Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
Játékostárs kerestetik

Szer. Szept. 02, 2015 10:01 pm by Darrakard

Ha valaki esetleg ismerkedésre, küzdőtéri párbajra vagy bármi egyébre tárat keresne, itt …

Comments: 55

Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 66

Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 42


You are not connected. Please login or register

[Azonnali játék] Dies Irae

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1 [Azonnali játék] Dies Irae on Szer. Jan. 31, 2018 8:53 pm

Darrakard

avatar
a Démoni Írnok
a Démoni Írnok

Negyven és mégannyi nap... Úgy folyt el, mint a kavicsok a Nordenfluss alján. Volt, aki nem is számolta. Akik igen, azok sem hitték hogy ilyen hamar eljön. De eljött...

Hellenburg volt az első, amely lángra kapott. A hatalmas bestia úgy takarta el a napot a büszke város felett, mintha valóban a végítélet jött volna el és a három napnyi sötétség - mielőtt minden narancs fényben és forróságban ragyogott fel. Égtek a házak, égtek a magtárak, égett a palota és a főtér. Egyedül a nagytemplom nem égett, de azt is arany-vörös lánggyűrű vette körül, mintha Abaddón azt mondta volna: "Ne avatkozzatok bele, atyám választottjai."

Ezután Carolusburg következett. A gazdag, terpeszkedő város gyűrűin gyorsan, akadálytalanul futott végig a tűz, égre meredő, perzselő szemmé változtatva észak Fővárosát. A király otthon sem volt akkor, a tenger felől közeledne nézte végig, ahogy királyságának szíve a lángok martaléka lesz.

A Katedrális búzaföldjei is lángra kapta, dús erdejei úgy égtek mintha csak rőzsével vette volna körbe magát az Egyház. Azt mondják az Úr angyala a tázön keresztül beszélt Mózeshez - ez a láng is beszélt. Azt mondta "Nem a ti dolgotok ez. Maradjatok ki ebből, Lévi törzse."

A legfájdalmasabban a tünde népek erdejei égtek. Ők, akiknek nem volt közük az angyalhoz, de akik ugyanúgy megítéltettek. Nem voltak elég jók, nem voltak elég erényesek. Ki tudja, mi volt a bánük? Gőg? Jóra való restség? Csak a pusztítás angyala tudta, aki a smaragd és zöld bársony fákra borította a mennyek szent lángjait.

Égtek a városok, égtek az uradalmak, égtek az erdők... Még sem halt meg mindenki. Valami megtorpanásra késztette az angyalt, valami miatt sietett és elkapkodta a borzalmas munkáját, míg egyszer csak - eltűnt. Tovarepült, talán hogy elhozza máshová a gyehennát, senki sem tudta, azonban ott maradt néhány bátor hős a korom és elharapódzó lángok között, küzdve a rettenettel és a kétségbeeséssel.


Az azonnali kötelezően canon, vagyis ez az esemény megtörténik. A játékos karakterek túlélik a pusztítást, ám sokan nem, Veronia igen nagy csapást szenved el. Erről kell 1000 szóban írni, hogyan is élik meg a játékosok az angyal pusztítását. A szokásostól eltérően a határidő 1 hónap, azaz Március 3-án zárul. Így aki szeretne a 80 nap alattra ütemezni játékokat nyugodtan megteheti, ha végez a határidőig. Emellett megemlítést érdemel, hogy az Északi frakcióküldetés ez előtt, a Déli frakcióküldetés pedig ez után játszódik.

Jutalom: 200 TP, 2000 váltó és egy egyedi fogyóeszköz (gondolok itt varázsitalra vagy egyszer használatos varázstárgyra)


_________________
"And who are you, the proud lord said, that I must bow so low."
Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net

2 Re: [Azonnali játék] Dies Irae on Szomb. Feb. 17, 2018 9:24 pm

Lance Kalver

avatar
Tünde Zsoldos
Tünde Zsoldos
Ráérősen reggeliztem aznap a fogadóban. Könnyű étkezést akartam, kenyér, vaj, méz és egy kis tej, evés után terveztem továbbállni a városból, de üres hassal utazni se lehet, így tettem róla, hogy ne is kelljen. A kenyeret már megettem, már csak a tejből volt hátra néhány korty, mikor sikoltozást hallottam az utcáról. Kinéztem az ablakon, és vörös lángokat láttam. Azonnal eldobtam a korsót, és kirohantam az utcára. Egy hatalmas, aranyló bestia szórta az áldást az égből, két lángcsíkot húzott a tetőkön, aztán lustán tovább repült. Kelet felé. ~ Csak ezt ne! ~ Gondoltam rémülten, mikor tudatosult bennem, merre megy. Semmivel se törődve kirohantam a falakon kívül, és elővettem egy tojást, ami egy ideje nálam volt. Nem nagyon használtam még, de valahogy ösztönösen mégis tudtam, hogy mit kell vele csinálni. Letettem a földre, és beleáramoltattam némi varázserőt. Egy hatalmas állat bújt belőle elő, rám várva valamiért. Felszálltam a hátára, és keletnek irányítottam.
- Előre! - Kiáltottam, ő pedig hatalmas szökellésekkel megindult. Nemsokára észrevettem az erdő szélét. Összeszorult a szívem, de közelebb mentem.
Égett. Minden égett, lelki szemeim előtt pedig újból felrémlettek régmúlt idők falánk lángjai. A szülőfalum, halálsikolyok, ahogy mindenki odaveszik, ki kard által, mások a karmazsinvörös tűz martalékává váltak. A sárkány akkor tűnt el az ellenkező irányban a horizonton. Leugrottam a hátasomról, és térdre borultam. Jó fél percig nem történt semmi, nem tudtam gondolni semmire, nem is éreztem semmit, egyedül a tompa pukkanás bolygatott meg, ami azt jelezte, hogy a hatalmas nyúl ideje lejárt. Majdnem egy percnek el kellett még telnie, mire fel is fogtam, hogy mi volt éppen folyamatban, és akkor elkezdődött.
Emlékek... Ádáz ellenségként ostromoltak meg, mint a dühödt paraszttömeg, aki megharagudott arra a nemesre, aki konokul elbarikádozta magát előlük, mikor segítséget kértek ahelyett, hogy meghallgatta volna őket, és valahol talán én is ezt tettem.  A saját védelmem érdekében inkább dacosan elfordultam az emlékeim elől, ahelyett, hogy szembenéztem volna velük, és igazán feldolgoztam volna őket. Ahelyett, hogy hagytam volna elhamvadni őket úgy, mint ahogy ez a liget vált porrá. Nem, ehelyett csak hanyagul leborítottam őket egy burával. Nem aludtak ki, hanem ott parázslottak, forrón és égetőn, azonban ebből nem érzékeltem semmit. Egyelőre. Ugyanis a bura darabjaira tört, ahogy a szemem elé tárultak a mohó lobogással pusztító lángok, amik éhes koldusként vetették rá magukat a védtelen lombkoronákra, kérgekre. Hol vannak most azok, akiknek a fák védelme lett volna az egyetlen feladatuk? Vagy nem is... Nem hibáztathattam őket. Ki róhatta volna fel nekik, hogy nem állhatnak ellen egy ilyen hatalmas teremtménynek?
Felnéztem az égre, viharfelhők gyülekeztek az erdő fölött. A legtöbb tünde erre azt mondta volna, hogy Természet anya a gyermeke segítségére siet, én ebben nem hittem. Annak a bizonyos tűznek esett áldozatul az én vallásom is, azóta képtelen voltam abban hinni, hogy bárki, bármi is vigyáz ránk. Hogy hagyhatta, hogy a világ éke, ez a tiszta és szeplőtelen smaragdszőnyeg forrón izzó rubinná változzon? A fák közül kétségbeesett állatok kiáltoztak, kiabáltak, rimánkodtak segítségért, amit én nem tudtam megadni nekik. Földbe gyökereztem. Mellettem menekülő mókusok száguldottak el, rémült nyulak makogtak, ahogy ugráltak ki a fák közül, mellettem ijedt ürgék ásták ki magukat, hogy biztos távolságba kerüljenek a gyilkos tűztől. Láttam madárhadat is, ahogy sebesen, és hangosan csiripeltek, károgtak, és még ki tudja, miket adtak ki. Most felborult a rend: nem volt már többé ragadozó, sem prédaállat, mindannyian üldözöttek voltak, nyomukban volt a perzselő halál. A lángok hatalmasak voltak, én pedig nem tudtam mozdulni. Kidőlt az első fa, a gyökerei nem bírták tovább a féktelenül dühöngő forróság erejét. A második. Messze voltam, de úgy is odáig elhallatszott a földre zuhanó törzs tompa dörrenése, ahogy földet ért. Nem is értettem, hogyan hallhattam a félelmetesen hangosan ropogó tűzön keresztül a puffanást, de nem bírtam tovább. Ledöftem a kardomat a földbe, és rátámaszkodtam. Menthetetlenül zokogni kezdtem. A szél is megfordult, elkezdett az irányomba fújni. Szegény tündét még az ág is húzza, igaz? Sírva próbáltam egyszerre törölgetni a könnyeimet és eltakarni az arcom. ~ Ím győztetek hát, azt hiszitek? Mi lesz hát a győzelem íze? Mit termett nektek a győzelem? Ugyanolyan semmik vagytok, porszemek és sárban kúszó gyermekek, én pedig ugyanúgy hatalmas vagyok. Mit tesztek hát, gyermekek? ~ Visszhangzott a fejemben. Befogtam a fülemet, és térdelés közben felegyenesedtem, hogy eleresszek egy dühtől, fájdalomtól, és mérhetetlen elkeresedéstől fűtött kiáltást, olyat, amilyenre sose hittem volna, hogy képes leszek. Köhögve letámaszkodtam, és rávágtam ököllel a földre.
- Hogy mit? - Kiabáltam, a hangom pedig tele volt haraggal és keserűséggel. - Lehet, hogy mi vagyunk a porszemek, a jelentéktelen csúszómászók, de találd ki, ki halt meg majdnem három hónapja? TE voltál! És vajon ki él még? MI élünk! És azt tudod, mit fogunk még csinálni? TÚLÉLNI!
Üvöltöttem szinte habzó szájjal, mielőtt rámtört újból a köhögés, ez alkalommal már majdnem öklendezni kezdtem.Tudtam,  hogy senki nem hallotta, mit kiáltoztam. Ő főleg nem, hiszen halott volt. De olyan jól esett valahol... A szél lassan kezdett megint elfordulni, és a másik irányba fújni, a levegővel együtt pedig a fejem is kezdett tisztulni. Újból ránéztem a lángoló erdőre, de mielőtt újból rám tört volna az érzelemroham, eleredt az eső. A füst még nagyobb lett, de a szél kitartóan, és egyre erősebben fújt kelet felé, onnan hozva az újabb és újabb felhőket, mintha a természet tényleg segíteni akart volna magán... megráztam a fejem. Istenek márpedig nincsenek, pláne nem a természetben. Nem hagyta volna, hogy felgyújtsák azt a falut, az én szülőfalumat akkor és ott, lehetetlen. Már zuhogott az eső, én pedig felnéztem az égre. Sűrű, szinte fekete viharfelhők voltak, de ahogy sebesen haladtak, néha átsütött a napsugár rajtuk. Fény. Van remény. Felálltam, és csak hagytam, hogy a zuhogó eső mossa az arcomat, hogy teljesen kitisztítson. Új tündének éreztem magam. Újból egyenesen néztem, és láttam, hogy az égő erdőrészből már semmi nem lángolt, csak néhány, zápor dacára füstölgő tönk jelezte, hogy nem volt még olyan messze a szörnyűség, ami ezt tette az erdővel. Nem bírtam tovább nézni, sarkon fordultam, és elmentem menedéket keresni az eső ellen.
Egy elhagyatott kunyhót találtam csak, egy szántóföld szélén állt, amiből ugyanúgy nem maradt túl sok. A ház tetejébe is belekapott a láng, de az eső még épp idejében érkezett, hogy eloltsa, és ne tegyen benne maradandó kárt. Bementem, üres volt, úgy tűnt, a lakók mindent eldobva menekültek el. Hogy miért, vagy mi elől... nem tudtam. Mindenesetre úgy határoztam, hogy ott húzom meg magam, amíg rendeződnek a dolgok, de legalább az eső eláll. Egy órán belül ez meg is történt, a nap kisütött, én pedig visszamentem az erdőhöz. Ezúttal közelebb merészkedtem a füstölgő halmazhoz. A hideg eső kihűtötte már nagyrészt, noha száraz még egyáltalán nem volt. Belemarkoltam a külső területen a beterített földbe. Most elégtek a fák, de csak azért, hogy később valami más, valami új szülessen belőle. Eszembe jutottak a felhők közül olykor lejutó napsugarak... a remény... a táptalaj, amiből újjászülethet minden... Veronia hamvai...

Felhasználó profiljának megtekintése

3 Re: [Azonnali játék] Dies Irae on Hétf. Feb. 19, 2018 12:32 am

Livingstone T. Baker

avatar
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos
Egy ideje már úton vagyok. Ugyan nem volt rossz a hely ahová letelepedtem, de koránt sem volt célom beásni magam egy aprócska városkába. Egy évet húztam ott le, de elég is volt, s már vagy egy éve, hogy jobbra-balra próbálkozom a szerencsével. Faluban sokat nem tud maradni az ember, nincs elég piájuk, meg érdekeltség se, nem is beszélve, hogy kevés a kibontakozási lehetőség. Persze úton lenni olyan szempontból jó, hogy azért bőven akad aki elől menekül valaki, és szívesen veszik, hogy ha utánuk tudnak küldeni olyanokat, mint én. Persze egyelőre semmi rivaldafény, leginkább csak apróságok, vagy lehúzni valakit, akinek többet ér a dolog, mint amennyit tisztességes bérgyilkos kérhetne. Persze az úton nem mindig lehetett kifogni társakat, vagy volt, hogy épp kerülni kellett őket. Ilyenkor persze saját magamnak kell biztosítani mindent. Kaját, piát. Noha egész jó a főzési képességem, akkor sem egy fogadóban készült kaja. A jobbakra értve... Hihetetlen mennyien tesznek az ételkészítésre, pedig az alkohol után az egyik legfontosabb. Élvezhető kaja nélkül szenvedés az egész. Főleg amikor elszámolod a dolgot és kifogysz az alkoholból a következő városig. Térképet nem tudok túlságosan jól kezelni, így csak tippre mondhatom, hogy valamerre  Falbwich és Karolsburg között vagyok félúton. Azonban tökéletes lesz egy kicsit hosszabb időre letáborozni. Így hát nem is siettem el a dolgokat, amint megtaláltam a számomra szimpatikusnak tűnő kocsmát, úgy le is telepedtem inni. Így tíz sör után már fáj az ember foga egy kis töményre. Kicsit furán néztek rám, hogy egy üveg töménnyel indítok, de legalább könnyebb volt rávenni őket az ivós fogadásokra. Az ingyen pia mindig jó.
Valahogy kivetett ma reggel az ágyam. Alig három óra alvás eléggé kevés egy ilyen este után. Mondhatnak akármit, ami kimaradt, azt biza pótolni kell. Ugyan forgolódhattam volna, de valahogy rossz érzésem volt. Másnap? Talán vizezték a bort, és a bűntudat, hogy szar piát ittam. Ahogy a városban mászkáltam, mégis kicsit feltérképezni merre találhatóak a dolgok errefelé elég gyorsan találtam egy zugot, ahol legalább jó bort lehet szerezni. Jelenleg igyekszem nem feltűnősködni, így csuklyában mászkálok. Vannak jó helyek, és úgy tűnik akadnak alvilági emberek is, bár ennyiből ezt megállapítani elég nehéz, de itt-ott érezni a levegőben a hangulatát. Elfogyott a bor, de még mindig nem érzem magam jobban. A sört is vizezték volna? Pedig legalább az jónak tűnt. Lassan úgy sem ártana valami kaját nézni, attól lehet jobb lesz a közérzetem...
Mikor sikerült valami igazán finomat szereznem félreverik a harangot, kiáltások, sikolyok bántják érzékeny fülemet. Ahogy a káosz irányába tekintek az égen meglátok valamit ami elég gyorsan közelít, és bazinagy. Hoppá! Elkapom a sörömet, mielőtt az a sietősen pakoló utcai árus leveri. A maradék kaja ugyan a földön landol, de legalább a pia megmenekült. Az a túlméretezett repülő valami meg egyszer csak így fogja magát, aztán így sugárba okádja a tüzet. Azt hiszem ma már nem kell az örömnegyedet meglátogatni. Mit ne mondjak azért ez baromi gázos, úgyhogy gyorsan le is húzom a sört, mielőtt baja esik. Ami már kicsit cinkesebb, hogy az a nyomorult valaminek még mindig ég a gyomra, mert visszajön még egy körre, ezúttal nem keresztbe, hanem hosszában akarja beteríteni a népet. Szerencsére nem olyan irányban közelít, hogy nekem túlságosan aggódnom kéne, amíg nem feltételezzük, hogy a 90 fokos kanyarokat minden probléma nélkül veszi. Mindenesetre azért olyan helyre húzódok, ahol egy kicsit talán kevesebb az esélye, hogy elsodornak az emberek, vagy az esetleges felém közeledő áldás kikerülése se legyen lehetetlen. Szerencsére elégedetten távozik két kör után, aminek meglehetősen örülök. Nem lett volna vicces egy ilyen hihetetlen baromságban megmurdelni. Ahogy körbenézek viszont feltűnik valami. Az utóbbi csík irányában van a kocsma ahol megszálltam.
-Basszameg! A kalapom!
Ezzel meg is indulok, s rohanó léptekkel siklok át az emberek között. Ahogy megállok és felnézek a lángoló épületre elszorul a szívem. Az sokan menekülnek, néhányan próbálják menteni a menthetőt, akik pedig bíznak benne, hogy ennyivel megúsztuk próbálják fékezni a tüzet. Fura érzés. Azt a kalapot már nagyon megkedveltem, persze a piáért is kár, de... Várjunk csak? Ez nem is az... Gyors nyomok egy 180at a sarkamon, s előttem virít a kocsma táblája. Sóhajtok egy nagyot, ahogy megkönnyebbülök, s belépek. A kocsmáros meglehetősen nyugodtnak tűnik a helyzethez képest.
-Meglehetősen nyugodtnak tűnsz öreg.
-
Ez a mindenem, ha vesznie kell velem fog. Már nem vagyok fiatal, hogy a sorsom ellen küzdjek
Egy bólintással nyugtázom a dolgot, s megyek fel a szobámba. Összekészülök, mivel én nem szeretek belenyugodni a dolgokba ilyen könnyen, viszont túllihegni sem fogom a dolgot. Így amikor visszatérek rögtön le is ülök a pulthoz italozni.
Nem telik egy egy fél óra, mikor beront pár fickó, szám szerint három. Az egyik ott marad az ajtóban, biztosítva, hogy ne jöjjön be más. Mindegyiknek ott lóg egy kard az oldalán, és elég vérszomjat árasztanak, hogy nyilvánvaló legyen a céljuk.
-
Hé öreg, ide az összes pénzzel! Semmi trükközés, mert annak nem lesz jó vége!
Az kocsmáros arca eléggé rosszul fest. Valahol számított erre, de nem akarja könnyen adni a dolgot. Lehet ez a mindene, de az élete nélkül vaj mi keveset ér.
-Mennyit érnének neked ezek öreg?
Kérdezek hátra anélkül, hogy levenném a szemem róluk. Elég szórakozott hangnemben kérdeztem, hogy sejtse az öreg mire gondolok.
-
Fejenként egy.. nem két sört és pálinkát!
-Négy sör és pálinka nem is rossz...
-A harmadik mellé jár egy üveg bor is!
-Ez már tetszik! Bocsi srácok, de peches napotok van. Ne hibáztassatok azért, hogy megagyallak titeket, semmi személyes.
Ahogy közlöm velük a tényállást lehúzom a piát, és felkelek a helyemről. Eléggé lenézően hümmögnek, és a fejesnek tűnő aki a jobb oldalamon áll megveregeti a kardmarkolatát.
-
Ugyan barátom, nem akarsz te ebbe belefolyni. Maradj szépen nyugton, és meghagyjuk az életed!
-Nem kell félteni. Villám és Pöröly igazán megbízható, a helyedben inkább a futáson gondolkodnék.
Lengetem meg először a bal, majd a jobb öklömet. Erre persze lehal a mosolya, és megmarkolva a kardot felém indul. A másik kettő cinikusan figyel, viccnek tartják az egészet. Várok, majd a megfelelő pillanatban hangos kiáltással megindítom a bal öklömet.
-Gyerünk villám!
A következő pillatanban a kard ami felém közelített a földön landol, s nem sokkal később a fickó is nyüszítve kis gombóc formában vonaglik a földön. Amilyen lendülettel tökön rúgtam, kész csoda, hogy nem ájult el azonnal. A társai csak pislognak, mint a szemafor, amit amatőr lépés lenne kihagyni. Egy hosszabb oldallépéssel suhanok oda a bal oldalihoz. Bal kezem kicsit magasabban, mintha valami pajzsot tartanék. Jobb kezem pedig rejtve a köpeny alatt. Az éjgyilok ami használatra készen várt áttör a köpenyen, s alulról találja el a fejét. Biztos halál. Élettelenül zuhan a földre. A harmadik ekkor tér magához, s látszik rajta, hogy sokkal inkább menekülne, mint harcolna.
-Meg ne mozdulj! Csak hogy tudd, ezt egy alkimista barátomtól kaptam, ha összetörik felrobban, és meglehetősen jó célzó vagyok.
Mutatok egy zöld üveggolyót a fickónak. Az iménti események után nem hibáztatom, hogy teljesen össze van zavarodva. A kocsmáros is kellőképpen meg van rémülve. Nem számított erre a kimenetelre. Így tökéletes a helyzet arra, hogy valami teljesen baromsággal próbáljam összezavarni, csak nem szabad hagyni, hogy gondolkodjon.
-Tudod, szeretek játékokat játszani. Én ügyes dobó vagyok, te pedig lehetsz az elkapó. Ha sikerül elkapnod, akkor meghagyom az életed, és szabadon távozhatsz a még élő társaddal. Biztos vagyok benne, hogy hálás lesz, amiért megmentetted. Tessék!
Nem hagyva időt neki eldobom a golyót, ám úgy, hogy még előtte essen a földre. Szerencsétlen barom bele se gondol, hogy ilyen közel magamhoz miért dobnék el valamit, csak arra tud gondolni, hogy nem jut ki időben, így a golyó felé veti magát. Persze ezt az alkalmat nem szalasztom el, s egy jól irányzott rúgással egyenesen az álmok földjére küldöm. Ha mázlija van, akkor nem az örök álmokéra. Persze a pult felé menet ugyanezt megteszem a már-már magához térő szerencsétlennel is.
-Nyugi öreg. Egy darabig az őrök el lesznek foglalva a kinti káosszal, utána meg úgy is békén fognak hagyni, hisz nem te voltál, ezek meg rablóbanditáknak számítanak.
Miután megittam a sört és a rövidet, fogom a bort és búcsút intek. Ezek után persze semmi kedvem a városban maradni, elég nagy hülyeség lenne. Ami azt illeti talán jobb is, nem volt annyira jó város, főleg, ha ilyenek járkálnak errefelé, talán kicsit délebbre kevesebb veszély van. A jelenlegi helyzetet kihasználva inkább kisurranok észrevétlenül, nem kell senkinek sem látnia ki vagyok, vagy merre megyek. Akkor se, ha banditákért kiiktatásáért valószínűleg nem jönnének utánam.

Felhasználó profiljának megtekintése

4 Re: [Azonnali játék] Dies Irae on Hétf. Feb. 19, 2018 8:58 pm

Wyn Silvernight

avatar
Sötét Tünde Druida
Sötét Tünde Druida

V. I. SZ. 819.

A candle

...heals my wounded soul.

A forest fire

...destroys everything.

Everything that I've ever loved.




Elfújtam a gyertyákat. 
Ugyan nélkülük is tökéletesen láttam a sötétben self mivoltom miatt, az aprócska, meleg lángok táncolása mindig jobb kedvre derített. Akkor is, ha nem volt sötét, mint például ezen a napon. Általában a hátam mögötti óriási faágra állítottam őket, amikor kiültem a háztetőre gondolkodni. Oly sokszor körbebarikádozott, rendetlen szobám és ágyam után ez volt a második legjobb hely erre a tevékenységre, s rendszeresen műveltem is, ha nem tudtam magammal mit kezdeni. 
Márpedig jó néhány hete igazán képtelen voltam eldönteni, mit kellene tennem. 
Egy ideig számoltam a napokat, de aztán belevesztem éjjeleim és nappalaim eseményeinek ilyen-olyan sodrásába és teljesen összezavarodtam. Azóta mindig kiültem a nagy, vastag ághoz, magamhoz véve azt a kis faragott főnixfigurát, amit Crispin Shadowbane adott nekem, és mint valami gyerek, folyton emlékeztettem szívemet a reményre. Hogy van még jövő, lesz még Veronia a nyolcvan nap lejárta után is, lesz hova hazamennem és Főnix barátunk majd egy szép napon választ ad a kérdéseimre, én meg...addig jól kitalálom, mit adjak cserébe. 
Hát nem találtam ki. Ahogyan azt sem, mihez kezdek majd, ha túlélem ezt az őrültséget. Történt egy s más, én pedig elvesztettem magamban a hitet, hogy megmaradok, átvészelem, bármi is jöjjön velem szembe. Nem fejlődtem úgy, ahogy szerettem volna, a nyomás miatt meg még romlottak is az eredményeim, ráadásul kevésnek éreztem azt, amit tettem. Nem jutottam egyről a kettőre, nem néztem meg még sok helyet Veronián és nem bizonyítottam semmit a családomnak, egyszóval mondhatni egyáltalán nem értem el egyetlen célomat sem. Hatalmas, végeláthatatlan csődtömegnek érezvén magam, ezúttal is csak ültem, úgy téve, mintha fontos dolgokon gondolkodnék. Pedig valójában a leveleket néztem, ahogyan az enyhe, láthatatlan szélben táncolnak, mint megannyi, a zöld ezernyi árnyalatába öltözött, pörgő-forgó leány egy óriási, lüktető, mégis keserédes mulatságon. Valami mindig emlékeztetett rá, hogy ez nem fog örökké tartani, vagy ha igen, én már nem leszek itt, hogy lássam. Butaságnak tartottam és igyekeztem elkergetni ezeket az érzéseket, hiszen ha meghalok, már nem is lesz szükségem menedékre, rejtekhelyre a családom és jelenlegi, mit sem érő életem elől. 
De most még élek, és akkor futok el innen a Természet ölelésébe, amikor csak akarok. 

Hallottam a hátam mögötti kis patak szelíd csobogását.  
Ezúttal nagyon messzire tévedtem otthonomtól, ötször vagy hatszor is akkora távolságra, amelyet ígéretem szerint megtehettem volna. Egy hatalmas vasfa melletti korhadt, üreges, levéltelen törzs belsejét választottam leshelyül, s néztem, ahogyan egy félénk nyúlcsalád a bokrok között élelmet keres. Az anya úgy kerülgette a kölykeit, mintha halálos veszélyben lennének, pedig semmi sem volt a környéken néhány énekesmadarat kivéve, akik felváltva, és olykor egymást túlharsogva zendítettek rá jellegzetes dallamukra. Sóhajtva vettem tudomásul a lelkemben gyökerező furcsa megbánással vegyített, káoszos érzelemhalmazt, amely egyre csak azt sugallta, közelebb kellett volna kerülnöm a szüleimhez, amíg még lehetett. Meg kellett volna őket értenem, mert valljuk be, azon kívül, hogy mindennél jobban féltettek, fogalmam sem volt a többi cselekedetük indítékairól. Nem ismertem a múltjukat, mindössze néhány apró szeletkét, amelyeket olykor-olykor sikerült kicsikarnom belőlük, de egyébiránt...úgy viselkedtem, mint egy önző, éretlen gyerek, aki csak a saját vágyainak él. És nézzük meg jól, hová jutottam a kalandozás hajszolásával?! Nemhogy előre, inkább csak hátra. Semmit nem ért az egész. 
A nyulak gondolataiból felém áramló émelyítően sok boldogságtól hamar elfogott a hányinger. Olyan volt számomra figyelni őket, mintha a bűneimmel telefirkált táblákat (vagy könyveket) cipeltek volna a mancsaikban, még a fák lágy, lassú hajladozása, az erdő lélegzése is arra emlékeztetett, mennyire kiszakítottam magam a saját rokonaim, szeretteim köréből, mindössze azért, hogy gyerekes álmoknak éljek, amelyeket el sem értem. Belső küzdelmem ellenére azonban továbbra sem mondtam le céljaimról, bármennyire is az lett volna logikus. Másoknak, és nem nekem. Én még mindig bizonyítani akartam, megmutatni, hogy nem vagyok olyan könnyen elpusztítható, nem kell kerítések mögött, ezernyi óvó kézzel körbevéve tartani, mint egy csenevész növénypalántát. 
Nem rendelkezem testi fogyatékkal. Nem vagyok beteg. Nincs szükségem börtönre, hogy ne tehessek kárt magamban. 
Rezgett, sercegett a fű a szélben, amely egyre erősödött, magával hozva egy olyan szagot, amitől azonnal öklendezni kezdtem. Tömény volt, undorító és lehetetlennek tűnt figyelmen kívül hagyni... ameddig fel nem fogtam, hogy a nyulak elszaladtak, elméjükben groteszk, szelíden hullámzó, ám nyálkás csomóként lüktető-kavargó félelemmel. Mintha az ágyam alatt felejtett, megfonnyadt, nem túl étvágygerjesztő gyümölcsök hirtelen eszeveszett násztáncba kezdtek volna szétfolyt magvaik és belsejük kavalkádjával körbelengve. 
De mitől ijedtek így meg? 
Engem biztosan nem láthattak, hisz a sötétben rejtőztem, azonban az érzelmeik hatására elvetettem az ötletet, miszerint kimegyek és megnézem, mi történt. Túlságosan gyanús volt, akárhonnan vizsgáltam is. Eddig egyetlen idekint töltött napom alatt sem tapasztaltam vagy figyeltem meg olyat, ami ennyire megrémít egy élőlényt. Erősen füleltem, meg sem mozdultam, tudni akartam, mi folyik itt, de már nem hallottam semmit... semmit, csak halotti csendet, perceken keresztül. A szél is elállt.  
Csengett a fülem, s azt kívántam, bárcsak valami megtörné ezt az átkozott mozdulatlanságot. Ámde alig telt bele néhány pillanat, máris visszasírtam azt az idegőrlő semmit, ami körülvett, mint egy puha takaró. 
Eszméletlenül erős széllökés. A törzs, amiben rejtőzöm, felborul, mint egy üres pohár az asztalon. Mindent felkavar a szél, a levelek, fatörmelék és rengeteg por miatt látni is alig lehet. Aztán mindent betölt az az egyenletesen ismétlődő, óriási szárnycsapások keltette hang. 
Egy végtelennek tűnő pillanatig vártam a halált. Földre meresztett tekintettel hallgatóztam megdermedve, rémülten, mégis beletörődve megmásíthatatlan sorsomba: hamuvá fogok égni, és még ahhoz sincs bátorságom, hogy felnézzek a saját gyilkosomra. Ezelőtt nagyon is érdekelt, hogyan nézhet ki egy sárkánnyá változott angyal, sőt, mindent megadtam volna, hogy lássam, most pedig... csak ültem ott, mintha máris meghaltam volna. 
A szárnyak szele perzselő forróságot és égett tetemek bűzét sodorta magával, mialatt ez az egész jelenség egybefolyt egy hatalmas szörny ordításával, amely, miután jelezte ottlétét, további kisebb bömbölések közepette tovaszállt, mintha ott sem lett volna. Leszámítva azt a szörnyű, mégis gyönyörű aranyló lángtengert, amely hullámokban magába fogadta Tünde-erdő fáit, bokrait, még a Tövislény egyes részeit is. Égő, szenvedő állatok halálsikolyaitól volt hangos az az egykoron zöld-barna rengeteg, amely számomra az életemet jelentette. 
És én álltam. 
Két lábfejem a forró talajt tapodta, s a tisztáséhoz lelkem apokalipszise társult, belső hangom őrjöngve kínlódott. Remegtem, részben a dühtől, részben pedig a félelemtől. Abaddón idejött és elvette a növények és az állatok ártatlan lelkét, lerombolta a megmaradtak otthonait, bántott mindenkit kivétel nélkül. Nekem pedig még az sem adatott meg, hogy drága, egyetlen menedékemmel együtt égjek el. Itt maradtam, a tisztás érintetlen közepén, rákényszerítve, hogy végignézzem az erdő pusztulását. 
És én még azt hittem, a halál szörnyű. Hogy borzalmas elmenni, befejezetlenül hagyni a terveket és elhamvadni. 
- Gyere vissza! - ordítottam haragosan, mégis elkeseredetten, tekintetemet a füsttel és sötétséggel megtelt égre emelve - Gyere és égess el engem is, te átkozott, rothadt lelkű... 
Egy pocok visított fel mellettem nem sokkal, amikor odújából rémülten kiszaladva ráesett egy lángoló faág. Elméjét rettegés, fájdalom és értetlenség töltötte be. Madárrajok rikácsolva kavarogtak a levegőben, s repültek messzire a forróságtól és könnyfakasztó füsttől. Közel s távol nem maradt már élő állat, csak a növények várták egyhelyben elkerülhetetlen végzetüket. 
Ha tudnának beszélni, most földöntúli hangon sikoltanának. - gondoltam, miközben megpróbáltam magamra erőltetni valami cselekedetet. 
De nem ment. Nem mozdultam. Álltam tovább, nézve a lehulló, hamvas lombkoronákat, a csontig leégett aprócska állatok tetemeit és a megfeketedett talajt. Torkomat, szememet, tüdőmet marta a füst, a melegtől már úgy éreztem, megfulladok. Mégis a legapróbb mozdulat nélkül álltam tovább, mintha legbelül abban reménykednék, hogy valami csoda folytán maguk alá temetnek a lángok, amelyek elég távol maradtak tőlem, hogy semmi bajom nem eshetett volna. Ám én akartam. Akartam a fájdalmat, akartam a halált. Nem akartam tovább élni, látni, ahogyan minden, amit szerettem, minden, amiben felnőttem, odavész, mint a gyertyaviasz a háztetőn... 
Egy kis mókus csipogott az életéért a tűztől mentes területem szélére érve, miután sikerült odáig elvonszolnia magát. Gyanúsan méregetett, közben folytatta a sírást, én pedig azon kaptam magam, hogy gondolkodás nélkül odalépek és felveszem. Megharapott, teljesen össze volt zavarodva, de egy szemhéj-rándításnál nem futotta többre tőlem. Ingembe bugyoláltam szegény kis jószágot, aztán nekiláttam, hogy utat keressek, a végtelen, bűzlő, rémes pusztuláson át. 

Két aprócska vérpatak csordogált lefelé hófehér bőrömön, ahogyan ott ültem azon a nagy kövön, távol mindentől, mindenkitől, de legfőképpen a tűztől. Már nem látszott füst, nem éreztem a halál szagát és elmúlás, veszteség ízét a számban. A semmibe révedtem, elgondolkodva azon, mégis mi üthetett belém. De leginkább azon, milyen furcsa, milyen nevetséges, hogy az imént majdnem saját életem végét fogadtam ölelésembe, amitől mindössze egy kicsi, harapós, segítségre szoruló mókus mentett meg. 
Igen. - helyeseltem a segítségre szoruló kifejezést - Tünde-erdő nem tűnhet el teljesen. Segítségre szorul, mint az a kis bozontos farkú. 
Mélyet sóhajtva elmosolyodtam. Hiba lett volna meghalnom, már csak ezért is. 
Hiszen ki más tudna rajta segíteni, mint egy feltörekvő druida? 
Még akkor is, ha előtte ki kell vívnia a saját szabadságát és megtanulnia Veronia kegyetlen, ugyanakkor gyönyörű világának szabályait. 

Felhasználó profiljának megtekintése

5 Re: [Azonnali játék] Dies Irae on Szer. Feb. 21, 2018 12:28 pm

Cedrick von Nebelturm

avatar
a Nebelturm család tagja
a Nebelturm család tagja
„E néhány szó setét betűkkel állott
   magassan ott felírva egy kapúra
   s szóltam: "Mester, nem értem, hogy mi áll ott?"
S ő mint tudásnak és a szónak úra:
   "Itt el kell hagynod minden törpe gondot
   s mint holtra nézned minden földi búra.
Elértük, mit ajkam előre mondott,
   ahol meglátod a keserü népet,
   a sok gonoszt s eszeveszett bolondot."
Aztán mutatva vidám, bátor képet
   belém is lelket öntött s kézre fogva
   velem a titkok bús honába lépett.”

(Pokol, III. 10-21.)


Csend. Most csend van.. Nem hallja őket. Elég messzire futott, és elég gyorsan. Lovagolt. A karámjukban benn égő állatok.. A szaguk..
A hamu..
A só leoldja a kormot az arcáról. Hüppögve sírt, mint egy gyerek. A feketére égett fák között. Mostanra csak a néma, de állandó könnyek folynak egyenletesen a szeméből, eláztatva az ingét, ahogy a földön ül, a felhúzott térdeire támaszkodva.
Hova menjen? Mit csináljon? Most csend van, de a levegő még mindig marja a torkát. Égett hús szagát érzi a forró szélben, ami felborzolja a haját. Édeskés illat.. Hányhatnékja van.
Most csend van..

Sírást hallott. Keserves rimánkodást. Akkor még nem látta a szörnyet, ami felprédálta a világot, csak a zokogást hallotta, és a kiáltásokat. Ropogó faszerkezetet.. És aztán meglátta a tüzet. A kis, erdőszéli viskót, és az előtte földre hulló alakokat. A juhok kétségbeesett bégetése, és a lovak toporzékolása háttérbe tompult a fülébe csengő sikolyok mögött. Az elszenesedett fűben egy asszony fetrengett feketében, mellette két férfi, az egyikük fogta, a másikuk csak tehetetlenül nézte a lángokba borult épületet. A nő ordított. Mint valami megsebzett állat, a koromba fúrva az arcát.. És odabentről ekkor kisodorta felé is a szél, a tragédia melletti úton álló alak felé is, a sírást. Vékony, tompa sírást, valahonnan a ház belsejéből.. A feketébe öltözött asszony hangját lefogta a föld, amit megveszekedett fájdalmában tömött a saját szájába.

Most csend van, de az a borzalmas sírás..

Akkor sem látta a fenevadat, mikor leugrott a lováról, és a lábai megindultak vele a kohóhoz hasonló viskó felé. Talán csak hallotta. A szárnyait. A perszelő szelet, amit kavart.. És a lángba boruló istállót, a lovakkal, a falut, feljebb az úton, a fákat, az erdőt, legelőt, rétet..
Rohant. Életében nem rohant még így, a halálba. Előle se. Pedig kellett volna. Félnie kellett volna. Előtte falként emelkedett a tűz, elnyelve lassan a maradék tartó gerendát is a tetőn. Ha nem a hőség öli meg, hát a magába roskadó szerkezet fogja. Vagy a füst, ami már ott, a Pokol kapujában küszöbén is marta a tüdejét. Messziről is jól kivehető volt, de közelről hátborzongatóan világossá vált. Oldalról kapott lángra a ház. Furcsa, meredek szögben, jobbról. Mintha valami fentről...
Az egyik férfi megragadta a karját, dühödten ordibált valamit, őrültként hadonászva a kezével. Nem volt nehéz kivenni mit. A ropogó narancs lángoktól nem hallotta a szavait, csak a könnycseppet látta a földműves szeme sarkában, ahogy egy másodpercre visszanézett, hogy kiszabadítsa a könyökét. Emlékszik, összepréselte a fogait, ahogy elfordult a paraszttól, a vörösen izzó ajtókeretre vicsorogva. Egy csepp könnyel nem lehet tüzet oltani..
Itt még biztosan hallotta a sírást odabentről. Fogalma sincs, mikor szűnt meg, az állandó recsegő-ropogó-nyikorgó hangok között. Amikor bement még hallotta. A küszöbről, mikor arcon csapta a füstös lehelet, ami megperzselte a szemöldökét még hallotta.. a gyereket..
Követte a hangot. „Követte".. Fennhéjázó szó. A vakító forróságban levegőt sem kapott. Marta a nyelőcsövét a pernye, és a függőlegesen táncoló lángok befedtek mindent. Az arca elé rángatta az inge nyakrészét, de a kivehetetlen formájú térben sehogy sem találta a bátorságát. Hallgatózott, a füsttől szemébe toluló könnyekkel, hallgatta azt a csikorgást, és várta, hogy rá zuhanjon a mennyezet. Várta a sírást. Várta, de mikor az halványan felderengett valahonnan a lángtenger belsejéből, mégsem lépett. Néhány méternyire lehetett. Két lépés, vagy négy, a süvítő tűzön át. Égett, és ő nem mert lépni..
Még egyszer hallotta a gyenge hangot. Ezúttal jól kivehetően, az izzó katlan belsejéből. Gyerek-sírást. Csecsemő-sírást, artikulálatlan, fuldokló, állat-sírást valahonnan maga elől.. „Sír, mint a holt fa, melyet tűz emészt.” A sűrűn gomolygó szürkeségben egy lépést nem látott előre. A közelében a földnek csapódott egy deszka, kettéhasadva a padlón.
„A tepsiben a hús nyöszörög így”..
Elindult előre a semmibe, mire újabb darab fa adta meg magát az emésztő erőnek, keresztbe zuhanva elé a Pokol tornácán. Hiába volt itt hallgatózni többé..
Sírt. Sírt, ahogy kimenekült az összeroppanó épületből. Köhögve vetve magát a fekete földre, miközben mögötte dübörögve omlott magába a kunyhó. A felcsapó parázs megégette a ruháit, apró lyukakat égetett beléjük és a bőrébe, és rászárította az arcára a sötét könnyeket.

Most csend van, de még mindig hallja a sírást. A köpenyébe tépő karokat, amivel a nő rávetette magát, és üvöltött. Az egyik férfi csitítani próbálta, de mikor észrevette amit az asszony már látott, ő is ököllel esett a hegyes fogakat rejtő állkapocsnak. Az is dülöngélve ütötte, aki előtte meg akarta állítani. Fröcskölt a nyála. A tűz fénye homályos, megüvegesedett szemekben tükröződött vissza.
Addig menekült, amíg el nem halt mögötte a három alak visongása. Kitépte magát a karmaik közül, amikkel véresre verték volna, és csak futott. Lovagolt..

Csend. Most csend van.. Nem hallja őket. Elég messzire jutott, és elég gyorsan. Lovagolt. A felperzselt, fekete földek mellett. Elszenesedett, sikító romok közt, ahol már nem tudott különbséget tenni halott, és élő között, mert mindent egyenletes, sötét lepel borított.
A hamu, az a rengeteg sok..
A só leoldja a kormot az arcáról. Hüppögve sírt, mint egy gyerek. A csonkig égett fák között. Mostanra csak lustán folynak a könnyek a szeméből, patakokat mosva a koszban az arcán, ahogy a földön ül, a felhúzott  térdeire támaszkodva.
Hova menjen? Ha vége a világnak, hova menjen? Egy magafajta, akit ezelőtt sem láttak soha szívesen.. Csökötten önző kérdés. Ő, ő, mindig csak ő, a a szegény, az elfajzott, az „átkos”..
Minek menjen..?
A szürke eget bámulja. A pernye mögött már biztosan süllyed a Nap. Régen szerette a narancs fényekben izzó alkonyatot. Az ő reggelét. De most minden olyan fekete.. Nem hallja a madarakat. A rigókat, a vadakat, nincs motozás, a tűz fényében felvillanó ragadozók szemei, nincs semmi, csak ez a csend, csillagtalan éjszaka, ami a hamuval együtt telepszik a vállaira. És a vaksötétben akaratlanul is kiélesednek az érzékei. És csendben hallja a sikolyokat, és a sírást, valahonnan, messziről, a még vörösen parázsló fák mélyéről.. Mérföldekről..
Soha nem látta meg végül, hogy mi hozta rájuk ezt a borzalmat.
Égett hús szagát érzi a forró szélben, ami felborzolja a haját, és prüszkölésre készteti a leégett fűtenger közepén céltalanul bolyongó hátasát. Édeskés illat..
Hányhatnékja van.

Most csend van..

Felhasználó profiljának megtekintése

6 Re: [Azonnali játék] Dies Irae on Szomb. Feb. 24, 2018 12:52 pm

Erhard Strenger

avatar
Hellenburgi Királyi Szövetség
Hellenburgi Királyi Szövetség
- Tűz! TŰZ! Hozzátok a vödröket!
- Valaki! Valaki segítsen!
- A LÁBAM! NEM ÉRZEM A LÁBAM!
Sikolyok, kiáltások, halálhörgések. Csak ezek a hangok törtek át a lángoló, ropogó város zajain. Akármerre nézett az ember mindenfelé csak halált és lángokat látott. Nők, öregek, gyermekek, megannyi férfi hullott el az angyaltisztító lángjai által. Hogy az Anti-Krisztus jött csak el, vagy az Úr küldte az angyalt, hogy megtisztítsa népét? Nem tudni. Fogalmunk sincs. És ebben a pillanatban senki sem ezzel foglalkozott. Mindenkit azonban csak néhány dolog érdekelt csupán. A túlélés, a menekülés és a bajbajutottak mentése. Mindenki másképp reagált ebben a szituációban, s bár én is szívesen lettem volna a menekülők, fedezéket keresők közt, mégis az Úr angyalának embert porlasztó erejétől sem riadtam vissza attól, hogy szívem szerint cselekedjek. Muszáj volt. Ez volt a kötelességem. Persze nem akarok senkit sem álltatni. Ebben a helyzetben a legbátrabbak lelke is megtelik félelemmel. Az enyém is. Egy röpke másodpercre még az is megfordult a fejemben, hogy mindent eldobva mentem a saját irhámat. De mindezek ellenére is törekedtem arra, hogy az elveim győzedelmeskedjenek a józanész fölött. Így hát egy pillanatnyi tétova után, de megindultam a káosz magja felé. Igen. Tudom. Ez a röpke pillanat is elég volt, hogy megannyi élet hunyjon ki a lángok közt, s bár megmenthetőek lettek volna talán (legalábbis a többség), hezitálásom több áldozatot követelt.  Bármerre is fordultam csak a narancssárga, vörös szörnyeteget láttam, mely elemésztette a várost. Hogy mit csináltam, már rég nem tudtam. Hordtam a vizeket, a még álló, de égő épületekből cibáltam ki a sérült, pánikrohamot kapott embereket. Gyerekeket terelgettem biztonságos helyre és időseknek és sebesülteknek nyújtottam biztos támaszt. Hogy mennyi ideig csináltam ezt? Őszintén… fogalmam sincs. Az elején még próbáltam fejben tartani, hogy hol voltam és hová kell legközelebb eljutnom, de a pánik rajtam is erőt vett és szépen lassan elemésztette a megmaradt józanságomat is. Szégyen és gyalázat igaz… hagytam kicsúszni kezeim közül a kantárt, s bár egyszerű sorkatona volnék egy ilyen helyzetbe pont ilyenkor kéne nekünk harcedzett férfiaknak támaszt nyújtani a népnek. De ez egy olyan szituáció volt, melyre sohasem kaphattunk megfelelő kiképzést. Nincs mit tenni. Az élet ilyen, de mindezek ellenére azért csalódtam lovagtársaimban, mert fájó volt látni, ahogy ez a rengeteg ember mennyit szenvedett, legtöbbjük még szinte tényleg csak gyerek volt, nem ártott senkinek, mégis rengeteg katona inkább csak a saját életét mentette, nem pedig a rászorulókét. A tűz az első pusztítás után lassan kezdett alábbhagyni, de mivel az egész város égett, így ez az aprócska lecsendesedés szinte elsőre fel sem tűnt senkinek. Még nekem sem, pedig én azért végig a tájon tartottam a szemem, félve hogy a rossz szándékú angyal mikor sújt le ismét reánk. Eközben folytattam a menekítéseket, szinte már nem is számolva hány házat jártam át, vagy hányszor égettem meg magam egy felperzselt kövön, fán, melyet valakiről lehámoztam. Hogy mikor vettem le a páncélzatom, még ennyire sem tiszta, mint az eddigiek, ugyanis bár emlékszem, hogy a felforrosult fémtől alig-alig kaptam levegőt, az azonban kiesett, hogy megszabadultam a tőle.  Nem tudom hol hagytam, de jelenleg ez volt a legkisebb gondom. Épp egy idős hölgynet ültettem le egy viszonylag békésebb helyre (amennyire békés lehet egy káoszba fulladt város), illetve osztottam meg vele az utolsó csepp vizemet, mely még megmaradt a kulacsomban, mikor is kiabálásra leszek figyelmes.
- Ne.. engedjen el! ENGEDJEN EL! Bent maradt a fiam! Hagyjanak! – sikítja egy szerencsétlen nő, akit vagy hárman tartottak vissza, hogy beszaladjon az egyik omladozó házba, mely szinte bármelyik pillanatban összedőlhetett.
Két társammal indultunk meg abba az irányba, de míg ők a nőt mentek megnyugtatni, én a többiek rosszalló kiáltásait figyelmen kívül hagyva beszaladtam a házba. Hogy mire számítottam nem tudom. De arra igen, hogy soha nem hallottam még ilyen rémisztő dolgot. A mai nap több égő házban is jártam, de egyik sem készült éppen abban a pillanatban összeomlani, mikor épp benn jártam. A recsegések ropogások szinte a csontomig hatoltak és egy kis pillanatra még az is megfordult a fejembe, hogy inkább visszavonulok… mindezt addig, míg meg nem hallottam a kisfiú keserves zokogását. Ez máris erőt adott bennem a folytatáshoz és utat törtem a már leszakadt törmelékeken és miután egy vaskos (szerencsére már kihűlt) tartólécet is arrébb emeltem, már tiszta utam volt a fiúhoz. Odasiettem hozzá, aki a kemencébe keresett menedéket. Mivel ez a tákolmány kőből volt és elég tág volt számára, megfelelő szilárd hely volt neki.
- Ne aggódj minden rendben lesz… kiviszlek innen..
- Félek…
- Ne aggódj vigyázok rád… - mondom majd felvettem a karomba, hogy gyors kiszaladjak vele a házból.
Futólépésbe indultam el, a fiú végig erősen a vállaimba kapaszkodott. Mikor végre pedig megláttam a kijáratot és az előtte álló feszült tekintető társaimat szinte máris megkönnyebbültem. Azonban… a tető nem bírta tovább. Ez utolsó reccsenés, melybe az egész épület beleremegett. Döntenem kellett… és meghoztam. Túlságosan messze volt még a kijárat… legalábbis nekem… Gondolkozás nélkül megálltam és teljes erőmből az ajtó felé dobtam a fiatal fiút, aki kiáltva repült a szabadság felé. Még láttam, ahogy az egyik lovagtársam a fiú után kap meglepődve, majd minden elsötétült. Nem tudom mennyi idő telhetett el. Az idő elvesztette fontosságát a sötétben, s mikor szemhéjaim nehezen szétváltak először azt hittem semmit nem látok, mert mindent sötét borított. Ám végül mikor oldalra pillantottam, végül megláttam a holdat egy ablakon keresztül. Magamnál voltam és a élek. Legalábbis azt hiszem. Megpróbáltam felülni, de nagyot nyögve visszazuhantam az ágyra. Ekkor lépett oda mellém egy ápoló és próbált megnyugtatni és az ágyban tartani. Csak ekkor eszméltem rá, hogy nagy eséllyel a nagytemplomban lehetek, melynek kőfalai megúszták a tűzvészt. A nővér próbált nyugtatni és kérte, hogy ne zajongjak, mert úgy a többi beteget is felkeltem. És valóban. Rengeteg sérült feküdt egy rakáson, kiket eddig a testem zsibbadtsága miatt fel sem tűnt. Rengetegen haldokoltak vagy épp csak szenvedtek. Ahogy körbenéztem hirtelen égő fájdalom suhant át a lábamon. Eltörött. Mint megtudtam egész szerencsésen megúsztam a dolgot. Bár a fiút sikerült kimentenem, engem maga alá temetett a törmelék. A környéken lévő katonák persze időben kiástak és mivel még életben voltam gyorsan kórházba is vittek. A hátamon megégett a hús (emiatt voltam képtelen felülni) a jobb bokám meg eltört, de mindezt leszámítva éltem…. éltem… és annyi életet mentettem meg előtte, amennyit csak tudtam. Végül a nő beadott valami orvosságot, mely elnyomta a fájdalmamat és hamarosan újra álomba merített. A pusztulás napja véget ért… és túléltem. Túléltem… és a város nagyja is.

Felhasználó profiljának megtekintése

7 Re: [Azonnali játék] Dies Irae on Szomb. Márc. 03, 2018 2:08 am

Theo Wagner

avatar
Hellenburgi Királyi Szövetség
Hellenburgi Királyi Szövetség
A nyolcvanadik nap hajnalán, a schattenschield védelmező kegyeire bíztam magamat. Ezen masszív teremtmény magaslatáról, látható volt minden, mely isten parancsára következett be. Én voltam a tanú, ki bizonyosságot adott az akkori történéseknek, én voltam az egyik, azon szerencsések közül, aki végignézte a nagy pusztítást, a felsőbbrendű tisztogatást, a büntetést, a nagy tűzvészt, vagy a kegyetlen mészárlást. A világ még sok nevet adhat a veroniát pokollá változtató eseménynek, mely esemény sorozat forró lángjai, megannyi történet jelenét, múltját, és jövőjét pusztította el, és változtatta semmivé. Ám mindig lesznek kivételek, és kivételesek a világban, így hát nem vagyok képes teljesen elhinni, hogy kipusztulhatnánk, és bár megannyi út szakadt félbe, és veszett el a semmibe, a világon mindig lesznek más utak, melyek ugyanúgy haladnak tovább, mint az elődeik.
Kényelmesen leülve a kontinensválasztó hegység egy kiszögellésén, vártam a történéseket, melyek megjövendöltettek. Ezen kis szirtről, és az időjárás kegyeit élvezve, majdnem láthattam veronia egészét, mely a megannyi lakosával, legyen az állat, vagy akármilyen humanoid lény, esetleg mágikus vagy a nélküli bestia, állt össze egy nagy egésszé a talpaim alatt. Fura volt belegondolni, hogy az a gyönyörű táj amely akkor a szemem elé tárult, nem sokkal késöbb lángtengerré lett, és ezen szent tűz változtatta hamuvá, mindazt amit megismertem, és megismerhettem volna.

Ahogy a lomha szárnycsapások vízhangja kezdte megtölteni az ormokat, nem csak a pár magaslati madár hangját, hanem a szél halk susogását is kiölte a hegységből. A szárnycsapások csak úgy csattantak egymás után. Nyugodt, és lassú tempóban rendezetten hallatszódott, ahogy a hegyfalakon visszaverődött a hangja. A hang, ahogy erősödött, úgy szorult össze a mellkasom, és a testemet a félelem kezdte átjárni. Nemtudom, hogy pontosan mikor, és nem tudom, hogy pontosan milyen messze, de a hang egyre jobban kezdett át összpontosulni a jobb oldalamra, majd ahogy a hang egy pár pillanatra elnémult, a sárkány teljes pompájában bukkant ki a jobb oldalamon, elég messze ahhoz, hogy ne vegyen észre, és égessen hamuvá. Hatalmas ékes, és kék cirádákkal díszített szárnyával, szelte az eget, mely szárnyak kiterjesztve oly hatalmasak voltak, hogy az árnyék amit a földre vetett, elsötétíthetett volna egy egész falut. Bár jobban belegondolva, el is fog sötétíteni. Ki fogja törölni őket a valóságból, és az ott élőkből, és a házaikból csak hamu marad, mely a föld termékenységéhez tesz majd hozzá. Bár ki tudja, hogy ezen a felperzselt földön, létrejön e az élet újonnan. Növények és állatok, vajon képesek lesznek e visszatérni oda, ahol egyszer az emberiség nyoma állt, de már csak egy teljesen felperzselt föld maradt.
Ahogy az angyali lény szeli az eget, felgyújtja a közelébe eső dolgokat, mint valami megvadult bestia, nem tesz különbséget semmi között, és a szemében mindent elpusztítandó ellenségnek lát.
Ahogy kicsit észhez tértem a látványtól, és felfogtam, hogy mi is történik, furcsa érzések törtek elő belőlem. Úgy éreztem, hogy nekem kötelességem ezt az egészet lejegyzetelnem, mint veronia lehetséges, hogy utolsó írnoka. Feljegyzem ezen történést, hogyha ki is halnánk, legalább ez a notesz amit magamnál hordok, jegyezze fel hogy mégis hogy ért bennünket a vég.
Így hát elő is kapom a noteszemet a zsebemből, a másikból a tintatartót és a tollat, majd bőszen jegyzetelni kezdek.
Ahogy figyelem a sárkányt hogy éppen merre haladhat, a kezeimmel, és az ujjaimmal próbálok légbeli vonalakat húzni, és ahogy nézem, és elmélkedem Hellenburg lesz az első áldozat. A becslésem be is jött, mivel a sárkány egyenesen a nagyváros felé haladt, majd ahogy oda is ért, a hatalmas angyali árnyék sötétségbe borította a várost, ahogy kitakarta a napot. Hatalmas pofáját tágra nyitva fújta tele a szent tűzzel a várost, ami mintha csak egy szalmakazal lett volna kapott lángra. Ahogy hunyorítottam, és figyeltem, talán egy nagyobb épület nem égett, amit ha a tornyait nézem, talán egy templom lehetett. A tűz, mint valami sokáig éheztetett narancssárgába, és vörösbe öltözött utazó, falta fel a várost, a benne élőkkel, azoknak a házaival, állataival, vagyontárgyaival, és mindennel, ami csak hozzánk köthető volt.
Ahogy az angyal bevégeztetettnek vette az itteni munkáját, pár hatalmas szárnycsapással fordulva, és irányt változtatva, haladt a következő áldozata felé. Kékes cirádák díszítették elölről, és a háta pedig az égő város narancsszínében pompázott, ahogy a kiszemeltje felé repült, lomha, és hatalmas szárnyacsapásokkal.
A következő áldozat, pedig nem is volt más, mint Carolusburg, a bűn városa, melyben már én is megfordultam egyszer. Az idilli város, mely hatalmas alvilággal rendelkezik, és kis magánosztaggal, akik próbálják ezen bűnösöket kordában tartani. Na meg persze az alatta húzódó mély angyalromokról, és a benne rejlő megannyi kincsről, ne is beszéljünk.
De a visszaemlékezést félretéve, a sárkány oda is ért mostanra már a városhoz. Újonnan az áldozata fölé hatalmasodik, mint a kígyó, ki felágaskodik, hogy el ijessze a potenciális támadóját. Csak a mi sárkányunk, ezután előre, dől, és hatalmasat fújva, tűzzel árasztja el a várost, annak utcáit, és köreit. Micsoda apokaliptikus helyzet lehet a városban, megannyi halál, megannyi kín. Ha az ember a körökön belül tartózkodik, hamuvá lesz. Ha a szekciókat elválasztó falakon, akkor halálra ég, és megsül, melyből majd a varjúk és kányák lakmároznak bőszen. Semelyik se olyan vég, amit akárkinek is kívánnék, főleg nem szeretnék ilyen véget magamnak.
Ezek után, következtek a katedrális hatalmas, és gazdag búzaföldjei. Azon vastag kalászok, sok embert menthettek volna meg az éhenhalástól, és mégis, most oly gazdagon égnek, mint amilyen gazdagok voltak azon búzaszálak egykoron. A tűz hatalmas gyorsasággal terjedt, és az éhezők helyett, ő falta fel az összes búzát. A falánk lángok, válogatás nélkül faltak fel embert, állatot, növényt, épületet, mindent, amihez csak érni tudtak. Így kövéredtek, ahogy tömték magukat mindennel, amihez csak érni tudtak.
A búzaföldek után, a sárkány mintha kapkodni kezdett volna, és sietősen tovaszállt, a tündeerdő felé. Ahogy oda ért, már nem állott meg mint eddig, az égen keresztülszállva, és azt kettészelve okádta a lángokat az alatta elterülő erdőre, hogy mindent hamuvá változtasson, és a lángjait jóllakassa. A falánk lángok hatalmas lakomát csaptak a tünde erdő öreg fáin, és állatain, melyet gyorsan habzsolva lakmároztak. Ezen sárga, és vörös színekben pompázó veszedelem, már már inkább volt démoni, pontosabban falánkság démoni, mint szent és angyali.
Ám a sárkány egyszer csak megzavarodott a levegőben, és furcsán kezdett el viselkedni. Ekkor a hatalmas kékcirádás bestia, mely eddig az eget uralta, és a földet pusztította, semmivé lett. Egy villanás volt, semmi több. Egy villanás, mely után egyedül maradtunk, egy félkész munka gyümölcseként, a falánk vörös lángokkal harcolva, kétségbeesésbe, és halálba burkolt világban.

Felhasználó profiljának megtekintése

8 Re: [Azonnali játék] Dies Irae on Szomb. Márc. 03, 2018 1:22 pm

Pruinos

avatar
a Falánkság Démona
a Falánkság Démona
- Hívattál? – kérdeztem, miután sikeresen kifújtam magamat a kaptató tetején; mégse tehettem volna meg ezt, szuszogva és fuldokolva, levegőért küszködve. A megszólított nem válaszolt rögtön, hanem hátat fordítva nekem nézte tovább a hajnali látóhatárt, ahol lustán úszkáltak az aranyszín felhők. Hajnalodott.
- Hmm… óh, igen-igen. – fordult felém, teljesen árnyékba borítva engem. Mesterem, Hochberg csak nagyon ritkán volt látható a szabadban, a saját bőrében – azt állította, hogy jóval kényelmesebb így, mint mindig emberi formába kényszerítve magát. Ezt nem volt nehéz elképzelni.
- Mit szerettél volna?
- Tudod, hogy milyen nap van? – kerülte ki a kérdést, igencsak misztikusan. Ha valaha is felsejlene, hogy kitől is tanultam, nem lenne kétségem a választ illetően.
- Persze. Dies Saturni, a pihenőnap – legalábbis percek múlva az lesz. De emellett valami még különlegesebb dolognak is lennie kell, ha már a saját formádban vagy.
- Jó meglátás. De egy dologban tévedtél, Dies Irae lesz percek múlva – ha már ragaszkodsz a latinhoz.
- A Halál Napja. Igencsak fennhéjázó egy név, nemde? Kit kell eltenni láb alól?
- Nem-nem, azt hiszem félreértettél. – kuncogott fel, egészen lenézően. Megpróbáltam magam nem felhúzni ezen; már régen rájöttem, hogy az összes nevetését így szoktam értelmezni. Nem mintha a legtöbb alkalommal nem így lett volna. - Mi nem fogunk megölni senkit és semmit. Gyere, nézd. – fordult el tőlem, visszalépve a peremre.
Az Árnyékpajzs-hegység (avagy az emberek nyelvén Schattenschield) egyik természetes kiszögellésén álltunk, akár hívhatnánk erős túlzással erkélynek is, hiszen fölötte – bár jó pár lépéssel beljebb – folytatódott a sziklafal. Tökéletes rálátást nyújtott Hellenburgra és az azt körülvevő szórványtelepülésekre, meg igazából az egész Árnyékos-alföldre, amin ez mind elterült. A messzeségben szépen lassan, centiről-centire kúszott feljebb a nap, elmélyítve a felhők árnyalatát.
- Mire várunk?
- Erre. – mondta nyugodtan, feltekintve az égre. Követtem a fejmozdulatot, aztán elképedtem, rögtön miután leesett az állam.
Az egész égboltot eltakarta egy hatalmas, sötét folt, és hosszú pillanatokig így is maradt – zúgó szélvészt kavart, kis híján ledöntve engem a lábamról.
- EZ MEG MI AZ ISTEN? – ordítottam el magam, a teljesen értelmi leblokkolás szélén, küszködve a pánikkal.
- Majdnem. Egész közel jártál. – mondta teljesen nyugodtan, nézve ahogy a suhogó forma szépen hosszában elnyúlik, és szárnyakat növeszt. A fénysugarak végigrohantak a pikkelyein, színt öltve; aranyat és kéket, utóbbi csavarodott formákat öltve, a lény mágikus létét sejtetve. – Egy angyal, kölyök.
- EZ? EZ ANGYAL?! Talán inkább egy kib- sárkány!
- Vigyázz a szádra. – mondta kifejezés nélküli hangon, rám se nézve. Ezzel sokkal jobban rám ijesztett, mintha leordított volna. Belém fagyott a szó. – Sárkány formában igen, de egy angyal jött el – Abaddón, ha minden igaz. Lehetett hírét hallani, ha a démon a megfelelő barátokkal rendelkezik. Nézd csak. – mutatott előre, a város irányába.
Leszakadtak az égből az aranylángok; bíborba borult a felhőhatár.
- Mi történik? – kérdeztem elhűlve. Egyszerűen túl sok volt a bejövő, feldolgozhatatlan információ.
- Felégeti a fővárost, mivel ez volt a legközelebbi nagy település a hegyhez. Most Hellenburg, órák múlva az egész világ. Mindent el fognak nyelni a lángok.
- De… de miért?
- Ki is érti igazán mi jár Apa fejében…valószínűleg büntetésből. Nem tetszett neki, mit is művelünk a világával, amit nekünk teremtett. Szóval, elpusztít mindent és mindenkit, újrakezdve a dolgokat. A történelmet megtisztító, arany lángok… a maga őrületéhez képest igen poétikus. – nézte szenvtelenül, ahogy a sárkány a büszke fővárost hamuvá és porrá degradálja, az alföldet pedig kiégett pusztasággá változtatva.
Pedig a térképek nem bírnának el még egy Sárkány-pusztát.
- És mit tehetünk?
- Nézhetjük, vagy elfordulhatunk. Sokat úgy sem jelentet; a ’jóemberek’ már elhagyták a várost, és menedékbe vonultak valahol. Ha kell valami mostanában, ne a romok közt keresd. Szerencsére, a népünket nem igazán fogja érni a káosz.
Nem tudtam elfordulni a borzalmas látványtól. Hochbergnek igaza volt abban, hogy maga az emberek nem jelentettek annyit, hogy könnyet kéne ejteni utánuk, de… egy ekkora, pusztító hatalmat nem lehetett egyszerűen nem csodálni, vagy félni. Vagy mindkettő.
- Hogy állsz a latinnal? - kérdezte hirtelen.
- Még erősen töröm. Nem egyszerű rendes tanár nélkül.
- Talán találtam valakit, aki segíthet neked benne. Meglepődnél, milyen kevés a tudásdémon, aki tovább is adná a tudását… munkamániás, megszállott egy lények.
- Mikor mondod el, miért is kell megtanulnom?
- Most. Most jó az alkalom… gondolom hallottál már démon-nyelvről, ugye?
- Persze. Csak a démonkirály vagy a démonkirálynő beszéli. Erről lehet tudni, hogy jelenleg ki az. Mi van vele?
- Az, hogy csak a démonkirály beszéli. Egy nép a nyelvében él, a szokásaiban, a kultúrájában… és ezek nélkül, a démonok sose fognak egy népként létezni, Pruinos. A latin nyelv, pedig holt nyelv. Senki se használja. Könnyen tehetnénk a sajátunkká.
- A latint akarod… a démonok nyelveként használni?
- Miért is ne? – mondta, szélesen elmosolyogva. – Ezért szeretném, hogy megtanulnád.
- Ennek Papus követői nem fognak örülni. Főleg, hogy érteni fogják.
- Majd egy kicsit elferdítjük a magunk formájára.
- Gúnyolni fogják, megvetni és üldözni, minden ’átkozott kéz’ által írt sort indexbe fogják jegyezni. Fekete latinnak vagy átkozott latinnak fogják nevezni. - igyekeztem érvelni ellene.
- Fekete latin… tetszene a név.
- Nem lehetsz... eh. Szerintem túlzottan is nyugodtan állsz ehhez a témához. - mondtam le arról, hogy meggyőzzem. Sose lehetett semmiről, ahhoz túl makacs volt.
- Most is gyűlölnek minket, Pruinos. Most is üldöznek minket. Ez? Ez nem rontana semmin se.
- Lehet, hogy igazad van. – mondtam, nagyot sóhajtva. – De nem szeretem a felesleges figyelmet. Sose hozott semmit jó az a fejünkre.
- Örökké pedig nem kerülheted el.
Beszélgettünk, egyszerűen cseverészve, miközben a világ a lábunk előtt szépen lassan elpusztulni látszott. Valahol igen morbid dolog volt ez – de magához a káoszhoz képest, szinte normálisnak tűnt, nem reagálni az egészre. Nem is lehetett rá.
- Azért megpróbálnám.
- Nem lesz rá több lehetőséged, Pruinos. A világ… a világ nagyon össze fog menni. Valószínűleg újra fogják építeni a városokat, kevésbé vagy jobban, de hányan fogják a milliókból túlélni? Pár ezren, pár tízezren? Tovább nem lehetünk pártatlanok. Nem engedhetjük meg magunknak. Nem leszünk kisebbség. Vagy most választunk oldalt, vagy mi leszünk az egyik oldal.
- Mit kellene tennünk?
- A démonok szét vannak szórva a világon. Össze kell szednünk őket. Magad köré kell gyűjtened, amennyit csak tudsz.
- Nem vagyok vezető típus.
- Pedig annak kell lenned. – nézett rám, szigorú szemekkel – Vagy pedig olyat követned, akit érdemes. És hidd el… jelenleg a démonok nincs ilyen vezetőjük. Fogd.
A kezembe nyomta a fegyverét, az öreg lándzsát, amit ő forgatott már egy évszázada. Kissé fekete volt a sok vértől, amit kiontott.
- Ez mától a tiéd. Ha téged nem is követne valaki, ezt fogják.
- Olyan híres lenne?
- Annyira nem. Valamennyire. De te azzá teheted még.
- Akkor, miért-
- Majd megérted. Később. Addig is, tanulj latint, toborozz démonokat. Majd értesítelek. Most menj.
- De-
- Menned kell. Most. Ne kérdezősködj.
Szépen lassan, furcsállva mesterem viselkedését, arrébb poroszkáltam, majd magára hagytam, hogy nyugodtan nézhesse a lángokban álló várost.
Ki tudja, ő mire készült… és hogy mi baja is lehet a démonkirállyal.

Felhasználó profiljának megtekintése

9 Re: [Azonnali játék] Dies Irae on Szomb. Márc. 03, 2018 1:44 pm

Johnny Wood

avatar
Kultista Megszállott
Kultista Megszállott
A Tünde Erdő meglehetősen nyugott volt. Mindenki békésen tette a dolgát, egészen addig amíg meg nem történt a katasztrófa, melyre senki sem számított. A területet átjárta egy különösen békés hangulat, melyet nem igazán tudnék körül írni. Körülbelül olyan volt, mint egy nehéz nap után egy kellemes melegfürdő, csak ezt nem fizikai lényünkön, hanem lelkünkben kell, hogy érezzük.
Én éppen egy csendesen csörgedező patakocska partján ücsörögtem, miközben a nem messze lévő faluban folyó életet figyeltem.
~ Eléggé haszontalan időtöltés. - szólalt meg Armaros lenézően.
- Nem az. - álltam fel, majd átugráltam a patakban lévő sziklákon a túl oldalra. - Valaha én is ilyen életet éltem. Szeretek nosztalgiázni.
~ Azt hittem, hogy végleg magad mögött hagytad a múltat.
- Elfogadtam. - folytattam utamat a falu felé.
Armaros felröhögött. A nevetése nem a szokásos volt, a megszokotnál halkabban csengett a fejemben.
~ Ez a beszéd, Johnny!
Erre nem tudtam mit felelni. Igaza volt. Elfogadtam a múltamat neki hála. Tisztelettel és hálával tartozom számára ezért, de erről jobb ha nem tud.
Az arcomat simogató kellemes tavaszi szellő óriási békével töltött el. Nem volt kedvem semmihez, csak meginni egy kellemesen hideg sört egy kocsmában. Egy faluban voltam Veronián. Itt szinte alig van olyan település, ahol ne lenne egy hely ahol a fáradt vándorok, utazók és kalandorok szomjukat ne olthatnák. Szerencsére ebben a faluban sem volt másképp. Egy kellemes kis fogadó volt, a megszoktnál jobb minőségben. Az ajtaja nem nyikorgott, csak kellemesen fordult el a tengelye körül. A helyiségbe belépve eléggé megbámult a nép. Attól függetlenül, hogy ez csak egy kicsi falu volt, a társaság nem igazán hasonlított alkoholistákra és gyilkosokra, sokkal inkább jó módu parasztgazdákra.
Nem érdekeltek a felém irányuló kellemetlen tekintetek és odasétáltam a pulthoz.
- Mit adhatok? - köhögött a pultos ökölbe szorított kezébe.
- Egy hideg sört kérnék. - amint befejztem a mondatot, az összes kellemetlen szempár máshova terelődött.
Úgytűnik, megnyugodtak, hogy nem akarok balhét. Nyugodtan ültem le egy nyitott ablak melletti asztalhoz. A szellő még itt is játékosan simogatta az arcomat.
Eddig nagyon kellemes volt a nap. Túl kellemes, hogy igaz legyen.
~ Élvezed a szabadnapot, ugye? - kérdezte a mélységi, immáron nagyon halkan.
- Nagyon halk... - suttogtam magam elé.
~ Mi halk Joh... - Armaros nem bírta befejezni mondatot, hanem elhallgatott.
Hirtelen hangos bömbölés hallatszott, majd a körülölelő erdő lángra kapott.
- Mi a franc? - ordítoztak rémülten az emberek.
Egy újabb bömbölés után a kocsma teteje is lángra kapott. A mennyezet égni kezdett, a tartó gerendák a földre hullottak. A bent lévő kétlábúak nagyrésze értetlenül állt, amit nem bírtam tétlenül nézni.
- Fussatok, ti idióták! - visítottam, miközben egyiküket kilöktem az ablakon. - Fussatok!
Megvártam, még mindenki kiugrál az ablakon, majd utánuk akartam indulni én is. Sajnos csak akartam. A kellemes tavaszi szellő ugyanis felerősödött és becsapta az ablakot. Már csak az ajtó volt az egyetlen kijárat, ami a kocsma másik végében volt található. Tényleg nem volt más választásom, így a lángok és a potyogó gerendák között szlalomozva próbáltam megközelíteni a kijáratot. Már nem volt messze tőle, mikor a fő tartógerenda is megadta magát és földre hullt, ráadásul egyenesen a lábamra.
- Hogy az a...! - ordítottam fel fájdalmasan, miközben reménytelenül próbáltam letolni a lábamról a hatalmas sújt.
Nagyon kilátástalan volt a helyzet. A lángok egyre közelebb értek hozzám, éreztem nincs sok hátra. Hát így érnek véget kalandjaim Armaros szolgálatában? Egy lángok által megtépázott kocsma tartógerendája oltja ki Johanthan Wood életét? Armarosra esküszöm, hogy nem! Letéptem oldalamról a tőrömet és beleszúrtam a lábamba. Nem fogok köntörfalazni, retkesül fájt, de ha nem volt más lehetőségem megmenekülni, akkor inkább féllábbal tegyem, mint sehogy. Mélyebre nyomtam a kést és elvágtam mindent, amit tudtam. Egy perc tökölődés után végre sikerült megszabadulnom a lábamtól és a kezemen kikúsztam az égő fogadóból. A távolban megpillantottam egy kis szentély szerű akármit, ahol a sérülteket ápolták.
- Segítség! - ordítoztam, hogy magamra vonjam a figyelmet.
A művelet sikerült és két jól megtermett tünde férfi rohant odahozzám. Felemeltek és elvittek a szentélyhez.
Ott egy druida gyógította az embereket és amikor megpillantott, egyből hozzám sietett. Zsebéből előrántott némi kötszert és betekerte a lábamat vele.
- Jól van? - kérdezte rémült arckifejezéssel.
Helyeslően bólintottam.
- Így nem mehet el innen... Valaki! Gyorsan! Vasat és botot!
A tündék mindenhonnan próbáltak vasakat és botokat keríteni, míg nem sikerült egy olyan párost találni belőlük, amiből elkészült a tökéletes műláb számomra.
- Így ni! - helyezte fel. - Próbáljon ráállni!
Ugyan elsőre kicsit fura volt és instabilnak tűnt, tízperc próbálgatás után már meglehetett szokni.
Közben egyébként rámesteledett és a lángok is lecsillapodtak. Nem tudom mi történt itt, de a lényeg, hogy soha nem felejtem el. A nyoma örökre megmarad rajtam.
~ Látom sikerült nélkülem is megoldanod! - szólalt meg ismét a mélységi.
- Miért hallgattál el? - vontam felelősségre.
~ Itt volt Abbadón, a pusztítás angyala. Az ő jelenlétében nem hallhattál.
- Abbadón? - kérdeztem vissza értetlenkedve.
~ Igen. Abbadón, a pusztítás angyala. - ismételte meg magát morcosan.
- Mit akart itt?
~ Ez egy nagyon hosszú történet, Johnny.
- Amég "haza" érünk, bőven ráérek!
~ Jaj, de kíváncsi vagy!
Ahogy sétáltam a lepusztult tájon, az egykori falvak és városok hamvai, erdők maradványai és rétek leharcolt tetemei között, Armaros elmesélte az egészet töviről hegyire. Érdekes történet volt, nem azt mondom, viszont volt egy-két részlet, ami nem lett túl világos így sem.
Mindeneste sikerült "haza" érnem. Pontosabban a helyére. A kis kocsma, ahol inni szoktam romokban hevert, a gerendák agyon nyomták az ismerős társaságot. Egyedül maradtam a barátaim és ismerőseim közül... Már csak egy valaki maradt, akire támaszkodhattam: Armaros. Ha ő nincs, lehet, hogy most nem maradtam volna életben. Tényleg hatalmas hálával tartozom neki.
- Armaros. - néztem a pultos gerenda által ketté hasított fejét. - Köszönöm. Megígérem... Sőt, esküszöm, hogy mindent megteszek érted!
~ A mindennél nem is számítottam kevesebbre! - ismételte meg nevetve a mondatot, amit körülbelül egy éve az első személyes találkozásunkkor hangoztatott.

Felhasználó profiljának megtekintése

10 Re: [Azonnali játék] Dies Irae on Szomb. Márc. 03, 2018 4:40 pm

Johannes Hagen

avatar
Felszentelt Inkvizítor
Felszentelt Inkvizítor
Vigilia
Johannes nehezen aludt el, s mikor végre sikerült, akkor is folyamatos forgolódás nehezítette a pihenését. Ritka volt ez nála, általában jól szoktak telni az éjszakái. Mintha csak rémálma lett volna, a forgolódás szépen lassan kiegészült izzadással, nyugtalansággal, talán még beszélt is álmában, nem tudta. Többször is felriadt, s csak azért aludt vissza, hogy nem sokkal később újrakezdődjön az egész. Magasan járt már a Hold, amikor megunta és felkelt az ágyából. Nem tudta mit kezdjen magával, nyugtalan volt, végül pedig úgy döntött jár egy kört. Ötlete sem volt arról, mi van vele, ez pedig talán jobban is irritálta, mint az, hogy képtelen aludni. Miért zavarja ennyire, ha nem ért magában valamit? Mindent meg kell értenie? Ilyen és ehhez hasonló kérdések kavarogtak a fejében, ám az éjszaka közepén valamiért nem született rájuk érdembeli válasz. Ilyenkor szoktak imádkozni az emberek – legalábbis Johannes ezt hallotta másoktól. Ima helyett inkább kerített magának egy pohár vizet, és visszafeküdt aludni.

Laudes
Fáradtsága ellenére könnyedén kelt ki az ágyából. Nem zavarta különösebben a le-lecsukódó szeme sem, nem tervezett semmi fontosat a mai napra, volt néhány kihallgatás, abból is csak egy számított fontosnak. Egy magasabb rangú protestáns személyről volt szó, aki elvileg sok dolgot kell hogy tudjon, ezeket a dolgokat pedig neki kell kivarázsolnia belőle. Régóta itt lehet már, nem hiszi, hogy problémát fog okozni a megtörése. A folyosóra kihallatszott a reggeli dicsőítő ima. Johannes egy pillanatig sem gondolkodott azon, hogy csatlakozzon hozzájuk, mint mindig, most is épp elég fontos dolga volt ahhoz, hogy kihúzza magát alóla.

Prima
Igaza volt, tényleg könnyedén megtört, alig telt bele egy órájába. Amit tudott elmondott, amiről pedig nem tudott hazudott. Holnap mehet a máglyára.  Az alagsorból felsétálva, óriási robajt hallott, attól félt, hogy belesüketül. Nem tudta mi történt, futva sietett hát fel a lépcsőn. Amikor meglátta a füstöt is az égen, még inkább szedte a lábát, hármasával kapkodva a lépcsőfokokat. Természetesen elesett. Az egyik lépcsőfok megütötte a fejét. Nem vészesen, a kíváncsiság és adrenalin teljesen elnyomta a fájdalmat a szervezetéből, így feltápászkodva tovább folytatta az útját. Felérvén immár teljes pompájában szemlélhette a pusztítást. Nem jutott szóhoz, bár nem is lett volna senki, akihez beszéljen. Mellette a folyosón őrültként rohangált néhány novícius, míg mások lesokkolva szemlélték a Katedrálist körbevevő tüzet, néhányan pedig térdre borulva imádkoztak. Az első meglepetésből felocsúdva, levette a szemét a tűzről, és kíváncsiságának engedve elkezdte körbejárni az épületet. Bármerre nézett ki, csak az égő poklot látta. Látta a maradékát a Katedrálist körbevevő erdőknek, ám csak idő kérdése volt, hogy mikor emészti fel a tűz azt is.  Isteni csoda, vagy beavatkozás kellett volna ahhoz, hogy bármiféle írmagja megmaradjon a növényzetnek, állatvilágnak. Ironikus lett volna ez a gondolat, ha tudja, hogy mégis mi ez az egész. Abaddónnak is már csak a hátát látta ahogyan elrepül. Ránézésre sárkánynak ítélte meg, az igazi valójáról pedig még nem tudhatott.

Tertia
Az első sokk után – amit a kíváncsiság követett – előtörtek belőle az érzelmek. Természetesen félt. Ahogyan mondani szokták, megcsapta az elmúlás szele. Rettegett a haláltól. Elnyomta magában ezt a gondolatot, helyette inkább fel-alá járt a Katedrálisban. Minél többször járt körbe a folyosókon, annál több imádkozó emberrel találkozott. Nem csodálkozott rajta, hiszen még nem volt biztos, hogy ők túlélik ezt az egészet. A teljes épületet körülfogták a lángok, ám egyelőre még nem kaptak bele. Senki nem tudja, hogy megtörténik e majd, ezért is könyörögtek annyian a menekülésért. Egyesek egyenes a végidőkről beszéltek, ami akkor Johannes szerint nem is tűnt annyira túlzásnak. Gyorsan megunta azonban őket, és a mondókájukat is, így visszavonult a szobájába. A reggeli fáradtságának már nyoma sem volt.

Sexta
Még mindig a szobájában ült. Gondolkodott. Félelmek, remények, vágyak és megbánt dolgok kavarogtak a fejében, ahogy az ablakán keresztül a még mindig égő búzamezőket és erdőt figyelte. Egészen jól haladt a gondolatmenetével, és sikerült úrrá lennie a rettegésén is. A kintről beszűrődő sírások és kegyelemért könyörgő imák és énekek is elcsöndesedtek már. Ugyanúgy ahogyan Johannes, ők is rájöhettek, hogyha ez tényleg az ítéletnap, akkor már régen vége lenne az egésznek, vagy minket is elért volna a tűz. Természetesen továbbra is kérték a kegyelmet, hiszen megjött a híre annak, hogy egész Veronia ég – de hitük szerint a másokért való imádkozást úgy is meghallotta az Úr, ha halkabban tették.

Nona
Kijött a szobájából, és úgy döntött ideje megtudnia az eseményről azt, amit csak lehet. Körbe kérdezősködött, nem félt sem szívességeket kérni, sem behajtani. Nem sok mindent tudott meg, csak azt, hogyha nem is a végítélet jött el, valamiféle büntetés mégis. A kérdezősködés közben realizálta, hogy mégis mekkora dolog történt. Eljutott arra a szintre, hogy büszke legyen magára. Nem mintha bármit is tett volna érte, mindössze azért, mert megélhetett egy ekkora, világtörténelem szintű eseményt. Ez a büszkeség örömmel töltötte el. Eltűnt már szívéből a félelem is, az aggódással együtt. Fogott egy üveg bort, pohárral együtt, s kivonult a Katedrális egyik teraszára. Töltött magának egy keveset. A bor finom volt, a látvány pedig költői.

Vesperas
Több órája ült kint. Az üveg alján még volt egy pici bor, Johannes pedig büszkébb volt magára, mint azelőtt. Végig gondolta a dolgot, és rájött, hogy igenis volt köze kint lezajlott pusztításhoz. Hiszen az biztos volt, hogy valamiféle büntetés ez, s mi másért lehetett volna büntetés, mint a bűnökért és engedetlenségért, amiket elkövettek? Ha pedig eben benne van mindenki, akkor ő is. Bármennyire is bűnrészes valaki, attól bűnrészes. Ha pedig mérni lehet a bűnt, kitudja mennyinek számolnák az övét. Nem a legtisztességesebb ember volt, s ezt tudta is magáról. Nevetve gondolt bele a mondatba: Johannes Hagen inkvizítor miatt pusztult el fél Veronia. Ami pedig a leginkább szórakoztatta az egészben, hogy nem ő bűnhődött érte, hiszen a Katedrálist teljesen elkerülték Abbadón. Egészen más volt úgy rátekinteni az előtte elterülő pokolra, hogy tudta, van hozzá köze. Közben pedig elfogyott a bor.

Completorium

Bármennyire is gyönyörű volt gyönyörű a látvány, és ideális a felette való elmélkedésre, egy idő után megunta. A folyosókon már messze nem voltak annyian mint a nap korábbi szakaszában, annak ellenére, hogy kint ugyanúgy lángolt minden. Nagy valószínűséggel nekik is sikerült teljesen megnyugodniuk. Nem tudta mi zajlik a Katedrális többi részében, de nem is igazán érdekelte. Talán a bor, talán a múlt éjszakai virrasztása miatt, elérte a fáradtság, s ezúttal nem állt le harcolni vele. A szobája felé vette az irányt, s miután az ablakából a mai nap még egyszer utoljára megcsodálta a táj látványát, lefeküdt. Nem telt bele sok időbe, míg teljesen elnyomta az álom.
Aznap éjjel teljesen nyugodtan aludt.

//Lett volna színesebb is, de a fórummotor nem látta jónak. Rolling Eyes  //

Felhasználó profiljának megtekintése

11 Re: [Azonnali játék] Dies Irae on Szomb. Márc. 03, 2018 4:52 pm

Gerard D. Lawrenz

avatar
a Tudás Démona
a Tudás Démona
Fekete felhők takarták el az egek Veronia felett. Az a nap...úgy égett bele az ott élők elméjébe, akár a valóra vált rémálom. Az volt a nap, amikor a halál angyala visszatért. Elsőnek Hellenburg kapott lángra...
- Igyekezz! – ordította a lány a távolba.
Az őt követő alak, egy kék köpenyes ifjú nem sürgette annyira magát.
- Ne aggódj. Közel van már...
- Jó-jó, csak gyorsan!
~ Hát eljött ez a nap...
A lángok lassan kanyarodtak, ahogy észak felé vették az irányt. Amikor beborult az ég, s az angyal képe megjelent előttük, a hatalmas városban pánik tört ki, mindenki futott, ahogy csak a lába bírta. Maria mindebből semmit sem hallott. Ő és Klaus pár nappal ezelőtt rejtőztek el egy menedéken, valahol a város alatti romok mélyén, egy csatorna mellett vájt kis zugban. Olyan volt, akár egy kis rejtett zug, amiben annak idején a csempészek dugdosták a portékájukat....mert igazából tényleg az volt. Ám az már régen volt, mielőtt a csempészutan át nem tevődtek volna a város másik végébe. Egy angyal tüze ellen azonban tökéletes menedéknek bizonyult.
- Biztos nem lesz bajunk? A tűz, meg a törmelék, meg a füst...
- Korábban is volt már tűz a városban. Nem ritka, főleg nem a szegény negyedekben, drága Mariám. – mosolygott rá sejtelmesen Klaus – Talán félsz?
- Tudod ki fél?! Legszívesebben felmennék, és olyat a pofájába vernék annak a rohadt, mocskos sárkánynak, hogy attó’ kódul! – szorította ökölbe a kezét. Az egyik első halott sikolyai éppen ekkor érték el a csatornákat. Vérfagyasztó élmény volt végigülni.
A tündér erdeje sínylette meg igazán a katasztrófát. Jól lehetett látni, ahogy Abbadón alakja a fák fölé magasodik. Királyságukon az rémület és a pánik rohant végig, ahogy elcsigázva próbáltak meg a hatalmas lombok közt olyan helyet találni, melyet nem érhetnek el a lángok. Leo egy hegy teteji barlangban találta meg ezt a menedéket. Kopár sziklák, meredek ormok, és sehol a eljtőn egy darab fa. Ott áll, és nézte, ahogy szeretett otthona az enyészet martalékává válik.
- A helyedben beljebb húzódnék... – szólt egy hang a barlang mélyéről.
Leo útitársa, egy tünde vándor ült ott, kezében egy lanttal, annak hangolásával elfoglalva.
- Látni szeretném. – mosolygott vissza rá – Látni szeretném, mit alkottam. Nem vagyok hajlandó a bánat és harag mögé bújni.
- Hm...bölcs tünde vagy te.
- Ha ennek vége, megnézzük mi maradt a faluszéli kocsmából? – vágta rá gyorsan a következő kérdést.
- Te aztán soha nem változol... – nyögött nagyot a másik. A tünde bárd nagyot sóhajtott. Leo valószínűleg ordítani tudna fájdalmában. De nem akart. Nem akarta mások orra alá dörgölni a bánatát. Nem hagyta, hogy a kétségbeesés elragadja.
Utolsónak Gerard indult el fedezéket keresni. Éppen az erdő sűrűjében bandukolt, hogy edzen. Nem sok időt hagyott magának. Némileg meg is feledkezett a nagy igyekezetben a tragédiáról. Meg is bánta, amikor a feje fölött elsötétedett az ég.
A démon futott a fák között, ahogy csak a lába bírta. Háta mögött a horizonton már vöröslött az erdő. Nebelwald sose volt olyan fényes, mint azon a napon. Nem nézett hátra, csak rohant együtt a széllel, ahogy Darian tanította neki. Nem érdekelte, mit hagy a háta mögött. Ez volt az utolsó próba, melyet ki kellett állnia. Ha ezt túléli, onnantól nem lesz, ami megállítsa.
Az erdő vadjai sáskák módjára rajzottak elő rejtekhelyeikről, hogy meneküljenek a lángok elől. Eddig észre sem vette, mennyi állat él a Köderdőben is. Olyan volt, akár a déli magarak vonulása. Gerard is kétségbeesetten kutatott valamiféle menedék után, a lángok egyre csak közeledtek ő pedig, akár csak a többi állat, biztonságos helyre próbált jutni. Azaz...majdnem, mint a többi állat. Volt egy közülük, aki valamiért nem ment sehova.
~ Mozdulj már! – nézett rá, ahogy a kis állat még mindig meredten bámult egy irányba.
Gerard nem volt hajlandó ott hagyni, odasietett mellé, majd egy ügyes mozdulattal felkapta. A kis nyuszi nem igazán ellenkezett, valamiért ugyanúgy bámult előre ugyanabba az irányba. A démon ekkor látta, miért is nézte olyan erősen a fák közötti réseket. Nem messze tőle egy hasadék tátongott a erdő közepén, mélyén egy patakkal, az vájhatta ilyenre.
- Szerencsés napom van... – súgta a nyúlnak Gerard, mielőtt elkanyarodott volna.
Gondolkodás nélkül megragadta a hozzá legközelebb eső indát, majd egy ugrással levetette magát a hasadékba. Félúton meg is akadt, majd elkezdett a levegőben csüngeni. Az árnyékból font köteleivel az ilyesmi sokkal könnyebben szokott menni. Ezt nem gondolta át rendesen.
- Remek... – nyögött egy nagyot. De azonnal abba is hagyta a sóhajtozást, ahogy az inda egy halk reccsenéssel ketté szakadt a súlya alatt.
Gerard tompa puffanással ért földet a patakban. Szerencsére már nem volt sok az aljáig, így nem tört el semmije. Némi dörzsölgetés meg nyögés után, noha kissé szédült az sésstől fel is tudott ülni. Legnagyobb meglepetésére azonban a nyúl nem tágított mellőle. Úgy látszott nem fél tőle. Ez volt talán az első állat, amivel sikerült magát megkedveltetnie.
- Hm... – nézett végig a tapsifülesen – ismerős vagy te nekem.
Maga se tudja miért, de rövidesen rájött, miféle állattal futott össze. Ő volt az a nyúl, akit annak idején kimentettek a Tavasz Kertjéből, amikor a tündérek földjén kalandoztak. Ugyanaz a nyuszi. Kalandos utat járhatott be ő is, hogy ide jutott, Nebelwaldba. Gerard megeresztett egy halvány mosolyt neki. Örült, hogy újra láthatja. Aztán azzal a lendülettel le is fagyott a mosoly az arcáról, amikor meglátta a lángokat elsuhanni a feje fölött.
Lassan múltak a percek. A percekből órák lettek, órákkal később pedig szép lassan beesteledett. A füst és az égett hús szaga megtöltötte a levegőt. Gerard a szakadék mélyén nem igazán érzett meg ebből semmit. Egy kis kiálló szirt alatt húzódott meg a lezuhanó törmeléktől, és szerencsére a patak vize is ihatónak bizonyult. Ahogy a hold az égre kúszott, a lángok lassan elérték legfényesebb állapotukat. Az erdő akkor kapott csak igazán lángra. Ő pedig ott ült lent, és várta, hogy vége szakadjon. Nem volt ott senki. Egyetlen társasága a nyúl maradt, aki azóta sem tágított mellőle.
- Mihez akarsz kezdeni, miután kimásztunk?
A nyúl nem felelt.
- Igen, szerintem én is így teszek.
Pár apróbb sor után úgy döntött, abbahagyja a magában beszédet. Kihasználja az időt és meditál egy kicsit. Éjszaka volt, ekkor pedig még a holddal is könnyebb kapcsolatot létesíteni...no nem mintha eddig sok eredménye lett volna. Holdanya, vagy ahogy Gerard magában hívni szokta, a „Vénasszony” ugyan odaadta neki az erejét, de általában nem érzett semmit, amikor az áldását megkapta. Furcsállta. Amikor Lia erejét használta, tisztán érezni tudta a gondolatait és az érzelmeit, ahogy belé sugároznak.
~ A végén még kiderül, hogy a démonok ereje emberibb minden vallásnál. – nevetett magában.
A külvilág megszűnt körülötte létezni. Eggyé vált a gondolataival, ahogy szép lassan egyenletessé tette a légzését. Elméje elcsendesült, érezte, ahogy a hold fénye szép lassan átjárja. Ekkor kezdte érezni igazán, mennyire elfáradt. A menekülés, a pánik kifárasztotta, mind testileg, mind lelkilek. Nem kellett sok, hogy félálomba zuhanjon...vagy talán teljes álóm. Már ő sem tudta melyik. Nem gondolt semmire, csak csendben nézett előre, ahogy körülötte minden szép lassan hamuvá égett.
Hirtelen egy apró fényt látott alászállni az égből, egyenesen a szakadékba. A fény lassan közelítette meg a patakot, majd felette megállva lebegett, egészen addig, amíg Gerard észre nem vette. Akkor elkezdett felé közeledni.
- Mi a fene... – állt fel a démon a helyéről, lépett hozzá közelebb.
A fény leginkább egy amorf szellemhez hasonlított, ami hullámzó mozgással próbált meg közelebb úszni hozzá. Nem sokkal utána elkezdett ide-oda kavarogni, megváltoztatta az alakját. Egy ember formálódott meg belőle. Nem is ember volt, inkább tünde, egy nagyon fehér, élénk bőrű tünde. Alacsony volt, talán akkora mint Aleena, hosszú hajjal, üres, kék szemekkel, melyekben nem volt egyáltalán pupilla. Dallamos hangon dudorászott, ahogy egyik kezét előre nyújtotta.
- Mi a baj, így megijedtél tőlem?
- Na ne... – nézett előre a démon meghökkenve – Te vagy az? Te vagy Holdanya?
- Miért lepődsz meg ezen annyira? Ezt akartad, nem?
Gerard megrázta a fejét. Eddig a döbbenettől azt se tudta, mit csináljon, hogy maga Holdanya jelent meg előtte. Gyorsan fogta magát, majd elegánsan előredőlve meghajolt.
- Légy üdvözölve itt, Veronián.
Az alak úgy nézett rá, akár a márványból faragott szobor. Aztán hirtelen elmosolyodott.
- Ez Veronia? Ez inkább csak árnya neki.
Gerard idegesen nézett körbe.
- Miről beszélsz? Csak más lett. Túl fogjuk élni. Túléltünk eddig mindent! – lépett egy nagyot előre.
Holdanya alakja értetlenül biccentette oldalra a fejét.
- Szép hazugság. – húzódott még szélesebbre a szája – Ezzel hitegeted magad. Hánynom kell tőled.
- Micsoda?! – ráncolta össze a szemöldökét.
- Olyan jó lenne csak simán megbékélni magaddal, abbahagyni mindent, békében élni...de nem, te megtagadod magadtól az örömöt. Mert abban reménykedsz, hogy el tudod törölni a hibáidat.
Gerard habozott.
- Nem...ez nem igaz...
- Micsoda szánalmas kis csillag... – sóhajtott Holdanya – Így akarod magaddal elhitetni, hogy nem a te hibád volt.
- Nem...én nem...
- Pedig igen. Az egész...egyes egyedül a te hibád...
- HAZUGSÁG! – ordított torkaszakadtából a képébe.
Holdanya azt sem tudta, mit válaszoljon. A fiatal lányka, akinek képében megjelent előtte rémülten hátrált egy lépést. Gerard követte. Mondani akart még valamit. A képébe akarta mondani, amit érez. Olyan mérges volt, hogy legszívesebben ölni tudott volna.
Ekkor tért magához. Körbenézett. Még mindig ott ült a szakadék szélén, törökülésben. A nyúl azóta sem tágított mellőle. Ottmaradt, vigyázott rá. A szellem, akit látott már régen tovaszállt. Álom volt csupán? Vízió? Azóta sem tudja.
- Nem érdekel, mi történt. Én vagyok Gerard D. Lawrenz. Nem bánok meg semmit sem, amit tettem. Vagyok aki vagyok és legyőzök minden ellenfelet, aki ki mert hívni engem.
~ De mi van akkor, ha ez az ellenfél te magad vagy? – szólalt meg ismét a hang a fejében. Azt se tudta már ébren van e, vagy álmodik.
Gerard nem felelt. Felállt a helyéről. Felnézett az égre. A lángok lassan tovaszálltak. Ekkor elkezdett kacagni. Nevetéséből kiveszett az őrület, helyét a tettvágy, az eltökéltség vette át.
- Azt mondtam, minden ellenfelet. Ő lesz az első. Igen, elsőnek magamat kell legyőzzem.
~ Ha-ha-ha! Micsoda bölcs szavak.
- Megmutatom, Vénasszony! Megmutatom mire vagyok képes. Nem fogok megállni. Nem amíg el nem végeztem a munkám.
Hóna alatt a nyúllal óvatosan felmászott a szakadék pereméhez. A lángok ekkorra már teljesen kialudtak. Ismét reggel volt. Új nap virradt a Köderdőre, új lehetőség, újabb kalandok. És persze újabb nehézségek.
- És veled, drága barátom. – integetett az álaltnak, aki még óvatosan nekiszaladt a lábának, majd sarkon fordult és elvágtatott a messzi pusztaság felé. Erdőt keresett, ami nem égett le teljesen.
Gerard kiegyenesedett, majd az arcához emelte a kezét. Ekkor vette észre, hogy míg lent volt, végigfolyt a könnye az arcán. Egész végig, mialatt meditál, mialatt a lelki bégét kereste. Észre sem vette. Milyen szánalmas tőle. Egy óvatos mozdulattal letörölte a maradék könnyet az arcáról. Nem szégyellte. Inkább azt sajnálta, hogy még mindig nem tudta elfogadni, hogy érző lélek. Eljön majd a napja. Egyszer biztosan eljön.
- Az volna a logikus, ha a békét keresném...én meg a logika...
~ Ez a nagy terved? – szólalt meg ismét a hang. Talán csak ő maga csinálta ezt magával – Még mindig nem tudsz semmit.
- Többet tudok, mint kéne, Vénasszony.
~ Ki neked a vénasszony, te taknyos kölyök?!
Egyre inkább úgy érezte, a képzelete játszik vele. Mintha egy másik Lia költözött volna a fejébe.
- Értem-értem. Csak figyelj. Megmutatom neked a megoldást.
A hang ezúttal csak nyögött egyet. Gerard mégis értette, mit akar mondani.
~ Ahogy mondtam: nem tudsz semmit.
Gerard előrelépett. A visszafele vezető utat elzárta az elszenesedett fák sokasága. Egyik kezével óvatosan feltűrte a kabátja ujját, majd visszahúzta. Ezután a kardjához nyúlt, majd a magasba emelte.
- De egyvalamit jól tudok.
Vett egy levegőt, majd elindult Elathla felé.
- Vannak dolgok, amikért egyszerűen csak...megéri harcolni.

Felhasználó profiljának megtekintése

12 Re: [Azonnali játék] Dies Irae on Szomb. Márc. 03, 2018 5:31 pm

Asael

avatar
a Tudás Démona
a Tudás Démona
-...Számos különböző alakban jelennek meg, de a legrégebbi dokumentációk a Terráról ránk maradt iratokban találhatóak. Ezek a teremtmények változó méretűek, külsejük pedig a gyíkokéhoz hasonló. Ha visszaemlékeztek arra, amit Terra földrajzáról tanultunk, akkor Britannia területéről származnak olyanok is, amelyek nem képesek repülni, de ezen kívül mindegyik tudott, beszámolók szerint. Kelet-Terrán hosszúkásak és kígyószerűek voltak, valamint az időjárást is tudták befolyásolni. A hun nép legendái között rendszerint emberi alakot is tudtak ölteni. Itt, Veronián, pedig csak akkor láthatjuk őket szerencsére, ha démontábornokokkal nézünk szembe. A teremtmény neve pedig...
Egy pillanatot vártam, de nem lett volna szükség, mert hét-nyolc kéz is azonnal a magasba repült. Mielőtt azonban bárki is megszólalhatott volna, odakintről egy pánikkal teli hang bekiabálta a helyes megfejtést.
- SÁRKÁNY!
Egy pillanatra nem mozdultam, szükség volt még néhány sikolyra odakintről, hogy az ablak felé fordítsam a fejem. Érdemes tudni, hogy az árvaház tantermének az ablaka a nagytemplomra néz. Ahol viszont az impozáns épületnek kellett volna állnia, mindent eltakaró lángfalak emelkedtek csak. A város zavarodott moraja graduálisan töltött be mindent, és a teremben lévő gyerekek arckifejezésén is láttam, hogy nagyon rövid időn belül mindent elnyomó pánik fog eluralkodni itt. Mielőtt ez megtörténhetett volna, cselekednem kellett. Előrántottam ruhám ujjából a villámmágiával átitatott pálcám, és az asztalra csaptam. A gyerekek rémült arckifejezéssel rendültek össze, és kérdőn néztek rám. Meg kellett őriznem a nyugalmam.
- Mindenki! Ne feledjétek, hogy órán vagyunk! - Mondtam kifejezetten szigorú hangnemet megütve a legkevésbé megnyugtató dolgot, de a kint kibontakozó helyzet irracionalitása és az óra keretének kontrasztja úgy tűnik eléggé összezavarta őket, hogy ne essenek pánikba, és ehelyett csak kétségbesetten pislogtak.
Most rajtam volt a sor, hogy kitaláljak valamit.
Mi folyik odakint egyáltalán? Sárkány? Észak nem érhetett ide. A Dornburg vár helyzetét már lassan három hónapja megoldották. Ekkora lángok kialakulása irracionális még akkor is, ha belső munka. Bejuttattak volna egy háborúdémont inkognitóban? Akkor a papoknak már halálra kellett volna sújtani.
Szapora léptekkel az ablakhoz sétáltam, és kinyitottam. A gigantikus lángok hője több tucat méter távolságból is elért, s kellemetlen verejték borította be a testem. Ennek azonban nem csak a forróság, de egy másik, a csontjaim mélyén bújkáló viszkető érzés is az oka volt. Az arany lángok ugyanis szentek voltak.
Elléptem a nyílástól és néhány másodercig magam elé bámultam. Szent lángok? Tehát nem csak hogy nem démon volt a teremtmény, de Isten küldöttje.
Egy angyal!?

A verejtékhez szédülés is csatlakozott. Miért jött ide egy angyal? Hülye kérdés, megtisztítani a várost a gonosztól. Mert ha isteni szemszögből nézzük, a város jelentős démon és vámpírlakossága gonosz bizony. Ha pedig ez így van, én is oka vagyok a pusztulásnak. Miattam is idejött a sárkány. Egyszer már meghalt értem is Isten Fia, én meg semmibe vettem azt. Most pedig értem is elpusztítja a várost. Értem is.
Nekitántorodtam az asztalnak, és hányingerem lett. A gyerekekre néztem, akik könnyes szemekkel vártak tőlem valamit. Várták, hogy kitaláljak valamit. Hogy megvédjem őket. Ez pedig tényleg a dolgom volt. Kihúztam magam, és kissé színtelen hangon szóltam hozzájuk.
- Fiatalok, ez egy kiváló alkalom. Élőben is megnézhetjük, amiről az óra szólt. Talán egy életben egyetlenszer fordul ez elő, becsüljük meg a pillanatot! Kövessetek!
Szó nélkül engedelmeskedtek. Ha pedig csak egy fél perccel is többet hezitálok, most mindannyian halottak lennének. Ahogy elhagytuk a termet, egy hatalmas reccsenés hallatszott mögöttünk, és aranyló lángok csaptak ki az ajtón, ahol épp csak áthaladtunk. A gyerekek sikolyával nem volt időm törődni. Hátrakaptam a fejem, de csak egy pillanatra.
- Mindenki jól van?
- I-igen... - Jött a rémült válasz egy pár másodpercen belül.
- Akkor utánam, gyorsan!
Ha én meg is halok, ezeknek a gyerekeknek élniük kell. Nem hagyhatom, hogy mások bűnei miatt szenvedniük kelljen. És ugyan ez vonatkozik mindenkire, aki itt dolgozik. Ha értem jött a sárkány, akkor csak én fogok meghalni.
- MINDENKI! KIFELÉ! - Kiáltottam a meglepően nagy árvaház épületének mellékfolyosóiba, ahonnét egy-egy zavarodott tenintetű nevelőnő vagy dolgozó csatlakozott a mögöttem sereglő gyerekekhez. A legbiztonságosabb hely a városban a templomosok erődje volt, oda kellett vezetnem őket.
- Tanárnő! - Rántotta meg a szoknyám egy kislány, akinek az apját a holtmezei csata vitte el. - Most akkor meg fogunk halni?
- Dehogy. Hellenburg a legbiztonságosabb város Veronián.
- De...
- Kérdéseket az óra után, Frida! - Csitítottam ellentmondást nem tűrő hangon, majd elértünk a lefelé vezető lépcsősorhoz. Ahogy korábban is, itt is csak épp egy pillanaton múlt az életünk. Ahelyett pedig, hogy kétségbe ejtettek volna ezek a tények, megnyugvást és magabiztosságot adtak.
A gondviselés, ami ötven éven át óvott attól, hogy elpusztuljak, most sem hagyott el. Ki kell vezetnem őket innét, aztán pedig ha a sárkánynak, vagy angyalnak, vagy bármi is legyen ez a dög el kell vinnie, hát vigyen, de nem adom az enyéim életét!
Ahogy tehát az utolsó dolgozó is leért a földszintre, egy hatalmas, földöntúli reccsenés és a legvadabb vihar szeleit is megszégyenítő mohogás kíséretében egy tűzorkán letépte az épület teljes felső szintjét. A támadás ereje azonnal földhöz vágott mindannyiunkat. Nem minket célzott ugyanis. Az árvaház mögötti magas, könyveléssel foglalkozó toronyszerű épület nem állta sokáig a lángok hőjét, és kő-kövön csikorogva omlott le. A levegőben égett hús szaga terjengett és tágra nyílt szemekkel néztem körbe. Nem láttam viszont sérülést, csodával határos módon. Elkönyveltem, hogy képzelődök, és gyorsan talpra állítottam árvaház lakóit és dolgozóit. Igazából, helytelen is a továbbiakban árvaházról beszélni, hiszen az épület nagy része semmivé vált már. Szúró fájdalmat éreztem a főként díszként funkcionáló szárnyaimban, de nem fordítottam rá nagy figyelmet. Még egy hosszú folyosó előttünk volt, a halál pedig bármelyik pillanatban a nyakunkba zúdulhatott.
Ahogy pedig siettünk kifelé, formát is öltött. Gigantikus árnyék suhant el fölöttünk, majd telepedett meg a Hellenburg közepén magasba szökő tornyon. Nagyot nyeltem. Sokkal nagyobb volt, mint egy épület. A nagytemplomnál is nagyobb. Testét halványan izzó rúnák borították, a torony pedig ha csak egy kicsit is kevésbé robosztus, derékba tört volna a lény súlya alatt. Félelmetes volt, de lenyűgöző. Olyan, mint egy vihar, ami dühösen, lila villámokkal koszorúzva ereszkedik alá az Árnypajzs vonulata felől. Maga a pusztítás angyala volt. És felénk nézett.
Megtorpantam az ajtó boltíve alatt. A szemei olyanok voltak, mint két, hatalmas zafír lángoktól csillogó borostyánkő. Tudtam, hogy erre fog jönni, és elvisz oda, ahol ötven éve lennem kellene már. Aztán belémhasított a tudat: Mögöttem vannak az árvák. Megszédültem, mint amikor először megláttam a lángokat.
~ Uram, nem kellene itt lennem, te is jól tudod. De ha kérhetlek, kíméld meg ezeket az árvákat!
Nem is tudom, mitől éreztem magam feljogosítva az imára. Talán a nefilimekkel való találkozás tette. Széttártam a szárnyaim és a karjaim magam elé tartottam. Meg fogom védeni őket. Az Elemi Grimoire-om határozottan emeltem magam elé az övemen függő láncról. Ezt a feladatom nem ronthatom el.
A teremtmény megindult, és kinyitotta a száját.
Én pedig létrehoztam az egyetlen pajzsot, amit tudtam. Szánalmas mágiám hajszálvékonynak, erőtlennek és nevetségesnek tűnt az arany tűzhöz képest, amik elfátyolozták előlem a város barátságos, jól ismert látképét.
Az utolsó emlékem a felém közeledő lángtenger látványa. Ha égtem volna már meg élve, nem tudtam volna a pajzsot így fenntartani. De fogalmam sem volt, mekkora fájdalom lesz, így egy pillanatig se húnytam le a szemem, és rendületlenül tartottam a mágiát. Azért amiben hiszek. Azért, akiért hiszek. És a magam vétkeiért.
Ezután pedig nem volt körülöttem más, csak sötétség.

Felhasználó profiljának megtekintése

13 Re: [Azonnali játék] Dies Irae on Szomb. Márc. 03, 2018 7:20 pm

Kristin Dalgaard

avatar
Keresztes Lovag
Keresztes Lovag
Ama végső harag napja
A világot tűznek adja,
Dávid így s Szibilla hagyja.

A harangtoronyba menet nem hallottam a szárnyzúgást. Nem hallottam a dobogó lábak hangját, csak a saját lépteimet, ahogyan monoton koppannak a korhadó falépcső fokain, a látszólag véget nem érő csigavonal peremén. Régebben kifejezetten utáltam megmászni a Katedrális legtetejét jelentő tornyot, de azóta valamilyen furcsa módon megnyugtatónak találtam. Minden ablak előtt elhaladva mély levegőt vettem és újabb zsoltárba kezdtem, mikor éppen melyik jutott eszembe. Mikor elértem a csapóajtót és az alá támasztott létrát pár pillanatra megálltam, hogy kifújjam magam, mielőtt belekapaszkodva a fokokba fellépkedtem egészen a torony nyitott tetejéig. Itt nem voltak falak, csak négy vaskos oszlop tartotta a zsindelyes tető négy sarkát, és a keresztalakba ácsolt gerendákat, amelyekről a Katedrális nagyharangja függött. Hatalmas bronz teste és a rá faragott cirrádák közötti pápai címer most is olyan ódon nagyságot árasztott, mint minden naplementekor, amikor az esti szertartás kezdetét jelző harangszó nyitányaként felküldtek megkongatni.

Ám a tükörszerű bronz most nem a melengető, narancsos eget mutatta mögöttem.

Reszket akkor holt meg élő,
Ha megjön a nagy Itélő,
Mindeneket lattal mérő.

Ősi, idők előtti rettenet ragadta meg a szívemet, kapaszkodott bele a torkomba és a bújt be a szemeim mögé. Kezeim önkénytelenül emelkedtek fel, zord kétség hullámai között vergődve nyúltam görcsös óvatossággal a nagyharang testén tükröződő kép felé, mintha bizony így megérinthettem volna a fenevadat, amely a Nap előtt lebegett. Az ujjaim hideg fémet tapintottak, ám a Nídhögr alakjában terpeszkedő jelenés tekintete szinte égetett ezen keresztül is. Mégsem tudtam elengedni a harangot. Mégsem mertem elengedni. A félelem olyan erővel sodort magával, mint még soha, könyörtelenül és elkerülhetetlenül, elmosva minden apró szikráját a bátorságnak. Hogyan lehettem volna bátor akkor? Hogyan gondolhattam volna arra, hogy akárcsak megfordulok, elszakítom a tekintetem a tükörré koptatott bronzon mutatkozó képtől és szembe nézek az Isten Lángjával? Hogyan merhettem volna dacolni a paranccsal, amely ősibb volt minden erkölcsnél, minden ösztönnél, erősebb minden törvénynél és ott lakozott mindenben, ami a Teremtő ege alatt lakozott? Az ég alatt, amely most lángba borult, narancsos és vérszín bíbor ragyogással bömbölve a legelső parancsot, amelyet ember kapott.
Félj!
Menekülj, Kristin! Menekülj a tenger közepébe, menekülj a föld alá, menekülj a sírba. Nem vagy te bátor, Kristin. Nem voltál sohasem!

A katedrális nagyharangja távolodni kezdett, én pedig éreztem, hogy előrefelé tol egy váratlan szélroham, egyedül a belső korlát véd meg attól, hogy a mélybe zuhanjak.
Talán az jobb lenne. Könnyebb. Szebb halál, mint a tűzbe veszni.
Nem vagy te bátor, Kristin! Akkor sem voltál!
A fa panaszosan recsegett, ahogy az egész torony beleremegett a sárkány szárnycsapásaitól felkavarodó szél tombolásába, én pedig csak szorítottam a korlátot, araszról araszra kúszva közelebb az alig valamivel masszívabb oszlop felé. A harang, amely méretében és súlyában is vetekedett szegényebb falvak egész kápolnaépületeivel megkondult, tisztán, ércesen és alázatot ébresztő paranccsal, miközben tartógerendái magukból apró darabokat szórva szét hasadozni kezdtek. Nem kaptam levegőt, hiába erőlködtem és próbáltam zihálva visszanyerni a lélegzetem csak a határból befelé szálló parázs forróságát éreztem a torkomban. Fülsiketítő reccsenés hallatszott, a harang nyelve pedig újra megkondította a testét, miközben a hátsó toronyfal kiszakadt a helyéről, az újonnan készített díszes rózsaablak színes mozaikját értéktelen üvegszilánkokként szórva a Katedrális széles nagyudvarának kockakövei közé.
Belekapaszkodtam a lassan, fájdalmas nyikorgással előre dőlő oszlopba, és lehunytam a szemem.
Nem vagy te bátor, Kristin! Akkor sem voltál!
Nem voltam, valóban. Azóta magammal hurcoltam, a világ legnehezebb, leggyötrőbb koloncaként, mintha a szégyen izzó vas lett volna a nyelvem alatt, a megbánás láng, amely a sarkamat nyaldosta, mindig fájdalmasan ösztökélve a következő lépést előre. Ahogy csúsztam lejjebb és lejjebb, elbújva a vértől síkos halottak között úgy kapartam magamra a félelem láncait, amely azóta csak egyetlen irányba hajtott. Előre.
Megfordultam.

Könnyel árad ama nagy nap,
Hamvukból ha föltámadnak
A bűnösök s számot adnak.

Velem szemben sem voltál!
Nem Abaddón állt már előttem, narancs fényű ragyogásban, vérvörös lángok fölött. A tűz kék volt, mint a hold karimája, majd sötétebb és sötétebb, egészen tintakék. Mint a templomosok színe, mint Hellenburg ősi színeinek egyike – mint Esroniel hazug fantomjainak köpenye. A sárkány nem kígyó volt, nem szárnyas bestia amely angyalok rettenetes szépségét árasztotta magából, de én mégis jobban rettegtem az égen derengő ezüstös hajzattól, az alatta parázsló, mégis hideg tekintettől és a válláról szétfolyó kék lángoktól, mint a Nídhögr karmaitól. Csak én láttam, csak engem figyelt és mégis olyan volt, mintha soha más nem lett volna valóság.
A harang hatalmas, követ és fát romboló tömege meglódult az irányomba, apró darabokra zúzva az oszlopot, aminek a hátam vetettem, és magával sodorva engem, a magatehetetlen, rettegő leányt. Egy gyermeket, aki azt hitte, felnőtt, aki azt hitte, legyőzött mindent, de valójában sosem jutott ki abból a templomból. A hátamban sikítva szaladt szét a fájdalom, és ahogy a harang nehéz nyelve hozzáütődött a testéhez egy utolsó, panaszos kondulással kitépte magát a torony fogságából, és zuhanni kezdett lefelé, én pedig engedve az erőnek, a kétségbeesésnek és a tagjaimat bénító fájdalomnak előre buktam, a rohamosan közeledő mélység felé.

Térden kérlek, ernyedetten,
Sir a lelkem megtörötten:
Ott, a végnél, állj mellettem!

Karok ragadtak meg, mint amikor nagyapám kertjének egyik fájáról estem le, Hellenburg határában anyám minden intése ellenére. Erős karok tartottak, noha a szemem sarkába gyűlő könnyeken át az ég határa még mindig fájdalmas vörös volt. Vörös, és nem kék. Erőtlenül fordítottam el a fejem, egyenesen a férfi kedves, de szigorú arcára nézve, próbálva értelmet párosítani az ismerős vonásokhoz.
- Ap… Apám? – ajkaim nehezen mozogtak, torkom kiszáradt, de a fájdalom ellenére is erőltettem a szavakat. Tekintetem oldalra csúszott, a lassan fel-le verdeső, ragyogóan hófehér szárnyak felé, amelyek a lovag vállai mögött terjeszkedtek. – Angyal lettél, apám?
- Az lettem, Kristin. Ott ülök szent Mihály mellett. – mondta a férfi szelíd mosollyal. – Te még azonban nem állsz készen arra, hogy csatlakozz. Küzdj, Kristin. Te Roland Dalgaard lánya vagy. Értetted?
- Értettem, apám… - mosolyodtam el erőtlenül, mielőtt a fejem hátrabicsaklott…

Hárman rohantak oda a földre érkező kereszteshez, aki visszaadta az Úrnak Arael angyal erejét és hagyta fénylő pernyévé foszlani mennyei szárnyait. A leghamarabb odaérkező lovag, egy fiatal férfi zihálva támaszkodott rá a térdére, hajában korom és hamu ült, de jobban érdekelte a férfi kezében fekvő lány.
- Domitius nagymester! Él még? Baja esett?
- Ne aggódjon, Altengrad lovag. Csak eszméletlen. – odalépett a fiúhoz és átadta neki a leányt, aki erre óvatosan magához szorította. – Vigye be a rendházba, kerítsen egy ráérő papot, de ne maradjon sokáig. Dolgunk van még. – fordította szilárd elhatározástól acélos tekintetét a Katedrális határában ropogó tűzkör felé. – Eljött a Harag Napja.

Felhasználó profiljának megtekintése

14 Re: [Azonnali játék] Dies Irae on Szomb. Márc. 03, 2018 8:13 pm

Crispin Shadowbane

avatar
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos
Hearts of Fire
[Zenei aláfestés: In This Moment - Burn ]
"- Én vagyok Abaddón, e földnek bírája! Az Úr megítélt titeket és konkolynak találtattatok. Negyven és még annyi napotok van, hogy bűnbánatot tartsatok, mielőtt az élő Isten szent tüzében vesztek el és az Ő színe elé járultok. Ez volt az első és utolsó szó, amelyet hozzátok intéztem."
- Abaddón, a Halál és Alvilág Angyala a Dornburg-toronynál; V.I.Sz. 818


  Figyelmeztettek minket. Egy hatalmas, kék rúnákkal teleszőtt bőrű sárkány, a Dornburg-torony lángjaiból főnixként kikelő angyal szavai figyelmeztettek minket. Negyven és még annyi napunk van, mielőtt egy hamis Istenség Ítéletet mond felettünk mindazon bűnökért, amiket elkövettünk. Akkor rémisztő volt a látvány, és még mindig hallom magamat, ahogy Láncinak a konvergenciáról, és annak jelentéséről adok kutyafarknyi előadást. Mert végül is, pontosan ez történt. Túl sok erő gyűlt össze egy helyen, és mint ilyen, vonzották egymást, amelynek a következménye: kataklizma, apokalipszis, végítélet, totális annihiláció, tűzözön és még sorolhatnánk tovább. Hogy alakulhattak-e volna másképp a dolgok? Hogy megakadályozhattuk volna mindezt? Lehetséges...azonban első sorban még mindig Karl von Dornburg és a pereputtya az, aki mindezért okolható. Bár nehéz a halottakat okolni, így nem maradt számunkra más, mint hogy fogjuk magunkat és elmenekülünk a helyszínről és próbáljuk elfelejteni mindazt, ami ott történt. Egyesek figyelmeztették a királyukat, a pápát, mindenkit, akit erre méltónak találtak. Mások - mint én - magunkban tartottuk a dolgot, egyrészt Karl jobb keze figyelmeztetése miatt...másrészt, mert még nem dolgoztuk fel a sokkot, ami ott ért minket.
  Mit lehet tenni nyolcvan nap alatt? Mennyire elég mindez? Egészen idáig pazarlóan bántam az időmmel, hisz úgy vettem, hogy lényegében szinte még rengeteg van belőle a számomra - az életem delelője se jött még el, ha a fajtám átlag életkorát néztem. Persze, balesetek történhetnek; egy küldetés alatt megölhetnek, vagy a múltból feltámadó sötét lidércek szállhatnak elő sírjukból, vagy akárhol is rejtőztek eddig, hogy elégtételt és végső soron jogosnak ítéltetett bosszút követeljenek rajtam. De az ilyenekre számítottam és meg is békéltem vele, hisz lényegében legalább tudtam volna tenni ellenük valamit. Éjgyilokkal a kezemben meghalni nem is lett volna olyan vészes. Néha szinte már kívántam a halált, mint a végső feloldozást, hogy az itteni világban átélt szenvedéseim végre véget érjenek. Máskor sokkal sötétebb gondolatok cikáztak a fejemben. Egy régi ismerősöm szerint van egy állapot, amit Ő csak a "Call of the Void"-nak hívott. Amikor ott állsz egy mély szakadék szélén, és egy pillanatra elgondolkozol azon, hogy talán le kéne ugranod...vagy a vágtató lovak elé vetned magadat. Nem teszed meg végül, de a gondolat egy pillanatra felugrik a gondolataidban. De aztán mindig lebeszéltem magamat az öngyilkosság gondolatáról, és inkább alkoholba vetettem bánatomat. Máskor megpróbáltam vidám lenni, viccelődni, vagy mások agyára menni a hülye agymenéseimmel. Mindenki annak vette ezt, hogy agyilag valami nincs teljesen rendben velem, vagy csak szimplán egy tapló paraszt vagyok. Azonban soha, senki se kérdezett rá az okokra. Most, így, a nyolcvan nap leteltével legalább beismerhetem magamnak, és a hallgatóságomnak, hogy erről szó sincs...csupán így próbálom leplezni azt, hogy mélyen legbelül félek és rettegek - a démonaimtól, a személyes kis poklomtól, amelyek magukkal akarnak ragadni engem, amelyek arra készülnek, hogy megöljenek. Folyamatos rettegésben és félelemben élek, és ennek elkerülése érdekében párszor már bizony szemezgettem a kötéllel, vagy azzal, hogy egy harcban csak azért se védem ki az ellenfelem csapását. Gyors halál. Jó halál. De aztán valami mindig megakadályozott ebben. Az öngyilkosság nem az én stílusom, az a gyengék jussa, akik félnek szembe nézni az aggályaikkal, a lelket kínzó , fekete karmú szörnyekkel. Szintúgy nem akartam úgy meghalni, hogy megadom magamat - ha már mindenképp meg kell látogatnom a Fátylon Túli Világot, hogy Hold Anya és Hold Apa asztalánál ülve ítélete hozzanak felettem, és a Fiúhoz kísérjenek...hát legyen, de akárki is viszi be a végső csapást, legalább dolgozzon meg vele.
  De még ha nem is a Hold Apa, vagy Hold Anya...még ha nem is a mi drága, hőn szeretett Holdunk az, mi kimondja a végső szavakat, amelyeket csak nekem szántak már a születésem pillanatától, akkor még is, ki? Elmentem hát a druidákhoz, hátha ott válaszokat találok a kérdéseimre. Egy új vallást magamhoz ölelve, vagy a régit kibővítve- végső soron az ilyen szemantikai különbségtételeknek semmi jelentősége nincs. Az akaratom és a hitem megingott, talán véglegesen. Hogy is lehetett volna másképp, amikor láttam a pusztítást, amit egy olyan Istenség teremtménye rótt ránk, akinek elvileg léteznie se szabadna? Akiről mindeddig csak úgy beszéltünk, mint valami kitalációról, egy hallucinációról, a keresztények, az emberek képzelgéséről? Hogy is lehetett volna másképp...amikor én magam is épp hogy csak megmenekültem a Gyehennától, a vörös lángok pusztításától? Hogy is lehetett volna másképp...amikor itt állok, a pusztítás kellős közepén, lábam a még mindig forró hamut túrja, parázsnok száll mindenfele, a feltámadó szél megperzselt szőr bűzét, égett hús édeskés illatát szállítja magával? Hogy is lehetett volna másképp...amikor a fülemben még mindig visszhangoznak az utolsó sikolyok? Amikor látja az ember, az a szerencsétlen, magatehetetlen teremtés, hogy a lángok felé száguldoznak és ajkairól egy kiáltás szakad fel, hogy elűzze a félelmeit, hogy kegyelemért könyörögjön...hogy átkozódjon? De most, itt, a hamuk, a parázs és zsarátnok között, az elüszkösödött fa, a hőtől szétrepedt kövek martaléka és maradéka között állva ismét feltámadtam. Ironikus volt a névválasztás, amellyel valódi nevemet lepleztem Wynessa előtt: Főnix. Feltámadtam a pusztítás lángjai közül. A kérdés csak az: hányan maradtunk meg?


Pár órával korábban

  A számban éreztem a vér ízét, ajkamon könnyeim sós marását, amelyek a sebekbe csordogáltak. Megkínzott tekintetemet kinyitva Hellenburg-ot láttam magam előtt. Büszkén magasodott a környék felé. A szívem azonban összeszorult a látványra, ahogy elképzeltem, hogy nemsokára az egész semmivé lesz. Lángok fognak tombolni az utcákon, emberek fognak meghalni, és végül minden, amit eddig ismertem, elpusztul. Veronia a hamu királysága lesz. De most egyelőre ennél nagyobb problémáim is voltak, bár azt kívántam, hogy csak jelenjen meg az az átkozott sárkány a láthatár szélén, és égessen fel már mindent! Akkor legalább megszabadulnék a kíntól, amely gyötör engem. Karjaim égtek, ahogy egyedül azok tartották testem teljes súlyát, a kiszáradástól száraz torkom fájdalmát szinte már nem is éreztem, annyira hozzá szoktam. Gyomrom annyira üres volt, hogy már önmagát emésztette, mint egy önmagába forduló mélység. Megpróbáltam felemelni a fejemet, azonban a mozdulattól újabb kín hasított a homlokomba, a tarkómba...Megkínzott látóteremben egy tagbaszakadt ember alakja jelent meg. Kopasz volt, arcát tetoválások tarkították és takarták, szemében gyűlölet és elszántság csillant, amelyhez hozzá járult még a fanatizmus is. A sors fintora, hogy a nyakában egy kereszt lógott, a vallásos emberek jelképe. Benne már semmi vallásosság nem volt, csak a félelemből fakadó vad fanatizmus, amely ellent mond minden fajta logikának és bármit megtesz, hogy válaszokat találjon - vagy ürügyként használja az esetet, hogy azt tehesse, amit akar - hisz alig él már csak pár órát, nem igaz?
- Készen állsz, Átkozott?
  Tette fel végül a kérdést a férfi, jobb kezével megmarkolta a nyakában lógó feszületet és áhítatos csókot lehelt rá. A hideg fémmel csak a férfi szívében és lelkében lakozó hidegség vetekedhetett. Legszívesebben megcsóváltam volna a fejemet, azonban ez csak újabb fájdalomhullámot eredményezett volna. Legszívesebben leköptem volna, azonban ez a jelenlegi helyzetemben nem volt éppenséggel kivitelezhető, a torkom szárazsága miatt. Legszívesebben megöltem volna - de nehéz ezt úgy megtenni, hogy szó szerint keresztre vagyok feszítve...
- Van más választásom?


A 79. napon

  Végül a múltam démonja utol ért. Egy elvarratlan száll, egy levegőben lógó sötét fenyegetés, amelyről nem vettem tudomást. Okolhattam volna mást, szabadkozhattam volna és kifogásokat is kereshettem volna, de teljesen felesleges lenne. Ami velem történt, az egyedül az én hibám. Várakoztam, túlságosan sokáig is, az éjgyilok nem csusszant be azon személy bordái közé, aki a világon a legjobban megérdemelte volna...és akkor, amikor azt hittem, hogy másnap amúgy is meghalok, de legalább békében teszem, egy kis falu határában halálra piálva magamat - abból már semmi se lett. Eltompult érzékeimmel nem vettem észre, amikor Dracon felszisszent és a teste megmerevedett. Nem vettem észre, amikor valaki felemelkedett a bokrok mögül és csak tompán éreztem, ahogy valami a nyakamba fúródott. Persze ettől hamar kijózanodtam és talpra ugrottam, a fenyegetést keresve. A sárkánygyíkom fájdalmas nyüszítése megdermesztette a lelkemet és készen álltam arra, hogy végezzek bárkivel, aki ártani mer neki. Aztán a kép homályosodni kezdett, elmosódottá vállt, és éreztem, ahogy egyre jobban szédülök, végtagjaim elgyengülnek, és a kezemben tartott fegyver kihullik a kezeim közül. Nem is éreztem, amikor a földre rogytam, csak egyszer azt vettem észre, hogy valaki felettem áll, félre tolja fejéről a csuklyát és megláttam az arcát. Akkor már tudtam, hogy valamit nagyon elbasztam és most, egy nappal az Abaddón-i ítélet előtt mást is kapok. Amikor megláttam a felettem álló arcát, elborzadtam és öntudatom utolsó szikráival csak ennyit tudtam kinyőgni:
- Óh, baszdmeg...


Pár órával az Ítélet előtt

  Így hát itt voltam. Elkábítottak, aztán elvonszoltak Hellenburg közelébe, ahol egy részegekből álló banda játszotta el velem azt a jelenetet, amidőn a Biblia szerint Jézust Pilátus és Heródes elé vitték és ítéletet mondtak felette. Sajnos túlságosan is jól emlékeztem a jelenetre, benne volt a Bibliában, amit Lory adott nekem...amikor még úgy volt, hogy Ada-val normális kapcsolatra fogok törekedni és igyekeztem minél többet megtudni a népéről és a vallásáról...így legalább azt tudtam, hogy mi fog rám várni. A gyors lefolyású ítélkezés végén töviskoronát nyomtak a fejembe, vörös köpönyeget akasztottak rám, nádszálat tettek a kezembe aztán körbe álltak és csúfolódva, köpködve éltettek...
- Üdvözlégy, Átkozottak királya!
  Aztán végül keresztre feszítettek. Az az alak, aki az előző nap elkábított engem és ide cibált, meggyőzte a pénzből felbérelt talpnyalóit, hogy Jézus újbóli keresztre feszítésével bűnbocsánatot nyerhetnek...és egyben áldozatot mutatnak be, egy bűnös lelket, akinek köze volt ahhoz, hogy az Ítélkezés Angyala el fog jönni Veronia-ra és megbüntet minket. Az a bizonyos személy tudott arról, hogy miket is tettem a Dornburg-toronynál, és felhasználta ellenem. Az emberek pedig örvendeztek, és készen álltak arra, hogy engem ilyen módon végezzenek ki. Próbáltak Hellenburg-ba is bejuttatni egy szénás szekéren, hogy a helyi templom előtti téren vigyék végbe tettüket, de végül nem jutottak el odáig, így úgy gondolták, hogy a városon kívüli domb tökéletes lesz erre. És most...most itt vagyok. Az emberek szétszéledtek, velük együtt távozott az is, akinek ezt az egészet köszönhettem és csak a legbuzgóbb paraszt maradt velem, aki épp végzett a feszület csókolgatásával.
- Azt ugye tudod, hogy mindez végső soron nem fog számítani? Abaddón elpusztít mindannyiunkat, keresztre feszítés ide, vagy oda.
- A neved Kuss, Átkozottak Királya! Megbünhödsz a bűneidért! Csak úgy, ahogy a sárkányod is...az Ítélethozó kicsinyített képmása!
  Nem bírtam a fejemet Dracon felé fordítani. Nem a fizikai fájdalom akadályozott meg, hanem az, hogy nem akartam őt ismét így látni. Miután engem elkaptak, szegény társamat is ütlegelték, hajból font kötéllel verték el, megdobálták kővel, egyszóval kiélték bűnös hajlamaikat, mert megtehették - mert nem volt senki sem, aki megakadályozza őket. Annyira sajnálom, Draci. Én rángattalak bele ebbe és most miattam halsz meg, társaidtól távol...egy bűnös self oldalán.
- És most...nekem hozzá kell látnom a rituáléhoz. Felszentelni a lándzsát...és amint megjelenik Istenünk angyala, feláldozni téged. Remélem, hogy hangosan tudsz sikoltani, hogy Ő is meghallja.
  Óh, igen. Ahogy a Bibliában, itt is le kell engem szúrni egy lándzsával, de kétlem, hogy én harmadnapra rá feltámadnék. A férfi elporoszkált a tűzhöz, amit Ő gyújtott, és elő vette az olajos rongyba csomagolt, aranyosan csillogó lándzsát, amit a megbízójuk készített elő a számukra. Így hát, megbűnhődök a bűneimért - nem azért, amiket tettem, hanem azért, amit nem tettem meg. Megbűnhődök, mert ódáztam az elkerülhetetlent, és végül az maga látogatott meg. De legalább a férfi teljességgel háttal volt nekem, és a tűz fölé tartott lándzsát kezeiben tartva hangosan kántálni kezdett valami latin nyelvű imádságot - gondolom valami Bibliai idézet, valamiféle felszentelés. Nem mint ha pap lett volna...így aztán nem is tényleges felszentelésről van szó, csak egy ostoba színdarab következő állomásáról.
  Arcom enyhe fintorba torzult. Másfél órája lógtam már itt, csak egy szál ágyékkötőben. A homlokomról vér csöpögött le még mindig, ahol a töviskoszorú feltörte. De legalább nem ütöttek át szöget a tenyeremen és a lábamon - egy kis baki csúszott a terveikbe - így csak simán hozzá kötöztek a rögtönzött feszülethez. Voltak percek, pillanatok, amikor nem figyeltek...amiket kihasználtam arra, hogy megpróbáljak kiszabadulni. Ezek egyszerű bugrisok voltak, egyik sem tengerész, vagy hálófonó, csak egyszerű parasztok, akik még egy normális csomót sem tudtak megkötözni. A bőröm felhorzsolódott, a csuklómnál már konkrétan nem is volt szerintem bőr, ahogy a bokáimnál sem, de a vér, ha más nem, jó síkosító anyag volt. Igazából már fél órája megoldottam, hogy ki tudjak szabadulni a kötelékekből, de akkor még itt volt mindenki...aztán amikor eltávoztak, csak ez az egy barom tartott engem szemmel. Ajkaimba haraptam, hogy ne szálljon fel elkínzott sikoly a torkomból. Fájt. Irtózatosan. A karjaim égtek a megerőltetéstől, ahogy már  hosszú ideje tartották a súlyomat, elzsibbadtak, szinte használhatatlanságig...de a remény még élt, hogy valamire csak jók lesznek.
  Majdnem engedtem a fájdalomkiáltásnak, ahogy jobb kezemet kiszabadítottam a hanyagul megkötözött hurokból. Igazából nem is nagyon törődtek normális megkötözéssel, hisz a végítélet amúgy is nemsokára el fog jönni. Mindenkinek meg volt a maga szerepe. A kopasz fickó a római katona szerepében fog tisztelegni, a többi ember pedig vissza tér Hellenburg-ba, hogy fennhangon hirdessék az Átkozott Jézus megfeszítését és Kálváriáját. A bábmester pedig...valószínűleg élvezi az egészet, de nem volt se kedve, se ideje itt maradni, hogy nézze a szenvedésemet. Még volt egy valami, amit meg akart tenni - na nem az embereket akarta megmenteni, de még egy valakivel le akart számolni, mielőtt meghúzza magát egy biztos helyen, amíg a pusztítás végbe megy. Azonban hiába volt ez csak másfél óra, a kezeim véreztek és zsibbadtak, szinte érzéketlenné váltak. Amint a jobb kezem kiszabadult, a teljes súlyom a bal kezemre nehezedett, és minden lélekjelenlétemre szükségem volt, hogy ne ordítsak fel. Teljes testemmel a fafeszületnek nyomódtam, miközben a kötélbe kapaszkodtam, és végül kicsúsztattam a lábaimat. A megszáradt vérrögök undorító látványt nyújtottak, aztán mielőtt még rájöhettem volna, hogy milyen hibát is követtem el, az erőm elhagyott, most, hogy már a kötelek nem szorítottak a fához, és zuhanni kezdtem. A bal kezemen lévő kötelet szerencsére sikerült annyira kilazítanom, hogy kicsusszanjon, de így is hatalmasat rándult, ahogy leestem a keresztről, hangos puffanással. Egy rövid pillantást tudtam vetni megkínzott karomra. A vértől nem láttam, hogy mennyire súlyosan is sérült meg a bal kezem amikor lényegében az esés lendülete kirántotta a kötélből, de éreztem, hogy megrándult, talán ki is ficamodott, de legalább a helyén volt és nem szakadt le tőből....ez is valami, nem?
  Erre viszont a tűznél imádkozó fickó is felfigyelt, kezében a lándzsával rögtön felém is fordult és már pattant is fel, hogy megrohamozzon engem, közben hangosan ordibálva. Egy valamit legalább a javamra lehet írni: hogy megterveztem ezt a pillanatot. Igaz, nem így. Az eredeti tervek szerint simán kiszabadulok, többé-kevésbé sérülten, de legalább harcképesen. Azonban a több órányi szenvedés, és a közel két órás függés miatt elvesztettem a racionális és józan gondolkodás képességét, így eszembe se jutott az, hogy csak a köteleknek köszönhetem, hogy nem esek le a fáról, és amint kiszabadultam...hát, nem úgy sült el, ahogy terveztem. Ösztönösen egy sötétségből álló gömböt idéztem magam köré, amelyen szerencsére legalább az ember nem látott keresztül. A lendülete sodorta őt magával, ahogy csak két lépés választotta el őt az engem körül ölelő sötétség határától és vakon rohant bele a csapdámba. Innentől kezdve pedig a dolgok rohamtempóval haladtak előre. A megkínzott testembe újabb fájdalom nyílalt, ahogy a fickó szó szerint átesett rajtam, miközben én még a földön fetrengtem. Nem volt harc képzett személy - a Hellenburg-i kádárok céhének egyik tagja volt, legalábbis amit ki tudtam venni a beszélgetéseikből, mikor egymással ismerkedtek két kínzás között. Azonban Ő teljesen ép volt és egészséges és fegyver is volt a kezében. Dracon felől elfúló csivitelés hallatszódott - fájdalmas nyögések, petyhüdt morgás. Szegényke egy fa tövébe volt láncolva szorosan, hogy mozdulni se tudjon...és ha engem eltalál a sárkány tüze, Ő is velem együtt égjen el. A kegyetlen bánásmód miatt legalább volt bőven, ami a haragomat táplálja. Bal kezem inkább csak holtsúly volt a testem mellett, egy kézre kellett támaszkodnom, ha megakartam magam menteni - és az évek során belém rögzült harci tudásba, a túlélési ösztönbe...a bosszúba. Nem csak ezen ember iránt, de mindegyik iránt - akik itt voltak és azok is, akik nem...de legfőképpen azon alak iránt, aki ide juttatott...
  A fickó megpróbált feltápászkodni a földről, a kezéből kiesett a lándzsa, ahogy átesett rajtam. Nem várhattam meg. A lábaim erőtlenek voltak, jobb kezemmel a földre támaszkodva próbáltam feltornázni magamat, miközben az ellenfelem már felállt és bárgyú arccal méregette a sötétséget maga előtt. Ha okos lett volna, a lándzsát kezébe kapva várakozott volna, míg felbukkanok. De ez nem egy emberi tulajdonság - már mint az okosság. Fegyverét felkapva a földről vadul szurkálni kezdte a számára átláthatatlan sötétséget és közben hangosan szitkozódott otromba nyelvén. A bugyuta arckifejezés hamar átváltott dühösbe, ahogy a lándzsája még mindig nem talált. Szúrásai kiszámíthatóak voltak, így a sötétség leple alatt közel tudtam kerülni hozzá, bár egyszer-kétszer majdnem sikerült még a vad támadásaival is eltalálnia engem. Aztán amikor a lándzsáját vissza húzta egy következő támadásra, támadásba lendültem. A sötétségből kiugorva felidéztem magamban Ivan okítását, amikor a pusztakezes harcviselés rejtelmeibe avatott bele. A jobb kezem is zsibbadt és fájt, így lassabban reagált, mint akartam volna, így éppen hogy csak elkaptam a lándzsa nyelét és megpróbáltam a kopasz hitbuzgó patkányt magamhoz rántani. Ő jobb erőben volt és nagyobb darab is volt nálam, így semmit sem értem el vele, csak azt, hogy Ő lökött egyet a lándzsán, amitől hátra buktam és a fegyver kiszabadult a kezemből. Rögtön rohamra lendült, hogy a földön fekve szúrjon le engem. Egy pillanatra az alak átváltozott Ada-ra, arra a bizonyos estére, amikor Ő is megpróbált leszúrni engem és végül egymáson fekve kötöttünk ki. A helyzet itt is valami hasonló volt. A férfi szúrt felém, de lábaimmal sikerült kigáncsolnom őt, amire Ő ismét csak elzuhant, a lándzsa a fejem mellett suhanva el állt a földbe, Ő pedig teljes súlyával rajtam terült el. Amit ekkor tettem, nem volt éppen túl becsületes és gusztusos sem...de a túlélés szabályai miatt mindez nem nagyon érdekelt.
  Fogaim mélyen a férfi nyakába merültek. A fickó sikított a fájdalomtól és kiszabadította magát. A nyakán vérpatak csordogált, megrettenve kapva kezét a nyílt sebhez. Nem értem el az artériát, így épp hogy csak csordogált valami vér. De legalább időt nyertem, és amikor a fickó megpróbált felkászálódni rólam, térdem az ágyékával találkozott. Elkínzott és elfojtott nyögés a részéről, én pedig megismételtem a mozdulatot. Farkát markolászva fordult le rólam a féreg...és amikor ott terült el mellettem, a hátán feküdve, magzati pózba dermedve, tenyerem lesújtott a torkára. Egyszer, kétszer, háromszor...sokszor...nem tudom, hogy hányszor. Csak csapkodtam, hangosan ordítozva, ajkamról és fogaimról vér csöpögött le, a bal kezem csak valami véres massza volt, ahogy igazából mindkét kezem és bokám is, a töviskoszorú az esések során csak még jobban felsértette a homlokomat, hosszú hajam csatakos volt a vértől, izzadtságtól, a kínzóim nyálától, a pofámba öntött kihűlt kajától...és hangosan ordítozva, mint egy vadállat, csapkodtam tovább.

  Amikor észhez tértem, a férfi halottan feküdt mellettem, üveges tekintetével az ég felé meredve. Elájultam...szerencsére legalább senki se jött vissza, hogy megnézze, mi a helyzet az új Jézussal és az őt kínzó "rómaival".  Kínok közepette próbáltam feltápászkodni a földről. Könnyek záporoztak a szememből az intenzív fájdalomtól. Bal kezemet testemhez szorítva, reszketegen, elgyengülve, összeszoruló szívvel közelítettem a fa felé, ahova Dracit kikötözték. A sárkánygyík szintúgy el volt gyengülve és amikor meghallotta, hogy valaki közeledik felé, csak ajkait felhúzva meredt rám...a szemében életnek semmi nyoma nem volt, csak csendes beletörődés. Lerogytam mellé. A láncot összecsomózták, és percekig tartott, mire sikerült kiszabadítanom az állatkát a béklyóiból, aztán amint sikerült, magamhoz öleltem őt és csak tartottam, tartottam, nem akartam elengedni őt. Az egyetlent, aki itt van velem, itt, mindennek a végén.

  Valami hangosan dübörgött és a dübörgés egyre jobban közeledett. Fejemet felemelve végül megláttam azt, amire mindenki várt...amire számíthattunk, amitől féltünk és rettegtünk. A láthatáron megjelent egy hatalmas sárkány, a pusztítás hírnöke és angyala. Dracon-t jobb kezemmel fogva kezdtem el vonszolni a földön a tábor felé, ahol a táskám is volt, mellette minden felszerelésem, amit elcsórtak tőlem. A közelben volt egy régi barlang - a kínzóim örültem is neki és a megbízójuk előkészítette azt, hogy végül ott temessenek el engem, a Kálvária megcsúfolásának végső fázisaként. Hellenburg innen lóháton másfél órányira volt...de még innen is láttam, ahogy a sárkány egyre közeledett. Táskámba gyors bedobáltam mindenemet, ami itt volt, két gyógyitalt véve elő a fémládából, egyet én ittam meg, egyet leerőltettem Dracon torkán, aztán a táskát vállamra lendítve, Dracit megragadva igyekeztem a barlang felé - amely a végső nyughelyem lett volna, most talán a túlélésemet jelenti.

  Soha se értem el a barlangot. A sárkány hangosan dördült fel, és...nem tudtam megállni. Mint akit megbabonáztak, elkínzottan, lassan, töredékesen fordultam meg, hogy lássam...mert látnom kellett. Ezt, mindennek a végét. Ahova az események sorozata vezetett. Hellenburg, a néhai büszke város, a Déli Királyság fővárosa felől sikoltásokat sodort a szél - vagy csak képzeltem volna? Aztán a lángok...ahogy a sárkány szájából végtelen mennyiségben ömlött ki a Gyehenna, lángokba borítva mindent és mindenkit. Lenyűgöző volt és félelmetes. Inkább félelmetes. Szinte éreztem a perzselő hőséget a bőrömön, szinte hallottam a végső sikolyokat. Meggyötörten egy fa tövébe rogytam, a legyengült társamat szorosan magamhoz ölelve, reszketve figyeltem ezrek halálát. A lángokat, amelyek az én halálomat is jelenteniük kellett volna. A lángokat, amelyek felemésztenek mindent, ami az útjába kerül. Vajon hányan voltak ott? Hányan fogják túlélni? Reszkettem a félelemtől, a fájdalomtól, torkomat száraz zokogás kaparta.

  Mennyi ideig tartott mindez? Nem tudnám megmondani. Hogyan éltem túl? Fogalmam sincs. A szenvedés, a kínzás, a kimerültség és a gyógyital magas alkohol tartama kidöntött engem. Akárhogy is próbálkoztam ébren maradni, akárhogy is próbáltam fedezéket keresni...nem tudtam. Egyszerűen egy fának dőlve, végkimerülésemben - elájultam.


A Pusztítás Hamvaiban

  Amikor magamhoz tértem, a sárkány már nem volt sehol sem. Csak a lángok, amelyek a várost emésztették el. Erőtartalékaimat felhasználva, mint ha dróton rángattak volna, a pusztulófélben lévő város felé indultam meg. Figyelmeztettek minket. Egy hatalmas, kék rúnákkal teleszőtt bőrű sárkány, a Dornburg-torony lángjaiból főnixként kikelő angyal szavai figyelmeztettek minket. Negyven és még annyi napunk van, mielőtt egy hamis Istenség Ítéletet mond felettünk mindazon bűnökért, amiket elkövettünk. Most eljött az a negyven és annyi nap...az eredményt pedig mindenki láthatja a saját szemével. Veronia pusztulása. Dies Irae...a Harag Napja...

Felhasználó profiljának megtekintése

15 Re: [Azonnali játék] Dies Irae on Szomb. Márc. 03, 2018 8:29 pm

Kirstin azonnalija csekkolva, megfelel minden kritériumnak. Külön örülök, hogy félelmetesebb vagyok a sárkányoknál és a mélységieknél is. A következő célpontom a Sátán.

Felhasználó profiljának megtekintése

16 Re: [Azonnali játék] Dies Irae on Szomb. Márc. 03, 2018 11:50 pm

Leon Wittman

avatar
Hellenburgi Királyi Szövetség
Hellenburgi Királyi Szövetség
Leon lóhalálában vágtatott végig Hellenburg főterén, alatta a hangosan fújtatott Csacsi - a kimerültségtől felhabzott nyála beterítette az egész pofáját, szeme vérben forgott. A zsoldoson kívül nyerge két oldalán méretes táskák lógtak, bennük több sorban, vaskos könyvek, hosszú bőrtokokban ősi tekercsek és kopott térképek. A lovas hátán szintén egy tömött táska.
Nem tudja hányadszorra tette meg ezt a kört, és őszintén szólva, egy ideje már nem is érdekelte. Feszülten megpaskolta barátja nyakát, és lehajolt a füléhez:
- Esküszöm, ez az utolsó kör. - hazudta neki már vagy a hatodik alkalommal. Csacsi felbőgött, helyeselve, bár már régen nem hitt ebben. Tisztában volt benne, mennyire is fontos kis gazdájának ez; annyi könyvet kimenteni a Nagykönyvtárból, amennyit csak lehetséges és amennyit a pozíciójából adódóan megtehet. Nem hittek abban, hogy a Nagykönyvtár ne legyen képes állni majd az angyal lángjait - de Leon nem mert kockáztatni. És még nem vette hozzá azokat, akik egyszerűen nem hittek a sárkány létezésében, és minden erejükkel gátolni próbálták a zsoldos munkáját. Tolvaj, úgy hívták. Kész szerencse, hogy volt, aki kezeskedett érte.
A Keleti-kapu árnyékában állt egy ekhós szekér, amin egymás mellett álltak szorosan a ládák, telepakolva az évszázadok teleírt tudásával. Több száz mű volt ott, leginkább könnyen pótolható darabok - a legritkábbakhoz nem volt hozzáférése. Pechére. Egyetlen reménye ezek pótlásával az volt, hogy a kedvenc tudásdémona visszatud majd emlékezni betűről-betűre pontosan a hiányzó könyvekre.
És hogy majd rá tudja venni, hogy lekörmöljön belőlük akár csak egyet is. Knorren az a fajta volt, aki nagyon szívesen falta a tudást, de sokkal kevésbé osztotta meg. Vagy pazarolt el akár egyetlen percet is valami másra.
~ Nem sok időd maradhatott Leon. Ennek kell lennie az utolsó körödnek. - szólalt meg a fejében már sokadszorra a mélységi. Meglepő módon egészen elnéző volt vele aznap. A zsoldos szinte rá se csodálkozott a dologra.
- Nem Armaros, Biztos maradt időm még egy utolsó körre. - kockáztatott meg egy visszaszólást.
~ A kettővel ezelőtti volt az utolsó. Nem kockáztathatjuk azt, hogy itt érjen téged a sárkánytűz.
- Még fér a kocsira. - próbálkozott egyet utoljára, de nem túl lelkesen. Nem sok mersze volt még vitatkozni a mélységivel, akármilyen metsző hangnemet is ütött meg olykor-olykor.
~ Ha a következő kör alatt fut be Abaddón, akkor azok a könyvek sem élik túl, amennyit eddig felpakoltál. És valószínűleg te sem. Indulnod kell. Most.
Leon érezte, hogy Armaros kezdett ideges lenni - és azt is, hogy igaza van. Egy nyűgős mélységivel meg végképp nem jó ötlet vitába szállni.
- Igenis, mester. - mondta kissé lehangoltan.
~ Ez már jobban tetszik.
Leon megfogta a még mindig felmálházott Csacsit, és a szekér hátuljához kötötte. Eleget szenvedett ma már miatta, már csak az hiányozna hogy vele is vontassa el ezt az egészet. A szekér elejébe egy lovat fogott, egy világosbarna, munkaállatot, amit korábban vett ki a katonai istállóból, és lassan kigurultak a Keleti-kapun.
A kerekek és a két hátas patái alatt hangosan ropogtak a kavicsok. Vagy csak Leon fülében hangoztak sokkal hangosabban, mint amilyenek voltak. Nem volt ezen mit szégyellnie - ennyire nagyon csak régen rettegett. Szinte érezte a tarkóján, hogy akármelyik pillanatban alászállhat a pikkelyes szörnyeteg és felégethet mindent a nyomában.
Leon a kevesek egyike volt, aki látta az angyalt a saját szemével - és hallotta a fenyegetését. És aki első kézből megtapasztalhatta, mire is képes az a bestia. Őrült lett volna ha nem retten meg minden árnyéktól vagy nem lát rémeket.
A zöldszemű kihajolt oldalra és hátra nézett. Az égen csak az aranyfényben úszkáló felhőket lehetett látni.
Egyelőre.

Nem hagyhatott a háta mögött túl sok mérföldet, amikor meghallotta a perzselő tűz hangját. Olyan távolságból is tisztán lehetett hallani. Szinte látta maga előtt, ahogy az aranylángok belemarnak az ősi főváros tetőszerkezetébe, és kigyújt minden éghetőt. Szalmarakást. Gyújtósfát.
Embert.
~ Menj tovább, Leon. Tudod hova kell menned. Ne állj meg.
- Nem nézek hátra. Nem nézek hátra. Nem nézek hátra. - mantrázta magának, szabad kezében egy összegyűrt, Armaros utasításai alapján rajzolt skicc-térképet nézve. Ha követi az utat, akkor eljuthat az egyik menedékhelyre, mondhatjuk hogy szentélyre. Ott biztonságban lehetnek majd a könyvek.
Csacsi hangosan felbőgött, és megrángatta a szekeret. Türelmetlenül és félve dobbantott párat a patájával, amire csak Leon ráordított:
- ELÉG! Nyugodj meg. Nem megyünk se vissza, és nem megyünk gyorsabban előre se. Biztonságban vagyunk. Nem eshet a könyveknek bajuk. - próbált mentegetőzni. Ki voltak az idegei.
~ Menj tovább. Úgy se tudnál segíteni nekik. Ezzel a hatalommal senki se dacolhat. Még én sem. - győzködte a fiút.
- Ne fordulj meg. Ne fordulj meg. Ne fordulj meg. - mondta magának, a távoli, sárkánymentes tájra tapasztva a szemét. Nem akarja látni. Még egyszer nem. Elég volt... elég volt a tűzből.
A szekér felhajtott egy nagyobbacska kőre, amitől az egész rakomány és maga Leon is zökkent egyet; a belső zsebében hangosan összekoccantak az üvegcséi. Egy szívdobogást kihagyott, és odakapott.
Hosszú pillanatokig meredt rá a fiolára, amiben egy nehézkes, narancssárga folyadék lötyögött, benne hatalmas, opálos buborékokkal. A kezében tartotta maga a tűz egy formáját. Igen sokáig küzdött a vággyal, hogy egyszerűen az összeset olyan messzire hajítsa, amennyire csak képes rá. Ha nem ér fémhez úgyse lobban lángra...
~ Leon. Nem.
Remegtek a kezei; a szekér zabláját már régen a ló hátára dobta. Csacsi bőgését meg sem hallotta. Csak az üveget nézte.
~ LEON! NEM! - dörmögött rá a mélységi, és az ijedségtől kis híján tényleg elejtette az üvegcséket, de végül a kezében tartotta. Leizzadt.
- Én...
~ TE? TE MIRE GONDOLTÁL?
- Nos...
~ Nekem használható emberekre van szükségem, nem lelki roncsokra. Most azonnal hagyd abba a szerencsétlenkedést és az útra figyelj, mielőtt árokba futtatod azokat a drágalátos könyveidet. - szidta le Leont, aki erre gyorsan visszasüllyesztette az üveget a helyére.
- Igenis, mester!
~ Mondd, Leon. Ugye elhoztad azt a könyvet is, amiért eredetileg odaküldtelek?
- Igen, Armaros.
~ Figyelj oda rá. Nem állok jót magamért, ha akármilyen baja esik.
- Igenis, Armaros.
~ Helyes.

Felhasználó profiljának megtekintése

17 Re: [Azonnali játék] Dies Irae on Vas. Márc. 04, 2018 2:19 am

Erhardt Gottfried

avatar
Protestáns Lelkész
Protestáns Lelkész

Azután látám, mikor a hatodik pecsétet felnyitotta, és ímé nagy földindulás lőn, és a nap feketévé lőn mint a szőrzsák, és a hold egészen olyan lőn, mint a vér.

És az ég csillagai a földre hullának, miképen a fügefa hullatja éretlen gyümölcseit, mikor nagy szél rázza.

És az ég eltakarodék, mint mikor a papírtekercset összegöngyölítik; és minden hegy és sziget helyéből elmozdíttaték.”
Jelenések könyve, 6.rész, 12-14. versek

Akaratlanul is a végidőkről szóló, apokaliptikus Bibliai rész, a jelenések könyve eme verssorai jutottak eszembe, ahogy kitört a riadó az ismeretlen, hatalmas erejű pusztítás miatt.
Azt hiszem csendességemben pont itt jártam olvasás közben, mikor hirtelen minden elsötétült, a nappalból éjszakai sötétség lett, majd vörös, és a tűz színei töltötték meg Hellenburg városát.
Azonnal, gondolkozás nélkül kirohantam a dolgozószobámból a robajra, mintha valami hatalmas dolog száguldott volna el az épület felett. Földöntúli hangok töltötték meg az eget, mintha egyszerre lett volna valami csodaszép ének, és őrült hangzavar. Kint sikolyok hanga törte meg a csendes délutáni napot. Eddig semmi sem történt, nem volt semmi jel erre a káoszra.
A város felkészületlenül várta a váratlant.
Nem sok időm volt szétnézni, de amit láttam, megdöbbentett. Részem volt már néhány harcban, de ez iszonyatos pusztítás volt, amely néhány perc alatt ment végbe. Senki sem számított rá.
Rögtön az épület előtt menekülő embereket láttam, édesanyákat a gyermekeikkel, akiknek ötletük se volt hova menjenek. Egy csapat fiatalt, akik mindenüket otthagyva rohantak….ki tudja merre…..nem volt hová menekülni, az utca, a sikátorok lángokban álltak.
Ugyan az én épületemnek nem volt semmi baja, de a környező házak többsége beomlott, és szintén a lángok martaléka lett. Ezekben a lángokban volt valami nagyon nem e világi...éreztem, de nem volt időm ezzel foglalkozni. Arany és vörös fényben izzott egy tűzgyűrű, amely a közeli református templomot vette körbe.
„  Véletlen lenne mindez?!” gondolkoztam el pár pillanatra. Mintha ez a valami üzenne akarna nekünk, kétség se fér hozzá.
Előrántottam a pajzsomat, és a lehetőleges ellenség támadására felkészültem.
De mindenhol csak jajveszékelő embereket láttam. Kitört a teljes káosz.
Aztán szétnéztem….és a pusztítást szemlélve észrevettem egy feltűnő dolgot. A közelben néhány doktor szedte össze a sebesülteket, és a holttesteket, és hordta külön sorba őket egy fedett rész mellé. Néhány perc, és máris sebesültek, és olyanok, akik túl hamar találkoztak a teremtővel…hogyan lehetséges ez!!??
Elkeseredésem közepette megláttam egy rejtélyes női alakot, teljes fekete öltözetben a doktorokkal beszélgetni, miközben azok a munkájukat végezték nagy lázasan. Feltűnő volt, hiszen a hófehér bőrén kívül szinte mindenütt fekete öltözéket viselt. A haja is rövid, hollófekete volt.
„ Mi a…...mi lehet ez? Furcsa érzésem van felé” - gondoltam magamban, és úgy éreztem, ez a valami biztosan nem ember lehet. Talán egy rossz ómen, amely a pusztítás előhírnöke lehet.
Mielőtt megindultam volna a doktorok és a nő felé, egy édesanya és a két gyermeke szaladt elém.
- Kérem tiszteletes úr, segítsen, hová menjünk? Az a valami... elpusztította az otthonunkat! - visította, majd belém kapaszkodott, a gyermekei közben mellette sírtak.
Visszanéztem, a nőt már nem láttam sehol. De nem is érdekelt, megértettem, hogy Isten azért akarta, hogy éppen Hellenburgban tartózkodjam a kataklizma idején, hogy az emberek segítségére lehessek ismét….hiszen ez a feladatom, nem harcolni az ismeretlen ellenség ellen!
El is dobtam a pajzsom, mely szinte hangtalanul puffant le a földre. Eltompította  a hangját a nagy hangzavar, amelyet a város árasztott magából. Úgy gondoltam, hogy könnyebben tudjak mozogni így, ezért elővettem a Bibliámat, majd az asszony szemébe néztem.
- Asszonyom, ön és a gyermekei húzódjanak a lakásom alagsorába, nyitva az ajtó, itt van, ez az épület az. Gyorsan menjenek be! - tessékeltem be őket. Majd megindultam a lakosok felé.
Mindenhol csak pusztítás vett körül, de a legközelebbi embereken kellett segítenem, hiszen nemrégiben tanították meg nekem azt, hogyan lássak el súlyosabb sebeket Isten szent fényének a segítségével.
A doktorok felé futottam, majd kérdezés nélkül az éppen frissen odahordott sebesült elé térdeltem.
Fiatalember volt, a lába határozottan megsérült, az oldala is. Járni tudott volna, de veszélyes lett volna vérző oldalával elengedni.
- Ne mozogj!- szóltam neki, majd rátettem a kezem a sebhelyére. A férfi felszisszent a fájdalomtól, ám a fény kis idő után helyreállította a sebet, a vérzés is elállt.
- Tiszteletes úr...ugye? Köszönöm!…
- Köszönjük….ön nélkül nem tudtuk volna már őt ellátni!- köszönték meg az orvosok is, véres kesztyűs kezeiket összetéve.
- Nem fiam, Istennek köszönje! Amint jobban lesz, induljon el valakiknek segíteni! Most pihenjen. - utasítottam, majd továbbszaladtam a park felé, ahol  nagy visítást hallottam. Egy sebesültet vett körül néhány gyermek, talán a barátai lehettek. Ismerősek voltak nekem a vasárnapi iskolából néhányan.
Egy kisgyermek volt, aki feküdt! Alig lehetett vagy 10éves, valószínűleg játszott, mikor ez a pusztítás történt.
- Mi történt gyerekek?! Tudtok valamit mondani? - rohantam oda.
- Nem tudjuk, minden hirtelen...történt….jött egy árnyék, és minden égni kezdett, mintha valami felrobbant volna…- sírták a gyermekek, akik körülvették az eszméletlen lányt.
- Ne aggódjatok! Bízzatok az Úrban! Mi történt vele?
- Megütötte a fejét…..azóta eszméletlen…- jajveszékeltek.
- Azonnal keressetek egy menedéket, nézzétek, arra talán biztonságos, keressétek meg a közösségi házat. Ha jól láttam távolról, még áll. Őt bízzátok rám! Imádkozzatok szüntelen!
Amilyen hamar csak lehetett odavittem az ölemben az orvosokhoz, majd ismét igénybe vettem Urunk fényét, hogy meggyógyítsam. Volt még pulzusa, valószínűleg az eszméletét vesztette, mikor beverte a fejét. Gyorsan a sebre szorítottam a kezem, és a fény kiáradt, ám sokkal tovább kellett használnom, hogy begyógyuljon. Éreztem, hogy kicsit elgyengít a képesség ilyen gyakori használata. A lányka nem kelt fel, de a légzése normalizálódott. Viszont valószínűleg további kezelésre szorult, ezért az orvosokra bíztam, akik szintén az erejük határán voltak.
Körülbelül fél óra, vagy egy óra telhetett el, hogy az orvosok mellett segédkeztem, cipeltük a sebesülteket, felállítottunk egy nagyobb sátrat….már nem is tudom pontosan mennyi idő telt el. A tűz még mindig tombolt, főleg a város közepén, és a templom körött is ugyanolyan intenzíven égett, mint a káosz kezdetén.
Aztán észrevettem valakit, vagy valamit.
A fekete ruhás lány…..engem nézett. A távolból, meredten, rezzenéstelenül, mint akit nem rendített meg a káosz. Itt valami nem stimmelt. Ahogy felé néztem, mintha a hangok megszűntek volna köröttem. Megfordult, és elindult egy romos sikátor felé, mintha mutatni akarna nekem valamit.
Az orvosoknak nem is tudtam szólni, megindultam felé, gyorsított léptekkel. Nem éreztem félelmet, mégis azt gondoltam, ez a nő a végidők ómenje lehet, egy fekete ruhás hírnök…..milyen ironikus, pont egy lelkész az, akinek megjelenik ez a furcsa dolog...talán nem is létezik, csak odaképzelem, látomás. Mert a pusztítás oly nagy erejű volt, hogy talán kezdte megviselte az elmémet.
Egy fordulónál, ahol romok álltak, és tűz, utol értem volna ám eltűnt.
Viszont helyette amit megláttam, jobban elkeserített.
Egy csomó embert láttam meg, a piactér területén, mindannyian sérültek voltak. Mindannyian tehetetlenek és csak néhány egyházi személy és segítő volt jelen… a munka sok a munkás kevés...pont ma…még arra sem volt időm, hogy megkérdezzem egy feljebbvalómat, hogy mi a fene folyik a városban. Talán ellenséges csapatok törtek ránk valami újfajta fegyverrel…? Nem volt idő sajnos rajta gondolkodni, ahogyan a nőn sem, lesiettem a térre.
Órák teltek el, ahogy segítettünk a sebesülteknek, néhányan közbe csatlakoztam hozzánk, hozták a kötszereket és az alkoholt, vagy ami épp kellett….Még körül belül két-három könnyebb végtagi sérülést tudtam ellátni a fény erejével, ám képességem, melyhez a szentírás adott erőt, nem tudtam többet bevetni, jelen helyzetemben. Nem gyakoroltam még eleget. Túl sok a sérült…..
Teljesen elkeseredtem, amikor láttam, hogy a képességem néhol hiába vetettem be, várnom kellett volna. Egy hastájékon nagyon sérült gyermeket találtam egy fa tövében. A fa egy ága átszúrta, amit sikeresen el tudtam távolítani. Kiabálta, hogy gyógyítsam meg, mert már nagyon sok ideje fekszik itt, és homályosan lát. Nagyon szenvedett. Éreztem, hogy nincs bennem erő hozzá.
Senki sem tudott segíteni akkor.
Szegény gyermek teljesen sápadt volt. Kezdtem feladni a reményt. Sírni akartam, és imádkoztam magamban felette. „ Uram, kérlek, adj erőt, hogy segíthessek rajtuk!” - hangom szinte üvöltött a fejemben a teremtő Urunk felé. Nagyon gyengének éreztem magam, testileg és lelkileg is.
Ekkor mintha a semmiből tűnt volna elő, ismét a fekete ruhás lány termett mögöttem.
Csak nézett, engem és szenvedő gyermeket. Nézett, mint aki a halál hollófekete hírnöke, és a haldoklók lelkéért jött el, hogy azt hirdesse, nincs remény számukra.
Biztosan véletlen hogy mindig halálesetek környékén tűnik fel ezen a borzalmas napon...
- Mit néz maga! Talán a gyermekért jött?!- zavaromban és elkeseredettségemben ostobaságokat vágtam a felindulásomra meglepődő arcú nő fejéhez. Meglepett a reakciója.
- Nem tudom miről beszél. De erre szüksége lehet.- teljesen nyugodt hangon szólt, és felém nyújtott néhány mágikus italt. Arca teljesen érzelemmentes volt, és fehér, nem is emlékszem pontosan rá, de megpróbált mosolyogni felém. Ismét megszűntek a város zajai. Csak ő volt ott, és én.
-  Tartson ki….mindvégig.
Vonakodva bár, de elvettem a segítségre szánt főzeteket. A feliratból kiderült, helyreállító ital volt.
- K...köszönöm….- nyögtem felé, de gyorsan az ital felé kaptam, és tudtam, nincs idő a gondolkozásra. Ha ez helyreállítja az erőmet, akkor nem csak a gyermeket, de talán többeket is meg tudok menteni! Mintha az előző kétségbeesésem eltűnt volna. Meg akartam neki köszönni ismét, de mondta, hogy neki is tovább kell mennie.
A gyermeket meggyógyítottam, majd mentem is a következő, és a következő súlyosabb sebesült felé, amíg az ital ereje tartott, és éreztem, hogy átjár a Szentlélek segítő ereje is.
Munkám közben elfelejtettem mindent, azt hogy a fekete ruhás lány segített, azt hogy a fél város ég, azt hogy mi történhetett a várossal...mindent, csak is egy dologra koncentráltam:
Nem volt véletlen, hogy Isten ide küldött, mert ezt a kicsiny, és gyenge képességemet is az Ő szolgálatába tudtam állítani.
Nem tudom meddig voltam képes csinálni, de valamikor elájulhattam. Utolsó, amire emlékeztem, egy hatalmas fényesség a távolban, amely átszakította a fekete felleget, illetve egy nem e világi sikoly. Valaki fogta a kezemet, legalább is úgy éreztem.
Másnap reggel tértem magamhoz, egy sátorban. Doktorok vettek körbe, nem csak engem, sok másik sebesült szolgálattevő volt velem ott.
- Uram….mi történt velem? - nyúltam egy doktor felé.
- Eszméletét vesztette kimerültség miatt, ö...azt hiszem tiszteletes úr, ha jól látom az öltözékéről. A parkban találtunk önre…..kezdte el, de félbeszakítottam.
- Ön ott volt a parókia környékén emlékszem magára, nem látták véletlenül azt a fekete öltözéket viselő hölgyet? - kérdeztem meg hirtelen, nem is tudom miért. Ő volt az első, aki eszembe jutott a káosz idejéről.
- Hmm….igen, persze. Az a kedves lány. Nem ismerem, de egész idő alatt biztatott minket, orvosokat, amikor éppen az elkeseredés szélén álltunk. Az után jött maga.
Majd később is visszajött segíteni nekünk. A sérülteket nyugtatta meg, pedig nem is ismerte őket…..furcsa volt. De nagyon kedves volt, ő tartotta bennünk a lelket akkor. Biztosan valami diakonissza testvér lehetett….ugye tiszteletes úr? - kérdezte, és végig mosolygott, miközben róla beszélt. - Mielőtt ön elájult volna, az utolsó gyógyításoknál is ön mellett segédkezett. Aztán azóta nem láttuk, nem tudjuk hova lett.
Én magamba roskadtam. „Valaki fogta a kezemet...”
Persze…….a halál fekete ómenje...milyen jelzőkkel illettem én...miközben ő valójában nem a pusztítás hírnöke volt, hanem a reményé...

Felhasználó profiljának megtekintése

18 Re: [Azonnali játék] Dies Irae on Vas. Márc. 04, 2018 2:35 am

Adalya Amram Ehud

avatar
Nefilim Próféta
Nefilim Próféta
A mélységből egy sziklacsúcs kezd lassan emelkedni olyan magasra, hogy egész Verónia fölé kerül vele. Fentről látja, ahogy a Napból a sárkány Abaddón kilebben, a torkából tűz tör elő és azzal égeti fel a földet. Ő nézi a lángokat, ameddig bírja, azután elvakítja a fény.
A következő álomban a sárkány két darabban esik a földre, de ez a két fél még így sem nyugodhat, mintha nem csak egymást, de a földet tépnék szét. Fent, észak felől a feje, lent a farka a Schattenshieldig nyúlik, s míg egymást marják, nőnek, egyre hatalmasabbak és egyre fertelmesebbek is. Velük együtt nő a sötétség és már nem látszik az ég. Végül egy villám sújt le fentről, egy kard alakú villám ....

...és Ada felébredt.

Sosem látta még ezt a szobát, de a falairól felismerte, hogy a Katedrálisban lehetett. Az ottani épületeknek ilyen a szinük és az ablakaik, s azok bírják magukban az aranykeresztek és szent emberek képeinek ekkora sokaságát. De nem csak sokaság volt az a sok kép és szobor és motívum, hanem üzenetek is, szimbólumok. Víz volt a képeken és nád és kupák, a gyógyítás, kiegyenlítődés és növekedés jelképei. Az emberek is használták a titkos jeleket, még ha ők csak ornamentumokként gondoltak is rá. Ada tudta ezt, de mindig magához vonzotta a figyelmét, ahányszor felfigyelt rá, s most még a világ apró részletekből állt.
Ebben a teremben sok ágy volt, de magán kívül csak egy test sziluettjét látta még rajtuk. Csönd és jótékony félhomály uralta a termet.
- Felébredt.
Először hallotta meg a víz csurgását, amint a kicsavart kendőből a tálba visszaesett, csak utána fogta fel a hangot és legvégül az értelmét. Ezzel egy idejűleg egy könnyű kéz az arcához ért, hogy a nedves kendővel megtörölje. Erőlködve megfordította a fejét, a szemei félig csukva, mint egy álmos kismacskáé, a bal szeme előtt egy ezüstös csillogású hajtincs, ami kettévága az ágya szélén ülő alakot. A kéz ezt is megoldotta neki, egyetlen ügyes mozdulattal kisimította a látóteréből. Mire a közeli képek elől is lehullt a homály, meg is tudta vigzsgálni az arcát. Komoly, figyelmes szemek néztek vissza rá gyönyörű vonások közül. Ada első gondolata az volt, hogy egy tünde ápolja, s hogy milyen különös, talán ez is csak egy álom - de ez már nem volt az. Glória nővér, és az a másik, idősebb apáca gondoskodtak róla, amíg a rendházban volt. S amíg itt volt, éber álomban, kezdetben hideglelésben, rángásokkal, nyughatatlanul, később szelíden meg-megrezdülve, eltelt a negyven s mégannyi nap.
Mint a vihar előtti csend, olyan volt ez a pillanat, amíg a rendház nyugalmában és a nővérek gondoskodásával visszanyerte a mozgását, s visszatértek hozzá az emlékek. Sorban jöttek, a nagy sereg, amivel a lebegő vámpírtornyok ellen indultak, egy sötételf novícius fiú, aki a buzogányt lengetni tanította neki. Cynewulf, Lance Kalver, a démon az üres fogadóban. Repülés szárnyak nélkül. A démon és a mágusfiú. A démontűz, ami a tógát leégette róla. És a mélységi... ~ Miért hiszed, hogy olyan rossz vagyok, bat Abathar Muzania... Talán azt hiszed-e, hogy a te ősatyád annyival tökéletesebb nálam? Nem bukott-e ő is ahogy én, amikor átölelte az emberek leányát? ~ ... Fenevadak leánya vagyok... A démon visszatette a követ. Cynewulf karjai. A torony elpusztult, Erboroshnak vége. Nincs békesség, mindennek vége. Szólnia kell Loreenának, már nincs értelme a kardot keresni, mentenie kell magát és az övéit. Hol a tál, hol vagy..., miért nem válaszolsz Loreena?!
Andromeda elveszett a Világnak. Minden amiben hitt, megrendült azzal, amit felfogott magáról. Az ő léte értelmetlenné vált, mert nem hihetett többé a saját igazságosságában. Hogy gondolhatta, hogy Élóhim prófétájának választana valakit, aki kétszeres bűnben született? Az emberekében és bukott angyalaiéban? Akinek felmenői otromba formában bújkálnak a föld kérge alatt, s őrületet hoznak arra, aki csak a közelükbe megy? Akik még most is az akarata ellen vannak, s kényük-kedvük szerint játszanak a teremtményeivel?
Beszélnie kell, valakivel muszáj lesz beszélnie, valakivel, aki meg tudja mondani a helyét. De a pápa szavai sem hoztak megnyugvást. Észak főpapja tud a fenyegetésről és még most sem tesz semmit. Ő, aki Él legfőbb szolgája az emberek között, még ő sem hajlandó fejet hajtani az akaratának, még az ő szivében sincs annyi alázat, hogy a teljes megsemmisülés árnyékában békét kössön az ellenségeivel, s talán megmentse népét? Kihez fordulhatna segítségért, s vajon szabad-e?

Adonai ítélt.

S pár órán belül, pokollá vált a Világ. A Katedrális lakóinak szemében narancs fénnyel égett a Főváros lángokban álló sziluettje, arcukon borzalom. A nővérek hamar útra keltek, s néhány pap szintúgy - volt aki segíteni sietett, volt aki menekült, de ezt senki sem tartotta számon.
Akik maradtak, hamarosan fültanúi lehettek az angyal szándékának, miközben a szent tűzből éhes lángokkal falat emelt köréjük.
~ Nem a ti dolgotok ez. Maradjatok ki ebből, Lévi törzse.~
A szavak még is csak időszakos megnyugvást hoztak. Ha nem égnek el, akkor vajon mit jelent mindez? Elég-e minden más? S legfőképp, mi lesz ezek után? Amikor majd a szenvedő nép magyarázatért könyörög...

A tűz köre még mindig ált a Katedrális oldalainál, még három nap elteltével is. Kintről ordítások, könyörgések, sírás zaja, bent a papok morajlottak egyöntetű imákban, vagy monoton harmóniákban.
Ada nem tudta mitévő legyen, az akarat, a vágy, a hit, egyszerre szálltak ki belőle. Nem járt, nem rakta színes lapjait a sokrétű jelekkel, alig evett...
Elfogadta Élóhim ítéletét, s nem szólt Őhozzá, mert szégyellte magát. Szégyellte azért, ami volt, s ami volt, nem lehetett méltó. Tán Ő is ezért hagyta, hogy tévútra térjen...
Csak egy gondolat volt az, ami makacsul fel-felbukott benne. Hol van most Loreena, miért nem válaszol a tálban, amivel megannyi város távolságában is képesek beszélni egymással, talán a tünde erdőket is emésztik a lángok? Az nem lehet, a tündék nem háborúztak, nem tettek semmit, ami az ő akarata ellen való.
De a lovagnő az átkosokkal van Elathában.
Ada kezéből kicsúszott a kanál...
- Eykhe natata lezeh laqarott?! Mire volt ez jó?
A sok keresés a kard után…. Csak ostoba játéknak tűnt még úgy is, hogy annyi veszélynek kitették magukat. De ebben akkor hitt. Akkor biztos volt benne, hogy az Ő akarata volt, hogy a tünde lovagnő megtalálja őt, és, hogy együtt megtalálják a kardot. Miért vezette oly hosszan, ha most elpusztít mindenkit, aki miatt érdemes lett volna forgatni? Se népek nem lesznek, akik közt békét hozhat, a démonok elpusztulnak vagy már nem lesz kin uralkodniuk. Egyedül a mélység lakói foghatják, de ők is minek?... Minek keresték hát?

Aztán mégis összeszedte amilye volt és a csekély lángok elé állt. Rajta nem fognak…hát lássuk. S valóban, épp csak a hőjét érezte, míg szárnyait kitárva átlendült rajta. A meggyulladt tollakra ekkor telepedett először a hajnali csillagok fényénél az a könnyű lepel, amit most már képes lesz használni. Ada először megrezdült a hűvös érintés alatt, aztán elpihent benne. Ahogy felnézett a csillagokra, mintha hunyorogtak volna, mintha nevetnének. Élóhim ezer szeme, s örökké nevetnek, még úgy is, hogy a földön alattuk rémült emberek jajkiáltásai zengenek feléjük.
Ada nem tudná megmondani hány égett bőrre borította rá Kokav leplét, amíg talált magának egy lovat és egy köpenyt, hogy elfedje félangyali mivoltát, hogy valaha is kijusson ebből a földi pokolból, s elérje Elathát.
Úgy érezte nem is ő nyúl ki a semmibe, hogy az ujjai alá simuló könnyű szövetet élő húsra borítsa iszonytatóan tekergő, ordító embereken, terhes nőkön, kisgyerekeken… míg a rokonaik szinte lefogják, úgy kapaszkodnak belé. Hogy nem ő volt az, aki végkimerültségében erőszakosan lökte el a tógáját markoló, zokogó, reszkető embereket, vagy az, akinek le kellett ütnie a férfit, aki a halott feleségéért rimánkodott, hogy támassza fel, és félre kellett rúgnia azt az embert, aki vasvillával rontott neki dühében és kétségbeeséssében.

A Világ égő húsok, dulakodó testek, üvöltések masszája lett, és vörös, mint a tűz, mint a vér.
Layom hagadol shel za'amo higi'a. Mivel eljött az Ő nagy haragjának napja.

Felhasználó profiljának megtekintése

19 Re: [Azonnali játék] Dies Irae on Vas. Márc. 04, 2018 5:09 pm

Gustav Engelberg

avatar
Felszentelt Pap
Felszentelt Pap
Mit jelent a hit? Jó kérdés és tökéletesen megoszlik a társadalom és különböző népek véleménye. Hihetünk Isteneinkben, vallásainkban, babonákban, Öregapáink bölcsességeinek, egy óvó anya intésének, de még a jósokban is akár. Annyi féle dologban hihet az ember, hogy megszámolni sem lehet talán ezeket, arányában sem lehet megkülönböztetni a fajtáit, mértékükben pedig pláne. Lehetünk fanatikusak, vagy csak egyszerűen elhisszük, amit mások mondanak. Megbízunk abban, amiben hiszünk, megpróbáljuk ezt másokra ráerőltetni, és onnantól kezdve másokban is hitet ébresztünk általunk imádott téziseink irányába. Elhisszük és tudjuk, hogy úgy van, beképzeljük, bemeséljük magunknak, ebből táplálkozó akaratunkat végigvisszük tűzön-vízen át és ha meg is inogtunk, hisszük hogy másnap minden jobb lesz és ismét minden úgy történik, ahogy annak lennie kell. Mi történik, ha mégis visszafelé sül el az, amiben eddig vakon fogadkoztunk. Elveszítjük erszényünket, pénzünket, házunkat, társunkat, szeretteinket, mások bizalmát, barátságát. Szomorúak leszünk, de hisszük, hogy az idő minden sebet begyógyít majd, és minden megy tovább. A legfélelmetesebb azonban az, mikor az ember a hitét veszíti el...így a remény is vele vész.



Sig kocsmájában az ítélet előtti pillanatokban.


- Gyere Gustav, igyál még egyet. Erre a vendégem vagy! – kiáltott Sig a Búvóhely fogadó tulaja a fiatal Pap irányába, ki már kora reggel betért drága barátjához.
- Nem akarom túlzásba vinni Sig, rengeteg dolgom lesz ma. – utasította el a Pap kezét felemelve, fejét is szigorúan, mégis fájdalmasan megrázva.
- Ejnye no, hát Calorosburg egy napot nem bír ki szeretett Papja nélkül? – nevetett a férfi megszorítva a fiatal vállát, ki ettől kicsit büszkének érezte magát. Nem sokszor mond ilyet a férfi, hiszen már az első naptól kezdve ellenezte azt, hogy Gustav egyházinak álljon, kétszínűsködésnek tartotta, hogy csak apja utolsó kérésének tegyen eleget egy lázadó ifjú, s bár azt sem akarta, hogy csavargóként végezze, de hogy ekkora terhet akasszanak a vállára, mindig felpaprikázta az idős kocsmárost.
- Mostanában sok borsot törtem Plagius orra alá, rengeteg munkát sóztak rám emiatt, így most kicsit meglapulok. – válaszolta mosolyogva a fiú.
- No lám, a mi Gustavunk kezd megkomolyodni. Emlékszem, milyen kis kotorék voltál, mikor először betértél hozzám. – nevetett fel a hórihorgas férfi.
- A hivatás teszi… - nyögte közbe bizonytalanul Gustav, majd felállt a pultnál lévő székéből és az ajtó felé vette az irányt.
- Este azért beugrom egy kupára, behajtom rajtad azt az ingyen lőrét. – mutatta ujját a fogadós felé, ki sokat mosolyogva bólintott felé. Az ígéret, az ígéret, ő pedig volt katonaként komolyan veszi az efféle dolgokat. A pap már éppen megfogta az ajtó kilincsét, mikor hatalmas robaj csapta meg a környéket. Olyan volt akár egy robbanás, pillanatok alatt jött a zörej, mégis szinte ledermedt mindenki, aki tapasztalta a rettenetet. Sigmund sok ilyet élt át háborúkban, ahogy a lángoló köveket hajító gép munkálkodott mellettük, vagy az ellenfelei oldalán, mégis úgy törtek elő emlékei, mintha csak tegnap érkezett volna meg veteránként egy régi harcból.
Gustav lemeredve fogta a kilincset. Szemei kikerekedtek, keze görcsösen szorította az ajtót nyitó fém alkalmatosságát, szíve pedig úgy dobbant fel, mintha második becsapódást érzékelt volna a távolból. Nem tévedett nagyot, igaz a következő már távolabbra érkezett, de még így is eléggé félelmetesnek tűnt, ahhoz, hogy Gustav falfehéren a fogadósra meredjen. Nem szólaltak meg, de tekintetük mindent elárult. A veterán a pult mögé nyúlt és övére akasztotta rég nem használt, de még mindig jó állapotban lévő fegyverét, míg Gustav is hasonlóan kilincset tartó kezéhez görcsösen ragadta magához pálcáját.
Úgy gondolták, mindenre felkészültek. A várost rohamozó galád harcosokra, tolvajokra, ostromgépekre, démonokra vagy hasonló természeti csapásokra, mégis mikor mindketten kiléptek a köves útra, megfagyva álltak a monstrum előtt, ki mint egy hatalmas hegy lebegett a város felett.
- A végítélet… - suttogta Gustav alig hallhatóan, majd keresztet vetett mellkasára.
- Ez meg mi az ördög? – hűlt el a fogadós, miközben a kard markolatát tartó keze meglazult, érezve, nem lesz szüksége rá.
A hatalmas sárkány ellentmondást nem tűrve okádta magából a mennyország büntetését, nem válogatva célpontok és helyszínek között. Minden egyes csapás pontos volt, előre tervezett, nem is csoda, hiszen több, mint negyven napja volt az Angyalnak arra, hogy eltervezze az Úr büntetését.
- Ez ellen nem tehetünk semmit öcskös, segítsünk az embereken! – kiáltott pár percnyi csodálkozást követően Sig, majd megrántotta a Pap tallárját és a közelben lévő ház felé kezdte rángatni, ami már lángokban állt. Gustav még mindig nem tért magához. Hallotta az emberek kétségbeesett sikolyait, sérültek halálhörgését, gyermekek sírását, miközben a tűz, mely már szinte körbeölelte a várost, azt zengte számukra, hogy most már késő.
- Nem… - állt meg egy pillanatra, miközben a fogadós bevetette magát a lángok közé, próbálván kimenteni a családapát, ki az édesanya és annak gyermekei szerint beszorultak egy gerenda alá.
- NE! – üvöltött a fiú az Angyal felé, miközben térdre borult.
- Van még remény… - suttogta összeérintve tenyereit, mint aki imába kezdett volna, miközben körülötte egyre nagyobb káosz keletkezett. Emberek futottak el mellette, katonák próbálták menteni a menthetőt, íjászok nyilai ostromolták az mennyei mészárost, miközben egyszerű emberek hősökké és mártírokká váltak a pusztítások közepette.
- GUSTAV!!!! - üvöltött valaki a távolból, miközben a fiú tehetetlenül kérlelte az Urat, állítsa meg ezt az őrületet.
- Ennek már nincs itt az ideje! Gyere! - ért közben mellé Ignác, a templom egyik keresztese, Gustav jó barátja, majd felkapta a földön térdelő ifjút.
- Ne vedd el… - kérlelte engedve az idős lovag kérésének, miközben kezeit úgy szorította egymásnak, hogy majd görcsöt kaptak izmai.
- Mit? – fordult vissza a szakállas, őszes hajú lovag egy pillanatra a Pap irányába.
- Ne vedd el tőlük Uram… - kérlelte ismét könnyeivel küzdve.
- Hagyd annyiban! – üvöltött a páncélos férfi, még egyet taszajtva a fiún, ki felnézett az égre.
- Ne vedd el tőlük a hitet Uram!! – üvöltött, s már kénytelen volt követni Ignácot, különben felbukott volna saját lábaiban. Ignác szomorúan tekintett vissza a fiatalra, majd megrázta fejét. Ő maga sem tudta, mi folyik itt, de tudta, a kötelesség előbbre való a siránkozásnál, így az egyik romos épületből kikászálódó lovag társa felé indult, remélve, hogy tudnak segíteni. A fiatal Pap is belátta a keresztes igazát, eszébe jutott megannyi ismerős, barát, kin segíteni lehet, a magatehetetlen emberekről nem is beszélve.
- Sajnálom. Mond, mit tehetek? – kérdezte végül Gustav, végignézve a káosz végeláthatatlan tengerén.
- Segíts az embereknek Fiam, az Egyház nem hagyja magára a nyáját, még akkor sem, amikor egy angyal maga hozza el számukra a pusztulást. – lépett elő a lovagok közül Plagius, majd megragadta a fiú vállát.
- Segíts annyi emberen, amennyit tudsz! – tette hozzá a férfi, majd elfordult tőle és a katonákkal tartva a főtér felé vette az útját.

A pusztítást hozó angyal, amilyen gyorsan csak jött, olyan sebesen is tűnt el, maga mögött hagyva a lángoló várost. A füst, mely magával hordozta a bánatos emberek érzelmeit, úgy táncolt az égen, mint elégedett hóhér, csodálva munkáját. Az emberek menekültek, a bátrabbak a házakat oltották láncot formálva a közeli kutakig, a katonák és az egyház tagjai karöltve nyújtottak segítő kezet nőknek, gyerekeknek. Gustav is éppen egy sérült családfőt segített ki egy romos épületből, mikor megpillantotta barátját a köves út közepén, szinte ott, hol korábban ő is kérte az Urat, váltsa meg városkáját. Ignác is látta a történteket, ezért odasietett a Paphoz és készségesen átvette tőle a sérültet, majd szabad kezével kellő lökést adott neki, a fogadós irányába.
Gustav hálásan bólintott a keresztes felé, majd elindult már messziről szólítva Sigmundot. Remélte, nem esett baja, bár karcolásokkal és korommal ékesített teste tette kétségbeesettebbé a Papot, az ő fájdalma mégis belül volt keresendő. Mire a fiatal egyházi odaért hozzá, látta is bánatának okát. Elszörnyedve bámultak mostmár mindketten a lángoló fogadó irányába.
- Ennyi volt Gustav. Oda minden, amiért eddig küzdöttem. – mondta alig hallhatóan, ahogy a táncoló tüzet figyelte, megannyi keringőt téve eddig stabilnak tűnő gerendáin. A Pap együttérzőn szorította meg a vén kocsmáros vállát, mire az felnézett rá.
- Itt nőttem fel és ígérem neked, nem nyugszom addig, míg rendbe nem hozzuk. – válaszolta reményt próbálván erőltetni a férfi hitehagyott szívébe.
- Nem számít. – felelte megrántva vállait.
- Azt hittem, eleget szenvedtem éveken át, ahhoz, hogy hátramaradt életemet nyugodt, békés körülmények között éljem le. – magyarázta, majd felkelt a földről hatalmas termetével Gustav fölé magasodva.
- Rengeteg ember életét oltottam ki öcskös. Bűnös vagyok magam is és ez a büntetésem. – mutatott a fogadó felé.
- Nem tudom, hogy gondolhattam…ennyi harccal és háborúval töltött év után nyugodtan lepihenhetek, anélkül, hogy még csak egy imát sem suttogtam el elesett ellenségeim lelki üdvéért. – mosolyodott el maga elé meredve.
- Sigmund… - próbálkozott Gustav, de végül egyetlen észérv sem jutott eszébe, mellyel jobb kedvre tudta volna deríteni cimboráját.
- Ma több veszett oda emberek életénél, értékeknél, házaknál és évekre elegendő élelemnél. – mondta megragadva az ifjú Pap vállát.
- A hitük… - válaszolt Gustav lesütött szemekkel, mire a fogadós rátekintett az ifjúra.
- Talán még most sem késő bűnbocsánatért esedezni? – rántott a férfi egyet a Papon, ki megrökönyödve emelte fel tekintetét.
- Atyám…oldozz fel, mert vétkeztem… - mondta, miközben felelevenítette a háború borzalmait lelki szemei előtt és könny szökött szemeibe.
- Köszönöm. – mosolyodott el Gustav, majd az égre nézett. Lehet, hogy ez a végítélet napja. A gyász és a kétségbeesés időszaka, de mint, ahogy mindent, ezt is megszépíti az idő és talán az emberek, köztük Gustav is, magába tekint a mai napon és elindulnak egy szebb és jobb jövő felé...

Felhasználó profiljának megtekintése

20 Re: [Azonnali játék] Dies Irae on Hétf. Márc. 05, 2018 9:00 pm

Darrakard

avatar
a Démoni Írnok
a Démoni Írnok
Abaddón pusztítása mindenhol ott hagyta a nyomát, de ami még feltűnőbb volt, az a pusztulása.
Magasan repült, és sokkal nagyobb volt, mint bárki elképzelhette volna. Akkora, hogy Veronia minden lakója, minden szegletéből és minden házából látszott, éppen ha csak az égen lebegő apró madárnak is, de kétségkévül megtalálta minden szem, ha a fájdalom közt az égre nézett. Egyszercsak lefékezett kitárt szárnyával, és közvetlenül ez után megjelent előtte, ragyogóan egy kard alakja. Hatalmas volt, talán, mint maga a sárkány magasságában, mögötte pedig mintha halványan egy másik, sosem látott mégis minden Veroniainak ismerős alak sejlett volna fel.
A sárkány aranyló lángokat fújt a kardra, de annak semmi hatása nem volt, akárha láthatatlan erőtér védte volna. A fegyver meglendült, és a sárkány szügyébe szúródott. Az angyal felüvöltött fájdalmában, és ahogy megjelent korábban a semmiből, úgy a semmibe veszett el, elhalványulva, először a teste, majd a ragyogó szimbólumok rajta.

Veronia megmenekült.

És ami még fontosabb -
Azrael kardja létezik és hatalma felülmúl minden elképzelést.

A tűz után maradt hamu között felemelkedő néhány hősnek van mibe kapaszkodnia. Az angyal hagyatéka, amely szinte kikopott a húsz év alatt most sem hagyta cserben a sokat kínzott földet akkor, amikro legnagyobb szüksége volt rá.

Mi is a hősök jutalma az emlékeken kívül?
Egy életre szóló (200) tapasztalat, amelyet a láng égetett beléjük, a hősiesség jutalma (2000 váltó) amelyet a hála hozott, és egy emlékeztető, amelyet a nefilim népek ügyes mágusai örök figyelmeztetőként osztottak ki mindannak, aki túlélte: így jár az, aki az élő Isten haragját kihívja.

Név: A Harag Emléke
Ár: 1000 váltó
Leírás: Nefilim mágiával a félangyalok képesek voltak egy apró borostyánba zárni Abaddón tüzének egyetlen kis lángját, majd az így készült nyakláncot átadták azoknak a hősöknek, akik túlélték a pusztítást. A láng magában nem képes sem ártani sem használni, ám a következő alkalommal, amikor viselője halálos csapást szenved el életre kap, széttöri a borostyánt és átjárja viselője testét, begyógyítva annak minden sebét. Ezután a tűz kihuny és így elhasználódik.


_________________
"And who are you, the proud lord said, that I must bow so low."
Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.