Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
Játékostárs kerestetik

Szer. Szept. 02, 2015 10:01 pm by Jerobeam

Ha valaki esetleg ismerkedésre, küzdőtéri párbajra vagy bármi egyébre tárat keresne, itt …

Comments: 61

Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 96

[Frakcióküldetés] What future brings...

Csüt. Júl. 04, 2019 2:02 pm by Serene Nightbough

Kedves tündék!
A visszajelzések alapján készen álltok, hogy eldöntsétek, milyen jövő vár …

Comments: 7


You are not connected. Please login or register

Pruinos helyzetjátékai

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1Pruinos helyzetjátékai Empty Pruinos helyzetjátékai on Szomb. Jan. 13, 2018 8:41 pm

Pruinos

Pruinos
Arató
Arató
Név: Pruinos naplója
Típus: Tárgy, Egyedi
Szint: -
Ár: értéktelen
Leírás: Allan, please add details!


_________________
Ezután már játszom gondolattal, fénnyel,
játszom szép gonosszal, szélként falevéllel.
Játszom gyermek arccal, felnőttet ma éjjel,
játszom bűntelent is, ha éppen hófehér kell.
Játszom sebzett vadkant, ha menthetek más százat,
játszom törvénytelent, ha megfojt az alázat.


~ Leander: A gyermek énbennem
Felhasználó profiljának megtekintése

2Pruinos helyzetjátékai Empty Re: Pruinos helyzetjátékai on Szomb. Feb. 17, 2018 10:49 am

Régóta? Már ennyire régóta vársz helyzetre? Hmm... hű... Na jó legyen. Kezdjük egy sablonosabbal.

Mutasd meg nekem Pruinost 200 éves, 10-es szintű démonként. Miket ért el? Mit kezdett az erejével? Mik akkor a céljai? Mindent látni szeretnék!

Felhasználó profiljának megtekintése

3Pruinos helyzetjátékai Empty Re: Pruinos helyzetjátékai on Hétf. Ápr. 16, 2018 11:13 am

Pruinos

Pruinos
Arató
Arató
Felnyitottam a dobozt, és megeresztettem egy lemondó sóhajt; alig egy fél tucatnyi maradt. Egyre csak fogytak a készleteink – és ez a parancsnoki porció része volt. Bele se mertem gondolni vajon milyen állapotok uralkodhatnak kint a démonjaim között.
Kivettem az egyik faggyúgyertyát és felállítottam az asztalra, aztán a szokott módon fölé hajoltam a kidugott nyelvemmel – hagytam hogy a nyálcsepp, a maga lomha tempójában, végiggördüljön rajta, és rácsöppenjen a kenderkanócra. Azonnal hallható lett a sistergés ahogy hozzáért, majd egy pillanattal később lángra is kapott és bágyadt fényével egész hatékonyan bevilágította az eddig félhomályba burkolódzó helyiséget. Kár hogy borzalmasan büdös volt, de valahol örülnöm kellett volna neki hogy egyáltalán volt ilyenünk. A mai napig túl kevés démon tanult rendes iparos mesterséget, és a felhasználható nyersanyagokkal se voltunk túlzottan elhalmozva.
Még rá se tudtam fordítani a tekintetem az asztalon halmozódott papírhalomra, azonnal kopogtattak a bejáratként szolgáló támoszlopon. Néha megesküdtem volna, ezek érezték hogy mikor vagyok ébren és mikor nem.
~ Mindig van valami… - nyomtam el magamban egy panaszkodást, és kiszóltam a jövevénynek, hogy „szabad!”. A plafonról alálógó molyrágta függönyt félrelibbent, és belépett rajta Parflam – és hirtelen nem tudtam, hogy ennek örüljek-e vagy sem.
- Jelentést hoztam, gazda.
- Már mondtam hogy ne hívj „gazdának”, Par.
- Igen-igen, sajnálom gazda.
Felsóhajtottam. Néha nem is tudom miért próbálkoztam még ezzel vele. Nem az a fajta volt, aki képes lett volna a változásra, úgy, egyáltalán.
- Mond csak, mióta is szolgálsz engem Parflam?
- A gazda megint bölcselkedni készül?
- Csak válaszolj a kérdésre, imp. – fenyegettem meg és húztam össze a szemöldökizmaimat, olyan csúnyán és lesújtóan pillantva rá, hogy akik először tapasztalták meg ezt, általában, szavuk-lélegzetük elállt tőle.
- Azonnal gazda, ha abbahagyja ezt a nézést. Parflam képtelen lesz komolyan válaszolni ha a gazda nevettetni próbálja. – válaszolta rezdületlen arccal és változatlan hangnemben. Én csak ismét felsóhajtottam – mostanában sokat műveltem ezt. Túl sokat. Nagyon fáradtnak éreztem magam.
Leroskadtam az asztal mellett álló kissé viseltes székbe és feladtam a dolgot.
– Köszönöm, gazda. Ha ennyire kíváncsi rá, Parflam több mint száz éve szolgálja már a gazdát. Gazda miért kérdezi?
Végigmértem az impet. Nem lehetett egy méternél magasabb, bőre  a társaival ellentétben palaszürke volt, mint a kő ami jelenleg körülvett minket, és cserébe szarvai se voltak, csak a hátából meredeztek elő apró csontnyúlványok. Sose kérdeztem rá vagy jártam utána ezeknek a különbségeknek, de elkönyveltem hogy ő egy különleges egyede lehetett a fajtájának – pont olyan, amilyen hozzám illett. Füle hegyes volt, mint a tündéké, de azokénál sokkal vastagabb és nagyobb kagylójú, fogai meg számosak, aprók és hegyesek, mint a környéken garázdálkodó goblinfajzatoké. Szemei mindig egy gonosz, sápadt sárga fénnyel izzottak, mintha minden pillanatban valami rosszon törte volna a fejét.
Lényegében ez így is volt, de nem tudom hogy mennyi köze volt ennek a tulajdonságának a szemei világához.
- Nem fontos Par, csak elmerengtem valamin.
- Semmi baj, gazda. Parflam hozzászokott; de Parflam szeretné megjegyezni, hogy akármit is akart a gazda, biztosan fontos volt. Biztos nem akar a gazda beszélni róla?
- Óh, Par… már száz éve csináljuk ezt?
- Ha a gazda megengedni, százhúsz és még néhány napváltány óta. Azóta „csináljuk” ezt közösen a gazdával, amióta Parflam és a gazda alkut kötött.
- És mond Par, nem bántad meg hogy így tettél? – kérdeztem őszintén és fáradtan. Nagyon régóta mentek ezek a csatározások és szkírmir-összecsapások, és már túl sok jó démont elvesztettünk, szinte a semmiért. És még egy igazán nagy csatára nem is került sor…
Par kihúzta magát, bokáit összecsapta és látványosan megköszörülte a torkát.
- „Én, Parflam életemet és akaratomat a gazdám, Pruinos kezeibe helyezem; gondolkodás nélkül követem a parancsait és bármikor készen állok az életemet áldozni érte. Ha szavamat szegném, Apánk lássa a lelkemet és kárhoztassa azt a legnagyobb kínra, amit kitalálni képes.” A gazda szeretné az alkukötés szövegét is visszahallani?
- Nem kételkedtem egy pillanatig se a hűségedben, Par. Azt kérdeztem, hogy nem bántad-e meg a dolgot.
- Akkor a gazda azt is tudja, hogyha így is lenne sem számítana semmit sem. Egy imp pontosan annyit ér mint a szavai, és ha ezek egyszer már elhagyták Parflam száját, akkor ez így is marad amíg ezen a világon van. De, ha ezt megnyugtatja a gazdát… Parflam meg van róla győződve, hogy a gazda célja minden áldozatot megér, legyen az maga Parflam vagy a gazda akármelyik más követője.
Erre a kijelentésre nem tudtam mit mondani, muszáj volt egy kicsit magam elé merednem és elgondolkodnom ezen. Nehezen tudtam csak megbirkózni a bűntudatommal, és ezen mások véleménye is csak alig tudott enyhíteni – de mégiscsak megnyugtatott, hogy talán, kiemelve talán, nem követtem el egy mérhetetlenül hatalmas hibát.
- Köszönöm, Par, nagyra értékelem. De mintha mondtál volna valamit valami jelentésekről is. – váltottam témát, visszaegyengetve a beszélgetés fonalát hivatalosabb ügyek felé. A kintieknek egy vezetőre van szüksége és nem egy koravén, ellágyult szívű műdémonra.
- Óh, igen-igen, gazda. Elkészültek a tudásdémonok a számításokkal. – mondta, és beletúrt az oldaláról lógó, apró bőrtarisznyába. A külsejét egy díszes fémlap borította, ami a Démoni Tartomány címerét viselte magán – régi zsákmány. Parflam nagyon büszke volt rá amikor megszerezte.
- Végre, egy jó hír. – vettem át a felém nyújtott papírokat, felemelkedve ültömből egy pillanatra – Köszönöm, Par. Volna még valami?
- Emlékeztetnem kell a gazdát, hogy kevesebb mint egy órán belül vezetőségi összeülés lesz a nagyteremben, és természetesen számítanak a gazda elnökletére. Parflam most megy és átad még sok-sok levelet a démonuraknak és démonhölgyeknek, ha a gazda megengedi.
- Rendben Par, tegyél úgy. – mondtam szelíden mosolyogva, mire az apró fickó kimasírozott a szobámból. Nehezére esett a tisztelet megfelelő kimutatására, pimasz volt mint egy emberhajadon és a szája akkor volt mint a barlangbejárat, de el kellett ismerni, aranyos egy figura volt, és ami a legfontosabb – végbemenően hűséges. Egy olyan tulajdonság, amire mostanában nagyon is szükségem volt maga körül.
Gyorsan átfutottam a kapott jelentést, és az előbb támadt jó kedvem azonnal a semmivé lett.
- Jó hír a francokat…

>¤-¤-¤<

A nagyterem az általunk megszállt bányahálózat legnagyobb kivájt helyisége volt – valószínűleg vagy valami nagyobb telér húzódhatott  meg itt vagy köztes megállónak találták ki eredetileg a mélyebbre készülő expedícióknak. Amióta itt voltunk valamennyire sikerült kibővítenünk, de még mindig nem fért el benne egyszerre egy tucat démonnál több. Mai napig látszódtak a régi bányászok csákánynyomai a sarkokon és az egyenetlen fal vonalai; itt-ott még halványan a helyi feketellő kő is kikandikált a szürke rokonai rengetegéből. Nem a legszebb hely kormányozni semmit se, de azzal kellett dolgoznunk amink volt.
Közepén volt a Nagyasztal – egy finom és drága fabútor, felszíne valaha fényezéstől csillogott, és mindenki elfért körülötte akinek el kellett, még ha kissé szorongva is. Rengeteg durva véset, karmolás- és harapásnyom és még más szándékos sérülés tarkította; ez történik amikor egy rajtaütő csapat hadcsínyként az ellenfél parancsnoki termét fosztja ki és magával viszik a tárgyalóasztalukat, majd elvadult démonok használják hasonló célokra. A közepén még látható volt az azóta elhomályosodott, kopott címer, ami valamelyik emberi uradalomé lehetett – nem sikerült leltárba venni azóta se az Igazi Ellenség összes szövetségesét, hiszen napról napra többen voltak… a terem végében még volt egy relatív díszes karosszék is, ami valamennyire kiemelkedett a többi sámli közül, de a karfáján valaha díszelgő oroszlánfejek már régen összezúzódtak egy ideges tenyér szorítása alatt, csak a szilánkok meredeztek elő csonkjaiból.
Ez volt a trónom, mondhatni.
Sikerült nekem utolsónak befutnom. Nem figyeltek fel a belépőmre, így volt egy lehetőségem végigtekinteni gyorsan a társaságon.
Igazi szedett-vedett bagázs volt; bűnélésért körözöttek, száműzöttek, rangfosztottak és dezertőrök. Úgy is mondhatjuk csak olyanok, akiknek nem volt máshova mennie, vagy személyes ellenszenvet érezték az Igazi Ellenség iránt. A legjobbak, akikről csak álmodni lehetett.
- Uraim és hölgyeim! – szólítottam meg őket felemelt hangon, amire a halk cseverészés hirtelen félbeszakadt és a gonosz szempárok hada rám szegeződött. Kényelmes tempóban mentem el mellettük, majd elheveredtem a székemben. Hiányoltam pár párnát róla.
- Pruinos. Látom, méltódzkodtál megjelenni. Nagyszerű, akkor gondolom el is kezdhetjük.
- Csak ha ragaszkodsz hozzá, Exdux. – válaszoltam az előjárómnak. Neve gúnynak tűnhet, de maga választotta miután megfosztották démonhercegi rangjától; így egyike volt azoknak akiknek nem tudtam az eredeti nevét. Ez a becenév talán kicsit pontatlan volt, fennhéjázóbb az igazságnál, de ahhoz hogy kilehessen ejteni muszáj volt egy „o” betűt beszúrni a két tag közé, így „Exodux”-t megkapva, amit mondanom se kell mire emlékeztet. Az elöljárósága is azt tükrözte, hogy elege volt az arisztokráciából. Egy nyelvi géniusz, jó humorral elkárhoztatva és képes volt magán nevetni – talán a világ legértékesebb kevélységdémona és a vezető diplomatám.
- Remélem megbocsátjátok, de egy olyan ügyet kell beszúrnom a többi elé ami nem tűr halasztást. Ellenvetés? – tettem fel a költői kérdést, és két pillanat múlva folytattam is. Nem is próbáltak megszakítani. – Megkaptam azokat a jelentéseket – csaptam le a papirost az asztalra – ami megváltoztathat mindent az ügyünk kapcsán. Ha már Calc dolgozta ki őket főleg, megtennéd hogy összefoglalod nekünk?
A megszólított felállt és rám villantotta a haraggal teli szemeit. Én csak nyájasan elmosolyodtam. Gyűlölt szerepelni, és még annál jobban is gyűlölte ha Calcnak vagy Calculusnak hívták – ragadványnév. Tudásdémonhoz képest is a számok megszállottja, és szinte nincs egy mondata amiben nem szerepel legalább egy.
- Csak röviden, gondolom, és úgy hogy mind a másik tizenegy is megértse? Rendben van. – mondta, amire még jobban elmosolyodtam. Beleszámolt engem is a drága és sértegetett is vele; lehet akármilyen fajú vagy beállítottságú valaki, az hogy melyik nemhez tartozik örökké lenyomatot hagy rajta. Előítélet, tudom – de egy igenpontos előítélet. – A kapott adataink alapján, emellett a becsült értékek szerint az Igazi Ellenség és a saját fejlődési és szaporodási ütem-mértékünk a közeljövőben fogja keresztezni egymást, és innentől mi leszünk hátrányban e tekintetben; ezt úgy számítottam ki, hogy az egy egész harmados…
- Köszönjük Calc, innentől már senki se fogja érteni, vagy úgy érdekelni, egyáltalán. – szólta le gyorsan Exdux, ahogy az a szokása volt. Amennyire volt a szavak mestere, annyira gyakran érezte feleslegesnek a megfelelő használatukat.
- Én most se teljesen értem.
- Ezen nem lepődtünk meg, Ladent.
- Ergo… - ragadtam újra magamhoz a szót – eddig voltunk előnyben. Az Ellenség felébredt, mondhatjuk. Napokon belül akárhogy is próbálkoznánk, gyorsabban tudnak majd felkészülni, és számolnunk kell azzal is hogy tisztában vannak a helyzetünkkel. Nem várhatunk tovább – itt az idő a Nagy Fordulatra.
- Szóval, támadunk?
- Igen Ladent, arról van szó.
- Rendben… mi a terv?
- Capraput, ahogy megbeszéltük. – szólítottam meg az eddig csöndben figyelő kolosszust, aki fel is állt a helyéről. Ha a mérete nem lett volna elég egy csatában, kivételes egy stratéga volt, így nem meglepő hogy ő volt a kis seregünk hadvezére.
- Egyszerre fogunk több támaszpontot megtámadni, erőinket megosztva, majd egy bizonyos helyen találkozunk és összevonjuk a csapatokat. Minden fajnak meglesz adva a direktívája, hogy mi lesz az az egy feladata, amit el kell látnia a csaták során. A pontos parancsokat majd később, írásban osztjuk szét. Kérdés?
- Ennél valami… komplexebbre számítottunk tőled, Cap.
- Pruinos utasítása volt, hogy minél egyszerűbb legyen. – szabadkozott, hangjában alig hallható haraggal. Nem tűrte jól ha megkérdőjelezték.
- Megmagyaráznád? – fordult felém az elöljáró. Kezdődik a nehéz része.
- Természetesen. Muszáj minél egyszerűbbnek lennie, hogy ne csúszhasson porszem könnyedén a gépezetbe. Emellett a ködösítés is szándékos; nem tudhatjuk hogy hány füle is lehet itt.
- Nem vagy te kissé paranoiás? Nem lenne jobb egy jól átgondolt tervet kidolgozni és talán megbízni bennünk egy kicsikét?
- Egy átgondolt tervet? – kérdeztem vissza rá, és hangosan felnevettem. Senki se csatlakozott hozzám. – Darrakard ellen minden terv a megszületésével elbukott. Tudhatnátok, milyen – ha egy titkot már ketten tudnak, akkor Darrakardal együtt már hárman. Ha kell, egy sétabotból is kígyót csinál. Nem, ez a legjobb amit használni tudunk, és csak reménykedni tudok csak hogy ez talán működhet. Calc, mit sikerült megtudnunk róla? Van valamink? – váltottam hirtelen témát.
- Nem sokat, Pruinos. Annyi biztos csak, hogy az igazi nevében is szerepel valahol a „kard” szócska, de ehhez is több tucat feljegyzést és démont kellett felnyitnunk. Rejtély övezi továbbra is személyét.
- Nagyszerű…
- Mond meg őszintén, Pru. Szerinted van esélyünk ellene? – szegezte nekem a kérdést Ladent, avagy a Kőfaló. Utóbbin nem volt érdemes szólítani ha nem akarták hogy véletlenül összekeverje az illetőt egy kővel.
- Őszintén? Nem sok, csak egy aprócska, talán csak egy százaléknyi. És amennyire tudom ennél jobb lehetőségekkel eddig senki se dolgozott ellene. De nem aggódok igazán.
- Nem?
- Ha mi nem is járunk sikerrel, mások mindenképp fognak. „Ahol a hősöket nem felejtik, ott mindig lesznek újabbak.”, emlékszel? Itt az idő hogy emlékeztessük a világot valamire amit kezd elfelejteni. És most, démonok, oszoljatok! Vár ránk egy háború amit ki kell még robbantanunk… - fejeztem be a mondandómat, és hagytam hogy a többiek eloszoljanak.
Egyedül maradtam egy kicsit a székemben, és mielőtt felkeltem volna hogy foglalkozzak a vezetői teendőimmel, még megengedtem magamnak egy sóhajt.
- Adja az ég hogy nem követünk el egy hatalmas hibát.

Felhasználó profiljának megtekintése

4Pruinos helyzetjátékai Empty Re: Pruinos helyzetjátékai on Kedd Ápr. 17, 2018 9:41 am

Igazán nagyszerű helyzet lett ez, és kíváncsi vagyok, hogy vajon az ellenállók végül megtörik-e Darrakard hatalmát a démonok felett, vagy csúfosan elbuknak. Így bár ez nem klasszikus helyzet, szeretném látni a történet folytatását a végkimenetellel együtt, hajrá!

Felhasználó profiljának megtekintése

5Pruinos helyzetjátékai Empty Re: Pruinos helyzetjátékai on Csüt. Május 30, 2019 3:11 pm

Pruinos

Pruinos
Arató
Arató
Bellum Daemonium Secundum - Prologus
Meglepetés-információ, dontreadme.txt:
(Vendégszerepben; Yrsil. [Egy egy éves és egy hónapos megbeszélés alapján.])

- Messze van még, gazda?
- Már nagyon remélem hogy nem, Par. Nem csoda hogy senki se találta meg az elmúlt fél évszázadban... itt tényleg senki nem keresné. - mondtam, ahogy áthatoltunk a sűrű fák között.
Hosszú utat tettünk meg egyedül, a többiek nélkül, de nem volt más választásom, nem vonhattam magamra felesleges figyelmet - és mindenképp szükségem volt rá. Utunkat rengeteg szempár kísérte, némelyik fenyegető volt, némelyik kíváncsi - és valószínűleg már rég széttéptek volna minket a Rengeteg vadjai, ha az öreg nem tett volna... némi előkészületeket.
- Lépteinket kísérik a kis őrzők... - egy szempár villant fel, és egy róka rohant el az úton - ... kezdem kapizsgálni mire gondolt.
A táj egyszerűen mesebeli volt; elképesztően gyönyörű növényzet vette körbe a három épületből álló területet. Egy kis folyócska futott el mellette, ami halaktól dagad, a fákon madarak zenekara csiripel, és a víz zúgása halk dallammal kíséri őket. A torony és a kisház mögött egy meglehetősen méretes, kisebb palotának is beillő épület állt, amelynek homlokzatát díszesen faragott oszlopok támasztották.
Ahogy az erdő elkezdett szelídülni, tudtam hogy végre közeledünk, és ahogy megláttam a szinte kastélynak beillő épületet, nem volt bennem több kétség.
- Ez lesz az, gazda?
- Vagy ez az, vagy bennragadtunk egy illúzióban, Par. Így vagy úgy, nincs másmerre csak előre. - mondtam, elhaladva az üresen álló toronyépület mellett, azonnal megcélozva a házat. Nem tudtam hogy a saját szórakoztatására húzta fel, vagy csak illett az általa megálmodott együttesbe, de ha valahova nem volt szükség védelmet szolgáló épületre, akkor az itt volt.
Az ajtót nyitva találtuk, ami nem volt meglepő. Mitől is kellett volna neki tartania, pont itt... vagy épp pont neki.
Odabenn egy nagy terem fogadott minket, amely gazdagon díszített falai, és a terem közepén elhelyezkedő asztalából ítélve  ez az a terület, amelyre egy vendég még szabadon beléphetett. A terem mindkét oldalán egy lépcső vezetett felfelé, a fenti három emeletre.
- Itthon van a ház ura? - kiáltottam el magamat bent, szememet csak átfuttatva a gyönyörű belsőn. Láttam már ezer ilyet, de elkellet ismernem... nagyon rég volt hogy szívesen látott vendégként érkeztem egybe. És a saját arcommal.
- Lehetne máshol is? - kérdezte, miközben füstfelleg formájában áthaladt rajtam valami, hogy aztán előttem öltsön testet. Ő volt az, a teljes pompájában.
- Rég volt már, hogy vendégem érkezett. - töprengett el. - Vajon ezúttal miért kerestek fel? - nézett a freskókkal díszített mennyezet felé, inkább magának, mintsem az újonnan érkezett démonnak téve fel a kérdést.
- Mit érzel, Par? - kérdeztem a rövid sokk után, miután átlibbent rajtam. Hallottam legendáit, de... de ez váratlan volt.
- Kellemest, gazda. Nem ártó szándékú. - válaszolt az imp egyszerű.
- Biztosan te vagy az akit keresek? Nem csak valamelyik szolgája? - kérdeztem, felé fordulva. Lehetett volna illúzió vagy valami más, főleg a felhőforma után... bár tényleg olyan hatalmas termetű volt, ahogy mondták, még ha talán a három méterével túloztak is a mendemondák.
- Ha te nem tudod kit keresel, miből gondolod, hogy én tudom? - kacagott fel, hangjával szinte hegyomlás erejű robajként töltve be a termet, amely még erősebben visszhangzott a falak között. Az oszlopok kissé megremegtek, és a fények is elhalványultak, ahogyan a szemebe nézett, hirtelen témát váltva.
- Ebben a házban nincsenek sem szolgák, sem pedig mesterek. Ennek tudatában pedig fékezd a nyelved démon, mert kezdem azt gondolni, hogy kár volt megtiltani az őreimnek a húsodból való lakomázást.
Az erős hangorkántól hátra léptem kettőt, és nyeltem egy nagyot. Most vagy én is erőt fitogtatok, vagy fejet hajtok - de mivel szerencsére nem a démonjaim előtt voltam, megengedhettem magamnak az utóbbit.
- Hogy merészeled fenyegetni gazdát Nagydémon? - lépett előre Par, előkapva apró baltáját a hátáról, de leintettem mielőtt még visszafordíthatatlant tett volna. Féltem, hogy az a nagy szája előbb-utóbb még bajba sodor.
- Ne értsd félre a helyzetet. Parflammal bár van egy szerződésünk, egyáltalán nem a szolgám. Csak ő ragaszkodik a 'gazda' megnevezéshez, és nem sikerült erről leszoktatnom... és sose éreztem jogomnak azt, hogy szájára kényszerítsem a nevemet. - mondtam nyugodt hangon.
- Te vagy az a démon, akiről számtalan rege szól és számtalan néven ismerik? - kérdeztem valamivel direktebben rá a dologra, továbbra is kerülve a neveit, nehogy véletlenül ne a megfelelően szólítsam.
- Yrsil vagyok. Se több, se kevesebb. - válaszolta, amire én csak bólintottam. Yrsil, a legrégebbi volt a megnyerő; logikus. Közben a szemét nem nagyon vette le Parflamról. Lehajolt hozzá, de egy szót sem szólt, csak nézte néhány pillanatig. Ő erre elfintorodott, majd megköröszülve a torkát válaszolt:
- Mit szeretne Nagydémon? - mondta szárazon. Keményebb fejűbb volt annál mintsem hogy megjegyezzen egy nevet rendesen ami nem tetszett neki. Örülhettem neki hogy nem kezdett el pattogni.
- Őszintén szólva, sosem gondoltam volna, hogy akad még olyan, aki hisz a létezésemben... - egyenesedett fel, hátratúrva az arcába hulló haját.
- Ezért is engedtem meg, hogy megtalálj. Azonban mielőtt belefognál a mondókádba, foglaljunk helyet, Pruinos. - hangsúlyozta a nevemet, mintha mindig is tudta volna. Nem volt egy megnyugtató gondolat, de elkell ismernem, kishíján elfüttyentettem magam. Úgy látszott egy-két dolog eljutott ide a fák közé is.
- Eljutott volna idáig a hírem? - kérdeztem, inkább csak költőien, nem számítva válaszra. Nem is kaptam.
- Nem illő egy házigazdához, ha állva beszélteti a vendégét. - invitált a kis asztalhoz, ahol maga is helyet foglalt. Könnyedén megérintette a középen elhelyezett teáskancsót, amelyből gőzölgő, finom teaillat kezdett terjengeni. Yrsil hátradőlt a kényelmes karosszékében, és egy hajtincs mozgatásával kitöltött egy pohár almateát a vendégnek.
Furcsa egy alak volt, egyik pillanatban igencsak ijesztő, másikban pedig szinte ártalmatlannak tűnt. Az ilyen kiszámíthatatlanság az egyik legveszélyesebb dolog a világon.
- Köszönöm.
- Parflam köszöni. - fogadta el az imp is az italt, aki gyorsan és mohón meg is itta. Én azért több időt szántam rá - rég volt már alkalmam valami minőségit fogyasztani. Nem pazaroltam el a lehetőséget.
- Sok időbe telt téged megtalálni. - kezdtem felvezetni a témát - Nagyon sokan kerestek téged, és szinte csoda hogy sikerült a nyomodra bukkanni, de ahogy az előbb említetted... logikusabb is, hogy csak hagytad magad. A kíváncsiság hajtott? - próbáltam udvariaskodni kicsit.
- Hát, nem igazán. - kortyolt bele a teájába. - Csupán jó kedvemben vagyok. - válaszolt vállat vonva, mintha teljesen közömbös lenne számára az egész. Ebben a pillanatban egy kis jószág surrant át a székem alatt, egy fehér bundájú sarki róka, aki furcsa módon egyedi, vörös mintázattal rendelkezett. Felkéredzkedett Yrsilhez, aki hagyta hogy a kiskedvence belefészkelje magát az ölébe.
- Nana volt az, aki azt tanácsolta, hogy hagyjalak elérni benneteket idáig. - simogatta meg az állat fejét. - Most pedig itt vagytok. Bizonyára nem okok nélkül...
- Egyáltalán nem. - mosolyodtam el akaratlanul is a róka látványán. Ritka és egyedi teremtménynek tűnt... vajon az íze...
Nem, ezt nem ronthattam el a gyomrom miatt.
- Szükségem lenne a segítségedre, sőt, az egész démoni fajnak szüksége lenne rád.
- Nem érdekel annak a hazug királynak az ajánlata. - válaszolta gyorsan, gondolkodásnélkül. Éreztem hogy nem lesz könnyű dolgom. - Sem Lilithyráé. Sem másé.
- Akkor talán örülni fogsz a hírnek, hogy egyiket sem szolgálom. - mosolyodtam el lágyan - Mi több, kevés démon mondhatja el magáról hogy akkora tüske lenne Darrakard szemében mint én... - hencegtem és túloztam is. Az ő szemében nincsenek tüskék, de tényleg kevés olyan szálka lehetett aki eljutott idáig. - ... vagy a közösségem.
- Hmmm. Tehát ha jól értelmezem, segítségért jöttél hozzám?
- Igen. Szeretném ha csatlakoznál az ügyömhöz. Szükségem lenne valakire, mint te - akinek ekkora híre van.
~ És nem mellesleg hatalma... - gondoltam mellé.
- Nem. - hangzott a dermesztően rideg, ellentmondást nem tűrő válasz. - Nem látom értelmét a dolognak. Darrakard serege nagy, hatalma szilárd, tábornokai pedig erősek. Vagy talán elég erő birtokában vagy, hogy megdöntsd az uralmát?
- Igen. - válaszoltam határozottan, bár haboztam pár pillanatig. Nehéz volt állni a tekintetét. - Nem vagyok egyedül, elhiheted. De Darrakard serege tényleg nagyobb, és az egyetlen esélyünk hogy még azelőtt lecsapunk rá, hogy összetudná gyűjteni az egészet egy csatára. - mondtam, és vettem egy nagy levegőt. Olyan régóta csinálom már ezt, olyan sok hasonló beszélgetést folytattam már le, és mégis... talán ez eddig a legfontosabb. - Túl régóta töltöd az idődet a Rengetegben, Yrsil. A világ ötven év alatt sokat változott, nagyon is sokat... és hamarosan megint változni fog. Már nem maradhatsz sokáig a rókáid közt. Nem akarlak választásra kényszeríteni, de előbb-utóbb muszáj lesz. Kiköltözhettél a világból, de ha semleges maradsz, az végleg kitaszít az magából. - sóhajtottam fel. - Nem véd már meg a Rengeteged sokáig.
- Változásokról beszélsz, de ez a hely messze van tőlük. Itt nincs idő, amely eltelne felettem, és nincs hatalom amely parancsolna nekem. - mosolygott elégedetten, miközben belekortyolt a teájába. Nem sikerült megrendítenem. - Darrakardnak nincs elég ereje ahhoz, hogy akkora változást hozzon a világra, amely ezt a helyet is érintené. Vagy tévedek?
A legkomolyabb hangomat vettem elő, amit csak tudtam, igyekezve minden a fáradságra utaló jelet kihagyni belőle.
- Tévedsz. Nem tudsz semmiről ami a Rengetegen kívül folyik?
- Eddig nem igazán érdekelt.
- A Démoni Tartományról se hallottál? Semmit?
Válasz helyett csak felvonta a másik szemöldökét. Én felsóhajtottam.
- Darrakard területi követelése, majd területfoglalása? Egész Veronia retteg a démonlégióktól. Még azok is mögé álltak akik nem értenek egyet vele. Hatalma abszolútabb mint valaha.
- Ez mikor történt?
- Par, mikor is történt pontosan? - fordultam az imp felé. A hibátlan memóriája igazi kincs tudott néha lenni.
- Harminckilenc éve, négy hónapja és tizenkét napja. Öt órája, huszonkét perce, tizenhárom... tizennégy... tizenöt...
- Oké, köszönjük. - intettem le gyorsan mielőtt még kakkusórának kezdi hinni magát. - Szóval, jóval régebben mint ahogy az tűrhető lenne. Én már régebb óta dolgozom azon, hogy Darrakardot eltávolítsuk a pozíciójából, de ez volt az utolsó csepp - hogy démonok életeit áldozza a saját törekvései miatt. Csak egy hajszál választja el a világot a második démonháborútól...
Yrsil alig láthatóan megremegett a démonháború szóra, de szemlátomást jól uralkodott magán. Fura volt valaki olyan hatalmasat mint Ő megrezdülni, de nem hibáztathattam érte. Az elsőt is megélte, sőt, küzdött benne.
- Hmmm. - tűnődött el. - Harminckilenc év alatt meglehetősen erős pozícióba került. Hogy áll a többi nemzet?
- Egy névleges szövetségbe tömörültek, de nem csinálnak semmit. Túlzottan jól emlékeznek az Emberháborúkra, vagy úgy hívod ahogy akarod azt. Túl sok vért látott már ez a világ. Igyekeznek nyomást gyakorolni rá de nincs sok haszna, bármikor képesek feladni egy újabb mérföldet ha megígéri hogy ez lesz az utolsó... - beleittam a teámba. Hiába volt édes, nem segített a keserű témán. - Hamarosan túlfogja feszíteni a húrt, és ha elpattan, egész Veronia vörösbe fordul... és nem hiszem hogy a Gárda még addig lépne ameddig megteheti. Ha van Darrakardnak gyengéje, amit kétlek, akkor az, hogy túl nagy és túlzottan független seregeknek parancsol, vagy szinte bandériumoknak... amíg összeszedi őket... nem mintha nem lenne a világ összes ideje az övé.
- Darrakard mohósága elemészti a világot... - töprengett el újra a dolgokon. Kinyitotta a tenyerét, amelyből füst áradt ki, egy papírtekercs formájában öltve testet. Yrsil könnyedén elfújt a lépcsők felé, és a füstgombolyag lassan folytatta útját az emeletek felé. - Jól gondolom, hogy a másfajúaktól hiába számítotok segítségre?
- Jól. Mindenki függ a szomszédjától és senki se akar háborút kirobbantani. Az egyetlen lehetőségünk a nefilimek lennének, de azok csak harmadik félként szállnának be a harcba - és eddig is csak azért nem tették, mert mindenki próbálja őket ettől távoltartani. De a diplomácia kora lassan lejár... sőt, nagyon gyorsan.
- Miért? - kérdezte a Yrsil, fürkésző tekintettel. - Miért akarsz harcolni ellene? Ha Darrakard győz, a démonokra jobb sors vár, mint eddig. Akkor pedig miért?
- Nem, nem... - mondtam, megcsóválva a fejemet - Nem ezen az áron fogjuk megteremteni a földi mennyországot, nem erőszakkal és nem a fekete király útját követve. - mondtam, felettébb drámaian. - Bár ez a szimbolika kissé sánta... hiszen a fekete király lépett először, s nem a fehér. Ezen a sakktáblán már majdnem mindenki felállt, rengeteg gyalog, bástyák és futók, valahogy még az én fejemre is felkerült egy szedett-vedett korona. De szükségem van egy vezérre mellém, akit a démonok követnének. - felálltam a helyemről - Van esélyünk megnyerni a háborút, de sokkal nagyobb lenne ha te is velünk tartanál, Yrsil.
A démon elmosolyodott.
- Nem csatlakozom a harcodhoz. Nincs seregem amit oda tudnák adni, és nem vagyok elég ravasz sem, hogy túljárjak a fekete király eszén. Felszerelésem sincs több, mint ami a házamban van. Azonban amikor a csatád elkezdődik, egy dolgot garantálhatok... - állt fel ő is a helyéről, és belőle kiszivárgó hátborzongatóan sötét, vészjósló aura egyre növekedni kezdett. A falakon repedések futottak végig, a padló megremegett, az ablakokon behatoló napfény elgyengült, és még a távoli kandallóban ropogó tűz is elhalványult, ahogyan hagyta megmutatkozni a félelmetesen nagy erejét.  - ...a tábornokai egy nagyobb problémával lesznek elfoglalva.
- Akkor, elmondhatom a démonjaimnak hogy a mi oldalunkon vagy, akkor is ha nem a frontvonalba állsz? - kérdeztem rá a dologra a biztonságkedvéért. Félreérteni hatalmas baj lett volna.
- Nem hinném hogy sokat számít egy régi név felemlegetése... - lebegett át a ködszerű alakjában rajtam ismét, és indult lassú, kimért léptekkel az ajtó felé. - ... de ha ettől jobban érzik majd magukat... - nyújtotta ki a kezét, amelyben alakot formált a régi kardja, egy kereszvas nélküli hosszúkard. Egy könnyeded mozdulattal felém hajította, majd némán bólintott. - Ezt a pengét az emberek Weisen der Moira-ként emlegetik, és annak idején a mesteremet szolgálta két évszázadon át, majd engem, több mint háromszáz esztendőn keresztül... - mondta, miközben a fegyver a kezemben kezdett alakot váltani. A kard meghosszabodott, az egykori pengéből fémrúd alatt, míg végül egy lándzsa formáját vette fel; és biztos voltam benne, hogy egy egy pillanat alatt kaszává formálódna, hogy úgy lenne rá szükségem - ... most pedig a tiéd. Legyen ez a jelképe annak, hogy pártolom az ügyeteket. - állt meg az ajtóban, és visszanézett. - Sok szerencsét. - mondta, majd elhagyta az otthonát, ott hagyva minket.
- Most mi lesz, gazda?
- Háború, Par. Gyere - felkell készülnünk rá nekünk is.
(A folytatás hamarosan következik.)


_________________
Ezután már játszom gondolattal, fénnyel,
játszom szép gonosszal, szélként falevéllel.
Játszom gyermek arccal, felnőttet ma éjjel,
játszom bűntelent is, ha éppen hófehér kell.
Játszom sebzett vadkant, ha menthetek más százat,
játszom törvénytelent, ha megfojt az alázat.


~ Leander: A gyermek énbennem
Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.