[Magánjáték] Johnny Wood és Pruinos: Szentek ünnepe

Az Északi Királyság... nem hittem volna, hogy a közeljövőben a határ ezen oldalára fogom tenni a lábamat. Biztos vagyok benne, hogy azóta is vadászik rám a hatóság, mert megzabáltam azt a grófkisasszonyt, de nem maradt sok választásom. Egy borzalmasan fontos találkozóm volt az egyik démontársammal, és ő sokkalta inkább volt ide tűzve, mint én Délre.
Az egyszerű embert úgy is könnyen megtévesztettem az egyik maszkommal - egy egyszerű, zöldre festett, szögletes vonásokkal rendelkező darabot választottam az útra, amelyre elhelyeztem a 'fertőzések' jelét. Általában ezt vagy tetoválással vagy egyszerű festékkel szoktál felvázolni a szerencsétlen homlokára, és remélhetőleg egy maszkon se lesz furcsa senkinek. Tökéletes álruha, mert ha le is kéne szednem, rothadó arcom elég bizonyíték akármelyik fertőző betegségre is. Most még illatszert vagy virágot se hoztam magammal - a rohadás szaga is része a jelmeznek.
De a kereszteseket és a papokat így is kerülnöm kell; ösztönösen megtalálnak, és nem szívesen néznék szembe se az ég haragjával, se egy túlméretezett pallossal.
A falu, ahol a találkozót megbeszéltük egy szokásos volt: főterén méretes templom, egyszerű, de takaros házak. Eléggé messze feküdt a határtól ahhoz, hogy a szomszédos nemzet katonái ne dúlják fel egy portya során, de mégse feküdt messze mindentől. A nevére már nem is emlékszem... valami földműveléssel vagy vallásos dologgal volt kapcsolatban, vagy esetleg mindkettővel. Szentszántó, talán?
Az utcák szinte tömve voltak a lakosokkal, amire nem számítottam. Nehezen verekedtem át magamat a tömegen, akik lassan folydogáltak szinte végig az ellenkező irányba; megállás nélkül haladtak a templom tere felé. Mit terveznek itt?
Nagy nehezen értem csak el a helyi fogadóhoz; a Glóriás Kecskepásztorhoz címzett italozóhoz. Nagyon furcsa név, valószínűleg egy nagyon furcsa helyi legenda vagy mendemonda alapján, ami a legkevésbé se tudott volna meghatni. Bent csak egy maroknyian voltak, azok is hangosan beszélgettek és bőszen itták italaikat; láthatóan indulni készült mint. Én rögtön megszólítottam a fogadóst; egy fiatal lányt, hátrakötött lófarokkal. Üdülés a szemnek a sok elhízott pultos után, és igazán étvágygerjesztő egy teremtés volt...
- Szép napot. Találkozom lenne itt Herr Hochberggel. Tud esetleg róla valamit?
A lány egy ideig elgondolkodott, majd az arcára hirtelen ült ki a felismerés. Nem lehetett egy túl okos teremtés.
- Óh, igen, már emlékszem. Ön lenne, ő... Simeon atya, ugye?
- Igen, gyermekem. - mondtam, egy hatalmas grimasszal a maszkom mögött. Minek kellett egy szentemberként rám hivatkozni? - Megmondaná, hol van?
- Elhagyta a várost, de hagyott önnek egy üzenetet. - mondta, majd előhúzott egy levelet a szütyőjéből - De leginkább csak furcsa jelek vannak rajta, olvashatatlan. - árulta el magát a kis indiszkrét. - Beteg, atyám? Azt hittem önöket nem érik a ragályok.
- Isten megbüntetni még a saját szolgáit is, ha letérnek az útjaikról. Azért is vagyok itt, hogy vezekeljek. - mondtam valamit, mert a "kifürkészhetetlen utakat" szerintem már senki se venné be válaszként. Gyorsan átfutottam a levelet - amit titkosírással írtak, legalább ennyi esze maradt az öregnek.
"Pruinos, sajnálom, de azonnal el kellett hagynom a falut. Valamilyen ünnepet tartanak, és rengeteg papot és keresztest és nefilimet hívtak meg rá; nagy veszélyben vagyunk. Azonnal hadd el a falut, mielőtt még félreverik a harangot, mert különben senki se fog kijutni élve, aki gonosz erőkkel cimborál. Barátod, Omlás. - utóirat: Égesd el a levelet, köszi."
A harang abban a pillanatban rákezdett mély tónusú dalára. A fogadós szinte kivirult.
- Dél van! Megjöttek a vendégek! Jöjjön atyám, kezdődik az ünnepség!
Hát ilyen nincs...

- Rögtön megyek gyermekem, csak... hadd igyak előtte valamit. Hosszú utat tettem meg - csak töltse ki és induljon el, majd később csatlakozom a többiekhez. - mondtam, kissé krákogós hangon. Talán túljátszottam, de őszintén, szinte megéreztem a halált a küszöbön; és ilyenkor ki tartja meg az összes hidegvérét?
A lány visszafordult az előbb belépett vendégtől, majd nagy mosollyal töltött nekem egy korsó sört, majd kisietett. Nagyon sóhajtottam, majd körbenéztem a teremben; csak az előbb betoppant idegen maradt bent. Hosszú füleiről rögtön leírt, hogy tünde volt; és az arcára fagyott ábrázatból ítélve ő se lehetett helyi.
Hátat fordítottam neki, és nagyokat ittam az italomból. Mégse szeretném hogy meglássa az arcomat.
- Hé, te tünde! - szólítottam meg ebben a helyzetben - Te tudod mi folyik itt?
Letöröltem a sörhabot a szám széléről és visszafordultam felé, immár újra a maszkommal az arcomon. Csak reménykedni tudtam abban, hogy neki sincs itt semmi keresnivalója, és talán szövetségest találhatok benne.

- Válaszolj. Azonnal. - fenyegettem meg, a szavakat szűrve a fogaimon keresztül. Nem tudtam semmit se erről a fickóról, és tiszta arrogancia lett volna azt hinni, hogy valaki sokkal gyengébb nálam - de elhitetni ezt vele probléma nélkül elérhettem.
- Egy türelmetlen fajta, és kezdem azt gondolni, hogy csak az időmet pazarlod. Próbálj meggyőzni az ellenkezőjéről.
Ha lett volna nálam fegyver azzal még rásegíthettem volna a hatásra, de olyanom nem volt, amelyiket csak úgy lelehet kapni az ember övéről.

- Egy kultista, hm? - kérdeztem vissza, bár inkább csak hangosan gondolkodtam. Nem a kedvenc fajtám, semmilyen szempontból se - prédaként borzalmas ízük van. Talán a magukra aggasztott csápok miatt, talán a mélységijük fertőzi meg a húsukat, nem tudom miért. Ellenfélként trükkösek és hajthatatlanok, társként meg kiszámíthatatlanok és hűtlenek. Félni nem féltem őket, a prédáimat meg nem fenyegették, így nem volt okom utálni őket.
De az biztos, hogy neki sincs semmi keresnivalója itt, és ketten több esélyünk van kijutni innen, mint egymagamban.
- Lenyűgöző. Van benned spiritusz. De az apró bökőddel nem fogsz megijeszteni. - mondtam fölényesen. Biztos vagyok benne, hogy gyorsabb vagyok nála, ha rám támadna, de azt nem tudom, milyen sötét trükköket tarthat a zsebében.
- De nem kell ellenségeknek lennünk. Találkozóra jöttem, a Déli Királyságból. Gondolom megérted, hogy nem szívesen látnak engem se itt szívesen.
Elsétáltam mellette, mintha ott se lenne, és megállapodtam a szemközti fal mellett, az ablaknál. Elhúztam a függönyt résnyire, és kilestem rajta. Az utcán tolongtak az emberek, és pár fehér foltot is elkaptam, ami valószínűleg egyenruhához tartozott.
- Én nem szívesen mennék ki erre, bár talán ennyi ember között nem szúrnál te se szemet. Van valami ötleted? - kérdeztem félvállról.

- Mint mondtam, déli vagyok. A magamfajtát nem kedvelik erre. - lestem ki az ablakon megint. - És sokáig nem maradhatunk itt. Előbb-utóbb felfogok tűnni valakinek. - léptem el az ablaktól.
A tünde elég csúnya szemeket meresztett rám, és a nyelve is rendesen fel volt vágva. Van bátorsága, ha a háta mögött egy olyan hatalmas szörnyeteg támogatja közben.
- Baromság. Mendemonda, amit nem kötnek a hétköznapi ember orrára. Isten szolgái sincsenek jobban védve az ilyentől mint más. - igazítottam meg a maszkomat az arcomon. Szép is lenne; ilyen hatalommal biztos még többen állnának Apuska szolgálatába. Már csak az hiányzik.
- A helyedben azért vigyáznék a számra. Nem fogsz más találni a közelben, aki kisegíti a "csápos seggedet" erről a helyről. Magadra haragítasz, akkor veled is ez fog történni. - vettem le a maszkot, hogy meglássa hogyan is néz ki az, ha valakinek lesült a bőr a képéről.
- Ezt egyikünk se szeretnél, ugye?

- Hát, azért te se vagy egy szépség. - válaszoltam savanyúan. Ha őszinte akarok lenni magamhoz, ennél sokkal rosszabb fogadtatásban is részesültem már. De lehet hogy a vasvillákat és a fáklyákat ma nem fogom tudni elkerülni.
- Ilyen egyszerű trükkökkel nem fogsz felbosszantani, fényes szemű. - válaszoltam neki. - Akkor, mi legyen? Mi, rondaságok összetartunk vagy előtte végzünk egymással?
Nem mintha a fajtájából jobbat néznék ki. Visszarakhattam volna a maszkomat rögtön, de élveztem, hogy egy kicsit simogatja az arcomat a szél. Mármint, azt ami maradt belőle - és ha az állott kocsmaszagot nevezhetjük szélnek.

- Ha ennyire fontos neked... Symeon. A nevem Symeon. - válaszoltam neki, kissé unottan. - És a tiéd? Az illem úgy diktálja, hogy te is bemutatkozz. - próbáltam túlharsogni a hirtelen feltámadt zenét. Remélhetőleg ez azt jelenti, hogy a vendégeket piedesztálra emelik, és nem valami táncos mulatság lesz, hogy a tömegben lófráljanak. Talán lesz jobb dolguk, mint megérzések után rohangálni.

Rámeredtem az előttem lévő kézre, és végül elfogadtam. Még ha egy kultistáról is van szó, furcsa egy ember volt. Képes volt egyik pillanatról a másikra sokkal barátságosabb vagy éppen... kellemetlenebb lenni, mint azelőtt.
Nem is merem elképzelni a hangok mit sugdolózhatnak össze a fejében.
- Ez a hozzáállás már jobban tetszik. - mondtam neki elégedetten, és körbenéztem a fogadóban. Az ajtón kívül egyetlenegy kijárat volt; az ablak. Egyszerű, üvegezetlen, csak pár kecskebőr lógott függönyként, hogy kint tartsa a hideget.
Ez megmagyarázza a fogadó nevét is. Talán.
Kitekintve az épület mögött egy zsákutca volt, ami szintén egy utcára vezetett, egy másikra, ami párhuzamosan futott a főutcával. Elléptem az ablaktól, ha netalán ő is körül akarna nézni.
- Nos... lehet választani. - adtam át neki a választás lehetőségét.

- Látom neked nem sietős. - jegyeztem meg rosszmájúan. Majd mielőtt akármi történhetett volna, kopogást hallottam az ajtón. Nem emlékszem, hogy bezártuk volna; és ilyen udvariasságot nem indokolt semmi. Gyorsan felkaptam a maszkom és kinéztem az ablakon.
Egyszerű, fehér ruhát viselő, kopasz férfi volt a másik oldalán, de a hatalmas kard, amit a hátán viselt elég nyilvánvalóvá tetté a hivatását.
- Remélem gyorsan tudsz inni. - szóltam hátra, körbenézve a termen, míg végül megakadt a szeme egy széken. Azt felkaptam és kitámasztottam vele az ajtót. - Társaságunk érkezett.
Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, ami emlékeztett rá, hogy az ajtó kifele nyílt - kívülről nézve -, nem befele. A szék bután dőlt előre, a feltételezhető keresztes lovag lába elé.

A kiáltáson kívül csak a koppanást hallottam magam mögött, de nem sok időm volt foglalkozni vele. Az előttem álló monstrum valahogy jobban lefoglalta a figyelmemet. Az lassan hátranyúlt, és ujjait ráfonta a kardmarkolatára.
- Nincs időm a magafajta hitetlen patkányokra, így rövid leszek. Melyikőtök a démon? - dörmögte mély hangján, amit valamiért rögtön a mennydörgő éggel azonosítottam. Reflexszerűen hátraléptem egyet, és egy hirtelen gondolattól vezérelve a tündérre mutattam.
- Ő az!
Valami villant a keresztes szemében, ami miatt felém mozdult. Talán azért, mert én megijedtem tőle, amíg a Johnny nevű nem; vagy a látványos hegyes füleket nem azonosította a 'gonosz egy szolgájával'.
Elképzelni se tudja mekkorát tévedett.
A penge hangosan felszisszent, ahogy kiugrott a hüvelyéből és felém száguldott. Csak egy pillanatnyi időm volt ahhoz, hogy egy hatalmasat vetődve kikerüljem; ami annyira jól sikerült, hogy az egész szobát átszeltem vele. A kard kelletlenül felnyögött, ahogy sikerült lefejelnie az ajtófélfát.
- Szörnyeteg! - ordította, valószínűleg rám utalva. Átvetettem magam az ablakon és magam mögé kiáltottam én is.
- Futás!

- Azt a mocskos! - ordítottam fel, ahogy észrevettem mit csinált az a kétbalfék mögöttem; az általa elindított hordó a nyomomban volt, és nem kellett utánaszámolnom, melyikünk fog előbb leérni a lejtő aljára. Főleg, hogy a lejtő aljában már volt egy pár emberke, és nem néztek ki vidáman. Tegyük hozzá, vérszomjasan sem; talán még nem voltak tisztában azzal, hogy kit is üldöznek.
A domb felénél hirtelen bevetődtem két ház közé, hagyva hogy a hordó tovaguruljon. Ezt a hangos kiáltásokból ítélve nagyra értékelték. Két lihegés között, nekidőlve a falnak néztem hátra, ahol Johhny még éppen a földdel ismerkedett.
- Hogy az a... - káromkodtam el magam, és indultam visszafele érte. Úgy döntöttem, hogy még nem vagyunk akkora kutyaszorítóban, hogy magára hagyjam; később még kihúzhat a bajból.
Ajánlom neki, melegen ajánlom neki.
Közben a domb tövében az emberek kezdték összeszedni magukat, felül talán már be is érték a tündét - közben kikerült a látóteremből - az út két oldaláról pedig akármelyik pillanatban előkerülhet valaki, akivel nem akarunk összefutni.
Addig kell meglépnünk, amíg össze vannak zavarodva; és fogalmam sincs, ez meddig fog tartani.

- Nem tesz semmit. - mondtam neki, rámeredve az előttünk tornyosuló problémára. Ha kívülről néztem volna, biztos ironikusnak gondoltam volna a helyzetet, ahogy szemben álltunk; a fürge démon és a nehéz keresztes, a félangyal az égből, és a félszörnyeteg a mélyből. Igazán költői felállás, főleg úgy, hogy a 'gonosz' alul, vesztésre állva, míg a 'jó', egyenes háttal áll, kivégzésre készen, fürödve az aranyos fényben, fejükön a fénykoronával, a glóriával.
De belülről csak annyit tudtam, hogy mocsok mód be vagyok szarva.
Megragadtam a kultistát a gallérjánál, megpróbáltam felhúzni és ráordítottam.
- Gyere!
A legközelebbi két ház közé futottam, és a sikátorból felugrottam az egyik háztetőre. Már érkezéskor éreztem a fájdalmat a lábaimban; nem vihetem túlzásba az ugrálásaimat. Letekintettem az utcaszintre, és lenyújtottam a kezemet.
Remélem van valami csápja hogy felmásszon, mert nagy bajban lesz pillanatokon belül.