Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
Játékostárs kerestetik

Szer. Szept. 02, 2015 10:01 pm by Darrakard

Ha valaki esetleg ismerkedésre, küzdőtéri párbajra vagy bármi egyébre tárat keresne, itt …

Comments: 55

Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 66

Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 42


You are not connected. Please login or register

[Magánküldetés] Memento Mori

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1 [Magánküldetés] Memento Mori on Kedd Jan. 30, 2018 8:20 pm

Darrakard

avatar
a Démoni Írnok
a Démoni Írnok
Memento Mori
~ Magánküldetés Institoris részére ~


_________________
"And who are you, the proud lord said, that I must bow so low."
Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net

2 Re: [Magánküldetés] Memento Mori on Pént. Feb. 23, 2018 3:18 pm

Institoris

avatar
Felszentelt Inkvizítor
Felszentelt Inkvizítor
Bosszúsan vakarom le a tekercs aljáról a pecsétviaszt.
Ez olyasmi, ami eleinte gyakran megesett velem: az ilyen viasz megtévesztő gyorsasággal szilárdul meg, alig néhány másodpercet hagyva, hogy az ember belenyomja a megfelelő címert. Ha gondolatban elkalandozik, könnyen előfordul, hogy a gyűrűje már csak egy kemény, sima felületű kis foltot talál, amelybe erővel sem lehet semmilyen pecsétnyomót sem belepréselni.
Nem ébredtem még fel teljesen.
- Excellenciád - jelenik meg a dolgozószobám ajtajában egy pisze orrú, kölyökképű inas -, van Tassel inkvizítor kér bebocsátást. Azt mondja, Őszentsége küldte hozzád utasításokkal, uram.

Erre nem számítottam.
Utoljára akkor találkoztam van Tassellel, amikor a pápa a csatasor élére rendelt bennünket a Holtmező szélén; nem arról híres, hogy bárkinek futárául álljék, akkor sem, ha maga a nagy Sixtus az.
Kíváncsian intek a fiúnak.
- Engedd be.
Amaz nem késlekedik és kisvártatva belép a vendégem. Karsten van Tassel magas és karcsú, de széles vállú férfi a negyvenes évei közepén, keskeny derekával ellentétben hosszú karjai és lábai erősen izmosak. Fekete haja az álla alá ér, orra egyenes, akár egy uralkodóé. Tőle megszokott módon porlepte úti öltözéket visel, ám ugyanakkor teljesen fegyvertelen. 
Vonásain felemás vigyorral körültekint a helyiségben, s sötét szemében egyszerre jókedvű szikra gyúl.
- Kather - szólal meg dallamos tenorján. - Mondták, hogy püspök lettél.
- Igazán? 
Az övéhez hasonló mosollyal kelek föl a székemből; inkább az asztalomnak támaszkodom háttal, közelebb intve őt, hogy üljön le, ha a kedve úgy tartja.
- Pletykás egy népség.
- Hagyd csak, amit mondani akarok, nem lehet ülve - legyint, miközben előhúz valahonnan egy kulacsot. Nagyot nyel belőle. A mozdulatát nem kíséri borszag, így alighanem víz lehet: biztosan az imént szállt le a nyeregből. - De te visszaülhetsz. Ki tudja, mennyire szoktál el őexcellenciájaként a szakmánktól. Mert nem tündérmesét jöttem mondani, ezt sejtheted.

Karba fonom a kezem, és a csipkelődésére már épp visszavágnék, de a szokásától nagyon eltér azzal, hogy nem hagy időt közbeszólni: érzem a szemöldököm finom ráncokba gyűrődni a mondanivalója hallatán és bár sosem volt kifejezetten könnyed természetű ember, a hangja most a szokottnál is komorabban cseng. 
Végigmérem tüzetesebben, mintha le lehetne olvasni a külsejéről, merre járt. 
- Karsten, én már vagy egy éve ebben a hivatalban ülök - jegyzem meg a szám belsejét rágva. Túlzok: inkább kettő lesz az. - Merre jártál?
A jövevény elvigyorodik, ezúttal teljes széltében, mint aki csak erre várt és feltűri az inge bal ujját. Barna bőrű, erős alkarján ujjnyi hosszú, széles heg húzódik. Elsőre látom, hogy mély, kivéreztetett és utána összeégetett seb hagyhatta csak. Vadonatúj szerzemény. 
- Szukafattyak után, Kather - jelenti ki drámai hangon, aztán visszaejti az anyagot. - A szigetek ostroma után sok lett a szétszóródott nekromanta. Valakinek össze kellett kaparnia őket, én pedig pont ráértem. Ahogy a patkányokkal lenni szokott, ahogy szétrebbentek, már bújtak is össze újra, így egyesével rángattam a bokájuknál fogva kínpadra az összes vezetőjüket, de egy nem került elő. A legnagyobb, legkövérebb patkány valahol bujkál...
A lehető legkevésbé lelkesen fintorodom el.
- Nekromanták után? Az Úr bőven mért nekem, amikor ezt terád osztotta inkább - csóválom a fejem, és ő valószínűleg nem tudja, hogy azért teszem, nehogy meglátsszék rajtam a cseppnyi aggodalom. 
Vajon találkozott a bátyámmal?
Fölnézek rá.
- Találtál valamit?
Nem hezitál a válasszal.
- Találtam. Vaknyomot. Sok boszorkányt és ördögfajzatot kellett érte megizzasztanom, de kaptam egy halovány utalást arra, hogy élt egy apró falu mellett egy hullabábos, aki - állításuk szerint - az Apostoltól kapott engedélyt meg védelmet. Utána is mentem, de nem fogod kitalálni, mit találtam.
Tűnődve dörzsölöm meg az állkapcsom; amit mond, számomra szétesőnek tűnik. Az Apostol nekromantái nem túl körültekintőek, ha rejtőzködésről van szó.
A Kísértet-szigetek feldúlása megváltoztatta volna őket?
- Ne csigázz - támaszkodom meg az asztalon, oda sem nézve. Őt figyelem, álomszerű, kántorokat is megszégyenítő orgánuma körülrezgi az egész helyiséget. - Ki vele.
- A nekromantát. Egy kis csitri gyakorlatilag, mostanra csak csont és valami a bőréből vérbe fagyva... mintha felülről lefelé nyársalták volna keresztül a nyakát a vállai között, fölötte pedig megkopott szénfirka. "Magamra vontam a király haragját." Ismerős?
Van Tassel jelenlétében nem fékezem magam annyira, mint mások előtt tenném, azt azonban a vak is észrevenné, hogy arra, amit mond, egyből ráismerek. Nem emlékszem, mikor löktem el magam az asztalomtól, pedig valamikor az elmúlt pár másodpercben történhetett - mostanra már elsétáltam a szőnyeg karmazsin tekervényeinek legszéléig.
Megfordulok, elindulva visszafelé, többek között azért, hogy ne kelljen a vállam felett hátrapillantanom rá.
- Melyik falu volt az? - szegezem neki.
- Rennerbank.
Szinte könnyedén felel, egyetlen rezdülés nélkül.
- Nahát.

Szívdobbanásnyi csend, aztán újból fölemelem a tekintetem, belekapaszkodva vele az övébe.
- A koronaherceg ragaszkodott hozzá, hogy meghaljon az a nekromanta. Van okod feltételezni, hogy ez többet jelent egyszerű hősködésnél? 
Egy kicsit megtorpanok.
- Nem tudom, találkoztál-e már a királlyal.
A hangomból kihallhatja, hogy ha igen, akkor valószínűleg érdemes újra megfontolni az egészet.
- Volt hozzá egy futólagos szerencsém - fintorodik el röpkén. - Épp elég, hogy megfeszüljön tőle a nyakam. De van itt más is, amiért hozzád küldtek odafentről, amint meghallották. 
Vajon mi?
- A lányt, aki Rennerbanknál meghalt, Irina von Dorstnak hívták. Családi fekélyük a sötét mágia. A bátyját sikerült nyakon csípnem, de kicsit... - Karsten meglegyezgeti a homlokát a tenyerével. - Szóval érted. Sok használhatót nem mondott: félmondatokat, szavakat. De egyvalami visszatért mindig, amire azonnal ráharapott a fél püspöki kar és Őszentsége is. 
Karba fonja a kezeit, mint aki öntudatlanul is engem másol; közben különös módon tanácstalanná válik az arckifejezése. 
- Wilhelm.

A király!
Az arcom semleges marad, noha érzem, hogy a verőereim kitágulnak, mintha hirtelen sietős dolguk volna. Van Tassel szeme éles, akár a sólyomé; hogy nehogy észrevegye a mellkasomat fedő vékony batisztingen doboló szívverésem, újból karba fonom a kezem. A szemöldökömet ráncolom.
- Éppen csak ennyi?
- Csak, legalább is amit én felfogtam. Te jössz.
- Mesélj arról, akitől hallottad. Ez a félkegyelmű fickó volt?
Biccent.
- Becsületes....  - köhint röviden - Hivatalos nevén Michael von Dorst. Ugyanolyan, mint a többi nekromanta. Csontsovány, eszelős és az elméjére penészedett a halál. Csak épp ez is egy kölyök még, huszon-egynéhány nyarat ha látott. Lábujjai már nincsenek, de néha vannak világos pillanatai. Sajnos a fájdalomtól csak romlik az elmebaja, így igen nehéz kihúzni belőle bármit is. De megismerkedhettek. Elhoztam magammal.
Nem találom vonzó ötletnek.
- Az időmet fecsérelném, igaz?
- Talán. De azt mondják, te ott voltál Rennerbankban. Talán te többet kiveszel a szavaiból, mint én. Kezd kihűlni a nyom, Kather, és ez nem tetszik. Segítesz?
Biccentek, habozás nélkül.
- Hogyne tenném.
Mellélépek, finoman a vállára téve a kezem; csak egy kevéssel magasabb nálam, így tökéletesen hallja a lehalkított hangomat is.
- Wilhelm volt Gustav herceg felvett neve Rennerbankban. Csak így - duruzsolom halkan. A Katedrálisban még a falnak is füle van. - Ragaszkodott hozzá, hogy csak akkor jön velem a Fővárosba, ha segítek neki eltenni ezt az Irinát láb alól. Ott voltam, amikor felírt a falra szénnel.
Ellépek mellette, át az irodám küszöbén a fogadószobámba.
- Egyetlen másikról sem tett azonban említést. Egyes-egyedül ez az egy nekromanta zavarta, és mindenki meg is feledkezett a dologról azonnal.
Szembefordulok vele megint, hogy ismét halkan szólhassak.
- Gyanakszol valamire?
Az inkvizítor kellemes vonásaira komorság telepszik.
- Veszélyes dolog királyokra gyanakodni, főleg mostanság - jegyzi meg sötéten. Tagoltan, fegyelmezetten beszél, nyoma sincs a szavaiban a rám jellemző sietségnek. - De igen, valami határozottan nem tetszik. Ha a Wilhelm, akit az elmeháborodott említ és Gustav herceg ugyanaz... Nem is tudom. Csak merj belegondolni a kapcsolatba, ha nem szédít meg a gondolat. 
Megdörzsöli az arcát fedő borostát, aztán a tekintetem keresi.
 - Köszönöm, Kather. Még egy pár napig itt maradok. Meglátom, mit tudok összeharácsolni. Ha gondolod és elenged a selyempalástod, keress meg.
Csak biccentek; van Tassel nem olyan ember, aki mások mögé bújna a nehéz munka elől. Kétség sem fér hozzá, hogy soha nem jött volna hozzám, ha nem küldik.
- Még valami - emelem fel a kezem, hogy elkapjam a könyökét, mielőtt elléphet mellőlem. Megtorpan. - Mit kérdeztél tőle? Pontosan.
- Amit te is kérdeztél volna - feleli habozás nélkül, noha tudja, hogy tőlem volna még mit tanulnia e téren. - Ki engedte meg a lánynak, hogy Rennerbankban maradjon? Kit hívnak a Sötét Apostolnak? Hol van most? Ennyi volt a válasz. Irina, szegény, vámpír... Wilhelm. Egyiknek sem láttam értelmét.
Elgondolkodva dünnyögök, eredmény nélkül forgatva a fejemben az elhangzottakat; amikor felnézek rá, láthatja, hogy én is csak annyira jutottam, mint ő.
Elengedem.
- Egyél valamit - jegyzem meg, lesajnáló pillantást vetve a porban fürdő ingére. Csak a szemem fénylik derűsen. - Te is csaknem úgy festesz, mint egy nekromanta. Ne kelj fel vesperásig. Akkor megkereslek.
- Ilyen csúnyát még nem mondtak rám. - vigyorodik el válaszképp, majd ellép mellőlem, átvágva a termen az ajtó felé. - Akkor hát a vesperáson találkozunk, Kather.

Felhasználó profiljának megtekintése https://goo.gl/PNcR7L

3 Re: [Magánküldetés] Memento Mori on Vas. Ápr. 01, 2018 2:16 pm

Institoris

avatar
Felszentelt Inkvizítor
Felszentelt Inkvizítor
- Dicsértessék az Úr Jézus, excellenciád.
Alig két óra telt el azóta, hogy van Tassel pihenni tért, és én máris Augustinus gyűrűs keze fölé hajlok, hogy csókkal illessem azt: a rendfőnök megszokott mosolyával figyel, mint aki pontosan tudta, hogy előbb-utóbb megtalálom még a mai napon.
- Mindörökké, amen - feleli. - Mi hozta, Kather?
A homlokomat ráncolom, ahogy mindig szoktam, ha nem tetszik valami. Aztán jelentőségteljes pillantást vetek rá.
- Van Tassel inkvizítor megkeresett engem.
Az öreg püspök nem látszik meglepettnek: aligha lehet, mert hosszú idő óta először vetettem le a reverendámat, hogy visszabújjak a megszokott úti öltözékembe. A tartásom is más: akármennyire is otthon érzem magam mindkettőben, mégiscsak akkor vagyok igazán elememben, ha házon kívül dolgozhatom. A zekém fölé vett zubbony gallérját elfelejtettem megigazítani, és a rendfőnök szemében gyúló derűs szikra elárulja, hogy a szövet csücske az egyik oldalon alighanem rendetlenül felmered. Megrántom a vállam, hogy a helyére essen, minden valószínűség szerint eredménytelenül.
Augustinus kék szeme újból a tekintetem keresi.
- Tudom. Én küldtem magához.
- Elmondta, mi történt?
- El - dől hátra a székében. - , meg háromféle jelentésben is olvastam. Maga mit tud hozzátenni?
- Emlékszik, mit mondott őfelsége a koronázásakor?
A szája sarkát ráncolja.
- Sok nagyravágyó badarságot. Sajnos nem mai a fejem, nem jegyeztem meg minden szavát. Mire gondol?
- Azt mondta, 'Én magam vagyok Azrael kardja! A háború befejezésének eszköze."
Merőn nézek rá, állva a pillantását.
- Tett azóta valamit a király, hogy beváltsa a szavát?
A püspök felhorkan.
- Délen még mindig kék lobogó leng és a templomban protestánsok ülnek csendben. Én ezt nem veszem annak.
Nagyon jól veszi. És valami azt súgja, hogy a tétlenségnél sokkal nagyobb bűnei is vannak Gustav királynak.
- Akkor legyen óvatos, atyám - szólok komoran. - És küldje meg Arianus atyának is a királyi palotába, hogy vigyázzon magára.
- Vigyázzon maga is, Kather. Rosszat sejtek.

Az irodát elhagyva bal kéz felé fordulok, végigtekintve a szürke gránitkockákból egyetlen sima folyammá csiszolt folyosópadlón: errefelé egy idő után a Hivatal impozáns, kétemeletes rendházának kerengőjére látni, amelynek pompás virágoskertje egészen elüt mindentől, amelyet az átlagos ember az inkvizítorokkal kapcsolatban az eszébe idéz.
A kertre néző szakaszig azonban nem jutok el. A püspök irodájával szomszédos helyiség vaskilincsű faajtaja résnyire nyitva áll, s ahogy ellépnék mellette, suttogás üti meg a fülem.
- Kather? - nyöszörgi odabentről egy magas férfihang elhalón. - Kather...
A hátamon hideg fut végig röpkén. Csendben torpanok meg az ajtó előtt; a fülemet hegyezem.
Az ajtórésen át tátongó sötétség vibrál csak: belőle fojtott, ziháló hangot észlelek, mintha olyasvalaki rejtőzne odabent, aki futtában kapaszkodott fel jónéhány lépcsőn. Hanem ezt a hangot soha életemben nem hallottam még.
Ki az ördög lehet?
Óvatosan benyomom az ajtót, halkan lépve át a küszöböt.

Idebent sűrű félhomály van, olyan sűrű, hogy csak egy villanásra pillantom meg az alakot, aki egy villámcsapás gyorsaságával ragad meg - keze döbbenetes erővel kapcsolódik a csuklóm köré és olyan erőset ránt rajtam, hogy előrebotlom, egyenest a sötétbe. Meglepett kiáltással rúgok ki feléje, inkább ijedtemben, mint valódi támadó szándékkal; a hangom javarészét elfojtja a számra tapadó tenyerével, míg ujjai fájdalmasan markolnak az állkapcsomba kétfelől és a fejemnél fogva szorít a falnak, hogy a gerincem minden csigolyájában érzem a vastag kövekből áradó hideget.
A szememet erőltetem: az ajtót belökhette utánam, mert már egy pászmányi fény sem hatol be odakintről, azonban elég közel hajol hozzám, hogy kivehessem az arcát és a felismerés egy kalapács erejével sújt le rám. Vonásait égési sebek torzítják el, amilyeneket a forró vasak hagynak az emberen: eszelős tekintete egy megkínzott, fiatal ember arcából világlanak elő.
Ez egy inkvizítor műve.
Ez van Tassel műve.
- Ne ordíts... ne kiálts... Nem ölök, most nem - mondja furcsa, fel-le hullámzó hangon, amely mögött nevetés... vagy zokogás hisztériája bujkál. - Te... Kather?  
Mindkét kezemmel a csuklójába kapaszkodom. Érzem az inait kidagadni.
- Mm-hmm - nyögöm a szorításán át, meglepetéstől kalapáló szívvel.
Eszelős őrülettől erősített marka úgy szorul az állkapcsomra, hogy a fogaim tövében is érzem a nyomást - remegéséből ösztönösen érzem, hogy erősebb vagyok nála, az azonban világos, hogy csak kemény erőfeszítések árán tudnék a markából megszabadulni és most, mintha csak ő maga is felismerte volna ezt, fogását lejjebb csúsztatja, egyenesen a gégém fölé a torkomra.
Fájdalmasan szorítja a légcsövem, de nem fojtogat.
Még.
Szuszogva szívok be egy kortyot a szürke levegőből.
- A pap... a másik azt mondta, te fogsz megkeresni - folytatja azon a különös, hullámzó hangszínen. - Nem kerestél, így én kerestelek. Michael von Dorst vagyok... voltam.
Feje görcsösen oldalra biccen, mintha csak a nyaki inai túlfeszültek volna.
- Megtaláltál - kapok levegő után megint, igyekezve fenntartani közöttünk a szemkontaktust. Mi az ördögöt keres ez a rendfőnök szomszédjában? Csontos hüvelykujja félelmetesen közelről nyomja az ádámcsutkámat, és komolyan meg kell magam fegyelmeznem, hogy ne nyeljek. Nyál gyűlik fel a számban.
- Most elengedhetsz.

Michael hátraveti a fejét és nyekeregve nevet.
- Hogy leszúrhass... - recsegi. - Nem. Még nem. Mondani akarok valamit. Valamit, amit te értesz... remélem. Értsd... vagy meghalsz.
- Nem foglak bántani - hazudom idegesen, mert a megjegyzése egyszerre ijeszt meg és sérti a büszkeségem.
Sért, hogy így torkon fogott, de jobbnak látom nem ugrálni a markában. Így is éppen eléggé szorít ahhoz, hogy fájjon.
De várj csak, te gazember. Ezért kifordítlak a bőrödből...
Hörgő lélegzetet veszek, vasvillatekintettel meredve rá egy pillanatig.
- Sose láttalak. Mi közöd hozzám...!
Michael von Dorstot nem lehet ilyen egyszerűen lóvá tenni.
- De fogsz - reccsen rám. - Meg fogsz ölni... De előbb hallgatsz. Irina... Emlékszel Irinára? Emlékezned kell... Ott voltál, mikor meghalt. Irina nem bántott senkit. Nem bántotta a falut, nem bántotta az Apostolt, valaki mégis megölte. Megengedték neki, hogy ott legyen, érted, pap?
Mi az ördög folyik itt?
Zavarodottan bámulok a nekromanta iszonyatos arcába: kéthüvelyknyi távolságból még eszelősebbnek tűnik, mint amilyennek van Tassel leírta.
'Nem értem', akarom rávágni, aztán eszembe jut, mit helyezett kilátásba Michael erre az esetre, és bizonytalanul biccentek.
- Hogyne. Megengedték.
Nem bírom magam tovább türtőztetni és nyelek, fájdalmasan a keze alá szorítva a gégém egy pillanatra.
- Ki engedte... meg neki? - nyögöm a szokásos, magabiztos baritonom elfúló árnyékán.
- Az Apostol - hangzik a válasz egyből. - A Sötét Apostol azt mondta, ameddig ő ott van, nem esik baja. De nincs ott. Elvitték onnan. Azt mondták, te vitted el.
Egyetlen szavát se értem.
- Kicsodát?
- Az Apostolt!!! - csattan föl ingerülten, ezúttal a fojtott beszéd és az emberi hangerő határán. - Elvitted az Apostolt, ezért Irina meghalt. De láttad. Tudod ki ő. Meg tudod találni. Meg tudod ölni.
- Tévedsz - lihegem vissza. - Sose láttam az Apostolt. Kerestem... de nem tudom, ki az. Vagy... vagy hogy merre van.
A szemében a fények mintha nagyobb lángra kapnának.
- De tudod - vicsorogja. - Láttad, hallottad a nevét. Az igazi nevét! Wilhelm. Wilhelm! WILHELM! - ordítja teljes erőből, amire kint mintha hang támadna. Von Dorst oldalra kapja a tekintetét, majd vissza énrám. A szemöldökömet ráncolom.
Az lehetetlen.
- Nem hiszel nekem - folytatja magabiztosan. - De fogsz! Volt egy vámpír, aki látta... Aki belenézett a szemébe. Én láttam, ahogy beszélgetnek! Még a szigetek mellett, a nagy csatában. Egy vámpír vadász, számszeríjjal a hátán, szürke lovon. Ő tudja! Ő megmondja az igazat!
Olyannyira megdöbbenek a mondanivalóján, hogy még a nyakamra feszülő ujjairól is megfeledkezem.
- Reingard von Schwarzjäger - suttogom, most először harag nélkül pillantva a szemébe. - Őróla beszélsz.
Egy pillanatig a padlót nézem, nem is törődve azzal, hogy az állkapcsom a nagy lélegezésben lógva maradt kissé.
- Wilhelm a Sötét Apostol? - hunyorítok végül rá hitetlenkedve. - Magad se tudod, mit beszélsz.
Odakintről léptek közelednek. A holtmágus szorítása enyhül a nyakamon; a folyosó felé fordul. Vállai csapottan lógnak, akárha gyászolna.
- Irina... Szegény Irina... - nyögi. - Átverték. Wilhelm átverte. Az Apostol átverte...

- Mesélj még Wilhelmről - sürgetem az ajtó elé lépve, magammal húzva őt, nehogy valaki benyisson és véget vessen a mondanivalójának. - Ugye tudod, hogy megkoronázták a Katedrálisban? Ugye tudod, hogy most Veronia királya?
Bólogat, de úgy, mintha nem akarattal tenné.
- Király... - hebegi szinte önkívületben. - Az akart lenni mindig... Király lesz, királynak született... Csak egy Apostol lett belőle, férgek királya... De nem akart az lenni. Csontok királya! Nem, azt mondta, király lesz, igazi király! Arany és vas királya.
A vér áthűl az ereimben. Világosban alighanem látszódna, ahogy átkéklenek a bőrömön.
- Hazudsz. Ha nekromanta lenne, észrevettem volna.
- Nem hiszed, persze, hogy nem - nevet megint. - Honnan vennéd észre, pap? Tisztán, selyemben, aranyban... koronával... A nekromanta is csak ember, ahogy te sem lennél más megtépázva, földbe hempergetve, kiéheztetve, csontok között kárhoztatva!
- Hogy merészeled énhozzám hasonlítani magad! - vicsorgok rá dühösen a karja felett és megint érzem, hogy én vagyok az erősebb. - Árad belőletek a halál. Mindőtökből! Bizonyítsd, hogy Wilhelm az Apostol - követelem. - Honnan tudod?
A hangja elvékonyodik, mintha zokogna. Az ujjai remegnek, éppencsak érintve a nyakam.
- Irina... Irina, szegény... - hörgi. - Wilhelm... Vámpír... Keresd meg a vámpírt, ő megmondja. Ő megöli, ha te nem fogod.
Keze lehanyatlik a nyakamról, mint akit elhagyott az ereje: helyette a ruhám gallérját ragadja meg a zubbonyom alá nyúlva, ami furcsán bensőségesen hat.
- Keresd meg - ránt egyet rajtam kérlelőn. - Vagy öld meg te. ÖLD MEG!
Olyan erővel kapaszkodik a zekémbe, hogy ha összeesne, magával rántana engem is a padlóra: megint felkiáltok egy kissé, ám ütés helyett én is megkapaszkodom az ő gallérjában, és megrázom. Jó erősen.
- Ha megtalálom az Apostolt, megölöm, ahogy megöltem a ghoulját is, aki Károly királyt ledöfte - nézek a szemébe. - Megöltem, és a Fővárosig húztam a lovam után a földön! Hallod? Ha tudod, ki vagyok, akkor tudod, hogy megteszem. Hol van Reingard Schwarzjäger?
- Eisenwald... - nyöszörgi, érezheően elernyedve. -Ott keresd a vámpírt. Eisenwaldba mentem, a vámpírhoz mentem, mikor... mikor a pap, a másik elkapott. Eisenwald, ott lakik a vámpír. Keresd meg! Ő megöli!

A pap. A másik pap.
Karsten.
- Neki nem mondtad? Vagy nem hitte?
- Ő nem tudja - ingatja a fejét a nekromanta. - Ő nem érti. Nem látta Wilhelmet... nem ismeri. Nem ismeri a vámpírt se. Nem látja a hálót, amit Wilhelm szőtt körénk. Te látod. Te ismered.
Az igaz. De ez nem olyasmi, amit elhíreszteltem volna.
- Honnan ismersz? Én nem ismerlek.
- Nem ismerlek - mentegetőzik. - Én megkérdeztem Irina szolgáit. Ők mondták. Ők beszéltek nekem. Azt mondták, egy pap vitte el Wilhelmet. Azt is mondták, hogy egy pap ölte meg sokukat. Hallgattam... Hallottam, ahogy beszélnek. A pap vezető, akinek a másik pap vitte a hírt...
Cseppnyi szünet a dadogásában.
- Azt hiszik, kótyagos vagyok. Azt hiszik, nem értek, de értek! Értek! Ők mondták. "Kather tudni fogja. Kather volt Rennerbankban."
A hideg az első csigolyámtól az utolsóig végigborzongat, ahogy lefut a hátamon. Mintha csontujjak volnának.
- Honnan tudod, hogy az igazat mondták?
- Nem tudom - nyöszörgi rángatózva. - De ha nem, úgyis mindegy. Ha te nem ölöd meg: senki. Ha te nem keresed meg a vámpírt: senki. Ha úgysem érti senki, akár hazudhattak is. De ha mégsem... más már nem számít.
A szám kiszárad; rég nem veszek tudomást Michael kezéről a galléromon vagy az ujjai nyomáról a nyakam körül. Pislogás nélkül meredek rá, mígnem égni nem kezd mindkét szemem.
- Ismered Harkonen nagyurat?
A szívem hangosan, rendszertelenül dörömböl. A nekromanta szeme forog az üregében.
- Harkonen... Harkonen... - mantrázza magában a nevet, de szavai üresen csengenek. - Harkonen... Nem.
Ki tudja, miért, felsóhajtok - magam előtt is tagadom, de cseppnyi megkönnyebbülést érzek, noha az égvilágon semmi okom rá.
Elengedem a férfit.
- Értem, Michael. Értem.
- Érted - bólogat amaz, ugyanúgy elengedve engem.
Aztán fölnéz a szemembe.
- Megölsz?
Hosszan bámulok rá.
- Nem.
- Akkor a másik - motyogja erőtlenül, és egyszerűen leül a földre.
Kopogtatnak az ajtón.
- Ki az? - szólok fennhangon, a tekintetem le sem véve a fickóról. Igyekszem ugyanúgy hangzani, mint a torkom markolászása előtt.
- Minden rendben? - hallatszik odakintről. Fiatal hang: templomszolga lehet vagy novícius.
- Igen - jelentem ki parancsoló hangon. - Ne zavarj!
Tétova, tanácstalan csend, aztán távolodó léptek. A hang gazdája alighanem úgy találta, jobb, ha engedelmeskedik.
Lenézek a fiatal holtmágusra.
- Van Tassel nem itt hagyott téged, igaz?
- Nem - rázza meg a fejét, megemelve a derekára csatolt vaspántról lógó láncot. A fekete szemek a karpereccel most szabadon lógnak, ám eredetileg valószínűleg a férfi vékony csuklójára kapcsolták őket. - De nem volt ügyes. Figyelmetlen. Nem hitte, hogy értek. Nem hitte, hogy erős vagyok.
Karsten hibázott, és ez majdnem az életembe került. Michael megölhetett volna, mielőtt elkapják.
Hány ember életébe került eddig az inkvizítorok gőgje?
Nyugodt, de szigorú pillantást vetek a fiúra.
- Vedd vissza.
- És akkor mit teszel? - néz fel rám megint. - Visszaadsz a másik papnak?
- Ha itt hagylak, öt perced sincs hátra.
Michael felemeli a láncot, keresztbe fektetve azt a karján.
- Tedd vissza. Nem számít. Semmi nem számít.
Némán csatolom vissza rá a bilincset, aztán a láncánál fogva vezetem vissza a folyosóra.

Felhasználó profiljának megtekintése https://goo.gl/PNcR7L

4 Re: [Magánküldetés] Memento Mori on Kedd Május 08, 2018 5:10 pm

Institoris

avatar
Felszentelt Inkvizítor
Felszentelt Inkvizítor
Karstent nem nehéz megtalálni.
Ahogy sejtettem, az egyik ideiglenesen használatlan szobában kapott helyet a keleti szárnyban az emeleten, ahová a vendégeket nem engedik soha. Az ajtaján való kopogás helyett – úgyis alszik – lenyomom a jókora vaskilincset és benyitok.
A küszöbön hőkölök hátra: biztos voltam benne, hogy túl fáradt lesz bármihez, ő mégis egy jókora karszékben ül, frissen borotvált, tiszta arcán töprengő kifejezéssel. Saját, összekulcsolt ujjait figyeli, hüvelykjei szórakozottan kergetőznek körbe-körbe.
Fölpillant rám.
Felvonom a szemöldököm.
- Elveszítettél valamit.
Ő összevonja a magáét.
- Máris? – kérdi nyugodt baritonján. - Egy napja sincs, hogy megjöttem.
Biccentek.
- Remélem, nem volt nagyon honvágyad. Eisenwaldba megyünk.
Egy ideig hallgat, végigpásztázva rajtam a sötét szemével, aztán, miután a csontom velejét is kinézte, szusszanva dörzsöli meg az állát.
- Miről maradtam le, Kather?
- Michael a keresésemre indult - felelem minden neheztelés nélkül. Előrelépek, a folyosóról a szobába. - Megtalált.
Hátrapillantok, hogy lássam, a nekromanta követ-e befelé. Követ. Van Tassel veszedelmes tekintete reá fordul, és biztos vagyok benne, hogy Michael szíve megreszket tőle a mellében.
Az inkvizítor nagyokat szusszan, próbálva megőrizni sértett méltóságát.
- Mit mondott el, amit nekem nem? - kérdezi végül.
Félrebiccentem a fejem, azt latolgatva, mennyit mondhatok ebből egy olyan helyen, mint a Katedrális.
Nem telik sok időbe rájönni, hogy semmit.
- Út közben elmondom - szólok aztán. - Öltözz! Ha a lovad túl kimerült, válassz másikat. Fogadóban alszunk a nap végén, de itt nincs helye késlekedésnek.
A férfi elégedetten bólint.
- Eddig még árnyékra nem vetődtél, nem hiszem, hogy ezután fogsz.
Ellép mellettem, hogy széles mellkasa majdnem von Dorst kiálló bordáit súrolja. Karsten orra egyenes, hegye élesen lefelé mutat, olyan benyomást téve, mintha ragadozó madár is volna a felmenői közt. Megragadja a nekromanta láncát, és megrántja, hogy a fiú megtántorodik.
- Te meg… - vicsorogja fenyegetőn - Ha még egyszer olyat teszel, amire nem kapsz utasítást, egyesével húzom ki a fogaidat és kalapálom bele a homlokodba. Megértetted?
Amaz gyászosan elvigyorodik.
- Heh. Mindegy. Minden mindegy.
Feléje fordulok, késéles pillantással.
- Arra felelj inkább, meg tudsz-e ülni egy lovat.
- Lovat… - motyogja elveszetten. - Régen. A kastélyban.
Van Tassel fölhorkan.
- Valami nemes ficsúr volt ez, biztos tanították lovagolni. Csak oda kell kötözni, nehogy leforduljon és szántszándékkal kitörje a saját nyakát.
Hagyom, hadd dühöngjön.
- Két fertályóra múlva találkozunk az istállók mögött – intek neki, a folyosóra lépve. - Készülj össze!
Von Dorst van soron: ahogy elővánszorog a szoba ajtajának árnyékából a sarkamban, végigmérem őt magamnak.
Nem úgy fest, mint aki elpusztulhat az úton, de nem is úgy, mint aki Eisenwaldba indul: rongyos nadrágja foszlányai a térdéig érnek, válla és háta csupasz, csakúgy, mint a lába. Nyomorultul hunyorog a folyosó szűrt fényében.
A két fertályórából egy elég, hogy kerítsek neki inget és a bocskort: kenyeret és levest kap enni, hogy bírja az utat, aztán választok neki egy lovat, amelyet felnyergelhet.
Az egyik új, szikrázóra kifényesített szerszámcsattal foglalatoskodom a saját lovamnál, amikor megjelenik Karsten. Nyerget cipel, alighanem az egyik hátsó állás felé, ahol jókora csődöre topog izgatottan a hangja hallatán.
- Mi vár ránk Eisenwaldban? – kérdi.
- Egy vámpír - lendítem fel a nyerget a lovam marjára, hogy aztán a hátára toljam, a szőre összeborzolása nélkül. - A neve Reingard von Schwarzjäger. Hallottál már felőle?
A fejét csóválja.
- Schwarzjäger... volt már egy pár, akivel összefutottam. Sosem volt baráti találkozás - dörzsöli meg az oldalát egy ponton. - De a Reingard név nem rémlik. Na nem mintha sokszor bemutatkoznának.
- Ez megtette - villantok feléje egy megnyerő félmosolyt, mélyen belül érezve, hogy ezek a megjegyzések lehetnek az okai a méltatlanul sajátos hírnevemnek. - Ő kell nekünk. Ő tud a Sötét Apostolról.
- Ekkora vadat lőttél? - vigyorodik el Karsten is.
- Engem is meglepett - biccentek felé, aztán átlendítem a lábam a nyereg felett, felülve a lovamra. Tagbaszakadt almásderes, vadászló, mint a legjobb lovam volt. Oldalt lép türelmetlenül, fülét figyelmesen előreszegezi - a vállam felett hátrapillantok, hogy lássam, az útitársunk hogy boldogul.
- Eisenwald messze van, hatnapi lovaglás is meglehet – hallom a félreismerhetetlen orgánumot fölzendülni.
Van Tasselről tudom, hogy jó lovas: szeret vele hencegni, és valóban majdnem olyan jó, mint én.
Majdnem.
Ránézek megint.
- Ismered az utat?
- Valamennyire – biccenti. - Egyszer-kétszer jártam már arra. A környékére eltalálok, onnan meg majd kérdezünk.
Sötét szeme körülfut a helyiségen, majd megakad a nekromanta sovány alakján.
- A fiút minek cibálod magaddal? - kérdezi, felülve türelmetlen, széles hátú gesztenyepej lovára.
- Én csak a környéken jártam párszor. Vezess te - javaslom, egy pillanatig magam is fürkészve a fiatal, karcsú fehér hátaslován ücsörgő nekromantát. - Ismeri a Schwarzjägert... és sok mást is, akik szerepelnek ebben a történetben. Még lehet mondanivalója a számomra.
- Ahogy érzed, Kather – hagyja rám Karsten egy biccentéssel. Ez nagy dolog: van Tassel vezéregyéniség. - Csak kötözd meg erősebben, mint én.

Igaza volt: valóban ismeri a járást. A repcétől sárga, fűtől zöld, ekétől barna mezők, árnyas ligetek és sárga gazzal felvert tisztások mentén haladva mintha csak nyílegyenesen haladnánk és, ahogy az már lenni szokott, a lovaglás részben elfeledteti velem a kínzó aggodalmakat, amelyek a nekromanta felbukkanása óta szünet nélkül gyötörtek. A nagy almásderes zökkenőktől mentes vágtája, ringató ügetése megnyugtat, óriás patáinak félelmetes dobszólója elriaszt minden vadat negyed mérföldön belül. Könnyedén ugrik, akár egy vadászkutya, biztos járású, mint egy öszvér; nagy kosfejét előrenyújtja, széles szügyéig ér csak a legtöbb gázló magas vízállásnál is.
Két nap illan el a nyeregben úgy, mintha percek volnának és ez jólesik a sietségben is kétségek közt őrlődő lelkemnek. Gyönyörű időnk van; bőven jut az útból arra, hogy a történteken gondolkodjam.
A második nap végére, mire a Nap leszáll és előttünk házak jelennek meg, egészen elfáradok a gondolkodásban.
Kicsiny falu, amelybe fáradtan beügetünk, sőt, jobban megnézve inkább egy saját magát kinőtt fogadónak tűnik – alighanem az átutazók ellátásából élnek, erről árulkodik a főépület falának támaszkodó alacsony tető három oldalról is.

- Adj' Isten, jó uraim! – a rekedtes kamaszhang megelőzi elénk siető gazdáját, egy kipirult arcú, alacsony és köpcös fiatal fiút. - Isten hozta kendteket Baumenfeldtben. Ha megszállnának, ne habozzanak a fogadó felé venni az irányt, a lovaikról gondoskodom - szónokolja betanultan, aztán okos csillogással a szemében végigmér. - Már ha jó uraim nem ragaszkodnak ahhoz, hogy saját lovaikat maguk szerszámozzák.
Legszívesebben a nyaka közé sóznék a pimasz bámulásért, ám egyelőre megelégszem egy szigorú pillantással.
- Én ragaszkodom. De mutasd az utat.
- Erre fáradjanak - indul meg egy közepes méretű istálló felé.
Tágas hely: három ló fordul felénk kíváncsian, ahogy belépünk, de rajtuk kívül is férne be még vagy egy féltucatnyi belőlük.
Én mindig magam szerszámoztam a lovamat - ezúttal sincs másképp, megszokott tempóban szerelem le, felakasztva a szerszámzatot a helyére, a fiúnak pedig, aminthogy még mindig a közelben őgyeleg, adok néhány váltót.
- Csutakold le és itasd meg.
A szemem sarkából látom, hogy van Tassel követi a példám: nehéz nyergét könnyed mozdulattal lendíti fel az állás egyik gerendájára, majd hosszú lépteivel mellettem terem, szintén váltókat ejtve a lovászfiú szutykos tenyerébe.
- Kié ez a többi ló? - kérdezi tőle.
- Uraké, nagyuraim – érkezik a válasz egyből. Ha Karsten kérdez, az emberek sietnek felelni. - Egy lovagé, egy vándorzsoldosé meg egy fővárosi nemesé.
Különös felállás.
- Egy lovag és egy zsoldos egyszerre? - tűnődöm fennhangon. - Ha a nemes úr egy lovag társaságában utazik, mi szüksége lehet egy zsoldosra?
A fiú a sapkáját gyűrögeti.
- Nem együtt jöttek, nagyuram. A lovag magában, a nemes úr a zsoldossal.
Vállat vonok.
Végül is a falu az átutazókból él. Sok település és palota felé útba eshetünk.
Elindulok befelé.
Jókora, masszív épület a baumenfeldti fogadó: a tulajdonos nem sajnálja a gyertyát és a fáklyát, mert a helyiség a kései óra ellenére is kellemes, vörhenyes fényárban úszik belül. Hatalmas, öt láb széles téglakandallója forró parazsat és lángot ásít, ablakai zsaluval zártak, ám még így is lefogadom, hogy érezni a bentről áradó meleget, ha az ember megáll alattuk odakint. Széles, egyenes falépcső vezet az emeletre a hátsó falon, alighanem a szobákhoz.
Régóta jövünk, és bár nem egy asztal mögött töltöttem az elmúlt évet, mégis elszoktam a teljes napnyi nyeregben utazástól. Sajog a combom belseje, bár nem kínzón, de azért eléggé ahhoz, hogy ne hiányozzon a lovam. Hosszan nyújtózom, a hátam inait ellazítva, aztán végignézek az asztalokon.

Sokaságra számítottam, de hiába: a helyiség meglehetősen kihalt, a söntéspult mögött sürgölődő fogadóson kívül csak egy asztalnyi szegényesen öltözött falusit látni… és két férfit az ablaktól nem messze.
Egyikük kék dolmányt visel, a széke támlájára pedig fekete színű kabátot terített, beszélgetőtársa pedig bőrpáncélban ül; egy pillanatra felnéznek, a levegő pedig megfagy, mert eszem ágában sincs úgy tenni, mint aki észre sem vette őket. Már-már megszokott kihívást hordoz a tekintetem és nagyon remélem, hogy ha valakinek kell egy pofon, még azelőtt jelentkezik érte, hogy ezzel vacsora közben zavarna meg.
A feszültség azonban szinte egyből elillan, a két idegen visszatér a csendes tereferéhez, én pedig egy utolsó pillantást vetve a hátuk mögött falnak támasztott másfélkezes kardra, elindulok egy asztal felé.
Pokolian megéheztem.

Felhasználó profiljának megtekintése https://goo.gl/PNcR7L

5 Re: [Magánküldetés] Memento Mori on Szer. Jún. 13, 2018 7:04 pm

Institoris

avatar
Felszentelt Inkvizítor
Felszentelt Inkvizítor
Sosem gondoltam volna, hogy egyszer egy nekromantával ülök majd egy asztalnál.
Michael úgy jár-kel a nyomomban, mintha maga is élőholt volna; szívesen felküldeném a szobába, ennie azonban kell és őrizetlenül sem hagyhatom. Bármennyire is nem próbált meg elszökni, mégsem lehetek biztos benne, hogy soha nem is fogja megpróbálni.
Éppen csak nekifognék enni, amikor megüti a fülem a széklábak csikorgása a szomszéd asztaltól. Fölnézek, nem a hang felé, hanem Karstenre, de feleslegesen: az asztal mellé ruganyos lépteivel megérkezik az eddig beszélgetésbe ragadt fickó.
Engem néz, de nem csak engem – vizenyős kék szeme fürgén ugrál az asztaltársaim közt, még akkor is, amikor megszólal.
- Méltóságos atyák, elnézést, hogy megzavarom önöket - kezdi. - Azt kérdezném, nem bánnák-e, ha én és utazótársam csatlakoznánk önökhöz.
Végigmérem tetőtől talpig, ráérősen, de nem sértőn hosszú ideig. Magas férfi, mézszőke hajjal, amelyet a tarkóján ódon ezüst hajdísszel fogott hátra. Orra görbe, állkapcsa szögletes. Igazi északi külsejű fiatalember. Biccentek.
- Mondja a nevét is, fiam, ne szégyellje.
Meghajol, mintha csak erre várt volna.
- Alaric Trauder, Meerschein bárójának örököse, szolgálatukra.
A szemem sarkából látom, hogy a zsoldos, aki eddig szóval tartotta a férfit, szintén felénk oldalog: most, hogy a könyöke már-már Alaricéhoz ér, megtorpan és szolidan biccent felénk.
- Hanselt Källner.
Ő maga sem lehet több harmincévesnél, alig tűnik idősebbnek, mint a beszélgetőtársa: durva, napbarnított arca talán idősebbnek is mutatja, mint amilyen, rövidre nyírt barna haja ugyanaz a sötét árnyalat, mint amilyen az enyém, ám a hasonlóság közöttünk itt véget is ér.

Trauder úrfi nem elégedett a bemutatkozással.
- Bocsássa meg a testőröm faragatlanságát – ingatja a fejét - Nem épp a legsimulékonyabb modorú, de tájékozott és világlátott.
Az egyik szabadon hagyott szék felé intek, jelezve, hogy leülhetnek.
- Norven Kather vagyok, a Szent Hivatal inkvizítora - felelem egyúttal. - Nem bánom, ha egy testőr úgy viselkedik, mint egy testőr. Mi járatban vannak errefelé, Herr Trauder?
- Van Tassel inkvizítor – mutatkozik be Karsten az asztal túlfeléről kissé nyersen, figyelve, ahogy a két jövevény helyet foglal. Bort tölt az előttünk álló kőkancsóból, és feléjük kínálja a poharakat. - Igyanak, uraim.
- Köszönjük - veszi át a bárócsemete. - Épp útban vagyok Nordenburg felé, apám ügyét intézni Torsieg gróffal, Herr Källner pedig a fővárosba tart, így úgy döntöttem, igénybe veszem a szolgáltatásait. Veszélyesek az utak manapság. Kegyelmeitek hová tartanak?
- Nyugatnak megyünk – felelem nyugodtan. - A Katedrálisban nagy a jövés-menés, sok határ menti faluval mi tartjuk a kapcsolatot.
Iszom én is egy kevés bort.
- Maga ismerős nekem, fiam - tanulmányozom az ifjú úr vonásait összeszűkített szemmel. - Nem ismerem korábbról?
Csendesen fölnevet.
- Sokan mondják, hogy hasonlítok a megboldogult Károly királyra – feleli csillogó szemmel. - Isten nyugosztalja. Apám szerint sok generációval ezelőtt őseim a királyi család unokafivérei voltak, de sajnos konkrét származási bizonyítékok nélkül ilyet merész állítani.
Rövid csend, aztán egy aprót biccent felém.
- De szokásom minden harmadik-negyedik évben ellátogatni a Katedrálisba a húsvéti misére, így elképzelhető, hogy látott már az inkvizítor atya.
Elvigyorodom a merész válaszán.
- Tényleg hasonlít – mondom. - Szerencsés.
Érdemel egy kis pihenőt; nekilátok a sültemnek. A mellettem ülő Van Tassel és a zsoldos kissé gyanúsan méregetik egymást, végül azonban Karsten is nekilát a vacsorájának, míg a nemes szeme érdeklődve fut át rólam a nekromantára.
- És az úrban kit tisztelhetek?

Michael von Dorst rémült, segélykérő pillantást vet rám: utoljára iskolásfiú koromban láttam ilyet az asztaltársamtól.
- Ez Michael atya - intek felé az állammal. - A döbelni rendház alpriorja.
- Áh - bólint lelkesen Alaric. - Örvendek a szerencsének, atyám. A rend tagjai talán némasági fogadalmat tettek?
- Az egész rend nem - jegyzem meg csendes figyelmeztetéssel a hangomban - Csak őrá szabtam ki penitenciául. Ne akarja tudni, mit tett.
- Távol álljon tőlem, hogy az Egyház ügyeit firtassam, Kather inkvizítor - dől hátra a székében a nemes, az én ízlésemnek egy kissé nyeglén. - Őszentségét az Úr vezeti, az egyházat meg Őszentsége, így csakis igazságos lehet. Még ha a helyiek mondanak is ezt-azt.
Fölmordulok, amiből sejtheti, hogy - bár ez egyszer elengedem - nem árt vigyáznia a nagy szájára.
- Az emberek beszélnek - rántom meg a vállam, valamelyest méltatlanul a magas hivatalhoz, amelyet viselek. Aztán hátradőlök egy kicsit, hogy enyhítsek a feszültségen.
- Megérdemlik a jogot, hogy panaszkodjanak a hűbérúrra, aki nem teljesíti az esküjét és védelmezi őket - jelentem ki. - Biztosan van valami oka, hogy bennünket hibáztatnak.
Alaric nem úgy fest, mint akit meggyőztem.
- Az emberek panaszkodnak – biggyeszti le a száját. - Ha nem esik az eső, ha túl sokat esik; ha kevés a gabona, ha túl sok és rájuk rohad. Én már rég megtanultam, hogy ha az ember elkezd kedvezni az alatta levőknek, akár le is szállhat a saját székéről, mert minél magasabbra kapaszkodnak, a legtöbben annál magasabbra nyújtóznak.
Ki nem állhatom, ha kioktatnak, de ezt ő a pohara mögül aligha vette észre.
- Mondja, atyám, hogy áll mostanában Észak portája? – folytatja. - A nagy hadjárat óta, ami a szigetek ellen folyt, nem jutottak hírek hozzánk. Hallgatnak a démonok, lapulnak a holtak és menekülnek az eretnekek?
- Jobbára - felelem szűkszavúan, két falat közt. - Ott volt a koronázáson, fiatalúr? Az volt az utolsó nagy esemény a királyságban. Egyelőre.
- Én nem – ingatja a szőke fejét - Az öcsém volt soron akkor apám oldalán. Én éppen... látogatáson voltam Edelhard grófnál és bájos leányánál a déli határ közelében. Nem is láttam személyesen az új királyunkat. Atyám ott volt?
Jó kérdés. Elnézőn mosolyodom el, de csak a számmal.
- Meg lennék lepve, ha nem lett volna jelen, de engem a hivatal olyan mélyre szólított a Főkatedrálisba, hogy közel s távol egyetlen világi méltóságot láttam álló nap. Ez pedig a király Őfelsége volt.
Egy szívdobbanásnyi ideig tűnődöm.
- Edelhard von Dagmar grófnál? – kérdem aztán. - Jó katolikus. Ha jól emlékszem, övé a Wellenburg-kastély.
Ő is mosolyog, de az ő gesztusa szelíd és ábrándos.
- Jól bizony, Kather atya. Gyönyörű kastély, roppant kellemes környéken.
Iszik egy korty bort.
- Milyen ember Gustav király? – kérdi hirtelen. A szemöldököm meg sem rezzen, ám hirtelen nagyon is tudatában vagyok annak, hogy Karsten és a zsoldos fojtott hangon trafikálnak mellettünk.
- Nem ismerem közelről - jegyzem meg közömbös hangon, mint aki semmi érdekeset sem talált az új uralkodóban. - Szenvedélyes, mint minden fiatal férfi. Szeret szónokolni. És ha jól vettem észre, nem ijed meg egykönnyen.
Egy pillanatra vizslatom Alaricot egy kicsit, de nem túl tüzetesen.
- Ha jól tudom, az ön apja a király lovagja volt a Holtmezei csatában. Harcol, Herr Trauder?
Nem úgy fest, mintha a fiatalember akár csak egy kicsit is tartana tőlem.
- Erről megoszlik a vélemény jómagam és rokonaim között - nevet fel visszafogottan. - Lovagi harcmodorhoz nem értek. Sosem volt kellően jó fizikumom, sem hajlandóságom a páncélos küzdelmekhez. Ellenben egy időben mesteremül fogadtak egy magányos Neulander vámpírt, aki megtanított a saját népének könnyű vívótőrét használni, így párbajban, úgy hiszem, megállom a helyem a fivéreim között.
- Elhiszem - biccentek felé röviden. - Nem vagyunk egyformák.
- Baj is lenne, ha azok lennénk - mosolyodik el szélesen. - Hogy válogatnának akkor a kisasszonyok? Na de azt hiszem, én nyugovóra térek lassan.
Intek neki, hogy felkelhet, ő pedig nem várakoztat. - Örültem a beszélgetésnek, Kather atya, van Tassel atya és Michael atya.
Meghajol mindhármunk felé, azután erélyesen biccent a zsoldosnak, aki kissé vonakodva kel fel ültéből.
- Ne siessen reggel, inkvizítor, ennek még a végére érünk - búcsúzik Karstentől. - Aludjanak békén.

Szótlanul ülünk, amíg távoznak, aztán furcsálkodó pillantást vetek van Tasselre.
- Szokatlan az úrfi - jegyzem meg. - Nem?
Nem várat a válasszal.
- Megnyerő. Olyan fajta, mint te lehettél valamikor - vigyorodik el félig egy pillanatra. - Biztosan nem szereti mindenki, de engem más foglalkoztat.
A szememet nézi, hogy figyelek-e. Figyelek.
- Azt mondta, Hanselttel csak Meerscheintól ide félúton találkozott. Miért engedi gyalog útnak a legidősebb fiát a báró?
- Kint a lova - intek a szememmel az ablak és azon túl az istálló felé. - Lovon már egy ilyen fiú elindulhat kedvére.
Egyet nem értő szusszanás.
- Egymagában? Egy fontos diplomáciai útra? Árkon-bokron keresztül, ahonnan bármikor nyilat ereszthet valaki a nyakába?
Van Tassel a fejét csóválja - sötét szemében ősi gyanakvás lángja hajladozik.
- Csak egy bolond jönne magában, Kather.
A homlokom ráncolva gondolkodom, a vacsorája maradékán rágódó inkvizítort figyelve. Igazsága lehet.
Szórakozottan biccentek.
- Engem az nyugtalanít, hogy nem volt semmi mondanivalója - felelem. - Az ember fia, még ha bárói címet is örököl egyszer, önszántából nem ül egy asztalhoz két inkvizítorral fecsegni.
Karsten figyelme a sült húsról énrám fordul.
- Nem mindig a mondandót kell figyelni - szól, és most az egyszer eltekintek a megjegyzés tudálékosságától. - Kérdezett eleget. Mi van, ha kapni akart valamit tőlünk, nem adni?
Felhajtja a bor maradékát és megtörli a száját. Gyorsan eszik. Mint én.
- Hogy beszélt?
- Pimasz volt - vágom rá egy fintorral. - Nem vitte túlzásba, de mégis csak erőszakosan váltott témát. Nem szeretem az ilyet. És túl sokat kérdezősködött.
Sötét pillantást vetek a lépcső felé.
- Ki nem állhatom, ha kíváncsiskodnak velem.

Az asztaltársam gondolkodik, de végül csak feláll az asztaltól.
- Pihenjünk le - mondja. - Reggel tisztábban át tudom gondolni a dolgokat. Addig meg zárjuk rendesen az ajtót.
Minél többet gondolkodom a beszélgetésen, annál kevésbé tetszik a kölyök: hanem arra nem tudok rájönni, mi a bajom vele pontosan, ezért csak szusszanok egyet bosszúsan, mielőtt magam is otthagynám az asztalunkat a szoba kedvéért.
A szoba hatalmas, nagyobb, mint a legtöbb, amelyeket fogadóban bérelni lehet. Négy ágy támaszkodik a falnak benne, matracuk laposnak és kényelmetlennek tűnik, de tetvesnek vagy penészesnek nem.
Nyújtózva, az egész napos lovaglástól zsibbadt izmokkal, laposakat pislogva dobom le a zubbonyom, a zekém és a mellényem; a fegyverövem a tőrrel meg a rövidkarddal az ágy támlájára akasztom. A szemhéjam ólmosan nehéz, egy dézsa forró vízre és egy jó alvásra vágyom, de most nem otthon vagyunk.
Utálom magam, de azért kimondom.
- Valami azt súgja, váltásban kellene aludnunk.
Van Tassel egyetértőn mordul föl.
- Kezdem én - vágja rá. - Három óra múlva ébresztelek.
Neheztelő pillantást vetek rá, amiért elorozta az első kör privilégiumát, ám említeni már kicsinyes volna, így inkább csak biccentek.
Lehúzom a csizmám meg a nadrágom, aztán egyetlen további nélkül lefekszem aludni.
Ez mindig könnyen ment.

Az idő csak úgy repül, ha az ember jól mulat, ezzt néhányan így mondják.
Még jobban, ha alszik.
Gyűrötten kászálódom ki a takaró alól, a rám eső három óra úgy reppent tova, mintha szárnya lett volna. Karsten szeme élénk, az arcán azonban mély barázdák éktelenkednek a fáradtságtól.
- Eddig semmi - jelenti rekedten, elengedve a vállamat, amelynél fogva felrázott. - Léptek, padlórecsegés, de senki nem tartott erre és nem is állt meg huzamosabban.
Biccentek, hogy ne hallatsszék ki a hangomból a neheztelés, és félvakon felöltözöm. Nyújtózom: recsegő ízületeim és a tagjaimba visszatérő, éberségtől felmelegedő vér valamennyit javít a közérzetemen.
Helyet foglalok az ajtó melletti széken; a tekintetem áttűz az ablakkeretbe feszített vászon melletti réseken a holdfényben fürdő kertbe.
Mélyeket lélegzem. A kandalló tüze melegíti az egyik oldalam, a másikon érzem a tavaszi éjszaka csípős hűvösét. Ingujjban vagyok: az alkarom vékony bőre meg-megborzong az enyhe huzatban.
A fülemet hegyezem.

Karsten van Tassel ruhástól nyúlik el az ágyon; fertályóra múlva halk, egyenletes légzésébe enyhe reszelősség vegyül.
A gyertyából ítélve még fél óra sem telt el, amikor lépteket hallok a folyosóról. Egy ember. Közelít, aztán megáll az ajtó előtt; egy percig nem is mozdul, aztán óvatosan, osonva lép tovább. Éppen csak hallom a neszezését a nyakam megfeszülő inai felett.
Hangtalan emelkedem fel a székről, odalépve van Tassel ágya mellé; egyik kezem az állára, másikat a vállára téve rázom meg finoman, hogy érezze, csendben kell maradnia. Bosszús szemöldökráncolással ébred fel.
A szememmel intek az ajtó felé; a lélegzetem visszafojtom, hogy nehogy elmulasszuk a további zajokat.
Értőn bólint, máris éber, akár egy kígyó; rég talpon van, amikor egy láb csosszan a fapadlónak odakint, a kilincs pedig finoman, szinte észrevehetetlenül megremeg.
A falnak lapulok, a fegyverövből kihúzott tőrrel. Feléje pillantok, és remélem, érti az irányába tátogott szavakat.
'TE NYITOD KI, VAGY ÉN?'
Kár volt aggódnom. Azonnal válaszol.
'TE. ÉN NAGYOBBAT ÜTÖK.'

Bólintok, hogy lássa: megértettem, aztán a lehető legóvatosabban megállok az ajtó előtt; a kilincs, ahogy vártam, megmoccan, én pedig minden fürgeségem beleadva elfordítom a kulcsot és feltépem azt, utat engedve van Tasselnek.
Van Tassel ugrik is. Aztán megtorpan.
- Senki - mondja hidegen, mély és nagyon komoly hangon. - Valaki próbálgatta a kilincset. De senki nincs itt.
Szétnéz a folyosón, természetesen hiába.
- Ilyen gyorsan senki nem iszkol el egy ekkora folyosón - folytatja, teljesen szükségtelenül. - Ilyen hangtalanul meg főleg.
A dulakodásra készülő agyamat váratlanul éri ez az üresség. A nyakamban lüktető erektől és visszafojtott lélegzettől szédülök még; a szemöldököm, a homlokom ráncolom gondterhelten, akárcsak ő. Összenézünk.
- Sehol senki - lehelem én is eltöprengve, mintha az, hogy ő már kimondta, kevés volna. Egyre kevésbé tetszik nekem ez az egész.
Az ajtót megint becsukom mögöttünk.
- Láttál már ilyet valaha?

Még ki sem mondtam egészen, amikor ütést érzek az államon. A fogaim fájdalmasan összecsattannak, s csak az isteni kegyelemnek köszönhető, hogy a nyelvem nem volt közöttük éppen, amikor az ütést rám mérte a támadó. Felnyögve tántorodom hátra, neki az ajtó melletti falnak; a lapockám hegye kellemetlenül a deszkáknak ütközik. Újabb fájdalom.
Karsten a földön fekszik, mint aki alól kiszaladt a padló - hallottam a robajt, ahogy elvágódott. A szemem előtt fekete pontok vibrálnak az állcsúcsomra mért ütéstől, s talán emiatt látom a beszivárgó holdfényben az alakot, akinek illékony körvonalai mintha egy kihunyt tábortűz utolsó füstjéből állanának. Magas, karcsú alak, lovaglónadrágot és tintakék zekét visel; olyan sebesen mozog, akár egy lesújtó villám a nyári éjszakában. A szeme a halottak hártyás, legyek szürcsölte szeme; ezüstkék hidege hasonlít a késpengéhez a kezében.
Ismerem ezt a kést.
Ismerem ezt az alakot.


Nálam az ajtó felrántása óta nincs fegyver, és amúgy sem vagyok elég jó kézitusában ahhoz, hogy egy szemmel követhetetlen ellenféllel felvegyem a versenyt; védekezőn kapom a karom a nyakam elé, fél lábbal még mindig az egyensúlyom keresve a padlón.
Bajban vagyok, de ha a tőr eltalál, talán lesz időm visszaütni.
Talán.
Szerencsém van: a jelenés túl gyorsan mozog, valami mégis megakasztja a mozdulatában, elég hosszan ahhoz, hogy elkapjam a karját. Megrándul; a karomban érzem a karja erejét. Nem erősebb nálam.
Megcsavarom a karját, hogy ráüthessek a fekete kendővel takart fülére, ám ezúttal ő a jobb: a karja után csavarja a törzsét is, aztán felrántja a térdét, egyenesen a bordáimba vágva azt. Nyögve tántorodom félre, ő pedig hátratáncol: félrepillant, arrafelé, amerről a fetápászkodó Van Tassel támad rá haragosan.
Aztán nekiveti magát az ablakkeretbe feszített vitorlavászonnak, átszakítva azt. Karsten kardja a levegőbe hasít a nyomában, de vért nem fakaszt.
Összeszorított fogaim között szitkokat préselve engedem el az oldalam: a tüdőmből kiszorult levegőt éles lélegzetvételekkel pótolnám, ha nem volna más dolgom.
Ehelyett azonban utánairamodom, egyenest átvetődve az ablakba hasított lyukon.

Rohanok utána, egyre dühösebben: a tetőn már a hatodik ütést szenvedtem el, aztán átestem a vízvetőn és sikeres érkezés ide vagy oda, erősen csapódtam az udvar kemény, ám sáros földjének is. Csattogó léptei visszhangzanak az épület hátsó falain, ahogy alighanem a hátulsó bejáraton igyekszik visszafelé.
Mindent beleadva futok, de már sejtem, hogy hiába.
Az ajtón átrontva látom a padlón heverni a fekete sálat, amellyel az arcát takarta. Mellette pár lépésre ott hever a tintaszín zekéje. Egy hosszú lépés - már lassítok -, és egyenest belerohannék egy magas, borostás férfiba, hacsak az utolsó pillanatban nem moccannánk mindketten oldalra.
A fickónál kivont, kétkezes pallos, szemében haragos gyanakvás, aztán zavar.
- Maga... maga nem ő. - mondja bizonytalanul.

Tényleg nem.
Lihegve, fintorogva torpanok meg, újból a bordáimra szorítva a kezem. Körbefordulok, a fülemet hegyezve, de a rejtélyes vendég bizonyosan kámforrá vált.
Szentségit.
Megdörzsölöm az állam; a fogaim a gyökerükig sajognak ott, ahol eltalált. Az átokfajzat tudja, hová kell ütni.
- Kit keres, jóember?
- A szellemet - hangzik a válasz azonnal. A pallos hegye lomhán a földre ereszkedik. - Aki szétdobálta a ruháit. Akinek volt mersze lágyékon rúgni.
Akaratlanul is kilel a hideg a szavaira: akármi is volt ez, átkozottul pontosakat és nagyokat üt, amely esetben jobb lett volna, ha a fiatalember nem kényszerít arra, hogy meghallgassam, ami vele történt.
A fejemet rázom, de mielőtt felelhetnék, lábdobogás hallatszik és a férfi mögött a maga harcias, izzó tekintetű valójában megjelenik van Tassel is.
- Kather, megcsípted?
Frusztrált pillantást vetek rá.
- Lerázott. Michael?
Az inkvizítor épp válaszolna, amikor, mintha csak én idéztem volna meg, csetlő-botló reszketéssel felbukkan Michael von Dorst. Falfehéren néz ránk, szeme alatt kékesfekete árnyékok. Izmai úgy rángatóznak a bőre alatt, mintha csak valamilyen roham gyötörné.
- Menni... Elmenni, most... - kántálja görcsösen. - Elmenni, mert megöl... Ő küldte... Az Apostol küldte ránk.
Minden ízében remegve rogy térdre a folyosón.
- Honorous meg fog ölni.

Felhasználó profiljának megtekintése https://goo.gl/PNcR7L

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.