Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek

You are not connected. Please login or register

[Küzdelem] Dieter von Rotmantel vs Pruinos: Ave Deus, morituri te salutant!

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

Pruinos

Pruinos
Arató
Arató
[A következő párviadal egy küldetéssorozat legújabb epizódja, ha érteni szeretnéd a szituációt, látogasd meg a következő linkeket;
- Volume I: Esse oportet ut vivas, non vivere ut edas,
- Volume II: Lupus lupum cognoscit.]

Pillanatról-pillanatra éreztem, ahogy a gondolataim egyre inkább a háttérbe szorulnak; közben a vérem hevesebben égette ereim medrét, ahogy egyre erősödött a sodrása. Hangosan szedtem a levegőt az orromon keresztül, és szélesen elmosolyodtam, látványosan megvillogtatva a fogaimat. Szinte éreztem, hogy az izmok pattanásig feszülnek a lábamban, ahogy lassan előre hajoltam és egy vadállatiasabb alapállást vettem fel. Ha leereszkedek négylábra, valószínűleg végem van; onnantól fogva csak akkor szerzem vissza az eszemet, ha utolsó csontig felfalom.
- Álljon bosszút, magi. - szóltam oda neki, enyhén már hörögve. - Mutassa meg, hogy a kiontott véremmel visszahozhatja a szerencsétlent. - vágtam neki oda a morális alaptalanságát minden harcnak. Aztán a poharat a kezemből, egy eleganciát teljes mértékben hanyagoló, de erőteljes mozdulattal. Meg sem várva az eredményét, löktem el magamtól a talajtól az irányába, a felsőtestének magasságába.

Képességhasználat:
A falánkságdémon hihetetlen erővel rúgja el magát a földtől vagy valamilyen felületről, egyenesen ellenfele felé, így képes akár 4 métert is ugrani. Egymás után kétszer ismételhető meg majd öt percet pihentetni kell, különben súlyosan károsíthatja a démon izmait.



A hozzászólást Pruinos összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Ápr. 13, 2018 10:14 am-kor.

Dieter von Rotmantel

Dieter von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Ropp.

Az emberek általában azt hiszik ilyen hangja van, ha eltörik valami így ezt a hangot társítjak ahhoz a szomorú eseményhez, amikor a saját önkontrolljuk törik meg, az apró hajszálrepedések összefutnak és szilánkokra omlik minden, ami emberré tesz minket.

Valójában nincs hangja.
Szemeim fájdalmasan, sajgásig tágultak, hogy minél többet be tudjanak fogadni az előttem köpködő és vicsorító démonból. Szám sarka görcsösen húzódott hátra, ahogy életemben először ajkaim résnyire húzódott pírja között előbukkantak az agyaraim, azzal a feltett szándékkal hogy belemélyednek a démon nyakába. Olyan sebet ejtett rajtam, amelyet orvos nem gyógyít meg és még az idő is csak bajosan. A vér azonban gyógyítja - az ő vére.

Érdekes érzés volt elveszíteni a saját testem irányítását, mintha kívülről néztem volna egy bábot, amely pontosan úgy cselekedett ahogy én tettem volna, de mégsem. Eredeti, intelligenciámból fakadt tervem, amivel a holdfű zavaró füstjét használom ki ellene félbeszakadt, ahogyan a nyurga, szinte csak ropogó, vonagló izmokból álló test nekem csapódott. A páncélom szerencsére felfogta a csapás roncsoló erejének nagy részét, ám a lendületet nem, így tehetetlenül felmeleve a földről kezdtem zúgva repülni a kalyiba apró, gyenge ajtaja felé. A fa recsegve adta meg magát, szinte egyetlen pillanatig sem tartóztatott minket, ahogy ő engem szorítva, én magamat a karjaimmal védve kizuhantunk rajta és az ugrás ereje a földre vetett minket. A világ egy pillanatra tompa hangok és kivehetetlen remegések olvadékává esett szét, ahogy a hátam nekicsapódott a sáros földnek, de szerencsére a vérgőz megmentett és összerakosgatta a szilánkokat. Kiszabadítottam a bal kezemet, óvatos mozdulatokhoz szokott ujjaimragadozómaradak karmaihoz hasonlóan görbültek meg, míg a környező árnyak apró, de tökéletes élű, precíz pengékké álltak össze az ujjbegyeim előtt.
- Nem azért fogom a véred ontani, mert az visszahozhat egy halottat, Symeon. Azért, mert megérdemled! - vicsorogtam, az erőlködéstől összeszorult fogaim között szűrve a szavakat, miközben egyik karommal próbáltam letaszítani magamról, másikkal pedig a nyakába mélyeszteni a pengéket.

Képességek:

Név: Árnyszike
Leírás: A Rotmantel vámpír ujjai előtt egy centi hosszú, pengevékony karmokat készít, amely képes operációban szike gyanánt, harcban apró sebek okozására használni. Nem kerül sok mágiába így viszonylag hosszú ideig fenntartható.


_________________
"I watched with glee
While your kings and queens
Fought for ten decades
For the gods they made."

Pruinos

Pruinos
Arató
Arató
Nem tudom, hogy a pohár hozta meg az eredményét, vagy egyszerűen a doctornak volt túl gyors a mozdulat, amivel elragadtam őt a talajtól. Ahogy nekivetődtem a testének, a fejemben rengeteg hang szólalt meg egyszerre, kakofonikus muzsikát játszva a koponyámban; öblös, visszhangos harangjáték adta a főszólamot, szinte elnyomva a többit, amikor a vámpír nehéz páncéljának csapódtam neki. Olyan könnyű megfeledkezni a tényről, hogy szinte az összes viseli azt a törvényük miatt; megannyian hordanak köpenyt vagy valamiféle mellényt rajta, elrejtve azt a világ szemei elől. A háttérben egy pillanatra megszólalt egy magas, mindent maga mögé parancsoló hang, amikor a homokszemes kristálypohár darabokra repedt a szemközti falon. Tompa kíséret volt az ajtó kicsapódó és szétrepedő hangja, szinte csak alátámasztva a basszust, amit a megérkezésünk puffanó hangja adott ki. A vocálban pedig csak haragos hörgések és feljajduló nyögések voltak csak.
A csata muzsikája, minden hősiesség vagy felnagyított tragédia nélkül; nyers, gyors, értékelhetetlen és felfoghatatlan. De nem választás kérdése, hogy hallgatni akarod-e vagy sem, ha meghallod a zenekar egyik fülsértő dalát.

A vámpír egyik karja beszorult a testem alá - nem vagyok egy nehéz démon, nem vitás, de hiába éreztem magam alatt a feszülő karjait, biztos voltam benne, hogy csak nyers erővel képtelen lenne levetni magáról.  Aztán, átzuhantam jobb oldalra - vagy az ő bal oldalára, a támadó keze alá. Alábecsültem a magister életösztönét. Csak egy pillanatra kellett feljebb emelkednem, és rögtön kihasználta a helyzetet. Talán ő se hitte el, hogy sikerülni fog, mert nem támadt rögtön.
Abban a pillanatban a keze felé kaptam a fejemmel, elképzelés szerint elkapva a csuklóját. Nem érdekelt, hogy orvos-e vagy sem, ha kell darabokra töröm a csuklóját és leharapdálom az ujjait egyesével. Valahogy a harc hevében elvesztettem az érdeklődésem a társalgásra.


_________________
Ezután már játszom gondolattal, fénnyel,
játszom szép gonosszal, szélként falevéllel.
Játszom gyermek arccal, felnőttet ma éjjel,
játszom bűntelent is, ha éppen hófehér kell.
Játszom sebzett vadkant, ha menthetek más százat,
játszom törvénytelent, ha megfojt az alázat.


~ Leander: A gyermek énbennem

Dieter von Rotmantel

Dieter von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus
A démon nyaka megfeszült, fogai olyan erővel zárultak össze a csuklómon mint a Schwarzjägerek medvecsapdái, szúrva húst, eret és ideget. Ujjaim önkénytelenül kapálództak, néha-néha belemarva a ronda, nyúzott arc eleven húsába, nedvesen gyennyedző sebeket hagyva. Sok démon járta Veronia földjét, mind torzabb és állatiasabb, mint a másik, de ennyire ösztönszerűen csak egyetlen égbekiáltó bűn pecsételt meg valakit: a gyilkos, istentelen torkosság. Felordítottam, meg sem próbálva tompítani a torkomat szaggató, elkeseredés és fájdalom szülte hangot, a legősibb kommunikációt, amelyet élőlény folytatott, és mégis - a vad vonyításon ismerős hang furakodott át egészen a dobhártyámig.

Dub-dub. Dub-dub. Dub-dub.

Egy hevesen lüktető szív sosem szűnő dobolása, ahogyan kamrái ütemesen préselték össze a benne gyűlő vért, továbbtaszítva azt a nagy aortától a legkisebb kapillárisokig. A torkom berekedt az ordításban, fejem görcsösen előrébb hajolt oda, ahol a démon nyaka felajzott íjhoz hasonlóan feszült meg, míg ajkaim hozzá nem értek az undok, halálukban is kissé nedvesen tocsogó izmokhoz. Sternocleidomastoideus, így hívták a tankönyvek. Fejbiccentő izom. Egy széles és hosszú húsdarab, amely elsőre talán csak a fejhajtást, a megalázkodást szolgálta. Miközben a fájdalom végighullámzott rajtam ajkaim finom, érzékeny bőre szétnyílt, egyenesen az izom széleihez, mintha csak egy szerelmes kurafi lettem volna aki babája nyakára lehel kéjes csókot, miközben nekem végtelen lassúnak tűnő mozdulattal hátrahúzódtak, helyet adva a szemfogaimnak. A fejbiccentő izom mozgása másodlagos volt, az igazi mögötte bújt meg. A széles húslemez eltakarta és védte a fej legnagyobb ereit, a carotis artériát és a jugularis vénát, egyenesen a szív fölött átívelő aortaívből eredve.

Dub-dub. Dub-dub.
Nem voltam vadász. Orvos voltam, chirurgus, sebgyógyász.
De vámpír is.

Állkapcsom megfeszült, agyaraim pillanatok alatt szúrták át a démon ereit, nyelvemet pedig eláztatta a belőle csorgó vörös folyadék. Tehát a démonok is véreztek.


_________________
"I watched with glee
While your kings and queens
Fought for ten decades
For the gods they made."

Pruinos

Pruinos
Arató
Arató
A préda izmai ösztönösen összerándultak, ahogy minden egyes mozgatható porcikájával igyekezett védekezni a testét átjáró fájdalom ellen; ujjai kínnal teli, gyönyörű táncot jártak, ahogy fogaim belemartak a kézfejébe. Ropogtak az apró csontocskái, szaggatódtak a picinyke inai és semmire se jó izmocskái – a tény, hogy számára mennyit jelentettek, valamiért kívánatosabbá tették az egészet. Arcomat hiába kapargatta hasztalan, apró hegek csupán amiket fel sem vettem a csata hevében. Abban a pillanatban megszűnt Dieternek létezni, megszűnt az éles szemű seborvos és meghalt a potenciálisan kihívást jelentő vámpír is, akiben soha nem ébredt fel a vadászszenvedély. Nem éreztem többet egyfajta tiszteletet iránta; hogyan is tudtam volna, ahogy elhagyták ajkait az igazi érzelmei? A fájdalommal teli sikoly, amiben nem rejtőzött düh vagy makacs elfojtási inger, csak a színtiszta meglepődés, és a finom, még nem is igazán realizált rettegés?
Ahogy megízleltem a húsát, ahogy az első bőrfoszlányok és a nyers hús apró cafatjai végigrohantak a nyelvemen, karon öltve a csontszilánkokkal, egyenesen le a torkomba, igazából már vége volt az egész, igazából nevetséges, közjátéknak.
Ő utat engedett a félelemnek, én utat engedtem a bennem rejtőző vadnak; nem tartottak vissza tovább se a józanész intelmei, vagy a borzasztóan fárasztó erkölcsi határai. Szinte éreztem, ahogy végigrohan bennem az izgalom, ahogy egyre gyorsabban kapkodom a levegőt, ahogy élénkebbek lesznek a színek, élesebbek a hangok, élvezetesebbek az ízek és élettel telibb a világ; óh, igen. Kellemes borzongás futott keresztül rajtam, nem több mint a legállatibb elégedettség, és mégis, semmi szebbet vagy teljesebbet ennél nem találtam azóta sem. Nem mintha maga a préda lett volna, ami kiváltotta volna ezt belőlem. Egyszerűen csak vadásztam.
Aztán, valami váratlan történt. A vadász célzott, kifeszítette a felajzott inat, ameddig csak az ereje engedte azt, majd elengedte – hangosan pengő hangot hallatva, és a fogak célba találtak.
Egy pillanatra megilletődtem, az az igazság – nem hittem volna, hogy tartogathat még izgalmakat a vámpír. Felpezsdült a vérem, sőt, szinte már forrt az izgalomtól erre a percre, és ezt az érzést még a fájdalom is csak alig tudta tompítani.
Éltetett a küzdelem, mi tagadás.
De a vadász vadász marad, a sarokba szorított patkány meg sarokba szorított patkány – és ez igaz minden ösztönös megmozdulásra is. Tetteiben több lehetett a félelem mint az ölési vágy. Azért egy dühös kiáltást kiengedtem magamból, és megragadtam az egykori orvos úr vállait.
- Mondja csak, magi, hogy ízlik az a métely, ami nemrégiben még egy páciensében rohant? – mosolyogtam rá elvetemülten, és lábaimat beleimplementálva a hasába, rúgtam el magamtól, karjaimmal segítve a taszító hatást.
– Hogy ízlik a friss vér, ami talán sose volt igazán élő? Hogy ízlik a vadászat, magister úr?
Élveztem a dolgot, talán jobban és máshogy ahogy kellett volna. Utólag megvizsgálva a vadászatot, nem egy hibát elkövettem, és az, hogy nem vetettem magam rá az első pillanatban, amikor megtehettem volna, csak egy volt a sok közül. Játszottam az étellel, igen. Kellett nekem a lelki megrezdülése, kellett hogy formálódjon szemében a fény, kellett… a rettegése, a gyűlölete, a megvetése vagy az undora…
Kellett valami, amiért küzdene ellenem, akár halálig. Izom feszüljön izomnak, torkok szakadjanak, vér ömöljék és lelkek rohadjanak, csapjon fel a láng a káoszkatlanból! Hadd érezzem magam élőnek… magister úr.

Dieter von Rotmantel

Dieter von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus
A vér a torkomba folyt, zsíros és mégis higanyos könnyedséggel csorogva végig a nyelvem mögött, miközben a csuklómon újabb fájdalomhullámok rohantak végig. Éreztem a roppanást, ahogy az orsócsontom feje szilánkosra tört, apró darabokban morzsolódva szét az acélkemény fogak szorításától, miközben inaim apránként, egyesével pattantak el. Minden elszakadt szalag után megremegtem, a kín egészen a vállamig szaladt fel és bomlott szét forró, feszítő rózsaként, miközben állkapcsom szinte összeért a démon nyakának húsát cibálva.
A vér leélt a torkomon és szinte azonnal felpezsdített, mint amikor egy csepp zavarta meg a nyugodt pocsolyát. A démon talpa keményen vágódott a hasfalamnak és rúgásának ereje hátrataszított, de ezúttal nem annyira, hogy a földre kerüljek. Jobb kezemben továbbra is ott lüktetett a fájdalom, mint egy újra és újra kinövő tövisbokor, szabad balommal azonban megragadtam a körülöttünk kúszó árnyakat és precíz fonalakká kényszerítettem őket, összerántva a sebet, az ereket és a bőrt. Nem segített sokat, sem a kín nem enyhült sem a kezem nem lett használható, de legalább az elvérzés nem fenyegetett.
- Nem ízlik. - vicsorogtam a démon pökhendi arca felé, noha szavaim hihetőségéből sokat vett el, hogy még mindig éreztem a sötétvörös vérét lecsorogni az államon. - A halálnak nincs íze, Symeon. És nem vadászok. Mondtam már, hogy nem vagyok vadász.
Megemeltem a szabad kezemet, két ujjam közé idézve egy árnyéktűt, miközben a nyakát vizsgáltam. Átharaptam a fejverőerét, amelyből megbabonázó lendülettel ömlött ki a vér. Másodpercek, és szédülni fog, összeesni és végérvényesen meghalni - már ha a démonok képesek erre.
- Orvos vagyok. Csak kiírtok egy parazitát, amely veszélyezteti a szervezet egészségét.


_________________
"I watched with glee
While your kings and queens
Fought for ten decades
For the gods they made."

Pruinos

Pruinos
Arató
Arató
Miután elszakadt a testemtől a vámpír, önkéntelenül is a nyakamhoz kaptam. Tenyeremre ragadt a vörös, sűrű és nyúlánk elegy, ami valószínűleg a saját ereimben rohangált vígan egy pillanattal ezelőttig – és akár még vérnek is hívhatnánk. Papácska humorának egy olyan szeglete, amit soha nem fogok megérteni; ha egy bizonyos célra hozott minket létre, miért egészített minket ki olyan funkciótlan szervekkel, párzóval és lebontóval, ha nincs is szükségünk rájuk?
Nem mintha a pillanat alkalmas lett volna ilyenféle filozofikus okfejtésekre, ez is csak egy utólagos hozzátoldás, igazából nem járt akkor más a fejemben, mint:
~ Mennyi vér… az enyém így néz ki? Mily érdekes… - emeltem a kezemet a számhoz, és lenyaltam róla egy adagot. Különös volt – íze undorító, állaga takonyszerű és nem keltett élőhatást. Azért arra odafent volt ideje hogy önmarcangolókká ne válhassunk.
- Igaza van, doctor… - szólítottam meg újra a titulusán, szinte csak merő gúnyból - … ez borzalmas. Kívánja lemosni egy korty borral? Biztosan… - akadtam meg egy pillanatra, ahogy bizonytalanná vált az egyensúlyom, de megtartottam magam állva egy nevetséges oldallépés után - … finomabb lesz az utóíze, egy jó kis száraz után, ezt garantálhatom. – élcelődtem vele továbbra is.
Valamelyest mintha csökkent volna a vörös köd vastagsága a fejemben, és egyre inkább éreztem, ahogy gyengülök és hangultalanodok. Még a lustán folyó vérpatakot is megéreztem a nyakamon, ahogy keresi az útját a deszkák közé; alig volt langyos, szinte már kezdetekből fogva hideg. Bizarr.
~ Nincs sok időm… gyorsan végeznem kell vele…
- Szeretném megjegyezni, hogy attól hogy még nem ízlelte meg, még van a halálnak egy zamata, Dieter. És higgye el, keserűbb és szárazabb, mint ahogy azt gondoltam. – okoskodtam tovább, hogy időt nyerjek a gondolkodáshoz. Mit tegyek? Miért csak a félrebeszélésre maradt erőm? – Nem kell ahhoz vadásznak lennie, hogy vadásszon – de egy dologban igaza van. Tényleg nem vadászik, látom én, hiába is igyekszem – visszafogják az erkölcsei, vagy a félelme, hogyha egyszer nekikezd, képtelen lenne abbahagyni, igaz? Nincs meg magában a… - egy pillanatra felrévedt a képre egy fekete folt, ami kitakarta az orvosdoktort, és a környék pedig úgy elmosódott, mintha csak egy zavaros tó aljáról csodáltam volna a csillagos eget.
Pokol urai, már megint kezdem ezt.
- ... a kurázsi. - mondtam émelyegve. Ez nem jó, nagyon nem jó, úgy tompult a vadászszenvedélyem mint ezelőtt már nagyon régen.
Már csak egy mosolyra maradt erőm, mielőtt még teljesen elkezdek zsibbadni; már a szám is lassabban jár, mint ezelőtt.  Gyorsan kellett felelnem az utolsó megszólalására - hiszen, csak nem hagyhattam szó nélkül:
- Mondta a mocsári pióca az angyalféregnek, ugye? - kuncogtam utána, mintha valami vicc lenne. Ha ő nem is, én láttam benne az iróniát. Nem tudom honnan vette a pofátlanságot hogy jobbnak lássa magát nálam - talán csak kellett ez neki, hogy jobban tudjon aludni esténként.
Tántorodtam egy utolsót, és ellöktem magam a földtől, egyenesen a vámpír irányába. Átszeltem a levegőt és nekicsapódtam, feldöntve a földre - ugyanoda jutottunk vissza, ahonnan az előbb kezdtük. Nem volt több kedvem játszani vele, egyszerűen feltéphettem volna a torkát és végezhettem volna volna vele, ahogy azt illik. Szélesre tártam a pofámat és a nyakához hajoltam - a nyálcseppek egész hadosztálya, szépen egymás után, katonás sorrendben vetették rá magukat, lassú és kimért tempóban, ahogy a víz csepeg alá egy cseppkő végéről.
De amikor lenéztem rá, átfutott valami a fejemen.
Lenne egyáltalán értelme megölnöm őt? Éreztem, ahogy az élet sebesen menekül a nyakamon keresztül - éreztem, hogy pillanatokon belül végem lesz. Nem voltam még hasonló helyzetben sohasem, hogy együtt halnék a prédámmal.
Újra rám tört a gyengeség. Igen, ennek nem lenne semmi értelme. Megérdemli hogy éljen.
- Hehehe... - kuncogtam bele a másik képébe erőtlenül, visszahúzva a pofámat tőle - ... ez egy jó vadászat volt, magister úr. El kell ismernem, jól küzdött... gratulálok az első... sikeres... vadász... - csuklottam el az utolsó szavaknál, és vesztettem el az eszméletemet, rádőlve a szerencsétlen vámpírra.

Képességhasználat:
Név: Vetődés
Szint: 1.
Leírás: A falánkságdémon hihetetlen erővel rúgja el magát a földtől vagy valamilyen felületről, egyenesen ellenfele felé, így képes akár 4 métert is ugrani. Egymás után kétszer ismételhető meg majd öt percet pihentetni kell, különben súlyosan károsíthatja a démon izmait.

Dieter von Rotmantel

Dieter von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Fel sem vettem a démon incselkedését, ahogy belenyalt a saját vérébe. Pupillám kicsusszant az irányításom alól, a szétszaggatott érből lövellő vér ritmusára szűkült és tágult, miközben jobb kezem minden ütemre gyorsan futó töviseket növesztett az ereimbe.
Muscularis ruptura és laesio, cervicalis négyestől lefelé pár harántujjnyi hosszúságban. Feltételezhető oka recézett élű tárgy, vagy kisebb testű ragadozó.
Ezt én okoztam?
A démon vére sisteregni kezdett a nyelvemen, körbefolyva a fogaimat, telemosva a mocskával a torkomat és magába fojtva a nyelvemet, mintha megragadott volna. A nyakából hatalmas buggyanás tört elő, miközben behajlította a térdeit és minden ina megfeszült, egy pillanatra elzárva a vért a külvilágtól. Kár, micsoda kár...
Elrugaszkodott, én pedig kábán hajítottam el a tűt, amely alig találta el a válla legszélét, mielőtt szertefoszlott. Ahogy ismét ledöntött a lábamról és fölém ágaskodott, győzedelmes vigyorától a hányinger jött rám - míg az arcomra nem cseppent a hideg, iszonytató és gusztust nem tűrő vére. Azonban, mint a melegen hagyott, savanyú bor, mégis csak bor maradt. Torkon akartam ragadni, de a csuklómban feléledő fájdalomtól csak a vállam járt táncot, miközben ő akadálytalanul hajolt a nyakamhoz, fogait eleganciát mellőzve csattogtatva. Akár csak én.
Ahogy azonban a démon fölém emelkedett és eszméletét veszítve roskadt össze a vérgőz, ami egyetlen vörösre színezte minden gondolatomat felengedett és lassan, megalvadva repedezett szét. Bal kezemmel némi erőlködés árán letaszítottam magamról, a hátára göngyölítve és feltérdeltem, zihálva nézve le rá.
"Mondta a mocsári pióca az angyalféregnek, ugye?" "... ez egy jó vadászat volt, magister úr ..."
- Nem vagyok... Nem vagyok vadász... Nem...
Orvos vagyok.
Lehajoltam a démonhoz, ujjaimmal finoman kitapogatva a seb széleit, érezve a hűvös vérfolyamot. Néhány másodperce volt csak, mielőtt az agya csődöt mond és meghal. Ismét. Ez egy férfi, akinek nem kellene léteznie. Ez egy élőholt, aki visszatért a halálból. Ez egy démon. De mindenek előtt ez egy haldokló volt, aki úgy döntött megkegyelmez nekem.
Primum no nocere - Ne árts.
"Kár hogy nem volt egy orvos se a közelében, hogy megmentse a szenvedéstől."
Nem voltam biztos benne, hogy felébred, miközben a mágia bizseregve illesztette össze az izomdarabokat és az érfalat. Csak összerántottam a szakadást, nem fertőtlenítettem, nem láttam el. Csak összevarrtam, megakadályozva a kócot, hogy kifolyjon az életet utánzó babából.
Lépéseket hallottam közeledni, sietős és felettébb aggódó lábdobogást. Megtöröltem az államat a köpenyemben, sokáig nézve a fekvő démont. Innen már futnia kell így is-úgy is. Ahogy az rendjén volt.
Felszisszentem, ahogy talpra kecmergés közben csuklóm fájdalmasan felnyilallt, aztán fogcsikorgatva néztem vissza Symeonra.
- Jó vadászat... Dehogy. Az első vadászat még csak most kezdődik, démon.

//Részemről ennyi, köszönöm a játékot!//


_________________
"I watched with glee
While your kings and queens
Fought for ten decades
For the gods they made."

Pruinos

Pruinos
Arató
Arató
Fájt a fejem – lüktetett és bizsergett, mintha csak egy baltafeje szorult volna bele a koponyám hátuljába. Hangokat hallottam, távolról érkeztek visszhangok törött szárnyain, és mégis, olyan közelről dübörögtek voltak, mintha a fülembe ordították volna a szavaikat:
- Él még? – kérdezte valaki. Nem volt se erőm, se kedvem megmozdulni, és egyébként is – kiről van szó?
- Nem hiszem, nem tűnik úgy hogy lélegezne. De nézd… - nyúlt a nyakam tájékára egy másik, az előbbinél ércesebb hang, de szinte csak sejtettem ezt mintsem éreztem, olyan félszegen ért hozzá, hogy akár a szél is lehetett volna ami felemásan megcirógatta az útjába eső heget.
~ Heget? Milyen heget? Hogyan került heg a nyakamra… - indultak be lassan a fogaskerekek az agyam maradékában, és úgy döntöttem, hogy a földön maradok. Nem tudtam még mindent a helyére rakni, de az ösztönöm azt súgta hogy veszélyben vagyok.
- Öltések. Újak lehetnek. Láttam őt a temetőben, és emlékeznék rá ha akkor már rajta lettek volna.
- Biztos vagy benne?
- Hidd el, egy ilyen fickót nehezen felejtesz el, alaposan megnéztem magamnak. Kirázott a hideg a maszkjától… - mondta egy kellemetlennek tűnő hangon. Ha kérdéses lett volna ez idáig, ilyenkorra biztos voltam benne hogy rólam volt szó. Emlékeztem a temetőre… miért is voltam ott?
- Akkor hogyan magyarázod, hogyan kerültek rá?
- A Rotmantel, biztosan. Mi is volt a neve… már nem emlékszem, de mindegy is. Úgy látszik megint elkésett. – Én emlékeztem. Dieter von Rotmantel, magister, seborvos, doctor… éles szemű figura, tele céltudattal. De valami nem volt tiszta vele – vegyes érzelmek kerengtek bennem vele kapcsolatban, vérszomj és tisztelet. Most nem késett el... de mi is történt pontosan...
- Vagy ő maga tette.
- Akkor mi az istenért varrta volna össze?
~ Össze vart? Mikor… nem, nem is, miért varrt össze?
- Hogy ne gyanakodjunk rá.
- Akkor miért nem tett így az első alkalommal?
- Oké, legyen, akkor lehet nem ő tette. De akkor hova tűnt? Nem kéne itt lennie valahol?
- Talán találkozott a támadójával és utánaeredt.
~ Óh, ha ti azt tudnátok…
- Ez nem tűnik túl valószínűnek.
- Mégis, valószínűleg ő tudhatja a legtöbbet abból ami itt történhetett.
- Ez igaz. Akkor, mi legyen vele? – rúgott bele finoman a vállamba. Egy pillanatig eljátszottam a gondolattal hogy felpattanok és kettétépem, de… elég vér folyt már így is máma. Több mint amit elterveztem.
- Majd később elhantoljuk. Nem mintha elmenne bárhova is.
Aztán már csak távolodó lépteket hallottam. Megvártam, amíg elég messziről hangoztak és feltápászkodtam olyan gyorsan amennyire csak képes voltam rá – mindenem fájt és zsibbadt.
De éltem. Jóval több, mint amire az utolsó éber pillanataimban számítottam. Visszasomfordáltam az épületbe és leheveredtem a földre.
Kitapogattam a nyakamon a sebet, ahonnan a fájdalom hullámokban tört rám – varratok, igazuk volt. ~ Miért foltozott be az az átkozott vámpír? Mindegy is… nem fogom csak úgy eldobni a lehetőséget, amivel csak úgy megajándékozott. Egy nap… meg fogom találni és befejezem ezt vele. De addig is…
Megkerestem a maszkomat és visszaraktam magamra, majd elkezdtem összeszedni a szobából azt, amire mindenképp szükségem lesz. Nem sok időm lehetett mielőtt rájönnek hogy nem tudják hogy hol is lehet a doctor, vagy azt hogy nem vagyok ott ahol utoljára láttak.
- Orvosdoktor… egy nap még összefutunk és befejezzük ezt a vadászatot; és akkor már csak az egyikünk fog elsétálni a helyszínről. Erre szavamat adom. – tekintettem fel a plafonra, hangosan is kimondva a szavakat. A kimondott ígéreteknek mégis csak nagyobb súlyuk van.

Serene Nightbough

Serene Nightbough
Mesélő
Mesélő
Méltó lezárása volt ez a játékotoknak. Érdekes volt látni hogy két elvileg úriember vadállatok módjára csap össze. Olyan kifinomult megjegyzésekkel és megállapításokkal, hogy csak bámulni tudtam (ez az előző játékokra is vonatkozik). Jár nektek a 100 tp, szép volt fiúk!

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.