Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
[Küldetés] - Arachnophobia (Jelentkezés)

Kedd Szept. 25, 2018 6:00 pm by Hannes von Rotmantel

[img(983px,553px)]…

Comments: 11

Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 46

Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 74


You are not connected. Please login or register

[Magánküldetés] Boszorkányszombat

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1 [Magánküldetés] Boszorkányszombat on Kedd Feb. 27, 2018 10:50 pm

Magánküldetés Johannes Hagen részére.

Felhasználó profiljának megtekintése

2 Re: [Magánküldetés] Boszorkányszombat on Kedd Márc. 06, 2018 11:00 pm

Tertullius

avatar
Felszentelt Inkvizítor
Felszentelt Inkvizítor
Johannes kíváncsian, ugyanakkor nem túl sietősen szedte a lábát a folyosón. Augustinus püspök, a rendfőnöke hívatta. Máskor még tarthatott is volna valamiféle megdorgálástól, most azonban tudta miért keresik: egy Ruckendorf nevű faluból bejelentés érkezett, a kivizsgálását pedig rá szeretnék bízni. Inkvizítorunk számára itt kezdődött a baj. Túl sok „az egyik vénasszony túl gyakran jár a temetőbe, biztos nekromanta!” szintű történettel találkozott már ahhoz, hogy a falusi bejelentések után kitartóan fennmaradjon az érdeklődése és kíváncsisága. Szerencsére még épp időben odaér a püspök irodájához, mielőtt mindkettő teljesen elfogyna, s bekopog az ajtón. Bentről kellemes, de ugyanakkor határozott hang szól ki:
-Szabad!
Johannes nyugodtan lépett be az irodába, arcán pedig a valósnál picit több érdeklődést mutatva köszönt a szokásos formalitással.
- Dícsértessék a Jézus Krisztus! Miért hivatott a Püspök Úr?
- Mindörökké ámen! – szólt a felelet az idősödő, de még mindig jó formában lévő rendfőnök. Nem először látja ugyan Johannes, de még mindig nehezére esik nem a hiányzó bal kezére koncentrálni, miközben beszélgetnek. Nehezen kordában tartható szemeinek kiutat jelentett a papír, amit a püspök az asztalfiókból vett elő. Azonnal figyelni kezdte, kit tud e bármit venni róla, ám sajnos nem sikerült. Augustinus kartávolságra nyújtotta magától a papírt, az inkvizítor azonban nem volt biztos abban, hogy csak ilyen távolságból látja elolvasni, vagy neki szánja, így tehát nem nyúlt utána.
Mennyi tapasztalata van a boszorkánysággal, Johannes Atya?
- Úgy érzem nem elég. De ha jól sejtem most lesz lehetőségem gyarapítani…
A választ halvány mosoly követte, s rövid magyarázat.
- Pontosan, atya. Ruckendorfból kaptunk egy felkérést, miszerint boszorkány támadt közöttük, egy asszony feltételezhetőleg. Bizonyos vagyok benne, hogy gyorsan és hatékonyan tudja kezelni az ügyet. Akár tapasztalat hiányának ellenében is.
Oh, csodálatos, fordult meg Johannes fejében. Újra máglyára küldhet valakit, akit utált a szomszédja. Nem mintha annyira zavarná a dolog – nem ez lett volna az első eset –, hiszen egyszerű lesz, és még a püspöknél is jó pontot szerez vele. Az egyetlen hátránya az egésznek, hogy unatkozik kicsit. Túlélhető. Mindenesetre úgy döntött jobb lesz több dolgot is megtudni az esetről, hátha mégsem annyi az egész, amennyit az előítéletes gondolkodása feltételez.
- Értem. Kiderült már bármilyen részlet az ügyről?
- Az egyetlen, amit tudunk a dologból, hogy elég megbízható a bejelentő ahhoz, hogy biztosak legyünk a mágia jelenlétében. Épp ezért mindenképp legyen kiemelkedően óvatos! – válaszol a püspök kurta fejrázás keretében. Johannes fejében végigfut a gondolat a falu spiclijéről, aki a fél rokonságát máglyára juttatta már amiért nem kedvelte őket, ennek ellenére mélyen az emlékezetébe vési Augustinus szavait, hiszen, ha valóban komoly ügyről van szó, az élete is múlhat rajta. Több kérdése nem lévén intéz egy apró meghajlást, megköszöni a figyelmeztetést, s várja van e még a püspöknek bármi mondandója felé. Az azonban szintén befejezettnek tekintheti a beszélgetést:
- Isten óvja, fiam. Elég volt egy inkvizítor, aki megvénített a rendből, maga ne legyen olyan vakmerő! – neveti el magát. Természetesen Johannes is nevet, hiszen tisztában van az aranyszabállyal: ha a feljebbvaló nevet, akkor ő is. Bármennyire is kíváncsi ki volt az a másik inkvizítor, nem érzi alkalmasnak az időpontot arra, hogy érdeklődjön felőle, így csak megjegyzi az apró információmorzsát, hogy esetleg később akár Augustinusnak, akár másnak feltegye a kérdést róla. Mindezután pedig egy nagyobb meghajlást követően elbúcsúzik.
- Püspök Úr.
- Deus vult! – biccent a püspök, miközben Johannes távozik a szobából.

***

Nem telt sok időbe megtudnia, hogy Ruckendorf délnyugatra fekszik a Katedrálistól, lovon két napi út, szekéren pedig négy. Mivel nem sietett, és egyébként is jobban kedvelte a szekéren való utazást, így nemsokára csatlakozott egy kisebb, három szekérből álló karavánhoz, akik az egyházi tizedet indultak összeszedni a környékről. A fiatal keresztesek jelenléte megnyugtatta, egy négy napos út során sokkal könnyebben hajtotta fejét álomra úgy, hogy tudta: képzett harcosok őrzik azt. Nem csak ez volt az egyetlen pozitívum a társaságban. Tisztjükből adódóan ismerhették az arrafelé élő embereket, így pedig tökéletes alannyá váltak ahhoz, hogy egy kicsit kérdezősködjön. Megpróbált tehát szóba elegyedni velük.
- Milyenek az emberek Ruckendorfban? Lázadozóak, vagy zokszó nélkül adakoznak? Vannak különösen nehéz esetek? – az egyik keresztes válaszolt neki:
- Másodjára megyek arra... De eddig mindig nagyon nyugodtnak láttam, mint egy festményt, tudja uram, amilyennek elképzel az ember egy tökéletes idilli falut. – És valóban, amikor gondolatai helyett kicsit a tájra koncentrált Johannes, azonnal feltűnt neki már az odavezető útnak is a szépsége, ami még kellemesebbé tette számára az egyébként unalmas utat. - A helyi pap, Robert atya is kifejezetten népszerű, azt mondják jól beszél, a helyiek pedig mind követik a Kegyelmes Isten egyházának tanításait.
Mindenki helyeselt, a katona pedig -talán ebből felbuzdulva – folytatta.
- Ráadásul termékeny a föld, így nem szokott gond lenni a tizeddel sem. Csakhát... Kedves népek, de borzasztóan babonásak.
Ez már sokkal érdekesebb volt Johannes számára is. A babonás szóra felkapta a fejét, s próbált összerakni valamennyit abból a néhány morzsából, ami a rendelkezésére állt. Ha mindannyian ennyire babonásak, nem csoda, hogy ilyen komolyan veszik az ügyet, és kitudja, lehet nem is oktalanul azok. Azon sem kell csodálkoznia, hogy „megbízható forrásuk” van a faluban, hiszen ha gyakori a fura dolog, gyakori lesz a bejelentés is. Remélte hogy van még valami értékes információ a keresztesek fejében, így most már konkrétabban érdeklődött tovább.
- Van közöttük olyan, aki különösen is? Vén-, vagy özvegyasszony...azokra szokott jellemző lenni az ilyen.
- Valóban, az özvegyasszonyok mindig a felbújtók, bár itt a férjeiket féltő parasztasszonyok is úgy rettegnek a szemmel verőktől, mint démon a szenteltvíztől. – nevetett fel az egyik.
- Sose tudtam, hogy vajon szemmel verés tényleg létezik-e. - jegyezte meg egy másik keresztes.
- De ennyire nem ismerjük őket, névről meg főleg nem, pedig nem nagy falu. – fejezte be a gondolatmenetet végül az első.
Sajnos nem sokkal lett okosabb Johannes, mindenesetre arra elég volt, hogy az érdeklődés kicsiny szikráját újra felkeltse benne. Nem csak az eset után kezdett el érdeklődni, hanem a keresztesek irányába is: mennyire szabad szelleműek? Hiszen ha már értékes információból nem is tud többet „kinyerni” belőlük, szórakozni még szórakozhat egy jót.
- Ha néztél már a szeretőd férjének a szemébe, akkor tudod, hogy mennyire valós a dolog. – nevette el magát. Nem csak egy poénnak szánta ezt, abban a reményben sütötte el, hogy egy picit jobban megismerje a kereszteseket, s lássa, van e értelme a következő ötletének. Nevetésük alapján – amely sokkal őszintébbnek tűnt, mint amit Augustinus előtt hallatott az inkvizítor – úgy döntött megkockáztatja.
- Sok hosszú utatok lehet, és nyilván unalmasak is. Mivel szoktátok elütni az időt, belefér néha-néha egy kis kockázás? – vetette fel. A mellékes kereset sosem jött rosszul, valamint ő maga is jól szokott szórakozni egy-egy játék alkalmával, ez szórakozás pedig bőven ráfog férni a több napos út során.
- Nappal a nyeregben nem sok lehetőségünk van mulatni. De a tábortűz mellett némi kockázásból nem lehet baj...
- Csak nehogy megint elveszítsd a költőpénzed! - szólt közbe egy távolabbi keresztes. - Szegény fiú híresen balszerencsés. – a balszerencse sosem rossz, ameddig az ellenfelet tiszteli meg jelenlétével, gondolta Johannes, s most már biztos volt benne, hogy este megkísérti a fiút néhány partival.

A keresztes jóslata bevált, társa száz váltótól búcsúszott el ma este, Johannes pedig - hála a szerencséjének - ugyanennyivel tömhette meg az erszényét, mielőtt álomra hajtotta volna fejét.

Felhasználó profiljának megtekintése

3 Re: [Magánküldetés] Boszorkányszombat on Hétf. Márc. 26, 2018 7:33 pm

Tertullius

avatar
Felszentelt Inkvizítor
Felszentelt Inkvizítor
A szekéren való utazás kifejezetten kellemes volt, a festői táj és a keresztesek csacsogása pedig meg inkább hozzájárult ahhoz, hogy Johannes elmerüljön a gondolataiba, és az utazással való semmittevésbe. Az információi helyesek voltak, és néhány nap alatt oda is értek Ruckendorfba, pont mielőtt beleunt volna a tétlenségbe. Ahogy a szekérrel végig mentek a falu utcáin, feltűnt neki a hely sablonossága. Szép volt, és hangulatos, ez tagadhatatlan, ám kifejezetten sablonos, pontosan olyan, mint szinte akármelyik másik falu északon: gyerekek, tyúkok, sár és egyhangúság. Elgondolkodott azon, vajon képes lesz e valaha ilyen életet élni, egyáltalán vágyni fog e ilyen életre? Talán megfáradt, öregkorában... Nem volt sok ideje továbbvinni a gondolatfonalat, a szekér beért a templomtérre, ahol ő kiszállt.
- Sok szerencsét, Johannes atya! – búcsúztak el tőle eddigi útitársai.
- Köszönöm fiúk! – hangzott a válasz, s késlekedés nélkül el is indult a templomba, hátha ott találja a helyi atyát. Ugyan nem járt szerencsével, néhány járókelő mégis pillanatok alatt útbaigazította a plébániára, ahol minden bizonnyal megtalálja majd a plébánost. Johannes nála találta a leglogikusabbnak a nyomozás elkezdését, hiszen benne első felütésből is megbízhat (valamennyire legalábbis), valamint nagy valószínűséggel elég jól ismeri a helybélieket is. A plébánia felé közelítve már messziről kiveszi a veteményesben szorgoskodó kopasz, ráncos arcú, alacsony férfit. Le se tagadhatná, hogy pap – jegyzi meg magában, s már lép is oda a kerítéshez, hogy nekitámaszkodva üdvözölhesse
- Dícsértessék a Jézus Krisztus! Robert atyához van szerencsém?
- Mindörökké, ámen. Én vagyok, fiam, miben segíthetek?
Egy kézfogás keretében az inkvizítor is bemutatkozik.
- Johannes atya vagyok, nemrég érkeztem a Katedrálisból. Engem küldtek, hogy körbenézzek kicsit a faluban. Állítólag fülest kaptunk, hogy boszorkányok mozgolódnak a környéken. Tud erről valamit? – Úgy döntött egyelőre nem beszél konkrétan sem a tisztéről (bár azt könnyen kitalálhatta), sem arról, hogy konkrét bejelentés érkezett a faluból.
- Köszönöm, hogy eljött. Én szóltam a sacra institutionak, mert a falusiak már hetek óta nem hagytak nyugodni. És bevallom, tényleg megszaporodtak mostanában a furcsa egybeesések és pletykák.
Johannes kicsit felengedve folytatta a beszélgetést. Elvégre ha ő tette a bejelentést elvileg nem lehet hozzá köze – no nem mintha eddig nagy esély lett volna rá, de jobbnak látta az összes eshetőséget kizárni. Vagy csak az izgalmas ügyekre való vágya miatt látott bele mindent mindenbe? Kitudja.
- Elmondaná mit tapasztalt?
- Jöjjön be inkább. – int egy körbepillantás után az atya, s be is vezeti Johannest a plébániára. Utóbbinak bőven volt ideje megfigyelni a berendezés és az épület puritánságát: alig néhány bútor, kis szoba, még kisebb konyha. Hithű vagy szegény? Esetleg mindkettő? Az Úr óvjon meg az ilyen végtől – jegyzi meg magában.
- Ha csak azt mondják megsavanyodott a tej, vagy meghalt egy tehén én magam is legyintettem volna az eseményekre. De amikor egy héten belül négy tehén pusztult el, meg a kis David beleesett a kútba de előtte két napig szédelgett, majd azt mondják, hogy a favágót aki sokat jár az erdőre szemmel verték, ott már gyanús lett, hogy talán tényleg lehet valami. Látszólag elszigetelt esetek persze... De mégis túlságosan gyanús. – fejezi be mondandóját széles fejcsóválások közepette.
Az inkvizítor is egyszerű véletleneknek könyvelte el az eseteket, ám úgy döntött tovább érdeklődik az atyától, hátha nem felesleges utazott el idáig.
- Biztos nincs semmilyen összefüggés az esetek között? Közös rokon vagy ismerős? Bár egy ilyen kis faluban gondolom mindenki ismer mindenkit… - zárta ki rögtön az egyik válasz. Miközben az öreg válaszát várja gondolatban már fel is idézte azt. amit a keresztesektől hallott – miszerint az egész falu különösen babonás – s azon gondolkodik milyen körülmények között említhetné ezt meg az atyának anélkül, hogy az megsértődne.
- Ahogy mondja, mindenki ismer mindenkit, és mindennaposak is a szomszédok rivalizálása, az egymásra mutogatás... Bár nem merném feleslegesen ugrasztani az inkvizíciót, mégis azért imádkozom, hogy végül ne találjon semmit. Egy összefüggés talán akad... A favágó, a gyerekek az erdőben bújócskáznak, az egyik tehén a gombászéknál halt meg. Eléggé egy irányba mutatnak.
Lelkiismeretes pap? Ha más meséli el sem hinné, így azonban kioszt gondolatban egy hátbaveregetést a plébánosnak és közben örül a nyomnak, amin elindulhat. No nem mintha fejben már nem talált volna magyarázatot az ügyre: a gyerekek találtak valami mérgező gombát az erdőben, a tehén meg megette azt, amit a gombász kidobott. Ő is tudja azonban, hogy egy ilyen kényelmes magyarázattal nem zárhatja le az ügyet, így tovább kérdez:
- Mit tudni gombászékról? Templombajáró emberek vagy el-el maradoznak? Volt már rájuk panasz?
- Csak a szokásos panasz. Átlóg a cseresznyefa egyik ága a szomszédba, lelegelte a kecske a másik veteményesét... Semmi olyan, ami ne esne meg mindenki mással is. És igen, lelkiismeretes templombajárók, mint mindenki.
- Hány tagú a család? – kérdezi Johannes. Egyszerű kérdés, ám sokszor kapott már hazugságon embereket ilyen alapvető kérdések segítségével. - Őket nem érte mostanában szerencsétlenség a jószágon kívül?
- Öten vannak, az asszony, a férj meg a három gyerek, két fiú egy lány. A legidősebb lány több mint tíz éve meghalt.
A halott lány hírére felkapja a fejét az inkvizítor. Végre valami, amibe kapaszkodhat a gombászékkal kapcsolatban.
- Mi történt a lánnyal?
- Vadállatok tépték szét.
- Hány éves volt?
- Még nem volt kilenc.
Bárgyúnak és tapintatlannak tűnik a kérdés, mégis felteszi:
- Megtalálták a maradványokat?
- Meg. El is temettük. Még sosem láttam olyan borzalmasat. Gyermek volt, de felismerhetetlen...
Felismerhetetlen. Apróság, de később érdekes lehet. Attól félvén, hogy a végén még itt ájul el az öreg, nem faggatja erről tovább, inkább másfelé tereli a témát.
- Van még valami, amit fontosnak tart megemlíteni, Atyám?
- Talán... Talán nincs köze az eseményekhez, de a Ritter fiú is beteg. Egy vagy két napja esett ágynak, lehet persze csak sima meghűlés, de most már fogalmam sincs mi függ össze mivel. – válaszolja rövid gondolkodás után.
Hátha találok valamit a családházában – kapaszkodik bele az újabb szénaszállba Johannes.
- Megtudná mondani merre találom a Ritter családot?
- Hogyne. Elindul itt a főutcán és a harmadik ház.
- Köszönöm! Nagy valószínűséggel több napba fog telni a kutatás, megszállhatnék éjszakára Önnél? – próbál spórolni a fogadón az inkvizítor…már ha egyáltalán van ilyen ebben a kis faluban.
- Megtisztel, hogy vendégül láthatom. És az Úr legyen önnel a nyomozás során.
- Deus vult, Atyám! – búcsúzik el tőle, s indul el Ritterék háza felé.


Odaérve csalódottan konstatálja, hogy semmi különleges nincs a házban – bár mit is várt volna... A kéményből felszálló füst arról tanúskodik, hogy van otthon valaki, nem hagyták egyedül a beteg gyermeket. Mielőtt megpróbálna bejutni, szétnéz a ház körül – amennyire csak tud feltűnésmentesen – bármiféle olyan nyom vagy átokszerszám után kutatva, amit általában a falusi boszorkányok használnak. Miután semmi ilyesmit nem talál bekopog. Lépteket hall, majd kisvártatva résnyire nyílik az ajtó, amin egy középkorú nő arcának a sávját pillantotta meg.
- Elnézését kérem uram, de nem fogadunk látogatókat, sem pedig vándor-árusokat.
- Elnézést hölgyem, Johann – enged meg magának még itt is egy apró ködösítést, szinte már megszokásból –  atya vagyok. Úgy tudom a fia betegségben szenved, esetleg vethetnék rá néhány pillantást. – próbálja rávenni az anyát arra, hogy beengedje.
- Maga talán afféle gyógyító szerzetes? - néz rá összehúzott szemekkel.
Talán rossz tapasztalat? Inkább nem kockáztatok.
- Nem, egy egyszerű atya vagyok, aki az Urat szolgálja, s az Ő segítségében bízva próbál másokon is segíteni. Robert atyától tudom, hogy a gyermeke beteg. Ha magát a betegséget képtelen is lennék felismerni vagy gyógymóddal szolgálni, az Úr áldását mindenképp kérhetem a fiú gyógyulására.
Az érvelés bevált, az asszony pedig megkönnyebbülve tárja szélesebbre az ajtót.
- Jöjjön be. Meleg étellel sajnos nem tudom kínálni... De egy teát? Vagy valami erősebbet atyám?
„Nincs meleg étel? Akkor miért ég a tűz? Tavasz van, egész kellemes az időjárás, fűtésre nincs szükség. Persze lehet egyszerűen a beteg gyermek miatt próbálják melegebben tartani a lakást, s csak paraniás vagyok…” – szólt a gondolatmenet Johannes fejében. Tényleg hiába aggódott, hiszen belépve máris érezte a jó meleget, s a tűzhelyet megfigyelve észrevehette, hogy valóban üres. Reagálván az asszony mondatára is: erőset képtelen lett volna ilyen kegyes megnyilvánulás után elfogadni, esetleg később, hátha megered tőle kissé a nő nyelve.
- Egyelőre nem, talán később, köszönöm. Eltudná kérem mondani mi történt a fiával?
- Kint játszottak az erdőn a barátaival, de... Ő kicsit később jött haza már sötétedés után. Aztán belázasodott, jaj szegény kicsim. – mondja el sírva.
- Anya? Ki jött? – szűrődik ki bentről egy erőtlen hang, amire talán még Johannes szíve is összeszorul picit. Persze csak egy pillanatra, egy perc múlva pedig akkor se vallaná be, ha kínpadra húznák.
- Mitől szenved a gyermek? Köhögés, láz?
- Láz, és nem marad meg benne az étel. – csóválja fejét a nő. – Még a kedvence sem. Semmi baj kicsim, csak egy atya jött meglátogatni! – válaszol gyermekének.
- Egyszerűen megfázott kint, vagy másról is szó lehet? Sok pletyka terjeng a faluban – próbálja elültetni a bogarat a nő fülében az inkvizítor - Esetleg bemehetnék hozzá?
- Hogyne jöjjön. És... Nem tudom. Maga szerint a… - halkítja le hangját suttogásig, mintha csak félne kimondani - …boszorkány?
- Nemrég érkeztem, csak néhány pletykát hallottam, és fura egybeeséseket...maga szerint boszorkány járja a falut?
- Egészen bizonyos, hogy van itt egy boszorkány. Nem lehet más. – mondja, miközben bevezeti a férfit a hátsó szobába, ahol az megpillanthatja a kis beteget: öt év körüli fiú egy száll fehér ingben.
- Már megint kitakaróztál. – korholja az anyja – Feküdj vissza, hadd takarjalak be.
- Ki lehet az? – kérdezi meg az utolsó pillanatban, úgy hogy a gyerek ne halja. A nő fejrázással jelzi, hogy fogalma sincs.
Johannes az anyai jelent után még mindig mosolyogva guggol le a gyerek mellé. Mosolya nem feltétlenül a gyereknek vagy az anyai ösztönnek szól: inkább annak, hogy fogalma sincs mit kezdjen a fiúval. Nem igazán volt sok tapasztalata még gyerekekkel, azt sem tudja, hogy köszönjön neki, így ahelyett, hogy más stílust keresne, marad „önmagánál”.
- Hogy vagy fiam?
- Fázom, atyám. De ha anya betakar melegem is van. És szomjas vagyok. – válaszolja bágyadt szemekkel. Kívánságára az anyja azonnal ugrik, s kimegy vízért.
Az inkvizítor kicsit talán örült is annak, hogy kettesben hagyták a gyerekkel, hátha az nyugodtabban mesél majd.
- Mondd csak, miért maradtál aznap kint tovább? Láttál valamit? – szakítja gyorsan félbe a hogylétéről való érdeklődést. A kérdésre a kisfiú szeme kitágult, majd dacosan tekintett maga elé.
- Nem. – mondta meglepően határozottan, főleg ahhoz képest, hogy az előbb milyen gyengének mutatkozott. Nem volt nehéz leszűrni, hogy volt valami ott kint, amiről nem akar beszélni.
- Nekem elmondhatod, én elhiszem. Ha pedig tudom, hogy mi történt, gyorsabban meggyógyulhatsz, s mehetsz ki játszani újra. – próbálja meggyőzni a gyereket, hátha ők is úgy működnek, mint a felnőttek, s csak a vágyaikat kell megtalálni.
- Nem mondhatom meg. Bántanák...
- Én megvédelek, mellettem nem tudnak bántani. – áll fel, s húzza el a köpenyét, hogy a fiú megcsodálhassa az oldalára rögzített kardot. Johannes azonban félreértette a gyereket, aki rövid fejrázás után közli:
- Nem engem. Őt. – erre már az inkvizítornak is leesik a dolog, s máshogy próbálkozik.
- Így, hogy betegen fekszel itt, ki védi meg Őt? Bízz bennem, atya vagyok, ez a dolgom. Meséld el ki Ő, s ameddig meg nem gyógyulsz, majd én vigyázok rá.
Az anya visszaér a vízzel, ám csak azért, hogy a gyerek azonnal ki is küldje.
- Anya... Éhes is vagyok. Azt hiszem... Azt hiszem talán tudnék enni egy kis kenyeret. És szalonnát. Van még a padláson?
Az asszony szeme könnybe lábad, úgy megörül a hírnek.
- Atyám, maga valódi csodatevő. Már a jelenléte is. Persze kincsem máris hozom. Nem bánja Johan atya?
- Dehogyis, a legfontosabb most a gyermek gyógyulása, menjen csak. – korához képest eszes a gyerek, jegyzi meg magában Johannes, s hogy ezt jelezze, rákacsint. Mikor már elég messze jár az anya, közelebb hajol hozzá. – Most már elmondhatod.
- Nem tudom mi a neve. De egy nagyon szép néni. Azt hiszem... Ő egy tündér. Az erdő mélyén lakik. Segített hazatalálni, még inni is adott.
- Hogy néz ki ez a néni? És hogy tudnám megtalálni, hogy mellette legyek és biztos meg tudjam védeni? - teszi hozzá, nehogy gyanakodni kezdjen a gyerek. Az utolsó kérdést puszta kíváncsiságból kérdezi, hogy megtudja vajon nem e attól lett beteggé a gyermek – Mit adott inni, vizet vagy valami mást?
- Úgy néz ki, mint egy tündér. És... Elindul a patak mentén. Aztán a nagy tölgynél balra. És aztán követi a macskát. Utána ő már megtalál. Biztosan megvédi? – kérdezi ártatlanul, majd picit elgondolkodik a víz kérdésén. - Nem... nem víz volt. Valami finom. Megvan! Nektár! A tündérek nektárt isznak nem?
Johannes reméli, hogy jól emlékszik a fiú, s az elmondott helyen tényleg talál valamit. Közben a lehető legnagyobb magabiztossággal jelenti ki:
- Biztosan, tündéreket nem bántok. Többször is találkoztál vele, mondott is valamit?
- Csak akkor láttam. És azt mondta ne féljek, és megmutatta a hazautat. – rázza a fejét.
Így már sokkal izgalmasabb volt Johannes számára is az ügy, mint egy sima falusi boszorkányégetés. Kíváncsi volt milyen is az a „tünde”. Kicsit gondolkodott azon, vajon hihet e a gyermeknek, de sem hazugság jelét nem látta rajta, sem az okát, hogy miért tette volna. Felállt a kisfiú mellől, összekócolta annak a haját, s a lelkére kötötte:
- Takarózz be, és bírd ki a meleget, akkor gyorsan visszatérhetsz a tündérhez, nekem pedig nem kell sokáig helyettesítenem téged! – mondja, s a szobán kívül megvárja az asszonyt.
- Máris megy, atyám? – kérdezi.
- A gyermek már jobban van, engem pedig hív a kötelesség. Vigyázzon a fiúra, nagyon eszes! Minden jót, asszonyom. – mondja, s elhagyja a házat. Kint épp délutánra jár az idő. Mivel a tündér jobban izgatja, s a faluban inkább járkál sötétedés után, mint az erdőben, úgy dönt elindul megkeresni azt a bizonyos jótevőt…

Felhasználó profiljának megtekintése

4 Re: [Magánküldetés] Boszorkányszombat on Kedd Ápr. 17, 2018 8:51 pm

Tertullius

avatar
Felszentelt Inkvizítor
Felszentelt Inkvizítor
Johannes reményekkel tele indult el az erdő felé, ahogyan azt a fiú is mondta, abban bízva, hogy nem egy kitalált vagy képzeletbeli nyomon halad.  A patak mentén haladván addig ment, míg meg nem pillantott egy tölgyet. Pontosabban A tölgyet. Mielőtt meglátta volna, még aggódott, hogy netalán eltalálja téveszteni, de mikor megtalálta, rájött, hogy lehetetlen lett volna. A tölgyfa olyan volt, mintha valami pogány rituáléhoz használták volna, körülötte még tisztás is feküdt, ahol összegyülekezhettek. Nem időzött sokat a fánál, balra fordult, s ekkor csapta meg egy érzés. Nem tudta megmagyarázni mi az, mégis olyan volt, mintha az erdő és az egész természet nem magától terjeszkedne, hanem rendezetten tenné. A macskát sem kell sokáig keresnie, egy fatuskón ül. Már ha macskának lehet nevezni ezt a szerencsétlen jószágot, hiszen annyira ronda volt, hogy Johannesek kétszer is meg kellett néznie, csakugyan macska e.  Mivel nem akart beszélni egy macskához, így a tekintetébe próbálta beleszőni a „vezess” szó összes általa ismert szinonimáját, s egy idő után bevált a dolog. Leugrott a tuskóról, s elindult tovább, az erdő sűrűjébe, az inkvizítornak pedig nem is kellet több, örült annak, hogy bevált a nyom, s elindult a macska után.
Johannes a macska követése közben próbálja figyelni az erdőt, hogyha visszafelé nem lenne olyan kedves a jószág, hogy vezesse, akkor is kitudjon jutni, próbálkozása azonban hamar kudarcba fullad, ahogy a sűrűjébe érnek, feladja a dolgot. Időérzékét elveszítve talán már az is megfordult a fejében, hogy céltalanul mennek, mikor egy tisztásra érkeznek, rajta kunyhóval és ahhoz illő konyhakerttel. A kertből kiindulva az inkvizítor levonja a következtetést, hogy értelmes légy él itt – elf, vagy talán egy remete –, s hogy ebben megbizonyosodjon, az ajtóhoz lép, s bekopog.
Hiába vár azonban válaszra, amit kap az egy furcsa szúró érzés a hátába. „Háromágú dolog, szóval vagy egy nagyon különleges fegyver az, vagy egy mezei vasvilla” – gondolja magában, és aggódva konstatálja, hogy az ajtó nagy valószínűséggel zárva van előtte, így tehát nincs hová menekülnie. Marad az illetővel való beszéd.
- Jó szándékkal jöttem. - mondja a lehető legkedvesebb hangnemében -Megfordulhatok?
- Emeld fel a kezed, hogy lássam. - jött a válasz egy kellemes női hangtól. Johannes eleget tesz a kérésnek, s közben az fordul meg a fejében, hogy a végén még tényleg tündérrel találkozik. Felemelt kezére a vasvilla pedig kicsit arrébb kúszik, ő pedig tovább engedelmeskedik a lány szavának, miszerint megfordulhat. Az előtte álló „tündér” határozottan ember, ápolt szőke hajjal és zöld szemekkel. Kifejezetten csinos, a ruhájától és a fiatalságától eltekintve. Az, hogy épp egy kislány tartja sakkban még inkább kényelmetlenné tette számára a szituációt. Egy pillanatig át is futott az agyán, hogy megpróbálja kikapnia kezéből a vasvillát, ám mivel nem volt tisztában a lány harci tapasztalatával, inkább nem kockáztatott.
- Mit akarsz? – vetette neki a kérdést a lányt. Johannes úgy döntött ideje kissé tágítani a mozgásterén, és kideríteni, hogy hogy reagál a lány arra, ha viccelődni kezd:
- Ha az őszinte válaszomra vagy kíváncsi leginkább azt, hogy letedd a vasvillát… - a kérésre a szeme se rebben, így hát más eszközökhöz folyamodik, ezúttal az empátiájára próbál meg hatni – Egyébként pedig csak beszélgetni. Egy kisfiútól tudtam meg hogy hol laksz, aki most nagyon beteg. Reméltem, hogy te tudsz rajta segíteni.
Az ötlet, ha nem is teljesen, de bevált, a lány picit lejjebb eresztette a vasvillát a fiú említésére.
- Nem tudom meggyógyítani. Legalábbis anélkül nem, hogy máglyára ne vetnének.
Addig kell ütni a vasat, ameddig meleg, szólt a mondás, Johannes pedig tartotta magát ehhez:
- Talán eltudom intézni, hogy mégsem...és nem csak egy gyerekről van szó...többen is meghaltak a faluban...azt reméltem te tudod mi történik.
Tudta jól, hogy lehetne meggyőzőbb is, ha az inkvizítor voltát is bevallaná, de nem volt biztos abban, hogy a lány egyáltalán gondolkodna bármin is mielőtt a hír hallatán leszúrja, így inkább hallgatott. Szavaira a lány megrázta a fejét, és úgy válaszolt:
- A falusiak azt hiszik boszorkány vagyok. Egy erdőben élő fiatal lány egyes egyedül, és még macskám is van... És van akinek van is oka rám fogni. Nem. Nem segíthetek.
- A falusiak nem is tudnak rólad. Valóban boszorkányról suttognak, de mindenki a szomszédjára mutogat. - próbálja nyugtatni, miközben lassan oldalazni kezd. - Hosszú lehet történeted, és az enyém is az. Gondolom nem élvezed azt, hogy boszorkánynak tartanak. Rájöhettél már arra is, hogy nem akarlak bántani, sőt segíteni akarok azokon a gyerekeken. Mi lenne tehát ha ezt a két hosszú, és annál érdekesebb történetet egy tea mellett beszélnénk meg, és találnánk megoldást a problémáinkra? - kicsit érdekes volt az inkvizítornak, ahogy tulajdonképpen a saját házába invitálta be a lányt egy lassú kézmozdulattal, de úgy tűnik bevált: a lány óvatosan leengedi a vasvillát, és az ajtó felé fordul. Hála a sóhajnak, amit a vasvilla leengedése után ejtett meg Johannes, megérzi a lányból áradó erős fűszer-illatot, ahogy az elhalad mellette. Akkor sem gyengült, amikor beléptek a házba, bár ott már nagy valószínűséggel a falak is ontották magukból. A „ház” a tipikus kunyhó hangulatot árasztotta magából: a tűzhelyen valami levesféle rotyogott, a falakon növények és edények, az összesített konyha és alvórész pedig alig állt néhány bútorból.
- Kamillateát? - kérdezi a leányzó, Johannes pedig azért imádkozva, hogy ne megmérgezni akarja válaszol neki:
- Igen, köszönöm. Leülhetek? - s amint látja a lány beleegyezését meg is teszi az egyik fatuskóra. Az teát kezd főzni, s közben minden mellébeszélés nélkül kérdezi meg:
- Mi a problémája?
„Rég voltam nővel, kényelmetlen a szék és még mindig nem érzem magam biztonságban” – futott végig az inkvizítor agyán, de gyorsan rájött, hogy nem erre kíváncsi a lány.
- Megfázás. Nagyon csúnya. Mármint a gyereknek. Hogy kerültél ide? - kérdezett rá arra, ami a legjobban érdekelte. Úgy döntött, hogyha a másik nem beszél mellé, akkor ő sem fog.
-Megszöktem. A megfázásra pedig jó a kamillatea, a hárs, a kakukkfű, az alkimisták gyógyitala is sokszor... Biztos van a faluban aki ért ezekhez. Legrosszabb esetben mondjuk a papjuk.
- Miért szöktél meg? - s hála a tisztás távolságba lévő vasvillának, vagy bármi másnak, amivel maradandó sérülést tudna okozni, lassan Johannes is belekezd az ő történetébe. - De sajnos a kútba esést egyik sem gyógyítja. Olyanból is volt egy a faluban nem rég...A falusiak valóban boszorkányra mutogatnak.., azonban mivel te nem vagy az, és indítékod se nagyon van gyerekeket ölni, kérdezem: van ötleted ki lehet az?
Az inkvizítor csak remélni tudja, hogy bármennyire megbízhat a lányba. A külseje megtévesztő, még a férfival is teljesen elfeledtette azt, hogy lehet csak egy álca. Persze a vendéglátója mellett szólt, hogyha akarta volna, már rég megtudta volna ölni. Mindenesetre megpróbálja megfigyelni a lányt teafőzés közben, nehogy valamilyen „különleges” hozzávalóval ízesítse az italt, de kamillán túl semmit nem vesz észre. Feltűnik neki azonban a keserű mosolya, amikor a teát és a bádogbögréket az asztalra helyezi.
- Rájárhat a rúd a falusiakra... De én a démontoronyban kezdtem volna a kutatást. - És feltűnik neki az is, hogy a személyére vonatkozó kérdést teljesen figyelmen kívül hagyta. Talán jobb lenne neki is hagynia a témát, de kíváncsisága nem engedi, még egy démontorony hírével szemben sem.
- Valóban nem könnyű most nekik...de neked sem lehetett az, hogy elszöktél. - próbálta visszaterelni a témát abba a mederbe, amit ő választott. Közben persze a tornyon is gondolkodott: hogy nem vette észre, vagy hogy nem hallott róla senkitől?
- Jó életem van itt az erdőben. Csöndes. Nyugodt. Legalábbis többnyire. - vonta meg a vállát - Mindenkinek meg van a maga története kedves... Hogy hívják?
- Ameddig holmi jöttmentek nem zargatnak, és isznak ki a teádból. - mosolyodott el, s kóstolta meg a teát. Kifejezetten finom volt - A nevem Johan. Még én sem tudom a te nevedet...bár van egy olyan sejtésem, hogy a szüleidről és a testvéreidről már hallottam... - tesz enyhe utalást arra, hogy sejti, ki lehet a lány. Fura volt neki az eltűnt lány esete a faluból, és az is megütötte a fülét, hogy a holttest felismerhetetlen volt. Nem telt sok időbe összerakni a teóriáját.
-Heidi. – mutatkozott be a lány röviden – Miért az én történetem érdekli, mikor más problémája van?
-Kíváncsi természet vagyok...valahogy az egyén problémája mindig izgalmasabb az emberek számára, mint egy nagyobb közösségé...vagy csak én lennék ilyen? Egyébként ne félj, kérdezősködőm eleget a démontoronyról is, ha nem bánod.
- Kérdezzen. - húzta meg teáját a lány is. S bár lehet hogy a felajánlás nem ilyesfajta kérdéseknek szólt, Johannest ez nem akadályozta meg abban, hogy megkérdezze jól sejtette e amit sejtett.
- A gombászéktól szöktél el?
- Nem. - rázta meg a fejét a lány –  A nevelőanyámtól, de ő nem ebben a faluban él.
Johannesben egy világ dőlt össze a válasz hallatán, de azért csak folytatja valahogy a beszélgetést.
- Mióta élsz itt?
- Egy... Talán két éve. Nem régóta. Mi ez, kihallgatás?
- Kevésbé tűnne annak, ha te is kérdeznél. - vágott vissza, de jobbnak látta, ha kicsit tereli a témát, és csak később tér vissza rá. – Mi ez a…démontorony?
-  Ó, maga nem tud róla? – kérdezi egyértelműen tettetett meglepetéssel – A falutól nem messze, talán fél napi járóföldre magasodik egy torony egy dombon. Démonok lakják, akik lemondtak a bűnről és a megváltást keresik. Állatólag legalábbis azt keresik.
A meglepettsége válaszra talál, s Johannes ugyanolyan hangsúlyban dobja vissza neki az egyértelmű kérdést.
- De hisz miből gondolod, hogy bármi közük is lenne a faluban történt rossz dolgokhoz?
- Maga mindig érti a démonok motivációit? Olyan démonokét akik állítólag lemondtak a bűnről, de közben gyerekeket rabolnak el? Lehet csak egy tudásdémon kísérletével áll szemben. Vagy egy kevélységdémon fog legendás gyógyítóként feltűnni az utolsó pillanatban. Vagy a halottakat fogja megenni egy falánkságdémon miután eltemették őket....
- Tegezz nyugodtan, annyira nem vagyok öreg. - szűri le a lány mondadója legfontosabb részét - De akkor miért most történik ennyi minden egyszerre? - persze ő is érzi a rációt abban, amit a lány mond, de úgy érzi semmit nem veszít azzal, ha kicsit tovább feszegeti a témát. Amaz széttárt karokkal válaszol.
- Talán most veszítette el az adott démon a türelmét az önmegtartóztatásban. Nem tudom. Tényleg. De szerintem nem állhatnak mások mögötte. - a lány őszintének tűnik, a nyom pedig egyértelműnek.
- Hány démon élhet ott?
- Sok. Ötven körül. - tehát nem lenne túl jó ötlet egyedül odamennie.
- Jártál már ott? -
- Igen. Alapvetően békésnek próbálják beállítani magukat. Valószínűleg ezért nem hívta rájuk még senki az Ordo Malleust - bólintott a lány. Johannes úgy érezte ideje visszatérni a személyesebb témákra.
- Engedj meg még egy kis kíváncsiskodást...kinek van oka azt állítani rólad, hogy boszorkány vagy? – Sok lehetőséget vázolt fel magában az inkvizítor, ebből a legegyértelműbb a fiú anyja lett volna, a lány azonban meglepte:
- Nos... A favágó... Szóval a favágó feleségének. - Már a kérdésre is elvörösödött, nem hogy a válaszra, mindamellett pedig még fészkelődni is elkezdett a székén.
-Szóval néha túl magányos az az erdő... - mosolyodott el picit az orra alatt. Felettébb élvezte a helyzetet, és azt is, hogy most picit ő szoríthatta sarokba Heidit. Úgy döntött őszinteségére őszinteséggel válaszol, hátha ez segít feloldani a közöttük lévő feszültséget picit.  - Bármennyire is messze áll ez a beszélgetés egy kihallgatástól, nem tévedtél túl sokat... inkvizítor vagyok, bár ezt már kitalálhattad.
- Sejtettem, hogy nem egy egyszerű utazó... - jegyezte meg – De örülök. Maga segíthet a falun.
- Már ha túlélem a démontornyot. Az tűnik a legésszerűbb döntésnek, hogy ott kutakodom tovább… - mondta, szinte már önmagának, és nem is Heidinek -  Köszönöm az információkat. Én tehetek érted valamit? – tette fel a kérdést, nem is jóindulatból, mintsem inkább abból a vágyból, hogy kiderítse: mire vágyik egy ilyen lány? Válasz helyett azonban a lány köpenyt vesz magára.
- Veled megyek a toronyhoz. És köszönöm de... Csak kerítse kézre a tettest. És égese meg.
- Ez igazán hízelgő ajánlat...miért érzem úgy, hogy van valami közöd ezekhez a démonokhoz? - mondta ki az első dolgot, amit az eszébe jutott.
- Mert nem véletlenül lett inkvizitor. - mosolyodott el a lány. Bár Kicsit zavarta ugyan a férfit, hogy a lány írja játszmájuk szabályait, de kifejezetten élvezte a lánnyal való játszmát. Nem sietett, tudta, hogy bőven lesz ideje változtatni azon, hogy ki van a nyeregben, addig pedig csak hadd nőjön Heidi magabiztossága.
- Sajnos a gondolatolvasást nem tanítják a szemináriumban... -  a lány felnevetett.
- Lehet jobb is, ha nem látja az emberek gondolatait. én félnék, mit találnék. Induljunk.

Felhasználó profiljának megtekintése

5 Re: [Magánküldetés] Boszorkányszombat on Pént. Május 25, 2018 3:20 pm

Tertullius

avatar
Felszentelt Inkvizítor
Felszentelt Inkvizítor
A torony két-három órányi gyaloglásra van a falutól. Útközben próbálkozom kiszedni bármit is a lányból, ám teljesen sikertelenül, mindössze vállrándításokat kapok válasz gyanánt, és minden információt nélkülöző megállapításokat. Egy idő után már – inkvizítor szakmámra szégyent hozva – nem is próbálkozom, inkább az előttünk álló toronyra összpontosítok, őt pedig elrakom későbbre: mindenki beszél előbb utóbb. Csodálkozom, hogy senki nem vette észre, ám amikor annyira közel érünk, hogy teljes „pompájában” megtudom csodálni a tornyot, rögtön megértem miért. Távolról ugyan nem tűnt fel, de így közeledve már láttam, hogy nagyon ramaty állapotban van – mondhatni, hogy csak a Szentlélek tartja már össze, de tekintve, hogy démonok élnek benne, jogos kétségeim vannak az állítás helytállóságával kapcsolatban.
- Nem félnek ezek, hogy rájuk dől az egész? – kérdezem a lányhoz fordulva.
- Nem. Annál masszívabb, szerintem már néhány száz éve itt áll. - Így hogy nagyjából odaértünk, úgy gondoltam ideje kitalálni valamit, hogyan is tovább.
- Gondolom van valamilyen terved, hogy velem jöttél…
- Te vagy az inkvizítor…Hogy szoktad csinálni az ilyesmit? – néz rám, ezúttal a gyermeki tekintetét elővéve. Komolyan továbbra is azt akarja játszani, hogy minden további nélkül jött ide.
- Mi általában nem megyünk be egy démonokkal teli toronyba. Legalábbis nem állig felfegyverzett lovagok nélkül. - tettem hozzá, bármennyire is közel állt a leírás a tervemhez. Ennek ellenére sem akartam ezt beismerni neki, hiszen látszólag tud valamit – erről is – amit semmi áron nem akar elmondani. Pislogva meredt rám.
- Eljöttél ide úgy, hogy nincs terved? - válaszom reflexből jön:
- Vasvillával a hátamban is jól ment az improvizáció, ötven démonnal se lehet sokkal nehezebb. – néztem rá olyan magabiztosan amennyire csak tudtam. Egyértelmű volt, hogy ennél a pontnál elúszott az, hogy beismerje az igazi szándékát, de úgy gondoltam nem is erőltetem tovább. Nem ez lesz a módja annak, hogy bármit is elérjek. Ideje módszert váltanom. Amennyire gyorsan csak tudom, próbálom végigpörgetni az agyamban azt, hogy mire vágyhat, de nem tudok dűlőre jutni. Figyelem? Talán a figyelem lesz az. Igaz ugyan, hogy eddig kapott bőven, de ugyanakkor azt is hihette (talán nem is alaptalanul), hogy csak kihasználni akarom. Úgy pedig nem igazi a dolog. Nincs több időm gondolkodni. Meglátjuk hogyan reagál arra, ha mostantól kicsit jobban fog érdekelni mi van vele – önmagáért.
- Ha neked sincs terved, akkor miért jöttél velem? – próbálom újra felvenni a beszélgetés fonalát.
- Akarod hogy elmenjek? - kérdezi, érezhetően sértődöttséggel a hangjában. Olcsó kis trükk a terelésre, amire hiába is csapnék le. Helyette kedves maradok. Hisz engem csak az ő biztonsága érdekel…
- Nem. De azt sem, hogy értelmetlenül meghalj, ha harcra kerül a sor.  – Féligazság volt a dologban: úgy éreztem, hogyha még azelőtt hal meg, hogy teljesen megnyílna előttem, nem csak a kis játszmánkat veszteném el, hanem a kíváncsiságom is kioltatlan maradt volna. Udvariasságból, vagy jóérzésből: nem tudom, de rám mosolygot.
- Akkor majd hátul maradok.- Semmire nem megyek jelen esetben vele. Egyre jobban irritál, hogy az apró játszmáinkat megnyeri, de legyőzöttség érzésemben azzal vígasztalom magam, hogy nem két pillanatba tart elérni, hogy megbízzon bennem, bármennyire is szeretném.
Így indulok el a torony felé. Észereveszem, hogy Heildi tisztes távolságban marad – nagyjából három méterről követ engem.  Amint a bejárathoz érek, bekopogok rajta. Arcomon elterül a legjószándékúbb ábrázat, amire csak képes vagyok. Talán még fohászkodok is egy picit, mielőtt egy nőnek tűnő lény ajtót nyitna. Egy pillanatra még az is megfordul a fejemben, hogy nekromanta tanyázik itt, aki pedig előttem áll, az egy csontváz, ám miután jobban megnézem, egyértelművé válik, hogy démon az illető.
- Segíthetek?  – kérdezi, különösen is réveteg hangon. Talán azért elmélkedtem ennyit a kinézetén, mert ötletem nem volt, hogy hogyan tovább. A szavak önkénytelenül jönnek a számra.
- Johan vagyok. - mutatkozom be első lépésben. Túl sokszor játszottam már el ezt, hogy gondolkodnom kelljen rajta. Hasznos dolog ha tudja a nevemet – tapasztalataim alapján így nehezebben nyársalunk fel valakit. – Atya vagyok. Egy olyan atya, aki nem gondolja, hogy a démonok eredendően rosszak. – teszem hozzá, amilyen sietve csak tudom. Hozzászoktam már a hazugságokhoz, ezek a szavak mégis szinte égetik az ajkaimat ahogyan elhagyják. – A faluból jöttem. Segítségre van szükségünk, és úgy érzem ti képesek vagytok rá.  – nem éreztem túlságosan meggyőzőnek a mondandómat, azonban sajnos csak ennyire voltam képes hirtelen. Ezért is vetek be minden tőlem telhetőt, hogy elhitessem állításomat a nővel: mondandóm alatt a szemébe nézek, és hevesen gesztikulálok…hátha bejön a meggyőzés.
Úgy tűnik azonban, hogy elhitte, hiszen megdöbbenve tekintett rám a küszöb másik oldaláról.
- Ha hozzánk jön az egyház segítségért, akkor nagyon nagy lehet a gond. - nem engedett be, ahhoz sajnos nem voltam elég meggyőző. Tovább próbálkozom.
-Nem én vagyok az egyház. Csak valaki, aki segíteni akar másokon. – meg befejezni amivel megbíztak, gondolom mellé.A további beszélgetésünket egy nagyjából két és fél méteres, csontsovány, de láthatólag háborúdémon szakítja meg.
- Baj van, Lana? Zaklat téged ez az apró ember? - a jelenléte problémát jelentett. A nővel még eltudtam volna bánni, ha menekülőre kell fognom, de bármennyire is van rossz állapotban ez a démon, kétlem, hogy képes lennék legyőzni, vagy elmenekülni előle.
- Nem zaklat csak… - a háborúdémon hirtelen kiáltása félbeszakította Lanát:
-Óóóóó! Hát nem a kis Heidi? – kiáltotta örömtelien. Biztos elég magas volt ahhoz, hogy a hátam mögött észre vegye a lányt. Miért érzem úgy, hogy direkt csinálta? Ha akart volna, eltudott volna bújni rendesen is, és az eddigi képességeit tekintve, nem hiszem, hogy erre nem jött volna rá magától.
- Heidi, hol? - nézet el mellettem. – Valka! Valka gyere gyorsan, Heidi visszajött! - kiabált be a toronyba.
Annak ellenére, hogy Heidi nem akarta, hogy észrevegyék, én kicsit azért örülök a találkozásnak: a démonok ráfigyelnek, ha pedig ellenségesek lenének, elég csak azt a szálat meghúzni, hogy visszahoztam nekik Heidi-t. Félreállok, nehogy valami nagyobb testű démon fellökjön, miközben a lányhoz futna, közben pedig hátrafordulok. A kis csellengő összepréselt ajkakkal nézi a földet. Dühös lenne? Nincs sok időm megfigyelni, mert kirohan a házból, akit hívtak, Valka. A démon pedig aki kijön, határozottan megérdemli a tekinteteket. Egyértelmű, hogy csábdémon, aki még ilyen csontsoványan is gyönyörű. Inkább figyelem az eseményeket, minthogy megszólaljak, hadd éljék ki a viszontlátás „örömét”.
- Heidi! Hát tényleg te vagy! Visszajöttél! Kislányom… - a démon megpróbálta megölelni Heidit, az azonban eltolta magától. Korábbi feltételezésem mégsem volt teljesen helytelen, csak a helyet tévesztettem el kicsit: innen szökött el a lány. Valka erre figyelme ezután engem vesz célba. Arca megretten, bár nem tudom, hogy miattam, vagy a lánya reakciója miatt.
- Heidi…ki az ember akit hoztál? - a lány helyett Lana válaszol.
- Azt mondja pap, és szüksége van a segítségünkre, mert valami baj van a faluban.
- Igaz ez? - kérdez vissza Valka. Bólintással jelzem, hogy társa igazat mond. Értelemszerűen viszakozni kezd. – Dehát hogyan tudnánk segíteni? Hiszen…a faluban nem szívlelnek minket. De visszahozta Heidit, így megtesszük amit tudunk. - csak megvolt a haszna a lánynak…
- Előbb konzultálni kellene a Hercegnővel, nem?  – kérdezte Lana, mire a csábdémon bólintott.
- Igazad van. Menj fel, beszélj vele, de nem hiszem, hogy lesz kifogása. - amit a másik démon elment, folytattam a mondókámat.
- Igazából…információra lenne szükségem. Itt élnek, nem messze a falutól, talán tudnak néhány dologról, ami errefelé történik…és arról is, hogy mi okozza őket.  - nézek Valkára. Kifejezetten jól állunk eddig, nem agresszívak, sőt segítőkészek. Annyira azért nem, hogy elfeledkezzek a démon voltukról, de mindenképpen megnyugtat a dolog: úgy tűnik nem fogom itthagyni a fogamat. A démonhercegnő neve erősen borzolja a kíváncsiságomat, de egyelőre türelmesen várok.
- Nem nagyon tudunk arról, ami a faluban történik. Nem járunk be, talán csak páran a vásárokra, hogy megvegyük amit magunknak nem tudunk előállítani, de annak is már több mint két hónapja. - magyarázkodik a démon. Nem tudok neki hinni, ám nem vagyok abban a helyzetben, hogy ennek hangot adjak. Helyette inkább hallgatok, és figyelem az épp kialakuló családi drámát.
- Ne hazudj, te szemét ringyó! - kiabál rá Heidi
- Miért hazudnék neked? - törnek elő a könnyek a nő szeméből. Nem is tudtam hogy a démonok tudnak sírni, bár szerintem ezek is műkönnyek. Le is törli őket gyorsan, majd hozzám fordul. - Elnézését kérem…segítségért jött, erre ez…Szóval mondja mit csináljunk, vagy mi érdekli.
- Csak nyugodtan, én tudok várni. – viszakoztam, ugyanakkor elkezdtem a magyarázkodást. – Fura dolgok történtek a faluban. Különös halálesetek, jószágok döglenek meg. Tudnak bármit, ami ehhez kapcsolódhat?
- Először hallok ezekről. De ez nem csoda…ritkán vannak látogatóink, akik a híreket hozzák -  mondja a démon fejrázás közepette. Közben kíváncsian várom, hogy a lánya ezúttal is beleszól e. Sajnos nem teszi, ránézni pedig nem merek, nehogy azt higgye a démon, hogy kételkedem szavaiban.
- És a többiek? -kérdezősködöm tovább – Vagy bármilyen más megérzés, ami varázslattal lehet kapcsolatos? Boszorkányról pletykálnak a faluban.
- A hercegnő érzékeli a nagy mágikus kilengéseket, de legutóbb akkor volt ilyen, mikor valaki elengedett egy mélységit... Mágusok, papok vagy adott esetben boszorkányok nem okoznak akkora anomáliákat, legalábbis ő így magyarázta. – mondja, közben pedig szinte ránéznem se kell Heidire, érzem, hogy mindjárt felrobban a dühtől. Megpróbálom kicsit tovább feszíteni a húrt, hátha dühében elmond valamit, amiről eddig hallgatott.
- Tehát esélytelen, hogy ilyen kis mágiát észleljen. Kár. Ezekszerint ön nem járt a városban…talán érdemes lenne másokat is megkérdeznünk, hátha valaki emlékszik bármire.
- A többi démonra gondol, vagy a városiakra? Felőlem mindkettőt megkérdezheti - int körbe – De csak rajtuk fog múlni, válaszolnak-e.
- A démonokra gondoltam. Már ha szeretnének beszélni velem.
- Nyugodtan megpróbálhatja, nagyrészük valószínűleg félni fog magától, de beszélnek ha kell. Te viszont…gyere haza, Heidi. Van neked sütemény és…meleg fürdő…bármi, amit szeretnél.
- Nem! Nem megyek vissza! Soha nem megyek vissza! TE NEM VAGY AZ ANYÁM! – kiabálja, majd felém fordul. – Ez egy boszorkány, Johann. Higgy nekem. Tudom, hogy boszorkány.
- Szóval innen fúj a szél… - sóhajtott fel Valka. – Sanálom, hogy belekeverte magát is. Nem vagyok boszorkány. – Csak démon. Az jobb lenne? Teszem fel magamban a költői kérdést, de mély levegőt véve inkább mással folytatom.
- Ha meg nem sértelek titeket, talán jobb lenne úgy belekeverednem ebbe, hogy ismerem mindkét oldal történetét és véleményét…nos? – tekintek körbe, arra várva, hogy belekezdenek a meséjükbe. Nem csak a kíváncsiság hajtott, attól is féltem, hogyha Heidi nagyon nem akar visszamenni, erővel próbálják majd rávenni a maradásra…engem meg megölnek, mert a végén még hírét viszem a dolognak. Jobb lesz, ha lecsillapodnak a kedélyek, hiszen bármennyire is volt dühös a kislány, nem mondott semmit.
- Nem vagyok mindenre büszke, amit hosszú létezésem során tettem. De nagyon vágytam egy gyermekre...
- Ó, ne add az ártatlant! Elraboltál a családomtól! Elhitetted velük, hogy meghaltam! - fakadt ki rá újra Heidi. A démon lehorgasztotta a fejét, már-már a megbánás jeleit tanúsította. Arra, hogy holtnak titulált valakit rabolt el a démon, újra megpendítem a fejemben a gombászék történetét, de annál minden bizonnyal több esze volt neki is, minthogy a közeli faluból lopjon. Mosolyogva köszönöm meg a korábbi felajánlását a démonnak.
- Köszönöm, kedves Valka. – közben pedig a lányhoz fordulok, és suttogásig halkítva a hangomat kérdezem meg tőle: Be akarsz jönni velem? Ígérem, hogy együtt fogunk kijönni is. Nem akarlak kinthagyni a…mostoháddal. - Valóban nem akartam, nem csak azért, mert itthagyhat, hanem azért is mert elveszthetem az egyetlen védelmemet a démonok ellen.
- Én abba a toronyba többet be nem teszem a lábam. – jelentette ki Heidi, ő is suttogva. Akkor máshogy oldjuk meg.
- Megértem. – tettem a kezem a vállára, majd Valkához lépve újra beszédhangerőre emeltem a hangomat – Ha lenne olyan kedves, hogy körbevezet…- néztem rá, s vártam, hogy elinduljunk a toronyba. Időközben nem felejtettem el rááldozni egy kis varázserőt, hogy védjem az elmém, kitudja mire számíthatok nem csak hogy egy démontoronyban, de egy succubus mellett is.
Valka bólintott, majd beinvitált. Bent ahogy körbenéztem láttam, hogy próbálnak tisztaságot tartani, annak ellenére, hogy a főváros nyomornegyedeiben sem láttam ilyen szegénységet. Az összes démon csont és bőr volt. A háborúdémonok olvastak. Itt pislantott kettőt, de rákellett jönnöm, hogy vagy nagyon jó az illúzió, vagy tényleg épp olvasnak. Kirázott a hideg, ahogyan megéreztem a sok démon jelenlétét magam körül, de kibírtam, annak a reményében, hogy megtudok valamit.
- Nem tudja kik vagyunk, igaz? – kérdezte tőlem, látván meglepődöttségemet.
- Nem tudom, de egyre kíváncsibb leszek. - néztem körbe feltűnően, hátha ennek hatására mesélni kezd. A kíváncsisággal nem hazudtam, valóban érdekelt, hogy verődött össze ez a társaság, és hogy bírják ezt így.
- Azok a démonok gyűlnek össze ebben a toronyban, akik lemondanak a bűnükről, ami hajtja őket. Ez magyarázza a kvülről talán nyomorultnak látszó állapotunkat. Jó magam talán ötven éve nem voltam férfival. Nővel sem, mielőtt megkérdezi. De az emberek gyanúsnak látnak minket, hiszen démonok vagyunk, és bármennyire igyekszünk a megváltásig azok is fogunk maradni.
- De miért lesz ettől mindenkinek ilyen nyomorult az állapota? A falánkság démonoknál még megérteném...de a többiek? - értetlenkedtem, bár volt sejtésem. Nem gyakran találkoztam a bűnét megbánó démonnal, és most sem hittem el teljesen a történetet. – Hogy gyűltek itt össze ennyien?
- Nem halunk éhen, de a testünk, ha nincs ami hajtsa, amire valóban szüksége van, elsorvad. Legalábbis ez a tapasztalat. Hosszú, nagyon hosszú idő alatt. Sokakban van meg a vágy, hogy jók legyenek, de legfőképp, hogy szabadok.
Már majdnem megsajnáltam szegényt. De csak majdnem. Gyűlöltem a démonokat. Ez persze természetes lehet a fajtájuk miatt, de más is volt a dologban. Egyszerűen nem éreztem igazságosnak a létüket. „Ölj meg százakat, és kapsz még egy esélyt…ölj meg egy embert, és irány a pokol.” – valami ilyesminek éreztem a létüket és a lehetőségeiket, ez pedig dühített. Miért kapjanak még több esélyt a bűnre?
- Sajnálom. Reménykedünk Urunk mi előbbi visszatérésében, és megváltásban. – mondtam annyira őszintén amennyire csak tudtam. Természetesen az Egyház hű szolgái azért vannak, hogy segítsék az Úr munkáját, az Ordo Malleus pedig szívesen hozza el nekik a megváltást- a mennyiben valóban olyan szent életet élnek, ez csak öröm lesz nekik, ha pedig nem (és én inkább efelé hajlok) legalább kevesebb lesz a világ néhány démonnal. – Volt olyan…aki feladta, és nem bírta ki? – kérdezek rá, hátha igaza volt Heidinek.
Vállat vonva válaszolt:
- Időről időre. Hogyne lennének. De egy ideje már nem tudok ilyesmiről.
Nem tudok ilyesmiről? Klasszikus kerülésnek érzem a dolgot, de felesleges lenne tovább kérdeznem, úgyis tagadna.
- Értem. Ki az az emlegetett hercegnő?
- A vezetőnk. Néhány éve bukkant fel itt, de megmutatta, hogy méltó a névre. Egy succubus ő is, az igazi nevét nem tudom. - nem úgy volt hogy békés életet élnek? Vagy mivel mutatta meg óriási rátermettségét?
- Találkozhatnék vele?– tettem fel a kérdést, hátha ő bővebb információval tud ellátni.
- Jobb ha nem. Nem kedveli az idegeneket, főleg ha valakit nem ő hívott meg. Legutóbb a saját vendégeit is... nos végül ők távoztak, de nem bánt velük túl fényesen. De mi mind ismerjük itt egymást. Hónapok óta nem hagyta el senki a tornyot, semmilyen okból.
Egyszerűen bólintottam arra amit mondott, nem volt kedvem méginkább kísérteni a sorsomat, mint amennyire eddig tettem.
- Heidi adta az ötletet hogy jöjjön ide, igaz?
- Ő említette meg, hogy itt élnek a közelben. Magamtól nem jöttem volna rá. –  nem láttam értelmét titkolózni, így legalább azt hiheti, hogy a lánnyal folytatott kis vitájában valamennyire mellette állok.- Miért, vagy mikor szökött el innen?
- Hogy miért…nem tudom. Amikor kamaszodni kezdett sokat veszekedtünk, de úgy gondoltam ez így van rendjén. Aztán számonkérte, hogy elszakítottam a családjától. Igaza volt. Azt hittem hozzájuk ment vissza, így nem kerestem.
- Hogy fogadta, mikor elhozta tőlük? - ez már megint csak a kíváncsiságom vezérelte kérdés volt, de újfent engedtem neki – más ötletem nem volt.
- Abda, akivel lent találkoztál megtámadta őt. Rossz időszaka volt, de sikerült lecsillapítanunk így csak valami állatot nyúzott meg és tépett szét. Heidi viszont látta, rettegett, mit tehettem volna? Ő jól járt, és nekem is teljesült a vágyam. Évekig nem is volt semmi baj. Tanítottuk minden félére, amire egy embert lehetett, próbáltuk boldoggá tenni, de egy idő után mintha valami őrület költözött volna a fejébe. És aztán elhagyott.
- Ezt az őrületet…kifejtené bővebben? Vagy csak a kamaszkor?
- Tudom mire céloz. De nem hiszem. Csak kamasz. De.... Azzal hogy idehozta magát... Talán a haragja mélyebb mint hittem. Mondja meg őszintén, Johan atya, Heidi ránk akarja kenni akármi is történt a faluban, igaz?
- Ha kiakarnám innen füstölni magukat, egy rakat lovaggal jöttem volna. Nem akarom a vesztüket, csak ki akarom deríteni mi történt a faluban. De úgy tűnik nincs egy használható nyomom sem. - sóhajtottam egy hatalmasat. Talán már túl nagyot is, de reméltem hogy ha annyira jó útra tért, akkor kisegít.
- Én mondok egyet magának. Egy egyértelmű megoldást. Szerintem Heidi tette, hogy meggyanusíthasson minket, és ránk hozza az egyházat. Csak őt, egyedül senki sem vette volna ehhez komolyan.
- Legyünk őszinték. Miért kellene az egyháznak bármi ok is ahhoz, hogy megpróbáljon a pokolra küldeni néhány démont? Higgye el, ismerem őket. Bőven elég lett volna nekik egyetlen egy bejelentés Heiditől.
Próbáltam meggyőzni, még ha el az előbbi mondatával el is ültette a bogarat a fülembe. No nem mintha nem lett volna már megpecsételve a sorsuk. Amint lehetőségem lesz, jelentem az egész tornyot, a feljebbvalók pedig majd eldöntik mit kezdenek vele – nagy valószínűséggel nem fogják válasz nélkül hagyni.
- Talán. Talán nem. A környékbeli falvak papjai tudnak rólunk. Tudják, hogy nem bántunk senkit. Ki tudja, talán feljebb is régen tudnak rólunk, de még sosem jött senki. Ennél többet nem tudok mondani a védelmünkben. Magának kell döntenie, Johan atya, hogy kinek hisz.
Igen ezt éreztem. Az rendben van, hogy a démontornyot bejelentem. De nem kockáztathatok, ha utána mégis folytatódnának a dolgok, az rossz fényt vetne rám. Teljes bizonyossággal kell a dolog végére járnom…

Felhasználó profiljának megtekintése

6 Re: [Magánküldetés] Boszorkányszombat on Szer. Május 30, 2018 5:20 pm

Tertullius

avatar
Felszentelt Inkvizítor
Felszentelt Inkvizítor
Bármennyire is elegem volt már abból, hogy egy démonokkal teli toronyban cseverészek egy sucubussal, mégis bőven volt még mit kérdeznem Valkától.
- Mondd csak…azt állítód Heidi tette. De hogyan? Mire képes a lány? Csak mert amiket elmondtak a falusiak, ahhoz szüksége lehetett valamiféle mágiára is.
- Mit mondtak a falusiak pontosan? – kérdezett vissza. Értelemszerűen még mindig nem bíztam benne, így nem mondhattam el az igazat. Ha ugyanis pontosan megtudná mi volt a faluba – és hogy én tudom azokat –, esélyem nem lesz rájönni, ha valóban ők tették. Helyette ferdítek kicsit a dolgokon.
- Például az egyik falusi, egészen pontosan a favágó: kútba esett. Több gyermek is váratlanul meghalt. Képes lenne gyerekeket bántani Heidi azért, hogy a veszteteket okozza? – túlzom el a dolgot.
- A falusi kútba esése lehetett balszerencse. A gyerekek váratlan halála… - rázza meg a fejét. – Nem akarom elhinni ezt Heidiről, de…azt se hittem volna el, hogy ránk hoz egy papot, hogy ránk kenjen egy boszorkánypert. De ha Heidi képes lenne gyerekeket bántani, akkor sem puszta kézzel tenné. Inkább mérgekkel, azok mindig érdekelték.
Bármennyire is nehezemre esik hinnem egy démonnak, van logika abban, amit mondd, sőt ha a valódi esetekkel vetjük össze, akkor is megállja a helyét. A teheneket nem hiszem, hogy sajnálta volna, a kútba esett fiú pedig lehetett véletlen. A favágó…nem szorul magyarázatra. Ha más tényezőt nem találok a dologban, akkor kész vagyok a tervvel a fejemben, az ügy lezárására. Volt azonban még egy kártyám, amivel kihúzhattam valamit a démonból – ami bár kétélű penge volt, de meg kellett kockáztatnom.
- Köszönöm, hogy elmondtad ezeket. Azt hiszem nincs más választásom, mint…kivallatni a lányt. Előbb-utóbb mindenki beszél… - sóhajtok egy nagyot.
- Jól sejtettem hát…herr Inkvizítor. Valóban nincs más mód?
Anyai ösztöne nem ébredt fel annyira, hogy itt helyben megöljön, annyira azonban mégis, hogy ne hagyja szó nélkül a dolgot.
- Sajnos nincs…egyszerűen túl sokan haltak meg. Nem hagyhatom annyiban. Köszönök mindent. Minden jót…és kitartást. – Szerencsére már nem sokáig kell, fejezem be magamban a mondatomat, majd indulnék kifelé a toronyból.
- Akkor…nincs más választásom, igaz? – hallom a hátammögül, majd éles fájdalmat érzek a gerincem táján.
A karmai voltak, ez már csak az öt apró szúrásból is egyértelművé válik. Nem elég erősen ahhoz, hogy komoly kárt okozzon, mindössze fájdalomokozás gyanánt…vagy figyelmeztetni próbál? Számíthattam volna erre. Mégiscsak van benne annyi anyai ösztön. Mégsem önthette el a harag, hiszen nem ugrott nekem. A lelkére kell beszélnem, még mielőtt nagyobb kárt okozna. Nagyot lépek előre, hogy karmai kijöjjenek belőlem – ami ugyan vérzést okoz, de legalább megfordulhatok, hogy újra a rá tudjak nézni, miközben beszélünk. Nyugodtnak kell maradnom.
- Van. És látom, hogy azt akarod választani. –fogom meg a kezét egy kis ellenkezés után. Nem is próbál varázsolni: vagy nem képes rá, vagy rájött, hogy igazam van. Az előbbit valamiért esélyesebbnek tartom. - a lányod...addig fogja ezt folytatni, ameddig valakit rá nem vesz arra, hogy elpusztítson titeket. Megölhetsz engem, és megölheted azokat, akik még idejönnek kutakodni. De ő folytatni fogja, és ártatlanokat fog bántani. Azt hittem te nem ezt az utat választottad...
Próbálom meggyőzni – és bár magabiztos vagyok abban, hogy sikerülni fog – leszegett fejjel, hogy nyakamat védjem egy esetleges karmolás elől. Tekintetéből pedig úgy látom sikerült elérnem hogy úgy érezze, ez mindössze a gesztikulációmhoz tartozik. Befeszített izmokkal várom válaszát, vagy támadását, hogy bármelyik pillanatban elfuthassak a toronyból, ha úgy adódik.
Szemét könny önti el, mielőtt válaszolna. Műkönnyek lennének?
- Hogyan engedhetném, hogy megkínozd a lányomat? – kérdezte elcsukló hangon – Mit fogsz csinálni vele?
- Minden tekintélyemet latba vetem majd, hogy megmentsem Heidit. A módszereimet tekintve pedig…megvannak az adottságaim ahhoz, hogy szóra bírjam. Nem feltétlenül kell megkínoznom.
Mondandóm csak félig hazugság: mást terveztem a lánynak, mint máglyahalált- nem az ő érdekében, hanem a sajátomban. Félelmem kicsit enyhült, látva hogy mennyire képtelen valós harcra a démon, és már biztos vagyok abban is, hogy eltudok menekülni, ha arra kerül sor.
- És ha... ha bebizonyosodik hogy bűnös? Öreg démon vagyok már... Tudom mi vár a boszorkányokra. Ha miattunk csinálja... Engem gyűlöl... Öljön meg. – próbál alkudozni.
Az ugyan megnyugtató volt, hogy a kis csetepaténkba nem szólt bele a többi démon, azt azonban már nehezen hiszem, hogy ilyen könnyedén viselték volna, ha egy társukat megölöm. Egyébként se sok maradt már neki hátra, nem akarom bepiszkolni a kezemet. Ezeknek megfelelően válaszolok:
- És ha mindenkit gyűlöl? Ha mindenkinek a vesztét akarja majd ebben a toronyban? Vagy ha mást néz ki magának bárhonnan? Nem te vagy ebben a bűnös, Valka, nem foglak megölni. Megmentetted az életét...elloptad, de az emberek is vétkeznek...neked is megvan hozzá a jogod. Nem érdemled meg a halált. – tettem hozzá a meggyőzés érdekében, bármennyire is nem érettem ezzel egyet.
Erre már nem tudott mit mondani. Csapott még pár erőtlent a mellkasomra, de rövid idő után az is elhalt. Egyre csak sírt, csöndesen. Nem tudtam rá mit reagálni. Talán mégis vannak érzései? Vállát végigsimítva búcsúzom el végleg.
- Minden jót, Valka. – hátrálok néhány lépést, de elővigyázatosságom már csak reflex: tudom, hogy nem fog semmivel próbálkozni. Végül megfordulok, és kilépek a toronyból.

A tervem az volt, hogy ugyanezt előadom Heidinek is, csak fordítva. Meglátjuk ő mennyire gyűlöli az „anyját”. A démontoronyra természetesen ráküldöm az Ordo Malleust, és Heidivel is eldöntöttem már mit csinálok…mégis, szerettem volna befejezni a játékot, és elvarrni a szálakat. A lány egy kövön üldögélve várt rám.
- Na? - érdeklődik.
- Indulhatunk. Nem tudom pontosan, talán Valka is benne volt, de biztos, hogy néhányan a démontoronyból tették. Nem is tudom mit vártam...Amint visszaérek hívom a lovagokat, elvégzik a piszkos munkát. - mondom neki, reakcióit fürkészve. Amint meghallja, hogy elfognak pusztulni, elégedetten bólint.
- Helyes. Pont itt az ideje, hogy felszámoljanak egy ekkora démonfészket, akik csak a bajt csinálják... - mondja, s kezd el követni intésemre visszafelé. Közben tovább „mesélek” neki.
- Valkát azonban élve hozzák majd el...úgy tűnik sokat tud a démonokról, ami a hasznunkra lehet. Persze nem hiszem hogy könnyen rálehet majd venni a beszéde...
- Cöhh... Pedig reméltem, hogy az a kurva is elég velük. - mondja elvetemülten. De mennyire az?
- Hidd el, rosszabb sorsa lesz… - húzom a szám egy beteges vigyorra.
- Helyes. Megérdemli. – szegte fel a fejét Heidi.
- Mondd csak...mit vettek el tőled azok a démonok, hogy ennyire gyűlölöd őket? No nem mintha nem lenne rá elég ok azon kívül is… - teszem hozzá. A várt hatás nem marad el, haragosan bámul rám.
- Hogy mit? Azok után, amit hallottál, még kérdezed? Elszakítottak a családomtól. A testvéremtől, a szüleimtől, csakhogy a világtól elzárva egy toronyban tengődjek....
- Ó hidd el, egész szép kép alakult ki a fejemben az egész történetről. Attól függetlenül azonban még érdekel a te oldalad is...ritkán ugyan, de előfordul hogy tévedek. – mosolyodom el újra. Nagyon enyhe az utalás, mégis észreveheti. De nem teszi, helyette a sértődést veszi elő.
- Nincs mit mondanom. - tudatja felhúzott orral, és rendületlenül lépdel tovább kunyhója felé.
- Kicsit nagyobb hálával és kedvességgel is lehetnél felém, hiszen megszabadítottalak gyűlöleted tárgyától,  kedveském. - pendítem meg benne azt, hogy tulajdonképpen tartozik nekem.
- Ez igaz. Hálás is vagyok. És a falusiak is bizonyára azok lesznek, Johann atya.  – mondja, enyhült arccal.
- Félsz hogy kívülállóként tekintenének rád a faluban, vagy miért nem mentél még vissza? - érdeklődöm. Nem volt semmi célja a kérdésemnek, mindössze a kíváncsiság. A lány arca láthatóan elszomorodott, és bár próbált szavakat keresni a válaszra, egy darabig nem sikerült neki. Végül mégiscsak megszólalt.
- Nehéz... És... Félek. Hogy nem hinnének nekem. Hogy az igazi anyám nem ismerne meg, hiszen eltemettek és már nem várnak haza. Azt sem tudom... Azt sem tudom, hogyan kell rendes emberek között élni. - szomorúságának könnyebb volt hinnem, mint amikor egy démon sírt mellettem. Már majdnem megenyhítette a szívem.
- Könnyebb, tudván hogy elpusztulnak? Valóban...édes a bosszú? – kérdezek vissza, próbálkozva, hogy hangom kíváncsi maradjon…mintha még nem tapasztaltam volna ezt az érzést, de felettébb érdekel, hogy milyen.
- Majd válaszolok rá, ha meghaltak. Most még…nem tudom elhinni.
Mély levegőt veszek, mielőtt újabb mondandómba belekezdenék. Innen jön a nehezebb része a dolognak. Amennyire csak tudok közelebb megyek a lányhoz. Kezeim készülnek arra, hogy futás eseteén elkapják, de arra sem leszek rest – ha gyorsabb nálam –, hogy egy judica me-vel bénítsam le.
- Máglya vagy új élet?  – teszem fel az egyszerű, ám annál nagyobb súllyal bíró kérdést. Tudom, hogy az lenne a legegyszerűbb, ha itt és most megölném, de úgy nem szereznék egy olyan embert, aki az életével tartozik nekem. Kérdésemre döbbenten fordul felém, mintha nem értené, miről beszélek.
- Hogy érted?
- Tudom, hogy te tetted azt a falusiakkal. Mérgek, a favágó. Nem volt nehéz összerakni. – nem, nem tudtam. Képtelen voltam dönteni aközött, hogy a démonok vagy a lány tette, bár a mérleg nyelve egyre inkább a lány felé hajlott, bármennyire is gyűlöltem a démonokat- akikre egyébként nagyon kényelmes döntés lett volna ráfogni mindent, ám túl sok volt benne a hibalehetőség – Heidi pedig egy olyan elvarratlan szál volt, amit nem hagyhattam hátra. - Választhatsz. Vagy máglyán végzed, és a falusiak megkapják a boszorkányt, amire mindig is vágytak, vagy velem jössz, és új életet kezdesz. Lehetsz csavargó. Beállhatsz a szemináriumba, elmehetsz nővérnek, amit csak akarsz. A démonok is elpusztulnak, amiatt ne aggódj. A kérdés, hogy te is mész e velük, vagy...megpróbálkozol valami mással.
Nem akartam, hogy máglyán végezze. Az ok nagyrészt önös érdekből fakadt: bármennyire is elvetemült a nép, egy kislány elégetését nem feltétlenül nézte volna jó szemmel, ha utólag kiderül, hogy mégsem ő volt a tettes. Főleg ha figyelembe vesszük a lelkiismeretesnek tűnő plébánost. Ha pedig mégis kiderül, hogy sem Heidi, sem Valkáék nem tehettek a dologról, pár démon megölését könnyebben eltudtam simítani – ha egyáltalán el kell simítani -, mint egy ártatlan lány megégetését.
Elmélkedésem közben a lány arcát is figyeltem. Végigfutott azon minden: szorongás, félelem, harag – ám végül a béke volt az, ami kiült rá.
- Azt hiszem…rendben. Veled megyek.
Megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkaimat. Könnyebben ment mint gondoltam.
- Csak egy dolgot árulj el...miért pont most szedted össze a bátorságot az egészre?
- Talán... Talán most kezdett el hiányozni az emberi társaság. Talán most értettem meg mit vesztettem.
- Hát akkor most lehet benne társaságod. -  simítottam végig a kezemmel a hátát. - Most pedig kölcsönveszünk egy lovat a faluból, és indulhatunk is…
Kínszenvedés lesz ugyan lovagolni a hátammal, de bármennyire is tudtam, hogy a lány képes enyhíteni azt, féltem attól, hogy meggyógyítson. A végén még meggondolná magát, és egy kis bürökkel vegyítené a gyógynövényt.
- Lopunk? Nem kéne jelentened a papnak, hogy minden rendben? Miért nem megyünk szekérrel? Elvégre... A faluban azt fogod modnani a démonok voltak. - mosolyodott el magabiztosan.
- És téged addig hova rejtelek el? Vagy útközben lett egy gyerekem? - annyira pedig főleg nem bíztam benne, hogy az erdőben hagyjam, ameddig jelzek a helyi papnak, és ezt ő is láthatta rajtam. Újra megkísértett az, hogy karddal döföm át a testét. Semmibe nem telne. Egy szúrás, és semmi kockázat. A holttestét széttépnék a vadállatok. Mégsem vitt rá a lélek. A lelkiismeretem maradéka Dávid és Góliát szerű harcot kezdett vívni a józan eszemmel – az én esetemben azonban az Úr helyett a logika sietett Dávid segítségére: bármi is lesz belőle a városban, vagy ahová csavarog, mindig tartozni fog nekem, ezt pedig bármikor behajthatom rajta. A lány közben felnevetve nyugtázta döntésem.
- Hát jó. Akkor lopjunk lovat, atyám. Csak nehogy magára fogják, hogy nem végezte el a munkát.
- Most amellett érvelsz, hogy megöljelek? - kérdeztem vissza mosolyra húzódó szájjal.
- Ugyan dehogy! A világért sem. - kapott a szívéhez játékosan.

***

Valkának nem volt igaza: az Ordo Malleust igencsak érdekelte a tornyuk, annyira, hogy el is ment felégetni azt. A felettesektől, társaktól természetesen megkaptam a szokásos vállveregetést. A lovagok gyorsan dolgoztak, nemsokára jött is a hír, hogy milyen könnyű célpont volt a démonok sokasága, ám annak a bizonyos hercegnőnek, akit emlegettek, sikerült elszöknie – sokkal erősebb lehet, mint amire számítottak.
Volt azonban valami, amit ez az egész kaland elültetett a fülemben. Valka. Valkáék. Az egész mizéria. A sírása. Az érzései. Az, hogy feláldozta volna magát a lányért, annak ellenére, hogy Heidi gyűlölte őt. Nem bántam meg, hogy szóltam róluk. Azt sem, hogy elpusztultak. De mi van ha…

Felhasználó profiljának megtekintése

7 Re: [Magánküldetés] Boszorkányszombat on Csüt. Május 31, 2018 9:16 am

Gratulálok az első küldetésed befejezéséhez! Szép játék volt, mesélni is öröm volt neked, a végén pedig szépen kiteljesedett az a morális dilemma is, ami köré az egészet építeni akartam. Várlak szeretettel más küldijeimen is, remélem jól érezted magad. És akkor a jutalmak:

200 tp
3000 váltó

És mivel te még nem vagy szatócsbolt kapsz egy tárgyat is:

Név: Feszület
Leírás: Johannes a feletteseitől különleges örvözetből kovácsolt feszületet kapott a kiváló munka elvégzéséért, ami képes öt legfeljebb a viselőjénél egy szinttel nagyobb szentségtelen támadást elnyelni (démonok, nekromanták és kultisták támadásai). Amikor a tárgy megtelt, utána egy egyórás rituáléval kell megtisztítani, addig nem működik, és a viselése is kényelmetlen.

Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.