Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
[Vámpír frakció külkdetés] Az éjszaka szárnyai

Hétf. Szept. 02, 2019 7:13 pm by Hannes von Rotmantel

A partvidéki vámpírcsaládok ostrom alatt állnak. Hoshek elfajzott katonái elfoglalták a …

Comments: 7

Küldetés: A ház padlója recseg

Szomb. Szept. 14, 2019 8:15 pm by Sötét Apostol

A ház padlója recseg


[Azonnali játék] - Családi műsor …

Comments: 2

Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 112


You are not connected. Please login or register

[Azonnali játék] - Családi műsor

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1[Azonnali játék] - Családi műsor Empty [Azonnali játék] - Családi műsor on Pént. Dec. 29, 2017 8:56 pm

Azt hiszem senkit nem fog meglepni a tény, hogy Veronia világa nem éppen egy békés jellemű gyereknek való. Háború, kegyetlenség, tragikus sortsok és megannyi szörnyűség kíséri minden kalandor életét. De mi történne akkor, ha mindez mégsem így történne? A feladat: cenzúrázzátok le a Quest for Azraelt! Teremteni Veronián egy történetet, ahol mindig a jók győznek, ahol a rosszfiúk megtérnek, és oldalt váltanak, mert megérintették a szívüket. Ahol az, aki igaz ügyért harcol 50%-kal több varázserőt kap és a démonokat sem vágja a szentség, ha nemes a szívük. Ahol a gonosztevőknek idétlen, túldimenzionált terveiket a nagyjából 70-es IQ-val megáldott csicskásaik próbálják meg sikerre venni, ahol a hős képes bármilyen halálos támadást telibe kapva is talpra állni, ahol a démonok királya egy bölcs, törődő uralkodó, ahol mindenki kedves, vidám, ahol a tegnapi esküdt ellenségedet egyáltalán nem gáz elhívni az aznapi piknikpartira, és még sorolhatnám reggelig. Sok szerencsét...bár ilyen világban nem sok szükség van rá.

Jutalom: 1500 váltó
Határidő: 2017.01.10.

Felhasználó profiljának megtekintése

2[Azonnali játék] - Családi műsor Empty Re: [Azonnali játék] - Családi műsor on Szomb. Jan. 06, 2018 11:55 pm

"A hősök vérben és acélban születnek."
- Ismeretlen



  Álljon hát itt egy történet! Egy történet arról, hogy miként győzedelmeskedik mindig a jó a rossz felett! Legyen ez a történet okulás mindazoknak, kik hallják ezt, és szálljanak mélyen magukba. Tanuljanak a történetből, mely a régi korokra kacsingat vissza, felfedi annak züllöttségét és perverzióját, a kegyetlenkedést.

  A történetünk a régi Veronia-n játszódik. Akkor, amikor még az Új Veroniai Királyság két részre szakadt: Északra és Délre. Akkorra, amikor az elfek és a sötét elfek egymásra acsarkodtak, és bár nem álltak nyílt háborúban, de nem is állhatták ki egymás jelenlétét - pár különc esettől eltekintve. Akkora, amikor a démonok szabadon kószáltak ezen világ földjén, viseletes csizmájuk eme földeket tapodta, és tobzódtak a bűnökben. Akkora, amikor a papok is inkább a bűnnel kéjelegtek, hogy megszabaduljanak eme átkozott, fösvény világ igen csak világias problémáitól. Amikor a vámpír családok között is szövevényes és bonyolult kapcsolatok feszültek, ahol mindenki azon ügyködött, hogy kihasználja a másikat.
  A világ szomorú volt és kegyetlen. Háborúk tépázták a földjét. Ami egykor szántó mező volt, most rég lejátszódott csata színtere, ahol a földből fehérre koptatott és száradt csontok meredtek ki, s az utazó bármikor megvághatta a lábát a sekély föld alá került pengéken és kiálló, letört lándzsahegyeken. A varjak már rég befejezték a vacsorájukat, a keselyűk és egyéb dögevők pedig csak unottan, megszokásból lebegtek a holtak felett, hisz már nem volt, amit lakmározhattak volna belőlük. Ahogy a szél meglebegtette az egykor dicsőn virító, most már kopott, színüket vesztett zászlókat, még mindig rothadás és halál szagát sodorta a szél. Mondják, hogy a közelben keringő folyó még a csata után napokig vöröslött a belé ömlött vérből, ahogy keserű, ádáz csatát vívtak a partjainál. Az okot már régen elfelejtették. Az elején még vallási különbözőségekre alapoztak, egy forradalomra, amelyet egy bizonyos Esroniel von Himmelreich robbantott ki, s a lázadásának hulláma az egész világot megrengette. Testvérek fordultak egymás ellen, egykori szomszédok és barátok acsarkodtak egymásra, miközben a vállukat súlyosan nyomta a páncél és a kései bűntudat terhe.
  Ami egykor egy békés falu volt, ma már csak rom maradt. Az utcákon, ahol gyerekek futottak keresztül vidáman, belepte már a por és a növények, amelyek visszahódítják rég volt területüket. A toldozott-foltozott, de stabilan álló házak váza megrogyott, a tető beroskadt, s az egykor élettel teli közös szobában most csak patkányok, varjak, rágcsálók és rovarok ezrei nyüzsögtek, lassan felélve mindent, ami emészthető. A boltok üresen tátongtak, már rég kifosztották azokat az átmasírozó seregek, amelyek mindig más színt viseltek, de ugyanúgy viselkedtek. Mindegy volt, hogy Északi vagy Déli, a frontvonal melletti falvak és városok gyakran cseréltek gazdát, és az aktuális ellenség mindig meggyalázta őket, még ha hónapokkal ezelőtt védték is azt. A haszonállatok estek először áldozatul, na meg a fegyverforgatásra alkalmas férfiak. Első számú szabály: ha ellenséges területen vágsz át, írtsd ki azt, ami később ellened használható...és ha már ott vagy, nyugodtan éld ki vágyaidat az ottani nőkön. Fiatal, öreg, gyerek, nem számít! Te egy hős katona vagy, távol a családjától, aki megvédi őket. Hát csak természetes, hogy befogadják a magvaidat, még ha tiltakoznak is ellene. Inkább örülniük kéne, hogy ilyen kegyelemben részesülnek.
  Ami egykor....igen, ami egykor volt. A háború sok mindent megváltoztatott. De nem csak a két részre szakadt emberi királyság állt folyton hadban egymással - hol nyíltan, hol a színfalak mögött - hanem szinte mindenki mindenki ellen. A vámpírokat is nagy nehezen fogadták be az emberek, az Átkozottakat, de legalább olyan portékájuk volt, amire volt kereslet. Ékszerek, ruhák....eh, meg a fenéket! Fegyverek. Az mindig is kellett. Meg jó lovak. Aztán jöhettek persze az ékszerek, amellyel a háborúban meggazdagodott és felkapaszkodott tömeg ékesíthette magát ízléstelenül. A sötét elfeket mindig is lenézték, és ez akkor sem változott. Az elfek, bár szintúgy embertelenek voltak, de egy csipetnyivel több tiszteletet vívtak ki maguknak. Sötét idők voltak ezek.

  Azonban mondják, hogy a legsötétebb és legkomorabb időkben születnek a legnagyobb hősök. Véráztatta földből, megszentségtelenített anyaméhből kelnek ki őt, vagy egy lerombolt falu túlélői ők. Egyszerű katonák, akik új célt és inspirációt találnak maguknak. Kovácsok, akik fegyvert ragadnak, és kiállnak mindazért, ami még jó ebben a világban. Kevesen vannak, hisz mint mindig is volt, az erény és a jószívűség esik először áldozatul egy háborúban. Ezek azonban, akiket nyugton nevezhetünk Hősöknek, szakítottak ezekkel az elgondolásokkal, s saját életüket kockáztatva álltak a lábukra, s mondták a sötétség hordáinak: Állj! És bár szavuk nem volt elég, de tetteik már annál inkább. Azt mondják, ezeket a hősöket maguk az istenek, vagy Isten védelmezi, hogy Ő ad nekik erőt a végső csapáshoz. Izmos karjukról, nemes szívükről, intelligenciától csillogó tekintetükről, s forradásos testükről ismerhetőek fel ezen személyek. Tudják, hogy van esély rá, hogy nem érik meg azt az Új Hajnalt, amiért küzdenek, hogy elesnek a harcok közben, de ott van számukra a tudat, hogy ezt nem saját magukért teszik, hanem azokért, akik fontosak nekik. A jövendő generációért, a még meg sem született gyermekekért, akiknek legalább esélyt adnak arra, hogy úgy nőjenek fel, hogy nem ismerik a háborúnak még csak a fogalmát sem. Hogy nem tudják, mit jelent éhezni, és az utcán koldulni egy kis kenyérért, és cserébe csak az átvonuló katonák csizmájának talpát kapni. Hogy ne ismerjék azt, milyen érzés az, amikor kirángatnak valakit a saját házából, a hajánál fogva és halálra verik őt valami ostobaság miatt. Hogy ne lássák, amint az apjukat, anyjukat, testvérüket, barátjukat végzik éppen ki; hogy ne lássák, ahogy egy kard átszakítja a mellkast...hogy ne hallják a haldoklók siralmait, az utolsó sikolyokat. Küzdenek, mert küzdeniük kell, mert nincs más, aki a nemes ügyért ragadna kardot. Mert nincs más, aki fogja magát, és leszámol azokkal a banditákkal, akik a falutól pár mérföldre vetették be magukat az erdőbe és terrorizálják a jó népeket, akiknek így is van elég bajuk. Küzdenek akkor, amikor más nem. Küzdenek akkor, amikor más is küzd, de nem azért, amiért érdemes lenni. Mert a katonák miért küzdenek? Nem azért, mert annyira akarnának - pártól eltekintve-  hanem mert nincs más választásuk, mert ebbe lettek kényszerítve. Küzdenek ezen katonák azért, hogy az uraik gazdagra hízzanak, az erszényük tele legyen, a kincstár arannyal töltődjön fel...hogy kiéljék a hatalomvágyukat. Nincs olyan, hogy igazságos háború. Soha nem is volt és soha nem is lesz. Tehát, érthető, hogy miért is születnek ezek a Hősök, a Gondviselés jelét és terhét viselő alakok, akiknek köszönhetően a világ már más, mint volt. Akiknek köszönhetően túlléptünk az örökös acsarkodás és háborúskodás idején, és most békében élhetünk.

  Álljon hát itt a történet arról, hogy végső soron még a rosszakból is lehetnek jók. Hogy az ellenségekből is lehetnek barátok. Hogy a Gonoszból is lehet Hős.

  Ciedwar von Traun léptei hangosan kopogtak a padló kövezetén. A magas, intarziákkal díszített ajtót maga mögött hagyva a főhajóba érkezett. A padok felforgatva, a szentek képei leszaggatva, dulakodás nyoma mindenütt. A szentélyrekesztőn átlépve ért el oda, ahol régebben a kórus tagjai énekelték litániájukat, és átlépve a kórusrekesztőn, megérkezett a szószékhez. Testéről, páncéljáról és fegyveréről is vér csöpögött, beszennyezve az egykor szentnek tartott helyet. A tabernákulum a padlón hevert, széttörve. Az egykor szép, csontból kifaragott oltáriszentség szekrény most darabjaiban hevert a földön. A díszített üvegeken átáramló fény vörös és kék fénybe vonta a jelenetet. Az oltár mögött már egy alak várt rá. Magas volt és széles vállú, acélból készített páncélban feszített, de sisakot nem hordott. Hosszú, csapzott haja a vállára omlott, forradásos arcán keserű gúny terült szét.

- Áh, csak nem Ciedwar-hoz van szerencsém. Az úgy nevezett Hőshöz....egy egyszerű paraszt legényhez, aki még mindig nem tudja, hogy mikor kell a seggén maradni.
- Ennyi volt, Lord Stratem. Vége. Az embereid holtan fekszenek valami út menti kis árokban, vagy az utcákon. A mai nap véget ér ez a háború.
  Lord Stratem, az Északi Királyság szülötte, III. Gustav király leghűségesebb alattvalója, a Schwarzhaffen-i Mészáros arcán keserű és megvető gúny ült ki, ahogy lassan elhagyta az oltárszéket, és megállt Ciedwar-ral szemben. Kezében ott lapult Eisblut, déracélból készült kardja, amellyel számtalan életet oltott már ki vérrel teli pályafutása során. Öt generációnyi nemesek leszármazottja volt Ő, aki már fiatalkorában a katonák útját választotta magának, s remek kardforgatónak minősült.  A reformáció kirobbanása után, a Királyság szétszakadását követő években, egészen a kényes és kétes békekötésig aktívan harcolt a frontvonalon, s lassan de biztosan küzdötte fel magát a rangsorban. A békekötéskor századosi rangban volt...aztán amikor Veroniai Időszámítás szerinti 820. évben újból kitört a háború, amikor Dél lángokba borult, és Északon járványok söpörtek végig a temetetlen hullák miatt, újból kardot ragadott, felöltötte páncélját, és másfél év után már tábornoki rangban találta magát. Amikor embereivel végül sikerült csatát nyerniük Rudenz von Hellenburg emberei ellen és maga személyesen ölte meg Dél Királyát, úgy látszott, hogy minden veszni látszott. Azonban pár ember-  volt katonák, egyszerű kovácsok és parasztok - már hosszú ideje szervezkedtek és az Eichenschield falai alatt megvívott csata után Gustav és Stratem egy újabb ellenséggel találta szembe magát: egy egyre növekedő sereggel, amely azért harcolt, hogy véget vessen a kényuralomnak.
  A remény lángjai ismét felcsillantak. Észak és Dél is belefáradt már az állandó csatározásba. Lázongások törtek ki III. Gustav által uralt területeken, emberek tömegével vándoroltak és gyűltek össze, az elesettektől elvett fegyverekkel. Apák vették ki holt fiúk kezéből a kardokat, anyák ragadták meg az íjat. Nem számított, hogy ki hova valósi volt...mert pár őszinte, tiszta lelkű embernek sikerült őket meggyőzniük. Páran, akiket már akkor hősöknek neveztek, és imába foglalták a nevüket, kiálltak az igaz ügyért. A kezdeti kisebb sikerek után mások is csatlakoztak hozzájuk. Amelia Fairbranch királynő, bár ki akart maradni a harcokból, de Lord Stratem és emberei az elfek erdejébe is behatolt harcuk során, fákat vágtak ki, hogy fedezni tudják az egyre csak növekvő szükséget új ostromfegyverek után. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. A saját területeit is védenie kellett, így csak pár századnyi tünde íjász csatlakozott a Ciedwar és Elran által vezetett felkeléshez. Az Armin Fairlight és Loreena Wildlight által gondosan irányított Sötét Tünde hercegség támogatását is élvezték, s Loreena visszatért régi feladatához: megpróbált közvetítőként békét kötni, sajnos kevés sikerrel. Így végül Elatha kapui szélesre tárultak, s holdőrök masíroztak ki rajta. A vámpírok megosztottak voltak, így pár család Észak pártját fogta, páran Ciedwar-ékét, a többségük viszont inkább megpróbált a továbbiakban is semlegesnek maradni. A legmeglepőbb fordulat azonban az volt, amikor a sokak számára még mindig névtelen Démonkirály pár tábornoka is megjelent közöttük, olyan démonokkal, akik feloldozást kerestek, s reménykedtek benne, hogy az igaz ügyet szolgálva megváltást kapnak.

  Az, ami forradalomnak indult, szabadságharccá alakult át. Azonban még így is, hogy számos erő támogatta őket, az erők kiegyenlítettek voltak többé-kevésbé. Ismét harcok perzselték Veronia földjét. Aztán végül elérkezett minden a véghez. Az utolsó csatához, amit Carolusburg falainál vívtak meg. Az Északiak seregének nagy része kapitulált, a katonák fellázadtak és tisztjeiket lógatták fel a falra. Az ellenségekből szövetségesek lettek. Apák ölelték át rég nem látott fiaikat, és könnyezve borultak egymás vállára. Egyszerű banditák, akik nem éppen az eszükről voltak híresek, annál inkább a gonoszságukról, most saját életüket kockáztatták, s elrabolt javakat szolgáltattak vissza az éhségtől sújtott területeknek. Remény szaga volt mindennek...

   Lord Stratem acsarkodva figyelte Ciedwar von Traun minden lépését. A szélesre tárt ajtón keresztül füst gomolygott be a templomba, az utcákon már elhaltak a fegyvercsörgések utolsó zajai is. Észak vesztett. De ez nem jelenti azt, hogy Stratem megadja magát. Szart Ő bele ebbe az egészbe. Felőle megdögölhet Gustav, megdögölhet mindenki. De a vér az vér, és Ő ontani akarja azt. Mindig is ez volt a célja. Így hát támadt. Brutálisan, kegyetlenül, ahogy mindig is. Kardja sziszegve szelte át a levegőt, a déracél pengén megcsillant a lenyugvó Nap fénye, amely átszüremlett a metszett kristályablakon. Eisblut-ot Hope, a fekete acélból készült egykezes kard állította meg. A két harcos acsarkodva meredt egymásra, az összeakadó pengék felett, aztán szétváltak és vad hadakozásba kezdtek. Pengék csattantak, fájdalomkiáltások szakadtak fel, ahogy azok húsba martak. Szikrák repkedtek szerte szét, ahogy a két kard összetalálkozott. Hogy mennyi ideig tarthatott ez az elkeseredett csata? Mennyi ideig tarthatott ez az újabb, felesleges vérontás, mely oly' jól jellemezte ezt az egész értelmetlen háborút, amely már sok éve kínozza Veronia-t? Az ellenfelek nem tudták, számukra elveszett az idő. Egyikük azért harcolt, hogy jobb jövőre virradhasson szeretett földje; a másik azért harcolt, mert nem tehetett mást. Nem adhatta meg magát, mert az egyszerűen nem Ő volt. Harcolt, mert az ereiben még mindig ott égett a tűz, mert ...az volt, aki. Legyőzni nem tudták egymást, ezen két harcos...de úgy látszik, hogy nem is kellett.

  A nyílvessző átsuhant a főhajón, és mint ha egy pillanatra az idő is megállt volna, ahogy Lord Stratem nyakában kötött ki végül. A testes férfi hitetlenkedve kapta kezét a torkához, és próbálta kiráncigálni belőle a végét jelentő fegyvert, s hitetlenkedve meredt a bejáratra, ahol már pár alak várakozott, csendben, fegyvereiket leeresztve, hisz mindennek vége lett. Ott és akkor. Kinek mi járhatott a fejében? Vajon milyen gondolatok cikáztak végig a kobakokban, a megviselt harcosokban? Sajnos nem tudni...nem volt, ki megírhatta volna ezt, nem volt, ki feltette volna ezt a kérdést. De akkor nem is kellettek szavak. Hisz mindannyian ugyanazt élték át, oly hosszú éveken keresztül. Ők voltak a harcosok, akik háborúkat vívtak. Akik öltek hogy életeket mentsenek. Ők értették egymást, szavak nélkül is. S amikor Lord Stratem, Észak Veszett Kutyája a földre omlott, nem volt kitörő ocávió, nem volt tapsvihar, mint ahogy azt várná az ember az ostoba dajkamesék után. Csak fáradtan összerogyó testek, szomorúságtól csillogó tekintetek, és rossz emlékek a számtalan elesett bajtársról és barátokról. Ciedwar ellenfele holttestét maga mögött hagyva, kardját undorodva eldobva csatlakozott a társaihoz. Loreena-hoz, aki, miután a diplomácia kudarcot vallott, saját életét veszélyeztetve harcolt a frontvonalon; Armin-hoz, aki a hercegsége irányítását hűséges tanácsosaira hagyva csatlakozott feleségéhez; Norven Kather bíboroshoz, észak inkvizítorához, aki elsők között fordított hátat a kegyetlenkedésnek; az elején őrült, de végül megnyugodó démonfiúhoz, és társaihoz, Gerard-ékhoz, az első démonokhoz, akik az ügy mellé álltak; az őrült bérgyilkoshoz, aki még mindig bőszen hajtogatta, hogy nem tartozik a jófiúk közé, és kinyírja azt, aki ezzel meri vádolni...de hát, kötelessége, hogy holdgyermekei szüleit védelmezze; a nefilim lányhoz, Andromeda-hoz, aki személyes harcának tekintette ezt, és azt, hogy támogassa Loreena-t; a két zsoldoshoz: Lance-hoz és Leon-hoz, akik folyton egymás vérét szívták; az állandóan iszákos Gustvan tiszteleteshez, akinek legnagyobb érdeme az volt, hogy mindig jó kedvet derített maga körül...na meg, minden kocsmában el tudott vegyülni; az arkánmágus Theo-hoz, aki félre tette az állandó tudáshajszolását egy jobb cél érdekében...és ott volt még az utolsó megmaradt kultista, egy bizonyos Johnny Wood, aki végül a helyes utat választotta. Itt voltak ők, az új kor megalkotói, a régi kor hősei...és mögöttük még ezernyi katona gyülekezett össze a város utcáin, segítve a sérülteket, az elesetteket, támogatva a régi ellenségeket. Egy új nap virradt Veronia-ra, hisz végül maguk mögött tudták hagyni az ellenségeskedést, és elég bátrak voltak ahhoz, hogy békítő jobbot nyújtsanak annak, ki ellen előző nap még harcoltak.

  Hogy a történet igaz-e? Valószínűleg igen, hisz így áll a könyvekben. De az idő sok keserű emléket megszépít, és talán az egész sokkal rosszabb volt. De egy biztos: amint megszűnt a kölcsönös ellenségeskedés, a világ ismét a helyére állt. A történetem is a végére ért, és most, hogy végig nézek a piros pozsgás arcokon, az ölelő karokon, a családokon, kik sosem ismerték a háború kegyetlenkedéseit, csak mosolyogni tudok, és szívemben boldogság él...


_________________
[Azonnali játék] - Családi műsor Fzb676
"Ki vagy te valójában a sok szöveg mögött, Cynewulf?"
- Armin Fairlight herceg

" You know the guy, the batshit loose one, thinkin’ two guys livin’ in his head. Good homie, just crazy and drunk most of the time. "
- Random nigga from the ghetto to Det. Christine Dalgarde

Cynewulf "Soberisthenewugly" Longtalk
- Szép kis megnevezés ala Darr
Felhasználó profiljának megtekintése

3[Azonnali játék] - Családi műsor Empty Re: [Azonnali játék] - Családi műsor on Vas. Jan. 07, 2018 10:21 am

Vajon ki ítéli meg azt, ki bűnös és ki ártatlan? Mi számít bűnnek és mi felett lehet szemet hunyni. Szándék és akarat között mekkora szakadék tátong vajon, ki tesz igazságot világok közti különbségekből adódó nézeteltérések között? Vajon mi meg tudunk-e bocsátani fele barátainknak, családunknak, vagy akár a szomszédoknak egy elkövetett bűn miatt? Vagy annak súlya határozza meg döntésünk, majd cselekvésünk következményét? Bosszút esküdünk vagy vállat rántunk, vagy a bűnt feldobjuk az életünket is meghatározó mérleghintára, hogy másik oldalára majd mi álljunk rá? Nagyobb-e a bűnünk, mint az, mit ellenünk elkövettek? Ha nem, jogosultak vagyunk a bosszúra? Ha igen, akkor mondhatjuk, hogy kvittek vagyunk, vagy csak rázzunk képzeletbeli kezet a Karmával reménykedve abban, hogy ennyi lecke elég volt nekünk? Lecke az életről? A bűnről? Ki dönti hát el, ki bűnös és ki ártatlan? Az a két alak, kik lóhalálában menekülnek a sötét erdőt megvilágító fáklyák acsargó dühétől? Vagy az a kisebb csőcselék, kiknek hangjára még a közelben lévő farkasok is meggondolják, hogy vonítsanak-e a holdra. Ők eldöntötték, ki a bűnös, talán a menekülők is tudják, de nem értenek egyet. Nem értenek egyet azzal, hogy néhány falusi döntsön olyan fontos dolgok felett, mi az Istenek munkája. A Veroniai éjszaka sokáig figyelte mi lesz a sorsa a két elkeseredett ficsúrnak, kik életükért könyörögtek a Magasságosnak, lábuknak, hogy még bírják az iramot, kezeiknek, hogy elviseljék az általuk cipelt súlyok miatti görcsöt. Az erdő szellemeinek imádkoztak, hogy tüntesse el előlük a hangosan roppanó gallyakat, állatoknak felállított csapdákat, a kacifántos, magas avarban megbúvó gyökeret, melyben pont akkor botlik meg az ember, mikor a legkevésbé szeretne…
Hangos, kétségbeesett kiáltás csapta meg az eddig sem túl csendes környéket. Az erdő lelkei nem hallgatták meg imáját azoknak, kik felett a kétség bárdja lebeg. Egymásba kapaszkodva néztek farkasszemet a mélységgel, mely sötétebb volt a legbűnösebb ember lelkénél is. Nem tudták mi várja őket alul, csak gurultak a fákkal, kövekkel és gazzal tarkított kifutón, remélve, hogy még nem mondtak felettük ítéletet. Ágak törtek, bőr felszíne szakadt, nyomot hagyva a falusi kopóknak, zúzódások kezdték felfedni magukat a megviselt prédák testén, de ők még mindig reménykedtek…hogy nem ma jött el ítéletük órája…
- Jones, élsz még? Jones! – szólt egy hang az előbb említett férfi fejében, mely egyesült a zuhanásuk óta fennálló sípolással, nehéz volt kivenni, mit mondhat bűntársa, kivel már órák óta menekül a falusiak elől.
- Leráztuk őket? – kérdezett válaszul pár másodpercnyi szünetet követően, majd felnézett oda, ahonnan ők indultak. Mosolyogva nyugtázta, hogy Fortuna Istene még adott nekik esélyt arra, hogy tisztázzák magukat a Karma ítélő háza előtt, majd miután hallása ismét a régi volt, fülelni kezdett. Végre olyat hallott, mit már régen, mit már fél napja nem élvezhetett nyugodtan…csendet.
- Le. Ahhoz, hogy ideérjenek, körbe kell kerülniük a völgyet, az több, mint két óra.  – válaszolt elégedetten Sigur, majd felsegítette társát a talajról. Neki sem volt túl sok ereje, ezért bízott abban, hogy Jonesnak nem esett baja és tud járni magától is. Előnyüket, mellyel megkínálta őket az Úr, ki kell használniuk, különben hiába vállaltak ekkora kockázatot.
- Tudod, hol vagyunk? – nézett körbe a sápadt képű férfi, megtörölte homlokát, majd köpött egy hatalmasat, lenézve az erdőt, naivan azt gondolva, hogy legyőzték azt.
- Egy elég veszélyes környéken. Óvatosnak kell lennünk, különben nagyobb bajba kerülünk, mint amiben voltunk. – ráncolta a homlokát Sigur, majd intett társának, kövesse. Lassan haladtak, mintha elakartak volna bújni az Erdő elöl, talán az abban fellelhető vadállatoktól aggódtak, a sötét árnyak, kik minden lépésüket figyelték, vagy az apró sárga szemek, melyekről nem tudták valódiak, vagy csak szemük káprázik.
- Miért veszélyes? – tette fel végül Jones a kérdést, de félt a választól. Talán fel akart készülni minden eshetőségre, vagy csak ki akarta nevetni baljósan elmélkedő társát, ki azonban gondterhelt arccal tekintett rá a fiatalabb tolvajra.
- Azt mondják, errefelé sok Démon és Vámpír vert tanyát. Rengeteg ember tűnt el az erdőségekben, sikolyaikat a falubeliek még mindig hallani szokták éjszakánként. – suttogta a fickó adva egy kis alap hangulatot ezzel a történetnek, majd tovább lépdelt a sötétben.
- Ne viccelj, azt mondják, a Démonok félreértett áldozatok. A vámpírok pedig paktumot kötöttek az emberekkel. – próbálkozott Jones, de kétségbeesett igyekezete, csak egy unott, lenéző legyintésre volt elegendő.
- Ezt akarják elhitetni velünk…könnyebben szereznek maguknak áldozatokat, ha azok nem félnek ennek esélyétől. Tartsd nyitva a szemed és ne higgy a meséknek, kutyából nem lesz szalonna. – tette hozzá Sigur, majd eltűnt a bokrok között ezzel egy pillanatig halálra rémítve társát, ki még mindig nem tudta eldönteni, kinek adjon igazat.
- Erre gyere, úgy emlékszem, van itt valahol egy elhagyatott vadászház, ahol meghúzhatjuk magunkat éjszakára. – mondta a vezető, idősebb férfi, bár leginkább irányadásként szólalt meg ismét, hogy Jones el ne tévedjen és valami förtelem esti nassolnivalójává váljék.  
- Ott is van! – rántotta magához a bizonytalan férfit, ki még mindig úgy remegett, mint a nyárfalevél. Talán társa által említett szörnyűségektől ijedt meg, lehet az éjszaka gyanús csendje riasztotta fel egyébként jól működő ízületeit, de az biztos volt, a tolvajok féltek…
- A lemegyünk itt a dombon és ott is vagyunk, nézd csak itt az ösvény. – magyarázta suttogva Sigur, mire Jones jobban megnézte magának azt a vadászházat.
- Világosság van odabenn,van ott valaki… - akadozott a hangja a félelemtől remegő vékony bűnözőnek.
- Nyugodj meg, majd kicsináljuk… - villantotta meg vadászkését a vezér, hegyének csillanásánál a hold fényében, csak vigyorának rejtekéből kikukucskáló, ezüstből készült fogtömése csillogott jobban.
- Én nem tudom Sigur…mivan, ha Démonok? – kérdezte már a helyzet gondolatától is megijedve.
- Ne legyél már olyan… - próbálta leteremteni cimboráját a vezető, mikor a hátuk mögött egy hang szakította félbe.
- Jó estét Uraim. Mi járatban? – kérdezte hatalmas ördögi vigyorral, szemei, akár a ragadozó macskáé, úgy csillantak meg a sötétben. A két tolvaj úgy megrémült, hogy el is felejtették a magaslatot, melyen éppen tartózkodtak. Megfordultak, hogy futásnak eredjenek, de elfogyott talpuk alatt a Föld és szép nagy vágtába kezdtek lefelé a dombról gurulva, megnézve néhány útba kerülő fát. Mire leértek, több púppal lettek gazdagabbak, mint amennyi hegy volt a környéken, nem is csoda, hogy elvesztették az eszméletüket.
- Rak’saht, miért kellett megrémítened őket? – hallott még egy hangot Jones a teste fölött.
- Én csak egy kérdést tettem fel nekik Nimród. – jött a kétségbeesett válasz.
- Hozd őket, legalább megvan a vacsora… - sóhajtott a panaszosabb alak, mire Jones kieresztette félelmében húgyhólyagja tartalmát.
- Ne…egyenek…meg…kééérem… - könyörgött, majd mielőtt elsötétült volna előtte a világ, látta, hogy a házból még több idegen lépett elő.


Jones furcsa hangokra riadt fel ájulásából, s már éppen ugrott volna fel ülőhelyéből, de rájött, hogy ez nem ilyen egyszerű, le volt kötözve, moccanni sem bírt.
- Milyen nagy orra van…hihi. – hallott egy hangot a vékony férfi, de látni még nem látta jól, kik beszélgetnek a félhomályban.
- Ne játssz az étellel Krach. – szidalmazta meg a gyereket egy fölé hajoló hölgy, kit eddig még nem látott, majd oldalra fordította fejét, ahol meglátta maga mellett Sigur-t is megkötözve, még ájultan.
- Sigur…hol vagyunk… - kérdezte végül költőien a férfi, s jobban szétnézett, miután megszokta a szeme a sötétséget.
- A Mocsárvidéken. Odakinn találtunk rátok ájultan, gondoltunk behozunk titeket vacsorára. – választ egy már jól ismert hang az ajtóból. Jones megrökönyödött, miután felismerte, mekkora kutyaszorítóba is kerültek ők most, kiverte a víz, szíve hevesebben kezdett dobogni. Szabadult volna, de gúzsba voltak kötve kezei, lábai sem engedelmeskedtek, úgy tűnik, ma eléri őket a vég.
- Nyugalom. – tette még hozzá a szikár, nagytermetű férfi, majd közelebb lépett a rabhoz és bizalmasan megfogta annak vállát.
- Nem kell úgy aggódni, maradjanak vacsorára. – suttogta sokat sejtetően a fülébe, majd nevetve megpaskolta végül annak hátát és tovasétált. A könnyeivel küzdő tolvaj esztelenül próbált kiszabadulni a kötések szorításából, főleg, miután meglátta a vadászház díszítését, a megannyi ételkészítésre használatos evőeszközt az asztalon és egy véres köpenyes nagydarab férfit hatalmas agyarakkal, melyek úgy lógtak ki szájából, mint egy rozmárnak. Semmi kétség…Démonok ejtették csapdába őket.
- Engedjenek el…kérem… - próbált könyörögni, mire a házban lévők rátekintettek a tolvajra. Volt aki zavartan megrázta fejét, volt aki kuncogott, Rak’saht volt az egyedül, aki próbálta nyugtatni a rémült alakot.
- Ne aggódj, nem fog fájni… - mondta leülve az asztalhoz, mely előtt a rabok is ültek. A falakon valamilyen állat, vagy ember bőréből készült plédek és anyagok voltak kifeszítve, rengeteg csont hevert szerte-szét a szobában, koponya a komódon…
~ Ezek állatok, betegek…~ gondolta magában rémülten, még mindig sírva.
- Mit kerestetek odakinn? Rémültnek tüntetek. – kérdezte Rak’saht megtörve a csendet, mely a konyhában való sürgés-forgás miatt keletkezett.
- Mi csak kirándultunk…kérem, ne bántsanak… - válaszolt Jones.
- Tízezer váltóval kirándultatok? Ráadásul Rhodes malomja által fémjelzett zsákban?  - hajolt előrébb a férfi, majd megrángatta a férfi székét, mire az lányokat megszégyenítően éles hangon sikított fel.
- Ennek mi baja? – lépett közelebb a véres köpenyes szakács egy hatalmas bökővel a kezében.
- Meg van rémülve…szerintem tolvajokkal van dolgunk. – válaszolt Rak’saht nemes egyszerűséggel, mire a séf megrántotta a vállát.
- Porhanyósak legyenek, az a lényeg. – böfögte oda flegmán, majd a Jones előtt elterülő asztal sarkához csapta kését, mely élével bele is állt az evésre használatos alkalmatosságba. Ez a cselekmény ismét éles hanghatásokat váltott ki bátor Hősünkből, sőt valószínűleg maga alá is piszkított.
- Te…ez behugyozott. Mit ijesztgeted? – kérdezte méltatlankodva Rak’saht, mire a távolodó alak nevetve vette tudomásul a hallottakat.
- Nem fogunk megenni…ne aggódj… - fordult oda a hölgy Joneshoz kedvesen mosolyogva.
- Míg nem főttetek meg… - tette hozzá a szakács még mindig nevetve, amihez csatlakozott Krach is.
- Hát pedig bele fognak halni… - szólt közbe bólogatva Rak’saht… - amint megkóstolták az isteni ragumat… - kacsintott vigyorogva.
- Meg fogtok enni minket? – kérdezte végül bizonytalanul.
- Nem…már régóta nem eszünk embereket…a közös paktum óta. – válaszolt a lány, mire a vele szemben ülő férfi egyetértően bólogatott.
- Örültünk neki, hogy új esélyt kaptunk arra, hogy jobb életet kezdjünk…ezért is mentettünk meg titeket. – mondta.
- Hogy? – hitetlenkedett a fickó, mire a szakács is beszállt a beszélgetésbe.
- Amnesztiát kaptunk az egyháztól, ha be tudjuk bizonyítani, hogy jó útra tértünk, regisztráltatjuk magunkat…de ennek már több éve. Azóta meg is tértünk. – mutatott az egyik fal felé, hol az eddig emberbőrből készült kárpit díszelgett, azt egy mozdulattal lerántotta a lány, így láthatóvá téve a hatalmas, díszes keresztet.
- Az Úrnak köszönhetjük, hogy kaptunk még egy esélyt…ezért hálásak vagyunk. – mondta Nimród kezében fakanalat forgatva.
- Maguk csak bolondoznak velem… - fintorgott a férfi, majd ismét kötelékére tekintett.
- De akkor miért kötöztek meg? – nézett vissza rájuk.
- Mert a kötözött sonkáért odavagyok… - mutatott rá Jonesre Nimród a fakanalával, mire Rak’saht ismét nagy nevetésben tört ki.
- Elég…ne viccelődjetek már vele… - intette le őket a Csábdémon, mikor kinyílt a vadászkunyhó ajtaja.
- A választ ott találod. – mutatott az ajtó felé.
- Jó estét az Uraknak. Le vannak tartóztatva erőszak, tolvajlás, rablás és gyilkosság vádjával. – mondták az ajtón kívülről egy fegyveres katona ellentmondást nem tűrően, majd beljebb lépett.
- Hála Istennek, mentsenek meg, ezek meg akarnak enni! – kiáltott Jones hálásan, mire a kinn álló katonák is nevetésre emelték szájukat.
- Sawyerék? Ők a légynek sem tudnának ártani… -  válaszolt a kapitány a koholt vádra, majd intett a katonáknak, hogy vegyék át a két tolvajt.
- Köszönjük, hogy értesítettek minket a tolvajokkal kapcsolatban Verna. – köszönte meg a segítséget a férfi, mire a lány mosolyogva fogadta a gesztust és átadta a nem régiben említett pénzes zsákot is Hartman kapitánynak.
- Nagyszerű, a falu hálás Önöknek. Az egyház tudomást fog erről szerezni, erről biztosíthatom magukat.  – Tette még hozzá, amint kivezették a két férfit a kis vadászházból…
- Dehát ezek Démonok! Emberevő, gyilkos szörnyetegek! - kiáltotta Jones, miközben elvezették a katonák...hangját az éjszakai erdő még sokáig élvezhette, talán mosolygott a mocsár is a két nyomorulton...igazságszolgáltatás történt vagy félreértés? Ki ítéli meg, ki a bűnös és ki ártatlan?


_________________
"Az Úr megteremtett megannyi csodát, majd a hetedik napon elfáradt, megpihent, talán elmehetett dolgát is végezni...így keletkezhetett Gustav Engelberg..."


[Azonnali játék] - Családi műsor Guszti10
From my friend, Crispin Shadowbane, and Lance Kalver, who saved this image. Thanks Guys!
Gustav atya, részeg atya, vágtat fakó hordóján; körötte szesz, s amerre megy, részeg mulatás - Crispin Shadowbane
Felhasználó profiljának megtekintése

4[Azonnali játék] - Családi műsor Empty Re: [Azonnali játék] - Családi műsor on Hétf. Jan. 15, 2018 6:41 pm

Fergeteges alkotások voltak. Szinte magam előtt képzeltem azokat a fejeket, amiket a szereplők vágtak a történet során. Mindkettőtöknek járt az elismerés, a vállveregetés, egy nagy self feles...természetesen benne teával, valamint 1500 váltó!

Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.