Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Kérdező vendégeknek
Magánküldetések

Szomb. Jún. 08, 2013 6:05 pm by Darrakard

Ezen a szent helyen lehet magánküldetésekre jelentkezni, szám szerint párhuzamosan kettőre. …

Comments: 74

A háború nyitánya

Szer. Jún. 06, 2018 5:07 pm by Serene Nightbough



Kedves Játékosok!

Elérkezett az első …

Comments: 21

Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 38


You are not connected. Please login or register

[Magánküldetés]Celtic dreams

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1 [Magánküldetés]Celtic dreams on Szomb. Feb. 17, 2018 3:49 pm

Magánküldetés Lance Kalver részére.

Felhasználó profiljának megtekintése

2 Re: [Magánküldetés]Celtic dreams on Szomb. Feb. 24, 2018 12:36 pm

Lance Kalver

avatar
Tünde Zsoldos
Tünde Zsoldos
Dél előtt valamivel indultam el Karolusburgból. Hellenburgban mindig jó munkákat kaptam, így felé vettem az irányt, tudva, hogy az odaútig a pénzem simán bírni fogja. Estefelé megszálltam egy fogadóban. Rendeltem egy adag vacsorát, és leültem az egyetlen asztalhoz, ahol volt még hely. Éppen nekifogtam volna, amikor megütötte a fülemet az asztaltársaságom beszélgetése. Innen nem messze, két és fél napra délre volt egy város, Heimsroth, ahol tündéket kerestek egy expedícióhoz, ráadásul egész busás összegért. El is gondolkoztam azonnal, hogy megváltoztatom az úticélomat, az ősi nyelvet nem ismertem, csak az anyanyelvemet beszéltem, reméltem ez elég. Rövidebb lesz tehát Dél felé az utam. Ugyan Heimsrothban még nemigen jártam, csak átutazóban, de bíztam benne, hogy néhány jó kérdés, és odatalálok a csapathoz. Befejeztem a vacsorámat, biccentettem az asztaltársaságomnak, és miután a fogadóst megkérdeztem, melyik út vezet a város felé, egy szobát béreltem ki éjszakára. Hajnalban indultam el, nem volt kedvem elkésni egyáltalán. Lóra ültem, és elindultam a célváros felé. Csak el ne késsek... Az utazásom nem is tartott olyan sokáig, mint vártam, hamar megérkeztem, szerencsémre pedig nem történt semmi különleges az úton. Ellenben mikor megérkeztem a határon túllevő várost, néhány buzgómócsing őr már meg is állított. Hát ilyet!
- Állj! Ki vagy idegen? Papírok?
Nagyokat néztem.
- Papírok? Milyen papírok? - Tényleg lövésem se volt, hogy pontosan mit is akarnak tőlem. Újabban már annyira hisztis mindenki, hogy egy darab pergamen nélkül meg se lehet moccanni?
- Észak felől jött, úgyhogy bizonyítania kell, hogy nem kém! - Szólalt meg egyikük hihetetlenül idegesítő hanggal. Te jó ég, ha ez így fogja csinálni végig, belepusztulok... Sóhajtottam.
- Ezt pedig úgy tudom megtenni, hogy...? Csak egy vándor vagyok, járom a földet, és dolgozom, ahol kell.
Mutattam rá a kardom markolatára, jelezve, hogy én csak egy zsoldos vagyok, bár nem voltam benne biztos, hogy ezek után ez elég lesz, így a csuklyámat is lehajtottam, hogy elővillanjanak a hegyes füleim. Talán megértik, miért jöttem, ha rájönnek, hogy tünde vagyok..
- Hát mondtuk, hogy papírral tudja megtenni! - Folytatta. ~ Kösz, nagy segítség vagy!~ Gondoltam, ahhoz még nem voltam elég ideges, hogy ki is mondjam, nem lett volna annyira jó a városi őrséggel összekapni. A mondatába a társa vágott bele egy oldalbabökéssel.
- Te, az a bolond Schaffer nem pont hegyesfülűeket keres? - Mondta óvatosan.
- Na, úgy tűnik, valakinek esze is van... - Mondtam némiképp türelmetlenül, sok ideje mentem, keveset pihentem, nem volt kedvem itt tötyörögni.
- Hát akkor miért nem ezzel kezdi?! - Kérdezte az őr, aki adta az ötletet, hogy Északról a tündefia nem csak kémkedni érkezhet.
- De ettől még mindig lehet, hogy...
- Áhh hagyd, ezeket a zöldseggűeket, jobban érdeklik a saját dolgaik, és ez a mi szerencsénk. - Majd felemelte az elém tett fegyverét, és átengedett. ~ Bizony ez a szerencsétek... ~ Dohogtam magamban. Miért kell ennyire kukacoskodni?
- Mert nem úgy néztetek ki, mint akit ez első nekifutásra érdekelne...? - Mondtam aztán halkan magam elé, majd köszönettel biccentettem a másik őrnek, és beléptem a városba. Nem volt olyan nagy, a csillagtetejű templom rögtön kiszúrta a szememet, és a piacot is megláttam, ahol majdnem elkezdtem szokásból vásárolni valamennyit, hogy ne haljak éhen út közben, de aztán eszembe jutott, hogy ma indul az expedíció, így csak az egyik kofától útbaigazítást kértem, és arrafelé vettem az irányt. Nem is volt olyan messze, hamar megláttam a szekérösszeállítást, néhány mágust és még pár tündét. Megkönnyebbültem, hogy még nem késtem le semmit. Nem volt olyan nagy a karaván maga, őszintén, ekkora pénzösszeghez mérten nagyobb menetre számítottam, de legalább kisebb terjedelemben kell figyelni, ha megtámadnak, és úgy tűnt, hogy erre a háromra is fel tudtak pakolni elég cuccot, úgyhogy ezen tovább nem izgattam. Egy kicsit vacilláltam, hogy melyik, varázslóra nyomokban emlékeztető köpenyes alakhoz menjek oda, de végül úgy döntöttem, hogy mindegy is, csak odasiettem.
- Szép napot, Lance Kalver vagyok, tünde zsoldos, a felhívás miatt érkeztem. - Köszöntem, ahogy odaértem. A köpenyes alak végigmért, megnézte magának a kardom, majd az arcomat ellenőrizte. Most tényleg nem lehet elhinni, hogy tünde vagyok, ha azt mondom? Végül legalább a szemének hitt, bólintott egyet, és egy vastag papírköteget kapott elő, amire elkezdett írni.
- Tehát Lance Kalver és.... zsoldos. Itt is van, ez a szerződése, amit Herr Schaffer már aláírt. Kötelezettségek, jutalmazás, veszélyességi záradék, tudja, csak a szokásos protokoll...
Végiglapoztam a köteget, elolvastam nagyjából, miről mit írtak. Alig értettem meg a fogalmazást, annyit tudtam nagyjából kihámozni belőle, hogy a felszerelésemért felelősséget vállalnak, az életemért és sérüléseimért viszont nem, és a testemet se küldik majd vissza senkinek, de legalább meg kell őket védenem mindentől, igazából csak a szokásos munkaköröm, attól eltekintve, hogy gondolkodnom ritkán kellett. Nem küldik vissza a hullámat a családomnak, hűha, de nagy veszteség akárkinek. Az a része tetszett, hogy felszerelésért hajlandóak kompenzálni, vigyázni meg magamra tudtam, a kevés tudásommal se gondoltam fukarkodni, így végül kértem egy íróeszközt, és a kapott pennával végül aláírtam a papírt. Még szerencse, hogy megtanítottak írni, különben elég nagy bajban lennék.
- Akkor ezzel meg is volnánk. Igényel lovat, gyalogol, vagy a szekéren óhajt utazni?
- Köszönöm, a szekér teljesen jó lesz. - Mondtam. Nem szerettem annyira lovagolni, inkább csak szükséges rossznak tartottam, hogy gyorsabban haladhassak, de ha egy mód volt rá, szekereken sokkal szívesebben utaztam, kényelmesebbek voltak. Még ezt is felírta, aztán odaadta nekem a köteget, én pedig gondosan eltettem.
- Két óra múlva indulunk, addig töltse fel a készleteit. Előre mondom, a részegséget nem toleráljuk! Már három sötét tündét el kellett bocsájtanunk.
- Rendben van. Nem mintha annyira jellemző lenne rám, de észben tartom. - Bólintottam, és visszaindultam a piacra vásárolgatni. Ilyenkor általában minden pénzemet elköltöm, hiszen általában mire megint tudok vásárolni, már kapok pénzt. Csak a szokásos kört tudtam le: tartósabb sózott húsok, némi kenyér, valamennyi alma és körte, hogy bőségesebb levű gyümölcs is legyen, és a kulacsomat is feltöltöttem vízzel, nem hiányzott, hogy szomjan haljak, és nem tudtam, milyen hamar fogom tudni feltölteni valamelyik forrásnál. Így is öngól volt valamennyire, hogy csak egy butykosom van, a sós húsok miatt, de reméltem, hogy a gyümölcsök valamennyit segíteni fognak a helyzeten. Túl sokat semmiből nem szereztem be, hogy ne akadályozzon azért a mozgásban, bár a szekér vitte a málhámat, de ki tudja. Az idő elteltével visszatértem az induláshoz, ahol épp egy idősebb alak állt fel egy ládára.
- Uraim! És az a néhány hölgy... Eljött a nagy pillanat, amikor Őfényessége, Amelie királynő beengedett minket az erdő északi részére, hogy ott átfogó feltárásokat végezzünk! Dicsőséges nap ez a humanoid fajok történetével foglalkozóknak. Három nap múlva felállítjuk az alaptábort, amikor odaértünk.
A beszédet a többi varázsló megtapsolta, én nem éreztem úgy, hogy kötelességem lenne, így csak elhelyezkedtem az egyik szekér elején, amikor elindultunk. Nem voltam eleinte túl beszédes kedvemben, azonban mikor rám esteledett, csak odamentem a többi tündéhez. Három férfi volt ott és egy nő.
- Ti honnan jöttök? - Kérdeztem.
- Én Emeraldlightből jövök. Kis falu nem messze Heimsroth-tól már a tünde erdőben. De minden meló jól jön. - Kezdte az egyik idősebb férfi, mire bólintott egy fiatalabb szőke fiú.
- Úgy valahogy. Én az egyik északi kolóniából jövök... Még sosem jártam a tünde erdőben.
Ezt furcsának tartottam, de végülis az ő dolga volt, csak hát tündeként nem megfordulni a Tünde-erdőben egyszer se... Kérdően néztem a másik kettőre is, tudni szerettem volna, kikkel van dolgom. A nő ki is fejezte azonnal a hozzáállását karba tett kézzel.
- Carolusburg, szegénynegyed, és szarok a tündékre. De a pénz jó. - Mondta, szinte már csak a köpés hiányzott a mondata végéről, igazi tuskónak nézett ki. A negyedik elf szintén egy fiatalabb férfi volt, aki rosszalló pillantásokat vetett mindenkire, aki csak ott volt.
- Titeket nem érdekel a múltunk, a történelmünk? Én Zephyrantesi vagyok, de érdekelt mit csinál Herr Schaffer. Mondta. ~ Remek, egy okoska... ~ Gondoltam. Nem volt az ilyenekkel különösebben bajom, csak hamar át tudtak esni a ló túloldalára, ami már tudott idegesítő is lenni, de legalább ő biztos sokat fog tudni. - És te, merről? - Kérdezett. Sóhajtottam egyet. Még élénken élt bennem az égő erdő látványa, így nehéz volt róla beszélni, de ha már ők is megmondták, én is tartoztam ennyivel.
- Eredetileg a Tünde-erdőből, egy kis faluból. A nevére se emlékszem már, nagyon kicsi voltam, mikor felgyújtották a banditák, én is épphogy megmenekültem. Egy öreg befogadott, így-úgy felnevelt, megtanított valamennyire a kardommal bánni, azóta pedig járom a földrészt, és odaadom a kardom annak, aki hajlandó fizetni érte.
Egy bólintással tudomásul vették, de nem úgy tűntek, mint akik sokkal többet akartak ennél beszélni. Én azért kérdeztem még egyet.
- És mit lehet tudni erről a Schafferről?
- Hogy őrült. - Válaszolta a legidősebb.
- Ja, őrült, de pénzes őrült. - Erősítette meg a csaj is.
- Ti tényleg egy művét se olvastátok? Se az óvilági szokások elemzését? Se a szakadás kori emlékek stilisztikai megközelítéseit? Egyiket sem? - Csodálkozott el rajtunk a zephyrantesi srác.
- A magam részéről én nem, volt jobb dolgom is az olvasgatáson kívül. - Jegyeztem meg kicsit epésen, aztán még egy kérdést feltettem. - Mit gondoltok, fogunk találni valamit, vagy az emberünk tényleg őrült, és fölöslegesen megyünk?
A nő vállat vont, mire folytatta az északi fiú.
- Biztosan nem megyünk feleslegesen. Hallottam, hogy valami szakadás kori sírokhoz megyünk, nem találomra.
- És mire lehet vajon számítani? - Kérdeztem kicsit közömbös hangnemmel, engem a sírok nem mozgattak meg igazán, még ha olyan régiek is, a kissrác viszont láthatóan beleélte magát ezekbe, biztos tud valamit mondani.
- Már arra gondolsz, lesznek-e ellenségek? - Kérdezett vissza pont az, akitől vártam.
- Akár, vagy egyéb veszélyek, rejtett csapdák, rozoga lépcsők, megbízhatatlan padló, ilyenekre gondolok. Na meg arra, hogy a sírokban mit találhat ez a bugris. - Azt már inkább csak magamban kérdeztem meg, hogy végsősoron sírrablót fogunk-e játszani, meg egyáltalán, hogy mit jelenthet az ilyen régi sírok felbontása.
- Ez mind benne van a pakliban. Már a csapdák, amiket említett.
- És persze biztos lesznek ott kincsek, amiket el lehet adni. Schaffert csak a történeti részek érdeklik, de nem szokott múzeumot nyitni. - Tette hozzá a nő. Nem tudtam tartani a számat, végül csakcsak kibukott a számon.
- Attól nem félnek, hogy a sírok megbontása valami ősi varázslatot fog aktiválni? Vagy ők pont ezért vannak itt?
Böktem a fejemmel a varázslók felé. Úgy tűnt, nem kérdeztem teljesen hülyeséget, az öregebb tünde el is gondolkozott.
- Jó kérdés, fiú. De ezek mind mágusok, csak van rá valami ötletük... De legyünk óvatosak.
Bólintottam, és tovább kérdeztem.
- Mi elől kellene megvédeni őket? Csak az általános szörnyek, vagy esetleg vadásznak rájuk valakik? - Úgy tűnt, itt ezt az embert, vagy legalább a munkásságát mindenki ismerte valamennyire rajtam kívül, ezért mertem ilyeneket kérdezni, de a vállvonogatásból arra következtettem, hogy ennyire nem kell aggódnom.
- Szerintem inkább spórolni akart. Mindenhova kellenek zsoldosok, akik megvédik őket akár a vadaktól, vagy rablótól, hiszen értéket fogunk szállítani, főleg visszafelé. De kell neki valaki, aki fordít is odalent, Schaffer ugyanis nem tud tündéül. - Fejtette ki a nő.
- Mi az, hogy nem tud!? Biztos, hogy tud! - Háborodott fel a lelkes kissrác, akit elneveztem magamban Okoskának. A francba, már így is túl sok időt töltöttem el Crispinnel...
- Akkor miért tündéket akart levinni magával he? Mi másért? - Felelt hasonlóan vehemensen a sértett.
- Jól van elég legyen. Nem mondta, hogy bárki vadászna rájuk, de a cucc a felszerelés értékes, és ha kincseket találunk lent, azt is meg kell védenie valakinek. - Zárta le a témát. A rangidős tündét szinte csodálattal néztem, hogy ilyen könnyen tud rendet teremteni.
- Lehet, hogy több szem többet lát - Mondtam bizonytalanul a nőnek - Ha nagy a hely, ahova megyünk, átvizsgálni gyorsabb és hatékonyabb, ha többen egyszerre nézelődünk.
Erre megint csak megrántották a vállukat. Ezekből ítélve nem voltak túl határozottak, reméltem, hogy ha esetleg harcra kerülne a sor, azok lesznek. Én nem kérdeztem mást tőlük, és nekik se volt mit mondani, úgyhogy visszamásztam a helyemre. Két nap múlva értünk az alaptáborba, amiből az egyiket Északon, a másikat már az erdőben meneteltünk, mire egy tisztásra érkeztünk, aminek a közepén egy kőkör volt, közepén egy nagy, szögletes kővel.
- Megérkeztünk. Itt verünk tábort! - Hallottam a főnök hangját, mire mindenki szorgosan munkához látott, én is segítettem, ahol tudtam. Ahogy érleltem magamban a két nappal ezelőtti beszélgetést, úgy kezdett egyre jobban érdekelni, hogy ez az állítólagos őrült mit fog kitalálni.

Felhasználó profiljának megtekintése

3 Re: [Magánküldetés]Celtic dreams on Csüt. Márc. 15, 2018 4:02 pm

Lance Kalver

avatar
Tünde Zsoldos
Tünde Zsoldos
Este nem zavart meg minket senki, békében készülődtünk, és még békésebben aludtunk, viszont már hajnalban mindenki izgatottan készülődött, én is felébredtem rá. Nyújtóztam egyet. Aludtam volna még, de ha így be voltak sózva, ám legyen, az intésre elindultam én is. A kör közepén egy jókora kőtömböt emeltek le egy járatról, amiben egy végtelennek látszó sötét lépcsősort láttam.
- Remélem, nem megint valami angyalrom... - morogta mellettem az egyik mágus. Schaffer kért egy fáklyát, majd jó példát mutatva elindult előre, mire két másik mágus is követte.
- Jöjjenek, jöjjenek maguk is! - Szólt hátra, feltételeztem, hogy nekünk.
- Mi baj az angyalromokkal? - Kérdeztem a legidősebb tünde férfit, ahogy elindultunk, ő olyannak tűnt, akivel lehet is beszélgetni. - Pont ilyen helyeken lehetne a legérdekesebb dolgokat találni, nem?
Valójában nem sokat tudtam az angyalromokról, csak néhány pletykát, de azokból ítélve úgy hangzott, mint ahova érdemes lemenni, pláne mágusokkal. Az öregebb tünde rám nézett.
- Az hogy hemzsegnek a kultistáktól. - Halkította le a hangját. - Mindegyik azt hiszi, hogy valami nagyura van a romok alatt... Aztán összetűzésbe keverednek a régészekkel. De ez más most, elvileg ez egy teljesen lezárt hely.
- Óh... - Mondtam én is lehalkulva. Egyszer találkoztam kultistákkal, nem lett szép vége. - Elvileg... - Dörmögtem, és ezek után gyakrabban néztem aggódva körbe, de az öregebb felnevetett, és hátba veregetett.
- Nem lesz semmi gond.
Végül elindultunk lefelé a hosszú lépcsősoron. Hogy elüssem az időt, tovább beszélgettem a férfivel. - Ha valóban olyan flúgos a vezetőnk, mint ahogy beállítottátok, egy ilyen helyen nem lennék ebben olyan biztos. Nade tegyük félre a félelmet, árt az egészségnek. Te mit vársz, mit találunk itt? - Kérdeztem, ahogy végeérhetetlenül meneteltünk lefelé. Furcsa mintákat láttam a falon végig, de mégis ismerősöket. Ezeket már láttam valahol... Bakker, Tündérország... Eszembe jutott ezzel együtt az is, amit az Éj királynője és Titánia mondtak együtt. Ha ez az, amire gondolok.. Még érlelnem kellett a dolgot magamban, mielőtt kimondtam, ami bennem forgott.
- Nézzék...  Hát nem csodálatos? Ezek nem veroniai csillagképek, talán ezeket láthatták a tündék a hosszú hajóúton... - Mondta elmerengve a vezetőnk.
- Minden bizonnyal. - Bólogattam Schaffernek, az öreg pedig megvonta a vállát.
- Ez elméletileg egy gazdag tünde sírja. Valaki nagyon fontosé, azt is mondják, lehet hogy egy királyé... Biztosan sok érdekes dolgot temettek el vele együtt, amiből mi is részesedhetünk.
Bólintottam.
- Semmiképp se hangzik rosszul.
A tünde is bólintott. Közben baktattunk egyre csak lejjebb, míg végül kékes derengést pillantotam meg a járat végén. A lépcső végül egy nagyobb teremben ért véget, ahol elkezdtünk körbenézni. Nem mentem messze a bejárattól, jobb kéz felé mentem el, és az indamintákat nézegettem és futtattam végig rajtuk az ujjamat, hátha történik valami. Próba cseresznye, szokták mondani, és közben hátha találok valami érdekesebb dolgot is, főleg tündéres csomómintákat kerestem. Találtam, de nem váltották be a hozzájuk fűződő reményeket, és a különböző más egyéb faragványok se. Voltak ott pedig hajók, egy koronás alak kivont karddal, egy csapat druida, ahogy botjaikat előre szegezve harcoltak a tövislénnyel, semmi különös ezen túl. Régmúlt idők jeleneteinek tűntek. Körülnéztem, hogy a többiek találtak-e már valami érdekeset, de mindenki le volt foglalva, úgyhogy mentem tovább. Rá kellett jönnöm, hogy az egész teremben ilyesmik voltak a falon, valószínűleg ezért volt mindenkinek mit néznie.
- Jegyezzenek le mindent. Ezek felbecsülhetetlen értékűek lehetnek! És nézzenek a lábuk elé!  - Rendelkezett Schaffer.
- Micsoda egy buzgómócsing... - Motyogtam halkan magam elé. Volt egy erős tippem, hogy ez abból a korból való, amikor az őseim átkeltek a tengeren, és letelepedtek az erdőben, de nem voltam biztos, ők biztos jobban tudták. Szembe újabb terem nyílt, hat állvánnyal, és mindegyiken egy-egy tál volt, nekem furcsák voltak, óvatosan közeledtem az ajtóhoz, azon voltam, hogy előreengedem a mágusokat, de mégis nekem kellett megvédeni őket, így végül átmentem.. volna az ajtón, ha nem aktiválódik egy csapda egy kőre lépve, hogy megfúrja a vesémet és a combomat.
- Mi történt? Csapda? - Kérdezte a tünde nő, ahogy iderohantak.
- Nem cseszdmeg, úgy döntöttem, süni leszek! - Nyögtem ki epésen, majd hátraléptem kettőt, és igyekeztem nem elesni, a többiek pedig igyekeztek támogatni. Ráléptem egy másik mintájú kőre, mire a padlóból kicsapott a tűz, de engem már nem ért el.
- Remek, szegény tündét még az ág is húzza! - Mondtam mérgesen. - Amúgy ennyire nem kell nektek a segítségem, vagy ellátna valaki?
-- Már úton vagyunk, ne nyígj, mint egy csecsemő! - Szólt rám a nő, aki aztán hátrahúzott, közben egy másik tünde és egy mágus lépett oda, és összenéztek.
- A combba fúródott nem vészes, de a másik... Ameddig nincs közöttünk olyan druida, aki képes elállítani a vérzést, vagy akár egy pap... De nincs... Jobb, ha benne marad a nyíl, mert ha kihúzzuk nem biztos hogy tovább tud menni...
- Hát mert így biztos könnyebb lesz... - Morogtam magam elé. De jól indul ez a nap is! - Akkor most mit fogunk csinálni?
Okoska Előrelépett, de óvatosabb volt, mint én.
- Kell, hogy legyen egy út. Bizonyára mindegyik szimbólum másféle csapdát aktivál, és lesz egy, amelyik semmit. Azt követve pedig végig tudunk menni ezen.
- Akkor hajrá. - Mondtam neki, nem rózsás kedvemben talált meg ez a hajnal. A fiatal tünde távolról rádobott az egyikre egy követ, ami megint nyilakat köpködött.
- Egy pipa. - Nyugtázta.
Eljátszották ezt még párszor, mire megtalálták, melyik biztonságos.
-  Ez lesz az! - Mondta Okoska, mire Schaffer mellé lépett.
- Szép munka fiam.
Azzal a mágusok el is kezdtek átmenni. Az idősebb tünde mellém lépett.
- Nem tudunk felvinni. Itt maradsz, vagy tudsz járni? Segítek átkelni.
- Segítséggel menni fog, köszönöm. - Mondtam hálásan, és rátámaszkodtam. Közben lassan kész lettem arra, hogy beszéljek Schafferrel az élményemről.
- Ez... ez bámulatos. - Suttogták többen is, már a tálaknál állva, de a legtöbben csak megbabonázva bámultak rájuk.
- Oda akarsz menni... mi is a neved? - Kérdeztem kísérőmet. Én már nem voltam olyan biztos benne.
- Sean. - Mutatkozott be röviden. - És nem tudom. Hé, mit láttok?
- Jeleneteket.. Egy csodálatos földön. Még sosem láttam ilyen zöld füvet. - Mondta a fiatal kissrác.
- És kincseket. Amiket hajókra raknak fel. - Tette hozzá a nő is.
- Én megnézném. - Már csak azért is, mert ha egy kicsit is hasonlít valamelyik tündér világra, ahol jártunk, akkor muszáj volt beszélnem. Sean fel is segített, és odamentünk mi is ahhoz, amit a srác nézett. Egy tündét láttam páncélban és koronában, egy nagyon szép míves kardot tartva a feje fölé. Mögötte végtelen óceánt láttam, körülötte pedig dombokat és zöld mezőket. A part meredek volt és sziklás, a távolban vitorlákat láttam. Nem hasonlított egyik tündérvilágra sem, de el tudtam volna még nézni egy darabig. A tippem nem nyert, de akár ez is lehetett volna... Megnéztem a tálak és az őket tartó oszlopok oldalát, hátha van rajtuk valami érdekes. Ez se jött be, az oszlopokon nem volt semmi érdekes, de minden tálban más jelenet volt, csak egy közös volt bennük, a férfi a karddal. Lassanként megszoktam a fájdalmat, és óvatosan lábra tudtam állni.  Megköszöntem Sean-nak a támogatást, és lassan, óvatosan elkezdtem járni. Az lassan kezdett összeállni, hogy ennek a kardos férfinek nagy szerepe volt, de hogy mi, azt nem tudtam. Egy helyben maradva körbenéztem a teremben, hátha a falon meglátom egy más ábrázolását is., de itt a falon nem voltak jelenetek, csak minták, úgy tűnt, minden a tálakra koncentrálódott.
- A víz megőrizte a múlt darabkáit. Páratlan mágia. - Jegyezte meg az egyik varázsló.
- Lehetséges volna hogy... Ez valóban a legendás tündekirály, aki átvezette a tündéket a tengeren Veroniára?  - Morfondírozott Schaffer.
- Más lehetőséget nemigen látok rá. - Mondtam. - Az előző teremben a falon ugyanez a király volt ábrázolva, csak akkor mások is voltak vele, egy hajó szintén volt ábrázolva, ők pedig a Tövislénnyel harcoltak.
Schaffer bólogatott.
- Igen... Ez csodálatos! Páratlan felfedezés! Mindent fel kell jegyezni, amit a tálakban látnak! Az utolsó apró részletet!
Sóhajtottam egy egészen aprót, és rövidet, mert megint belém nyilallt a fájdalom. Ha ez végig így fogja csinálni, alighanem megőrülök... hogy bírják a társai mellette? Ilyen jól fizet?
- Ami azt illeti... - Fordultam Schaffer felé - Én már láttam ezeket a szimbólumokat. Nem ábrázolásokon, mint itt, vagy máshol. Azok éltek.
A tudós döbbenten bámult rám.
- Valóban! Mesélje el! Mindent! - Mondta szinte parancsoló, követelőző hangon, a szemében pedig mohó tűz lobbant fel. Kicsit megszeppentem. Tartottam egy kis szünetet, hogy összeszedjem a gondolataimat, de mielőtt belekezdtem, még azért megkérdeztem:
- Beszélek, de csak akkor, ha hisznek nekem, és nem kezdenek el gúnyolódni, ugyanis bizonyítékom nemigen van, de ezek után nem pont az hiányzik nekem erről az utazásról.
Szavakkal nem érkezett válasz, de a mágus intett az egyik fiatalabb tanítványnak, aki azonnal elővett egy bőrkötéses jegyzetfüzetet. Fújtam még egyet, majd elkezdtem, ahogy tudtam.
- Szóval, az erdőben voltam, mikor megláttam egy ezekhez hasonló motívumot. Egyszercsak azt vettem észre, hogy zsugorodom, majd szárnyam is lett, az arcom is megváltozott, tehát röviden tündér lettem. Egy másik tündér egy hasonló csomóból csinált egy kaput, amin keresztül elvitt a saját világukba, ez volt Tír na nÓg. Innen egy hasonló kapun keresztül átmentünk egy Mag Mellnek nevezett helyre, ami az ő világuk központja, itt találkoztam egy, mint utóbb kiderült, őstündével. Ami ezután következett, az nagyrészt nem fontos most a kutatás szempontjából, de sok síkon voltunk, amik között hasonló szimbólumokon keresztül közlekedtünk. Zárásként pedig végignéztük az ő világuk teremtéstörténetét, és váltottunk pár szót az őstündével, mielőtt visszaváltoztatott, és ott ébredtünk, ahol megtaláltak, mint egy álomból.
- Ez igazán érdekes, ifjú tünde úr. Tisztában vagyunk mi is a több világ elméletével, már csak a szakadás puszta ténye is igazolja. Ugyanakkor ezek a motívumok nem csak a tündérekre jellemzőek, hanem minden tündére. Lehetséges.... Hogy a tündék, a tündérek egy fejlődési oldalágát képviselik? - Mintha lámpa gyúlt volna a feje felett. - Ezt is jegyezze fel, Rollo! Fontos kutatási terület lehet! Ugyanakkor azt feltételezem, hogy jelenleg csupán a művészet azonos. Amit a tálakban lát, hasonlít bármelyik tündér-világra?
Belenéztem.
- Nem, olyanra nem, ahol voltam is.
Bólogatott.
- Az én elméletem az, hogy nem tündérvilágokat látunk. Az ősei úgy tartják, hogy egy Eyrie nevű szigetnél csatlakoztak a tündék az emberek flottájához, akkor már a mai formájukban, és onnan érték el közösen Veronia partjait. Szerintem ezt látjuk itt. Illetve ennek részleteit.
- A mi őseink már előtte itt voltak, talán jóval, az biztos, mert eredetileg nem így néztünk ki, csak az emberek istene könyörült meg a népen, és változtatta őket hasonlóbbá az emberekhez. - Idéztem vissza Titánia szavait. A szavaiból úgy tűnt, már tudja ezt, de nem gondoltam, hogy haszontalan, ha ráerősítek a véleményére. A tudós pislogott.
- Ez új. Jegyezze fel ezt is, Rollo, igen érdekes teória! Ugyanakkor miből gondolja, hogy ez a bizonyos esemény itt történt Veronián? Talán már jóval előtte megtörtént. Még az emberek szakadás előtti néhány feljegyzése is említ úgy nevezett Sídhéket, akiknek a leírása megegyezik a mai tündékkel. - Kezdett bele az eszmecserébe.
- Őszintén? Semmiből. Csak feltételezésekkel dobálózunk, nem? Én pedig ráadásul tudós se vagyok. - Feleltem egyszerűen.
- Valóban. Feltételezések vannak, és utána keresünk rá bizonyítékokat. Ezek itt... - Mutatott rá a tálakra - Azt mondják, a tündék már olyanok voltak, mint most, mikor idejöttek. Ez persze nem zárja ki a maga elméletét, csupán időben korábbra datálja. Ugyanakkor a Biblia keletkezésekor, vagyis 1800 éve még nem jegyeztek le tündéket, így feltételezhetően nagyjából az esemény ezer éve történhetett. - Magyarázta türelmesen. Nem akartam megsérteni, de nem vágytam történelemórára.
- Ám legyen. Én csak azt tudom attól az őstündétől, hogy az emberek istene változtatta át a Veroniára átjött tündéket, hogy ne legyünk kirekesztve, gondolom, ez rajtam már túlmutat.
A tudós egy ideig összehúzott szemmel figyelt, aztán kibökte.
- Maga komoly tudás birtokába kerülhetett, mégis olyan könnyeden veszi, mintha csak a tegnapi időjárásról számolna be. Ha valóban hisz is abban, amit mond, akkor minden a kezében van ahhoz, hogy kezdjen is vele valamit.
Azzal magamra hagyott, és körbement, hogy ellenőrizze a csapatot. Vállat vontam, régen volt már ahhoz, hogy különösebben felizgasson az esemény. Közben észrevettem, hogy a tálakban levő képsorok megismétlődtek. Ki tudja, mióta csinálhatták már, biztos unták volna, ha emberek.
- Merre tovább? - Kérdezte a tünde nő. Körbenézve több beugró volt a teremben, de semmi értékes nem volt bennük, csak edények meg nyílhegyek, értéktelen kacatok, bár biztos voltam benne, hogy Schaffer ezeket is begyűjtené.
- Arra! - Mutattam a nőnek az ajtó felé, ha már ennyire lelkes...
Át is vonultak a csapdákra figyelve. A következő teremben ládák voltak, a falon pedig ugyanúgy bemélyedések.
- Na, erről beszélek! - kiáltott fel örömtelien a nő, ahogy a ládákat kinyitva mindben kincseket találtak. Én kissé túl elővigyázatosan mentem a másik szobába, mindig csak a többiek háta mögött, és a ládákhoz se igazán mertem odamenni, ki ne ugorjon belőlük valami, inkább csak csendesen, egy helyben állva vizsgálódtam, és nézelődtem a terem távolabbi végébe is. Ott egy újabb boltív volt, újabb teremmel. Mindenki elkezdte nézegetni a kincseket, Seant kivéve, aki előre ment a következő helyre.
- Nincs csapda, idejöhetsz. - Szólt hátra nekem.
- Rendben van, köszönöm! -Válaszoltam,, és amennyire tudtam, odasiettem, hogy benézzek. Gondoltam rá, hogy néhány érmét becsúsztatok a zsebembe, de aztán eszembe jutott a szerződés, és inkább hagytam, nehogy megszívassanak. A közepén egy szarkofágra hasonlító tömböt láttam, ami félig nyitva volt, ezen kívül további kincsek és faragványok is voltak a teremben. Sean elismerően füttyentett.
- Na ez már valami. Szólok a mágusnak.
Azzal visszament a másik terembe. Rögtön ezután kattanást hallottam, majd egy fiatal mágus hangját.
- Ajjaj... Bocsi...
A terem megremegett, a plafonról pedig sziklák kezdtek el esni... De nem ott, ahol én voltam, viszont nem voltam gyors, egy nagyobb, valahogy pont a boltívbe illő kőtömb is leesett, végleg elvágva a csapattól és a kijárattól...
- Óóóóbazmeg.. - Eresztettem ki egy sóhajtást, olyat, hogy ilyen őszintét egész Veronia talán életében nem hallott még, majd megfordultam, és körbenéztem. Nem jó, nem jó...



A hozzászólást Lance Kalver összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Május 09, 2018 4:11 pm-kor.

Felhasználó profiljának megtekintése

4 Re: [Magánküldetés]Celtic dreams on Szomb. Márc. 24, 2018 6:19 pm

Lance Kalver

avatar
Tünde Zsoldos
Tünde Zsoldos
A beomlott bejárat túloldaláról kiáltozást hallottam, de nem tudtam kivenni a szavakat egyáltalán, azt még annyira se, hogy nekem kiabálnak, vagy egymással, annál jobban szigetelt ez a kőhalom. Újból körbenéztem. A terem egyszerű volt, és egyben elég ijesztő hangulatú, zöld színű világító kristályok lógtak a plafonról, vagy álltak oszlopokon, középen pedig egy félig nyitott szarkofágot láttam. Másik ajtó, amerre tovább mehetnék, nem volt, így csak Tanácstalanul nézelődtem körbe. Most mi legyen? Jobb ötlet híján elkezdtem a falakat nézegetni, hátha van valami érdekes rajtuk. Ez úgy tűnt, halva született ötlet volt, semmi egyebet nem láttam, mint amit máshol is, faragványok a királyról, újdonság semmi. Miután ezt tudomásul vettem, bár nagyon nem akartam, de erőt vettem magamon, és megközelítettem a középen lévő nyitott szarkofágot, nagyon figyelve a lábam elé, hátha Sean tévedett. Benne egy mumifikált testet láttam, ahogy feküdt a fején egy csillogó koronával, rajta végigfektetve pedig ott volt egy kard. Egy pillanatra elundorodtam a test látványától, még úgy is, hogy tele volt aggatva smaragddal, zafírral és minden jóval, de aztán erőt vettem magamon. Az ékszerek jelenleg kevésbé érdekeltek, a kard annál inkább, teljesen elbűvölt, ahogy ragyogott. Szinte sütött róla az a rengeteg idő, amit ott eltöltött, és mégis hibátlan maradt, egy foltnyi rozsda se volt a nemes acélon, csak néhány véset futott végig a pengén. Fragarach, ezt mondta. Egy perc gondolkodás után benyúltam a testhez, és elvettem a fegyvert. Amikor kiemeltem, az egész karomon bizsergés futott végig. Mintha arra születtem volna, hogy ezt a fegyvert a kezemben tartsam, és mintha ezt a fegyvert kizárólag azért kovácsolták volna, hogy most, ennyi idővel később a kezemben tarthassam. Megborzongtam. Hogy élhettem eddig más fegyverrel? Hirtelen minden korábbi kard olyan nehéznek és otrombának tűnt, mintha ez a penge lett volna a végzetem. Fragarach. Megbabonázva bámultam, és a szemem előtt íródott át a felirat valami másra... elolvastam.
- Are you worthy?
- I am.... - Leheltem gondolkodás nélkül.
Prove it! - Rajzolódott ki a kardon, és kaparászást hallottam meg a koporsóból. Ösztönösen hátraugrottam, és magam elé kaptam az új kardomat. Aztán a belém nyilalló fájdalomtól kis híján felüvöltöttem, de összeszorítottam a fogaimat, nehogymár pont most lássanak gyengének. A múmia ujjai vészjóslóan rákulcsolódtak a szarkofág szélére, és az lassan felhúzta magát, hogy legyen időm megijedni tőle és felállt. Magas volt, nálam sokkal magasabb, és még ijesztőbb, ahogy volt olyan szemtelen, hogy az ilyen fejét egyenesen felém fordítsa.
- Na gyere, te anyaszomorító... - Préseltem ki, ahogy erősebben rámarkoltam a markolatra. Hallgatott is rám, és megtámadott. Sokkal gyorsabb volt, mint amire számítottam, szinte azonnal elért, és lesújtott a fejem felé. Szívesen elugrottam volna, de a lábamba nyilalló fájdalom ebben megakadályozott. Egy lehetőségem maradt. Felemeltem a kardomat a fejem felé, hogy megállítsam a kezét, és talán le is vágjam, ha úgy hozza a helyzet meg a lendülete. Nem is volt olyan nehéz, és újból elámultam. Ez a kard tényleg nagyon éles... Az élőholt felüvöltött, és hátrébb lebegett. A levágott keze rákulcsolódott a bokámra, és bár nem fájt annyira, a király valami zölden fénylő gömböt idézett meg, és hajított felém egyből hármat elég gyorsan. Nagyon úgy tűnt, hogy nem lett volna jó üzlet, ha eltalál azokkal a gömbökkel. Nem jó, közelebb kell kerülnöm hozzá... A megragadott lábamon kifordulva próbáltam meg kikerülni azokat a gömböket, majd megpróbáltam, amennyire a helyzet engedte, óvatosan levágni a kezet a lábamról, kényelmetlenül éreztem magam tőle. Ezzel eddig nem is lett volna probléma, viszont a nagyobb baj az volt, hogy jöttek az újabb gömbök. Tudtam, hogy nem leszek képes a végtelenségig kerülgetni ezeket, mozogni se tudtam rendesen, hogy közelebb kerüljek, így jobb ötlet híján a kardomat emeltem fel, hogy megpróbáljam azzal hárítani a gömböket. Ez nem jött ki olyan jól, mint reméltem, ennyire nem mentek egy helyre az egyik elkapta a bal kezem bütykeit, egy másik a vállamat, harmadik meg az alkaromat. Égési sérülések voltak, de enyhébbek, a fájdalom, amit okoztak, semmi se volt az eddigiekhez képest. Gyáhh! Nem jó! Meg kell próbálnom... Előretartottam a kardomat, és minden erőmet összeszedve, a jobb lábamról elrugaszkodva nekimentem. Nem volt messze az ellenfél, így nem volt nehéz egy pillanat alatt megközelíteni, és átdöfni a felsőtestét, amin hiába volt páncél, az a kard... ez mindent átvitt. Az sikító hangon üvöltött fel, mintha a síron túlról jönne a kiáltás, és elkezdett vadul csapkodni a karjaival, még a hátamat is felhasította, az égési sérülésemet is megcélozta, de megvolt. Innen már csak nyerhettem, hiába okozott hatalmas fájdalmakat.
- Ideje aludni, rothadék! - Sziszegtem, és egy erőteljes felfelé rántással igyekeztem az egész felsőtestét kettévágni a fejével egyetemben. Egész jól indult, de végül megakadt egy másik páncéldarabban. A fémet nem viszi át a penge, de kár. Más megoldás után kellett néznem. Egy dolgot nem volt szabad elfelejtenem, amíg benne van a kardom, elég közel van ahhoz, hogy ne tudjon nagyobb kárt okozni bennem. Szinte gondolkozni is maradt időm, hogy mit csináljak, már szinte meg se tudott hatni az a céltalan csapkodás, amit csinált. Majd a száraz kötésdarabokat látva eszembe jutott valami. Újból lejjebb húztam a kardot, hogy számomra minél elérhetőbb távolságban legyen, majd kihúztam nagyjából tíz centiméterre, és leöntöttem olajjal, majd meggyújtottam, és visszatoltam.
- Ezt edd meg, te normálisan eloszolni is képtelen! - Hörögtem. A tűz azonnal átterjedt a királyra is. Hörgött, vergődött, én pedig kihúztam a kardomat, és eltávolodtam tőle. Meglepően gyorsan égett hamuvá, valószínűleg nem sok nem éghető maradt belőle egyébként is az idők folyamán.
- Ezt neked! - Suhintottam utána a karddal, majd észbekaptam, egyrészt a fájdalomtól, másrészt meg... - Óóóó a faszom, Schaffer ki fog nyírni...
Fújtam egyet. Ellenfél legyőzve. Csodálattal néztem rá a kardra, és láttam, hogy megint más volt a felirat:
- You proved yourself worthy, master.
Elvigyorodtam.
- Na azért! - Majd tovább is gondoltam. Csak el ne vegyék ezt tőlem... gondoskodnom kell arról, hogy ne. Egyelőre azonban a beomlott ajtóhoz mentem közelebb, de nem annyira közel, rám ne robbantsák véletlen, és hallgatóztam, de nem hallottam semmit. Síri csönd volt... Megijedtem. Hova tűntek? Újból körülnéztem, hogy megváltozott-e körülöttem valami, de nem mozdultam el. Nem változott semmi. Mi történhetett? Erőt vettem magamon, és közelebb mentem az omladékhoz, hogy rátegyem a kezem, majd ha semmi más, rászorítottam a fülemet is. Nem létezik, hogy csak úgy eltűntek... De még mindig néma csönd, reméltem, hogy azért hullaszag nem fog fogadni, ha egyszer kijutok. Jobb ötlet híján az új kardommal is megkocogtattam a köveket. Ki tudja, mit tud még... Bár ennyit azért nem kellett volna várnom tőle, nem vágta a követ, sőt, ha ez az a hülye kézjeles játék lett volna, még el is veszítem a kardot. A pengére nézve láttam, hogy megint a Fragarach szó volt rajta. Elgondolkoztam, mit tehetnék, elkezdtem körbe-körbe bicegni a teremben. A falakat már néztem, még mindig semmi... Újból benéztem a szarkofágba, hátha most van valami új. Tévedtem, ott se voltak sokkal hasznosabb dolgok, legfeljebb csak kincsek, de a kijutásomban nem segítettek annyira. Végül mondjuk megadtam magam, és elraktam néhány követ, aztán a lámpákat is megnéztem, hátha lesz valami. De semmi. Végül sóhajtva ránéztem a kardra. - Hogy tudnék innen kijutni? - Mondtam szinte tőle kérdezve.
A kard pedig a legnagyobb meglepetésemre válaszolt, a betűk átrendeződtek:
- Kapcsoló.
- Kapcsoló? Hol? - Kérdeztem izgatottan.
- Lámpa - Írta ki megint. Egyre inkább fellelkesültem.
- Melyik?
Második. - Azt ugyan nem mondta el, honnan, nem tűnt túl kommunikatívnak az egyszavas válaszaival, csak azt reméltem, hogy nem fogy ki belőlük egyszercsak.
- Oszlopon van?
- Plafon.
- Hátul balról a második?
Nem.
- Hátul jobbról a második?
Igen.
Odabotladoztam hát nagyon figyelve a lábam elé még mindig, és kapcsolót kerestem rajta, ha nem találtam, jobb híján óvatosan meghúztam. Ekkor pedig nyikordulva a kőfalban megjelent egy ajtó, én pedig a karddal a kezemben óvatosan elindultam felé. Azért nem ártana majd egy hüvelyt szerezni neki.

Felhasználó profiljának megtekintése

5 Re: [Magánküldetés]Celtic dreams on Kedd Ápr. 03, 2018 12:14 am

Lance Kalver

avatar
Tünde Zsoldos
Tünde Zsoldos
Mentem befelé egy ideig, vagyis inkább csak bicegtem, és nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek, mert nem fölfelé tartott a lejtő, hanem lefelé. Egyrészt azért anyáztam, mert így sokkal jobban fájt rálépni a lábamra, másrészt bizonyíték volt, hogy erre ugyan nem jutok ki. Egyre inkább kezdett változni a környezet, az egyhangú kriptafalat kezdte felváltani a fehér kőzet. Hol is láttam már ilyet... áh megvan, az angyalromok. Nem találkoztam olyan sokkal, de azt azért megjegyzi a tündefia, ha lát egyet, meg az emberfia is, ha emlékeim nem csaltak meg, akkor az egyik mágusnak fent nem éppen ragyogó élmények maradtak meg róluk. Hát, ő így járt. Én meg így bicegtem, egyre jobban és jobban fájó sebekkel, a sebláz is kezdett kerülgetni már, mikor kiértem egy nagyobb terembe, ami dugig volt töltve lépcsőkkel, amik, hogy emeljük a tétet, mintha magukba mentek volna vissza, de legalább fönt látszottak olyan beugrók, amik akár kijáratok is lehettek volna. Ha ugyan ilyen állapotban feljutok..
- Neeeeem tetszik ez nekem... - Morogtam. Tehetetlenül néztem körbe, hogy hátha van valami kiút, magam előtt is gondosan végignéztem a padlót, hátha valami eltérő dolog van ott. Már épp kezdtem kétségbeesni, mikor eszembe villant az újdonsült szerzeményem.
- Hogy jutok ki? - Kérdeztem, a pengét a szemem elé emelve.
- Ha elindulsz. - Hangzott a roppant egyszerű, ezzel együtt pedig tök jogos válasz. Sóhajtottam, amitől a sebeim még jobban nyilallni kezdtek. Ha nem tanulok meg gyorsított ütemben jó kérdéseket feltenni, itt halok meg. Újra ránéztem a pengére.
- Merre találok itt olyan dolgot, amivel elláthatom a sebeim?
- Bal lépcső. - Jött a felelet. Nem volt hát mit tenni egyelőre, el kellett indulnom, az idő sürgetett, így balra fordultam, és a legközelebbi lépcső felé elindultam. Azért a biztonság kedvéért megkérdeztem:
- Jó lépcső felé megyek?
-Jó.
El is kezdtem szenvedve felfelé mászni, igen fölöslegesen, mert észre kellett vennem, hogy egyre kevésbé éreztem fájdalmat, és mire a lépcső tetejére értem, nem fájt semmim, sőt a sebeimre pillantva, illetve azt kitapintva meg kellett tapasztalnom, hogy se nyíl, se vér sehol, tök jól vagyok. Pont mellettem volt egy nyílás egy folyosóra, ahonnan fény jött, és szelet is éreztem. Annyira megörültem a dolgoknak, hogy magamról megfeledkezve kiléptem a folyosóra, hogy körülnézzek.

A folyosón meleg napfény uralkodott, kezdetben a félhomály után kicsit kellemetlen volt, de amikor a szemem hozzászokott, felismertem az ismerős szobát. A fény az ablakon ömlött be, és mintha meg se történt volna ez a két nap úgy egészben, épen voltam, és a kardom is eltűnt. Nem volt sok időm ezen merengeni, mert megéreztem a levegőben egy régről ismert aromát, és már rég nem látott karok ölelték át a derekamat. Vettem egy mély levegőt, és odafordultam. Semmi kétség nem fért hozzá, ez Gynewra volt, ahogy a fejét a vállamra hajtotta.
- Mondd Lance... Van olyan dolog, amit bánsz? - Kérdezte merengő hangon, azon, ami annyi idő után is teljesen elandalított, és amely sima volt, mint a lágyan omló selyem, minden egyes hang, ami kijött a száján, lassan csorgó, édes mézként hatott rám.
- Most? Most... azt hiszem, azt hiszem, hogy nincs.. - Mondtam, ahogy az ismerős illat megcsapott, és megláttam a sűrű, selymes, sötétbarna fürtöket, majd ösztönösen végigsimítottam rajtuk, és megrohamoztak az emlékek. Ó, ha csak még egy délutánt eltölthetnék ezt a fényes, enyhén hullámos hajtengert simogatva, úgy éreztem, hogy nem lenne már másra szükségem az életben. - Az égvilágon semmi...
- Soha? Semmi? Egy gyerekes csíny.... egy mulasztás... Nekem elmondhatod. - Cirógatta a hátamat, én pedig a mennyekben éreztem magam.
- Itt és most? Veled? Semmi. Tudod, mi az egyetlen dolog, amit bánok? Hogy nem jöhettünk össze... - Öleltem magamhoz. Ő visszaölelt, a fejét a mellkasomra hajtotta, én pedig abban a pillanatban nem tudtam, hogy van-e olyan, örök boldogságban leledző túlvilági élőlény, aki akár a legjobb napjain is tapasztalhatott ilyet.
- De miért nem?
A sok mámoron túl itt kezdett gyanús lenni a dolog. Talán ha ez fél perccel előbb jött volna fel, észre se veszem, de most, hogy az álom már szinte megszokottá vált, megütötte a fülem. Ez az a személy, akinek gondolom? Vagy mi történik egyáltalán? Épp ő jött össze egy másik tündével, ráadásul azt is az én hibámból.
- Mi is a neved? - Kérdeztem meg hirtelen, mire ő felnevetett. Ez a nevetés pedig csodálatosabb és csengőbb volt, mint annak a mini harangnak a csilingelése, ami többször megmentette már a bőröm. Nem hagyott nyugodni a dolog, valamiért ez nem... becsapás, annak kellett lennie. De nem volt mit tennem, a kard most nem volt itt, akitől megkérdezhettem volna.
- Most csak viccelsz, ugye? Gynewra vagyok! - Kacagott tovább azon az angyali hangján, majd eltávolodott tőlem. - Most menj.
- Hova? - Kérdeztem bizonytalanul. Szinte biztos voltam abban, hogy ez nem igazi, de mégis szíven ütöttek a szavak: „most menj”. Mintha valaki egy gyomorszájon rúgással küldött volna le az örök boldogság széléről le a hideg, fagyos pokolba, ahol nincs semmi, csak magány. Jéghideg magány. De Gynewra könyörtelenül az ajtó felé intett és elkezdett felöltözni. Észbe kellett kapnom: Ez nem igazi! És ki tudja, milyen veszélyben lehetek... Sóhajtottam, és elkezdtem hátrálni az ajtó felé. Valami nagyon nem volt kerek, de úgy tűnik, a megérzéseim nem voltak a helyén, nem történt semmi különös, amikor kiléptem.

Megint a lépcső tetején álltam, de a folyosóról fény nem jött már, és a sebeim ugyanúgy megvoltak, a kardommal együtt. Fragarach, te szemétláda... Ennyire igyekszem pontosan fogalmazni, és mégse sikerül.
- Ezen a helyiségen belül hol találok olyan anyagot, amivel valóban meggyógyíthatom a sebeim?
- Menj jobbra. - Hangzott az utasítás. Én pedig, beletörődvén, hogy részletesebb választ úgyse fogok kapni, és jobb ötletem sincs, mentem, egészen fel a lépcsőn, már amennyire a fájdalmaim engedték. A lépcsőn felfelé újra megismétlődött az előbbi: Egyre tűntek el a fájdalmaim, az előbbihez hasonló folyosó bejáratához érve pedig már semmi bajom nem volt. Miután mérlegeltem, hogy más lehetőségem úgy sincsen nagyon, egy diszkrét „mitveszthetek” sóhaj után beléptem a folyosóra.

Belépve egy ismerős falu közepén találtam magam, a kardom pedig újból eltűnt.  Nem akartam elhinni, amit látok. A szülőfalum volt, a legteljesebb valójában, ahogy emlékeztem rá. Nyoma se volt a tűzvésznek, és annak, hogy a banditák feldúlták, tökéletesen állt ott. Megtapogattam magam, ahol tudtam, de nem, nem az időben mentem vissza, felnőtt voltam ugyanúgy. Miután alaposan körülnéztem, utoljára magam elé pillantottam, és megláttam azt, amire talán a legjobban vágytam, még Gynewránál is jobban, és talán azt, ami a legjobban fájt. Szemben az édesanyám mosolygott rám, én pedig térdre estem. Biztos, hogy nem bánok semmit? Nem bírtam a hirtelen rám törő érzelmeket, és elsírtam magam. Ahogy a sarkamon ültem, és fejemet lehajtva zokogtam, láttam, hogy valaki elém lépett, és éreztem, hogy megsimogatják a hajamat.
- Semmi baj... Semmi baj... Gyere, főztem levest. - Hallottam anyám hangját, majd felsegített, és elkezdett terelgetni. Jól emlékeztem az útvonalra ennyi idő távlatából is. Hazafelé mentünk.
- Köszönöm.. - Szipogtam, és mentem. Már biztosan tudtam, hogy ez nem valódi, de... de nem érdekelt. Hazaértünk. Minden úgy volt, ahogyan emlékeztem rá. Anya mert levest és töltött vizet.
- Mesélj Lance, merre jártál?
Mielőtt bármit szóltam volna, ettem néhány kanál levest, és leöblítettem. Szükségem volt rá. Megtöröltem a számat a ruhám ujjába, és válaszoltam.
- Köszönöm. És anya... sokfelé. Sokfelé, és sokmindent csináltam, olyanokat is, amire te nem lennél büszke. - Anya... de furcsa volt kimondani ezt a szót. Egy szó, másfél évtizede jelentéstelen, kihűlt, halott porhüvely. De mintha újból értelmet nyert volna. Nem tudtam, mit mondjak. Tovább kanalaztam, közben egyre csak anyámat néztem. Nem zavart, hogy néha mellément az evőeszköz. Látni akartam, magamba inni a látványát, amíg még lehetett.  A leves finom volt, mintha igazi lenne. Anya is, de tudtam, hogy nem. Pont úgy nézett ki, ahogy emlékeztem rá, nem öregedett.
- Én mindig büszke vagyok rád Lance. - Válaszolta gyengéden. - És a fiam maradsz, akármit is teszel. Mindenki életében van olyan, amit másképp csinálna, ha akkor másképp gondolkozik, ha akkor több ereje van.
Leült velem szemben. A könnyeimmel kellett küszködnöm. Kinyújtóztam. Élveztem, hogy lehetett, hogy tudtam fájdalom nélkül.
- Neked ez mi? - Kérdeztem végül. Ő elmosolyodott.
- Otthon kellett volna maradnom. Otthon Zephyrantesben felnevelni téged. Akkor talán minden másképp van.
Elkerekedett a szemem.
- De... de én nem itt születtem már? Ameddig tart az emlékezetem, mindig is itt éltünk, Te és Apa. Tényleg, ő hol van?
- Te már itt születtél. Ez is hiba volt. Ott kellett volna megszületned. Apád kint van az erdőn. - Válaszolta könnyedén. - Azt mondtad, sok helyen jártál, és sok mindenre nem lennék büszke. Miért gondolod, hogy nem lennék büszke, ha tudnám?
Nem voltam elégedett a válaszokkal, de éreztem, hogy most én jövök, akármennyire is kellemetlen. De miért is lenne? Ez csak egy illúzió. Csak egy törékeny kép. Ha innen elküld, megint csak egy nyomorék tünde leszek, aki a lába elé se tud nézni.. Ez még jobban elkeserített. Elsötétedett a tekintetem.
- Öltem, Anya. Már nem is tudom, hogy mennyiszer. Öltem néhány érméért, azért, hogy én utána életben maradhassak. Néhány szánalmas érméért, meg ezért az értéktelen életért... - Itt rácsaptam az asztalra, a tenyerembe temettem az arcom, és csak igyekeztem nem újból elsírni magam. Megfogta a kezem, és megint elkezdte simogatni a hajam. Sokáig csend volt, mire suttogva megszólalt.
- Sajnálom, kisfiam... Annyira sajnálom...
Majd újabb pár perc csönd jött, aztán elhúzódott.
- De ha értéktelen az életed, miért kelsz fel még mindig, minden reggel?
Erőt vettem magamon, és felnézve keményen anyám szemébe néztem.
- Az emléketekért..
Látszólag nem tetszett neki, megcsóválta a fejét.
- A múltban élt élet elvesztegetett élet. Egy anya sem akarná ezt a gyermekének. Én sem akarom ezt neked.
- Akkor mit szeretnél, mit tegyek? Mi legyek? - Kérdeztem elkeseredve.
- Azt akarom, hogy élj. Nem kell elengedned a múltat, mert a részed, ettől vagy az aki. De ha már ez így van, ne értünk kelj fel minden nap, hanem helyettünk is. Érted? - Kérdezte, miközben végigsimított az arcomon. - Persze mondhatod, hogy a körülmények kényszerítenek dolgokra. Mit tennél, ha akármit megtehetnél?
Hátradőltem.
- Őszintén? Nem tudom. Megkeresnék valakit, aki okosabb nálam, és tanácsot kérnék. Magamban buta és kicsi vagyok ilyen döntésekhez. A világbéke? Úgyis lehetetlen. Akkor nem lesz erőszak, ha mindenki meghal. - Mondtam komoran, majd újból mélyen anyám szemébe néztem. - TE mit tanácsolnál, mit tegyek?
De ő megint megrázta a fejét.
- Felnőtt férfi vagy már, Lance. Én nem mondhatom meg, mit tegyél. Ha mások utasítását követed, másokat szolgálsz, nem magadat. Így a kérdés áll, ha akármit tehetnél, mert meglenne hozzá a hatalmad, mit tennél? Csak vágysz valamire... Mind vágyunk valamire. Túléltél idáig nélkülünk, tudom, hogy nem gyenge fiút szültem a világra.
Lenéztem az asztal lapjára, és elgondolkoztam. Tényleg, mit akarok? Végül még egyszer felemeltem a fejem.
- Szeretetet. És megvédeni másokat attól, hogy olyan sorsuk legyen, mint nekem. - Válaszoltam egyszerűen. - Te mire vágysz?
Rám mosolygott. Melegen. Anyaian.
- Még egy ölelésre. - Nyitotta szét a karjait. Felálltam, és olyan erősen magamhoz szorítottam, ahogy csak tudtam, anélkül, hogy összetörjem szegényt. Visszaölelt. Egy végtelennek tűnő perc után ellépett tőlem.
- Most menj. Még sok dolgod van odakint.
Kihúztam magam, és fújtam egyet. Nem akartam magamévá tenni a fájdalmat, ami azzal jár, hogy az anyám is elküld, és nem akartam gondolni a fájdalomra, ami pillanatokon belül megtámad megint. De csak sikerült mindkettő.
- Megyek. És köszönök mindent. - Érzékenyültem el, ahogy kiléptem az ajtón.

Újra kint voltam a barlangban, és nem csalódtam, újra fájósan. Hát igen kellemetlen csalódás volt, mit ne mondjak.
- Most hol kell keresnem a gyógyulásomat? - Néztem szinte rutinosan a pengére.
- Fent - Jött a válasz. Már szinte megszoktam a felállást, fokozatosan múlnak a fájdalmak, legtetején már semmi, belépek, újabb jelenet.

Ezúttal egy zöld mezőn álltam, viszont most a karddal a kezemben. Velem szemben harcosok állnak, jobban megnézve inkább katonáknak tűntek. Több, mint ezer... és mi ilyen nehéz a fejemen? Mindenki úgy nézett rám, mint aki vár valamit, mellettem egy druidaruhába öltözött férfit pillantottam meg, aki ezúttal nem volt ismerős.
- A parancsai, felség.
Megszeppentett a katonák látványa. Nem ébredtem még fel teljesen az előzőből, de most úgy tűnt, nagyon gyorsan fel kell nőnöm. Büszkén kihúztam magam, és szó nélkül, lassan megfordultam, mert egyrészt kíváncsi voltam, mi van a hátam mögött, másrészt időt akartam nyerni. Most... most akkor egy király vagyok? A hátam mögött a végtelen óceánt láttam. Ekkor valami beugrott. Ezt már láttam valahol, csak éppen akkor harmadik személyként felülről... Én lennék a Nagy Király? Mi a... hogyan? Miért? Gyorsan megtündéltem magam. Most nincs időm kérdéseket feltenni magamnak!
Megfordultam, és felemeltem a kardomat, hogy erélyesen azt mondjam:
- Otthont keresünk az erdőben!
- De felség... - Nézett rám a druida - Onnan jöttünk. Azt mondja, menjünk haza? Mégsem keresünk új földet az emberekkel?
Egy pillanatra elbizonytalanodtam, de aztán emlékeztettem magamat, hogy jelenleg ki vagyok. Ezzel együtt pedig nagyon gyorsan ki kellett találnom valamit, hogy miért mondtam azt, amit.
- Kétlem, hogy akárhova is megyünk az emberekkel, ne találnánk erdőt. Márpedig a mi helyünk legfőképpen az, és az lesz a legjobb, ha egyenest oda tartunk. De hol vannak a többiek, a nők és a gyerekek? - Kérdeztem halkan a druidát.
- Elrejtettük őket felség, ahogy parancsolta, mielőtt találkozunk az emberek vezetőivel. Nem bízhatunk bennük. - Válaszolta a druida fojtott hangon. - De többen vagyunk. Öljük meg őket, vegyük el a hajóikat... És akkor az az egész új föld a miénk lehet.
Szigorúan néztem rá.
- Vérontásról szó sem lehet. Békére törekszünk, akárhogy is. Most pedig találkozunk az emberek vezetőivel. Aki egyetlen haja szálát meggörbíti bármely embernek, arról én magam gondoskodom. - Jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon. - Maga vezet. Indulás. - Szóltam a druidának. Egész könnyen ment a keménycsávó szerepe, magam is megdöbbentem magamon.
A druida levezetett a partra, a hadsereg pedig közben felállt mögöttem. Ijesztgetni akarták őket? A partra egy hosszú hajóból három férfi lépett ki, két nagy medveméretű harcos szarvakkal díszített sisakban, meg egy vékonyabb, szerzetesruhába öltözött ember.
- Hogy fogunk kommunikálni? - Kérdeztem a druidát, az pedig a szerzetes felé bökött az állával.
- Majd ő fordít köztünk meg a jarl között.
Bólintottam, és a seregnek megálljt parancsolva a druidával együtt közelebb léptem. Nem tudván, hogy kell kezdeni egy ilyet, először is enyhén meghajoltam.
- Örülök, hogy eljöttek. - Nyögtem ki végül a bénán hangzó kezdést. hallottam is a fordítást, és egyáltalán nem ismertem fel a nyelvet, nem értettem egy kukkot se. Érdekes volt, meg kell hagyni.
- Megtisztelő, hogy felséged fogadott minket. Carl jarl azt kérdi, hol vannak a telepeseitek?
- .... még készülődnek. - Hárítottam. Le is fordította, de az emberek vezetője látszólag nem örült neki túlságosan, ideges pattogott.
- Bocsásson meg, felség. - Kezdte a szerzetes. - A messzi északon sok legenda kering a tündék... megbízhatóságáról.
Láttam, hogy a mellettem lévő druida arca eltorzul a haragtól.
- Csitul! - Parancsoltam rá mintegy megelőzésképpen, hogy fel ne fortyanjon nagy haragjában, majd visszafordultam a partnereink felé. - És személyesen Rólam milyen legendák keringenek? - Kérdeztem, jó lett volna megismerni magamat legalább. A szerzetes erre behúzta a nyakát.
- Ön nagy király, felség... Azt mondják bölcsen vezeti a népét, de szomjazik az újra, a másra, a nagyobbra... Ezt mondják.
- Ez igaz lehet. És akkor pontosan mitől is félnek? - Kérdeztem őszinte érdeklődéssel. A szerzetest, úgy tűnik, nagyon feszélyeztem, mert nagyot nyelt.
- A világért sem akarom megsérteni felséged de... A jarl nem szeretné, ha esetleg felséged csak magának akarná a dicsőséget... Akár az emberek kárán.
A druida már nem bírta türtőztetni magát, és kitört belőle, ami benne fortyogott.
- Ez felháborító!
Újból rászóltam, még erélyesebben a druidára.
- Ha most azonnal nem fejezi ezt be, visszaküldöm az erőinkhez, és egyedül fejezem be a társalgást! - Azt már nem tettem hozzá, hogy milyen kétszínű, álszent alaknak tartottam, amiért így felháborodik csak azért, mert jók voltak az emberek megérzései. És csak örülhetett, hogy a gondolataimat nem követte tett, és nem sóztam le egy hatalmasat visszakézből neki, ahogy illett volna. Nyugodtan visszafordultam a jarl felé. - Ne aggódjon, nem sért meg. Viszont hadd kérdezzem meg, bölcs dolog lenne, ha az útitársainkat csak úgy megkárosítanánk? Nem is tudjuk pontosan, hova tartunk. Márpedig ha bizonytalanság van, az a legjobb, ha nem vagyunk egyedül.
A szerzetes elmosolyodott mielőtt fordított volna.
- Maga valóban olyan bölcs király, mint ahogy mondják. - Hallottam utoljára, mielőtt megremegett és elolvadt a kép.

Ott álltam a folyosón, amire még az elején beléptem, mielőtt a furcsa terembe találtam volna. Hátranéztem, és a sírkamrát láttam, ahol küzdöttem és ahol a kardot találtam, de menetirányban sehol nem volt a barlang, csak egy kanyar.  Egy újabb sóhaj kíséretében, miután gondosan megvizsgáltam a szememmel a talajt, beléptem a folyosóra, hogy végigbicegjek rajta. Közben füleltem, hátha meghallom Schafferék hangját. Egyre nehezebben mentem végig az íven, már kezdtem feladni a reményt, azonban megláttam egy boltíves ajtót, és mögüle tényleg emberi hangokat hallottam. Ma már sokadszorra, de ezúttal a megkönnyebbüléstől, könnybe lábadt a szemem.



A hozzászólást Lance Kalver összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Május 09, 2018 4:12 pm-kor.

Felhasználó profiljának megtekintése

6 Re: [Magánküldetés]Celtic dreams on Szer. Ápr. 25, 2018 6:37 pm

Lance Kalver

avatar
Tünde Zsoldos
Tünde Zsoldos
Rendületlenül bicegtem tovább az ajtó felé, már nagyon túl akartam ezen az egészen lenni. Sebesülés, lépcsők, emlékek, a tököm tele volt minddel, az egyedüli vigasz a kezemben tartott kard volt maximum. A legnagyobb bánatomra az ajtó zárva volt, így elkezdtem dörömbölni rajta első körben, hátha már azt meghallja valaki, és tudnak segíteni, nem akartam azonnal mindent a kardom által megoldani, mert ha egyszer, ne adja ég, de elvesztem, akkor sokkal nagyobb bajban leszek. Meg amúgy is, sose jó elkényelmesedni, ki tudja, mikor lesz szükség a saját képességeimre, mert nem használhatom az eddig megszokott dolgokat. Kitartóan dörömböltem még úgy is, hogy egy jó darabig nem volt semmi eredménye, de aztán megkönnyebbülésemre meghallottam a csapatot, ahogy beszélgettek:
- Ti is hallottátok?
- Innen jön a fal mögül...
- De az lehetetlen.
- Mi is a lehetetlen? - Mondtam olyan hangosan, ahogy a sérüléseimtől bírtam, és vigyorogtam. Ezek elhitték, hogy én bent maradok, hát pofám leszakad. Biztos nem akartak kifizetni, és reménykedtek, hogy nem is kell, de sajnos, avagy nem, engem keményebb fából raktak össze, a legjobb minőségű zephyrantesi vasfa! Egy pillanatra elszontyolodtam ezután, mert eszembe jutott a második kép, de aztán megráztam a fejem, mert meghallottam a zajt kintről.
- Hé, odabent vagy? Itt nincs ajtó!
- Majd lesz! - Szóltam ki magabiztosan. Ezek nem tudnak semmit még, bár tervem szerint nem is fognak erről tudomást szerezni. Lenéztem a fegyveremre.
- Hol van az a kapcsoló, amivel ezt ki lehet nyitni? - Reméltem, hogy kapcsoló lesz, mást nagyon nem tudtam elképzelni.
- Nincs. - Jaj de jó! Valami változatosság legalább, noha nem az a fajta, aminek legjobban örültem volna. Igazán boldoggá tett volna például, ha azt mondja, hogy „tőled jobbra egy karnyújtásnyira”, vagy valami hasonló, de hát nem lehet minden fenékig tejfel.
- Akkor hogy tudok kijutni? - Próbálkoztam meg újra a kérdezéssel.
- Kívülről. - Na szép, akkor mégis kintről kell segítséget kérnem a fene nagy magabiztosságom ellenére. Mindegy volt végtére is, nem jöhet össze mindig.
- Láttok valamit, amivel ki tudjátok nyitni esetleg ezt a falrészt? Kapcsoló, kar, valami? - Szóltam ki. Nemleges volt a válasz, ami megint csak nem dobott fel a plafonig jókedvemben. Jó két percig voltam a gondolataimba merülve, mikor egy kívülről jövő hang kizökkentett.
- Nekem van egy ötletem, mennyire tudsz hátramenni?
- Amennyire csak akarod, de minél kevésbé kelljen, mert alig állok lassan a lábamon! - Válaszoltam. - Pedig muszáj, menj hátra, amennyire tudsz, és üvölts, ha megvagy! - Hangzott az utasítás.
- De nem fogjátok meghallani, ha onnan üvöltök! Inkább elindulok, számoljatok két percet és mehet a menet! - Feleltem, majd engedelmesen elkezdtem visszafelé botorkálni. Nagyon nem akartam, túlságosan rázott tőle a hideg, meg úgy egyébként is egyre rosszabbul voltam, már nagyon szabadulni akartam. Egy robbantás csak nem bánt meg olyan távolságból, főleg ha íves a járat. Csak reméltem, hogy robbantás lesz, és nem más... Bár ki tudja, ha egy falrészletet megsemmisítenek, Schaffer megőrül, kíváncsi voltam, mit találtak ki. Annyiban voltam biztos, hogy a levegőtlenség se segít rajtam kifejezetten sokat. A tippem viszont, úgy tűnt, hogy bejött. Fokozatosan erősödtek a robbantások, mire a fal végre engedett, és a repedésen két pofátlanul vigyorgó fiatal régész pillantott be. Lennétek csak az én helyemben, nem lenne kedvetek töklámpát játszani…
- Nocsak, az elveszett zsoldosunk!
Fáradtan elmosolyodtam.
- Sose voltam elveszett, én hagytalak el titeket. Na hadd menjek ki.. - Mondtam, ahogy fájdalmasan elindultam kifelé. Meglepetésemre még ki is segítettek, majd rám csodálkoztak.
- Szűz Máriám, te vérzel! Van kint druidánk?
- Kell lennie, mégiscsak a tündéknél vagyunk... - Felelte a másik.
- Hát igen, megsebesültem, még mielőtt külön kerültünk. - Mondtam, az epés „örülök, hogy észrevetted” kijelentéseket hanyagoltam, de csak mert kedvesek voltak.
- Mi tagadás, egy gyógyító jól esne. - Tettem hozzá, mire elhúzták a szájukat, és úgy néztek, mint a híg káposztalevesre, éppen csak nem mondták ki, hogy „ezt most tényleg meg kell enni?”.
- De így nem tudsz felmenni a lépcsőn.
- Nem nem... Úgy csak rosszabb lesz.
- Valakinek vinnie kell...
~ Ó, ha tudnád, mennyi lépcsőt másztam, amíg odavoltam... ~ Gondoltam, de kívül csak lemondóan széttártam a kezem, a balban ott volt a kard, nem tudtam hova tenni.
- Akkor most mi legyen? Csak nem várhatjuk senkitől, hogy a nyakába kapjon.
Erre egyikük helytelenítően megrázta a fejét, mintha egy tudatlan kisiskolás lennék, aki megint elrontotta a feladatot.
- Pedig nincs más megoldás. Talán megkérhetnénk az idősebb tündét, biztos jó erőben van....
Sóhajtottam, és be- pontosabban odaadva a derekamat bólintottam. Azon mondjuk csodálkoztam egy kicsit, hogy a kardomra nem szóltak egy szót se, pedig igen szép darab volt, gondoltam legalább arra tesznek valami megjegyzést, de még azt se. Hát hiába, az emberek meg a megfigyelőképességük. Közben odaért Sean.
- Ha a vállamra veszlek fiam, akkor a vesédben lévő nyíl tovább roncsolhat. Muszáj lesz valamennyire járnod.
- Én is így gondoltam, de ezek itt - Böktem a mágusok felé - Nincsenek teljesen tisztában a dolgokkal. Akkor a szokásos felállás, csak támogatsz? Sajnos kerülget a sebláz, jobban kell majd tartanod. - Tettem hozzá, ő pedig rábólintott.
- Így gondoltam én is. Jössz, ameddig tudsz. Kemény gyerek vagy. Hogy jutottál ki?
Kérdezte végül, mikor elértünk a lépcsősorhoz, és elkezdtünk felfelé botladozni, pontosabban én botladoztam, Sean pedig alkalmazkodó tempóban támogatott.
- Ha én azt elmondanám... - Mondtam sejtelmesen. Úgyse lenne túl hihető a történet, maximum annyit tudnék felhozni bizonyítéknak, hogy itt vagyok, az meg máshogy is simán megtörténhetett, magyarázkodni pedig épp nem nagyon volt kedvem.
- És a kardot, amit szorongatsz, nem akarod eltenni? Itt már nem támad ránk semmi szerintem.
- Nincs hova... - Feleltem egy kicsit szégyenlősen - A kardhüvelyem már foglalt.
Erre mintha kicsit lesokkolódott volna, csodálkozva nézett rám.
- Meg mernék rá esküdni, hogy amikor bementél még csak egy kardod volt. Bent találtad?
- Mondhatjuk... emlékszel arra a félig nyitott szarkofágra? Abban volt.
Sean huncutul felkuncogott.
- Végül is a vén szatyornak nem hiszem, hogy pont ez hiányozna... Szép kis fegyver mindenesetre.
Én szintén elmosolyodtam.
- Köszönöm. És vág is, mint a fene. - Tettem hozzá.
- Akkor legalább jó minőségű penge, ez biztos.
Halkan felnevettem. Ha tudná, hogy igazából ez a kard honnan ered, itt dobna el valószínűleg, és nem feltétlen rossz szándékból, hanem mert… mert nem minden nap kerül valaki közel a legnagyobb tünde király kardjához, leginkább.
- Az már biztos, igen!
Majd elgondolkoztam.
- Te Sean... van neked családod? - Kérdeztem félénken, ő pedig határozottan bólintott.
- Van két lányom.
- Mennyi idősek? Nem féltél otthagyni őket?
- Az anyjuk velük van, és hidd el... Nála jobb védelem nem kell nekik. - Kacsintott rám kisfiúsan. Az azért igen, Sean se tűnt egy gyenge harcosnak, bár élesben még nem láttam, de ha ő mondja azt, hogy a feleségénél jobb védelem nem is kell senkinek, akkor az már jelent valamit. - Az idősebb tizennégy, a fiatalabb tizenkettő. Későn fogtam hozzá a családalapításhoz, de tudod milyen élet az, amikor a kardoddal keresed a kenyered. - Erre csak együttérzően sóhajtottam.
- Hidd el, tudom. Bár én még fiatal vagyok, de nehéz úgy bármit elkezdeni, hogy nincs is hova hazamennem. Várj, te is zsoldos vagy akkor? - Kérdeztem hirtelen. Valahol meglepő volt, rendesebb ember benyomását keltette, bár az is lehet, hogy nem volt igazam, mikor úgy gondoltam, hogy én vagyok a csekély hibaszázalék a zsoldosok közt.
- Fogalmazhatunk így is, hiszen bérbe adom a kardom és a tudásom annak, aki megfizet. A másik lehetőség a sereg lenne, de nem fizet jól.
- De talán kevésbé veszélyes, most a viszonylag békeidőkben. - Mondtam óvatosan, miközben még körültekintőbben néztem a lábam elé, meg ne botoljak.
- Béke? A béke csupán illúzió. Nem béke van, hanem bizonytalanság, hiszen a világ még így is forrong, és akármikor behívhatnak, elküldhetnek a világ túlvégére, ahol meg kell halnom egy olyan ügyért, ami a királynő szerint jó és üdvözítő. Nem szerintem. Így legalább eldönthetem, mit vállalok el. - Vonta meg a vállát, nekem pedig be kellett látnom, hogy teljesen igaza volt, bár én sose gondolkoztam azon, hogy beálltam a seregbe, egyszerűen ez tűnt az egyetlen járható útnak nekem, amin most megyek.
- Vagy nem. - Válaszoltam egyszerűen, mintha ingerenciám lenne csak azért is belekötni. - Sokszor kényszerít a szükség, és nincs más választás, ezt is ismerem. Egyébként - Váltottam témát - A feleségedet is munka közben ismerted meg? Ahogy leírtad, ő is harcos asszonynak tűnik.
Bólintott.
- A feleségem... Brianna a legjobb íjász volt a környéken akkoriban. Kiírtak egy hirdetést, hogy vadásszunk le egy háromszorosára nőtt vaddisznót, valódi szörnyetegnek tűnt, és valamitől különösen vad volt. Többen is jelentkeztünk, aztán szépen követték egymást a dolgok.
- Meseszerűnek tűnik, de ilyen is van. Mennyi idős is vagy most? - Kérdeztem érdeklődve.
- Negyvenöt. És mint mondtam, az idősebb lányom tizennégy. Kiszámolhatod, mennyi voltam, mikor találkoztunk a nejemmel.
- Lehettél huszonakárhány is, csak későn érkezett a gyerek, vagy a lányt nem tudtad elvenni valamiért, ki tudja - Játszottam el a gondolattal, majd ránéztem.
- Hűha, ha ennyi ideig sikerült életben maradnod, nagyon jól kell, hogy küzdj! A magunkfajták gyakran nem élik túl sokáig. - Mondtam tisztelettel vegyes csodálattal telt hangon, ő viszont csak megcsóválta a fejét.
- Ez nagyon sok összetevős, az ügyesség pedig csak ezek közül. A felkészültség és a szerencse legalább olyan fontosak. Hogy ismert az ellenfeled gyengeségeid, de ismerd a saját gyengeségeid, a terepet, a fényt, mindent. De talán a legfontosabb, hogy legyen miért küzdeni. Még a legszorultabb helyzetekből is kivágtam magam, mert haza akartam menni a lányokhoz. Neked? Van egy szépszemű tündelány, aki a fejedben jár? Nagyon érdeklődtél, nekem hogy sikerült....
- Ezeket mind tudom, csinálom egy ideje, de csak szerencsével nem lehet túlélni mindent. - Mondtam. A kérdésére szomorúan megcsóváltam a fejem.
- Van, de az mindegy. Lecsapták a kezemről. - Aztán gyorsan el is hallgattam. Így, hogy találkoztam vele kevesebb, mint egy órája, még nehezebb volt róla beszélni, hiába nem volt valódi, a szomorkodásból a helyzetünkből adódóan ügyetlen vállveregetése rántott ki, na meg az, hogy majdnem elbotlottam egy kavicsban, de megtartott.
- Ne bánkódj. Veronia rengeteg szegletében jártam már, és hidd el, ez a föld tele van csinos lányokkal. Te meg jóképű gyerek vagy, nem lesz nehéz dolgod, ráadásul még fiatal is.
Szintén, ahogy tudtam, szomorkásan mosolyogva megvontam a vállam.
- Na ja, kérdés, hogy kinek vonzó az én életem biztos kereset és egyáltalán lakhely nélkül. Na mindegy. - Sóhajtottam, majd kis szünet után újból megkérdeztem.
- Ha egyszer ugyan felérek, le már biztos nem fogok tudni menni. Te visszamész, vagy maradsz?
- Egyelőre úgy tűnik, nem volt rám túl sok szükség lent. Nem találkoztunk élőholtak nyomaival, de ha mégis azt keveset megoldják a többiek. Ha akarod, maradhatok. - Mondta, én pedig lassan elkezdtem látni a fényt a járat végén.
- Ha bánt, hogy nincs otthonod, teremts egyet. Vagy olyan nőt keress, aki hasonlóan harcos, és teremtsetek együtt, mint én és Brianna. Bármi megteszi. Egy kis faház egy szép tó partján, vagy az erdő egy tisztásán éppen olyan jó, mint egy palota. - Kanyarodott vissza az előző témához, ami nekem egy kicsit kellemetlen volt, de mégis jól esett, hogy talán először valaki törődik velem.
- Igen, szeretném, köszönöm. - Válaszoltam neki tömören, de hálásan, majd megráztam a fejem.
- Kell is a fenének palota, túl kényelmes lenne ahhoz képest, amihez szoktam. - Vigyorogtam. - De azt hiszem, igazad lehet. Nézd, mindjárt kint vagyunk! - Mutattam előre.
- Reméltem, hogy sikerül szóval tartsalak, ameddig kijutunk. De most előbb keressünk egy druidát.
Találtunk is egy kis keresés árán, viszont rendberakott teljesen, ezzel szemben szigorúan kikötötte, hogy nem mozoghatok, járhatok-kelhetek két hétig, aminek nem örültem kifejezetten, de legalább életben voltam.
- Köszönök mindent nektek. És főleg neked, Sean. - Biccentettem a férfi felé.
- Szívesen, Lance. Legközelebb figyelj oda a csapdákra!
- Úgy lesz. A viszontlátásra! - Biccentettem megint, majd figyelve a sebeimre sarkon fordultam, és elindultam a táborba, hogy az előző esti helyemre leheveredjek. Ha pihenni kell, pihenni kell, a helyért csak nem kell fizetnem, és a saját kenyeremet eszem, ezért igazán nem szólhatnak. A két hét gyötrelmesen lassan telt el, de valahogy csak elment, én pedig egyre csak a kardomat nézegettem: mámorítóan szép volt. Mikor elhagytam a tábort, ők még bőven lázas munkában voltak, Sean is épp lent volt.
~ Köszönöm…~ Leheltem mintegy búcsúzóul a lejárat felé Seannak, aztán sarkon fordultam, és elindultam. Nem tudtam, Sean mit fog szólni erre, de nem volt más választásom: hajtott a szél, mennem kellett, csak mennem, tovább, tovább…



A hozzászólást Lance Kalver összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Május 09, 2018 4:29 pm-kor.

Felhasználó profiljának megtekintése

7 Re: [Magánküldetés]Celtic dreams on Szer. Ápr. 25, 2018 7:02 pm

Szépen végigvitt kis küldi volt ez, igazán elégedett voltam.
Jutalmad először is 200 tp, 2000 váltó, és végül a lényeg:

Név: Fragarach
Leírás: Egy másfélkezes tünde stílusú, két élű acélkard, aminek élén rúnasor fut végig. Ha a méltó tulajdonosa feltesz a kardnak egy kérdést, akkor a rúnasorból kirajzolódik a kérdésre egy egyszavas, maximum tőmondatos válasz. Fontos: A kard nem lát a jövőbe.
További tulajdonsága, hogy nem kopik, nem törik, használható egyéb mágikus kiegésztőkkel és képességekkel.

Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.