Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!

Kérdező vendégeknek
Latest topics
» [Corly&Wyn] ~ Kísérleti állat begyűjtve...
by Wyn Silvernight Yesterday at 9:47 pm

» Ada & Wyn, a fény virágai
by Wyn Silvernight Yesterday at 9:00 pm

» [Magánjáték] - A kultista és az apáca balladája
by Gloria Yesterday at 9:24 am

» [Északi frakcióküldetés] Die Jahreszeit der Stürme
by Johannes Hagen Vas. Ápr. 22, 2018 11:31 pm

» [Azonnali] Azrael Dorm Life
by Hóhajú Yrsil Vas. Ápr. 22, 2018 9:41 pm

» Viccesnek szánt dolgok
by Crispin Shadowbane Vas. Ápr. 22, 2018 7:56 pm

» Ada & Wyn, a fény formái
by Sabriyah Vas. Ápr. 22, 2018 7:55 pm

» HAUNTED QUEST: ROTMANTEL MADNESS
by Livingstone T. Baker Vas. Ápr. 22, 2018 6:52 pm

» Pruinos pályázatai
by Pruinos Vas. Ápr. 22, 2018 5:25 pm

Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 51

Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Sabriyah

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 31

Játékostárs kerestetik

Szer. Szept. 02, 2015 10:01 pm by Darrakard

Ha valaki esetleg ismerkedésre, küzdőtéri párbajra vagy bármi egyébre tárat keresne, itt …

Comments: 48


[Magánküldetés] Egy Másik Kor Eszménye

Go down

[Magánküldetés] Egy Másik Kor Eszménye

Témanyitás by Skadi von Himmelreich on Pént. Márc. 16, 2018 8:15 pm

Küldetés a legújabban alakult északi... csoportnak? Ötödik tagot későbbi küldetésekben felveszünk!
avatar
Skadi von Himmelreich
"Hellenburg Ökle"


Hozzászólások száma : 413
Join date : 2013. Jun. 07.
Age : 21
Tartózkodási hely : Ahol szükség van rám

Karakter információ
Kaszt: Lovag
Szint: Elérhetetlen
Tapasztalat:
777/777  (777/777)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: [Magánküldetés] Egy Másik Kor Eszménye

Témanyitás by Gloria on Pént. Márc. 16, 2018 10:14 pm

A futár a gyógyszerraktárnál várt rám. Egyszerű ruhákba öltözött suhanc volt, aki úgy tűnt roppant büszke, hogy megbízták őt a hivatalos levelek szállításával.
- Nővér! Kérem! Nővér! - rohant utánam a levéllel integetve. Nagy sóhaj kíséretében álltam meg, és fordultam felé, mire ő csak a kezembe nyomta a levelet. A bordó viaszba a szentszék pecsétjét nyomták bele, így csak valami fontos lehetett, ám a fiú nem adott sem információt a feladóról, és nem is várt válaszra. Nem voltak titkaim, és nem vártam üzenetet senkitől, így nem is vonultam félre, hogy felbontsam a borítékot. A Nyugati síkságra hívtak el, kiküldetésre...
”Áhh, igen, kérdezték is, hogy van-e alkalmas nővérem a feladatra, nekem meg a maga neve jutott eszembe hirtelen!”
Hangzottak Corona priorissza szavai a fejemben, miközben a szekér nagyot döccent egy kiálló kövön a falu határában. Csak úgy eszébe jutottam, még ha azt se tudta se ő, sem pedig én, hogy mi is lenne az a bizonyos feladat, amire alkalmasnak talált. Ezekben a vészterhes időkben azonban mindenhol szükség volt a gyógyító nővérek szolgálatára, és mi más lett volna a feladat, ha nem sérültek ellátása és imádkozás az elhunytak lelkéért? A nyugati síkság ismerős tájai mosolyt csaltak az arcomra. Talán innen valamivel északra, ahol már kezdődtek a dombok ott állt a kastély, ahol felnőttem, és ki tudja? Az a legelő a horizonton talán már a nevelőapám földjeihez tartozott.
A kis falut súlyosan megrongálta a sárkány tüze. Szinte egymást érték az elszenesedett gyümölcsfák, a házak fele omladozott, és még a fogadó tetejét sem javították meg, pedig úgy hittem az mindenhol prioritást élvezett. Aludni és inni végülis kellett valahol a megfáradt földműveseknek... A szekér végül megállt a fogadó előtt, én pedig búcsút intettem a családnak, akikkel az elmúlt négy napot töltöttem, ők még három faluval odébb laktak. Megigazítottam a málhám a hátamon. Nem volt benne sok dolog, de az összehajtott láncing súlyos volt. Otthon akartam hagyni, de az elöljáróim ragaszkodtak hozzá, hogy mivel nem tudták mi lesz a feladat vinnem kellett magammal némi védelmet. Ezen kívül csak a szokásos gyógyító felszerelésem volt nálam: fájdalomcsillapító, kötszerek, tű, cérna, jódtinktúra egy apró tőr, amit erek kiégetésére használtam, tűzszerszám, klórmész... Minden, ami csak kellhetett a szakszerű ellátáshoz. Szerettem volna néhány üvegnyi gyógyitalt is magamra hozni, de az alkimistáink egyszerűen nem bírtak lépést tartani az igényekkel. Rajtam csak egy egyszerű, hosszú szürke ruha volt, fölötte vastag köpeny, ami megvédett a koratavaszi hajnalok csípős hidegétől, alatta pedig ott lapult a buzogányom, amit a láncinghez hasonlóan nem tartottam többnek fölösleges súlynál.
A fogadóban kellemes meglepetés fogadott, noha nem számítottam rá a világ mondhatni túlvégén. A félangyal összetéveszthetetlen volt az egyszerű parasztokkal, akiket ápolni szoktam. A vakító, fehér szárnyak a mennyek fényét verték vissza magukról, az arany szempárban az Úr bölcsessége tükröződött, noha fiatal arcon ültek. Androméda Abaddón támadása előtt került a rendházba, egy furcsa, kóma szerű álomba süllyedve. Ha egy ember kerül hozzánk így, nem adtunk neki túl sok esélyt a gyógyulásra, de felette értetlenül álltunk, nem tudva, mit tegyünk, vagy tennünk kellett-e bármit is. Tápláltuk, ahogy tudtuk, mosdattuk, imádkoztunk fölötte, de egyikünk sem tudta, mit kellett volna igazából csinálni. Aztán egyszercsak, amikor a sárkány megjelent felébredt ő is, és ereje teljében indult útnak az ismeretlenbe, méghozzá igen sietősen. Most csak biccentettem neki, jelezve, hogy felismertem, de egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy ő is emlékezett rám. A mély delíriumból felugorva kevés arcot jegyez meg az elme, így nem lettem volna megsértődve, ha a köszöntésem csupán értetlen tekintetet kap válaszul. Most tettre késznek tűnt, a népére jellemző kötött öltözékben, alatta nadrággal. Mielőtt viszont szóba elegyedhettünk volna az ajtó ismét kitárult, és csörgő páncélban masírozott be rajta egy női lovag. Búzakék szemében rögtön felismerés csillant, amikor a ruhámra és a felszerelésemre pillantott.
- Dícsértessék az Úr Krisztus és a Mindenható Isten, nővér. - kezét a homlokához emelte, mintha keresztet akart volna vetni, de nem fejezte be a mozdulatot.
- Mindörökké, ámen. - válaszoltam a köszönésére. Ekkor a félangyal is üdvözölte a nőt, mintha ismerősök volnának. Különös volt ez az egész. - Önöket is egy levél szólította ebbe a fogadóba? - tettem fel óvatosan a kérdést. Túl furcsa véletlen lett volna, ha nem. A félangyal, egy lovagnő és én egy helyen éppen olyanok voltunk, mint egy küldetésre elhívott csapat… A lovag arcán megkönnyebbülés jelei látszottak, mikor meglátta Andromédát.
- Isten hozta, Andromeda kisasszony. - aztán visszafordult hozzám. - Így van, nővér. Reméltem, hogy ön lesz az, aki iderendelt, de látom ennyire nem lesz egyszerű a dolog. Kristin Dalgaard vagyok, az Ordo Canes Domini kereszteslovagja.
- Igen.- bólintott a félangyal is.
- Gloria nővér vagyok, a Szent Brünhilda gyógyítórendtől, Kristin nővér. - mutatkoztam be udvariasan neki, majd elálltam az ajtóból, hogy be tudjon jönni az újabb vendég. Egy fekete palástba öltözött, fakó hajú fiatal lány lépett be a fogadóba. A köpenye a hátán kipúposodott, valami nagy tárgyat hordozhatott alatta, vagy csak egy megpakolt táskát... Végigmért minket, már-már idegesítő alapossággal, végül pedig bólintott.
- Laudetur, nővérek. Örülök, hogy eljöttek. - bár nem ismertem, úgy látszott, hogy ő ismert minket.
- Mindörökké, ámen. - válaszoltam neki is a szokásos formulával, noha németül a latin helyett.
- Üljünk le. - mutatott egy asztal felé. A nefilim követte és letelepedett az érkező jobb oldalán. Érdekelt, miért hívott ide minket, így én is követtem őket, és leültem a másik oldalára, meghagyva Kristin nővérnek, hogy az idegennel szemben foglaljon helyet.
A nő gyorsan benyúlt a ruhája alá, és az asztalra tette a függőpecsét-szerű rangjelzését. Ez alapján az Ordo Maellushoz tartozott, tizedes rangban. Az ügy pedig itt vált még különösebbé. Nem kedveltem azt a rendet, bár megértettem, hogy mindenkinek lehettek személyes motivációi, amiért csatlakozhatott hozzájuk. Megértettem azt is, hogy első sorban azért tették, amiket tettek, hogy az embereket védjék. Mégis… Úgy hittem, minden lelket meg lehetett menteni, de csak ameddig éltek, az Ordo Malleus pedig többnyire kérdés nélkül ölte meg azokat, akik szerintük veszélyesek voltak, esélyt sem adva a rehabilitációnak, ami szerintem, főleg a sárkány pusztítása után az egyetlen járható út volt. Már kezdett kikristályosodni bennem ez a gondolat, de még nem éreztem késznek magam rá, hogy a feljebbvalóim elé tárjam. Féltem… Féltem, hogy kinevettek volna, hogy ostoba idealistának neveznek, márpedig nekem fontos volt a bizalmuk. Ha nem bíztak bennem, akkor nem engedtek volna segíteni. Hogy feladtam-e ezért a véleményemet, vagy feladom-e valaha ezt a nagyon távoli és ködös álmot, még magam sem tudtam. Minden ködös volt, csupán az asztal körül ülő három nő volt élesebb és világosabb a Napnál is. Canes Domini, Ordo Malleus, és Isten egy angyala. Éreztem a zsigereimben, hogy itt valami nagy dologról lesz szó. Tulajdonképpen így már nem csodálkoztam, hogy a rendem engem küldött. A priorissza szeretett újabban próbára tenni, és a lehető legkülönfélébb feladatokat sózta rám, másrészt viszont kevés nővér volt, aki képes volt halálos sebeket is begyógyítani, visszarántva az embereket a halál mezsgyéjéről, de köztük voltam.
- Köszönöm, hogy eljöttek. Emilia von Nordenburg tizedes vagyok, és egy elég komoly megbízás ügyén keresném önöket. A rendjeik ajánlották a szolgálatukat.
Kis szünetet tartott, mielőtt ismét megszólal volna, mint aki nagyon rákészült valamire.
- Legelőször is, azt szeretném kérdezni, hogy mennyit tudnak I. Károlyról, és a családjáról?
Androméda megrázta a fejét.
- Csak a legendákat, amiket mindenkinek illendő volt tudnia, Emilia nővér.
A von Nordenburg név nem volt ismeretlen a számomra, hiszen nagy család volt, magas rangban, amilyenről az enyém is álmodozott, és bőszen dolgoztak, hogy talán Robert öcsém fiai már közöttük legyenek. Most azonban, az Egyház kötelékeiben nővérek voltunk, és sokkal fontosabb volt a rendünkben betöltött rangunk, semmint a családunk társadalmi státusza.
- Szintúgy, ahogyan Gloria nővér. Hallottam, hogyan alapította Károly a Veroniai Királyságot és hallottam a két leányáról valamennyit. Az évszámok és egyéb lexikális tudás azonban mindig a gyengéim közé tartoztak.
Emilia elismerően mutatott Kristin felé egyetlen kesztyűs mutatóujjával.
- A lányairól lenne most szó főleg. Einmeria Karolsdottir volt a fiatalabb, az idősebbik pedig Hildegard. Míg a fiatalabb nővér sírjának a hollétéről nincs információnk, a rendünk boldogan emlékezett meg mindig Hildegardról. Nemrég pedig egy régi iratot sikeresen rekonstruáltunk, ami felfedte a kripta helyét.- ismét tartott egy pillanat hatás-szünetet. - A baj az, hogy a felderítőink szerint valami alaposan befészkelte magát oda. Mivel viszonylag szűkek a folyosók, egy kis létszámú csapat létrehozásával bízott meg a rendem vezetősége, akik megtisztítják a sírt.
- Miért olyan fontos nektek a sírja?
A félangyalra pillantottam. Nem sokukhoz volt még szerencsém, de tudtam, hogy idegenek ebben a világban, honnan ismerhették volna az emberek történelmét?
- I. Károly tért meg az Úr hitére, a lányai pedig hűen követték őt. Az Egyháznak és a királyságnak egyaránt az örökségét képzi Hildegard hercegnp hagyatéka.
Kristinnek elkerekedtek a szemei a hír hallatán.
- Fényes Hildegard sírját? Az Úr első harcosának kriptája előkerült?
Ekkor ő is Andromédára nézett, és egy nagy levegővel fogta vissza a rátörni készülő lelkesedését. Dalgaard lovag arca őszinte volt, és úgy lehetett olvasni róla, mint egy nyitott könyvből.
- Legalább is Veronia első szent harcosa, Hildegard Karolsdottir, minden keresztes rendek előfutára. Bármilyen ereklyét is őriz a nyugvóhelye, az nem csupán értékes és tisztelendő, de szinte bizonyosan erős és telve van az Úr szentségével.
Emilia bólintott.
- Ami pedig még jobb, hogy a rendünk nem tett kitételt semmilyen téren arra, hogy újra handrendbe állítsuk Fényes Hildegard relikviáit. Csak a test háborítatlanságára kértek minket.
- Az emberek... - kezdett neki a félangyal, majd a szó a torkára forrt és csak ő tudta, hogy milyen gondolatok futhattak végig a fejében. Bizonyára nem lehetett túl hízelgő, ha nem fejezte be.
- Az ereklyék érdekelnek. - jelentette ki végül.
- Az, hogy hadirendbe állítsuk, az azt jelenti... - kezdte Kristin érdeklődve, mire Emilia ismét bólintott.
- Azt. Használhatjuk őket.
Felváltva néztem a két keresztesre.
- Az Ordo újabb szent fegyvereket akar a szolgálatába állítani? - ez költői kérdés volt, sokkal inkább az érdekelt, hogy: - Miért?
Így is bővelkedtek bennük, és a papok bármikor képesek voltak újabb és újabb tárgyakat felruházni Isten szent erejével, még ha pontosan nem is tudhattuk, hogy a régiek közül néhány kiválóság nem volt-e képes még többre, mint amit el tudtunk képzelni.
- Mondja nővér, kell ehhez különösebb indok? Hol máshol szolgálhatnák az egyház ügyét Fényes Hildegard fegyverei, mint keresztesek kezében?
A másik megerősítően nézett Kristinre.
- Így igaz. Egyrészt nem hagyhatjuk, hogy rossz kezekbe kerüljenek - ha már most nem ott vannak így is -, másrészt pedig szükségünk lesz minden erőnkre, ha nem akarunk Dél nyomása alatt összeroppanni a közeljövőben.
- Emilia von Nordenburg, elmondták Neked, hogy én nem harcolok Dél ellen csak Észak mellett? Így is akarod a segítségem?
Őszintén meglepett a félangyal válasza, de amikor találkozott a tekintetünk, láthatta, hogy noha a szám sarka csak aprót rándult, a szemem valóban mosolygott. Nem Dél ellen, csak Észak mellett. Igaza volt.
- Ellenben a protestánsokra nem hatnak a szent erők, ezt már tudjuk. Szerencsére van olyan fenyegetés a világon, ami ellen viszont igen. Kérem, ne vegyék akadékoskodásnak, természetesen maradéktalanul teljesítem a rendem parancsait, de ha az nem lenne, akkor is mindent megtennék, hogy megóvjam az életüket a feladat közben.
Nem akartam kukacoskodni, sem pedig leendő útitársaimat irritálni, de szerettem volna tisztában lenni a küldetés céljával, és a nagyságával is. Mert a téttel együtt a veszély mértékének is emelkednie kellett.
Emilia elmosolyodott.
- Nefilim Andromeda, elmondták Neked, hogy csak Észak harcol Dél ellen? Ha te Észak mellett vagy, akkor Dél ellen is. Ilyen a dolgok természete.
Aztán rám nézett, és ismét bólintott.
- Természetesen értem a kételyeid, nővér. Én magam is, mint az Ordo Maellus lovagja, nem emberi lények ellen készültem harcra. De dél nem válogat szövetségesei közül, így mi sem válogatjuk meg az eszközeinket.
Nem tudtam, mit tudhatott Emilia nővér és az Ordo malleus, amit én nem, de elfogadtam a tényt, hogy lehetnek délnek olyan szövetségesei, akik ellen jól jönnek a szent erők. Bólintottam csupán.
- Nem kell, hogy egyezz velem. - bólint tiszteletteljesen Emilia felé Androméda is. A hangja mélyebb volt mint vártam, de pont úgy zengett, mint egy angyal hangjának kellett. - Elmondtam, amit akartam.
Rám nézett, majd Kristin nővérre. Valamiért kifejezetten szimpatikus volt a hozzáállása, és a következő szavaival sem okozott csalódást.
- Veletek megyek.
- A politikát hagyjuk meg a feljebbvalóinknak, nővérek. - hunyta le a szemét Kristin. - A mi feladatunk jelenleg az, hogy egy szentéletű hős ereklyéit megszerezzük és azok biztonságát garantáljuk. Hogy a Szentatya mihez kíván kezdeni velük az csak a Szentszék dolga. Hol van a kripta, Emilia nővér?
- Alig félnapnyi séta innét északra. Beomlott az angyalrom ami alá ásták, ezért nem fedeztük fel véletlenszerűen eddig a helyét.
A filozófia helyett tehát rátértünk a gyakorlatra. Tehát egy angyalrom alá temették, amiből annyi volt Veronián mint fű a mezőkön, ugyanakkor ezek a fehér kövek számtalan veszélyt hordoztak magukban.
- Mikor indulunk? - kérdeztem én is.
- Ma alkonyatkor, Gloria nővér. Készüljenek fel alaposan, és itt találkozunk. Ami kérdés van előtte, úton megbeszéljük.
Tehát alkonyatkor. Addig pedig nem ártott pihenni, csak éppen... Hol? Talán a közeli templomban megengedték volna, hogy aludjanak egy két órát, így arra indultam volna, amikor a félangyal különös kérdést tett föl.
- Isszátok a sört? - kérdezte halkan, ám nagyonis komoly arccal a nefilim.
Isszuk-e a sört. Nem volt a kedvencem, ráadásul hamar a fejembe is szállt, ugyanakkor nem ártott tudni, hogy kikkel fogok együtt utazni. És egyébként is, kinek adatik meg a lehetőség, hogy sört igyon az Úr angyalával?
- Csak egyet. Nehogy alkonyatig a fejünkbe szálljon.
Kristin nővérnek felszaladt a szemöldöke meglepetésében.
- Nos... szolgálatban nem tudom mennyire lenne illendő...
Emilia viszont megrázta a fejét.
- Az Ordo Maellus szabályzata tiltja az alkoholfogyasztást szolgálatban, előtte és utána.
- Hármat kérek. - nyújtotta fel a kezét a félangyal és mutatja is a számot a csapos felé. - És egy szódát. - tette hozzá, hogy Emilia nővér is tudjon valamit inni.
Szerencsére szinte alig volt valaki rajtunk kívül a söntésben, így az italokat hamar kihozták. Androméda élvezettel kortyolt bele, még az orra is habos lett, majd amikor megtörölte az arcát hozzám fordult.
- Köszönöm, hogy ápoltál, nagyon hálás vagyok.
Biccentettem neki.
- Ez a dolgunk. Noha még sosem láttam ilyen mély álmot, amiből után valakiereje teljében ébred fel, ez az állapot jellemző a népére? - kérdeztem kíváncsian, kapva a hirtelen kínálkozott alkalmon. Szerettem volna minél jobban végezni a munkámat, és ehhez nem ártottak az újabb és újabb ismeretek.
- Ezek szerint az önök előljárói nem iszákosak. - jegyeztem meg Kristin és Emilia nővéreknek.
- Amiről Domitius nagymester nem tud, az nem fáj nekem... - emelte a szájához a korsót a Canes Domini nővére is. - Miféle álom, kisasszony?
Emilia levette a hátáról a púpot, és kicsomagolta. A jellegzetes Ordo Maellus penge bukkan elő, amit külön a rend tagjainak a számára készítettek, majd elkezdte törölgetni.
- Azon kívül, hogy az Ordo Maellus nagyfokú rendezettsége tiltja a tudatmódosító szereket, néhány démon ezer lépésről is megérzi az alkohol szagát.
- Nem tudom... - feleli elgondolkodva a félangyal reagálva a kérdésemre. - Rám jellemző. - mondta végül. - Gyermekként volt egy hosszú mély álmom. Akkor újra kellett tanulnom járni.
- Értem. - válaszoltam Andromédának. Bár hirtelen nem tudtam meg sokkal többet, azért elraktároztam az információt, hátha látok máshol hasonlót. Emília információja szintén érdekes volt.
- Valóban? Melyik fajta? És ez az alkohol bázisú varázsitalokra is vonatkozik?
- A falánkságdémonok főleg. És szinte biztos vagyok benne, hogy az italok is. Nem árt óvatosnak lenni.
- Olyasmi vár a romoknál? - kérdezte Androméda Emilia felé fordulva, fejét oldalt billentve.
- Valóban Androméda kérdése elég fontos. Tudjuk mivel állunk szemben?
- Ez egy jogos kérdés, nővér. Ki vette be magát a kriptába? - kapott Kristin rá is a témára.
- Azt kell hogy mondjam, nem véletlen, hogy egy nefilim is van velünk. De főként élőholtakra kell számítanunk.
- A kard a fő fegyvered? - faggatózott tovább a lány, majd ismét felén fordult. - Meg tudod védeni magad, Gloria nővér?
Bólintottam. Jogos kérdés volt, nem tűntem harcosnak, és a rendem sem arra specializálódott, de semmiképp sem akartam, hogy koloncnak higgyenek. Valójában persze… Még sosem voltam hasonló kiküldetésen sem, mindig a többi nővérrel együtt dolgoztam, szervezett körülmények között, ráadásul… Még sosem öltem meg semmit. A saját szememmel talán csak nagyon-nagyon messziről láttam, hogy az Úr seregei élőholtakat ölnek… De ezt nekik nem kellett tudniuk. Reméltem, hogyha eljön az idő, akkor Isten velem lesz majd, és az áldásainak erejével képes leszek kézben tartani a helyzetet.
- Meg. És titeket is ha kell. - váltottam én is tegezésre.
- Nem hallottam még a Szent Brünhilda rendről. - kortyolt újra Kristin a söréből. - Megkérdezhetem mi miatt küldhették önt? Már ha nem sértem meg vele.
- Igen. Ezek a recék és tüskék itt befuttathatóak méreggel vagy szentelvízzel is. - válaszolt közben Emilia a félangyalnak.
- Gyógyítórend vagyunk első sorban, illetve olyan veterán keresztes nővéreknek adunk otthont, akik már nem képesek harcolni. Gyanítom az előbbi miatt küldhettek tőlünk valakit. Bár feltámasztani még nem tudok, de ha adtok fél percet, akkor túl fogjátok élni, bármilyen súlyos is a seb. - fejtettem ki. Nem tudtam, hogy mi érdekelte pontosan, de úgy látszott, elégedett volt a válaszommal.
- Ez esetben önnek sem kell aggódnia, ugyanis ameddig én talpon állok nem engedek senkit hogy bárkinek ártsanak a hátam mögött.
Emilia felállt.
- Nekem el kell intéznem néhány dolgot. Itt találkozunk akkor, nővérek!
A lány távozása után még megittuk a sört, majd én is elköszöntem tőlük. A fennmaradó időben körbejártam a falut és bevásároltam. Ha két napos útra készültünk, kötelességemnek éreztem, hogy figyeljek a többiekre, hogy megtartsák az erejüket mire odaérünk a sírhoz. Úgy sejtettem a többieknél szárított hús lesz, kenyér és sajt, vagyis a standard felszerelés, ezért vettem némi sót, zöldségeket, tojást, almákat… Ami csak eszembe jutott és amennyit elbírtam, így alkonyatkor dudorodó, teli málhával jelentem meg a többiek előtt.
avatar
Gloria
Felszentelt Apáca
Felszentelt Apáca

Hozzászólások száma : 704
Join date : 2015. Jul. 25.
Tartózkodási hely : Szent Brünhilda rendház, Északi Királyság

Karakter információ
Kaszt: Apáca
Szint: 7.
Tapasztalat:
7030/7500  (7030/7500)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: [Magánküldetés] Egy Másik Kor Eszménye

Témanyitás by Kristin Dalgaard on Szomb. Márc. 17, 2018 3:28 pm

A gyertyák halkan sercegtek, ahogy a kanóc lassan elérte az olvadt faggyút, apró, lassan lecsorgó cseppekben buggyanva ki a megolvadt csonk szélén. Tavaszodott a Katedrálisban, a kápolnában azonban még hideg volt. Noha a nap már elkezdte melegíteni a nappalokat, a hajnali órákban még csípős volt az idő. Szinte szívta ki a meleget a csontjaimból, az ujjaim dermedten markolták a korbács bőrrel fonott nyelét.
- Terra tremuit... – a hangom remegett, az ajkaim ólomsúlyúak voltak és szinte összekoccantak a fogaim, de egész lelkem énekelte a sorokat. A korbács meglendült, az apró fémgömbök a szálak végén nekicsapódtak a hátamnak, keményen ütődve a bordáimon, miközben a bőrszíjak vöröslő foltot hagyva nyaltak bele a bőrömbe. Felszisszentem, előre ejtettem a nyelet tartó kezemet, engedve a szálakat lecsúszni a mezítelen vállamon, miközben ajkaim remegve újra megtalálták a hangszínt.
- et quievit... Dum resurgeret in judicio Deus... - Újabb ütés, újabb fájdalom, újabb szisszenés. Gyönge voltam. Gyáva. - Alleluia...
Ütés. Fájdalom. Szisszenés.
- Terra tremuit...
Ütés. Fájdalom. Szisszenés.
Remegett a föld és mégis mozdulatlan volt mikor az Úr ítéletet mondott felette.
Ütés. Gyáva voltam, képtelen voltam szembenézni Abaddónnal. Képtelen voltam szembenézni a múltammal, menekültem az igazság elől. Futottam és tapostam előre, mintha bátor lennék, mintha hős lennék.
Fájdalom. Gyenge voltam, nem tudtam legyőzni a félelmet, nem tudtam legyűrni az igazságot. Futottam és még sem tudtam elég gyorsan futni, nem tudtam magam mögött hagyni a múltat, csak menekültem előle.
Szisszenés.
Remegett a föld.
- Alleluia...
Nem segített. A keresztesek az imában és a lemondásban találták meg Krisztust és a megnyugvást, vagy ha ott nem lelkük börtönének sanyargatásával – de rajtam nem segített. Bőröm felrepedt, hátamon apró vércsíkok kúsztak végig, szememből metszően hideg, sós könny folyt és rázott a zokogás, még sem segített semmi. Nem felelt senki.
Csak a gyertyák sercegtek.

~:O:~

Tavaszodott a Katedrálisban, noha a Harag Napja óta ez sem hozott mást csak hamut és pernyét. A szél megfordult, a hó elolvadt, az idő azonban nem tudott visszafordulni, hogy eltörölje mindazt, ami történt. Nem jártam a harangtorony romjai közelében azóta, hogy felébredtem a zuhanás után – nem vitt rá a lélek. Féltem. Rettegtem az emléktől, amely belém marhatott volna, rettegtem magától a félelemtől is, ami akkor elsöpört belőlem minden életet. Konrad védeni próbált, ahogy Konrad mindig is tette.
Egy angyal volt, Kristin. Nem is akármelyik. Nincs élő ember a földön, akinek ne markolt volna a szívébe az iszonyat Abaddón láttán, mert a testet öltött pusztítás volt csupán.
De Konrad nem tudta, amit én – hogy nem az angyaltól féltem.

Valahová a Katedrális megperzselt határán kívülre vezettek a lépteim, romokban álló gazdaságok és szénnel borított valaha zöld erdők közé, nyomorult és nincstelenné vált emberek társaságába. Segíteni akartam valakin. Segítenem kellett valakin, mielőtt rám tört a felismerés, hogy én szorultam segítségre.
- Hagyja csak, nővér. Megleszünk mi magunk is. – lépett mellém egy férfi, valahol Kather atyával egyidős körüli, munkától cserzett ujjait a gerenda köré fonva, amelynek helyére emelésén percek óta erőlködtem. Különös volt látni őket, az egyszerű, talán legtöbbet szenvedett parasztokat és kézműveseket, akiknek szerettei, javai és reményei vesztek oda a lángokban. És mégis arcukon beletörődő fáradtsággal, csöndes elfogadásban dolgoztak, próbálták megmenteni, amit tudtak és újjáépítették, amit nem. Előröl kezdtek mindent, meggyászolták, amit elveszítettek, de egy pillanatig sem engedték, hogy akadályuk legyen. Irigyeltem őket.
- Nem, ragaszkodok hozzá, hogy segítsek. A szentatya őszentségének magtárait töltik meg, a Katedrális kenyerét sütik. Ugyanolyan szolgálattal tartozunk mi is, ha nem többel. – ráztam meg a fejem, de a férfi megragadta a csuklómat és gyengéden elhúzta a kezem a gerendától. Most vettem csak észre, hogy felsértettem a tenyeremet és abból lassan csordogált egy vékony, élénkpiros cseppfolyam egészen a szomjas földig.
- Meg van a maga dolga, nővér. Ez a miénk. Hadd végezzük el ezt mi.
Egy jó darabig csak a felsértett kezemet néztem, míg egy hang ki nem szakított a révületből, vissza a valóságba.
- Nővér! Kristin nővér!
- Theresa! - fordultam csodálkozva a légszomjal küszködő növendék felé. Növendék… Nem. Az évekkel ezelőtt volt. Theresa Reinberg azóta már a Canes Domini felövezett lovagja volt, noha még bőven a pályája elején. - Theresa… nővér. - javítottam ki magamat. - Lassabban, mert megfulladsz és akkor mit mondok a nagymesternek? - ragadtam meg a vállát és támasztottam meg valamennyire, míg összekaparta a lélegzetét.
- A nagymester… egy levelet küld neked, Kristin nővér. – mondta a lány térdére dőlve és fájdalmasan szipákolva, miközben előre nyújtotta az ujjai között összegyűrődött lepecsételt borítékot. Nem pápai billog volt rajta, csak a Rend és az Exercituum keresztje.- És ne hívj nővérnek, mert a hideg kiráz tőle… Mintha öregednék. – borzongott meg láthatóan a lány, amitől felszökött az arcomra egy mosoly.
- Ha nem öregszel, tudod még melyik az én lovam?
- Hogyne tudnám. Még mindig én csutakolom Fecskét, amikor te nem vagy itthon. – egyenesedett ki elégedett mosollyal, mire én csak összeborzoltam szalmaszínű haját.
- Akkor szerszámozd fel nekem és vidd a déli kapuhoz. Egy óra múlva ott leszek.
- Hé, tudod, hogy ezt utálom!
- Tudom!


Fecske az Úrnak hála megúszta Abaddón őrjöngését, egyedül a farán volt egy apró horzsolás, amelyet a harangtorony leszakadásakor szétrepülő egyik szilánk okozhatott, és nem is volt különösebben megsértődve rám. Szinte hálás volt és elégedetten, sürgetően dobálta a fejét, Theresa nem kis bosszúságára, míg fel nem ültem rá és egy apró sarokbökéssel szabad utat nem adtam neki. A nyárifekete kanca úgy ugrott meg, mint aki repülni készül én pedig nem türtőztettem. Jól esett a vágta, a karcsú izmok vonaglása alattam, mintha maga a szél ragadott volna magával egy ismeretlen, nyugati síksági falu felé egy ismeretlen, de igen fontos megbízás miatt. Korábban sem kérdeztem túl sokat, most különösenképpen nem érdekelt az ügy titokzatossága. Csak vágtattam és kapaszkodtam lovam hosszúra hagyott sörényébe, míg fel nem tűnt előttünk negyedik nap egy megperzselt, széntől és koromtól fekete fogadó. Lassabb lépésre fogtam a lovam és még az utazás lendületétől kísérve leugrottam a nyeregből, Fecske kantárját lazán ráakasztva egy kiálló cölöpre. A fogadó ajtajában egy nő állt, nálam valamivel fiatalabb az északi apácák jellegzetes habitusában, meglehetősen tanácstalanul.
- Dícsértessék az Úr Krisztus és a Mindenható Isten, nővér. - köszöntem rá hangosan, mélyen meghajolva, közben megérintve homlokom. Furcsa szokás volt ez, Konrad nem egyszer megjegyezte, hogy olyan hatása volt, mintha keresztvetés közben elbambultam volna, de nem engedtem a fiú csipkelődésének.
- Mindörökké, ámen. - fordult felém, hirtelenkék szemeit végigfuttatva rajtam. Tónusaiban rám emlékeztetett, noha egy árnyalattal fakóbb volt és volt valami a vonásaiban, amik a sötét tündék íves arcát idézte. Mögötte egy ismerős, lassan megszokott látvány derengett fel a nefilim Andromeda képében. Különös fintor volt az Úrtól, úgy néz ki őt rendelte védőangyalomnak. - Önöket is egy levél szólította ebbe a fogadóba?
- Isten hozta, Andromeda kisasszony. - feleltem a félangyal udvarias, visszafogott biccentésére hasonlóképpen, aztán visszafordultam az apácához. - Így van, nővér. Reméltem, hogy ön lesz az, aki iderendelt, de látom ennyire nem lesz egyszerű a dolog. Kristin Dalgaard vagyok, az Ordo Canes Domini kereszteslovagja.
Az ajtó megnyikordult mögöttünk, így sietve, a zavarodottságtól kissé elpirulva léptem előrébb, utat engedve egy fakó hajú, fekete köpenyes keresztesnek. Fiatal nő volt élete virágában, köpenye alatt valamiféle csomag horpasztott púpot a hátára. Kezdtem azt hinni a nem és a kor egyfajta előfeltétele volt annak, hogy mindket küldtek ide.
- Laudetur, nővérek. Örülök, hogy eljöttek. Üljünk le. - mutatott egy asztal felé.
- Gloria nővér vagyok, a Szent Brünhilda gyógyítórendtől, Kristin nővér. - mutatkozott be az apáca, majd helyet foglalt a fekete köpenyes nő oldalán, meghagyva nekem a szemközti széket. Életemben egyszer láttam eddig ilyen fekete palástot, akkor az Ordo Malleus rettegett Erasmus őeminenciája rejlett alatta, a fiatal lovagon azonban nem láttam semmiféle rangjelzsét, de még cask egy címert sem. Elfoglaltam a nekem meghagyott széket, várakozóan és óvatos alázattal nézve fel a füstöskék szemekbe.
- Köszönöm, hogy eljöttek. Emilia von Nordenburg tizedes vagyok, és egy elég komoly megbízás ügyén keresném önöket. A rendjeik ajánlották a szolgálatukat. kezdett neki, miközben köpenye alól egy összetéveszthetetlen plecsnit húzott elő. A vértől csöpögő töviskoszorút félte észak jegétől a deli hegyekig mindenki – nem hiába. Volt alkalmam megtapasztalni az Úr Pörölyének módszereit egyszer, egy rövid ideig és nem tettek rám túl nagy benyomást. Az orrcimpáim egy észrevehetetlen pillanatig megremegtek és az állkapcosm is önkénytelenül feszültem meg, de nyugalmat erőltettem magamra.
- Legelőször is, azt szeretném kérdezni, hogy mennyit tudnak I. Károlyról, és a családjáról? - Úgy tűnt Emilia tizedes vállalta magára a műveleti tiszt szerepét, felvezetve az okot, amiért mi négyen ma itt voltunk.
- Csak a legendákat, amiket mindenkinek illendő volt tudnia, Emilia nővér.
- Szintúgy, ahogyan Gloria nővér. Hallottam, hogyan alapította Károly a Veroniai Királyságot és hallottam a két leányáról valamennyit. Az évszámok és egyéb lexikális tudás azonban mindig a gyengéim közé tartoztak. - feleltem az igazságnak megfelelően. Mindenki hallott Veronia első királyáról, ahogy mindenki hallott legalább olyan hires lányairól – egyről legalább is biztosan.
- A lányairól lenne most szó főleg. Einmeria Karolsdottir volt a fiatalabb, az idősebbik pedig Hildegard. Míg a fiatalabb nővér sírjának a hollétéről nincs információnk, a rendünk boldogan emlékezett meg mindig Hildegardról. Nemrég pedig egy régi iratot sikeresen rekonstruáltunk, ami felfedte a kripta helyét.
A pillanatnyi szünet, amelyet tartott éppen elég volt, hogy szemeim kikerekedjenek, szám gyorsan száradjon ki és szívverésem kihagyjon egy ütemet. Ha Emilia nővér komolyan beszélt Veronia legnagyobb felfedezését tették meg azóta, hogy magát a földet felfedezték.
- A baj az, hogy a felderítőink szerint valami alaposan befészkelte magát oda. Mivel viszonylag szűkek a folyosók, egy kis létszámú csapat létrehozásával bízott meg a rendem vezetősége, akik megtisztítják a sírt.
- Miért olyan fontos nektek a sírja? - szólalt meg a nefilim ideérkezésük óta először. Nem lepődtem meg óvatos szóhasználatán, Andromeda kisasszony mindig is ilyen volt. Mintha kincs lett volna a szó, vagy fogyó érték, amelyet cask akkor pazarolt, ha feltétlen muszáj volt.
- I. Károly tért meg az Úr hitére, a lányai pedig hűen követték őt. Az Egyháznak és a királyságnak egyaránt az örökségét képzi Hildegard hercegnő hagyatéka. - fordult felé türelmes magyarázattal Gloria nővér, én azonban még a hírek hihetetlenségébe veszve próbáltam magamhoz térni.
- Fényes Hildegard sírját? Az Úr első harcosának kriptája előkerült? - Bizonyosságot kellett szereznem, hogy nem értek félre semmit, ám ahogy a félangyal aranyló szemei összetalálkoztak az enyéimmel rám tört a gyermeteg lelkesedésben rejlő szégyen. Mély levegőt vettem, próbálva elkerülni, hogy a fülem hegyéig piruljak és uralmat nyerni kalitkában ragadt apró madárként zsibongó szívverésemen.
- Legalább is Veronia első szent harcosa, Hildegard Karolsdottir, minden keresztes rendek előfutára. Bármilyen ereklyét is őriz a nyugvóhelye, az nem csupán értékes és tisztelendő, de szinte bizonyosan erős és telve van az Úr szentségével. - magyaráztam Andromeda kisasszonynak, remélve hogy az okítás eltereli a figyelmemet.
- Ami pedig még jobb, hogy a rendünk nem tett kitételt semmilyen téren arra, hogy újra handrendbe állítsuk Fényes Hildegard relikviáit. Csak a test háborítatlanságára kértek minket. - bólintott Emilia nővér.
- Az emberek... - A nefilim tekintetén felismerés és megbotránkozás suhant át egy pillanat erejéig, mielőtt szokásos, kiismerhetetlen érdektelensége mögé húzódott vissza. Szinte beleborzongtam a felismerésbe, hogy talán megpillanthattam a félangyal ritka őszinte pillanatainak egyikét.
- Az ereklyék érdekelnek. – jelentette ki végül, elengedve az előbbi mondatfoszlányt.
- Az, hogy hadirendbe állítsuk, az azt jelenti... - fordultam Emilia nővér felé érdeklődve, a lehető legnagyobb önuralmat erőltetve a vonásaimra, ugyanakkor éreztem a véremet a fülemben dobolni. A keresztes bólintott.
- Azt. Használhatjuk őket.
Gloria nővér tekintete elgondolkodva cikázott köztem és az Ordo Malleus lovag között, míg végül az utóbbin állapodott meg.
- Az Ordo újabb szent fegyvereket akar a szolgálatába állítani? Miért?
- Mondja nővér, kell ehhez különösebb indok? Hol máshol szolgálhatnák az egyház ügyét Fényes Hildegard fegyverei, mint keresztesek kezében?
- Így igaz. - biccentett felém a lovag, megerősítve a szavaimat. - Egyrészt nem hagyhatjuk, hogy rossz kezekbe kerüljenek - ha már most nem ott vannak így is -, másrészt pedig szükségünk lesz minden erőnkre, ha nem akarunk Dél nyomása alatt összeroppanni a közeljövőben.
Megértettem ugyan Gloria nővér aggodalmát, az Ordo Malleus a legkegyetlenebb és legrosszabb hírű rend volt az Exercituum berkein belül, ám nem véletlenül hívtak ennyiféle helyről össze minket. Ez nem a Pöröly magánügye volt, ez az egész Egyházat érintette.
- Emilia von Nordenburg, elmondták Neked, hogy én nem harcolok Dél ellen csak Észak mellett? - A félangyaloknak szokása volt a legártatlanabb hangsúllyal tenni fel a legalkalmatlanabb kérdéseket, így Andromeda szavaira cask felvontam a szemöldököm. Rossz ötlet volt most politikai finomságokba bonyolódni. - Így is akarod a segítségem?
- Ellenben a protestánsokra nem hatnak a szent erők, ezt már tudjuk. Szerencsére van olyan fenyegetés a világon, ami ellen viszont igen. Kérem, ne vegyék akadékoskodásnak, természetesen maradéktalanul teljesítem a rendem parancsait, de ha az nem lenne, akkor is mindent megtennék, hogy megóvjam az életüket a feladat közben.
- Nefilim Andromeda, elmondták Neked, hogy csak Észak harcol Dél ellen? Ha te Észak mellett vagy, akkor Dél ellen is. Ilyen a dolgok természete. - Az, hogy név szerint ismerte a félangyalt szinte várható volt, kissé mégis meglepett. A gondolkodásmódja az Ordo Malleus lovagokra jellemző végletes és szelídséget mellőző kötelességtudás volt, de meglepő módon most nem sértett meg annyira, mint amikor először találkoztam vele. Talán azért, mert most nem orvgyilkosságra akartak küldeni, csak csatába.
- Természetesen értem a kételyeid, nővér. - fordult Emilia Gloria nővér felé. - Én magam is, mint az Ordo Maellus lovagja, nem emberi lények ellen készültem harcra. De dél nem válogat szövetségesei közül, így mi sem válogatjuk meg az eszközeinket.
Ez felkeltette az érdeklődésemet. Milyen szövetségeseket tudhat maga mellett Dél? Kik azok, akik ellen Fényes Hildegard ereklyéi bevethetőek?
- Nem kell, hogy egyezz velem. - bólintott békülékenyen a félangyal, mintha ez a mondat olyan könnyelmű let volna. - Elmondtam, amit akartam.
Nem kell, hogy egyezz velem. Egy lovagi formációban az, ha a felek között bizonytalanság, bizalmatlanság és egyet nem értés volt lassú mérget jelentett, ami egyszer a biztos halálba vezetett.
- Veletek megyek. - fordította felénk kiismerhetetlen, nem emberi tekintetét Andromeda, amire én cask bólintottam. Noha a nefilim egy lobbanékony, vad és gyakran irányíthatatlan és meggondolatlan harcos volt, az Úrtól kapott szent ereje megkérdőjelezhetetlen volt. Bármi állt ellenünk, nagy hasznunkra lesz.
- A politikát hagyjuk meg a feljebbvalóinknak, nővérek. - hunytam le a szemem, próbálva kioltani a feszültség gyülekező parázsát. A tapasztalatom az volt ha az ideák össze is ütköztek, a kötelesség mindig erőt tudott venni egy tisztességes emberen. - A mi feladatunk jelenleg az, hogy egy szentéletű hős ereklyéit megszerezzük és azok biztonságát garantáljuk. Hogy a Szentatya mihez kíván kezdeni velük az csak a Szentszék dolga. Hol van a kripta, Emilia nővér?
- Alig félnapnyi séta innét északra. Beomlott az angyalrom ami alá ásták, ezért nem fedeztük fel véletlenszerűen eddig a helyét.
- Mikor indulunk? - tette fel a legpraktikusabb kérdést Gloria nővér, miközben én cask elégedetten engedtem el nyakam kényelmetlenül feszülő izmait. A vihar mára elvonult.
- Ma alkonyatkor, Gloria nővér. Készüljenek fel alaposan, és itt találkozunk. Ami kérdés van előtte, úton megbeszéljük.
Készüljünk fel… Egyszerű utasítás volt, szinte logikus, de a jelenlegi körülmények között mégis abszurd. Hová mehettek volna felkészülni? Az apró falu egyetlen fogadójában voltak, az is éppen csak állt Abaddón pusztítása nyomán.
- Isszátok a sört? - zökkentett ki Andromeda hangja a tanácstalanságból. Halk volt, mintha szégyellte volna a kérdést, de ugyanakkor nagyon komolyan hangzott, mint szinte minden szava. A furcsa szóhasználaton már meg sem lepődtem, sokkal rosszabb szóvirágokat is hallottam egyes sötét tündéktől.
- Csak egyet. Nehogy alkonyatig a fejünkbe szálljon. - felelte Gloria nővér, én azonban felettébb tanácstalan voltam.
- Nos... szolgálatban nem tudom mennyire lenne illendő... - néztem felvont szemöldökkel a félangyalra, ám ő a bizonytalanságot beleegyezésnek vehette mert elégedetten bólintott. Emilia nővér azonban határozottan rázta meg a fejét.
- Az Ordo Maellus szabályzata tiltja az alkoholfogyasztást szolgálatban, előtte és utána.
- Hármat kérek. - nyújtotta ki a kezét három ujját felemelve a csapos felé. - És egy szódát. - tette hozzá Emilia kedvéért.
Ahogy a három korsó leérkezett elénk Andromeda úgy kapta fel és kortyolt belőle hatalmasat, mintha soha életében nem ivott volna hasonlót, apró orráról utólag törölve le a lelkesedéstől ráragadt habot. Nem tudtam megállni hogy elmosolyodjak a kortalan szellemből naív gyermekké váló lányon, aki egyfajta tökéletlen átokként olvasztotta össze magában az istenit és emberit – mint maga a Megváltó.
- Köszönöm, hogy ápoltál, nagyon hálás vagyok. - fordult Gloria felé, amire érdeklődve kortyoltam bele a sörbe. A kisasszony megsérült volna?
- Ez a dolgunk. Noha még sosem láttam ilyen mély álmot, amiből után valakiereje teljében ébred fel, ez az állapot jellemző a népére? - felelte az apáca, miközben a tartózkodó Emiliára és rám pillantott. - Ezek szerint az önök előljárói nem iszákosak.
Ebben igaza volt, a Canes Domini nagymestere sok minden volt – főképp szigorú, de néha figyelmes és előzékeny is – de az italozás nem tartozott a hobbijai közé. Egyik ujjamat körbefuttattam a korsó peremén, aztán mélyet sóhajtottam.
- Amiről Domitius nagymester nem tud, az nem fáj nekem... - emeltem a számhoz teljes megadással. - Miféle álom, kisasszony? - fordultam a nefilim felé a korty után. Emilia levette a hátáről a köpenyét felpúposító, recézett szélű kétkezes pallost, majd unalmában törölgetni kezdte.
- Azon kívül, hogy az Ordo Maellus nagyfokú rendezettsége tiltja a tudatmódosító szereket, néhány démon ezer lépésről is megérzi az alkohol szagát. - magyarázta, én azonban már rég el voltam telve a sértettséggel, amelyet a pótcselekvése okozott. Nem kedveltem az Ordosokat, és egyelőre Emilia se lopta be magát a szívembe.
- Nem tudom... - felelte a nefilim Gloriának elgondolkozva, miközben lopva felénk pillantott. - Rám jellemző. - mondta végül. - Gyermekként volt egy hosszú mély álmom. Akkor újra kellett tanulnom járni.
- Értem. - felelte Andromedának az apáca, de láthatóan gondolatai már teljesen máshol jártak. - Valóban? Melyik fajta? És ez az alkohol bázisuú varázsitalokra is vonatkozik?
Soha nem hallottam még a Szent Brünhilda rendről így arról sem volt semi tudomásom, mivel foglalkoztak. Elképzelhető volt, hogy démonok ellen vívtak csatát és ezért érdekelte ennyire az új hír Gloria nővért, de az is ugyanilyen elképzelhető volt, hogy megint túlgondoltam a dolgokat.
- A falánkságdémonok főleg. És szinte biztos vagyok benne, hogy az italok is. Nem árt óvatosnak lenni.
- Olyasmi vár a romoknál? - fordult a lovag felé a nefilim, amelyre mindannyian ráugrottunk.
- Valóban Androméda kérdése elég fontos. Tudjuk mivel állunk szemben?
- Ez egy jogos kérdés, nővér. Ki vette be magát a kriptába?
- Azt kell hogy mondjam, nem véletlen, hogy egy nefilim is van velünk. - kezdte az Ordo Malleus lovagja sokat sejtetően, ám ez nem lepett meg. Szinte biztos, hogy Hildegard ereklyéi olyanokat vonzottak oda, akikben elemi gyűlölet égett a szentség felé. - De főként élőholtakra kell számítanunk.
- A kard a fő fegyvered? - fordította aranyszín szemeit Andromeda a keresztes pallosára. Egy ideje volt már, hogy párnaponta kardforgatást tanítottam neki és pontosan tudtam mennyire elhivatott volt. Volt egy olyan sejtésem hogy több volt a háttérben annál, amit elmondott de nem firtattam a dolgot. Nefilim volt, felerészt az Úr angyala, joga volt ahhoz érteni, amit szükségesnek érzett.
- Meg tudod védeni magad, Gloria nővér? - fordult ezután az apáca felé, ami egy időszerű kérdés volt. Miért pont őt, a Szent Brünhilda Rend Gloria nővérét küldték egy feladatra, amely élőholtakkal kapcsolatos?
- Meg. - bólintott határozottan, majd körbenézett mindhármunkon. - És titeket is ha kell.
- Nem hallottam még a Szent Brünhilda rendről. - kortyoltam újra a sörből. - Megkérdezhetem mi miatt küldhették önt? Már ha nem sértem meg vele.
Nekem is feltűnt, hogy én voltam az egyetlen aki nem hagyta el a hivatalos magázódási formát, de valahogy nem éreztem helyénvalónak.
- Gyógyítórend vagyunk első sorban, illetve olyan veterán keresztes nővéreknek adunk otthont, akik már nem képesek harcolni. Gyanítom az előbbi miatt küldhettek tőlünk valakit. Bár feltámasztani még nem tudok, de ha adtok fél percet, akkor túl fogjátok élni, bármilyen súlyos is a seb. - felelte Gloria nővér, amir eelégedetten bólintottam. Tehát egy csatához szokott gyógyító, méghozzá egy erős képeségekkel megáldott. El sem képzeltem ilyen fiatalon hogyan lehetett ennyire kiemelkedő, de nem is volt rá szükségem. Nem voltam irigy. Hálás voltam.
- Ez esetben önnek sem kell aggódnia, ugyanis ameddig én talpon állok nem engedek senkit hogy bárkinek ártsanak a hátam mögött.
Emilia nővér ekkor bocsánatkérő arccal felemelkedett és biccentett felénk.
- Nekem el kell intéznem néhány dolgot. Itt találkozunk akkor, nővérek!
- Azt hiszem… - álltam fel én is a lovagnőt követve. - … nekem is bocsánatukat kell kérnem és távoznom. Meg kell néznem a lovamat még, és gondoskodnom a holnapi felszerelésemről. Aludjanak jól, Andromeda kisasszony, Gloria nővér. Laudaetur Deus Omnipotenti! – azzal meghajtottam magamat és kettesben hagytam őket.
avatar
Kristin Dalgaard
Keresztes Lovag
Keresztes Lovag

Hozzászólások száma : 91
Join date : 2016. Oct. 07.

Karakter információ
Kaszt: Keresztes
Szint: 3
Tapasztalat:
2050/2500  (2050/2500)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: [Magánküldetés] Egy Másik Kor Eszménye

Témanyitás by Adalya Amram Ehud on Pént. Márc. 23, 2018 6:57 pm

„Flowers that bloom in the darkness
It's a sighting that is rare to come across
Nobody seems to have noticed
That the power that could be bestowed is lost”


-Andromeda... te nem jösz? – kérdezte Abijah és megállt a folyosó sarkánál, hogy visszapillantson rá.
A mód, ahogy Andromeda nézte, elbizonytalanította. Tett egy félfordulatot, mint aki menni készül, de aztán megfordult, most már teljesen az ezüsthajú felé.
- Nemsokára eljön a tavasz melege is, és akkor kimehetünk a kertekbe.
Odalépett a prófétához az ablak mellett és ő is kikémlelt rajta. Talán azt remélte ezúttal mást lát majd.
A félangyalok szíve telve volt oázissal, ha a pusztára gondoltak, még a szikkadt levelek is annak tűntek az emlékezés alatt. Amikor Abijah odaért, a szava elakadt, nem lehetett megszokni a látványt. A termékeny talajt könnyű fekete homok lepte be, pernye mindenhol, a házak falán, az utcák kövein, a tereken, még az emberek hajában is. Most is, annyi héttel a nagy tűz óta. Megrongálódódott épületek, bennük megrongálódott életű teremtmények.
Mindketten tudták, hogy ezekben a pillanatokban is, amikor a Világ nem halt meg, az emberek újabb háborúra készültek. Ada sokat gondolkodott rajta, vajon elmondja-e, amit megélt és látott a Katedrális nefilimjeinek, akik között most a választott nevén élt - az emberek nem voltak már olyan befogadóak a harag napja óta. De nem tudta rávenni magát, hogy egy másik őst is kitaláljon magának, nem akart hazudni, törzs nélkül viszont gyanús volt nekik. Megtűrték csak, nem fogadták be igazán. De Andromeda, ez a név nem volt hazugság, ez a név ő volt, az, aminek lennie kellett, amit nem határozott meg a születése, és senki törvénye - még Istené sem.
Egyedül így lehetett igazán a szolgálatában, Él lázadója.
Hideg volt, hidegebb, mint a tűz után maradt, késő téli kőfalak ontotta hűvösség, ami a szárnya hegyéig megborzongatta. Magára maradt azok között, akik már akkor sem bíztak benne, s tudni, hogy igazuk volt, hogy az álmai egy mélységitől jöttek, s tudni, hogy ez nem számít, s tudni...annyi mindent tudni. Erre vágyott azóta, hogy ide eljött, megérteni a Világot forgató erőket, de ez a tudás, mint a pernye, belepte minden örömét, a jó ebédeket, a táncos ünnepeket, a közös imákat, a szövést, amire Abijah újra megtanította, s a kardforgatást, ami elvonta a figyelmét arról, hogy a némaság úgy fojtogatta a nehéz falak között, mint akkor annyi év álmodás után. Nem tudta, hogy ossza meg velük, amit életbevágóan fontosnak tartott, s hogy használja ezt a nagy tapasztalást bölcsen.
Vajon kitaszítotok újfent?
Loreena hol vagy?!
- Andromeda. – Barak állt most ott, ahol előbb a középkorú nefilim nő megtorpant. A férfi viszonylag fiatal volt, göndör, fekete arcszőrzettel, dagadó izmzattal, és úgy hatott, mint aki mindig tudja, mit kell tennie. Pedig nem volt ilyen bizonyos az élet dolgaiban, amikor együtt a átjöttek a hegyen, vagy még előtte, a kitaszítottak közt... Ma pedig Sabriyah távolléteiben ő felelt az északi területek félangyalaiért. Különös a sors.
- Andromeda kisasszony? - egy nagyon megilletődött, se nem fehér se nem vörös férfi lépett elő Barak mögül.
- Igen?
- Szerencsére. - Látszólag megviselte a megtiszteltetés, hogy ennyi égi lény között volt módja elgrasszálni, amíg hozzá elért. A nefilim-negyed nem volt nagy, mégis el lehetett benne veszni. Terek köré épült, kétemeletes házak alkották, mindegyik közepén kert, s egyszerűségében is rangot tükröztek, ami északi letisztultság sokszor nem a leghízelgőb kontrasztot adta a nefilimek másféle művészetének: távol volt az angyalromok kifinomultságától, de a maga szokatlan módján pompát és gazdagságot hirdetett.
Barak elfordult, nem ártotta magát Andromeda dolgaiba, de Abijah kíváncsian nézte az Egyház pecsétjével ellátott papírt. A boldogság és szomorúság kevert árnyéka ült a nő szemén, amikor Ada felnézett bele.
- Az északiak Egyháza elhívott, Abijah.
Abijah szemein viszont egy megelevenedett Ada képe tükröződött. Egy olyan Adáé, aki minden második nap estéjén mosolyogva jött vissza és utána még órákig gyakorolt a fakarddal a fagyott-leégett babvetések között.
Ada tudta, hogy a másiknak sokat jelentett a társasága, de nem tudta viszonozni azt, mert nem oszthatta meg vele, ami igazán gyötörte, s ami valódi örömet okozott neki, így idegenek maradtak. Bocsánatkérőn megingatta a fejét.
- Egy fegyvernek a csatában van értelme, Abijah. De ne háborúzzatok az emberekkel. – ragadta meg a nő karját jelentőségteljesen.
A nő bólinott.
- Eljön még a te tavaszod... Andromeda. – mondta, ahogy bezárult a próféta mögött szobája ajtaja.


------------------------------------------------------


Leemelte a kendőt fehérszőke hajáról, s engedte a köpeny ujjait is lehanyatlani a szárnyai alatt. Derekán a zsinór felfogta, majd miután azt is leoldotta, láthatóvá vált a különös öltözet amit viselt, ami vállai nagyrészét és karjait csupaszon hagyta volna, ha nem takarja be anyaggal: egy térdig érő aranyos szegélyű tóga övvel összefogva. A ruha lelógó redői táncot jártak a csípője körül, amikor kezei alatt a lándzsát pörgette, s így még inkább érzett minden lépést és lendületet. Mozdulatlanságában is robbanékony dinamikát sejetett. Mindez alatt nadrágot hordott, lábán bőrcsizmákat a hideg ellen, mert hiába volt mindig meleg a bőre, a nefilimek nem a fagytengerek pusztáinak születtek. Színes vászontáskája elmaradhatatlanul pihent az oldalán – benne étel, kártya és tojás.
Ada a roskadt tetejű fogadóval szemközt állt meg. Nem volt biztos benne hogy a megpörkölt helyre kell mennie, de az utcát mindössze három falubeli rótta, s távolabb is egyetlen szekér csikorgott csak.
Kinyitotta az ajtót és belépett rajta. Körbenézett, remélvén, hogy felismeri, kit kell keresnie, de senkit nem látott pár unott, hunyorgó helyin és a csaposon kívül. Már-már nyomasztó volt ez a világvégi hangulat, a por, ami megült mindenhol, a csend, a várakozást mellőző semmi. S ő amennyire elütött tőlük, nem tette elevenebbé a helyet, az arca szobormerev volt, a mozgása megfontolt, csak a szárnya surrogása hozott valami szokatlant a dohos ivóba. Egy elütő hangot. Egy neszt, ami megkaparja a tunya elme ellustult felszínét, amire az asztalnál fejét támasztó mészáros is felemelte a fejét. Még ha csak egy pillanatra is, hogy utána a flaskát meghúzva hessentsen el mindent, ami a valóságból átszivárgott felé.
A félangyal lassan, lépésről lépésre elindult befelé, amikor újra megnyikordult az ajtó, s Glória nővér jelent meg a nyílásában. Az a fiatal, tündék vonásaival megáldott, alabástrom bőrű nővér, aki a Szent Brünhildában is ápolta, s biccentet neki. Ada válaszképp rábólintott. Vele kéne találkoznia?
Mielőtt dönthetett volna, hogy megszólítja, lódobogás hangzott fel odakintről, s egy ismerős hangot hallott, Kristin Angelikáét.
- Dícsértessék az Úr Krisztus és a Mindenható Isten, nővér. – köszönt a lovagnő, mélyen meghajolva, közben megérintve homlokát mintha egy keresztvetést kezdene el amit sosem fejez be.
- Mindörökké, ámen. – válaszolta Gloria nővér.
Ada közben tett egy lépést feléjük, ekkor akadt össze a tekintetük. A félangyal a helyzet adta tartózkodásában is elmosolyodott és egy örömteli bólintással üdvözölte Angelikát, aki egyszerre tűnt meglepettnek a látásától és talán megkönnyebbültnek.
- Isten hozta, Andromeda kisasszony. – felelt, majd a gyógyító feltette a kérdést, ami mindannyiukban megfogalmazódhatott mostanra.
- Önöket is egy levél szólította ebbe a fogadóba? – krédezte óvatosan. Túl furcsa véletlen lett volna, ha nem.
- Így van, nővér. – válaszolt neki Angelika, s Ada is hozzáfűzte a maga igenjét. - Reméltem, hogy ön lesz az, aki iderendelt, de látom ennyire nem lesz egyszerű a dolog. Kristin Dalgaard vagyok, az Ordo Canes Domini kereszteslovagja.
- Gloria nővér vagyok, a Szent Brünhilda gyógyítórendtől, Kristin nővér. - mutatkozott be udvariasan és a nemesekhez illő eleganciával a szürke galambruhát viselő nővér, majd elállt az ajtóból, utat engedve egy negyediknek.
- Laudetur, nővérek. Örülök, hogy eljöttek.
- Mindörökké, ámen. – nézték meg mind a fekete palástba öltözött, fakó hajú lányt, aki a palástja alatt valami nagy dolgot rejtegethetett. Ada első gondolata az volt, szárnyai vannak, ő szokott ilyen púposan kinézni, ha leterítette, de ahogy a tekintete az arcára, a szemére esett, ezt rögtön elvetette. Ember volt ízig-vérig. A lány végignézett rajtuk egy nyugtázó bólintás kíséretében és egy asztalra mutatott.
- Üljünk le.
Némán foglaltak helyet az asztal négy oldalán, a két lovag egymással szemközt, köztük az apáca és a félangyal.
A nő ekkor gyorsan benyúlt a ruhája alá és az asztalra helyezett egy pecsétet. Ada nem tudhatta mi az, miféle rang jelzése, vagy szerevezeté, esetleg ez maga a küldetés lenyomata volna? Olyan távolt állt az egyházi rangoktól, mint amennyire most ellepte a tanácstalanság a nyomat láttán.
- Köszönöm, hogy eljöttek. Emilia von Nordenburg tizedes vagyok, és egy elég komoly megbízás ügyén keresném önöket. A rendjeik ajánlották a szolgálatukat.
Ada nagyon komolyan nézett rá és legalább olyan komolyan hallgatta. Tizedes, az is lovag? Mindenesetre a hadak tagja, abban biztos volt, tehát harcos. A szokásos szenvtelen pillantásával mérte fel, s míg ő a rendje ajánlásáról beszélt, arra gondolt, milyen feszességgel szól, tényszerűen, sok gyakorlattal, nagy összpontosítással, mintha már most seregek öreg nevelője volna.
- Legelőször is, azt szeretném kérdezni, hogy mennyit tudnak I. Károlyról, és a családjáról?
Laposan oldalt pillantott Angelikára, majd Gloria nővérre. Hagyta őket érvényesülni, mivel hogy semmit nem tudott régi a királyról, ha ugyan őróla volt szó. Még most sem volt eléggé jártas az emberek dolgaiban, s úgy lefoglalta a jelenük, hogy elsiklott a múltjuk felett. Aztán apróra megrázta a fejét, hogy a haja épp csak meglibbent bele. Nem számít, meg fogja tudni és akkor dönteni is tud majd.
- Csak a legendákat, amiket mindenkinek illendő volt tudnia, Emilia nővér. – felelte az apáca.
- Szintúgy, ahogyan Gloria nővér. – helyeselt Kristin Angelika. - Hallottam, hogyan alapította Károly a Veroniai Királyságot és hallottam a két leányáról valamennyit. Az évszámok és egyéb lexikális tudás azonban mindig a gyengéim közé tartoztak.
Emilia von Nordenburg tizedes elismerően rámutatott Kristinre:
- A lányairól lenne most szó főleg. Einmeria Karolsdottir volt a fiatalabb, az idősebbik pedig Hildegard. Míg a fiatalabb nővér sírjának a hollétéről nincs információnk, a rendünk boldogan emlékezett meg mindig Hildegardról. Nemrég pedig egy régi iratot sikeresen rekonstruáltunk, ami felfedte a kripta helyét.
Tartott egy pillanat szünetet, amiben Ada csak találgatni tudott, ki és miféle lehetett ez a Hildegard, I.Károly lánya, hogy őket küldik a nyomába. Kristin Angelikát nem győzték lovagtársai, Gloriáról annak ellenére, amit mondott, azt hallotta, hogy visszahozott már embereket a halál mezsgyéjén túlról a teljes egészségbe. Ő együtt harcolt a vámpírtornyokban az északiak seregével, mélységiekkel hadakozott, s Emíliáról is lerítt, tudja, hogy mit csinál. Miért őket – hangozott az örök kérdés. És a válasz sosem volt kielégítő a földiek szájából.
Élóhim, hová vezetsz?
- A baj az, hogy a felderítőink szerint valami alaposan befészkelte magát oda. Mivel viszonylag szűkek a folyosók, egy kis létszámú csapat létrehozásával bízott meg a rendem vezetősége, akik megtisztítják a sírt.
Ada ezzel közelebb érezte magát az igazsághoz, de nem bánta. A szörnyetegektől nem lett okosabb, de erősebb mindenképp, megtisztítatni a sötéttől a fényt, ez volt az ő feladata. Néha jól esett, ha a homályban elveszni készült. De ritka kivétellel szinte soha semmi nem volt ennyire egyszerű. Látta, ahogy a másik kettő reagált a nevekre, ahogy a felismerés átsuhant az arcukon, fel-felderengett rajtuk. Talán ő is megtudja tőlük, ha eljön az idő.
- Miért olyan fontos nektek a sírja? - szólalt meg először azóta, hogy belépett, és aranyszín szemeit Emilia von Nordenburgra emelte.
- I. Károly tért meg az Úr hitére, a lányai pedig hűen követték őt. Az Egyháznak és a királyságnak egyaránt az örökségét képzi Hildegard hercegnő hagyatéka.
- Fényes Hildegard sírját? Az Úr első harcosának kriptája előkerült? – csapott le rá leplezetlen izgatottsággal Kristin Angelika.
- Az emberek... - eretnekek voltak. Ada szeme elkerekedett a felismerésre.
Ezek az emberek itt hitetlenek voltak, mielőtt templomokat emeltek. Minden terraiak közt ők jutottak ide, s talán pont ezért. És most, hogy mindannyian Élhez imádkoznak, még így is különbséget tesznek. A félangyal arca látványosan megmerevedett, újra a szoborszerű formájába, minden érzést eltávolítva magától és a szemlélőtől. A bensejében tűz, mint a harag napján.
Angelika azt hihette a lelkesedését bírálja, mert a lovagnő arcát pír öntötte el, ahogy a tekintetük egy pillanatra találkozott és valamivel visszafogottabban hadarta tovább:
- Legalább is Veronia első szent harcosa, -magyarázta. - Hildegard Karolsdottir, minden keresztes rendek előfutára. Bármilyen ereklyét is őriz a nyugvóhelye, az nem csupán értékes és tisztelendő, de szinte bizonyosan erős és telve van az Úr szentségével.
Emilia bólintott.
- Ami pedig még jobb, hogy a rendünk nem tett kitételt semmilyen téren arra, hogy újra handrendbe állítsuk Fényes Hildegard relikviáit. Csak a test háborítatlanságára kértek minket.
- Az ereklyék érdekelnek. - jelentette ki, mintegy magának leszögezve, miután képes volt újra a beszédre figyelni.
- Az, hogy hadirendbe állítsuk, az azt jelenti... - kezdte Kristin érdeklődve.
- Azt. Használhatjuk őket. – bólintott Emilia újfent.
Gloria nővér eddig csendben figyelte a kérdések és magyarázatok folyamát, de most egyik lovagról a másikra nézett.
- Az Ordo újabb szent fegyvereket akar a szolgálatába állítani? Miért?
- Mondja nővér - fordult Angelika a nővér felé. - kell ehhez különösebb indok? Hol máshol szolgálhatnák az egyház ügyét Fényes Hildegard fegyverei, mint keresztesek kezében?
- Így igaz. – erősítette meg Emilia is. - Egyrészt nem hagyhatjuk, hogy rossz kezekbe kerüljenek - ha már most nem ott vannak így is -, másrészt pedig szükségünk lesz minden erőnkre, ha nem akarunk Dél nyomása alatt összeroppanni a közeljövőben.
- Ellenben a protestánsokra nem hatnak a szent erők, ezt már tudjuk. – fordította meg Gloria nővér. -Szerencsére van olyan fenyegetés a világon, ami ellen viszont igen. Kérem, ne vegyék akadékoskodásnak, természetesen maradéktalanul teljesítem a rendem parancsait, de ha az nem lenne, akkor is mindent megtennék, hogy megóvjam az életüket a feladat közben.
A félangyalban egy rossz sejtés kezdett a felszínre bukni, egy jövőbeli összecsapás elkerülhetetlen képe. Bárki is küldte őt, vagy nem tudta, vagy nem érdekelte a nefilimek szerepe a Világban, a népe semlegessége, amelyet még Észak színeiben sem tudott és akart elfelejteni. Akármit is látott és tett, fiatal volt még, akár csak a többiek, akármilyen szabad is legyen, a kötöttségnek szabályai vannak és ő Északhoz kötötte magát, amikor először a Katedrálisba lépett, amikor először harcba ment a lovagjaival. Megérti ezeket a kötelékeket, de egyben a szabadságához is ragaszkodik. A szárnyai megrebbennek, zavart volt és elszánt.
- Emilia von Nordenburg, elmondták Neked, hogy én nem harcolok Dél ellen csak Észak mellett? - mintha találós kérdést tett volna fel, de komolyan gondolta, ez egy fontos kérdés volt, és jobb volt előre tisztázni. - Így is akarod a segítségem?
Most nem kereste a tekintetüket, mégis megérezte magán és rátalált Gloria nővér szemeire. Az apáca szép ívű ajka épp csak megrándult, de a tekintete mosolygott. Hitt abban, amiben ő, a békében.
Emilia is elmosolyodott, egyfajta groteszk kontrasztjaként az apácáénak. Mert ebben nem volt megértés, mégis ismerős volt…megfoghatatlanul, nyomasztóan ismerős. Ada megütközött ezen a furcsán ismerős benyomáson, teljesen felé fordult, de nem tudott rájönni, mi kísértette meg.
- Nefilim Andromeda, elmondták Neked, hogy csak Észak harcol Dél ellen? Ha te Észak mellett vagy, akkor Dél ellen is. Ilyen a dolgok természete.
Csak eztán nézett Emilia von Nordenburg Gloriára és ismét bólintott felé.
- Természetesen értem a kételyeid, nővér. Én magam is, mint az Ordo Maellus lovagja, nem emberi lények ellen készültem harcra. De dél nem válogat szövetségesei közül, így mi sem válogatjuk meg az eszközeinket.
Ada nem tudta, mi babonázta meg benne, csak egyet tudott, hogy több van a dolgok alatt, mint a látszatjuk. Mert mi Dél és mi Észak? Végső soron mind emberek.
Megszólalt benne valami, talán a próféta lelke, ami csak Él útjait ismeri, vagy az apostolok ősök hagyatéka, de határozottan zengett a hangja, amikor újra közbevágott:
- Nem kell, hogy egyezz velem. - bólintott tiszteletteljesen Emilia felé. - Elmondtam, amit akartam.
Aztán Gloriára emelte a pillantását, majd Angelikára:
- Veletek megyek. - még sosem mondtak neki ellent, szeretné látni. De nem egy felfuvalkodott félangyal ült Emilia mellett, hanem egy erejét marokra fogó, gyermekien elszánt nefilim.
- A politikát hagyjuk meg a feljebbvalóinknak, nővérek. - hunyta le a szemét Kristin. - A mi feladatunk jelenleg az, hogy egy szentéletű hős ereklyéit megszerezzük és azok biztonságát garantáljuk. Hogy a Szentatya mihez kíván kezdeni velük az csak a Szentszék dolga. Hol van a kripta, Emilia nővér?
Ada hallgatott Kristin Angelikára, s úgy fest, Emilia von Nordenburg is.  
- Alig félnapnyi séta innét északra. Beomlott az angyalrom ami alá ásták, ezért nem fedeztük fel véletlenszerűen eddig a helyét.
- Mikor indulunk? – kérdezte az apáca.
- Ma alkonyatkor, Gloria nővér. Készüljenek fel alaposan, és itt találkozunk. Ami kérdés van előtte, úton megbeszéljük.
Ada rábólintott, aztán ráébredt, hogy nincs hová mennie. Jól megnézte a fogadó belsejét már beléptekor, talán kivehetne egy szobát, de minek. Aztán újra elfogta valami titkos megszállottság, amire eddig csak Loreena jött rá: Ada szenvedélyes kalandregény rajongó volt, még ha eddig csak két kötet jutott is a kezébe, de azokat rongyosra olvasta a kis templomokban ahol megszállt, általában egy vastag Biblia alá rejtve, mert mindenki szerint azt kellett olvasnia, és ha már ingyen szállt meg, nem akarta elrontani a benyomást.
- Isszátok a sört? - kérdezte halkan és egy nefilim rendkívüli komolyságával. Hisz minden nagy kaland egy jó sörrel kezdődik egy világ vége mögötti fogadóban.
Gloria nővér tűnt a leggyakorlatiasabbnak a témában:
- Csak egyet. Nehogy alkonyatig a fejünkbe szálljon.
Ada aztán Kristin Angelikára pillantott, aki felszaladt szemöldökei alól nézett vissza rá, majd belekezdett valamibe, amit az egyik falubeli idejövet hímezés-hámozásnak nevezett. De az már egy fél-igen.
- Nos... szolgálatban nem tudom mennyire lenne illendő...
Emilia velük ellenben csak megrázta a fejét. Mint a küldetés céljairól, a sörről is meg voltak a maga nézetei:
- Az Ordo Maellus szabályzata tiltja az alkoholfogyasztást szolgálatban, előtte és utána. – jelentette ki, amit Ada még meg tudott érteni, a feljebbvalók megtilthatnak ilyesmiket, ha úgy látják jónak. De ez ebben a pillanatban nem aggasztotta.
- Hármat kérek. - nyújtotta ki a kezét és mutatta is a számot a csapos felé. Nagyon remélte, hogy nem hagyja cserben, nagyon rég várt egy hasonló pillanatra, de állhatatosan nem mutatta. - És egy szódát.
Aztán, miután kihozták az italt, azon nyomban jóízűen és mohón belekortyolt. Letörölte a habot az orráról rosszul leplezett élvezettel, majd az arca újra olvashatatlanná vált.
- Köszönöm, hogy ápoltál, nagyon hálás vagyok. - fordult Gloria felé, nem volt idő megköszönnie, de úgy festett, megadatott az alkalom. Eddig nem látta még őt csatában, bár a sereg nagy volt a vámpírtornyok alatt, és hogy őt küldték, biztos benne, hogy már sokrétű tapasztalata van.
- Ez a dolgunk. – bólintott Gloria nővér. - Noha még sosem láttam ilyen mély álmot, amiből után valakiereje teljében ébred fel, ez az állapot jellemző a népére? – kérdezte érdeklődéssel.
- Ezek szerint az önök előljárói nem iszákosak. - jegyezte meg Kristin és Emilia nővérek felé.
- Amiről Domitius nagymester nem tud, az nem fáj nekem... - emelte a szájához a korsót Angelika is, Ada értetlenkedve nézett rá. - Miféle álom, kisasszony?
A félangyal elgondolkodva nyalta le az ajkáról a nedű maradékát, már a kortyét, azért nem hajtotta fel egyszerre, de meglehetősen sebes tempóban zúdította magába. Nem szokott inni, ezért fogalma sem volt hogyan kéne mértékkel, inkább lelkesedésből állt neki, mint az ízéért vagy a felejtésért.
- Nem tudom... - felelte elgondolkodva. Gloria nővér talán megsejtett valamit? Emiliára lesett, majd Angelikára. Kristin Angelika tudott a mélységiekről, de a másik lovagnő szavai és a felőle áradó különös benyomás után, nem biztos, hogy megosztaná, hogy az első ilyesféle álom egy mélységi érintése nyomán érte.
- Rám jellemző. - mondta végül. - Gyermekként volt egy hosszú mély álmom. Akkor újra kellett tanulnom járni.
- Értem. – nyugtázta a nővér, nem let sokkal okosabb, de Ada nem árulhatott el többet, Emilia miatt nem lehetett. Aki közben levette a hátáról a púpot és elkezdte törölgetni. Rájuk sem nézve osztotta meg a véleményét az egészről:
- Azon kívül, hogy az Ordo Maellus nagyfokú rendezettsége tiltja a tudatmódosító szereket, néhány démon ezer lépésről is megérzi az alkohol szagát.
- Valóban? – kapott rajta az apáca. - Melyik fajta? És ez az alkohol bázisuú varázsitalokra is vonatkozik?
- A falánkságdémonok főleg. És szinte biztos vagyok benne, hogy az italok is. Nem árt óvatosnak lenni.
- Olyasmi vár a romoknál? - kérdezte Emilia felé fordulva fejét oldalt billentve a szokottnál nagyobb hévvel és szögben.
- Valóban Androméda kérdése elég fontos. Tudjuk mivel állunk szemben? – erősítette meg Gloria is.
- Ez egy jogos kérdés, nővér. Ki vette be magát a kriptába?
Három pár szem szegeződött Emiliának. Talán őt bízták meg, hogy elvezesse a csapatukat, de még a legjobb harcosok sem mehettek csatába vakon.
- Azt kell hogy mondjam, nem véletlen, hogy egy nefilim is van velünk. De főként élőholtakra kell számítanunk.
Ada bólintott hozzá, az élőholtak voltak az ő kenyere, s minden más, ami szentségtelen a népe természetes ellensége. De miért nem árul el többet, talán ő maga sem tudja? A válasz nem volt kielégítő, mégsem faggatták tovább.
Egy röpke pillanatig mind némán nézték, hogy tisztogatja a lány a kardot, Ada szólalt meg először.
- A kard a fő fegyvered? – nézte őt és a pengét aranyszín szemeivel. Nem is annyira kérdés volt ez, mint megállapítás. Amióta ő is gyakorolta a forgatását Kristin Angelika vezetése alatt, még inkább tudta, hogy nem egyszerű, de elegáns és hatékony fegyvernem.
- Igen. Ezek a recék és tüskék itt befuttathatóak méreggel vagy szentelvízzel is. – Adának ekkor tűnt csak fel mennyit halálos részlettel megáldott penge is az, amit Emilia tartott magánál. Veszélyes volt már ránézésre is.
- Meg tudod védeni magad, Gloria nővér? - nézett aztán a apácára. Ezt is Angelikától tudta, hogy a harcban fontos nem csak a szenvedély, de a stratégia is.
- Meg. És titeket is ha kell. – váltott a tünde-vonású gyógyító is tegezésre.
- Nem hallottam még a Szent Brünhilda rendről. - kortyolt újra Kristin.  - Megkérdezhetem mi miatt küldhették önt? Már ha nem sértem meg vele.
- Gyógyítórend vagyunk első sorban, illetve olyan veterán keresztes nővéreknek adunk otthont, akik már nem képesek harcolni. Gyanítom az előbbi miatt küldhettek tőlünk valakit. Bár feltámasztani még nem tudok, de ha adtok fél percet, akkor túl fogjátok élni, bármilyen súlyos is a seb. - fejtette ki.
- Ez esetben önnek sem kell aggódnia, ugyanis ameddig én talpon állok nem engedek senkit hogy bárkinek ártsanak a hátam mögött. – húzta ki magát Kristin Angelika meggyőződéssel. Ada tudta, hogy nem túloz.
- Nekem el kell intéznem néhány dolgot. Itt találkozunk akkor, nővérek! – állt fel Emilia, s hamarost követte őt a másik lovagnő is.
Gloria nővérrel még megitták a sört, aztán az apáca is távozott, Ada magára maradt a dohos fogadóban. De nem igazán.
avatar
Adalya Amram Ehud
Nefilim Próféta
Nefilim Próféta

Hozzászólások száma : 129
Join date : 2016. Apr. 09.
Tartózkodási hely : Északi Királyság

Karakter információ
Kaszt:
Szint: 4.
Tapasztalat:
3340/3750  (3340/3750)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: [Magánküldetés] Egy Másik Kor Eszménye

Témanyitás by Gloria on Szomb. Márc. 31, 2018 7:02 pm

Emilia nővér a megbeszélt helyen és időben várt ránk. Sem a ruhája sem a felszerelése nem változott, így kíváncsi lettem volna, mi volt az a sürgős elintézni való, ami miatt magunkra hagyott minket a fogadóban. Sajnos a legvalószínűbb válasz az volt, hogy csak nem akart velünk lenni. Végignézett rajtunk, majd kikötötte a lovát, amit eddig kantáron vezetett.
- Indulhatunk, nővérek?
Bólintottam az Ordo Malleus nővérének. Minden olyan muníció, amirúl úgy gondoltam, hogy szükséges lehet és esetleg a többiek nem hoztak, volt nálam.
- Mehetünk.
Vágyakozva pillantottam a ló felé. Valaha tudtam lovagolni, de mióta a zárdában éltem se lehetőségem nem volt rá, se igazán szükségem, így saját lovam sem volt. Ha tudtam volna, hogy innen még utazni fogok, lehet kértem volna egyet. Néhány szempillantás múlva megérkezett Andorméda és Kristin nővér is. Utóbbi szintén kantárszáron vezette felénk a lovát, egy gyönyörű szőrű, vékony lábú gyors lovat. Emilia intett Kristinnek.
- Kösse ki a lovát, nővér, halkan kell közelítenünk, és nem akarja gondolom, hogy fényes csontjai egy nekromanta alatt ragyogjanak később. Már ha nekromantákkal állunk szemben... - tette hozzá egy halk sóhaj kíséretében.
- Ezek szerint gyaloglunk? - tettem fel óvatosan a kérdést. A táskámat jól megpakoltam minden féle ellátással, ráadásul a láncingem is benne pihent, így reménykedtem benne, hogy a hátasokra bízhatom ezt a súlyt, de úgy tűnt más volt a terv. Kristin szeme összeszűkül Emilia utasítására, de végül nem szállt vele vitába, és az első füves területre kikötötte a lovát, majd inkább a konkrét feladatra koncentrált. Talán rosszul éreztem, de szinte tapintani lehetett a feszültséget.
- Mikor érkezett a hír a felfedezésről, hogy ennyire találgatásokra kell bíznunk magunkat?
Emilia bólintott a kérdésemre, majd a másik lovagnőre nézett.
- Valójában mi leszünk egyben a felderítők ÉS a tisztogatók is. A rendünk koloncnak veszi ezt megbízást a jelenlegi feszült helyzetben, szóval nem gondolták komolyan, hogy nekünk kellene megcsinálni ezt. De ha már itt vagyunk, és megkaptuk ezt a lehetőséget, úgy vélem nem szabad elszalasztanunk.
- Miért nem? - kérdezte Androméda félrebillentett fejjel. Az arckifejezése, mint mindig, most is megfejthetetlen volt, de a hangszíne épp olyan, mintha csak az időjárás felől érdeklődött volna.
Kristin sóhajtott.
- Ha nincs más hát mi vagyunk kénytelenek az első találkozást magunkra vállalni. Részemről indulhatunk.
Nekiindultunk hát a poros országútnak, a két lovag, a félangyal és én. Kicsit hátrébb maradtam, de így is tisztán hallottam az előttem folyó beszélgetést, vagyis a korábbi folytatását, amikor is az ordo Malleus nővére visszakérdezett Androméda kérdésére.
- Mire gondol?
- Az érdekel, hogy miért olyan fontos személyesen neked, Emilia. - válaszolta a lány. Halványan elmosolyodtam, noha ezt ők nem láthatták, és eszembe jutottak Magdolna nővér szavai a barátságról és a bizalomról. Arról a két dologról, ami közöttünk nem volt meg, pedig az utóbbi mindenképp szükséges lett volna, ha vállvetve akartunk küzdeni. De hogyan is lehetett volna, mikor alig néhány órája láttuk egymást először, és mindent rejtélyek köde burkolt be?
Emilia sóhajtott egy nagyot. Ma mindenki sóhajtozott, pedig a mezőn levegőhiányra igazán nem lehetett panaszkodni.
- Fontos? Azon kívül, hogy nem akarom, hogy dél kezébe jussanak a relikviák később, nem, egyáltalán nem fontos. Sajnos nem tartozom azok közé a lovagok közé, akik jó szívvel átutazzák a fél országot néhány fegyverért, amikor mindenem megvan, ami valaha kell is.
- Fontos. Az ember és gyanítom még egy félangyal is szereti tudni, hogy ha már ennyire kevesen vagyunk, akkor kikkel fogunk vállvetve küzdeni. - mondtam csöndesen. Négyen voltunk. Kevesebb, mint egyetlen osztag. - Értem, Emília nővér, hogy az Ordo Malleusban maguk csak katonák és parancsot teljesítenek, de ez itt, mint az nyilvánvaló, nem a hadsereg. Veszélyes helyre megyünk, az ellenség túlerőben lesz, és a túlélésünk az egymásba vetett bizalmon fog múlni.
Összefontam magam előtt az ujjaimat, és reméltem, hogy értette, mire akartam ezzel célozni, még ha lehetséges is volt, hogy félreértettem a szavait. A félangyal bólintott minderre, de láttam, hogy a tekintet Kristinét kereste, de hogy a véleményére volt kíváncsi, vagy megerősítést várt tőle, azt nem sejthettem.
- Pontosan tudjuk, mi a célunk, nővérek. Az, hogy ehhez kinek milyen személyes érdeke fűződik csak az Úr a megmondhatója és annak jóságát is csak ő ítélheti. - gyorsított a léptein Kristin, és felzárkózott Emilia mellé. - Ha nem fontos neked, mégis megteszed a Szentatya és a Szentszék akarata szerint, úgy hálás vagyok a lemondásodért, Emilia nővér. - aztán hátrafordul felénk. - Egy lovag igazi jelleme a csatája utáni imában derül fel, nővérek. Bármennyi szó értelmetlen addig, így keresve sem találunk jobb alkalmat a bizalom kialakítására, mint Fényes Hildegard kriptájának megtisztítása. Hiszen akármilyen érdek fűz bárkit is, az élőholtak mindannyiunk számára az ellenséget jelentik.
Emilia szeme felragyogott, és hevesen bólogat Kristin nővér szavaira. Úgy tűnt a nő egyetlen pillanat alatt lecsendesítette a gondolatainkat és elaltatta a kételyeinket. Úgy tűnt, neki tényleg fontos volt ez a küldetés, már csak a tárgya miatt is. Több volt ez szimpla kötelességtudatnál, vagy az utasítások követésénél.
- Pontosan, pontosan. Higgyék meg, ugyan azt az Istent szolgáljuk, és ez elég biztosíték ahhoz, hogy mindent megteszek annak érdekében, hogy mindannyian sikerrel és épségben térjünk vissza a rendünkhöz.
Rövid kis szünet után még hozzátette:
- Az viszont közérdekű információ, hogy a korábbi felderítéseim alkalmával valóban élőholtakat láttam, de ez a maga módján bizony különös. A nekromancia, mint jelenség ugyanis relatív új dolog, a sír viszont egész rég óta zárt lehetett.
Elgondolkoztam.
- Akkor vagy másik út is van befelé... Vagy a lenti élőholtakat keltette fel valaki a felszínről, noha sajnos én szinte semmit sem tudok a nekromancia természetéről. Mindenesetre valóban aggasztó. - üres okoskodás volt csupán, így Inkább csak hallgattam a többiek mit mondtak a témában. Tudtam hogy állítsam meg a mérgezést, ami az élőholtak által ejtett sérülésekből keletkezett, tudtam, hogy kötözzek, hogy kérjem az Úr erejét, hogy gyógyítsa meg a sebesülteket, és ebben a témában igyekeztem némi elméleti tudást is összeszedni de… Nem voltam harcos, mint ők hárman körülöttem. Védelmezni és gyógyítani voltam hivatott, nem küzdeni. Vagyis, másképp küzdeni.
- Miféle élőholtakat látott, Emilia nővér? - kérdezte Kristin.
Emília először bólintott felém, hogy megerősítsen a feltételezéseimben.
- Én is szeretnék pozitív lenni, és arra gondolok, hogy valahogy egy alagút hozzácsatlakozik a kriptához. Esetlegesen mesterségesen odaástak.
Majd Kristinnek felelt.
- Voltam Holtmezőn és a Kísértet-szigeteknél is. Több fajtát is ott, mint szerettem volna valaha is, de ezek valahogy mások voltak. Láttam rajtuk, hogy élőholtak, de valamiért kirázott a hideg is. A legfurcsább küllemi különbség, hogy valami zúzmó vagy moha volt rajtuk, és az ódon épületek dohos szagát árasztották, már jó messziről.
Kirázott a hideg. Nem akartam arra a két csatára gondolni, noha nekem messze más jutott belőlük, mint Emilia nővérnek. Ránézésre nálam biztosan nem volt idősebb, talán még fiatalabb is. Mennyi lehetett Holtmezőnél? Tizennégy? Tizenhárom? Az a hely nem volt gyermekeknek való, és utána a Kísértetszigetek sem, főleg nem kint lenni a csatában, és belülről végigélni, ami ott történt. Onnan még a legerősebb, legtapasztaltabb veteránok sem tértek haza ép lélekkel. Mindenkit megtépázott valamilyen módon, és mindenki másféle erődöket épített maga köré, hogy valahogy feldolgozza, amit látott. Akinek pedig a falai nem voltak elég erősek, azoknak az elméje összeomlott. Éppen ezért eszembe sem jutott, hogy megostromoljam a lány erődjeit, amivel magát védte, csak tudomásul vettem a létüket, és a saját tornyaim mellvédjeiről integettem feléjük. Csöndben sétáltam tovább utánuk.
- Küzdöttél velük? - kérdezte további részleteket remélve Androméda.
Emilia megrázta a fejét.
- Magam nem akartam csatába lépni, amíg nem volt erősítésem.
Androméda bólintott.
- Akkor felkészülünk a legrosszabbra és reméljük az Isten kegyelmét. - zárta le a beszélgetést Kristin.
- A legjobbakat, valóban.

~:O:~

Legalább háromszor fel akartam vetni, hogy letáborozzunk-e, de úgy tűnt mindenki elszántan gyalogolt, így hát ezt tettem én is. Többször eszembe jutott hogy hoznom kellett volna néhány üvegcse élénkítő italt... De ez a szekér már elment. Egész éjszaka mentünk, elszántan előre a romok felé, és senki sem szólalt meg, hogy fáradt volt, vagy akár éhes. Vagy valóban nem voltak azok, vagy egymás előtt is bizonyítani akartak, ezt nem tudtam… De részemről mindenképp az utóbbi volt a helyzet. Nem akartam én lenni az, aki miatt meg kellett állni, aki nem volt elég edzett vagy szívós ehhez a küldetéshez. A fejemben a teljes latin imakönyv és a zsolozsmák váltották egymást a csöndes órákban, az ég alja pedig már vöröslött, mikor először a dohos illat csapta meg az orrunkat, majd mozgás támadt a bozótban. Már közel jártunk, így akár az ellenségeink is lehettek azok. A két lovag mögé húzódtam, fejben gyorsan előkészítve egy esetleges pajzs-varázslatot.
A többiek is felkészültek a küzdelemre. Androméda megidézte a félangyal próféták híres égi vértjét, ami az ő setében egy fénylő lándzsa formát öltött, és Kristin is előrántotta a kardját.
- Mutasd magad.
Emilia is kirhúzta a kardját a hüvelyéből, majd azonnal mutogatni kezdett.
- E-Ellenség megerősítve. Gyémánt alakzatba! Kristin nővér, pajzzsal előre az ék hegyébe! Andromeda, velem párhuzamosan! Gloria nővér hátra! Ez legyen a standard alakzat ezután! Én kezdek a támadással, ha folytatni kell, Andromeda teszi. Kristin, maga fókuszáljon a hárításra! Készen állnak?
Gyémánt alakzat? Az mégis mi a.... Persze tudtam, hogy mi a gyémánt, és elég volt annyi utasítás, hogy hátul kellett lennem. Emilia és Androméda is elfoglalták a helyüket a keresztes mögött, de mégis kicsit oldalt.
"Krisztus urunk áldd meg szent harcosaidat a csatában..." - formálták ajkaim a néma imát, és úgy döntöttem arra fókuszálom az Úr szent erejét aki legelöl állt, később pedig megáldhattam még a többieket is.
- Szelek és viharok angyala, Za'amiel! - tartotta oldalra Kristin a kardját, miközben a pengén aranyló, mágikus pecsét futott végig és folyton kavargó szél lengte körbe. Pajzsát oldalasan maga előtt tartva erélyesen belépett a többiek elé. - Mit lát, tizedes?
Emilia az oldalához húzta a kardját, készen az elrugaszkodásra.
- Két ellenfél, közelítenek. Ne adjuk meg nekik az első támadás lehetőségét, törje meg a formációjukat! Amint készen áll, rohamra! Deus vult!
Látás! Hát persze, hogy ez nem jutott eszembe előbb! Csak kérni kellett, és megadatik.
- Talán ez segít kicsit... - lehunytam a szemem.- Uram, tölts el minket világossággal...
A földön lábnyomok ragyogtak fel, a bokorban pedig két emberi alak rajzolódott ki, ahogy felén közeledtek. Elégedetten mosolyodtam el, hogy imám ismét meghallgatásra talált. Azért a pajzsot továbbra is készenlétben tartottam, de úgy tűnt, nem lesz rá szükség.
Kristin előre döfött a kardjával, elszabadítva a szél erejét az ellenség felé, ledöntve a két élőholtat a lábukról. És mintha… Mintha beszéltek volna, töredezetten egy furcsa nyelvet, ami egészen hasonlított a némethez de mégsem. Azt biztosan tudtuk, már csak a hangsúlyból is, hogy valamit szitkozódtak.
- Ahogy gondoltam... - húzta el a száját Emília, majd előrelendült, és ledöfte a hozzá közelebb eső élőholtat, és ezt a pillanatot használta ki Androméda is, hogy lándzsáját előre szegezve szúrja át a másikat, ám ekkor Kristin őt megállította.
- Várjon az ítélettel, kisasszony! - fordult sietve a félangyal felé. - Beszéltek. Talán válaszokat adhatnak.
Emília egy félköríves mozdulattal kettévágta az élőholt fejét, és odaszólt a másik kettőnek.
- Hacsak nem tud norvégul, az őseink nyelvén, hagyja.
Kristin erre levette a lábát az élőholtról, és bólintott a nefilimnek, aki a fénylő lándzsájával bevégezte az ellenfelet. A csata véget ért, gyorsabban, mint vártam, noha sok dolgom nem is volt ott hátul. Talán még arra az áldásra sem volt szükség.
- Mik voltak ezek? - kérdezte Kristin.
- Ezek az őseink primitív vallásából és halottkultuszából keletkezett élőholtak. Nem tudom mik pontosan és hogyan jönnek létre, de jobb, ha nem is lesz belőlük sok odakint. - húzta el a száját Emília.
Felsóhajtottam. Ez nem jelentett semmi jót, és úgy tűnt, valami ismeretlen jelenséggel álltunk szemben. Ami viszont biztos volt, hogy egész éjszakai gyaloglás után még csatáznunk is kellett, ezt epdig pihenés nélkül megismételni felért az öngyilkossággal.
- Lehet le kéne táboroznunk, hogy ne kimerülten menjünk csatába. - vetettem fel végül.
- Halál... kultusz... - motyogta Kristin. - Őseink... az apám szerint... másra sem gondoltak azon kívül, hogyan haljanak meg. Mi az, ami visszahozhatná őket a vágyott halálból...
- Bár tudnám, Kristin nővér. Reméljük, fény derül erre is. De egyetértek Gloriával, maradjunk itt egy rövid időre! Én kezdem az őrködést, nem vagyok még fáradt.
avatar
Gloria
Felszentelt Apáca
Felszentelt Apáca

Hozzászólások száma : 704
Join date : 2015. Jul. 25.
Tartózkodási hely : Szent Brünhilda rendház, Északi Királyság

Karakter információ
Kaszt: Apáca
Szint: 7.
Tapasztalat:
7030/7500  (7030/7500)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: [Magánküldetés] Egy Másik Kor Eszménye

Témanyitás by Ajánlott tartalom


Ajánlott tartalom


Vissza az elejére Go down

Vissza az elejére

- Similar topics

 
Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.