Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!

Kérdező vendégeknek
Latest topics
» [Corly&Wyn] ~ Kísérleti állat begyűjtve...
by Wyn Silvernight Yesterday at 9:47 pm

» Ada & Wyn, a fény virágai
by Wyn Silvernight Yesterday at 9:00 pm

» [Magánjáték] - A kultista és az apáca balladája
by Gloria Yesterday at 9:24 am

» [Északi frakcióküldetés] Die Jahreszeit der Stürme
by Johannes Hagen Vas. Ápr. 22, 2018 11:31 pm

» [Azonnali] Azrael Dorm Life
by Hóhajú Yrsil Vas. Ápr. 22, 2018 9:41 pm

» Viccesnek szánt dolgok
by Crispin Shadowbane Vas. Ápr. 22, 2018 7:56 pm

» Ada & Wyn, a fény formái
by Sabriyah Vas. Ápr. 22, 2018 7:55 pm

» HAUNTED QUEST: ROTMANTEL MADNESS
by Livingstone T. Baker Vas. Ápr. 22, 2018 6:52 pm

» Pruinos pályázatai
by Pruinos Vas. Ápr. 22, 2018 5:25 pm

Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 51

Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Sabriyah

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 31

Játékostárs kerestetik

Szer. Szept. 02, 2015 10:01 pm by Darrakard

Ha valaki esetleg ismerkedésre, küzdőtéri párbajra vagy bármi egyébre tárat keresne, itt …

Comments: 48


[Magánküldetés] Boszorkányszombat

Go down

[Magánküldetés] Boszorkányszombat

Témanyitás by Sabriyah on Kedd Feb. 27, 2018 10:50 pm

Magánküldetés Johannes Hagen részére.
avatar
Sabriyah
Mesélő
Mesélő

Hozzászólások száma : 322
Join date : 2016. Jun. 08.

Karakter információ
Kaszt: Apostol
Szint: angyali
Tapasztalat:
777/777  (777/777)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: [Magánküldetés] Boszorkányszombat

Témanyitás by Johannes Hagen on Kedd Márc. 06, 2018 11:00 pm

Johannes kíváncsian, ugyanakkor nem túl sietősen szedte a lábát a folyosón. Augustinus püspök, a rendfőnöke hívatta. Máskor még tarthatott is volna valamiféle megdorgálástól, most azonban tudta miért keresik: egy Ruckendorf nevű faluból bejelentés érkezett, a kivizsgálását pedig rá szeretnék bízni. Inkvizítorunk számára itt kezdődött a baj. Túl sok „az egyik vénasszony túl gyakran jár a temetőbe, biztos nekromanta!” szintű történettel találkozott már ahhoz, hogy a falusi bejelentések után kitartóan fennmaradjon az érdeklődése és kíváncsisága. Szerencsére még épp időben odaér a püspök irodájához, mielőtt mindkettő teljesen elfogyna, s bekopog az ajtón. Bentről kellemes, de ugyanakkor határozott hang szól ki:
-Szabad!
Johannes nyugodtan lépett be az irodába, arcán pedig a valósnál picit több érdeklődést mutatva köszönt a szokásos formalitással.
- Dícsértessék a Jézus Krisztus! Miért hivatott a Püspök Úr?
- Mindörökké ámen! – szólt a felelet az idősödő, de még mindig jó formában lévő rendfőnök. Nem először látja ugyan Johannes, de még mindig nehezére esik nem a hiányzó bal kezére koncentrálni, miközben beszélgetnek. Nehezen kordában tartható szemeinek kiutat jelentett a papír, amit a püspök az asztalfiókból vett elő. Azonnal figyelni kezdte, kit tud e bármit venni róla, ám sajnos nem sikerült. Augustinus kartávolságra nyújtotta magától a papírt, az inkvizítor azonban nem volt biztos abban, hogy csak ilyen távolságból látja elolvasni, vagy neki szánja, így tehát nem nyúlt utána.
Mennyi tapasztalata van a boszorkánysággal, Johannes Atya?
- Úgy érzem nem elég. De ha jól sejtem most lesz lehetőségem gyarapítani…
A választ halvány mosoly követte, s rövid magyarázat.
- Pontosan, atya. Ruckendorfból kaptunk egy felkérést, miszerint boszorkány támadt közöttük, egy asszony feltételezhetőleg. Bizonyos vagyok benne, hogy gyorsan és hatékonyan tudja kezelni az ügyet. Akár tapasztalat hiányának ellenében is.
Oh, csodálatos, fordult meg Johannes fejében. Újra máglyára küldhet valakit, akit utált a szomszédja. Nem mintha annyira zavarná a dolog – nem ez lett volna az első eset –, hiszen egyszerű lesz, és még a püspöknél is jó pontot szerez vele. Az egyetlen hátránya az egésznek, hogy unatkozik kicsit. Túlélhető. Mindenesetre úgy döntött jobb lesz több dolgot is megtudni az esetről, hátha mégsem annyi az egész, amennyit az előítéletes gondolkodása feltételez.
- Értem. Kiderült már bármilyen részlet az ügyről?
- Az egyetlen, amit tudunk a dologból, hogy elég megbízható a bejelentő ahhoz, hogy biztosak legyünk a mágia jelenlétében. Épp ezért mindenképp legyen kiemelkedően óvatos! – válaszol a püspök kurta fejrázás keretében. Johannes fejében végigfut a gondolat a falu spiclijéről, aki a fél rokonságát máglyára juttatta már amiért nem kedvelte őket, ennek ellenére mélyen az emlékezetébe vési Augustinus szavait, hiszen, ha valóban komoly ügyről van szó, az élete is múlhat rajta. Több kérdése nem lévén intéz egy apró meghajlást, megköszöni a figyelmeztetést, s várja van e még a püspöknek bármi mondandója felé. Az azonban szintén befejezettnek tekintheti a beszélgetést:
- Isten óvja, fiam. Elég volt egy inkvizítor, aki megvénített a rendből, maga ne legyen olyan vakmerő! – neveti el magát. Természetesen Johannes is nevet, hiszen tisztában van az aranyszabállyal: ha a feljebbvaló nevet, akkor ő is. Bármennyire is kíváncsi ki volt az a másik inkvizítor, nem érzi alkalmasnak az időpontot arra, hogy érdeklődjön felőle, így csak megjegyzi az apró információmorzsát, hogy esetleg később akár Augustinusnak, akár másnak feltegye a kérdést róla. Mindezután pedig egy nagyobb meghajlást követően elbúcsúzik.
- Püspök Úr.
- Deus vult! – biccent a püspök, miközben Johannes távozik a szobából.

***

Nem telt sok időbe megtudnia, hogy Ruckendorf délnyugatra fekszik a Katedrálistól, lovon két napi út, szekéren pedig négy. Mivel nem sietett, és egyébként is jobban kedvelte a szekéren való utazást, így nemsokára csatlakozott egy kisebb, három szekérből álló karavánhoz, akik az egyházi tizedet indultak összeszedni a környékről. A fiatal keresztesek jelenléte megnyugtatta, egy négy napos út során sokkal könnyebben hajtotta fejét álomra úgy, hogy tudta: képzett harcosok őrzik azt. Nem csak ez volt az egyetlen pozitívum a társaságban. Tisztjükből adódóan ismerhették az arrafelé élő embereket, így pedig tökéletes alannyá váltak ahhoz, hogy egy kicsit kérdezősködjön. Megpróbált tehát szóba elegyedni velük.
- Milyenek az emberek Ruckendorfban? Lázadozóak, vagy zokszó nélkül adakoznak? Vannak különösen nehéz esetek? – az egyik keresztes válaszolt neki:
- Másodjára megyek arra... De eddig mindig nagyon nyugodtnak láttam, mint egy festményt, tudja uram, amilyennek elképzel az ember egy tökéletes idilli falut. – És valóban, amikor gondolatai helyett kicsit a tájra koncentrált Johannes, azonnal feltűnt neki már az odavezető útnak is a szépsége, ami még kellemesebbé tette számára az egyébként unalmas utat. - A helyi pap, Robert atya is kifejezetten népszerű, azt mondják jól beszél, a helyiek pedig mind követik a Kegyelmes Isten egyházának tanításait.
Mindenki helyeselt, a katona pedig -talán ebből felbuzdulva – folytatta.
- Ráadásul termékeny a föld, így nem szokott gond lenni a tizeddel sem. Csakhát... Kedves népek, de borzasztóan babonásak.
Ez már sokkal érdekesebb volt Johannes számára is. A babonás szóra felkapta a fejét, s próbált összerakni valamennyit abból a néhány morzsából, ami a rendelkezésére állt. Ha mindannyian ennyire babonásak, nem csoda, hogy ilyen komolyan veszik az ügyet, és kitudja, lehet nem is oktalanul azok. Azon sem kell csodálkoznia, hogy „megbízható forrásuk” van a faluban, hiszen ha gyakori a fura dolog, gyakori lesz a bejelentés is. Remélte hogy van még valami értékes információ a keresztesek fejében, így most már konkrétabban érdeklődött tovább.
- Van közöttük olyan, aki különösen is? Vén-, vagy özvegyasszony...azokra szokott jellemző lenni az ilyen.
- Valóban, az özvegyasszonyok mindig a felbújtók, bár itt a férjeiket féltő parasztasszonyok is úgy rettegnek a szemmel verőktől, mint démon a szenteltvíztől. – nevetett fel az egyik.
- Sose tudtam, hogy vajon szemmel verés tényleg létezik-e. - jegyezte meg egy másik keresztes.
- De ennyire nem ismerjük őket, névről meg főleg nem, pedig nem nagy falu. – fejezte be a gondolatmenetet végül az első.
Sajnos nem sokkal lett okosabb Johannes, mindenesetre arra elég volt, hogy az érdeklődés kicsiny szikráját újra felkeltse benne. Nem csak az eset után kezdett el érdeklődni, hanem a keresztesek irányába is: mennyire szabad szelleműek? Hiszen ha már értékes információból nem is tud többet „kinyerni” belőlük, szórakozni még szórakozhat egy jót.
- Ha néztél már a szeretőd férjének a szemébe, akkor tudod, hogy mennyire valós a dolog. – nevette el magát. Nem csak egy poénnak szánta ezt, abban a reményben sütötte el, hogy egy picit jobban megismerje a kereszteseket, s lássa, van e értelme a következő ötletének. Nevetésük alapján – amely sokkal őszintébbnek tűnt, mint amit Augustinus előtt hallatott az inkvizítor – úgy döntött megkockáztatja.
- Sok hosszú utatok lehet, és nyilván unalmasak is. Mivel szoktátok elütni az időt, belefér néha-néha egy kis kockázás? – vetette fel. A mellékes kereset sosem jött rosszul, valamint ő maga is jól szokott szórakozni egy-egy játék alkalmával, ez szórakozás pedig bőven ráfog férni a több napos út során.
- Nappal a nyeregben nem sok lehetőségünk van mulatni. De a tábortűz mellett némi kockázásból nem lehet baj...
- Csak nehogy megint elveszítsd a költőpénzed! - szólt közbe egy távolabbi keresztes. - Szegény fiú híresen balszerencsés. – a balszerencse sosem rossz, ameddig az ellenfelet tiszteli meg jelenlétével, gondolta Johannes, s most már biztos volt benne, hogy este megkísérti a fiút néhány partival.

A keresztes jóslata bevált, társa száz váltótól búcsúszott el ma este, Johannes pedig - hála a szerencséjének - ugyanennyivel tömhette meg az erszényét, mielőtt álomra hajtotta volna fejét.

avatar
Johannes Hagen
Felszentelt Inkvizítor
Felszentelt Inkvizítor

Hozzászólások száma : 34
Join date : 2018. Feb. 11.

Karakter információ
Kaszt: Inkvizítor
Szint: 2
Tapasztalat:
600/1250  (600/1250)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: [Magánküldetés] Boszorkányszombat

Témanyitás by Johannes Hagen on Hétf. Márc. 26, 2018 7:33 pm

A szekéren való utazás kifejezetten kellemes volt, a festői táj és a keresztesek csacsogása pedig meg inkább hozzájárult ahhoz, hogy Johannes elmerüljön a gondolataiba, és az utazással való semmittevésbe. Az információi helyesek voltak, és néhány nap alatt oda is értek Ruckendorfba, pont mielőtt beleunt volna a tétlenségbe. Ahogy a szekérrel végig mentek a falu utcáin, feltűnt neki a hely sablonossága. Szép volt, és hangulatos, ez tagadhatatlan, ám kifejezetten sablonos, pontosan olyan, mint szinte akármelyik másik falu északon: gyerekek, tyúkok, sár és egyhangúság. Elgondolkodott azon, vajon képes lesz e valaha ilyen életet élni, egyáltalán vágyni fog e ilyen életre? Talán megfáradt, öregkorában... Nem volt sok ideje továbbvinni a gondolatfonalat, a szekér beért a templomtérre, ahol ő kiszállt.
- Sok szerencsét, Johannes atya! – búcsúztak el tőle eddigi útitársai.
- Köszönöm fiúk! – hangzott a válasz, s késlekedés nélkül el is indult a templomba, hátha ott találja a helyi atyát. Ugyan nem járt szerencsével, néhány járókelő mégis pillanatok alatt útbaigazította a plébániára, ahol minden bizonnyal megtalálja majd a plébánost. Johannes nála találta a leglogikusabbnak a nyomozás elkezdését, hiszen benne első felütésből is megbízhat (valamennyire legalábbis), valamint nagy valószínűséggel elég jól ismeri a helybélieket is. A plébánia felé közelítve már messziről kiveszi a veteményesben szorgoskodó kopasz, ráncos arcú, alacsony férfit. Le se tagadhatná, hogy pap – jegyzi meg magában, s már lép is oda a kerítéshez, hogy nekitámaszkodva üdvözölhesse
- Dícsértessék a Jézus Krisztus! Robert atyához van szerencsém?
- Mindörökké, ámen. Én vagyok, fiam, miben segíthetek?
Egy kézfogás keretében az inkvizítor is bemutatkozik.
- Johannes atya vagyok, nemrég érkeztem a Katedrálisból. Engem küldtek, hogy körbenézzek kicsit a faluban. Állítólag fülest kaptunk, hogy boszorkányok mozgolódnak a környéken. Tud erről valamit? – Úgy döntött egyelőre nem beszél konkrétan sem a tisztéről (bár azt könnyen kitalálhatta), sem arról, hogy konkrét bejelentés érkezett a faluból.
- Köszönöm, hogy eljött. Én szóltam a sacra institutionak, mert a falusiak már hetek óta nem hagytak nyugodni. És bevallom, tényleg megszaporodtak mostanában a furcsa egybeesések és pletykák.
Johannes kicsit felengedve folytatta a beszélgetést. Elvégre ha ő tette a bejelentést elvileg nem lehet hozzá köze – no nem mintha eddig nagy esély lett volna rá, de jobbnak látta az összes eshetőséget kizárni. Vagy csak az izgalmas ügyekre való vágya miatt látott bele mindent mindenbe? Kitudja.
- Elmondaná mit tapasztalt?
- Jöjjön be inkább. – int egy körbepillantás után az atya, s be is vezeti Johannest a plébániára. Utóbbinak bőven volt ideje megfigyelni a berendezés és az épület puritánságát: alig néhány bútor, kis szoba, még kisebb konyha. Hithű vagy szegény? Esetleg mindkettő? Az Úr óvjon meg az ilyen végtől – jegyzi meg magában.
- Ha csak azt mondják megsavanyodott a tej, vagy meghalt egy tehén én magam is legyintettem volna az eseményekre. De amikor egy héten belül négy tehén pusztult el, meg a kis David beleesett a kútba de előtte két napig szédelgett, majd azt mondják, hogy a favágót aki sokat jár az erdőre szemmel verték, ott már gyanús lett, hogy talán tényleg lehet valami. Látszólag elszigetelt esetek persze... De mégis túlságosan gyanús. – fejezi be mondandóját széles fejcsóválások közepette.
Az inkvizítor is egyszerű véletleneknek könyvelte el az eseteket, ám úgy döntött tovább érdeklődik az atyától, hátha nem felesleges utazott el idáig.
- Biztos nincs semmilyen összefüggés az esetek között? Közös rokon vagy ismerős? Bár egy ilyen kis faluban gondolom mindenki ismer mindenkit… - zárta ki rögtön az egyik válasz. Miközben az öreg válaszát várja gondolatban már fel is idézte azt. amit a keresztesektől hallott – miszerint az egész falu különösen babonás – s azon gondolkodik milyen körülmények között említhetné ezt meg az atyának anélkül, hogy az megsértődne.
- Ahogy mondja, mindenki ismer mindenkit, és mindennaposak is a szomszédok rivalizálása, az egymásra mutogatás... Bár nem merném feleslegesen ugrasztani az inkvizíciót, mégis azért imádkozom, hogy végül ne találjon semmit. Egy összefüggés talán akad... A favágó, a gyerekek az erdőben bújócskáznak, az egyik tehén a gombászéknál halt meg. Eléggé egy irányba mutatnak.
Lelkiismeretes pap? Ha más meséli el sem hinné, így azonban kioszt gondolatban egy hátbaveregetést a plébánosnak és közben örül a nyomnak, amin elindulhat. No nem mintha fejben már nem talált volna magyarázatot az ügyre: a gyerekek találtak valami mérgező gombát az erdőben, a tehén meg megette azt, amit a gombász kidobott. Ő is tudja azonban, hogy egy ilyen kényelmes magyarázattal nem zárhatja le az ügyet, így tovább kérdez:
- Mit tudni gombászékról? Templombajáró emberek vagy el-el maradoznak? Volt már rájuk panasz?
- Csak a szokásos panasz. Átlóg a cseresznyefa egyik ága a szomszédba, lelegelte a kecske a másik veteményesét... Semmi olyan, ami ne esne meg mindenki mással is. És igen, lelkiismeretes templombajárók, mint mindenki.
- Hány tagú a család? – kérdezi Johannes. Egyszerű kérdés, ám sokszor kapott már hazugságon embereket ilyen alapvető kérdések segítségével. - Őket nem érte mostanában szerencsétlenség a jószágon kívül?
- Öten vannak, az asszony, a férj meg a három gyerek, két fiú egy lány. A legidősebb lány több mint tíz éve meghalt.
A halott lány hírére felkapja a fejét az inkvizítor. Végre valami, amibe kapaszkodhat a gombászékkal kapcsolatban.
- Mi történt a lánnyal?
- Vadállatok tépték szét.
- Hány éves volt?
- Még nem volt kilenc.
Bárgyúnak és tapintatlannak tűnik a kérdés, mégis felteszi:
- Megtalálták a maradványokat?
- Meg. El is temettük. Még sosem láttam olyan borzalmasat. Gyermek volt, de felismerhetetlen...
Felismerhetetlen. Apróság, de később érdekes lehet. Attól félvén, hogy a végén még itt ájul el az öreg, nem faggatja erről tovább, inkább másfelé tereli a témát.
- Van még valami, amit fontosnak tart megemlíteni, Atyám?
- Talán... Talán nincs köze az eseményekhez, de a Ritter fiú is beteg. Egy vagy két napja esett ágynak, lehet persze csak sima meghűlés, de most már fogalmam sincs mi függ össze mivel. – válaszolja rövid gondolkodás után.
Hátha találok valamit a családházában – kapaszkodik bele az újabb szénaszállba Johannes.
- Megtudná mondani merre találom a Ritter családot?
- Hogyne. Elindul itt a főutcán és a harmadik ház.
- Köszönöm! Nagy valószínűséggel több napba fog telni a kutatás, megszállhatnék éjszakára Önnél? – próbál spórolni a fogadón az inkvizítor…már ha egyáltalán van ilyen ebben a kis faluban.
- Megtisztel, hogy vendégül láthatom. És az Úr legyen önnel a nyomozás során.
- Deus vult, Atyám! – búcsúzik el tőle, s indul el Ritterék háza felé.


Odaérve csalódottan konstatálja, hogy semmi különleges nincs a házban – bár mit is várt volna... A kéményből felszálló füst arról tanúskodik, hogy van otthon valaki, nem hagyták egyedül a beteg gyermeket. Mielőtt megpróbálna bejutni, szétnéz a ház körül – amennyire csak tud feltűnésmentesen – bármiféle olyan nyom vagy átokszerszám után kutatva, amit általában a falusi boszorkányok használnak. Miután semmi ilyesmit nem talál bekopog. Lépteket hall, majd kisvártatva résnyire nyílik az ajtó, amin egy középkorú nő arcának a sávját pillantotta meg.
- Elnézését kérem uram, de nem fogadunk látogatókat, sem pedig vándor-árusokat.
- Elnézést hölgyem, Johann – enged meg magának még itt is egy apró ködösítést, szinte már megszokásból –  atya vagyok. Úgy tudom a fia betegségben szenved, esetleg vethetnék rá néhány pillantást. – próbálja rávenni az anyát arra, hogy beengedje.
- Maga talán afféle gyógyító szerzetes? - néz rá összehúzott szemekkel.
Talán rossz tapasztalat? Inkább nem kockáztatok.
- Nem, egy egyszerű atya vagyok, aki az Urat szolgálja, s az Ő segítségében bízva próbál másokon is segíteni. Robert atyától tudom, hogy a gyermeke beteg. Ha magát a betegséget képtelen is lennék felismerni vagy gyógymóddal szolgálni, az Úr áldását mindenképp kérhetem a fiú gyógyulására.
Az érvelés bevált, az asszony pedig megkönnyebbülve tárja szélesebbre az ajtót.
- Jöjjön be. Meleg étellel sajnos nem tudom kínálni... De egy teát? Vagy valami erősebbet atyám?
„Nincs meleg étel? Akkor miért ég a tűz? Tavasz van, egész kellemes az időjárás, fűtésre nincs szükség. Persze lehet egyszerűen a beteg gyermek miatt próbálják melegebben tartani a lakást, s csak paraniás vagyok…” – szólt a gondolatmenet Johannes fejében. Tényleg hiába aggódott, hiszen belépve máris érezte a jó meleget, s a tűzhelyet megfigyelve észrevehette, hogy valóban üres. Reagálván az asszony mondatára is: erőset képtelen lett volna ilyen kegyes megnyilvánulás után elfogadni, esetleg később, hátha megered tőle kissé a nő nyelve.
- Egyelőre nem, talán később, köszönöm. Eltudná kérem mondani mi történt a fiával?
- Kint játszottak az erdőn a barátaival, de... Ő kicsit később jött haza már sötétedés után. Aztán belázasodott, jaj szegény kicsim. – mondja el sírva.
- Anya? Ki jött? – szűrődik ki bentről egy erőtlen hang, amire talán még Johannes szíve is összeszorul picit. Persze csak egy pillanatra, egy perc múlva pedig akkor se vallaná be, ha kínpadra húznák.
- Mitől szenved a gyermek? Köhögés, láz?
- Láz, és nem marad meg benne az étel. – csóválja fejét a nő. – Még a kedvence sem. Semmi baj kicsim, csak egy atya jött meglátogatni! – válaszol gyermekének.
- Egyszerűen megfázott kint, vagy másról is szó lehet? Sok pletyka terjeng a faluban – próbálja elültetni a bogarat a nő fülében az inkvizítor - Esetleg bemehetnék hozzá?
- Hogyne jöjjön. És... Nem tudom. Maga szerint a… - halkítja le hangját suttogásig, mintha csak félne kimondani - …boszorkány?
- Nemrég érkeztem, csak néhány pletykát hallottam, és fura egybeeséseket...maga szerint boszorkány járja a falut?
- Egészen bizonyos, hogy van itt egy boszorkány. Nem lehet más. – mondja, miközben bevezeti a férfit a hátsó szobába, ahol az megpillanthatja a kis beteget: öt év körüli fiú egy száll fehér ingben.
- Már megint kitakaróztál. – korholja az anyja – Feküdj vissza, hadd takarjalak be.
- Ki lehet az? – kérdezi meg az utolsó pillanatban, úgy hogy a gyerek ne halja. A nő fejrázással jelzi, hogy fogalma sincs.
Johannes az anyai jelent után még mindig mosolyogva guggol le a gyerek mellé. Mosolya nem feltétlenül a gyereknek vagy az anyai ösztönnek szól: inkább annak, hogy fogalma sincs mit kezdjen a fiúval. Nem igazán volt sok tapasztalata még gyerekekkel, azt sem tudja, hogy köszönjön neki, így ahelyett, hogy más stílust keresne, marad „önmagánál”.
- Hogy vagy fiam?
- Fázom, atyám. De ha anya betakar melegem is van. És szomjas vagyok. – válaszolja bágyadt szemekkel. Kívánságára az anyja azonnal ugrik, s kimegy vízért.
Az inkvizítor kicsit talán örült is annak, hogy kettesben hagyták a gyerekkel, hátha az nyugodtabban mesél majd.
- Mondd csak, miért maradtál aznap kint tovább? Láttál valamit? – szakítja gyorsan félbe a hogylétéről való érdeklődést. A kérdésre a kisfiú szeme kitágult, majd dacosan tekintett maga elé.
- Nem. – mondta meglepően határozottan, főleg ahhoz képest, hogy az előbb milyen gyengének mutatkozott. Nem volt nehéz leszűrni, hogy volt valami ott kint, amiről nem akar beszélni.
- Nekem elmondhatod, én elhiszem. Ha pedig tudom, hogy mi történt, gyorsabban meggyógyulhatsz, s mehetsz ki játszani újra. – próbálja meggyőzni a gyereket, hátha ők is úgy működnek, mint a felnőttek, s csak a vágyaikat kell megtalálni.
- Nem mondhatom meg. Bántanák...
- Én megvédelek, mellettem nem tudnak bántani. – áll fel, s húzza el a köpenyét, hogy a fiú megcsodálhassa az oldalára rögzített kardot. Johannes azonban félreértette a gyereket, aki rövid fejrázás után közli:
- Nem engem. Őt. – erre már az inkvizítornak is leesik a dolog, s máshogy próbálkozik.
- Így, hogy betegen fekszel itt, ki védi meg Őt? Bízz bennem, atya vagyok, ez a dolgom. Meséld el ki Ő, s ameddig meg nem gyógyulsz, majd én vigyázok rá.
Az anya visszaér a vízzel, ám csak azért, hogy a gyerek azonnal ki is küldje.
- Anya... Éhes is vagyok. Azt hiszem... Azt hiszem talán tudnék enni egy kis kenyeret. És szalonnát. Van még a padláson?
Az asszony szeme könnybe lábad, úgy megörül a hírnek.
- Atyám, maga valódi csodatevő. Már a jelenléte is. Persze kincsem máris hozom. Nem bánja Johan atya?
- Dehogyis, a legfontosabb most a gyermek gyógyulása, menjen csak. – korához képest eszes a gyerek, jegyzi meg magában Johannes, s hogy ezt jelezze, rákacsint. Mikor már elég messze jár az anya, közelebb hajol hozzá. – Most már elmondhatod.
- Nem tudom mi a neve. De egy nagyon szép néni. Azt hiszem... Ő egy tündér. Az erdő mélyén lakik. Segített hazatalálni, még inni is adott.
- Hogy néz ki ez a néni? És hogy tudnám megtalálni, hogy mellette legyek és biztos meg tudjam védeni? - teszi hozzá, nehogy gyanakodni kezdjen a gyerek. Az utolsó kérdést puszta kíváncsiságból kérdezi, hogy megtudja vajon nem e attól lett beteggé a gyermek – Mit adott inni, vizet vagy valami mást?
- Úgy néz ki, mint egy tündér. És... Elindul a patak mentén. Aztán a nagy tölgynél balra. És aztán követi a macskát. Utána ő már megtalál. Biztosan megvédi? – kérdezi ártatlanul, majd picit elgondolkodik a víz kérdésén. - Nem... nem víz volt. Valami finom. Megvan! Nektár! A tündérek nektárt isznak nem?
Johannes reméli, hogy jól emlékszik a fiú, s az elmondott helyen tényleg talál valamit. Közben a lehető legnagyobb magabiztossággal jelenti ki:
- Biztosan, tündéreket nem bántok. Többször is találkoztál vele, mondott is valamit?
- Csak akkor láttam. És azt mondta ne féljek, és megmutatta a hazautat. – rázza a fejét.
Így már sokkal izgalmasabb volt Johannes számára is az ügy, mint egy sima falusi boszorkányégetés. Kíváncsi volt milyen is az a „tünde”. Kicsit gondolkodott azon, vajon hihet e a gyermeknek, de sem hazugság jelét nem látta rajta, sem az okát, hogy miért tette volna. Felállt a kisfiú mellől, összekócolta annak a haját, s a lelkére kötötte:
- Takarózz be, és bírd ki a meleget, akkor gyorsan visszatérhetsz a tündérhez, nekem pedig nem kell sokáig helyettesítenem téged! – mondja, s a szobán kívül megvárja az asszonyt.
- Máris megy, atyám? – kérdezi.
- A gyermek már jobban van, engem pedig hív a kötelesség. Vigyázzon a fiúra, nagyon eszes! Minden jót, asszonyom. – mondja, s elhagyja a házat. Kint épp délutánra jár az idő. Mivel a tündér jobban izgatja, s a faluban inkább járkál sötétedés után, mint az erdőben, úgy dönt elindul megkeresni azt a bizonyos jótevőt…
avatar
Johannes Hagen
Felszentelt Inkvizítor
Felszentelt Inkvizítor

Hozzászólások száma : 34
Join date : 2018. Feb. 11.

Karakter információ
Kaszt: Inkvizítor
Szint: 2
Tapasztalat:
600/1250  (600/1250)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: [Magánküldetés] Boszorkányszombat

Témanyitás by Johannes Hagen on Kedd Ápr. 17, 2018 8:51 pm

Johannes reményekkel tele indult el az erdő felé, ahogyan azt a fiú is mondta, abban bízva, hogy nem egy kitalált vagy képzeletbeli nyomon halad.  A patak mentén haladván addig ment, míg meg nem pillantott egy tölgyet. Pontosabban A tölgyet. Mielőtt meglátta volna, még aggódott, hogy netalán eltalálja téveszteni, de mikor megtalálta, rájött, hogy lehetetlen lett volna. A tölgyfa olyan volt, mintha valami pogány rituáléhoz használták volna, körülötte még tisztás is feküdt, ahol összegyülekezhettek. Nem időzött sokat a fánál, balra fordult, s ekkor csapta meg egy érzés. Nem tudta megmagyarázni mi az, mégis olyan volt, mintha az erdő és az egész természet nem magától terjeszkedne, hanem rendezetten tenné. A macskát sem kell sokáig keresnie, egy fatuskón ül. Már ha macskának lehet nevezni ezt a szerencsétlen jószágot, hiszen annyira ronda volt, hogy Johannesek kétszer is meg kellett néznie, csakugyan macska e.  Mivel nem akart beszélni egy macskához, így a tekintetébe próbálta beleszőni a „vezess” szó összes általa ismert szinonimáját, s egy idő után bevált a dolog. Leugrott a tuskóról, s elindult tovább, az erdő sűrűjébe, az inkvizítornak pedig nem is kellet több, örült annak, hogy bevált a nyom, s elindult a macska után.
Johannes a macska követése közben próbálja figyelni az erdőt, hogyha visszafelé nem lenne olyan kedves a jószág, hogy vezesse, akkor is kitudjon jutni, próbálkozása azonban hamar kudarcba fullad, ahogy a sűrűjébe érnek, feladja a dolgot. Időérzékét elveszítve talán már az is megfordult a fejében, hogy céltalanul mennek, mikor egy tisztásra érkeznek, rajta kunyhóval és ahhoz illő konyhakerttel. A kertből kiindulva az inkvizítor levonja a következtetést, hogy értelmes légy él itt – elf, vagy talán egy remete –, s hogy ebben megbizonyosodjon, az ajtóhoz lép, s bekopog.
Hiába vár azonban válaszra, amit kap az egy furcsa szúró érzés a hátába. „Háromágú dolog, szóval vagy egy nagyon különleges fegyver az, vagy egy mezei vasvilla” – gondolja magában, és aggódva konstatálja, hogy az ajtó nagy valószínűséggel zárva van előtte, így tehát nincs hová menekülnie. Marad az illetővel való beszéd.
- Jó szándékkal jöttem. - mondja a lehető legkedvesebb hangnemében -Megfordulhatok?
- Emeld fel a kezed, hogy lássam. - jött a válasz egy kellemes női hangtól. Johannes eleget tesz a kérésnek, s közben az fordul meg a fejében, hogy a végén még tényleg tündérrel találkozik. Felemelt kezére a vasvilla pedig kicsit arrébb kúszik, ő pedig tovább engedelmeskedik a lány szavának, miszerint megfordulhat. Az előtte álló „tündér” határozottan ember, ápolt szőke hajjal és zöld szemekkel. Kifejezetten csinos, a ruhájától és a fiatalságától eltekintve. Az, hogy épp egy kislány tartja sakkban még inkább kényelmetlenné tette számára a szituációt. Egy pillanatig át is futott az agyán, hogy megpróbálja kikapnia kezéből a vasvillát, ám mivel nem volt tisztában a lány harci tapasztalatával, inkább nem kockáztatott.
- Mit akarsz? – vetette neki a kérdést a lányt. Johannes úgy döntött ideje kissé tágítani a mozgásterén, és kideríteni, hogy hogy reagál a lány arra, ha viccelődni kezd:
- Ha az őszinte válaszomra vagy kíváncsi leginkább azt, hogy letedd a vasvillát… - a kérésre a szeme se rebben, így hát más eszközökhöz folyamodik, ezúttal az empátiájára próbál meg hatni – Egyébként pedig csak beszélgetni. Egy kisfiútól tudtam meg hogy hol laksz, aki most nagyon beteg. Reméltem, hogy te tudsz rajta segíteni.
Az ötlet, ha nem is teljesen, de bevált, a lány picit lejjebb eresztette a vasvillát a fiú említésére.
- Nem tudom meggyógyítani. Legalábbis anélkül nem, hogy máglyára ne vetnének.
Addig kell ütni a vasat, ameddig meleg, szólt a mondás, Johannes pedig tartotta magát ehhez:
- Talán eltudom intézni, hogy mégsem...és nem csak egy gyerekről van szó...többen is meghaltak a faluban...azt reméltem te tudod mi történik.
Tudta jól, hogy lehetne meggyőzőbb is, ha az inkvizítor voltát is bevallaná, de nem volt biztos abban, hogy a lány egyáltalán gondolkodna bármin is mielőtt a hír hallatán leszúrja, így inkább hallgatott. Szavaira a lány megrázta a fejét, és úgy válaszolt:
- A falusiak azt hiszik boszorkány vagyok. Egy erdőben élő fiatal lány egyes egyedül, és még macskám is van... És van akinek van is oka rám fogni. Nem. Nem segíthetek.
- A falusiak nem is tudnak rólad. Valóban boszorkányról suttognak, de mindenki a szomszédjára mutogat. - próbálja nyugtatni, miközben lassan oldalazni kezd. - Hosszú lehet történeted, és az enyém is az. Gondolom nem élvezed azt, hogy boszorkánynak tartanak. Rájöhettél már arra is, hogy nem akarlak bántani, sőt segíteni akarok azokon a gyerekeken. Mi lenne tehát ha ezt a két hosszú, és annál érdekesebb történetet egy tea mellett beszélnénk meg, és találnánk megoldást a problémáinkra? - kicsit érdekes volt az inkvizítornak, ahogy tulajdonképpen a saját házába invitálta be a lányt egy lassú kézmozdulattal, de úgy tűnik bevált: a lány óvatosan leengedi a vasvillát, és az ajtó felé fordul. Hála a sóhajnak, amit a vasvilla leengedése után ejtett meg Johannes, megérzi a lányból áradó erős fűszer-illatot, ahogy az elhalad mellette. Akkor sem gyengült, amikor beléptek a házba, bár ott már nagy valószínűséggel a falak is ontották magukból. A „ház” a tipikus kunyhó hangulatot árasztotta magából: a tűzhelyen valami levesféle rotyogott, a falakon növények és edények, az összesített konyha és alvórész pedig alig állt néhány bútorból.
- Kamillateát? - kérdezi a leányzó, Johannes pedig azért imádkozva, hogy ne megmérgezni akarja válaszol neki:
- Igen, köszönöm. Leülhetek? - s amint látja a lány beleegyezését meg is teszi az egyik fatuskóra. Az teát kezd főzni, s közben minden mellébeszélés nélkül kérdezi meg:
- Mi a problémája?
„Rég voltam nővel, kényelmetlen a szék és még mindig nem érzem magam biztonságban” – futott végig az inkvizítor agyán, de gyorsan rájött, hogy nem erre kíváncsi a lány.
- Megfázás. Nagyon csúnya. Mármint a gyereknek. Hogy kerültél ide? - kérdezett rá arra, ami a legjobban érdekelte. Úgy döntött, hogyha a másik nem beszél mellé, akkor ő sem fog.
-Megszöktem. A megfázásra pedig jó a kamillatea, a hárs, a kakukkfű, az alkimisták gyógyitala is sokszor... Biztos van a faluban aki ért ezekhez. Legrosszabb esetben mondjuk a papjuk.
- Miért szöktél meg? - s hála a tisztás távolságba lévő vasvillának, vagy bármi másnak, amivel maradandó sérülést tudna okozni, lassan Johannes is belekezd az ő történetébe. - De sajnos a kútba esést egyik sem gyógyítja. Olyanból is volt egy a faluban nem rég...A falusiak valóban boszorkányra mutogatnak.., azonban mivel te nem vagy az, és indítékod se nagyon van gyerekeket ölni, kérdezem: van ötleted ki lehet az?
Az inkvizítor csak remélni tudja, hogy bármennyire megbízhat a lányba. A külseje megtévesztő, még a férfival is teljesen elfeledtette azt, hogy lehet csak egy álca. Persze a vendéglátója mellett szólt, hogyha akarta volna, már rég megtudta volna ölni. Mindenesetre megpróbálja megfigyelni a lányt teafőzés közben, nehogy valamilyen „különleges” hozzávalóval ízesítse az italt, de kamillán túl semmit nem vesz észre. Feltűnik neki azonban a keserű mosolya, amikor a teát és a bádogbögréket az asztalra helyezi.
- Rájárhat a rúd a falusiakra... De én a démontoronyban kezdtem volna a kutatást. - És feltűnik neki az is, hogy a személyére vonatkozó kérdést teljesen figyelmen kívül hagyta. Talán jobb lenne neki is hagynia a témát, de kíváncsisága nem engedi, még egy démontorony hírével szemben sem.
- Valóban nem könnyű most nekik...de neked sem lehetett az, hogy elszöktél. - próbálta visszaterelni a témát abba a mederbe, amit ő választott. Közben persze a tornyon is gondolkodott: hogy nem vette észre, vagy hogy nem hallott róla senkitől?
- Jó életem van itt az erdőben. Csöndes. Nyugodt. Legalábbis többnyire. - vonta meg a vállát - Mindenkinek meg van a maga története kedves... Hogy hívják?
- Ameddig holmi jöttmentek nem zargatnak, és isznak ki a teádból. - mosolyodott el, s kóstolta meg a teát. Kifejezetten finom volt - A nevem Johan. Még én sem tudom a te nevedet...bár van egy olyan sejtésem, hogy a szüleidről és a testvéreidről már hallottam... - tesz enyhe utalást arra, hogy sejti, ki lehet a lány. Fura volt neki az eltűnt lány esete a faluból, és az is megütötte a fülét, hogy a holttest felismerhetetlen volt. Nem telt sok időbe összerakni a teóriáját.
-Heidi. – mutatkozott be a lány röviden – Miért az én történetem érdekli, mikor más problémája van?
-Kíváncsi természet vagyok...valahogy az egyén problémája mindig izgalmasabb az emberek számára, mint egy nagyobb közösségé...vagy csak én lennék ilyen? Egyébként ne félj, kérdezősködőm eleget a démontoronyról is, ha nem bánod.
- Kérdezzen. - húzta meg teáját a lány is. S bár lehet hogy a felajánlás nem ilyesfajta kérdéseknek szólt, Johannest ez nem akadályozta meg abban, hogy megkérdezze jól sejtette e amit sejtett.
- A gombászéktól szöktél el?
- Nem. - rázta meg a fejét a lány –  A nevelőanyámtól, de ő nem ebben a faluban él.
Johannesben egy világ dőlt össze a válasz hallatán, de azért csak folytatja valahogy a beszélgetést.
- Mióta élsz itt?
- Egy... Talán két éve. Nem régóta. Mi ez, kihallgatás?
- Kevésbé tűnne annak, ha te is kérdeznél. - vágott vissza, de jobbnak látta, ha kicsit tereli a témát, és csak később tér vissza rá. – Mi ez a…démontorony?
-  Ó, maga nem tud róla? – kérdezi egyértelműen tettetett meglepetéssel – A falutól nem messze, talán fél napi járóföldre magasodik egy torony egy dombon. Démonok lakják, akik lemondtak a bűnről és a megváltást keresik. Állatólag legalábbis azt keresik.
A meglepettsége válaszra talál, s Johannes ugyanolyan hangsúlyban dobja vissza neki az egyértelmű kérdést.
- De hisz miből gondolod, hogy bármi közük is lenne a faluban történt rossz dolgokhoz?
- Maga mindig érti a démonok motivációit? Olyan démonokét akik állítólag lemondtak a bűnről, de közben gyerekeket rabolnak el? Lehet csak egy tudásdémon kísérletével áll szemben. Vagy egy kevélységdémon fog legendás gyógyítóként feltűnni az utolsó pillanatban. Vagy a halottakat fogja megenni egy falánkságdémon miután eltemették őket....
- Tegezz nyugodtan, annyira nem vagyok öreg. - szűri le a lány mondadója legfontosabb részét - De akkor miért most történik ennyi minden egyszerre? - persze ő is érzi a rációt abban, amit a lány mond, de úgy érzi semmit nem veszít azzal, ha kicsit tovább feszegeti a témát. Amaz széttárt karokkal válaszol.
- Talán most veszítette el az adott démon a türelmét az önmegtartóztatásban. Nem tudom. Tényleg. De szerintem nem állhatnak mások mögötte. - a lány őszintének tűnik, a nyom pedig egyértelműnek.
- Hány démon élhet ott?
- Sok. Ötven körül. - tehát nem lenne túl jó ötlet egyedül odamennie.
- Jártál már ott? -
- Igen. Alapvetően békésnek próbálják beállítani magukat. Valószínűleg ezért nem hívta rájuk még senki az Ordo Malleust - bólintott a lány. Johannes úgy érezte ideje visszatérni a személyesebb témákra.
- Engedj meg még egy kis kíváncsiskodást...kinek van oka azt állítani rólad, hogy boszorkány vagy? – Sok lehetőséget vázolt fel magában az inkvizítor, ebből a legegyértelműbb a fiú anyja lett volna, a lány azonban meglepte:
- Nos... A favágó... Szóval a favágó feleségének. - Már a kérdésre is elvörösödött, nem hogy a válaszra, mindamellett pedig még fészkelődni is elkezdett a székén.
-Szóval néha túl magányos az az erdő... - mosolyodott el picit az orra alatt. Felettébb élvezte a helyzetet, és azt is, hogy most picit ő szoríthatta sarokba Heidit. Úgy döntött őszinteségére őszinteséggel válaszol, hátha ez segít feloldani a közöttük lévő feszültséget picit.  - Bármennyire is messze áll ez a beszélgetés egy kihallgatástól, nem tévedtél túl sokat... inkvizítor vagyok, bár ezt már kitalálhattad.
- Sejtettem, hogy nem egy egyszerű utazó... - jegyezte meg – De örülök. Maga segíthet a falun.
- Már ha túlélem a démontornyot. Az tűnik a legésszerűbb döntésnek, hogy ott kutakodom tovább… - mondta, szinte már önmagának, és nem is Heidinek -  Köszönöm az információkat. Én tehetek érted valamit? – tette fel a kérdést, nem is jóindulatból, mintsem inkább abból a vágyból, hogy kiderítse: mire vágyik egy ilyen lány? Válasz helyett azonban a lány köpenyt vesz magára.
- Veled megyek a toronyhoz. És köszönöm de... Csak kerítse kézre a tettest. És égese meg.
- Ez igazán hízelgő ajánlat...miért érzem úgy, hogy van valami közöd ezekhez a démonokhoz? - mondta ki az első dolgot, amit az eszébe jutott.
- Mert nem véletlenül lett inkvizitor. - mosolyodott el a lány. Bár Kicsit zavarta ugyan a férfit, hogy a lány írja játszmájuk szabályait, de kifejezetten élvezte a lánnyal való játszmát. Nem sietett, tudta, hogy bőven lesz ideje változtatni azon, hogy ki van a nyeregben, addig pedig csak hadd nőjön Heidi magabiztossága.
- Sajnos a gondolatolvasást nem tanítják a szemináriumban... -  a lány felnevetett.
- Lehet jobb is, ha nem látja az emberek gondolatait. én félnék, mit találnék. Induljunk.
avatar
Johannes Hagen
Felszentelt Inkvizítor
Felszentelt Inkvizítor

Hozzászólások száma : 34
Join date : 2018. Feb. 11.

Karakter információ
Kaszt: Inkvizítor
Szint: 2
Tapasztalat:
600/1250  (600/1250)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: [Magánküldetés] Boszorkányszombat

Témanyitás by Ajánlott tartalom


Ajánlott tartalom


Vissza az elejére Go down

Vissza az elejére

- Similar topics

 
Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.