Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 50

Magánküldetések

Szomb. Jún. 08, 2013 6:05 pm by Jerobeam

Ezen a szent helyen lehet magánküldetésekre jelentkezni, szám szerint párhuzamosan kettőre. …

Comments: 83

Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 88


You are not connected. Please login or register

Pruinos élményei

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1Pruinos élményei Empty Pruinos élményei on Hétf. Jan. 08, 2018 10:19 pm

Pruinos

Pruinos
Arató
Arató
[A bove maiore discat arare minor - Volume I]

Ötven évvel korábban

Figyelmetlen voltam.
Az ágak sorozatosan az arcomba csaptak, ahogy négykézláb törtem előre az elhagyatott ösvényen. Az erdő megtelt azokkal a kívánatos zajokkal, amiktől szinte pezsgett a vérem: madarak menekültek szárnyukat tépve, rémülten csicseregve mindenfelé. Őzek kapkodták a patáikat; a sorozatos koppanások visszhangot vertek a távoli hegyek ormain. Az egész erdő egy lényként esett pánikba.
- Felkelni, szörnyeteg. - hallottam magam fölül tompán a hangot, majd hamarosan éreztem a rúgást is, ami valahol a bordáim alsó részét érintették. Persze, akkor nem ennyire elemzően dolgoztam fel dolgot. Felhördültem.
Az ösvényen előttem egy lány szaladt, valahol a húszas évei elején; egy emberfajzat. A kedvenc prédáim egyike, akkor is, ha nem tudom megmagyarázni pontosan a miértjét. Ad egy plusz... megelégedettséget nekem, hogyha belőlük lakmározhatok, ahogy szépen lassan fakóvá válik a fény a szemükben, végigfut a gerincemen egyfajta... nyers öröm. Ha mással kell beérnem, mindig a harc dobja fel az egészet, amikor ellenállnak, ahogy küzdenek, és ahogy végül vesztenek. De náluk nem... a fiatal emberhölgyek ha nyugodtan, ha mosolyogva tűrik végig a dolgot, az ad nekem megnyugvást igazán.
Sose mosolyognak.
- Megjött a városi bíra. Itt az ideje hogy szembenézz a sorsoddal. - kaptam még egyet a csizmaorrtól, majd vaskos kezek kaptak a hónom alá, magukkal vonszolva az erőtlen testemet, a feltételezett végzetem felé.
Egyre közelebb értem hozzá; az édes virágillat, ami a hajából jött szinte már a nyelvemen volt érezhető; kamilla. Miután bevettem utána egy kanyart, az egyik fa mögül hirtelen egy nagydarab, medveszerű alak lépett ki, és mielőtt reagálhattam volna rá egyáltalán, elsötétült minden. A fejemben kirajzolódott az egész csillagtérkép, és az égi testek fénye mélyen tépték fel agyam hanyagul megmunkált barázdáit. Mikor felkeltem, a kezeim hátra voltak láncolva, és a fejemre zsákot kötöttek. Hosszú perceken át az egyetlen értelmes gondolat, amit sikerült magamban megfogalmaznom az volt, hogy:
~ Hogy maradt egyáltalán a fejem a nyakamon?
Körülöttem hangosan lármázott a tömeg, valószínűleg az egész falu apraja-nagyja kivonult, hogy végig nézhesse a végzetem. Borzalmasan gyengének éreztem magam; erőm se volt megemelni magam, különben ellenálltam volna a tortúrának. A menet hirtelen megállt, és engem a földre ejtettek.
A zaj elnémult, és helyette tisztán hallható sustorgás lett kivehető; a gyűlöletet felváltotta a félelem, a kíváncsiság, de semmiképp sem a nyugalom. Valami azt súgta, hogy nem a bitófa alá ejtettek le.
- Mit akarsz itt, öreg? - kérdezte valaki mellőlem, valószínűleg egyike a hurcolóimnak. A szavaiból hiányzott még az önbizalom csírája is.
- Mit csináltok vele? - kérdezte egy öreges, gyenge hang. Szinte láttam magam előtt az ősz kis embert, apró de vastag bajusszal, ahogy a sétabotjára támaszkodva elállja a felbőszült tömeget. Ha nem lettem volna ebben a szerencsétlen helyzetben, még viccesnek is találtam volna a szituációt.
- Visszük a bíra elé. Ez egy vérszomjas szörnyeteg, akinek a bárd alatt a nyaka helye. - mondta valaki a másik oldalamról. Idősebb hang az előzőnél.
- Nincs szükségünk a báró egyik emberére, hogy igazság tétessen itt, Csonthalmon. - jelentette ki az öreg, majd egy csattanásos hangot hallottam felőle. Ha megkéne tippelnem, odavert valamit a földhöz nyomatékosításképp. A kijelentésére a többi paraszt egyetértően duruzsolt össze, amire az egyik hordozóm halkan felhorkant.
- A báró nagyon nem lesz boldog, Anzelm. - mondta az egyik hang a kettő közül, már nem is emlékszem, melyik. - Bajt hozol a fejünkre, ha szembeszállsz vele.
- A bárónak egyetlen egy joga van csak, méghozzá a terményadó követelme. Nem engedhetjük meg, hogy átlépje a határt, akár az apádról van szó, akár nem. - címezhette az öreg az előbb felszólalónak.
- Akkor, mi legyen vele? - válaszolta az meghunyászkodva. Hosszabb vitára számítottam, de az öreg hatalma abszolútabb volt, mint ahogy az elsőnek tűnt.
- Bízzátok csak rám.
- De Anzelm... ez egy...
- Helmuth. Mint mondtam, bízzátok csak rám. Tudjátok, hova kell vigyétek. A biztonság kedvéért pedig... adjatok egyet a fejére.
Minden elsötétült újra; már persze annyira, amennyire ez lehetséges egy zsákkal a démon fején.


Új, számomra ismeretlen hangok ébresztettek fel kényszerített és sekélyes álmomból. Arra emlékeztettek kissé, amikor a fák kérgét hantoltam le őrült ámokfutásaim során, de ez... lágyabb volt. A karmaim kakofóniájához képest szinte csak simogatásról, sőt, cirógatásról lehetett beszélni, ha a fa finom dalát vettem figyelembe.
Kinyitottam a szemem; a hirtelen fény lándzsa módjára zúzta szét a réveteg leplet, ami mögött a tekintetem bujdosott. Borzalmas mód, tompán fájt a fejem, annak az egyenesen való tartásával is nehézségeim léptek fel. Éreztem, ahogy a nyálam szökést kísérelt meg a számon keresztül. Gyengén felnyöghettem, mert megszólítottak, méghozzá az az öreg hang, amelyik valahonnan ismerősnek is hatott:
- Na hát, végül csak sikerült felébrednünk? Már azt hittem örökre kómában akarsz maradni.
- Ahh... - kezdtem magabiztosan - Hol vagyok?
Nem válaszolt rögtön, és akkor is, szavai fáradtnak hatottak.
- Kérlek, ne cáfolj rá arra hogy igenis van valami a füleid között, amivel gondolkodni lehet.
Mivel nem kaptam egyenes választ, megrángattam a kezeim, és nem kellett csalódnom; oda voltak láncolva valamihez. Fájóan martak bele a csuklómba a bilincsek, de nem kimondottan voltak szorosak, sőt; valószínűleg az, hogy ide-oda lötykölődtek a kezemen sebesítették ki ennyire.
- Igen... valami már dereng. - mondtam, inkább csak azért, hogy a hangom elfedje a próbálkozásaimat; biztos voltam benne, ha eleget csavargatom a karomat a jó irányba, akkor ki tudok ebből a béklyóból szabadulni.
- Legalább az emlékezetednek nem esett komoly bántódása. - jegyezte meg az öreg, majd visszatért a munkájához. Látni nem láttam, hiszen a zsák továbbra is a fejemen volt, de reméltem, hogy nem lát rám. Akkoriban a türelem még nem volt egyike a számtalan erényemnek - és ha megvallhatom, talán ma se az.
A fa újra rázendített gyengéd kis énekére.
- Miért állítottad meg őket? - kérdeztem nekiszegezve a kérdést, ami tényleg foglalkoztatott. Hasznosat a hasznossal, ugye.
- Talán nem örülsz neki? - kérdezte munkáját nem szüneteltetve - Esetleg direkt hagytad magad elkapni, hátha majd a bárd éle megszabadít a bűntudattól?
- Ne nevettess. Milyen bűntudattól? - kérdeztem vissza szarkasztikusan, majd kihúztam az egyik csuklómat a béklyóból. Ha nem figyelek oda rá, lehet hogy egyszerűen felsóhajtok megkönnyebbülésemben.
- Alig vagy több egy állatnál. - jelentette ki érzelemmentes hangon, teljesen mentesen akármiféle ítélettől. Mint egy tényt, úgy közölte. - Nem gondolkoztál el azon, hogy talán van több is az életben, mint amiért ennyire sóvárogsz?
A másik kezem eddigre majdnem kiszabadult, de annyira azért mégis figyeltem az öregre, hogy tudjak választ adni a kérdésére. Nem kelthettem benne gyanút.
- Félrebeszélsz, öreg. Amit csinálok azt azért csinálom, mert szeretem. Mi mást kívánhatnék többet az élettől, mintsem azt, hogy boldog és szabad legyek?
A másik kezem is végre kiszabadult; óvatosan visszaeresztettem a láncokat oda, ahonnan lógtak, hogy zajt ne csapjanak, majd elkezdtem a csuklóimat dörzsölgetni. Letéptem a maszkot a fejemről.
- Ezt csináltad mindig is amióta élsz, nem? Honnan tudod, hogy nincs más, ami boldoggá tehetne, ha nem boldogabbá? Valamit, amihez nem kéne ártatlanokat gyilkolásznod?
A szoba másik végében volt, nem többre mint öt-hat lépésre, nekem háttal. Egy apró székben ült, és az asztala fölött tevékenykedett valamin. Lassan felálltam a helyemről, és válaszoltam neki.
- Senki se ártatlan, és egyébként is: nem érdekel a sorsuk. Láthattad, fordított esetben is az első leendő alkalommal fejemet vennék.
Lassan elkezdtem közelebb somfordálni hozzá. Ha elég közel jutok, darabokra szedem, kivételesen alaposan. Nem hagyok egy csontot se belőle.
- Nagyon könnyű ezek mögé az indokok mögé bújni. - Az első lépés. - Ha egy másodpercre csak bele gondolnál mit beszélsz, látnád mennyire értelmetlenek. - A második. - De akkor nem lenne az életednek célja, ugye? - A harmadik, egy fokkal lassabb. - Sokkal egyszerűbb valami mondvacsinált és belső késztetésnek eleget tenni. - A negyedik, és sokkal haragosabb lépés. - Szerintem te is rájöttél már erre. Csak félsz szembenézni vele. - Az utolsó lépés. A kezeimből előmeredő apró karmok már az ember nyaka körül voltak, készen arra, hogy leválasszák a fejét a helyéről. Erősen remegtek, a tekintetem elhomályosult, és kicsit rosszul lettem. A rajtam eluralkodó vérszomj sose volt még ekkora.
- Tévedsz. - suttogtam a fülébe.
- Nem. - fogta meg a kezemet és hajított át a termen, vissza oda, ahol eddig ültem. Az apró, enyhén kopaszodó figura teljesen eltűnt. Egy magas, az alacsony plafon miatt előregörnyedő szörnyet láttam magam előtt; körülötte enyhén gomolygott a füst, valami ismeretlen forrásból. Hosszú, inas karjai voltak, bőre hamuszürke, tele égési nyomokkal és rengeteg behegedt sebhellyel. És a feje... az volt a legemlékezetesebb. Egy egyszerű koskoponya, hatalmas, vastag szarvakkal, amikkel akár falakat is lehetett volna bontani. Ott, ahol a szemének kellett volna lennie nem volt semmi; bár megesküdtem volna rá, hogy néha egy vöröses, lángban égő apró pont megjelent benne, de csak egy-két pillanatra. Talán olyankor pislogott.
- Mi... mi vagy te? - kérdeztem megrémülve. A vérszomjam visszahúzódott oda, ahonnan az előbb előmászott.
- A félelem máris elvette az eszedet? Gyengébb vagy, mint reméltem. - beszélt, száj nélkül. Hirtelen éreztem a csökkenő nyomást magamon, ahogy megnyugodtam. Bár megtehette volna, mégsem ölt meg azonnal. Megpróbáltam összeszedni magam, és végiggondolni a dolgot; nem is kellett sokat töprengenem, hogy miféle szerzet lehet.
- Üdv, rokon.
- Háh. Mégse vagy teljesen reménytelen. - fújt hangosan ki az orrlyukain keresztül. - Döntöttem; maradsz.
- Mégis mi a fenéért maradnék itt?
- Mert így döntöttem. Megpróbálhatsz elmenekülni, de hidd el, megtalálnálak. És nem kapnál még egy esélyt tőlem.
Ezzel a logikával képtelen voltam vitába szállni.


_________________
Ezután már játszom gondolattal, fénnyel,
játszom szép gonosszal, szélként falevéllel.
Játszom gyermek arccal, felnőttet ma éjjel,
játszom bűntelent is, ha éppen hófehér kell.
Játszom sebzett vadkant, ha menthetek más százat,
játszom törvénytelent, ha megfojt az alázat.


~ Leander: A gyermek énbennem
Felhasználó profiljának megtekintése

2Pruinos élményei Empty Re: Pruinos élményei on Csüt. Jan. 11, 2018 12:08 pm

Pruinos

Pruinos
Arató
Arató
[A bove maiore discat arare minor - Volume II]

- Ki vagy te?
- Nos... - szólalt meg azon az enyhén fátyolos hangján, amikor kiragadtam a gondolataiból - ... gondolom a nevemre vagy kíváncsi, ugye? Van egy pár. Te hívhatsz az ‘emberi nevemen’; Hochberg. Anzelm Hochberg.
- Kösz a semmit. - voltam hálás szokásomhoz híven, és ellöktem magam a faltól. Úgy változtathatja az álnevét, ahogy kedve tartja; nem jelent semmit. Rámeredtem az előttem üldögélő monstrumra, és képtelen voltam elhinni a látványt - ha lehetséges az ilyen - abszurdabb volt az egész mint amikor nemrég rám rontott.
Az asztala felé görnyedt, de még így is a plafont verték a szarvai; ezek okozhatták az apró házban a rengeteg festék-lekopást és apró lyukat. A kezében szinte nevetségesen festettek az apró, emberkézbe tervezett szerszámok, és ahogy a gyalut szinte csak az ujja légvégével lökdöste a fán oda-és vissza...
És mégis, az mégis újra énekelt, örömódát dalolt a kezei alatt. Megráztam a fejemet, hogy kijöjjön belőle a csodálat, és megszólítottam:
- Miért nem szerzel nagyobb házat, vagy csináltatsz magadnak nagyobb szerszámokat?
Válasz helyett egyszerűen és kedvesen felnevetett; később ezt úgy értelmeztem, hogy ‘naiv vagy kölyök’. Valószínűleg ezért idegesített ösztönösen az első pillanattól, ahogy meghallottam.
- Nem telik nekem nagyobb házra, öhm... te még csak be sem mutatkoztál, kölyök.
- Pruinos. - köptem szinte oda neki. A gondolataim elkalandoztak az ajtó felé. Ahhoz kétség sem férhet, hogy sokkal nagyobb és erősebb nálam, de mégis egy háborúdémonról van szó - más, ekkora méretű szörnyeteget elképzelni se tudtam. Az én fajtám pedig az egyike volt a leggyorsabb démonoknak... talán eltudnék szaladni előle.
- Szerezhetnél magadnak. Emlékszem egyre a falud legvégében; magasra nyúlt a teteje és vastagok voltak a falai. - vetettem oda neki a gondolatot félvállról.
- Először is, ez nem az én falum. A helyiek tisztelnek, vagy félnek, melyik épphogy, és az a ház már foglalt. Az előjáró él benne.
- Az... előjáró erős?
- Mi? Óh, nem. Szerintem öregebb talán nálam is.
- Akkor nem értem. Gond nélkül kettétéphetnéd és elvehetnéd az otthonát. Nem hiszem hogy akárki képes lenne...
Hatalmasat csapott az asztalra, ami miatt belém fagyott a szó. Meg ha már itt tartunk, más is. Mikor odakaptam a tekintetem, az asztalon végigfutott egy vékony repedés; nagyon erős egy darab lehetett.
- Igen, tényleg nem érted. Ez a világ nem így működik. - mondta, leejtve a szerszámait az asztalra. Lassan, enyhén remegő tagokkal emelkedett fel ültéből. Valami enyhén azt súgta nekem, hogy sikerült felbosszantanom. Nem igazán tudtam, hogy honnan jött ez a gondolat; valami ösztönös megérzés lehetett, talán.
- Ennek a világnak vannak szabályai, kölyök. És vagy megtanulsz élni azok szerint, vagy kitaszít magából.
- Ez baromság! - dühödtem fel én is és léptem felé. A lángszemek stabilan járták a táncukat, és ennél pontosabb tényezőt az érzelmei kiolvasására évek múltán sem találtam. Most egy tábortűzre hasonlított; messze volt a gyertyától, de nagyon közel egy mindent elpusztító tűzviharhoz. Valamiért megrémisztett, és kevesebb önbizalommal folytattam a dolgot.
- Nos, izé... - köszörültem meg a torkomat és rátekintettem. Nem úgy tűnt, hogy megakart volna ölni, sztoikusan várt, összefont karokkal. - Khm. Ez ökörség, Hochberg. - próbáltam udvariasabban fogalmazni, hátha ez közelebb visz a túléléshez. - Ez a világ már akkor kitaszított minket, amikor megszült.
- És, szerinted... - ült le újra, de most elém, keresztbe tett lábakkal - ... ez azért van, mert rohad a bőr a képedről, háromcentis fogakat és karmokat tudsz pillanatok alatt növeszteni és bűzlesz mint egy frissen vérrel hintett csatamező, vagy... - tartott egy rövid, szónoki szünetet - ... vagy azért, mert embereket vadászol le és zabálod fel őket, mint egy állat?
Nem tudtam erre rögtön válaszolni. Sarokba voltam szorítva; pedig az ellenfelem szinte mosolyogva és türelmesen nézett rám, szemek és száj nélkül. Egyszerű kérdés, egyszerű válasszal. Mégse sikerült könnyű szívvel választ találnom rá.
- Nem hiszem, hogy megadnák az esélyt...
- Te megadtad nekik az esélyt?
Nem válaszoltam erre, hanem elfordultam. Hallottam a történeteket, láttam a karóba húzott, bitóról lógó, vagy a leggyakoribbat, egy keresztre kötözött testet, amit imákra fénylándzsák szúrtak át.
Megesküdtem volna, hogy hirtelen hidegebb lett volna a teremben.
- Nem. Nem láttam értelmét.
- Egyszer megpróbálhatnád. - hallottam a hangját, majd éreztem egy pillanattal később a kezét a vállamon. Egy hatalmas kar, ami könnyedén tört volna ketté egy lovagot, a lovával együtt, és mégis... képes volt a legapróbb és legfinomabb mozdulatokra.
Mi vett rá engem, hogy így beszéljek vele?
Lelöktem a kezét magamról és elléptem tőle.
- Felesleges. Ahogy meglátnák az arcom, felkoncolnának. És egyébként is, mi értelme lenne az egésznek?
- Nem kéne menekülnöd.
- Nem menekülök; egyszerűbb vadászni egy olyan területen, ahol nem számítanak rá.
- Úgy értem, nem kéne menekülnöd magad elől.
- ÉN NEM MENEKÜLÖK MAGAM ELŐL! - fordultam felé, kiengedett karmokkal. A koponyájától centikre voltam, és hangosan lihegtem; a vér dobolt a fülemben, nem hallottam a saját gondolataimat se. Minden tagom remegett a dühtől, képtelen voltan még egyenesen nézni is.
De ő csak nézett rám, nyugodtan. Miért? Miért nem fél? Miért nem... Hát persze. Visszaengedtem a karmaimat.
- Bocsánat.
- Helyes. - paskolta meg a hajam maradékát. Én csak fáradtan sóhajtottam egyet.
- Nem kedvellek, remélem tudod.
- Majd valahogy csak hozzászokom a gondolathoz. - kelt fel, és ment vissza az asztalához. Utánavetettem még egy kérdést.
- Mit akarsz tőlem, egyébként is?
- Egyrészt társaságot. Másrészt, van annyi eszed, hogy átgondold a dolgokat, még akkor is, amikor a legtöbben képtelenek lennének rá, bár ebben nem voltam biztos pár perccel ezelőttig.
Újra elkezdett énekelni a fa.
- Talán neked átadhatom azt, amit tanultam, és nem fog elfelejtődni minden. Kell ennél neked bonyolultabb indok?
Hangosan felsóhajtottam. Nem értettem semmit; pillanatok alatt feltudott idegesíteni, aztán lenyugtatni: úgy rombolt le és épített fel lelkileg mintha csak a fegyverét forgatta volna. Nem értettem hogy csinálja, és még inkább: nem értettem hogy ért engem úgy, hogy közben én nem értem magam. Dühös voltam rá, de nem annyira, hogy ezt ne lássam be. De a világért nem kötöttem volna ezt az orrára.
Talán túl hamar vontam le ezeket a következtetéseket, de nem voltam egy türelmes démon.
- Nem. - ürítettem ki a gondolataimat, és odaléptem hozzá, az asztalhoz. Nem jutok nevezőre magammal úgy se, el kellett terelnem őket valamivel. - Mit is akarsz nekem megtanítani?
- Kezdésnek? A maszk-készítést. - vett ki egy darabot az asztal alól, amit kivettem a kezéből. Egyszerű, színezetlen darab volt, ami erősen szaglott valamitől; később megtanultam, hogy az alapanyagul szolgáló bálványfának volt ilyen jellegzetes illata. Kicsit emlékeztetett az ecetre. Az emberi vonások olyan szögletesek voltak, hogy biztos direktbe készült így.
- Miért pont maszk?
- Eltakarja azt, ami nem számít. A többihez pedig... - bökött hátra, egy sarokba, ahova eddig nem is néztem. Egy teljes fémvért lógott egy meghajlott hátú fabábúról, hatalmas termetre szabva; a hátáráról acélkék köpeny lógott alá.
- Akkor erre ment el az összes pénzed.
Hangosan felnevetett.
- Nem, pont erre nem. Megöltem az előző tulajdonosát, majd egy kovácsot megfenyegettem, hogy alakítsa át itt-ott, ahol kellett. - rámeredtem, de mielőtt hozzáfűzhettem volna valamit, folytatta. - Senki se születik bölcsnek, kölyök.
Erre nem tudtam mit mondani, és odaillesztettem a maszkot az arcomhoz. Kicsit nagy volt.
- Viselhetnél mindig sisakot.
- Nem látok ki rendesen belőlük. - mondta röviden, folytatva a munkát. - És egy maszk kevésbé feltűnő a városban, mint egy sisak.
- Ezt valahogy nehezemre esik elképzelni.
- Ezernyivel több okod lehet maszkot viselni és nem levenni, mint egy sisakot. De ami igaz az igaz; ha az ember csatába indul, egy sisak jobb döntés. - nyúlt ki oldalra, majd vette vissza a maszkot, két körme közé fogva. Még csak egy karcolást se ejtett rajta.
- Szerinted, miért kéne nekem akármit is megtanulnom?
Lassan megfordult, és a szemembe nézett; a vörös pöttyöt csak sejteni tudtam a helyén.
- Mindenkinek kell valami, amibe elmenekülhet. - mondta röviden, nyomatékosításképp nagyon lassan, majd visszafordult. - És ha már tanulsz valamit, legyen az hasznos. Talán ha nem látják az arcodat nem akar majd mindenki azonnal felkoncolni.
Elnéztem a maszkokon, amiket az asztala fölött rakott ki dísznek; az egyik sírt, másik nevetett, az egyik savanyú arcot vágott, a másik finoman mosolygott. Az egyik eltorzult a gyűlölettől, a másik pedig a fájdalomtól. Az utolsó üvöltött, és dühös volt.
Hogy lehet pár, egyszerű vonással elkapni egy olyan bonyolult dolgot, mint az arc érzelmei?
- Lehet. - hagytam meg neki, és levettem a dühöset - végigsimogattam a vonásain. Kissé érdes volt; talán a készítője is pont így érezte magát.
- Tessék. - szólalt meg, felébresztve az álmodozásomból, kezembe nyújtva egy másik maszkot. - Szerintem ez a te méreted.
Elvettem, és megnéztem azt is alaposan; nem mutatott semmit, érzelemmentesnek tűnt, de... ha jól megnézte az ember, a szemöldök vonalából és az apró vonalból a száj alatt... ez az arc lenézett másokat. Jobbnak gondolta magát.
- Miért pont ezt?
- Az emberek - és a démonok is - nagyon furcsa lények. Sose tudják hogy kicsodák igazából, csak abban biztosak, mik és kik nem akarnak lenni. Mindig csak maszkok mögé bújnak.
Lemeredtem megint a faragványra, aki lenézően tekintett a világra.
- Sose a maszk számít; az arcot mutat. És az arc pillanatról pillanatra változik, de a lélek mögötte sokkal lassan tesz ugyanígy.
- Mi olyan furcsa ebben? - kérdeztem szomorúan. Miért is voltam szomorú?
- Nagyon gyakran olyan maszkok mögé bújnak, amik nem hogy csak nem önmagukat mutatják, hanem legmesszebb áll tőlük. Ha az ember jobb másoknál, ha haragos, ha követi a zenét és a zajt, ha gyűlöl... akkor nem kell szembenéznie azzal, mit is tartogat a maszk alatt.
Leraktam az asztalra, és felnyúltam a kiállított darabok közé; és levettem a sírósat. Azonnal felvettem és lekuporodtam a sarokba. Türelmesen vártam, mikor tervez újraépíteni engem a maszkok mestere.


_________________
Ezután már játszom gondolattal, fénnyel,
játszom szép gonosszal, szélként falevéllel.
Játszom gyermek arccal, felnőttet ma éjjel,
játszom bűntelent is, ha éppen hófehér kell.
Játszom sebzett vadkant, ha menthetek más százat,
játszom törvénytelent, ha megfojt az alázat.


~ Leander: A gyermek énbennem
Felhasználó profiljának megtekintése

3Pruinos élményei Empty Re: Pruinos élményei on Csüt. Jan. 18, 2018 10:15 am

Jerobeam

Jerobeam
az Isten Lángja
az Isten Lángja
Érdekes kezdés, igazán klasszikus mentor-tanítvány dinamikát kezdesz felépíteni. A maszkokról és álarcokról írt eszmefuttatások szintén érdekesek, kíváncsian várom a folytatást.

Jutalmad addig is 2000 váltó, 200 TP és:

Név: Persona
Leírás: Egy egyszerű fa maszk, alapvetően érzelemmentes de ha közelebről megnézik a fába faragott arc lenéző és enyhén öntelt. Ha ezt viseled a mágiaérzékeléssel nem rendelekző karaktereknek sokkal kevesebb késztetése van arra, hogy a személyed iránt kérdezősködjenek.


_________________
"Én vagyok Abaddón, e földnek bírája. Az Úr megítélt titeket és konkolynak találtattatok. Negyven és még annyi napotok van, hogy bűnbánatot gyakoroljatok, utána az élő Isten szent tüzében vesztek el mindahányan. Ez volt az első és utolsó szózat, melyet hozzátok intéztem."
Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.