Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!

Kérdező vendégeknek
Latest topics
» Johannes Hagen
by Johannes Hagen Yesterday at 11:46 pm

» Cynewulf/Sheatro
by Sabriyah Yesterday at 11:01 pm

» [Magánküldetés] Bor és Hivatal
by Institoris Yesterday at 7:59 pm

» Lory & Sieg - Vadász ünnepség
by Darrakard Yesterday at 4:28 pm

» Ada & Ced, avagy a túlélés törvényei
by Adalya Amram Ehud Yesterday at 1:52 pm

» [Azonnali játék] Dies Irae
by Cedrick von Nebelturm Yesterday at 12:28 pm

» Teljesítmények
by Gustav Engelberg Yesterday at 10:34 am

» A zsoldos, a bérgyilkos, a pap, a démon és a hercegnő
by Loreena Wildwind Yesterday at 9:28 am

» Magánjáték és PvP Zárás
by Loreena Wildwind Yesterday at 9:17 am

Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 49

Játékostárs kerestetik

Szer. Szept. 02, 2015 10:01 pm by Darrakard

Ha valaki esetleg ismerkedésre, küzdőtéri párbajra vagy bármi egyébre tárat keresne, itt …

Comments: 47

Tünde frakcióküldetés: Age old mistakes

Szomb. Feb. 10, 2018 6:20 pm by Darrakard



"We have come to this land a long time ago. Eighthundred and …

Comments: 4


[Azonnali játék] Dies Irae

Go down

[Azonnali játék] Dies Irae

Témanyitás by Darrakard on Szer. Jan. 31, 2018 8:53 pm


Negyven és mégannyi nap... Úgy folyt el, mint a kavicsok a Nordenfluss alján. Volt, aki nem is számolta. Akik igen, azok sem hitték hogy ilyen hamar eljön. De eljött...

Hellenburg volt az első, amely lángra kapott. A hatalmas bestia úgy takarta el a napot a büszke város felett, mintha valóban a végítélet jött volna el és a három napnyi sötétség - mielőtt minden narancs fényben és forróságban ragyogott fel. Égtek a házak, égtek a magtárak, égett a palota és a főtér. Egyedül a nagytemplom nem égett, de azt is arany-vörös lánggyűrű vette körül, mintha Abaddón azt mondta volna: "Ne avatkozzatok bele, atyám választottjai."

Ezután Carolusburg következett. A gazdag, terpeszkedő város gyűrűin gyorsan, akadálytalanul futott végig a tűz, égre meredő, perzselő szemmé változtatva észak Fővárosát. A király otthon sem volt akkor, a tenger felől közeledne nézte végig, ahogy királyságának szíve a lángok martaléka lesz.

A Katedrális búzaföldjei is lángra kapta, dús erdejei úgy égtek mintha csak rőzsével vette volna körbe magát az Egyház. Azt mondják az Úr angyala a tázön keresztül beszélt Mózeshez - ez a láng is beszélt. Azt mondta "Nem a ti dolgotok ez. Maradjatok ki ebből, Lévi törzse."

A legfájdalmasabban a tünde népek erdejei égtek. Ők, akiknek nem volt közük az angyalhoz, de akik ugyanúgy megítéltettek. Nem voltak elég jók, nem voltak elég erényesek. Ki tudja, mi volt a bánük? Gőg? Jóra való restség? Csak a pusztítás angyala tudta, aki a smaragd és zöld bársony fákra borította a mennyek szent lángjait.

Égtek a városok, égtek az uradalmak, égtek az erdők... Még sem halt meg mindenki. Valami megtorpanásra késztette az angyalt, valami miatt sietett és elkapkodta a borzalmas munkáját, míg egyszer csak - eltűnt. Tovarepült, talán hogy elhozza máshová a gyehennát, senki sem tudta, azonban ott maradt néhány bátor hős a korom és elharapódzó lángok között, küzdve a rettenettel és a kétségbeeséssel.


Az azonnali kötelezően canon, vagyis ez az esemény megtörténik. A játékos karakterek túlélik a pusztítást, ám sokan nem, Veronia igen nagy csapást szenved el. Erről kell 1000 szóban írni, hogyan is élik meg a játékosok az angyal pusztítását. A szokásostól eltérően a határidő 1 hónap, azaz Március 3-án zárul. Így aki szeretne a 80 nap alattra ütemezni játékokat nyugodtan megteheti, ha végez a határidőig. Emellett megemlítést érdemel, hogy az Északi frakcióküldetés ez előtt, a Déli frakcióküldetés pedig ez után játszódik.

Jutalom: 200 TP, 2000 váltó és egy egyedi fogyóeszköz (gondolok itt varázsitalra vagy egyszer használatos varázstárgyra)

_________________
""I do not want lowlifes. The only ones worth ruling over are those that can survive even the flames of hell.""
avatar
Darrakard
a Démoni Írnok
a Démoni Írnok

Hozzászólások száma : 704
Join date : 2013. Jun. 07.

Karakter információ
Kaszt: Írnok
Szint: Elérhetetlen
Tapasztalat:
666/666  (666/666)

Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net

Vissza az elejére Go down

Re: [Azonnali játék] Dies Irae

Témanyitás by Lance Kalver on Szomb. Feb. 17, 2018 9:24 pm

Ráérősen reggeliztem aznap a fogadóban. Könnyű étkezést akartam, kenyér, vaj, méz és egy kis tej, evés után terveztem továbbállni a városból, de üres hassal utazni se lehet, így tettem róla, hogy ne is kelljen. A kenyeret már megettem, már csak a tejből volt hátra néhány korty, mikor sikoltozást hallottam az utcáról. Kinéztem az ablakon, és vörös lángokat láttam. Azonnal eldobtam a korsót, és kirohantam az utcára. Egy hatalmas, aranyló bestia szórta az áldást az égből, két lángcsíkot húzott a tetőkön, aztán lustán tovább repült. Kelet felé. ~ Csak ezt ne! ~ Gondoltam rémülten, mikor tudatosult bennem, merre megy. Semmivel se törődve kirohantam a falakon kívül, és elővettem egy tojást, ami egy ideje nálam volt. Nem nagyon használtam még, de valahogy ösztönösen mégis tudtam, hogy mit kell vele csinálni. Letettem a földre, és beleáramoltattam némi varázserőt. Egy hatalmas állat bújt belőle elő, rám várva valamiért. Felszálltam a hátára, és keletnek irányítottam.
- Előre! - Kiáltottam, ő pedig hatalmas szökellésekkel megindult. Nemsokára észrevettem az erdő szélét. Összeszorult a szívem, de közelebb mentem.
Égett. Minden égett, lelki szemeim előtt pedig újból felrémlettek régmúlt idők falánk lángjai. A szülőfalum, halálsikolyok, ahogy mindenki odaveszik, ki kard által, mások a karmazsinvörös tűz martalékává váltak. A sárkány akkor tűnt el az ellenkező irányban a horizonton. Leugrottam a hátasomról, és térdre borultam. Jó fél percig nem történt semmi, nem tudtam gondolni semmire, nem is éreztem semmit, egyedül a tompa pukkanás bolygatott meg, ami azt jelezte, hogy a hatalmas nyúl ideje lejárt. Majdnem egy percnek el kellett még telnie, mire fel is fogtam, hogy mi volt éppen folyamatban, és akkor elkezdődött.
Emlékek... Ádáz ellenségként ostromoltak meg, mint a dühödt paraszttömeg, aki megharagudott arra a nemesre, aki konokul elbarikádozta magát előlük, mikor segítséget kértek ahelyett, hogy meghallgatta volna őket, és valahol talán én is ezt tettem.  A saját védelmem érdekében inkább dacosan elfordultam az emlékeim elől, ahelyett, hogy szembenéztem volna velük, és igazán feldolgoztam volna őket. Ahelyett, hogy hagytam volna elhamvadni őket úgy, mint ahogy ez a liget vált porrá. Nem, ehelyett csak hanyagul leborítottam őket egy burával. Nem aludtak ki, hanem ott parázslottak, forrón és égetőn, azonban ebből nem érzékeltem semmit. Egyelőre. Ugyanis a bura darabjaira tört, ahogy a szemem elé tárultak a mohó lobogással pusztító lángok, amik éhes koldusként vetették rá magukat a védtelen lombkoronákra, kérgekre. Hol vannak most azok, akiknek a fák védelme lett volna az egyetlen feladatuk? Vagy nem is... Nem hibáztathattam őket. Ki róhatta volna fel nekik, hogy nem állhatnak ellen egy ilyen hatalmas teremtménynek?
Felnéztem az égre, viharfelhők gyülekeztek az erdő fölött. A legtöbb tünde erre azt mondta volna, hogy Természet anya a gyermeke segítségére siet, én ebben nem hittem. Annak a bizonyos tűznek esett áldozatul az én vallásom is, azóta képtelen voltam abban hinni, hogy bárki, bármi is vigyáz ránk. Hogy hagyhatta, hogy a világ éke, ez a tiszta és szeplőtelen smaragdszőnyeg forrón izzó rubinná változzon? A fák közül kétségbeesett állatok kiáltoztak, kiabáltak, rimánkodtak segítségért, amit én nem tudtam megadni nekik. Földbe gyökereztem. Mellettem menekülő mókusok száguldottak el, rémült nyulak makogtak, ahogy ugráltak ki a fák közül, mellettem ijedt ürgék ásták ki magukat, hogy biztos távolságba kerüljenek a gyilkos tűztől. Láttam madárhadat is, ahogy sebesen, és hangosan csiripeltek, károgtak, és még ki tudja, miket adtak ki. Most felborult a rend: nem volt már többé ragadozó, sem prédaállat, mindannyian üldözöttek voltak, nyomukban volt a perzselő halál. A lángok hatalmasak voltak, én pedig nem tudtam mozdulni. Kidőlt az első fa, a gyökerei nem bírták tovább a féktelenül dühöngő forróság erejét. A második. Messze voltam, de úgy is odáig elhallatszott a földre zuhanó törzs tompa dörrenése, ahogy földet ért. Nem is értettem, hogyan hallhattam a félelmetesen hangosan ropogó tűzön keresztül a puffanást, de nem bírtam tovább. Ledöftem a kardomat a földbe, és rátámaszkodtam. Menthetetlenül zokogni kezdtem. A szél is megfordult, elkezdett az irányomba fújni. Szegény tündét még az ág is húzza, igaz? Sírva próbáltam egyszerre törölgetni a könnyeimet és eltakarni az arcom. ~ Ím győztetek hát, azt hiszitek? Mi lesz hát a győzelem íze? Mit termett nektek a győzelem? Ugyanolyan semmik vagytok, porszemek és sárban kúszó gyermekek, én pedig ugyanúgy hatalmas vagyok. Mit tesztek hát, gyermekek? ~ Visszhangzott a fejemben. Befogtam a fülemet, és térdelés közben felegyenesedtem, hogy eleresszek egy dühtől, fájdalomtól, és mérhetetlen elkeresedéstől fűtött kiáltást, olyat, amilyenre sose hittem volna, hogy képes leszek. Köhögve letámaszkodtam, és rávágtam ököllel a földre.
- Hogy mit? - Kiabáltam, a hangom pedig tele volt haraggal és keserűséggel. - Lehet, hogy mi vagyunk a porszemek, a jelentéktelen csúszómászók, de találd ki, ki halt meg majdnem három hónapja? TE voltál! És vajon ki él még? MI élünk! És azt tudod, mit fogunk még csinálni? TÚLÉLNI!
Üvöltöttem szinte habzó szájjal, mielőtt rámtört újból a köhögés, ez alkalommal már majdnem öklendezni kezdtem.Tudtam,  hogy senki nem hallotta, mit kiáltoztam. Ő főleg nem, hiszen halott volt. De olyan jól esett valahol... A szél lassan kezdett megint elfordulni, és a másik irányba fújni, a levegővel együtt pedig a fejem is kezdett tisztulni. Újból ránéztem a lángoló erdőre, de mielőtt újból rám tört volna az érzelemroham, eleredt az eső. A füst még nagyobb lett, de a szél kitartóan, és egyre erősebben fújt kelet felé, onnan hozva az újabb és újabb felhőket, mintha a természet tényleg segíteni akart volna magán... megráztam a fejem. Istenek márpedig nincsenek, pláne nem a természetben. Nem hagyta volna, hogy felgyújtsák azt a falut, az én szülőfalumat akkor és ott, lehetetlen. Már zuhogott az eső, én pedig felnéztem az égre. Sűrű, szinte fekete viharfelhők voltak, de ahogy sebesen haladtak, néha átsütött a napsugár rajtuk. Fény. Van remény. Felálltam, és csak hagytam, hogy a zuhogó eső mossa az arcomat, hogy teljesen kitisztítson. Új tündének éreztem magam. Újból egyenesen néztem, és láttam, hogy az égő erdőrészből már semmi nem lángolt, csak néhány, zápor dacára füstölgő tönk jelezte, hogy nem volt még olyan messze a szörnyűség, ami ezt tette az erdővel. Nem bírtam tovább nézni, sarkon fordultam, és elmentem menedéket keresni az eső ellen.
Egy elhagyatott kunyhót találtam csak, egy szántóföld szélén állt, amiből ugyanúgy nem maradt túl sok. A ház tetejébe is belekapott a láng, de az eső még épp idejében érkezett, hogy eloltsa, és ne tegyen benne maradandó kárt. Bementem, üres volt, úgy tűnt, a lakók mindent eldobva menekültek el. Hogy miért, vagy mi elől... nem tudtam. Mindenesetre úgy határoztam, hogy ott húzom meg magam, amíg rendeződnek a dolgok, de legalább az eső eláll. Egy órán belül ez meg is történt, a nap kisütött, én pedig visszamentem az erdőhöz. Ezúttal közelebb merészkedtem a füstölgő halmazhoz. A hideg eső kihűtötte már nagyrészt, noha száraz még egyáltalán nem volt. Belemarkoltam a külső területen a beterített földbe. Most elégtek a fák, de csak azért, hogy később valami más, valami új szülessen belőle. Eszembe jutottak a felhők közül olykor lejutó napsugarak... a remény... a táptalaj, amiből újjászülethet minden... Veronia hamvai...
avatar
Lance Kalver
Tünde Zsoldos
Tünde Zsoldos

Hozzászólások száma : 115
Join date : 2016. Dec. 15.

Karakter információ
Kaszt: Zsoldos
Szint: 4.
Tapasztalat:
3580/3750  (3580/3750)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: [Azonnali játék] Dies Irae

Témanyitás by Livingstone T. Baker on Hétf. Feb. 19, 2018 12:32 am

Egy ideje már úton vagyok. Ugyan nem volt rossz a hely ahová letelepedtem, de koránt sem volt célom beásni magam egy aprócska városkába. Egy évet húztam ott le, de elég is volt, s már vagy egy éve, hogy jobbra-balra próbálkozom a szerencsével. Faluban sokat nem tud maradni az ember, nincs elég piájuk, meg érdekeltség se, nem is beszélve, hogy kevés a kibontakozási lehetőség. Persze úton lenni olyan szempontból jó, hogy azért bőven akad aki elől menekül valaki, és szívesen veszik, hogy ha utánuk tudnak küldeni olyanokat, mint én. Persze egyelőre semmi rivaldafény, leginkább csak apróságok, vagy lehúzni valakit, akinek többet ér a dolog, mint amennyit tisztességes bérgyilkos kérhetne. Persze az úton nem mindig lehetett kifogni társakat, vagy volt, hogy épp kerülni kellett őket. Ilyenkor persze saját magamnak kell biztosítani mindent. Kaját, piát. Noha egész jó a főzési képességem, akkor sem egy fogadóban készült kaja. A jobbakra értve... Hihetetlen mennyien tesznek az ételkészítésre, pedig az alkohol után az egyik legfontosabb. Élvezhető kaja nélkül szenvedés az egész. Főleg amikor elszámolod a dolgot és kifogysz az alkoholból a következő városig. Térképet nem tudok túlságosan jól kezelni, így csak tippre mondhatom, hogy valamerre  Falbwich és Karolsburg között vagyok félúton. Azonban tökéletes lesz egy kicsit hosszabb időre letáborozni. Így hát nem is siettem el a dolgokat, amint megtaláltam a számomra szimpatikusnak tűnő kocsmát, úgy le is telepedtem inni. Így tíz sör után már fáj az ember foga egy kis töményre. Kicsit furán néztek rám, hogy egy üveg töménnyel indítok, de legalább könnyebb volt rávenni őket az ivós fogadásokra. Az ingyen pia mindig jó.
Valahogy kivetett ma reggel az ágyam. Alig három óra alvás eléggé kevés egy ilyen este után. Mondhatnak akármit, ami kimaradt, azt biza pótolni kell. Ugyan forgolódhattam volna, de valahogy rossz érzésem volt. Másnap? Talán vizezték a bort, és a bűntudat, hogy szar piát ittam. Ahogy a városban mászkáltam, mégis kicsit feltérképezni merre találhatóak a dolgok errefelé elég gyorsan találtam egy zugot, ahol legalább jó bort lehet szerezni. Jelenleg igyekszem nem feltűnősködni, így csuklyában mászkálok. Vannak jó helyek, és úgy tűnik akadnak alvilági emberek is, bár ennyiből ezt megállapítani elég nehéz, de itt-ott érezni a levegőben a hangulatát. Elfogyott a bor, de még mindig nem érzem magam jobban. A sört is vizezték volna? Pedig legalább az jónak tűnt. Lassan úgy sem ártana valami kaját nézni, attól lehet jobb lesz a közérzetem...
Mikor sikerült valami igazán finomat szereznem félreverik a harangot, kiáltások, sikolyok bántják érzékeny fülemet. Ahogy a káosz irányába tekintek az égen meglátok valamit ami elég gyorsan közelít, és bazinagy. Hoppá! Elkapom a sörömet, mielőtt az a sietősen pakoló utcai árus leveri. A maradék kaja ugyan a földön landol, de legalább a pia megmenekült. Az a túlméretezett repülő valami meg egyszer csak így fogja magát, aztán így sugárba okádja a tüzet. Azt hiszem ma már nem kell az örömnegyedet meglátogatni. Mit ne mondjak azért ez baromi gázos, úgyhogy gyorsan le is húzom a sört, mielőtt baja esik. Ami már kicsit cinkesebb, hogy az a nyomorult valaminek még mindig ég a gyomra, mert visszajön még egy körre, ezúttal nem keresztbe, hanem hosszában akarja beteríteni a népet. Szerencsére nem olyan irányban közelít, hogy nekem túlságosan aggódnom kéne, amíg nem feltételezzük, hogy a 90 fokos kanyarokat minden probléma nélkül veszi. Mindenesetre azért olyan helyre húzódok, ahol egy kicsit talán kevesebb az esélye, hogy elsodornak az emberek, vagy az esetleges felém közeledő áldás kikerülése se legyen lehetetlen. Szerencsére elégedetten távozik két kör után, aminek meglehetősen örülök. Nem lett volna vicces egy ilyen hihetetlen baromságban megmurdelni. Ahogy körbenézek viszont feltűnik valami. Az utóbbi csík irányában van a kocsma ahol megszálltam.
-Basszameg! A kalapom!
Ezzel meg is indulok, s rohanó léptekkel siklok át az emberek között. Ahogy megállok és felnézek a lángoló épületre elszorul a szívem. Az sokan menekülnek, néhányan próbálják menteni a menthetőt, akik pedig bíznak benne, hogy ennyivel megúsztuk próbálják fékezni a tüzet. Fura érzés. Azt a kalapot már nagyon megkedveltem, persze a piáért is kár, de... Várjunk csak? Ez nem is az... Gyors nyomok egy 180at a sarkamon, s előttem virít a kocsma táblája. Sóhajtok egy nagyot, ahogy megkönnyebbülök, s belépek. A kocsmáros meglehetősen nyugodtnak tűnik a helyzethez képest.
-Meglehetősen nyugodtnak tűnsz öreg.
-
Ez a mindenem, ha vesznie kell velem fog. Már nem vagyok fiatal, hogy a sorsom ellen küzdjek
Egy bólintással nyugtázom a dolgot, s megyek fel a szobámba. Összekészülök, mivel én nem szeretek belenyugodni a dolgokba ilyen könnyen, viszont túllihegni sem fogom a dolgot. Így amikor visszatérek rögtön le is ülök a pulthoz italozni.
Nem telik egy egy fél óra, mikor beront pár fickó, szám szerint három. Az egyik ott marad az ajtóban, biztosítva, hogy ne jöjjön be más. Mindegyiknek ott lóg egy kard az oldalán, és elég vérszomjat árasztanak, hogy nyilvánvaló legyen a céljuk.
-
Hé öreg, ide az összes pénzzel! Semmi trükközés, mert annak nem lesz jó vége!
Az kocsmáros arca eléggé rosszul fest. Valahol számított erre, de nem akarja könnyen adni a dolgot. Lehet ez a mindene, de az élete nélkül vaj mi keveset ér.
-Mennyit érnének neked ezek öreg?
Kérdezek hátra anélkül, hogy levenném a szemem róluk. Elég szórakozott hangnemben kérdeztem, hogy sejtse az öreg mire gondolok.
-
Fejenként egy.. nem két sört és pálinkát!
-Négy sör és pálinka nem is rossz...
-A harmadik mellé jár egy üveg bor is!
-Ez már tetszik! Bocsi srácok, de peches napotok van. Ne hibáztassatok azért, hogy megagyallak titeket, semmi személyes.
Ahogy közlöm velük a tényállást lehúzom a piát, és felkelek a helyemről. Eléggé lenézően hümmögnek, és a fejesnek tűnő aki a jobb oldalamon áll megveregeti a kardmarkolatát.
-
Ugyan barátom, nem akarsz te ebbe belefolyni. Maradj szépen nyugton, és meghagyjuk az életed!
-Nem kell félteni. Villám és Pöröly igazán megbízható, a helyedben inkább a futáson gondolkodnék.
Lengetem meg először a bal, majd a jobb öklömet. Erre persze lehal a mosolya, és megmarkolva a kardot felém indul. A másik kettő cinikusan figyel, viccnek tartják az egészet. Várok, majd a megfelelő pillanatban hangos kiáltással megindítom a bal öklömet.
-Gyerünk villám!
A következő pillatanban a kard ami felém közelített a földön landol, s nem sokkal később a fickó is nyüszítve kis gombóc formában vonaglik a földön. Amilyen lendülettel tökön rúgtam, kész csoda, hogy nem ájult el azonnal. A társai csak pislognak, mint a szemafor, amit amatőr lépés lenne kihagyni. Egy hosszabb oldallépéssel suhanok oda a bal oldalihoz. Bal kezem kicsit magasabban, mintha valami pajzsot tartanék. Jobb kezem pedig rejtve a köpeny alatt. Az éjgyilok ami használatra készen várt áttör a köpenyen, s alulról találja el a fejét. Biztos halál. Élettelenül zuhan a földre. A harmadik ekkor tér magához, s látszik rajta, hogy sokkal inkább menekülne, mint harcolna.
-Meg ne mozdulj! Csak hogy tudd, ezt egy alkimista barátomtól kaptam, ha összetörik felrobban, és meglehetősen jó célzó vagyok.
Mutatok egy zöld üveggolyót a fickónak. Az iménti események után nem hibáztatom, hogy teljesen össze van zavarodva. A kocsmáros is kellőképpen meg van rémülve. Nem számított erre a kimenetelre. Így tökéletes a helyzet arra, hogy valami teljesen baromsággal próbáljam összezavarni, csak nem szabad hagyni, hogy gondolkodjon.
-Tudod, szeretek játékokat játszani. Én ügyes dobó vagyok, te pedig lehetsz az elkapó. Ha sikerül elkapnod, akkor meghagyom az életed, és szabadon távozhatsz a még élő társaddal. Biztos vagyok benne, hogy hálás lesz, amiért megmentetted. Tessék!
Nem hagyva időt neki eldobom a golyót, ám úgy, hogy még előtte essen a földre. Szerencsétlen barom bele se gondol, hogy ilyen közel magamhoz miért dobnék el valamit, csak arra tud gondolni, hogy nem jut ki időben, így a golyó felé veti magát. Persze ezt az alkalmat nem szalasztom el, s egy jól irányzott rúgással egyenesen az álmok földjére küldöm. Ha mázlija van, akkor nem az örök álmokéra. Persze a pult felé menet ugyanezt megteszem a már-már magához térő szerencsétlennel is.
-Nyugi öreg. Egy darabig az őrök el lesznek foglalva a kinti káosszal, utána meg úgy is békén fognak hagyni, hisz nem te voltál, ezek meg rablóbanditáknak számítanak.
Miután megittam a sört és a rövidet, fogom a bort és búcsút intek. Ezek után persze semmi kedvem a városban maradni, elég nagy hülyeség lenne. Ami azt illeti talán jobb is, nem volt annyira jó város, főleg, ha ilyenek járkálnak errefelé, talán kicsit délebbre kevesebb veszély van. A jelenlegi helyzetet kihasználva inkább kisurranok észrevétlenül, nem kell senkinek sem látnia ki vagyok, vagy merre megyek. Akkor se, ha banditákért kiiktatásáért valószínűleg nem jönnének utánam.
avatar
Livingstone T. Baker
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos

Hozzászólások száma : 6
Join date : 2018. Feb. 01.
Age : 25
Tartózkodási hely : MMO.

Karakter információ
Kaszt: Bérgyilkos
Szint: 1
Tapasztalat:
0/500  (0/500)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: [Azonnali játék] Dies Irae

Témanyitás by Wyn Silvernight on Hétf. Feb. 19, 2018 8:58 pm


V. I. SZ. 819.

A candle

...heals my wounded soul.

A forest fire

...destroys everything.

Everything that I've ever loved.




Elfújtam a gyertyákat. 
Ugyan nélkülük is tökéletesen láttam a sötétben self mivoltom miatt, az aprócska, meleg lángok táncolása mindig jobb kedvre derített. Akkor is, ha nem volt sötét, mint például ezen a napon. Általában a hátam mögötti óriási faágra állítottam őket, amikor kiültem a háztetőre gondolkodni. Oly sokszor körbebarikádozott, rendetlen szobám és ágyam után ez volt a második legjobb hely erre a tevékenységre, s rendszeresen műveltem is, ha nem tudtam magammal mit kezdeni. 
Márpedig jó néhány hete igazán képtelen voltam eldönteni, mit kellene tennem. 
Egy ideig számoltam a napokat, de aztán belevesztem éjjeleim és nappalaim eseményeinek ilyen-olyan sodrásába és teljesen összezavarodtam. Azóta mindig kiültem a nagy, vastag ághoz, magamhoz véve azt a kis faragott főnixfigurát, amit Crispin Shadowbane adott nekem, és mint valami gyerek, folyton emlékeztettem szívemet a reményre. Hogy van még jövő, lesz még Veronia a nyolcvan nap lejárta után is, lesz hova hazamennem és Főnix barátunk majd egy szép napon választ ad a kérdéseimre, én meg...addig jól kitalálom, mit adjak cserébe. 
Hát nem találtam ki. Ahogyan azt sem, mihez kezdek majd, ha túlélem ezt az őrültséget. Történt egy s más, én pedig elvesztettem magamban a hitet, hogy megmaradok, átvészelem, bármi is jöjjön velem szembe. Nem fejlődtem úgy, ahogy szerettem volna, a nyomás miatt meg még romlottak is az eredményeim, ráadásul kevésnek éreztem azt, amit tettem. Nem jutottam egyről a kettőre, nem néztem meg még sok helyet Veronián és nem bizonyítottam semmit a családomnak, egyszóval mondhatni egyáltalán nem értem el egyetlen célomat sem. Hatalmas, végeláthatatlan csődtömegnek érezvén magam, ezúttal is csak ültem, úgy téve, mintha fontos dolgokon gondolkodnék. Pedig valójában a leveleket néztem, ahogyan az enyhe, láthatatlan szélben táncolnak, mint megannyi, a zöld ezernyi árnyalatába öltözött, pörgő-forgó leány egy óriási, lüktető, mégis keserédes mulatságon. Valami mindig emlékeztetett rá, hogy ez nem fog örökké tartani, vagy ha igen, én már nem leszek itt, hogy lássam. Butaságnak tartottam és igyekeztem elkergetni ezeket az érzéseket, hiszen ha meghalok, már nem is lesz szükségem menedékre, rejtekhelyre a családom és jelenlegi, mit sem érő életem elől. 
De most még élek, és akkor futok el innen a Természet ölelésébe, amikor csak akarok. 

Hallottam a hátam mögötti kis patak szelíd csobogását.  
Ezúttal nagyon messzire tévedtem otthonomtól, ötször vagy hatszor is akkora távolságra, amelyet ígéretem szerint megtehettem volna. Egy hatalmas vasfa melletti korhadt, üreges, levéltelen törzs belsejét választottam leshelyül, s néztem, ahogyan egy félénk nyúlcsalád a bokrok között élelmet keres. Az anya úgy kerülgette a kölykeit, mintha halálos veszélyben lennének, pedig semmi sem volt a környéken néhány énekesmadarat kivéve, akik felváltva, és olykor egymást túlharsogva zendítettek rá jellegzetes dallamukra. Sóhajtva vettem tudomásul a lelkemben gyökerező furcsa megbánással vegyített, káoszos érzelemhalmazt, amely egyre csak azt sugallta, közelebb kellett volna kerülnöm a szüleimhez, amíg még lehetett. Meg kellett volna őket értenem, mert valljuk be, azon kívül, hogy mindennél jobban féltettek, fogalmam sem volt a többi cselekedetük indítékairól. Nem ismertem a múltjukat, mindössze néhány apró szeletkét, amelyeket olykor-olykor sikerült kicsikarnom belőlük, de egyébiránt...úgy viselkedtem, mint egy önző, éretlen gyerek, aki csak a saját vágyainak él. És nézzük meg jól, hová jutottam a kalandozás hajszolásával?! Nemhogy előre, inkább csak hátra. Semmit nem ért az egész. 
A nyulak gondolataiból felém áramló émelyítően sok boldogságtól hamar elfogott a hányinger. Olyan volt számomra figyelni őket, mintha a bűneimmel telefirkált táblákat (vagy könyveket) cipeltek volna a mancsaikban, még a fák lágy, lassú hajladozása, az erdő lélegzése is arra emlékeztetett, mennyire kiszakítottam magam a saját rokonaim, szeretteim köréből, mindössze azért, hogy gyerekes álmoknak éljek, amelyeket el sem értem. Belső küzdelmem ellenére azonban továbbra sem mondtam le céljaimról, bármennyire is az lett volna logikus. Másoknak, és nem nekem. Én még mindig bizonyítani akartam, megmutatni, hogy nem vagyok olyan könnyen elpusztítható, nem kell kerítések mögött, ezernyi óvó kézzel körbevéve tartani, mint egy csenevész növénypalántát. 
Nem rendelkezem testi fogyatékkal. Nem vagyok beteg. Nincs szükségem börtönre, hogy ne tehessek kárt magamban. 
Rezgett, sercegett a fű a szélben, amely egyre erősödött, magával hozva egy olyan szagot, amitől azonnal öklendezni kezdtem. Tömény volt, undorító és lehetetlennek tűnt figyelmen kívül hagyni... ameddig fel nem fogtam, hogy a nyulak elszaladtak, elméjükben groteszk, szelíden hullámzó, ám nyálkás csomóként lüktető-kavargó félelemmel. Mintha az ágyam alatt felejtett, megfonnyadt, nem túl étvágygerjesztő gyümölcsök hirtelen eszeveszett násztáncba kezdtek volna szétfolyt magvaik és belsejük kavalkádjával körbelengve. 
De mitől ijedtek így meg? 
Engem biztosan nem láthattak, hisz a sötétben rejtőztem, azonban az érzelmeik hatására elvetettem az ötletet, miszerint kimegyek és megnézem, mi történt. Túlságosan gyanús volt, akárhonnan vizsgáltam is. Eddig egyetlen idekint töltött napom alatt sem tapasztaltam vagy figyeltem meg olyat, ami ennyire megrémít egy élőlényt. Erősen füleltem, meg sem mozdultam, tudni akartam, mi folyik itt, de már nem hallottam semmit... semmit, csak halotti csendet, perceken keresztül. A szél is elállt.  
Csengett a fülem, s azt kívántam, bárcsak valami megtörné ezt az átkozott mozdulatlanságot. Ámde alig telt bele néhány pillanat, máris visszasírtam azt az idegőrlő semmit, ami körülvett, mint egy puha takaró. 
Eszméletlenül erős széllökés. A törzs, amiben rejtőzöm, felborul, mint egy üres pohár az asztalon. Mindent felkavar a szél, a levelek, fatörmelék és rengeteg por miatt látni is alig lehet. Aztán mindent betölt az az egyenletesen ismétlődő, óriási szárnycsapások keltette hang. 
Egy végtelennek tűnő pillanatig vártam a halált. Földre meresztett tekintettel hallgatóztam megdermedve, rémülten, mégis beletörődve megmásíthatatlan sorsomba: hamuvá fogok égni, és még ahhoz sincs bátorságom, hogy felnézzek a saját gyilkosomra. Ezelőtt nagyon is érdekelt, hogyan nézhet ki egy sárkánnyá változott angyal, sőt, mindent megadtam volna, hogy lássam, most pedig... csak ültem ott, mintha máris meghaltam volna. 
A szárnyak szele perzselő forróságot és égett tetemek bűzét sodorta magával, mialatt ez az egész jelenség egybefolyt egy hatalmas szörny ordításával, amely, miután jelezte ottlétét, további kisebb bömbölések közepette tovaszállt, mintha ott sem lett volna. Leszámítva azt a szörnyű, mégis gyönyörű aranyló lángtengert, amely hullámokban magába fogadta Tünde-erdő fáit, bokrait, még a Tövislény egyes részeit is. Égő, szenvedő állatok halálsikolyaitól volt hangos az az egykoron zöld-barna rengeteg, amely számomra az életemet jelentette. 
És én álltam. 
Két lábfejem a forró talajt tapodta, s a tisztáséhoz lelkem apokalipszise társult, belső hangom őrjöngve kínlódott. Remegtem, részben a dühtől, részben pedig a félelemtől. Abaddón idejött és elvette a növények és az állatok ártatlan lelkét, lerombolta a megmaradtak otthonait, bántott mindenkit kivétel nélkül. Nekem pedig még az sem adatott meg, hogy drága, egyetlen menedékemmel együtt égjek el. Itt maradtam, a tisztás érintetlen közepén, rákényszerítve, hogy végignézzem az erdő pusztulását. 
És én még azt hittem, a halál szörnyű. Hogy borzalmas elmenni, befejezetlenül hagyni a terveket és elhamvadni. 
- Gyere vissza! - ordítottam haragosan, mégis elkeseredetten, tekintetemet a füsttel és sötétséggel megtelt égre emelve - Gyere és égess el engem is, te átkozott, rothadt lelkű... 
Egy pocok visított fel mellettem nem sokkal, amikor odújából rémülten kiszaladva ráesett egy lángoló faág. Elméjét rettegés, fájdalom és értetlenség töltötte be. Madárrajok rikácsolva kavarogtak a levegőben, s repültek messzire a forróságtól és könnyfakasztó füsttől. Közel s távol nem maradt már élő állat, csak a növények várták egyhelyben elkerülhetetlen végzetüket. 
Ha tudnának beszélni, most földöntúli hangon sikoltanának. - gondoltam, miközben megpróbáltam magamra erőltetni valami cselekedetet. 
De nem ment. Nem mozdultam. Álltam tovább, nézve a lehulló, hamvas lombkoronákat, a csontig leégett aprócska állatok tetemeit és a megfeketedett talajt. Torkomat, szememet, tüdőmet marta a füst, a melegtől már úgy éreztem, megfulladok. Mégis a legapróbb mozdulat nélkül álltam tovább, mintha legbelül abban reménykednék, hogy valami csoda folytán maguk alá temetnek a lángok, amelyek elég távol maradtak tőlem, hogy semmi bajom nem eshetett volna. Ám én akartam. Akartam a fájdalmat, akartam a halált. Nem akartam tovább élni, látni, ahogyan minden, amit szerettem, minden, amiben felnőttem, odavész, mint a gyertyaviasz a háztetőn... 
Egy kis mókus csipogott az életéért a tűztől mentes területem szélére érve, miután sikerült odáig elvonszolnia magát. Gyanúsan méregetett, közben folytatta a sírást, én pedig azon kaptam magam, hogy gondolkodás nélkül odalépek és felveszem. Megharapott, teljesen össze volt zavarodva, de egy szemhéj-rándításnál nem futotta többre tőlem. Ingembe bugyoláltam szegény kis jószágot, aztán nekiláttam, hogy utat keressek, a végtelen, bűzlő, rémes pusztuláson át. 

Két aprócska vérpatak csordogált lefelé hófehér bőrömön, ahogyan ott ültem azon a nagy kövön, távol mindentől, mindenkitől, de legfőképpen a tűztől. Már nem látszott füst, nem éreztem a halál szagát és elmúlás, veszteség ízét a számban. A semmibe révedtem, elgondolkodva azon, mégis mi üthetett belém. De leginkább azon, milyen furcsa, milyen nevetséges, hogy az imént majdnem saját életem végét fogadtam ölelésembe, amitől mindössze egy kicsi, harapós, segítségre szoruló mókus mentett meg. 
Igen. - helyeseltem a segítségre szoruló kifejezést - Tünde-erdő nem tűnhet el teljesen. Segítségre szorul, mint az a kis bozontos farkú. 
Mélyet sóhajtva elmosolyodtam. Hiba lett volna meghalnom, már csak ezért is. 
Hiszen ki más tudna rajta segíteni, mint egy feltörekvő druida? 
Még akkor is, ha előtte ki kell vívnia a saját szabadságát és megtanulnia Veronia kegyetlen, ugyanakkor gyönyörű világának szabályait. 
avatar
Wyn Silvernight
Sötét Tünde Druida
Sötét Tünde Druida

Hozzászólások száma : 34
Join date : 2018. Jan. 13.
Age : 17
Tartózkodási hely : Ne mondd el apámnak... egyiknek se!

Karakter információ
Kaszt: Természetpap
Szint: 1.
Tapasztalat:
100/500  (100/500)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: [Azonnali játék] Dies Irae

Témanyitás by Cedrick von Nebelturm Yesterday at 12:28 pm

„E néhány szó setét betűkkel állott
   magassan ott felírva egy kapúra
   s szóltam: "Mester, nem értem, hogy mi áll ott?"
S ő mint tudásnak és a szónak úra:
   "Itt el kell hagynod minden törpe gondot
   s mint holtra nézned minden földi búra.
Elértük, mit ajkam előre mondott,
   ahol meglátod a keserü népet,
   a sok gonoszt s eszeveszett bolondot."
Aztán mutatva vidám, bátor képet
   belém is lelket öntött s kézre fogva
   velem a titkok bús honába lépett.”

(Pokol, III. 10-21.)


Csend. Most csend van.. Nem hallja őket. Elég messzire futott, és elég gyorsan. Lovagolt. A karámjukban benn égő állatok.. A szaguk..
A hamu..
A só leoldja a kormot az arcáról. Hüppögve sírt, mint egy gyerek. A feketére égett fák között. Mostanra csak a néma, de állandó könnyek folynak egyenletesen a szeméből, eláztatva az ingét, ahogy a földön ül, a felhúzott térdeire támaszkodva.
Hova menjen? Mit csináljon? Most csend van, de a levegő még mindig marja a torkát. Égett hús szagát érzi a forró szélben, ami felborzolja a haját. Édeskés illat.. Hányhatnékja van.
Most csend van..

Sírást hallott. Keserves rimánkodást. Akkor még látta a szörnyet, ami felprédálta a világot, csak a zokogást hallotta, és a kiáltásokat. Ropogó faszerkezetet.. És aztán meglátta a tüzet. A kis, erdőszéli viskót, és az előtte földre hulló alakokat. A juhok kétségbeesett bégetése, és a lovak toporzékolása háttérbe tompult a fülébe csengő sikolyok mögött. Az elszenesedett fűben egy asszony fetrengett feketében, mellette két férfi, az egyikük fogta, a másikuk csak tehetetlenül nézte a lángokba borult épületet. A nő ordított. Mint valami megsebzett állat, a koromba fúrva az arcát.. És odabentről ekkor kisodorta felé is a szél, a tragédia melletti úton álló alak felé is, a sírást. Vékony, tompa sírást, valahonnan a ház belsejéből.. A feketébe öltözött asszony hangját lefogta a föld, amit megveszekedett fájdalmában tömött a saját szájába.

Most csend van, de az a borzalmas sírás..

Akkor sem látta a fenevadat, mikor leugrott a lováról, és a lábai megindultak vele a kohóhoz hasonló viskó felé. Talán csak hallotta. A szárnyait. A perszelő szelet, amit kavart.. És a lángba boruló istállót, a lovakkal, a falut, feljebb az úton, a fákat, az erdőt, legelőt, rétet..
Rohant. Életében nem rohant még így, a halálba. Előle se. Pedig kellett volna. Félnie kellett volna. Előtte falként emelkedett a tűz, elnyelve lassan a maradék tartó gerendát is a tetőn. Ha nem a hőség öli meg, hát a magába roskadó szerkezet fogja. Vagy a füst, ami már ott, a Pokol kapujában küszöbén is marta a tüdejét. Messziről is jól kivehető volt, de közelről hátborzongatóan világossá vált. Oldalról kapott lángra a ház. Furcsa, meredek szögben, jobbról. Mintha valami fentről...
Az egyik férfi megragadta a karját, dühödten ordibált valamit, őrültként hadonászva a kezével. Nem volt nehéz kivenni mit. A ropogó narancs lángoktól nem hallotta a szavait, csak a könnycseppet látta a földműves szeme sarkában, ahogy egy másodpercre visszanézett, hogy kiszabadítsa a könyökét. Emlékszik, összepréselte a fogait, ahogy elfordult a paraszttól, a vörösen izzó ajtókeretre vicsorogva. Egy csepp könnyel nem lehet tüzet oltani..
Itt még biztosan hallotta a sírást odabentről. Fogalma sincs, mikor szűnt meg, az állandó recsegő-ropogó-nyikorgó hangok között. Amikor bement még hallotta. A küszöbről, mikor arcon csapta a füstös lehelet, ami megperzselte a szemöldökét még hallotta.. a gyereket..
Követte a hangot. „Követte".. Fennhéjázó szó. A vakító forróságban levegőt sem kapott. Marta a nyelőcsövét a pernye, és a függőlegesen táncoló lángok befedtek mindent. Az arca elé rángatta az inge nyakrészét, de a kivehetetlen formájú térben sehogy sem találta a bátorságát. Hallgatózott, a füsttől szemébe toluló könnyekkel, hallgatta azt a csikorgást, és várta, hogy rá zuhanjon a mennyezet. Várta a sírást. Várta, de mikor az halványan felderengett valahonnan a lángtenger belsejéből, mégsem lépett. Néhány méternyire lehetett. Két lépés, vagy négy, a süvítő tűzön át. Égett, és ő nem mert lépni..
Még egyszer hallotta a gyenge hangot. Ezúttal jól kivehetően, az izzó katlan belsejéből. Gyerek-sírást. Csecsemő-sírást, artikulálatlan, fuldokló, állat-sírást valahonnan maga előtt.. „Sír, mint a holt fa, melyet tűz emészt.” A sűrűn gomolygó szürkeségben egy lépést nem látott előre. A közelében a földnek csapódott egy deszka, kettéhasadva a padlón.
„A tepsiben a hús nyöszörög így”..
Elindult előre a semmibe, mire újabb darab fa adta meg magát az emésztő erőnek, keresztbe zuhanva elé a Pokol tornácán. Hiába volt itt hallgatózni többé..
Sírt. Sírt, ahogy kimenekült az összeroppanó épületből. Köhögve vetve magát a fekete földre, miközben mögötte dübörögve omlott magába a kunyhó. A felcsapó parázs megégette a ruháit, apró lyukakat égetett beléjük és a bőrébe, és rászárította az arcára a sötét könnyeket.

Most csend van, de még mindig hallja a sírást. A köpenyébe tépő karokat, amivel a nő rávetette magát, és üvöltött. Az egyik férfi csitítani próbálta, de mikor észrevette amit az asszony már látott, ő is ököllel esett a hegyes fogakat rejtő állkapocsnak. Az is dülöngélve ütötte, aki előtte meg akarta állítani. Fröcskölt a nyála. A tűz fénye homályos, megüvegesedett szemekben tükröződött vissza.
Addig menekült, amíg el nem halt mögötte a három alak visongása. Kitépte magát a karmaik közül, amikkel véresre verték volna, és csak futott. Lovagolt..

Csend. Most csend van.. Nem hallja őket. Elég messzire jutott, és elég gyorsan. Lovagolt. A felperzselt, fekete földek mellett. Elszenesedett, sikító romok közt, ahol már nem tudott különbséget tenni halott, és élő között, mert mindent egyenletes, sötét lepel borított.
A hamu, az a rengeteg sok..
A só leoldja a kormot az arcáról. Hüppögve sírt, mint egy gyerek. A csonkig égett fák között. Mostanra csak lustán folynak a könnyek a szeméből, patakokat mosva a koszban az arcán, ahogy a földön ül, a felhúzott  térdeire támaszkodva.
Hova menjen? Ha vége a világnak, hova menjen? Egy magafajta, akit ezelőtt sem láttak soha szívesen.. Csökötten önző kérdés. Ő, ő, mindig csak ő, a a szegény, az elfajzott, az „átkos”..
Minek menjen..?
A szürke eget bámulja. A pernye mögött már biztosan süllyed a Nap. Régen szerette a narancs fényekben izzó alkonyatot. Az ő reggelét. De most minden olyan fekete.. Nem hallja a madarakat. A rigókat, a vadakat, nincs motozás, a tűz fényében felvillanó ragadozók szemei, nincs semmi, csak ez a csend, csillagtalan éjszaka, ami a hamuval együtt telepszik a vállaira. És a vaksötétben akaratlanul is kiélesednek az érzékei. És csendben hallja a sikolyokat, és a sírást, valahonnan, messziről, a még vörösen parázsló fák mélyéről.. Mérföldekről..
Soha nem látta meg végül, hogy mi hozta rájuk ezt a borzalmat.
Égett hús szagát érzi a forró szélben, ami felborzolja a haját, és prüszkölésre készteti a leégett fűtenger közepén céltalanul bolyongó hátasát. Édeskés illat..
Hányhatnékja van.

Most csend van..
avatar
Cedrick von Nebelturm
a Nebelturm család tagja
a Nebelturm család tagja

Hozzászólások száma : 108
Join date : 2016. Jan. 16.

Karakter információ
Kaszt: Nebelturm
Szint: 3.
Tapasztalat:
1750/2500  (1750/2500)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: [Azonnali játék] Dies Irae

Témanyitás by Sponsored content


Sponsored content


Vissza az elejére Go down

Vissza az elejére


 
Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.