Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Kérdező vendégeknek
Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 36

A háború nyitánya

Szer. Jún. 06, 2018 5:07 pm by Serene Nightbough



Kedves Játékosok!

Elérkezett az első …

Comments: 19

Ludum finita est...

Vas. Jún. 03, 2018 9:52 pm by Lothar von Nebelturm

A domb előtt egy város terült el, átvetve magát a Nordenflusson. Földsánccal körbevett, …

Comments: 12


You are not connected. Please login or register

[Tünde frakcióküldetés] Age old mistakes

Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Go down  Üzenet [1 / 2 oldal]

1 [Tünde frakcióküldetés] Age old mistakes on Szomb. Feb. 17, 2018 12:19 pm

Darrakard

avatar
a Démoni Írnok
a Démoni Írnok
Age old mistakes

Cyne: A Nebelwald egy alapvetően nyugtalan hely, de egy ideje mintha még feszültebb lenne a hangulat. Egyre több saját sorsát sirató self szónokol részeg delíriumban, a közhangulat sötét és kilátástalan, olyannyira, hogy Armin herceg maga kénytelen tenni valamit ellene. Az ő nevében Sharlotte, a Névtelen Árnyak csábos és hűvös vezetője keres meg, a beszélgetésért keress skypeon.

Lance: Lightleaf sem kevésbé nyugodt, noha az idilli falucsak próbálja megőrizni a nyugalmát egyre gyakoribbak a kitörni készülő viták a felek között, a helyiek valami különös megtorlásról beszélnek és mind az ember, mind a tünde királyságok felől mozgolódás pletykái kezdenek terjengeni. Téged Finnigan kapitány, a helyi tünde brigantin vezetője keres meg, a pontos jelenetért keress skypeon.

Wyn: Zephyrantes már abban sem biztos, hogy egyáltalán van-e még királynőjük. Őfelsége Amelie Fairbranch olyna régóta nem mutatkozott meg népe előtt, ráadásul a tündék között baljós pletyka kezd terjengeni. Abaddón csak a kezdet volt, mondják. Az erdő lángolt, de ezúttal a föld is lángolni fog, a városok is. Veronia nem szereti már a tündéket. Hozzád egy régi ismerősöd tér be, a téged tanítgató természetpap Basil, de nem marad sokáig. Egy rövid beszélgetés után javasolja, hogy nézz be a Zephyrantesi nagy druidaszentélybe és keresd Seamus Steelthornt, Patrick arkdruida fiát mert a druidakör jelentkezőket keres egy fontos feladathoz amit még ő sem tud. A Seamus-el való beszélgetésért keress skypeon, előtte a Basillal való párbeszédet teljes mértékben rád bízom.

Határidő két hét, azaz Márc. 3


_________________
""I do not want lowlifes. The only ones worth ruling over are those that can survive even the flames of hell.""
Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net

2 Re: [Tünde frakcióküldetés] Age old mistakes on Vas. Feb. 18, 2018 11:04 pm

Lance Kalver

avatar
Tünde Zsoldos
Tünde Zsoldos
Nemrég érkeztem hosszú idő után Lightleafbe, hetekig nem voltam képes megközelíteni a Tünde erdőt. Nem mertem, féltem, hogy újból megrohamoznak az emlékek, így is gombóccal a torkomban közelítettem, de végül kibírtam. Nem is tudtam, miért jövök, talán mert ez volt az egyetlen hely, amivel bármilyen szintű mélyebb kötődést is ki tudtam alakítani, még akkor is, ha a nő, akit egykor szerettem, már nem volt ok arra, hogy itt járjak. Viszont most valami más volt. Kinézetre nem változott sokminden, Reginald műhelye ugyanott volt, ahol eddig, a nő háza úgyszintén, és néhány új kis fészeren kívül mintha épületet se húztak volna fel... A levegőben változott meg valami. Mintha mindenki egyre feszültebb és feszültebb lett volna, ránézésre az emberek és tündék is egyre idegesebbek voltak, és mindenkin azt láttam, hogy bármikor kész lenne összemarakodni a másikkal. Kíváncsi lettem, hogy mi történt. Ahogy céltalanul mentem a főutcán sétálva, összeütköztem egy gyorsan és maga elé nem figyelve haladó nyikhaj kamasszal. Ránézésre ember volt, fel is kapta a vizet rögtön.
- Nem látsz az orrodtól, te hegyesfülű ártalom! Vagy már nem elég nektek hogy idehívtatok minket felmorzsolódni?
Innentől kezdve nem voltam éppen nyugodt én se, de inkább uralkodtam magamon, nem akartam még nagyobb bajt, márpedig az lett volna, ha ilyen feszültség közepette ráugrok.
- Nyugodj már le! Mi a bajod? - Kérdeztem.
- Mi bajom? Mintha nem tudnád! Miattatok lettünk árulók! Minket is ki fognak végezni! - Lökött meg, én pedig tényleg kezdtem egyre idegesebb lenni. Megfogtam a kezét.
- Miről beszélsz? - Kérdeztem feszülten. Tényleg nem tudtam, hogy mi ez a kivégzősdi. - Anyád nem mondta, hogy ne egyél meg mindenféle gombát?
- Elég lesz! - Hallottam meg egy erőteljes hangot. Hátrafordultam, és tulajdonosaként egy lángvörös hajú, magas tündét azonosítottam, aki az őrzők páncéljában feszített, hátán jókora csatapengével. - Menj haza, Eric. - Lépett hozzánk, és egy határozott rántással elhúzta a fiút. Talán jobb is volt így, mielőtt még egy ilyen kis siheder felidegesít. Nem lett volna szép dolog rátámadni, de a hely légköre kezdett rám is hatni. A srác fogcsikorgatva nézett fel a tündére, mielőtt sértődötten elvonult. Rápislogtam a termetes tündére. Nem volt a megmentőm, mert nem volt mitől, de azért egy adag kellemetlenségtől megmentett.
- Őt meg mi lelte? - Kérdeztem a kissrác felé bökve, eddig úgy tűnt, hogy az őrző többet tud róla, mint én. Úgy tűnt, tényleg, mert felsóhajtott.
- Nem mostanában járt itt utoljára, nem igaz? Eric csak egy iskolapélda, az egész falu így érez. Félnek, rossz pletykákat hallanak és nem tudják mi igaz már és mi nem. - Mondta.
- Jól látja, nem. Mi a pletykák tárgya? - Kérdeztem kíváncsian.
- Jöjjön, elmagyarázom. - Mondta, miközben lassan sétálva elindult valamelyik irányba. Biztos csak folytatja a járőrözést. Mindenesetre követtem a férfit, érdekelt, mit akart mondani. - Ki tudja honnan, hírek érkeztek arról, hogy az emberek háborúra készülnek, őfelsége pedig ellenlépéseket tesz. Ez egy vegyes város így félnek, hogy ha nyílt konfliktus kezdődik emberek és tündék között, egész Lightleaf felmorzsolódik.
- De nem arról szól ez az egész itt, hogy mindenki békében marad, akármi történik rajtunk kívül? - Kérdeztem bizonytalanul.
- Nem úgy tűnik, hogy az emberek új királyát érdekelnék ilyen apróságok. - Vonta meg a vállát. Úgy tűnt, ő már egészen beletörődött az új helyzetbe, engem még azért nyugtalanított kicsit, mi lesz itt.
- És mi tehetünk ez ellen valamit? - Kérdeztem végül.
- Mi itt Lightleafben? Nem. - Rázta meg a fejét. - De nemrég kaptam hivatalos híreket, hogy Amelie királynő tervez valamit, amelyre önkénteseket keres. A helyzet azonban az, hogy egy ideje senki nem bízik őfelségében ugyanis a legutóbbi tervei... kevesebb, mint több sikert értek el így nincs nagy támogatása sem a nemesek sem a lovagok között.
Felcsillant a szemem, legalább a jutalom reményéért, de aztán eszembe jutott az itteni kötődésem is. Már amennyi maradt belőle.
- Arról tudunk valamit, hogy milyen tervek? - Már elhatároztam, hogy megyek, de még érdekelt pár részlet. Úgyis jobbnak tartottam innen elmenni, nem kellett ez a feszültség a légkörben.
- Semmit. Annyit, hogy a királynő állítása szerint egy végső megoldás, amit nem lehet ügyeskedéssel vagy akár nyers erővel legyőzni. - Mondta egykedvűen.
- Bölcs dolog vajon odamenni önkéntesnek? - Méláztam el hangosan.
- Nem, semmiképp sem. De valakinek szükséges. - Felelt.
- Akkor vállalom én. - Mondtam végül. - Pontosan hova kell mennem? A tünde fővárosban még nem jártam.
Látszólag meglepte ez a kijelentés, legalábbis a felvont szemöldökből erre következtettem.
- Ha valóban ezt akarja, ott biztosan eligazítják.
- Ön mondta, valakinek szükséges, én pedig semmiképp se veszthetek sokat. Van még valami, amit tudnom kell?
- Lenne mit tudnia, de nem tudunk segíteni. Készüljön fel mindenre, amit csak el tud képzelni.
- És bármi egyéb, amit önszorgalomból, mint tünde a tündének tenne hozzá? - Kérdeztem még utoljára.
- Ne várassa meg a királynőt.
- Nem kifejezett szándékom. Köszönöm, szép napot! És sok sikert a rendtartáshoz. - Biccentettem, majd a főváros felé indultam. Egyre inkább fúrta az oldalamat a kíváncsiság, vajon mi fog történni?

Felhasználó profiljának megtekintése

3 Re: [Tünde frakcióküldetés] Age old mistakes on Csüt. Feb. 22, 2018 8:36 am

Crispin Shadowbane

avatar
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos
Age Old Mistakes
"Háborús időkben, kegyetlen katasztrófák után mutatkoznak meg a jellemek...és azok hiányosságai. Nézd meg, hogy egy adott egyén mit tesz egy pusztítás után és vedd észre, hogy soha sem azt, amit elvárnál tőle. Az esetek döntő többségében ugyanis széthúzás és viszályok fogják felütni a fejüket...mert ilyenek vagyunk."
- Jellemek, Auroris Mongare


  Ha Elatha-t jellemeznem kéne, leginkább az otthonosság jutna eszembe. Soha se telepedtem meg sehol sem hosszabb időre, szinte folyamatosan az utakat róttam, képzelt vagy valós ellenségek ellen küzdve, vagy éppen csak saját magamat kínozva, de a város az utóbbi időben egyre inkább egy biztos pontot jelentett az életemben, ahova mindig vissza térhettem, amelyet egyre jobban feltérképeztem, ahol egyre jobban éreztem magamat. Aztán az utóbbi időben sok minden megváltozott. Szinte még mindig éreztem az orromban az égő fák kesernyés bűzét, éreztem a bőrömön a hamu pernyéket, szemeim előtt az égő fák vöröses lángjai látszódtak. Igaz, hogy akkor, amikor a negyven és még annyi nap végül eljött, önhibámon kívül máshol voltam...de amikor vissza tértem ide, a pusztítás nyomai tisztán látszódtak. Szerencsére, akármennyire is aggódtunk tőle, maradtak túlélők...bár, mostanában egyre jobban azt kívánom, bár csak ne lettek volna.
  Az az Elatha, amit megismertem, mint ha el is tűnt volna. A pusztítás utáni káosz uralkodott el rajta. Mindenki ideges volt és feszült, ami érthető is lett volna, azonban ezt már-már túlzásba vitték. A hangulat egyre jobban elsötétedett, és szinte már érezni lehetett a nemsokára kiömlő vér szagát - a szél pogrom és tömeges lincselés bűzt sodort magával a jövőből. Köpenyem csuklyáját mélyen az arcomba húzva vágtam át az egykor ismerősnek tűnő utcákon és mogorva, sötét ábrázattal hallgattam a sok hülye barmot, az önjelölt prédikátorok egész sorát, a kárörvendők rikácsolását. Hiába éltük túl valami csoda folytán az egészet, a helyzet nem hogy javult volna, hanem tovább romlott. Ott, ahol összefogást várt volna a self, csak széthúzást látott. Fajtársaim a tündék végső bukásáról regéltek és vidáman koccintották össze poharaikat, hogy azok fölött ízléstelenül kacsintsanak egymásra, várva a véget.
  Nem értettem a hirtelen feltámadt indulatokat, azonban már én is veszélyeztetve éreztem magamat, pedig aztán én Holdcsókolta voltam, az elfektől szépen elütő egyed...de még is voltak, akik kötekedni akartak velem. Az esetek nagy részében hamar meggondolták magukat, amikor Dracon-nal találták szembe magukat, vagy idegességemben az éjgyilokjaimat húztam elő. Kezdtem egyre jobban kétségbe esni és nem tudtam, hogy most még is, mihez kezdjek? Nem tudtam, hogy mi folyik itt. Nem értettem a pletykákat, amelyek a tündékről szóltak. Persze, világ életemben nem voltam oda túlságosan értük, de volt pár rendes arc is, és amióta druidaként is tengettem a napjaimat, kezdtem a kényszeredett "unokatestvéreinket" is egyre jobban megérteni és valamiféle tiszteletet érezni irántuk...ezzel egy időben az itteni barmok iránt egyre inkább undorral viseltettem. Lépteimet egy ismerős ház felé irányítottam, ahol reményeim szerint Lory-val, vagy Armin-nal találkozok. Most jobban inkább az öreg cimborám társaságára vágytam, és tőle vártam válaszokat.
  A válaszok helyett azonban csak egy self esett majdnem a karjaim közé, ahogy kibucskázott egy sikátorból. Rögtön felé is kaptam a fejemet, csak hogy felismerjem benne Craig-et, akivel együtt nyomoztunk az áruló Dylan után. Az állkapcsát frissen szerzett zúzódások csúfították el, rögtön utána egy másik self lépett ki az előbb említett sikátorból. Na őt viszont már nem ismertem, és ahogy elhallgattam őt, nem is nagyon volt kedvem közelebbi ismeretségbe keveredni vele. Ez is csak egy újabb ostoba volt, és kezdett velük már egyre jobban tele lenni a tököm. Erős késztetést éreztem arra, hogy ott helyben leszúrjam, csak hogy enyhítsem a feszültségemet és levezessem valamin vagy valakin a felesleges energiáimat.

- Nem értesz Te semmit, Te ostoba féreg! Mégis, szerinted mit tudtok Ti tenni, ha ők jönnek? Mit tud tenni a nemes Armin Fairlight? Mit tud tenni a Holdapa?
  Nem tudtam már megint, hogy ez a gyökér még is, mi a francról hadovál, azonban Craig-re pillantva csak a fickó sztoikus hallgatását nyugtázhattam...valószínűleg már hozzá szokott ahhoz, hogy ilyen arcokkal keveredik össze az utcákon. Bár kérdés, hogy egy ilyen tuskó hogy a francba ütötte ki őt, az egyik Névtelen Árnyat? Vajon csak hagyta magát? De miért...? A kérdés válaszolatlanul maradt és az igazat megvallva, nem is nagyon tudott érdekelni...helyette csak a földön fekvő cimborám és az ismeretlen ősparaszt közé léptem.
- A kérdés az, hogy én mit tudok tenni veled...
  Vetettem fel a kérdést, a mondat végét függőben hagyva. A hangom nagyon is fenyegető volt, sötét tónusú, pont ahogy az érzelmeim is. Annyira vágytam arra, hogy ez a gyökér nekem támadjon, hisz akkor teljesen jogosan itt le is mészárolhattam volna. Az én értelmezésem szerint aki a Névtelen Árnyékokra támad - hisz az egy hivatalosan elismert szervezet - közvetett módon a hercegséget és Armin-t támadja, ami ugyebár felségárulás és innentől kezdve kötelességem végezni az árulóval. Jajj, a Természetre, csak támadj meg!...izé, Hold Apára! Eh, mindegy...Dracon osztozott az érzelmeimben, ismerte Ő is Craig-et és a támadó felé fordult, felborzolt tollakkal, támadásra készen. Valószínűleg Ő is szeretne egy kis bunyót már, csak hogy lenyugtassa magát. A sikátorból kilépő alak felé fordulva intéztem kérdésemet Craig-nek.
- Jól van? És valaki elmagyarázná, hogy mi folyik itt?
- Te is közülük való vagy, mi? Te Holdcsókolt patkány...
  Na itt már elkövette a hibát ez a gyökér. Több hibát is vétett mondjuk. Egyrészt, hozzá ért a ruhámhoz, amit nem szoktam túlságosan tolerálni, igen csak kényes lettem az ilyenre az utóbbi időben, na meg hát egy vadidegen engem ne is taperásszon. Másodrészt hibaként vetette fel azt, amire inkább büszke voltam: a holdcsókolti "státuszomat". Harmadrészt, a patkányok undorító lények, a velük való összehasonlítás se volt épp egy kedveskedő megmozdulás. Így aztán teljesen érthető volt az, amikor a lábam lendült és a térdem találkozott a szerencsétlen ágyékával. Ennek hatására aztán a ruhámat is elengedte és még össze is görnyedt.
  Legnagyobb bosszúságomra egy újabb szereplő is csatlakozott az itt kialakulóban lévő tragikomédiához. Bár örültem annak, hogy újra láthatom Sharlotte-t, azonban ezzel a megjelenésével elvette tőlem a lehetőséget, hogy eljátszadozzak egy kicsit a támadóval. Ennyit arról, hogy levezetem egy kicsit a feszültséget...

- Takarodj innen. Éld ki máshol az elkeseredésed. Érthető voltam?
  Szerintem teljes mértékben érthető volt, de azért hogy nyomatékot adjon a szavainak, még távoztában ad neki egy búcsú derékba rúgást, hogy a fickó ne feledje el őt...bár ezt elég nehéz lenne kivitelezni, hisz meg kell vallani, hogy Sharlotte egy olyan nő volt, aki mindenkiben mély benyomást tesz. Bosszúságomat félre teszem, amint a fickó távozik.
- Örülök a viszont látásnak, Sharlotte!
  Biccentek a nő felé üdvözlésképpen, aztán már hátat is fordítok neki - nem sok épeszű pasi tenné ezt - és Craig-hez lépve a kezemet nyújtom neki, hogy felsegítsem a szerencsétlenül járt alakot a földről. Még mindig nem fért a fejembe az, hogy miképp hagyhatta, hogy egy ilyen gyökér így elintézze őt?
- És téged is jó viszont látni, Craig. Minden rendben?
- Kutya bajom. Ez a szerencsétlen csak szitkozódni tudott, ütni nem.
  Ezt már akkor, amikor a karomba támaszkodva tápászkodott fel a földről. Az állán éktelenkedő zöld és lila foltokat elnézve mondjuk ezt a kijelentését inkább túlzásnak vettem, és azonbéli gyenge próbálkozásnak, hogy próbálja menteni a menthetetlent...de ki voltam én, hogy minderre rámutassak?
- Ma'am.
- Jól cselekedtél, Craig. Menj, mosd le magad a Házban. A nap további részére eltávot kapsz.
- Ugye tudja, hogy az azt jelenti, hogy fél óra múlva újra rendelkezésre fogok állni?
- Tudom, de az már a saját döntésed. Menj.
  Némán hallgattam a két bajtársam eszmecseréjét. Tehát Craig-nek tényleg valami célja volt ezzel a fickóval és csak a véletlen egybeesésnek köszönhető, hogy én ismét elszúrtam neki mindezt. De a francnak időzíti mindig úgy a dolgait, hogy én a közelben vagyok? Csak figyeltem a férfi távolodó alakját, és közben valamiféle...ürességet éreztem magamban. Hiába voltak Sharlotte-vel beosztott-főnök kapcsolatban...még is, inkább tűntek barátoknak, semmint csak egyszerű kollégának. Legalább mindketten tartoztak valahova...míg én, az örök sodródó mindezt nem mondhattam el magamról. Néha kissé hiányzott az az érzés, hogy ténylegesen tartozzak is valahova...
- Cynewulf. Mondhatnám, hogy üdvözöllek itthon, de amint látod, épp nem a legjobb formáját mutatja Elatha.
- Crispin...Crispin Shadowbane, mostanában már inkább az igazi nevemet használom. Hosszú sztori. Ahogy látom, Craig még mindig olyan ügybuzgó, mint mindig; Te még mindig olyan halálos, mint az első találkozásunk óta...Elatha pedig...hát rá sem ismerek. Tündékről papoló barmok mindenfele, kötekedő alakok. Abaddón ennyire megrázta a népünket, vagy van valami más oka is ennek?
- Hosszú történet, de részben eltaláltad. Sok minden leégett, noha a tűz leginkább a városon kívül tombolt, most volt először ekkora pusztítás, amit a legtöbb sötét tünde látott. Egy idegen hatalom, valami, ami nem a Hold és mégis elítélt minket. Noha Armin herceg mindent megtett, sajnos a legtöbben maguk alá süllyedtek, és aztán...aztán jöttek a pletykák, minden igyekezetünk ellenére.
  Sharlotte magyarázatára csak bólogattam és menet közben értelmeztem a felmerülő információkat. Láttam ide felé úton a pusztítást, amely Köd-erdőt is elérte, és meg tudtam érteni, hogy ez igen csak félelmetes látvány lehetett. De nem csak a tűz...hanem az, hogy a keresztények Istene és annak eszköze sújtott le ránk. Most Ők is találkoztak azzal, amivel én is...és ami miatt megingott a hitem, de gyökerestül. De nekem legalább volt 80 napom, hogy mindezt rendszerezzem magamban és átrágjam magam rajta...a legtöbbek számára azonban váratlanul jött ez az egész és maximum pletyka szinten találkoztak a történtekkel...egészen addig, míg az égen fel nem bukkant a rúnákkal teleszőtt bőrű kék sárkány. Egy pillanatra eszembe jutott Wyn, és az, hogy vajon túlélte- ezt az egészet? Vajon elhagyta az otthonát hogy felfedezze Veronia-t? És ha igen...vajon Őt is utolérte a tűzhalál? Ismét csak értelmetlen kérdések, válaszok nem találhatóak, így inkább a jelenre összpontosítottam.
- Milyen pletykákról beszélsz? Sok mindenről lemaradtam...azóta.
- Azelőtt, hogy a sárkány visszatért, az emberek terveztek valamit. Kimentek a tengerre, kerestek valamit, amivel megvédhetik magukat. Most, hogy a sárkány eltűnt, visszatértek.
 Igazából azon egyáltalán nem lepődtem meg, hogy az emberek elmenekültek. Én is legszívesebben azt tettem volna...na meg hát, az emberek soha sem a bátorságukról voltak híresek. Meg ha figyelembe vesszük, hogy senkinek esélye sem volt a sárkány ellen, minek is maradtak volna?
- A világ kétharmada már csak hamu, és még is, ők úgy d öntöttek, uralni akarják. Nem tudjuk, mit találtak, csak annyit, hogy a pletykák szerint nyomulni kezdtek az erdőkbe. A tündék erdejébe és ide is, és lépésről lépésre szorítják vissza a hadseregünket. Sokan azt hiszik, hogy csak idő kérdése, hogy a földé tegyék egyenlővé Elatha-t és akkor a tünde fajoknak befellegzett.
  Na erre viszont már nem számítottam. Már mint...jó, az emberek vissza jöttek és igazából én lepődtem volna meg a legjobban, ha ezek után össze fognak és Veronia újraépítésére fordítanák az erejüket...azonban az, hogy a megmaradt seregeikkel a tündék ellen vonulnak, az még engem is meglepett. Tudtam, hogy az emberek mocskos, alávaló férgek, de hogy ennyire? Mi értelme már megint ennek az egésznek? Mi a bánatos francot gondolnak ezek?!
- Az emberek világhódításba kezdtek? A pofám leszakad...melyik királyság? Észak? Dél? Számít ez egyáltalán valamit? Tehát az emberek nyomulnak a tünde erdőkbe. Armin meg gondolom mozgósította a holdőröket. Egy egyszerű kérdés: miért nem nyírjuk ki a vezetőiket? Van bőven bérgyilkosunk...egy-egy éjgyilok a tábornokok bordái közé, este, amikor alszanak. Elegem van már az emberekből és a hülyeségeikből. Apropó: öreg barátom hogy viseli ezt az egészet?
- Nem tudjuk mennyire igaz egyáltalán a hír. Egyelőre csak a közvéleményt bolygatta meg, de ez is éppen elég rossz. A herceg egyébként rosszul viseli, sajnos nem élete legstabilabb időszakában érték a hírek. A hercegné éppen csak hazatért...
 Tehát Lory visszatért...de honnan? Nagyon régen nem láttam már őt, és Abaddón megjelenése óta...ez volt az első alkalom, hogy visszatértem a selfek közé. Mi történhetett? Mi történt Lory-val? Mi történt Armin-nal? Miről maradtam le?! A szívem vadul dörömbölt, ahogy arra gondoltam, miképp ejtette ki Sharlotte a szavakat. "A hercegné éppen csak hazatért..." elnyomva a szavakat, a végét függőben hagyva. Megsérült? Nem...Lory a legerősebb asszony, akivel valaha is találkoztam, még egy átkozott Mélységi se lenne elég hozzá, hogy  bántani merje...de esküszöm, ha bármi baja esett, felkutatom azt a dögöt, akárki is tette, és az életével fizet érte. Már ha meg nem halt...akkor csak simán kinyírok pár alakot nyugtatásképpen. De inkább figyeltem tovább a Névtelen Árnyak vezetőjére- volt egy olyan érzésem, hogy még nem került fel a hab a tortára.
- Egyelőre kiadta a parancsot, hogy minden nem harcképes sötét tünde gyűljön össze Elatha-ban és a környékén és felkészül az esedékes összecsapásra, viszont őfelsége Amelie királynő úgy néz ki, határozottabb.
  A királynő említésére felkaptam a fejemet. Vajon a tündék vezetője hogyan reagál arra, hogy ha megtámadják az erdejét? A sárkány pusztítása talán őket érte a legnehezebben és legsúlyosabban. Szoros köteléket ápoltak az erdőjükkel, és annak minden egyes kis részével, minden állattal és növénnyel. Ilyen röviddel az erdő nagy részének leégése után egy újabb fenyegetés valószínűleg alaposan felkorbácsolta az amúgy is felháborodott és dühödt tündék érzelmeit. Most az egyszer sajnos kénytelen voltam egyetérteni Amellére királycsajszival és legszívesebben csatlakoztam volna a seregeihez, hogy együtt csapjunk le az emberekre. Ölni akartam őket, addig, míg a kezem ki nem fárad, míg a fegyverem éle ki nem csorbul...míg meg nem halok. Az emberek ezen világ pestise, aki miatt mi szenvedünk. Ideje lenne már véget vetni az Ő idejüknek.
- Amelie? Ő még is, mire készül? Nehogy azt mondd, hogy a seregét mozgósította? Bár mondjuk, megértem. Abaddón leégette az erdejüket, amit annyira imádnak, nem csodálom, ha most az embereken vezetné le a feszültségét. Tehát Armin is felkészül Elatha ostromára...Veronia-ra tényleg sötét idők köszöntenek, barátom...
  A sikátor falának támaszkodva csúsztam le és huppantam a földre, onnan beszélgetve a továbbiakban Sharlotte-vel, bár igen csak erőltetnem kellett magamat, hogy a szemébe és az arcába nézzek és ne akadjon meg a tekintetem mellmagasságban, akármennyire is szép látványt nyújtott azon terület.
- Kell lennie valamilyen módja annak, hogy ezeket a barmokat megakadályozzuk...
- Nem a seregét. Mármint nyilván a tünde sereg is felkészül és védik, amit tudnak, de látszólag hatalmas erőfölényben vannak. Viszont a herceg azt mondta nekem, Amelie rejtélyeskedik, de állítja, hogy megoldás van a kezében. Olyan, ami ellen nem lehet cselezni, nem lehet legyőzni és nem lehet megállítani.
  Na ebben a kijelentésben mondjuk erősen kételkedtem. Nincs megállíthatatlan erő, ahogy áthatolhatatlan akadály sem létezik. Minden erőt meg lehet állítani a megfelelő eszközzel...ahogy azt láthattuk a sárkány esetében is. Viszont a tünde királynő nem vagdalózna ekkora szavakkal, ha nem lenne ténylegesen a kezében valami...kivéve, ha blöfföl. De ha nem, akkor ez valami nagy erőt sejtet. Már pedig, ahogy megtapasztalhattuk, a nagy erők soha sem jók, akárki kezében legyenek. A fejemben ismét csak a "konvergencia" szó visszhangzott és nagyokat nyelve reméltem, hogy most akármi is lesz, nem fog elsülni rosszul...bár igazából túl sok változást már nem hozna. Így is-úgy is elbaszott egy világ lett Veronia maradványaiból. Talán nem is lenne olyan rossz a végleges pusztulás.
- Hmm...érdekesen hangzik. Gondolom valamilyen köze lehet a Természethez. A tűz pusztítása biztos, hogy felkavarta az ottani lényeket, az emberek behatolása pedig csak tovább fokozza a dühüket. De azért kíváncsi lennék, hogy egészen pontosan mi is lehet az, amiről a királyné beszél. Szívesen elugranék oda, hogy megnézzem magamnak...de amikor legutóbb Armin aggódott valami miatt, én pedig neki indultam, abból csúnya dolgok kerekedtek ki, aminek a vége...hát, lényegében Abaddón lett.
- Pedig ha te nem mész, senki nem fog.
 Sharlotte szavai, és a fáradt sóhajtása rossz érzéseket keltett bennem. Ugye nem...? Légyszi, mondjátok, hogy nem!
- A jelenlegi helyzetben nincs senki a hivatalos körökből, akit nélkülözni tudunk. És ha a tündék valóban terveznek valamit, talán mire ideér a megoldás, mi már elestünk.
  Ti most tényleg szopattok engem. Mi az, hogy nincs senki? Miért nem megy valamelyik Névtelen? Egy Holdőr? És miért...miért érzem úgy, hogy már most azonnal talpra kell pattannom és gondolkodás nélkül Zephyrantes felé vennem az irányt? Sharlotte szavai elkeseredettek voltak, és egy még elkeseredettebb lehetőséget vetettek fel. Mi van, ha tényleg eljönnek az emberek? Mi van, ha tényleg ostrom alá veszik Elatha-t és a hercegséget? Mi van, ha győznek? Nem...EZ a MI hazánk, nem az övék! Nem győzhetnek! MI ismerjük minden egyes megmaradt zugát...nem, egyszerűen nem győzhetnek, ugye? De...mi van, ha még is? És mi van, ha még is van rá megoldás? Ajj...a helyzet elkeserítő volt.
- Oh...
 Hirtelenjében csak ennyit tudtam kinyögni, aztán valahogy csak össze szedtem magam.
- Szerinted Armin mennyire örülne, ha oda mennék? Vagy jobb, ha Ő minderről nem is tud? De ha ezzel segítek neki és a selfeknek, lelkem rajta...bár van egy-két barom, akik nem érdemelnék meg. Tegyük fel, hogy összegyűjtjük ezeket az ostobákat és neki zavarjuk az embereknek? Mindegy...hagyjuk, csak egy kósza ötlet.
- Értékelem az állandó humorodat, Cyne.
  A nő mosolya bájos volt, és damn szégyen, hogy nem látni gyakrabban. Azonban valahogy nem illett ehhez a helyzethez, ehhez a jelenethez, és amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan vissza is vonult, szégyenlősen a sötétbe. Az Ő ideje még nem jött el. Ide most komor és komoly arckifejezés illet.
- Azt teszed, amit jónak látsz. Beszélhetsz a herceggel, ám szerintem nem tenne sok hasznosat. Az lenne a legjobb, ha tudnánk, mit tervez a királynő. Ha tudnánk, mire számíthatunk.
- Azért humorizálok állandóan, hogy elrejtsem, mennyire rémült vagyok...
 Ismerem be a fő okot egy vállrándítás kíséretében, miközben feltápászkodok a földről. A beszélgetés a vége felé közeledett, kár lett volna bármilyen más témával tovább erőltetni. Voltak pillanatok, amikor két személy sorsa csak egy pillanatra ér össze, aztán az események sodrása már el is szakítja őket egymástól. Ez is egy ilyen pillanat volt. Találkoztunk, aztán szétválunk...hogy valamikor az út végén ismét találkozzunk, ugyanilyen rövid időre. Fájt valamilyen szinten, hogy az egész életem az utóbbi években folyamatos rohanásból állt, de erről nagyrészt én tehettem. Mire feltápászkodtam, már megszületett bennem az elhatározás, és gondolatban már búcsút is mondtam a nőnek, Craig-nek, Armin-nak, Lory-nak, Lorelei-nek és Darian-nak.
- Oké, akkor most kihagyom a látogatást nála. Majd pár nap múlva add át neki az üdvözletemet, öleld át Lory-t és adj egy-egy puszit a holdgyerkőceim homlokára légyszives. Nem szeretném most ilyennel húzni az időt...a végére még Lory teljesen megőszülne. Amint megtudok valamit, igyekszem eljuttatni hozzátok a hírt. Addig meg tartsatok ki.
- Köszönjük, Cynewulf.
 Már éppen útnak indultam, pár lépést távolodtam tőle, amikor még utánam kiáltott és erre én is megfordultam.
- Cyne! Ha valaki akadékoskodna a rózsás bőrű kurtizánoknál...
  A megjegyzésre csak felhúztam a szemöldökömet. Ritkán hallottam Sharlotte-t ilyen nyíltan beszélni, de kellemes csalódás volt. Amikor egy kendőt akasztott le a válláról, egy pillanatra reménykedni kezdtem, hogy más is követi, azonban amikor az egész megállt a kendőnél, csak halkan harákoltam egyet, mint ha a torkom száraz lenne. A felém dobott kendőt elkaptam és a kezeimben tartva vizsgálgattam meg jobban. A Névtelen Árnyak szimbóluma egy olyan korongon, amely nekem is volt és amin a hercegség emblémái szerepeltek.
- ... mondd meg nekik, hogy ne merjék feltartóztatni Cy...Crispin Shadowbane-t, a Névtelen Árnyat.
- Rózsás bőrű kurtizánok? Milyen kedves megfogalmazás, ezt megjegyzem későbbi felhasználásra.
  A helyzet abszurdsága ellenére egy halvány mosoly jelent meg az arcomon, és mielőtt ténylegesen elindultam volna, még egyszer alaposabban végig mértem a nőt...ki tudja, talán most látom őt utoljára...
- Névtelen Árnyat? Köszi, Sharlotte, jól esik ez.
  Tényleg jól esett, nem gúnyolódtam...egy pillanatra a befogadás érzése töltött el...aztán hagytam, hogy elsuhanjon.
- Gyors leszek, mint a szél...és ha a tündék egy bérgyilkost meg is állítanának, egy druida esetében azért csak meggondolják magukat és engedékenyebbek lesznek.
  S mint egy tanúbizonyságul, előhúztam Clandestine-t a tokjából, és a druida képességeimet használva tüzet idéztem meg körülötte, aztán hagytam, hogy a lángok, amilyen hirtelen jöttek, olyan gyorsan ki is aludjanak.
- Addig is, vigyázz magadra, Sharlotte Sageblood, és vigyázz a többiekre. Craig-et meg csapkodd fejbe, ha túlságosan izgága lenne megint.
- Meg lesz...Crispin.


Craig
Sharlotte
Random gyökér self

Felhasználó profiljának megtekintése

4 Re: [Tünde frakcióküldetés] Age old mistakes on Kedd Feb. 27, 2018 6:17 pm

Wyn Silvernight

avatar
Sötét Tünde Druida
Sötét Tünde Druida

V. I. SZ. 819.

Egy katasztrófában általában csak a szörnyűséget látjuk, hiszen megrendít, betölti teljes tudatunkat, elhatalmasodik rajtunk a félelem, kétségbeesés és fájdalom. Ám sokszor, ha a dolgok mögé nézünk, észrevehetjük, mennyire kétoldalú minden. Ami már megtörtént, nem tudod megváltoztatni. De nem kell tétlenül ülnöd. A rossz dolgok mindig valami jóval járnak együtt. 
Találd meg. Cselekedj.



Rohantam, ahogyan csak torkomban a levegő útját elzáró, őrülten zakatoló szívem, kapkodó légvételeim és három mérföldnyi menekülés után ezer és ezer tűszúrásnyi ponton égető fájdalomtól terhes lábaim engedték. Ugyan nem jöttem rá, kik, ám a nyomomban voltak, talpuk és fekete, szakadt ruhájuk alig érte a Hold fényénél kékesen játszó fűszálakat. A zengő-süvítő szél hűséges társként segítette útjukat, míg engem mintha inkább csak visszatartott volna. De rohantam tovább, hiszen szavaik nélkül is jól tudtam, az életem a tét. Meleg, gőzölgő, sötétvörös vérben fürdő görbe pengéiket táncoltatva igyekeztek utolérni, élük a sebességtől sikoltó hangot hallatott, amelybe beleremegett az egész erdő. 
Magukkal hozták a halált.  
Lunasa halálát.  
És az enyémet.  
Öten voltak, mindannyian magas, nyúlánk, sebesen mozgó, sötét, rejtélyes arcú férfiak. Hosszú hajuk kötélként lengett utánuk a szélben, olyan mintákat rajzolva a bokrok és leveles ágak kékes sötét szövevényébe, amelyeket akkor láttam, amikor megzavart vízfelszínbe bámultam. A különbség mindössze annyiban állt, ez cseppet sem volt megnyugtató jelenség. Minden mozdulatuk azt kiáltotta, fekete nyállal rothadást hintve szét a repedések labirintusaival borított törzsek között: ölünk. Gondolkodás nélkül. Villámgyorsan. Nem menekülsz.  
A félelem, mint valami képlékeny, testembe olvadó, szúró hideg fém, megfagyasztott, mégis égetett. Sehol nem láttam menekülőutat, csak előre volt és semmi több; a végtelen, sűrű rengeteg még az eget is elfedte olykor, teljes börtönné téve egykori menedékem, mely úgy tűnt, vesztőhelyem is lesz egyben. Sírtam, mint még soha, mintha újra kisgyermek lettem volna, aki nem érti, miért történik vele ilyen rossz, nem érti, mivel érdemelte ezt ki, nem érti, miért nem mondják azt a felnőttek, amit máskor: Jól van, minden rendben lesz. A hideg, fémes félelem megfagyasztotta a könnyeket, melyek csilingelve estek le és pattantak fűszálról fűszálra, sziromról sziromra, mígnem elérték a tápláló, éltető földet. Nem néztem hátra, de éreztem, hogy közelednek, egyre csökken közöttünk a távolság, s csak számoltam a másodperceket. A hangtalan lépteknek hangjuk volt, egyre erősebben és erősebben dübörögtek a fülemben, az árnyak vad, állatias üvöltéssel jelezték vadászatuk sikerét. Én pedig vártam. Nem tehettem mást. A félelem megbénított.  
  
Csend.  
Nincs szél, nincsenek léptek, nincs ordítás. Nincs hidegség. Minden mozdulatlan. Egyedül a légzésemet hallom, mely erőtlen, mégis olyan nyugodtnak tetszik.  
- Tudod, hogy hiába jöttél. - hallottam valahonnan apám hangját, mintha elmosódó látomás lett volna elmém zavaros sötétjében - Nem engedem el, akkor sem, ha elkíséred.  
- Nincs sok időm, Kieran. Neked pedig beleszólásod nincs. - válaszolta egy másik hang, amely mintha druida mesteremhez tartozott volna.  
De mit kerestek ők itt?   
Meneküljetek! Rohanjatok vagy meghaltok! - próbáltam kiabálni, de olyan volt, mintha láthatatlan kezek befogták volna a számat.  
- Dehogy nincs! A barátom vagy, de Wyn a lányom, és ha azt mondom, nem megy sehová, akkor bizony nem megy!  
- Akkor sem, ha ott nagyobb biztonságban lenne?  
Nekem már nincs biztonságom. Halott vagyok. Miről beszéltek?  
- Mégis hogy lenne? Annyi ismeretlen között, idegen városban! Teljes a fejetlenség, te magad mondtad. Tudod, mit szül a fejetlenség? Káoszt, én meg nem küldöm káoszba a lányomat!  
- Káosz mindenhol lesz, sőt, már van is, barátom, de Wynnesának megvan az elszántsága és az ereje, ezt mindketten tudjuk. Ilyen időkben kevesen akarnak tenni bármit is. Hidd el, jó helyen és végre druidák között lesz majd.  
Kieran hangja dühösen felmordult.  
- Hogyan lehetnél ebben olyan biztos, ha azt sem tudod, mit kell tennie?! Wyn itthon marad, ez az utolsó szavam! Ne tégy úgy, mintha nem hallanád a pletykákat. - hangja egészen elhalkult. 
- Abaddón tettei csak a jéghegy csúcsát jelentették. Nemcsak az erdő, minden és mindenki pusztulni fog. Népünket nem látják itt szívesen tovább, a királynőről pedig mit sem tudni. Egyesek szerint már nincs is. Hallottam őket. - felelte Basil határozottan - Éppen ezért nem értem, miért ellenkezel ennyire, holott a lányod biztonsága neked elsődleges… 
A szavak egyre halványultak, értelmük beleveszett érzések, emlékek, képek és hangok sötét, pépes kavalkádjába. Utolsó erőmből megpróbáltam megszólalni, s elmondani nekik, hogy mentsék az életüket, ámde arra sem adatott erőm, hogy kinyissam a szemem.  
  
Fojtogatott a félelem.  
A rothadó fű szagába belevegyült egy bomló állat tetemének átható bűze. Nem éreztem fájdalmat, ugyanakkor láttam, hogy vér folyik le a vállaimról, le, le, egészen a földig, vörösre festve foszló ruháim. Köd volt, leheletem látszott a levegőben, de nem éreztem a hideget sem. Nem éreztem a fát, amelyhez kikötöztek. Nem éreztem a húsomba vágó kötelet. 
Látóterem széle homályosan úszott bele a sötétségbe, én mégis használtam a szemem, ám bár ne tettem volna. Az egyik köpenyes, sötét jelenés, hosszan hullámzó, ostorszerű hajjal és villogó, vadállati tekintettel ült előttem, görbe pengéinek élével játszva, mintha unatkozna. Ugyan nem támadott meg, nem szólt, a légkör mégis rideggé, félelmetessé tette ezt az egészet. Minden levélből, minden fonnyadó, rothadó virágból, minden porladó-korhadó fatörzsből az éppen akkor megtestesülni készülő, nagybetűs Halál nézett vissza rám, én pedig nem tudtam mozdulni. Sem kiáltani. Védtelennek, gyengének, kiszolgáltatottnak és elveszettnek éreztem magam. Tudtam, senki sem segíthet már rajtam, mégis vártam a csodát, vártam, hogy valami történjék, én pedig folytathassam a kis életem, tovább menekülve a végzetem elől. 
De mennyit érne ez? 
Megráztam a fejem, mire a sötét alak fenyegető sziszegést hallatott, aztán fényes villanások közepette megsuhintotta görbe, vérben tocsogó pengéit. Mögötte hirtelen mindent elborítottak az aranyszínű, kavargó, forró, mindent elemésztő lángok. 
  
Ismét csend.  
Meleg vesz körül. 
Léptek.  
Nyikorgó padlódeszka. 
Megmozdítottam a karom. Szinte váratlanul ért, hogy képes vagyok erre. A léptek közeledtek, és én kinyitottam a szemem. Az ágyamban feküdtem, alaposan betakarva, tegnapi ruháim gyűrött kupacként terültek szét az ablak alatt, amelyen keresztül, bár el volt sötétítve, apró réseken át mégis utat találtak a fénycsóvák, a nappal hírnökei. Fájt tőlük a szemem, mégis erőltettem a látást. Tudni akartam, ki jár ott. 
Egy sötét alak. 
Csak ennyit fogtam fel, s már nyúltam is a botomért. Leesett rólam a takaró, meztelen hófehér testemen táncoltak a kis fénycsóvák, ahogyan támadóm felé lendítettem mindig kezem ügyében lévő harci eszközömet. Ám ő megfogta a bot végét, mintha csak virágszirmot tépett volna le egy növényről, aztán határozott, ismerős mozdulattal kitekerte a kezemből, miközben a vállára pottyantott, mint egy zsákot. 
Először azt sem tudtam, mégis mi történik. Meg voltam róla győződve, hogy az előbbi görbe pengések egyike rám talált a szobámban, miután valami rejtélyes esemény folytán megmenekültem előlük az erdőben. Félelmet éreztem, de a kudarcomból, gyengeségemből fakadó düh erősebbnek bizonyult. Felmordultam, s már éppen készültem volna megütni az illetőt, ám ő mintha csak számított volna rá, eldobta a botomat és lefogott. 
- Ezt még gyakorolnod kell. – közölte az alak végtelen nyugodtsággal, majd leeresztett a padlóra. 
Megállt bennem az ütő. Mégis mi a csoda történt velem? Hát, bármi volt is, nagyon úgy festett, éppen az imént támadtam meg a saját mesterem, anyaszült meztelenül, a bottal, amelyet még ő maga készített nekem. 
- Basil. - hajtottam meg kissé a fejem üdvözlés gyanánt. 
A druida hosszú, vizslató pillantással nézett a szemembe, aztán lehajolt a botomért és kezembe adta azt. Arcának az a fele, amelyen nem bénultak le az izmok, halvány aggodalom súlya alá került. 
- Feltételezem, még mindig vannak rémálmaid. Akarsz beszélni róla? 
Furcsa, értetlen tekintetemet kapta csupán válaszként. 
Még hogy rémálom? - gondoltam, miközben minden egyes másodpercben meg kellett küzdenem mélységesen mélyen gyökerező félelmeimmel, hogy egyáltalán végig tudjam gondolni a történteket. 
Való igaz, Lunasa halála óta rendszeresen jelentek meg képek elmémben gyilkosokról, szervezkedésről, üldözésről, és már hozzájuk szoktam annyira, hogy fel se vegyem az ilyesmit. Rémálmok? Kit érdekeltek a rémálmok, mikor Abaddón óta az volt az egész élet? Minden sarokból, minden bokorból, minden vándor szavából hullottak a félelem, kétségbeesés és pletykák magjai. De ezeknek semmi közük nem volt ahhoz, amit átéltem! 
Átéltem. Mert... megtörtént... ugye? 
Hagytam, hogy emlékeim, amelyekről szentül hittem, a valóságot ábrázolják, átpörögjenek lelki szemeim előtt. Futottam. Üldöztek. Minden rothadt. A szél az ellenségem volt. Véres pengéken fütyült. Elkaptak. Apám beszélgetett a mesteremmel. Valahová el kellett volna mennem. Megkötöztek. Vér. A halál szaga. Lángok. Lángok... 
A tisztás pusztulása. Az állatok halálsikolya. 
- Abaddón. - mondtam hirtelen, mintha meg akartam volna átkozni Basilt - Nem. Csak a gyerekek ijednek meg az álmaiktól. 
Tanítóm sóhajtva rám terítette a takaróm, aztán fényt engedett be a szobába, végül leült az ágyamra és hellyel kínált maga mellett. 
- Ez nem teljesen igaz, kicsi druida. - mondta. Arcának másik fele tehetetlenül merev volt, mintha mesterem félig szoborrá akart volna változni - No de, kevés időm van. A lányom is vár haza. 
- Részvétem a feleséged miatt. - vágtam közbe hirtelen - Apám mondta, hogy meghalt. 
- Igen. Abaddón sok család életét örökre megváltoztatta. 
Egyszer láttam Basil kislányát, a kis jelző pedig igazán illett rá. Most talán nyolcéves lehetett, erre itt ragadt a káoszos Veronián édesanya nélkül, egy apával, aki alig jár haza, ráadásul én is el fogok venni némi időt abból, amit együtt tölthetnének.  
Jó érzés ártani egy gyereknek, csak mert nem vagy elég erős, Wyn? - kérdeztem magamtól gúnyosan, aztán leráztam, s elhajítottam ezt az érzést a semmibe. 
Tanulni fogok, Basillal vagy nélküle, minden egyes nap! Hiszen eddig is ezt tettem, lassan, de biztosan. A kevesebb pedig néha több. 
- Nem azért jöttem, hogy erről beszéljünk. - tette hozzá már-már gyengéden, én pedig ösztönösen az arcomhoz kaptam. Eddig fel sem tűnt, hogy nedves a szemem - Az álmaidról sem kell, ha nem akarsz. Amiért valójában jöttem, az... 
Nem hagytam neki, hogy végigmondja. Villámgyorsan megtöröltem az arcom, amíg beszélt, de nem bírtam tovább magamban tartani, hogy éppen akkor jöttem rá, a dolgok, amiket ők egymásnak mondtak, a valóság részét képezték. 
- Elmegyek Zephyrantesbe. - zártam rövidre a bevezetőt, amelynek én már valamennyire tudatában voltam. 
Basil úgy nézett rám, mint aki szellemet látott, mire én leintettem, jelezve, hogy majd megmagyarázom. 
- Semmit nem tudok. - bizonygatta - Megvívtam egy kisebb csatát apáddal azért, hogy tényleg elmehess, a többi rajtad áll. Ha nem vállalod el, következmények nélkül hazajöhetsz, nem fogok rád neheztelni. 
- Akármi is legyen a feladat, nem jövök haza! - jelentettem ki szigorúan - Túl sok időt elvesztegettem. Tenni akarok valamit, és tenni is fogok, ha ezer és ezer akadály kerül elém, akkor is. Megértem apám félelmét, tisztelem a törődését, de csak akadályoz, ha bezárva tart. Így sosem leszek jobb. 
- Figyelemre méltó elszántság. De... 
Kezébe vette a botomat, s lassan végigkövette minden egyes kis élét, mintha meg akarna róla győződni, hogy nem kopott meg sehol. 
-… ha bármi olyat kérnek tőled, ami józan ésszel felmérve túlmutat a képességeiden, hátra arc. Ez parancs, Wyn. Nem szegheted meg, ebben egyeztem meg Kierannal és egyet is értek vele. 
De pont az lenne a lényeg, nem? Hogy túlmutasson. Mert akkor fejlődök. - mondtam magamban. 
Nos természetesen nem, bár húztam a szám egy kissé. Végül kelletlenül bólintottam, jelezve, tudomásul vettem kimenőm feltételeit. 
- Hosszú utad lesz, de nem érhet baj, ha betartod, amiket tanítottam és kerülöd a felesleges összetűzéseket. - célzott nyilvánvalóan arra a jellemvonásomra, hogy ha rossz napomon valaki szól valamit, képes vagyok pillanatok alatt szorult helyzetbe kerülni - Amikor odaérsz a nagy szentélyhez, keresd Patrick arkdruida fiát, Seamus Steelthornt. Ő majd elmondja, miféle feladatra vár jelentkezőket a druidakör. 
Nem szóltam semmit, ő pedig felállt. Úgy tűnt, többet nem fogok hallani tőle, úgyhogy én is így tettem. 

~***~
 
- Tessék rendesen öltözködni. - igazgatta meg rajtam Dwayne egyik régi, kopott ingét apám - Nem elszakítani az új ruháidat az út alatt. 
Szaporán bólogatva felvettem a csizmám és úti holmim, megtartva ilyenkor szokásos csendességem. Előre borzongtam a gondolattól, miszerint fel kellene vennem azt a szoknyát, amikor elérem Zephyrantest. Persze tisztában voltam vele, hogy nem nagyon lesz más választásom, mert teljesen tönkre fogom tenni az öltözékem gyaloglással töltött napjaim alatt, na de lányruha? 
Nagyot sóhajtva megtámaszkodtam az ajtófélfánál, s hagytam, hogy az apám utoljára megöleljen. 
Több dolgot kellett volna elcsennem az öcsikémtől. 

~***~

Bár erős késztetést éreztem rá, hogy letérjek a kitaposott ösvényekről és feltérképezzem a területet, muszáj volt elnyomnom magamban minden ilyen vágyat. Elvégre ki akart elkeveredni egy lehetséges feladat kapujában? Tehát, fogtam a kis rügy-zöld, egyszerű, bő ruhám szélét és - meglehetősen lányos, következésképpen kényelmetlen és hozzám nem illő - kicsi, lapos cipőimet lehető legkevésbé összekoszolva sétáltam egy kényelmesebb tempót felvéve, miután végre megpillantottam magam előtt Tünde-erdő fővárosát. Ugyan sejtettem, hogyan kellene magam elé vetíteni a település természettel való harmóniáját, a látvány minden képzeletemet felülmúlta, a hely hangulata pedig melegséget csempészett a szívembe, mely feledtette velem az utam során látott borzalmas, hamuvá égett képeket. Botom szokás szerint az övemben pihent, ami megnyugtatott; hófehér, egyenes hajam körülöttem szállt a lágy szellőben pehelykönnyedén.
Nos igen. - mondtam gondolatban kissé talán túl büszkén - Másoknak csípőjük van meg keblük. Nekem ez a fehér szellemlepel a szépségem forrása és nem cserélném el semmiért. Na de nem azért jöttem el idáig, hogy a hajamról gondolkodjak. 
A Vizek Városa, a Tünde Erdő Virága alapvetően pompás és lenyűgöző volt, még ha lakosai meg is tettek mindent, hogy elrontsák; az utcák tele voltak sopánkodó, ingerült tekintetű vagy kisebb tömegnek szónokló elfekkel, emiatt pedig a katonák is nagyobb számban voltak jelen; egyszer csak egy ilyen szónok rám bökött.
- Hé! Te ott! Te is tünde testvérünk vagy! Téged is kivet magából ez a föld, mint minket! 
Ugyan hozzá voltam szokva, hogy erre-arra valaki észrevesz és megszólít, de akárhonnan is néztem, ez nem éppen egy 'Jó napot, hogy vagy?' volt, bár a helyzetet tekintve meg sem lepett. Sőt, tulajdonképpen igazat adtam neki. Határozott bólintással adtam ezt tudtára. 
- Így van. - mondtam, kíváncsian várva, hogy mivel folytatja. 
Láthatóan az igenlő válaszom meglepte a tündét, mert nem is igazán tudott mit kezdeni vele, csak nyelt egyet; ekkor a tömeg hirtelen szétrebbent, amikor is egy zöld köpenyes, csuklyás alak lépett  oda a szószólóhoz és a vállánál fogva lerángatta az emelvényéről. Szótlanul - és ahogy tőlem elvárható - komoly arckifejezés mögött álcázva zavarom, néztem végig az eseményeket. Miután az elfek szétszéledtek, az alak, aki innen egy holdcsókolt selfnek tűnt, de a tündék jellegzetes ruháiban, odalépett hozzám.
- Ne haragudj, húgom. Ezek szemében mindenki Morrigan elé fog jutni még ma, legyél bárki. Mi járatban? 
Valami rosszat mondtam volna? - futott át az agyamon hirtelen - Csak arra akartam célozni, hogy számomra is valóban úgy tűnik, senki sem akarja, hogy itt maradjunk az erdőnkben. 
- ... Azt nem tettem hozzá, azért nem hagyom olyan könnyen magára a Természet lényeit, akárki is mondja, hogy nem vagyunk ide valók. Ott nőttem fel, láttam, ahogy elég... De még megmenthető. - mondtam ki hangosan, felnézve az ismeretlenre, majd miután felfogtam, hogy hallhatta, kissé zavartan biccentettem felé - A mesterem mondta, hogy a druidakör jelentkezőket keres egy feladatra. A szentélybe tartok. Köszönöm az előbbit. Mellesleg, ki az a Morrigan? 
- A szentélybe? Akkor szerencsés véletlen, hogy rád találtam, húgom. Faolan Steelthorn vagyok, apám nevében én keresek bátor lelkeket akik a királynő elé járulnak és meghallgatják a kérését. – felelte mosolyogva - Morrigan egyébként a halottválogató, a csaták úrnője és az éjszaka tündérkirálynője, legalább is őseink szerint. 
- Wynnesa Gentlesaline, örülök a találkozásnak. - mutatkoztam be, aztán viszonoztam a mosolyt - Elég keveset tudok a múltunkról. - tettem hozzá Morrigan-re célozva, aztán folytattam - De azt hiszem, megvan bennem a kellő bátorság. 
És mennyivel jobban hangzott volna ez a számból, ha nem úgy néztem volna ki, mint egy ártatlan kislány. - gondoltam. 
Azért reméltem, hogy nem leszek elutasítva, elvégre önkéntesekről volt szó. 
- Merre találom a királynőt? 
- A palotában. Odakísérlek, húgom. Zephyrantes most nem kedves az idegenekhez. - felelte.
Vettem észre. - jegyeztem meg magamban szárazon, de gondolataim már nem is ott jártak - Szóval a húga vagyok. Tehát self.
De hogyan lehettek volna selfek a druidakör vezetői? Vagy esetleg semmi köze nem volt a selfekhez, csak felismerte apám vezetéknevét – ami egyben azt is jelentené, hogy bajban vagyok -, és úgy döntötte, a tudtomra adja, hogy elfogad? 
Figyelem, paranoia veszély közeleg… - csendült fel bennem egy határozott, kissé gúnyos hang – Nem tennéd meg egyszer végre magadnak, hogy nyugton maradsz és nem látod bele mindenbe a véres végzetet - ami lehet, hogy nem is létezik -?
Mégis honnan szedtem ezeket a  gondolatokat? És egyáltalán miért foglalkoztam ilyenekkel, mikor - akárki vagy akármi is legyen -, Faolan éppen most gondoskodott a védelmemről? Pont most kellett teret engednem a gondolataimnak - természetesen -, mikor Zephyrantes úgy festett, mint valami őrült méhkas, vagy egy paradoxon, ami csak a megalkotója szerint volt vicces: a természet és egy város kölcsönös harmóniájába foglalva szónokok mondogatják, hogy kivet minket innen a föld. 
Ez tiszta őrület.
Egy pillanatig még azt is fontolóra vettem, vajon tényleg el kellene-e vállalnom ezt a feladatot. Elvégre arról nem volt szó, hogy ez a dolog olyan fontos, hogy maga a királynő színe elé kell járulni, következésképpen gondolom, nem valaki olyat vártak, mint én. 
De ez nem jelenti azt, hogy nem tudnék meglepetést okozni. A mesterem szerint minden csak akarat kérdése.
Persze ebben nagy szerepet játszott a szorgalom és kitartás, ám ezekhez is mind-mind akarat kellett. Anélkül nem lettem volna képes eljutni idáig. Nem lettem volna képes hazudni, hogy előrébb jussak, izzadni, hogy erősebb legyek és tanulni, hogy ne vakon kelljen tapogatóznom. A magam módján már most is erős voltam és hordoztam olyan képességeket, amelyek jól jöhettek, még ha alapvetően nem is mondtam volna magam minden esetben hasznosnak.
Ha nem vagyok az egy adott helyzetben, az csak a személyes meglátásomba csúszott hiba. Mindig, mindenki hasznossá teheti magát, ott, ahol van.
Kivéve odahaza. Ott mindent lehet csinálni, csak hasznos dolgokat nem, mert a self - vagy elf - lánya olyan megbéklyózó kalitkaként kapja maga köré felmenőitől a túlzott felvigyázást, hogy csoda, hogy levegőt kapni engedik. És az is csoda, hogy annak idején egyáltalán elkezdhettem tanulni Basiltól.
Ezt akartad, nem? - pirítottam magamra, olyan gondolati hangsúllyal, mint rám anyám egyszer, amikor meglátta, hogy éppen Dwayne fejére készülök ütni. Persze azt sosem látta, amikor ő ütött engem - Majd’ meghaltál volna, hogy legyen valami célja a napjaidnak végre, ne csak apró kiszökésekből, hazugságokból álljon az életed, erre öledbe hullik egy lehetőség, találkozhatsz a királynővel is, de ahelyett, hogy ide illően viselkednél, még a visszafordulás felé hajlasz?! Ittál te ma eleget?!
Hatalmas sóhaj szakadt fel belőlem, legalábbis én hatalmasnak, kételyektől és ellentmondásoktól terhesnek éreztem. Tüdőm - és vele együtt lelkem is - fokozatosan megkönnyebbült, ahogyan távozott a nehéz, érthetetlen hangulatot hordozó levegő, cserébe pedig mindent jótékonyan, gyorsan és vakmerően töltött be valamiféle bátorsággal vegyes mérhetetlen kalandvágy, amely végigfut a test minden táján, és nem tudok tőle nyugton ülni többé.
Na ez az a Wyn, akit én ismerek! - jegyeztem meg magamnak a mondatot, amelyet apám szokott ismételgetni, mikor egy dühroham, esetleg súlyos, napokig tartó melankólia után végre visszatalálok önmagamhoz.

------

Faolan:

Felhasználó profiljának megtekintése

5 Re: [Tünde frakcióküldetés] Age old mistakes on Kedd Feb. 27, 2018 8:14 pm

Darrakard

avatar
a Démoni Írnok
a Démoni Írnok
Nos hát akkor, tekintve hogy mindannyian Amelie Fairbranch őhatalmasságához készültök, kereshettek is időpontot a közös egyeztetésre!


_________________
""I do not want lowlifes. The only ones worth ruling over are those that can survive even the flames of hell.""
Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net

6 Re: [Tünde frakcióküldetés] Age old mistakes on Csüt. Márc. 08, 2018 10:23 pm

Crispin Shadowbane

avatar
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos
Part One: Preparations

  Tudtam, hogy hosszú útra fogok vállalkozni, és ennek megfelelően még hosszabb ideig nem is fogok "haza" jönni - bár a mocsári lakot egyre jobban kinőttnek éreztem, egy olyan helynek, amely eddig megfelelő izoláltságot nyújtott a kellemetlen vendégek ellen, azonban Abaddón pusztítása óta mint ha Köd-erdő is egyre komiszabb lett volna, és egyre több vadállat fordult meg a környéken - olyanok, amelyek jelenléte már aggodalomra adott okot. Csak remélni tudtam, hogy mire visszatérek Zephyrantes-ből, vagy bárhova is vezessen engem a Hold Ösvénye, minden érintetlen marad és nem sajátítja ki magának valami förtelmes és veszedelmes fenevad.
  Amikor beértem a kis szobámba a Sharlotte-tal való beszélgetés után - bár még mindig voltak aggályaim azzal kapcsolatban, hogy pont én lennék a legjobb személy az ilyen jellegű feladatra - körbe néztem a lelakott, szegényes felszereléseken. Dracon az ágyon csicsikált éppen, mellette egy kiterített rókatetem félig megrágott maradványai. Békés horkolása abban a pillanatban véget ért, ahogy hallotta az ajtó nyikorgását, és amint rájött, hogy csak én jöttem haza, ásított egyet unottan és visszatért a vadászmezőkre, amelyeken eddig vadászott álmában. Olyan jó érzés, hogy ha örül valaki, amikor hazaérek...

- Nemsokára útra kelünk, te mocsok. Nem ártana felkészülnöd.
  Egy unott fújtatás, aztán ismét horkolás. Ostoba dög. Nem akartam az időmet arra vesztegetni, hogy a házi kedvenckémet megregulázom, inkább előhúztam a ládámat a meglazított deszka alól, ahol eddig is tároltam, majd nemes egyszerűséggel rúgtam le Fehér Szellemet róka tetemestül az ágyról, hogy helyet csináljak magamnak. Felháborodott visítás, acsarkodás, aztán amikor kapott egy öklöst a homloka közepére - atyai pofon nevelési célzattal - inkább csak morogva vonszolta a rókucit a sarokba és azon csámcsogva figyelte, ahogy első körben ledobom a véres takarót, majd elkezdek kiteríteni az ágyra.

  Az első sorokban ott díszelgett Fury és Clandestine, akiket majd a legvégére hagyok. A sálamat egyelőre gondosan becsomagolom a hivatalos eseményekre tartogatott ezüst hímzéses ruháim mellé, amelyeket majd csak Zephyrantes-ben veszek át - nem akarom a büdös testemre felvenni és abban utazni még napokat, majd ugyanúgy gondosan becsomagolom a törékeny tükröt is pár váltóingbe, hogy ne essen semmi bántódása. Gondoskodva simítok végig legújabb társamon, a fülbevalómon, amely tökéletes Mélységiek hangjának kizárásához...vagy ha az asszony kárálni kezd - bár asszony nincs, de nem árt a jövőre gondolni. Egy ideig gondolkozok, hogy melyik nyakláncot is viseljem egyelőre a nyakamban, aztán a választás végül a koncentráció nyakékére kerül, míg a vonzalom amulettjét és az álcaláncot csak a mellényem egy-egy zsebébe rejtem el, hogy szükség esetén könnyen hozzájuk férjek. A Ceann an Dullahan szintúgy egyelőre talonban marad a táskába süllyesztve, nem hinném, hogy az úton bármikor is szükségem lenne arra, hogy elveszítsem a fejemet. Viszont felkerül a bokámra és a csuklómra való perecek szettje, hisz az mindig hasznosan jön egy utazás során. Jobb kezem gyűrűs ujjára a töltőgyűrű kerül, bal kézre a tökgyűrű - hisz, végül is, csak egy feldühödött vadállatoktól hemzsegő helyen kell átkelnem - míg a tárológyűrűt egyelőre szintúgy csak egy zsebbe rejtem, majd ha kiderül, hogy mire lesz szükségem később, a szerint készülök fel és töltöm fel. A Köd-erdő jeleit viselő holdezüst korongot a mellényem belső zsebébe süllyesztem, míg az elismerés jelvénye egy másikba kerül bele, így a ruházkodás meg is történt.
  Újból a táskához lépve elpakolom a következő tárgyakat: a békítőharang és a bizalom vízuma is egy helyre kerül, amelyek mellé csatlakozik a Wolpertinger Tojás és a plüssfarkaskám. A távcsövet a zsák egyik oldalsó szíjához kötözöm, hogy könnyen elérhető helyen legyen, a rúnákkal teleszőtt pergamen egy másik oldalsó zsebben landol, szintúgy könnyen elérhető helyen, bár egyelőre nincs tervem arra, hogy megnézzem, hogyan is működik, hisz ki tudja, később még mikor jöhet jól egy kis menekülés. Inenntől kezdve a dolgok már gyorsabban mennek. A rúnákkal kivert butykost az övemre akasztom, a visszatérő erszényt a másik oldalon foglal helyet, és végül a Vengeful One követ Clandestine markolatára tekerem szorosan, hogy ne essen le. Végül a fémládikóba belesüllyesztek egy hadseregnek elegendő ital-gyűjteményt, hisz végül is, gyógyital meg élénkítő ital mindig is jól jön, a dobozon belül van még egy fecskendő is...és azt hiszem, hogy készen is vagyok. A két éjgyilokomat a helyükre akasztom, a rugós pengét a csizmám szárában rejtem el, aztán az egész tetejére rápakolok pár váltás ruhát és némi elálló élelmet...s a zsák szíjait már alig bírom összehúzni, de nem akartam felkészületlenül neki esni ennek az egész Tüncibüncis utazásnak.

- Dracon, indulás van. Nincs kedvem egy percet sem elvesztegetni.
 A sárkánygyík végül felkapja a fejét, majd miután a mancstisztogatási műveletét egy felé hajított büdös zoknival megakadályozom, morogva ugyan, de hajlandó arra, hogy útra keljen velem. Miután meghallotta azonban a vasállkapocs csörgését, amelyet utólag még a zsákba pakoltam, már úgy menekült ki a házból, mint ha legalábbis három légiónyi Ger üldözné...
- Na, csak van eszed, még ha jól is rejtegeted.
  Morogtam magam elé, majd utoljára végig néztem a szobámon, s végül az ajtót kétszer is bezárva magam mögött, ráléptem arra az ösvényre, amely Zephyrantes-be vezet. Itt az ideje kideríteni, hogy mire is készül Amelie és hogy milyen titkos fegyvere lehet az emberek ellen. Armin, tartsatok ki, amint megtudok valamit, egy szempillantás alatt nálatok termek, hogy beszámoljak róla...


Part Two: Zephyrantes

  A tünde fővárosba végül azon a kapun léptem be, ahol anno Blue-val is megjelentünk, amikor még Rexy Guszty gyalázóira vadásztunk. A helyzet azóta sokat változott és valahol a szívem mélyén hiányoltam a cserfes és egyáltalán nem szívbajos kollégám jelenlétét. Néhányan alaposan megnéztek maguknak, páran megpróbáltak belém kötni, azonban a két fegyverem láttára inkább széles ívben elkerültek. Na meg az se volt egy utolsó elrettentő erő, hogy a város határától alig egy mérföldre az unatkozó Draci elejtett valami kistestű állatot és most annak a vére csöpögött a pofájáról, teljesen vörösre festve a pofáját. Hangosan fújtatva álltam meg a kapuban, szememmel a távolban feltűnő királynői palotát fürkészve. Az éjszaka éppen a vége felé közeledett, így legalább a Nap miatt nem kellett aggódnom az utolsó mérföldeken, de az utazás így is lefárasztott, hisz végül is, gyalog tettem meg az Elatha- Zephyrantes távolságot, nagy részében a porrá égett erdő romjain átvágva.
  Utam végül a Jámbor Őzhöz vezetett, ahol Blue-val is elkezdtük a nyomozást, aminek végül csak vége szakadt még azelőtt, hogy egyáltalán neki álltunk volna. A fogadós nem ismert fel engem, amin nem is csodálkoztam, hisz azóta már jó pár holdtölte eltelt, és nem is nagyon igyekezett elárulni, hogy van-e kiadó szobája, de amikor megcsillantottam előtte pár érmét, már rögtön készségesebb volt. Öt percnyi heves vitatkozás után végül elértem, hogy valami kaját vigyen fel a szobámba, míg a felesége és a lánya neki állt fürdővizet melegíteni, amit szintúgy a szobámba rendeltem, némi illatos vízzel egyetemben. Elvégre is, a self nem jelenik meg az út porától és bűzétől átitatva egy audenciára. Mire megreggeliztem, és lefürödtem, a Nap már felkelt, ezüstös-aranyos fénybe borítva a tájat, amelynek nem kifejezetten örültem. Most, hogy már megszabadultam a viszontagságok külső nyomaitól, és a gyomrom is tele volt, felöltöttem végül az elegáns ruházatomat, a fekete mellényt ezüst hímzésekkel, színben és mintázatban hozzá passzoló nadrággal és cipővel, majd az egész fölé egy térdközépig érő vörös palástot terítettem. Clandestine-t és Fury-t ezek alá rejtettem el, a tőr a csizmám szárában volt, egyéb felszereléseim közül egyedül a holdezüst korongot és a koncentráció amulettjét tartottam meg. Nem számítottam támadásra, így a többi cuccot elrejtettem a szobában, majd útnak indultam is a palota felé. Menet közben azonban egy ponton Dracon úgy döntött, hogy Ő már pedig csak azért is a felhők közül fogja a továbbiakban szemmel kísérni az események alakulását, és mielőtt még megakadályozhattam volna, kérdezés nélkül elrepült. Mostanában kezd egyre engedetlenebb és szabad szelleműbb lenni, amiért majd egyszer egy alapos leszidást fog kapni, azonban perpillanat semmit sem tudtam ez ellen tenni, így aztán csak egy vállvonás kíséretében trappoltam tovább.
  A városon átvágva persze mindenféle alakokkal találkoztam, amelyeknek vagy nem tetszett a jelenlétem, vagy éppen valami apokaliptikus szöveggel traktáltak mindenkit, aki a közelükbe merészkedett. Hiába, Abaddón alig két hete pusztította el az általunk ismert világ jelentős részét, csak hogy dolga végezte előtt valami - vagy valaki - megsemmisítse. Persze erről is keringtek különféle teóriák, de hogy mi volt a tényleges igazság, valószínűleg nem sokan tudják... Aztán végre-valahára megérkeztem a palotához, azonban bejutási kísérleteim eredménytelenek maradtak, ahogy egy szakasznyi katona állta el a kaput és megtagadták a belépést mindenki számára. Király...utam legelején már is akadályba ütközök? Ki gondolta volna? Egy fanyar vigyorral az arcomon halászom elő a holdezüst korongot és a legközelebbi őr arcába tolom.

- Én azért még is csak szeretnék bejutni, hogy beszéljek Amelie Fairbranch királynővel, hogy ha lehetséges lenne.
 Miközben én a bejutáson ügyködtem, a fülemet megütötte egy ismerős hang.
- Miért is nem? - hallattszott a felháborodott kérdés.- A lightleaf-i őrparancsnok küldött, állítása szerint Őfelségének szüksége van önkéntesekre.
  A világ úgy látszik, hogy tényleg kicsi, hisz a hang tulajdonosában Lance Kalver-re ismerhettem, a zsoldosra, akivel először a Dornburg-toronynál találkoztam, aztán utána nemsokkal az utunk ismét csak keresztezte egymásét, amelynek során alaposan leittuk magunkat a lehető legkülönösebb társaságban. Hát hiába, a világban már csak pár "hős" vagy "kalandozó" akadt, így nem is nagyon csodálkoztam azon, hogy az egyikükkel szembe találkozok.
- Szép jó napot! Hogy tetszik lenni?
  Érkezett az egyenes kérdés, ahogy a fiatal tünde is észre vett, és a kinyújtott kezét megfogva viszonoztam a kéznyújtás köszöntését.
- Lance Kalver, rég nem láttam. Örülök a viszont találkozásnak.
  Nem nagyon fűlött a fogam az ilyen udvarias és fennkölt meg nemes meg mit tudom én milyen beszélgetéshez, de ha már Ő így kezdte, ki vagyok én, hogy elrontsam a szórakozását? Aztán egy újabb ismerős hang hallatára kissé megmerevedek és csak egy fél pillantást vetek az alacsony, szinte fiús testalkatú lány felé - épp annyi időre csak, hogy felismerjem a kis Wyn-t. Na, ez kezd egyre érdekesebb lenni. De nem akartam most vele beszélni, teljes figyelmemet Láncikára fordítottam.
- Az egészségemre nem panaszkodhatok. Ez a kis várakozás kissé kellemetlenül ért, de a helyzet önmagában érthető. Ezek a katonák csupán a feladatukat látják el, parancsot teljesítenek, így aztán a magam fajta szerény sötét elf nem is haragudhat rájuk. Meséljen valamit, mi történt magával az utolsó találkozásunk óta? Örülök, hogy túlélte Abaddón pusztítását...
  Ha arra számítottam, hogy Lánci majd tovább folytatja a színjátékot, kellemesen csalódnom kellett. A nevetése éles kontrasztban állt a helyzet és a környezetünk komorságával, üdítő színfolt volt és végre úgy üdvözölhettük egymást, akik valójában voltunk: haverok, bajtársak, fegyvertársak...a két őrült, akik készek voltak egy egész toronyra való vámpírral szembe nézni, hogy a többiek megmérkőzhessenek Erborosh-sal. Óh, azok a régi szép idők...
- Remélem, nem gondoltuk komolyan a magázódást! Én is örülök, hogy te élsz.
  Mielőtt még válaszolni tudtam volna Lánycibának, a kislány is felénk fordult, bár nekem csak a hátamat láthatta egyelőre, így nem is ismert fel kapásból.
- Üdv. Maguk is önkéntesek?
~ Fogalmazhatunk úgy is. Armin-nak éppenséggel nem volt elfekvőben lévő selfe, így a tudta nélkül engem szalasztott ide. Szóval ja...valami olyasmi.~
  Ecseteltem magamban a helyzetet, aztán ahogy a lány felé fordultam, végre felismert engem, és az arcán egy büszke vigyor jelent meg, amely határozottan jobban állt neki, mint az a komorság, ami az első találkozásunkat jellemezte.
- Rég láttuk egymást, Főnix. Nézd csak, ki élte túl Abbadón-t.
  Amennyiben bárki is arra számított volna, hogy innentől kezdve a beszélgetés kötetlenül folytatódik tovább, nagyot csalódott volna. Viszont most nem elégedetlenkedtem és nem is idegeskedtem miatta, hisz végül úgy látszik, hogy jutunk valahova. A tömegből végül kiválik egy sötét tünde, aki tünci ruhákat viselt - ilyen tekintetben egy kicsit emlékeztetett arra az alakra, aki felbérelt minket Gusztusos Rexi gyalázóinak felkutatására - és pikk-pakk megoldotta a bejutásunkat. Note to myself: fizessek a pasasnak legalább egy pohár vizet - a piát még nem érdemelte ki!
- Katona, kérem jelentse be Őfelségénél, hogy a keresett személyek megérkeztek. Lehetőleg gyorsan.
  Nem tudom, hogy a helyi hátba szurkálós szarkeverésben - amit egyesek politikának hívtak - Ő milyen szerepet töltött be, de most egyelőre nem is nagyon érdekelt. Az már jobban izgatott, hogy miért is vagyunk "keresett személyek". Azonban nem akartam kérdéseket feltenni, hisz azzal elárultam volna, hogy ebben a kérdésben teljesen tudatlan vagyok - már pedig a túlélés első számú szabálya, hogy semmiféle gyengeséget ne mutassunk ki, így inkább csak sodródjunk az árral, a legközelebbi lehetőségre várva. Én pedig nagyon jó voltam a sodródásban...
- Óh, Lord Steelhorn. Elnézést, persze, azonnal. Addig kérem, fáradjanak be az udvarba, Dean elkíséri Önöket.
- Erre fáradjanak, kérem.
  Na most, hogy legalább a bejutásunk megoldódott, még ha a kényelmesnél többet is kellett ácsorognom emiatt a tűző napon, végre úgy éreztem, hogy most már lényegében a leendő útitársaimnak szentelhetem a figyelmemet. Lánci feltűnése lényegében nem is nagyon lepett meg, azonban Wyn-é annál inkább. Tehát végül elhagyta a szülői házat, amelyre annyira vágyott...de vajon meg fogja-e bánni a döntését végső soron? Azt hiszem, hogy az Út végén erre is választ fogok kapni.
- Köszönöm, Dean, ugyebár, ha jól hallottam.
  Biccentek a férfi felé és követni kezdem őt. Tekintetem ide-oda ugrál az út során, felmérve alaposan a helyet, memorizálva az útvonalat, a katonák elhelyezkedését, a fegyverzetüket - és persze az általános hangulatot. Azonban az arcokról sok érzelmet nem tudok leolvasni. Amíg az utunk engedi, a többiekkel kezdek el cseverészni.
- Éreztem, hogy túl fogod élni Wyn, és örülök, hogy így lett. Lance Uram, én teljesen komolyan gondoltam a magázódást. Nem vagyok íjász, nincs tegezem, így tegeződni se nagyon tudok...
...s mint egy végszóra, az átkozott Fehér Szellem is hajlandó volt végre megjelenni, és némi csicsergés meg csipogás közepette követelte ki a helyét magának az élmezőnyben, mellettem totyogva. Pofáján egy pillanatra valami vadóc vigyor jelent meg, aztán megembe...sárkánygyíkolta magát, és sokkal komolyabb viselkedés formát választott magának.
- Na, csak úgy döntöttél, hogy csatlakozol, Te mocsok?
- Akkor legyen így. Teget se látok Önnél, pláne nem a fű színéhez hasonlatosat, nem mondhatom, hogy tege ződ...
  Érkezett Láncitól egy szintúgy elmés válasz, ami miatt már azon nyomban megbántam, hogy egyáltalán bele kezdtem az agyhalott poénok cserélgetésébe, és gondolatban az arcom találkozott a fejemmel. Nem adtam meg neki az örömöt, hogy bemutassam neki a facepalm tudományomat - azt az elismerést soha se fogja megkapni! Szerencsére még ha akartam volna, se lett volna időm érdemi választ kitalálni, hisz végül az utunk egy parkban ért véget. A szökőkútból csobogó víz kellemes hűst árasztott magából. Tiszta volt a levegő, szinte olyan, mint ha a világban történt pusztítás meg sem történt volna. Ezzel egy időben éreztem, hogy a lelkem is lenyugodik egy kicsit. Kezemet végig futtattam a tündékre oly ' jellemzően "fából kiénekelt" padokon, sokadjára is elcsodálkozva azon, hogy mennyire is harmóniában élnek a természettel - éppen ezért volt megérthető, hogy miért érte őket sokkal rosszabbul a pogány istenség küldöttjének pusztítása.
  Amíg a királynére várakozunk, elfoglalom magamnak az egyik padot és a többieket elmémből kizárva minden figyelmemet Dracon-ra és a tollazatának tisztogatására fordítom, gondosan és kínosan ügyelve arra, hogy ne koszolja össze a drága ruhámat. Nem tudtam, hogy mire várhatok a királynőtől - Sharlotte se sokat tudott róla, csak azt, hogy van valami titkos fegyvere és minél előbb meg kell tudjam, hogy még is, mi az. Mennyire lesz olyan hangulatban, hogy megossza ismeretlenekkel az információkat? Vajon ha még is rávesszük valahogy, hogy kinyögje, mi is a nagy terve - cserébe mit fog elvárni? Tény és való, hogy egyre több időt töltöttem manapság Armin társaságában és valamennyire rálátásom volt az otthoni politikára, de az igazi, színfalak mögött húzódó csendes háborúról még mindig nem volt semmi fogalmam sem. Így hát egyszerre féltem és vártam a találkozást Veronia elvileg legszebb nőjével.
  A percek gyorsan leteltek és a közeledő léptek zajára felkaptam a fejemet. Első körben a sleppet mértem fel. Egy igen csak furán viselkedő, kopasz alak, akit rövid hezitálás után a druidák közé soroltam; egy lovagi kísérő, aki valószínűleg akkor se hagyta volna el a királynője oldalát, ha arra egyenes utasítást kap ...és egy csuklyás figura, aki mint egy megkésett gondolatként követte a társaságot. És végül, de nem utolsó sorban a királynő. Hát, a regék tényleg nem túloztak - gyönyörű volt, szinte túlságosan is gyönyörű. Persze mindez csak viszonyítás kérdése...de a szépsége letagadhatatlan volt. A választott ruhájától még egy homoszexuális alak is kitért volna a hitéből, és éreztem, hogy a vérem felpezsdül. Bár a ruha többet takart, mint mutatott - nem volt egy túl magamutogató alak - de pár helyen látni lehetett a bőrét, kecses alakjának gömbölyded vonalait és csak arra tudtam gondolni, hogy mekkora mázlista lehetett Armin, hogy egyszer a királynő leakarta őt smárolni. De a múlt felidézése helyett a jelenre kell koncentrálni. Ideje megkezdeni a táncot...a padról felállva egy enyhe, udvarias meghajlással nyitok - letérdelni nem fogok előtte és a földre borulni sem, azt meghagyom a talpnyalóknak.

- Queen Amelie Fairbranch, it is an honor to meet you. Let me introduce myself: Crispin Shadowbane, from Elatha, at your service.
- It's an honor to meet you, Queen of All Elves, Lady Fairbranch. My name is Lance Kalver, envoy from Lightleaf, at your service.
- I've never thought I will see our Queen with my own two eyes. Wyn, druid apprentice. I'll follow your orders.
  A kis triónk végül úgy döntött, hogy az emberek mocskos nyelvét maga mögött hagyva a saját nyelvünkön folytatjuk tovább a társalgást. Elég sok kárt okoztak már azok a förtelmek és most, a saját fajtánkkal beszélgetve nem fogok arra vetemedni, hogy ilyen kárhozott és átkos nyelvre kényszerítsem a számat. Legalábbis az én részemről ez volt az oka. Hogy a többieké? Ki tudja? Viszont úgy látszik, hogy legalább a királynő kegyét elnyertük ezzel, amikor egy halvány mosoly jelent meg az arcán, hogy aztán azonnal el is tűnjön. Vajon csak képzelődtem, vagy tényleg ott volt? Kezeit széttárva üdvözölt minket.
- You are all here to serve. I am pleased. But do you know who are you serving really? What are you serving?
  Csendült fel a kérdés, amelyet talán költőinek szánt, talán nem, azonban én úgy éreztem, hogy majd idővel válaszolnom kell rá. Addig is, a királyné helyet foglalt egy padon, ezzel úgy értelmeztem, hogy nekünk is jelezte, hogy helyet foglalhatunk és ki is használtam az alkalmat azon nyomban.
- I know what and who am I serving, Your Majesty.
 Biccentettem a királynő felé, amint helyet foglaltam a padon, majd a mondandójára koncentráltam.
- You are here from far and wide, you represent all that is elvenkind. A disciple of death from the city under the Moon's light and shadow. A wanderer and warrior who saw and experienced this land, yet remained an elf. And a miralce child, one from both sides of this forest, bearing marking of the curse, yet power of the God in Nature. You are, after all, to save us - and also represent us.
  A cirádás mondandó mély benyomást hagyott bennem. Nem az, amit előre vetített, hanem ami inkább a háttérben húzódott. Úgy tűnik, hogy a királynő sokat tud rólunk, mint személyekről, ami igen csak zavaró volt a részemről. Honnan tudhatott rólam? Nem voltam éppen egy olyan személy, akire sok mindenki emlékszik...bár, ha figyelembe veszem, hogy tényleg sok alkalommal lehetett engem látni Armin vagy Lory társaságában, és hogy az Elatha-i társadalomban viszonylagosan stabil helyzetben voltam mint a herceg egyik bizalmasa...talán annyira nem is volt meglepő. Lánci hiába volt szabadúszó zsoldos, még is a királynőt szolgálta és nem tartottam lehetetlennek, hogy talán már találkozott is vele. Wyn-ről semmilyen személyes információt nem árult el, csupán a származását firtatta...de talán a kémei jobbak voltak, mint amire számítottam volna. A kényelmetlen gondolatokat egyelőre azonban a háttérbe szorítottam. Ideje kideríteni, hogy mi is folyik itt?
- I had no idea that the Queen herself knows who I am. It is true, that I am an assassin, but also a druid. Who am I serving? Most of my life, I served noone, chose no sides, cared only for myself. Yet, everything has changed, and these changes led me here. Now, I think, I serve a higher purpose and law - the Law of Survival. As it is, the biggest threat we are facing comes from the remaining human population. I heard the rumors, that they want to invade the Elven Forest as well the Mistwood. I saw no marching armies, so I cannot be sure if the rumors are correct. But if they are, then I feel the need to do something - although I have no or literally no power. So I came here, following the rumors, looking for answers and means to drive the invaders out of our territories...
- You are right, Your Grace, I am no-one but a humble mercanary.-kezdett bele Lánci is az álszerénysége megcsillogtatásába.- But a mercanary who knows when his sword is needed, and this is such time, I trust. Amongst the screams of burning trees, there was a gentle and weak plea, asking for help. At that time, I could not hear it, but today I got the message again through the Guard Captain of Lightleaf. My sword is yours.
 Az ismételt hűségeskű utáni rövid csendet Wyn szavai törték meg. A lányé, aki valószínűleg többet aggódott a Természet jó létéért, mint a saját magáért. El tudom őt képzelni évek múltán, idősebben és erősebben...a Természet Megtestesült Haragja is lehetne belőle - és Természet Anya óvja meg azokat, akik a jelenlétében egy faágat is le mernek törni!
- I came here to silence the Nature's cry, heal its wounds with all my power and because my mentor told me, even a persone like I can help. And also here to know what can I do to help our kind. My Queen, your words are true like the Moon shines bright - and the Sun keeps us warm at daylight. I am a daughter of the two forests and pleased to serve you and our home.
- You are all wise and pleasing with your words.
~ Just wait until I show you how else can I please you...~
- But chatter is a luxury in these times. Which you heard is true, down to every horrifying and unjust detail. The humans and their boy king...
  Nem, meg sem lepődtem azon, hogy a királynő ideges lesz az embereknek még csak említésére is. Én is egyre jobban és jobban megutáltam az egész fajtájukat, főleg azóta, hogy pár hülye paraszt keresztre akart engem feszíteni, hogy ezzel nyerjék el hamis istenségük bűnbocsánatát...
- They obtained a great power. One without equal in this land, no matter how hurting it is to accept this fact. They bring fire and iron - not the kind that their unwelcoming and irascible God brought to us. This fire is precise, controlled and more devestating, although in a much smaller area. They threaten us to join them, or to perish with the very forest we call our home. I will accept neither of those thing!
 Na igen, így néz ki egy sértődött királynő! Úgy pattant fel a padról, mint ha legalább is valaki a megerőszakolásával fenyegette volna - és lényegében így is volt. Aki a népének árt, neki is árt. A hangulat nagyon hamar komorra és sötétre váltott át, ahogy a királynő arca is.
- But we found...alternatives. This is how our favored guest comes into the great flow of things.
 Int a figura felé, aki végül ledobja a csuklyáját. Hát, a látvány eléggé megdöbbentő volt, és ösztönösen próbáltam hátrálni, azonban ülő helyzetben ez nem nagyon volt kivitelezhető. Hamar vissza nyertem a lélekjelenlétemet, és erősen Dracon tollaiba markoltam, ahogy éreztem a kis dög szándékát, hogy meglóduljon - vagy meg akarta támadni a fura nőt, vagy pedig csak hozzá akart dörgölőzni ...nála valahogy ez kiismerhetetlen volt nekem meg nem volt kedvem most kielemezni a viselkedését, nem hogy még reckírozni is. Csendben figyeltem a különös alak mozdulatait, az arcát...és testének más részeit is. Aztán inkább magamra erőltettem a komolyabb gondolatokat. Fenébe, ki gondolta volna, hogy ilyen sok idő nő nélkül ennyire meg fog őrjíteni?
- It is an honor to meet you, representatives of Veronia. I am Rheo. I am your salvation.
  A mosolyára nem is nagyon ügyeltem, inkább a szavaira. Veronia képviselői...mint ha egész Veronia a tündékből állna - sajnos nem így van. A másik, hogy olyan benyomásom támadt hirtelenjében, mint ha egy külsős lenne...úgy használta a szót, mint ha Ő maga nem Veronia-ról származott volna. Ehhez hozzá társult a különös kinézete is. Ez a nő felkeltette a figyelmemet - és most nem csak azért, mert nő volt, és mint ilyen, olyan hmm...adottságokkal rendelkezett, amelyekre most nagyon is ki voltam éhezve. Szépen sorrendben válaszolgattam hangosan a gondolataimra, első sorban a királynő szavaira koncentrálva.
- How could they obtain such power? Is it some kind of new magic or a result of some kind of experiments? Worth to look into this matter. If...or more likely, when we find out what their weapon is, we can duplicate it or find a method to counteract it. This is where the Shadow Dweller comes on the scene...
- I do think this is the part in which we are needed. Naturally, we shall not let them triumph over us. United we stand, divided we fall, and will they destroy everything that is ours, we will still be here, wandering, seeking vengeance, without home, but never broken.
 Egy pillanatra elhallgattam, ahogy gondolatban már az emberi tábor körül ólálkodott az éjszaka leple alatt, tábornoki sátorról tábornoki sátorra vándorolva iktatva ki őket és közben ellopva a fegyverük egy darabját - vagy ha mágia, akkor az egyik varázslójukat, hogy kihallgassuk. Lánci szavaira csak halványan biccentettem. Igen, lehet, hogy végül megsemmisül az otthonunk, de a harcot addig nem adjuk fel, míg lesz egy elf vagy self is, aki lélegzik. Rabszolgasorba is taszíthatják akár a népünket - de megtörni nem fogunk!
- Ofcourse, we won't accept their conditions. We will fight and we will prevail - or if not, we atleast go down with a fight.
...és végre eljutottem Rheo-ig. A furcsa alakik. Ki lehet Ő és honnan szalajtották?
- The pleasure is mine, Rheo. Care to elaborate? How come that you are our salvation - and who or what you are exactly?
- You will see and you will learn all about me.
~ That sound really temptingly. I would really learn all about you...oh, fuck me...Get yourself together Crispy!~
- Because we are fated to travel together for a time - to save your people, your home and your future. As your Queen told me, you have this day to prepare yourself. Tomorrow, before the Sun rises, I will ride forth. Those amongs you who has the will to follow me blind and without knowing our destination will find the path that leads you to survival, and more: to triumph. To a haven you forgot. I will meet you by the great oak at the northern edge of this city.
  Feleli végül Rheo, aztán szépen elhagyja a parkot, magunkra hagyva minket - a gondolatainkkal foglalkozva.Azonban ezeket a gondolatokat megtartottam akkora, amikor a szobámba vissza térek és felkészülök az útra. Egyelőre csak egy mély meghajlással köszöntem el a királynőtől, intettem a többieknek, majd Dracon társaságában elhagytam a parkot és vele együtt a palotát is...


Part Three: The Great Oak

 Az idő meglepően gyorsan telt most, hogy mindenre felkészültem, amire fel lehetett készülni. Ezerszer átfutottam a felszereléseimen, ellenőrizve, hogy minden darab sértetlen-e, és végül alapos gondossággal süllyesztettem be a táskába azokat a cuccokat, amelyekre egyelőre nem lesz szükségem. A nap részét amúgy is átaludtam, így a készülődésre csak a hajnali órákban volt időm. A cirádás udvari ruha már egy szekrényben lógott, fegyvereim kiterítve az asztalon, mellettük ott feküdt a koncentráció nyakéke és a vonzalom amulettje - ki tudja, mikor kell infót kinyernem Rheo-ból vagy Wyn-ből - a töltőgyűrű és a tárológyűrű, amelybe már belebűvöltem a Rezonancia Vihart a biztonság kedvéért. A rúnázott flaska mellett a varázserszény lógatta bőr orrát...és a listát még lehetett volna folytatni. Az indulás előtti utolsó óra az előkészített fürdő vízben talált engem, s a hatalmas kádban ücsörögve fogyasztottam el kései vacsorámat, miközben Dracon undorító csámcsogását hallgathattam. Aztán...

  Eljött az idő. A gondos törölközés után magamra aggattam a felszereléseimet. Éj fekete ing, felette szintúgy fekete mellénnyel, nadrággal és cipővel. Az alkaromon egy alkímista alkarvédő, rajta három hellyel italoknak - kettő gyógyital és egy élénkítő ital. Csuklómon és bokámon éreztem a hideg vas érintését, ujjamon ott díszelgett a tároló és töltőgyűrű is, fülemben a fülbevalóm, nyakam köré a kedvenc sálam tekerve. Övem jobb oldalán egy erszény lógadozott, míg bal oldalon, a könnyebben hozzáférhető helyen a kulacsom, amiből biztos, hogy rajtam kívül senki se kap még egy kortyot se! A mellényemen belül, kissé kényelmetlen helyen, de jobbat nem találtam, ott csücsült Bane, a kis plüss farkaskölyök, hogy ha netán valaki elmetámadással próbálkozna nálam, könnyen hozzáférhessek...na meg, mert megnyugtató volt a közelsége és a tudat, hogy velem utazik. A nyakam körül ott feszült a Dullahan hatalmát imitáló kis nyakperec, felette a koncentráció nyakéke csüngött, míg mellényem egyik zsebében a vonzalom amulettje. Miután minden kiegészítőt magamra aggattam, a rugós pengét ismételten csizmán szárába tűztem, éjgyilokjaimat felakasztottam a helyükre -a Bosszúálló kő Clandestine-n kapva helyet - és úgy éreztem, hogy készen állok, bármi is várjon ránk az út végén. A zsák szíját gondosan behúzva kaptam azt a vállamra. Minden egyéb felszerelésem abban volt, ezek mellett váltó ruhák, élelem, két kulacs víz és ugyanennyi bor, míg egy külön rekeszben Dracon vasállkapcsa hevert.

- Draci, készen állsz megvédeni a választott családodat?
  Fordultam a kis dög felé, aki ekkora már befejezte a kajálást és csendesen figyelte, ahogy az Alfa gondosan felkészül a harcra és az útra. Csak egy halvány, alig észlelhető bólintás volt részéről a válasz - mint ha megértette volna a kérdést - majd egy utolsó, hangos böffenéssel jelezte, hogy most már hajlandó velem jönni. Az ajtót magam után bezárva, a kulcsot magammal cipelve hagytam el a fogadót. A szobát két hétre béreltem ki, jelezve a fogadósnak, ha ennyi időn belül nem térek vissza, akkor lépjen kapcsolatban a királynővel, hátha Ő tud majd arról, hogy mikor érek vissza.

  A hajnali órákban Zephyrantes viszonylag csendes volt. A napszemüvegemre se lett volna szükség, de még is, megnyugtató volt a gondolat, amikor viseltem. Lépteim súlyosan visszhangoztak a kihalt utcákon, s az a pár alak, aki velem szembe jött, csak elsietett mellettem, mint ha valami sötét jelenés lennék. Aztán, amikor kiléptem a kapun és megláttam a Nagy Tölgyet, arra felé irányítottam a lépteimet. A megjelölt indulásig még volt vissza egy kis idő, de nem árt idő előtt megjelenni, az sokkal precízebb és profibb, mint az utolsó pillanatban beesni ugyebár...Egy gondolat azonban még mindig visszhangzott a fejemben: mi az a "Haven", amiről Rheo mesélt? Milyen helyre készülünk? Miért van olyan érzésem, hogy elhagyjuk azt a helyet, amelyet mindenki csak Veronia-ként beszélt? "Egy hely, amit elfeledtünk..." Fenébe, többet kellett volna foglalkoznom a történelemmel! Ez vajon egy olyan helyet jelöl, amit régen a tünde fajzatok uraltak, hogy később elveszítsék azt? Egy régi tünde királyság? Vagy...van valahol a világban egy hely, ami az őshazánknak számított? Vajon csak betolakodók vagyunk Veronia-n, mint az emberek és a többi fajzat is? Egyáltalán...honnan jöttünk? Lehet, hogy nemsokára kiderül. Ajj, mamám, mibe keveredtem bele? Remélem, hogy megéri...meg kell érnie! Különben egy hosszú, elhúzódó háború elé nézünk - és talán elveszítjük, amennyiben nem fogunk össze.

Felhasználó profiljának megtekintése

7 Re: [Tünde frakcióküldetés] Age old mistakes on Kedd Márc. 13, 2018 11:14 pm

Lance Kalver

avatar
Tünde Zsoldos
Tünde Zsoldos
El is indultam az őrkapitány tanácsa nyomán a Fővárosba. Odaérve azt kellett tapasztalnom, hogy mindenki jajveszékel a vég közeledtéről, de nem teljesen értettem, miért. Furcsán néztem az őrökre is, akik nem akartak beengedni.
- Miért is nem? - Vontam fel a szemöldökömet - A lightleafi őrparancsnok küldött, állítása szerint Őfelségének szüksége van önkéntesekre. - Majd észrevettem Crispint.
- Szép jó napot! Hogy tetszik lenni? - Mondtam kicsit élcelődős hangnemben, majd kezet nyújtottam. Éreztem, hogy ha nem oldom a hangulatot, rövidesen nagyobb bajok is lesznek itt.
- Lance Kalver, rég nem láttam. Örülök a viszont találkozásnak.
Szorította meg az előzőleg nyújtott kezemet.
- Az egészségemre nem panaszkodhatok. Ez a kis várakozás kissé kellemetlenül ért, de a helyzet önmagában érthető. Ezek a katonák csupán a feladatukat látják el, parancsot teljesítenek, így aztán a magam fajta szerény sötét elf nem is haragudhat rájuk. Meséljen valamit, mi történt magával az utolsó találkozásunk óta? Örülök, hogy túlélte Abaddón pusztítását...
Nevettem.
- Remélem, nem gondoltuk komolyan a magázódást! Én is örülök, hogy te élsz. - Majd meghallottam egy kislány hangot, és hátrafordultam, hogy meglássak... egy kislányt. Hát ő meg mit keresett itt?
- Üdv. Maguk is önkéntesek? -
Kérdezte kurtán, és hidegen, majd úgy tűnt, felismerte Crispint.
- Rég láttuk egymást, Főnix. Nézd csak, ki élte túl Abaddónt. - Ennek hallatán kissé elcsodálkoztam. Mennyi cinizmust tudnak beletölteni egy ekkora jelenségbe vajon? A gondolatmenetet hirtelen egy határozott hang törte meg.
- Katona, kérem jelentse be őfelségénél, hogy a keresett személyek megérkeztek. Lehetőleg gyorsan.
- Óh, lord Steelthorn. Elnézést, persze, azonnal. Addig kérem, fáradjanak be az udvarba, Dean elkíséri önöket. - Mondta az imént akadékoskodó tünde, majd elsietett, egy másik pedig kinyitotta a kaput.
- Erre fáradjanak, kérem. - Mondta, és elindult.
- Köszönöm, Dean, ugyebár, ha jól hallottam.
Biccentett Crispin, majd követni kezdte a fickót. Kicsivel később odafordult a lányhoz.
- Éreztem, hogy túl fogod élni Wyn, és örülök, hogy így lett. Lance Uram, én teljesen komolyan gondoltam a magázódást. Nem vagyok íjász, nincs tegezem, így tegeződni se nagyon tudok... - Tehát a kislányt Wynnek hívják, oké, megjegyzem. Crispin megjegyzésére válaszoltam:
- Akkor legyen így. Teget se látok Önnél, pláne nem a fű színéhez hasonlatosat, nem mondhatom, hogy tege ződ...
Majd folytattuk az utat, a sárkánya pedig pár pillanaton belül csatlakozott.
- Na, csak úgy döntöttél, hogy csatlakozol, te mocsok? - Szólt hozzá. Kellett egy kis idő, hogy rájöjjek, valószínűleg nem komolyan gondolta a megszólítást, különben már azóta valószínűleg pörkölt lenne. Rövidesen egy kis szökőkutas parkba értünk A szökőkút mellett padok is voltak, le is ültünk, és vártuk a királynőt. Feszült csöndben ültünk, Crispin az állatkájával volt elfoglalva, én a gondolataimmal. Mi lesz most? Néhány perc után már hallottam is a lépéseket, a hang forrása felé nézve pedig megláttam egy kisebb csapatot. Első ránézésre igen furcsa összetétel volt: láttam egy borostás, tikkelős druidát, akiről bárki megmondhatta, hogy nem egészen kerek nála valami, egy marcona tünde lovag, egy csuklyás figura, aki igyekezett hátul maradni, ahogy én szoktam, és persze a királynő. Azt mondták róla, hogy Veronia legszebb nője, én azért vitatkoztam volna a kijelentéssel, legalábbis az arcát elnézve, de az alakja és a ruhája kárpótolt. Pedig ez utóbbi nem volt olyan szép alapból, de mintha egy fa nagyon is élő lombozatát húzták volna le, és aggatták volna rá, ami miatt mégis vonzó volt.
- Queen Amelie Fairbranch, it is an honor to meet you. Let me introduce myself: Crispin Shadowbane, from Elatha, at your service. - Állt fel Crispin. Ahogy odaérkezett a királynő, én is követtem a példát, és a tünde anyanyelven szólaltam meg, legalábbis próbáltam, részint utánozva őt.
- It’s an honor to meet you, Queen of all elves, Lady Fairbranch. My name is Lance Kalver, envoy from Lightleaf, at your service.
- I've never thought I will see our queen with my own two eyes. Wyn, druid apprentice. I'll follow your orders. - Hajolt meg a kislány is. A királynő egy alig észrevehető mosolyt eresztett meg.
- You are all here to serve. I am pleased. But do you know who are you serving really? What are you serving? - Ült le velünk szembe, a kísérete kicsit messzebb foglalt helyet. - You are here from far and wide, you represent all that is elvenkind. A disciple of death from the city under the moon's light and shadow. A wanderer and warrior who saw and experienced this land, yet remained an elf. And a miracle child, one from both sides of this forest, bearing markings of the curse yet power of the God in Nature. It is good. You are, after all, to save us - and also to represent us. - Mondta nagyon ünnepélyesen. Megdöbbentem a szavain. Honnan tudta, hogy én ki vagyok? Csak egy senki... de úgy tűnt, Crispint is ugyanúgy megmozgatta a kérdés.
- I know what and who am I serving, Your Majesty. - Bólintott Crispin, és leült ő is. - I had no idea that the Queen herself knows who I am. It is true, that I am an assassin, but also a druid. Who am I serving? Most of my life, I served noone, chose no sides, cared only for myself. Yet, everything has changed, and these changes led me here. Now, I think, I serve a higher purpose and law - the Law of Survival. As it is, the biggest threat we are facing comes from the remaining human population. I heard the rumors, that they want to invade the Elven Foest as well the Mistwood. I saw no marching armies, so I cannot be sure if the rumors are correct. But if they are, then I feel the need to do something - although I have no or literally no power. So I came here, following the rumors, looking for answers and means to drive the invaders out of our territories...
Beszélt az általam már ismert sötét tünde tovább. Szintén leültem a padra.
- You are right, Your Grace, I am no-one but a humble mercenary. But a mercenary who knows when his sword is needed, and this is such time, I trust. Amongst the screams of burning trees, there was a gentle and weak plea, asking for help. At that time, I could not hear it, but today I got the message again through the Guard Captain of Lightleaf. My sword is yours. - Hajtottam fejet.
- I came here to silence the Nature's cry, heal its wounds with all my power and because my mentor told me, even a person like I can help. And also here to know what can I do to help our kind. My Queen, your words are true like the Moon shines bright - and the Sun keeps us warm at daylight. I am daughter of the two forests and pleased to serve you and our home. - Mondta a kislány.
- You are all wise and pleasing with your words. But chatter is a luxury in these times. - Sóhajtott a királynő. - Which you heard is true, down to every horrifying and unjust detail. The humans, and their boy king... They obtained a great power. One without equal in this land, no matter how hurting it is to accept this fact. They bring fire and iron - not the kind that their unwelcoming and irascible God brought to us. This fire is precise, controlled and more devastating, altough in a much smaller area. They threaten us to join them, or to perish with the very forest we call our home. I will accept neither of those things! But we found... alternatives. This is how our favored guest comes into the great flow of things. - Mondta kezdetben indulatosan, de aztán csak intett a csuklyás alak felé, aki ekkor felállt és meghajolt, és levette csuklyáját. Háááát, nem egészen erre számítottam. Tündének nézett ki, de a bőre és a fehér haja olyan volt, mintha virágokból tették volna össze.
- It is an honor to meet you, representatives of Veronia. I am Rheo. I am your salvation. - Mosolygott.
- How could they obtain such power? Is it some kind of new magic or a result of some kind of experiments? Worth to look into this matter. If....or more likely, when we find out what their weapon is, we can duplicate it or find a method to counteract it. This is where the Shadow Dweller comes on the scene....  - Itt egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta - Of course, we won't accept their conditions. We will fight and we will prevail - or if not, we atleast go down with a fight.
- I do think this is the part in which we are needed. - Mondtam Crispinnek. - Naturally, we shall not let them triumph over us. United we stand, divided we fall, and will they destroy everything that is ours, we will still be here, wandering, seeking vengeance, without home, but never broken. - Bólintottam a királynőnek, ahogy áthatotta a légkört a feszültsége, megpróbáltam így nyugtatni. Az előrelépő figura láttán meglepődtem. Honnan szalasztották? Biccentéssel köszöntem neki, és vártam a válaszát, amit Crispinnek ad majd remélhetőleg.
- The pleasure is mine, Rheo. Care to elaborate? How come that you are our salvation - and who or what are you exactly? - Szólította meg őt is végül Crispin.
- You will see and you will learn all about me. Because we are fated to travel together for a time - to save your people, your home and your future. As your queen told me, you have this day to prepare yourself. Tomorrow, before the sun rises I will ride forth. Those amongst you who has the will to follow me blind and without knowing our destination will find the path that leads you to survival, and more: to triumph. To a haven you forgot. I will meet you by the great oak at the northern edge of this city. - Mondta, mielőtt elsétált. Ránéztem a többiekre, majd Crispin mintájára elvonultam felkészülni. Annyira nem volt mit, fenőkövem már nem volt kéznél, így inkább csak megtöltöttem a kulacsomat, a fogadó tulajdonosának pedig odaadtam a málhámat (amiben csak az értéktelen dolgokat hagytam, ennyire nem bíztam senkiben, inkább elhelyeztem magamon mindent) néhány érme kíséretében, hogy vigyázzon rá, amíg odavagyok, és lefeküdtem a szobában. Hajnalban kipihenten ébredtem, és az említett Nagy Tölgyhöz indultam, ahol Crispin már ott várt. Csendben csatlakoztam hozzá, és vártam.

Felhasználó profiljának megtekintése

8 Re: [Tünde frakcióküldetés] Age old mistakes on Szomb. Márc. 17, 2018 3:03 pm

Wyn Silvernight

avatar
Sötét Tünde Druida
Sötét Tünde Druida
Igen. - erősítettem meg magam, miközben Őfelsége tartózkodási helye felé haladtunk kísérőmmel, Faolan Steelthorn-nal a káoszos utcákon - Odamegyek, meghallgatom, elvállalom a feladatot, kijövök. Csak ennyi... Biztos sokan lesznek. És biztosan nagyon sokan beszélni is fognak velem, de ez is csak egy a sok közül, amit gyakorolnom kell!
- The end is nigh! - riasztott fel gondolataimból egy kiáltás, majd még egy, még egy, és még egy. Az előzőekre való tekintettel még csak arra sem néztem, inkább minden figyelmemet lábfejem mozgásának szenteltem. Már csak az hiányzott volna, hogy úgy járjak, mint az előbb és valamelyik szónok megint ne hagyjon békében a dolgomra menni.
Káosz. Igen. Teljes káosz uralkodik.
A hangulatot tehát nem hívtam volna túl fényesnek, de valamelyest azt hiszem, talán megértettem. Mi oka lehetett rá Abaddónnak, hogy bántsa az elfeket, holott nem is az ő istenében hittek? - és hasonló kérdések foglalkoztattak, persze amellett, hogy el ne essek a ruhámban.  
Muszáj volt ezt pont most kitalálni? - kérdeztem magamtól újfent, azt latolgatva, mennyi esély lehetett arra, hogy ez anyám és a két apám egyesített bosszúja ellenem - Csak legyen vége a mai napnak, a feladatot már a rendes ruháimban csinálom végig, viseltesek és itt-ott szakadtak, avagy sem.
Hamarosan kibontakozott előttem a kapu, mely eddigi utam végállomását és egy új kezdetét jelentette... ahol azonnal utamat is állták és közölték, hogy nem mehetek tovább.
Tessék?!
De ahogy tőlem megszokott volt, komor, rezzenéstelen arccal néztem fel a hozzám beszélő kapuőrhöz.
- Pedig be kell mennem. - mondtam a lehető legnyugodtabban, holott legszívesebben durvábban és más szavakat használva szóltam volna.
Még hogy nem enged be! Ez valami vicc?
Értettem én, hogy szigorú védelmet kellett fenntartani, elvégre odabent volt maga az uralkodó, népünk feje, irányítónk és - főleg ezekben a napokban - én sem rajongtam volna érte, ha engedély nélkül akárki beléphet a helyre, amelyet eddig biztonságosnak hittem, ámde... Ámde, gondolom, egy ilyen feladatnak híre kellett, hogy menjen, hiszem még Basil is tudott róla, aki egyáltalán nem tartózkodott sokat itt, Zephyrantesben egyhuzamban. Nem tudtam, mitől tűnt ez az egész még ennél is furcsábbnak,képtelen voltam rájönni, mit tévesztettem szem elől, mit nem vettem figyelembe? Valaminek csak lennie kellett, ha kezdtem magam nagyon kínosan érezni, mi több, szerettem volna az első adandó alkalommal kereket oldani.
Aztán végül rájöttem, hogy nem én voltam az egyetlen, aki nem jutott be. Két - égimeszelő langaléta - férfi is az áteresztés kulcsát kereste, jobban mondva jelenleg inkább beszélgettek egymással. Nem különösebben figyeltem, hiszen komolyabb gondjaim is voltak, minthogy újfent felmérjem a kommunikációs készségem hiányait, habár valamiért kezdett érdekelni, mi okból lehetnek itt, s nekiláttam, hogy kicsit többet kiderítsek róluk, azonban csak a hátukat láttam.
Nos, akkor innentől figyelünk. - parancsoltam magamnak - Még az is lehet, hogy ugyanabból az okból vannak itt, mint te.
- Lance Kalver, rég nem láttam. Örülök a viszont találkozásnak. - szólalt meg egyikük, minden bizonnyal a másiknak és nem az őröknek címezve a mondandóját.
Hangja felébresztett bennem valamit, de szándékosan elnyomtam. Nem lett volna elég, hogy idegességemhez a zárt kapu miatt, hozzáadódott némi félellemmel vegyes kíváncsiság, elvégre most készültem belépni egy olyan helyre, ahová életemben nem keveredtem volna soha, most még a mellkasom közepén felszínre törő haragot is kénytelen voltam elviselni, amelyet az a furcsa érzés okozott. Pontosabban az, hogy nem voltam képes rájönni, miért.
- Az egészségemre nem panaszkodhatok. Ez a kis várakozás kissé kellemetlenül ért, de a helyzet önmagában érthető. Ezek a katonák csupán a feladatukat látják el, parancsot teljesítenek, így aztán a magam fajta szerény sötét elf nem is haragudhat rájuk. Meséljen valamit, mi történt magával az utolsó találkozásunk óta? Örülök, hogy túlélte Abaddón pusztítását...
Szóval régről ismerik egymást. - jegyeztem meg magamnak, semmi furcsaságot nem találva a magázódásban, elvégre én lépten nyomon megadtam ezt a tisztességet mindenkinek, akiről egy percig is felmerült bennem, hogy talán idősebb lehet tőlem.  
- Remélem, nem gondoltuk komolyan a magázódást! Én is örülök, hogy te élsz. - válaszolta a másik nevetve, akit minden bizonnyal Lance Kalver-nek hívtak.
Micsoda? A magázódás illetlenség? - igyekeztem takargatni leheletnyi elképedésem, holott egyikük sem láthatott. Teljesen összezavarodtam, aztán pedig hagytam magam még jobban elveszni, éppen abból az okból, hogy már egyébként sem értettem semmit. Mitől lett volna rossz dolog így cselekedni? Persze tisztában voltam vele, hogy valójában eleve tiszteletlenséget csempésztem saját megszólalásaimba, akárhányszor csak kimondtam, hogy ''Maga''. Emlékszem, milyen sok időbe telt, míg anyám végre a fejembe verte kisgyermekként, hogy az ''Ön'' sokkal helyénvalóbb, míg az előbbi kissé gúnyos háttérértelmet hordoz. Én, így, néhány évvel öregebben mégsem hallgattam rá, amolyan egységes betartásként mindenkinek, mintha ezzel akartam volna jelezni, hogy a mondataim végén pont helyett felkiáltójel van. Hogy kinézetem ellenére komolyan kellene venni, és mindenek előtt legfőképpen békén hagyni, kivéve ha én adnám a fejem a beszélgetés elkezdésére.  
Hát, olyan sem sűrűn fordul elő. - jegyeztem meg kissé szórakozottan, majd tovább hallgattam őket, jobb dolgom egyébként sem volt azon kívül, hogy kitaláljam, mégis hogyan érhetném el, hogy beengedjenek.
- Úgy néz ki, a feladat azelőtt elkezdődik, hogy megtudnánk, mi az. ­- mormoltam az orrom alatt a zárt kapukra utalva, aztán újból a két előttem álldogálót kezdtem volna figyelni, mikor végre rájöttem, mi volt az az érzés az imént: Az egyik hangot már hallottam valahol. De nem volt időm elgondolkodni, hol, ugyanis a másik férfi, ha jól értelmeztem, Lance Kalver éppen rám nézett.
Szinte érzem, hogy azt gondolja, mégis ki engedett ki a kis gyerekszobámból. - próbáltam elfojtani a vágyam arra, hogy mérgesen nézzek rá, s amikor sikerült normális - azaz teljesen érzéketlennek tűnő - álarcomat visszaállítani, úgy döntöttem, éppen itt az idő, hogy azt tegyem, ami nemrég eszembe jutott: felszólalok, úgy, hogy senki sem intézett hozzám egy árva kérdést sem. Feltéve, hogy azt az előbbi ''Ez meg hogyan szökött el a dadusa elől?''- tekintetet nem nevezhettük kimondott kérdésnek.
- Üdv. - mondtam kurtán, s ha már úgyis észrevett, hozzátettem - Maguk is önkéntesek?  
Próbálkoztam - ha lehet így mondani - kideríteni, mi célból jöttek ide, feltehetőleg idegenként, mivel nem engedték be őket, ráadásul velem egy időben. Túl szép lett volna véletlennek, ugyanakkor könnyen megeshetett, hogy esetleg teljesen más ügyben jártak erre, de véletlenül egymásba botlottak a királynő kapujában és ameddig ellenőrzésre vártak, nekiálltak azt csinálni, amit a régi ismerősök szoktak.
Régi ismerősök? ...Nocsak. - villant be egy emlék a köpenyes hangjához kapcsolódóan.
Büszkén elvigyorodtam, amikor a másik férfi felém fordulásával friss sejtésem teljesen beigazolódott. Hogy büszkén, azért, mert végre kitaláltam, mitől töltött el haraggal, hogy nem értettem a hangja jelentését, vagy azért-e, mert eszembe ötlött egy tökéletesen ide illő, rátermettségemet igazoló mondat, már meghagytam belső énemnek, hadd döntse el ő maga.
- Rég láttuk egymást, Főnix. Nézd csak, ki élte túl Abaddónt.
Ismerték egymást ide vagy oda, nem kockáztattam meg, hogy a teljes nevét használjam, addig nem, amíg meg nem tudom, tehetek-e másként. Ha valaki, akkor én képes voltam elég nagy feneket keríteni a név-dolgoknak, tekintve, hogy igencsak fennált az esélye, egész életemben nyomozni fog utánam a nővérem gyilkosa. Ha valaki... akor én tudtam, milyen kellemetlen helyzeteket tudott okozni mindössze az, hogy neveztek el a szüleink.
Akaratlanul is eszembe jutott a nap, amikor valahogyan rájöttem, van egy középső nevem - vagy valami olyasmi, mert rögtön szóvá is tettem anyámnak, hogy Fa'el-nek legjobb esetben is csak valami démonkölyköt hívhattak, én pedig ugyebár nem voltam démon. Arra is emlékszem, milyen dühös lettem, mikor elárulta annak a szónak a titkát: hogy nem is csak egy név, és egyszer majd, ha úgy adódik, megtudom, mi a szerepe. Egy névnek nem kell különösebb szerep, válaszoltam valami hasonlót, de valójában rendkívül idegesített az a sok titokzatosság, ami anyámat övezte, ha rólam volt szó. Vagy engem?
Ekkor, mintha csak a világ legtermészetesebb dolgát tette volna, eddigi kísérőm, Faolan odalépett az őrökhöz és megszólalt.
- Katona, kérem jelentse be őfelségénél, hogy a keresett személyek megérkeztek. Lehetőleg gyorsan.
A keresett személyek kifejezéssel azt hiszem, megkaptam a választ az iménti kérdésemre: Crispin és Lance tehát ugyanazért jöttek el idáig, mint én. Némileg megnyugodtam, viszont végleg csak akkor fogok, ha majd megtudom, mi a feladat... és ha nem leszek védtelen kislányként kezelve. Mindenesetre meglepett, mennyire megilletődtek a kapunál, s szinte azonnal ugrottak Faolan szavára, főleg az egyikük.
- Óh, lord Steelthorn. Elnézést, persze, azonnal. Addig kérem, fáradjanak be az udvarba, Dean elkíséri önöket. - mondta, majd amilyen gyorsan reagált, épp olyan gyorsan tűnt is el, gondolom, elvinni az üzenetet, míg egy társa - végre - kinyitotta előttünk a kaput.
- Erre fáradjanak, kérem. - folytatta minden bizonnyal Dean.
Nos, végül is ilyesmire mégis csak gondolhattam volna. - kommentáltam elmémben a helyzetet, megnyugodva, hogy kísérőm megoldotta a bejutást, illetve figyelve, hallgatva a körülöttem lévőket.
- Köszönöm, Dean, ugyebár, ha jól hallottam. - szólalt meg elsőként a sötét elf.
Crispin és Lance szinte egyszerre biccentettek újdonsült kísérőnknek, s mivel fogalmam sem volt róla, mit kellene ilyen helyzetekben tenni, én meg őket követtem szótlanul, bele se gondolva, éppen mekkora hibát követtem el, már megint azért, mert túl sokat voltam egyedül, túl sok időm maradt gondolkodni, de nem ám épelméjű, normális dolgokon... Tehát valahogy így süllyedtem olyan mélyre, hogy köszönöm, apró tiszteletadó meghajlás vagy bármi egyéb nélkül hagyjam ott Faolant, aki nemrég valamilyen szinten közbeavatkozott, megvédett, vagy hogy is mondjam. Igaz, közel sem éreztem bűntudatot vagy késztetést, hogy bocsánatot kérjek, de hát ilyennek teremtett a nagyrabecsült Természet. Ráértem máskor erőlködni, hogy megváltozzak.
- Éreztem, hogy túl fogod élni Wyn, és örülök, hogy így lett. - fogtam fel végre, hogy ezeket a szavakat Főnix hozzám intézte, bár nem szóltam semmit, mert ami utána következett, kicsit megállította bennem az ütőt - Lance Uram, én teljesen komolyan gondoltam a magázódást. Nem vagyok íjász, nincs tegezem, így tegeződni se nagyon tudok...
Mi van? - kérdeztem magamtól egyik szemöldökömet felvonva, de éppen hogy csak.
- Na, csak úgy döntöttél, hogy csatlakozol, te mocsok?
A mocsok szóra körbenéztem, hiszen gondolom, nem a körülöttem állók valamelyikének szólt, és milyen jól is tettem, így legalább még azt is tudatosíthattam magamban, hogy a kicsi repülő lény sem marad ki a találkozásból a királynővel.
Remélem, az ő lábai elé is nyers nyulat pottyant. - a gondolatra nagyon halványan elvigyorodtam, bár vigyázva, hogy senki ne lássa meg - Bár jobb lenne, ha mégsem. Akkor már nem tudnám visszatartani a nevetést.
- Akkor legyen így. Teget se látok Önnél, pláne nem a fű színéhez hasonlatosat, nem mondhatom, hogy tege ződ... - folytatta Lance, én pedig még feljebb húztam a szemöldököm, el is felejtve az iménti mulatságos képet a fejemben.
Nem gondoltam, hogy lehet valami ennyire fárasztó. - értelmeztem végül a kis vicceiket, de nem tudtam eldönteni, vajon utálják egymást és azért teszik, avagy nagyon jó barátok. Majd elválik, bár ha akár csak a királynő fogadóterméig is ezt kell hallgatnom, azt hiszem, inkább megkérem ezt a Deant, hogy vágja le a füleimet. Nem értettem, miért csinálták ezt, s talán ezért is idegesített ennyire. Vagy azért, mert annyira képtelen voltam normális kapcsolatot teremteni másokkal, hogy nekem nem ment volna?
Nos, haladjunk. Ha pedig közben hallgatok és figyelek, talán tanulok egyet s mást a társalgásról.
Ahogy lépkedtünk előre, egyszer csak kibontakozott előttem egy kis park, amelynek közepén szökökút állt, körülötte padokkal. Pár perc sok mindenre elég, nem is gondoltam, hogy itt, ezen a helyen, ebben a helyzetben ennyi mindent át lehet gondolni ilyen kevés idő alatt. Az eredmény mégis zavaros volt, a mellkasom pedig feszült az idegességtől: Mi van, ha a királynő hazaküld, mondván, harcosokat várt? Ez az egyetlen, ám annál súlyosabb kérdés emelkedett ki a káoszos kavalkádból, ami elmémben terjengett. És aztán léptek hallatszottak, megjelent egy hölgy, első ránézésre is fenséges kisugárzással, bár annál érdekesebb kísérettel, amely egy elég unszimpatikus tünde lovagból, egy rejtélyes csuklyás illetőből és egy őrült... elmebajos... tudom is én, talán a harmadik, - egy druida - varázslata súlyos károsodást okozott az elméjében.
Gyönyörű. - jobb szót egyébként sem találtam volna Amelie Fairbranch őfelségére, azon kívül, hogy NŐIES. De olyan, amilyen én akkor sem lehetnék, ha a Természet megáldott volna mellkas- és csípőtájékon.  
- Queen Amelie Fairbranch, it is an honor to meet you. Let me introduce myself: Crispin Shadowbane, from Elatha, at your service.
- It’s an honor to meet you, Queen of all elves, Lady Fairbranch. My name is Lance Kalver, envoy from Lightleaf, at your service.
Először ugyan nem tudtam, mégis mit kellene mondanom vagy tennem, azon kívül, hogy biztosan nem illett volna hozzám olyan alaposan megfűszerezett hűséggarantálás-tálllal szolgálni. Tehát, megpróbáltam kicsit átformálni a két férfi által előttem statuált példát, végül ennyit feleltem:
- I've never thought I will see our queen with my own two eyes. Wyn, druid apprentice. I'll follow your orders. - azzal kissé meghajoltam, remélve, hogy elég udvarias voltam.
A királynő ekkor rangjához méltó kivitelezésben széttárta a karjait, s mintha mosolyféle villant volna át az arcán, bár olyan látványt nyújtott számomra, mint amilyet én nyújthattam, ha egyáltalán nem volt kedvem nevetni. Persze sokkal elegánsabb kivitelezésben.
- You are all here to serve. I am pleased. But do you know who are you serving really? What are you serving? - kérdezte, én pedig, ahogy tőlem elvárható volt, rögtön gondolkodni kezdtem a szavak értelmén, már akkor is, amikor Amelie még le sem ült.
Nyilván őt. És a nemzetét? - találgattam - Legalábbis a mit szó erre utalt nekem... a szoknyában ülés gondolata pedig arra, mennyivel szívesebben lettem volna az ellenkező nem egy képviselője.
- You are here from far and wide, you represent all that is elvenkind. A disciple of death from the city under the moon's light and shadow. A wanderer and warrior who saw and experienced this land, yet remained an elf. And a miracle child, one from both sides of this forest, bearing markings of the curse yet power of the God in Nature. It is good. You are, after all, to save us - and also to represent us.
HOLY DIVINE NATURE! - hangzott így az első eszembe ötlő gondolatkezdemény, melyet félbe szakítottak Lance és Crispin szavai.
- I know what and who am I serving, Your Majesty. I had no idea that the Queen herself knows who I am. It is true, that I am an assassin, but also a druid. Who am I serving? Most of my life, I served noone, chose no sides, cared only for myself. Yet, everything has changed, and these changes led me here. Now, I think, I serve a higher purpose and law - the Law of Survival. As it is, the biggest threat we are facing comes from the remaining human population. I heard the rumors, that they want to invade the Elven Forest as well the Mistwood. I saw no marching armies, so I cannot be sure if the rumors are correct. But if they are, then I feel the need to do something - although I have no or literally no power. So I came here, following the rumors, looking for answers and means to drive the invaders out of our territories... - szólt Főnix, mire én azt se tudtam, mit reagáljak.
Micsoda? - hüledeztem, persze amennyire csak lehetett, komolyság álarca mögött - Tán a kerekfülűeknek nem tetszik valami? Vagy tényleg lennének olyan ostobák, hogy azt higgyék, ilyen könnyen legyőzhetnek minket?
Habár, jobban belegondolva az odakinti káosz láttán, nem biztos, hogy valóban gondot tudtunk volna okozni a seregeiknek. Már ha egyáltalán támadtak, és ha megneszelték, akárhogyan is, ezt a felfordulást, ami Tünde-erdőben alakult ki mostanában, esetleg sarkallhatta őket ilyesmire.
- You are right, Your Grace, I am no-one but a humble mercenary. But a mercenary who knows when his sword is needed, and this is such time, I trust. Amongst the screams of burning trees, there was a gentle and weak plea, asking for help. At that time, I could not hear it, but today I got the message again through the Guard Captain of Lightleaf. My sword is yours. - folytatta Lance.
Szóval zsoldos. - nyugtáztam, mintha csak azt mondanám, kék az ég. Ugyan nem voltam túl boldog attól, hogy azok ketten életeket vettek el, hinnem kellett benne, megvan rá az okuk, ha pedig nincs, a kegyes, hatalmas Természet megbocsájtja a bűneiket. Hiszen csak akkor szabadott volna ölnünk, ha éhesek vagyunk. De a világ sosem csak fekete vagy csak fehér, ahogyan a lakóit sem lehet így besorolni. Én pedig régen elhatároztam már, hogy nem fogok emiatt másról rosszul ítélkezni.
Viszont... mint fentebb említettem: HOLY DIVINE NATURE!!!
Valójában azt hittem, a druidakör rám fog bízni egy feladatot, ami valószínűleg nem lett volna ennyire... nagy jelentőségű. - gondoltam feszülten, bár komolyság álarca mögé rejtőzve. Jó érzéssel töltött el, hogy nem mutatott a kapura, jelezve, távozzak a saját biztonságom érdekében, azonban felvetette bennem a kérdést, vajon a sok dacoskodás mögött képes lennék elvégezni ilyesmit? Egy ilyen fontos megbízást? És ami még fontosabb, miért aggódtam én ennyit, hogyan mondjam a nevem, mennyire maradjak titkozatos, ha őfelsége - akié minden tiszteletem - már egyébként is tudta, mi fán termettem?!
De honnan?!?! - kérdeztem magamtól egyre idegesebben, aztán erőt vettem magamon és lenyeltem a készülő pánikot. Hiszen nem akart megölni - Természet oltalmazzon és tartson meg egészségben az iménti gondolatom ellenére is -, sőt, most inkább azzal kellett volna foglalkoznom, hogy rávegyem magam a válaszolásra.
Egy társalgás két fél szavaiból tevődik össze. - parancsoltam magamra - Ha pedig kérdeznek, válaszolj.
Amint összeszedtem hozzá az erőt, meg is tettem, enyhén fejet hajtva, bár nem szégyellve semmit sem.
- I came here to silence the Nature's cry, heal its wounds with all my power and because my mentor told me, even a person like I can help. And also here to know what can I do to help our kind. My Queen, your words are true like the Moon shines bright - and the Sun keeps us warm at daylight. I am daughter of the two forests and pleased to serve you and our home. - mondtam, még magamat is meglepve, mennyire udvarias és összeszedett tudok lenni.
Milyen furcsa véletlen. - gondoltam - Három különböző személy - különbözőbbek nem is lehettünk volna -, mindannyian népünk egy-egy szeletét képviselve egy csapatot alkotnak.
- You are all wise and pleasing with your words. But chatter is a luxury in these times. - sóhajtotta a királynő - Which you heard is true, down to every horrifying and unjust detail. The humans, and their boy king...  
Egyenesen mozdulatlanná váltam, annyira váratlanul ért, hogy az a finom arc képes ennyire mélyen gyökerező haragot magára ölteni.
- They obtained a great power. One without equal in this land, no matter how hurting it is to accept this fact. They bring fire and iron - not the kind that their unwelcoming and irascible God brought to us. This fire is precise, controlled and more devastating, altough in a much smaller area. They threaten us to join them, or to perish with the very forest we call our home. I will accept neither of those things!
Ekkor felállt, teljesen sértetten, én pedig osztottam a véleményét.
Emberek... oly keveset tudtam róluk, hogy tényleg kezdtem magam szégyellni, ami nem volt rám jellemző semmilyen helyzetben. Ugyan nem mondanám, hogy nem kedveltem őket, nem is bíztam bennük, de hát kivel tettem másként? Nem sok nevet számlált a lista. Én már csak én maradtam, mindannak ellenére, amit az utóbbi időben átéltem.
Na de mégis, MIT terveztek az emberek ellenünk? - gondoltam, miözben éreztem, hogy megrándul a szemhéjam az egyelőre elfojtott dühtől és döbbenettől - Mit merészeltek tenni, mikor legjobb tudomásom szerint a mi népünk annyira avatkozott bele a jelenlegi dolgaikba, mint amennyi esélyt annak adtam volna, hogy egy madártojásból mókus keljen ki?
- But we found... alternatives. This is how our favored guest comes into the great flow of things.  
Az említett felé intett, aki ezt követően felállt a padról, ahol eddig ült - velünk szemben -, hátravetette a csuklyáját, és... és azt hittem, hogy rosszul látok.
- It is an honor to meet you, representatives of Veronia. I am Rheo. I am your salvation. - mondta mosolyogva.
Megrémített, ugyanakkor haraggal töltött el, amit hallottam. Mégsem jegyeztem meg semmit, mert minden figyelmemet lekötötte a megoldás édes ígérete, no és persze az érdekes idegen, aki ekkor mutatta meg magát. Első ránézésre azt mondtam volna, valamiféle elf lehetett, aki addig imádkozott hőn szeretett Természetünkhöz, amíg magába nem énekelt néhány növényt, de ezt a gondolatot is megtartottam magamnak, s csendben, mozdulatlanul végighallgattam mindenkit. Mivel pedig egyébként sem álltam bőbeszédű hírében, ráadásul úgy tűnt, meg fogom tudni, amit akarok, egyelőre nem szóltam semmit, csak illedelmesen biccentettem.
Már ha ez illedelmes... - jegyeztem meg elmémben, még mindig a felháborodással küzdve. Nem akartam kimutatni, féltem, túlságosan eluralkodna rajtam a düh az emberek tettei miatt.
- How could they obtain such power? Is it some kind of new magic or a result of some kind of experiments? Worth to look into this matter. If....or more likely, when we find out what their weapon is, we can duplicate it or find a method to counteract it. This is where the Shadow Dweller comes on the scene....  
Látom, nem csak engem érintett meg ennyire a probléma. - gondoltam Crispin szavait áttekintve.
- Of course, we won't accept their conditions. We will fight and we will prevail - or if not, we at least go down with a fight. The pleasure is mine, Rheo. Care to elaborate? How come that you are our salvation - and who or what are you exactly?
- I do think this is the part in which we are needed. - csatlakozott a témához Lance is - Naturally, we shall not let them triumph over us. United we stand, divided we fall, and will they destroy everything that is ours, we will still be here, wandering, seeking vengeance, without home, but never broken.
- You will see and you will learn all about me. - válaszolta Rheo, gondolom, mindannyiunknak, ugyanis a folytatás egészen úgy hagzott, minhta ránk - rám - is vonatkozna - Because we are fated to travel together for a time - to save your people, your home and your future. As your queen told me, you have this day to prepare yourself. Tomorrow, before the sun rises I will ride forth. Those amongst you who has the will to follow me blind and without knowing our destination will find the path that leads you to survival, and more: to triumph. To a haven you forgot. I will meet you by the great oak at the northern edge of this city.
Azzal elsétált, én pedig alig bírtam megmaradni a  saját bőrömben. Minden megszűnt körülöttem létezni, egyedül csak a biztosan veszéllyel terhes utazás töltötte meg elmémet, és a tudat, hogy senki sem tiltja, meg, hogy részt vegyek rajta. Azzal is tisztában voltam, ha nem figyelek, könnyen hátráltató tényező lehetek, de a legkevésbé sem a rám váró megerőltetés, próbatétel érdekelt.
Csekélyke áldozat ez azért, hogy végre én is tehessek valamit. Akkor is, ha az a tett az életembe kerül. - utoljára Amelie Fairbranch arcára néztem - Azt hiszem, ez hűségeskü is lehetne, nem csak a királynőnek, az egész népünknek is. De legfőképpen magamnak.

~***~

Egyáltalán nem éreztem úgy, hogy ostobaságot tettem volna.
Miután átöltöztem, és jól hátitáskám mélyére gyűrtem előbbi kényelmetlen, hátráltató ruhadarabjaim, elégedetten nyugtáztam, hogy a lépés közbeni szellő újra éri a bőrömet az ingemen tátongó apró lyukakon keresztül. Egyébként igazán nem értettem apám aggodalmát, egyáltalán nem használódott el annyira, mint gondolta, sőt, az ide vezető út csak még kényelmesebbé tette. Tehát, teljesen kész voltam: botom az övemben pihent az oldalamnál, csizmám megtisztítva, szorosan simult a lábszáramra és sikerült összefognom valahogyan a nadrágomon támadt apró feslést is. Ezután előkerestem a felsőt, amit kabátként, egy második rétegként használtam már egy ideje. Elég nagy volt rám, de pont ez tette olyan hasznossá, hiszen védett a széltől, hidegtől, némileg esőtől is, a csuklyáját pedig a szemembe húzhattam, ha erősen sütött a nap. Hajamat többszöri fésülés és néhány percnyi szórakozás után végül egyszerűen csak összefogtam a fejem tetején, majd a nyakamba helyeztem a láncot, amelyet Abddón pusztítását túlélve mindenki megkapott. Végül, kis hezitálás után egy vékony bőrdarabkára erősítve mellé került a medálom is, az ingem alá, mely tiszta holdezüstből volt és nem is olyan régen találtam. Ugyan a kis fából faragott figura mellett tároltam egy flaska hideg, friss vizet és élelemből is bevásároltam, valaminek még mindig hiányát éreztem. Erősen számolgattam megmaradt váltóimat, azon gondolkodva, vajon egyáltalán érdemes-e szállást keresnek, szobát kivennem, ha egyébként sem aludnék és semmit sem hagynék itt, hiszen kicsi és könnyű a csomagom? Főleg, ha a másik oldalról olyan csábító dologra is költhettem volna, mint mondjuk egy üveg jó kis zephyrantesi alkohol.
De nem biztos, hogy meg tudtam volna fizetni egy vendéglő vagy kocsma szolgáltatásait, szóval, valahogy így kerültem ismét a piactérre, egy félreeső sarokba, ahol szerencsére nem voltak szószólók. Egy magas, robusztus elf férfi állt előttem, pontosabban én cövekeltem le őelőtte, kissé ideges arckifejezést magamra öltve. De ki ne lett volna ideges, ha látta volna rajta, amit én?!
Mélyen ülő, sötét szemeivel úgy mért végig, mintha valami viccet meséltek volna neki, aztán még el is mosolyodott, de korántsem ''Boldogan állok rendelkezésére, kisasszony!"- érzést keltett bennem, sokkal inkább türelmetlennek, s talán ingerültnek is tűnt.
- Gyerekeket nem szolgálok ki. - közölte halk, de még így is dörgő hangján - Ne szórakozz velem, kicsi sötételf. Menj haza.
Ha lehet, még unottabban, mérgesebben néztem rá. Még hogy gyerek!!! Nem hittem el, hogy ennyire nem lehetett látni a különbséget egy tízéves és egy majdnem felnőtt tekintete, arckifejezései között. Azon gondolkodtam, közlöm vele a dolgokat, az is erre sarkallt, hogy a háta mögött megláttam pár frissen megtöltött flaskát meg egy hordót, amelyet a férfi két társa zárt éppen vissza, s emelte fel, majd vitte el szem elől. Végül azonban nem adtam tudomására a valóságot, sőt, inkább kihasználtam a helyzetet.
- Akkor sem, ha a szüleim kértek meg rá? - kérdeztem egészen higgadtan, remélve, hogy elfelejti az iménti nézésem. Vagy hogy meg sem látta, mert igen-igen másfelé tekintgetett, egy kapkodó, feszült kötényes fiatal elf fiú irányába, aki gondolom, gyakornok volt itt nála.
Hát, nem irigyellek. - néztem én is rá, amint egy üvegekkel teli kosarat cipelt remegő kézzel.
- Nem. - jött a kurta, szigorú válasz, én pedig, belátva, hogy ebből úgysem lesz már alkoholvétel, csendesen, unott-komor-haragosan, utoljára végigpásztáztam az arcát, hogy jó darabig emlékezhessen rám, mire ő beszállt a játékba, s utánam is lépett.
Több se kellett, túlságosan mérges voltam ahhoz, hogy továbbra is ott tudjak maradni a piactéren, hátha találok valaki mást. Egyenesen bevetettem magam az utcák forgatagába, ráncolt homlokkal, a maradék váltómat fogdosva a zsebemben, s vágyakozva az ital után. Mennyivel könnyebb lett volna nekivágni az ismeretlenbe való gyaloglásnak! De nem volt mit tenni, azon kívül, hogy - nem sok kedvem lévén mások között eltölteni a maradék időt, vigyázva, nehogy valaki rám lépjen - próbálom elfelejteni a haragomat, ami valljuk be, nem igazán sikeredett, egészen addig, míg rá nem jöttem, mégis mekkora jelentőségű esemény előtt álltam. Hiszen egyikévé váltam azoknak, akik az egész népet képviselik!
Még szerencse, hogy Basilnak fogalma sem volt róla, mi vár rám.
És valójában nekem sem, így az egész hátralévő időt hirtelen rám tört idegeskedéssel, esetenként pánikkal megfűszerezve töltöttem - elvégre ha a királynő tudta, ki vagyok, miért is ne tudták volna mások, például gyilkosok? -, amitől csak még jobban mérges lettem arra a fickóra, aki nem volt hajlandó piát adni...

~***~

Mire odaértem a nagy tölgyhöz, nyoma sem maradt benne félelemnek, elűzte a tegnapi férfi által generált haragom, valamint a kalandvágy, amely egész testemben végigterjedt, mintha vér helyett mostantól az folyt volna az ereimben. Folyamatosan azon kaptam magam, hogy motyogok, mint a szobámban odahaza, amikor beszélgetni támadt volna kedvem, de megint úgy döntöttem, hogy apámmal ilyesmit nem érdemes, ám nem érdekelt. Hagytam, hogy áradjanak a szavak a számból, mint a patak a házunk közelében, hagytam, hogy belevesszenek a csendes sötétségbe, mely a hajnalnak ezt az óráját övezte. Hagytam, hadd vigyenek előre a lábaim, míg meg nem pillantottam úti társaimat, s eszembe nem jutott, mennyire komoly is az ok, amiért ezt kellett, tegyük.

Felhasználó profiljának megtekintése

9 Re: [Tünde frakcióküldetés] Age old mistakes on Hétf. Márc. 26, 2018 3:14 am

Wyn Silvernight

avatar
Sötét Tünde Druida
Sötét Tünde Druida
Amikor már egészen közel értem a fához, találkozónk kijelölt helyéhez, merült csak fel bennem, hogy talán két útitársam nem is különbözött tőlem annyira, mint azt a királynővel folytatott tegnapi beszélgetésem alatt gondoltam. Mindketten meglehetősen csendesnek bizonyultak, csak biccentettek egymásnak és nekem.
Tökéletes. - gondoltam kissé megkönnyebbülve - Nem fogom magam kínosan érezni, mert annyit beszélnek, hogy illendő volna nekem is becsatlakozni.
És pont, amikor magamban a mondat végére értem, a csend megtört, mint a tányér, amit egyszer leejtettem, még konyhai gyakorlatszerzésem eleje táján. Belém pedig ismételten valamiféle idegesség költözött, szűnni nem akaró haragommal egyetemben.
- Ti mire számítotok? - kérdezte Lance.
Felidéztem magamban a férfi arcát, mialatt az enyémre teljes érzelemmentességet erőltettem. Legszívesebben azt mondtam volna: alkoholra. De kicsikartam magamból valami biccentésfélét, hogy ne lógjak ki a sorból, aztán jobb elfoglaltsági ötlet híján megvizsgáltam egy elég alacsonyra nyúló ágon lengedező levelet, amiről eszembe jutott, hogy a vezetőnk, Rheo még hiányzik.
- Arra, hogy harc nélkül elérjük az út végét. - feleltem kis késedelemmel, miközben még mindig az erezetek lefutásának tanulmányozásával voltam elfoglalva.
Ugyan kevés esélye volt, tekintve azokat a dolgokat, amelyek mostanában történtek Veronián, de nem mutattam hajlandóságot arra, hogy azért haljak meg életem első komoly feladatán, mert nem tudok küzdeni. 
Túl sokat vártam már erre.
És ahogyan arra már számítanom kellett volna, végleg vége szakadt a csendnek, s újabb hangot hallottunk, ám ezúttal egy negyediket, egyenesen a fáról. Úgy kaptam el a kezeim a levélről, mintha lángra lobbant volna az ujjaim között. Levélzörgés kísérte Rheo mozgását is, ahogyan a lábai nyújtóztatása után felállt egy ágon, és mintha természetes, hétköznapi tettet hajtana végre, mint például egy ásítás vagy egy lépés, leugrott.
Légies, könnyed, majdhogynem előkelő ásítás, meg kell hagyni.
- Nem vagytok a reggel csevegős fajta, ugye?
- Reggel inkább ágyba szoktam mászni holt részegen... - válaszolta Crispin, akin most még inkább látszott, hogy ő sincs rózsás kedvében.
Vagy tényleg csak ki kellene pihennie egy két liter… olyat, amit nekem nem adtak oda, a fenébe is!
Habár akkor a kis fehér egyél-nyers-húst-sovány-fióka Dracon már réges régen fűzött volna hozzá valami nemtetszés-félét.
- Ne morogjál már. - szólt rá Lance, egészen azt az érzést keltve bennem, mintha rendre akarta volna utasítani - - Jó reggelt. A mostani csönd szerintem egyrészt amiatt van, mert hajnal meg fáradtság, meg mert nincs is miről beszélni. Önt vártuk. - intézte szavait ezután vezetőnkhöz, akinek feltűnése eléggé emlékeztetett valamire.
Utáltam, ha valaki ilyen hirtelen bukkan fel, egészen azóta, hogy végzetes (legalábbis a testem sorsát illetően) találkozásra került sor köztem és egy - végtelenül hibbant - démon között, akinek nem volt nap anélkül, hogy ne csinált volna hasonlót. Felszínes ijedség-szerű állapotomon túltéve magam, megszólaltam végül.
- Semmilyen napszakban nem vagyok csevegős általában. - mondtam, figyelmen kívül hagyva a két előttem szóló szavait, mert úgy döntöttem, még alaposabban kell megfigyelnem őket, hogy végre rájöjjek, ellenségek-e vagy barátok. Pedig nem értettem egyet Lance-szel, legalábbis a magam részéről egyáltalán nem voltam fáradt.
Még. De csak várjuk ki, hogy elmúljon a dühöm…
Rheo arca olyan volt, mintha valaki viccet mesélt volna neki, majd kisvártatva nevetni is kezdett, gondolom rajtunk, bár valamelyest oldotta a bennem gyülekező feszültséget a vidámsága.
- És én még azt hittem csak a királynőtök előtt voltatok ilyen fennköltek, de nem... - mondta, vagyis próbálta, de a nevetéstől még befejezni sem tudta azonnal - ... ti tényleg ilyenek vagytok. Veronia legsavanyúbb bajnokai. Gyertek, az istenetek már felébredt, ti nem lehettek fáradtak.
- Nem bajnok...csupán egy túlélő. - javította ki Crispin, továbbra is hasonló hangvételben, mint eddig - Melyik istenünk? Hold Apa? Hold Anya? A Fiú? A Természet? Élohim, Isten, mit tudom én még ki? Tudod, manapság pár bedörömbölt az ajtón...
Kicsit arrébb húzódtam, de éppen csak fél lépésnyit, ami úgy látszott, mintha csak áthelyeztem volna a súlypontom egyik lábamról a másikra, várva, hogy esetleg Lance is készül rá, hogy a kedvét szavakba öntve kiterjessze a külvilágra is.
Nem, köszönöm, a saját morcosságom éppen elég.
Az istenetek már felébredt... - ismételtem magamban, miközben egyre inkább kezdtem magam ismét kínosan érezni, kezdve egészen a tegnap említett bizonyos 'ződ tegez' miatt bennem keletkezett óriási kérdőjellel, folytatva pedig az éppen most történtekkel, ami kétség kívül arra világított rá, valamiért mindenkinek volt valamije, ami nekem nem; valami, ami képessé tette őket arra, hogy ilyen furcsán viselkedjenek egymással, és kölcsönösen értsék is a másik tetteit és annak miértjét.
Most vajon arra gondolt, hogy hamarosan felkel a Nap? - kérdeztem magamtól, hiszen ahogy a Hold is, az is a Természet része volt. Bár könnyen meglehet, hogy megint nem tudtam valami fontos dologról, szokás szerint.
- Ejj ejj, itt éltek, mióta az eszeteket tudjátok, sőt itt éltek ősatyáitok is és azok apjai, még sem tudjátok, kinek tartoztok hálával igazán. - folytatta a beszélgetést Rheo még mindig mosolyogva. Úgy tűnik, a növények magunkba éneklése ezzel a mellékhatással járt - De mindegy is, éppen oda tartunk először. Hosszú út lesz, remélem szerettek erdőt járni.
- Na igen...ez a kérdés, ami engem annyira érdekel. Honnan jöttünk mi? Veronia őslakosai voltunk, már mint minden tünde, vagy mi is érkeztünk valahonnan? - kérdezte a sötételf, miközben a kis tollcsomó a vállára telepedett - Asszem van egy rajongód...
És valóban Rheo érdekelte ennyire. Ugyan nem másztam az elméjébe, Természet óvjon a kísértéstől, mert szerettem volna megtartani magamban a sárkánygyíkokkal kapcsolatos, miatta létező szép emlékeimet; mégis tisztán érezhető volt. Ahogyan az is, hogy Lance már megint nem akart megszólalni, csak helyeselte az erdőjárást. 
Talán nincs még minden reményem oda. - gondoltam - Nem lenne olyan idétlen, ha nem egyedül sétálnék hallgatva.
A hallgatás viszont számomra élénken pörgő gondolathalmazt jelentett: Rheo szavai még jobban felszították bennem a kíváncsiság és kalandvágy melegágyán fogant tüzet. Úgy éreztem, ha kitartó leszek, talán évek óta gyűjtögetett kérdéseim nagy részére út közben választ is kapok. És hogy többszörösen hasznossá tegyem ezt az alkalmat, idejét éreztem kipróbálni valamit.
- Szeretek. - válaszoltam, majd a két férfi felé néztem - És bizonyára a többiek is, hiszen ződ... vagy mi.
Csend... Üresség… Zavar.
Első számú lecke: Ez nekem nagyon nem megy és nem is csinálom többet.
Elhúztam a szám szélét, majd megráztam a fejem, mintha ezzel el lehetne törölni azt, ami már megtörtént.
- Őslakói... - ezúttal a növény-tünde megőrizte a nyugalmát, csak mosolygott - Nem, egyáltalán nem. Nem Veronia, még csak nem is Terra őslakói. Ahogy tegnap is mondtam, elfelejtkeztetek az igazi tündehonról. Mi úgy hívjuk Anwnn. Az emberek - úgy láttam, komoly undort váltott ki benne ez a szó, és nem volt vele egyedül, most már - ... úgy, hogy Alfheim, mióta az a bolond találkozott velük és nem tudták rendesen kiejteni az ősi tündérnyelv gyönyörűségét.   
Holy Nature in all the living creatures, thank you for protecting me again. - futott át az arcomon egy megkönnyebbülés-féle, amikor végre-valahára felfogtam, valószínűleg annyira sem tartották iménti szégyenteljes, értelmetlen szavaimat, hogy elgondolkodjanak rajtuk.
Ellenben az én elmém dolgozott, mintha nem ismerné a megállást. Anwnn, Alfheim, otthon, elfeledés, emberek... Egyetlen egy gondolatot száműzött egy időre: megszólalni, akármennyire is fojtogatott a vágy, hogy végre megtudjam, miről van szó.
Bolond? Mármint a királyuk? Mert ő nagyon is annak tűnik… de várjunk: tündérnyelv?
- Anwnn... - úgy tűnt, nem csak én voltam az egyetlen sötételf, akit foglalkoztattak a hallottak - Tündérnyelv. Tehát a tündék és a tündérek rokonságban állnak? És te az Anwnn lakója vagy akkor, ha jól értelmezem. Hogy keveredtél ide? És ki az istenünk, akit említettél? Azt hiszem, hogy hamarosan kiderül, hogy nagyon is sokat felejtettünk el a múltunkról. A kérdés az, hogy a válaszok meglelése vajon fog-e változtatni bármin is? Megtalálni egy istent egy dolog - elhitetni másokkal, hogy tényleg létezik, már egy másik téma. A harmadik téma pedig az, hogy ez az isten, akárki vagy akármi is legyen, mit gondolhat rólunk? Hogy is mondják az emberek, Lánci? A tékozló fiú hazatért?
Tehát összefoglalva, ezek szerint nem teljesen biztos, hogy Rheo a Természetre utalt. És egészen biztosan nem a Napra vagy a Holdra. Csak remélni tudtam, hogy a levelekkel borított elf nem azt várja el tőlünk, hogy csettintésnek is felfogható időtartam alatt, csak úgy térjünk át egy másik vallásra. Az bizony nem fog menni.
- Titánia neve neked mond esetleg valamit? - kérdezte Lance Kalver, ismételten egy olyan dolgot felhozva ezzel, amelyről azt sem tudtam, eszik-e vagy isszák.
Kezdett komolyan elegem lenni ebből az örökös tudatlanságból, kizárólag magamra haragudva, amiért olyan sokáig halogattam az otthontól való elszakadást… és a másokkal való kommunikáció megtanulását, utóbbi pedig talán még előbbinél is nagyobb problémának bizonyult.
Már hiányoltam Rheo folytonos nevetését, amikor rájöttem, hogy ezúttal talán rá is átragadt ez a Veronia-különítmény negativitásaként definiálható fogalom. Vagy egyszerűen csak a kérdésektől lett rosszkedvű, mint én attól, mikor gyereknek hittek. Vagy fiúnak, az még az alkohol-hiánytól is rosszabb tudott lenni néha!
Ismétlem, néha.
- Túl sokat kérdezel. Mire válaszoljak először? És kérlek, csak egyesével. - intézte szavait Rheo Crispinhez, majd Lance-re is sort kerített - Titánia... Izé... Hmmm... - ösztönösen lefékeztem, amikor megállt elgondolkodni - Nem igazán. Kellene?
- Rossz szokásom, hogy vagy sokat beszélek, vagy keveset. Jól van, egy kérdésemre válaszolj akkor csak, a többi majd helyszínen kiderül: most el fogjuk hagyni Veronia-t? 
- Végülis nem. És egy olyan tündéről, aki a vezéretekkel összetűzésbe került, és el kellett az egész világotokból menekülnie, tudsz?
Hát, gondolom, nem itt van a szomszédban. - jegyeztem meg magamban Crispin kérdésére - Főleg, hogy arra csak emberek vannak. Azok, akik kitalálták, hogy lerohannak minket.
Arról viszont már végképp fogalmam sem volt, milyen vezérről beszélhet Lance, bár a helyzetet elnézve még mélyebbre nyeltem a kérdéseimet. Jók lesznek azok később is, annak függvényében, milyen és hány választ kapnak a többiek Rheo-tól.
- Eirwen még él? És te találkoztál vele? - a nő látszólag igen érdekesnek találta ezt a témát, sőt, mondhatni felvillanyozta, de úgy tűnt, nevetés mellett önuralomból sem szenvedett hiányt - Akarom mondani... Igen, volt ilyen. A királynőnk kibírhatatlan egy nőszemély, de néhányan különösen az agyára mentek. Neked pedig... - fordult Crispin felé. - Nem. Megmutatom nektek azt, amit még ti sem tudtatok az otthonotokról.
- Akkor én már elégedett vagyok a válaszokkal. Lesz még időnk bőven beszélni a hosszú utazás alatt. Még feldolgozom magamban az információkat. Rheo, köszönöm a válaszokat.
Nem igazán értettem, mi folyik itt. Az egész olyannak hatott, mintha Lance és Crispin tudatosan váltogatták volna a csendes és beszédes szerepeket egymással megegyezve, úgy, hogy egyáltalán nem kommunikáltak szavakkal. Hagytam, hadd menjen mögöttem a sötételf, őt legalább egy egészen kicsit ismertem már, így nem tartottam attól, hogy különösebb ellenem irányuló ok miatt fosztana meg az utolsóként kullogó becses szerepétől.
- És én miért hallottam azt ettől a bizonyos Eirwentől, hogy ha én meghallom, kinek is? Anwnn Banríon Ard nevét, akkor baj lesz? - kérdezte a tünde zsoldos, teljesen levetkőzve eddigi, inkább hallgatagnak minősülő viselkedését.
Amit? Nem inkább amiket? - gondoltam magamban, felmérve, mennyire hamis volt a kép, amellyel egészen eddig magamat hitegettem, abban a tudatban, hogy teljesen jól látok mindent.
- Sok minden van, amit nem tudok róla. - mondtam otthonunkra utalva ezzel, először fel sem fogva, hogy véletlenül tényleg szavakat formáltam, melyekhez hang társult, majd folytattam, hisz már úgyis mindegy volt - De kész vagyok tanulni, látni és cselekedni.
Egy darabig némán lépkedtem, majd néhány pillanat múlva rászántam magam, hogy megtoldjam:
- Bár hozzá kell tennem, kicsit összezavarodtam. Az a hely igazából egy személy?
És úgy tűnt, ahol egy személyiségváltás van, ott több is előkerült, ugyanis Rheo ismét elnevette magát. Micsoda bonyolult ez a kommunikáció! Érthetetlen…
- Látod, kardos, összezavartad szegény lányt. Anwnn egy hely. Egy világ, a nagy Világfa egy levele. Ott élnek a tündék, az eredeti tündék. Talán ti úgy hívnátok minket, a Thuata dé Danann. És minden Thuata és Anwnn vezetője "Anwnn Banríon Ard", vagyis a ti nyelveteken Anwnn Nagykirálynője. Nyilván Eirwen nincs jó véleménnyel arról, aki száműzte, nemde? - intézte a kérdést Lance-hez.
És, csak hogy még jobban összezavarodjak, ezúttal mindkét útitársam némaságba burkolózott. Bár ezúttal megértettem, hiszen úgy tűnt, ezt ők sem tudták, így nyilván ugyanazt érezték, mint én: hogy kicsit becsapták őket, s egész eddig olyasvalamiben éltek, ami sokkal több annál, mint aminek kinéz. Sokkal nagyobb… és sokkal veszélyesebb is, gondolom.
- Értem. - feleltem tömören, mintegy 'Köszönöm a választ' helyett - Vagyis kezdem.
Idegességemhez egyelőre nem társult más, csak kedv-lelombozó bizonytalanság, afelől, hogy végül megfelelek-e majd a feladatomnak.
- Tehát sok másik levél is van? - kockáztattam meg egy újabb kérdést, mivel nem akartam elmerülni a kételyek vadul hullámzó tengerében.
- Van bizony, mint égen a csillag. De a legtöbb messze van és elérhetetlen. Szerencsések vagytok, hogy Veronia nem.
Eltartott egy ideig, míg felfogtam a szavak értelmét, s leheletnyi hálával néztem a mosolygó Rheo-ra, aki biztosan arra célzott ezzel, mekkora bajban lennénk, ha nem tudott volna eljönni hozzánk, akármi is legyen a terve a megmentésünkre.

~***~

Az idő nagy része csendbe öltözött, jótékony, s néha kevésbé annak tűnő csizmasurrogásba, aljnövényzet-zizegésbe, és ha elég jól füleltem, négy utazó lélegzésébe. Tünde-erdő közepe felé tartottunk, a leges-legközépső részre, amelyet még sohasem láttam talán. Rendkívül sűrűvé vált a minket körülvevő növénykavalkád, s másmilyenné is, mint a megszokott. Az ég egyre kevésbé maradt világoskék, sötétség kúszott lépteinkkel az egyébként sem ritkás mindenségbe. Mindent összefoglalva tehát, mire elérkezett a naplemente, körülbelül hatszázszor, ugyanannyiféleképpen gondoltam át mindent, amit ma hallottam, összevetve azzal, amit eddig tudtam. De a kérdéseim nyitottak maradtak, s úgy is hagytam őket, hiszen Rheo bizonyára nem csak szórakozott velünk, amikor azt mondta, „éppen oda tartunk először”.
Az említett pedig éppen ekkor hajolt le és simított végig néhány levélen, mintha azt mondaná, az éppen oda pont most tárult a szemünk elé.
- Itt van. Gyertek! - mondta.
- Navégre... - hallatszott egy sóhaj Lance részéről, megnyugtatva engem, hogy talán nem csak én nem rendelkeztem megfelelő fizikummal ahhoz, amin keresztülmentünk, alátámasztva annak okát is, amiért Crispin kénytelen volt egy fának támaszkodni.
Ugyan azt hittem, valamelyest hozzászoktam már a végtelennek tűnő gyalogláshoz aprócska titkos kiruccanásaimnak hála, csak most döbbentem rá, mennyivel könnyedebben vettem a tempót egymagam. Amit a mai nap rám mért, alaposan helyben hagyott, sokkal jobban, mint bármelyik eddigi túra a mesteremmel.
Mi van itt? - kérdeztem magamtól izgatottan, s csendesen, hosszan szemléltem a Rheo által megérintett leveleket. De egyelőre nem tudtam rájönni, mit kellett volna látnom.
- Az istenetek. - mondta Rheo, majd mire hangja elhalt, már ő sem volt sehol.
Követtem, próbáltam megkeresni, hogyne próbáltam volna, mikor majd’ megölt a kíváncsiság, s egyúttal a félelem, hogy esetleg olyat vár el tőlem, amit tényleg nem tudok megtenni. Amikor a növényszerű tünde ismét felbukkant előttem, kezeit kiterjesztve állt egy furcsa, bár a maga módján megszokott hely közepén. Akaratlanul is növekedett bennem a rettegés, nem az a csontig hatoló remegés, sokkal inkább egy hangtalan, lesből támadó tolvajhoz hasonló, vagy mint a hirtelen reggeli fagy.
- A mi istenünk? Úgy érted, a Termé... - kockáztattam meg egy kérdésnek induló felszólalást, azonban torkomra fagytak a szavak.
- Ő, aki elveszett, ő, aki itt honolt ezeddig. Driseog! 
Felemelte a kezeit, a föld pedig repedezni kezdett, de nem úgy, mint szárazság idején, hnem egészen mélyen. Ami pedig onnan áramlott ki, nem bántotta őt, sem pedig bennünket, mégis erősen hasonlított, nem, teljesen olyan volt, mint a Tövislény, a Bramblebeast, amelytől még az itt élő tündéknek is tartaniuk kellett.
Holy...
Mégsem volt teljesen olyan. Alakja volt, mint egy kétlábúnak és narancs fény izzott az arcában, karjait vastag, tövises indák alkották.
- Ki vagy Te, Rheo? - kérdezte Crispin, teljes értetlenségemben viszont azt sem fogtam fel, miért.
- Mi a... - hallottam Lance hangját is, aztán…
Csend. Mind a lelkemben, mind az elmémben egy pillanatra néma, lüktető üresség tátongott, melynek helyét lassan betöltötte az összezavartság - és a félelem. Ahogy a hatalmas lény felemelkedett, mintha csak hirtelen egy tüskés hegy nőtt volna ki a semmiből Tünde-erdő kellős közepén. Vajon ő a levélhez tartozott? Végig egy hamis istent imádtam, ahogyan azt értelmeztem, amit korábban Rheo mondott, utunk elején? Sosem éreztem még magam így elveszve, úgy éreztem, meginog mindenem, amit Lunasa halála óta építettem fel addigi életem töredékeiből.
Vagy... - eszméltem fel hirtelen, mintha ezeréves álomból ráztak volna fel - a két isten egy és ugyanaz lenne? Vajon azért hívta magához Rheo, hogy megakadályozzuk azt, ami Lightleaf-nél történt? - emlékeztettem magam arra, amit nemrégiben egy nefilim, Andromeda mesélt nekem, miközben a település felé sétáltunk, és én a furcsa, Holdkalapra emlékeztető kékes fényeket figyeltem - Mit kellene most tennem...nem. Mit FOGUNK tenni?
Mindenesetre hatalmas erőt vettem magamon - kellett is -, s fejemet leszegve óvatosan térdre ereszkedtem. Akármi is volt az igazság, Driseog az erdőhöz tartozott, én pedig ahhoz voltam hűséges.
Mégis, talán soha nem éreztem még, hogy a lelkem ennyire bizonytalan lett volna.
Driseog közeledett Rheo-hoz, aki hozzáérintette a kezét, aztán letérdelt, olyan érzést sugározva magából, amelyet akkor tapasztaltam, amikor egy-egy éjszakát végigimádkozva, a közelgő hajnal nyirkos levegőjét mélyen magamba szívva teljesen egynek éreztem magam a Természettel.
- Druida vagyok, éjfi. - válaszolta a növény-tünde - Igazi druida. Olyan, amelyet ti már csak hírből ismertek.
Én pedig hallgattam tovább, mozdulatlanul, mintha meg sem értettem volna a vezetőnk szájából elhangzott, felfoghatatlan jelentőségű szavakat.

--------------
Anwnn ~ Anún

Felhasználó profiljának megtekintése

10 Re: [Tünde frakcióküldetés] Age old mistakes on Kedd Márc. 27, 2018 10:54 pm

Lance Kalver

avatar
Tünde Zsoldos
Tünde Zsoldos
- Ti mire számítotok? - Kérdeztem végül, remélve, hogy legalább unatkozni nem fogunk, amíg várjuk a kísérőnket, de a többiek látszólag nem voltak olyan közlékenyek.
- Arra, hogy harc nélkül elérjük az út végét. - Mondta végül a kislány. Erre nem tudtam mit szólni, ha tényleg valami őshazába megyünk, akkor talán az úton nem támad meg senki, leszámítva csak egy-két éhes farkast, de szerintem ahhoz ijesztőek voltunk. Tovább nem tudtam folytatni a gondolatmenetemet, levélzizegést hallottam magunk fölül, majd a fán meg is láttam Rheót, aki ráérősen kinyújtóztatta a lábait, majd leugrott mellénk.
- Nem vagytok a reggel csevegős fajta, ugye?
- Reggel inkább ágyba szoktam mászni holt részegen...
Dörmögött Crispin, a sárkánya közben pedig vizslatta Rheót, hogy mégis mi fán termett.
- Ne morogjál már. - Szóltam rá Crispinre, majd Rheo felé fordultam. - Jó reggelt. A mostani csönd szerintem egyrészt amiatt van, mert hajnal meg fáradtság, meg mert nincs is miről beszélni. Önt vártuk. - Sose hittem volna, hogy egyszer én leszek az udvarias.
- Semmilyen napszakban nem vagyok csevegős általában. - Válaszolt a nagyon fehér lány is. A növényi képződmény először értetlenkedett egy sort, majd elnevette magát.
- És én még azt hittem, csak a királynőtök előtt voltatok ilyen fennköltek, de nem... - Mondta kacagva, majd megpróbálta moderálni magát, de nem igazán sikerült, úgyhogy végig a nevetéssel küszködve próbálta elmondani, amit akart - ... ti tényleg ilyenek vagytok. Veronia legsavanyúbb bajnokai. Gyertek, az istenetek már felébredt, ti nem lehettek fáradtak.
- Nem bajnok...csupán egy túlélő. Melyik istenünk? Hold Apa? Hold Anya? A Fiú? A Természet? Élohim, Isten, mit tudom én még ki? Tudod, manapság pár bedörömbölt az ajtón...
Jegyezte meg Crispin epésen. Hajjaj, valakinek rosszul indult a reggel. Én inkább csak szótlanul követtem Rheót, Crispin úgyis kifakadt helyettem, pont nekem pedig nem volt kedvem elkezdeni istenekről elmélkedni. Rheo csak mosolygott, ahogy elindult.
- Ejj ejj, itt éltek mióta az eszeteket tudjátok, sőt itt éltek ősatyáitok is, és azok apjai, még sem tudjátok, kinek tartoztok hálával igazán. De mindegy is, éppen oda tartunk először. Hosszú út lesz, remélem szerettek erdőt járni.
- Na igen...ez a kérdés, ami engem annyira érdekel. Honnan jöttünk mi? Veronia őslakosai voltunk, mármint minden tünde, vagy mi is érkeztünk valahonnan? - Szólalt meg végül Crispin, közben az állatkája rászállt a vállára, és elkezdte a kísérőnket szimatolni. - Asszem van egy rajongód... - Fűzte hozzá. Én bólintottam arra, hogy szeretek-e erdőt járni, aztán Crispin kérdésére elgondolkoztam én is. Tényleg, most mi is van? A lány is motyogott valamit, de nem igazán figyeltem oda rá, majd szól hangosabban, ha nekünk akar mondani valamit, én nem vártam tőle túl sokat.
- Őslakói... - Kuncogott tovább Rheo, de aztán egy végső erőfeszítést tett, hogy nyugton maradjon, és csak vigyorgott. - Nem, egyáltalán nem. Nem Veronia, még csak nem is Terra őslakói. Ahogy tegnap is mondtam, elfelejtkeztetek az igazi tündehonról. Mi úgy hívjuk Anwnn. Az emberek - Rázta ki a hideg - ... úgy, hogy Alfheim, mióta az a bolond találkozott velük és nem tudták rendesen kiejteni az ősi tündérnyelv gyönyörűségét.
- Anwnn...Tündérnyelv. Tehát a tündék és a tündérek rokonságban állnak? És te az Anwnn lakója vagy akkor, ha jól értelmezem. Hogy keveredtél ide? És ki az istenünk, akit említettél? Azt hiszem, hogy hamarosan kiderül, hogy nagyon is sokat felejtettünk el a múltunkról. A kérdés az, hogy a válaszok meglelelése vajon fog-e változtatni bármin is? Megtalálni egy istent egy dolog - elhitetni másokkal, hogy tényleg létezik, már egy másik téma. A harmadik téma pedig az, hogy ez az isten, akárki vagy akármi is legyen, mit gondolhat rólunk? Hogy is mondják az emberek, Lánci? A tékozló fiú hazatért?
Felvontam a szemöldökömet, de nem a társaim miatt, hanem amit Rheo mondott. Anwnn....
- Titánia neve neked mond esetleg valamit? - Szegeztem neki a kérdést közvetlenül, oda se figyelve arra, amit Crispin kérdezett tőlem. De jó lett volna megtudni akkor az ő igazi nevét!
- Túl sokat kérdezel. - Húzta el a száját Crispin kérdésáradatára. - Mire válaszoljak először? És kérlek, csak egyesével. - Aztán meg se várva a reakciót felém fordult. - Titánia... Izé... Hmmm... - Állt meg és gondolkozott el egy pillanatra. - Nem igazán. Kellene?
- Rossz szokásom, hogy vagy sokat beszélek, vagy keveset. Jól van, egy kérdésemre válaszolj akkor csak, a többi majd helyszínen kiderül: most el fogjuk hagyni Veronia-t? - Kérdezte meg Crispin végül, de engem nem az ő kérdésére érdekelt most első sorban a válasz.
- Végülis nem. És egy olyan tündéről, aki a vezéretekkel összetűzésbe került, és el kellett az egész világotokból menekülnie, tudsz? - Kérdeztem tovább, végül is ignorálva a többieket. Kezdett átragadni rám Crispin morcossága, Rheo pedig összehúzott szemmel nézett rám.
- Eirwen még él? És te találkoztál vele? - Majd megrázta a fejét. - Akarom mondani... Igen, volt ilyen. A királynőnk kibírhatatlan egy nőszemély, de néhányan különösen az agyára mentek. Neked pedig... - Fordult végül Crispin felé. - Nem. Megmutatom nektek azt, amit még ti sem tudtatok az otthonotokról. - Válaszolt neki, a kérdező pedig le is maradt, hogy közelebb mehessek Rheóhoz. De kedves.
- És én miért hallottam azt ettől a bizonyos Eirwentől, hogy ha én meghallom, kinek is? Annwn Banríon Ard nevét, akkor baj lesz? - Fűztem tovább. Tudni akartam. A lány is kérdezett, de nem értettem igazán, csak a válasz jutott el a fülemig.
- Látod, kardos, összezavartad szegény lányt. - Nevetett fel újra Rheo. - Anwnn egy hely. Egy világ, a nagy Világfa egy levele. Ott élnek a tündék, az eredeti tündék. Talán ti úgy hívnátok minket, a Thuata dé Danann. És minden Thuata és Anwnn vezetője "Anwnn Banríon Ard", vagyis a ti nyelveteken Anwnn Nagykirálynője. Nyilván Eirwen nincs jó véleménnyel arról, aki száműzte, nemde? - Fordult felém, még mindig vigyorogva. Némán maradtam. Igaza volt... A gondolataimba merülve mentem tovább, csak fél füllel figyeltem a kislányra. Továbbra se volt szimpatikus, de kezdte azt a benyomást kelteni, hogy ha fiatalnak is néz ki, legalább értelmes.Továbbra se nagyon akartam befogadni az információkat. Talán Titánia, vagy Eirwen, ez most mindegy, nem pont ezeket a szavakat használta, de ha pontosabban idézek, vajon kaptam volna más választ? Majd alkalomadtán egy próbát megérhet még.
Hasonló gondolatokkal töltöttem el azt a jó pár órát, amíg mendegéltünk be a Tünde erdő közepe felé. Egy idő után már nagyon sűrű lett az erdő, a fák is olyanokra kezdtek hasonlítani, mint amiket még sose láttam. Csak naplementekor - legalábbis amennyire meg tudtam állapítani a sűrű lombok közt átszűrődő fényből, naplemente lehetett - Torpantunk meg hirtelen, aztán túravezetőnk lehajolt a földre, és megsimogatta az aljnövényzetet. Ha neki ez esett jól, én nem ítéltem el..
- Itt van. Gyertek!
- Navégre... - Sóhajtottam fáradtan, és kíváncsian néztem, mi fog történni.
- Az istenetek. - Mondja Rheo, aztán hirtelen előrelendült, eltűnve két bokor között. Más választási lehetőséget nem látván utánamentem. Egy kis tisztásra kerültünk, aminek a közepében éppen Rheo kántált kinyújtott kézzel.
- Ő, aki elveszett, ő, aki itt honolt ezeddig. Driseog! -Emelte fel végül a kezét, a föld pedig repedezni kezdett, és tüskés indák bújtak elő alóla.
- Mi a... - Néztem hitetlenkedve. Ezt... ezt már láttam valahol.. Lightleaf. Valahogy nehéz elképzelni, hogy ezt a böszme nagy állatot irányították, hacsak nem az a druida is egy Rheóhoz hasonló valaki volt, de ránézésre nem igazán. Crispin már kimondta a legfontosabb kérdést, így csak ámulva néztem. Egyszerre volt gyönyörű, és félelmetes. A Bramblebeast... de most nem hasonlított egyáltalán arra, amilyen Lightleafben volt, ezúttal a tövisek összecsavarodtak, vastag karokat, törzset és arcot formáltak, a kegvégén pedig két narancssárgán fénylő pont kezdett el a szemei helyén pislákolni. Hatalmas volt a teremtmény, akkora, mint egy nagyobb templom, fejét pedig Rheo kezéhez közelítette.
- Ki vagy Te, Rheo? - Kérdezte Crispin elhűlve.
- Druida vagyok, éjfi. Igazi druida. Olyan, amilyet ti már csak hírből ismertek.

Felhasználó profiljának megtekintése

11 Re: [Tünde frakcióküldetés] Age old mistakes on Kedd Márc. 27, 2018 11:02 pm

Crispin Shadowbane

avatar
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos
  A kora hajnali levegő csípős volt és hűvös, északról a Pusztaföld nyers hidegét sodorta magával, hogy a fák lombkoronája felett átbukva minden dühét és frusztráltságát rám zúdítsa. Azonban akármennyire is frissítő volt ez a kis légmozgás - még ha össze is húztam magamon még jobban a köpönyegemet, hogy kevésbé fázzak - a levegő még is feszült volt - és ez a hangulatomra is ráragadt. A fák törzsei között sötét szellemek bujkáltak, készen arra, hogy áldozatul ejtsék a gyanútlan utazót. Ezen árnyaknak nem volt alakja, se neve, még is biztosan megéreztem a jelenlétüket. Mert ezek a démonok az emlékezetemből fakadtak. Voltam már a Tünde-erdő számos vidékén, Zephyrantes-ben szintúgy, mint északabbra, vagy akár délen lent Lightleaf-ben...a környék azonban sokat változott, és ezen változást nem viselte jól az erdő. Még csak ideje sem volt kiheverni az angyal büntetését, már is újabb fenyegetés bukkant fel a láthatáron az emberek képében. Így hát, sötét volt.
  Dracon nyugtalan toporzékolása mellettem nem javított túl sokat a hangulatomon, orrával a levegőbe szimatolt és csak kapkodta fejét jobbra-balra. Legszívesebben csak körbe-körbe jártam volna, míg a többiek megérkeznek, azonban erőt vettem magamon és egy lazább, közvetlenebb pózt vettem fel: szimplán a fának támaszkodtam, amelyet Rheo jelölt meg találkozási pontnak. Feszült voltam...indulunk megkeresni egy istenséget, már ha létezik egyáltalán ilyen. Megtaláljuk azt, amiről el is felejtettük, hogy létezik - már amennyiben az indákba és levelekbe burkolózott nőszemély nem csak egy szélhámos volt. Az erejét még nem mutatta meg, de volt egy olyan érzésem, hogy annyira nem leszek elragadtatva tőle. Lance tünde volt, és mint ilyen, otthonosan mozgott az erdőben, még hogy ha ideje viszonylag kevés részét is töltötte itt, és inkább Veronia tájait rótta, bérbe adva a kardját mindenkinek, aki hajlandó volt fizetni érte. De még is, ennek az erdőnek a gyermeke volt. Wyn sötét elf létére Amelia elmondása szerint mindkét erdőhöz kötődött - a lány múltjában bőven akadtak sötét foltok...egyedül én voltam az, akinek aztán a lehető legkisebb köze volt a Tünde-erdőhöz...és ha tényleg az elfek ősi istenségével találkozunk, vajon hogy fog reagálni egy olyanra, akit egy másik istenség átka sújt - egy átok, mely tucatnyi generációkkal ezelőtt fogant, de még mindig bennünk él? Tisztátalan lennék? A gondolat most először ütötte fel a fejét gondolataim között és egyáltalán nem tetszett a rá adott keserű válaszom. Kitaszított voltam, igen. Elárultam a Hold vallást...már ha ezt lehet árulásnak tekinteni, de a hitem igen csak megingott Hold Anyában és Apában a közelmúlt eseményei miatt. Éppen hogy csak ismerkedtem a Természetvallással, a kényszerűségből és kétségbeesésből felvett új hittel...válaszok kellettek, de azok hajkurászása közben elvesztettem a gyökereimet, így a két világ között ragadtam. A régibe már nem mehetek vissza, és nem is akarok...az újnak éppen csak a kapuja nyílt meg kis résnyire, így látom a mögüle kiáradó narancsos fényt, de nem fürödhetek benne. A keresztények Istenéről már ne is beszéljünk. Köd-erdőt se tekinthetem igazán otthonomnak, inkább csak egy kényelmi okokból választott bázis, ahova egy-két baráti kötelék köt csak, bármikor ott hagyhatom. A Tünde-erdőt soha sem tekintettem otthonomnak és nem is fogom...így aztán vallási és hovatartozási tekintetben is kitaszított voltam - egy önként vállalt sors. De egyszer mindennek le kell fizetni a vámját - és az idő már közelgett.

  Borongós gondolataimból a két közeledő társaim lépte szakítottak ki, de teljesen elengedni nem tudtak. Lance megjelenésére csak egy enyhe biccentéssel reagáltam, a szavakhoz most nem nagyon volt hangulatom. Wyn másik oldalról közeledett, így rálátásom sem volt, azonban puha léptei alatt megzizzentek a lehullott falevelek, a vékony gallyak...szaporán szedte a lábait, hogy kompenzálja alacsony növését - könnyen felismerhető volt. Komor tekintetemmel Dracon-t fürkésztem, aki a lábamnál kuporgott, testének feszültsége belső háborúra utalt. Mondják, hogy a kis házi kedvencek előbb-utóbb hasonlítani kezdenek a gazdájukra - és a kis mocsok teljesen rá volt hangolódva az érzéseimre és azok változásaira. Ezért tudtunk olyan jól összedolgozni szavak nélkül is.

- Te mire számítotok?
  A tünde zsoldos mély hangja szétszakította a hajnalt. Csak egy kósza pillantást vetettem rá és Wyn-re, aki ekkor már egy falevéllel volt elfoglalva. Vajon mit láthat Ő benne, akinek annyira fontos a Természet? Vajon Ő milyen válaszokat lel majd ennek az utazásnak a végén? Mindenre idővel fény derül majd. Álmatag hangon és arckifejezéssel nézett fel a kérdezőre.
- Arra, hogy harc nélkül elérjük az út végét.
  Nem akartam kijavítani. A saját tapasztalataim szerint előbb-utóbb úgy is harcra kerül a sor valamilyen módon. A revelációk már csak ilyenek. Egyetlen megváltó küldetés, egyetlen eposzi misszió se nélkülözheti a felesleges vérontást...és amúgy sem definiálta az "út végét". Már pedig ott lesz bőven. Hisz elvégre, ezért megyünk nem? Hogy megtaláljunk egy választ és egy megoldást, amellyel kiűzhetjük a hódító és pusztító embereket az erdeinkből, nem? Már pedig az mindig harcot jelent és vérontást. A gyomrom már előre bukfencet vetett a gondolattól. Még több vér, hogy áztassuk a halott növények gyökereit. A csapásra ellencsapás. A reakcióra ellenreakció...de arról mindig elfeledkezünk, hogy a tetteink tovább gyűrűznek. A két társam számára valószínűleg csak egy egyszeri esetről szól ez az egész. Juhé, megszabadulunk az emberektől, azok elkotródnak - már ha lesznek túlélők - és mindenki boldogan él tovább. Azonban erre vajmi kevés lehetőséget és esélyt látok. A túlélők összegyülekeznek, a távolban új seregek állnak fel, lándzsáikon és páncéljukon a Nap vet bukfencet és ismét csak harc és harc és harc. Az igazat megvallva, nem kéne hogy érdekeljen, nem igaz? Hisz végül is csak emberek...meg halál, ahhoz már hozzá voltam szokva. De most már nem csak magam miatt kell aggódnom. Ott van Armin és Lory - de még fontosabb, hogy ott van Lorelei és Darion, akikre az életem árán is vigyáznom kell. Már pedig, ha a harcok csak felerősödnek, akkor veszélyben lesznek.
- Nem vagytok a reggel csevegős fajta, ugye?
  Rheo úgy tűnt fel közöttünk, mint az Erdő Szelleme. Azon fa ágain ácsorgott és várakozott eddig, amelynek a törzséhez dőltem és egy kecses ugrással érkezett meg közénk. Dracon végre felemeli a fejét, átható tekintetével a fatündét méregeti, fejét jobbra-balra billegetve, hogy minél többet tudjon befogadni a látványából. Szinte érzem a gondolatait...ahogy bizalmatlan. Szeretne bízni, de nem tud. Azok után nem, ami vele történt. Vonzza őt ez a teremtés, akire a Rheo nevet aggatták...de egyben meg is rémiszti. Értem őt - hisz én is ezt érzem.
- Reggel inkább ágyba szoktam mászni holt részegen...
  Próbáltam valamiféle vicc-szerűséggel elütni, olyan igazi Cyne-módra. De az az énem a múltban ragadt, és talán már nem is mászik elő ismét. Az állandóan pökhendi, nagyszájú kis mitugrász talán a végére még felnő...és végül csak egy morgós és goromba öreg lesz belőle. Egy megkeseredett lény. Csodálatos.
- Ne morogjál már.
  Egy légvétel erejéig a zsoldosra meredtem, elgondolkoztam azon, hogy leteremtem őt, de aztán inkább csak hagytam elszállni felháborodásomat és a csípős megjegyzéseket. Nem volt kedvem most éppenséggel egy veszekedést kirobbantani, vagy bárkinek az idegeire menni.
- Semmilyen napszakban nem vagyok csevegős általában.
  Na igen kislány...neked talán még meg is van az okod. Valahogy úgy éreztem, hogy ebben a küldetésben Lance lesz a szószóló, én meg inkább csak a háttérbe húzódok - ahogy eddig is tennem kellett volna. Egész egyszerűen nem illik hozzám a frontharcos szerepe, nem is erre képeztek ki, még is, mindeddig meggondolatlanul rohantam a csatába, a harcokba...és mindent személyesen akartam elintézni, magamra vállalni a felelősséget és a figyelmet - és soha se sült el jól. Ideje ráhagyni a fiatalokra ezt. Rheo-t szemmel láthatólag ez igen csak szórakoztatja. Könnyen jön nála a nevetés.
- És én még azt hittem, csak a királynőtök előtt voltatok ilyen fennköltek, de nem... - egy kicsit még próbálkozott visszafojtani a nevetését, de amint rájött, hogy ez nem fog összejönni, inkább folytatta.- ...ti tényleg ilyenek vagytok. Veronia legsavanyúbb bajnokai. Gyertek, az istenetek már felébredt, Ti nem lehettek fáradtak.
  Dracon érdeklődve pillantott Rheo felé majd rám nézve kért engedélyt, hogy közelebb menjen hozzá. Csak egy lemondó sóhaj tellett tőlem és egy apró, alig észrevehető biccentés. A sárkánygyík a Természet része volt olyan szinten, ami én soha sem lehetek. Vajon az intelligencia megölheti a hitet? Ő a két lábon járókhoz képest "bugyuta" teremtés. Nem, meg van a magához való esze, és gyakran okosabban viselkedik, mint én...de szó szerint értelmezve nem ér fel hozzánk. Még is meg van a maga hite és ehhez ragaszkodik. Én meg mindent túlgondolok és már semmiben sem találok örömöt. Dracon most nem gondolkozik, csak közelebb akar kerülni ahhoz, aki mintegy Hírvivőként viselkedik. Vajon mit érezhet benne?
- Nem bajnok...csupán egy túlélő.
  Akinek talán nem is kellett volna túlélnie...
- Melyik istenünk? Hold Apa? Hold Anya? A Fiú? A Természet? Élohim, Isten, mit tudom én még ki? Tudod, manapság pár bedörömbölt az ajtón...
...s a megingott hitemből fakadó frusztráltságomat és elkeseredettségemet másokon töltöm ki. Megjegyzéseim az utóbbi időben még csípősebbekké váltak. Nem tehettem róla - nem is akartam rajta változtatni. Csak végre ismét hinni akartam! Valamiben! Valakiben! Mert a Hit nélkül mi vagyok? Csak egy egyszerű mezei sötét elf, mindenféle cél és indíttatás nélkül - persze, meg vannak a magam földi terveim...de mi van utána? Mi van, ha nincs semmi sem utána? Mi van, ha csak a sötétség és a nemlétezés vár? Megrémisztett a sötétség - ami irónikus volt. De megrémisztett az is, hogy milyen formában találhatok rá ismét a Hitre.
- Ejj ejj, itt éltek, mióta az eszeteket tudjátok, sőt itt éltek ősatyáitok is és azok apjai, még sem tudjátok kinek tartoztok hálával igazán. De mindegy is, éppen oda tartunk először. Hosszú út lesz, remélem szerettek erdőt járni.
- Na igen...ez a kérdés, ami engem annyira érdekel. Honnan jöttünk mi? Veronia őslakosai voltunk, már mint minden tünde, vagy mi is érkeztünk valahonnan?
  Vajon van egy Őshazánk? Egy hely, ami még nem pusztult el, ahova vissza térhetünk? Ha egyszer oda érünk akkor mit fogunk ott találni? Kik vagyunk mi? Annyi mindent elfelejtettünk - tudatlanul rójuk ezen vidékeket, a magunkénak állítjuk...de semmit sem tudunk róla. Azt mondják, hogy fejlődni csak úgy tudsz, ha ismered a múltadat...és én még csak azt se tudom, hogy mi volt az Ötven Sötét Év előtt? Persze, sokan tisztában vannak vele, hogy mi is volt ezen sötét korszak...de azóta is megálltunk, stagnáltunk. A fegyvereink még mindig ugyanazok, sok fejlődés azóta se volt - finomult valamennyire, de az alapok ugyanazok voltak. És nem csak a fegyverek, de szinte minden más is. Oly sok kérdés tolongott bennem, amikre válaszokat szerettem volna találni...válaszokat, hogy megértsem, véső soron én ki is vagyok és mi a helyem ebben a világban? Dracon világa azonban ezen pillanatokban teljesen Rheo-ra szűkült le. Kíváncsi volt, csak úgy, mint én. Megpaskoltam a hátát biztatóan.
- Asszem van egy rajongód.
  Lance úgy tűnt, hogy átvette tőlem a néma bölcs szerepét és csak elgondolkozott. Hogy szeretek-e erdőt járni? Az erdő is csak egy út, amin végig kell haladni. Meg vannak a maga nehézségei, és általában sokkal fárasztóbb, mint egy kitaposott ösvényt tapodni...de amíg haladunk előre, nem tudott érdekelni ez sem.
- Szeretek. - csengett Wyn hangja tisztán, ahogy ránk nézett.- És bizonyára a többiek is, hiszen ződ...vagy mi.
  A furcsa folytatásra nem tudtam hirtelenjében mit reagálni. Annyira érződött rajta, hogy próbálja értelmezni az elhangzottakat, felvenni egy elmúlt beszélgetés fonalát...tartozni valahova. Próbálkozott, keményen, aztán csak a fejét rázza, tagadólag. Önmagát korholja, önmagát hibáztatja. Értékeltem az igyekezetét, de nem tudtam neki segíteni.
- Őslakói...
  A furcsa szerzett kuncogása egyre jobban idegesített. Az a tipikus "én mindent jobban tudok, Ti meg csak ostoba csicskák vagytok" beállás rövid úton biztos, hogy az agyamra fog menni. Vajon a királynővel is így viselkedett, vagy ezt a jó szokását csak nekünk tartogatta? Utáltam tudatlan lenni és ez a nő csak még jobban ráerősített erre az érzésemre.
- Nem, egyáltalán nem. Nem Veronia, még csak nem is Terra őslakói. Ahogy tegnap is mondtam, elfelejtkeztetek az igazi tündehonról. Mi úgy hívjuk Anwnn. Az emberek - rázkódik össze már magára a szóra is, jelezve, hogy ugyanannyira kedveli őket, mint innen közülünk bármelyikünk.- úgy, hogy Alfheim, mióta az a bolond találkozott velük és nem tudták rendesen kiejteni az ősi tündérnyelv gyönyörűségét.
  Na ez viszont már túl sok információ volt a részemről. "Terra". A szó, amely a tudatunk peremén ólálkodott. Volt valamikor egy világ ezen a néven. Régen még ismertük is...talán még közünk is volt hozzá, azonban mára már csak a mítoszokban és a legendákban élt tovább - legalábbis sokan azt hitték. A tudósfejek biztos mást állítottak volna, de engem egészen eddig nem nagyon tudott érdekelni egy mitikus hely létezése. A tudatlanság azonban gyakran halálos lehet...talán több figyelmet kéne ezentúl szentelnem a jelentéktelennek hitt részletekre is? A következő ilyen szó...
- Anwn...
  Ízlelgettem a szót, a hangzását. Törte a nyelvemet, nem voltam hozzá szokva. Felejtettünk. Sokat. Az Alfheim név sem jelentett számomra semmit és fogalmam sem volt arról, hogy ki volt az a "bolond", akit Rheo említett és kikkel is találkozott. Tehát ténylegesen van egy őshaza, ahonnan kiszállingóztunk hogy új világot hódítsunk meg. De miért mentünk el onnan? Milyen sötét titkokat rejteget még a múlt?
- Tündérnyelv. Tehát a tündék és a tündérek rokonságban állnak? És Te az Anwnn lakója vagy akkor, ha jól értelmezem.
  Persze, nagy eséllyel rosszul értelmezem. A kérdések azonban csak úgy tólúltak a számra.
- Hogy keveredtél ide? És ki az istenünk, akit említettél? Azt hiszem, hogy hamarosan kiderül, hogy nagyon is sokat felejtettünk a múltunkról. A kérdés az, hogy a válaszok meglelése vajon fog-e változtatni bármin is? Megtalálni egy istent egy dolog - elhitetni másokkal, hogy tényleg létezik, már egy másik téma. A harmadik téma pedig az, hogy ez az isten, akárki vagy akármi is legyen, mit gondolhat rólunk? Hogy is mondják az emberek Lánci? A tékozló fiú hazatért?
  S most végre szót is ejtek a szörnyekről, melyek az elmémet marcangolják. Hideg kérdéseik karmokként tépik darabokra a létezésemről alkotott hitemet, az öntudatosságomat...a sötétben tanyáznak, így hát beszélnem kell róluk. Hangosan feltenni a kérdéseket, amelyekkel önmagamat bombázom. Tündérek. Róluk is csak hallani hallottam, létezésükről mindeddig semmilyen hiteles bizonyítékot nem láttam. Rheo olyan, mint ha a mondákból és regékből építkezett - vagy egy nagyon jól felépített, minden részletre kimenő hazugsággal állunk szemben, vagy tényleg mindennek van valami valóságalapja. De közben a legerősebb démonom ismét felágaskodott, gyehennájával a félelmeimet táplálta: mit tesz az az isten, ha mi megjelenünk? Crispin, mióta lettél ennyire félős? Hova tűnt az a botoran bátor alak, aki eddig voltál? Ennyire megviselt a közelmúlt? Igen...ennyire.
- Titánia neve neked mond esetleg valamit?
  Lance kérdése megtörte a csendet, amely a kérdésözön elhangzása után fészkelődött közénk. Nem tudtam, hogy kiről beszél a fiú. Valami régi szerelméről?
- Túl sokat kérdezel...
  Rheo nyilvánvalóan megelégelte a kérdezősködéseimet. Nem csodáltam - engem is fárasztott volna az Ő helyében a követelőzések egész áradata. Hagytam, hogy leüljön az elmémben dúló harc. Türelem. Erre intettem magamat. Türelmesnek kell lennem. Figyelni és kivárni a megfelelő pillanatra - hisz tizennégy éves korom óta erre készítettek fel. Szinte láttam a lábam alatt tekergőző ösvényt, a fordulópontokat...és minden ide vezetett, ehhez a pillanathoz, ehhez az úthoz. Fordulóponthoz értem. Annyira biztosan éreztem ennek a kijelentésnek az igazságát, hogy a hideg is kirázott tőle.
- Titánia...izé...hmm....-gondolkozik el vezetőnk egy pillanatra, miközben az erdő talaján törünk előre a célunk felé.- Nem igazán. Kellene?
- Rossz szokásom, hogy vagy sokat beszélek, vagy keveset. Jól van, egy kérdésemre válaszolj akkor csak, a többi majd helyszínen kiderül: most el fogjuk hagyni Veronia-t?
  A többi tényleg várhat még. Ahogy elnézem, Lance úgy is kiszed belőle pár választ. Én pedig csak hagytam, hogy az út tovább kanyarogjon előttem, lépteim lelassultak, elhagyva a Rheo mellett kierőszakolt helyemet, átadva az eddig némaságba burkolózó zsoldosnak.
- Végül is, nem. És egy olyan tündéről, aki a vezéretekkel összetűzésbe került, és el kellett az egés világotokból menekülnie, tudsz?
- Eirwen még él? - ezúttal Rheo-n volt a meglepetés sora.- És te találkoztál vele? Akarom mondani...igen, volt ilyen. A királynőnk kibírhatatlan egy nőszemély, de néhányan különösen az agyára mentek.
  Óh, Láncika, neked is vannak ám titkaid? Te találkoztál a tündérkékkel és eddig nem is meséltél nekem róla? Miket tartogatsz Te még a tarsolyodban? Az egyszerű elf zsoldos karaktere némi árnyaltságot kapott - pedig már kezdtem beletörődni, hogy ideiglenes társam is csak egy teljesen átlagos alak. Egyáltalán, létezik itt olyan? Rheo felém fordul a válaszával.
- Nem. Megmutatom nektek azt, amit még Ti sem tudtatok az otthonotokról.
- Sok minden van, amit nem tudok róla. De kész vagyok tanulni, látni és cselekedni.
  Óh, akkor jó sokat fogsz mutatni, mert én már erősen kételkedek abban, hogy bármit is tudok! Ehhez az érzéshez csatlakozott az eddig néma Wyn. Hagytam elhalni a mondat végét, egy ideig fellángolt bennem a vágy a további kérdésekre, de végül csak egy alig látható fejcsóválással űztem el a gondolatokat és hagytam teret a többieknek.
- Akkor én már elégedett vagyok a válaszokkal. Lesz még időnk bőven beszélni a hosszú utazás alatt. Még feldolgozom magamban az információkat. Rheo...-fordulok a lány felé. - köszönöm a válaszokat.
  Dracon egy pillanatig évődve nézett Rheo felé, ahogy távolodtunk tőle. Kényelmesen befészkelte magát a vállamra, így éreztem testének minden egyes kis rezdülését. Vajon neki vannak kérdései? Vajon neki mit jelent majd az út vége? Türelem...ezt mantráztam magamban.
- É én miért hallottam azt ettől a bizonyos Eirwen-től, hogy ha én meghallom, kinek is..? Annwn Banrion Ard nevét, akkor baj lesz?
- Bár hozzá kell tennem, kicsit összezavarodtam. Az a hely igazából egy személy?
  A csuklyámat fejemre húzva, annak sötét árnyaiból figyeltem tovább a jelenetet, hámoztam ki a szavakat és azok jelentését, illesztettem össze a darabokat, mint egy fajta rejtvényt.
- Látod, kardos, összezavartad szegény lányt. Anwnn egy hely. Egy világ, a nagy Világfa egy levele. Ott élnek a tündék, az eredeti tündék. Talán ti úgy hívnátok minket, a Tuata dé Danann. És minden Tuata és Anwnn vezetője "Anwnn Banrion Ard, vagyis a Ti nyelveteken Anwnn Nagykirálynője. Nyilván Eirwen nincs jó véleménnyel arról, aki száműzte, nemde?
Woah, túl sok infó, túl sok ismeretlen név. Nem csodálkoztam mondjuk azon, hogy a tündék a világukat egy hatalmas faként képzelték el...és akkor ez a világ is csak egy levél lenne rajta? Szememet becsukva idéztem fel egy pillanatra az elmémben a csillagos ég képét. Az ezernyi miniatűr pöttyöt. Mindig is érdekelt, hogy azok vajon mik lehetnek? Mi van, hogy ha azok tényleg levelek? Mi van, ha csak azért látjuk őket, mert valójában egészen közel vannak hozzánk? Hogy ha kitárnánk a kezünket, talán el is érnénk azokat? Azonban a hidegen sziporkázó fényekre akárhogy is erőltettem magam, nem tudtam a levelek képét rávetíteni, még ha metafórikusan is kéne értelmezni azt. Nem, azok nem idegen világok. Ez az egy világ van, és azokon helyek, amelyeket nem érhetünk el...vagy nem? Mi van, ha Rheo-nak van igaza és a tündéknek? Mi van, ha annyi van, mint fákon a levelek? Rajtunk kívül vannak mások is? A gondolattól megfájdult a fejem...csodálatos. Már megállapítottam, hogy kitaszított vagyok és most még csak tovább akarom növelni a láthatárt, kitágítani ezt a buborékot...nem, Crispin. Hagyd elszállni a gondolatot. Az éjszakai égbolt pöttyei azok, akik: Hold Anyának könnyei, amelyek megfagytak az ég sötétjében. Aztán ahogy felkel a Nap, az felszárítja azokat...de minden este újra sír miattunk...vagy értünk. Vagy még sem. Mi az igazság?
- Értem. Vagyis kezdem.- kis szünet, majd:- Tehát sok másik levél is van?
  Testem rugó módjára feszült meg Wyn kérdésére...mint ha a gondolataim manifesztációja lett volna. Szememet összehúzva néztem csuklyám takarásából az alacsonynövésű lányra, és fordítottam pillantásomat Rheo felé.
- Van bizony, mint égen a csillag. - a gondolatra összerázkódtam.- De a legtöbb messze van és elérhetetlen. Szerencsések vagytok, hogy Veronia nem.
- Vajon hogy nézhet ki ott egy őszi levélhullás...
  A megjegyzés kicsúszott a számon, azonban szerencsére elég halk volt ahhoz, hogy senki se hallja meg. Aztán a beszélgetés fonala is megszakadt, ahogy mindenki a gondolataiba merült, próbálva feldolgozni a válaszokat...s közben a mérföldek csak fogytak, az órák repültek, s a négy vándor háta egyre csak görnyedt, ahogy a végtelen utat taposták. Egészen addig, míg...

...a Nap lehunyni készült, vöröses-narancsosra festve a lombkorona tetejét. Egy ideje már egyre nehezebben ment a haladás, ahogy a növénytakaró sűrűsödni kezdett, és az érintetlen erdő sötét zöldje vett minket körül. Indák, egymáshoz túlságosan is közel növő fák, sűrű cserjék és bokrok. Az egésznek valahogy áporodott szaga volt, vagy csak én képzeltem így. Vezetőnk aztán hirtelen megtorpant, kezét a leveleken futtatva végig. Egy pillanatig még vitt tovább a saját lendületem, ahogy szinte el sem hittem, hogy végre-valahára megállunk. A hátam meggörnyedt a fáradtságtól, a vádlim szinte már égett és a levegőt is sűrűbben kapkodtam, akármennyire is igyekeztem megőrizni a fáradhatatlan utazó képzetét. Letöröltem az arcomról az izzadtságot, ahogy a tünde karcsú alakjától pár lépésre én is megtorpantam.
- Itt van. Gyertek!
  Nem mentem, csak egy fának döntöttem a hátamat, hogy a derekamat egy pillanatra pihentetni tudjam. Dracon már jó ideje csak mellettünk trappolt, ahogy a sűrű növények között felszállni se nagyon tudott és most Rheo lábai közé fúrta magát, hogy térdei magasságából figyelje, mit is csinál a nő. Mindenkin látszott, hogy fáradt volt...és hogy megkönnyebbültünk. Szemöldökeim összeszaladtak. Akartam én egyáltalán, hogy az út végére érjünk?
- Na végre...
- Az istenetek.
- A mi istenünk? Úgy érted, a Termé...
  Hangzott a fel sem tett kérdésre a válasz, ahogy a nő előre lendült és két bokor között tört utat magának.  Wyn félbehagyott mondata elhalt mögöttem, ahogy ellöktem testemet a fától és követtem a Rheo és Dracon által követett ösvényt. Válaszok. A bokrok között áttörve végül egy kisebb tisztásra lyukadtunk ki. Egyáltalán nem nézett ki templomnak, még is valahogy más volt...valahogy furcsa. Éreztem, ahogy a szívem egyre gyorsabban ver, ahogy a tenyerem is verítékezni kezd. Éreztem, hogy itt valami hatalmas lesz készülődőben. Rheo hangja szinte már túlvilágian csengett, mint egy Hírnök, egy Proféta, aki most nyilatkoztatja ki istenének tanait, szavait. A lemenő nap fénye megcsillant a tisztáson, s a lány hangja tisztán csengett.
- Ő, aki elveszett, Ő, aki itt honolt ezeddig. Driseog!
  S az utolsó szó elhaltával a föld hullámozni kezdett. Nem, nem maga a föld...hanem az indák, amelyek körbe fontak mindent. Ösztönösen hátráltam pár lépést, fedezéket keresve. Nem féltem attól, hogy egy fa ránk dől, vagy hogy a rengésben elvesztem az egyensúlyomat. Attól féltem, ami éppen születőben vagy formálódóban volt. Mert valami határozottan erre készült. Az indák tekergésében végül mintát fedeztem fel, s mire az átalakulás végbe ment, egy hatalmas lénnyel találtuk szembe magunkat, amely kitakarta a Napot, amely hatalmasabb volt, mint bármi, amivel eddig találkoztam. Abaddón se volt semmi...de ez. A szívem jó pár ütemet kihagyott, a torkom teljesen kiszáradt és szinte szűkölve akartam hátrálni, azonban stílusos módon a lábaim a földbe gyökereztek. Dracon hangosan felvisított mellettem és hangosan csapkodva szállt fel a levegőbe, mint ha csak legalábbis arcon csapták volna. Rettegtem és nem is féltem bevallani. Tágra nyílt pupillával néztem fel a lényre. Driseog...a .... Tövislény? Már mint...hallottam róla, az Erdő Őrzőjéről, vagy mi a fenéről, a druida nő is ejtett róla pár utalást a kiképzésem alatt, és én magam is éreztem a jelenlétét, amikor az érzékeimet kiélesítettem, de ilyenre nem számítottam. Mit szabadítottunk el? Aztán szemeim azonnal meg is találták Rheo-t, aki a tenyerét tartotta ki maga elé, magabiztosan...és a hatalmas lény, az úgynevezett isten feje egyre közeledett hozzá. Mint egy hűséges kutya a gazdijához. Szemeim összeszűkültek a gyanakodásban...a gyanúban, hogy ez a nő sokkal több, mint aminek látszik. Nem bírtam elszakadni a gondolattól.
- Ki vagy Te, Rheo? - nyögtem ki.
- Mi a...
  Hallottam Lánci meglepett kérdését is magam mellett. Meg is feledkeztem a többiekről, annyira lefoglalt ez a látvány. Túl sok hatalmas erő ébredését láttam már. Túl sok hatalmas lénnyel kerültem kapcsolatba. Először Hoshekh, aztán a Mélységi, akinek nem emlékeztem a nevére, végül Abaddón...és most ez. A világom a feje tetejére állt és én nem találtam benne a helyemet. Inkább csak megrémültem tőle. Wyn felé kapva a fejemet láttam, hogy már letérdelt, mint aki imádkozik. Megalázkodva és meghunyászkodva, azonban...
~ Akárhogy is nézem, ez nem egy isten...nem az én istenem! Nem az, akit kerestem!~- csattantam fel magamban dühösen.
~ Nem egy isten? Mit jelent egyáltalán az, hogy "isten"?~
~ Ez...nem tudom...~
~ Egy hangya számára már Te is isten vagy, Crispin. Hatalmasabb nála, erősebb, képes arra, hogy az egész világát elpusztítsad.~
~ Igen, elpusztítani. Ez az izé...Driseog...benne csak a pusztítást látom, a Teremtést nem.~
~ A pusztításnak is kell valahol egy istenének lennie, nem? Amúgy meg, mit jelent istennek lenni, de most komolyan? Pusztítani és teremteni egyben. A világot formálni. Te is egy Isten vagy bizonyos szinten, ha a szemantikára hajtunk. Tudsz pusztítani - életeket elvenni, házakat lerombolni, erdőket felégetni pont úgy, mint az az átkozott sárkány, csak kisebb mértékben. Tudsz teremteni is - ott van a druida tüzed, ott van a Holdfény, amit meg tudsz idézni.~
~ Nem vagyok istenség, de kösz a gondolatot...~
~ Eh. Minden csak a mértékben rejtőzik, ez a kulcs. Ez a lény csak hatalmasabb mértékben tudja azt tenni, amit Te. Tehát: istenség, nem? Legalábbis ezt a szót aggattuk arra, ami nagy távlatokban hatalmasabb hatalommal rendelkezik, mint mi. Ő egy Erő. Egy Ősi Erő.~
~ De akkor sem egy olyan isten, mint amire én számítottam. Benne nem látom a válaszokat, benne még kérdéseket sem látok. Csak egy túlméretezett inda izé...nem az, amit kerestem.~
~ Gyakran nem találjuk meg azt, amit keresünk. Gyakran megtaláljuk azt, amit nem is kerestünk. Idővel majd kiderül az is, hogy erre a találkozásra volt-e szükséged, avagy sem. Ha nem, akkor mész tovább és keresel tovább. Most egyelőre maradj és figyelj...nagy dolgok vannak készülődőben.~
~ Pont ettől félek, Kiril...~
~ Tudom, Crispin, tudom. De most már nem fordulhatsz vissza...ezen az úton kell végig menned - még ha nem is úgy, ahogy mindenki más számít rá. Ne feledd el - nem csak az egyenes csapás létezik, hisz ezt már nagyon is jól tudjuk, nem? Most meg kell találnod azokat a mellékcsapásokat, amelyek a célodhoz vezetnek. Figyelj jól...~

Felhasználó profiljának megtekintése

12 Re: [Tünde frakcióküldetés] Age old mistakes on Csüt. Ápr. 05, 2018 9:23 pm

Crispin Shadowbane

avatar
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos
  Úgy tettem, ahogy Kiril javasolta: figyeltem és vártam. De közben egyre jobban éreztem az Ő egyre növekvő türelmetlenségét: ez az út még csak most kezdődik el, és minden egyes rajta meg tett lépés csak tovább ódázza az egyezségünk megvalósítását. Azonban most egyelőre Ő sem tudott semmit sem tenni vele, így ha lassan is, de lenyugodott. Pont, ahogy Driseog is úgy látszott, hogy megbékélt a druida hívásával. Végül Rheo felénk fordult, miután a hatalmas lény valamiféle kisebb változáson ment keresztül, legalábbis a nyikorgásokból és csikordulásokból ítélhetően.
- Driseog ismer téged, kardos. És hálás neked, még ha el is égetted a hajtásaid, de felszabadítottad az istentelen fattyak uralma alól. Téged is ismer, tündelány, szerinte szereted az erdőt és véded az életet, amelyet Ő hozott létre.
  A háttérbe húzódva figyeltem a jelenetet és elemezgettem az információ morzsákat. Lance-nak valamikor a múltban már volt alkalma valahogy kapcsolatba lépni Driseog-gal, legalábbis egy kisebb részével és valahogy megszabadítani őt. Nem tudtam erről az eseményről semmit sem, Ő se volt éppen az a túl beszédes fajta, így csak tippelgetni tudtam volna, hogy mi is történt - ahhoz azonban nem volt semmi kedvem. Wyn-ről nem árult el új dolgot nekem ezúttal: tudtam, hogy az erdőt szereti és védelmezi, ezt már az első találkozásunkkor leszögezte. Ez a hatalmas lény az, aki az erdőt hozta létre - ez is valamilyen szinten érthető volt és még logikusnak is tetszett. Oké, ez a kör kipipálva, ismeretek felvésve az eszembe. Nézzük csak tovább, hogy miképp is alakul ez a beszélgetés? Lance-on látszott, hogy valamilyen szinten megnyugodott, mint ha egészen eddig attól tartott volna, hogy a lény valamilyen módon bosszút fog állni rajta.
- De miért hálás?
~ Mert senki sem szeret láncokban senyvedni, megkötözve és leszorítva.~
  Futott át agyamon a gondolat, ahogy összeszűkülő szemmel vizsgálódtam tovább. Wyn végül felállt az alázatos térdeplésből. Na igen, az istenek már csak szeretik, ha megalázkodunk előttük, nem? Őszintén szólva, nem hinném...csak a legelvetemültebbek várnának el vak engedelmességet és meghunyászkodást. Ilyen tekintetben nem különböztek az e világi uralkodóktól.
- Ismer?- most rajta volt a meglepődés sora. A kérdés, hogy honnan vagy hogyan? Vajon Driseog meghallja a suttogásokat az erdőben? Közvetlen kommunikáció van közte és az erdő növényei között? A fák tudnak beszélni? Oly sok kérdés...- Igen, így van. -ismeri be végül.
- Hálás, mert nem szeret rab lenni. Hálás, mert inkább megég, mint hogy megkössék a kezét. Driseog az erő, a vadság, a zabolátlan természet istene. Nem kötheti gúzsba senki. Egy pár korcs semmiképen sem.
  Utáltam tudatlannak lenni! Utáltam, hogy nem tudom, hogy miről van szó. Ez majdnem annyira felzaklatott, mint a leláncolás ténye Rheo-t, csak én még mindig jobban uralkodtam az indulataimon.
- Nyugalom, nyugalom, fel ne húzd magad, ennyit nem ér. Elintéztük őket és ez a fontos.
- De ér, Lance Kalver. Mert felháborító az, hogy pont a mi népünk tagjai tettek ilyet.
  Hmm...tehát pár elf druida valamilyen szinten megkötötte és leláncolta Driseog egy részét, és Ő valamiért nem csapott le rájuk teljes erejével, az erdő teljes haragjával. Kérdés, hogy miért nem szabadította ki magát? A másik kérdés, hogy ha már amúgy is csak megfigyelőként veszek részt a beszélgetés elején, akkor miért nem hasznosan töltöm ezt az időt? A táskámat magam mellé dobva, a tetején hagyott kenyeret és sajtot vettem elő, mellé egy kulacs vizet - nem volt itt az ideje annak, hogy borral öntsem le kiszáradt torkomat. Egész nap gyalogoltunk, alig pár pihenőt beiktatva, úgy gondoltam, itt az ideje bepótolni a kimaradt étkezéseket. Egy ideig úgy se megyünk innen sehova sem.
- Mire vártok még? - kérdezi végül Rheo, ahogy megnyugtatja magát, ráncos arca kisimul, a szemében bujkáló haragot átveszi az értetlenkedés és a várakozás.- Egész életetekben itt éltetek egy nagy titok fölött, egy isten védelmében, és még sem tudtatok róla. Nincs kérdésetek?
~ De, lenne vagy ezernyi is...de gondolom nincs felesleges három napunk mindegyik megvitatásának.~
- Ha tényleg a védelmében vagyunk...hogy engedheti, hogy egész faluk pusztuljanak el?
~ Óóóh...sötét titkok lappanganak Lance múltjában. Vajon a közel múlt eseményeire utal, az Abaddón-i pusztításra, vagy valamire, ami régebben történt vele? Nem látok rajta égési sérüléseket - se régit, se újat - de határozottan úgy tűnik, mint ha személyes lenne a dolog. Elvesztett volna valakit egy tűzben, aki fontos volt számára? Kik pusztították el a falukat?~
 Merengtem magamban továbbra is.
- Sok mindent nem értek, így talán csak én nem tudom átgondolni, miért rejtőzött. Elnézést az ostoba kérdésért.
~ Drága lányom, gyakrabban azok félnek a legjobban, akiknek a legnagyobb erejük van; és gyakran azoknak a keze van a legjobban megkötve, akiknek hatalmuk van. Láttam már Armin-t egy problémám aggódva...elvileg a sötét elfek hercege, gyakorlatilag meg jobban meg van kötve a keze, mint nekem, vagy a legegyszerűbb utcai csövesnek. Ha Ő tesz valamit, az az egész faj megítélésére hatással van, és sokkal nagyobb hullámokat vet, mint bárki más tette. Egy ilyen erő, mint Driseog, ha megmutatná magát teljes erejében, ha nem rejtőzne el, csak vonzaná magához az ellenségeit, azokat, akik el akarják pusztítani...láttuk ezt már, én és Lánci és még páran.~
- Csupán egy kérdés, a többivel egyelőre nem fárasztanám a díszes társaságot.- kezdtem bele, miután lenyeltem egy falatnyi éltető kenyeret és leöblítettem azt pár korty forrásvízzel. - Mi, a sötét elfek, egy másik istenség átkától sújtott tünde fajúak milyen helyet foglalunk el? Mi is Driseog védelme alatt állunk, vagy csak a nemes elfek? Bocs, két kérdés: az emberek istenéhez hogyan kéne viszonyulnunk?
~ Tessék, Isteneket emlegettünk...hát beszélgessünk róluk.~
- Driseog nem a tündéket védi.- ez kettőnknek is válasz volt: nekem és Lance-nak. Csak a szemöldökömet vontam fel leheletnyivel, jelezve értetlenkedésemet.- Az erdőt. A hajtást, amely belőle fakadt. Egy isten szemével lényegtelen, hányan haltok és születtek, amíg a fajotok él. Mint ahogy az is lényegtelen, hány ág hasad le egy fáról, míg a gyökerei épek. Ezért rejtőzik, ezért rejti a gyökerét, mert az lényegesebb minden levélnél, az az egyetlen, amely nem tud újra nőni.  Ne aggódj éjfi, a te Átkod nem sokban különbözik attól, amelyet a kardos visel. Amelyet minden Veroniai tünde visel már évezredek óta, azóta, hogy az első bolond letette az íját az Idegen Isten elé. Az átok, amelyet akkor áldásnak hívtak.
 Na ez már hosszú válasz volt, amelyen alaposan elrágódhattam, míg a többiek folytatják tovább a beszélgetést. Tehát Driseog nem a mi istenünk, hanem az erdőé, a fáké, a növényeké, a hajtásoké. De mint minden istennek, neki is követőkre van szüksége. Lényekre, akik imádkoznak neki vagy érte, talán még áldozatokat is mutatnak be. Papokra és imádókra. Vajon egy istenség annál erősebb, minél többen hisznek benne, vagy...egyáltalán, honnan nyerik az erejüket? Hogy dől el, hogy ki az erősebb és ki a gyengébb? A másik, hogy a gyökerét elpusztítva véglegesen meg lehetne tőle szabadulni - éppen ezért valószínűleg jobban el van rejtve, mint Armin borospincéjének a kulcsa, amelyre hiába próbáltam ráakadni az elmúlt hetekben. De ugyanakkor a többit képes regenerálni. Az erdő mindaddig él, míg az Ő gyökerei is épek...így aztán innentől kezdve érthető lenne a teljes közöny és apátia. Na, most pedig nyargaljunk át a következőre: anno a tündék valamiért letérdeltek az Idegen Isten előtt - Ada hogy felháborodna, vagy akár Kristin, ha így hívnám a Vén Trottyost Odafent - és ez elátkozott minket. Ismét...hány átok terhét nyőgi még a népünk?
- Átkozott lennék?- lepődött meg Lance is.  Tökéletes, feltett egy kérdést, amit én is felakartam tenni...így megmentett engem egy felesleges körtől. Kösz cimbi!
- De jönnek az emberek. Nekik nem lesz fontos az erdő épsége és biztosan az utolsóig felszámolnak bennünket.
  Wyn hangjában félelem csillogott. Igen, jönnek az emberek, de ha komiszkodnak, akkor egy totális háborúval fognak szembe nézni: az erdei hadviselés nem az erősségük, egész életüket a nyílt téren, a városaikban élték, az egyetlen alkalom, amikor tartósabb ideig az erdőben tartózkodtak, akkor volt, amikor egy jó bokrot kerestek búvóhelyül ürítés gyanánt. Ha bárki is csúnya meglepetésekre számíthat, azok Ők lesznek és nem mi. Az elfek és sötét elfek egyesített erejével kiűzhetjük őket...az már más kérdés, hogy utána vajon mi lenne?
- Nem ismerek semmit sem a múlt ezen részéről, ezt be kell ismernem. A rég múlt történelméből csak a Szakadásra és az Ötven Sötét Évre emlékszem, amik viszont eléggé általános információk. Tudja Driseog, akár Te, Rheo, hogy mi történt ott és akkor pontosan?
- Nem. Én már akkor nem figyeltem rátok, azóta, hogy elődeitek ott hagyták Anwnn-t és behódoltak az Idegen Istennek. Mit gondoltok, miért vagyok olyan idegen és más a szemetekben? mit gondoltok, miért hasonlítotok jobban az emberekre, mint rám? - a kérdés után egy rövid csend állt be, egy felvezető, egy bevezető valami nagyobb kérdéshez:- Mit gondoltok, ki teremtett titeket?
~ Határozottan tudom, hogy engem apám és anyám teremtett egy hancúrozással töltött éjszaka vagy nap során...de gondolom, hogy nem ez volt a kérdés lényege mondjuk.~
- Várj..."én"? Azt akarod mondani, hogy Te vagy a Tövislény? Vagy most mi van?
  Lance kifakadása valamilyen szinten érthető volt, azonban ahogy Rheo-ra néztem, sok minden eszembe jutott, csak az nem, hogy Ő lenne a Tövislény...már ha rá értette, és nem az általa tolmácsolt szavakra, amelyek Driseog-tól származtak - mert Ő, na már biztosan, hogy olyan Tövislényesen nézett ki. Lény is volt, tövisei is voltak, meg indái meg sok olyan egyéb kelléke, amely ehhez dukált volna.
- Tehát a büntetésünk az, hogy az emberekhez hasonló alakot öltöttünk. Ismét az apáink és az ő apáik bűnéért szenvedünk...pont mint az Idegen Isten Átka miatt.
  Mint említettem, az Átkok szépen lassan pakolódnak ránk. Már azon se csodálkoznék, ha a férfi lét is valami büntetés lenne - bár ha a nemi kérdések is az "átok" kategóriába tartoztak, akkor a nőknek sokkal súlyosabb jutott ki. Még élénken él emlékeimben az a rémálom, amikor Cyntia-va változtam...és Lory-val boncolgattuk a menstruáció és a terhesség kérdését. Határozottan nem irigyeltem a nőket és szimpátiát éreztem velük kapcsolatban emiatt. Megérdemeltek minden tiszteletet...
- Driseog teremtett volna minket? Vagy van valami, amit még mindig nem értettem meg? Nehéz ezt a sok információt feldolgozni, több évszázadnyi hazugságokból szőtt hálót levetni.
 Bár valószínűleg, ahogy Rheo mondta, Ő csak az erdőt teremtette...ostoba kérdés volt, és utólag meg is korholtam magam miatta.
- Nem Driseog, Ő nem teremtett olyat, akik tisztelhetik. Csak fákat és növényeket, bokrokat és indákat...a helyet, amit ti Tünde-erdőnek hívtok. Titeket...minket a saját isteneink teremtettek. Anwnn istenei, és főképp Anwnn istennője, Danu. Aztán jött az Idegen Isten, és azt mondják, az ereje hatalmasabb volt. Fényesebb és forróbb, mint a nap, mint az idő és mint maga az erő, a lendület..De kegyetlenebb. Mi elhúzódtunk tőle, visszamenekültünk az isteneink ölelésébe, míg a Ti őseitek behódoltak neki, felvették az erejét, átalakultak olyanná, mint az Ő teremtményei. Az emberek...
- Oké, azt hiszem, hogy nagyjából már kezdem átlátni a képet. Danu teremtette a tünde fajokat, a tündéreket. Tiszteltük őt évszázadokig, ezredekig...és aztán valahonnan jött ez az Idegen Isten, megmutatta a hatalmát és őseink elárulták Danu-t. Azzal, hogy Ők behódoltak neki, egyben az ősi alakjukat is elvesztve emberivé váltak, egyedül a hegyes fül maradt meg úgy-ahogy. De Danu még mindig él...visszatérhetünk valaha is Anwnn-ba, vagy ez az út már lezárult a számunkra?
  Éreztem a hangjában a csalódottságot, a szomorúságot és a bujkáló dühöt. Hogy a düh nekünk szólt-e, vagy őseinknek...netán az istenségnek, nem tudom - valószínűleg mindannyiunknak. De áttértünk a fontosabb kérdésekre, amelyek ide vezettek lényegében minket, erre a tisztásra.
- Az emberek jönnek, de nem kell félnetek. Megtaláltuk a megoldást, én és a ti királynőtök.
  Kinyújtott kezében végül egy apró ágat láttunk, rajta egy rüggyel. Stílusosan mondhattuk volna, hogy ebből a hajtásból majd egy új reménység fog kifakadni. Az, hogy mit is kell vele kezdenünk, már más kérdés.
- Rheo...mégis, mennyi idős vagy?
  Na durr, hogy ha én teszem fel ezt a kérdést, egy indákkal megerősített pofon csattant volna az arcomon. Ahogy jó édesanyám tanította, nőktől nem illendő megkérdezni a korukat - ez valamiért jobban őrzött titoknak számított, mint egy adott katonai egység titkosított levelei. Nem tudom, hogy csak a hiúságukat akarták takargatni azzal, hogy letagadnak pár évet - egyes esetekben évtizedeket - vagy csak éppenséggel titokzatosabbnak akartak tűnni. Ezt a kérdést se boncolgattam még egyik női ismerősömmel sem, hasonlóképpen azért, mert nem hiányzott, hogy fakanállal és sodrófával essenek nekem. Így inkább meghagytam ezt a kérdést is a "Női misztériumok" fiókban, ahova a fel nem tett kérdéseket pakoltam. Na már most, azonban, ha egy nő kérdezi meg ugyanezt, az már teljesen más kérdés. Rheo először Lánci felé fordul, válaszolva arra a kérdésre, hogy Ő-e a Tövislény?
- Nem, dehogy, én csak egy tünde vagyok. Egy öreg, sokat látott tünde.-majd végül Wyn felé fordul, egyben választ adva az Ő kérdésére is.- Azt hiszem, a ti számításotok szerint...ez a huszonegyedik évezredem, ha ezen a földön éltem volna le mind.
  Na itt volt az a rész, amikor az állkapcsom erősen találkozott a növénytakaróval, és azt átfúrva már a fák gyökereit piszkálta. Hát na, nem éppen egy tizenéves kis fruskának tűnt, ellentétben azzal a creepy démontábornokcsajszival...na de ez azért még is csak durva volt. Felfoghatatlan....már egy évszázad is rengeteg idő...de ennek a sokkal többszöröse? Már magától a gondolattól, hogy mi mindent lehet csinálni ennyi idő alatt, a fejem hasogatni kezdett - egyszerű lények számára felfoghatatlan volt ez.
- Szóval, hogy fog ez nekünk segíteni?
- Van egy olyan érzésem, hogy ezt a rügyet el kell vinnünk valahova és elültetni, ez által az erdő új életre kel és az embereknek nem lesz maradása.
  A kérdés Láncostól érkezett, enyhén meglepett arccal a rügyre meredve, valahogy próbálva kizárni a fejéből a gondolatot, hogy még is, milyen idős a kísérőnk. Én meg igyekeztem a legésszerűbb következtetést levonni mindebből. Azonban Wyn következő megjegyzésétől csak igyekeztem elrejteni az arcomat a tenyeremmel, nem kiköpni a menet közben számba vett falatnyi kenyeret, és szerényen beleprüszköltem a tenyerembe. Remélhetőleg senki sem hallotta meg és vette észre, s mindenkit lekötött a fiatal lány.
- Akkor...jobban örülnél neki, ha inkább magázódnánk? - látszott szegény lányon, hogy szinte azonnal megbánta a kérdését...én azonban egyáltalán nem bántam meg. Felderítette a hangulatot, még ha egy rövid időre is. Aztán inkább a dolgok anyagiasabb részére koncentrált, remélve, hogy elrejtheti a zavarodottságát.- Mit kell vele tennünk?
- 21 évezred? Milyen idős lehet ez a világ, vagy akár a többi is...?
  Tűnődtem el önkéntelenül is hangosan, most már rajtam volt a reménykedés sora, hogy nem hallják ki a hangomból a derűt, amit Wyn kérdése okozott.
- A válaszod a kezemben van, Éjfi. Ez az ág a Nagy Világfa egy hajtása, amelyet a királynőtök szerzett meg. Mint ilyen, összeköt minden világot, még ha csak egy pillanatra is. Így kerültem én át hozzátok, amint meghallottam a hívó szót. Noha magában csak ennyire elég, egymagam pedig képtelen vagyok megmenteni titeket, lehetséges az, hogy az egész erdő a Világfa hívó szavát zengje és kaput nyisson az én földemre, az enyéimhez. Ehhez az kell, hogy valami, amely az egész erdőt átfonja magába fogadja a hajtást.
  Annyi információ zúdult hirtelen a nyakunkba. Elvileg volt egy ősi istenség, egy istennő, aki még mindig létezett, akinek Őseink az életüket köszönhették. Pont, mint az emberek Paradicsoma...bűnt követtünk el és kiűzettünk. De a remény még meg volt, a remény most ott volt Rheo kezében. Egy egyszerű kis rügy, a Világfa egy hajtása, ami valahogyan még itt maradt Veronia-n, és amivel csak annyit kell tennünk, hogy oda adjuk Driseog-nak, és egy kapu nyílik meg Anwnn-ba, amin mi is átmehetünk. Az, hogy mindez milyen következményekkel járna, az más lapra tartozik. A helyzet nagysága...már már epikussága szinte letaglózott. Úgy éreztem, hogy valaminek a részese vagyok, amely sokkal nagyobb, mint amit valaha is elképzelhettem volna - pedig volt már pár érdekes élményem ebben a röpke életemben. Rheo-hoz képest tiszavirágnyi életet éltünk csak meg-  és éppen itt kapcsolódott be az említett nő válasza is:
- A világ öregebb, mint el tudod képzelni. De a kor csak itt van értelmezve, az én világomban nem számít az idő. Mert az idő az Idegen Isten eszköze.
  Egy világ, ahol nem telik az idő? Egy hely, ahol örökre ifjú maradsz? Az...még is, milyen? Hisz az idő múlása határoz meg minket? Az időben előre haladva történnek meg a cselekmények? Hogy tervezhetsz meg bármit is, hogy ha nincs "holnap"? Az idő csak az események láncolatának leképzése, nem? Tudjuk mérni, tehát léteznie kell! Ez nem lehet csak egy eszköz valami Idegen Isten kezében, kénye-kedvére használva azt....nem...ez a gondolat még felfoghatatlanabb volt, mint az a hatalmas időtáv, amit Rheo élete ölelt fel...vagy is ölelt volna, ha nem lenne Időtlen. Határozottan éreztem, hogy csúnya fejfájásoknak fogok még elébe nézni a közeljövőben...vagy is a közelidőtlenségben - vagy mi a fene.
- De ehhez miért kellünk mi?
  Lance kérdése kirángatott abból az örvényből, amibe keveredtem. Kiril is csak hümmögött és próbálta felfogni az időtlenség gondolatát. Neki valahogy könnyebben ment, hisz neki is mást jelentett az idő, mint nekem. A lelke nem öregedett...vagy is, nem tudta mérni. Ő csak a kortalan megfigyelő volt. Úgy látszik, hogy ez az utazás jobb belátást enged nekem Kiril "életébe" is. Csodálatos...
- Tehát Driseog- hajolt meg a hatalmas lény felé Picúrka- el fogja nyelni, mi pedig átmegyünk Anwnn-ba?
- Na jó, egy pillanatra csak tettessük, hogy az állam nem szántotta itt fel a földet...nem, még csak tettetni sem tudom. - úgy éreztem, hogy beszélnem kell...nem volt túl ritka dolog ez nálam és éles ellentétben állt az eddigi némaságommal, amiből csak a kérdések és válaszok tudtak kirángatni. - ...nem, még csak tettetni sem tudom. Ha meghallottátok a hívó szót, akkor még van valami kapcsolat Anwnn és Veronia között...
  Mint mondjuk hogy ha egy vastag fal ereszkedett volna a két világ közé. Ordibálhatsz, de még sem hallják meg a túl oldalról - de vannak pontok, ahol a fal elvékonyodott és ha hegyezted a füled -  pun intended - akkor hallhattál valamit átszüremleni a túloldalról. Vagy valami ilyesmi. Fene se tudja.
- Hogy miért kellünk mi? Valószínűleg Anwnn-ban nem tudják, hogy mi folyik itt, csak úgy, ahogy mi sem tudjuk, hogy arra felé hogyan alakul drága őseink sora. Ha ott leszünk az őshazában...mi megőrizzük az itteni alakunkat?
 Ezt azt hiszem, hogy több mint értelmes kérdés volt a részemről - és egy fontos tényező az utazásunkkal kapcsolatban.
- Egy ideig még megmaradtok annak, amik vagytok most. Utána Anwnn ereje átjár titeket és újjászülettek, úgy, ahogy teremtettek titeket. Az, hogy miért van rátok szükség, egy nehéz kérdés. Egyrészt, hogy eldöntsem általatok Veronia tündéiről, méltók vagytok-e arra, hogy a tuatha visszafogadjon titeket. Másrészt mert Driseog ölelését megsértették és nem éri már körbe az erdőt. Mert egy elfekélyesedett parazita furkál benne, egy hús és vér élősködő, amely úgy hívja magát: ember. Meg kell teremtenetek az alkalmat Driseog-nak, hogy átfoghassa az erdőt. Hogy megmenthessen titeket.
  A kérdésre érkezett válasz elbizonytalanított. Elhagyni Veronia-t, átmenni Anwnn-ba...és elveszteni a mostani formánkat? Újra teremtődni...ez egy fajta halál, nem? Mennyi maradna meg belőlem? Mennyire határozza meg azt, aki vagyok a forma, amit birtoklok? Egyáltalán, ezen információk birtokában mernék-e vállalkozni egy ilyen utazásra? Mert egy biztos: ha egyszer átalakulunk, onnan már nincs visszatérés. Ez egy egyirányú utazás lesz, ha rálépünk az ösvényre, ahhoz meg egyáltalán nem fűlött a fogam. Inkább csak annyit teszek, hogy megteremtem Driseog-nak az alkalmat, aztán képviselje Veronia tündéit az, akinek jobban fekszik ez a metamorfózis dolog, mert hogy én nem kérek belőle, az is biztos!
- Tehát úgy fogunk kinézni, mint Te, aztán ki kell ebrudálnunk az erdőben élő embereket, igaz?
~ Remélhetőleg először ebrudálunk, aztán átbattyognak azok, akik akarnak. A Te sorrended határozottan nem tetszetős.~
- Remélem, méltónak találtatunk majd a segítségedre. - Wyn hangjában is érezhető volt a tétovaság, ahogy a dolgok következménye mellkason ütötte őt.- Mit kell tennünk legelőször?
- Értem, Rheo. Én készen állok megtenni, amit meg kell tenni.
~ Legalábbis ami az ember problémát érinti.~
- Ha már eljutottunk idáig, akkor már nem fordulunk vissza.
~ Kivéve, amikor ahhoz a bizonyos kapuhoz érünk.~
- Vissza állítjuk az erdőt, kiűzzük az embereket és helyre állítjuk a rendet. Készen állok megfizetni az árat. De...csak egy meglátás: ha mi itt elkezdjük halom számra ölni az embereket, az csak újabb agressziót fog szülni. Halálra mindig is halál volt a felelet. Van egy olyan érzésem, ha kiűzzük az embereket az erdőből, fegyverekkel és...tövisekkel -vetek egy bizonytalan pillantást Driseog felé- visza fognak térni, még vérszomjasabban, mint előtte.
- Így van.-mosolyodik el a nő. Határozottan szebb látvány, mint amikor durcáskodik.- Ezért más lesz a lépés. Az emberek seregét elűzni lehetetlen, ahhoz túl erősek, ebben a világban legalábbis. Azonban van közöttük egy kisebb csoport, amely gondot okoz Driseog-nak. Azt mondták nekem a királynőtök kémei, úgy hívják magukat, "Ordo Draconis", vagy Szent György Rend. Egy ellenszenves férfi vezeti őket, az emberek mintapéldánya, akit a többi ember Demiphones püspöknek hív. Ha őket megtöritek, ha csak egy pillanatra is sikerül megállítanotok - megállítanunk, akkor Driseog védelme alá vonhatja az erdőt, megmenekítve mindenkit, aki hajlandó elfogadni.
~ Wow...well, I can deal with it...~
- És mit fogunk kapni, ha sikerül?
  Lance felé pillantva éreztem, hogy a tenyerem szinte követeli és kérleli, hogy találkozhasson az arcommal. Én is egy anyagias mocsok vagyok, de ez a tünde megszégyenyített engem ilyen téren. Hogy leplezzem az újabb derű rohamot, átváltottam arra a témára, amihez legalább hozzá tudtam böfögni valamit.
- Ha a drága társaim megteremtik nekem az alkalmat, Demiphones-t úgy hiszem, hogy el tudom intézni. Amint lehullik a kígyó feje, a test megbénul és zavar lesz úrrá rajtuk. Ennyi elég lenne Driseog-nak? De persze ehhez jó körülmények kellenek. Alaposan fel kell mérnem a terepet, megtalálni a püspököst és a gyenge pontjait. Utána már csak át kell lopóznom a táboron és végrehajtani a tettet. Tőrrel, éjgyilokkal...vagy méreggel.
- Ezt kell tennünk. Ez Driseog alkuja. Pihenjünk le, azt mondom. Hosszú lesz az út az emberek táboráig.
~ Hmm...egy jó kis bérgyilkolászás már nem ártana.~
~ Na ja, végre ismét akcióba lendülhetnél úgy, ahogy az elrendeltetett - semmi szemtől szembeni harc, semmi fair play és ilyen hülyeségek.~
~Óh, igen, jó kis móka lenne! A legideálisabb az este lenne, amikor álomra hajtja a fejét ez a hülye nevű püspökfalatos alak. A sátra valószínűleg a tábor közepén lesz, erős őrizet alatt az éjszaka is.~
~ Óh, igen! És gondolnod kell a fényekre! Az általad csapott zajokra. Kiválasztani a megfelelő módot a megölésére, és...~
  Kiril hangja izgatottan csengett, ahogy már fejben elkezdtük megtervezni a gyilkosságot...úgy, ahogy elrendeltetett. Úgy, ahogy egy bérgyilkoshoz illet. Reszkess Demiphones, mert jövök érted!

Felhasználó profiljának megtekintése

13 Re: [Tünde frakcióküldetés] Age old mistakes on Szomb. Ápr. 07, 2018 7:35 pm

Wyn Silvernight

avatar
Sötét Tünde Druida
Sötét Tünde Druida
Ugyan nem álltam fel, és a fejemet is csak félig mertem felemelni, mint valami gyerek, aki rossz fát tett a tűzre és várta felmenői haragját; még így is ráláttam a növény-tündére - azaz druidára -, amint Driseog előtt térdelve a Tövislény fejét kezei közé zárja. Az istenség, bár nem a miénkhez hasonló szemei voltak, határozottan ránk nézett, én pedig még az előzőekhez képest is jobban meghúztam magam, bensőmben viszont kezdett szétterjedni valami nyugalomféle, mintha tudnám, hogy nem fog bennünket bántani. Természetesen nem tudtam én semmit, biztosra legalábbis, de sejtéseimet Rheo felegyenesedése valamelyest alátámasztotta. Libabőrös lettem a hangtól, amely a Driseog testét alkotó tövises indák rendeződéséből származott. 
- Driseog ismer téged, kardos. - szólalt meg Rheo, amikor felénk fordult. Az egész olyannak hatott, mintha képes lett volna kommunikálni az erdő istenével - És hálás neked, még ha el is égetted a hajtásait de felszabadítottad az istentelen fattyak uralma alól. 
Szóval Lance ott lehetett Andromeda-val, amikor az az eset történt Lightleaf-nél. - próbáltam kitalálni, mire utalhatott Rheo, de ennél jobb magyarázat nem jutott eszembe. Persze könnyen megeshetett, hogy megint olyasmiről volt szó, aminek a létezéséről sem tudtam semmit. 
- Téged is ismer, tündelány, szerinte szereted az erdőt és véded az életet, amelyet ő hozott létre. 
- De miért hálás? - kérdezte a zsoldos ekkor. 
Nem voltam biztos benne, hogy már felkelhetek, de azért szép lassan felegyenesedtem.  
- Ismer? - kérdeztem kissé meglepetten, pedig ha jobban belegondoltam, biztosan megvolt hozzá az ereje, hogy figyelje az erdőt - Igen, így van. - tettem hozzá végül. 
Megvolt hozzá az ereje. - ismételtem saját magam gondolkodás közben. Ha Driseog tényleg maga volt a Tövislény - márpedig jelenlétének módja teljességgel kizárt minden más magyarázatot -, akkor behálózta egész Tünde-erdőt, következésképpen mindent, de mindent látott, ami a teremtményeivel és erdeje lakóival történt. De ha mégsem ez volt az oka, már csak az is képessé tehette erre, hogy istenségként létezett. 
És ha Amelie királynő tudta ezt - folytattam tovább a gondolatmenetet -, nyilván ilyen módon tett szert a rólunk szóló információkra. 
Vagy kiváló kémhálózattal rendelkezett. Esetleg mindkettő, de engem nem aggasztott már különösebben, elvégre nem esett bajom, nem szólt meg senki és vissza sem lettem tartva a küldetéstől. 
- Hálás, mert nem szeret rab lenni. - válaszolta a druida - Hálás, mert inkább megég, minthogy megkössék a kezét. Driseog az erő, a vadság és a zabolátlan természet istene. Nem kötheti gúzsba senki. Egy pár korcs semmiképpen sem. 
Kétségem sem fért hozzá többé, itt valóban a lightleaf-i druida-esetről folyt a szó, amely látszólag meglehetősen - gyenge jelző, az arckifejezésétől valósággal menekültem volna onnan - mérgesítette a növénytünde-druidát. 
- Nyugalom, nyugalom, fel ne húzd magad, ennyit nem ér. Elintéztük őket, és ez a fontos. - mondta a zsoldos férfi. 
Minden bizonytalanságom és kételyem odalett azzal az egyetlen kijelentéssel - miután túltettem magam Rheo ábrázata miatti ijedségemen -, amelyet a druida intézett az imént. Hát mégis jól cselekedtem, nem árultam el a vallásom, a megérzésem helyes volt. De amit éreztem, közel sem hívhattam volna boldogságnak: még mindig ott lebegtek előttem Amelie királynő szavai az emberekről, akik el akarnak minket törölni és bántani az otthonunkat, és az sem töltött el túl sok szimpátiával egyes druidák iránt, amit a Természet Istenével műveltek. 
- De ér, Lance Kalver. - jegyeztem meg nagyon óvatosan, komolyan és halkan, miután végre eljutottam oda, hogy lereagáljam egyik társam korábbi szavait, melyekkel nem értettem egyet a legkisebb mértékben sem - Mert felháborító az, hogy pont a mi népünk tagjai tettek ilyet. 
De valami nem volt itt rendben. Ha Driseog tényleg mindent látott, akkor Rheo miért nem intézett semmit Crispinhez? Először azt hittem, amiatt, mert sosem tartózkodott Tünde-erdőben, ám ekkor eszembe jutott, pontosan hol is találkoztam vele - nagyjából száz lépésnyire egy tövises indahalmaztól -, tehát biztosan nem ez volt az oka. Ezután próbáltam arra fogni a dolgot, hogy bérgyilkosként foglalatoskodott különféle feladatokkal, ami talán nem minősült túl kedves cselekedetnek az istenség szemében. Vagy Rheo-éban, ahogyan az enyémben sem, bár emiatt nem ítéltem el senkit.  
Kivéve persze a nővérem gyilkosát. 
Rheo arca végül sokkal biztatóbb látványt kezdett nyújtani, azonban az ebből fakadó csekélyke megkönnyebbülésem nagyjából csak addig tartott, amíg fel nem fedeztem, hogyan néz felénk. 
Mit rontottam el? - kérdeztem magamtól, gyorsan átgondolva az eddig történteket. Nem ringattam magam abban a luxusban, hogy tökéletes lennék, de tényleg nem találtam hibát a viselkedésemben, hacsak nem kerülte el a figyelmemet megint valami rejtett, azaz számomra érthetetlen kommunikációs dolog... 
- Mire vártok még? Egész életetekben itt éltetek egy nagy titok fölött, egy isten védelmében és még sem tudtatok róla sokat. Nincs kérdésetek? - csendült fel a nő hangja. 
Nos igen. - feleltem gondolatban - Teljesen jogos észrevétel. 
Ha már az észrevételeknél tartottunk, nekem csak most tűnt fel, hogy Főnix mondhatni kizárta magát a társalgásból - gondolom amiatt, hogy Driseog mondhatni tudomást sem vett róla -, és... leült vacsorázni? Szinte éreztem, hogy amolyan unottan meglepett kifejezés költözik az arcomra, annak hatására, hogy megint megpróbáltam komorsággal eltakarni mindent, amit érzek. 
Nem lehet valami szívbajos self, ha félelmetes, egyetlen pislogás ideje alatt minket játszi könnyedséggel szétmorzsolni képes istenek társaságában nekiáll megtölteni a gyomrát. - gondoltam, bár éreztem, hogy nagyon szívesen követném a példáját, hiszen hajnal óta nem ettem semmit. 
- Ha tényleg a védelmében vagyunk... hogy engedheti, hogy egész faluk pusztuljanak el? - előzött meg Lance, de nem is csodálkoztam rajta: nekem semmi nem jutott eszembe, az viszont nyilvánvalóvá vált, hogy tudomást sem vesz rólam és arról, amit mondok. Olyan érzést keltett bennem a zsoldos jelenléte, mint az öcsémé, amikor a világért sem akarta abbahagyni a piszkálásom. Eddig fogalmam sem volt róla, hogy így, szavak nélkül is lehet valakit idegesíteni... 
Kérdés... kérdés... - siettettem magam. Annyit megfogalmaztam magamban, de most hirtelen egyet sem tudtam felidézni. Nem lepett meg, ismertem már magam ilyen tekintetben: nem jeleskedtem kommunikáció terén és cseppet sem segített a dolgon, hogy egy álomszerű véletlennek ható jelenet része voltam, amelyben éppen most találkoztam azzal az istennel, akihez régóta imádkoztam. 
- Sok mindent nem értek, így talán csak én nem tudom átgondolni, miért rejtőzött. Elnézést az ostoba kérdésért. - tettem hozzá, mert eszem ágában sem volt kivívni Rheo idegességét vagy haragját magam ellen, nem is beszélve Driseog-éról. 
Crispinnek sem esett semmi baja, csak nem kapok a fejemre ilyesmiért. - jegyeztem meg, mintegy figyelmeztetve magam, micsoda butaságok miatt féltem éppen - Egyszerűen csak mondd ki, amit ki akarsz és kész. Máskor is sikerült már, most mi bajod van? 
Nyilván köze lehetett ahhoz a sokkhoz, amelyen még mindig nem tettem túl magam, de akkor is idegesített, most már a saját viselkedésem is, nem csak a zsoldosé. Örültem is, amikor meghallottam Crispin hangját, legalább a szavak értelmezése egy időre lekötötte az elmémet. 
- Csupán egy kérdés, a többivel egyelőre nem fárasztanám a díszes társaságot. Mi, a sötét elfek, egy másik istenség átkától sújtott tünde fajúak milyen helyet foglalunk el? Mi is Driseog védelme alatt állunk, vagy csak a nemes elfek? Bocs, két kérdés: az emberek istenéhez hogyan kéne viszonyulnunk? 
Egyszerű: gyűlöljük. - mondtam magamban, egyetlen szóba sűrítve mindazt, amit iránta éreztem Abaddón pusztítása óta, még akkor is, ha a nefilim nő, Andromeda rávilágított néhány nagyon fontos tényre, mikor találkoztunk. Tulajdonképpen minden más istenséget megvetettem a Természeten kívül, miért tettem volna kivételt vele mindössze azért, mert mégis csak volt egy kis értelme a cselekedeteinek? 
- Driseog nem a tündéket védi. - szólalt meg ekkor Rheo - Az erdőt. A hajtást, amely belőle fakadt. Egy isten szemével lényegtelen, hányan haltok és születtek, amíg a fajotok él. Mint ahogy az is lényegtelen hány ág hasad le egy fáról, míg a gyökerei épek. Ezért rejtőzik, ezért rejti a gyökerét, mert az lényegesebb minden levélnél, az az egyetlen, amely nem tud újranőni. Ne aggódj éjfi, a te Átkod nem sokban különbözik attól, amelyet a kardos visel. Amelyet minden Veroniai tünde visel már évezredek óta, azóta, hogy az első bolond letette az íját az Idegen Isten elé. Az átok, amelyet akkor áldásnak hívtak. 
Az első bolond letette íját... Szépen nézünk ki, ha valami megalkuvás történt a múltban, ami így az emberek istenéhez köt minket... 
- Átkozott lennék? - kérdezte Lance ekkor, amennyire én értelmezni tudtam, talán ugyanolyan meglepődéssel, mint amit én éreztem. 
Az emberek istene kit nem átkozott meg? - gondoltam a kérdéséből kiindulva, de nem mondtam ki hangosan, emlékeztetve magam: annyira sem méltatott, hogy tudomásul vegye, szóltam hozzá - Hiszen Abaddón senkit sem kímélt. 
Szorító érzés töltötte meg a mellkasom Abaddón nevének gondolatára, felidézve a szörnyű szagot, a lángok karmazsin tengerét szeretett fáim körül. Nem kellett sok, hogy a történtek és a Harag Napjáról eltárolt haragom, ijedségem és fájdalmam megtalálja a rést lelkem páncélján, összeomlasztva a falat, amely megóvott attól, hogy összeroppanjak, mint egy odvas fáról leesett aprócska ág a talpam alatt. 
- De jönnek az emberek. - bukott ki belőlem inkább félelemmel színezve, mint haraggal - Nekik nem lesz fontos az erdő épsége és biztosan az utolsóig felszámolnak bennünket. 
Már láttam a szemem előtt a kerekfülűek csapatait, amint vérrel vörösre festett harci öltözetükben romlást és oszlást hoznak az erdőnkbe. Láttam, amint válogatás nélkül ölnek állatot, tündét, növényeket és még azokat az embereket is, akik itt élnek. Tudtam, hogy talán mégsem ennyire gonosz mindegyikük, a rettegés elnyomta az észérveket. 
- Nem ismerek semmit sem a múlt ezen részéről, ezt be kell ismernem. A rég múlt történelemből csak a Szakadásra és az Ötven Sötét Évre emlékszem, amik viszont eléggé általános információk. Tudja Driseog, akár Te, Rheo, hogy mi történt ott és akkor pontosan? 
Példát kellett volna vennem Főnixről és megőrizni a nyugalmam, az ép eszem, hogy azt tegyem, amit Rheo is kért tőlünk: normális kérdéseket tegyek fel, olyat, amelyre érkező válasz előrébb visz a feladatunk teljesítésében. De mit csináltam már megint? Természetesen hagytam magam elveszni káoszos érzelmeim viharában, csak éppen ezúttal nem azért, mert megint meggyanúsítottam valakit a nővérem megölésével. De nagyon úgy tűnt, én ilyen vagyok, ha társaságba kerülök: egy komplett idióta. Jobban is tettem, ameddig kerültem minden érintkezést másokkal. Egyedül szörnyen magányos voltam, de legalább képes voltam logikusan dönteni és cselekedni, mindent végiggondolni, így meg folyton csak ideges lettem minden egyes apró problémától, amelyet csak én tekintettem annak, sokkal nagyobbakká növesztve őket. Persze erre nem került volna sor, ha értettem volna a társas létezés lényegét, ahogyna azzal is tisztában voltam, sosem fogom megtanulni, ha nem próbálkozom. 
- Nem. - válaszolta Rheo, kizökkentve engem elmém menedékéből - Én már akkor nem figyeltem rátok, azóta, hogy elődeitek otthagyták Anwnn-t és behódoltak az Idegen Istennek. Mit gondoltok, miért vagyok olyan idegen és más a szemetekben? Mit gondoltok, miért hasonlítotok jobban az emberekre, mint rám? - már azt hittem, befejezte, de ismét megszólalt - Mit gondoltok, ki teremtett titeket? 
Ó, ne... 
Csak ennyi tellett tőlem, amint felfogtam a szavak megmásíthatatlan, fájó, égető, mégis egyetlen értelmét. 
Nem tudtam, hogy a harag vagy a csalódottság nőtt erősebbé bennem az alatt a néhány pillanat alatt, amíg Rheo beszélt, ahogyan azt sem, mennyi látszott kívülről abból a vívódásból, ami kezdetét vette a lelkem mélyén. Miért teremtett, ha utána úgyis elpusztít? Miért teremtett minket ilyenné, ha végül nem tetszett neki a saját munkája, és elküldte az égi tüzet? Miért történt, és ami még fontosabb, MI történt, amiért őseink behódoltak neki? A legkisebb mértékig sem tudtam tisztelni olyan istenséget, akiben nem találtam logikát... azon kívül, hogy kedvére szórakozik a teremtményeivel. 
És elérkeztem arra a pontra, amikor úgy éreztem, szétmegy a fejem. Nem akartam már megérteni semmit, ami ahhoz az idegen istenhez kötődött. Egyedül az érdekelt, hogy valahogy tenni tudjak az erdő védelméért, meg persze a szeretteimért is, hiszen ugyanolyan természetes volt ez a szándék, minthogy lélegeznünk kellett. 
- Az emberek jönnek, de nem kell félnetek. Megtaláltuk a megoldást, én és a ti királynőtök. - tette még hozzá, mintha csak nekem válaszolt volna, majd megmutatta nekünk azt, amit a tenyerében tartott: egy zöld fénnyel világító aprócska ágat, amelyen rügy foglalt helyet. 
- Várj.... „én”? Azt akarod mondani, hogy TE vagy a Tövislény? Vagy most mi van? 
Mondanom sem kell, mennyire nem érdekelt Lance Kalver és amit mondani akart, de elismertem, igazán mosolyognom kellett volna - csak kellett volna, hiszen nem éppen ezt tartottam most a legfontosabbnak - azon a nyilvánvaló képtelenségen, amit taglalt. Ha Rheo tényleg maga lett volna a Tövislény, korántsem így történtek volna az elmúlt két nap eseményei, sőt, akkor még csak el sem kellett volna ide indulnunk. 
- Szóval, hogy fog ez nekünk segíteni? 
Na ez már inkább olyasmi volt, ami engem is nagyon érdekelt, de előtte még meg kellett bizonyosodnom róla, jól gondolom-e, amire rájöttem. 
- Rheo... - kezdtem, bár nem voltam benne biztos, hogy nem értettem félre valamit - mégis mennyi idős vagy? 
Nem is fektettem többé erőfeszítést annak eltakarásába, mennyire elbűvölt a látvány, a rügyes hajtás megnyugtató képe. Csendesen, leplezetlen ámulattal figyeltem, mert tudni akartam, mi az és mire való, sokkal jobban, mint amennyire az életemet féltettem valaha is, ez pedig meglepett, még úgy is, hogy tisztában voltam vele, mennyire fontosnak tartottam a Természet lényeit, az egyensúly szépségét és a háborítatlanság megőrzését. 
- Tehát a büntetésünk az, hogy az emberekhez hasonló alakot öltöttünk. - jelentette ki Crispin, bár első végiggondolásra úgy tűnt, mintha kérdezné - Ismét az apáink és az ő apáik bűnéért szenvedünk...pont mint az Idegen Isten Átka miatt. Driseog teremtett volna minket? Vagy van valami, amit még mindig nem értettem meg? Nehéz ezt a sok információt feldolgozni, több évszázadnyi hazugságokból szőtt hálót levetni. 
Szerintem viszont nem vetettünk le teljesen semmit, főleg nem a hazugságok szövedékét. Jól tudtam, hogy azt sohasem lehet, mindig maradnak megvilágítatlan foltok. És említenem sem kell, milyen kellemetlen tudott néha lenni az igazság vagy akár annak csak egy részlete. Mint például most, ebben a pillanatban, amikor megtudtam azt, amit soha nem akartam volna hallani senkitől: hogy az emberek istene teremtett minket. 
Hangtalanul sóhajtottam. Így legalább több értelmet láttam abban, miért volt ránk is hatással, amit ő odafent a... Meny-országban, azt hiszem, elrendelt, jóllehet, a mai napig nem tudtam rájönni, kinek a feleségéről nevezte el és kicsoda... 
- Van egy olyan érzésem, hogy ezt a rügyet el kell vinnünk valahova és elültetni, ez által az erdő új életre kel, és az embereknek nem lesz maradása. - folytatta Főnix, az erdő új életre kel szavak pedig máris új életre keltették a lelkem, elképzelve, milyen lesz, ha minden újból rendbe jön és mindenhol megint zöld és illatos lesz az otthonom. 
- Nem Driseog, ő nem teremtett olyanokat, akik tisztelhetik. Csak fákat és növényeket, bokrokat és indákat... a helyet, amit ti Tünde-erdőnek hívtok. Titeket... minket a saját isteneink teremtettek. Anwnn istenei, és főképp Anwnn istennője, Danu. Aztán jött az Idegen Isten, és azt mondják az ereje hatalmasabb volt. Fényesebb volt és forróbb, mint a nap, mint az idő és mint maga az erő, a lendület... De kegyetlenebb. Mi elhúzódtunk tőle, visszamenekültünk az isteneinek ölelésébe, míg a ti őseitek behódoltak neki, felvették az erejét, átalakultak olyanná, mint az ő teremtményei. Az emberek. - mondta valami furcsa mosoly-félével az arcán Rheo, amit nem igazán tudtam értelmezni. Megvetés? Szánalom? Harag? Nem. Fogalmam sem volt róla. - Nem dehogy, én csak egy tünde vagyok. Egy öreg, sokat látott tünde. - nézett rám, amelyből sejthettem, hogy valószínűleg most én kapok választ - Azt hiszem a ti számításotok szerint... ez a huszonegyedik évezredem, ha ezen a földön éltem volna le mind. 
Ugyan sejtettem, hogy nem harminc éves, mégis nehezemre esett elhinni, valóban ott volt a Szakadáskor, sőt, mi több, ott volt már ki tudja, mikor, hol, s ki tudja, mi mindent látott és tapasztalt. A szemében biztosan kérészéletnyi ideig éltem csak eddig, abba pedig bele se mertem gondolni, mit gondolhat most rólam... vagy rólunk, ha szereti az illemet és az idősebbeknek kijáró tiszteletet. 
De várjunk... engem mióta érdekelt, mit gondolnak rólam mások? Miért idegesített Lance Kalver és miért voltam zavarodott egy mondhatni ismeretlen, ősöreg tünde miatt, ha nem is tartoztam nekik semmivel, a feladataim elvégzésén kívül? 
Próbáltam kérdésekkel megtölteni az elmémet, hogy ne kelljen végiggondolnom a miértek egyetlen, Napnál is világosabb okát: a társaság része akartam lenni, mint mindenki más, aki egyáltalán tudott beszélni. Azt akartam, hogy vegyék tudomásul: én is itt vagyok, figyelek rájuk, megpróbálok mindent megérteni, mindent felfogni és legjobb tudásom szerint reagálni rá. De egyre inkább úgy éreztem, hogy nem sikerült, ezért csak még jobban növekedett bennem a félelem és a bizonytalanság. 
- Akkor... - próbáltam nem jelét adni annak, hogy teljesen, végérvényesen kezdett elegem lenni ebből az emberek istenéből - jobban örülnél neki, ha inkább magázódnánk? 
Igen, Wyn, hogyne, ez az legértelmesebb kérdés, amit most feltehettél. Te és a társas létezés-képtelenséged.... De hát csak jelét akarom adni, hogy tisztelem. 
Mivel hogy már egyébként sem tűnhettem túl értelmesnek, nem fűztem hozzá semmit egyelőre. Elmondhatatlanul érdekelt az a rügyes ág, szinte vonzott magához, s úgy kellett megálljt parancsolni a lábaimnak, hogy ne induljak megérinteni. Ha már egyébként sem tündököltem túlságosan pozitívan úti társaim előtt, hát még akkor mi lett volna, ha nem tudok magamnak parancsolni... 
- Mit kell vele tennünk? - utaltam tekintetemmel még mindig a fény felé nézve. 
- Oké, azt hiszem, hogy nagyjából már kezdem átlátni a képet. - szólalt meg Crispin, akit megint irigyeltem gyors észjárása miatt - Danu teremtette a tünde fajokat, a tündéreket. Tiszteltük őket évszázadokig, ezredekig...és aztán valahonnan jött ez az Idegen Isten, megmutatta a hatalmát és őseink elárultak Danu-t. Azzal, hogy Ők behódoltak neki, egyben az ősi alakjukat is elvesztve emberivé váltak, egyedül a hegyes fül maradt meg úgy-ahogy. De Danu még mindig él...vissza térhetünk valaha is Anwnn-ba, vagy ez az út már lezárult a számunkra? 
Csak most jutott el a tudatomig, hogy nem teljesen voltunk az Idegen Isten teremtményei, amitől ugyan nem lettem feltétlenül nyugodtabb, tekintve, hogy átalakított minket, mégis azt sugározta felém, hogy van még remény teljesen elhagynunk őt, búcsút inteni neki és az idióta szabályainak és valahogyan más irányt adni az életünknek, a létezésünknek. 
- 21 évezred? Milyen idős lehet ez a világ, vagy akár a többi is... 
Jó kérdés. - feleltem magamban - Nyilván számunkra fel sem fogható időt megértek már, mint ahogyan megszámlálni sem tudnánk őket. De Anwnn biztosan gyönyörű, ha a lakói olyanok, mint Rheo... 
- A válaszod a kezemben van, éjfi. - utalt Rheo a rügyes hajtásra, én pedig csak hallgattam, teljes szobormerevséggel - Ez az ág a Nagy Világfa egy hajtása, amelyet a királynőtök szerzett meg. Mint ilyen, összeköt minden világot, még ha csak egy pillanatra is. Így kerültem én át hozzátok, amint meghallottam a hívó szót. Noha magában csak ennyire elég, egymagam pedig képtelen vagyok megmenteni titeket, lehetséges az, hogy az egész erdő a Világfa hívó szavát zengje és kaput nyisson az én földemre, az enyéimhez. Ehhez az kell, hogy valami, amely az egész erdőt átfonja, magába fogadja a hajtást. A világ öregebb, mint azt el tudod képzelni. De a kor csak itt van értelmezve, az én világomban nem számít az idő. Mert az idő az Idegen Isten eszköze. 
Hát persze... - nyögtem magamban - csak neki juthat eszébe olyan eget rengető baromság, mint az idő. 
Ha nem létezett volna, talán senki sem öregedett volna, és ha mégis, nem lett volna oka senkinek azt hinni rám, hogy csak egy éretlen kisgyerek vagyok, aki védelemre szorul. Viszont azt hiszem, a nappal és éjjel körforgása hiányzott volna. De ki tudja, talán a kettő a többi világban nem is függött össze az idő múlásával.  
- De ehhez miért kellünk mi? 
''Representatives of Veronia'' - idéztem magamban Rheo szavait tegnapról, és ekkor jöttem rá, hogy mi is lenne itt a feladat, amely ránk vár. 
- Tehát Driseog - hajoltam meg ismét a hatalmas istenség előtt, majd visszafordultam Rheo felé - el fogja nyelni, mi pedig átmegyünk Anwnn-ba?  
El sem hittem, hogy komolyan képes voltam ezt megkérdezni, mikor szinte égetett belülről, mennyire nyilvánvaló. Ez vajon beszédkényszer lenne? Nem értem rá ezt megvitatni magammal, pont most, amikor annyira más szemszögből láttam mindent, hogy azt sem tudtam, hol kezdjem világképem, tudásom... nagyjából mindenem átértékelését. 
- Na jó, egy pillanatra csak tettessük, hogy az állam nem szántotta itt fel a földet...nem, még csak tettetni sem tudom. Ha meghallottátok a hívó szót, akkor még van valami kapcsolat Anwnn és Veronia között...  
Ebben azt hiszem, teljes mértékben igazat kellett adnom neki. Már bennem is felmerült, lehet valami a két világ között, ami összeköti őket, elvégre Amelie királynő képes volt egyáltalán létrehozni a jelet. Legalábbis gondolom, ő tette, a népe nevében. 
- Hogy miért kellünk mi? - szólt ismét Crispin - Valószínűleg Anwnn-ban nem tudják, hogy mi folyik itt, csak úgy, ahogy mi sem tudjuk, hogy arra felé hogyan alakul drága őseink sora. Ha ott leszünk, az őshazában...mi megőrizzük az itteni alakunkat? 
Gondolkodás nélkül eldobtam volna a mostani kinézetem. Egyrészt, mert megtisztelőnek éreztem volna, ha növények képezik a testem egy részét, másrészt pedig, mert annyira gyűlöltem jelenlegi formám hátrányait, hogy elfelejtettem örülni az előnyeinek. A kérdés már csak az volt, tényleg ezt akarom-e, vagy megint csak büszkeség és magabiztos döntések mögött próbálok menekülni valami elől. 
- Egy ideig még megmaradtok annak, amik vagytok most. - válaszolta Rheo - Utána Anwnn ereje átjár titeket és újjászülettek, úgy, ahogy teremtettek titeket. Az, hogy miért van rátok szükség egy nehéz kérdés. Egyrészt hogy eldöntsem általatok Veronia tündéiről, méltóak vagytok-e arra, hogy a tuatha visszafogadjon titeket. Másrészt mert Driseog ölelését megsértették és nem éri már körbe az erdőt. Mert egy elfekélyesedett parazita furkál benne, egy hús és vér élősködő, amely  úgy hívja magát ember. Meg kell teremtenetek az alkalmat Driseognak, hogy átfoghassa az erdőt. Hogy megmenthessen titeket. 
Ugye most nem arra gondolt, hogy meg kell ölnünk az összes Tünde-erdőben élő embert? 
A testem kezdte feladni a szolgálatot az egész napos megerőltetés és a folyamatos lelki ilyen-olyan jellegű megrázkódtatások után. Legalábbis éreztem, hogy a térdeim már nem sokáig állnak ellen az összecsuklás kényszerének. De akkor sem akartam gyilkos lenni... jobban mondva részt venni olyasmiben, amiben valósággal mészárolják az ártatlanokat - még akkor is, ha emberek. Hiszen nem ők hozták a vezetőjük döntését. 
Csak remélni tudtam, hogy nem erről van szó. Nem akarhatott ilyet tőlünk egy istenség, sem pedig egy életet tisztelő druida. Ugye...? 
- Tehát úgy fogunk kinézni, mint te, aztán ki kell ebrudalnunk az erdőben élő embereket, igaz? - foglalta össze Lance azt, amit nem akartam kimondva hallani. 
Ugyan haragudtam az emberekre, de egységként, nem pedig egyénekből összeálló tömegként. Hittem benne, hogy ugyanúgy közöttük is vannak, akik nem vesztek bele lelkük sötétségébe, ahogyan nálunk is akadtak olyanok, akik nem voltak képesek a jó úton megmaradni, mint például akik uralmuk alá akarták hajtani Driseog teljes egészét.  
Remélem, nem kell olyanok megölésében segédkeznem, akik semmit nem követtek el. - sóhajtottam mélyen, mégis halkan. 
Ilyenkor utáltam azt, mennyire védtem az életet. Talán olyasvalakinek sem ártottam volna, aki megérdemli. Kivéve persze Lunasa gyilkosát és azokat, akik az erdőben keletkezett kárért felelősek voltak. 
- Remélem, méltónak találtatunk majd a segítségedre. - mondtam meglehetősen tétován, pedig haragom az még mindig volt bőven, ahogyan kaland- és bizonyítási vágyam is - Mit kell tennünk legelőször? - kérdeztem, készen arra, hogy a válasz függvényében akár szembe menjek a királynőnek tett eskümmel és kiszálljak ebből az egészből. Erősen imádkoztam, hogy ne legyen rá szükség, nem akartam ilyesmit sem elkövetni. De az erények, az eszmék, amikben hittem, a saját akaratom irányított. 
Nem fogok részt venni olyanban, ami nem tetszik. 
- Értem, Rheo. Én készen állok megtenni, amit meg kell tenni. Ha már eljutottunk idáig, akkor már nem fordulunk vissza. Vissza állítjuk az erdőt, kiűzzük az embereket, és helyre állítjuk a rendet. Készen állok megfizetni az árat. De...csak egy meglátás: ha mi itt elkezdjük halom számra ölni az embereket, az csak újabb agressziót fog szülni. Halálra mindig is halál volt a felelet. Van egy olyan érzésem, ha kiűzzük az embereket az erdőből, fegyverekkel és ... tövisekkel, vissza fognak térni, még vérszomjasabban, mint előtte. 
Nem kételkedtem benne, hogy Főnix képes lenne megtenni, amire gondoltam. A meglátása, és az, hogy kimondta, viszont talán képes volt arra terelni a beszélgetést, amire kíváncsi voltam, anélkül, hogy nekem kellene megkérdeznem és felhozni, hogy távozom, még mieltt mindent átlátnék. Akkor aztán leshetném, mikor válok a csapat részévé. 
Nincs az az időtlenség Anwnn-ban... 
- Így van. - mondta Rheo, a mosolya pedig egyáltalán nem arról árulkodott, hogy arra mondta volna: leigázzuk az itt élő embereket - Ezért más lesz a lépés. Az emberek seregét elűzni lehetetlen, ahhoz túl erősek, ebben a világban legalább is. Azonban van közöttük egy kisebb csoport, amely gondot okoz Driseognak. Azt mondták nekem a királynőtök kémei úgy hívják magukat, "Ordo Draconis", vagy Szent György Rend. És egy ellenszenves férfi vezeti őket, az emberek mintapéldánya, akit a többi ember Demiphones püspöknek hív. Ha őket megtöritek, ha csak egy pillanatra is sikerül megállítanotok - megállítanunk, akkor Driseog védelme alá vonhatja az erdőt, megmenekítve mindenkit, aki hajlandó elfogadni. 
Nos, ez már olyasvalami, amitől nem lépek vissza. - nyugtáztam magamban, hogy nem kell nemet mondanom és meghátrálnom egy feladat elől, amely mostanra elég gyűlöletet és tettrekészséget ébresztett bennem, hogy akár az általam gondolt verzióban is részt vállaltam volna - Valóban férgek járnak az erdőben. De még milyen ocsmányak. 
Úgy éreztem magam, mint egy anyafarkas, akinek betolakodó van az odújában és a kölykeire fáj a foga: dühös voltam, sértett és minden izmom megfeszült. Szinte már repestem az örömtől, hogy hozzájárulhatok egy ember halálához, pedig jóformán fogalmam sem volt még az ölésről.  
- És mi mit fogunk kapni, ha sikerül? - kérdezte Lance, mire csak egyetlen egy jelző jutott eszembe róla: tipikus zsoldos. 
Megnyugodtam, valamelyest. Legalább nem kell tömegeket gyilkolni, ártatlanokat, olyanokat, akiknek jófirmán semmi közük az egészhez. Ahhoz nem biztos, hogy lenne erőm. De már nem szóltam semmit, hiszen tudtam, mi a feladat és egyet is értettem vele. Se lélekjelenlétem nem volt hozzá, sem pedig kiforrott, épkézláb gondolatom, de hát ez már megszokott lehetett tőlem: az üresség, amely kiköltözik az arcomra és beterít belül, bennem mindent, miután megtaláltam a helyem és biztos lettem a döntésem helyességében. 
- Ha a drága társaim megteremtik nekem az alkalmat, Demiphones-t úgy hiszem, hogy el tudom intézni. Amint lehullik a kígyó feje, a test megbénul és zavar lesz úrrá rajtuk. Ennyi elég lenne Driseog-nak? De persze ehhez jó körülmények kellenek. Alaposan fel kell mérnem a terepet, megtalálni a püspököt és a gyenge pontjait. Utána már csak át kell lopóznom a táboron és végre hajtani a tettet. Tőrrel, éjgyilokkal... vagy méreggel. - szólt Crispin, én pedig nem győztem takargatni, mennyire kíváncsi lettem, hogyan visz véghez egy ilyen gyilkosságot. 
Büszke voltam magamra, hogy ott lehetek, még ha fegyveres támadást nem is tudtam kezdeményezni. Annál inkább hasznomat vehették azonban csaliként, de úgy gondoltam, erre majd akkor kerítek sort, ha alkalmas lesz. 
- Ezt kell megtennünk. Ez Driseog alkuja. Pihenjünk le, azt mondom. Hosszú lesz az út az emberek táboráig. - mondta Rheo ismét mosolyogva, én pedig nem ellenkeztem, hiszen előző éjjel egy szemhunyásnyit sem aludtam, ráadásul alaposan végig kellett gondolnom a világképem kibővítésének módját és minden más információt, amit a mai napon tudtam meg. 
Éreztem magamban a szikrát, amely minden egyes kis otthoni elszökésemet kísérte, ám ezúttal sokkal nagyobb volt, sokkal erősebb és sokkal jobban sarkallt indulásra. 
De nem most. 
Mélységes elégedettséggel és végtelen nyugalommal mosolyodtam el, miközben helyet kerestem magamnak, megpróbálva elképzelni, mit szól majd hozzánk Demiphones, ha odaérünk. 
Az ő életéért nem kár. 

Felhasználó profiljának megtekintése

14 Re: [Tünde frakcióküldetés] Age old mistakes on Szomb. Ápr. 07, 2018 11:34 pm

Lance Kalver

avatar
Tünde Zsoldos
Tünde Zsoldos
Összerezzentem, amikor a Bramblebeast felemelte fejét, és ránk nézett a hosszú, vagy legalábbis hosszúnak tűnő hallgatás után. Rheo megfordult, és ránk nézett.
- Driseog ismer téged, kardos. És hálás neked, még ha el is égetted a hajtásait de felszabadítottad az istentelen fattyak uralma alól. Téged is ismer, tündelány, szerinte szereted az erdőt és véded az életet, amelyet ő hozott létre.
Kicsit megijedtem attól is, hogy nem felejtette el, de aztán fellélegeztem azt hallva, hogy nem különösebben mérges. - De miért hálás? - Bukott ki belőlem a kérdés.
- Ismer? - Kérdezte a kislány meglepett hangon, majd a feltételezésre, vagy inkább közlésre hozzátette. - Igen, így van.
- Hálás, mert nem szeret rab lenni. Hálás, mert inkább megég, minthogy megkössék a kezét. Driseog az erő, a vadság és a zabolátlan természet istene. Nem kötheti gúzsba senki. Egy pár korcs semmiképpen sem. - Mondta Rheo, láthatóan felizgatta a dolog.
- Nyugalom, nyugalom, fel ne húzd magad, ennyit nem ér. Elintéztük őket, és ez a fontos. - Próbáltam egy kicsit nyugtatni ezt a hatalmas valakit. Azon mondjuk elgondolkoztam, hogy ha valóban isten, akkor hogyan kötheti gúzsba néhány druida, de ezt nem az én tisztem volt megítélni, azt pedig inkább végképp nem említettem meg, hogy a néhány életben maradt druida közül az egyik a szerelmem.
- De ér, Lance Kalver. - Zökkentett ki a gondolatmenetemből a kislány. - Mert felháborító az, hogy pont a mi népünk tagjai tettek ilyet.
Felhúztam a szemöldökömet. Erre nem is gondoltam. A szemem sarkából meglepődve láttam, hogy Crispin éhes lett, és határozottan tenni kezdett ellene. Nem volt az a szívbajos típus, hogy azt ne mondjam. Úgy tűnt, hogy a nyugtató szavak hatottak Rheóra, mert kisimult az arca, ahogy megszólalt.
- Mire vártok még? Egész életetekben itt éltetek egy nagy titok fölött, egy isten védelmében és még sem tudtatok róla sokat. Nincs kérdésetek?
Elgondolkoztam. Talán lenne. De jó ötlet ezt végtére is feltenni? Nem számít. Néhány másodpercen belül megfogalmaztam magamban, amit éreztem, és kimondtam.
- Ha tényleg a védelmében vagyunk... hogy engedheti, hogy egész faluk pusztuljanak el? - Hangzott belőlem a még mindig sértett kisgyerek. Itt állt előttem az istenség, akinek a kezében volt a hatalom, hogy megfékezze a rablókat, és nem tette. És épp maga miatt fordultam el tőle, elvesztettem a hajlandóságot, hogy imádjam. Még akkor is, ha itt állt előttem teljes életnagyságban... vagy nem, nem tudtam, hogy lehetett-e ennél is nagyobb.
- Sok mindent nem értek, így talán csak én nem tudom átgondolni, miért rejtőzött. Elnézést az ostoba kérdésért. - Bukott ki a kislányból. ~ Áh, ne aggódj, az ostoba kérdések nem itt kezdődnek. ~ Gondoltam.
- Csupán egy kérdés, a többivel egyelőre nem fárasztanám a díszes társaságot. Mi, a sötét elfek, egy másik istenség átkától sújtott tünde fajúak milyen helyet foglalunk el? Mi is Driseog védelme alatt állunk, vagy csak a nemes elfek? Bocs, két kérdés: az emberek istenéhez hogyan kéne viszonyulnunk? - Tette fel Cyne az igencsak súlyos kérdést. Ránéztem, majd várakozóan Rheóra.
- Driseog nem a tündéket védi.  Az erdőt. A hajtást, amely belőle fakadt. Egy isten szemével lényegtelen, hányan haltok és születtek, amíg a fajotok él. Mint ahogy az is lényegtelen, hány ág hasad le egy fáról, míg a gyökerei épek. Ezért rejtőzik, ezért rejti a gyökerét, mert az lényegesebb minden levélnél, az az egyetlen, amely nem tud újranőni. Ne aggódj éjfi, a te Átkod nem sokban különbözik attól, amelyet a kardos visel. Amelyet minden Veroniai tünde visel már évezredek óta, azóta, hogy az első bolond letette az íját az Idegen Isten elé. Az átok, amelyet akkor áldásnak hívtak. - Felelt egyben mindkettőnknek. Nem tudtam hogy megtámadni az álláspontját. Egy istennek végtére is miért számítana, hogy egyes személyek élnek-e, vagy halnak. A tűz biztos nem kapta meg annyira az erdőt, hogy a lénynek feltűnjön, ilyen is van.
- Átkozott lennék? - Kerekedett el a szemem. Ezt nem gondoltam volna. Az pedig igazán furcsa volt, hogy a lányka kérdésére nem is felelt egyáltalán.
- De jönnek az emberek! Nekik nem lesz fontos az erdő épsége és biztosan az utolsóig felszámolnak bennünket! - Tört ki a lányból szinte kétségbeesetten.
- Nem ismerek semmit sem a múlt ezen részéről, ezt be kell ismernem. A rég múlt történelemből csak a Szakadásra és az Ötven Sötét Évre emlékszem, amik viszont eléggé általános információk. Tudja Driseog, akár Te, Rheo, hogy mi történt ott és akkor pontosan?
Kérdezte Crispin tárgyilagosan. Őt, úgy tűnt, nem fűtötték ilyen érzelmek, teljesen tárgyilagosan kezelte a dolgokat.
- Nem. Én már akkor nem figyeltem rátok, azóta, hogy elődeitek otthagyták Anwnn-t és behódoltak az Idegen Istennek. Mit gondoltok, miért vagyok olyan idegen és más a szemetekben? Mit gondoltok, miért hasonlítotok jobban az emberekre, mint rám? - Itt tartott egy rövid hatásszünetet, majd folytatta. - Mit gondoltok, ki teremtett titeket?
- Várj.... „én”? Azt akarod mondani, hogy TE vagy a Tövislény? Vagy most mi van? - Hüledeztem. Micsoda? - Tehát a büntetésünk az, hogy az emberekhez hasonló alakot öltöttünk. Ismét az apáink és az ő apáik bűnéért szenvedünk...pont mint az Idegen Isten Átka miatt. - Zsörtölődött Crispin, majd válaszolt a talán költői kérdésre. - Driseog teremtett volna minket? Vagy van valami, amit még mindig nem értettem meg? Nehéz ezt a sok információt feldolgozni, több évszázadnyi hazugságokból szőtt hálót levetni.
- Nem Driseog, ő nem teremtett olyanokat, akik tisztelhetik. Csak fákat és növényeket, bokrokat és indákat... a helyet, amit ti Tünde-erdőnek hívtok. Titeket... minket a saját isteneink teremtettek. Anwnn istenei, és főképp Anwnn istennője, Danu. Aztán jött az Idegen Isten, és azt mondják az ereje hatalmasabb volt. Fényesebb volt és forróbb, mint a nap, mint az idő és mint maga az erő, a lendület... De kegyetlenebb. Mi elhúzódtunk tőle, visszamenekültünk az isteneinek ölelésébe, míg a ti őseitek behódoltak neki, felvették az erejét, átalakultak olyanná, mint az ő teremtményei. Az emberek. -
- Oké, azt hiszem, hogy nagyjából már kezdem átlátni a képet. Danu teremtette a tünde fajokat, a tündéreket. Tiszteltük őket évszázadokig, ezredekig...és aztán valahonnan jött ez az Idegen Isten, megmutatta a hatalmát és őseink elárultak Danu-t. Azzal, hogy Ők behódoltak neki, egyben az ősi alakjukat is elvesztve emberivé válltak, egyedül a hegyes fül maradt meg úgy-ahogy. De Danu még mindig él... visszatérhetünk valaha is Anwnn-ba, vagy ez az út már lezárult a számunkra? – Összegezte Crispin az agyában folyó dolgokat szóban. Fejben tapsoltam neki, látszólag nem volt nehéz neki összefűzni a szálakat. Rheo folytatta, látszólag reakció nélkül hagyva Crispin gondolatmenetét. Én azért sajnáltam, legalább valami keveset megérdemelt volna.
- Az emberek jönnek, de nem kell félnetek. Megtaláltuk a megoldást, én és a ti királynőtök.
Nyújtotta ki a tenyerét, amin egy zölden világító ág volt, rajta egy rüggyel. Érdeklődéssel néztem rá.
- Rheo... mégis mennyi idős vagy? - Kérdezte a lány bizonytalan tekintettel, ugyanakkor kendőzetlen ámulattal.
- Nem, dehogy, én csak egy tünde vagyok. Egy öreg, sokat látott tünde. - Mondta nekem, majd a vékonyka lány felé fordult. - Azt hiszem, a ti számításotok szerint... ez a huszonegyedik évezredem, ha ezen a földön éltem volna le mind.
A szemeim kigúvadtak, mintha gyomron vágtam volna. Huszonegyezer év? Az igen kemény.. Csendben dolgoztam fel az információt.
- Szóval, hogy fog ez nekünk segíteni? - Kérdeztem végül, ahogy magamhoz tértem.
- Van egy olyan érzésem, hogy ezt a rügyet el kell vinnünk valahova és elültetni, ezáltal az erdő új életre kel, és az embereknek nem lesz maradása.
- Akkor... jobban örülnél neki, ha inkább magázódnánk? - Tette fel a kérdést a lány, amitől elkezdtem magamban kuncogni.
- Mit kell vele tennünk? - Kérdezte aztán a növényre nézve.
- 21 évezred? Milyen idős lehet ez a világ, vagy akár a többi is... - Gondolkodott el Crispin hangosan.
- A válaszod a kezemben van, éjfi. - Na, mégiscsak megy neki a felelés, bár kis késleltetéssel. -  Ez az ág a Nagy Világfa egy hajtása, amelyet a királynőtök szerzett meg. Mint ilyen, összeköt minden világot, még ha csak egy pillanatra is. Így kerültem én át hozzátok, amint meghallottam a hívó szót. Noha magában csak ennyire elég, egymagam pedig képtelen vagyok megmenteni titeket, lehetséges az, hogy az egész erdő a Világfa hívó szavát zengje és kaput nyisson az én földemre, az enyéimhez. Ehhez az kell, hogy valami, amely az egész erdőt átfonja, magába fogadja a hajtást. A világ öregebb, mint azt el tudod képzelni. De a kor csak itt van értelmezve, az én világomban nem számít az idő. Mert az idő az Idegen Isten eszköze.
Továbbra is csak csendben álltam, és emésztettem, mi történt, közben pedig igyekeztem nem teljesen elveszni a sok új dolog között.
- De ehhez miért kellünk mi? - Kérdeztem végül.
- Tehát Driseog  - hajolt meg a lány a lény felé - el fogja nyelni, mi pedig átmegyünk Anwnn-ba?
- Na jó, egy pillanatra csak tettessük, hogy az állam nem szántotta itt fel a földet... nem, még csak tettetni sem tudom. Ha meghallottátok a hívó szót, akkor még van valami kapcsolat Anwnn és Veronia között... morogtam magamban, próbálva rendszerezni a gondolataimat. Kapocs, persze azon kívül, amit épp Rheo tart a kezében. - Jött rá a szófosás Crispinre. Őszintén meglepődtem, nem így ismertem meg.
- Hogy miért kellünk mi? Valószínűleg Anwnn-ban nem tudják, hogy mi folyik itt, csak úgy, ahogy mi sem tudjuk, hogy arra felé hogyan alakul drága őseink sora. Ha ott leszünk, az őshazában...mi megőrizzük az itteni alakunkat? - Válaszolt nekem Crispin, majd feltett egy valahol teljesen jogos, de mégis lényegtelen kérdést. Én nem bántam, az alakváltásba már beleszagoltam, furcsa dolog, de szokható. Rheo bólintott egyet.
- Egy ideig még megmaradtok annak, amik vagytok most. Utána Anwnn ereje átjár titeket és újjászülettek, úgy, ahogy teremtettek titeket. Az, hogy miért van rátok szükség, egy nehéz kérdés. Egyrészt, hogy eldöntsem általatok Veronia tündéiről, méltóak vagytok-e arra, hogy a tuatha visszafogadjon titeket. Másrészt mert Driseog ölelését megsértették, és nem éri már körbe az erdőt. Mert egy elfekélyesedett parazita furkál benne, egy hús és vér élősködő, amely  úgy hívja magát: ember. Meg kell teremtenetek az alkalmat Driseognak, hogy átfoghassa az erdőt. Hogy megmenthessen titeket.
Miután összeszedtem magam ezután a beszéd után, és kitisztítottam a fejem, a lehetőségekhez képest higgadtan megjegyeztem:
- Tehát úgy fogunk kinézni, mint te, aztán ki kell ebrudalnunk az erdőben élő embereket, igaz?
- Remélem, méltónak találtatunk majd a segítségedre. - Tette hozzá hozzám képest igen tétován a lány. - Mit kell tennünk legelőször?
- Értem, Rheo. Én készen állok megtenni, amit meg kell tenni. Ha már eljutottunk idáig, akkor már nem fordulunk vissza. Visszaállítjuk az erdőt, kiűzzük az embereket, és helyreállítjuk a rendet. Készen állok megfizetni az árat. De... csak egy meglátás: ha mi itt elkezdjük halomszámra ölni az embereket, az csak újabb agressziót fog szülni. Halálra mindig is halál volt a felelet. Van egy olyan érzésem, ha kiűzzük az embereket az erdőből, fegyverekkel és ... tövisekkel, vissza fognak térni, még vérszomjasabban, mint előtte.
- Így van. - Mosolyodott el a druida. - Ezért más lesz a lépés. Az emberek seregét elűzni lehetetlen, ahhoz túl erősek, ebben a világban legalább is. Azonban van közöttük egy kisebb csoport, amely gondot okoz Driseognak. Azt mondták nekem a királynőtök kémei, úgy hívják magukat, "Ordo Draconis", vagy Szent György Rend. És egy ellenszenves férfi vezeti őket, az emberek mintapéldánya, akit a többi ember Demiphones püspöknek hív. Ha őket megtöritek, ha csak egy pillanatra is sikerül megállítanotok - megállítanunk, akkor Driseog védelme alá vonhatja az erdőt, megmenekítve mindenkit, aki hajlandó elfogadni.
Valahogy éreztem már, hogy ez lesz a vége, szinte tárgyilagosan fordultam oda, már amennyire tárgyilagos lehet valaki, ha épp egy istennel és egy 21 évezredes tündével áll szemben.
- És mi mit fogunk kapni, ha sikerül? - Kérdeztem.
- Ha a drága társaim megteremtik nekem az alkalmat, Demiphones-t úgy hiszem, hogy el tudom intézni. Amint lehullik a kígyó feje, a test megbénul és zavar lesz úrrá rajtuk. Ennyi elég lenne Driseog-nak? De persze ehhez jó körülmények kellenek. Alaposan fel kell mérnem a terepet, megtalálni a püspököst és a gyenge pontjait. Utána már csak át kell lopóznom a táboron és végrehajtani a tettet. Tőrrel, éjgyilokkal... vagy méreggel. - Mondta Crispin, és szinte hallottam a hangokat, ahogy kiropogtatja az ujjait, mondván magában: „Ó igen, végre egy testhezálló feladat!”
- Ezt kell megtennünk. Ez Driseog alkuja. Pihenjünk le, azt mondom. Hosszú lesz az út az emberek táboráig. - Mosolygott Rheo.

Felhasználó profiljának megtekintése

15 Re: [Tünde frakcióküldetés] Age old mistakes on Vas. Ápr. 29, 2018 10:54 pm

Lance Kalver

avatar
Tünde Zsoldos
Tünde Zsoldos
Nem sokszor volt úgy, hogy nem tudtam igazán aludni. A sok szabadban, több-kevesebb veszéllyel körülvéve eltöltött éjszaka megtette a hatását, és általában jobban tudtam aludni, de ez most mégis más volt. Nyugtalanul forgolódtam a magamnak sebtében kialakított fekhelyemen, néha elaludtam, olykor felébredtem, álmok töredékeit láttam, tekergő indákat, ahogy töviseikkel felém kapnak, és tüzet… sok tüzet. A nehéz éjszakának végül Rheo vetett véget, látszólag egyedül, Driseog már nem volt sehol.
- Napkelet lesz nemsokára, ideje kiszállni az álomvilágból. - Mondta mosolyogva. - Vár rátok egy erdő, amit meg kell mentenetek.
- Valaki azt mondta, erdőt megmenteni? - Hallottam egy vékonyka, halk lányhangon, ahogy a szememet dörzsölgettem, és ásítottam egy nagyot. Felvontam a szemöldököm a kislányra, de nem szóltam semmit. Úgy viselkedett, mintha neki lenne itt a legnagyobb hatalma, vagy én nem tudom, persze lehet, hogy így is volt.
- Vedd elő a cipót és a sonkát! - Zökkentett ki Crispin a gondolataimból, és egész könnyen átkanyarította a gondolataimat arra, hogy tényleg enni kellene valamit. Mostanra nem hoztam el az egész csomagomat, csak valami szerény elemózsiát, azt kellett beosztanom. Végiggondoltam, hogy mit mikor hogyan, majd belekezdtem a falatozásba.
- Az egy rohadt alma, és nem sonka... eh, mindegy, jó lesz az is... - Hallottam Crispint kommunikálni az állatával, és eltöprengtem, hogy vajon egy ilyen sárkánygyík mennyit érthet az ilyenből. - Szóval reggeli közbeni stratégia megbeszélés, vagy mi?
Kérdezte végül tőlünk. Lustán kinyújtóztattam a tagjaim, és a többiekre néztem.
- Tehát akkor mi lesz? - Úgy tűnt, előbb jött válasz, minthogy kérdeztem volna, kicsit lehet, hogy belassultam, de betudtam a reggelnek. - Valami olyasmi. - Válaszoltam így Crispinnek, remélve, hogy nem nagyon, vagy csak mérsékelten néznek bolondnak miatta.
- Ha gondoljátok. - Mondta Rheo olyan hangon, mintha neki minden teljesen mindegy lenne. Oké, hogy valószínűleg úgy táplálkozik meg minden, mint egy növény - hiszen valljuk be, egy növényről beszélünk, csak egy sokezer éves növényről - de ezt azért túlzásnak tartottam. - Csak ne nagyon kényelmesedjetek el, minden itt töltött perccel egy újabb fa dől el, és az emberek egy újabb lépést tesznek befelé, a városaitok felé.
- Éhgyomorral neki állni az útnak pedig az öngyilkosság egyik legjobb formája. De, gondolom, ha sétagaloppolás közben kajálunk, végül is, az is megteszi úgy-ahogy. Milyen messzire is kell mennünk? -
Fordult Crispin Rheo felé az igen erős érvével, amit rögtön meg is támadott magának, majd megtörölte a száját. Ezt nevezem érvelésnek.
- Hmm... ez a dög igazából egy ilyen macska-kutya keveréknek indult, aztán menet közben valószínűleg túl sok disznóságot látott, és most egy lett velük. Hagyd már abba a csámcsogást... - Próbálta nevelni az állatot, nem sok sikerrel.
- Ott rohadjál meg... - Adta fel végül, majd felénk dobott egy-egy karéj kenyeret, és felkapta a táskáját.
- Indulásra úgy-ahogy készen!
A többiekre néztem.
- Felőlem ehetünk menet közben is, de enni muszáj. - Fejtettem ki a véleményem, egyetértve Crispinnel. Elkaptam a kenyeret, és egy hálás biccentés után felálltam.
- Szintén. - Döntöttem meg enyhén a fejem, és beleharaptam a kenyérbe.
- Messzire? Gondolj arra, amennyit idefelé jöttünk, éjfi. És még egy kicsit. De ezúttal lesz egy kis segítségünk, viszont sem enni, sem gondolkozni nem lesz időd. Bármit akartok tervezni, most van az ideje. - Válaszolt Rheo Crispin kérdésére.
- Első körben örülnék, hogy ha eljutnánk a nevek használatához. Valahogy a Crispin-re jobban hallgatok, vagy ha nagyon szükséges, a Cyne-ra is, az éjfit meg hanyagolhatnánk, legyél szíves? - Nézett a sötét tünde férfi a növénykezdeményre, majd rám pillantott.
- Ugyebár nekünk csak az Ordo Draconis-t kéne egy kicsit megzavarnunk és valahogy kiiktatni Demiphones-t. Azonban fejetlenül berontani a táboruk kellős közepére teljesen hülyeség lenne. Én, bármilyen bunkón is hangzik, hajlandó lennék megkockáztatni még pár órát, hogy alaposabban felmérjük a terepet...még ha ez azzal is jár, hogy további utat tesznek meg eközben az emberek az erdő belseje felé. Ha azt a felvetést követnénk, hogy megbérgyilkolom Demiphones-t, akkor ahhoz egyedül az éjszaka leple az alkalmas. Tehát, Rheo, nem tudom, hogy milyen úton gyorsítjátok fel az utunkat, bár gondolom Driseog is szerepet fog játszani benne.. .de jobb lenne, hogy ha az emberi tábor külső peremétől legalább egy-két mérfölddel távolabb már megállnánk. - Kezdte máris önteni az ötleteket kifelé magából a régi-új csapatvezetőm.
- Bármilyen terv is születik, követni fogom. - Mondta a lány.
- Wyn, nem azért vagy itt, hogy csak vakon kövess bármiféle tervet. Persze, még nincs tapasztalatod az ilyen dolgokban és kár, hogy most részt kell venned benne... de hármunk közül Te vagy az, aki a legjobban az erdőre van hangolva. Nem tudod az állatokat, vagy akár a növényeket felhasználni információszerzésre? Kémkedésre? Bármire? - Igyekezett bevonni a gyereket is a tervbe. Ezt becsülendőnek tartottam, én nem számoltam volna vele, de talán ezért is nem én találom ki a tervet elsősorban.
~ Tehát Wynnek hívják, legalább nevén szólították végre egyszer, elfelejtettem teljesen ~ Motyogtam magamban, majd felvontam a szemöldököm. Ha Driseog, vagy ki fog felkapni, én itt őszülök meg.. ennél is jobban. Nem tudom, hogy fogom tudni összehozni, de komolyan mondom, megcsinálom. A többiekre, első sorban Crispinre néztem, aki a már fejben körvonalazódó tervemet ki is mondta hangosan.
- Szerintem se rontsunk fejjel a falnak. Először derítsük ki, hol ez a legyilkolászandó egyed, én akkor elvonom a nagyérdemű többség figyelmét, amiben remélem, hogy lesz segítségem - Sandítottam Rheóra - Te pedig addig tedd azt, amiben a legjobb vagy, hátulról szúrd meg. - Magamban rötyögtem a poénon, de nem vettem volna fel, ha nem tetszik nekik. Rheo elmosolyodott.
- Ahogy akarjátok. - Emelte maga mellé a kezét, körülöttünk pedig kéken fénylő, tövises indák jelentek meg.
~Nenenenene ne ezt megint ne a rohadt indákat neeheee…~ Futott át a fejemen azonnal, ahogy Rheo kántálni kezdett, és indák vettek körül.

Ahogy a helycsere megtörtént, megtámaszkodtam egy közeli fában. A két legrosszabb emlékeket őrző varázslat egy helyen, mágikus indák és hirtelen áthelyeződés, csodás… Legalább kezdtem hozzászokni.
- Tudok olvasni az állatok gondolataiban. Az érzéseikből következtetek.  És szívesen meg is teszem, csak azt nem tudom, hogyan adjam át az információt nektek, ha már nem leszünk egy helyen.
Mondta a lány, látszólag ő jobban viselte ezt az utazást, mint én.
- Nagy eséllyel csak a felháborodásukat tudnád kiolvasni belőlük, de még ki tudja, akár hasznos is lehet. Tudnunk kell azt, hogy kiben milyen potenciál lakozik, ha erre akarunk egy tervet építeni. - Válaszolta neki Crispin, majd Rheótól kérdezett, én pedig végül erőt vettem magamon, és válaszoltam Wynnek.
- Teljesen egyszerű, jössz velünk végig, legalábbis a felderítés részén a dolognak, akkor igazán fontos, amit tudsz, nem akkor, mikor már az elkészült tervet visszük végbe. -Majd odafordítottam a fejem Crispin felé.
- ….bbit majd helyszínen úgy is meglátjuk, hogy még is, mekkora erőkkel rendelkeznek. Azt tudod Rheo, hogy nagyjából mennyi idő, mire lakott települést érnek el?
- Kövessétek a hőhullámokat. De ha segítség kell, arra. - Válaszolt Rheo.
Akkor ne reagálj, nekem nyolc… bár megfordult a fejemben az is, hogy miért is mondott volna bármit, ha egyszer ugyanazt mondtam el, amit ő. Mindenesetre Rheo se erősítette meg, hogy a segítségünkre lesz, ami azért egy kicsit aggasztott.
- Talán meg tudnám mondani, merre tartózkodnak többen és merről lenne érdemes kivitelezni a tervet. De ehhez több állat kell, egy biztosan nem járja körül az egész területet. Kivéve, ha... ha  megidézem a hollómat és megmondom neki, hogy repülje körbe a tábort. - Mondta Wyn kicsivel bizonytalanabbul.
- Oké, a hollós ötlet jó lehet. Dracon túlságosan is feltűnő lenne ezen a terepen.
Fejtette ki, majd gondolkodóba esett.
- Hőhullámok? Tehát már égetik az erdőt... legalábbis gondolom én.
Ment tovább a gondolatmenetén, ahogy a mutatott irányba fordult, majd bosszankodva nézett az ég felé.
- Oké, akkor indulunk abba az irányba. Dracon, te hátra maradsz Wyn-nel. A hátunk mögül szerintem egyelőre nincs támadás veszély, így javasolnám, hogy én megyek elől, Lance követ engem lemaradva pár méterrel, Wyn, a csapat nem fegyverforgató tagja pedig kényelmes tempóban követhet minket, közben a kis csőrikéjével bűvészkedve. - Adta ki.
- Nekem nincs több kérdésem, indulhatunk. - Mondtam, várakozva nézve Crispinre, úgy tűnt, megint ő vette fel a vezető szerepet. Én nem bántam, nekem annál könnyebb. Szinte már vártam, hogy Rheo mikor tűnik el megint, bár simán lehetett volna akár, hogy egyébként követ, csak beleolvad a környezetbe. A hideg is kirázott, ha arra gondoltam, hogy nemsokára én is hasonlóan fogok kinézni, vagy legalábbis valami hasonlóra  következtettem.

- Eldr!
Hallottam hirtelen egy ismerős hangot. Felkaptam a fejem. Eldr? De régen hallottam… Pont ugyanakkor, amikor megégettem Driseogot. Ugyanezzel a szóval.
- Tristan? Itt? Nem lehet, ő az erdő védelmét tartja szem előtt! Azt kell, hogy tartsa! - Suttogtam összeszorított fogakkal. Nem vehetett észre, így, hogy ismer, pláne nem, bár talán beolvadhattam volna közéjük, pont azért, mert ismer, de ezt az ötletet egyelőre eltettem későbbre. Bizonytalanul néztem Wyn hollóját, félve, hogy a két szárnyas állat rövid úton egymásnak ugrik, de aztán a lány lecsitította az ő állatkáját, a sárkánygyík se volt különösebben agresszív, szóval megnyugodtam. Az se zavart különösebben, hogy a hollót megláthatják, teljesen szokványos az erdők ilyen részén, talán nem csataközelben, de mertem feltételezni, hogy nem kerítenek neki túl nagy feneket. Crispin közben nem teketóriázott, hanem akcióba lendült, a nyakáról lefejtette a sálját, és ledobta magam mögé, aztán pedig csak néztem, ahogy Crispin aktiválta a varázslatos tárgyat, azt hittem, ilyenem csak nekem van, de megesik az ilyen. Ráfogtam a kardom markolatára, és egyelőre mozdulatlanul vártam.
- Ugye nem történt vele semmi baj? - Kérdezte hozzám közel lopakodva a lány. - Nem, varázslat, egyben van, ne aggódj érte. - Böktem állammal Crispin felé, de az agyam már azon járt leginkább, hogy mit lát, odaszólni viszont egyelőre nem mertem neki.
- Két harcoló alak... egy páncélos ember, és egy csuklyás alak.
Szólt is rögtön hátra halkan, majd bevizezte a sálát, és felkötötte az arca elé… hogy aztán lehúzza, és igyon még egyet. Mert pont most kellett. Mondjuk nem hibáztattam, mindenki máshogy dolgozza fel a feszültséget, ő pedig végtére is sötét tünde volt, azok világéletükben erről voltak híresek.
- Amint kirontok, kövessél Lance! Fegyvert készenlétbe és saját belátásod szerint támadj.
Tette hozzá, mielőtt megindult.
- Ó a fffffák és bokrok de nagyon égnek, a mindenségit! - Haraptam el az eredetileg kikívánkozó mondatomat, észbe kapva, hogy gyerek is van itt, majd bólintottam Crispinnek. Odafordultam Wynhez.
- Most maradj itt, jobb lesz ez neked, hidd el. - Majd közelebb léptem a helyhez, ahol Crispin állt az imént. Nem volt kérdés, így látatlanban is tudtam, hogy Tristan a csuklyás alak, így amint körülnéztem, és bemértem a páncélos alakot, rárontottam, amennyiben a társam nem állt pont rossz helyen hozzá. Nagyon kiabálni akartam neki, hogy ne a csuklyás alakot bántsa, de fellélegezhettem egyelőre, mert a páncélost célozta ő is. Amaz meglepetten fordult felém, és a felpáncélozott kezével blokkolta a kardomat.
- Mi a… - Hitetlenkedtem, figyelmen kívül hagyva a többieket. Ez hogy lehetséges?
- Ne illetődj meg, tünde fiú, ezek a szukafattyak mind ilyenek. - Hallottam a németül beszélő férfit, de a hangját nem tévesztettem volna össze senkiével se. Megráztam a fejem Tristan szavaira. Igaza volt, ha van olyan pillanat, amikor nem szabad ábrándozni, az olyan volt.
- Claíomh Solais! - Kiáltotta, a kardján pedig felizzott pár rúna, és a páncélon át egyenesen beleszaladt a katonába. Crispin szintén belemélyesztette a pengéjét, mire a katona elkezdett vadul hadonászni.
- Átkozott pogányok! Hitetlen kutyák!
A másik kettő harcos sikerén felbátorodva kirántottam a kezéből a kardomat, és elüvöltöttem magam.
- Ezen a helyen egyetlen átok van, és az te vagy! Pusztulj! - Ezzel az arcába döftem a kardomat, ezek után pedig eldőlt, mint egy zsák krumpli. Megkönnyebbülten eresztettem le a kardomat, és a másik férfire néztem, aki időközben levette a csuklyáját: nem gondoltam rosszul, tényleg Tristan volt az.
- Örülök a találkozásnak, majd egyszer mesélhetsz magadról behatóbban... sok boldogságot előre, meg utólagosan is... mondd csak, mit tudsz az emberek táboráról? - Vette át a szót Crispin rögtön, majd azért felém is motyogott valamit. - Szép szúrás volt, Láncika.
- Köszi… - Motyogtam vissza Crispin felé, majd Tristanhoz fordultam, a holttestről és a megérkező sárkánygyíkról már szinte tudomást se véve.
- Emlékszel még rám? Lightleafben küzdöttünk együtt, amikor megszállták a Bramblebeastet. A kardodat is kölcsönadtad egy kis időre, ha még emlékszel.  - Vigyorodtam el önkéntelenül, ahogy biccentettem Tristan felé, mielőtt elkezdtem vadul köhögni. - Nem kéne innen kivonulni záros határidőn belül? - Vetettem fel az ötletet.
- Nyugi tündefiú, nem kell ennyire lelkesedned. Nem felejtettelek el. - lapogatja meg Lance vállát Tristan. - Az emberek tábora meg arra van, úgy jó hat lépésnyi láng- és acélfal mögött. Szerinted ez a gyökér egyedül volt? - Rúgott bele egy nagyot az emberbe.
- Nope, teljesen tudatában vagyok, hogy a baj nem jár egyedül... és a Te társaid merrefelé kószálnak? Vagy nekiálltál szólózni? Na mindegy is...
Mondta Crispin, majd elindult visszafelé oda, ahonnan jöttünk. Akkor vettem csak észre, hogy valami fura tárgy van nála, hasonlított valamennyire ahhoz a páncélhoz, amit az emberünk viselt, lehet, hogy az ő fegyvere volt. ~ Ha hullát kell fosztani, Crispint senkinek nem kell féltenie ~ Sóhajtottam magamban a Dornburg toronyban történtekre visszagondolva, majd megborzongtam kissé, de aztán összekaptam magam, és Tristanra néztem.
- Nyugi… pontosan tudjuk, hogy nem, épp ezért vagyunk itt. Nekünk se tetszenek. - Köhécseltem, de egy lesajnáló pillantásra a hulla felé azért futotta. Crispin után néztem, ahogy visszamegy a kislányhoz, eleinte úgy gondoltam, hogy megyek én is, de aztán úgy voltam vele, hogy csak nem hagyom faképnél Tristant.
- Szóval, mi is azon vagyunk, hogy azok az emberek lehetőleg ne sokáig legyenek ott. Egyedül vagy, vagy vannak társaid?
- Nem egyedül, valahol Gynewra is itt volt, csak elvesztettem a tűzben. De igazatok van, vonuljunk visszább, mielőtt megfojt a füst. Utána elmondok mindent, amit tudok.
Gynewra… itt? Jaj de nagyon jó, már csak ez hiányzott. Nagyon reméltem, hogy nem fogok vele találkozni, mert az igen kellemetlen dolgokat szülhet. Felfigyeltem a közeledő kislányalakra, és intettem neki, habár magamban hozzátettem, hogy minek jön ide, ha úgyis megyünk vissza füstmentes helyre nemsokára, de hagytam, hadd lelkesedjen, ha akar, én aztán bele nem szólhattam.

Felhasználó profiljának megtekintése

16 Re: [Tünde frakcióküldetés] Age old mistakes on Szomb. Május 05, 2018 4:31 pm

Crispin Shadowbane

avatar
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos
 Az éjszaka mindenki számára máshogy telt el. Számomra leginkább nyugtalan forgolódással, egyik rémálomból a másikba csöppenéssel, tervezgetéssel, Kiril-lel való vitatkozással, piáról való álmodozással és egyéb szokványos dolgokkal. Nem fűlött a fogam ahhoz, hogy a Hold kegyes fénye elől rejtőzve egy bokor tövében hajtsam álomra a fejemet, amikor útra is kellhettem volna. De úgy látszik, hogy valahogy az senkit sem izgatott, hogy a selfek éjszakai teremtmények - igaz, hogy van velünk kettő elf is...vagy is, egy elf meg egy két lábon járó botanikus kert...de akkor is. A reggeli ébredés a maga nemében borzasztó volt. A Nap fénye bántotta a szememet és éreztem azt az álnok gyengeséget, a végtagjaimból kilopott erőt, amely ezzel az átkozott tűzgolyóval járt együtt. A levegő fülledt volt, a sűrű növényzet között megrekedt, és folyt rólam a veríték, mint hogy ha legalább egy húsz mérföldes reggeli sprintelésből érkeztem volna. Enyhén kiszáradt torokkal, morcosan tápászkodtam fel, reszkető kezekkel kutakodva a szemüvegem után, hogy legalább valamennyit enyhítsek a káros hatásokból. Rheo közben valamit motyorászik - vagy lehet, hogy mond is valamit - én pedig vidám alkoholistaként már is a táskámért nyúlkálok, mint valami feloldozásért, és még mindig remegő kezekkel, enyhén vörös szemekkel és magamban átkozódva halászom elő belőle a boros tömlőt. Lecsavarva a fedelet, kiárad belőle a poshadt borra jellemző enyhén kesernyés illat, amelytől a gyomrom bukfencet vet, de két kortyot gyorsan el is tüntetek belőle, bár majdnem hogy vissza is köhögtem. Undorító a poshadt bor...lehet, hogy legközelebb valami tartósabb piát kéne a hosszú útra bepakolni. Azért hagytam, hogy a pia végig szánkózzon a torkomon és csak utána hajítottam Wyn felé, aki jó self módjára szintúgy alkoholista volt. Mi ez az egész a sötét elfekkel és a pia feltétlen imádatával? Néha vannak olyan rossz álmaim, hogy én indítottam útjára ezt a szokást valamilyen úton-módon. De most ezen nem volt se időm, se kedvem gondolkozni, így enyhén nyöszörögve tápászkodom fel a földről, közben az izületeim recsegnek és ropognak, mint egy nyolcvan éves öregapóé, a derekamban lüktető sajgó fájdalom pedig már régi ismerősként köszönt vissza.
- Valaki azt mondta, erdőt megmenteni?
  Csendült fel Wyn hangja, kiragadva a kontextusából kissé furán hangzott. Valószínűleg még Ő is az éjszaka utóhatásait nyőgte. Csak a fejemet csóváltam meg, és próbáltam egyelőre eltemetni a gondolatokat, amelyekkel majd ráérek később is foglalkozni. A francnak van szüksége az erdő megmentésére, amikor fontosabb problémáim is vannak. Történetesen az, ami minden normális szervezetű felnőttnek ilyenkor szinte már kötelező jellegű, akár akarjuk, akár nem...Történetesen, hogy ideje meglocsolni a virágágyást, mielőtt még kiszáradnának a növények. Van a reggeli ébredésnek egy másik aspektusa is, amely csak a férfiakat sújtja, és most ezt is próbálom palástolni, mielőtt még a kislány megállna a fejlődésben.
- Tehát akkor mi lesz?
- Remélem Driseog nem fog azért kinyírni, hogy ha meglocsolom őt...
  Morgom az orrom alatt, tudtára adva a többieknek, hogy mi is a távozásom oka. Lance ebből már leszűrheti a számára releváns információt, hogy még is, mi fog következni. Csak egy morcos pillantást vetek Dracon-ra, aki már pofával előre nagy hévvel és beleéléssel turkál a táskámban, valószínűleg ismét a sózott húsra vadászva. A hülye dög soha sem tanul belőle, hogy azt felzabálva utána szomjasabb lesz, mint három hete alkohol megvonásban szenvedő self.  Csak a fejemet csóválom az ostoba dög rablóhadjáratára és egy-két kósza ágat félre húzva igyekszek egy jó helyet találni a reggeli rituálé elvégzésére.
- Vedd elő a cipót és a sonkát!
 Adom ki az utasítást neki, majd végül megteszem azt, amiért elindultam. Kicsit később visszatérve már a következő látvány fogad: Dracon kihalászva magának a húst, ahogy azt előre is sejtettem, a kenyeret nem éppen kultúrált módon pakolta ki a táskából - de legalább eltalálta, hogy mit is kéne tennie, még hogy ha darabokban is volt, és a nagy részük sárkánygyík nyáltól tocsogott...de a sonkát valahogy nem sikerült beazonosítania. Arcomat a tenyerembe temetve sóhajtottam fel.
- Az egy rohadt alma és nem sonka...eh, mindegy, jó lesz az is...Szóval reggeli közbeni stratégiai megbeszélés, vagy mi?
  Teszem fel az ominózus kérdést, miközben Draci mellé letelepedve nyúlok egy nagyjából még ép kenyér és az almák felé, amelyek mindegyikéből egy jó nagy darab hiányzott ott, ahol a dög a fogával próbálta kiszedni. Csodálatos...remélem, hogy nem zabált össze semmiféle betegséggel teletömött dögöt a közel múltban és most nem fog engem is megfertőzni. Le kéne cserélnem ezt a dögöt valami bögyös szőke cselédre...
- Valami olyasmi...
- Ha gondoljátok - szólalt meg végre Ms. Botanika.- Csak ne nagyon kényelmesedjetek el, minden itt töltött perccel egy újabb fa dől el és az emberek egy újabb lépést tesznek befelé, a városaitok felé.
~ A jó reggeli mellé jár a vidám beszélgetés is, nem? Kösz Rheo...~
  Mindezek ellenére igyekeztem nem hagyni azt, hogy elvegye az étvágyamat, akármennyire is igyekezett. Nem hinném, hogy az a tíz perc várakozás, amely a reggelizést jelenti, túl sok mindent számított volna, de nem voltam olyan hangulatban, hogy leálljak vitatkozni vele, így csak igyekeztem minél hamarabb minél többet a pofámba tömni, amíg a többiek próbálnak vitatkozni vagy egyetérteni a felvetéssel. De azért nem tudtam megállni, hogy tele pofával ne vágjak közbe.
- Éhgyomorral neki állni az útnak pedig az öngyilkosság egyik legjobb formája. De, gondolom, ha sétagaloppolás közben kajálunk, végül is, az is megteszi úgy-ahogy. Milyen messzire is kell mennünk?
- Messzire?-gondolkozott el a nő egy pillanatra.- Gondolj arra, amennyit ide felé jöttünk, éjfi. És még egy kicsit. De ezúttal lesz egy kis segítségünk, viszont sem enni, sem gondolkozni nem lesz időd. Bármit akartok tervezni, most van az ideje.
 Utólag belegondolva talán legalább a morzsákat letörölhettem volna a szám széléről, a mulasztásomat igyekeztem pótolni is, mielőtt még teljesen elvesztem azt a minimális tiszteletet és autoritást vagy mi a szöszt, amit eddig sikerült kiharcolnom magamnak. A tisztogató hadjárat legalább arra hagyott egy kis időt, hogy gondolkozzak - akármennyire is nem tanácsolta ezt Rheo. Ha még többet is kell legyalogolnunk, mint amennyit ide jöttünk, menet közben akár egy kész lakomát is csaphatunk. A segítség kérdésében gondolom Driseog-ról lesz szó...bár a tegnap esti hatalmas szörny most nem volt jelen, amelyért hálát is adtam, és egész eddig próbáltam nem is rá gondolni. Rémisztő egy látvány volt, meg kell hagyni.  Azonban még ennél is rémisztőbb volt, hogy Dracon füllel hallhatólag nem volt ezen az állásponton - már mint a kultúrált étkezés álláspontját- , hisz olyan hangosan csámcsogott, hogy húsz mérföldes körzetben élő süketek is tisztán meghallhatták. Fintorogva és elborzadva nézek az átkozott dögre, aki csak egy bárgyú vigyorral pillant vissza rám, szája szélén apró húscafatok potyognak ki.
- Hmm...ez a dög igazából egy ilyen macska-kutya keveréknek indult, aztán menet közben valószínűleg túl sok disznóságot látott és most egy lett velük. -morfondíroztam el hangosan, inkább magamnak jegyezve meg a dolgokat, mint a többieknek.- Hagyd már abba a csámcsogást.
  Próbáltam rá hatni valahogy. Eddig általában egy kedveskedő kis hátba veregetés meg szokta tenni és rájön, hogy valamit nem csinál jól. Most viszont csak egy ragadozó vigyorral fordul felém, fogairól széttrancsírozott húsdarabkák lógnak és csak még hangosabban folytatja az eddig elkezdett tevékenységét. Mivel érdemeltem én ki ezt a fajta viselkedést?! Elvileg nekem kéne lenni az alfának...fuck me.
- Ott rohadjál meg...
 Zsörtölődtem vele, bár teljesen reménytelenül és esélytelenül és hatástalanul. Inkább a földről feltápászkodva felkaptam két szelet kenyeret és egyet-egyet dobtam Wyn és Lance felé. Rheo-ról fogalmam sem volt, hogy mit is szokott enni, hogy ha eszik egyáltalán - bár eddig nem nagyon tűnt úgy.
- Felőlem ehetünk menet közben is, de enni muszáj.
  Lance biccentését még épp hogy elkaptam, miközben a táskámba kezdtem el bepakolni a cuccaimat. Igazából csak a Dracon által kilökött dolgokat kellett bepakolni, és utána csak a szíjakat összehúzni. Gyakorlott voltam már ilyen téren, így az egész csak fél percet vett igénybe, még úgy is, hogy közben lassabb voltam, hisz fejben össze szedtem, hogy mikre is lehet majd a későbbiekben szükségem.
- Indulásra úgy-ahogy készen!
- Szintén.
- Bármilyen terv is születik, követni fogom.
 Ahogy a gondolataim, és a beszélgetés fonalak is nagyjából kezdtek egy rendszerbe összeállni - bár a fejem még mindig kicsit kótyagos volt és határozottan azon a véleményem voltam, hogy utólagosan visszaemlékezve a sorrend párszor felcserélődött - úgy a boros flaska ügy is bezáródott. A felém repülő kis kedvenckémet egy laza és elegáns mozdulattal kaptam el, majd ráakasztottam a hátizsákom egyik külső szíjára, hogy mindig könnyen elérhető helyen legyen. Van egy olyan érzésem, hogy ez a nap messze nem úgy fog végződni, ahogy én azt elképzeltem...és mint mindig, most is idegileg és érzelmileg le fog fárasztani az, hogy más személyekkel legyek összezárva határozatlan ideig és még valamiféle kommunikációra is kényszerülök velük. Duh...fárasztó ez az élet, ez a sok szó. Na de mindegy, ideje ismét jól nevelt úriemberként viselkedni, és nem kimutatni azt, hogy mennyire nem fűlik most a fogam bárminemű kommunikációhoz.
- Első körben örülnénk, hogy ha eljutnánk a nevek használatához. Valahogy a Crispin-re jobban hallgatok, vagy ha nagyon szükséges, a Cyne-re is, az éjfit hanyagolhatnánk, legyél szíves?
 Igen, nem árt már az elején lefektetni a bizalmas kommunikáció alapjait. Már amennyiben eltekintünk attól a ténytől, hogy ez közel sem az "eleje" hanem valahol a "közepe" és a "vége" közötti részen terül el valahol. No mindegy. Aztán menjünk is tovább a következő témára. Csak gyorsan, határozottan és effektíven.
- Ugyebár nekünk csak az Ordo Draconis-t kéne egy kicsit megzavarnunk és valahogy kiiktatni Demiphones-t. Azonban fejetlenül berontani a táboruk kellős közepére teljesen hülyeség lenne. Én, bármilyen bunkón is hangzik, hajlandó lennék megkockáztatni még pár órát, hogy alaposabban felmérjük a terepet...még ha ez azzal is jár, hogy további utat tesznek meg eközben az emberek az erdő belseje felé. Ha ezt a felvetést követnénk, hogy megbérgyilkolom Demiphones-t, akkor ahhoz egyedül az éjszaka leple lenne alkalmas. Tehát, Rheo, nem tudom, hogy milyen úton gyorsítjátok fel az utunkat, bár gondolom Driseog is szerepet fog játszani benne...de jobb lenne, hogy ha az emberi tábor külső peremétől legalább egy-két mérfölddel távolabb már megállnánk.
~ Na, megy ez neked öreg harcos. Hozakodj elő racionális érvekkel. Csak így tovább!~
- Wyn, nem azért vagy itt, hogy csak vakon kövess bármiféle tervet. Persze, még nincs tapasztalatod az ilyen dolgokban és kár, hogy most részt kell venned benne...de hármunk közül Te vagy az, aki a legjobban az erdőre van hangolva. Nem tudod az állatokat, vagy akár a növényeket felhasználni információ szerzésre? Kémkedésre? Bármire?
~ Gratulálok, nagyjából sikerült reagálnod arra a mondatára, amit már percekkel ezelőtt feltett...~
 Korholtam magam teljességgel feleslegesen. Sokkal inkább aggasztóbb volt, hogy ezt a szegény, ártatlan lányt egy ilyen ügybe igyekezzük belerángatni. Mondhatnánk neki azt is, hogy "Maradj távol az egésztől, majd szólunk, ha mindent elintéztünk...úgy se tudnál semmit sem tenni." De ez meg nagyban megkárosítaná és sebezné őt. Hisz az erdőben, az első találkozásunkkor pont azon volt kiakadva, hogy senki se nézi ki belőle, hogy képes lenne bármire is. És most is végig ezt akarja bizonyítani, hogy nem tehetetlen Ő. Tehát: be kell vonni őt a dolgok menetébe úgy, hogy még biztonságos legyen a számára. Ugyanakkor...most éppenséggel azon gondolkozok, hogyan vehetem el az ártatlanságát - már mint, a vérontós-ártatlanságát. Hisz eddig nem volt talán még egyszer sem harcban, akkor állhatott a legközelebb hozzá, amikor oda adtam neki Fury-t és megkértem, hogy próbáljon megsebezni engem. Tökéletes nagybácsi figura...asszem lehet, hogy Lorelei-jel és Darian-nal másképp kéne próbálkoznom.
Szerintem se rontsunk fejjel a falnak. Először derítsük ki, hol ez a legyilkolászandó egyed, én akkor elvonom a nagyérdemű többség figyelmét, amiben remélem, hogy lesz segítségem. - itt a hirtelen nagyon is vérszomjasnak tűnő Láncika részéről egy sokat sejtető pillantás Rheo felé. Te pedig addig tedd azt, amiben a legjobb vagy, hátulról szúrd meg.
~ Most komolyan? Láncika, azt hiszem csúnyán félre értetted az én szexuális preferenciáimat...~
 Nem tudom mondjuk, hogy Rheo most Lance poénján mosolyodott el, vagy csak ez egy teljesen berögzült és állandósult arckifejezés-e nála, de egy pillanatra elvesztem abban a mosolyban...aztán megráztam a fejem. Ez a nő több ezer éves...Crispin, ne legyél totálisan barom!
- Ahogy akarjátok.
~ Már mint mit akarok én hogyan?!~
  Hát, határozottan nem arra számítottam, hogy most elkezd táncolgatni itt, legalábbis a kezeivel bűvészkedni és fogalmam sem volt arról, hogy hova is fog ez az egész kilyukadni...de határozottan volt egy rossz érzésem ezzel az egésszel kapcsolatban. Főleg, amikor megláttam, hogy az ujjai között egy pecsét kezdett el kirajzolódni - amely túlságosan is emlékeztetett arra, amiket Gerr-nél, a Stellenweisen vagy a vámpír nagyúrnál láttam - akárhogy is...a rossz érzésem egyre jobban erősödött. Nem, csak ezt ne...kérlek, ne! Valami érthetetlen motyorászás, erősen emlékeztetve arra a nyelvre, amelyet már egyszer használt...és ekkor megtörtént az, amitől a legjobban féltem. Óh, baszki...

 Note to myself: legalább most nem hagytam ott a rohadt táskámat, mint ahogy tettem a Dornburg - toronynál. Igaz, hogy az a kanalas veszedelem nem is figyelmeztetett minket arról, hogy milyen buliba is fogunk belecsöppenni, így aztán visszasétálni se volt időm...nem mint ha Rheo bármiféleképpen mondta volna, hogy kapaszkodjunk vagy valami, mert egy rohadt inda-rúna-teleportálókör-akármibe fogunk csöppenni. Csodálatos! Utálom a teleportációt! A forgást már régi ismerősként köszöntöttem vissza, bár ez az ismerős határozottan az "utálom, hogy már megint látnom kell téged" kategóriába tartozott. Mikor véget ért az egész varázslat, már az erdő másik pontján kötöttünk ki. Valószínűleg alig egy-két mérföldre az emberi tábortól, ahogy arra megkértem Rheo-t. Csodálatos. A következő, ami felkeltette az érdeklődésemet egy pillanatra, az Dracon veszett köhécselése volt, ahogy egy, a torkán akadt húsdarabkát igyekezett felköhögni. Ostoba dög.
- Fene a beles fajtádat...
Tudok olvasni az állatok gondolataiban. Az érzéseikből következtetek. - érkezik végül a válasz Wyn-től arra a kérdésre, amelyet még az egész rúnázós istennyila előtt feltettem neki. És szívesen meg is teszem, csak azt nem tudom, hogyan adjam át az információt nektek, ha már nem leszünk egy helyen.
~ Na mondjuk ez egy jó pont...hmm...ki kell találni erre valamit. ~
- Teljesen egyszerű, jössz velünk végig, legalábbis a felderítés részén a dolognak, akkor igazán fontos, amit tudsz, nem akkor, amikor már az elkészült tervet visszük végbe.
  Csak egy enyhén morcos pillantást vetettem Lance felé. Lehet, hogy csak képzeltem, hogy a hangneme ideges volt...mint ha lenne valami baja Wyn-nel. Valószínűleg csak képzelődtem. Ez a teleportálás mindenki fejét megkutyulja egy kicsit, és az én megítélő képességemet is teljesen rottyra vágja. Ideje azt hiszem inkább elfelejteni azt, hogy mit gondolok Lance válaszáról és a saját kis véleményemet hozzáfűzni a dolgokhoz.
- Nagy eséllyel csak a felháborodásukat tudnád kiolvasni belőlük, de még ki tudja, akár hasznos is lehet. Tudnunk kell azt, hogy kiben milyen potenciál lakozik, ha erre akarunk egy tervet építeni.
  Közben Wyn már Rheo-nak mond valamit, de a fejemet túlságosan eltölti a tervezgetés ahhoz, hogy figyeljek rá. Van egy tünde zsoldosunk a kardjával, egy tünde-self druidánk az állataival és vagyok én. Rheo kimarad a buliból, inkább megfigyelőként fog jeleskedni, legalábbis én erre tippelnék. Az emberi táborban százával lesznek az ellenséges katonák. Valahogy a közelébe kell jutnunk feltűnésmentesen - világos nappal. Túl sok bizonytalan tényező egyszerre...még vagy ezernyi kérdésre kéne választ kapnom ahhoz, hogy elő tudjak rukkolni egy tervvel, amelynek végrehajtása során remélhetőleg négyünk közül senki sem hal meg. Picsába..
- Milyen irányba helyezkedik el az emberek tábora? A többit majd helyszínen úgy is meglátjuk, hogy még is, mekkora erőkkel rendelkeznek. Azt tudod Rheo, hogy nagyjából mennyi idő, mire lakott települést érnek el?
- Kövessétek a hőhullámokat. De ha segítség kell, arra.
  Követem Rheo ujjának a vonalát és összeszűkülő tekintettel nézek abba az irányba. Tehát, ez letudva, tudjuk, hogy merre induljunk el. Felderítés. Az az én dolgom lesz, ha jól sejtem. Ebben legalább még valamennyire használható vagyok. De mint kiderül, Wyn-nek is van hozzáfűzni valója a dolgokhoz.
- Talán meg tudnám mondani, merre tartózkodnak többen és merről lenne érdemes kivitelezni a tervet. De ehhez több állat kell, egy biztosan nem járja körül az egész területet.
~ Óh, drága kislány...van egy olyan érzésem, hogy itt egy állatot se fogsz találni, amely a segítségedre lesz. Hőhullámok, a távolban feltűnő füst, a szag...az erdő ég. Ismét. Abaddón lelke még mindig kísért erre felé, de most a pusztító lángokat az emberek hozták el. A drága barátaid, az állatok már rég elmenekültek erről a környékről.~
- Kivéve, ha...-kis tétovázás, majd:-...megidézem a hollómat és megmondom neki, hogy repülje körbe a tábort.
- Oké, a hollós ötlet jó lehet. -bár egyelőre feledkezzünk meg arról a tényről, hogy a kis csaj csak úgy hollókat idézget a semmiből...  - Dracon túlságosan is feltűnő lenne ezen a terepet.
  Vetettem egy pillantást Dracon felé, aki most már, hogy a húsfalatot felköhögte, kényelmesen és nyugodtan üldögélt a lábaimnál. Hát igen, egy fehér minisárkány felbukkanása az emberek tábora felett nem lenne talán a legjobb ötlet. Pillanatok alatt tűpárnává változtatnák őt - bár páran talán beszarnának a félelemtől, hogy Abaddón kiskölyke jött vissza megboszúlni az apuci halálát. Brrr...még belegondolni is rossz. Egy gyanakvó pillantást vetettem azért a fehér dögre, amely nagyjából annyit akart jelenteni, hogy "ha tényleg Abaddón családjához tartozol, én foglak kinyírni saját kezűleg...". De vissza a komolyabb dolgokhoz. Hőhullámok. Ja igen, hmm...adjunk hangot az aggodalmainknak.
- Hőhullámok? Tehát már égetik az erdőt...legalábbis gondolom én.
  Aztán egy ideges sóhajtás, ahogy...ismét azt teszem, amit nagyon nem akartam, de haladni akartam már a feladattal és valakinek mindig magához kell ragadnia a kezdeményezést, ha azt akarja a csoport, hogy jussanak is valahova. Már megint én...le kéne erről szoknom. Dornburg-éknál se sűlt el túlságosan jól. Sőt...máskor se. De ezen már kár keseregni.
- Oké, akkor indulunk abba az irányba -mutattam arra, amerre Rheo is jelzett nekünk. - Dracon, te hátra maradsz Wyn-nelk. A hátunk mögül szerintem egyelőre nincs támadás veszély, így javasolnám, hogy én megyek elől, Lance követ engem lemaradva pár méterrel, Wyn, a csapat nem fegyverforgató tagja pedig kényelmes tempóban követhet minket, közben a csőrikéjével bűvészkedve.
- Nekem nincs több kérdésem, indulhatunk.
  Rheo...Ő meg majd tesz, amit akar. Kimért léptekkel indultam meg a választott irányba. A többiek előtt haladva legalább az Ő lépteik zaja nem nagyon zavart be engem, így nyugodtan tudtam fókuszálni a többire. A táboroknak meg vannak a maguk jellegzetességei hangok és szagok tekintetében. Példának okáért, minden táborhoz tartozik egy csordányi civil, akik a kiszolgáló személyzet szerepét kapják. Szakácsok, kovácsok, patkolókovácsok, páncéljavítók, fegyvernökök, inasok, kereskedők, az ellátmányozók, írnokok, futárfiúk...és persze a prostituáltak. Legalábbis hogy ha a nagy általánosságot nézzük. Nagy valószínűséggel vannak lovaik is, már mint törvényszerűen vannak lovaik is, amely dögök eléggé hangosak tudnak lenni. Ennyit a hangokról. Szagok: a sülő reggeli/ebéd/vacsora illata, a latrina árkokból áradó fekália is vizelet bűze...a kiégetett sebek, a rothadás és a halál keserű-édeskés illatkombinációja...na meg persze az égő erdőből áradó füst szag. Tehát viszonylag távolról is könnyű beazonosítani egy offenzív erőt. Na de persze ha figyelembe vesszük, hogy nem nyeretlen kezdőkkel van dolgunk, hanem egy jól megszervezett támadó erővel, akkor Ők nem fognak csak a táborra szorítkozni. Előre tolt védelmi állások, őrposztok, járőrök még ilyenkor is. Valószínűleg egy-két felderítő csapat, amely az ellenséges mozgásokat hivatott kifürkészni. Tehát még rájuk is figyelni kell. Csodálatos. Ha egyedül lennék, nem is aggódnék semmi miatt. Egyszerűen oda lopóznék és puff, kész is minden. De van rajtam kívül még három kétlábú és egy négylábú valakicsoda, akik nem jártasak ebben, így őket könnyebb lesz kiszúrni. Tehát: nagyon figyelnem kell. Utálom az ilyen helyzeteket  - nem hiába, szakmai ártalom.

  A cserkelés folytatódott tovább. Az ösvényen előre haladva a növényzet pár helyen kezdett sűrűsödni, ezzel egy időben egyre jobban hallhatóvá vállt a hang, amelyet nagyon nem akartam ismét hallani. Kivéve, hogy ha egy kényelmes szobában ülök, kint szakad az eső vagy a hó és a kandallóban pattog a tűz. Azonban ez most nem ilyen alkalom volt...és ahogy egyre közeledtünk, úgy vált egyre elviselhetetlenebbé a tűzből áradó hő és a füst szag. A lángok vöröse kísérteties fénybe vonta a növényeket, a fa pattogása pedig még kísértetiesebb aláfestő zenét szolgáltatott ehhez az egész helyzethez. Tényleg itt az ideje hogy megfékezzük ezt az egész őrültséget egyszer s mindenkorra...mielőtt még az amúgy is megtépázott Tünde-erdő és Köd-erdő tényleg eltűnik és a nyomában csak hamu és elüszkösödött rönkök maradnak. A lángok pattogása közben azonban nemsokára egy másik hang is eljut a fülembe. Egy ismeretlen eredetű szó, de határozottan beszéd hang.
- Eldr!
 Ezzel egy időben egymáshoz csapódó fémek zaja. Harc. Kard kard ellen...vagy legalábbis valami ilyesmi. Ösztönösen felemeltem ökölbe szorított kezemet, jelezve a többieknek, hogy álljanak meg. Legalábbis a szándékom ez volt - régebben sokat használtuk ezt a jelzést Aelfsige-gel vagy Cassian-nal - nevezze magát úgy, ahogy akarja..már ha tudná és nem lenne halott a rohadt mocsok - és én is megálltam. A fák itt sűrűn nőttek, eltakarva előlünk a jelenetet - és ami még fontosabb, minket is eltakarva a harcoló felek elől. A táskámat gyorsan ledobtam, mielőtt még akadályozott volna a mozgásban és ezzel együtt a sálamat is letekertem a nyakamról, hogy alatta hozzá férjek ahhoz a kis tárgyhoz, amelyet erre az eshetőségre tartogattam magamnál minden eshetőségre gondolva. Végig simítottam a pántokon, aztán csak bízhattam abban, hogy a benne lakozó mágia tényleg aktiválódott és eltüntette a fejemet...enyhén idegesen toltam ki a fejemet a fák közül, ügyelve arra, hogy csak a fejemet lógassam ki és alaposabban szemügyre vettem, hogy még is, mi a franc folyik itt? A következő látvány tárult a szemem elő: az egész erdő nagyon el volt foglalva azzal, hogy totálisan leégjen, mindeközben két alak meg azzal volt elfoglalva, hogy egymást nyírják ki, vagy éppen főjjenek a saját levükben. Az egyik ilyen alak egy páncéloska volt, aki csodálom, hogy még nem dobálta le azokat a kacatokat magáról, a kezében egy furcsa szerkezettel (leginkább egy bazi nagy fémből készült faágra emlékeztetett), amelyből néha napján lángok csaptak elő. Vele szemben egy köpenyeges alak, karddal a kezében, amely kard körül a lángok teljesen elenyésztek. A páncélos alak határozottan ember volt, még hozzá Északról: ellenség. Aki ellen harcolt: ideiglenes szövetséges, később elintézhető. Nagyjából három méterre tőlem, kényelmesen elfoglalva egymással ahhoz, hogy tudomást se vegyenek arról, hogy közben újabb vendégek érkeztek erre a partira. Most már minden információt megtudtam, ami kellett nekem, így visszahúzódtam a fák ideiglenes rejtekébe, s közben már is a táskámért és a sálamért nyúltam. Miközben ezekkel matattam, Lance felé fordultam és csak annyira emeltem fel a hangomat, hogy meghallja, mit is akarok mondani.
- Két harcoló alak...egy páncélos ember és egy csuklyás alak.
- Ó a ffffák és a bokrok de nagyon égnek, a mindenségit!
 Ennyi információ bőven elég volt ahhoz, hogy le tudja szűrni a lényeget. A szavai alapján nagyon is leszűrte azt. Most nem volt időm arra, hogy a furcsa reakcióján gondolkozzak, hanem a táskámból kikapott vizes tömlő tartalmával bőven megáztattam a sálamat, amelyet már az arcom elő is csavartam, s amint végeztem, előhúztam az övemről a rúnázott flaskát, amely most talán még az életemet is megmentheti - bár a tartalma valami fertelmesen undorító volt. Brrr...rosszabb, mint a reggeli poshadt bor.
- Amint kirontok, kövessél Lance. Fegyvert készenlétbe és a saját belátásod szerint támadj.
 Egy korttyal legurítottam a flaska tartalmát, a fintoromat már a sálam takarta, amikor az arcom elő húztam...Clandestine és Fury úgy pattant a kezembe, mint ha egész végig erre vártak volna és felpattanva kirontottam a fák rejtekőből, egyenesen a harcoló felek felé. Rohanás közben mértem fel az esélyeimet és igazítottam a stratégiát a harcoló felek helyzetének folyamatos változásához. Amint úgy éreztem, hogy egészen közel vagyok...egyszerűen "kicsusszantam" két métert előre, enyhén jobbra tartva, pontosan megérkezve a páncélos alak elé. Meglepetés! Cyne is here!
  Még nagyobb meglepi! Lance is also here! A tünde zsoldos a megbeszéltek szerint tört elő a fák vonala mögül, amelyre a páncélos alak reagált is..és egyszerűen a kesztyűjével kapta el a cimbikém kardját (amelyet Ő egy hangos és határozott "Mi a...?" felkiáltással konstatált), miközben nekem pedig az oldalát mutatta - valószínűleg arra a következtetésre jutott, hogy az én két kis éjgyilokom nem jelent az életére akkora fenyegetést, mint egy másfél kezes kard. Óh, te kis butuska. Mindeközben a csuklyás alak is úgy döntött, hogy ideje kivenni a részét a mókából (és a szövegelésből, rögtön Lance-nak válaszolva egy "Ne illetődj meg, tünde fiú, ezek a szukafattyak mind ilyenek" kiegészítéssel) és durván megkínálni ezt az átkozott embert mindenféle földi jóval, amit csak nyújtani tudunk neki...és Ő is rohamra indult. Pompás! Hát még akkor hogy fokozódott az örömöm, amikor észre vettem, hogy az oldalát felém mutató páncélos alaknak van egy szép kis illesztés a páncélján, amely tökéletesen jó célpontot nyújtott nekem. Ha ott eltalálom, még meg is vakíthatom, ami innentől kezdve már instant győzelemnek minősülne. Clandestine-nal szúrok - lentről felfelé, enyhén megdöntve a pengét, hogy a bordák között át tudjon csusszanni - míg Fury-val inkább védekezésre állok be, hogy ha netán a vasba bújtatott kis köcsög másképp döntene és még is csak engem akarna lecsapni. A csuklyás alak felől ismét valami érthetetlen szöveg, majd a kardja vörösen izzik fel és úgy merül el a páncélos alak testében, mint ha legalábbis forró késsel szurkált volna egy sajtból készült bábut. A szegény ember megpróbáltatásai itt még nem értek véget, hisz az én támadásom is célba talált, amitől ténylegesen megvakult és az egyetlen dolgot tette, amit a kétségbeesettek ilyenkor tehetnek: vakul csapdosott maga körül abban a reményben, hogy valakit eltalál, és még valahogy kiverekedheti magát ebből a helyzetből...ja, meg közben olyan sértéseket vágott a fejünkhöz, amelyek igazából nem is voltak sértések...Fene se érti ezeket az embereket. Fegyvereimet leejtve magam mellé, mindkét kezem felszabadul, és most a kezében tartott eszközre vetem magamat. Első körben eltolom magamtól azt az izét, hogy ha használná a benne rejlő mágiát, akkor se engem találjon el a lángokkal, aztán igyekeztem kicsavarni a kezéből, azokat a technikákat használva, amelyeket még Ivan tanított meg nekem. Közben Lance is ordibál valamit azzal egy időben, hogy kicsavarom az ellenség kezéből a fegyverét, aztán nemes egyszerűséggel pofán döfi a tagot. Én meg csak pislogok ezerrel...well, azt hiszem, hogy Lánciban több az elfojtott harag és brutalitás, mint eddig hittem volna. Lehet, hogy vigyázni kéne a kis krapekkal és nem kéne magamra haragítanom őt. Francba nőnek fel ilyen gyorsan ezek a gyerekek?!
  Miután a páncélos ellenség eldőlt, a csuklyás alak is hátra tolta a fejét eddig takaró szövetdarabot. Egy fél tünde, király. Nagyjából ennyit sikerült í]y hirtelen megtudnom róla, a többi meg nem érdekelt. Leguggolva a kezem ügyébe kaptam a fura szerkezetet és vizsgálgatni kezdtem, mint hogy ha egyáltalán értenék hozzá, hogy mit is teszek. Csak egy fél pillanatra néztem fel a társaság újdonsült tagjára.

- Örülök a találkozásnak, majd egyszer mesélhetsz magadról behatóbban...
~ Egyáltalán nem érdekel, hogy ki a fene vagy...csak igyekszek udvarias lenni, de kérlek, NE válaszolj!~
-...sok boldogságot előre, meg utólagosan is...mondd csak, mit tudsz az emberek táboráról?
 És akkor a kötelező udvariasság köröket letudva végre koncentrálhatunk a tényleges feladatra is...amiért eredetileg jöttünk. De azért egy kis dicséret Láncikának is, hadd hízzon a mája.
- Szép szúrás volt, Láncika.
- Kösz.
  És nagyjából most egyelőre ennyire is érdekeltek a társaim. Hallottam, hogy Lance valamiféle beszélgetésbe próbál elegyedni a másik karados alakkal, engem ez nem nagyon tudott érdekelni. Sokkal jobban izgatott engem az, hogy ki is volt az ellenfelünk. Próbáltam átkutatni a testét, a felszereléseit, de semmi érdemlegesen nem találtam. Viszont valami érdemleges talált meg engem: Dracon, aki ismételten csak szart arra, hogy mit is mondok neki.
- Hmm...mint ha azt mondtam volna, hogy maradj hátra...
 A sárkánygyíkról felemelve a tekintetemet egy pillanatra a beszélgetésre koncentrálok.
- Király, tehát ismeritek egymást.
~ Akkor a csávó problémáját egy az egyben lepasszolhatom Láncinak. Egy problémával kevesebb.~
- Az emberek tábora meg arra van, úgy jó hat lépésnyi láng - és acélfal mögött. Szerinted ez a gyökér egyedül volt?
  Rúg bele a holttestbe...hát azt hiszem, hogy a hulla gyalázás erre felé teljesen megszokott dolog volt. Nem mint hogy ha pillanatokkal ezelőtt nem azon ügyködtem volna, hogy kifosszam a hulláját. Valami fura perverzióm van arra, hogy holttestektől csórkodjak dolgokat. Bár ez határozottan normálisabb volt, mint egy vámpír ruháját lefejteni róla a bőrével együtt.
- Nope, teljesen tudatában vagyok, hogy a baj nem jár egyedül...és a Te társaid merre felé kószálnak? Vagy nekiálltál szólózni? Na mindegy is...
 Az ember fegyverét felkapva óvatosan indulok vissza a fák felé, ahonnan kibukkantunk. Ideje magamhoz venni a felszereléseimet, és útnak indulni, hogy kiderítsük, hogyan jutunk át az emberek táborán és zavarjuk meg az Ordas Draci szervezet ügyködését. Visszaérve a kiindulási pontra, a fura szerkezetet csak ledobom a táskám mellé, és leveszem az arcom elől a sálat, hogy végre ne kelljen annak a bűzét is belélegeznem. Bár most meg közvetlen a füstöt lélegzem be, de valamit valamiért, nem igaz? Pár légvétel után észre veszem Wyn-t, aki nagyjából még mindig egy helyben álldogál, és megpróbálok biztatólag mosolyogni rá...bár mondjuk az a tény, hogy az ember vére szennyezi a ruhámat, nem annyira szívderítő látvány.
- A közvetlen veszély elmúlt...
...de helyette itt van az árulás veszélye, amely fel is tűnt, még hozzá Dracon képében, aki megállt a lábamnál és most bánatosan néz Wyn felé, szemében némi bűntudattal. Hát, van is rá oka, még hozzá bőven!
- Talán bocsánatot kérhetnél tőle, amiért csak úgy leléptél...amikor az Ő gondjaira bíztalak. Mondtam, hogy maradjál itt, Draci!
 A hangom talán kicsit durvább lett és erélyesebb, mint aminek szántam, de nem tudott érdekelni. Valamikor már meg kéne tanulnia ennek a kis korcsnak, hogy nem hülyeségből kérem meg őt dolgokra, hanem azért, mert van valami jelentésük is, talán. A fehér kis dög fülét-farkát behúzva indul meg a lány felé puncsolni, de én ezt már nem követem tekintettel. Hallom közben Wyn hangját, ahogy kicsit megdorgálja a dögöt, sokkal gyengédebb szavakkal, mint amiket én használtam volna, de hát Ő a nagy állat és növény barát, nem várhattam tőle mást...meg nem is szerettem volna, ha durván bánik Draci-val. Őt egyedül én bánthatom, egyes egyedül, mindenki másnál ezt durván megtorolnám. A táskámat felkapom a vállamra, majd a nyakamra akasztom ismét a Dullahan-os izébizét, és aköré a még mindig nedves sálat. Mire végeztem, Dracon-nak is volt ideje azt tennie, amit akart.
- Ja, és van egy új szövetséges...asszem. Gyere, beszéljük meg a továbbiakat.
- Tényleg lángokat okád a kardja?
- Hát, nem nevezném kardnak...
 Vonom meg a vállamat, ahogy a furcsa tárgyra nézek. Egy pillantást vetek magam köré, Rheo-t keresve, aztán hamar el is feledkezek róla. Wyn előre rohant, hogy csatlakozzon a Lance és haverja által alkotott duóhoz...én pedig hátra maradtam és a tenyeremet dörzsöltem elégedetten. Most, hogy megszabadultam minden lehetséges szemtanútól, ideje volt végre hajtani aljas tettemet. Táskámat ismételten ledobva a vállamról gyorsan kibontom azt, és elégedett képpel veszek elő belőle...pár falatka kaját. Arcomon elégedett vigyor terül szét. Dracon is közelebb fészkelődik és nagy bociszemekkel néz rám.
- Draci, Te nem kapsz semmit...meg ők sem. Hozzanak maguknak kaját...
 Utalok a többiekre, aztán arcomon gyermeki vigyorral állok neki falatozni. Cseszd meg Rheo, én akkor is kajálni fogok! Ahh...na végre, így már sokkal jobb. Most már csak azt kéne kitalálni, hogy innen hova tovább...?

Felhasználó profiljának megtekintése

17 Re: [Tünde frakcióküldetés] Age old mistakes on Vas. Május 13, 2018 5:25 pm

Wyn Silvernight

avatar
Sötét Tünde Druida
Sötét Tünde Druida
Zephyrantes gyönyörűen mutatott az alkony arany fényeiben. Éppen olyan színt öltött magára, amilyen a sör volt a korsómban. Ahogy sötétedett, ürült ki egyre inkább, én pedig ekkor a frissen sült kenyérért nyúltam az asztalon. A morcos alak, aki korábban nem akart kiszolgálni, enyhén szólva nemtetszéssel figyelt az egyik belső tartóoszlop mögül, mintha csak kémkedne, mintha rosszallaná, hogy mások megadják, amit szépen kérek és most nem az ő markát ütötte a pénzem.
Hát így járt.
- Napkelet lesz nemsokára, ideje kiszállni az álomvilágból. - hallatszott egy hang, amely túlzottan eltért minden mástól, amit láttam és érzékeltem magam körül.
Napkelet?
Körbenéztem. Egészen biztosan alkonyodott, már lila, bordó és vörös színek is vegyültek az odakinti világba, idebent pedig meleg, sárgás fényű lámpások gyúltak sorjában.
 - Vár rátok egy erdő, amit meg kell mentenetek. - folytatta.
Ekkor már nem láttam semmit, nem hallottam semmit, a céltalan, unalmas, meleg és kényelmes sötétség valahogyan mégis fontosabbnak tetszett, mint kideríteni, miféle idegen tévedt be a szobámba és beszélt Napkeletről meg erdő megmentéséről az ágyam mellett...
... Erdő megmentése?!
Talán még életemben nem nyitottam ki a szemem és pattantam fel olyan hamar. Szépen lassan minden bekúszott az emlékezetembe a tegnapról, azelőttről és azelőttről, így amikor már felálltam, teljesen tisztában voltam a helyzettel, amelynek én is a részét képeztem, és ezúttal nem szándékoztam elrejteni büszkeségem egy leheletnyi részét, s átengedtem a komorság-pajzsomon.
- Valaki azt mondta, erdőt megmenteni? - mondtam, bár inkább hangsúlytalan suttogásnak tűnt.
Egyedül egy nagyon halvány mosolyfélével és egy elszánt tekintettel próbáltam jelezni Rheo felé: alig várom, hogy cselekedhessek. Egészen jó érzéssel töltött el nézni a többieket, olyan… furcsán kellemessel, mint amikor egy hosszú séta után hazaérek, és az egyik kedvencem van vacsorára, de átalakították a receptet, és így volt benne valami új, valami olyan, amit eddig kerültem, jobban mondva az került engem.
Tetszik ez a reggel. - jegyeztem meg magamban, miután visszaállt minden a megszokottra, és újfent semmitmondó arccal néztem a társaimat - Nagyszerű feladatra ébredek, és alacsonyan repülnek a piás flaskák.
- Remélem Driseog nem fog azért kinyírni, hogy ha meglocsolom őt... - mondta… vagy inkább mormogta Crispin, akinek szemlátomást semmit nem javult a kedve tegnap óta.
Nem. - feleltem neki gondolatban, mert egyrészt most vettem észre, hogy Driseog nem volt sehol, másrészt pedig nem értettem, miért kérdez Főnix ilyen butaságot - Miért tenné? Csak visszajuttatod az anyagot oda, ahová való; az állati, emberi és egyéb végtermékek pedig cáfolhatatlanul elősegítik a növények növekedését.
- Vedd elő a cipót és a sonkát! - utasította Dracont, aki gondtalanul, bár inkább talán kíváncsian - és éhesen- matatott a sötételf táskájában, aztán amikor megtalálta, amit keresett, neki is fogott a reggelijének.
- Az egy rohadt alma, és nem sonka...eh, mindegy, jó lesz az is...Szóval reggeli közbeni stratégia megbeszélés, vagy mi?
- Tehát akkor mi lesz? - hallatszott az éppen nyújtózkodó Lance hangja, bár meg sem lepett az arca. Mostanra már elkönyveltem magamban, hogy vagy gyűlöl, vagy pedig én vagyok az a dolog a környezetében, aminek egyáltalán nem látja értelmét.
Hát tudd meg, hogy igenis hasznos vagyok! - néztem rá a hajam mögül - Előbb-utóbb úgyis meglátod. Akkor majd nem így nézel rám.
- Valami olyasmi. - felelte Lance, én pedig csak ekkor döbbentem rá, hogy talán már megint elfelejtettem feltenni magamra képzeletbeli álca-maszkomat és minden érzelem kiült az arcomra.
De nem is érdekelt, hogyan nézhettem ki az előbb, akkor is rettentő büszke voltam magamra, még úgy is, hogy tudom, az ölés, ha nem táplálékszerzésből tesszük, meglehetősen nagy bűn az értékrendem szerint. De az erdő megsértése még nagyobb.
Azt se néztem, mit veszek elő a táskámból, csak tessék-lássék túrtam bele, miután egy köszönő - és egyébként nagyon hálás, bár remélem, annyira nem látszott - biccentéssel kifejeztem, mennyire jól tette, hogy idedobta a bort, amit egyébként sikerrel kaptam el (legalábbis nem annyira ügyetlenkedve, mint mikor az éjgyilok repült felém), és két - bevallom, jó nagy - korty után... hát, nem tudtam, mit csináljak. Adjam vissza vagy nyújtsam át Lance- nek, mert ő következik a sorban? Fogalmam sem volt, mi lenne a helyesebb és egyáltalán nem szándékoztam magamra hozni a szégyent olyasmivel, mint a tegnapi ződes mutatványom, így inkább kérdő tekintet kíséretében ismét végignéztem rajtuk.
Semmi bajom nem lenne a társasággal, ha nem ütköznék folyton ilyen problémákba. - morogtam magamban.
- Ha gondoljátok. - mondta Rheo ekkor, aki feltűnően… nem is tudom, cselekvéstelennek látszott, mintha nem lenne szüksége élelemre.
Vajon ő is a fényből készíti magának a táplálékot, mint a növények?
 - Csak ne nagyon kényelmesedjetek el, minden itt töltött perccel egy újabb fa dől el és az emberek egy újabb lépést tesznek befelé, a városaitok felé. - tette hozzá, mire akaratlanul is felgyulladt a tűz a mellkasomban. Harag és védelmezési ösztön.
- Éhgyomorral neki állni az útnak pedig az öngyilkosság egyik legjobb formája. De, gondolom, ha sétagaloppolás közben kajálunk, végül is, az is megteszi úgy-ahogy. Milyen messzire is kell mennünk?
- Felőlem ehetünk menet közben is, de enni muszáj.
- Hmm...ez a dög igazából egy ilyen macska-kutya keveréknek indult, aztán menet közben valószínűleg túl sok disznóságot látott és most egy lett velük. Hagyd már abba a csámcsogást...
Igen erős késztetést éreztem a nevetésre, ugyanis a kis sárkánygyík nem mutatott hajlandóságot engedelmeskedésre, de elnyomtam magamban. Éppen elég olyan dolgot tettem már, amit társaim furcsának tarthattak, és egyébként nem érdekelt volna, de most fontosabb volt az, hogy befogadjanak, elfogadjanak, része legyek az egésznek, különben a kis csapat számára tényleg hátráltató tényezőt jelentek majd, olyat, akinek nem kellene itt lennie.
- Ott rohadjál meg... - tette hozzá a bérgyilkos, aztán útjára indított pár darab kenyeret - Indulásra úgy-ahogy készen!
A kenyér pontosan a számba érkezett. Legalábbis úgy hajoltam, hogy ez megtörténjen, egyúttal, mivel Mr. Kalver még mindig tudomást sem vett rólam, Rheo pedig a haladást sürgette, elindítottam útjára a flaskát, vissza a gazdájához, aztán amilyen gyorsan csak tőlem telt, eltüntettem a kenyeret.
- Szintén. - válaszolta tünde röviden és elfoglalta magát a felé repült élelemmel.
Ameddig nem néz rám, nekem megfelel, bármit is akar. Persze azon kívül, ha esetleg kitalálná, hogy menjek haza.
- Messzire? - kérdezte Rheo Crispintől, pontosabban inkább válaszolt - Gondolj arra, amennyit idefelé jöttünk, éjfi. És még egy kicsit. De ezúttal lesz egy kis segítségünk, viszont sem enni, sem gondolkozni nem lesz időd. Bármit akartok tervezni, most van az ideje.
Valahogy nem tudtam sehová sem tenni azt, amit Rheo mondott az út lerövidítéséről, és mivel semmilyen rajtaütésben vagy más jellegű tervezésben nem vettem részt, inkább meghagytam a szót és vele együtt a kezdés jogát is a két férfinek, akik - zsoldos és bérgyilkos lévén - biztosan sokkal többet értettek ilyesmihez, mint én.
Bólintottam, jelezvén, hogy - a kenyeret leszámítva - tényleg nem fogok nekiállni enni, bár meg kell mondjam, igazán nehezemre esett. A Természet után enni és inni szerettem a legjobban, de ha menni kell, hát menni kell.
- Bármilyen terv is születik, követni fogom. - mondtam zárásként, utalva rá, hogy inkább nem vennék részt a megalkotásában.
- Első körben örülnék, hogy ha eljutnánk a nevek használatához. - jegyezte meg a sötét tünde ekkor.
Talán ez zavarta ennyire?
- Valahogy a Crispin-re jobban hallgatok, vagy ha nagyon szükséges, a Cyne-ra is, az éjfit meg hanyagolhatnánk, legyél szíves? - tette hozzá, aztán pedig teljesen Lance Kalver-re irányította a figyelmét.
- Ugyebár nekünk csak az Ordo Draconis-t kéne egy kicsit megzavarnunk és valahogy kiiktatni Demiphones-t. Azonban fejetlenül berontani a táboruk kellős közepére teljesen hülyeség lenne. Én, bármilyen bunkón is hangzik, hajlandó lennék megkockáztatni még pár órát, hogy alaposabban felmérjük a terepet...még ha ez azzal is jár, hogy további utat tesznek meg eközben az emberek az erdő belseje felé. Ha azt a felvetést követnénk, hogy megbérgyilkolom Demiphones-t, akkor ahhoz egyedül az éjszaka leple az alkalmas. Tehát, Rheo, nem tudom, hogy milyen úton gyorsítjátok fel az utunkat, bár gondolom Driseog is szerepet fog játszani benne...de jobb lenne, hogy ha az emberi tábor külső peremétől legalább egy-két mérfölddel távolabb már megállnánk.
- Szerintem se rontsunk fejjel a falnak. Először derítsük ki, hol ez a legyilkolászandó egyed, én akkor elvonom a nagyérdemű többség figyelmét, amiben remélem, hogy lesz segítségem. Te pedig addig tedd azt, amiben a legjobb vagy, hátulról szúrd meg.
Vajon most ezzel arra célzott, hogy ott akar tudni az oldalán? - elmélkedtem magamban, de aztán csakhamar betudtam ezt egy Rheo felé irányuló utalásnak. Ugyan miért is kért volna tőlem ilyet Lance, ha szemmel láthatólag inkább megszabadult volna tőlem?
Már egészen elfogadtam, hogy Crispin sem akar bevonni, mármint egyáltalán nem, ami pedig azt jelentette, hogy hazudott, amikor találkoztunk. Hogy nem mondott igazat, amikor arról beszélt, hogy hisz bennem, ez pedig valamiért… szomorúsággal töltött el harag helyett, így meglehetősen meglepődtem, amikor hozzám szólt, megcáfolva az éppen kialakulóban lévő kételyeimet vele kapcsolatban. Nem vetettem én meg a hazugságokat… csak nem szerettem, ha velem szemben alkalmazzák.
- Wyn, nem azért vagy itt, hogy csak vakon kövess bármiféle tervet. Persze, még nincs tapasztalatod az ilyen dolgokban és kár, hogy most részt kell venned benne...de hármunk közül Te vagy az, aki a legjobban az erdőre van hangolva. Nem tudod az állatokat, vagy akár a növényeket felhasználni információ szerzésre? Kémkedésre? Bármire?
Már meg akartam jegyezni, hogy ''De, nagyon is képes lennék segíteni, csak semmi értelmét nem látom úgy kideríteni mindenfélét, hogy a kedves barátod annyira sem erőlteti magát, hogy legalább ne nézzen levegőnek.'', amikor meghallottam Rheo hangját.
- Ahogy akarjátok.
Felemelte a kezeit, behajlította őket és igen furcsa ujjmozgatásait figyelve egyszer csak azon kaptam magam, hogy valami furcsa írást bámulok, amit még csak elolvasni sem tudtam, és biztosan állíthatom, hogy nem azért, mert olyan magas szintű embernyelven fogalmazták. Semmi köze nem volt hozzá, ahogyan a mi nyelvünkhöz sem.
Talán ez az ősi tündék nyelve. - tanakodtam magamban, de biztos válaszra nem jutottam és igazán nem is volt időm megkérdezni, ugyanis a jelenség még korántsem ért véget ennyivel.
- Glacadh le Sciatháin... - mondta hamarosan Rheo, én pedig - talán ösztönösen - meg sem próbáltam értelmezni, egyszerűen elfogadtam, hogy számomra nincs jelentésük.
Legalábbis ha elvonatkoztatunk attól az egyáltalán nem hétköznapi ténytől, hogy valamiféle kékeszöld indarengeteg követte a furcsa, dallamos szavakat és egykettőre mindenhol ott volt, ahol eddig az ismerős, megnyugtató erdőt láttam magam körül.
- ... Siúl!
A tövisek ekkor már forogtak, én pedig szédültem, de harcoltam a késztetéssel, hogy másfelé nézzek, ugyanis a látvány sokkalta érdekesebb volt annál, hogy feladjam egy kis rosszullét miatt.
Rheo tehát biztosan nem emberül beszélt, mert a nagyját értenem kellett volna, és a furcsa látványt sem tudtam mire vélni, azt meg végképp nem, hogyan kerültünk hirtelen ott-ról az itt-re, ami eddig az ott volt, küldetésünk célállomása. Vagy legalábbis a környéke. Nem akartam tudomásul venni, hogy oda a biztonságot nyújtó belső erdőrész és visszasírtam a tövisek jelentette kínzó, mégis megtisztelő bezártságot. Az egyetlen, ami vigasztalt, hogy még mindig növények vettek körül... illetve, hogy végül nem mondtam ki, amit az előbb akartam. Bizonyára nem hiányzott volna egy csapat-veszekedés. Ez persze nem jelentette azt, hogy nem hagyom szó nélkül a dolgot. Legalábbis most még úgy hagytam.
- Tudok olvasni az állatok gondolataiban. Az érzéseikből következtetek. - nyögtem ki végül, egyébként sem volt értelme tovább takargatni, amikor már mindenki tudta, hogy félvér vagyok - És szívesen meg is teszem, csak azt nem tudom, hogyan adjam át az információt nektek, ha már nem leszünk egy helyen.
Próbáltam valami értelmeset hozzáfűzni az imént történtekhez, de annyira nem értettem - és annyira lenyűgözött -, hogy csak ennyit tettem hozzá végül:
- Különös és csodálatos varázslat volt, örülök, hogy láthattam.
- Fene a beles fajtádat... - hallottam a bérgyilkos szavait, de annyira az iménti varázslat hatása alatt voltam még, hogy nem is igazán értettem, mi történt - Nagy eséllyel csak a felháborodásukat tudnád kiolvasni belőlük, de még ki tudja, akár hasznos is lehet. Tudnunk kell azt, hogy kiben milyen potenciál lakozik, ha erre akarunk egy tervet építeni.
- Teljesen egyszerű, jössz velünk végig, legalábbis a felderítés részén a dolognak, akkor igazán fontos, amit tudsz, nem akkor, mikor már az elkészült tervet visszük végbe.
Kicsit meglepett, hogy Lance hozzám szólt, egyenesen hozzám, de eddigre már túlságosan sok büszkeséget éreztem magamban ahhoz, hogy személyesen neki válaszoljak. Ameddig nem értem meg őt, nem akartam különösebben érintkezni vele. Valamiért féltem, hogy nevetség tárgyává tesz vagy lenéz... Pedig engem senkinek sem kéne. Eljutottam idáig. Nem tarthatnak bezárva többé.
- Milyen irányba helyezkedik el az emberek tábora? A többit majd helyszínen úgy is meglátjuk, hogy még is, mekkora erőkkel rendelkeznek. Azt tudod Rheo, hogy nagyjából mennyi idő, mire lakott települést érnek el?
Rosszul csináltam. - gondoltam, és még sokáig rágtam elmémben a szavakat, amelyek azt súgták, talán minden olyasmiről vallomást kellett volna tennem, ami hozzájárulhat az ügyünk sikeréhez. - De még nem késő kijavítani.
- Talán meg tudnám mondani, merre tartózkodnak többen és merről lenne érdemes kivitelezni a tervet. De ehhez több állat kell, egy biztosan nem járja körül az egész területet. Kivéve, ha... - mondtam, majd kis gondolkodás után hozzátettem - megidézem a hollómat és megmondom neki, hogy repülje körbe a tábort.
- Oké, a hollós ötlet jó lehet. Dracon túlságosan is feltűnő lenne ezen a terepen.
- Kövessétek a hőhullámokat. De ha segítség kell, arra. - válaszolta Rheo a sötét tünde előbbi kérdésére.
Hőhullámok... nem értettem, mire gondol Rheo, de azért megpróbáltam eldönteni, melyik irányból jön a legmelegebb, elindulni azonban nem akartam. Annyira szerettem Tünde-erdőt, még a végén visszaindulnék a közepe felé tévedésből.
- Hőhullámok? Tehát már égetik az erdőt...legalábbis gondolom én.
Égetik. - visszhangzott elmémben a szó, mint amikor valaki jó erősen rávág kalapáccsal egy fémlemezre.
Abaddón kúszott elő tudatom sötétjéből, pontosabban a lángjai, ugyanis amikor alkalmam lett volna rá, nem néztem meg, hogyan fest az angyalsárkány és nem is bántam. Egyedül az volt a fontos, hogy Andromedának köszönhetően sokkal tisztább képet kaptam arról, mit miért tesz az emberek istene. Azt nem mondtam volna, hogy az ő tüzéért nem haragszom, hiszen így vagy úgy, de ártott az erdőnek, ami azonban megkülönböztette őt a bűnösöktől, maga az ok volt. Az emberek ostobaságai miatt kényszerült erre, mert, mint anya, nem tudta tovább nézni a gyermekei marakodását. Az emberek tüze szülte az ő tüzét. És nem tanultak belőle, mert még most is égetnek…
Félrefordítottam a fejem, hogy haragom néhány pillanat erejéig kiülhessen az arcomra és távozhasson belőlem.
- Oké, akkor indulunk abba az irányba. Dracon, te hátra maradsz Wyn-nel. A hátunk mögül szerintem egyelőre nincs támadás veszély, így javasolnám, hogy én megyek elől, Lance követ engem lemaradva pár méterrel, Wyn, a csapat nem fegyverforgató tagja pedig kényelmes tempóban követhet minket, közben a kis csőrikéjével bűvészkedve.
- Nekem nincs több kérdésem, indulhatunk.
Teljes mértékben elfogadtam Crispin feladatkiosztását és egyet is értettem vele. Nem voltam büszkeség és tettvágy híján, de nem is akartam elszúrni ezt az egészet. Hagytam magamban szétáradni azt az erőt, ami Rheo, Crispin és - még - Lance szavaira - is - felszabadult bennem, majd intettem a már ismert kis sárkánygyíknak, amolyan üdvözlésképpen. Nem tudtam, hogy ételnek nézi-e, de úgy éreztem, jobb lesz, ha inkább még most megidézem a hollót, amíg megtehetem és semmi más nem vonja el a figyelmem.
Nos, nem volt oda túlzottan a boldogságtól a sárkánygyík láttán, de azért odatelepedett a vállamra. Azt hiszem, ő volt az egyetlen, aki néhanapján valóban biztonságban érezte magát mellettem. Persze ez nem gátolta meg abban, hogy ne csattogtassa a csőrét a fehér tollas-pikkelyes állat felé.
- Wade. - szóltam rá halkan, de erélyesen, mire kisvártatva abbahagyta és inkább a helyzet értelmezésével foglalta el magát.
Szótlanul, pattanásig feszült idegekkel mentem tovább, fokozatosan érzékelve a hőség növekedését. A fény bántotta a szemem, talán még sokkal jobban is, mint ahogyan szokta, de ezt betudtam annak, hogy a haragom nyilván már régen eluralkodott bennem.
Csak várjatok, már nem sokáig égethetitek a MI erdőnket! - morogtam magamban, amikor végre feltűnt a sok furcsa zaj. Olyan volt, mint amikor két fegyveres összeverekedett a piacon, csak sokkal hangosabb és sokkal többen vettek részt benne. Harcoltak, csak tudnám, kik és miért. Az emberek saját maguk ellen? Nem... inkább tündék... talán ők haragudtak meg rájuk az égetésért. Elfintorodtam. Vagy ezért az istentelen szagért.
- Eldr! - szakította meg gondolatmenetemet egy kiáltás, ami úgy vált ki a láthatatlan harcból, mint ahogyan a kés kettészeli a kenyeret.
Igazán érdekes csatakiáltás.
Kicsit lemaradva tőlük, de megálltam, figyelve, mit csinálnak... de bár ne figyeltem volna! Crispin feje csak úgy semmivé lett, én pedig már a botom felé nyúltam, s megdermedtem egy pillanatra, mert azt hittem, valamiféle támadás levitte a fejét a testéről. Lance nem kiáltott fel, szóval talán nem történt baj, kivéve, ha nem volt képes feldolgozni a látottakat.
Nem mintha én képes lettem volna, de bíznom kellett... csak miben? Semmi magyarázatot nem találtam és most azonnal tudnom kellet! Túl fontos volt annak az estének az emléke, amikor találkoztunk a bérgyilkossal és túlságosan megkedveltem ahhoz, hogy annyiban hagyjam a történteket. Lassan, lopakodva, de azért igyekezve odakúsztam Lance közelébe, hallótávolságon belülre.
- Ugye nem történt vele semmi baj? - kérdeztem tőle, igyekezve arra, hogy semmi érzelem ne hallatszódjon a hangomban.
Pedig dühös voltam, fájt a szemem a lángok fényétől, aggódtam Crispin miatt és meg akartam érteni Lance Kalvert.
- Nem, varázslat, egyben van, ne aggódj érte.
És csakugyan, a bérgyilkos feje hamarosan megint ott termett a nyakán, mintha soha nem is veszett volna el.
- Két harcoló alak...egy páncélos ember és egy csuklyás alak. - mondta Crispin majd valamiféle készülődésbe kezdett, de igazán nem figyeltem oda - Amint kirontok, kövessél Lance! Fegyvert készenlétbe és saját belátásod szerint támadj.
- Ó a fffffák és bokrok de nagyon égnek, a mindenségit!
Nagyon örültem, a helyzet ellenére is, amiért azt hallottam a zsoldostól, hogy ő is törődik a tűz pusztításával, annyira, hogy még a tartásomat is elvesztettem vele szemben. Talán neki is rossz napjai voltak, mint Cris...Cyne? Szóval talán ő is és a sötét tünde is nehéz napokat éltek meg.
- Most maradj itt, jobb lesz ez neked, hidd el.
Lance szavai megnyugtattak, illetve az is, hogy megint láthattam Crispin fejét - már amennyit láttam azoktól az átkozott lángoktól -, de ami a legkevésbé sem rendelkezett rám nyugtató hatással, hát azok a szavak voltak. Így, felderítés és miegyéb nélkül belesétálni a tüzes káoszba?!
Szemlátomást nem kérnek a segítségemből…
Nem repestem a boldogságtól, amikor eltűntek szem elől, a parancs ellenében pedig nem cselekedhettem, így jobb híján felküldtem Wade-et a levegőbe, meghagyva neki, hogy kerülje az életveszélyes helyzeteket és amint lehet, térjen vissza. Épp eléggé aggódtam már két társam miatt, akik odakint tartózkodtak, a takaráson kívül.
És ha már az egyedüllétnél, illetve Dracon társaságánál tartottam, rá kellett ébrednem, hogy Rheo-t sem látom magam körül.
Remek. - gondoltam - De legalább tudok tanulni abból, amit Wade gondolataiból hámozok ki. - nyugtattam magam, többé nem is ügyelve a környezetemre. Senki sem volt itt, a tűz pedig valószínűleg már olyan régóta égett, hogy az összes állat elmenekült.
Ameddig kettesben voltam a sárkánygyíkkal, erős késztetést éreztem, hogy ellenőrizzem, minden rendben van-e vele, legalábbis abból a célból, hogy vissza tudjam tartani valahogyan, ha igyekezne kereket oldani a tűz miatt. Nem ismertem, de azzal tisztában voltam, hogy egy állat sem túlzottan nyugodt ilyenkor. Már éppen elszántam volna magam a cselekvésre, amikor Wade visszatért a felderítésből. Két alakot látott csak Crispin és Lance mellett, egy fémbe öltözött idegent és egy furcsa alakot még furcsább fém valamivel a kezében, ami nem olyan szokványosan kinéző fém valami volt, mint másoknál. Valamit kiadott magából, mint ahogy egy forrásnál a talajból feljön a víz, ami éppen olyan volt, mint a tűz az erdőben, ám többet és konkrétabbat nem igazán tudtam megérteni. Csak nem okádott tüzet a rejtélyes alak kardja... de amit még fontosabbnak tartottam, annak konstatálása volt, hogy talán csak két ellenség tartózkodik a két férfi közelében.
- Menj, nézd őket. De siess. - mondtam, bár nem mintha értené, csak már kínzott a tehetetlenség. Úgy terveztem, segítek, de jelen helyzetben csak inkább hátráltató tényezőnek éreztem magam.
Talán igazuk volt. - ütötte fel a fejét bennem egy gondolat - Otthon kellene maradnod, mert nem vagy képes semmire.
A hozzám legközelebb lévő fa törzsének döntöttem a hátamat és igyekeztem kitisztítani a fejem. Nem veszhettem most bele a kétségekbe, és még kevésbé sem engedhettem azok meglátásainak, akik nem vették a fáradságot, hogy megismerjenek. Igenis életre való és hasznos voltam. Csak még nem találtam ki, hogyan legyek az.
Mindhárman a fémembert támadták, ami még úgy is meglepett, hogy Wade gondolataiból kiindulva, melyek szerint a furcsa fegyveres alak nem Crispin-t és Lance-t vette célba, a másik idegen határozottan nem az erdőt gyújtogatta. De ez önmagában nem jelentett volna semmit. Megsimítottam a holló fejét.
- Ügyes voltál. De van egy olyan érzésem, hogy ennyivel még nem ért véget. - mondtam, teret engedve annak az énemnek, aki habozás nélkül beszélt falhoz, bokrokhoz, tárgyakhoz, csak hogy úgy érezze, valaki meghallgatja. Wade is hallgatott, aztán ismételten felreppent, amikor végzett a víz tenyeremből való kiivásával. Akármennyire is idegeskedtem és küzdöttem az ostoba gondolataim ellen, semmin nem javított volna, ha hagyom, hogy az állatoknak baja essen és ebbe a hőség ártalma is beletartozott. Dracon felé fordultam és ismét kiöntöttem egy kis vizet a kulacsomból, amit a táskámból halásztam ki. Nem akartam csalódást okozni Crispin-nek, aki rám bízta őt és magamnak sem, azzal, hogy beleveszek a butaságba és elsiklom a lényeg felett: Úgy kellett felfognom ezt, mint egy próbát. Nem harcedzettségről, hiszen az nekem nem volt, hanem higgadt, ésszerű gondolkodásról, és ami számomra a legfontosabb volt: a természet védelméről.
Nem fogok elbukni. - gondoltam, majd két társamra koncentráltam - Ti is járjatok sikerrel.
A sárkánygyík valóban közel sem volt nyugodtnak mondható, sőt, egyre inkább latolgattam magamban, hogy rá kell vetődnöm, ha visszafelé kezdene szaladni. Csakhogy amikor vízcseppeket szerteszét hintve megpróbáltam guggolásból felugrani és útját állni, a kis fehér tollas fogta magát és egyenesen Crispin és Lance felé repült el.
Csak néztem, hallgattam, néztem, aztán sóhajtottam.
És még attól féltettem, hogy megijed a tűztől, erre az irányába repül.
De a megkönnyebbülésem, hogy nem kell sárkánygyíkkal harcolnom a maradásért, azonnal aggodalomba torkollott. Vajon azért ment a társaim után, mert érzett valamit, amit én nem? Bajba kerültek? Nem értettem a dolgot, Wade gondolataiban csak két ellenségnek tűnő személy szerepelt, a furcsa kardos pedig a segítségünkre volt.
Lehet, hogy egy ravasz mágiahasználó, aki felhasználta őket arra, hogy legyőzzék az ellenfelét?! - próbáltam magyarázatot találni arra, ami történt, vagy történhetett.
Wade néhány pillanat múlva tért vissza, azt a tényt megerősítve, hogy nem álltak újabb támadás alatt, pontosabban az idegennel szemben foglaltak helyet és egyáltalán nem csináltak semmi olyasmit, amiről harcra lehetne következtetni. De ha nem járt a közelben senki, elmúlt a veszély és... a fém alak összedőlt, miért nem tértek még vissza elmondani, hogyan tovább?
Haszontalan vagy. - vágott közbe egy szigorú hang.
Elpakoltam és továbbra is a fát támasztva néztem magam elé.
Nem vagyok! - feleltem.
Hátrahagytak. Fogadd el. Az vagy.
- Nem vagyok!
Éppen elegem volt már ebből. Otthon sosem mondták ki, de talán még rosszabbnak is mondtam volna ennél a hangnál, mert úgy pátyolgattak, mintha még mindig az a tízéves, mit sem értő, félős gyerek lennék, aki nem tud magára vigyázni. Azért jöttem, hogy bizonyítsak, nem azért, hogy engedjek a lelkiismeretem hazug oldalának, amelyik azt akarja velem elhitetni, amit soha nem akartam elhinni magamról. Mert nem volt igaz.
Wade csapott egyet a szárnyával és olyan furcsa, szinte már földöntúli hangot adott ki magából, hogy kezdtem megijedni, ő is érti az én gondolataimat, és nem csak fordítva.
Az kéne még...
Valószínűleg úgy nézhettem ki, mint aki rosszul van vagy nem is tudom, és csak aggódott értem, a maga módján.
- Menj. - mondtam neki - Tudnom kell, mi folyik ott kint.
Valójában én is menni akartam. Mindössze azért nem tettem meg, mert most már Lance-nek sem akartam csalódást okozni.
Olyan kínzó módon még sohasem kellett tartóztatnom magam valamitől, így nem is róhatta fel nekem senki, hogy csak rövid ideig voltam képes ellenállni. Néhány perc után, szellemileg kimerülten fürkésztem a bokrokat félig becsukott szemeimmel, hátha találok egy könnyű utat kifelé, ami remélhetőleg nem vakít el nagyon. Még nem volt meg a végső döntés, amikor hirtelen Crispin termett előttem és valami mosolyfélét produkált, de olyat, ami arra emlékeztetett, mintha egy kedves idegen volna, aki lecövekel az édesanya mellett és megpróbálja megnyugtatni a pityeregni készülő kislányt.
- A közvetlen veszély elmúlt...
És alighogy ezt kimondta, visszatért a kis szökevény, aki egészen úgy festett, mint egy kisgyerek, aki tudja, hogy le fogják szidni.
- Talán bocsánatot kérhetnél tőle, amiért csak úgy leléptél...amikor az Ő gondjaira bíztalak. Mondtam, hogy maradjál itt, Draci!
Örültem annak, amit hallottam tőle és átengedtem az álarcomon azt a kis mosolygást, amit Dracon és a gazdája váltott ki bennem. Furcsa volt, hogy pont itt, pont most és pont ezért mosolyodtam el, de megtörtént és azt akartam, hogy ezt lássák.
- Ja, és van egy új szövetséges...asszem. Gyere, beszéljük meg a továbbiakat.
- Jól van na, nincsen semmi baj. - mondtam, egészen odahajolva a fehér tollas állathoz, aki felém közeledett - De amit Crispin kér tőled, az parancs. Örülök, hogy minden rendben. - tettem hozzá felkelve és visszafordulva a sötét tünde felé - Tényleg lángokat okád a kardja?
- Hát...nem nevezném kardnak… - felelte a sötét tünde, én pedig végignéztem a fegyveren, akármi is volt az.
Rendelkezett egy csőszerű résszel, de egyébként megmondani sem tudtam volna, hol az eleje és a vége, hogyan kell fogni vagy egyáltalán hogy működik. Egyvalamit azonban megtanultam ebből a kis félreértésből: sokkal jobban kell igyekeznem és rengeteget gyakorolnom, hogy jobban menjen a gondolatok értelmezése, különben tényleg nem lehet majd kémkedésre használni az adottságom.
Biccentettem, amolyan jegyzet-magamnak-féle jelentéssel, csak úgy, szinte alig kivehetően, aztán felkaptam a hátizsákomat és tekintve, hogy ez egy határozott kilépési engedély volt, szapora léptekkel indultam meg felmérni, mi van azon túl, amitől eddig nem láttam semmit. Amikor kiértem és megláttam a páncélos holtteste körül Lance-t és az idegent, kicsit azért elbizonytalanodtam. Jó volt részt venni ezen a küldetésen, de azért ennyi találkozásra nem készültem fel.
És ennyi vérre sem.
Kifordított, értelmetlen okokból kifolyólag azt hittem, hogy egy friss halott vérben úszó látványa azt a rémületet fogja majd kiváltani belőlem, amit Lunasa halála kapcsán éreztem. Micsoda butaságokat tudtam én összehordani magamnak! Hiszen nem is láttam a testét sohasem. Mindössze a helyszínt és néhány vörösre festődött rongyot.
Mindegy. Vissza a küldetéshez… - figyelmeztettem magam és enyhén megráztam a fejem, hogy megszabaduljak a gondolat utolsó morzsáitól is.
Wade éppen ekkor röppent vissza a vállamra, ahonnan azonnal szemlélődni kezdett, na meg csapkodni a szárnyaival, aminek én nem annyira örültem, de már megszoktam tőle.
Hasznos vagyok. - feleltem büszkeségtől és dactól duzzadó gondolati hangon a csúnya lelkiismeret-féleségnek - Jegyzetelj, ha nem hiszed.

Felhasználó profiljának megtekintése

18 Re: [Tünde frakcióküldetés] Age old mistakes on Pént. Május 18, 2018 1:01 am

Wyn Silvernight

avatar
Sötét Tünde Druida
Sötét Tünde Druida
Alighogy odaértem volna Lance-hez és a társaságában álldogáló alakhoz, gyakorlatilag már visszavonulót is fújtunk, aminek őszintén szóval rendkívül örültem. Viszont ezzel egyidőben úgy éreztem, mintha csalódottság vert volna bennem gyökeret: többet akartam tenni, többet gyakorolni, több dolgot kitalálni, amivel elősegíthetem a küldetés sikerét. Volt rá időm, amíg Crispin és Lance harcoltak, volt, amíg meneteltünk és volt-volt-volt egész eddigi druida tanoncként töltött napjaim mindegyikén.
Talán nem vagyok olyan okos, mint gondoltam…
De a vér, füst és forróság egyvelegétől kellő távolságban tudva magam, azonnal újabb problémába ütköztem. Persze előbb még konstatáltam, hogy Rheo is előkerült… akárhol is tartózkodott eddig; és azonnal szembe is állította magát azzal a férfival, akivel Lance beszélgetett...?
- Átkozott és áldott vagy egy személyben. - mormolta a thuata furcsa mosollyal, kezét a másik arca felé közelítve, miközben az idegen úgy nézett mindenkire, mintha segítséget várna.
Mi van...
- Nem kell félni tőle, nem bánt. Legalábbis a tapasztalat azt mutatja…
Csendesen álldogáltam, immár tőlük két lépés távolságra, ha esetleg az a valami, amiről Rheo beszélt, túl fontos volna ahhoz, hogy ne verekedjenek meg érte. Szóval csak vártam és reménykedtem, hogy nem lesz semmiféle feszültség a történtek gyümölcse és összefontam a karom a melleim... akarom mondani azok előtt, amiknek ott kellett volna lenniük. De nem voltak.
Lance viszont igen, és azóta, hogy kilépett Crispin után a csatatérre, fogalmam sem volt, mit gondolhat rólam. Na persze az sokkal jobban idegesített, hogy valamilyen tréfás belső késztetés hatására most már az ő szavainak is engedelmeskedni akartam. Azt hiszem, elkezdtem tisztelni, ahogy a sötét tündét és Rheo-t?
Azonban úgy tűnt, nem csak én gyanítottam itt olyasmit, aminek különösképpen nem ilyen helyzetben kellene megtörténnie, bár igazán keveset hallottam abból, amit Crispin motyogott. Mindössze egyetlen szót.
- … harmatfű…?
Ismertem a növényt, hogyne ismertem volna. Mostanra csúnya is lett volna tőlem, ha nem tudom magam elé idézni a felépítését, szaporodását és egyéb jellegzetességeit. Ami az igazi gondot jelentette, hogy nem értettem, miért mond ilyesmit a bérgyilkos egy nyilvánvalóan olyan jelekről árulkodó mondatban, amely valószínűleg azt tükrözhette, amitől én is tartottam.
És, mintha csak a gondolataimból, az elmémből emelkedett volna ki a látvány, mint valami rémkép egy álomban, amit sosem mondtam volna valóságnak, Rheo furcsa kacsokat növesztett az idegen arca körül és újból megszólalt.
- Te ostoba félvér féreg! Meg merted sérteni a nagy Driseogot, annak ellenére, hogy megszületned is hiba volt!
A férfi sem maradt tétlen, egy jól irányzott mozdulattal eltávolította magáról az indákat és kardot rántott Rheo-ra.
Nem gondoltam volna, hogy ilyen súlyos lesz a helyzet… - jegyeztem meg nagyon óvatosan, még akkor is, ha csak gondolatban tettem.
- Elegen firtatták már a származásomat, te erdei boszorka! Nem fogom egy sétáló virágoskerttől elviselni.
- … tévedtem… - csíptem el valamicskét Lance igen halk szavaiból, amelyeknek kénytelen voltam igazat adni. Az egész kép, amit Rheo-ról - és a segítőkész kardját szorongató illetőről -  az eddigiek alapján alkottam, kezdett rohamos ütemben megváltozni.
Megjegyezni: Rheo szemmel láthatólag utálja a félvéreket. Ismét megjegyezni: A szövetséges-féleség nyilván az említett félvér és... ha bántotta Driseogot, az hiszem, nem kedvelem.
- Nyugalom legyen! Tényleg most akarunk egymásnak esni? Ha az emlékezetem nem csal, Demiphonest kell semlegesítenünk, idézem, „ez Driseog alkuja”. Tristan pedig ebben még akár segíthetne is, ha nem tennéd el éppenséggel láb alól! - de úgy tűnt, a zsoldos itt még nem fejezte be - - Milyen sértésről beszélünk?
Hát, az engem is érdekelne.
De mivel túlságosan kuszának találtam a dolgot, - és Wade-en kívül nagyjából semmim nem volt, amivel védekezhettem volna Tristan ellen, ha esetleg nem tetszett volna neki, amit mondani akarok, egyelőre csendben ma.... legalábbis ezt akartam tenni, mert Rheo... ijesztő volt, pont olyan ijesztő, mint azok, akik ujjal mutogattak rám és számításba se vettek odahaza. Ez pedig... akármit is művelt az a férfi Driseog-gal, felmérgesített.
Wade is észlelte a helyzetből áradó érzelmeket, csapkodni kezdett a szárnyával, belerikácsolt a fülembe, aztán felrepült a hozzám legközelebbi fára, én pedig csak egy morgást hallattam, valami olyasmit, hogy ''Ennek tényleg nem most lenne itt az ideje, akármi is történt.'' Ettől függetlenül még tettem két további lépést hátrafelé, mielőtt folytattam volna, már hangosabban.
- Sokkal nagyobb baj fog történni ennél, ha most nem adjuk bele minden erőnket az erdő megmentésébe.
Ekkor vettem észre, hogy Crispin keze már egy ideje elmerült a táskájában, most pedig előhúzott egy aprócska harangot, amit egyetlen pislogásnyi késlekedés nélkül Lance felé lóbált.
- Mondd azt, hogy nem kell ezt bevetni és épeszű és ésszerű felnőttek... - itt rám nézett, aztán köhintett egyet, de azonnal el is fordult.
Ugye nem azt akarod mondani, hogy tettem valami olyat, ami nem méltó felnőttekhez…?!
Legalább nem adott alkalmat, hogy megkérdezzem, mert azonnal folytatta. De később még mindenképpen rá akartam térni erre. Legalábbis kiemelni, hogy a magasságom nem tükrözi az életkoromat, sőt! Ha tükrözné is, közel sem viselkedtem olyan idiótán, mint sok felnőtt… mármint nálam idősebbek.
-...módjára tudjuk ezt megbeszélni. Akármivel is sértette meg az itt jelenlévő úriember Driseog-ot, egészen biztos vagyok benne, hogy nem akaratlagosan csinálta, vagy ha még is, hát akkor ahogy Lance Kalver úr említette az előbb, segít nekünk semlegesíteni azt a Ordas Draci szektás alakot és utána jöhet a kisujjas békekötés. És akkor, ahogy Wyn is megjegyezte, apait-anyait... beleadva szépen megmentjük az erdeinket a csúnya kerekfülűektől és vidáman leülünk egy kancsó borra ...megbeszélni a fejleményeket és élményeket.
El nem tudtam képzelni, mit akart kezdeni a bérgyilkos egy pici haranggal. Csak nem kedvjavító zenélésre készült… Mindenesetre Rheo nem volt túlságosan oda az ötletétől, amit nem értettem, hogyan tudott kitalálni.
- Ha még egyszer... az Idegen Isten erejét... mered használni rajtam... - mondta, még nagyobb kérdéseket felvetve bennem.
- Idegen... Hadd találjam ki. Te egyike vagy azoknak az őselfeknek, akikről az apám mesélt. Akik azt hiszik Veronia a kínok kínja, a tövislény meg egy isten. - közölte Tristan, majd eltette a fegyverét - Az erdőt akarod megmenteni, tündelány? Rossz pártfogót találtál. Ez a boszorka nem törődik más erdeivel. Csak az isteneivel, azokkal a félőrült ősszellemekkel, akiket annak hisz. De igazatok van.
A testbeszéde egyértelműen rávilágított arra a problémára, amit az előbb említettünk. Legalábbis, biztosan szó volt róla, mert különben nem mondta volna, hogy igazunk van. Azonban… annyira, de annyira megmondtam volna Tristannak, hova tegye az ilyen válaszait, ha egyetlen okot nem szolgáltatott arra, hogy megbízzak benne és elhiggyem, amit Rheo-ról mond. Igaz, Rheo sem tett semmi olyat, amivel ténylegesen elnyerhette volna a bizalmam, de ha már itt tartunk, Lance és Crispin sem tettek ilyet, hogy így fogalmazzak. Kimondottan nem, sőt, senki sem, még az apám sem, aki közel hét évig egyedül nevelt. Az egyetlen, akiben bíztam, az erdő volt és.... és.... úgy éreztem, nem is vagyok mérges. Nem éreztem semmit, csak végeláthatatlan, puha nyugalmat, de olyan puhát, mint az ágyam a szobámban apámnál. Beszívtam a füsttől terhes, fülledt erdei levegőt, de nem ingerelt fel az sem. Nem próbáltam menedéket keresni a fák vizsgálásában és álarcom sem volt képes ilyesmire. Az a fura csilingelő valami tette volna, amit a sötételf használt?
- Nagyobb bajunk is van most, mert ha az emberek előre törnek, elég az erdő, elég a tövislény és elég Lightleaf, minden lakosával együtt. Van valami tervetek?
- A terv… a terv az, hogy… mi is a terv, Crispin?
Terv.. terv? Minek terv, hisz' minden rendben...
Leszámítva az erdőtüzet, Driseog és Lightleaf esetleges megsemmisülését… ÉS AZ ERDŐÉT?!
Kíváncsian néztem a többiekre és úgy éreztem magam, mint egy gyerek, aki semmit sem ért. Mégis mindennek tudatában van.
- Oh my...ez...nem úgy sült el, ahogy akartam... - jegyezte meg ekkor Crispin, teljesen világossá téve számomra, hogy valóban a kis harangja művelt velünk valamit. Valami varázslatot, azt hiszem - A terv az, hogy mindannyian a világ legjobb barátai leszünk és együtt ünnepeljük azt, hogy milyen csodálatos életünk van, és...óh Hold Anyára és Apára...csak ezt ne! Megint filozófikus hangulatba kerültem. Lance, ha megint el kezdenék neked a konvergenciáról beszélni, legyél szíves és adj nekem inni.
Nos, legalább néhány pillanatig azt hittem, mindent értek.
Mostanra ugyanis már tényleg fogalmam sem volt róla, mi történik mindenkivel és mit jelent az, hogy az idegen isten varázslata. A valláshoz lehetett valami köze? A követőiez? Lehet, hogy Crispin nem a Holdban hitt? Pedig meg mertem volna esküdni rá, hogy az előbb emlegette.
- Akkor mondom én a tervet. - vette kezébe az irányítást ekkor Tristan, s lehajolt, majd a kezébe vett egy botot és rajzolni kezdett egy viszonylag jól látható talajfelületre - Az emberek egy vonalban állnak fel, pajzzsal takarva magukat és a pajzsok szélein azt a fura cső alakú fegyvert nyújtják előre, mint ami az előbbinél volt. Az lövi a lángot jó hat lépésnyire, de ahogy ki tudtam venni ez valami mágia keverve az új fegyvereikkel, így nem tart örökké. A vezetőjük általában egy megmagasított emelvényen áll mögöttük húsz lépésre, így jól védett de könnyű célpont... lenne, ha nem állna mellette a félóriás testőre.
Figyeltem a félvért - kis kíváncsisággal a szépen lassan visszatérő haragom mellé, még az iménti nekem címzett szavaiért -, de nem róttam fel magamnak. Igen kevés félvért láttam eddig, és még kevesebb szólt hozzám akármit is.
Mindegy. - figyelmeztettem magam, hogy hagyjam abba egy kicsit az erről való gondolkodást és vizsgáljam át a képet a földön.
Visszaillesztettem érzés-eltakaró maszkomat, amilyen gyorsan csak tudtam, aztán hol Rheo-ra, hol a férfire, hol pedig két társamra néztem. Szerettem volna látni, hogyan lő tüzet egy cső és hogy néz ki egy félóriás, de valami azt súgta, ilyen áron talán mégsem volna jó ötlet. Aztán nem kellett sok és teljesen tettre késznek éreztem magam.
Már amennyire ebben a helyzetben tudok tenni akármit is az emberek ellen.
- Ahha, célpont, és az mire jó nekünk?
Szobormerevségű, enyhén unottnak tűnő arcomat szép lassan felfelé fordítottam. A fa gyönyörű volt... érte és a társaiért még meg is halnék, mit számít, hányan akarják közülünk valóban megmenteni? Nem változtatott az elhatározásomon, a bennem ébredező erő és lelkesedés mennyiségén.
- Tekintve, hogy abban egyeztünk meg, Crispin kiiktatja Demiphonest, következésképpen talán nem kellene nyílt harcban mutogatnunk a képességeit és felhívni rá a figyelmet, neked - fordultam Lance felé egy pillanatra, majd a félvérre irányítottam a tekintetem - és neked kell megbirkózni az élharc feladatával.
Itt Rheo-ra sandítottam. Nem tudtam, hajandó-e harcba bocsátkozni és nem akartam tőle megkérdezni. Csak az hiányzott volna, hogy rám is mérges legyen a félvérségem miatt, - még akkor is, ha eddig nem tett erre való hajandóságot jelzően semmit.
- Gyakoroltam egy kicsit a kémkedést, felderítésre használható vagyok. - tettem hozzá gyorsan, mielőtt úgy néznék ki, mint aki parancsolgat vagy okoskodik.
De legalább már hozzászóltam. Egy szavuk sem lehetett.
És ne is legyen. Nem értek ehhez különösebben és éppen elég nyűg most behozni a lemaradást és lázasan gondolkodni, hogyan lehetnék legjobban a csapat hasznára.
- Ahogy Wyn mondja, a terv már nagyjából ki lett dolgozva... - szólt a bérgyilkos - bocsi Rheo a harangért, nem akartam használni, csak félre sült a dolog...na mindegy is. Tehát egy erős pajzsfal, amelyben lándzsák helyett a tüzes botot használják. Csodálatos. Hat lépésnyi a távolsága, de gondolom, hogy van íjuk is, és egy frontális támadás alapból rossz ötlet lenne, de legalább tudom a fegyver hatótávolságát és azt, hogy véges készletekkel rendelkeznek belőle. Csak egy oldalról veszi körbe Demiphones-t a pajzsfal, vagy teljesen körbe kerítik őt? A félóriás testőr...Ő problémát jelenthet, még hogy ha sikerülne is közel kerülnöm a vezetőhöz, hogy végezzek vele, az a behemót tuti, hogy darabokra szabdalna azelőtt, hogy én két lépést megtennék. Elterelő taktika kéne...de nem ismerem az emberek harcmodorját eléggé ahhoz, hogy tudjam, egy támadás esetén milyen protokollt követnek. Ha az általános harctéri viselkedésmódot nézzük, még hogy ha el is mozdulnának a katonák a helyükről, páran maradnának a vezér védelmére. Kivéve, hogy ha a vezér maga is részt vesz a harcban.  Itt jön képbe az a meglátás, hogy nekem nem kéne részt vennem a nyílt harcokban...nem éppen arra vagyok kiképezve, még ha eddig minden egyes alkalommal nagyjából pont az ellenkezőjét csináltam.
Elgondolkodtam. Mondtam valami hasznosat? Azt hiszem, kicsit talán túl büszkének éreztem magam emiatt egy pillanatra.
- Viszont hogyha bármelyikünk be tudna öltözni az emberharcos páncéljába...és kavarodást keltenénk, abban már el tudna vegyülni valaki és közel kerülni a vezetőhöz. Bár ez eléggé veszélyes megoldás, mert a testőre tuti, hogy nem hagyja ott...és a zavargás okozása se épp egy veszélytelen feladat. Ja, amúgy bocsi, csak szeretek hangosan gondolkozni. Szóval ja...valahogy közel kéne juttatnotok Demiphones-hoz, a többit már onnantól kezdve elintézném, ahogy megbeszéltük.
- Én vállalom a beöltözést. - mondta Tristan - A sötét tündékről úgy hallottam el tudnak tűnni a szem elől, szóval csak meg kell nyitnunk egy pillanatra a tűzfalat, hogy átjuthassunk ketten... De azt hiszem tudom is kire bízom ezt a feladatot. - fordult Lance felé, miközben leoldotta a kardját és átadta azt a zsoldosnak - Emlékszel még a varázsszóra?
- Hát hogyne? - érkezett a válasz, én pedig értetlenül, de nyugodtan figyeltem őket - Én már kész is vagyok, mikor megyünk?
Legalább már nem lesz konfliktus. Még ha nem is értek semmit.
- Ha kavarodás kell... - kezdte Rheo mosolyogva a válaszadást, miközben azt hiszem, valamilyen ölelésféle áldozatává tett - Azt megoldjuk.  Ne becsüld le magadat, Wyn. Te állsz legközelebb az erdőhöz, sokkal többre vagy képes, mint a kémkedés.
A tuatha közeledése még a lehetetlen helyzetek láncolata után is kérdéseket vetett fel bennem, amelyeket gyakorlatilag megfontolás nélkül azonnal el is dobtam: ez valami olyasminek a jele, hogy befogadtak a csapatba, nem igaz? Az meg nos... különösképpen tetszett, hogy többet is kinézne belőlem, bár, ha az emlékeztetem nem csal, ezt már Crispin is említette. Már ketten! És ha hozzávesszük, hogy ez egy volt a sok dolog közül, amiért megérte annyit edzenem és eljönnöm - hogy bizonyíthassak -, hát madarat lehetett volna velem fogatni.
És fogtam is, pontosabban Wade fogta meg a felsőruházatomat a karmaival, amikor visszarendeltem magamhoz, és sorban végignéztem mindenkin, miközben egyik kezemmel megszorongattam a botomat.
- Rendben. Mit kell tennem pontosan?
- Öhm...igen, a sötét tündék, bár még inkább a bérgyilkosok el tudnak tűnni...este. - válaszolt Crispin a félvér férfinek - Fényes nappal valahogy mindez annyira nem nagyon működik. Vagy legalábbis árnyékban. Amivel visszakanyarodunk egy korábban feltett kérdésre: megkockáztatjuk...egyáltalán megkockáztathatjuk-e, hogy kivárunk estig? A kis trükk, amit használtam...amit nevezzünk csak Holdlépésnek, sok erőt emészt fel, két óráig legalább pihentetnem kell. Már pedig ez a harc nem egy sétagalopp lesz, így szükségünk lesz minden egyes kis trükkre, ami a tarsolyunkban van. Tehát, foglaljuk össze az eddigieket: Wyn és Rheo elterelő hadműveletet biztosítanak; Lance megnyitja nekünk a tűzfalat, amin áthaladva a beöltözött Tristan és én merényletet hajtunk végre Demiphones ellen és valahogy még meg is lépünk, aztán onnantól kezdve már Driseog-ra bízzuk a feladatot. ...Óh, Hold Anya fényességére, bár csak lenne nálam egy kis alkohol, sósav és angyaltrombita...olyan halubombát tákolnék össze, hogy azok a mocskok egymás ellen fordulnának. Tehát: indulunk most vagy várunk estig, amely során én is minden képességemet tudnám használni? Sajnos nagyrészt a holdhoz vagyok kötve.
Nem biztos, hogy kellett ahhoz hallucinogén anyag, hogy egymásra támadjanak. Ha tényleg meg fogjuk fogadni a páncél használatát, temérdek lehetőségünk volt kitalálni, hogyan ugrasszuk egymásnak őket, bár gondolom, ezt ők is tudták. Bárkit be lehetett húzni a csőbe, ha tudjuk a módját, legyen az tünde, ember, nefilim, démon…
És legfőképpen én. - érintettem meg nagyon óvatosan a combom külső részét, ahol az a kis lángnyelv alakú bőrömbe vésett és égetett jel foglalt helyet, amit történetesen pont egy őrült - bár egészen hasznos - tudásdémon vájt belém.
- Ha várunk estig talán elkéshetünk. Ha nem várunk talán elbukhatunk és nincs több próbálkozás. Nehéz dilemma. - szakította félbe gondolatmenetemet Tristan, aki megcsóválta a fejét, én pedig osztottam a véleményét.
- Nope, nem nehéz dilemma. - felelte neki a sötételf - Oké, csak jussak az emberi vonalak mögé, onnantól kezdve van egy nyakláncom, amivel egy óra erejéig felvehetem egy ember alakját...az is valami, nem? A többit majd menet közben kitalálom.
- Az nem olyan biztos! - szólt egy hang, olyan, amilyet eddig még nem hallottam.
Nem a csapathoz tartozott.
Holdcsókolta sötét tündét pillantottam meg, amikor megtaláltam a beszéd forrását. Fogalmam sem volt, mennyi idős lehet, csak annyit tudtam megállapítani, hogy nem valami suhanc, de nem is foglalkoztam tovább a kérdéssel. Sokkal inkább érdekelt az a tetoválás az arca egyik oldalán ami a nyakán folytatódott.
- Melyikőtök is az a Cyne aki Armin haverja és a nővérem megígérte, hogy derékba tör, ha hagyom meghalni?
És ekkor Crispin elővette a bérgyilkosok jellegzetes fegyverét: az éjgyilokját.
Nos… ennyit arról, hogy nem lesz több konfliktus.
- Mármint aki egyben Armin és Lory gyermekeinek holdapja is? Asszem hogy az én lennék...de neked meg ki is a nővéred? Tudtommal csak kettő nő törődik velem...az egyik Lory, és nem hinném, hogy neki egy holdcsókolt sötét elf az öccse...a másik Sharlotte...vagy van, akiről elfeledkeztem? Mondd csak, ugye Craig nem nő, csak jól álcázza magát? Vagy akár Greydawn tábornok...netán Blue-nak lenne egy öcsikéje? Bár szerintem Ő már el is feledkezett arról a kis selfről, akivel egyrészt halálra itták magukat, másrészt pedig megidéztek egy bazi nagy sárkányt...vagy is hát nem Ők, de lehet, hogy egy kicsit közre játszottak az ügyben. Fenébe, már megint túl sokat pofázok...rossz szokás. Bocsi. És öhm...miért is "nem olyan biztos"?
- Tökéletes. - jegyeztem meg halkan, de energiától duzzadó hangon, amikor megértettem, hogy valamiféle segítség érkezett, akit végül a másik sötét tünde nem támadott meg, így egyáltalán nem kell majd egy egész napig tétlenkedni - Nem bírtam volna ki, ha estig azt kell néznem, hogyan ég az erdő.
Kicsit kezdett idegesíteni, hogy most már két ismeretlennek is be kéne mutatkoznom... de ugyan, kit érdekeltek az előírások? Beszélgetni azután is rá fogunk érni, ha sikerrel járunk.
És remélem enni is. - tettem hozzá gondolatban igen erős reményeket fűzve hozzá, hogy a válasz igenlőnek ígérkezik majd. De előtte még sok a tennivaló. És nagyon fontos is.
- A szövegből úgy gondolom, te. - felelte az érkező olyan mosollyal, mint amilyet az öcsém szokott produkálni, amikor éppen nem veszekszik velem - Darian Sageblood vagyok, örvendek. És azt hallottam sötétség kellene, vagy félhomály... A legsűrűbb vihar, amit ez a föld látott valaha megteszi?
Vihar...
Vihar idéző sötételfről, sőt, semmiféle vihar idéző varázstudóról nem hallottam, nem olvastam még sehol. De talán abból kiindulva, hogy léteztek széldruidák, előfordulhatott, hogy Darian, ahogy bemutatkozott, esetleg képes volna egy folyó vizéből apró cseppeket felkapni szél segítségével és a felhőket megfelelő irányba terelni? Ha ilyen hatalmas - vagy akár hasonló - erőt birtokolt ez a Darian, hát csak örülni tudtam, hogy nem ellenünk munkálkodik.
- Meg tudod úgy csinálni, hogy ne tűnjön természetellenesnek az embereknek? - kérdeztem az újonnan érkezőtől, valószínűleg a helyzetből fakadóan úgy, mintha már ezer éve ismerném - Wyn Silvernight.
- Ha ezt az egészet túl éljük, emlékeztessél rá kérlek Darian, hogy tartozok Sharlotte-nak egy hatalmas csokor virággal és egy még nagyobb csokor hálával. Te pedig mit szólnál hozzá, hogy ha leülnénk és olyan részegre innánk magunkat, amennyire még Armin-nal se ittuk le magunkat a legénybúcsúján? De várj..." a szövegből úgy gondolom te"...miért mindenki a szövegelésemről ismer fel engem? - mondta Crispin, aztán felém nézett - Hmm...remélhetőleg be fogják tudni egy kis tavaszi zápornak...és a tüzeket is nagyjából kioltaná. Úgyhogy csak kotyvaszd ki drága barátom a legnagyobb vihart, amit tudsz és verjük szét ezeknek a mocskos embereknek a seggét! Egy igazi buli először úgy kezdődik, hogy kívülről jól elázunk… és ezt kompenzálandó belül is. Én készen állok! - vigyorgott.
- Meg tudnám, Wyn... - válaszolta Darian - ... de azt hiszem kapunk egy kis segítséget az eltereléshez is. És az minden lesz, csak szokásos nem. - mosolyogta, nekem pedig furcsa, semmiből érkező, izgatottsággal vegyített nyugalmasság kezdett szétáradni az ereimben; olyasmi, mint amikor felcsillan a megoldás egy sötét alagút végén.
- Ez a mi erdőnk. - folytatta - Tündeföld. Ha az emberek el akarják ragadni tőlünk megértetjük velük ez mibe kerül. Even if it will be the last thing we do. - tette hozzá, miközben a szíve fölé emelte az öklét - Nature guide us.
Igen. - helyeseltem magamban határozottan, elégedettséggel elárasztott mellkassal fordulva a kibővült csapat felé - A Természet sorsa jó kezekben van.

Felhasználó profiljának megtekintése

19 Re: [Tünde frakcióküldetés] Age old mistakes on Pént. Május 18, 2018 5:43 pm

Crispin Shadowbane

avatar
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos
  A reggeli a nap legfontosabb étkezése. Maga a szó mondjuk teljesen értelmét veszti, hogy ha éjszakai "ragadozó" vagy...jobb esetben számodra a reggeli este kezdődik, így inkább az esteli a legjobb kifejezés rá...de valami eszement indokból kifolyólag kénytelen voltam ténylegesen reggel kajálni (nem igaz, hogy nem tudtak várni estig...mit számít pár hektár leégett erdő, most komolyan?)...és még azt se folytathattam vagy fejezhettem be normálisan, mert Rheo minél hamarabb az ügy végére akart járni, és az egész egy páncélos alak kivégzésében csúcsosodott ki. Na de most már semmi sem állíthat meg engem abban, hogy jól megkajáljak. Így aztán csak távolról figyeltem, ahogy Lance, Wyn és az új fiú cseverésznek egymással, én meg tömtem a pofámba a kaját, mint hogy ha ez lenne az utolsó vacsorám. Dracon mindeközben olyan szemekkel meredt rám, mint akinek épp az összes nő ági felmenőjét szidom el minden egyes rágással. Rohadjon meg, akkor se kap kaját! A teleportálás után is majdnem megfulladt és amúgy is, kezdett elhízni. Aztán a falat majdnem a torkomon akadt, ahogy megláttam, hogy a kis trió visszafelé igyekezik. Erősen köhögve köptem ki a fenn akadt falatot és elmorzsoltam pár könnycseppet.
- Oh, shit! Dracon, abort mission! Enemy's comming!
  Súgtam Dracon-nak fojtott hangon, ahogy megállapítom a letagadhatatlan tényt, hogy már megint megzavarják a kajámat. A morzsákat és a maradványokat egy elegáns mozdulattal rúgom a legközelebbi fa tövébe, hogy elfedjem a titkos nasizásomat, míg az ostoba dögje csak értetlenül mered rám. Mire a többiek visszaértek, a kaja maradványokat sikerrel tüntettem el, viszont megjelent Rheo is...csodálatos, akkor akár folytathatnánk tovább is akár ezt a küldetést, ha éppenséggel a kis virágágyásunk nem döntene úgy, hogy molesztálja a féltünde srácot. Most komolyan, pont ilyenkor? Az arcára kiülő vigyor nem volt éppen egy szívmelengető látvány. Csodálom, hogy a frissen toborzott alak nem rottyantotta össze a gatyóját abban a minutumban, ahogy Rheo taperolni kezdi őt. Bár eléggé segélykérően pislogott először Lance-ra, aztán a többiekre is.
- Átkozott és áldott vagy egy személyben.
- Nem kell félni tőle, nem bánt. Legalábbis a tapasztalat azt mutatja.
  Hát, mondjuk ezzel a megjegyzéssel tudtam volna vitatkozni, és akárhogy is próbáltam vigyázni az ótvaros nagy számra, egy kis suttyomban elsuttogott epés visszavágás azért csak utat talált magának. Mondjuk eléggé halk volt ahhoz, hogy senki más ne hallja, vagy legalábbis nem reagálták le.
- Te hallottál már a harmatfűről?
  Bár kétlem, hogy Lance ilyen jellegű tanulmányokat folytatott volna, így maximum Wyn tudhatta - és persze Rheo, már ha náluk volt ilyen - hogy  a harmatfüvek mindegyike húsevő növény. Ez a hasonlat pedig nagyon is helyénvalónak tűnt, ahogy az előbb említett két lábon járkáló virágágyás kezéből kacsók nőnek ki és körbefonják Tristan arcát. Rusnya egy látvány volt na, meg kellett hagyni.
- Te ostoba félvér féreg! Meg merted sérteni a nagy Driseog-ot, annak ellenére, hogy megszületned is hiba volt!
  Na igen, kurvára jó ötlet valakit amiatt piszkálni, mert a drága anyuka és apuka összeröffent egy este erejéig és egy jót hancúroztak, aminek az eredménye a csóri félvér csemete. Bár kérdés, hogy mivel is sikeredett neki megsérteni a nagy tövislényt, de ezt a témát inkább nem firtattam. Szerencsére úgy látszik, hogy a féltündét se kell félteni, hisz nemsokára már a kardja meredt a túlvilági kísérőnkre.
- Elegen firtatták már a származásomat, te erdei boszorka! Nem fogom egy sétáló virágoskerttől elviselni.
  A féltünde kifakadására halkan elkuncogtam magamat, amelyre viszont Dracon válaszolt egy megróvó pillantással, amit értetlenkedve fogadtam. Hát már szórakozni sem szabad? Amúgy is, Lance meg Wyn is úgy látszik, hogy a helyzet magaslatán vannak, legalábbis a szövegelés tekintetében, egy kis kuncogás ide-vagy oda már igazán nem számít!
- Okkké, lehet, hogy tévedtem. - összegezte a helyzetet a kis zsoldos cimborám meglepett hangnemben.- Nyugalom legyen! Tényleg most akarunk egymásnak esni? Ha az emlékezetem nem csal, Demiphonest kell semlegesítenünk, idézem, "ez Driseog alkuja". Tristan pedig ebben akár segíthetne is, ha nem tennéd el éppenséggel láb alól!
~ Vagy gyökér alól...istenem, de jó hogy nem tudnak a gondolataimban olvasni, különben már rég kinyírtak volna itt engem..-~
- Milyen sértésről beszélünk?
~ Remélem, hogy az erdei növényzet sárga vízzel való meglocsolása nem számít sértésnek, különben én is megszívtam.~
  De hogy megakadályozzam az elkövetkezendő balhét, rögtön a táskámhoz nyúltam, közben félig hallva csak Wyn megjegyzését az erőbedobásról meg az erdő megmentéséről. A kutakodásom eredményeként kezembe került a kis békítő harangocska. Na oké, a terv az, hogy felmutatom nekik, akik ismerik, azok tudni fogják, hogy milyen hatással van. Amire nem számítottam, hogy az a kis szar meg is fog szólalni...úgy a mondatom félútján.
- Mondd azt, hogy nem kell ezt bevetni és épeszű és ésszerű felnőttek... - na itt ütött be a harang, miközben én éppenséggel egy kétkedő pillantást vetettem Wyn felé, amelyet aztán álcáztam azzal, hogy az ég felé meredtem... - ...módjára tudjuk ezt megbeszélni. Akármivel is sértette meg az itt jelenlévő úriember Driseog-ot, egészen biztos vagyok benne, hogy nem akaratlangosan csinálta, vagy ha még is, hát akkor ahogy Lance Kalver úr említette az előbb, segít nekünk semlegesíteni az Ordas Draci szektás alakot és utána jöhet a kisujjas békekötés. És akkor, ahogy Wyn is megjegyezte, apait-anyait beleadva szépen megmentjük az erdeinket a csúnya kerek fülűektől és vidáman leülünk egy kancsó borra megbeszélni a fejleményeket és élményeket.
  A monológom eléggé hosszúra sikeredett - mint úgy általában mindegyik monológom - amelyet teljesen békés hangvételben fejeztem be, és egy fajta öröm járt át engem, meg nyugalom. Ejj, hát minek kell itt mindenkinek veszekednie és csúnya dolgokat mondani egymásra? Nem szerethetnénk egymást? Olyan nehéz lenne ezt összehozni? Mindenki egy nagy ölelést! Hát, mondjuk nem mindenki, mert Rheo eléggé mellre szívta a dolgot.
- Ha még egyszer...az Idegen Isten erejét...mered használni rajtam...
  A hangja egyáltalán nem volt békés. Látszott rajta, hogy legszívesebben ártott volna nekem. Jajj, nem kell ennyire megsértődni! Huh, de most szerencsére még békesség uralkodik mindenkin, bár Tristan nyelvét eléggé felvágták ahhoz, hogy Ő mindenféle elővigyázatosság és kedveskedés nélkül folytassa a kis mondanivalóját.
- Idegen...Hadd találjam ki. Te egyike vagy azoknak az őselfeknek, akikről az apám mesélt. Akik azt hiszik, Veronia a kínok kínja, a Tövislény meg egy isten. - jegyzi meg lefitymálóan Tristan, ahogy elteszi a kardját...huh, mennyi ingerület és idegesség egy helyen!- Az erdőt akarod megmenteni, tündelány? Rossz pártfogót találtál. Ez a boszorka nem törődik más erdeivel. Csak az isteneivel, azokkal a félőrült ősszellemekkel, akiket annak hisz. De igazatok van. Nagyobb bajunk is van most, mert ha az emberek előre törnek, elég az erdő, elég a Tövislény és elég Lightleaf, minden lakosával együtt. Van valami tervetek?
  Én csak nagyot pislogtam Tristan megjegyzéseire...és a szavai eléggé mélyen a lelkembe gázoltak. Nem azért, mert felháborított volna a vádaskodása, amivel Rheo-t és a többi őselfet illette...hanem mert igaznak hittem. Legalábbis egy részét. Akármi is lesz az ára az erdő megmentésének - még hogy ha mi is kellünk hozzá- az biztos hogy eléggé nagy lesz. Nem jönnek ide segíteni az őshazából az őseink csak azért, mert szépen kérjük. De majd ráérek ezen akkor aggódni, amikor eljön ez az idő.
- A terv...a terv az, hogy...mi is a terv, Crispin?
- A terv az, hogy mindannyian a világ legjobb barátai leszünk és együtt ünnepeljük azt, hogy milyen csodálatos életünk van, és...óh, Hold Anyára és Apára...csak ezt ne! -szörnyülködtem el, ahogy éreztem az egyre erősödő késztetést arra, hogy ismét valami mély filozófiai beszédet adjak elő... - Megint filozófikus hangulatba kerültem. Lance, ha megint elkezdenék neked a konvergenciáról beszélni, legyél szíves és adj nekem inni.
  A terv egyszerű volt. Még egy kicsit húzom az időt, és talán tényleg adnak nekem inni és nem a saját készleteimet kell elpusztítanom. Meg hát, most nagyon nem voltam olyan hangulatban, hogy bárkinek is az ártására tudnék koncentrálni. A féltünde azonban egy hangos sóhajtás kíséretében elő adta a saját ötletét.
- Akkor mondom én a tervet.-kezdett bele, ahogy megtisztított egy darab földet és egy bottal elkezdett karistolni rá egy vázlatot.- Az emberek egy vonalban állnak fel, pajzzsal takarva magukat és a pajzsok szélein azt a fura cső alakú fegyvert nyújtják előre, mint ami az előbbinél volt. Az lövi a lángot jó hat lépésnyire, de ahogy ki tudtam venni, ez valami mágia keverve az új fegyvereikkel, így nem tart örökké. A vezetőjük általában egy megmagasított emelvényen áll mögöttük húsz lépésre, így jól védett, de könnyű célpont....lenne, ha nem állna mellette a félóriás testőre.
 Elgondolkodva nézegettem a rajzot és emésztettem meg az információkat. Próbáltam magam elképzelni a csatamezőn, ahogy szembe nézek ezzel a halálos pajzsfallal...próbáltam kitalálni a gyengéit. Azonban nem voltam hadvezér, sőt, a legnagyobb egység, amiben harcoltam, az az Ada-Lance-Jozef és Blue alkotta mini-hadsereg volt, amelyhez később csatlakozott Ger, Leo és a csettingetős boszorkány. De ez nem akadályozott meg engem abban, hogy megpróbáljak valamit kitalálni. Bár éreztem, hogy ebből egy irtózatos szófosás lesz. Előre is sajnáltam mindenkit.
- Ahha, célpont és az mire jó nekünk?
  Lance megjegyzése elhalt a fák ropogásának háttérzenéjében, helyette Wyn-től egy egész kisregényre való szóáradatot kaptunk. A kislány végre megtalálta a hangját! Figyelmesen végig hallgattam minden egyes szót, addig is, legalább tudtam gondolkozni még egy sort.
- Tekintve, hogy abban egyeztünk meg, Crispin kiiktatja Demiphones-t, következésképpen talán nem kellene nyílt harcban mutogatnunk a képességeit és felhívni rá a figyelmet. Neked -fordult Lance felé és neked kell megbirkózni az élharc feladatával.
 Fejezi be a mondanivalóját Tristan felé fordulva. Nagyokat pislogtam a kislány eddigi passzív hozzáállásában bekövetkező gyökeres fordulattól. Rendes kis tábornokasszonyt faragunk belőle még a végére...bár ez egy eléggé rémisztő kép, ahogy Wyn egy hadseregnyi holló és őz élén vágtat ki az erdőből és hoz pusztítást az emberekre...vagy legalábbis a rekeszizmaikra. Nem lebecsültem a lányt, csak egyszerűen próbáltam feldobni a hangulatot - legalábbis a sajátomét mindenképpen.
- Gyakoroltam egy kicsit a kémkedést, felderítésre használható vagyok.
  Az utolsó megjegyzését nem kommentáltam, már készen voltam a magam kis szentbeszédével. A rajz mellé leguggolva, azt tanulmányozva kezdtem bele réveteg hangon, ahogy a gondolataim üldözték egymást.
- Ahogy Wyn mondja, a terv már nagyjából ki lett dolgozva...bocsi Rheo a harangért, nem akartam használni, csak félre sült a dolog...na mindegy is. Tehát egy erős pajzsfal, amelyben lándzsák helyett tüzes botot használják. Csodálatos. Hat lépésnyi a távolsága, de gondolom hogy van íjuk is, és egy frontális támadás alapból rossz ötlet lenne, de legalább tudom a fegyver hatótávolságát és azt, hogy véges készletekkel rendelkeznek belőle. Csak egy oldalról veszi körbe Demiphones-t a pajzsfal, vagy teljesen körbe kerítik őt? A félóriás testőr...Ő problémát jelenthet, még hogy ha sikerülne is közel kerülnöm a vezetőhöz, hogy végezzek vele, az a behemót tuti hogy darabokra szabdalna azelőtt, hogy én két lépést megtennék. Elterelő taktika kéne...de nem ismerem az emberek harcmodorját eléggé ahhoz, hogy tudjam, egy támadás esetén milyen protokollt követnek. Ha az általános harctéri viselkedésmódot nézzük, még hogy ha el is mozdulnának a katonák a helyükről, páran maradnának a vezér védelmére. Kivéve, hogy ha a vezér maga is részt vesz a harcban. Itt jön képbe az a meglátás, hogy nekem nem kéne részt vennem a nyílt harcokban...nem éppen arra vagyok kiképezve, még ha eddig minden egyes alkalommal nagyjából pont az ellenkezőjét csináltam.
  A fejemben már meg is jelent a kép. Egy felbolydult csatamező, ahogy az emberkatonák rohamra indulnak. Felfordulás, kiabálások, összevisszaság...kavarodás.  Egy kavarodás, amelyet kihasználhatunk. Egyelőre még senki sem tudja, hogy ezzel a felderítővel itt végeztünk - és ez még a hasznunkra és előnyünkre is válhat!
- Viszont hogy ha bármelyikünk be tudna öltözni az emberharcos páncéljába...és kavarodást keltenénk, abban már el tudna vegyülni valaki és közel kerülni a vezetőhöz. Bár ez eléggé veszélyes megoldás, mert a testőre tuti, hogy nem hagyja ott...és a zavargás okozása se épp egy veszélytelen feladat. Ja, amúgy bocsi, csak szeretek hangosan gondolkozni. Szóval ja...valahogy közel kéne juttatnotok Demiphones-hoz, a többit már onnantól kezdve elintézném, ahogy megbeszéltük.
- Ha kavarodás kell... -mosolyodik el Rheo, amitől konkrétan a hideg is kiráz az előbbi mutatványa után, aztán még a kislányt is elkezdi tapizni...ja nem, csak átkarolja. Fenébe, pedig már majdnem..- ..azt megoldjuk. Ne becsüld le magadat, Wyn. Te állsz a legközelebb az erdőhöz, sokkal többre vagy képes, mint a kémkedés.
  Igazából örültem Rheo szavainak, hisz remélhetőleg egy kis önbizalmat fognak csepegtetni a miniatűr társnőnkbe. Ahogy észre vettem, ezen tulajdonságot igen csak szűkszavúan mérte neki a Természet, egyéb mások mellett is.
- Én vállalom a beöltözést. A sötét tündékről úgy hallottam, el tudnak tűnni a szem elől, szóval csak meg kell nyitnunk egy pillanatra a tűzfalat, hogy átjuthassunk ketten... De azt hiszem, tudom is kire bízom ezt a feladatot. Emlékszel még a varázsszóra?
  Mosolyodik el Tristan, ahogy átnyújtja a kardját Lance-nak. Király, adjunk neki varázskardokat! Szegény Vengeance most milyen irigy lehet! Háh, megérdemelted Te átkozott kacat! Sok szolgálatot úgy se tettél nekem. Tristan monológjának egy másik részlete viszont kicsit mellbe vágott. Rohadjak meg, az eltüntetős cuccot még mindig nem sikerült elsajátítanom. Ez lehet, hogy egy kicsit hátráltatni fogja a terveinket...
- Hát hogyne! - derül fel a srác arca, ahogy elveszi a féltünde kardját és Vengeance mellé akasztja. Mindenki olyan magabiztos most...hát, várjuk csak meg az egész végét!- Én már kész is vagyok, mikor megyünk?
  A kislány csőrös társának újboli megjelenése Dracon-ból csak egy halk, puffogó irigységet váltott ki, de legalább nem támadta meg őt. Csodálatos, legalább az állatok egymás oldalán állnak mindenféle veszekedés nélkül. Bár ha Dracin múlna teljesen a dolog, akkor a kis tollaska már rég a gyomrában sziesztázna.
- Rendben. Mit kell tennem pontosan?
- Öhm...igen, a sötét tündék, bár még inkább a bérgyilkosok el tudnak tűnni...este. - húzom el a számat, ahogy kénytelen vagyok beismerni gyengeségemet és felkészületlenségemet.- Fényes nappal valahogy mindez annyira nem nagyon működik. Vagy legalábbis árnyékban. Amivel vissza kanyarodunk egy korábban feltett kérdésre: megkockáztatjuk...egyáltalán megkockáztathatjuk-e, hogy kivárunk estig? A kis trükk, amit használtam...amit nevezzünk csak Holdlépésnek, sok erőt emészt fel, két óráig legalább pihentetnem kell. Már pedig ez a harc nem egy sétagalopp lesz, így szükségünk lesz minden egyes kis trükkre, ami a tarsolyunkban van. Tehát, foglaljuk össze az eddigieket: Wyn és Rheo elterelő hadműveletet biztosítanak; Lance megnyitja nekünk a tűzfalat, amin áthaladva a beöltözött Tristan és én merényletet hajtunk végre Demiphones ellen és valahogy még meg is lépünk, aztán onnantól kezdve már Driseog-ra bízzuk a feladatot....Óh, Hold Anya fényességére, bár csak lenne nálam egy kis alkohol, sósav és angyaltrombita...olyan halubombát tákolnék össze, hogy azok ak mocskok egymás ellen fordulnának. Tehát: indulunk most, vagy várunk estig, amely során én is minden képességemet tudom használni? Sajnos nagy részt a holdhoz vagyok kötve.
- Ha várunk estig, talán elkéshetünk. Ha nem várunk, talán elbukhatunk és nincs több próbálkozás. Nehéz dilemma.
- Nope, nem nehéz dilemma. Oké, csak jussak az emberi vonalak mögé, onnantól kezdve van egy nyakláncom, amivel egy óra erejéig felvehetem egy ember alakját...az is valami, nem? A többit majd menet közben kitalálom.
  Mielőtt még azonban igazán elgondolkozhattam volna azon, hogy ezt még is, miképp vitelezem ki, valaki elég harsány hangon szólalt meg a közelünkben. Össze rezzentem a váratlan hangra, és elővett fegyvereimmel fordultam a fura alak felé. Holdcsókolt sötét elf volt, valami furcsa tetoválásokkal az arcán és részben a nyakán is, nálam talán egy-két évvel fiatalabb lehetett. Ez meg honnan pottyant ide?
- Az nem olyan biztos! Melyikőtök is az a Cyne, aki Armion haverja, és a nővérem megígérte, hogy derékba tör, ha hagyom meghalni?
  A fura bemutatkozásra eléggé meglepődtem, míg Wyn-ből egy "Tökéletes" felkiáltást váltott ki. Lance pedig csak meredten bámulta az alakot.
- Már mint aki egyben Armin és Lory gyermekeinek holdapja is? Asszem, hogy az én lennék...de neked meg ki is a nővéred? Tudtommal csak kettő nő törődik velem...az egyik Lory és nem hinném, hogy neki egy holdcsókolt sötét elf az öccse...a másik Sharlotte...vagy van, akiről elfeledkeztem? Mondd csak, ugye Craig nem nő, csak jól álcázza magát? Vagy akár Greydawn tábornok...netán Blue-nak lenne egy öcsikéje? Bár szerintem Ő már el is feledkezett arról a kis selfről, akivel egyrészt halálra itták magukat, másrészt pedig megidéztek egy bazi nagy sárkányt...vagy is, hát nem Ők, de lehet ,hogy egy kicsit közre játszottak az ügyben. Fenébe, már megint túl sokat pofázok...rossz szokás. Bocsi. És öhm...miért is "nem olyan biztos?
- A szövegből úgy gondolom, Te.
~ Miért mindig a pofázásom alapján azonosítanak be?~
- Darian Sageblood vagyok, örvendek. És azt hallottam, sötétség kellene, vagy félhomály. A legsűrűbb vihar, amit ez a föld látott valaha, megteszi?
- Me tudod úgy csinálni, hogy ne tűnjön természetellenesnek az embereknek? - szólal meg az örök aggodalmaskodó, bár mondjuk jó meglátás.- Wyn Silvernight. - teszi még hozzá egy megkésett gondolatként a bemutatkozást.
- Ha ezt az egészet túl éljük, emlékeztessél rá kérlek Darian, hogy tartozok Sharlotte-nak egy hatalmas csokor virággal és egy még nagyobb csokor hálával. Te pedig, mit szólnál hozzá, hogy ha leülnénk és olyan részegre innánk magunkat, amennyire még Armin-nal se ittuk le magunkat a legénybúcsúján? De várj..." a szövegből úgy gondolom te"...miért mindenki a szövegelésemről ismer fel engem?
 Ez a kérdés még mindig igen csak izgat engem. Nem is szoktam olyan sokat pofázni, Hold Anya formás melleire!
- Hmm...remélhetőleg be fogják tudni egy kis tavaszi zápornak...- válaszolom elrévedve Wyn-nak. - ..és a tüzeket is nagyjából kioltaná. Úgy hogy csak kotyvaszd ki drága barátom a legnagyobb vihart, amit tudsz és verjük szét ezeknek a mocskos embereknek a seggét! Egy igazi buli először úgy kezdődik, hogy kívülről elázunk...és ezt kompenzálandó, belülről is. Én készen állok!
  A társam előbbi bizakodása és reménykedése most már rám is rám ragadt. Úgy éreztem, hogy akár még ebből lesz is valami. Hah...még a végén tényleg megvédjük az erdőt és kinyírjuk a Szent György rendes alakokat? Nagyon remélem.
- Meg tudnám, Wyn...de azt hiszem, kapunk egy kis segítséget az eltereléshez is. És az minden lesz, csak szokásos nem. Ez a mi erdőnk. Tündeföld. Ha az emberek el akarják ragadni tőlünk, megértetjük velük, ez mibe kerül. Even if it will be the last thing we do. - vált át hirtelen a saját nyelvünkre, hogy nyomatékot adjon szavainak, majd öklét a mellkasához emeli.- Nature guide us.
~ Oh, those poor bastards have no idea what's comming to them. Nature, be my witness...~

Felhasználó profiljának megtekintése

20 Re: [Tünde frakcióküldetés] Age old mistakes on Pént. Május 18, 2018 7:02 pm

Lance Kalver

avatar
Tünde Zsoldos
Tünde Zsoldos
Megkönnyebbültem, mikor visszaérkeztünk, és újból kaptam levegőt. Nem töltöttünk a füstben olyan sok időt, de azért jól esett végre legalább részben kint lenni a lángok közül. Lélegeztem egy-két mélyet, és körülnéztem, hogy mi a helyzet. Crispin és Wyn érdeklődve várt minket, és közben, milyen meglepő, Rheo is megérkezett, és a kezét közelítette a féltünde felé.
- Átkozott és áldott vagy egy személyben.. - Motyogta Tristan felé, aki segélykérően nézett körül, én pedig megnyugtatóan feleltem a nézésére.
- Nem kell félni tőle, nem bánt. Legalábbis a tapasztalat azt mutatja… - Néztem némiképp értetlenkedve a fenyegető vigyorra, és azt se értettem, hogy ugyan mit akar jelenteni, hogy áldott és átkozott egy személyben. Nem is volt sok időm ezen gondolkodni, mert Rheo hirtelen megtámadta Tristant, ahogy az ujjából hegyes faképződmények törtek ki, nagyjából karomszerűek.
- Te ostoba félvér féreg! Meg merted sérteni a nagy Driseogot, annak ellenére, hogy megszületned is hiba volt!
Nagyot néztem egyrészt a hirtelen támadásra, másrészt Tristan heves védekező reakciójára. Én a helyében azért nem tettem volna…
- Elegen firtatták már a származásomat, te erdei boszorka! Nem fogom egy sétáló virágoskerttől elviselni.
- Okkké, lehet, hogy tévedtem… - Mondtam magam elé nagyon halkan, majd hangosabban is megszólaltam.
- Nyugalom legyen! Tényleg most akarunk egymásnak esni? Ha az emlékezetem nem csal, Demiphonest kell semlegesítenünk, idézem, „ez Driseog alkuja”. Tristan pedig ebben még akár segíthetne is, ha nem tennéd el éppenséggel láb alól! - Néztem parázsló tekintettel Rheóra. Tényleg ez kell neki? De hogy ne legyek teljesen egyoldalú, Tristan felé fordultam.
- Milyen sértésről beszélünk? - Kérdeztem.
- Sokkal nagyobb baj fog történni ennél, ha most nem adjuk bele minden erőnket az erdő megmentésébe. - Szólalt meg csendesen Wyn, ahogy a madara felrepült egy közeli fára, viszont minden válasz előtt Crispin is akcióba lépett.
- Mondd azt, hogy nem kell ezt bevetni és épeszű és ésszerű felnőttek... - Mondta, és meghallottam egy már olyan ismerős csilingelést. Rosszalló pillantást vetettem rá, ő viszont szinte fütyörészve, majdnemhogy “én aztán nem csináltam semmit!” nézéssel tekintett az ég felé, majd folytatta. -...módjára tudjuk ezt megbeszélni. Akármivel is sértette meg az itt jelenlévő úriember Driseog-ot, egészen biztos vagyok benne, hogy nem akaratlagosan csinálta, vagy ha még is, hát akkor ahogy Lance Kalver úr említette az előbb, segít nekünk semlegesíteni azt az Ordas Draci szektás alakot és utána jöhet a kisujjas békekötés. És akkor, ahogy Wyn is megjegyezte, apait-anyait beleadva szépen megmentjük az erdeinket a csúnya kerekfülűektől és vidáman leülünk egy kancsó borra megbeszélni a fejleményeket és élményeket. - Mondta higgadtan, azonban Rheónak szemmel láthatóan nem volt ínyére a dolog, elkezdte fenyegetni Crispint.
- Ha még egyszer... az Idegen Isten erejét... mered használni rajtam... - Szorította össze a fogát, de tovább nem sikerült mondania. Nem értettem, hogy Rheo mégis hogyan mondhat ilyen fenyegető dolgokat Tristannak. Lazulás van! A féltünde harapós nyelvére ez viszont nem terjedt ki, úgy tűnt. Miért ilyen ellenséges most mindenki?
- Idegen... Hadd találjam ki. Te egyike vagy azoknak az őselfeknek, akikről az apám mesélt. Akik azt hiszik Veronia a kínok kínja, a tövislény meg egy isten. - Tette el kardját Tristan, majd karba tette a kezét. - Az erdőt akarod megmenteni, tündelány? Rossz pártfogót találtál. Ez a boszorka nem törődik más erdeivel. Csak az isteneivel, azokkal a félőrült ősszellemekkel, akiket annak hisz. De igazatok van. - Nézett félig hátra, nézve az egyre nagyobb tüzet, és fülelve valamire, mintha a tűzropogást hallgatná. - Nagyobb bajunk is van most, mert ha az emberek előre törnek, elég az erdő, elég a tövislény és elég Lightleaf, minden lakosával együtt. Van valami tervetek? - Fordult felénk. Lightleaf leégésének ötlete határozottan nem töltött el nyugalommal, de hirtelen semmi nem jutott eszembe.
- A terv… a terv az, hogy… mi is a terv, Crispin? - Fordultam a sötét tünde felé, tudtam, hogy van valami, de nem igazán akart eszembe jutni.
- A terv az, hogy mindannyian a világ legjobb barátai leszünk és együtt ünnepeljük azt, hogy milyen csodálatos életünk van, és...óh Hold Anyára és Apára...csak ezt ne! Megint filozófikus hangulatba kerültem. Lance, ha megint el kezdenék neked a konvergenciáról beszélni, legyél szíves és adj nekem inni. - Mondta Crispin, én pedig bólintottam neki. Inni bármennyit bármikor bármit, legalábbis ha sötét tünde az ember, de neki kell innia, nem nekem. A féltünde lemondóan sóhajtott egyet.
- Akkor mondom én a tervet. - Guggolt le, és megtisztított maga előtt egy kis területet, hogy egy bottal rajzolhasson a földbe. - Az emberek egy vonalban állnak fel, pajzzsal takarva magukat és a pajzsok szélein azt a fura cső alakú fegyvert nyújtják előre, mint ami az előbbinél volt. Az lövi a lángot jó hat lépésnyire, de ahogy ki tudtam venni ez valami mágia keverve az új fegyvereikkel, így nem tart örökké. A vezetőjük általában egy megmagasított emelvényen áll mögöttük húsz lépésre, így jól védett de könnyű célpont... lenne, ha nem állna mellette a félóriás testőre.
- Ahha, célpont, és az mire jó nekünk? - Kérdeztem magamtól. A félóriás meg akárhogy is, de nem hangzott túl jól…
- Tekintve, hogy abban egyeztünk meg, Crispin kiiktatja Demiphonest, következésképpen talán nem kellene nyílt harcban mutogatnunk a képességeit és felhívni rá a figyelmet, neked - Nézett az engem merengésemből kizökkentő lány rám, majd Tristanra - és neked kell megbirkózni az élharc feladatával. - Na, a végén már hadászati csodabogár lesz ebből a gyerekből. Egy kicsit Rheóra sandított, de nem mondott semmit, csak gyorsan továbbfűzte a gondolatát. - Gyakoroltam egy kicsit a kémkedést, felderítésre használható vagyok. - Fejezte be. Cyne a haditerv mellé guggolt, és elkezdte mondani a magáét.
- Ahogy Wyn mondja, a terv már nagyjából ki lett dolgozva... bocsi Rheo a harangért, nem akartam használni, csak félre sült a dolog... na mindegy is. Tehát egy erős pajzsfal, amelyben lándzsák helyett a tüzes botot használják. Csodálatos. Hat lépésnyi a távolsága, de gondolom hogy van íjuk is, és egy frontális támadás alapból rossz ötlet lenne, de legalább tudom a fegyver hatótávolságát és azt, hogy véges készletekkel rendelkeznek belőle. Csak egy oldalról veszi körbe Demiphones-t a pajzsfal, vagy teljesen körbe kerítik őt? A félóriás testőr... Ő problémát jelenthet, még hogy ha sikerülne is közel kerülnöm a vezetőhöz, hogy végezzek vele, az a behemót tuti, hogy darabokra szabdalna azelőtt, hogy én két lépést megtennék. Elterelő taktika kéne... de nem ismerem az emberek harcmodorát eléggé ahhoz, hogy tudjam, egy támadás esetén milyen protokollt követnek. Ha az általános harctéri viselkedésmódot nézzük, még hogy ha el is mozdulnának a katonák a helyükről, páran maradnának a vezér védelmére. Kivéve, hogy ha a vezér maga is részt vesz a harcban.  Itt jön képbe az a meglátás, hogy nekem nem kéne részt vennem a nyílt harcokban...nem éppen arra vagyok kiképezve, még ha eddig minden egyes alkalommal nagyjából pont az ellenkezőjét csináltam. - Ért végére a gondolatának, majd vett egy levegőt.
- Viszont hogy ha bármelyikünk be tudna öltözni az emberharcos páncéljába... és kavarodást keltenénk, abban már el tudna vegyülni valaki és közel kerülni a vezetőhöz. Bár ez eléggé veszélyes megoldás, mert a testőre tuti hogy nem hagyja ott... és a zavargás okozása se épp egy veszélytelen feladat. Ja, amúgy bocsi, csak szeretek hangosan gondolkozni. Szóval ja... valahogy közel kéne juttatnotok Demiphones-hoz, a többit már onnantól kezdve elintézném, ahogy megbeszéltük. - Mondta meg-megállva, mintha csak hangosan gondolkozna. De legalább a konveakárminél hasznosabb dolgokon járatta az agyát.
- Ha kavarodás kell... - Mondta Rheo, miközben fél kézzel átkarolta a lányt. - Azt megoldjuk.  Ne becsüld le magadat, Wyn. Te állsz legközelebb az erdőhöz, sokkal többre vagy képes, mint a kémkedés.- Őszintén meglepett, hogy még itt volt, azt hittem, eddig megismert szokásai alapján csak úgy eltűnik, majd a harc végén megint megjelenik, hogy kinyögjön valami egyéb bölcseletet.
- Én vállalom a beöltözést. - Bólintott Tristan a felvetésre. - A sötét tündékről úgy hallottam el tudnak tűnni a szem elől, szóval csak meg kell nyitnunk egy pillanatra a tűzfalat, hogy átjuthassunk ketten... De azt hiszem, tudom is, kire bízom ezt a feladatot. Emlékszel még a varázsszóra? - Mosolyodott el, majd leoldotta hüvelyestül a kardját, és felém nyújtotta.
- Hát hogyne? - Vigyorodtam el, ahogy átvettem a kardot, és Vengeance mellé kötöttem a derekamra, majd bólintottam a tervre.
- Én már kész is vagyok, mikor megyünk?
- Rendben. Mit kell tennem pontosan? - Jelentett Wyn is készenlétet.
- Öhm...igen, a sötét tündék, bár még inkább a bérgyilkosok el tudnak tűnni...este. Fényes nappal valahogy mindez annyira nem nagyon működik. Vagy legalábbis árnyékban. Amivel vissza kanyarodunk egy korábban feltett kérdésre: megkockáztatjuk... egyáltalán megkockáztathatjuk-e, hogy kivárunk estig? A kis trükk, amit használtam...amit nevezzünk csak Holdlépésnek, sok erőt emészt fel, két óráig legalább pihentetnem kell. Már pedig ez a harc nem egy sétagalopp lesz, így szükségünk lesz minden egyes kis trükkre, ami a tarsolyunkban van. Tehát, foglaljuk össze az eddigieket: Wyn és Rheo elterelő hadműveletet biztosítanak; Lance megnyitja nekünk a tűzfalat, amin áthaladva a beöltözött Tristan és én merényletet hajtunk végre Demiphones ellen és valahogy még meg is lépünk, aztán onnantól kezdve már Driseog-ra bízzuk a feladatot. ...Óh, Hold Anya fényességére, bár csak lenne nálam egy kis alkohol, sósav és angyaltrombita... olyan halubombát tákolnék össze, hogy azok a mocskok egymás ellen fordulnának. Tehát: indulunk most vagy várunk estig, amely során én is minden képességemet tudnám használni? Sajnos nagyrészt a holdhoz vagyok kötve. - Fejtette ki Crispin az aggódását. ~ TE talán a holdhoz vagy kötve... ~ Gondoltam, de csöndben maradtam, Tristan pedig megingatta a fejét.
- Ha várunk estig talán elkéshetünk. Ha nem várunk talán elbukhatunk és nincs több próbálkozás. Nehéz dilemma. - Mondta, és én is elgondolkoztam. Vajon melyik lenne a legjobb megoldás? - Nope, nem nehéz dilemma. Oké, csak jussak az emberi vonalak mögé, onnantól kezdve van egy nyakláncom, amivel egy óra erejéig felvehetem egy ember alakját...az is valami, nem? A többit majd menet közben kitalálom. - Tette hozzá Crispin.

- Az nem olyan biztos! - Hallottam meg egy hangot a távolból, odafordulva pedig egy holdcsókolt sötét tündét láttam, fiatal férfinek tűnt, a nyakán az arcáig végigfutó kelta tetoválás pedig elég furcsa látvány volt, de elég menőn nézett ki, meg kell hagyni. - Melyikőtök is az a Cyne aki Armin haverja és a nővérem megígérte, hogy derékba tör, ha hagyom meghalni?
Ahogy felocsúdtam a jövevény okozta meglepetésből, hitetlenkedő arcot vágtam. Melyikünknek nem jelenik meg itt ismerőse?
- Már mint aki egyben Armin és Lory gyermekeinek holdapja is? Asszem hogy az én lennék...de neked meg ki is a nővéred? Tudtommal csak kettő nő törődik velem... az egyik Lory, és nem hinném, hogy neki egy holdcsókolt sötét elf az öccse...a másik Sharlotte... vagy van, akiről elfeledkeztem? Mondd csak, ugye Craig nem nő, csak jól álcázza magát? Vagy akár Greydawn tábornok... netán Blue-nak lenne egy öcsikéje? Bár szerintem Ő már el is feledkezett arról a kis selfről, akivel egyrészt halálra itták magukat, másrészt pedig megidéztek egy bazi nagy sárkányt... vagy is hát nem Ők, de lehet, hogy egy kicsit közre játszottak az ügyben. Fenébe, már megint túl sokat pofázok... rossz szokás. Bocsi. És öhm... miért is "nem olyan biztos"? - Eresztette meg a mi sötét tündénk a beszélőkéjét.
- A szövegből úgy gondolom te. - Mosolyodott el a srác szelíden. - Darian Sageblood vagyok, örvendek. És azt hallottam sötétség kellene, vagy félhomály... A legsűrűbb vihar, amit ez a föld látott valaha megteszi?
Még mindig kérdően néztem rá, de beleszólni nem mertem. Mit akar ez jelenteni? Tristanra pillantottam, hátha ő tudja, ez mit akar jelenteni.
- Meg tudod úgy csinálni, hogy ne tűnjön természetellenesnek az embereknek? - Kérdezte Wyn rögtön, majd be is mutatkozott. Ezt a leányt aztán megnevelték.
- Ha ezt az egészet túléljük, emlékeztessél rá kérlek Darian, hogy tartozok Sharlotte-nak egy hatalmas csokor virággal és egy még nagyobb csokor hálával. Te pedig mit szólnál hozzá, hogy ha leülnénk és olyan részegre innánk magunkat, amennyire még Armin-nal se ittuk le magunkat a legénybúcsúján? De várj..." a szövegből úgy gondolom te"...miért mindenki a szövegelésemről ismer fel engem? - Állt meg egy pillanatra, és a lányra nézett, majd folytatta. [/color]- Hmm...remélhetőleg be fogják tudni egy kis tavaszi zápornak... és a tüzeket is nagyjából kioltaná. Úgy hogy csak kotyvaszd ki drága barátom a legnagyobb vihart, amit tudsz és verjük szét ezeknek a mocskos embereknek a seggét! Egy igazi buli először úgy kezdődik, hogy kívülről jól elázunk.. és ezt kompenzálandó belül is. Én készen állok! -[/color] Mondta tettrekészen. Akkor teljes a csapat, gondolom.
- Meg tudnám, Wyn... - Fordult a címzett felé Darian - ... de azt hiszem kapunk egy kis segítséget az eltereléshez is. És az minden lesz, csak szokásos nem. - vigyorodik el. - Ez a mi erdőnk. Tündeföld. Ha az emberek el akarják ragadni tőlünk megértetjük velük ez mibe kerül. Even if it will be the last thing we do. Nature guide us. - Érintette az öklét a szíve fölé, én pedig csak bólintottam. Induljunk már, kezdem várni a harcot..

Felhasználó profiljának megtekintése

21 Re: [Tünde frakcióküldetés] Age old mistakes on Vas. Május 20, 2018 6:21 pm

Crispin Shadowbane

avatar
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos
  És akkor elkezdődött. Az utolsó előkészület, mielőtt neki esnénk az embereknek és eldöntenénk az erdők, és a fajunk sorsát. Egy idegen világból érkezett félig-meddig növényszerűség; egy kis termetű druida lány, aki még mindig bőszen keresgéli helyét ebben az átkozott világban; egy tünde zsoldos, akivel bár már harcoltam párszor együtt, de még mindig vajmi keveset tudtam róla; egy féltünde, akiről az egyetlen dolog, amit tudtam, hogy van egy varázskardja, még hozzá egy egész pöpec...és egy enyhén alkoholista, néha hebehurgya sötét elf bérgyilkos, aki próbál egyensúlyozni két énje között. Hát, nem éppen egy világ megmentő csapatként írtam volna le magunkat, de ki tudja még, hogy mi fog a jövőben történni? Egyelőre azonban inkább a jelenre koncentráltam és figyeltem, ahogy Darian neki kezd a vihar megidézésébe. A látvány már önmagában félelmetes volt, és egyre erősödött bennem a tudat, hogy vele se nagyon kéne packázni. Ahogy egyre húlt a levegő és erősödött a szél, lassan rádöbbentem, hogy nemsokára útnak indulunk. Lehet, hogy ez lesz az utolsó napunk, amit ezen az átkozott földön töltünk. A feltámadó szél belekapott a ruháimba, összeborzolta a hajamat, amely vadul csapdosott körülöttem. A fajtársam tetoválásai is felragyogtak ezzel párhuzamosan, és az aranyszín szeme is átvette ezt a betegesen zöld színt. A vihar meg közben egyre erősödni látszott, már pár villám is elcsattant fent a fellegek között - ezzel egy időben a bennem tomboló vihar csillapodni látszott, ahogy beletörődtem abba, amit tennünk kell. A szemem sarkából láttam, ah ogy Rheo valamit mond Wyn-nek és Darian is motyog valamit a fogai között, amit nem tudtam kivenni. Helyette csak Lance szavait hallottam tisztán, aki egész végig mellettem állt.
- Szerinted minden oké vele?
  Visszafordultam Darian felé, és az aggodalomtól kissé összeszorult a torkom. Ez nem egy olyan dolog, amit egy vásári mutatványos rángat elő a kabátujja alól. Feltehetőleg rengeteg energiát és erőt emészt el. Most döbbentem rá úgy igazán, hogy mennyire is a tanulmányaim elején járok. Tudok dobálni pár tűzgolyót, meg lángokba tudom magamat burkolni...de ilyen mértékű dolgokra nem voltam képes és valószínűleg még hosszú éveknek kell eltelnie, mire egyáltalán csak a közelébe is érek. De ha jól sejtem, Darian nem is hetek óta ismerkedik a druida léttel, hanem már ebbe született, míg számomra ez egy egészen új tapasztalat volt.
- Hát, nagyon remélem, mert ha valami baja esik neki itt, akkor viszont szerintem az én hátamból fog szíjat hasítani Sharlotte, amit majd felhasznál arra, hogy egy kínzópadhoz kötözzön és pár napig jól el fog szórakozni velem...úgy hogy nagyon remélem. Már csak az én testi épségem miatt is. Te, amúgy Lance...feltehetek neked gyorsan egy kérdést? Nagyon fontos és csak tőled kérdezhetem meg.
  Na jó, igazából a kérdés annyira nem volt fontos, csak az én egómat és csőrömet piszkálta, na de hát valamikor meg kellett már erről is kérdezni valakit, és ez amúgy is egy "most vagy soha" pillanat volt. Azonban akármennyire nem hallottam azt, amit az előbb Darian szűrt a fogai között, Ő jól hallotta a mi beszélgetésünket és pár nyugtató szóval vágott közbe, miközben erősen lihegett. A felhevült érzelmeinket az égből pergő esőcseppek igyekeztek nyugtatni. Az elején még csak alig csepergett valami, de nemsokára már rendesen szakadni fog.
- Ne aggódjatok...van segítségem.
 Hogy ez a segítség még is miben merül ki, azt nem tudtam biztosan, bár ha jól tippeltem volna, valamilyen szinten Driseog is hozzá teszi a magáét - ki másnak állna a hatalmában, hogy távolról is segítséget nyújtson egy ekkora varázslathoz? A Rheo és Wyn által alkotott páros felé fordulva már csak annyit láttam, hogy egymás kezét fogják. Egy pillanatra úgy tűnt, mint egy anya, aki a lánya kezét fogja...hogy a háború borzalmaiba vezesse azt.
- Tegyed, ha akarod, de nagyon remélem, hogy nem valami poénos dolog, amivel csak az agyamra akarsz menni.
  Lance megjegyzésére már majdnem bele kezdtem volna a mondókámba, aztán gyorsan befogtam a pofámat, mielőtt kiszaladt volna belőle a kérdésem...valahogy most a zsoldos tényleg nem tűnt úgy, mint aki hajlandó lett volna a baromságaimat hallgatni. Csak lemondóan sóhajtottam egyet...hát, ebből se lesz hangulat oldás, ahogy elnézem.
- Öhm...akkor inkább hagyjuk.
- Talán jobb lenne.
  Feleltem helyette bizonytalan hangon, és egy még bizonytalanabb pillantást vetettem Darian felé. Hát, Ő is és Rheo-ék is elkezdték hozzá adni az elkövetkezendő bulihoz a saját hozzávalóikat, én se akartam megvárakoztatni a díszes társaságot. Indulásra készen kellett állnunk bármelyik percben, s mivel nekem volt a legtöbb felszerelésem, még időben neki kellett állnom a készülődéshez, ha végezni akartam időben. Elsőként a rúnázott flaskát vettem szemügyre, azonban alig hogy pár csepp árválkodott benne, nem volt még ideje visszatöltődni, így hasznomra se lesz, de még nem tudhatjuk előre, hogy milyen hosszú lesz ez a nap, így megtartottam a helyén, a mellényem egyik szíjára akasztva, könnyen elérhető helyen. A földre hajolva némi száraz port kapartam össze onnan, ahol még az eső nem áztatta fel teljesen a talajt, és bekentem vele mindkét fegyverem markolatát, hogy felitassam róla tenyerem izzadtságát. A legutolsó dolog, ami kellett volna most az az, hogy egy rossz pillanatban megcsússzon a kezem. A sálamat visszagyömöszöltem a táskába, nem lesz hasznomra az elkövetkezendő események során, és igyekeztem a lehető legkönnyebb felszereléssel és legkevesebb zavaró tényezővel csatába vonulni. Amit viszont magamhoz vettem, az egy gyenge gyógyital volt és mellé két élénkítő ital, amelyeket az alkarvédőm megfelelő rekeszeibe süllyesztettem, a könnyű elérhetőség érdekében. A nyakamról leakasztottam Ceann an Dullahan-t, szintúgy feleslegesnek ítéltem a harc során, ugyanitt landolt rongyokba bugyolálva a napszemüveg, amely úgy is leesett volna a fejemről, és elvesztettem volna. A Vonzalom Amulettjét, amely eddig a nyakamban csüngött, felváltotta a Koncentráció Nyakéke, míg jobb kezemet a töltőgyűrű volt, hogy folyamatosan töltse vissza a varázserő készletemet, míg bal kezemen az üresen maradt tároló gyűrű. Utolsó mozzanatként a bosszúálló követ tekertem szorosan Clandestine markolata köré, amely szintúgy segíthet a varázserő visszaállításban. Mire végeztem, az eső egyre jobban elkezdett zuhogni, lassan de biztosan csúszós masszává változtatva a talajt, de legalább az erdőben tomboló tüzet is elkezdte kioltani, bár nem elég gyorsan, mert a narancs színű lángok még mindig megfestették az egész tájat. Hagytam, hogy a lányok kiszórakozzák magukat, akármire is készülnek - nem nagyon hallgattam a beszélgetésüket, csak valami olyat szűrtem le, hogy Wyn valahogy jobban rá hangolódik a természetre...vagy valami ilyesmi. Fogalmam sem volt pontosan, hogy mi lesz itt készülődőben.
- Na? Kezdünk valamit?
- Persze, hogy kezdünk valamit. Míg Darian és Rheo meg Wyn kiszórakozza magát, javasolnám, hogy készülj fel a mókára és kacagásra.
  Válaszoltam Lance-nak, majd a táskám külső szíjáról leakasztottam a távcsövemet, hátha még később szükségem lehet rá, és a fémládában található utolsó élénkítő italt Tristan felé dobtam. Ő lesz rajtam kívül a másik alak, aki ténylegesen aktívan részt vesz majd az ütközetben nagy nyomás alatt...megakartam adni neki minden segítséget, amit tudtam.
- Azt hiszem, hogy ez lehet, hogy kelleni fog neked - elvégre nemsokára megyünk és egy jót bulizunk az emberekkel.
 Aztán a táska szíjait összehúzva bedobtam egy fa tövébe, hogy majd később vissza jövök érte. Az a vacak csak akadályozott volna a mozgásban és lelassított volna, már pedig erre volt most a legkisebb szükségem. A készülődés közben vettem észre, hogy pár állat gyűlt össze körülöttünk, mint ha csak valami érdeklődve figyelték volna, hogy mit csinálnak ezek a furcsa tünde fajzatokat itt, a semmi kellős közepén? A fák tetején pihenő madarakról eszembe jutott Dracon. A fehér sárkánygyík hátsó lábain ülve figyelt minket, mint aki nem tudja eldönteni, hogy még is, mit kezdjen magával? Ha azt mondtam volna neki, akkor követett volna a csatába...de nem kockáztathattam meg, hogy megsérüljön vagy meghaljon. Egészen eddig túlságosan is ostobán bántam vele és magától értetődőnek tartottam, hogy minden bajban osztozik velem...és ennek következményeként jó párszor csak az utolsó pillanatban sikerült megmentenem őt. Nem...Dracon marad. Leguggoltam a kedvenckém mellé, párszor végig simítva a buksiján, majd tenyeremmel az álla alatt kényszerítettem, hogy az arcomba nézzen.
- Figyelj Draci...- a hangom elcsuklott, erőt vettem magamon.- Most lehet, hogy hosszú időre búcsút mondunk egymásnak. Te maradj itt, kicsim és vigyázz magadra, okés? Majd Wyn és Rheo gondoskodik rólad...csak viselkedjél jól.
  Valami a szemembe szállt és szúrni kezdte azt. Hangom a végére valamiért megremegett...és már csak azon vettem észre magamat, hogy arcomat a sárkánygyík tollai közé fúrom és szorosan magamhoz húzom őt. Pár másodperc telt el így, mire sikerült összeszednem magamat, majd óvatosan eltoltam magamtól Dracon-t, s enyhén vörös szemekkel néztem fel Lance-ra és Tristan-ra.
- Hát, akár mi útnak is indulhatnánk...Segítsek a páncél felöltésében? A puskája pedig ott van, a fák tövében, ahol hagytam.
  Mutattam az adott irányba, ahol a fegyvert hagytam, és erőszakkal szakítottam el a tekintetemet Dracon-ról, aki halk, síró hangot hallatva próbált a lábamhoz dörgölőzni. De most össze kellett szednem magamat, erősnek kell lennem, és tartani magamat a döntésekhez, amelyeket kénytelen voltam meghozni. Már pedig ha tovább itt maradok, még a végén meggondolom magam. Megakartam kérni Rheo-t vagy Wyn-t, hogy vigyázzanak a társamra, azonban a lány felé fordulva csak annyit láttam, hogy valami furcsa pózt vett fel, miközben látszott rajta, hogy nagyon is koncentrál valamire. Az elterelő hadművelet elkezdődött. Dracon réveteg és vágyakozó szemekkel fordult a druida lány felé, mint ha hívnák őt valahova.
  Mindeközben Tristan már magára is öltötte a katona páncélját és magához vette annak a fegyverét is. Az egyre erősödő vihar csak még jobban ráncigálta a ruhámat, és az elázott hajam makacsul az arcomba tapadt. Ahogy körbe néztem, csak egy egyre népesedő állatseregletet láttam vagy hallottam, ahogy a bokrok és a fák között zörögnek. Tehát ez lesz Wyn és Rheo hozzájárulása a dolgokhoz. Egy bazi nagy állatsereglet? Hááát...azt hiszem, hogy ez igen csak meg fogja lepni az embereket. Ki ne rottyantaná össze a nadrágját, amikor egy falkányi farkas, szarva és medve rohamozik felé, az égből pedig madarak készülnek lecsapni? Tényleg magukra haragították a természetet és most kénytelenek lesznek elviselni tetteik következményeit. Örültem, hogy ezen seregek nem ellenem gyülekeznek és hogy végső soron a jó oldalra álltam.

- Figyeljetek a jelre...nem tudjátok eltéveszteni.
  Nem tudom, hogy Darian-nak hogy volt még ereje egy vigyort is kipréselni magából azok után, amennyire koncentrálnia kellett a varázslat fenntartására, de én ezt annak a jeleként értelmeztem, hogy vele nem lesz semmi baj és nem facsarja ki teljesen a rituálé...s mint egy végszóként egy bazi nagy villám csapott le az égből, tőlünk nem is olyan messzire. A fényes robbanás majdnem hogy megvakított és a mennydörgés hangjától össze rezzentem, majd a fülem ütemes nyomogatásával próbáltam megszabadulni a fül csengéstől. Ez rohadt közel volt!
- Akkor...let's rock, boys!
  Sikkantotta el magát Lance valamiféle harci kiáltást hallgatva. Én körbe néztem, de túl sok sziklát és követ nem láttam a közelben, így a "rock"ot se tudtam értelmezni, de határozottan jobban csengett, mint a "Let's wood" vagy "Let's raindrop", szóval ezt úgy isten igazából ráhagytam a fiatalabb és ebből fakadólag izgágább társamra. Lance a kivont kardjával forgolódott egy ideig, felmérve a menet közben már szép nagyra növekedett állatseregletet, ajkát elismerő füttyszó hagyta el.
- Ez...na ez nem semmi!
  Akármennyire is lenyűgözött az az erő, amelynek jelen pillanatban most Wyn parancsol, nem értem rá ezzel foglalkozni. Próbáltam a hajamat kisimítani az arcom elől, vajmi kevés sikerrel...a ruhám most már teljesen a bőrömhöz tapadt, és enyhén vacogtam a hideg és az átázott ruhák miatt. A por, amit percekkel ezelőtt a fegyverek markolatára kentem, mostanra már sárrá változott, így az elesett lovag ruhájába töröltem meg azokat, és csak bíztam bennem, hogy nem fognak csúszkálni .Bár az alkaromra vannak fektetve, ami némi stabilitást nyújtanak, de nem lehet a self eléggé felkészülve, valami mindig közbe jöhet.
- Oké, ahogy bejutunk a táborba, már alapból ziláltak lesznek a soraik a vihar és a villámcsapások miatt. A talaj fel lesz ázva, ami nehezíti a nehéz páncélos egységek mozgását, ugyanakkor nekünk is nehezebb lesz az előre haladás. Amikor megérkeznek az állatok, további felfordulásra számíthatunk. Ezt kihasználva Tristan beférkőzik az emberek soraiba...én pedig igyekszek kerülő úton Demiphones háta mögé kerülni. Lance, kelleni fog nekünk egy útvonal, amin keresztül elmenekülhetünk, így javasolnám, hogy csak végszükség esetén csatlakozz a harcba, inkább a visszavonulásunkat kéne valakinek fedezni. Nem tudom, hogy a lányok boszorkányüstjében forralt fincsi meglepi-leves mennyi ideig tart ki.
- Majd meglátjuk.
  Így Lance. Persze, ideális helyzetben az ütközetig legalább kibírnák a női segítőink, de soha se szabad úgy csatába vonulni, hogy a lehető legjobbakat reméled. Inkább ha már harcolnod kell, készülj fel a lehető legrosszabb végkimenetelre és akkor nem fogsz nagyot csalódni és felkészültél mindenre. Amire még én se tudtam felkészülni, az Dracon volt, aki hatalmas szemeivel engem bámult, szinte kérlelve, miközben a táskát bökdöste az orrával. Csak a fejemet tudtam megcsóválni erre a frissen jött gesztusra.
- Adjatok egy percet.
  Vetettem oda a többieknek, majd a táska aljából gyorsan előkaptam a vasállkapcsot, amelyet egészen eddig nem tudtam megkedveltetni Dracon-nal, de most úgy dugta oda a fejét, mint ha az lenne az összes vágya, hogy magára ölthesse a harci kiegészítőjét. A szívembe némi melegség költözött a társam önfeláldozása láttán.
- Megakarsz róla győződni, hogy nem iszom halálra-e magamat, mi? Te mocskos dög...de ha meg mersz dögleni odakint én esküszöm, hogy kinyírlak! És akkor: indulás! Darian, Rheo: kösz a segítséget!
- Én itt maradok, felkészülök Driseog fogadására, amint Demiphones elesik. De te menj, Wyn. Tombolj, érezd magad élőnek! Érezd magad tündének!
  A nő szavai eléggé hátborzongatóak voltak. Épp most készül rászabadítani Wyn és a Természet haragját egy emberi seregre...nem tudtam, hogy mennyi rejtett vérszomj lakozik a lányban, mélyen eltemetve az önbizalomhiánya és a kétségei mögé...de azok alapján, amit láttam...rémisztő volt. Még is, milyen erőket szabadítottak el benne? Óh, a Természet kegyelmezzen nekünk...de hát, nem volt más hátra, mint indulni. Wyn intése nyomán az állatok, mint egy jól kiképzett sereg, indult meg az emberi tábor irányába, és mi is útnak indultunk. Hát akkor kezdődjön a következő felvonás!

  Nem kellett túl sokat masíroznunk, hogy megtaláljuk azt, amit eddig kerestünk. Elkeseredett pillantással néztem végig az emberi sereg pajzsfalán. Úgy álltak ott, mint egy áttörhetetlen acélfal, pont ahogy Tristan jellemezte. A zuhogó esőben is töretlenül és délcegen álló keresztesek egész sora elkeserítő látvány volt. Ezek ellen akarunk harcolni, még is, hányan? Négyen, plusz az állatok? Mire vállalkoztunk? A pajzsok felett átdugva már ott voltak a fegyvereik, készen arra, hogy halálos lángözönt ontsanak magukból. A széles vállakon feszülő páncélok most áttörhetetlennek tűntek, a kardok halált osztó eszközök voltak. Nem voltam egy gyáva alak, de bátor sem - leginkább botor. De most még is úgy éreztem, hogy legszívesebben mérföldekkel arrébb szeretnék lenni, biztonságos távolságban és nem érdekelne az sem, hogy itt mi történik, vagy hogy milyen következményei lennének. Nem voltam katona, nem voltam harcos....csak egy egyszerű bérgyilkos, akit magával ragadtak az események áradatai. A zuhogó esőben a talaj felázott, sáros masszává változtatva azt a területet, ahol nemsokára egy csatamező fog kialakulni. Nagyot nyeltem a látványra és a gondolatra, miközben az állatok patái és lábai nyomán szinte a talaj remegni kezdett. Rohamoztak, aztán megtorpantak, ahogy a lángok kicsaptak - bár az eső viszonylag hamar kioltotta azokat, és akármilyen elkeseredetten is próbálkoztak az emberek, nemsokára rések kezdtek nyílni a pajzsfalon.
  A következő meglepetés egy rohamozó tünde sereg volt, akiknek jöttét egy nyílzápor előzte meg. A kihegyezett vesszők hangos süvítéssel szelték át a levegőt és csapódtak az emberek közé. Hangos ordítások ott, ahol a lövedékek utat találtak maguknak a páncélokon keresztül - hangos, fémes csattanás ott, ahol lepattantak a pajzsokról vagy a vastag páncélokról. A nem rég még fegyelmezett sorok összekuszálódtak, ahogy igyekeztek felkészülni a rohamozó tünde sereg érkezésére. A seregére, amelynek az élén egy őszhajú férfi vágtatott és ordibált parancsokat, illetve biztató szöveget.

- Attack! Break their ranks, sons and daughters of the fae. For your Queen!
- Ez lehetett a segítség, amiről a druida beszélt.
- EZAZ, HOGY BASSZÁTOK MEG!
  Lance harctól felhevült hangját messze sodorta a szél, ahogy a kardját maga előtt tartva rohamra lendült, követve a tünde harcosokat. Fiatalság, bolondság. Nagyon is úgy nézett ki, mint aki élvezi ezt az egészet. Ismételten meglepődtem azon, hogy a társaimban milyen mértékű agresszió szorult, és az érzésektől és tettvágytól fűtött Lance nemsokára el is tűnt a szemem elől...Akire viszont felfigyeltem, az az volt, aki valószínűleg az emberek hadvezére volt. Páncélban feszített, sisak nélkül és egy távcsövet használt arra, hogy alaposabban felmérje a helyzetet és ennek megfelelően tudjon reagálni és parancsokat osztogatni. Alaposan eltároltam a fejemben az alak helyzetét, miközben aktiváltam a nyakamban a koncentráció nyakékét. Ha nem tévedek, Ő lenne a célpontom. Itt volt az ideje annak, hogy én is kivegyem a részemet a buliból. Már neki is iramodtam volna, hogy az ellenséges sorokat megkerüljem valahogy - bár a harcvonal egyre jobban széthúzódott, ahogy az ellenséges erők egymásnak feszültek - és levadásszam azt a szemetet. Mindebben csak egy apró tényező akadályozott meg: Tristan, aki a grabancomnál fogva ragadt meg és rángatott vissza, miközben valamit kiabált talán, bár én már túlságosan el voltam foglalva mással, így már csak a következőket hallottam:
- Cy...Cri...Terv, rémlik még? Várjuk a rést közöttük!
- Cyne is megteszi.
  Segítettem ki a névválasztással Tristan-t, ahogy próbálkozott rájönni, hogy még is, melyik nevet használja. Én tehetetlenül álltam meg az egyre jobban eldurvuló csata vonalain túl, a kibontakozó jelenetet figyelve. Egy páncélos kardja mélyen egy rohamozó elf lovának szügyébe mélyedt. A ló felnyerített és ágaskodott, kivetve nyergéből a lovasát, aki keményen csattant a földnek. Egy medve erőteljes csapása leterített valakit a földre, de nem láttam, hogy ki lehetett az. Az ellenséges erők kezdtek egyre jobban elvegyülni egymással, s nemsokára az elején még együtt rohamozó, vagy éppen védekező harcosok azt vették észre, hogy kisebb csapatokra szakadtak, izolálva a többiektől. Minden egyes ponton miniatűr csaták alakultak ki, ahogy kardok feszültek egymásnak. Egy katona fájdalmasan felordított, ahogy egy tünde csatakard lemetszette a kezét...valaki épp a beleit fogta és próbálta visszagyömöszölni azokat a hasán vágott nyílásba. Mellette egy páncélos feküdt, a szemgödréből nyílvessző állt ki. A sár közé most már bőven vegyül vér is, halvány vörösre festve a gödrökben megült vizet. Fájdalomkiáltások, biztató csatakiáltások...siránkozások szelték át a levegőt. Fém csattant fémnek ütemesen, állatok bömböltek, lovak nyerítettek fel. Megfeszült érzékeim egyik jelenetről a másikra ugráltak, ahogy a nyakék miatt csak még több információt voltam képes egyszerre feldolgozni. Igyekeztem a tekintetemet elfordítani....az egyik emberi katona fegyverének végére kötözött...tőr?! ...beleszaladt egy karcsú tünde lány szájába, a penge vége a nyakszirtnél robbant ki, majd a páncélos lovag egy érzéketlen mozdulattal rúgta el a lány ernyedt testét, kiszabadítva fegyverét a fejéből. Hányingeremet leküzdve fordultam a féltünde felé.
- Oké, akkor várunk. Demiphones közel van a hadoszlophoz, remélhetőleg a katonái túlságosan el lesznek foglalva a rohammal ahhoz, hogy a segítségére siessenek.
  Kénytelen voltam visszafordítani a tekintetemet azon undorító látvány felé, amit csatának neveztek. Nem láttam életemben túl sok csatát ahhoz, hogy felkészüljek erre...és még egyhez se jártam ilyen közel. Valahogy volt egy fajta meghittség abban, amikor csak kevés halott van...amikor van időd arra, hogy az áldozatod szemébe nézz, és lásd, ahogy kialszik a szemében a fény. Itt semmi ilyesmi nem volt. Ha legközelebb valamelyik ostoba barom nekem a harcok nemességéről mer pofázni, azt úgy pofán verem, hogy abba döglik bele. Ebben nem volt semmi dicsőséges, ebben nem volt semmi fennkölt! Nem akartam ezt...De kénytelen voltam figyelni, hogy ne veszítsem szem elől Demiphones-t és hogy megtaláljam az óriás testőrét, akiről Tristan beszélt. Azonban akárhogy is erőltettem a szememet, nem láttam sehol.
- Látod valahol a behemótot?
- Nem. - vicsorgott Tristan, ahogy Ő is kapkodta a szemét. - Hol lehet?
- Hát, egy fél óriás nem tűnik el olyan könnyen...
  A büdös francba! Miért nem látjuk azt a szemetet? Ki kéne lógnia a tömegből...azonban sehol sincs! Ez pedig idegesített. A csata egyre jobban tombolt és még mindig nem volt egy olyan hely sem, ahol át tudtam volna osonni a vonalak mögé. Már pedig a tündék és az állatok rohama sem tarthat örökké. Előbb-utóbb fel fognak morzsolódni. Cselekednünk kell! Utáltam tehetetlenül ácsorogni és várni arra, hogy mások közben tegyék a dolgukat. Az égre felpillantva láttam, ahogy Dracon magasan a csatatér felett kering, várva a pillanatra, hogy lecsaphasson és folyamatosan szemmel tartva engem. Egy medve a közelben fájdalmasan felordított, ahogy egy kétkezes pallos lecsapta koponyája felét...aztán holtan rogyott össze, lábai még párat rúgtak. Elfordítottam a tekintetem, még épp időben, hogy lássam, ahogy egy négy méteres rés nyílik a pajzsfalon. Tristan ki is használta a pillanatot és rohanni kezdett, aztán mielőtt odaért volna, eljátszotta, mint ha egy tünde nyíl eltalálta volna, majd rögtön fel is pattant, és már az emberi sorokhoz érve kezdett el ordítozni.
- Mocskos elfek! Fel fognak minket morzsolni! Mi a parancs?!
- Megdögleni!
  Hallottam Lance riposztját, ahogy a semmiből felbukkant és megrohamozta a két katonát, akik Tristan körül voltak. Csak egy pillantással adóztam a tünde vakmerő rohamának és reméltem, hogy élve keveredik ki ebből az egészből. De nem volt már időm ilyeneken aggódni. Most már csak magam miatt kellett aggódni és jobb esélyem úgy se lesz, hogy neki lássak az én feladatomnak. Megcéloztam azt a négy méteres rést, amely ideiglenesen megnyílt a csataláncban. Át kell jutnom! A csata tombolt körülöttem, mindenfelől ordítások, nyögések, csattanások hallattszódtak. Átugrottam két test felett (egy páncélos lovag, akin egy elf férfi teste feküdt...mindkettejük már halottak voltak), kikerültem egy szarvasbika rugdalózó testét - az utolsókat rúgta szerencsétlen, szó szerint - és már ott is voltam. Magamban imát mormoltam és felkészültem minden eshetőségre. Most vagy soha...Crispin, tedd a dolgodat!

  Ahogy átértem az ellenséges - és szövetséges - vonalakon, megpördültem és Demiphones-t kerestem. Azonban helyette egy vakmerően felém rohamozó lovagot láttam meg, aki a fegyverét maga elé szegezve, a már előbb is látott késszerű valamivel a végén tartott felém. Rohadjon meg! Rohanni kezdtem a szemét felé. Nem állhattam le vele ténylegesen harcolni. Az idő sürgetett és ha túl sok időt töltök itt, más is észre fog venni és körbe kerítenek...aminek az lesz a vége, hogy lemészárolnak ott helyben. A küldetés sikere rajtam múlott. Minden, ami idáig történt...mindaz azért történt, hogy nekem időt és lehetőséget vásároljanak. Minden egyes kihullott vércsepp, minden egyes kioltott élet... Száműztem a fejemből a gondolatokat, amelyek össze akartam roppantani és rohanni kezdtem a katona felé. Kikövetkeztettem, hogy a fegyverét lándzsa módjára akarja majd használni. Szúr és felnyársal. Azonban ha kikerülöm az első támadást, nem lesz elég ideje és lehetősége ahhoz, hogy visszahúzza a fegyverét védekezésre...és csak imádkozni tudtam, hogy ne tudja elsütni azt, mert a lángok tuti hogy felemésztenének és nekem nincs olyan varázskardom, mint Tristan-nak...vagy most éppenséggel Lance-nak. A kontakt előtti utolsó pillanatban aztán már vetődtem is előre, bukfenceztem, és hagytam, hogy ki guruljam a lendületemet. Fury-t azonnal elengedtem, amitől szabaddá vált a bal kezem, és még mielőtt felpattantam volna, a földről egy nagy adag sarat kaptam fel...meg vele együtt majdnem pár belső szervet, amelyek kiomlottak a földre. Nem néztem az elesett harcos arcába, elszakítottam róla a tekintetemet, és megfordulva azonnal a már idő közben felém fordult katona arcába dobtam a sarat, hogy elvakítsam őt.
  Azonban a vakság nem csak az Ő sajátossága volt. Nem vettem észre időben, hogy egy másik katona is rohamoz felénk, előre szegezett fegyverrel. Fenébe! Ezért utáltam a csatákat - még ha ez volt az első ilyenem is! Túlságosan sok mindenre kellett figyelni egy időben. Nem hallottam meg a katona közeledését...aki egyszerűen leszúrta azt, akivel eddig harcoltam, majd Tristan hangját hallottam meg.

- Meg kell ölnünk Demiphones-t, most!
- Baszki, majdnem a szívbajt hoztad rám, Tri...
  Azonban csak ennyire jutottam. Túl sok minden történt körülöttem és az információ áradat majdnem letaglózott. Az előbb leszúrt katona nyakából spriccelt a vér, gurgulázó hangokat hallatva kapott a nyakához, egy végső próbaként arra, hogy megmentse magát. Ez azonban csak egy elkeseredett próbálkozás volt, s mint ilyen, már a születése pillanatában hamvába holt. Volt egy másodpercem, hogy körbe nézzek. Egy pillanatra mint ha láttam volna Wyn-t, a csata mező túloldalán, ahogy valaki van mellette...de tekintetemet inkább egy bazi nagy dög foglalta le. Fogalmam sem volt arról, hogy ez még is, mi a franc akar lenni...de határozottan impozáns volt és örültem, hogy a mi oldalunkon állt. Azok a hatalmas agyarak tömegpusztítóak! Viszont nem sokáig bámulhattam a barátságos óriást, hisz megjelent a nem túl barátságos is, akit egész eddig nem vettünk észre, akárhogy is kerestük...de most megjelent, a maga teljes három méteres magasságában, betöltve az egész látómezőmet. Egy halk, félősen lányos sikkantás hagyta el az ajkamat, ahogy a nyakamat annyira hátra döntöttem, hogy az már majdnem kitört.
- Mi a franc volt az anyatejben?
  Nyőgtem ki, elkeseredett próbálkozásként valami poénossal, csak hogy valami menő utolsó mondatom legyen...aztán kapásból meg is idéztem egy sötétség gömböt a behemótra. Rohadjon meg, velünk aztán nem fog packázni! Na jó, kit akarok hülyére venni? Ez itt fog engem helyszínen feltrancsírozni és Tristan-t is. DEMIPHONES, HOL A FRANCBAN VAGY??!!
- Hagyd, őt én fenntartom. Öld meg a püspököt!
  Engem aztán nem kellett kétszer biztatni. Az óriás felordított és hatalmas pajzsával védte ki a féltünde támadását. A többire már nem figyeltem, hanem megpördültem és a püspököt kerestem. MEG KELL TALÁLNOM! Nem hagyhatom a cserben a többieket...nem ennyi vérontás után! Gyerünk Crispin! Meg kell tenned. Sikerülnie kell. Ez a Te pillanatod...
- MENJ!
- Oké, nem kell kétszer mondani!
  Végre-valahára megláttam azt, akit eddig kerestem. A püspök...akinek nemsokára eljön az utolsó pillanata. Rohanva indultam meg az ellenség felé. A csizmám nehéz volt a sártól, lépteim felverték a vizet. Ruhám szorosan tapadt a testemre, hajam rakoncátlan tincsei néha a szemembe lógtak. Kizártam mindent a fejemből, csak Demiphones létezett. A hangok elmosódtak, a bűz eltompult, a látómezőm csak az ellenséges vezérre szűkült le. Itt az ideje végre tényleg pontot tenni ennek az ügynek a végére. Most már senki, de tényleg senki sem akadályozhat meg abban, hogy...
- ... a végén az enyém lesz a püspökfalat!
  Elnevettem magam. A harc kellős közepén. Rám is átragadt a mindenkit magával ragadó őrület. Szerintem határozottan valami baj van velem. Teljes erőből rohanva szeltem át a métereket, amelyek elválasztottak a szeméttől. Nemsokára észre vette a közeledésemet és elhajította a távcsövét, amelyet eddig markolászott.
- Heh, nekem is van olyan! Csak elhagytam valahol...
  Utaltam a távcsövemre, amely tényleg valahol a csatamező szélén maradt. Na mindegy, majd egyszer vissza megyek érte, és azzal csapom szét a hülye fejét ennek a baromnak, amint kinyírtam.
- Te lennél ennek az egész cirkusznak a lándzsahegye, kormos?
- Kormos? Viccelődünk halál előtt, rohadjál meg?
  Nem kellett, hogy tovább tüzeljék a haragomat. De ez a barom csak meg tette! KORMOS? A jó édes anyád, az a kormos, te mocskos dög! Kicsit késve vettem észre, hogy valami nem stimmel az emberrel. Most, hogy közelebb értem, megláttam, hogy mi is az, ami annyira nem klappol. Furcsa szerkezet volt ott, ahol a kezének kellett volna lennie. Csigák, fogaskerekek, rudak egész hálózata. Meglepődni sem volt időm, hisz menet közben oda értem hozzá. Az igazság perce...hát eljött végre.Egy pillanatra észre vettem Dracon-t, ahogy Ő is megérkezett és felettünk pár méterrel körözött, hogy közbe avatkozzon, ha valami rosszul sülne el. Magamban elkáromkodtam magam...túl közel. De most már nem volt időm ezen aggódni. Nem tétovázhattam, mert minden egyes perc újabb életeket követel. Itt már nem volt idő a finomkodásra - itt már a nyers erő kellett, így készen álltam arra, hogy bevessek mindent, amim van...még ha ez másokat meg is fog szivatni. Éreztem, ahogy mágia áramol Clandestine pengéjébe és ezzel együtt egy hatalmas hangrobbanás tör elő, amely rajtam kívül mindenkit érintett a közelben.
  A püspök a mágikus támadás hatására megtántorodott és a fegyverére támaszkodott, hogy megtudja tartani magát, míg másik kezével ösztönösen a fülét takarta be, remélve, hogy ezzel megvédheti magát. Azonban a számára ez már túlságosan is késő volt.

-Beszarok, ez tényleg működik...
  Kuncogtam el magam a tehetetlen ellenfelemre nézve. Védtelen volt...ott volt előttem az alak, aki ezt az egészet okozta. Ezt a sok szenvedést, az erdő felgyújtását...ő vezette a csatába az embereket, szította az ellenségeskedést, aratta a halált. Megérdemelte azt, ami következett.

  A szél feltámadt, és felkapott mindent, ami az útjába került. Erős rohamokat indított mindenki ellen, a sűrű esőfüggöny miatt a Nap is csak halványan látszott valahol az égbolt tetején. Néha egy-egy villám szakította át a szürkeséget, rövid pillanatra megfestve a csatajelenetet. A haldoklókat, a halottakat, az elkeseredetten küzdőket. S az egész közepén ott álltam, a vezér előttem, arca fájdalomtól torzult el. Éreztem az erő áramlását, ahogy a karomon lévő ékszer aktiválódott. S Clandestine előre lendült. A püspök karja lendült, próbálta elkapni a karomat, megállítani a halálos csapást, azonban a keze (kesztyűje?) darabokra hullott. A fém darabok halk puffanással csapódtak a pocsolyába...és az éjgyilok belemerült a férfi szemébe. Átszakítva a vizenyős szervet, az agyába hatolt.

- Ne...em...így.
  Nyőgi az elhullott hadvezér, miközben értelme utolsó maradékát is össze szedve préseli ki végső szavait. Teste előre dől, kétségbe esetten próbálva megtámaszkodni a vállamban, azonban a másik keze is darabokra esik...és végül eldőlt.
- Te...átkozooott...
  A sáros föld mohón itta magába az ember vérét. Ott álltam az elesett férfi felett, halványan léve csak tudatában annak, hogy a csata még mindig tombolt körülöttem. Érzelemmentes arccal néztem az előttem heverő testet. Ez már inkább az ínyemre volt. Sokkal bensőségesebb pillanat volt, mint egyik halottról a másikra járkálni. Meg volt a személyes kapcsolat. Szinte már komoly pillanat volt...annyira komoly, hogy még engem is megnevelt...de csak szinte.
- Hey, Bishop...keep an eye on my blade, will ya?

Felhasználó profiljának megtekintése

22 Re: [Tünde frakcióküldetés] Age old mistakes on Vas. Május 20, 2018 9:37 pm

Lance Kalver

avatar
Tünde Zsoldos
Tünde Zsoldos
Lélegzetvisszafojtva néztem, ahogy Darian leteszi egyik kezét a földre, másikat meg felfelé nyújtja, és dúdol. A fenébe is, ha ilyen hatalmas tündék, vagy akár tündérek énekelgetnek átszellemülten, abból sok kellemes nem származhat… főleg, ha a teste és a szeme olyan zölden világít, mintha rosszul lenne, és ennek a jelzésére külön világítana. Szabályosan kirázott a hideg, ahogy a varázslatot végezte, kívülről, mert lehűlt a levegő, és belülről is, mert nagyon félelmetes volt, az meg még rátett egy lapáttal, hogy villámlani is elkezdett, meg magában beszélt valamit. Ahogy a szavakat préselte ki a száján, tétován megkérdeztem Crispintől:
- Szerinted minden oké vele? - Majd észrevettem, hogy Rheo Wyn fülébe súg. Mit akar vele vajon?
- Hát, nagyon remélem, mert ha valami baja esik neki itt, akkor viszont szerintem az én hátamból fog szíjat hasítani Sharlotte, amit majd felhasznál arra, hogy egy kínzópadhoz kötözzön és pár napig jól el fog szórakozni velem...úgy hogy nagyon remélem. Már csak az én testi épségem miatt is. Te, amúgy Lance...feltehetek neked gyorsan egy kérdést? Nagyon fontos, és csak tőled kérdezhetem meg... - Felelt Crispin.
- Ne aggódjatok... Van segítségem. - Lihegett közbe Darian, ahogy elkezdett fokozatosan erősödve csöpögni az eső. Én elhittem neki, hogy van segítsége, ahhoz képest viszont elég cudarul nézett ki, de én különben se értettem soha a varázslatokhoz igazán, ha ő azt mondja, hogy jól van, akkor oké. Bólintottam Dariannek, majd bizonytalanul Crispinre néztem.
- Tegyed, ha akarod, de nagyon remélem, hogy nem valami poénos dolog, amivel csak az agyamra akarsz menni. - Válaszoltam kicsit hidegen. Alapesetben nem kellett félteni, de most kevés humorérzéket éreztem magamban.
- Öhm...  akkor inkább hagyjuk. - Nézett Darianra bizonytalanul, amire arckifejezésére bólintottam. - Talán jobb lenne. - Mondtam, és az egyre sűrűsödő, már a lángokat is eloltó esőben felvettem a csuklyámat, és hátrapillantottam Wynre, aki éppen Rheóval beszélt valamit, majd visszanéztem Crispinre, aki eközben nekilátott a készülődéshez. Eltette a sálját, ami eddig védte a füsttől, a nyakbavalóit is lecserélte, meg a fegyverére is rátekert valamit. ~ Ez aztán felkészült… ~ Füttyentettem magamban.
- Na? Kezdünk valamit? - Kérdeztem végül, remélve, hogy a hirtelen nagy víztömegtől, amit az egyre erősödő vihar hozott, nem fog jobban füstölni az erdő, és nem kezdünk el mindannyian fuldokolni. Kissé reménytelenül figyeltem meg, hogy ez az egyre jobban zuhogó eső se képes arra, hogy teljes mértékben kioltsa a lángokat. Az egyre erősödő viharban bámultam a fényeket, és kezdtem dühös lenni. Tünde voltam, akkor is, ha elhagytam a szülőföldemet. Tünde voltam, akkor is, ha nem imádtam a tündék istenét. Tünde voltam, akkor is, ha nem tündék között, erdőben éltem az életemet. Tünde voltam, erős, büszke, és tettrekész. Az erdő volt az otthonom, akkor is, ha ezt sokszor nem éreztem így, és lángoknak kellett erre rádöbbentenie. Egy dologban voltam biztos: Az Erdőt nem bánthatja senki. És kész vagyok kiállni az ellen, aki ezt máshogy gondolja.
- Persze, hogy kezdünk valamit. Míg Darian és Rheo meg Wyn kiszórakozza magát, javasolnám, hogy készülj fel a mókára és kacagásra. - Hallottam hirtelen Crispin hangját, és odanézve láttam, ahogy átnyújt Tristannak egy flaskát.
- Azt hiszem, hogy ez lehet, hogy kelleni fog neked- elvégre nemsokára megyünk és egy jót bulizunk az emberekkel. - Adta át neki, aztán elrejtette a táskáját, és elkezdett az állatkájához beszélni. Én inkább Tristanra figyeltem, aki már kapkodta magára a katona páncélját, és a puskáját is összeszedte, az eső pedig már az egyszerű viharon kezdett túlmutatni, és egyre erősebben zuhogott.
- Figyeljetek a jelre... Nem tudjátok eltéveszteni. - Mondta vigyorogva, aztán néhány másodpercnyi eseménytelenség után egy hatalmas villám csapott be tőlünk nem messze, fülsiketítő dörgéssel. Darianhez hasonlóan széles mosolyra húzódott a szám, ahogy megláttam a villámot. Lehet, hogy az volt az a jel.
- Akkor… Let’s rock boys! - Szólaltam meg az indulattól elfeledkezve magamról az anyanyelvemen, és kivontam a kardomat. Ahogy hátrafordultam a többiek felé, megláttam a Wyn köré gyűlő állatsereget. Füttyentettem.
- Ez… na ez a nem semmi! - Majd megráztam a fejem. Most szét kell csapni az emberek közt, majd rácsodálkozom máskor. Kisöpörtem az arcomból az elázott csuklyámat, hogy lássak valamit, majd készültem elindulni a fény felé. Készüljetek, jövünk!
- Oké, ahogy bejutunk a táborba, már alapból ziláltak lesznek a soraik a vihar és a villámcsapások miatt. A talaj fel lesz ázva, ami nehezíti a nehéz páncélos egységek mozgását, ugyanakkor nekünk is nehezebb lesz az előrehaladás. Amikor megérkeznek az állatok, további felfordulásra számíthatunk. Ezt kihasználva Tristan beférkőzik az emberek soraiba...én pedig igyekszek kerülő úton Demiphones háta mögé kerülni. Lance, kelleni fog nekünk egy útvonal, amin keresztül elmenekülhetünk, így javasolnám, hogy csak végszükség esetén csatlakozz a harcba, inkább a visszavonulást kéne valakinek fedezni. Nem tudom, hogy a lányok boszorkányüstjében forralt fincsi meglepi-leves mennyi ideig tart ki. - Indította meg a szokásos tervrohamát a sötét tünde, majd mikor ráeszmélt, hogy Wyn már akcióba lendült, még eszébe jutott valami.
- Majd meglátjuk. - Mondtam Crispinnek kicsit kelletlenül és a harctól feltüzelve, majd megvártam, amíg elkészül, hogy elinduljunk.
- Adjatok egy percet... - Rohant még a táskájához, és rátett még valamit az állatkája fejére.
- Meg akarsz róla győződni, hogy nem iszom halálra-e magamat, mi? Te mocskos dög...de ha meg mersz dögleni odakint én esküszöm, hogy kinyírlak! És akkor: indulás! Darian, Rheo: kösz a segítséget! - Mondta, ahogy megindult ő is, és vele én, oldalunkon Tristannal.
Nem sokkal később elértünk az állatok rohama mögött a katonák táborához, akik már csatasorba is álltak: a náluk lévő fémcsövekből lángot fújtak, ezt azonban az eső hamar eloltotta. A katonákat meglátva eleinte megijedtem, de aztán a harci láz erősebb volt, és meglódultam. Ekkor pedig halk sziszegést hallottam meg a hátam mögül, és nyílzápor csapott le az ellenséges katonákra. Levélzizegés. Lábak dobbanása. A fák közül kitörő tünde sereg.
- Attack! Break their ranks, sons and daughters of the fae. For your queen! - Kiáltotta a vezérük, Tristan pedig elismerően füttyentett.
- Ez lehetett a segítség, amiről a druida beszélt.
Én nem tudtam eleinte mit szólni rájuk. Még soha nem láttam tünde sereget harcolni, bár hallottam, hogy nagyon veszélyesek, főleg erdőben, de nem hittem volna, hogy valaha is fogom őket akció közben látni, egyszerűen megbabonázó látvány volt. De nem foglalkozhattam vele több ideig, harc volt. Az én harcom.
- EZAZ, HOGY BASSZÁTOK MEG! - Üvöltöttem áthevülten, ahogy tartottam előre a csatába. Azért kaptam a kardot, hogy lyukat üssek rajtuk, és ha alkalmam nyílik, ez fog történni. Bíztam abban is, hogy a mágikus tüzet nem oltja eső, de erősebb volt a harci kedv, ami elöntött. Az állatok üvöltése, a vijjogás, a katonák üvöltése, nyilak suhanása. Egy csata, amiben győznöm kellett. Nem sok összecsapást éltem meg ilyen beleéléssel, de ez most más volt. Nem pénzért küzdöttem elsősorban, hanem egy nép jövőjéért. Életemben először gondoltam a jövőre is, mások jövőjére. Különös.
- Készülj, Lance. Te meg... Cy... Cri... - Ragadott ki a gondolataimból Tristan szerencsémre, ahogy a sötét tünde után kapott, aki éppen készült a saját útjára lépni. Nem értettem magamat, felváltva kavarogtak bennem a harcos ösztönei, és a felelős tünde gondolatai, holott nem is éltem soha igazán tündeként. Ezen ráértem viszont gondolkozni, azt reméltem, hogy nem menekülni gondolt. - Terv, rémlik még? Várjuk a rést közöttük!
- Cyne is megteszi... - Oké, akkor várunk. Demiphones közel van a hadoszlophoz, remélhetőleg a katonái túlságosan el lesznek foglalva a rohammal ahhoz, hogy a segítségére siessenek. - Mondta Crispin.
Közben egyre közelebb értünk a falhoz, már ki tudtam venni az arcokat. ~ Ó, de mennyire készülök! ~ Mondtam magam elé, majd előkészítettem a kardomat.
- Látod valahol a behemótot?
- Nem…. Hol lehet?
- ELDR! - Kiáltottam átszellemülten, ahogy odaértem. Égjen a férgese!
Egy katona máris megpörkölődött, egy másik pedig félreugrott, pár másodpercre pedig a kavarodásban négy-öt méternyi rés támadt az első sorban. ~ Tökéletes! ~ Gondoltam, és valószínűleg Tristan is így vélekedett, mert ebben a pillanatban megindult a vonalak közé, majd egy szép műesés után fel is pattant. Ez a bátorság!
- Mocskos elfek! Fel fognak minket morzsolni! Mi a parancs?! - Morgott. Csodálatos, itt a nagy esély, még meg is zavarja őket egy pillanatra. Miután nyugtáztam, hogy Crispin is elindult, kicsit lemaradva iramodtam Tristan után, hogy ne legyen túl feltűnő, és el is kiabáltam magam arra, amit mondott.
- Megdögleni! - Azzal egy erőteljes csapással megpróbáltam a körülötte levő két katonából az egyiket lecsapni, hogy aztán, ha lehetőségem adódik, visszatáncoljak: Nem kifejezetten volt ínyemre, hogy ennyi ellenség között legyek, amikor még egy szövetségesre is kell figyelni, aki ráadásul úgy néz ki, mint az ellenség. Egy ideig még fejben tudtam tartani, hogy ki Tristan, de biztos voltam benne, hogy nem tellene sok időbe, hogy teljesen összekeveredjenek a gondolatok a fejemben, így inkább minél előbb el akartam távolodni, de erre nem volt lehetőség. A katona a fegyverét keresztbe téve védte ki a támadást, de kénytelen volt félrehajítani utána, és egy kardot előrántani.
- Uriel! - Mondta észrevehetően bizonytalanul, de annyit legalább tudott, hogy meggyulladt a kardja. De az én kardom lángjával semmi nem veheti fel a versenyt! Diadalmasan rámutattam a pengémmel.
- Eldr! - Szólott a varázsszó, aztán kijjebb hátráltam, nem kockáztathattam meg, hogy bekerítsenek. A katona egy kardlendítéssel ráeresztette az ő tüzét az enyémre, és a kettő kioltotta egymást.
- Hegyesfülű patkány! Azt hitted, ilyen egyszerű lesz? - Követett, de nem tudhatta, amti én tudok. Hogy ez a hegyesfülű patkány mire képes, ha akar. Csupán egy torz vigyorral válaszolva a katonának egy erőteljes csapást mértem rá felülről rézsútosan a nyaka felé. A számításom bejött, habár kézzel hárította a csapásomat, mint az az előző katona, de neki egy pillanatra használhatatlanná vált az a keze. Elégedetten láttam a zavarát, majd kissé visszahúzva a karomat döfést indítottam az arca felé, és félúton el is kiabáltam magam:
- Eldr! - Ha már van rá lehetőségem, miért ne csináljam? A lovag feje le is égett tulajdonképpen teljesen a nyakáról, majd összeesett. Azonban a harcból kizökkentett a trappolás, amit hallottam, hátrafordulva pedig egy hatalmas, agyaras állatot láttam. És… kígyókat. Sokat, és nagyokat, furcsa volt látni, ahogy kígyók itt kígyóznak. Itt az ideje visszavonulni… Gondoltam, majd gyorsan körülnéztem, látom-e Tristant, de nem találtam, így elkezdtem igyekezni inkább visszafelé, ezzel együtt pedig olyan irányba, hogy a hatalmas állat útjából kikerüljek, de ezt egy igencsak fura kinézetű tünde megakadályozta azzal, hogy mellém lépett, és megszólított.
- Szép kard. Te vagy a sötét tünde lopakodó társa? Kissé bajban van. - Mondta.
- HOL? - Kérdeztem felfűtve, és amint irányt mutatott, meglódultam.
- Remélem megtanítottak esni. - Mondta a tünde. Futásból hátranéztem, hogy mégis mire gondol, és láttam, ahogy felugrott a levegőbe, és a két alkarjával rácsapott a földre, az én igyekezetemet pedig megkönnyítette, gyakorlatilag átdobott a katonák feje fölött, mielőtt bármit válaszolhattam volna. Szerencsémre jól értem földet, épp látva, hogy Tristan bajban van, éppen földhöz vágta egy jókora harcos. Azért kérdeztem volna tőle egy-két dolgot az étrendjéről. Nem gondolkodtam sokat, megindultam, és a hozzám közelebbi térdét próbáltam átdöfni.
Csak a kislány madarán múlt, hogy sikerült beledöfnöm az óriás térdébe a kardomat. Nagyon kockázatos volt a lépésem, és nem szorítottam elég erősen a fegyvert, ezért esés közben az óriás kirántotta a kezemből a kardot, Tristan pedig eközben a mellkasát sorozta csapásokkal. Kaptam volna a kard után reflexből, amikor kénytelen voltam befogni az éles pendülés miatt a fülemet. A hang forrása felé néztem: Crispin.
- Ezt tényleg most kellett? - szűrtem ki a fogaim közül, ahogy próbáltam észhez térni, és a kardot visszaszerezni, remélve, hogy még egyben van. A félóriás megpróbált feltápászkodni ugyan, de a sérült térde állandóan megadta magát, a kard pedig még mindig benne volt. Tristan odaugrott mellém, rámarkolt a kardra, és a harcos rángatózása miatt nem kevés munka árán megtartotta azt.
- Amhrán Cill. - Mondta, a kard pedig tüzesen felragyogott, és szinte kiolvasztotta az óriás térdét, aztán azt kirántva belemélyesztette az óriás mellkasába, aki vért köhögve, de vigyor kíséretében esett össze nagy csattanással. Hozzá hasonlóan én is letérdeltem, és lihegtem, már amennyire a szakadó esőben tőlem tellett.
- Kösz, Tristan… - Mondtam, egy kis pihenőt engedélyezve magamnak. Legyőztük…

Felhasználó profiljának megtekintése

23 Re: [Tünde frakcióküldetés] Age old mistakes on Szer. Május 23, 2018 5:58 pm

Wyn Silvernight

avatar
Sötét Tünde Druida
Sötét Tünde Druida
Elképesztő, mekkora lelkesedést öntött belém az előbbi mondat: Nature guide us. Ami azonban most történt, nos, nem tudom, helyesen tettem-e, hogy gyönyörködöm benne és nem rettegek…
Darian ugyanis igen furcsa pózba helyezkedett - még számomra is, pedig én aztán mindenféle szokatlanságot kipróbáltam már annak érdekében, hogy fejlesszem a meditációs, koncentrációs technikáim sikerességének arányát. A sötételf fogta magát, egyik tenyerével a talajt érintette meg, másikat pedig az ég felé emelte, mintha el akarná érni azt is. Így maradt, mozdulatlanná vált, közben dúdolt valamit. Mire észbe kaptam, már hűvösödött, s a körülöttünk lévő füstöt és égő fák szagát szél kezdte felénk hordani. Egészen besötétedett, az esőfelhők eltakarták a reggeli eget. Tökéletes környezet teremtetett Crispin lopakodásához. 
A férfi tetoválásai, amelyek az arca egyik felén és a nyakán húzódtak, zölden játszottak, olyan zölden, amelyet nagyon ritkán láttam még. A szeme is zöldbe fordult, de ami a legijesztőbb volt az egészben, az a kínszerű állapot, amelyet arca másik fele tükrözött.
- Ne most, Naamah. - hagyta el Darian száját, bár alig hallottam.
Odafent, a kavargó-mozgó sötét, pehelykönnyű masszában vakító fénnyel jelent meg az első villám
Akármennyire is ámulatba ejtő dolgot művelt, kezdett komolyan aggasztani az, ahogy festett. Fogalmam sem volt róla, ki az a Naamah és mi köze lehet ahhoz, amin a sötételf keresztülment, de bíznom kellett benne - még ha felületesen is -, elvégre, ha egész idáig képes volt életben maradni, úgy, hogy végig hasonlókat gyakorolt, nem lehet baj.
- Menjünk hátrébb, Wyn. Ideje tenni arról a megzavarásról. - tépte szét kérdéseim, észrevételeim és gyönyörködésem fátylát Rheo suttogása a fülem mellett.
Amikor felfogtam, hogy a thuata valóban hozzám beszélt, gyorsan bólintottam és úgy tettem, ahogy kérte, bár folyamatosan vissza kellett nyelnem a kíváncsiságom. Csak akkor álltam meg, amikor ő is, egészen távol a többiektől, annyira távol, hogy a hangjukat hallottam ugyan, de különálló szavakat nem tudtam kihámozni belőlük.
- Nyújtsd felém a kezed.
Ekkor tudatosult bennem, hogy össze kell szednem magam és ezentúl csak arra figyelni, ami a feladatom lesz. Kinyújtottam hát a kezem, nem akartam megváratni sem őt, sem pedig a többieket. Minden egyes perccel még több kár keletkezett az erdőben. Magabiztos tekintettel néztem Rheo-ra, olyannal, ami jelzi, hogy készen állok és minden kétséget kizáróan mindenki tudtára adja, hogy nem vagyok szeleburdi kisgyerek. Komolyan vettem a feladatunk súlyosságát, nem is akármennyire.
A thuata két tenyere közé fogta a kézfejem, gyengén, egészen finoman érintve a bőrt, melynek nyomán bizsergett, egészen úgy, mint amikor elfelejtettem, hogy rajta fekszem, de valahogy mégsem. Aztán hirtelen egy végtelen csomó kacskaringós mintája jelent meg rajta kékeszölden.
Hmm. - engedtem meg magamnak egy aprócska, tettvágytól és izgatottságtól forrongó megjegyzést gondolatban, hogy palástoljam a zavarom - Úgy látszik, egyetlen személy jele rajtam még nem volt elég.
- Láttam, hogyan irányítottad a hollódat, Wyn. - mondta Rheo, én pedig minden mást kisöpörtem az elmémből.
Mire akart ezzel kilyukadni?
- De nem csak ő áll a szolgálatodban. Ez az egész erdő a tiéd - éppen csak egy kis noszogatás kell neki.
Úgy éreztem, mintha hirtelen a fejembe költözött volna egy hatalmas, nyüzsgő méhkas. Egyszerre volt hirtelen zavaró, de néhány pillanat után egyre inkább kellemesebbé vált. Úgy éreztem, kívülről szemlélem a Természet folyását, mégis valahogyan a részeként, mintha mindenhol ott lennék, ám közben sehol.
Sokan voltam. Mi voltunk Ő. Ő, aki én vagyok, aki hall, érez és felismer megannyi dolgot, valamennyit teljesen más helyről. Egyszerre.
- Szabadítsd rájuk az erdő dühét, Wyn.
Nem is volt kérdés, mit vár most tőlem a thuata.
Kihúztam a botomat az övemből és erősen megfogtam, amolyan szokásként, amikor olyasmit akartam gyakorolni, amit még sosem csináltam. Ennek viszont sikerülnie kellett. Wade izgatottan reppent fel a vállamról és tett néhány kört Rheo feje felett, mialatt én igyekeztem megszokni az új érzést a fejemben. Vettem néhány nagy levegőt, aztán megpróbáltam elkülöníteni egymástól az érzéseket, színeket, szagokat és csoportosítani őket egy-egy lélek - állat - jelenlétéhez.
Enyhén széttártam a kezem. Nem tudom, miért csináltam, talán mert ezt láttam egyszer Basiltól, a mesteremtől, amikor mutatott nekem valamit. Néhány pillanatig még nem történt semmi, de nem adtam fel, hiszen a zsongás még mindig ott fészkelt a fejemben és a képesség, amit Rheo rám ruházott, biztosan nem véthetett hibát. Mindössze annyi történhetett, hogy kellett egy kis idő, amíg az állatok ideérnek.
Igen. - helyeseltem a saját gondolataimat, miközben leeresztettem a kezem - Sok mindenre képes vagyok, a Természet iránti szeretetemből szerzem az energiát a tovább haladáshoz, nem vagyok rossz úton.
És nem is voltam.
Hamarosan egy rókapár jelent meg két sűrű bozótos között, kisvártatva pedig követte őket három fiatal sakál. A fák ágait, amelyek a fejünk fölé magasodtak, hirtelen foglalták el a madarak: két éjjelibagoly - bár fogalmam sem volt róla, hogyan voltak képesek nappal felfigyelni rám - és egy feltűnően nagy és öreg varjú.
Ekkor valamiféle elégedettség öntött el. Nem önimádat, annyira azért nem mentem messzire... mindössze valami olyasmi áradt szét bennem, hogy segíthetek, jó célért küzdhetek és mindezt azért, mert Rheo alkalmasnak talált arra, hogy részese legyek egy ilyen megtiszteltetésnek.
A szám széle nagyon halvány mosolyra húzódott, ahogyan ismét Rheo-ra néztem és hagytam, hogy a hideg esőcseppek ritmikus koppanásának hangja leveleken, fatörzseken és a fejemen betöltse a teret, amely körülvett. Aztán… szép lassan ráeszméltem, hogy még nincs vége. Továbbra is csatlakoztak hozzám, ragadozómadarak, akik könnyű táplálék reményében maradtak itt a tűz területén; hatalmas, szerteszét ágazó agancsú szarvasbikák, akik a zsenge fűre gondoltak, amelyet elpusztítottak az emberek; farkasok, akik közül néhányan már egyébként is egy-egy magányos kétlábú megtámadását tervezték; de még medvék is jöttek, mind-mind felém… - hozzám.
Azt hiszem, meglepődtem saját magamon. Vagy talán inkább azon, hogyan maradhattak ők itt a tűzben ennyi ideig - noha Darian esője miatt talán már nem volt olyan nagy a baj. Szememet alaposan körbejártattam, s amikor megláttam a hatalmas villámcsapást, kérdőn Rheo-ra néztem.
- Velem jössz?
A dörgés olyan hatalmas volt, hogy azt hittem, menten megsüketülök. Csengett a fülem, de mindent kiszorított az érzékelések hirtelen növekvő, majdhogynem káoszos halmaza. Nekiláttam hát gyorsan újra rendet tenni közöttük, közben pedig már fel is emeltem a botomat és a jelzett irányba mutattam vele, mire az állatsereglet azonnal mozgásba lendült a cél felé.
Az én parancsomra.
- Én itt maradok, felkészülök Driseog fogadására amint Demiphones elesik. - válaszolta Rheo - De te menj, Wyn. Tombolj, érezd magad élőnek! Érezd magad tündének! - mosolyogta, én pedig hevesen biccentettem a thuatának, aztán futásnak eredtem a többiek után. Nem tudom, mennyi ideig tartott odaérnem, ahogyan azt sem, milyen gyorsan szaladtam, de nem éreztem tehernek a szapora légzést, sokkal inkább éreztette velem, hogy élek - élek -, ahogyan Rheo is mondta.
Az emberek sokan voltak... mind-mind olyan csövet tartott magánál, amiből láng tört elő. Elborzasztott és rettentően feldühített, amíg rá nem jöttem, hogy Darian esője nem enged nekik pusztítani. Két fa közt álltam meg, messze a valódi ütközettől, bőven elegendő teret hagyva Lance-nek a harchoz és Crispin-nek a behatoláshoz, valamint Tristan-nak is, akin ekkor már ott volt a páncél - legalábbis csak most vettem észre. 
Ahogyan azt is, hogy egyáltalán nem vagyunk egyedül.
Nyílhegyek hasították a levegőt, sikoltva hullottak alá észvesztő sebességgel, hogy megritkítsák az emberek újra és újra kiegészülő sorait. Nem kellett sokat várni és fülelni, hamarosan egy egész tünde sereg bukkant fel a fák között, amit egy ősz hajú férfi vezetett. Heves intéssel előre tartottam a botomat az emberek serege felé, ügyelve rá, hogy lehetőleg senkit ne találjanak el a tündék nyilai. Wade eközben még mindig felettem repdesett, talán védeni akart, de nem voltam benne biztos.
- Attack! Break their ranks, sons and daughters of the fae. For your queen! - kiáltotta a tündék vezetője.
- Ez lehetett a segítség, amiről a druida beszélt. - jegyezte meg Tristan, amit éppen csak hallottam abban a kaotikus, szörnyűséges felfordulásban, amely…meg kell hagyni, valahol gyönyörű is volt.
- Ezt nevezem én erősítésnek. - vigyorogtam, miközben szerencsésnek éreztem magam, hogy ennek az egésznek a részese lehetek. 
Igazán részese. Egy védelmező. Az erdőé.
- EZAZ, HOGY BASSZÁTOK MEG! - kiáltotta a zsoldos, aki, a hanghordozásából úgy tűnt, osztozik az érzéseinkben.
Fegyver csörrent, páncél horpadt, beazonosíthatatlan dolgok repkedtek szerteszét, és még innen is látni lehetett, hogy minden lassan, komótosan vörösbe kezdett burkolózni. Éreztem a vér szagát. Éreztem a behatolók bűzét, a jelenlétük és fegyvereik keltette ijedtséget, amelyet minduntalan felülírt a parancsom: támadjatok! Védjétek meg az erdőt, az otthonunkat!
Sebek… Hol a fejük fölé, hol maguk körül hadonászó emberek. Félnek. Véreznek.
Erő és vadság, amely a csapásokat viszi be. Minden egyszerre mozog, amíg betartom a sorrendet és időben reagálok a szorult helyzetekre. Amennyiben nem…
Fájdalom. Hideg fém hatol a húsba. Rúgnak. Taposnak. Szörnyűség. Kegyetlenség. Halál…
A legfiatalabb rókám utoljára meglendítette karmait a fegyverét belé mártó ember lábai felé, azután elméje kidobott magából, olyan hirtelenséggel, hogy egész testemben megrázkódtam.
Nem. Nem ölhetitek meg őket!
Legszívesebben én is beléjük karmoltam-téptem volna, hogy bosszút álljak, de tudtam, hogy nem volnék rá képes és sokkalta fontosabb dolgom volt itt maradni irányítóként. Ahogy pedig átvettem az uralmat lelkesedésem, izgalmam, tettrekészségem és a beléjük vegyülő harag, fájdalom, félelem és keserűség felett, egyre inkább élveztem a helyzetem. Minden egyes mozdulat, amit az állataim vittek véghez, olyan volt, mintha én tettem volna. Éreztem, ténylegesen, a szó szoros értelmében.
Boldog voltam, a támadó sereg ellenére is boldog és kiáltani akartam.
Egyedül az szabott gátat ennek, hogy elárulhattam volna a helyzetem az embereknek, és ha levágnak, hősi halált halnék ugyan, de az állatok minden bizonnyal elmenekülnének, cserben hagyva társaimat, akik ebben a pillanatban is derekasan küzdöttek győzelmünkért.
Előre! - kiáltottam gondolatban - A tündékért! Tünde erdőért!
Ahogy a botomat előre tartva igyekeztem mindent kézben tartani és nem elveszteni a fejem, amikor belegondoltam, hányan fognak még meghalni, míg vége nem lesz, arra lettem figyelmes, hogy egy különösen gyors ember katona célirányosan felém közeledik, fegyverét egyenesen rám szegezve, amelynek végén egy kés pengéjéhez hasonló dolog ült, mintha a tűzokádó szerszám egyben egy dárda is volna.
Meg akar ölni... - villant át az agyamon, s egyszeriben ledermedtem. Jegesnek éreztem mindenem, pedig ennek a csatának tényleg volt heve: égett a tűz, mindenki küzdött, minden mozgott és a fejemben egyre csak áramlottak az állatok érzései.
Én mégis... most mégis úgy láttam a közeledőt, mint egy sötét, vérszomjas árnyat, mint egy ölni készülő, irgalmatlan fenevadat, akinek betévedtem a területére... 
Mintha a bérgyilkos volna, aki Lunasával is végzett.
A szél olyan hirtelen érkezett meg a kecsesen elém libbenő női alakkal együtt, mintha ez az egész csak egy álom volna. A vékony, rugalmas testű sötételf könnyűszerrel kicselezte a támadómat.
- Te vagy ennek a rohamnak az arkdruidája, akit Wynnek hívnak? - kérdezte, amikor végzett.
- Köszönöm. - feleltem neki röviden, aztán elkerekedett a szemem. Arkdruida? Én?! - Igen, én vagyok Wyn. - feleltem, amikor rájöttem, hogy nem volna valami jó ötlet késlekedni - És benned kit tisztelhetek?
Furcsa, milyen könnyen megy a kommunikáció, ha egy nagy jelentőségű esemény forgatagában találom magam... De ez jó. Élvezem.
Remélem, büszke leszel rám, Rheo. És nem csak te. Nem fogok csalódást okozni.
Fogak csattantak egy fedetlen karon, belemartak a meleg, gőzölgő, izzadt húsba és tépték, őrült erővel tépték. A lendülettől gazdájuk - egy szürke farkas - minduntalan hátra vetődött, aztán előre, hátra, előre… az ember ordítása sértette a fülét, s elkeveredett a fémek, lábak, mancsok, paták és szárnyak hangjával.
A szörnyű ízű szövetcafattal burkolt kar egy lendítéssel repült ki a farkas szájából, vérrel telespriccelve mindent, amely felett elhaladt.
- A nevem Áine Stormshadow. Serpentsbloom harcosainak vezetője vagyok, az erdő legmélyebb részéről. - válaszolta a nő - Kaptunk hírt egy tünde lovagtól, hogy bajban vagytok, és a fiú, aki a vihart kavarja, azt mondta, téged keresselek. Koncentrálj az állatokra, én megvédelek téged.
Bólintottam, aztán gyorsan körbetekintettem. Egyelőre talán nem jött felém senki, így hát folytatni kezdtem az állatok irányítását. A tűz és az emberek még mindig mélyen gyökerező félelemmel töltötték el őket, én viszont nem tápláltam irányukban mást, csak haragot. Feldühített, hogy az az egyetlen katona képes volt jóformán a semmivel kibillenteni az egyensúlyomból és rákényszeríteni, hogy rettegjek.
Hogy úgy érezzem, az én karomat is letépték…
- Ne légy velük könyörületes, Áine. - szóltam - Aki magától nem ismeri fel, hogy tisztelni kell az erdőt, az nem változik meg. - azzal még hevesebb csatára fogtam az irányításom alatt álló állatsereget, ismét belerévedve gondolataik örvényébe és elveszve bennük, egészen úgy, hogy m ár azt sem tudtam, hol kezdődnek ők és hol végződöm én.
Csont roppant. Tollak hullottak szerteszét. Fogyott a levegő. Az ember szorította a madár testét, amely néhány pillanattal ezelőtt még a feje felett körözött, azt az utasítást teljesítve, hogy a nyakat és a fejet támadja meg. De az ember megfogta… megfosztotta a tollaitól. Aztán összetörte a bordáit.
Nem! Ezért megfizettek!
Hatalmas karmok… a férfi hosszúkás feje úgy terült el közöttük, mintha csak egy almát fognék. Könnyű célpont. Még egyszer!
És a medve lesújtott. De célt tévesztett.
Megint a fém hidegje és a fájdalom, amelybe beleborzongok… az ember egyik társa megvédte őt.
Vicsorogva megráztam a fejem. Még egyszer! Még egyszer! Nem győzhetnek!
A pillanat tört része alatt történt minden. Bele sem gondoltam. Az indulataim, mint egy harmadik kéz, irányították az enyéimet, amely a medvének adta a parancsokat. És mire észbe kaphattam volna, a kócos, barna hajú férfi nyakának melege találkozott a hatalmas karmokkal, vér serkent…
És a fej oldalra dőlt.
Megölte.
Nem. Megöltem.
A dőlő testen lépett át, újabb ellenségre várva. Megzavarodtam, ő pedig négy lábra ereszkedett.
Nagyon halk, kínzó, sóhajszerű hang szakadt fel belőlem. Nem értem, miért… De mégis. Nem akartam felfogni. Nem akartam elfogadni. Én adtam parancsba, én feleltem érte, én tehettem arról, hogy megtörtént. Én akartam, hogy megtörténjen.
Gyilkos vagyok.
Olyanná váltam, mint az, aki megölte Lunasát. Embert öltem. Nem a saját kezeimmel, de megtettem. Vért ontottam. Kioltottam egy életet. Gyereket tettem apátlanná, feleséget özveggyé. Megint megráztam a fejem. Fogaim megcsikordultak az erő alatt, amellyel összeszorítottam az állkapcsom. Nem tudtam eltörölni ezt a tettet, de nem is volt időm, hogy mélyebben elgondolkodjak felette. Ez volt a harcok menete, ezt kellett tennie azoknak, akik ma itt küzdöttek. Még több vér hullt, végtagok szakadtak, testek dőltek, fegyverek koppantak, állatok szenvedtek a parancsaim alatt. A csata szörnyű volt. Szörnyű… de szükséges.
A végén már nem is érdekelt. Folyamatosan kértem a Természetet, bocsásson meg a hasztalanul elvett életekért. És folyamatosan osztottam az ítéletem az emberek seregére. Volt, akit agancs öklelt. Volt, akit széles láb taposott halálra. Volt, akit széttéptek a farkasok, és volt olyan is, akinek segédkeztem a megölésében.
Hogy honnan volt erőm hozzá?
Hullottak a tündék. Hullottak, akik védték az erdőt és a benne élőket. Szúrták, ütötték őket, aztán a testükön lépkedtek. Meghaltak. Mozdulatlan végtagjaikból, üveges tekintetükből eltávozott a lélek. Olyanok kezétől estek el, akik nem tiszteltek semmit és tüzet gyújtottak. Azt hitték, Abaddónt játszhatnak… Vajon, ha jobban igyekeztem volna, meg tudtam volna őket menteni?
Léptek. Közelről. 
Ismét veszélyben voltam. Ezúttal ketten támadtak rám, bizonyára rájöttek, hol állomásozom. Rendíthetetlenül gázoltak át az útjukban lévő tetemeken, aztán bokrokon, hogy elérjenek. De a karcsú női alak azonnal megállította őket. Támadni sem maradt idejük.
Áine furcsa volt.
Nem rossz értelemben, inkább lenyűgöző. Úgy olvasztotta össze a testét az akaratával és az erejével, mintha ő maga lenne az a szél, ő maga vágna, ütne és támadna vele. Mintha nem volna teste.
És ha már a testnél tartottunk, nem emlékeztem, hogy erdei egereket is bevettem a soraimba. Már ha egyáltalán erdei egerek voltak, ugyanis ízlelték a szagokat, és legjobb tudomásom szerint arra nem képesek a rágcsálók. De minek is kellene nekik ilyen képesség, mikor ott az orruk és ott vannak a hatalmas, éles metszőfogaik. És ha ez még nem okozott volna elég fejtörést, bekúszott a látóterembe egy másik perspektíva... sokkal hatalmasabb. Elmondhatatlanul lehetetlen.
Melyik állat lenne képes úgy kidönteni fákat, mintha csak egy neveletlen kölyök taposná el az útjába kerülő rovarokat? A haragja... mert az volt, ebben egészen biztos voltam, hasonlított az enyémre, majdhogynem táplálta azt. Egyre dühösebb lettem, ha őt figyeltem.
De nem ragadhattam le nála. Muszáj volt mindent beleadnom és mindenhová elérnem lelki szemeimmel, hogy tudjam, mi a következő lépés. Egészen olyan volt, mintha a saját lépéseimet kellene meghatároznom a harcmezőn, amely egyszerre volt ijesztő és nagyszerű. Na de mik lehettek azok az alacsony valamik?
A szagok ízlelése... ez olyan tulajdonság volt, amit általában hüllők birtokoltak, de tisztán emlékeztem, hogy élő egyed nem maradt a tűz közelében. És az az óriás... akármi?
Szégyenszemre azt sem tudtam, mire gondoljak, egyúttal egyre izgatottabbá is váltam, persze némi hálás pillantást csepegtetve itt-ott Áine felé, aki végig engem védett. És itt jöttem rá, hogy talán baj van.
- Jön valami nagy. - jeleztem, mivel a kis hüllőszerű jelenségektől nem számítottam nagy meglepetésre - El is taposhat minket. Nem tudom, mi lehet és azt sem, hogyan vagyok képes érzékelni. Nem ismerek ilyen állatot.
Nem tudtam, mit tegyek. Magabiztos voltam, kézben tartottam a helyzetet, de mégis úgy éreztem, valami nincs rendjén, még akkor sem, ha ezt a képességet Rheo kölcsönözte nekem és ki tudja, valójában mire volt képes. Ám alighogy eljutottam ennek szavakba foglalásáig az elmémben, miközben továbbra is irányítottam hol itt, hol ott, kapkodva, mint egy őrült, mégis teljesen nyugodtan, mintha természetes lenne, hogy több személy vagyok és az ellenségek összessége úgy áramlik a sok szem előtt, mint egy vérszomjas, fémfényű tenger; megjelentek Áine társai. Legalábbis a bőr-ruházatukból és mozgásukból ítélve nem lehettek mások. Velük együtt pedig megoldódott a rágcsáló-hüllő rejtélye is: kígyók, de még mekkorák! És úgy viselkedtek, mint a tündék háziállatai. Elámultam, bár csak egy pillanatra engedte a sok kép, szín, szag és érzelem.
Megint jött egy. Sötét, fülig érő haja volt, szinte tajtékzott a dühtől. Hogy azért-e, mert meglátta a társai holttestét egyetlen nő körül, nem tudtam meg, ugyanis a sötételf szempillantás alatt orrba rúgta. A széltől, amely a mozdulatot kísérte, arrébb repült, s a katona szemei azonnal lecsukódtak.
- Jól tudom mi jön. Mi úgy hívjuk... - kezdett bele Áine mosolyogva.
Agyarai voltak és vastag, szürke bőre. Az útjába kerülő tündék úgy tértek ki előle, mint egy apró madárraj a vadászó héja elől, a hatalmas teremtmény mégsem támadta meg őket.
- ...holdagyar. Épp időben, Seán. - kiáltotta oda Áine a hatalmas állat hátán ülő férfinek, aki hozzá hasonló ruhákat viselt és éppen akkor ugrott le az említett állat hátáról, egyenesen mellénk - Ő a férjem. majd később elmagyarázom. Most dolgunk van.
Holdagyar.... hmmm...
Életemben nem láttam még ilyen lényt és nem is hallottam róla. Óriási erős lábaival úgy tapodta az erdőt, mintha egy vihar tépdesné ki a fákat. Mégsem ártott nekünk, tündéknek, az erdő népének. Biccentettem Seán felé. Csak ennyire futotta most tőlem. Persze nem mintha máskor különösebb örömmel és lelkesedéssel vetettem volna bee magam az ismerkedés gyönyöreibe. De mindegy is... Karmok alatt szakadó fűszálak, ugrásoktól és elterelő csapásoktól keletkező széllökések és a kerekfülűek idegen bűze töltötte be elmémet a fém és a tűz sárgás, csillogó fényénél, mintha egyszerre több különböző könyvet olvasnék. Láttam - éreztem -, ki esik el, láttam - éreztem - a mozgásukat, láttam, hogy Crispin már sehol sincs és láttam - éreztem -, hogy Lance derekasan küzd.
És láttam egy hatalmas árnyat a vihar tomboló sötétjében. Sokkal nagyobbat, mint az emberek katonái. Olyan magas volt, hogy felért volna egy háztetőt. Hatalmas, kemény, lapos eszköz volt nála, amelyet a madaraim kemény szárnynak hívtak. Pajzs. Egy pillanatra mozdulatlanná dermedtem és visszatértem a saját elmémhez.
- A félóriás... - nyögtem két irányítás között, sokkal inkább mérgesen, mint fáradtan.
Újabb ellenség közelített. Egy robusztus, szőke férfi, vastag szemöldöke alól metsző szigorral nézett végig rajtunk. Áine azonban neki sem hagyott időt többre. Utolsó rúgása közben, mintha más valakit is várna még, elnézett egy irányba, aztán visszafordult felém és a férje felé.
- A társatok bajban van, druida. Ha van az irányításod alatt bármi, aminek szárnya van itt az ideje besegíteni. Seán, van itt valahol egy kardforgató tünde lángoló karddal, segíts neki átjutni!
A férfi rettenetesen gyorsan tűnt el. Időm sem volt felmérni a csata állását annyi irányítás és taktikázás közepette. Megpróbáltam felszabadítani a ragadozó madaraimat, de valahol mindig nagyobb szükségüket láttam, valami mindig előbbre való volt annál, hogy elhívjam őket onnan.
Szemgolyó a csőrben. Egy kibelezett tünde. Egy ordítozó ember.
Nem számíthattam most rájuk.
Megkerestem a baglyokat. Huhogva csapdostak az emberek felett, aztán amikor elfáradtak, felültek a fákra és a nyakukat forgatták, ijesztő hangokkal igyekezve felhívni magukra a figyelmet. Az öreg varjú egy ember sisakjával volt elfoglalva, amikor ráleltem, de azonnal felfigyelt rám. Így küldtem el hármójukat a félóriáshoz és Tristanhoz, remélve, a hatalmas test nem fogja egyetlen csapással félresöpörni őket. A nagyobb, sötétebb bagoly támadott először: megpróbálta meghúzni az óriás haját vagy elérni a bőrét, mialatt a társa sebes siklást tervezett megkísérelni. A varjamnak inkább azt a feladatot adtam, hogy a féltünde hátát védje, ha úgy adódik. Muszáj volt előbb tapasztalatot szereznem, hogyan küzd az a hatalmas emberszerű lény.
Mindeközben a többi állatra is figyelnem kellett. Józan ésszel beláthatólag már réges-régen iszonyatos fejfájással kellett volna küzdenem. Legalábbis úgy gondoltam, ez fog bekövetkezni, de feltűnően természetesnek éreztem a helyzetem... nem. Magam. Az egész lényem úgy viselkedett, mintha beleolvadt volna a dolgok folyásába.
- Két bagoly és egy varjú. - mormoltam, amennyire csak vissza tudtam küzdeni magam a saját elmémhez és a saját számhoz - És Wade. - mutattam magam fölé egy gyors és nagyon apró botlendítéssel - Elküldöm őt is, ha kell, de egyelőre nem tudom, hogyan reagál az óriás. Mindjárt kiderül...
A hatalmas kétlábú forgott, de a baglyok követték. Követniük kellett, különben Tristan-nak baja esik. Minden maradék energiámmal őket irányítottam, de úgy tűt, mintha a félóriás tudomást sem venne róluk. Annyit sem értem a szemében, hogy ellenségei közé soroljon.
Egy férfi mártotta hosszú, éles, szilárd, vágni képes tollát a hatalmas ellenfél térdébe. Tristan. Fellélegeztem, ám alighogy megtettem, rá kellett eszmélnem, mennyire nem volt sikeres a támadás: a félóriás kirántotta magából a vérrel szennyezett fémtollat- ami-úgy-működött-mint-egy-karom, és a lapos-kemény-széles-tolltalan-szárnyával jókora ütést mért Tristanra. A félvér elrepült, nyekkent egyet a földön, és nem mozdult.
A látottak néhány pillanatig teljesen ledermesztettek. Azt hittem, Tristan meghalt az én hibámból, s már éreztem magamban a feltörekvő dühöt, kétségbeesést, döbbenetet és bűntudatot, így hálát adtam a Természetnek, illetve Driseognak, amiért még lélegzett. Vagy talán azért kellett volna, mert meg tudtam őrizni a nyugalmam, hogy észrevegyem? A megkönnyebbülést azonban pillanatok alatt váltotta fel a mélységesen mélyen gyökerező, színtiszta harag.
- Ha még egyszer kezet emelsz Tristanra.... - morogtam magamon kívül, de nem fejeztem be.
Pontosan tudtam, mekkora előnyre tettem szert azzal, hogy azt hitte, az állataim ártalmatlanok. Itt volt az idő, hogy a szemét célozzam. Ki is adtam a parancsot, néhány másikkal egyetemben, amelyek a szokásosan, más-más, kevésbé ismétlődő mintázatban követték egymást és a négylábúaknak szóltak.
Vágták őket a fémek, ütötték őket a csövek, de kitartottak, még ha sokan ki is estek a soraik közül.
Nature, please forgive me… I am destroying the life You made… Even if it’s the only way to protect You…
Amint végeztem, és kissé összeszedtem magam, vissza kellett tértem az óriás figyeléséhez. Sosem éreztem még ekkora feszültséget magamon eluralkodni. Ha hibázom, lehet, hogy a félóriás megöli Tristant. Én pedig - a nemrég történtek kuszasága ellenére is - egyáltalán nem akartam ezt a végkifejletet. A bajtársamnak tekintettem a férfit, egyenlőnek Rheo-val, Crispin-nel, Lance-szel, Darian-nal és saját magammal. Akármiről is beszélt a thuata, akármi is történt a múltban, a félvér most nem az embereknek segédkezett. Az életét kockáztatta, hogy megmentse az erdőt.
Vajon mégis lehetséges valakit jobb belátásra téríteni?
Nem most volt itt az ideje, hogy kiderítsem. Valaki… valaki felbukkant és kardjával a félóriás másik térdét támadta.
A szemét... a szemét... - szuggeráltam, és nagyon erősen koncentráltam, a madaraim érzéseiben fellelhető szemén keresztül látva, hogy Lance az, aki közel merészkedett, reménykedve benne, hogy ezúttal tényleg sikerül elvonnom a hatalmas lény figyelmét annyi ideig, hogy a zsoldos sikerrel járjon.
Muszáj sikerülnie. Különben ő..., és Tristan...
Szárny rebbent, az izmok ritmikusan, eszeveszett sebességgel dolgoztak benne. Éreztem a bagoly heves, kapkodó légvételeit, éreztem, ahogyan gyorsul, éreztem, hogy célra tart… egyenesen a félóriás arcába, hogy elérje, amire utasítottam. Egyetlen pillanat, egy pislogásnál is rövidebb, és a hatalmas ellenfél szemgolyója elejtett pohár tartalmaként buggyant ki eddigi helyéről. Azonban, én is éreztem fájdalmat. Tollak szálltak, tollak voltak a hatalmas, ökölbe szorított kézfejbe börtönözve. A megsebzett félóriás a baglyom után kapott, de célt tévesztett. Bizonyára nem látott már olyan jól fél szemmel.
A zaklatott baglyot néhány percnyi ágnyugalomra ítéltem, a másik két állatot pedig egy időre elirányítottam az óriástól. Kicsit távolabbról, mozdulatlanságból, a pár tollát vesztett bagoly rendeződő érzései közül hámoztam ki, hogy nem esett semmi bajuk. Vad haragom azonban ismét furcsa gondolatokat akart rám erőltetni. Olyanokat, amelyeket még mindig nem tartottam teljesen helyesnek: meg kell ölni a félóriást. Való igaz, Demiphones halálát már igen-igen kívántam, de vajon az emberei tényleg tehettek arról, ami itt történt? A választ egy korábbi, saját magamtól idézett mondat adta meg. Ők nem értékelik a természetet, nem tisztelik az életet és ha nem végzünk velük, ők fognak velünk és egész Tünde erdővel.
Igen… - igyekeztem kizárni elmémből minden hátráltató tényezőt. Ráértem akkor felelni a tetteimért magamnak, ha itt már végeztünk - Ha másképp gondolnák, már régen letették volna a fegyvert, hogy ne kelljen ártaniuk nekünk.
Az ág magasságából különös látványként terült el alattam a csatatér. Minden más alak elhomályosult, szabálytalanul mozgó foltként táncolt, egyedül a félóriás, a zsoldos és a félvér hármasa vált ki a káoszból. A hatalmas ellenség térdéből kard állt ki, s már nem is tűnt olyan hatalmasnak, ahogy térdre esett. De még mindig volt benne erő, még mindig árasztotta magából azt, amitől a madaram félt. A madaram, de bíznom kellett abban, hogy a két harcos innen már megbirkózik vele. Körülöttük furcsa alakú levelekként hevertek a tollak a véres talajon.
- A féltünde jól van. - jelentettem ki Áine felé fordulva - A zsoldos a segítségére sietett. A félóriás lába megsérült, talán már nem jelent veszélyt. - tettem hozzá, miközben félig a sötételfet figyeltem, félig pedig egy rókát irányítottam, akit hárman próbáltak meg leszúrni egyszerre.
Neszezés hallatszott, én pedig akaratlanul is kitaszítottam magam a róka elméjéből. Egy férfi rohant felém, teljesen ép páncélzatban, csupán a csöves fegyvere végén lévő szúró lándzsahegy nem volt egészben, ám még így is halálos sebet ehetett vele ejteni. Lehetett volna, ha Áine nem vette volna észre, hogy közelít.
- Jól van, de a csatának még nincs vége. Tarts ki, druida. Az erdőért. - mondta, miközben az ellenség felé rohant, s egyenesen szabályos hátraszaltóval egybe kötött rúgással állon találta a támadót, akinek sisakja tompa fémpendüléssel repült le a fejéről, s szállt magasra, egészen át az egybefolyó halottak, fegyverek és harcolók végeláthatatlan, hangos és sűrű tömege felett - Ezt a hercegnőtöktől lestem el néhány napja. - tette hozzá, és elmosolyodott.
Talán ő képes volt kizárni az őt elemésztő gondolatokat. Talán küzdenie sem kellett velük. Vagy talán látta, hogy én éppen azt teszem, és a mosolya volt az, amellyel megpróbált erőt önteni belém. De az is lehet, hogy mindössze ő is csak egy furcsa kislányt látott maga előtt, akire muszáj volt mosolyognia.
Azon kaptam magam, hogy a szám széle felfelé húzódik, miközben visszanézek rá, azután újfent hagytam, hogy elnyeljen a tudatok tengere.
Tristan támadott, gyors egymásutánban próbált döfni az éles végű csöves fegyverrel, ám mindhiába. A félóriás úgy tépte ki a kezéből az ezközt, mint édesanya a kést egy kisgyermek aprócska ujjai közül. Elhajította, aztán minden erejét beleadva megpróbált talpra állni, de a térdét ért sérülés miatt képtelen volt használni a lábát. Tristan, mintha csak erre várt volna, azonnal Lance mellett termett és megfogta a kard markolatát.
A féltünde furcsa tüzet csinált a fémtollán, olyat, mint amiben az erdő égett, de a semmiből. A hatalmas alak végtagja folyni kezdett, mint a patakok, amelyekben halak úsztak és vízi növények hullámzottak.
Tristan ekkor kirántotta a kardját az óriásból, majd ugyanazzal a lendülettel ellensége mellkasába fúrta azt. A térdelő szájából vér folyt, aztán eldőlt, mint azok, akiknek a tünde sereg rendíthetetlen tagjai kioltották az életét, vagy azok, akiket az emberek szúrtak le… A félóriás meghalt, én pedig fáradtan és megkönnyebbülten, ámde szűnni nem akaró feszültséggel tértem vissza saját elmémhez, hogy vessek egy pillantást arra a két közeledő, páncélos alakra, akik voltak olyan ostobák, hogy az Áine körül heverő katonák látványa ellenére mégis megpróbáltak eljutni hozzám…
…mielőtt a vihar erejű széllel kísért rúgások őket is társaik sorsára ítélték.

Felhasználó profiljának megtekintése

24 Re: [Tünde frakcióküldetés] Age old mistakes on Szer. Május 23, 2018 10:55 pm

Lance Kalver

avatar
Tünde Zsoldos
Tünde Zsoldos
Ahogy kifújtam magam, és próbáltam betájolni a fülcsengés közepette, hogy hol is vagyok, láttam félrenézve, ahogy Crispin megnyeri a saját küzdelmét: a pengéje akadálytalanul szaladt bele az ember szemébe, mint kés a forró vajba. Ahogy a férfi teste elvágódott, egy pillanatra mintha csönd támadt volna, aztán hirtelen elszabadult a pokol. A föld mélyéről dübörgés hallatszott. ~ Mintha ezt már hallottam volna valahol…~ Gondoltam, és nem tévedtem: a föld pillanatok múlva megrepedt, a tövislény indái feltörtek olyan erővel és élettel, hogy ha nem tudtam volna, hogy ez maga az élő természet, akkor is kitalálom. A vastag, tövises indák körbetekeredtek az embereken, akik hangos halálsikolyokkal fogadták a közeledő véget, a csontjaik pedig csak úgy ropogtak. Ilyen máskor is történt már, csak nem növénnyel történt, hanem kővel. Kirázott a hideg. A halál mindig is fegyverek formájában, halandók által kiszolgálva jött el a környezetemben, és nehezen fogadtam el, hogy egy felsőbb valaki is bele tud szólni a küzdelmekbe, ha akar. Aztán hirtelen csend lett, és sötét: az indák körülfogtak engem és Tristant, átláthatatlan falat képezve. Oldalra nézve annyit tudtam kivenni, hogy Tristan kapaszkodik a kardjába, és igyekszik nem kétségbe esni. Rátettem a kezem az övére.
- Driseog alkuja az volt, hogy ha eltesszük Dempihonest láb alól, megvédelmez mindenkit, aki hajlandó elfogadni őt. - Habár én is féltem, és nagyon aggódtam, komolyan néztem a szemébe. - Te meg tudod ezt tenni? - Kérdeztem.
- Elfogadni? A tövislényt? Ne röhögtess. - Vigyorodik el Tristan eszelősen, én pedig elvettem a kezem. Úgy tűnik, ez nem fog segíteni. Az indák mozogni kezdtek, a fal megnyílt, és Rheo lépett be.
- Meg ne próbáld még egyszer, félvér patkány. - Mondta összeszűkült szemmel, ahogy meglátta Tristan kardját. Felcsattantam.
- Na jó, mondjátok el végre, mi ez az egész! - Nagyon untam, hogy látszólag ok nélkül utálkoznak, és tudni akartam, mi a hiszti tárgya.
- Mit gondolsz, mi lenne? Ez a fattyú egy lépéssel tovább ment abban az átokban, amit ti is viseltek azzal, hogy felerészben már az Idegen Isten korcsai közé tartozik. - Mondta Rheo ijesztően mosolyogva. - És szerinted ő mennyire tehet arról, hogy ilyen? - Kérdeztem Rheótól hasonló hidegséggel, csak az én arcomról a mosoly hiányzott. - Amennyire tudom, azon munkálkodott eddig, hogy az erdőt kitakarítsuk az emberektől. Újra kérdezem, mi a bajod egy fanatikus sértettségén kívül? - Kérdeztem.
- Én nem mentem sehová. Az apám egy kegyetlen féreg volt, pont olyan fanatikus, mint te, boszorkány. Akkor sem mennék veletek sehová, ha kérnéd. Most pedig engedj el, mielőtt felgyújtom a drágalátos istenedet. - Vicsorgott, és felé fordultam, hogy lenyugtassam, de késő volt, Rheo már cselekedett: Az indák kirántották Tristant.
- Kotródj innen. - Közölte fagyosan.
- Várj már! Válasz nem fog érkezni? - Kérdeztem.
- Fanatikus... - Vett fel Rheo egy sokkal gőgösebb tartást, ahogy mögöttünk visszazárultak az indák. - Úgy beszélsz, mint ők. Nincs semmi jogod védeni egy korcsot. Ember. Félig, egészben, mindegy. Alávaló és utálni való. - Mondta, szinte köpve.
- Támaszd alá. - Néztem a szemébe. Kedveltem Tristant, nem hagytam, hogy így beszéljen róla, pláne azok után, hogy ennyi mindent tett az erdőért. Egy gúnyos, egyben értetlen nevetést hallottam.
- Kinek képzeled te magad, hogy engem számon kérj?
- Egy egyszerű tündének, aki viszont nem szereti, ha csak úgy megmondják neki, mit csináljon, vagy hogy érezzen mások iránt, anélkül, hogy értelmét adnák. - Válaszoltam rezignáltan. - Ha nem akarod a szádat jártatni, ne jártasd, de akkor ne is várd, hogy egyetértsek veled. - Válaszoltam tárgyilagosan, olyan hangnemben, mintha egy bunkó felbérlővel beszélnék.
- Egy egyszerű tünde... És engem kinek képzelsz, hogy ilyen hangot engedsz meg magadnak? - Mosolygott fenyegetően. Megijedtem tőle egy kicsit, de a hangnemmel ellentétben nem engedhettem meg magamnak, hogy most hunyászkodjak meg. Tünde voltam, tünde becsülettel, egy ilyennek nem fogok fejet hajtani.
- Nem az számít, ki vagy. Nem, amikor egyszerű elvakultságból bántasz ok nélkül olyanokat, akik semmi rosszat nem tettek. - Nyeltem nagyokat. Ez nagyon kockázatos volt már, de nem léphettem vissza. Ekkor a tövisek hirtelen körbeölelték a félig növény tündét, és mintha egyesültek volna, Rheo maga pedig sokkal ijesztőbb formát vett fel, nekem pedig hirtelen az az érzésem támadt, hogy nagyobb veszélyben vagyok, mint gondoltam.
- Nem számít, azt mondod, fiú? Én vagyok Anwnn Banríon Ard, Mór-Ríoghain ní Danu. Én vagyok minden tündérvérűek királynője. Épp most mentettem meg az egész népedet, és te mégis így mersz beszélni velem.
A tartásom abban a pillanatban megtört. Vesztettem. Lehajtottam a fejem, és úgy folytattam halkan.
- Semmilyen cím nem jogosít fel arra, hogy ártatlanokat bánts, csak azért, mert valamilyennek születtek. Valaki megítélésében egyetlen dolgot kellene nézni, azt, hogy ő maga életében mit csinált. de ha Felséged ezt nem látja be a trónjáról, úgy én nem tehetek semmit, hiszen a Királynő biztosan jobban tudja. De arra is emlékeztetném Felségedet, hogy ha ez az úgynevezett „félvér korcs” nincsen, talán minden máshogy alakul. Talán Demiphones még mindig élne. Talán Driseog még a lightleafi druida fogságában lenne. - Mondtam, és tovább hajtottam kicsivel a fejemet. Én befejeztem. Rheo felhorkant, talán sértettségből, talán más okból, aztán előrelendítette a kezét, a tövisfarkasok pedig nagy lendülettel lefejelték a mellkasomat. A tüskék ugyan szúrósak voltak, de maga az ütés erősebb volt, olyan lendülettel vágódtak nekem, hogy hátrarepültem, egyenesen kibucskázva a mögöttem szétnyíló indák között, és egy nagy nyekkenéssel földet értem.
- Akkor maradj az ártatlan embereiddel, fiú. Veronia mocska már beléd itta magát. - Mondta a királynő. Remegve tápászkodtam fel. Engem legtöbbször nem tiszteltek az emberek, csak egy egyszerű zsoldos voltam, akit le kell szarni, aztán kifizetni, utána pedig megint tenni a fejére. Megszoktam, hogy lekezelnek. De ez sok volt. Még egy királynőtől is. Kihúztam magam.
- Nem is kérnék a maga földjéből. Ahol maga uralkodik, ott nem lehet más, csak üresség, és fertő. Nem hiába mondta Titánia: Anwnn az éjszaka kertjénél fonódik össze a tündérsíkokkal. Aki ilyen öntelt, az csak sötétbe borult birodalmat vezethet. - Fordultam hátra, mintegy végszóra, ahogy Rheo megrovó tekintetét eltakarták az indák. Körülnéztem: mindenhol tövisrengeteg volt, ami most kezdett visszahúzódni, elhagyva az emberek holttesteit, de a tündék tetemeit nem láttam sehol.  Furcsán csodálatos volt az egész látvány, ekkor azonban eszembe jutott valami. ~ Tristan ~ Villant át az agyamon, és elkezdtem vadul keresni a szememmel. Hol lehet? Meg is találtam nagyjából húszlépésnyire, ahogy a hátán feküdt az elázott földön, keze a tarkója alatt, mintha csak egy kellemes nyári napon nem akadt volna jobb dolga a sütkérezésnél.
- Te nem mentél velük, Lance? - Kérdezte elmerengve.
Csuromvizesen, egy kisebb nyögés kíséretében letelepedtem mellé.
- Miért mentem volna? Nincs miért. És egyébként is egy gőgös idióta az a nő, hiába uralkodó. Azt hiszem, nem akarnék az ő országában lenni.
- Uralkodó? - Vonta fel a szemét a féltünde. - Bár, mi más lenne. - Aztán egy pillanatra csöndben maradt, a felhők között átsütő nap pedig most még jobban megmutatta a tövislény által okozott hegeit.
- Elegem van, Lance. - Szólalt meg.
- Nekem is. Miről is beszélünk? - Kérdeztem érdeklődve.
- Sosem jellemezhet a saját személyem. Az apám fia vagyok. Félvér vagyok. A tövislény egy áldozata vagyok. Sose voltam még csak Tristan. - Mondta szinte elkeseredve. Hátradőltem mellé a fűbe.
- Ha ez számít valamit, épp azt mondtam a nőnek, hogy te csak Te vagy, elsődlegesen nem félvér, vagy „apád fia”. - Mondtam neki. Felnevetett, lassan és fájdalmasan ugyan, de legalább látszólag őszintén, és felült.
- Menjünk, keressük meg kik maradnak itt. Aztán tűnjünk innen, mielőtt az emberek visszatérnek.
Bólintottam, felálltam, aztán kezet nyújtottam neki, hogy segítsek.
- Menjünk, kíváncsi vagyok.

Felhasználó profiljának megtekintése

25 Re: [Tünde frakcióküldetés] Age old mistakes on Hétf. Május 28, 2018 8:19 pm

Crispin Shadowbane

avatar
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos
The Place Our Heart Broke
[Zenei aláfestés: [ Bring Me the Horizon - Don't Go]
"Every heart has its limits. At that moment I knew that was all mine could take. Broken, shattered in tiny peaces, I just...just couldn't go on. But I had to. Choices were made. Choices that crippled me. Choices that I regret every day of my miserable, worthless and pointless life. He said to me: "Why do you WANT to suffer?"; she said to me "Is the revenge truly worth more than your own life?"...and I couldn't answer them. I just...please...please don't go. My friends. My family. My everything. But they did go. And I did leave them...what have I done?!"

  Válasz már nem érkezett a szavaimra, csak egy hangos dörrenés, ahogy Demiphones elesett. Ideje volt tovább állni, hogy megnézzem a pusztítást, amelyhez hozzá járultam. Azonban a lábaim a földbe gyökereztek az elkövetkezendő pillanatokban, amelyek bár óráknak tűntek, de valószínűleg az egész hamar lejátszódott. Mert ami történt, az az volt, amire számíthattunk, amiért vért ontottunk, amiért halált osztottunk. Driseog megérkezett, és most minden ember, aki még itt maradt, a halálos ölelésében találta magát. Egy indákból, tövisekből és remegő haragból, gyilkos vágyból és sértett büszkeségből fonódott börtönben és halálos kelepcében. Sikolyok szálltak fel az égre, utolsó kétségbeesett próbálkozásként, hogy a tudtunkra adják fájdalmukat. Azonban nem találtak megértő fülekre, nem azok után, amit tettek. Nem azok után, hogy ilyen lépésre kényszerítettek minket. De ettől független...nem, NEHOGY mert őket sajnálni, Crispin!
  És most csend van. A sikolyok elhalnak. A gondolatok megszegnek. Elzárva a külvilágtól, ahova egy kis hang se juthat be, ott állok, némán és esetlenül, a pusztítás közepén. Örvénylő indák, sűrűn szőtt falak. A végzet és az elmúlás olyan erővel csap mellkason, hogy az szinte már fáj. Csend van. Valami véget ért, valami új kezdődik. De mint minden csend, ez is erőszakkal ért véget...és mint minden új dallam, minden egyes új akkord, minden egyes új rezdülés a világ szövetén, ez is erőszakkal és vérrel fog kezdődni. És most...most csak csend van.
  A föld fortyogott, mint ha ki akarna törni belőle valami. Mint ha ki akarná vetni magából az akószámra ontott vért, beleket, belsőségeket. A szétfröccsent agyvelőt, a halál pillanatában elengedett záróizmok által visszatartott undorító elegyet - a fekáliát, a vizeletet és a magvakat. Mint ha kiakarná vetni magából a haldokló apák őrjöngését, akik már nem látják a családjukat...testvérek vádaskodását, akik csak parancsot teljesítettek. A föld azonban nem köpött ki magából semmit - az csak húzott és húzott. Egy férfit, vastag páncélba öltöztetve, keze helyén alkotóelemeire esett szerkezettel. Egy férfit, aki a mi megítélésünk szerint gonosz volt. De hogy mi vezetett ide, ehhez a pillanathoz? Már senki se fogja megtudni, hogy mik voltak az indítékai. Csak egy újabb elesett egy értelmetlen háborúban. Figyeltem, ahogy a testét magába szívja Driseog dühe. Az indákat, amelyek vad és vak keserűséggel rángatták le a páncélt, vele együtt némi bőrt és húst. Csontok bukkantak elő a másodperc töredék részére, aztán süllyedtek el...míg végül már csak egy kis fémkocka maradt az egészből a hihetetlen erős nyomás hatására...aztán semmi. Csak gödrök és puklik, földhányások ott, ahol nem rég még vértől átáztatott csatamező volt. Most egy újonnan ébredt indabörtön volt...s a Csend uralkodott. Térdem a földön koppant, ahogy észrevétlenül is, tehetetlenül és öntudatlanul a földre hulltam pont azon a helyen, ahol Demiphones utolsó darabjai eltűntek örökre.
- Hold Anya kegyelmére, mit tettünk? Nem akartam ezt... - hebegtem magam elé a szavakat, melyek ajkaimra tólultak.
  Az, hogy mit akartam és az, hogy mi történt, két teljesen független dolog volt. Megtörtént. Hiába mondtam Rheo-nak és a többieknek, hogy a vérontás nem megoldás, végül csak arra kényszerültünk. Mert nem volt más. Mert a világ - a mi világunk - nem ismer más eszközt. Mindig és mindenkor erre fogunk csak lealjasodni, vakul vagdalózva magunk körül sértetten és elveinktől gőgősen eltelve. Egészen eddig vajmi kevésszer gondoltam bele a dolgokba.
- Vérre vér lesz a válasz, ezt hajtogattam Rheo-nak...de végül is, meg kellett tenni, nem? - hajtogattam tovább, saját magamat győzködve. - És most mi lesz? Megmenekült az erdő, juhééé...véres áron, sok áldozat utolsó kínsikolyai kíséretében. Ideje innen elhúznom a csíkot és halál részerge innom magam.
  Mert menekülni, azt mindig is tudtam. Alkoholba fojtani a gondolataimat, elűzve ezzel a démonokat, amelyek marcangolták a tudatomat. Azonban még nem volt itt a távozás ideje. Még egy valami a levegőben csüngött. Éreztem...valami rossz. Valami fájdalmas. Valami végzetes és végleges. Vonzott magához. Undorító csápjaival megragadott és vonszolt...egy bizonyos hely felé. Féltem a megérkezéstől.
- Nem, nem lesz.
  Az érkező nő hangjára felé fordultam.  Sharlotte az indákon keresztül vágva ügyesen lavírozott a tövisek között, utat törve magának kecsesen, ahogy mindig. De a ruha sérülését Ő se tudta elkerülni és most egy hosszanti, csúnya vágás díszelgett azon, egy kicsit felfedve a bőrét. Igen. A végső felvonás. A játékosok összegyűltek.
- Nem lesz itt semmi, mire visszajönnek.
- Miért is nem lepődök meg azon, hogy Te is felbukkantál, Sharlotte. Jó téged látni...még ha ilyen körülmények között is. Külön hála azért, hogy szóltál Darian-nak. Tehát, mi lesz? Egy egész emberi sereg eltűnt a Tünde-erdőben? Legalábbis gyanakodni fognak...de hát, amúgy is utálják a tündéket és a fajtánkat, úgy hogy semmi újdonság, nem igaz?
  Horkantam fel gúnyosan egy pillanatra, ahogy végig néztem a nőn. A kecses alakján, az Átoktól sötétebb bőrén. Sharlotte Sageblood-on, aki elindított ezen az úton. Mikor is volt az? Tényleg csak napokkal ezelőtt lett volna, hogy elhagytam Elatha-t és Zephyrantes-be érkeztem? Onnantől kezdve pedig az egész olyan gyorsan történt! Még is, úgy tűnt, mint ha ezer év telt volna el. És most itt vagyunk. Egy időre elgondolkoztam azon, hogyan került Ő ide ilyen gyorsan...követett volna engem? Féltett...vagy nem bízott bennem? Aztán a gondolatot elhessegettem. Túl sok kérdés, túl kevés válasz és még kevesebb türelem ezeknek a feltételéhez.
- Azért küldtél ide, hogy megnézzem, mi az a titkos fegyver, amely Amelia kezébe került és hogy értesítsem róla Armin-t. A fegyver itt van, körülöttünk, ahogy láthatod. Driseog, ahogy hívják...és egy félig növény tünde szerzet, az Őshazából...aminek mondta a nevét, de már el is felejtettem. Anwnn vagy valami ilyesmi. Mondd csak, Sharlotte...miért van egy olyan érzésem, hogy ezzel még nincs vége ennek az egésznek?
  Beszéd közben mellényem egyik zsebéből előhalásztam azt a kis szövet darabot, amelyet végső búcsúként adott nekem, amelyen a Névtelen Árnyak szimbólumai díszelegtek. Idegesen forgattam ujjaim között az ajándékot, visszaemlékezve a szavakra. Valami ott és akkor elkezdődött...valami, ami most csúcsosodik ki. De nem éreztem örömöt...nem éreztem boldogságot...mert ez a valami nem lehet jó.
- Nem az emberek tűnnek el a Tünde-erdőben. Az egész erdő el fog tűnni. Legalábbis ahogy  Amelia őfelsége megüzente az elindulásod után nem sokkal, az egész erdő, illetve annak legnagyobb része maga lesz a kapu, amely Alfheim-re nyílik. Vagyis mire az emberek ideérnek, már híre sem lesz a tündék királyságának.
- Azt hiszem, hogy most egészen biztosan rosszul hallottalak.
  Próbáltam felfogni a szavakat, és próbáltam elfojtani a bennem egyre növekvő keserű és hideg érzést, amely nyújtózott, mint egy szörny. Az a büdös ribanc végig tudta, hogy miről lesz szó? Az egész utam felesleges volt...és egy kapu?! Egy kapu Alfheim-re? Nem. Rosszul hallottam, mert rosszul kellett hallanom. Párszor megcsíptem az arcomat és felszisszentem a fájdalomra. Ez a valóság volt és nem egy lidércnyomásos álom. A valóság - amelyet nem akartam. Egy álom, amelyből fel akartam ébredni.
- Nem, nem álmodom - vagyis hát, rémálmodom. Enyhe agyrázkódás talán? Drogok? Tudatmódosító szerek. Egy pillanatra tényleg azt hallottam, mint ha azt mondtad volna, hogy a Tünde-erdő jó része eltűnik...és ha már tovább viszem ezt a gondolatmenetet, vele együtt a tündék egy része is. Csak képzelődöm, Sharlotte? Itt vagy te egyáltalán, vagy te is csak egy elbűvölő fantazmagória vagy?
  Az emberek, a tündék, a sötét tündék...minden egyes faj tagjai játékokat játszanak az elméjükben. Győzködik magukat, hogy amit hallanak, az nem a valóság. Győzködik magukat, hogy csak képzelődnek...mert az elme egy törékeny valami, egy túlságosan is precíz szerkezet, amelynek egyetlen alkotóelemének meghibásodása is súlyos károkhoz vezethet. Így hát hajtogatjuk magunknak azt, amit el szeretnénk hinni...hogy megőrizzük az épségünket. Mert a valóság gyakran a földhöz passzíroz minket ezernyi hegyre való súlyával, és nem enged menekülni. Mantraként hajtogatjuk ezeket a szavakat...hogy legyen mibe kapaszkodnunk. De...semmi sem tart örökké, és egyszerű szavak porrá zúzhatják erőfeszítéseinket.
- A tündék java része. Csak az marad itt, aki akar, vagy aki nem tud ideérni, míg a nap betelik és az alkonyat ránk száll.
  A szavak hatására lehuppantam az egyik indára, amely ott kacskaringózott és megsemmisülten meredtem magam elé. Véglegesség. Hát ezt éreztem eddig? Ez volt az a szörny, amely kísértett, attól a pillanattól kezdve, hogy leszúrtam Demiphones-t?  A szavak, amelyek ezernyi hegy súlyával értek fel.
- A népünk elhagyja ezt a vidéket? De hát...
... de hát itt éltünk és harcoltunk az életünkért - akartam mondani. Itt születtek gyermekeink...és itt üldöztettek minket, hibákért, amelyeket el se követtünk. Tettekért, amelyek nem a mieink voltak. Érveket akartam felsorolni, amely megmagyarázza ezeket...de az érvek nem voltak eléggé jók. A döntés racionális és logikus volt. Megráztam a fejemet, hogy elűzzem a gondolataimat és acélkék szememet Sharlotte-ra emeltem.
- Nem erre számítottam és nem így akartam. Armin és Lory...?
  Nem tudtam befejezni a mondatot. Nem akartam tudni. Nem akarom tudni!
- A közelben. Ha akarod, beszélj velük.
- Te már tudod a döntésüket? Ne...inkább ne áruld el.
  Mert voltak válaszok, amelyeket leginkább késleltetni akartunk. Válaszokat, amelyeket személyesen akartunk megtudni. Mert amíg nem tudjuk ezeket, addig a remény is él bennünk. De semmit sem lehetett örökké halogatni. Így hát felkeltem az indáról, még egy utolsó pillantást vetve a nőre, aztán átfurakodtam magamat az indákon. A tövisek végig szántottak a ruhámon, sok helyen feltépve azt. Nem érdekelt, és nem is voltam olyan hangulatban, hogy ilyenen izgassam magamat. Vér buggyant ki ott, ahol a ruhák már nem takartak semmit sem. Még pár cseppel hozzá tettem a mai őrülethez. Kiérve a napfényre, még egy ideig Driseog "testén" vágtam keresztül, azonban az indák hálózata egyre ritkulni kezdett, ahogy az erdő felé haladtam.
  A séta hosszú volt, miközben a néhai csatamező romjain vágtam keresztül. Az utam végére végül megláttam egy tábort, ahol a tündék táboroztak. Sérültek kínlódó nyőgései, suttogva elhadart ígéretek, hogy "minden rendben lesz". Azt kívántam, bár csak ki tudnám zárni orromból a szagokat, füleimből a hangokat, szemeimből a látványt. De az érzékszerveim csak ugráltak egyik jelenetről a másikra, mohón ívva be minden egyes kis részletet. Elkapva a beszélgetéseket, leszólítva pár kábultan mászkáló tündét, végül megtudtam, hogy a királyné is megérkezett - nem tudott érdekelni. De megtudtam, hogy merre található Armin és Lory sátra. Miközben átvágtam a táboron, tekintetemmel Lance-t, Wyn-t, Tristan-t, Darian-t vagy akár Rheo-t is kerestem, de egyiküket se találtam. Nem volt itt már semmiféle elterelés...egyenesen lépkednem kellett a végzetes ösvényen...aminek a végén megérkeztem egy sátorkomplexumhoz.  Hosszú percekig álldogáltam előtte, várva, hogy megjelenik valamelyikük...hogy fogják, felszedik a sátrakat és kézen fogva indulnak vissza Elatha felé. Azonban a percek csak teltek, és semmi sem történt. Hangos sóhaj kíséretében löktem el magamat a fától, aminek eddig támaszkodtam és egyre jobban összeszoruló torokkal tettem meg pár tétova lépést felé.
- Armin? Lory?
  Kiáltottam el magam, azonban válasz nem érkezett. Elégedetlenül prüszköltem egyet, ahogy nem jött ki senki sem. Aztán enyhe örömet éreztem, amikor végre megjelent Dracon is, aki valószínűleg Driseog megérkezése óta a tábor felett repkedett, folyamatosan keresve engemet. De végül megérkezett. Pont időben. Itt, mindennek a végén. Remegő kézzel toltam félre a sátorlapot, és léptem be a sátor hűvösébe. A szemem nem szokott hozzá rögtön a megváltozott fényviszonyhoz, így csak vakon pislogva ejtettem ki pár tétova szót:
- Armin, Lory...

- Cyne.
  Végre megláttam a herceget egy asztalnál, ahova épp visszatett egy papírdarabot. Nem érdekelt a papír, csak a barátomra meredtem, miközben az érzelmek egyre jobban feltólultak bennem.  A sátor egyik lezárt helye felől halk gyereksírás hallattszódott és motoszkálás. Lory is itt volt a gyermekekkel. Hát tényleg mindenki összegyűlt.
- Örülök, hogy itt vagy. Nem tudtam, hogy mi lehet veled.
- Armin herceg... - hajoltam meg a férfi felé, szemem ide-oda ugrált, hogy minél többet láthassak belőle. - Meglepődök, hogy itt talállak titeket, talán ez a legjobb példája annak, hogy "mi lehet velem". Meglepődtem, hogy ilyen gyorsan ide ért mindenki a végső felvonásra.
  Hangom halk volt, pedig legszívesebben most hangos lettem volna. De nem akartam megzavarni a barátnőmet a gyermekeivel.
- Hallottam bizonyos pletykákat arról, hogy az erdő jó része el fog tűnni és vele együtt...mások is. Mi a hercegi pár állása ebben az ügyben?
- Herceg...
  A megszólítás nem tetszett neki, a szemét vonja fel. Nem szokta meg tőlem. Én se tudom, hogy miért így kezdtem. Én se tudom, hogy miért érzek frusztráltságot és enyhe dühöt. Hogy miért döfök bele láthatatlan tőröket, még ha szavakkal is.
- Valami nagyon töményből nem hagytál nekem, úgy érzem.
- Nem, Armin, már jó ideje nem ittam semmit, csak ebből.
  Paskoltam meg az oldalamon lógó rúnás flaskát, miközben néztem, ahogy végül helyet foglalt egy gyorsan összetákolt székre, amely valaha inkább egy láda szerepét tölthette be.
- Nem pletyka. Hivatalos közhír. Amint Mór-Ríoghain befejezi a varázslatot, amelyet előkészít a Tünde-erdő és Mistwoods területének nagy része egy apró külső sávtól eltekintve maga válik a kapuvá. Vagyis hazamegyünk.
- Tehát mentek Ti is...
  Suttogtam magam elé, egyre elszomorodó hangon...de a szavak teljes értelmét még nem fogtam fel. Mert túlságosan nagyok voltak, túlságosan is a véglegességtől csöpögtek ahhoz, hogy ...teljesen megértsem a következményeket. Mielőtt még a szavak értelmét felfoghattam volna, megjelent Lory is, egy egyszerű, de kényelmesnek tűnő ruhában. Arca fáradt volt a gyerekekre való folyamatos vigyázástól, és az utazástól, de ettől függetlenül egy őszinte, és örömteli mosoly terült szét az arcán, ahogy leült Armin mellé. A mosoly, amely ezernyi kardot döfött a szívembe. Próbáltam visszamosolyogni, de nem jött össze.
- Cyne...Örülök, hogy itt vagy. Sharlotte mondta, hogy elkapta a grabancodat, mielőtt lemaradnál az utazásról.
-...mielőtt lemaradnék a búcsúztatásotokról, akartad mondani.
- Tehát...Te nem jössz.
  Elfordultam egy pillanatra..nem akartam látni Armin érzelemmentes arcát, amellyel az érzelmeit takarta el. Nem akartam....nem akartam ezt! Miért történik ez velem? Mit vétettem? Próbáltam visszafojtani a ...miket is? Könnyeket. Nem, nem sírhatok. Ez még nem végleges. Nem történik itt semmi sem. Vissza megyünk együtt Elatha-ba. Mert ennek így kell lennie. Amikor visszafordultam, már csak Lory arcát láttam, a rajta kiülő döbbenetet és értetlenkedést.
- Hogy érted, hogy búcsú?
  Mit értek a búcsú alatt? Mit lehet érteni búcsú alatt, drága barátnőm? Mit jelent búcsúzkodni? Miért van erre szükség? Annyi mindent mondani akarnék...de a kezed az enyémhez ér. Az érintésed egy pillanatra belém fojtja a szavakat, ahogy próbálom magam össze szedni. Az érintésed emlékeztet arra, hogy ez a valóság. Az érintésed...összetöri a szívemet, Lory. A szavaitok...a döntésetek. Nem...ez nem történhet meg! Nem veszíthetlek el titeket. Kérlek...ne!
- Mi van itt neked, amiért megérné maradnod? Ebben a világban nekünk, a tündéknek nincs semmi, amiért maradnunk kéne. Soha nem is volt.
- És ezért hagyjak magam mögött mindent, egy hagymázas ígéretre és egy álomképre hivatkozva...?!
  Idegesen csattantam fel. Nem rájuk haragudtam, hanem magamra. És azokra, akik el akarják venni tőlem őket! Semmi joguk nincsen rá! Semmi joguk nincsen hazugságokkal tele tömni a fejüket egy boldog és szebb világról, ahol nincsen szenvedés! Mindenhol van szenvedés! Minden élet szenvedés...ez a világ törvénye. Ez a mi törvényünk! Hogy merik...? HOGYAN MERÉSZELIK EZT TENNI??!! Aztán...hagytam, hogy a dühöm, ha egy pillanatra is, de elpárologjon. Soha se veszekedtünk egymással és nem ez volt az alkalom arra, hogy elkezdjük. Nem akartam így elválni tőlük...mert tudtam és éreztem, hogy akárhogy is győzködjük egymást, a véleményeket nem változtathatjuk meg. De meg kellett próbálnom...meg kellett tennem, mert ha nem teszem meg, akkor örökre bánni fogom.
- Bocsássatok meg, nem akartalak megbántani titeket. Csak...tudjátok...nagyjából Ti vagytok az egyetlen barátaim...a családom. Te, Armin, szinte a bátyám vagy, akim sose volt - legalábbis nem testben. Lory, a legjobb barátnőm és hát....na igen. Darian és Lorelei mint ha a gyermekeim lennének. A gondolat, hogy elveszítselek titeket...túl fájó. Túl korai...túlságosan váratlan és nehéz. Nem, Armin...nem megyek. Ti vagytok a családom - nem vér szerint, de szeretet szerint. De van még vérrokonságom - és egy bűn, ami még mindig nem bosszúltatott meg. Lory, emlékszel, amikor meséltem neked az edzések után a khm...tudathasadásomról. Azóta még pár dolog kiderült. Van egy öcsém, aki közel 28 éve szenved. Jóvá kell tennem...van egy apám, akire halál vár. És van egy világ, ami nem a miénk. Évezredekkel vagy évszázadokkal ezelőtt elhagytuk. Egészen eddig nem is tudtunk a létezéséről, aztán jön Rheo...meg valami Mór nevezetű egyén és ...pufff, hirtelen mindenki megőrül. Nem tudunk róla semmit sem - az egész akár egy hazugság is lehet. Itt éltünk és küzdöttünk hosszú korok óta. Armin, A Te irányításod alatt jobb lett ez a hely - és most az egészet a hátatok mögött hagyjátok? Ne tegyétek ezt...velem.
  Az utolsó szavakat már csak suttogom magam elé. Óh, halandó, mennyire is gyarló vagy Te! Mennyire is önző! Akkor, amikor a barátaid számára egy jobb világ jöhet el, amikor megszabadulhatnának a szenvedéstől és a folyamatos üldöztetéstől...Te csak saját magadra gondolsz. Arra, hogy elhagynak téged. Arra a kínzóan üres helyre a szívedben és a lelkedben, ahol valaha ők voltak. Önző vagy és gyarló. Én, ÉN, ÉN! Mindig csak az én.
- Teljesen félre érted a helyzetet. Alfheim nem egy ígéret, hanem létező hely, a világok közötti utazás pedig lehetséges. Tudom. Tapasztaltam. Egy ideje már megtörtént a kapcsolatfelvétel, csak nem volt nyilvános és nem is volt sürgős, ameddig az emberek meg nem támadtak minket...
  Igen, az emberek. Az Ő hibájuk minden. Mert pusztítaniuk kell. Mert nem tudnak mást. És most...elpusztítják az én világomat is. Utáltam őket - teljes szívemből és jogosan gyűlöltem minden egyes mocskos undorító férget. Ezer évnyi szenvedés se lenne elég rossz nekik. Megakartam ölni - az összeset! Miért nem tudtak a seggükön maradni? Miért kellett ide jönniük? Miért...?
- Tényleg ennyivel fontosabb neked a bosszúd, az életednél? Alfheim-ben talán a testvéreden is tudnának segíteni, ott a Természet az úr, nem pedig egy idegen isten és idegen szörnyei.
  Ne sírj, Loreena, kérlek ne sírj. Látom a szemeidben a könnyeket, amelyeket értem ontasz. De én nem érdemlem meg ezeket az apró gyöngycseppeket. Ne sírj, légy erős...mert én már nem tudom, mennyi ideig tudom tettetni azt, hogy én is az vagyok. Ne sírj...mert én is elsírom magamat.
- Kérlek, Cyne. Te is a családunk vagy és nem akarunk itt hagyni. Gyere velünk. Ha láttad volna, amit én láttam, nem késlekednél. Ez a világ sosem azért jött létre, hogy élet legyen rajta. A Tünde-erdőtől keletre a tengerektől nyugatra és a nefilim sivatagtól délre nincs semmi, csak szürke por és Mélységiek. Ez az Ő világuk. A Tünde-erdő egésze, minden fa, minden állat, Köderdő, minden jön velünk. Ne te maradj itt...
- Nem hagyunk itt semmit, Cyne. Nem marad itt semmi, ami nekünk szép...csak aki maradni akar. Ha itt maradsz, nem lesz társad, csak a gyűlölet. Tudod, mi a bosszú? Ugyanannak a sebnek a felszakítása, újra és újra és újra. Nem kell ezt tenned. Meg tudnak gyógyítani, mindenkit.
- Egyszer már elárultam a családomat. Kiril...bennem él. Itt benn...
  Kopogtattam meg a fejemet és a mellkasomat. Öcsém...ezt most érted teszem. Hogy jóvá tegyem a rosszat, amit eddig vétettem ellened. A rosszat, amit a világ vétett ellened. Most csöndben vagy...mert nincs szó arra, ami most történik. Csöndben vagy, mert ez most a mi hármunk pillanata. Ismét csak a Csend uralkodik.
- Nincs teste, csak tudata...ezen hogy lehet segíteni? De...ha megtalálnám az ellenszert...ha visszatudnám fordítani azt, ami elromlott. Ki tudja...? Talán egy nekromanta...
  A szememben kétségbeesés csillan. Valamit tennem kell...valami kell, amivel helyre hozhatok mindent! Kell valami! Bármi! Egy jel arra, hogy ez lehetséges! Ez az én megváltásom, hát nem értitek? A feloldozásom a bűnökért, amiket vétettem és amiket véteni fogok. De semmi se jön ingyen. Minden csodáért fizetni kell...és én most megfizetem a legnagyobb árat, amit bárki valaha is fizethet. A barátaimat...a szeretetemet és a boldogságomat áldozom fel. Nem értitek...mert én se érthetem. Mert ez nem olyan, amit meg lehet érteni. Ez a teher az enyém, egyes egyedül.
- Lehet, hogy ez a világ kietlen és pusztaság...hogy tele van Mélységiekkel. De ezen a világon születtem, itt ontottam a véremet és itt ontottam másokét is. Fáj választanom...fáj, mert nem tudok. Fáj...és félek. Félek a változástól, attól, hogy elveszítelek titeket. Itt van az anyám sírja. Egyedül halt meg. Mert ott hagytam. Itt van a nővérem sírja, aki meghalt és én nem voltam ott. Itt van az apám sírja, amely egy hazugság...nem tudom még egyszer elárulni őt, aki már közel három évtizede szenved.
  Dracon is megjelent. Egész eddig a sátron kívül várt...hagyott teret és időt nekem, hogy megtudjam, még is mi folyik itt. Azonban a szívem kiáltott...a szenvedésem hangját hallatta...és a barátom, aki mindenhova elkísért engem, megjelent. Hogy nyugalmat nyújtson és enyhírt a kínzó fájdalomra. Most csak lehuppant mellém, értelmes tekintetével az enyémet keresve. Szemében fájdalom és megértés. Mivel érdemeltem én ki őt?
- Te, picikém, mehetsz velük...
  Suttogtam magam elé, aztán felemeltem a fejemet, végig nézve a hercegi páron, miközben a zokogás fel akart törni bennem. A torkomat szorongatta, a mellkasomat tépte. Pár apró könnycsepp jelent meg a szemem sarkában, utalás és jelzés arra, hogy mi fog még történni. Hangom szaggatott volt és kínzott.
- Miért olyan nehéz a búcsú? Miért kell nehéznek lennie? Mi ez a sok érzelem, amelyet eddig nem éreztem? Nem akarom, hogy így érjen véget...de nem dönthetek másként. Még van dolgom ebben a világban. Dolgok, amelyeket le kell zárnom Oda át nincs idő, ahogy Rheo mondta, mert az az Idegen Isten eszköze. Évezredekig, vagy százezer évekig hordoznám magamban a sebeket, a fájdalmat, amely úgy emésztene fel engem, mint egy rák, egy tumor...egy daganat. A hús sebeit meg lehet gyógyítani...de vajon oda át a szív sebeivel mi a helyzet? Itt legalább...mennyi? A jelenlegi életstílusomat nézve öt év maximum. Aztán az én sírom is oda kerülhet a családom mellé, ahol már rég feküdnöm kéne.
- Csak sírok vannak, Cyne. És ha beteljesítetted a bosszúdat? És ha megölted azt, akit megakarsz? Akkor mi lesz?
  Armin felpattan a kis ládáról, ami székként funkcionált. Enyhén ideges volt és haragos. Haragszik...rám. Jajj barátom, kérlek ne...
- Bele tudsz nézni a tükörbe, Kiril szemébe a sajátodon keresztül, miközben még mindig csak az üresség és gonoszság vesz körül, mikor felsejlik előtted a boldog lehetőség, a nyugalom, az elégedettség és a béke...És meg tudod-e mondani neki, hogy megérte mindkettőtöknek.
- Mind félünk. - replikázott Lory csöndes hangon, férje ellentéteként. - De az életet és az ismeretlent választjuk inkább a biztos halál helyett. A holtakon már te sem tudsz segíteni. A sebeidet sem a holtak fogják begyógyítani. Odaát élhetsz, és szerintem Kiril is élhet rajtad kívül is, nekromancia és egyéb sötét fortélyok nélkül.
- És vajon bele tudnék nézni a tükörbe Alfheim-ben, és a szemem tükrében azokat látnám, akik itt maradtak?
  Feleltem Armin-nak halkan és csendesen. Az elmúlás hangján. A fájdalom hangján.
- Hogy mi lesz akkor, amikor megöltem az apámat? A bosszú nem segít. Nem támasztja fel a holtakat és nem hoz megnyugvást. Nem old meg semmit sem, csak még több keserűséget hoz. Tudom. Tisztában vagyok vele. De nem állok készen arra, hogy elhagyjam ezt a helyet. Gonoszság...ahogy mondtad, Armin. Te és Lory. Ti jók vagytok. Hoztatok egy döntést, lett légyen az nehéz vagy kevésbé az. A népetekért...magatokért. A gyermekeitekért. Most rajtam a sor, hogy döntéseket hozzak. A biztos talál gondolata Lory...az az egy, amitől nem félek. Búcsú ez hát, annak teljes fájdalmasságában. Ne veszekedjünk, öreg barátom. Nem illik ez hozzánk. Barátok vagyunk és azok is maradunk. Őrizzetek meg gondolataitokban úgy, haogy mindig is voltam: egy flúgos nagy dumás iszákos selfike. Ki tudja? Még találhatok módot arra, hogy újra találkozzunk. Ez a világ...még tele van váratlan dolgokkal.
- Néha... - kis szünet, ahogy össze szedi a gondolatait, küszködik a szavakkal. Küszködik azzal, amit feltár magából. - Sokszor...viszketett a tenyerem, hogy addig üssem a fejedet, míg bele nem rázok egy kis értelmet. Amikor badarságokat beszéltél, amikor csökönyösen nem akartad elfogadni ami neked jó, csak azért...mert jó neked. Te csak keresed, hogyan szenvedhetsz többet, Cyne. Nem marad itt senki, akinek szüksége lenne rád. Csak az marad, aki akar, nem hagyunk hátra senkit, nem hagyunk cserben senkit. Ha itt maradsz, nem azért teszed, mert Alfheim-ben, a tükörben visszaköszönnének, akiket itt hagytál. Azért, mert félsz attól, hogy belenéznél a tükörbe és csak örömöt találnál a saját tekintetedbe. Hogy nem lenne ott az ismerős sötétség, a fájdalom.... Miért nem tudsz lemondani róla? Miért AKARSZ szenvedni?
  Armin szavai mellkason vágtak. Az igazságtól csengtek, az pendült vissza a szavakban. Ez lennék hát én? Egy alak, aki a folytonos szenvedést választja? Aki kívánja azt? Aki csak ezért él? A fájdalomért és a sötétségért élek...Armin így lát engem és most nem hazudna nekem. Soha se tenné. Ő ilyennek lát és jó emberismerő. Ez az igazság rólam.
- Talán jobban jártunk volna mindketten, hogy ha a fejemet párszor az asztalba verted volna. Köszönöm a vallomásodat, Armin...és fáj az, hogy mennyire jól kiismertél. Jobban, mint én magamat. Tettem, amit tettem és nem gondoltam bele a miértekbe és az okokba. Nem gondoltam magamra, csak kínoztam saját magamat. Szenvedtem, mert szenvedni akartam. Boldogság? Megtaláltam bennetek...megtaláltam Ada-ban. Megtaláltam pár egy éjszakás kalandban. De végső soron soha se tudtam megragadni az értelmét. Egy ismeretlen koncepció a számomra. Egy érzés, amit nem értek. Egy érzés, amely idegen számomra. Boldogság: mindod te. Boldogság: rátok nézek, kettőtökre, Veronia legszebb párjára, a két gyermeketekre. Látom, de nem értem. Látom és hallom...de fel nem foghatom. Álmatlan nappalokon az ágyamban forgolódva elképzeltem a jeleneteket, amelyekben együtt maradtunk azzal a nővel...de minden egyes ilyen képzelgés és vágyálom végül rosszul sült el. Jeleneteket képzeltem el, de egyiknek se volt boldog befejezése, mert nem tudom, mit jelent az, hogy "boldog". De a sötétség, a fájdalom...az ismerős a számomra. Nem tudok lemondani róla, mert EZ vagyok én. Vannak, akik boldogságra születtek, vannak, akik kiharcolták maguknak. Olyanok, akik egész életükben harcoltak, tettek érte...nem adták fel, soha sem. Még akkor sem, amikor a horizont sötét volt, amikor az érzelmek hideg szelei átfagyasztották a csontjaikat, a szívüket, a belsőjüket. Én...minderre képtelen vagyok. Nézni ezernyi emberöltőn keresztül azt, amit nem tudok megkaparintani. Ez kínzás lenne...számomra és a körülöttem lévők számára is.
- És amikor ezt mondod...így engedjünk el? Milyen családod lennénk, ha meg sem próbálnánk neked megtanítani, mi a boldogság? Ha nem küzdenénk körmünk szakadtáig...érted.
  Lory érintése az arcomon egy pillanatra elbizonytalanított. Olyan könnyű lenne csak azt mondani, hogy "oké, meggyőztetek, veletek megyek!" De a kéz érintése az arcomon hideg volt...mert annak akartam érezni. Nem engedhettem, hogy lenyűgözzön engem és megbabonázzon. Életemben soha se voltam erős, de most az egyszer annak kellett lennem, még ha ez a darabjaira is szakít. Végül Lory hangja törte meg az önmarcangolást.
- Üssük le, közöttük meg, majd felébred, mikor átértünk.
- Csináld csak, te nagyobbat ütsz, úgy hallottam.
- Mi? Oh...he?
  Lepődtem meg egy pillanatra és ösztönösen is hátráltam pár lépést. De nem...végül is, se Lory, se Armin nem tenné ezt meg. Ha erőszakkal cibálnának át engem, meg maranda bennem az elárulás felett érzett fájdalom...idővel elhalványulna. És jó szándékból tennék, de...megfosztanának a döntés lehetőségétől. Nem tették meg, pedig azt kívántam, bár csak megtennék. Halkan sóhajtottam egyet, ahogy afelett éreztem fájdalmat, hogy nem hozták meg azt a döntést, amit én nem tudtam magamtól.
- Köszönöm Lory az igyekezetedet és azt, hogy készen állnál körmöd szakadtáig küzdeni értem, ahogy Armin is. Ti, barátaim, vagytok a legjobb személyek, akikkel valaha is össze sodort a Sors Szeszélyes Sodrása. Bármi mást szívesen megtennék értetek. Meghalnák értetek. Kínozhatnának és nem tudnának ellenetek fordítani. És még is, el kell hogy áruljalak titeket, a szeretetet. És viszont látjuk még egymást, ha ennek az is az ára, hogy megkeressen azt a vén kaporszakállú valamit oda fent, az úgy nevezett "Menyországban", és le kell őt ráncigálnom égi trónusáról...vagy ha száz Mélységi testén is kell átvágnom magamat, mire találok egy megoldást...és amikor átérek Alfheim-be, szavadon foglak Lory.
- Nem lesz itt neked az Ygrdassil ága, Cyne. Ha tényleg búcsúzol tülünk...akkor örökre teszed. Viszont akkor takarodj az erdőből, mielőtt magával ránt. Tűnj el és menekülj, ne is emlékezz ránk. Ne élj az elvesztett barátaid keserűségével a szívedben.
  Armin szavai mellkason vágtak. Ahogy elparancsolt magától...ahogy elküldött magától. Sértett volt és haragos. Megértettem őt. De annyira nem akartam így elvállni tőlük! De megértettem...túlságosan is jól megértettem a fájdalmát, mert én is azt éreztem. Ekkor már nem erőltettem magamat, hogy visszatartsam a könnyeimet. Azok szabadon folytak, és csak Lory teste takarta el őket, ahogy átölelt engem és egy pillanatra a hajába temettem az arcomat.
- Csak neki is fáj elengednie. Nekem is fáj. - suttogta a fülembe az édes szavakat. - De mindig vannak kiskapuk. Ha úgy érzed, készen állsz, hosszú út fog várni rád. Keresd meg a tündéreket, az Éjtündérek birodalmán át eljuthasz Alfheimbe.
- Köszönöm Lory...és hidd el, nekem is fáj.
  Súgtam vissza neki, ahogy az ölelésünk szét vállt, pedig azt kívántam, bár csak tovább tartana. Az idők végezetéig. De nem tarthatott. Az időnk lejárt ezen a világon. Elszakít minket a valóság, az a kegyetlen és brutális valóság, amelyet Életnek nevezünk. Hibás döntések sorozata, amelyek ide vezettek minket. Egy apa árulása és kegyetlenkedése, amely meghatározta az életemet és amely miatt ismét csak a legnagyobb árat kell megfizetnem. Lory-t és Armin-t. Azt a kettő személyt, akik az életet jelentették számomra. Akik mellett egy időre megérezhettem a boldogságnak a halvány szelét. És most erős szelek támadnak és messze sodorják őket tőlem. Lory visszasétált Armin mellé és most onnan nézett végig rám. Még éreztem a haja és bőre illatát az orromban. És végig néztem rajtuk, hogy emlékezzek rájuk az életem végéig. Mohón ittam magamba a látványukat. Lory könnyektől csillogó szemét, Armin haragos arcvonásait, a szemeit, amelyben fájdalom látszott. Letöröltem szememből a könnycseppeket, amelyek megállíthatatlanul törtek elő. Csak poros és hamus masszát hagytak maguk mögött. Erősnek kellett lennem. Most, velük, utoljára.
- Nem, Armin. Örökre emlékezni fogok rátok. Mert nem keserűség lesz, hanem az, ami a legközelebb áll a boldogsághoz. It was an honor...and it will be always an honor to have such friends. Farawell Loreena Wildwind and Armin Fairlight. I wish you both happiness and joy in your life.   A long and prosperous life. You deserve it, more than anybody. Your suffer ends now. Remember Crispin Shadowbane...and please, forgive him, if you can.
  A könnyek fátylán keresztül...egy utolsó pillantás. Armin ezüst hajfürtjeire, Lory kecses és elegáns arcvonásaira, a gyönyörű szempárokra. Láttam magam előtt az első estét, amikor együtt ittunk Armin-nal a legénybúcsúján. Láttam Lory-t, ahogy Sharlotte-tal edz...ismét ott voltam a fogadóban, ahol egymással beszélgettünk. Láttam a közös vacsorákat a házukban, a sétákat a holdfényes utcákon. Láttam magam előtt, ahogy a piactéren sétálgat Lory, miközben fejvadázsok fenik rá a fogukat. Láttam magam előtt, ahogy reggel az ágytál felett görnyed...ismét emlékeztem arra a pillanatra, amikor rájöttünk, hogy gyermeket vár. Átéltem a pillanatot, amikor eljöttek hozzám és megmondták, hogy ikreik születtek. Láttam Lory hajában az ezüst tincseket. Átölteltem Lorelei-t és Darian-t. Láttam a mosolyt az arcukon, hallottam az örömet a hangjukban. Az emlékképek leperegtek előttem...
...aztán kirohantam a sátorból, ahogy megállíthatatlanul sírtam. Félre taszítottam valakit, aki pont akkor ment el előtte. Nem mertem megállni, nem fordultam hátra a felháborodott kiáltásokra. Nem tehettem meg. Mert ha megtorpanok, ha visszafordulok, akkor berohanok a sátorba, Lory karjaiba vetem magam és zokogva kérek tőle bocsánatot, és utána Armin-tól. Zokogva ismerem be, hogy már is hiányoznak, hogy nem bírok nélkülük élni. És velük megyek. Az ismeretlen világba. Velük megyek és ...boldog leszek. De nem mehettem! Nem, amíg...meg nem teszem amit meg kell tennem. Így hát életemben előszörr nem lehettem Cynewulf...nem lehettem Crispin Shadowbane. Életemben először erősnek kellett lennem, még ha ez az erő most zokog is és vakon rohan el, hogy minél messzebb legyen mindentől.

...és most, a csend honol mindenütt. Csend a fejemben, a szívemben, a lelkemben. De nem a megnyuvgásból fakadó csend ez, hanem az ürességből táplálkozó kegyetlen szörny. Tátogok, mert nem jutok levegőhöz. A földön térdeplek, egy fa törzsét átölelve puszta ököllek csapdosom azt és elkeseredetten ordítok fel. Dracon ott van mellettem, halkan búg és vígasztal. Rohanok tovább. De nincsenek hangok, nincsenek képek, nincsenek szagok. Mert nincsen Armin és nincsen Lory. Csak a kínzó és mélységes üres csend.

Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 2 oldal]

Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.