-e annyit, hogy a kalandor feladja olyannyira dicsőített elveit.


Határidő: 2017.11.30.

Jutalom: 150 TP

Felhasználó profiljának megtekintése

Gloria

Gloria
Klerikus
Klerikus
A reggeli aranyló napsugara kedvesen simogatva ébresztették fel. Elmosolyodott, és oldalra fordult, hogy még egy kicsit odabújhasson a férjéhez, hogy jól induljon a reggel, vagy a kedvüktől függően nagyon jól de csalódottan vette tudomásul, hogy a mellette lévő párnán nem feküdt senki. Felsóhajtott és kinyitotta a szemét, de egy eddig ismeretlen, intarziával díszített diófa szekrény bámult vissza rá, keze alatt pedig karmazsinvörös ágytakaró feküdt puhán.
A szemei szinte kipattantak, és azonnal felült az ágyban. Ahogy sejtette a tőre sem volt a párna alatt, sem pedig semmi más nem volt a helyén, többek között ő maga sem. Egy teljesen idegen ágyban ébredt, egy idegen, bár meglehetősen fényűző szobában.
Hirtelen tört rá a pánik. Az utóbbi időkben rossz alvó volt, szinte mindenre felébredt, hogy vihette át valaki egyik helyről a másikra úgy, hogy nem vette észre? Az ablakhoz ugrott és lenézett. A piros cseréptetők után kis tér nyílt, ahol emberek sürgölődtek, lentebb egy kis falut látott, és szalagszerűen kígyózó, tiszta világoskék folyót… Akárhol is volt, biztosan nem Elathában, még csak nem is a Köderdőben. A táj alapján a Nyugati síkságra tippelt volna, vagy Carolusburg környékére, de az lehetetlen volt. Halálra vált arccal lépett el az ablaktól, amikor valaki kopogtatott az ajtón.
- Úrnőm!
Valamit ki kellett találnia, sürgősen. Kihúzogatta az éjjeli szekrény, majd a fésülködőasztal összes fiókját, de csak női csecsebecséket talált, fésűt, ékszereket, egy Bibliát, de semmi olyat, amit fegyverként lehetett használni. Kénytelen volt hát a nyers erejére és a mágiájára támaszkodni.
- Loreena úrnő minden rendben? - kérdezett ismét a vékony leányhang tökéletes németséggel az ajtó túloldaláról. Már hogyan lett volna minden rendben, mikor egy idegen várban ébredt távol az otthonától?!
- Csak szólni akartam, hogy készen van a reggeli, és a lovászok már felszerszámozták a kedvenc lovát a reggeli kiránduláshoz! Bátorkodtam előkészíteni egy kényelmes reggeli öltözetet, és utána pedig a lovaglónadrágját.
Loreena zihált. Milyen reggeli? Milyen ló? Milyen kirándulás? Nem úgy hangzott, mintha fogoly lett volna. Meg kellett nyugodnia… Tehát reggeli. Az jól hangzott, mert elég éhes volt, és utána lovaglás, de egyedül? És honnan tudhatta ez a lány, hogy melyik a kedvenc lova? Érezte az összeszorult gyomrában, hogy valami nem stimmelt.
- Behozná a ruhát kérem? - szólt ki, majd az ajtófélfa mellé állt a falhoz lapulva. Egy szélütés meg kellett hogy tegye, hátulról akárkit le lehetett ütni vele, ha a megfelelő helyre talált be. Az ajtó kinyílt, és egy szürke ruhába öltözött szolgálólány tipegett rajta, karján egy aranyszínű kisestélyivel, legalábbis annak látszott. Újabb furcsaság, de cselekednie kellett. Előre ütött a kezével ahogy szokott, előhívva magából a szél erejét, de a várt hatás egyszerűen elmaradt. Az ökle végéből nem tőrt elő hirtelen széllökés, de még csak egy apró fuvallat sem, nem érezte az ereiben tomboló vihart… Nem volt benne egy cseppnyi mágia sem.
Holtra vált arccal nézett a kezére, a szolgálólány pedig aggodalmasan fordult felé.
- Jól van, asszonyom?
- Ne… nem igazán. - motyogta Lory, és az ágyhoz tántorgott, majd lerogyott rá. Nézte a sárga ruhát, nézte a szolgálólányt és magát, de egyszerűen semmit nem értett. - Fogoly vagyok? - nézett fel a lányra végül. Érezte, hogy a torkát fojtogatta a sírás, a szemei égtek, de nem engedhette meg magának, hogy sírjon. A lány értetlenül nézett rá nagy vizenyőskék szemével.
- Már, hogy lenne fogoly a saját várában?
A tünde felkapta a fejét.
- A váramban? Nekem nincs váram. Hol vagyok?
A szolgáló a szájához emelte a kezét és egyre ijedtebben nézett rá.
- Hát Smaragddombon van, a várában Loreena úrnő. De ne törődjön semmivel, csak feküdjön vissza, látom nincs jól. Idehívatom az orvost.
Lory azonnal megrázta a fejét. Úgy tűnt, a kérdezősködés nem vezetett eredményre, csak megijesztette a másikat. Nem tudta, miféle elmebeteg vicc ez az egész, de úgy döntött, belemegy a játékba, hogy többet megtudjon a helyzetéről, és hogy hogyan juthat haza. Armin biztos égre-földre kerestette már.
- Nem kell, ennyire nem érzem magam betegnek. Felöltözni fel tudok, de utána lekísérne kérem reggelizni? Csak ha esetleg megszédülnék.
A lány bólintott, és magára hagyta a tündét a szobában. Lassan vette fel a tökéletesen rá szabott ruhát, még nem is állt rosszul neki, noha a sok csipke teljesen idegennek hatott. Nem volt hozzászokva ahhoz, hogy olyan elegánsan menjen reggelizni, mint egy királyi bálra. Azért még próbálkozott, de egyetlen varázslatot sem volt képes felidézni magában, ilyen pedig még soha nem fordult elő vele. Sem a szél, sem a lepkék nem válaszoltak a hívására. Nem tudott olyan varázslatról, ami képes lett volna őt elvágni a Természettől, de nem lehetett más… Varázslatnak kellett lennie, ami idehozta és megfosztotta őt a képességeitől, sőt hamis emlékeket plántált a körülötte lévők tudatába is. Csak egy mélységinek lehetett ekkora ereje.
Felsóhajtott és járkálni kezdett. Ha ez az egész csak a fejében létezett, már pedig ez volt az egyetlen magyarázat, akkor valahogy ki is tudott törni belőle, csak ki kellett találnia, hogy hogyan. Látszólag minden idilli volt, tökéletes helyen volt, egy kvázi tökéletes életben… Csak ott számította el magát a trutyilény, hogy ő elégedett volt a saját életével. Próbált visszaemlékezni, hogy hova ment, milyen küzdelembe vetette bele magát, de az utolsó emléke az volt, hogy lefeküdt az ágyába és elaludt. Nem ment harcolni, nem hívta senki, de ha hívták volna is kétszer meggondolta volna, mert már nem csak magára vigyázott… Lepillantott a hasára, ami éppen csak elkezdett egy picit gömbölyödni, de most tökéletesen lapos volt. Nem volt terhes… Egy picike sötét tünde sem növekedett benne… Az idegei pedig ekkor mondták fel a szolgálatot.

A következő három napot ágyban töltötte. Greta, a szolgálólány ápolta, de ott volt még Anka és Helga is, és azt is megtudta, hogy a szakácsnőt Franziskának hívták és a közeli falu kovácsának a felesége volt. Persze az álomvilágában mindenki úgy tett, mintha ismernék őt sőt már ismerték a szüleit is akiktől a várat örökölte, de elhunytak egy tragikus balesetben. Csak félve hozták fel, mert nem történt túl régen, de Loryt ez cseppet sem érdekelte. Az igazi családja valahol a Tünde Erdő mélyén élt, remélhetőleg biztonságban.
Csak azon járt az esze, hogy hogyan tudná megtörni a káprázatot. Éjszaka álmatlanul bámulta a plafont.
Tudom, hogy csak szórakozol velem. De nem fogsz nyerni. Ki fogok jutni innen.
Eszébe jutott, hogy vajon, ha itt meghal, akkor a valóságban is meghal-e, de arra jutott, hogy valószínűleg igen, így egy pillanatnyi gyengeség után elvetette az ötletet, hogy kivesse magát a szobája ablakán. Másnap reggel szándékosan megvágta a tenyerét. A kés nyomán vér serkent, és fájt is, méghozzá nagyon élethűen, de tudta, az is csak a fejében létezett. Bárhogy igyekezett fogást keresni az illúzión, az egyszerűen tökéletes volt.
A negyedik nap reggelére jutott el a szörnyű felismerésig:
Itt fogok meghalni… Egy káprázatéletben ér véget az életem.
De hogyan is küzdhetett volna ekkora hatalommal? Csak egy tünde volt, aki bár magasra jutott a ranglétrán és elég számottevő erőre tett szert, de mindennel ő sem dacolhatott. Bármilyen bukott angyal is készíthette neki ezt a világot, az olyan erős volt, hogy egymaga nem bírt vele.
Vajon egy nap itt mennyi idő a valóságban? Egy perc? Egy óra? Egy pillanat?
Bár nem emlékezett rá, de ha valóban elment megküzdeni egy mélységivel, akár Azrael kardjáért, azt nem egyedül tette. Sose ment volna egyedül. Meg kellett várnia, hogy a társai győzedelmeskedjenek, és kiszabadítják. Muszáj volt… Hinnie kellett bennük.
Az ötödik reggel felkelt az ágyból. Vissza kellett szereznie az erejét.


_________________
"Find the lady of the light gone mad with the night
That's how you reshape destiny"
Felhasználó profiljának megtekintése
- A fejem... Hol vagyok? Mi történt? - keltem fel egy kakas korai kukorékolására.
Körbe néztem a szobában. Egy csodálatos, mindenféle dísszel ellátott kis szobában feküdtem egy francia ágyon, mellettem egy nő feküdt, aki nagyon ismerős volt, de sehogy nem tudott eszembe jutni a neve.
- Felébredtél, édesem? - kérdezte a nő, miközben végigsimogatta a mellkasomat.
- Mi történt? Nem emlékszem semmire... - kérdeztem a nőtől, aki időközben felállt.
- Szívem, mi történt volna? - kérdezett vissza a kérdésemre. - Iszogattunk este a kis fogadódban és aztán feljöttünk a szobába.
A nő közben felöltözött. Ahogy kitöröltem a szememből a csippát, tisztábban láttam a lányt.
- Miranda, te vagy az? - kérdeztem tőle.
- Persze, hogy én vagyok az, Johnny drága.
- És mond, Miranda, mennyit ittunk tegnap este? Lehetséges, hogy úgy kiütöttem magam...
- Ugyan, ugyan, Johnny! Nem szoktál te annyit inni!
- De mégis... Hol van Armaros?
- Ki az az Armaros? - nézett rám Miranda meglepett arccal.
- Ez nem lehet... - rémültem meg, majd felálltam az ágyról, viszont csak most jöttem rá, hogy teljesen meztelen vagyok. - Hol a köpenyem, Miranda?
- Te nem is hordasz köpenyt... Te selyem ruhákban szoktál járni...
- Nekem tök mindegy! - ordítottam fel, majd felkaptam valami selyem göncöt, ami a kezem ügyébe került.
Gyorsan kicsaptam az ajtót, és lerohantam a lépcsőn. A kastélyom (már ha az enyém volt) szintúgy csodálatos volt. Odalent rengeteg szolga várt rám.
- Felébredt, John úrfi? - kérdezte egy szolga hozzám lépve.
- Elnézést, de rohadtul nem emlékszem rá, ki vagy. - vágtam oda neki hanyagul.
- Az én nevem Armaros von Trandia. - mondta a férfi, miközben megcsillant a vörös szeme.
- A szeme... Jól érzi magát? - kérdeztem tőle, kissé ijedten.
- Persze, csak egy kicsit begyulladt.
- Szerintem menjen el egy orvoshoz. De tényleg. - azzal elindultam a kastély a kapuja felé.
- Uram, nem is eszik reggelit? - nézett utánam réműlten Armaros.
- Nem vagyok éhes! - ordítottam rá.
A kaput kinyitva csodálatos látvány tárult elém. Egy hatalmas várost láttam magam elött. Magas házak, macskaköves utcák és nyüzgő emberek. Imádom ezt a hangulatot. Hirtelen megfájdult a hasam, és a földre rogytam.
Hirtelen reggel volt, és ismételten egy kakas kukorékolására ébredtem.
- Drágám, felébredtél? - kérdezte Miranda.
- Mi történt? - ültem fel rémülten.
- Mi történt volna, szívem?
- Na, jó nekem ehhez nincsen idegem! - ordítottam fel, majd fölpattantam. - Már megint meztelen vagyok?
- Mi az, hogy "már megint"? - kérdezte buta arckifejezéssel Miranda.
Felkaptam ugyanazt a göncöt, mint "előző nap". Ezúttal lerohantam a lépcsőn, és mivel sejtettem, hogy Armaros keze van a dologban, tehát egyből felé futottam.
- Felébredt, John úrfi? - kérdezte, mint "tegnap".
- Fel, persze! - mondtam, majd szájba vágtam Armarost.
- Ezt... Miért? - suttogta.
Lassan elkezdett folyni a vér a szájából. A többi cseléd és inas sikoltozva rohant szanaszét. A vér közben lecsöpögött a padlóra is. Minden csepp, ami földet ért egyre hangosan kongott, majd hirtelen minden elsötétedett.
Ismét az ágyban feküdtem, ismét egy kakas kukorékolására.
- Felkeltél, Drágám? - kérdezte meg Miranda.
Most nem is válaszoltam neki, csak felszedtem a bársony ruhát, majd lerohantam a lépcsőn. Ezúttal nem volt lent Armaros. Már tiszta ideg voltam, szóval megragadtam az egyik cselédet galléránál és a falhoz ráncigáltam.
- Hol van? - ordítottam rá.
- Ki hol van, John úrfi? - kérdezte réműlten.
- Hát Armaros! - ordítottam még erőszakosabban.
- Armaros még alszik!
- Mi az, hogy alszik? Hol alszik?
- A jobbra lévő ajtó mögött! - mutatott réműlten jobbra.
Eldobtam szerencsétlent a sarokba, ahol egy székre landolt, ami darabokra tört. Betörtem a szobába vezető ajtót, majd beleböktem a tőrömet a mélyen alvó Armaros testébe. Hirtelen megint minden elsötétült, de ezúttal, máshol találtam magam. Ez az a szoba volt, ahol előzőleg megöltem Armarost. Egy hatalmas csattanás hangjára lettem figyelmes, majd valaki betörte az ajtót, és leszúrt. De fájdalom helyett sötétségben találtam magam.
~ Hogy esik neked, Johnny? - kérdezte Armaros a sötétségben.
- Elég rosszul. - feleltem neki.
~ Na látod, én is csak szórakozni akartam!
- És erre az a megoldás, hogy engem ölsz meg álmomban?
~ Nem, én egy normális jövőt biztosítottam neked.
- Mit értest "normális jövő" alatt?
~ Hát nem is tudom... Megkaptad álmaid nőjét...
- Várjál, várjál! - vágtam a szavába. - Úgyérted Miranda az álmaim nője?
~ Igen... Johnny, én belelátok a fejedbe!
- Oké... És mi volt az a hasfájás?
~ Egyszerű: Miért menekülnél az otthonodtól? A helytől, ahol boldog lehetsz?
- Nem menekülni akartam, csak lemenni a városba.
~ Az egyenlő a meneküléssel...
- Egyébként, most hol vagyok?
~ Jelenleg alszol. Magyarul az én birodalmamba kerültél. Azt teszek veled amit akarok, tehát meglakolsz azért, mert megakartál ölni!
A sötétség sötétség maradt, viszont feltűnt Miranda, aki közeledni kezdett felém. Amikor már nagyon közel ért hozzám elkezdett levetkőzni. Viszont mikor lekerült róla a pulcsi... Hát érdekes dolgok kerültek elő alóla, mégpedig csápok. Nem egy, nem kettő, de még csak nem is három, hanem rögtön négy. Egyrecsak közeledett felém, majd mikor már félcentire voltunk egymástól, teljesen körbeölelt a hascsápjaival. Ezek nem olyan csápok voltak, mint amilyenek nekem vannak, hanem teljesen mások, mivel mikor átölelt velük tüskék nőttek ki belőlük és elkezdte mindenemet szurkálni.
- Tudod mit, Armaros? - kérdeztem a mélységitől, aki időközben fuldoklott a röhögéstől. - Soha többé! De tényleg soha többé, még álmomban sem bántalak!
A mélységi helyeslően bólintott, de nem tett semmit.
- Te, nem akarod rólam leszedni ezeket csápokat? - érdeklődtem csurom véresen.
~ Nem. A műsort még végig nézném.
- Szerintem visszavonom amit mondtam...
Armaros csak nevetett, és tényleg nem csinált semmit sem a csápok ellen. Még pár percig kellett kibírnom a kínzó szorítást, mivel (immáron ténylegessen) felébredtem. Ébredésem után rögtön felálltam, és letöröltem izzadságomat a homlokomról (no, meg perszer felemlegettem Armaros felmenőit).


_________________
Adatlap

"Ha ez működik, én megcsókolom Johnny-t... annál undorítóbbat elképzelni se tudnék!" - Cynewulf, a holdcsókolt Éjpenge

"Meg kell mondjam, Johnny Wood, te vagy a legszórakoztatóbb halandó, akivel hosszú létezésem alatt találkoztam. Menjetek, és találjatok módot, hogy megszabadítsatok." - Armaros, a bukott angyal
Felhasználó profiljának megtekintése
Shackle Luxury

"...és akkor ismét fejbeütöttek és az emlékeim ismét elszálltak, és ismét egy másik valóságban találtam magam. Ez kezd nálam már rendszeressé válni."
― Crispin Shadowbane


  Az ablakon kibámulva csodálatos látvány tárult elém. A magasból letekintve egy élettel teli város tárult el alattam. A reggeli fényben látszott a számtalan lobogó, amely az őrtornyokban lengedezett, a lovagok fényes páncélján is ott szerepelt egy hófehér sárkánygyík szimbóluma. Még ide is felhallatszott a köznép hangos csevegése, a páncélok dübörgése, a lovak prüszkölése, a kofák éles hangja, ahogy megpróbálták egymást túlkiabálni, áruikat hirdetve. Elfordultam a látványtól és végig néztem a szobán. Hatalmas baldachinos ágy, puha matraccal, még puhább párnákkal, és a benne édesen pihegő ágyszolgával, aki melegen tartott engem az éjszakák során. A kandallóban vidáman pattogott a tűz, s a vöröses fény megcsillant az aranyból és kristályból készült étkészleteken, poharakon, üvegeken, amelyekben egész Veronia legízletesebb és legerősebb italai hirdették az uradalom uraságának jó ízlését. A bútorok a legminőségibb fákból készültek, a falakon Nebelturm fegyverek csillogtak, mindegyik élesre fenve, belegravírozva a címer. Az állványokon szintúgy a vámpírok keze munkáját dicsérő páncél illette magát. A fali polcokon, éjjeli szekrényeken és szinte minden vízszintes felületen illatgyertyák égtek, édes, hűs és tiszta illattal árasztva el a lakot. Minden tökéletes volt és minden az enyém volt...

   A baj csak az, hogy nem tudom, hogy a francba kerültem ide...

  Az uraság - vagy is hát, a saját - tornyomból levezető lépcsőhöz érve négy óriási lovag vett engem körbe. Már mint, tényleg óriások voltak a maguk legalább két méteres magasságával és akkora karokkal, amelyek mellett a combon teljesen eltörpült. Vállukon keresztbe vetve hordozták a hatalmas claymore-okat, derekukon keresztbe vetve vörösre színezett bőrből készült tokban egykezes kardok lógtak, csizmájukra erősített tárolóban tőrök. Mozgó fegyvertárak voltak, főleg ha beleszámítjuk azokat a páncélokat is, amelyek súlya alatt én csak görnyedezni tudnék, de ők egész nap hordták azokat, amikor őrségben voltak - amikor rám vigyáztak. Feszengve mentem le a lépcsőn. Nem kellett nekem fegyveres kíséret, meg tudom védeni magam! Legalábbis egész eddig úgy gondoltam.

  Az első nap, amikor felébredtem, furcsálkodva néztem körbe és azt hittem, hogy valaki elrabolt engem. Azonban a szoba minden volt, csak nem börtön és a mellettem békésen alvó szőke nő se éppenséggel az a tipikus rabőr volt. Meztelen teste az enyémnek nyomódva biztosított arról, hogy jó reggelem legyen. De a kezdeti örömök után elindultam feltérképezni a helyet, ahova kerültem és hogy kiderítsem, még is, mi a franc folyik itt. Felszereléseimet hiába kerestem, sehol sem találtam, csupán az ágyam mellett gondosan előkészített ruhákat találtam, amelyek egyenként egy egész vagyont tettek ki. A gyapotszövetből és selyemből készült úri ruházatok kényelmesek voltak és a termetemre szabottak. Vörös és fekete színek domináltak, a mellényemre pedig egy fehér sárkánygyík volt varrva. Erről eszembe jutott Dracon, azonban azóta is hiába kerestem őt - egész egyszerűen eltűnt. Ahogy Kiril is. Minden olyan volt, mint ha elvették volna tőlem az egész életemet. Ahogy elhagytam a szobámat, őrök szegődtek mellém. Amikor elkezdtem őket zaklatni, hogy mi a franc folyik itt, meglepődtek.

- Uram biztosan mókás kedvében van. Gondolom ez is része annak, hogy ma ünnepli 27. születésnapját. Hatalmas vígadalom lesz, az alattvalói már izgatottan várják, hogy lássák magát és átadják köszöntő ajándékaikat azért a rengeteg jóért, amit értük tett.
- Te meg még is, mi a francról beszélsz? És hol vagyok?
- A Schattenbann birtokon Uram, ahogy ezt Ön is tudja. Vagy talán egy újabb csínyre készül?
  Akárhogy is próbáltam kiszedni az őrökből, hogy még is, mi a franc folyik itt, azok váltig állították, hogy ez az egész birtok, pontosabban város, az azt körülvevő dús legelők, gazdag termőföldek, a halakban gazdag folyók, a bányák és a három kisebb város, illetve vagy tucatnyi falu mind-mind az én tulajdonomat képezik - az egyedüli sötét elf Uraságét az Északi Királyságban. Miután a Holt-mezei csatában a sárkánygyíkos lobogó alatt győzedelemre vezettem a saját kis hadseregemet, amely támogatta a többi jelenlévő sereget, egyszerű köznemesből bárói rangra emeltek, és a városom mellé megkaptam a közelben lévő három kisebb várost és a falvakat, illetve az azt körülvevő földeket. Akárkit kérdeztem, mindenki arra gyanakodott, hogy valami újabb mókát eszeltem ki, de biztosítottak arról, hogy Herr Schattenbann vagyok, aki itt született, ebben a városban, még a birodalom legjobb festője által készített portrét is megmutatta nekem az inasom a váram főtermében, a trónom felett. Átkutattam a hatalmas könyvtárat, ahol minden papír, amit találtam, arról biztosított, hogy a dolgok úgy történtek, ahogy mondták. Hogy én itt születtem, hogy soha se volt egy testvérem se, hogy nem Elatha közeli kis faluból származom, hogy soha életemben még csak fegyvert se fogtam a kezembe azon pár alkalommal, amikor a fegyver mester próbált oktatni és hogy bár sötét elf vagyok, semmi közöm a fajomhoz - hisz egyáltalán nem éreztem magamban a Hold erejét. Minden olyan volt, mint ha ismét fejbe vágtak volna engem és Kiril átköltötte volna az emlékeket a fejemben. De a meg sem született testvérem egyszerűen eltűnt.
  Az első két hét azzal telt el, hogy kutakodtam a látszólagosan meg sem történt múltam után. Leveleket küldözgettem Veronia különböző tájaira és csak értetlenkedést kaptam válaszul. Loreena és Armin nem emlékezett rám, ahogy azok sem, akikkel együtt harcoltam az évek során. Láncika, Józsika, Eva, Blue, Cavett, Eiryn kedveském, a félszemű és eszű Leon nevezetű zsoldos, A Ripacs Lovagnő, Gerard és kompániája, Sharlotte, Craig, a tábornok, Egan Holdpap, Theo...és Ada sem. Tőle is csak értetlenkedő választ kaptam és azt, hogy imádkozik lelki üdvösségemért. Sehol egy Mélységi, sehol egy kultista, se szörnyek, amelyeket legyilkoltam. Semmi! Amikor kihívtam egy-két apródot párbajra, hogy levezessem a feszültségemet, minden fegyver ismeretlennek és szokatlannak tűnt a kezemben. Azt se tudtam, hol fogjam meg őket. Nem voltak meg a trükkjeim, amelyeket évek során elsajátítottam. Sehol a halálos kecsesség, a rejtőzködés - semmi. Még a felszereléseim is eltűntek.

  Nem tudtam, hogy még is, mi a francot kezdjek magammal. Meg voltam rémülve és arra gyanakodtam, hogy valaki egész Veronia történelmének legnagyobb prank-jára készül, hogy valaki csúnyán trollkodik velem. De az ébredésem óta eltelt három hónap alatt szépen lassan rájöttem, hogy vagy egy mesterelmével van dolgom - vagy ez a valóság. Hogy az egészet csak álmodtam. De hogy lehetnek az álmok ennyire valóságosak? Hogyan érezhettem még mindig azt a perzselő érzést, amikor Ada-ra gondoltam? Hogy érezhettem a gyengéd baráti fonalakat, amelyek összefűztek Köd-erdő hercegi párjával? Hogyan érezhettem a fájdalmat a hátamban, ahol egy penge hatolt át? Hogyan?! HOGYAN?! Kezdtem egyre jobban megőrülni. És közben mindenki úgy viselkedett itt, mint ha egész életemben ismertek volna. Az öreg asszonyok a kezemet csókolgatták és áldottak engem a két évtizednyi védelemért és békéért, amelyet hoztam nekik apám halála után. Gratuláltak még mindig azért, hogy egy évvel ezelőtt milyen gyönyörű menyasszonyt találtam magamnak. Meg kell vallani, hogy tényleg csinos volt és egyáltalán nem sajnálta, hogy éjszakánként, amikor Ő valamelyik másik városban intézkedett a lakosok jólétéről és kisebb gondjairól, ágyasokat fogadok magam mellé - nem volt nehéz válogatni. Akárkire ráböktem az utcán, ujjongva vette tudomásul, hogy azon este Ő fog mellettem aludni...és nem csak azt. Minden olyan furcsa volt, de aztán szépen lassan kezdtem hozzá szokni.

  Meglepő módon egy dolog azért nem tűnt el az életemből - ez pedig a kocsmázás. Miután az egyik szolgálólány elmaszkírozott engem, hogy senki se ismerjen fel és egyszerű paraszti ruhákba öltöztetett - aztán vetkőztetett csak hogy fél óra múlva egy alapos közös fürdőzés után ismét felöltöztessen - az uradalom egyik legfelkapottabb kocsmájába tartottam. A Sárkánygyíkhoz Címzett Fogadó egy három emeletes épület volt, a tornyom tövében, ahol olcsón mértek jó italokat. Úgy látszik, hogy tényleg nem voltam annyira nagyon paraszt "uralkodó", és az alapvető cikkekre hoztam rendeletet, miszerint olyan áron kell őket árusítani, hogy még a legegyszerűbb polgár is meg tudja engedni azokat magának. Az épület kocsma része - azaz a földszint - telve volt, alig találtam magamnak egy szabad helyet, de végül csak sikerrel jártam. Csuklyámat mélyen az arcomba húzva bámultam a társaságot. A vidámságot, és a szabadságot, ami körbe lengte őket. Egy suhanc éppen beszámolót tartott harci tetteiről, amire csak fanyar mosollyal tudtam válaszolni. Én ezeknél sokkal veszélyesebb szörnyekkel végeztem! Vagy is hát, úgy látszik, hogy még sem. Mert elvileg egyik sem történt meg.
  Már úgy volt, hogy feladom ezt az egészet és elfogadom a sorsot, amit rám róttak - az átkot vagy áldást, még nem tudtam eldönteni - amikor egy árnyék takarta el a látásomat. Ahogy felnéztem, egy hatalmas ember állt az asztalom előtt. Valószínűleg az egyik lovagom, a fene se tudja, páncélban láttam csak őket. A férfi kérdezés nélkül leült az egyik üres székre, és az asztalra könyökölve nézett rám.

- Egészen jó taktika. Álruhába öltözve hallgatózik a népe körében, hogy van-e valami bajuk, amit nem mondanának el magának, ha felismernék Önt. De biztosíthatom róla, hogy teljesen megbíznak magában és ha bármiféle problémájuk lenne, vagy magának, vagy az Úrnőnek.
- Hogy találtál meg? -sóhajtottam fel.
- Mi azért élünk, hogy Önt szolgáljuk, Uram. Nem veszítjük el magát szem elől, nehogy ismét megpróbáljon valaki az életére törni.
- Te meg miről beszélsz?
- Már el is felejtette? Pedig elég nehéz...de valószínűleg csak nem akar beszélni róla. Elnézést, hogy felemlegettem....
- Nem, nem, csak meséljél nekem. Az emlékek...szerencsére eléggé homályosak. De nem árt emlékeztetni magam ezekre néha napján, hogy soha se felejthessem el még csak egy pillanatra sem azt, hogy mi történt - hogy mindig felkészülhessek rá.
- Azért vagyunk, hogy Önt szolgáljuk. Legyen hát. A nászéjszakájukat töltötték ugyebár az Úrnővel, amikor álomra hajtották a fejüket, a kint őrszolgálatot teljesítő katonákat sötét elf bérgyilkosok semlegesítették és magukra törtek. A felesége életére törtek, de Ön hősiesen közbe avatkozott, és ...leszúrták Önt. Azonnal menesztettünk papért és druidáért és felcserért...szóval mindenkiért, aki csak szóba jöhetett. Egyesek azt állították, hogy meghalt, de vissza hozták magát az életbe. De senki se volt biztos ebben. A lényeg, hogy túlélte az esetet, és azóta mi, a Felesküdött Lovagok vigyázunk magára és a feleségére.
- Ez az egész hasonlít arra, ami Lory-val és Armin-nal történt. Gyanúsan hasonlít.
- Kikről mesél uram? Óh, a hercegi párról Nebelwald-ban? Uram soha sem járt Nebelwald-ban, és onnan se jöttek követek. De én hiszek magának. A mesék a szelek szárnyán messze utaznak.
- Ez nem mese! MI A FRANC BAJA VAN ITT MINDENKINEK?!
  Ahogy felcsattantam, minden tekintet felém fordult. Dühösen pattantam fel az asztaltól, csuklyámat levetettem. Az emberek persze rögtön felismertek és üdvözöltek engem. Hajbókoltak nekem. A kezemet akarták csókolgatni. A hangoskodásra a páncélos lovagok egész kis serege törte be az ajtót, kivont kardokkal, hogy végezzenek bárkivel, aki az Uraság életét veszélyezteti.
- Takarodjatok innen! Nincs szükségem védelemre!
  A lovagok azonban nem tágultak mellőlem, követtek akárhova is mentem. Az egész kezdett megőrjíteni. Utáltam ezt! Utáltam ezt az életet. Jó, persze, meg voltak a maga előnyei. Egy szavamba került, és hétfogásos lakomát készítettek elő nekem. A Névtelen Árnyékokat megszégyenítő bérgyilkos hálózat várta ugrásra készen a parancsaimat, és már élesítették is a tőreiket, hogy végezzenek ellenlábasaimmal. Ha azt akartam volna, még a pápát és kivégzik a kedvemért. A kémeim folyton az utcákat rótták, zúgolódás után kutatva, de nem volt mit találniuk - mindenki imádott engem. Az egész birodalom legszebb női várták epekedve, hogy magomat adjam nekik. A feleségem a világ leggyönyörűbb asszonya volt - és egyben a legperverzebb is. Elég lett volna csak egy kisujjamat mozdítani, és egy igen csak erős, ütőképes sereg emelkedett volna fel, hogy meghódítsák kedvemért akár az egész világot. Az embereim boldogak voltak és gazdagok. A termőföldek olyan dúsak és tápanyag gazdagok voltak, hogy bőven volt mit exportálnunk a világ számára. A bányáink ércben gazdagok, a tavakból nem számított, mennyit halásztunk, mindig akadt bőven fogás. A hatalmas, sűrű erdőkben nemes vadak rótták útjaikat, a vadászat népszerű szórakozás volt erre felé. A kennelemben kiváló pedigréjű kutyák üdvözöltek engem, és halálra nyalogattak, amint megláttak. Gazdagabb voltam, mint életemben valaha is gondoltam volna, népszerű voltam és kedvelt. Minden tökéletes volt...kivéve azt, hogy ez az egész egy rohadt nagy hazugság volt! Nem ez voltam. Nekem céljaim voltak és igazi barátaim! Itt mindenki csak azon töri magát, hogy szolgáljanak engem. Egyik sem a barátom. És emellett...tehetetlen voltam! Egy kést nem tudtam volna rendesen használni önvédelemre, nem hogy az éjgyilokot. Nem tudtam láthatatlanná válni, nem tudtam tüzet előidézni, se sötétségbe borítani mindent magam körül. Mindenem elveszett.
- AZ ÉLETEMET AKAROM VISSZA!

- Mi bánt téged, drágám?
- Nem bánt semmi...
- Hát nem vagy boldog az életeddel? Hisz mindenünk meg van. Boldogak vagyunk. De Te folyton a rémálmaidról beszélsz és úgy viselkedsz, mint ha az a valóság lenne, ez pedig csak egy álom.
- Hogy lehetne álom, amikor minden olyan valóságosnak tűnik? Mindkettő. Amire emlékszem és ami most van. Minden olyan...kusza.
- Mondd csak...mikor voltak az álmaid ennyire élettel teliek?
  Liza hátulról átölelt. Meztelen teste az enyémnek nyomódott, ami miatt éreztem, hogy akár képes lennék feladni az előző életem álmait is. Egy csókot leheltem kézfejére.
- Ne most, drága.
- Álmaidban beszélsz, tudod? Olyan esetekről, amelyek szerinted megtörténtek, pedig soha sem voltak valóságosan. De az álmaid egy sötét világot festenek le. Árulásról és kegyetlenségről szóló regék ezek. Erőszakos apák, kínzott testvérek, magányosan magára hagyott anyák tűnnek fel kusza szavaid mögött. Bukott Angyalok  - legyenek azok akármik is - és szenvedés. Még több szenvedés. És Te vagy ezeknek a központjában. Te, a bérgyilkos. Micsoda egy rémes álmaid vannak.
- Még is, gyakran úgy érzem, hogy az a valóság, ez pedig egy álom csupán.
- Miért ragaszkodsz ehhez a tévképzethez? Mit adhat neked az a "világ", amit ez nem? Itt mindened meg van, amire valaha is vágyhattál. Itt vagyok neked én - készen arra, hogy egész éjszakán keresztül örömet okozzak neked. Oda át, az álmaidban csak a csalárdság és a halál vár rád.
- Itt viszont tehetetlen vagyok és én utálom ezt!
- Nem vagy tehetetlen. Elég egyet csettintened, és az egész uradalom a rendelkezésedre áll.
- Ja, persze...csodálatos. De abban a világban, ami a fejemben és a szívemben él, nem kellettek nekem szolgák. Ott voltak a barátaim. Ott volt nekem Dracon...
- Dracon itt van veled. A családi címereden. Ez az egész környezet csak táplálja a rémálmaidat. A címerállatod is beleszövődött az álmaidba.
- Nem a címerállatom volt abban a világban, hanem a barátom. Hűséges...és néha egy igazi pöcs, ez most mindegy. A lényeg, hogy a saját magam ura voltam...
- Itt is az vagy!
- Még az illemhelyre se mehetek ki anélkül, hogy előtte három lovag át nem fésülné. Csodálkozom, hogy az ágymelegítők szeméremajkait nem kutatják el rejtett pengék után kutatva! EGY ROHADT LOVAG ÁLL ŐRT AZ ÁRNYÉKSZÉKNÉL, AMIKOR ÜRÍTEK MAGAMON! EZ MI MÁR?!
- Csak az életedet féltik. Azon támadás óta...nem csodálom, hogy ilyeneket álmodsz. Nem a Te hibád drágám. Megállítottad a támadókat, még ha nem is tudtál végezni velük. Neked nem kell a fegyverforgatáshoz értened. Így is az én hősöm vagy!
- Ez...nem azért "találom ki" ezeket, mert úgy érzem, hogy az én hibám a támadás, és ami akkor történt. Bármi is legyen az, mert nem emlékszem rá! Semmire sem emlékszem, ami négy hónapnál régebben történt!
- Még a nászéjszakánkra sem? Az orgiára?
- Eh...A lényeg, hogy...szerinted őrültség az, hogy vissza akarom kapni az életemet? Legalábbis amiről azt hiszem, hogy az életem. Hogy élhetek két emlékezettel egy fejben? Hogyan történhetett mindez? Ránézek azokra a fegyverekre, és szinte elképzelem, hogy tudom őket forgatni. Aztán kiderül hogy nem. A Holdat bámulom, de az nem szól hozzám. A tűzbe meredek , de az nem jelent nekem semmit sem. Mint ha mindentől elvágtak volna. Valami nagyon nem stimmel itt. Mint ha valaki szórakozna a fejemmel.
  Liza karjai lesiklottak a mellkasomon és határozottan az ágyékom felé közeledtek, aztán a lány felállt és elém sétált. Igéző szemeivel mért végig engem.
- Mondd azt,hogy ezt elcserélnéd másra is...
  Az ölembe fészkelte magát, meztelen teste az enyémnek préselődött, ajkai egyre közeledtek az enyémhez. Az arca volt minden, amit láttam. De akárhogy is próbáltam, nem Liza-t láttam, hanem egy másik lányt, fehér hajjal, aranyszínű szemekkel. Amikor megcsókolt, nem Liza-ra gondoltam, hanem Ada-ra. Ellöktem magamtól a feleségemet, akinek az arcán felháborodottság ült ki.
- MIÉRT AKAROD ELDOBNI MAGADTÓL EZT AZ ÉLETET?! ENGEM?! Mi a bajod? Meg van mindened, amire csak valaha is vágyhattál.
- Ezt már mondtad...

  A kép megváltozott. A díszes szoba eltűnt, helyette egy egyszerű kőfalakkal határolt, hideg szoba képe derengett fel előttem. Sehol se voltak a díszes bútorok, csak egy egyszerű priccs, egy vödör, ami árnyékszékként funkcionált. Liza helyett valami éteri lény lebegett előttem, hosszú, fehér hajjal, túlvilági arccal, folyékony fényből álló testtel.
]- Én tényleg nem értem. Megadtam neked az álomvilágban mindent, amire tényleg valaha is vágyhattál. Hatalmad volt!
- Az a világ nem az enyém volt. Ez az én életem. Itt van tényleges hatalmam.
- Igazi hatalmad? Itt? Ne nevettess!
- Itt meg van a hatalmam, hogy a saját sorsomat formázzam. Itt meg van a hatalmam, hogy az legyek, aki mindig is voltam. Nem szégyellem ezt az életet. Persze, a másik kényelmes volt...de egyben hazugság is.
- Vissza akarsz térni a vérbe és halálba? Még mindig felébredhetsz abban a szobában, amit adtam neked, a tökéletes feleséged mellett. Boldog életet élhetünk le együtt. Adhatok neked gyermekeket...azokat, amik neked soha sem adathatnak meg itt. Legalábbis nem attól a...lénytől. Miért vágysz erre az életre? MIÉRT?!
- Mert ez az élet az enyém, egyes egyedül. Soha se vágytam arra, hogy mások szolgálják ki az igényeimet. Jegyezd meg jól, akárki is vagy: a túl édes élet nem tartozik a természetünkhöz, mert gyarlóak vagyunk. A tökéletesség csak egy álom, egy ábránd, s mint ilyen, teljesen idegen számunkra. Szenvedésre és halálra ítéltettünk, igen, tudom, és ebben az álomvilágban minden más lett volna. De ezt jelenti élni: megtapasztalni a rosszat és a jót. Az élet egy folyamatos harc, hogy egyensúlyba hozzuk a világunkat. Ha a mérleg nyelve túlságosan kibillen az egyik irányba, az számunkra méreg, az számunkra hazugság és azon leszünk, hogy mindent visszacsináljunk. Ezt jelenti halandónak lenni. Ezt jelenti élni.
- Mit élveztek a szenvedésben? A nyomorban! Az életedben soha se engedheted meg magadnak azokat a javakat, amelyeket nyújtani tudok. Hát ennyire önsanyargató lennél? Az embereid büszkék voltak rád, szerettek téged, mindent megtettek volna érted!
- Látod, ez a baj. Hogy szerettek és hogy ennyire szerettek, amikor nem volt rá semmi okuk.
- Miről beszélsz? Megvédted őket! Jólétet biztosítottál számukra!
- Nem, az nem én voltam. Nem én tettem ezeket, amikről beszélsz és amikről ők meséltek.
- Már hogy ne te tetted volna! Abban a világban mindenről Te gondoskodtál!
- De én nem emlékszem rá. A tettek nem az én dicsőségeim voltak, nem én csináltam meg ezeket. Te csupán megalkottál egy világot, amiben én vagyok a Hős, a Jóság megtestesítője. De ki voltam ragadva abból a világból! Négy hónapnyi emlékem volt, s közben 27 évet leéltem már. Mit ér Hősnek lenni, amikor tudod, hogy az egész csak egy hazugság? Mit ér bármit is tenni, amikor tudod, hogy az nem a Te érdemed? Ha valamit elérek, az azért lesz, mert én magam küzdöttem meg érte. Én kapartam ki azt a földből izzadságos munkával. Véremet és verítékemet ontottam érte, és így a magaménak mondhatom. De amikor csak úgy hozzám vágják azt - ez nem a valóság, ez csak egy szépséges álom, s mint olyan, hazugság. Utálom a hazugságot. De ezt Te nem érted meg, ugye?
- Nem, azt hiszem, hogy tényleg nem értem meg.
- A világ összes tudása a tiéd lehet...de közben az egészet nem érzed valóságosnak. Mert két féle emlékezet létezik: az elméé és a testé. Amikor a kettő eltér egymástól, tudod, hogy baj van. Tudsz mindent - még sem értesz semmit sem. Mert az ismeret a tapasztalatból származik, és nem porladó könyvek oldalairól. Élni azt jelenti, hogy megtapasztalsz dolgokat.
- Még mindig nem értem...
- Persze, hogy nem - mert még nem éltél!


_________________
[Azonnali játék] - A világ legszorosabb bilincse Fzb676
"Ki vagy te valójában a sok szöveg mögött, Cynewulf?"
- Armin Fairlight herceg

" You know the guy, the batshit loose one, thinkin’ two guys livin’ in his head. Good homie, just crazy and drunk most of the time. "
- Random nigga from the ghetto to Det. Christine Dalgarde

Cynewulf "Soberisthenewugly" Longtalk
- Szép kis megnevezés ala Darr
Felhasználó profiljának megtekintése
A Nap méltóságteljes lassúsággal emelkedik a látóhatár fölé, fénypászmái úgy nyitnak rést az éjszakán, mint az idős házvezetőnő a függönyön. A hajnal fényei azonnal betáncolnak a toronyszobába, körbesimogatják a gazdag aranydíszítéseket, megcsillogtatják a levegőben kerengő port, végigsuhannak a díszes ágy faragott mintáin, majd megállapodnak egy lezárt szemhéjon. A pillák szinte azonnal megrebbennek, és egy meglehetősen morcos hang dallamosan elküldi a fenébe a hajnalt, a fogadók rossz zsalugátereit és úgy általában a napfényt. A szolgáló meg sem rezzen, csak udvariasan az ágy mellé áll.
- Jó reggelt, Úrnőm.
Eiryn szemei kipattannak.
- Hogy? - csak ennyit bír kinyögni, nem túl értelmes ábrázattal.
- Jó reggelt, Úrnőm - ismétli meg a szolgáló illedelmesen - Kikészítettem a reggeli öltözékét. Kívánja, hogy megtöltsem forró vízzel a kádat?
Eiryn szemei kétségbeesetten villannak körbe a szobában. Semmi sincs rendben. Valószínűleg még életében nem volt ilyen puccos helyen. A Nebelturm toronyban is vannak díszített termek, nem is kevés, de ez a fajta gazdagság már nyomasztó.
- Úrnőm?
Eiryn visszanéz a szolgálóra. Kicsit nagymamás, hatvan év körüli nő, tiszta, jó szabású, de egyszerű ruhában.
- Igen, kérem - feleli, mert épp ez jut az eszébe. Az asszony tiszteletteljesen meghajol.
- Azonnal intézkedem.
Ahogy kisiet a szobából, Eiryn azonnal kipattan az ágyból és az ablakhoz rohan. Azaz csak rohanna, mert szinte azonnal hasra esik. Csúnyán káromkodva tápászkodik fel, és próbálja azonosítani a buktatót. Ez az a pillanat, amikor meglátja, mi van rajta. A szája néma sikolyra nyílik. Csipkés kézelő?! És mi ez a fodros, másfél méteres szalag a derekán? Valószínűleg ebben esett el. Soha, de soha nem venne fel ilyet. Miután kiheverte a ruha okozta sokkot, az ablakhoz sétál. A táj egyáltalán nem ismerős, szinte biztos benne, hogy nem járt még itt. Mindenesetre szép... és nagyon hideg. Ekkor ér vissza a szolgáló.
- Jaj, úrnőm, a végén még megfázik! - kiált föl, és azonnal Eirynhez siet egy arannyal hímzett pongyolával, aki bénultan hagyja magát öltöztetni.
- A főszakács kérdezi, hogy milyen stílusú ételeket óhajt a holnapi estélyre, illetve Herr Hohenbaum szeretne önnel beszélni.
Az asszonynak a szája mellett a lába sem pihen: pillanatok alatt átvonszolja Eirynt egy hatalmas fürdőszobába, ahol négyen-öten nagy kancsókból forró vizet öntenek egy oroszlánlábas kádba. Amint megfelelőnek találtatik a vízszint, a Szöszke kiterel mindenkit két másik nő kivételével, és lehúzza Eirynről a köntöst. A vámpír ösztönösen kap a ruha után, nem szokta meg, hogy mások előtt meztelen legyen. Arcát halvány pír önti el, ahogy gyorsan bemászik a kádba, hogy minél inkább takarásban legyen. Az idős nő megcsóválja a fejét.
- Kislánykora óta én mosdatom, mégis mindig úgy tesz, mintha valami liliomtipró tört volna önre - morgolódik elnézően, miközben levendulaillatú fürdőolajat önt a vízbe.
- Bár ha valóban aggódik a liliomtiprók miatt, akkor javaslom küldje el ezt a Herr Hohenbaumot, úrnőm. A reputációja hagy némi kívánnivalót maga után. Tudom, hogy befolyásos a környéken, és nem szabad nagyon rosszban lenni vele, de önnek is vigyáznia kell a hírnevére, úrnőm! Már az is okot adhat a skandalumra, ha egyedül marad ezzel a... szoknyavadásszal!
Az asszony olyan aggodalommal vegyes felháborodással beszél, hogy Eiryn igencsak szorult helyzete ellenére is halványan elmosolyodik. Aztán igen hamar újra töprengő ráncokba szalad a homloka. Mégis mi a fene történik itt? Az idős szolga úgy bánik vele, mintha kislány kora óta ismerné, ami nyilván ostobaság. Ráadásul "Úrnőmnek" szólítja, őt, az egyszerű fattyút. És milyen földbirtokos akar vele beszélni? Minél többet tapasztal, annál kevesebb értelme van az egész helyzetnek.
~ Oké... Ne pánikoljunk. Ez nyilvánvalóan csak egy álom. ~
És ha már álom, miért ne hozza ki belőle a legtöbbet?? Élvezettel elmosolyodik és elnyúlik a forró vízben.
- Köszönöm a tanácsot, majd észben tartom - ragyog rá a szolgálóra, aki megnyugodva áll neki kibontani a lány haját.
- Óh, és megmondaná a szakácsnak, kérem, hogy tünde stílusú ételeket kérek? Az estély témája a természet szépsége lesz.
- Ahogy óhajtja, úrnőm.
Húsz perccel később Eiryn tökéletesen tisztán, enyhe levendulaillatot árasztva, tátott szájjal áll egy nevetségesen nagy ruhásszekrény előtt. Az asszony - a lány kezdi kellemetlennek érezni, hogy nem tudja a nevét - kritikusan ciccegve kotorászik a ruhasorok között.
- Esetleg a napsárga muszlin? Nem, az nem illik a késő őszköz. A borvörös brokáthoz mit szól, úrnőm? Gyönyörűen kiemelné önt a tömegből, mint valami őszi láng. Vagy talán az aranybarna selyem?
- Azt hiszem a brokát jó lesz - szedi össze magát a lány, és hagyja, hogy az asszony feladja rá a ruhát. Az anyag nehéz és gazdagon hímzett.
~ Micsoda sekélyes egy bestia vagyok! Ilyeneket álmodni... ~
- Üljön csak le, úrnőm! Feltűzöm a haját és elküldöm Agnest az ékszerdobozért.
Eiryn engedelmesen hagyja magát leültetni, miközben izgatottan csillogó szemmel várja az ékszereket. Ha ilyen fantasztikus ruhákat képes álmodni, a drágakövek és nyakékek terén biztos valami még csodásabbat fog alkotni. Lehet, hogy ébredés után még meg is tudja csinálni őket. Egy ilyen álmot kár lenne elfelejteni. Az asszony gyors, gyakorlott mozdulatokkal bonyolult fonásba kezd, aminek eredményeképp Eiryn haja hamarosan egy elegáns, bonyolult kontyként tekeredik a tarkójára.
- Gyönyörű vagy, úrnőm! - áradozik a szolgáló olyan büszkeséggel, mintha az unokájával dicsekedne. Ekkor egy fiatal, szöszke cselédlány lép be a szobába, és egy tiszteletteljes főhajtással Eiryn kezébe ad egy hatalmas dobozt, aki majdhogynem feltépi a tetejét. A dobozban szépen elrendezve fekszenek a drágábbnál drágább, csillogó kövek, de az ékszerész mérhetetlen csalódottságot érez. Bár mindegyik ékszer minőségi és jó, de mégis - még a jelenlegi képességeivel is tudna jobbakat csinálni. Az egyik brossnak például szemmel láthatóan gyenge az illesztése, egy gyémántmedál fazettálása pedig elnagyolt és hanyag. Ilyen munkát ki sem engedne a keze közül, erre ilyesmikről álmodik! Kiveszi a brosst, és alaposan szemügyre veszi. Tulajdonképpen csak a forrasztása hibás... Ráteszi az ujját az illesztésre, lehunyja a szemét, és előhívja az Erhitzungot. A mágia ismerős perzselése viszont csak nem akar érkezni. Eiryn összeráncolt szemöldökkel mered a brossra. Miért nem tudja felhevíteni?
~ Esetleg az is segíthet, ha a tű pozícióját egy picit megváltoztatom ~
Óvatosan két ujja közé csippenti a fémet, és meghajlítja. Az eredmény: egy teljesen elgörbült, szomorú roncs, illetve egy vérző ujjhegy. A két szolgáló rémült kiáltással szalad oda, azt sem tudják, hová legyenek a két vörös csepp láttán. Ami Eirynt illeti, rohadtul nem érdekli a megbökött ujja, volt már ennél sokkal komolyabb sérülése is; annál inkább sokkolja az az imprecizitás és szakmaiatlanság, amivel az imént a kezei mozogtak.
- Ez egy rémálom - motyogja magában. Nem érdekli a két cseléd aggodalmas kotkodácsolása, megpróbál ködöt idézni - sikertelenül.
- Hozzanak nekem egy tekercs rézdrótot és egy ékszerészfogót. Most. - szól oda ellentmondást nem tűrően a házvezetőnőnek, aki egy értetlenkedő pillantás után szalad is teljesíteni a parancsot. Amint a kezében van a fém és a megfelelő szerszám, a vámpír nekiáll meghajlítani a drótot, úgy, ahogyan már milliószor csinálta. A létrejövő formák mégsem olyanok, mint amilyennek lenniük kéne. Rosszabbul teljesít, mint négyéves korában, amikor először fogott szerszámot a kezében. A szerencsétlen drót egyenetlen, görcsös ívekbe van gyötörve, itt-ott éles szögekkel. A lány szemébe könny szökik. Ilyen mértékű kudarcélménye még sohasem volt. Fel kell ébrednie! Muszáj! Fel kell ébrednie, hogy újra egy kicsit mocskos, kemény priccsen feküdjön egy Isten háta mögötti falu egyetlen fogadójában, és nekiláthasson gyémántot csiszolni, méghozzá tökéletes és pontos mozdulatokkal. Fel kell ébrednie, hogy ebből a rossz álomból kilépve újra képes legyen úgy alakítani a fémet, mintha nem is a keze, hanem a gondolatai készítenék az ékszert. De hogyan? Lázasan jár az agya. Ha megijed, vagy valami fáj akkor az ember fel szokott ébredni. Viszont a szolgálók biztosan nem fogják hagyni, hogy valami veszélyeset csináljon, akár csak egy álomban van, akár nem. Iszonyú erőfeszítéssel mosolyt erőltet az arcára és a két nő felé fordul.
- Volnának szívesek magamra hagyni egy kicsit? - kérdezi, mire a cselédlány és a házvezetőnő egy riadt pillantás után pukedliznek, aztán elhagyják a helyiséget. Eiryn a kezében tartott, meggyötört rézdrótra mered, aztán teketóriázás nélkül az alkarjába döfi a drót hegyes végét. A hirtelen, éles fájdalomra felszisszen, de nem ébred fel. Összeszorított foggal erősebben szorítja a drótot, és egy határozott mozdulattal erősen oldalra rántja a kezét. Önkéntelenül felkiált, ahogy a drót elhajlik, és tépett szélű sebet hagy a csuklóján. A sikolyra beszalad a szobába a házvezetőnő. Valamit rémülten hadar, de ebből Eiryn semmit sem fog fel. A véres csíkra mered a csuklóján.
- Nem igaz... Nem lehet igaz... - hajtogatja. Nem tűnhet el egyik pillanatról a másikra az egész élete. Az ékszerészet nem csak a munkája, hanem ő maga. Ha nem tud többé alkotni, akkor kicsoda ő?
Az elkövetkező két hétben csak homályosan fogja fel maga körül a világot. Melegben fekszik, de mégsem érzi magát biztonságban. Alakok mozognak a látótere peremén, valami meleg és pépes csorog le a torkán.
- ...az orvos aggódik...
- Nem eszik semmit magától...
- ...a birtok kezd széthullani...
- Szegény drágám!
Hallja a hangokat, de a szavak nem hordoznak semmilyen jelentést. Végig azon töpreng, hol csúszhatott ennyire rettenetesen félre ez az álom, ez a helyzet. Mert ami itt folyik, az lehetetlen. Ő nem holmi "úrnő", hanem Eiryn Nebelturm mesterékszerész, Charlotte von Nebelturm törvénytelen gyermeke. Önálló és független, csak Lothar von Nebelturm nagyúrnak tartozik engedelmességgel. Nincs szüksége cselédekre, hogy felöltözzön, és egy bibis ujjnál jóval nagyobb sérüléseket szerzet már számtalan vándorútja során. Harcolt kultistákkal, ő készítette el a sötét tündék hercegnéjének koronaékszereit, találkozott tündérekkel és majdnem egész Veroniát bejárta. Nem fog itt ragadni egy álombéli toronyban.
A tizennegyedik nap reggelére megérik benne az elhatározás. A Nap méltóságteljes lassúsággal emelkedik a látóhatár fölé, arannyá változtatva az ablakban álló karcsú alak szőke tincseit. A szoba ajtaja megnyikordul, és mintha csak ez lett volna a jel az indulásra, a lány szelíden eldől. Mert mikor ébredsz fel biztosan egy rossz álomból?

Felhasználó profiljának megtekintése

Cedrick von Nebelturm

Cedrick von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
Világos. Unja már a szabad ég alatt éjszakázást. De a szabadhoz képest elég meleg van. És a föld is elég puha. Túl puha.. Ráadásul a zajok is túl tompák ahhoz, hogy a feje fölül jöjjenek. Fáradtan nyitja ki a szemét, higgadtan analizálva a helyzetét. Selymes ágy, főúri lakosztály.. Annyira nem is rossz. Bár fogalma sincs, hol van, és hogyan. És hogy miért van szélesre tárva az ablak a szobájában kora délelőtt? Ha így akarnák megölni, az lenne a minimum, hogy egy lyukban kellene ébrednie, vagy legalábbis börtönben. Vagy kirakva az út közepére a nyaklánca nélkül délben. Nem egy szürke téli reggelen, tollas ágyban. A világosság ugyan így is elég idegesítő, de közel sem halálos. Kikecmereg a hidegbe, és odasétál az ablakhoz, megnézni, hogy hova is került.
Északra. Ha más nem, hát ez világos a fagy közeli hőmérsékletből ítélve. Valójában egész szép táj tárul a szeme elé. Meg tudná  szokni ezt a kilátást. Nem. Már meg is szokta.
Kell egy kastély..
Fogalmazódik meg benne a gondolat. Ettől persze nem lett kevésbé nyomasztó a helyzet. Mielőbb szabadulna már a puccos szobából. Ám mielőtt elgondolkozhatna a szökésre irányuló tervein, - hogy hogyan mászhatna ki az emeleti ablakból, és vajon a tető elbírja-e a súlyát, vagy előbb zuhan le a függőleges falon, minthogy egyáltalán elérhetne oda, és nem lesz-e vajon feltűnő, amint -rátekint a ruhájára- hálóingben végrehajtja ezt a nagyszabású akciót,- nyílik az ajtó a háta mögött. Unottan fordul hátra, de börtönőr helyett egy inas hajol meg illedelmesen a küszöbön állva.
- Látom felébredt, úrfi.
Úrfi..
Valami komolyan nem stimmel ezzel a nappal.
- Milyen reggelit parancsol?
Egykedvűen figyeli a szikár, merev hátú apót. Ismerős neki ez a karót-nyelt stílus.  
- Frederick?
- Igen, uram?
- Hol vagyok?
- Attól tartok nem értem, úrfi. - feleli az apja idős komornyikja.
- Hol vagyok? - ismétli meg a kérdést, visszafordulva az ablak felé.
- Itthon, természetesen. Hol máshol lenne?
Itthon?
Hiába nézi hosszú percekig a behavazott tájat, semmi ismerőset nem talál, amin megpihenhetne a szeme. Itthon..
- Hol van az apám?
- Elvitte a páncélt, amit tegnap fejezett be neki az úrfi.
- Páncélt? Én?
Felnevet a viccet hallva. Aztán a férfi apró bólintását látva megakad a torkán a jókedv.
- Azt hiszem nyugodtan kijelenthetem, hogy az eddigi legjobb munkája. Igazán büszke Önre az apja. Mindig félt tőle, hogy hozzá hasonlóan a leszármazottjai sem fognak érteni a fémművességhez, és boldog, hogy legalább az egyik fia ilyen remek kovácsmesternek bizonyult.
- Az apám soha nem értett a kovácsoláshoz..? - kérdez vissza értetlenül, ám az előbb elhangzott szavakban nyoma sem volt komolytalanságnak.
- Nem, uram, ahogy Ön is tudja. A bátyjával együtt a Nebeltrum név szégyenfoltjai. A családból Önön kívül senki nem tűri meg őket a házában.
Ezen pedig már tényleg nem tudja sírjon-e, vagy röhögjön. De a szoba kezd szűkössé válni. Leesett volna az ágyról éjjel? Beverte volna a fejét, és ezért ilyen zagyva minden? Ő őrült meg, vagy a világ? De ha..
- És az anyám..?
- Még a régi, családi sírboltban fekszik a Nebelturm-toronyban. Néhány nap múlva szállítják át az itteni kriptába, ahogy óhajtotta.
Esetlenül nyel egyet, egy másodpercre lepillantva maga elé a földre. A világ őrült, de mégsem eléggé. Behunyja a szemét, vesz egy mélyebb levegőt, aztán ahogy a hideg levegő kiégeti a tüdejét visszanéz a szolgálóra.
- Hol van a ruhám? - kérdezi halkan.
- Ahol mindig, uram. - int az egyik sarok felé a csontos kéz. - Nem mertem előkészíteni semmit. Úgy tűnik megint vihar lesz. Azt reméltem lemondja a mai vadászatot.
Vadászatot?
Már nem kérdez vissza hangosan, csak a kezével int helyeslően, ahogy az apja szokta.
- Mondja le, Frederick. Az lesz a legjobb. - veszi fel a hangja is a hivatalos súlyt, miközben odalép a méretes, sötétre lakkozott szekrényhez, véletlenszerűen rántva ki néhány egyszerűbbnek látszó ruhadarabot a rengeteg különböző szín és forma közül.
- Hol van a lovam?
- Melyik, úrfi?
- Nyálas.
- Attól tartok nem ismerek ilyen nevű állatot. - rázza meg a fejét az inas. De ezt már meg sem akarja hallani. Nem tudja követni az itteni szabály-rendszert. De bele sem mer gondolni, hogy Nyálas talán nincs. Nem volt. Nem érti. Felborult.
- Talán Leonard..
Leonard..
A nevet hallva már meg sem várja, míg a férfi befejezi a mondatot, gondolkodás nélkül vág bele a szavába:
- Hol van?
- Feltételezem az istállóban, ahogy mindig. Lopja a napot.
- A páncélom?
- Melyik, uram?
- A legöregebb.
A szikár komornyik újabb sarok felé int a kezével, ezúttal egy ajtó irányába.
- Mit tervez, úrfi? - érkezik a kérdés, miközben magára rángatja a csizmáját, és felcsatolja az ágy mellé állított kardját, magára terítve a köpenyét.
- Lovagolni megyek.
- A vihar...
- Visszaérek.
- Mégis, ez nem a legmegfelelőbb öltözék.. - követi az idős hang, ahogy benyit a mutatott szobába, kikeresve a tucatnyi páncél közül a sajátját.
- Nem érdekes. Csak néhány óráról van szó.
- És a reggelije?
- Majd eszek, ha visszaértem.
- Ahogy óhajtja, úrfi. Kíván kísérőt az útra? Mit mondjak a feleségének?
A feleségemnek..?
- Nem. Senkit. Semmit. Talán azt, hogy majd jövök. Ne aggódjon.
Tudja is ő mit mondjon valaki a feleségének. Soha nem volt neki.
Gyorsan magára kapkodja a maradék felszerelést, aztán megszabadulhat végre a szűkös torony-szobából, végigrohanva a kastély különböző, kisebb-nagyobb folyosóin. Mindig, egyenesen lefelé. Lépcsőkön, keresztbe, körbe, ki a szabadba, át az udvaron, az istállót pedig már szagról felismeri. Ahogyan a nyurga alakot is, aki a bejárat mellett hintázik egy széken, a szemébe húzott kalappal.
- Uram! Micsoda megtiszteltetés! Csak nem jutott egy kevés rám is, szegény istállófiúra, abból a marha drága idejéből? Megtiszteltetés, igazi örömünnep ez nekem.. - pattan fel, és udvariaskodik színpadiasan a lovász, mikor észreveszi közeledni. Alig lehet leállítani. - Rég jártál erre. - vigyorog rá aztán, a szájából kilógó szalmaszállal, mikor néhány másodpercnyi közelharc után végre hajlandó abbahagyni a magázódást.  
- Hol van Nyálas?
- Ki?
- Nyálas. Négy éves, fekete, tisztavérű fríz mén. Nagyobb, mint a fajtársai. A nagyapját húsz éve hozták át egy faluból. Az emberek nem bírtak vele. Születése óta az enyém - sorolja a tényeket szinte csak magának. Az sem érdekli, ha a másik nem érti őket. Határozottan masírozik be az istállóba, végig az állások között, fél-fél pillantásokat sem fecsérelve a lakóik felmérésére. Céltudatosan halad az utolsó box felé, megkönnyebbülten ráncolva össze a homlokát a ketrecben talált hátas láttán. Automatikusan nyújtja be a kezét a rács fölött, elégedetten elmosolyodva a tenyerébe simuló ormány hatására.
- Milyen Nyálasról beszélsz?
- Csak nyergeld föl nekem őt.
- Fürtöst? Soha életedben nem lovagoltad.
- Nem érdekel.
Nem számít..
- Lovagolni mész?
Nem, sültet enni..
Bólint a dologra.
- Vihar lesz.
- Visszaérek.
- Ahogy gondolod, főnök.. - fordít hátat vállvonogatva a lovász, és indul hogy megkeresse a nyerget.
Megnyugodva túr bele a sűrű sörénybe. Ez nem az ő világa, de nem számít. Fekete vagy fehér, vannak dolgok amik ugyanazok maradnak, bárhonnan nézik is őket.
Egyszer már otthagyta az életét.
Ebben a világban ezt csak megkönnyítették számára.

Felhasználó profiljának megtekintése
Indulatokkal megfűszerezett, drámai gyöngyszemeket olvashattam. Nem bírom eldönteni, hogy pusztán az azonnali játék témája, vagy maguk az írások miatt elveztem ennyire. Talán kicsit mindkettő. Akárhogy is, íme a rejtvény megfejtése, egy apró kis epilógusként:

Úgy éneklik, az angyali kardot egy legendás erejű hős emelte ki a sárból. Úgy csillogott a kezében, mint megannyi csillag az égen. A hős, kinek neve feledésbe merült egyetlen csapásával elhozta a békét Veroniára. Amikor a kard ereje kimerült, a Névtelen Hős elvesztette az eszméletét. Mikor magához tért, már senki sem emlékezett a nevére. A hős ekkor fakó arccal megindult, miközben annyit hebegett, haza akar menni. Úgy mesélik soha többé nem emlékezett a nevére senki. Ez volt az ára az agyal pallosának...

Gratulálok mindnekinek, felírhatjátok a 150 TP-t.

Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.