[Azonnali játék] - A világ legszorosabb bilincse

Egy nap váratlanul arra ébredtek, hogy valahol az Északi királyság egyik várának egyik tornyában alszotok. Nem emlékeztek rá, hogy kerültetek oda, vagy hogy miért. Körbenézve az is rögtön szemet szúr, milyen elegánsan és puccosan ki van díszítve a szoba...ami emiatt börtön sem lehet. S amikor próbálnátok bármit is csinálni, megdöbbenve tapasztaljátok: minden erőtöket elvesztettétek. Se varázserő, se az oly sokat gyakorolt fegyverforgatási készségek, se az intrikához való hozzáértés, se a kiváló emberismeret, se semmi. A java még csak ezután jön, ugyanis nem sokkal később kiderül, a várban szolgák egész hada várja minden óhajotokat. Még tovább áskálódva az is kiderül, mindenki, akit csak találtok a vár, és az azt körülvevő uradalom földesurának/asszonyának hisz titeket. Mindenki arról számol be, születésed óta ott élsz, még azok is, akikkel a kezdetek óta együtt kalandoztál és netalántán megtalálod őket ott. Ráadásul nem is akármilyen uradalom: gazdag, jól termő föld, bőségesen adózó városok, egész regimentnyi bandérium és lovag, vérprofi és végletekig hűséges kém, bérgyilkos. Bár gyengék és tehetetlenek vagytok, egy szavatokba kerül, hogy megszerezzétek, amire csak vágytok. Nem vár más rátok, mint a fényűzés, a békés, gondtalan élet, s a hatalom következmények nélküli gyakorlása. Egy valóra vált álomnak tűnhet...vajon ér-e annyit, hogy a kalandor feladja olyannyira dicsőített elveit.


Határidő: 2017.11.30.

Jutalom: 150 TP

A reggeli aranyló napsugara kedvesen simogatva ébresztették fel. Elmosolyodott, és oldalra fordult, hogy még egy kicsit odabújhasson a férjéhez, hogy jól induljon a reggel, vagy a kedvüktől függően nagyon jól de csalódottan vette tudomásul, hogy a mellette lévő párnán nem feküdt senki. Felsóhajtott és kinyitotta a szemét, de egy eddig ismeretlen, intarziával díszített diófa szekrény bámult vissza rá, keze alatt pedig karmazsinvörös ágytakaró feküdt puhán.
A szemei szinte kipattantak, és azonnal felült az ágyban. Ahogy sejtette a tőre sem volt a párna alatt, sem pedig semmi más nem volt a helyén, többek között ő maga sem. Egy teljesen idegen ágyban ébredt, egy idegen, bár meglehetősen fényűző szobában.
Hirtelen tört rá a pánik. Az utóbbi időkben rossz alvó volt, szinte mindenre felébredt, hogy vihette át valaki egyik helyről a másikra úgy, hogy nem vette észre? Az ablakhoz ugrott és lenézett. A piros cseréptetők után kis tér nyílt, ahol emberek sürgölődtek, lentebb egy kis falut látott, és szalagszerűen kígyózó, tiszta világoskék folyót… Akárhol is volt, biztosan nem Elathában, még csak nem is a Köderdőben. A táj alapján a Nyugati síkságra tippelt volna, vagy Carolusburg környékére, de az lehetetlen volt. Halálra vált arccal lépett el az ablaktól, amikor valaki kopogtatott az ajtón.
- Úrnőm!
Valamit ki kellett találnia, sürgősen. Kihúzogatta az éjjeli szekrény, majd a fésülködőasztal összes fiókját, de csak női csecsebecséket talált, fésűt, ékszereket, egy Bibliát, de semmi olyat, amit fegyverként lehetett használni. Kénytelen volt hát a nyers erejére és a mágiájára támaszkodni.
- Loreena úrnő minden rendben? - kérdezett ismét a vékony leányhang tökéletes németséggel az ajtó túloldaláról. Már hogyan lett volna minden rendben, mikor egy idegen várban ébredt távol az otthonától?!
- Csak szólni akartam, hogy készen van a reggeli, és a lovászok már felszerszámozták a kedvenc lovát a reggeli kiránduláshoz! Bátorkodtam előkészíteni egy kényelmes reggeli öltözetet, és utána pedig a lovaglónadrágját.
Loreena zihált. Milyen reggeli? Milyen ló? Milyen kirándulás? Nem úgy hangzott, mintha fogoly lett volna. Meg kellett nyugodnia… Tehát reggeli. Az jól hangzott, mert elég éhes volt, és utána lovaglás, de egyedül? És honnan tudhatta ez a lány, hogy melyik a kedvenc lova? Érezte az összeszorult gyomrában, hogy valami nem stimmelt.
- Behozná a ruhát kérem? - szólt ki, majd az ajtófélfa mellé állt a falhoz lapulva. Egy szélütés meg kellett hogy tegye, hátulról akárkit le lehetett ütni vele, ha a megfelelő helyre talált be. Az ajtó kinyílt, és egy szürke ruhába öltözött szolgálólány tipegett rajta, karján egy aranyszínű kisestélyivel, legalábbis annak látszott. Újabb furcsaság, de cselekednie kellett. Előre ütött a kezével ahogy szokott, előhívva magából a szél erejét, de a várt hatás egyszerűen elmaradt. Az ökle végéből nem tőrt elő hirtelen széllökés, de még csak egy apró fuvallat sem, nem érezte az ereiben tomboló vihart… Nem volt benne egy cseppnyi mágia sem.
Holtra vált arccal nézett a kezére, a szolgálólány pedig aggodalmasan fordult felé.
- Jól van, asszonyom?
- Ne… nem igazán. - motyogta Lory, és az ágyhoz tántorgott, majd lerogyott rá. Nézte a sárga ruhát, nézte a szolgálólányt és magát, de egyszerűen semmit nem értett. - Fogoly vagyok? - nézett fel a lányra végül. Érezte, hogy a torkát fojtogatta a sírás, a szemei égtek, de nem engedhette meg magának, hogy sírjon. A lány értetlenül nézett rá nagy vizenyőskék szemével.
- Már, hogy lenne fogoly a saját várában?
A tünde felkapta a fejét.
- A váramban? Nekem nincs váram. Hol vagyok?
A szolgáló a szájához emelte a kezét és egyre ijedtebben nézett rá.
- Hát Smaragddombon van, a várában Loreena úrnő. De ne törődjön semmivel, csak feküdjön vissza, látom nincs jól. Idehívatom az orvost.
Lory azonnal megrázta a fejét. Úgy tűnt, a kérdezősködés nem vezetett eredményre, csak megijesztette a másikat. Nem tudta, miféle elmebeteg vicc ez az egész, de úgy döntött, belemegy a játékba, hogy többet megtudjon a helyzetéről, és hogy hogyan juthat haza. Armin biztos égre-földre kerestette már.
- Nem kell, ennyire nem érzem magam betegnek. Felöltözni fel tudok, de utána lekísérne kérem reggelizni? Csak ha esetleg megszédülnék.
A lány bólintott, és magára hagyta a tündét a szobában. Lassan vette fel a tökéletesen rá szabott ruhát, még nem is állt rosszul neki, noha a sok csipke teljesen idegennek hatott. Nem volt hozzászokva ahhoz, hogy olyan elegánsan menjen reggelizni, mint egy királyi bálra. Azért még próbálkozott, de egyetlen varázslatot sem volt képes felidézni magában, ilyen pedig még soha nem fordult elő vele. Sem a szél, sem a lepkék nem válaszoltak a hívására. Nem tudott olyan varázslatról, ami képes lett volna őt elvágni a Természettől, de nem lehetett más… Varázslatnak kellett lennie, ami idehozta és megfosztotta őt a képességeitől, sőt hamis emlékeket plántált a körülötte lévők tudatába is. Csak egy mélységinek lehetett ekkora ereje.
Felsóhajtott és járkálni kezdett. Ha ez az egész csak a fejében létezett, már pedig ez volt az egyetlen magyarázat, akkor valahogy ki is tudott törni belőle, csak ki kellett találnia, hogy hogyan. Látszólag minden idilli volt, tökéletes helyen volt, egy kvázi tökéletes életben… Csak ott számította el magát a trutyilény, hogy ő elégedett volt a saját életével. Próbált visszaemlékezni, hogy hova ment, milyen küzdelembe vetette bele magát, de az utolsó emléke az volt, hogy lefeküdt az ágyába és elaludt. Nem ment harcolni, nem hívta senki, de ha hívták volna is kétszer meggondolta volna, mert már nem csak magára vigyázott… Lepillantott a hasára, ami éppen csak elkezdett egy picit gömbölyödni, de most tökéletesen lapos volt. Nem volt terhes… Egy picike sötét tünde sem növekedett benne… Az idegei pedig ekkor mondták fel a szolgálatot.

A következő három napot ágyban töltötte. Greta, a szolgálólány ápolta, de ott volt még Anka és Helga is, és azt is megtudta, hogy a szakácsnőt Franziskának hívták és a közeli falu kovácsának a felesége volt. Persze az álomvilágában mindenki úgy tett, mintha ismernék őt sőt már ismerték a szüleit is akiktől a várat örökölte, de elhunytak egy tragikus balesetben. Csak félve hozták fel, mert nem történt túl régen, de Loryt ez cseppet sem érdekelte. Az igazi családja valahol a Tünde Erdő mélyén élt, remélhetőleg biztonságban.
Csak azon járt az esze, hogy hogyan tudná megtörni a káprázatot. Éjszaka álmatlanul bámulta a plafont.
Tudom, hogy csak szórakozol velem. De nem fogsz nyerni. Ki fogok jutni innen.
Eszébe jutott, hogy vajon, ha itt meghal, akkor a valóságban is meghal-e, de arra jutott, hogy valószínűleg igen, így egy pillanatnyi gyengeség után elvetette az ötletet, hogy kivesse magát a szobája ablakán. Másnap reggel szándékosan megvágta a tenyerét. A kés nyomán vér serkent, és fájt is, méghozzá nagyon élethűen, de tudta, az is csak a fejében létezett. Bárhogy igyekezett fogást keresni az illúzión, az egyszerűen tökéletes volt.
A negyedik nap reggelére jutott el a szörnyű felismerésig:
Itt fogok meghalni… Egy káprázatéletben ér véget az életem.
De hogyan is küzdhetett volna ekkora hatalommal? Csak egy tünde volt, aki bár magasra jutott a ranglétrán és elég számottevő erőre tett szert, de mindennel ő sem dacolhatott. Bármilyen bukott angyal is készíthette neki ezt a világot, az olyan erős volt, hogy egymaga nem bírt vele.
Vajon egy nap itt mennyi idő a valóságban? Egy perc? Egy óra? Egy pillanat?
Bár nem emlékezett rá, de ha valóban elment megküzdeni egy mélységivel, akár Azrael kardjáért, azt nem egyedül tette. Sose ment volna egyedül. Meg kellett várnia, hogy a társai győzedelmeskedjenek, és kiszabadítják. Muszáj volt… Hinnie kellett bennük.
Az ötödik reggel felkelt az ágyból. Vissza kellett szereznie az erejét.

- A fejem... Hol vagyok? Mi történt? - keltem fel egy kakas korai kukorékolására.
Körbe néztem a szobában. Egy csodálatos, mindenféle dísszel ellátott kis szobában feküdtem egy francia ágyon, mellettem egy nő feküdt, aki nagyon ismerős volt, de sehogy nem tudott eszembe jutni a neve.
- Felébredtél, édesem? - kérdezte a nő, miközben végigsimogatta a mellkasomat.
- Mi történt? Nem emlékszem semmire... - kérdeztem a nőtől, aki időközben felállt.
- Szívem, mi történt volna? - kérdezett vissza a kérdésemre. - Iszogattunk este a kis fogadódban és aztán feljöttünk a szobába.
A nő közben felöltözött. Ahogy kitöröltem a szememből a csippát, tisztábban láttam a lányt.
- Miranda, te vagy az? - kérdeztem tőle.
- Persze, hogy én vagyok az, Johnny drága.
- És mond, Miranda, mennyit ittunk tegnap este? Lehetséges, hogy úgy kiütöttem magam...
- Ugyan, ugyan, Johnny! Nem szoktál te annyit inni!
- De mégis... Hol van Armaros?
- Ki az az Armaros? - nézett rám Miranda meglepett arccal.
- Ez nem lehet... - rémültem meg, majd felálltam az ágyról, viszont csak most jöttem rá, hogy teljesen meztelen vagyok. - Hol a köpenyem, Miranda?
- Te nem is hordasz köpenyt... Te selyem ruhákban szoktál járni...
- Nekem tök mindegy! - ordítottam fel, majd felkaptam valami selyem göncöt, ami a kezem ügyébe került.
Gyorsan kicsaptam az ajtót, és lerohantam a lépcsőn. A kastélyom (már ha az enyém volt) szintúgy csodálatos volt. Odalent rengeteg szolga várt rám.
- Felébredt, John úrfi? - kérdezte egy szolga hozzám lépve.
- Elnézést, de rohadtul nem emlékszem rá, ki vagy. - vágtam oda neki hanyagul.
- Az én nevem Armaros von Trandia. - mondta a férfi, miközben megcsillant a vörös szeme.
- A szeme... Jól érzi magát? - kérdeztem tőle, kissé ijedten.
- Persze, csak egy kicsit begyulladt.
- Szerintem menjen el egy orvoshoz. De tényleg. - azzal elindultam a kastély a kapuja felé.
- Uram, nem is eszik reggelit? - nézett utánam réműlten Armaros.
- Nem vagyok éhes! - ordítottam rá.
A kaput kinyitva csodálatos látvány tárult elém. Egy hatalmas várost láttam magam elött. Magas házak, macskaköves utcák és nyüzgő emberek. Imádom ezt a hangulatot. Hirtelen megfájdult a hasam, és a földre rogytam.
Hirtelen reggel volt, és ismételten egy kakas kukorékolására ébredtem.
- Drágám, felébredtél? - kérdezte Miranda.
- Mi történt? - ültem fel rémülten.
- Mi történt volna, szívem?
- Na, jó nekem ehhez nincsen idegem! - ordítottam fel, majd fölpattantam. - Már megint meztelen vagyok?
- Mi az, hogy "már megint"? - kérdezte buta arckifejezéssel Miranda.
Felkaptam ugyanazt a göncöt, mint "előző nap". Ezúttal lerohantam a lépcsőn, és mivel sejtettem, hogy Armaros keze van a dologban, tehát egyből felé futottam.
- Felébredt, John úrfi? - kérdezte, mint "tegnap".
- Fel, persze! - mondtam, majd szájba vágtam Armarost.
- Ezt... Miért? - suttogta.
Lassan elkezdett folyni a vér a szájából. A többi cseléd és inas sikoltozva rohant szanaszét. A vér közben lecsöpögött a padlóra is. Minden csepp, ami földet ért egyre hangosan kongott, majd hirtelen minden elsötétedett.
Ismét az ágyban feküdtem, ismét egy kakas kukorékolására.
- Felkeltél, Drágám? - kérdezte meg Miranda.
Most nem is válaszoltam neki, csak felszedtem a bársony ruhát, majd lerohantam a lépcsőn. Ezúttal nem volt lent Armaros. Már tiszta ideg voltam, szóval megragadtam az egyik cselédet galléránál és a falhoz ráncigáltam.
- Hol van? - ordítottam rá.
- Ki hol van, John úrfi? - kérdezte réműlten.
- Hát Armaros! - ordítottam még erőszakosabban.
- Armaros még alszik!
- Mi az, hogy alszik? Hol alszik?
- A jobbra lévő ajtó mögött! - mutatott réműlten jobbra.
Eldobtam szerencsétlent a sarokba, ahol egy székre landolt, ami darabokra tört. Betörtem a szobába vezető ajtót, majd beleböktem a tőrömet a mélyen alvó Armaros testébe. Hirtelen megint minden elsötétült, de ezúttal, máshol találtam magam. Ez az a szoba volt, ahol előzőleg megöltem Armarost. Egy hatalmas csattanás hangjára lettem figyelmes, majd valaki betörte az ajtót, és leszúrt. De fájdalom helyett sötétségben találtam magam.
~ Hogy esik neked, Johnny? - kérdezte Armaros a sötétségben.
- Elég rosszul. - feleltem neki.
~ Na látod, én is csak szórakozni akartam!
- És erre az a megoldás, hogy engem ölsz meg álmomban?
~ Nem, én egy normális jövőt biztosítottam neked.
- Mit értest "normális jövő" alatt?
~ Hát nem is tudom... Megkaptad álmaid nőjét...
- Várjál, várjál! - vágtam a szavába. - Úgyérted Miranda az álmaim nője?
~ Igen... Johnny, én belelátok a fejedbe!
- Oké... És mi volt az a hasfájás?
~ Egyszerű: Miért menekülnél az otthonodtól? A helytől, ahol boldog lehetsz?
- Nem menekülni akartam, csak lemenni a városba.
~ Az egyenlő a meneküléssel...
- Egyébként, most hol vagyok?
~ Jelenleg alszol. Magyarul az én birodalmamba kerültél. Azt teszek veled amit akarok, tehát meglakolsz azért, mert megakartál ölni!
A sötétség sötétség maradt, viszont feltűnt Miranda, aki közeledni kezdett felém. Amikor már nagyon közel ért hozzám elkezdett levetkőzni. Viszont mikor lekerült róla a pulcsi... Hát érdekes dolgok kerültek elő alóla, mégpedig csápok. Nem egy, nem kettő, de még csak nem is három, hanem rögtön négy. Egyrecsak közeledett felém, majd mikor már félcentire voltunk egymástól, teljesen körbeölelt a hascsápjaival. Ezek nem olyan csápok voltak, mint amilyenek nekem vannak, hanem teljesen mások, mivel mikor átölelt velük tüskék nőttek ki belőlük és elkezdte mindenemet szurkálni.
- Tudod mit, Armaros? - kérdeztem a mélységitől, aki időközben fuldoklott a röhögéstől. - Soha többé! De tényleg soha többé, még álmomban sem bántalak!
A mélységi helyeslően bólintott, de nem tett semmit.
- Te, nem akarod rólam leszedni ezeket csápokat? - érdeklődtem csurom véresen.
~ Nem. A műsort még végig nézném.
- Szerintem visszavonom amit mondtam...
Armaros csak nevetett, és tényleg nem csinált semmit sem a csápok ellen. Még pár percig kellett kibírnom a kínzó szorítást, mivel (immáron ténylegessen) felébredtem. Ébredésem után rögtön felálltam, és letöröltem izzadságomat a homlokomról (no, meg perszer felemlegettem Armaros felmenőit).

A Nap méltóságteljes lassúsággal emelkedik a látóhatár fölé, fénypászmái úgy nyitnak rést az éjszakán, mint az idős házvezetőnő a függönyön. A hajnal fényei azonnal betáncolnak a toronyszobába, körbesimogatják a gazdag aranydíszítéseket, megcsillogtatják a levegőben kerengő port, végigsuhannak a díszes ágy faragott mintáin, majd megállapodnak egy lezárt szemhéjon. A pillák szinte azonnal megrebbennek, és egy meglehetősen morcos hang dallamosan elküldi a fenébe a hajnalt, a fogadók rossz zsalugátereit és úgy általában a napfényt. A szolgáló meg sem rezzen, csak udvariasan az ágy mellé áll.
- Jó reggelt, Úrnőm.
Eiryn szemei kipattannak.
- Hogy? - csak ennyit bír kinyögni, nem túl értelmes ábrázattal.
- Jó reggelt, Úrnőm - ismétli meg a szolgáló illedelmesen - Kikészítettem a reggeli öltözékét. Kívánja, hogy megtöltsem forró vízzel a kádat?
Eiryn szemei kétségbeesetten villannak körbe a szobában. Semmi sincs rendben. Valószínűleg még életében nem volt ilyen puccos helyen. A Nebelturm toronyban is vannak díszített termek, nem is kevés, de ez a fajta gazdagság már nyomasztó.
- Úrnőm?
Eiryn visszanéz a szolgálóra. Kicsit nagymamás, hatvan év körüli nő, tiszta, jó szabású, de egyszerű ruhában.
- Igen, kérem - feleli, mert épp ez jut az eszébe. Az asszony tiszteletteljesen meghajol.
- Azonnal intézkedem.
Ahogy kisiet a szobából, Eiryn azonnal kipattan az ágyból és az ablakhoz rohan. Azaz csak rohanna, mert szinte azonnal hasra esik. Csúnyán káromkodva tápászkodik fel, és próbálja azonosítani a buktatót. Ez az a pillanat, amikor meglátja, mi van rajta. A szája néma sikolyra nyílik. Csipkés kézelő?! És mi ez a fodros, másfél méteres szalag a derekán? Valószínűleg ebben esett el. Soha, de soha nem venne fel ilyet. Miután kiheverte a ruha okozta sokkot, az ablakhoz sétál. A táj egyáltalán nem ismerős, szinte biztos benne, hogy nem járt még itt. Mindenesetre szép... és nagyon hideg. Ekkor ér vissza a szolgáló.
- Jaj, úrnőm, a végén még megfázik! - kiált föl, és azonnal Eirynhez siet egy arannyal hímzett pongyolával, aki bénultan hagyja magát öltöztetni.
- A főszakács kérdezi, hogy milyen stílusú ételeket óhajt a holnapi estélyre, illetve Herr Hohenbaum szeretne önnel beszélni.
Az asszonynak a szája mellett a lába sem pihen: pillanatok alatt átvonszolja Eirynt egy hatalmas fürdőszobába, ahol négyen-öten nagy kancsókból forró vizet öntenek egy oroszlánlábas kádba. Amint megfelelőnek találtatik a vízszint, a Szöszke kiterel mindenkit két másik nő kivételével, és lehúzza Eirynről a köntöst. A vámpír ösztönösen kap a ruha után, nem szokta meg, hogy mások előtt meztelen legyen. Arcát halvány pír önti el, ahogy gyorsan bemászik a kádba, hogy minél inkább takarásban legyen. Az idős nő megcsóválja a fejét.
- Kislánykora óta én mosdatom, mégis mindig úgy tesz, mintha valami liliomtipró tört volna önre - morgolódik elnézően, miközben levendulaillatú fürdőolajat önt a vízbe.
- Bár ha valóban aggódik a liliomtiprók miatt, akkor javaslom küldje el ezt a Herr Hohenbaumot, úrnőm. A reputációja hagy némi kívánnivalót maga után. Tudom, hogy befolyásos a környéken, és nem szabad nagyon rosszban lenni vele, de önnek is vigyáznia kell a hírnevére, úrnőm! Már az is okot adhat a skandalumra, ha egyedül marad ezzel a... szoknyavadásszal!
Az asszony olyan aggodalommal vegyes felháborodással beszél, hogy Eiryn igencsak szorult helyzete ellenére is halványan elmosolyodik. Aztán igen hamar újra töprengő ráncokba szalad a homloka. Mégis mi a fene történik itt? Az idős szolga úgy bánik vele, mintha kislány kora óta ismerné, ami nyilván ostobaság. Ráadásul "Úrnőmnek" szólítja, őt, az egyszerű fattyút. És milyen földbirtokos akar vele beszélni? Minél többet tapasztal, annál kevesebb értelme van az egész helyzetnek.
~ Oké... Ne pánikoljunk. Ez nyilvánvalóan csak egy álom. ~
És ha már álom, miért ne hozza ki belőle a legtöbbet?? Élvezettel elmosolyodik és elnyúlik a forró vízben.
- Köszönöm a tanácsot, majd észben tartom - ragyog rá a szolgálóra, aki megnyugodva áll neki kibontani a lány haját.
- Óh, és megmondaná a szakácsnak, kérem, hogy tünde stílusú ételeket kérek? Az estély témája a természet szépsége lesz.
- Ahogy óhajtja, úrnőm.
Húsz perccel később Eiryn tökéletesen tisztán, enyhe levendulaillatot árasztva, tátott szájjal áll egy nevetségesen nagy ruhásszekrény előtt. Az asszony - a lány kezdi kellemetlennek érezni, hogy nem tudja a nevét - kritikusan ciccegve kotorászik a ruhasorok között.
- Esetleg a napsárga muszlin? Nem, az nem illik a késő őszköz. A borvörös brokáthoz mit szól, úrnőm? Gyönyörűen kiemelné önt a tömegből, mint valami őszi láng. Vagy talán az aranybarna selyem?
- Azt hiszem a brokát jó lesz - szedi össze magát a lány, és hagyja, hogy az asszony feladja rá a ruhát. Az anyag nehéz és gazdagon hímzett.
~ Micsoda sekélyes egy bestia vagyok! Ilyeneket álmodni... ~
- Üljön csak le, úrnőm! Feltűzöm a haját és elküldöm Agnest az ékszerdobozért.
Eiryn engedelmesen hagyja magát leültetni, miközben izgatottan csillogó szemmel várja az ékszereket. Ha ilyen fantasztikus ruhákat képes álmodni, a drágakövek és nyakékek terén biztos valami még csodásabbat fog alkotni. Lehet, hogy ébredés után még meg is tudja csinálni őket. Egy ilyen álmot kár lenne elfelejteni. Az asszony gyors, gyakorlott mozdulatokkal bonyolult fonásba kezd, aminek eredményeképp Eiryn haja hamarosan egy elegáns, bonyolult kontyként tekeredik a tarkójára.
- Gyönyörű vagy, úrnőm! - áradozik a szolgáló olyan büszkeséggel, mintha az unokájával dicsekedne. Ekkor egy fiatal, szöszke cselédlány lép be a szobába, és egy tiszteletteljes főhajtással Eiryn kezébe ad egy hatalmas dobozt, aki majdhogynem feltépi a tetejét. A dobozban szépen elrendezve fekszenek a drágábbnál drágább, csillogó kövek, de az ékszerész mérhetetlen csalódottságot érez. Bár mindegyik ékszer minőségi és jó, de mégis - még a jelenlegi képességeivel is tudna jobbakat csinálni. Az egyik brossnak például szemmel láthatóan gyenge az illesztése, egy gyémántmedál fazettálása pedig elnagyolt és hanyag. Ilyen munkát ki sem engedne a keze közül, erre ilyesmikről álmodik! Kiveszi a brosst, és alaposan szemügyre veszi. Tulajdonképpen csak a forrasztása hibás... Ráteszi az ujját az illesztésre, lehunyja a szemét, és előhívja az Erhitzungot. A mágia ismerős perzselése viszont csak nem akar érkezni. Eiryn összeráncolt szemöldökkel mered a brossra. Miért nem tudja felhevíteni?
~ Esetleg az is segíthet, ha a tű pozícióját egy picit megváltoztatom ~
Óvatosan két ujja közé csippenti a fémet, és meghajlítja. Az eredmény: egy teljesen elgörbült, szomorú roncs, illetve egy vérző ujjhegy. A két szolgáló rémült kiáltással szalad oda, azt sem tudják, hová legyenek a két vörös csepp láttán. Ami Eirynt illeti, rohadtul nem érdekli a megbökött ujja, volt már ennél sokkal komolyabb sérülése is; annál inkább sokkolja az az imprecizitás és szakmaiatlanság, amivel az imént a kezei mozogtak.
- Ez egy rémálom - motyogja magában. Nem érdekli a két cseléd aggodalmas kotkodácsolása, megpróbál ködöt idézni - sikertelenül.
- Hozzanak nekem egy tekercs rézdrótot és egy ékszerészfogót. Most. - szól oda ellentmondást nem tűrően a házvezetőnőnek, aki egy értetlenkedő pillantás után szalad is teljesíteni a parancsot. Amint a kezében van a fém és a megfelelő szerszám, a vámpír nekiáll meghajlítani a drótot, úgy, ahogyan már milliószor csinálta. A létrejövő formák mégsem olyanok, mint amilyennek lenniük kéne. Rosszabbul teljesít, mint négyéves korában, amikor először fogott szerszámot a kezében. A szerencsétlen drót egyenetlen, görcsös ívekbe van gyötörve, itt-ott éles szögekkel. A lány szemébe könny szökik. Ilyen mértékű kudarcélménye még sohasem volt. Fel kell ébrednie! Muszáj! Fel kell ébrednie, hogy újra egy kicsit mocskos, kemény priccsen feküdjön egy Isten háta mögötti falu egyetlen fogadójában, és nekiláthasson gyémántot csiszolni, méghozzá tökéletes és pontos mozdulatokkal. Fel kell ébrednie, hogy ebből a rossz álomból kilépve újra képes legyen úgy alakítani a fémet, mintha nem is a keze, hanem a gondolatai készítenék az ékszert. De hogyan? Lázasan jár az agya. Ha megijed, vagy valami fáj akkor az ember fel szokott ébredni. Viszont a szolgálók biztosan nem fogják hagyni, hogy valami veszélyeset csináljon, akár csak egy álomban van, akár nem. Iszonyú erőfeszítéssel mosolyt erőltet az arcára és a két nő felé fordul.
- Volnának szívesek magamra hagyni egy kicsit? - kérdezi, mire a cselédlány és a házvezetőnő egy riadt pillantás után pukedliznek, aztán elhagyják a helyiséget. Eiryn a kezében tartott, meggyötört rézdrótra mered, aztán teketóriázás nélkül az alkarjába döfi a drót hegyes végét. A hirtelen, éles fájdalomra felszisszen, de nem ébred fel. Összeszorított foggal erősebben szorítja a drótot, és egy határozott mozdulattal erősen oldalra rántja a kezét. Önkéntelenül felkiált, ahogy a drót elhajlik, és tépett szélű sebet hagy a csuklóján. A sikolyra beszalad a szobába a házvezetőnő. Valamit rémülten hadar, de ebből Eiryn semmit sem fog fel. A véres csíkra mered a csuklóján.
- Nem igaz... Nem lehet igaz... - hajtogatja. Nem tűnhet el egyik pillanatról a másikra az egész élete. Az ékszerészet nem csak a munkája, hanem ő maga. Ha nem tud többé alkotni, akkor kicsoda ő?
Az elkövetkező két hétben csak homályosan fogja fel maga körül a világot. Melegben fekszik, de mégsem érzi magát biztonságban. Alakok mozognak a látótere peremén, valami meleg és pépes csorog le a torkán.
- ...az orvos aggódik...
- Nem eszik semmit magától...
- ...a birtok kezd széthullani...
- Szegény drágám!
Hallja a hangokat, de a szavak nem hordoznak semmilyen jelentést. Végig azon töpreng, hol csúszhatott ennyire rettenetesen félre ez az álom, ez a helyzet. Mert ami itt folyik, az lehetetlen. Ő nem holmi "úrnő", hanem Eiryn Nebelturm mesterékszerész, Charlotte von Nebelturm törvénytelen gyermeke. Önálló és független, csak Lothar von Nebelturm nagyúrnak tartozik engedelmességgel. Nincs szüksége cselédekre, hogy felöltözzön, és egy bibis ujjnál jóval nagyobb sérüléseket szerzet már számtalan vándorútja során. Harcolt kultistákkal, ő készítette el a sötét tündék hercegnéjének koronaékszereit, találkozott tündérekkel és majdnem egész Veroniát bejárta. Nem fog itt ragadni egy álombéli toronyban.
A tizennegyedik nap reggelére megérik benne az elhatározás. A Nap méltóságteljes lassúsággal emelkedik a látóhatár fölé, arannyá változtatva az ablakban álló karcsú alak szőke tincseit. A szoba ajtaja megnyikordul, és mintha csak ez lett volna a jel az indulásra, a lány szelíden eldől. Mert mikor ébredsz fel biztosan egy rossz álomból?

Indulatokkal megfűszerezett, drámai gyöngyszemeket olvashattam. Nem bírom eldönteni, hogy pusztán az azonnali játék témája, vagy maguk az írások miatt elveztem ennyire. Talán kicsit mindkettő. Akárhogy is, íme a rejtvény megfejtése, egy apró kis epilógusként:

Úgy éneklik, az angyali kardot egy legendás erejű hős emelte ki a sárból. Úgy csillogott a kezében, mint megannyi csillag az égen. A hős, kinek neve feledésbe merült egyetlen csapásával elhozta a békét Veroniára. Amikor a kard ereje kimerült, a Névtelen Hős elvesztette az eszméletét. Mikor magához tért, már senki sem emlékezett a nevére. A hős ekkor fakó arccal megindult, miközben annyit hebegett, haza akar menni. Úgy mesélik soha többé nem emlékezett a nevére senki. Ez volt az ára az agyal pallosának...

Gratulálok mindnekinek, felírhatjátok a 150 TP-t.