Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!

Kérdező vendégeknek
Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 51

Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Sabriyah

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 31

Játékostárs kerestetik

Szer. Szept. 02, 2015 10:01 pm by Darrakard

Ha valaki esetleg ismerkedésre, küzdőtéri párbajra vagy bármi egyébre tárat keresne, itt …

Comments: 48


[Magánküldetés] Memento Mori

Go down

[Magánküldetés] Memento Mori

Témanyitás by Darrakard on Kedd Jan. 30, 2018 8:20 pm

Memento Mori
~ Magánküldetés Institoris részére ~

_________________
""I do not want lowlifes. The only ones worth ruling over are those that can survive even the flames of hell.""
avatar
Darrakard
a Démoni Írnok
a Démoni Írnok

Hozzászólások száma : 743
Join date : 2013. Jun. 07.

Karakter információ
Kaszt: Írnok
Szint: Elérhetetlen
Tapasztalat:
666/666  (666/666)

Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net

Vissza az elejére Go down

Re: [Magánküldetés] Memento Mori

Témanyitás by Institoris on Pént. Feb. 23, 2018 3:18 pm

Bosszúsan vakarom le a tekercs aljáról a pecsétviaszt.
Ez olyasmi, ami eleinte gyakran megesett velem: az ilyen viasz megtévesztő gyorsasággal szilárdul meg, alig néhány másodpercet hagyva, hogy az ember belenyomja a megfelelő címert. Ha gondolatban elkalandozik, könnyen előfordul, hogy a gyűrűje már csak egy kemény, sima felületű kis foltot talál, amelybe erővel sem lehet semmilyen pecsétnyomót sem belepréselni.
Nem ébredtem még fel teljesen.
- Excellenciád - jelenik meg a dolgozószobám ajtajában egy pisze orrú, kölyökképű inas -, van Tassel inkvizítor kér bebocsátást. Azt mondja, Őszentsége küldte hozzád utasításokkal, uram.

Erre nem számítottam.
Utoljára akkor találkoztam van Tassellel, amikor a pápa a csatasor élére rendelt bennünket a Holtmező szélén; nem arról híres, hogy bárkinek futárául álljék, akkor sem, ha maga a nagy Sixtus az.
Kíváncsian intek a fiúnak.
- Engedd be.
Amaz nem késlekedik és kisvártatva belép a vendégem. Karsten van Tassel magas és karcsú, de széles vállú férfi a negyvenes évei közepén, keskeny derekával ellentétben hosszú karjai és lábai erősen izmosak. Fekete haja az álla alá ér, orra egyenes, akár egy uralkodóé. Tőle megszokott módon porlepte úti öltözéket visel, ám ugyanakkor teljesen fegyvertelen. 
Vonásain felemás vigyorral körültekint a helyiségben, s sötét szemében egyszerre jókedvű szikra gyúl.
- Kather - szólal meg dallamos tenorján. - Mondták, hogy püspök lettél.
- Igazán? 
Az övéhez hasonló mosollyal kelek föl a székemből; inkább az asztalomnak támaszkodom háttal, közelebb intve őt, hogy üljön le, ha a kedve úgy tartja.
- Pletykás egy népség.
- Hagyd csak, amit mondani akarok, nem lehet ülve - legyint, miközben előhúz valahonnan egy kulacsot. Nagyot nyel belőle. A mozdulatát nem kíséri borszag, így alighanem víz lehet: biztosan az imént szállt le a nyeregből. - De te visszaülhetsz. Ki tudja, mennyire szoktál el őexcellenciájaként a szakmánktól. Mert nem tündérmesét jöttem mondani, ezt sejtheted.

Karba fonom a kezem, és a csipkelődésére már épp visszavágnék, de a szokásától nagyon eltér azzal, hogy nem hagy időt közbeszólni: érzem a szemöldököm finom ráncokba gyűrődni a mondanivalója hallatán és bár sosem volt kifejezetten könnyed természetű ember, a hangja most a szokottnál is komorabban cseng. 
Végigmérem tüzetesebben, mintha le lehetne olvasni a külsejéről, merre járt. 
- Karsten, én már vagy egy éve ebben a hivatalban ülök - jegyzem meg a szám belsejét rágva. Túlzok: inkább kettő lesz az. - Merre jártál?
A jövevény elvigyorodik, ezúttal teljes széltében, mint aki csak erre várt és feltűri az inge bal ujját. Barna bőrű, erős alkarján ujjnyi hosszú, széles heg húzódik. Elsőre látom, hogy mély, kivéreztetett és utána összeégetett seb hagyhatta csak. Vadonatúj szerzemény. 
- Szukafattyak után, Kather - jelenti ki drámai hangon, aztán visszaejti az anyagot. - A szigetek ostroma után sok lett a szétszóródott nekromanta. Valakinek össze kellett kaparnia őket, én pedig pont ráértem. Ahogy a patkányokkal lenni szokott, ahogy szétrebbentek, már bújtak is össze újra, így egyesével rángattam a bokájuknál fogva kínpadra az összes vezetőjüket, de egy nem került elő. A legnagyobb, legkövérebb patkány valahol bujkál...
A lehető legkevésbé lelkesen fintorodom el.
- Nekromanták után? Az Úr bőven mért nekem, amikor ezt terád osztotta inkább - csóválom a fejem, és ő valószínűleg nem tudja, hogy azért teszem, nehogy meglátsszék rajtam a cseppnyi aggodalom. 
Vajon találkozott a bátyámmal?
Fölnézek rá.
- Találtál valamit?
Nem hezitál a válasszal.
- Találtam. Vaknyomot. Sok boszorkányt és ördögfajzatot kellett érte megizzasztanom, de kaptam egy halovány utalást arra, hogy élt egy apró falu mellett egy hullabábos, aki - állításuk szerint - az Apostoltól kapott engedélyt meg védelmet. Utána is mentem, de nem fogod kitalálni, mit találtam.
Tűnődve dörzsölöm meg az állkapcsom; amit mond, számomra szétesőnek tűnik. Az Apostol nekromantái nem túl körültekintőek, ha rejtőzködésről van szó.
A Kísértet-szigetek feldúlása megváltoztatta volna őket?
- Ne csigázz - támaszkodom meg az asztalon, oda sem nézve. Őt figyelem, álomszerű, kántorokat is megszégyenítő orgánuma körülrezgi az egész helyiséget. - Ki vele.
- A nekromantát. Egy kis csitri gyakorlatilag, mostanra csak csont és valami a bőréből vérbe fagyva... mintha felülről lefelé nyársalták volna keresztül a nyakát a vállai között, fölötte pedig megkopott szénfirka. "Magamra vontam a király haragját." Ismerős?
Van Tassel jelenlétében nem fékezem magam annyira, mint mások előtt tenném, azt azonban a vak is észrevenné, hogy arra, amit mond, egyből ráismerek. Nem emlékszem, mikor löktem el magam az asztalomtól, pedig valamikor az elmúlt pár másodpercben történhetett - mostanra már elsétáltam a szőnyeg karmazsin tekervényeinek legszéléig.
Megfordulok, elindulva visszafelé, többek között azért, hogy ne kelljen a vállam felett hátrapillantanom rá.
- Melyik falu volt az? - szegezem neki.
- Rennerbank.
Szinte könnyedén felel, egyetlen rezdülés nélkül.
- Nahát.

Szívdobbanásnyi csend, aztán újból fölemelem a tekintetem, belekapaszkodva vele az övébe.
- A koronaherceg ragaszkodott hozzá, hogy meghaljon az a nekromanta. Van okod feltételezni, hogy ez többet jelent egyszerű hősködésnél? 
Egy kicsit megtorpanok.
- Nem tudom, találkoztál-e már a királlyal.
A hangomból kihallhatja, hogy ha igen, akkor valószínűleg érdemes újra megfontolni az egészet.
- Volt hozzá egy futólagos szerencsém - fintorodik el röpkén. - Épp elég, hogy megfeszüljön tőle a nyakam. De van itt más is, amiért hozzád küldtek odafentről, amint meghallották. 
Vajon mi?
- A lányt, aki Rennerbanknál meghalt, Irina von Dorstnak hívták. Családi fekélyük a sötét mágia. A bátyját sikerült nyakon csípnem, de kicsit... - Karsten meglegyezgeti a homlokát a tenyerével. - Szóval érted. Sok használhatót nem mondott: félmondatokat, szavakat. De egyvalami visszatért mindig, amire azonnal ráharapott a fél püspöki kar és Őszentsége is. 
Karba fonja a kezeit, mint aki öntudatlanul is engem másol; közben különös módon tanácstalanná válik az arckifejezése. 
- Wilhelm.

A király!
Az arcom semleges marad, noha érzem, hogy a verőereim kitágulnak, mintha hirtelen sietős dolguk volna. Van Tassel szeme éles, akár a sólyomé; hogy nehogy észrevegye a mellkasomat fedő vékony batisztingen doboló szívverésem, újból karba fonom a kezem. A szemöldökömet ráncolom.
- Éppen csak ennyi?
- Csak, legalább is amit én felfogtam. Te jössz.
- Mesélj arról, akitől hallottad. Ez a félkegyelmű fickó volt?
Biccent.
- Becsületes....  - köhint röviden - Hivatalos nevén Michael von Dorst. Ugyanolyan, mint a többi nekromanta. Csontsovány, eszelős és az elméjére penészedett a halál. Csak épp ez is egy kölyök még, huszon-egynéhány nyarat ha látott. Lábujjai már nincsenek, de néha vannak világos pillanatai. Sajnos a fájdalomtól csak romlik az elmebaja, így igen nehéz kihúzni belőle bármit is. De megismerkedhettek. Elhoztam magammal.
Nem találom vonzó ötletnek.
- Az időmet fecsérelném, igaz?
- Talán. De azt mondják, te ott voltál Rennerbankban. Talán te többet kiveszel a szavaiból, mint én. Kezd kihűlni a nyom, Kather, és ez nem tetszik. Segítesz?
Biccentek, habozás nélkül.
- Hogyne tenném.
Mellélépek, finoman a vállára téve a kezem; csak egy kevéssel magasabb nálam, így tökéletesen hallja a lehalkított hangomat is.
- Wilhelm volt Gustav herceg felvett neve Rennerbankban. Csak így - duruzsolom halkan. A Katedrálisban még a falnak is füle van. - Ragaszkodott hozzá, hogy csak akkor jön velem a Fővárosba, ha segítek neki eltenni ezt az Irinát láb alól. Ott voltam, amikor felírt a falra szénnel.
Ellépek mellette, át az irodám küszöbén a fogadószobámba.
- Egyetlen másikról sem tett azonban említést. Egyes-egyedül ez az egy nekromanta zavarta, és mindenki meg is feledkezett a dologról azonnal.
Szembefordulok vele megint, hogy ismét halkan szólhassak.
- Gyanakszol valamire?
Az inkvizítor kellemes vonásaira komorság telepszik.
- Veszélyes dolog királyokra gyanakodni, főleg mostanság - jegyzi meg sötéten. Tagoltan, fegyelmezetten beszél, nyoma sincs a szavaiban a rám jellemző sietségnek. - De igen, valami határozottan nem tetszik. Ha a Wilhelm, akit az elmeháborodott említ és Gustav herceg ugyanaz... Nem is tudom. Csak merj belegondolni a kapcsolatba, ha nem szédít meg a gondolat. 
Megdörzsöli az arcát fedő borostát, aztán a tekintetem keresi.
 - Köszönöm, Kather. Még egy pár napig itt maradok. Meglátom, mit tudok összeharácsolni. Ha gondolod és elenged a selyempalástod, keress meg.
Csak biccentek; van Tassel nem olyan ember, aki mások mögé bújna a nehéz munka elől. Kétség sem fér hozzá, hogy soha nem jött volna hozzám, ha nem küldik.
- Még valami - emelem fel a kezem, hogy elkapjam a könyökét, mielőtt elléphet mellőlem. Megtorpan. - Mit kérdeztél tőle? Pontosan.
- Amit te is kérdeztél volna - feleli habozás nélkül, noha tudja, hogy tőlem volna még mit tanulnia e téren. - Ki engedte meg a lánynak, hogy Rennerbankban maradjon? Kit hívnak a Sötét Apostolnak? Hol van most? Ennyi volt a válasz. Irina, szegény, vámpír... Wilhelm. Egyiknek sem láttam értelmét.
Elgondolkodva dünnyögök, eredmény nélkül forgatva a fejemben az elhangzottakat; amikor felnézek rá, láthatja, hogy én is csak annyira jutottam, mint ő.
Elengedem.
- Egyél valamit - jegyzem meg, lesajnáló pillantást vetve a porban fürdő ingére. Csak a szemem fénylik derűsen. - Te is csaknem úgy festesz, mint egy nekromanta. Ne kelj fel vesperásig. Akkor megkereslek.
- Ilyen csúnyát még nem mondtak rám. - vigyorodik el válaszképp, majd ellép mellőlem, átvágva a termen az ajtó felé. - Akkor hát a vesperáson találkozunk, Kather.
avatar
Institoris
Felszentelt Inkvizítor
Felszentelt Inkvizítor

Hozzászólások száma : 506
Join date : 2015. Jul. 26.

Karakter információ
Kaszt: Inkvizítor
Szint: 8.
Tapasztalat:
7960/9500  (7960/9500)

Felhasználó profiljának megtekintése https://goo.gl/PNcR7L

Vissza az elejére Go down

Re: [Magánküldetés] Memento Mori

Témanyitás by Institoris on Vas. Ápr. 01, 2018 2:16 pm

- Dicsértessék az Úr Jézus, excellenciád.
Alig két óra telt el azóta, hogy van Tassel pihenni tért, és én máris Augustinus gyűrűs keze fölé hajlok, hogy csókkal illessem azt: a rendfőnök megszokott mosolyával figyel, mint aki pontosan tudta, hogy előbb-utóbb megtalálom még a mai napon.
- Mindörökké, amen - feleli. - Mi hozta, Kather?
A homlokomat ráncolom, ahogy mindig szoktam, ha nem tetszik valami. Aztán jelentőségteljes pillantást vetek rá.
- Van Tassel inkvizítor megkeresett engem.
Az öreg püspök nem látszik meglepettnek: aligha lehet, mert hosszú idő óta először vetettem le a reverendámat, hogy visszabújjak a megszokott úti öltözékembe. A tartásom is más: akármennyire is otthon érzem magam mindkettőben, mégiscsak akkor vagyok igazán elememben, ha házon kívül dolgozhatom. A zekém fölé vett zubbony gallérját elfelejtettem megigazítani, és a rendfőnök szemében gyúló derűs szikra elárulja, hogy a szövet csücske az egyik oldalon alighanem rendetlenül felmered. Megrántom a vállam, hogy a helyére essen, minden valószínűség szerint eredménytelenül.
Augustinus kék szeme újból a tekintetem keresi.
- Tudom. Én küldtem magához.
- Elmondta, mi történt?
- El - dől hátra a székében. - , meg háromféle jelentésben is olvastam. Maga mit tud hozzátenni?
- Emlékszik, mit mondott őfelsége a koronázásakor?
A szája sarkát ráncolja.
- Sok nagyravágyó badarságot. Sajnos nem mai a fejem, nem jegyeztem meg minden szavát. Mire gondol?
- Azt mondta, 'Én magam vagyok Azrael kardja! A háború befejezésének eszköze."
Merőn nézek rá, állva a pillantását.
- Tett azóta valamit a király, hogy beváltsa a szavát?
A püspök felhorkan.
- Délen még mindig kék lobogó leng és a templomban protestánsok ülnek csendben. Én ezt nem veszem annak.
Nagyon jól veszi. És valami azt súgja, hogy a tétlenségnél sokkal nagyobb bűnei is vannak Gustav királynak.
- Akkor legyen óvatos, atyám - szólok komoran. - És küldje meg Arianus atyának is a királyi palotába, hogy vigyázzon magára.
- Vigyázzon maga is, Kather. Rosszat sejtek.

Az irodát elhagyva bal kéz felé fordulok, végigtekintve a szürke gránitkockákból egyetlen sima folyammá csiszolt folyosópadlón: errefelé egy idő után a Hivatal impozáns, kétemeletes rendházának kerengőjére látni, amelynek pompás virágoskertje egészen elüt mindentől, amelyet az átlagos ember az inkvizítorokkal kapcsolatban az eszébe idéz.
A kertre néző szakaszig azonban nem jutok el. A püspök irodájával szomszédos helyiség vaskilincsű faajtaja résnyire nyitva áll, s ahogy ellépnék mellette, suttogás üti meg a fülem.
- Kather? - nyöszörgi odabentről egy magas férfihang elhalón. - Kather...
A hátamon hideg fut végig röpkén. Csendben torpanok meg az ajtó előtt; a fülemet hegyezem.
Az ajtórésen át tátongó sötétség vibrál csak: belőle fojtott, ziháló hangot észlelek, mintha olyasvalaki rejtőzne odabent, aki futtában kapaszkodott fel jónéhány lépcsőn. Hanem ezt a hangot soha életemben nem hallottam még.
Ki az ördög lehet?
Óvatosan benyomom az ajtót, halkan lépve át a küszöböt.

Idebent sűrű félhomály van, olyan sűrű, hogy csak egy villanásra pillantom meg az alakot, aki egy villámcsapás gyorsaságával ragad meg - keze döbbenetes erővel kapcsolódik a csuklóm köré és olyan erőset ránt rajtam, hogy előrebotlom, egyenest a sötétbe. Meglepett kiáltással rúgok ki feléje, inkább ijedtemben, mint valódi támadó szándékkal; a hangom javarészét elfojtja a számra tapadó tenyerével, míg ujjai fájdalmasan markolnak az állkapcsomba kétfelől és a fejemnél fogva szorít a falnak, hogy a gerincem minden csigolyájában érzem a vastag kövekből áradó hideget.
A szememet erőltetem: az ajtót belökhette utánam, mert már egy pászmányi fény sem hatol be odakintről, azonban elég közel hajol hozzám, hogy kivehessem az arcát és a felismerés egy kalapács erejével sújt le rám. Vonásait égési sebek torzítják el, amilyeneket a forró vasak hagynak az emberen: eszelős tekintete egy megkínzott, fiatal ember arcából világlanak elő.
Ez egy inkvizítor műve.
Ez van Tassel műve.
- Ne ordíts... ne kiálts... Nem ölök, most nem - mondja furcsa, fel-le hullámzó hangon, amely mögött nevetés... vagy zokogás hisztériája bujkál. - Te... Kather?  
Mindkét kezemmel a csuklójába kapaszkodom. Érzem az inait kidagadni.
- Mm-hmm - nyögöm a szorításán át, meglepetéstől kalapáló szívvel.
Eszelős őrülettől erősített marka úgy szorul az állkapcsomra, hogy a fogaim tövében is érzem a nyomást - remegéséből ösztönösen érzem, hogy erősebb vagyok nála, az azonban világos, hogy csak kemény erőfeszítések árán tudnék a markából megszabadulni és most, mintha csak ő maga is felismerte volna ezt, fogását lejjebb csúsztatja, egyenesen a gégém fölé a torkomra.
Fájdalmasan szorítja a légcsövem, de nem fojtogat.
Még.
Szuszogva szívok be egy kortyot a szürke levegőből.
- A pap... a másik azt mondta, te fogsz megkeresni - folytatja azon a különös, hullámzó hangszínen. - Nem kerestél, így én kerestelek. Michael von Dorst vagyok... voltam.
Feje görcsösen oldalra biccen, mintha csak a nyaki inai túlfeszültek volna.
- Megtaláltál - kapok levegő után megint, igyekezve fenntartani közöttünk a szemkontaktust. Mi az ördögöt keres ez a rendfőnök szomszédjában? Csontos hüvelykujja félelmetesen közelről nyomja az ádámcsutkámat, és komolyan meg kell magam fegyelmeznem, hogy ne nyeljek. Nyál gyűlik fel a számban.
- Most elengedhetsz.

Michael hátraveti a fejét és nyekeregve nevet.
- Hogy leszúrhass... - recsegi. - Nem. Még nem. Mondani akarok valamit. Valamit, amit te értesz... remélem. Értsd... vagy meghalsz.
- Nem foglak bántani - hazudom idegesen, mert a megjegyzése egyszerre ijeszt meg és sérti a büszkeségem.
Sért, hogy így torkon fogott, de jobbnak látom nem ugrálni a markában. Így is éppen eléggé szorít ahhoz, hogy fájjon.
De várj csak, te gazember. Ezért kifordítlak a bőrödből...
Hörgő lélegzetet veszek, vasvillatekintettel meredve rá egy pillanatig.
- Sose láttalak. Mi közöd hozzám...!
Michael von Dorstot nem lehet ilyen egyszerűen lóvá tenni.
- De fogsz - reccsen rám. - Meg fogsz ölni... De előbb hallgatsz. Irina... Emlékszel Irinára? Emlékezned kell... Ott voltál, mikor meghalt. Irina nem bántott senkit. Nem bántotta a falut, nem bántotta az Apostolt, valaki mégis megölte. Megengedték neki, hogy ott legyen, érted, pap?
Mi az ördög folyik itt?
Zavarodottan bámulok a nekromanta iszonyatos arcába: kéthüvelyknyi távolságból még eszelősebbnek tűnik, mint amilyennek van Tassel leírta.
'Nem értem', akarom rávágni, aztán eszembe jut, mit helyezett kilátásba Michael erre az esetre, és bizonytalanul biccentek.
- Hogyne. Megengedték.
Nem bírom magam tovább türtőztetni és nyelek, fájdalmasan a keze alá szorítva a gégém egy pillanatra.
- Ki engedte... meg neki? - nyögöm a szokásos, magabiztos baritonom elfúló árnyékán.
- Az Apostol - hangzik a válasz egyből. - A Sötét Apostol azt mondta, ameddig ő ott van, nem esik baja. De nincs ott. Elvitték onnan. Azt mondták, te vitted el.
Egyetlen szavát se értem.
- Kicsodát?
- Az Apostolt!!! - csattan föl ingerülten, ezúttal a fojtott beszéd és az emberi hangerő határán. - Elvitted az Apostolt, ezért Irina meghalt. De láttad. Tudod ki ő. Meg tudod találni. Meg tudod ölni.
- Tévedsz - lihegem vissza. - Sose láttam az Apostolt. Kerestem... de nem tudom, ki az. Vagy... vagy hogy merre van.
A szemében a fények mintha nagyobb lángra kapnának.
- De tudod - vicsorogja. - Láttad, hallottad a nevét. Az igazi nevét! Wilhelm. Wilhelm! WILHELM! - ordítja teljes erőből, amire kint mintha hang támadna. Von Dorst oldalra kapja a tekintetét, majd vissza énrám. A szemöldökömet ráncolom.
Az lehetetlen.
- Nem hiszel nekem - folytatja magabiztosan. - De fogsz! Volt egy vámpír, aki látta... Aki belenézett a szemébe. Én láttam, ahogy beszélgetnek! Még a szigetek mellett, a nagy csatában. Egy vámpír vadász, számszeríjjal a hátán, szürke lovon. Ő tudja! Ő megmondja az igazat!
Olyannyira megdöbbenek a mondanivalóján, hogy még a nyakamra feszülő ujjairól is megfeledkezem.
- Reingard von Schwarzjäger - suttogom, most először harag nélkül pillantva a szemébe. - Őróla beszélsz.
Egy pillanatig a padlót nézem, nem is törődve azzal, hogy az állkapcsom a nagy lélegezésben lógva maradt kissé.
- Wilhelm a Sötét Apostol? - hunyorítok végül rá hitetlenkedve. - Magad se tudod, mit beszélsz.
Odakintről léptek közelednek. A holtmágus szorítása enyhül a nyakamon; a folyosó felé fordul. Vállai csapottan lógnak, akárha gyászolna.
- Irina... Szegény Irina... - nyögi. - Átverték. Wilhelm átverte. Az Apostol átverte...

- Mesélj még Wilhelmről - sürgetem az ajtó elé lépve, magammal húzva őt, nehogy valaki benyisson és véget vessen a mondanivalójának. - Ugye tudod, hogy megkoronázták a Katedrálisban? Ugye tudod, hogy most Veronia királya?
Bólogat, de úgy, mintha nem akarattal tenné.
- Király... - hebegi szinte önkívületben. - Az akart lenni mindig... Király lesz, királynak született... Csak egy Apostol lett belőle, férgek királya... De nem akart az lenni. Csontok királya! Nem, azt mondta, király lesz, igazi király! Arany és vas királya.
A vér áthűl az ereimben. Világosban alighanem látszódna, ahogy átkéklenek a bőrömön.
- Hazudsz. Ha nekromanta lenne, észrevettem volna.
- Nem hiszed, persze, hogy nem - nevet megint. - Honnan vennéd észre, pap? Tisztán, selyemben, aranyban... koronával... A nekromanta is csak ember, ahogy te sem lennél más megtépázva, földbe hempergetve, kiéheztetve, csontok között kárhoztatva!
- Hogy merészeled énhozzám hasonlítani magad! - vicsorgok rá dühösen a karja felett és megint érzem, hogy én vagyok az erősebb. - Árad belőletek a halál. Mindőtökből! Bizonyítsd, hogy Wilhelm az Apostol - követelem. - Honnan tudod?
A hangja elvékonyodik, mintha zokogna. Az ujjai remegnek, éppencsak érintve a nyakam.
- Irina... Irina, szegény... - hörgi. - Wilhelm... Vámpír... Keresd meg a vámpírt, ő megmondja. Ő megöli, ha te nem fogod.
Keze lehanyatlik a nyakamról, mint akit elhagyott az ereje: helyette a ruhám gallérját ragadja meg a zubbonyom alá nyúlva, ami furcsán bensőségesen hat.
- Keresd meg - ránt egyet rajtam kérlelőn. - Vagy öld meg te. ÖLD MEG!
Olyan erővel kapaszkodik a zekémbe, hogy ha összeesne, magával rántana engem is a padlóra: megint felkiáltok egy kissé, ám ütés helyett én is megkapaszkodom az ő gallérjában, és megrázom. Jó erősen.
- Ha megtalálom az Apostolt, megölöm, ahogy megöltem a ghoulját is, aki Károly királyt ledöfte - nézek a szemébe. - Megöltem, és a Fővárosig húztam a lovam után a földön! Hallod? Ha tudod, ki vagyok, akkor tudod, hogy megteszem. Hol van Reingard Schwarzjäger?
- Eisenwald... - nyöszörgi, érezheően elernyedve. -Ott keresd a vámpírt. Eisenwaldba mentem, a vámpírhoz mentem, mikor... mikor a pap, a másik elkapott. Eisenwald, ott lakik a vámpír. Keresd meg! Ő megöli!

A pap. A másik pap.
Karsten.
- Neki nem mondtad? Vagy nem hitte?
- Ő nem tudja - ingatja a fejét a nekromanta. - Ő nem érti. Nem látta Wilhelmet... nem ismeri. Nem ismeri a vámpírt se. Nem látja a hálót, amit Wilhelm szőtt körénk. Te látod. Te ismered.
Az igaz. De ez nem olyasmi, amit elhíreszteltem volna.
- Honnan ismersz? Én nem ismerlek.
- Nem ismerlek - mentegetőzik. - Én megkérdeztem Irina szolgáit. Ők mondták. Ők beszéltek nekem. Azt mondták, egy pap vitte el Wilhelmet. Azt is mondták, hogy egy pap ölte meg sokukat. Hallgattam... Hallottam, ahogy beszélnek. A pap vezető, akinek a másik pap vitte a hírt...
Cseppnyi szünet a dadogásában.
- Azt hiszik, kótyagos vagyok. Azt hiszik, nem értek, de értek! Értek! Ők mondták. "Kather tudni fogja. Kather volt Rennerbankban."
A hideg az első csigolyámtól az utolsóig végigborzongat, ahogy lefut a hátamon. Mintha csontujjak volnának.
- Honnan tudod, hogy az igazat mondták?
- Nem tudom - nyöszörgi rángatózva. - De ha nem, úgyis mindegy. Ha te nem ölöd meg: senki. Ha te nem keresed meg a vámpírt: senki. Ha úgysem érti senki, akár hazudhattak is. De ha mégsem... más már nem számít.
A szám kiszárad; rég nem veszek tudomást Michael kezéről a galléromon vagy az ujjai nyomáról a nyakam körül. Pislogás nélkül meredek rá, mígnem égni nem kezd mindkét szemem.
- Ismered Harkonen nagyurat?
A szívem hangosan, rendszertelenül dörömböl. A nekromanta szeme forog az üregében.
- Harkonen... Harkonen... - mantrázza magában a nevet, de szavai üresen csengenek. - Harkonen... Nem.
Ki tudja, miért, felsóhajtok - magam előtt is tagadom, de cseppnyi megkönnyebbülést érzek, noha az égvilágon semmi okom rá.
Elengedem a férfit.
- Értem, Michael. Értem.
- Érted - bólogat amaz, ugyanúgy elengedve engem.
Aztán fölnéz a szemembe.
- Megölsz?
Hosszan bámulok rá.
- Nem.
- Akkor a másik - motyogja erőtlenül, és egyszerűen leül a földre.
Kopogtatnak az ajtón.
- Ki az? - szólok fennhangon, a tekintetem le sem véve a fickóról. Igyekszem ugyanúgy hangzani, mint a torkom markolászása előtt.
- Minden rendben? - hallatszik odakintről. Fiatal hang: templomszolga lehet vagy novícius.
- Igen - jelentem ki parancsoló hangon. - Ne zavarj!
Tétova, tanácstalan csend, aztán távolodó léptek. A hang gazdája alighanem úgy találta, jobb, ha engedelmeskedik.
Lenézek a fiatal holtmágusra.
- Van Tassel nem itt hagyott téged, igaz?
- Nem - rázza meg a fejét, megemelve a derekára csatolt vaspántról lógó láncot. A fekete szemek a karpereccel most szabadon lógnak, ám eredetileg valószínűleg a férfi vékony csuklójára kapcsolták őket. - De nem volt ügyes. Figyelmetlen. Nem hitte, hogy értek. Nem hitte, hogy erős vagyok.
Karsten hibázott, és ez majdnem az életembe került. Michael megölhetett volna, mielőtt elkapják.
Hány ember életébe került eddig az inkvizítorok gőgje?
Nyugodt, de szigorú pillantást vetek a fiúra.
- Vedd vissza.
- És akkor mit teszel? - néz fel rám megint. - Visszaadsz a másik papnak?
- Ha itt hagylak, öt perced sincs hátra.
Michael felemeli a láncot, keresztbe fektetve azt a karján.
- Tedd vissza. Nem számít. Semmi nem számít.
Némán csatolom vissza rá a bilincset, aztán a láncánál fogva vezetem vissza a folyosóra.
avatar
Institoris
Felszentelt Inkvizítor
Felszentelt Inkvizítor

Hozzászólások száma : 506
Join date : 2015. Jul. 26.

Karakter információ
Kaszt: Inkvizítor
Szint: 8.
Tapasztalat:
7960/9500  (7960/9500)

Felhasználó profiljának megtekintése https://goo.gl/PNcR7L

Vissza az elejére Go down

Re: [Magánküldetés] Memento Mori

Témanyitás by Ajánlott tartalom


Ajánlott tartalom


Vissza az elejére Go down

Vissza az elejére

- Similar topics

 
Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.