Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
Játékostárs kerestetik

Szer. Szept. 02, 2015 10:01 pm by Darrakard

Ha valaki esetleg ismerkedésre, küzdőtéri párbajra vagy bármi egyébre tárat keresne, itt …

Comments: 55

Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 66

Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 42


You are not connected. Please login or register

Pruinos élményei

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1 Pruinos élményei on Hétf. Jan. 08, 2018 10:19 pm

Pruinos

avatar
a Falánkság Démona
a Falánkság Démona
[A bove maiore discat arare minor - Volume I]

Ötven évvel korábban

Figyelmetlen voltam.
Az ágak sorozatosan az arcomba csaptak, ahogy négykézláb törtem előre az elhagyatott ösvényen. Az erdő megtelt azokkal a kívánatos zajokkal, amiktől szinte pezsgett a vérem: madarak menekültek szárnyukat tépve, rémülten csicseregve mindenfelé. Őzek kapkodták a patáikat; a sorozatos koppanások visszhangot vertek a távoli hegyek ormain. Az egész erdő egy lényként esett pánikba.
- Felkelni, szörnyeteg. - hallottam magam fölül tompán a hangot, majd hamarosan éreztem a rúgást is, ami valahol a bordáim alsó részét érintették. Persze, akkor nem ennyire elemzően dolgoztam fel dolgot. Felhördültem.
Az ösvényen előttem egy lány szaladt, valahol a húszas évei elején; egy emberfajzat. A kedvenc prédáim egyike, akkor is, ha nem tudom megmagyarázni pontosan a miértjét. Ad egy plusz... megelégedettséget nekem, hogyha belőlük lakmározhatok, ahogy szépen lassan fakóvá válik a fény a szemükben, végigfut a gerincemen egyfajta... nyers öröm. Ha mással kell beérnem, mindig a harc dobja fel az egészet, amikor ellenállnak, ahogy küzdenek, és ahogy végül vesztenek. De náluk nem... a fiatal emberhölgyek ha nyugodtan, ha mosolyogva tűrik végig a dolgot, az ad nekem megnyugvást igazán.
Sose mosolyognak.
- Megjött a városi bíra. Itt az ideje hogy szembenézz a sorsoddal. - kaptam még egyet a csizmaorrtól, majd vaskos kezek kaptak a hónom alá, magukkal vonszolva az erőtlen testemet, a feltételezett végzetem felé.
Egyre közelebb értem hozzá; az édes virágillat, ami a hajából jött szinte már a nyelvemen volt érezhető; kamilla. Miután bevettem utána egy kanyart, az egyik fa mögül hirtelen egy nagydarab, medveszerű alak lépett ki, és mielőtt reagálhattam volna rá egyáltalán, elsötétült minden. A fejemben kirajzolódott az egész csillagtérkép, és az égi testek fénye mélyen tépték fel agyam hanyagul megmunkált barázdáit. Mikor felkeltem, a kezeim hátra voltak láncolva, és a fejemre zsákot kötöttek. Hosszú perceken át az egyetlen értelmes gondolat, amit sikerült magamban megfogalmaznom az volt, hogy:
~ Hogy maradt egyáltalán a fejem a nyakamon?
Körülöttem hangosan lármázott a tömeg, valószínűleg az egész falu apraja-nagyja kivonult, hogy végig nézhesse a végzetem. Borzalmasan gyengének éreztem magam; erőm se volt megemelni magam, különben ellenálltam volna a tortúrának. A menet hirtelen megállt, és engem a földre ejtettek.
A zaj elnémult, és helyette tisztán hallható sustorgás lett kivehető; a gyűlöletet felváltotta a félelem, a kíváncsiság, de semmiképp sem a nyugalom. Valami azt súgta, hogy nem a bitófa alá ejtettek le.
- Mit akarsz itt, öreg? - kérdezte valaki mellőlem, valószínűleg egyike a hurcolóimnak. A szavaiból hiányzott még az önbizalom csírája is.
- Mit csináltok vele? - kérdezte egy öreges, gyenge hang. Szinte láttam magam előtt az ősz kis embert, apró de vastag bajusszal, ahogy a sétabotjára támaszkodva elállja a felbőszült tömeget. Ha nem lettem volna ebben a szerencsétlen helyzetben, még viccesnek is találtam volna a szituációt.
- Visszük a bíra elé. Ez egy vérszomjas szörnyeteg, akinek a bárd alatt a nyaka helye. - mondta valaki a másik oldalamról. Idősebb hang az előzőnél.
- Nincs szükségünk a báró egyik emberére, hogy igazság tétessen itt, Csonthalmon. - jelentette ki az öreg, majd egy csattanásos hangot hallottam felőle. Ha megkéne tippelnem, odavert valamit a földhöz nyomatékosításképp. A kijelentésére a többi paraszt egyetértően duruzsolt össze, amire az egyik hordozóm halkan felhorkant.
- A báró nagyon nem lesz boldog, Anzelm. - mondta az egyik hang a kettő közül, már nem is emlékszem, melyik. - Bajt hozol a fejünkre, ha szembeszállsz vele.
- A bárónak egyetlen egy joga van csak, méghozzá a terményadó követelme. Nem engedhetjük meg, hogy átlépje a határt, akár az apádról van szó, akár nem. - címezhette az öreg az előbb felszólalónak.
- Akkor, mi legyen vele? - válaszolta az meghunyászkodva. Hosszabb vitára számítottam, de az öreg hatalma abszolútabb volt, mint ahogy az elsőnek tűnt.
- Bízzátok csak rám.
- De Anzelm... ez egy...
- Helmuth. Mint mondtam, bízzátok csak rám. Tudjátok, hova kell vigyétek. A biztonság kedvéért pedig... adjatok egyet a fejére.
Minden elsötétült újra; már persze annyira, amennyire ez lehetséges egy zsákkal a démon fején.


Új, számomra ismeretlen hangok ébresztettek fel kényszerített és sekélyes álmomból. Arra emlékeztettek kissé, amikor a fák kérgét hantoltam le őrült ámokfutásaim során, de ez... lágyabb volt. A karmaim kakofóniájához képest szinte csak simogatásról, sőt, cirógatásról lehetett beszélni, ha a fa finom dalát vettem figyelembe.
Kinyitottam a szemem; a hirtelen fény lándzsa módjára zúzta szét a réveteg leplet, ami mögött a tekintetem bujdosott. Borzalmas mód, tompán fájt a fejem, annak az egyenesen való tartásával is nehézségeim léptek fel. Éreztem, ahogy a nyálam szökést kísérelt meg a számon keresztül. Gyengén felnyöghettem, mert megszólítottak, méghozzá az az öreg hang, amelyik valahonnan ismerősnek is hatott:
- Na hát, végül csak sikerült felébrednünk? Már azt hittem örökre kómában akarsz maradni.
- Ahh... - kezdtem magabiztosan - Hol vagyok?
Nem válaszolt rögtön, és akkor is, szavai fáradtnak hatottak.
- Kérlek, ne cáfolj rá arra hogy igenis van valami a füleid között, amivel gondolkodni lehet.
Mivel nem kaptam egyenes választ, megrángattam a kezeim, és nem kellett csalódnom; oda voltak láncolva valamihez. Fájóan martak bele a csuklómba a bilincsek, de nem kimondottan voltak szorosak, sőt; valószínűleg az, hogy ide-oda lötykölődtek a kezemen sebesítették ki ennyire.
- Igen... valami már dereng. - mondtam, inkább csak azért, hogy a hangom elfedje a próbálkozásaimat; biztos voltam benne, ha eleget csavargatom a karomat a jó irányba, akkor ki tudok ebből a béklyóból szabadulni.
- Legalább az emlékezetednek nem esett komoly bántódása. - jegyezte meg az öreg, majd visszatért a munkájához. Látni nem láttam, hiszen a zsák továbbra is a fejemen volt, de reméltem, hogy nem lát rám. Akkoriban a türelem még nem volt egyike a számtalan erényemnek - és ha megvallhatom, talán ma se az.
A fa újra rázendített gyengéd kis énekére.
- Miért állítottad meg őket? - kérdeztem nekiszegezve a kérdést, ami tényleg foglalkoztatott. Hasznosat a hasznossal, ugye.
- Talán nem örülsz neki? - kérdezte munkáját nem szüneteltetve - Esetleg direkt hagytad magad elkapni, hátha majd a bárd éle megszabadít a bűntudattól?
- Ne nevettess. Milyen bűntudattól? - kérdeztem vissza szarkasztikusan, majd kihúztam az egyik csuklómat a béklyóból. Ha nem figyelek oda rá, lehet hogy egyszerűen felsóhajtok megkönnyebbülésemben.
- Alig vagy több egy állatnál. - jelentette ki érzelemmentes hangon, teljesen mentesen akármiféle ítélettől. Mint egy tényt, úgy közölte. - Nem gondolkoztál el azon, hogy talán van több is az életben, mint amiért ennyire sóvárogsz?
A másik kezem eddigre majdnem kiszabadult, de annyira azért mégis figyeltem az öregre, hogy tudjak választ adni a kérdésére. Nem kelthettem benne gyanút.
- Félrebeszélsz, öreg. Amit csinálok azt azért csinálom, mert szeretem. Mi mást kívánhatnék többet az élettől, mintsem azt, hogy boldog és szabad legyek?
A másik kezem is végre kiszabadult; óvatosan visszaeresztettem a láncokat oda, ahonnan lógtak, hogy zajt ne csapjanak, majd elkezdtem a csuklóimat dörzsölgetni. Letéptem a maszkot a fejemről.
- Ezt csináltad mindig is amióta élsz, nem? Honnan tudod, hogy nincs más, ami boldoggá tehetne, ha nem boldogabbá? Valamit, amihez nem kéne ártatlanokat gyilkolásznod?
A szoba másik végében volt, nem többre mint öt-hat lépésre, nekem háttal. Egy apró székben ült, és az asztala fölött tevékenykedett valamin. Lassan felálltam a helyemről, és válaszoltam neki.
- Senki se ártatlan, és egyébként is: nem érdekel a sorsuk. Láthattad, fordított esetben is az első leendő alkalommal fejemet vennék.
Lassan elkezdtem közelebb somfordálni hozzá. Ha elég közel jutok, darabokra szedem, kivételesen alaposan. Nem hagyok egy csontot se belőle.
- Nagyon könnyű ezek mögé az indokok mögé bújni. - Az első lépés. - Ha egy másodpercre csak bele gondolnál mit beszélsz, látnád mennyire értelmetlenek. - A második. - De akkor nem lenne az életednek célja, ugye? - A harmadik, egy fokkal lassabb. - Sokkal egyszerűbb valami mondvacsinált és belső késztetésnek eleget tenni. - A negyedik, és sokkal haragosabb lépés. - Szerintem te is rájöttél már erre. Csak félsz szembenézni vele. - Az utolsó lépés. A kezeimből előmeredő apró karmok már az ember nyaka körül voltak, készen arra, hogy leválasszák a fejét a helyéről. Erősen remegtek, a tekintetem elhomályosult, és kicsit rosszul lettem. A rajtam eluralkodó vérszomj sose volt még ekkora.
- Tévedsz. - suttogtam a fülébe.
- Nem. - fogta meg a kezemet és hajított át a termen, vissza oda, ahol eddig ültem. Az apró, enyhén kopaszodó figura teljesen eltűnt. Egy magas, az alacsony plafon miatt előregörnyedő szörnyet láttam magam előtt; körülötte enyhén gomolygott a füst, valami ismeretlen forrásból. Hosszú, inas karjai voltak, bőre hamuszürke, tele égési nyomokkal és rengeteg behegedt sebhellyel. És a feje... az volt a legemlékezetesebb. Egy egyszerű koskoponya, hatalmas, vastag szarvakkal, amikkel akár falakat is lehetett volna bontani. Ott, ahol a szemének kellett volna lennie nem volt semmi; bár megesküdtem volna rá, hogy néha egy vöröses, lángban égő apró pont megjelent benne, de csak egy-két pillanatra. Talán olyankor pislogott.
- Mi... mi vagy te? - kérdeztem megrémülve. A vérszomjam visszahúzódott oda, ahonnan az előbb előmászott.
- A félelem máris elvette az eszedet? Gyengébb vagy, mint reméltem. - beszélt, száj nélkül. Hirtelen éreztem a csökkenő nyomást magamon, ahogy megnyugodtam. Bár megtehette volna, mégsem ölt meg azonnal. Megpróbáltam összeszedni magam, és végiggondolni a dolgot; nem is kellett sokat töprengenem, hogy miféle szerzet lehet.
- Üdv, rokon.
- Háh. Mégse vagy teljesen reménytelen. - fújt hangosan ki az orrlyukain keresztül. - Döntöttem; maradsz.
- Mégis mi a fenéért maradnék itt?
- Mert így döntöttem. Megpróbálhatsz elmenekülni, de hidd el, megtalálnálak. És nem kapnál még egy esélyt tőlem.
Ezzel a logikával képtelen voltam vitába szállni.

Felhasználó profiljának megtekintése

2 Re: Pruinos élményei on Csüt. Jan. 11, 2018 12:08 pm

Pruinos

avatar
a Falánkság Démona
a Falánkság Démona
[A bove maiore discat arare minor - Volume II]

- Ki vagy te?
- Nos... - szólalt meg azon az enyhén fátyolos hangján, amikor kiragadtam a gondolataiból - ... gondolom a nevemre vagy kíváncsi, ugye? Van egy pár. Te hívhatsz az ‘emberi nevemen’; Hochberg. Anzelm Hochberg.
- Kösz a semmit. - voltam hálás szokásomhoz híven, és ellöktem magam a faltól. Úgy változtathatja az álnevét, ahogy kedve tartja; nem jelent semmit. Rámeredtem az előttem üldögélő monstrumra, és képtelen voltam elhinni a látványt - ha lehetséges az ilyen - abszurdabb volt az egész mint amikor nemrég rám rontott.
Az asztala felé görnyedt, de még így is a plafont verték a szarvai; ezek okozhatták az apró házban a rengeteg festék-lekopást és apró lyukat. A kezében szinte nevetségesen festettek az apró, emberkézbe tervezett szerszámok, és ahogy a gyalut szinte csak az ujja légvégével lökdöste a fán oda-és vissza...
És mégis, az mégis újra énekelt, örömódát dalolt a kezei alatt. Megráztam a fejemet, hogy kijöjjön belőle a csodálat, és megszólítottam:
- Miért nem szerzel nagyobb házat, vagy csináltatsz magadnak nagyobb szerszámokat?
Válasz helyett egyszerűen és kedvesen felnevetett; később ezt úgy értelmeztem, hogy ‘naiv vagy kölyök’. Valószínűleg ezért idegesített ösztönösen az első pillanattól, ahogy meghallottam.
- Nem telik nekem nagyobb házra, öhm... te még csak be sem mutatkoztál, kölyök.
- Pruinos. - köptem szinte oda neki. A gondolataim elkalandoztak az ajtó felé. Ahhoz kétség sem férhet, hogy sokkal nagyobb és erősebb nálam, de mégis egy háborúdémonról van szó - más, ekkora méretű szörnyeteget elképzelni se tudtam. Az én fajtám pedig az egyike volt a leggyorsabb démonoknak... talán eltudnék szaladni előle.
- Szerezhetnél magadnak. Emlékszem egyre a falud legvégében; magasra nyúlt a teteje és vastagok voltak a falai. - vetettem oda neki a gondolatot félvállról.
- Először is, ez nem az én falum. A helyiek tisztelnek, vagy félnek, melyik épphogy, és az a ház már foglalt. Az előjáró él benne.
- Az... előjáró erős?
- Mi? Óh, nem. Szerintem öregebb talán nálam is.
- Akkor nem értem. Gond nélkül kettétéphetnéd és elvehetnéd az otthonát. Nem hiszem hogy akárki képes lenne...
Hatalmasat csapott az asztalra, ami miatt belém fagyott a szó. Meg ha már itt tartunk, más is. Mikor odakaptam a tekintetem, az asztalon végigfutott egy vékony repedés; nagyon erős egy darab lehetett.
- Igen, tényleg nem érted. Ez a világ nem így működik. - mondta, leejtve a szerszámait az asztalra. Lassan, enyhén remegő tagokkal emelkedett fel ültéből. Valami enyhén azt súgta nekem, hogy sikerült felbosszantanom. Nem igazán tudtam, hogy honnan jött ez a gondolat; valami ösztönös megérzés lehetett, talán.
- Ennek a világnak vannak szabályai, kölyök. És vagy megtanulsz élni azok szerint, vagy kitaszít magából.
- Ez baromság! - dühödtem fel én is és léptem felé. A lángszemek stabilan járták a táncukat, és ennél pontosabb tényezőt az érzelmei kiolvasására évek múltán sem találtam. Most egy tábortűzre hasonlított; messze volt a gyertyától, de nagyon közel egy mindent elpusztító tűzviharhoz. Valamiért megrémisztett, és kevesebb önbizalommal folytattam a dolgot.
- Nos, izé... - köszörültem meg a torkomat és rátekintettem. Nem úgy tűnt, hogy megakart volna ölni, sztoikusan várt, összefont karokkal. - Khm. Ez ökörség, Hochberg. - próbáltam udvariasabban fogalmazni, hátha ez közelebb visz a túléléshez. - Ez a világ már akkor kitaszított minket, amikor megszült.
- És, szerinted... - ült le újra, de most elém, keresztbe tett lábakkal - ... ez azért van, mert rohad a bőr a képedről, háromcentis fogakat és karmokat tudsz pillanatok alatt növeszteni és bűzlesz mint egy frissen vérrel hintett csatamező, vagy... - tartott egy rövid, szónoki szünetet - ... vagy azért, mert embereket vadászol le és zabálod fel őket, mint egy állat?
Nem tudtam erre rögtön válaszolni. Sarokba voltam szorítva; pedig az ellenfelem szinte mosolyogva és türelmesen nézett rám, szemek és száj nélkül. Egyszerű kérdés, egyszerű válasszal. Mégse sikerült könnyű szívvel választ találnom rá.
- Nem hiszem, hogy megadnák az esélyt...
- Te megadtad nekik az esélyt?
Nem válaszoltam erre, hanem elfordultam. Hallottam a történeteket, láttam a karóba húzott, bitóról lógó, vagy a leggyakoribbat, egy keresztre kötözött testet, amit imákra fénylándzsák szúrtak át.
Megesküdtem volna, hogy hirtelen hidegebb lett volna a teremben.
- Nem. Nem láttam értelmét.
- Egyszer megpróbálhatnád. - hallottam a hangját, majd éreztem egy pillanattal később a kezét a vállamon. Egy hatalmas kar, ami könnyedén tört volna ketté egy lovagot, a lovával együtt, és mégis... képes volt a legapróbb és legfinomabb mozdulatokra.
Mi vett rá engem, hogy így beszéljek vele?
Lelöktem a kezét magamról és elléptem tőle.
- Felesleges. Ahogy meglátnák az arcom, felkoncolnának. És egyébként is, mi értelme lenne az egésznek?
- Nem kéne menekülnöd.
- Nem menekülök; egyszerűbb vadászni egy olyan területen, ahol nem számítanak rá.
- Úgy értem, nem kéne menekülnöd magad elől.
- ÉN NEM MENEKÜLÖK MAGAM ELŐL! - fordultam felé, kiengedett karmokkal. A koponyájától centikre voltam, és hangosan lihegtem; a vér dobolt a fülemben, nem hallottam a saját gondolataimat se. Minden tagom remegett a dühtől, képtelen voltan még egyenesen nézni is.
De ő csak nézett rám, nyugodtan. Miért? Miért nem fél? Miért nem... Hát persze. Visszaengedtem a karmaimat.
- Bocsánat.
- Helyes. - paskolta meg a hajam maradékát. Én csak fáradtan sóhajtottam egyet.
- Nem kedvellek, remélem tudod.
- Majd valahogy csak hozzászokom a gondolathoz. - kelt fel, és ment vissza az asztalához. Utánavetettem még egy kérdést.
- Mit akarsz tőlem, egyébként is?
- Egyrészt társaságot. Másrészt, van annyi eszed, hogy átgondold a dolgokat, még akkor is, amikor a legtöbben képtelenek lennének rá, bár ebben nem voltam biztos pár perccel ezelőttig.
Újra elkezdett énekelni a fa.
- Talán neked átadhatom azt, amit tanultam, és nem fog elfelejtődni minden. Kell ennél neked bonyolultabb indok?
Hangosan felsóhajtottam. Nem értettem semmit; pillanatok alatt feltudott idegesíteni, aztán lenyugtatni: úgy rombolt le és épített fel lelkileg mintha csak a fegyverét forgatta volna. Nem értettem hogy csinálja, és még inkább: nem értettem hogy ért engem úgy, hogy közben én nem értem magam. Dühös voltam rá, de nem annyira, hogy ezt ne lássam be. De a világért nem kötöttem volna ezt az orrára.
Talán túl hamar vontam le ezeket a következtetéseket, de nem voltam egy türelmes démon.
- Nem. - ürítettem ki a gondolataimat, és odaléptem hozzá, az asztalhoz. Nem jutok nevezőre magammal úgy se, el kellett terelnem őket valamivel. - Mit is akarsz nekem megtanítani?
- Kezdésnek? A maszk-készítést. - vett ki egy darabot az asztal alól, amit kivettem a kezéből. Egyszerű, színezetlen darab volt, ami erősen szaglott valamitől; később megtanultam, hogy az alapanyagul szolgáló bálványfának volt ilyen jellegzetes illata. Kicsit emlékeztetett az ecetre. Az emberi vonások olyan szögletesek voltak, hogy biztos direktbe készült így.
- Miért pont maszk?
- Eltakarja azt, ami nem számít. A többihez pedig... - bökött hátra, egy sarokba, ahova eddig nem is néztem. Egy teljes fémvért lógott egy meghajlott hátú fabábúról, hatalmas termetre szabva; a hátáráról acélkék köpeny lógott alá.
- Akkor erre ment el az összes pénzed.
Hangosan felnevetett.
- Nem, pont erre nem. Megöltem az előző tulajdonosát, majd egy kovácsot megfenyegettem, hogy alakítsa át itt-ott, ahol kellett. - rámeredtem, de mielőtt hozzáfűzhettem volna valamit, folytatta. - Senki se születik bölcsnek, kölyök.
Erre nem tudtam mit mondani, és odaillesztettem a maszkot az arcomhoz. Kicsit nagy volt.
- Viselhetnél mindig sisakot.
- Nem látok ki rendesen belőlük. - mondta röviden, folytatva a munkát. - És egy maszk kevésbé feltűnő a városban, mint egy sisak.
- Ezt valahogy nehezemre esik elképzelni.
- Ezernyivel több okod lehet maszkot viselni és nem levenni, mint egy sisakot. De ami igaz az igaz; ha az ember csatába indul, egy sisak jobb döntés. - nyúlt ki oldalra, majd vette vissza a maszkot, két körme közé fogva. Még csak egy karcolást se ejtett rajta.
- Szerinted, miért kéne nekem akármit is megtanulnom?
Lassan megfordult, és a szemembe nézett; a vörös pöttyöt csak sejteni tudtam a helyén.
- Mindenkinek kell valami, amibe elmenekülhet. - mondta röviden, nyomatékosításképp nagyon lassan, majd visszafordult. - És ha már tanulsz valamit, legyen az hasznos. Talán ha nem látják az arcodat nem akar majd mindenki azonnal felkoncolni.
Elnéztem a maszkokon, amiket az asztala fölött rakott ki dísznek; az egyik sírt, másik nevetett, az egyik savanyú arcot vágott, a másik finoman mosolygott. Az egyik eltorzult a gyűlölettől, a másik pedig a fájdalomtól. Az utolsó üvöltött, és dühös volt.
Hogy lehet pár, egyszerű vonással elkapni egy olyan bonyolult dolgot, mint az arc érzelmei?
- Lehet. - hagytam meg neki, és levettem a dühöset - végigsimogattam a vonásain. Kissé érdes volt; talán a készítője is pont így érezte magát.
- Tessék. - szólalt meg, felébresztve az álmodozásomból, kezembe nyújtva egy másik maszkot. - Szerintem ez a te méreted.
Elvettem, és megnéztem azt is alaposan; nem mutatott semmit, érzelemmentesnek tűnt, de... ha jól megnézte az ember, a szemöldök vonalából és az apró vonalból a száj alatt... ez az arc lenézett másokat. Jobbnak gondolta magát.
- Miért pont ezt?
- Az emberek - és a démonok is - nagyon furcsa lények. Sose tudják hogy kicsodák igazából, csak abban biztosak, mik és kik nem akarnak lenni. Mindig csak maszkok mögé bújnak.
Lemeredtem megint a faragványra, aki lenézően tekintett a világra.
- Sose a maszk számít; az arcot mutat. És az arc pillanatról pillanatra változik, de a lélek mögötte sokkal lassan tesz ugyanígy.
- Mi olyan furcsa ebben? - kérdeztem szomorúan. Miért is voltam szomorú?
- Nagyon gyakran olyan maszkok mögé bújnak, amik nem hogy csak nem önmagukat mutatják, hanem legmesszebb áll tőlük. Ha az ember jobb másoknál, ha haragos, ha követi a zenét és a zajt, ha gyűlöl... akkor nem kell szembenéznie azzal, mit is tartogat a maszk alatt.
Leraktam az asztalra, és felnyúltam a kiállított darabok közé; és levettem a sírósat. Azonnal felvettem és lekuporodtam a sarokba. Türelmesen vártam, mikor tervez újraépíteni engem a maszkok mestere.

Felhasználó profiljának megtekintése

3 Re: Pruinos élményei on Csüt. Jan. 18, 2018 10:15 am

Darrakard

avatar
a Démoni Írnok
a Démoni Írnok
Érdekes kezdés, igazán klasszikus mentor-tanítvány dinamikát kezdesz felépíteni. A maszkokról és álarcokról írt eszmefuttatások szintén érdekesek, kíváncsian várom a folytatást.

Jutalmad addig is 2000 váltó, 200 TP és:

Név: Persona
Leírás: Egy egyszerű fa maszk, alapvetően érzelemmentes de ha közelebről megnézik a fába faragott arc lenéző és enyhén öntelt. Ha ezt viseled a mágiaérzékeléssel nem rendelekző karaktereknek sokkal kevesebb késztetése van arra, hogy a személyed iránt kérdezősködjenek.


_________________
"And who are you, the proud lord said, that I must bow so low."
Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.