Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek

Latest topics

» [Küldetés] - Arachnophobia
by Johnny Wood Today at 8:36 pm

» Archibald Stain (Készül)
by Archibald Stain Today at 8:30 pm

» Kereskedősor
by Crispin Shadowbane Today at 7:29 pm

» Cyne's Cauldron
by Crispin Shadowbane Today at 7:16 pm

» Árverések háza
by Crispin Shadowbane Today at 7:11 pm

» Cedrick von Nebelturm
by Jerobeam Today at 1:44 pm

» [Pályázatok] Bianca Brunner
by Jerobeam Today at 1:41 pm

» Küldetés: Vándorút
by Lothar von Nebelturm Today at 12:25 pm

» Valkyrie Weaponry Fegyverkovács Üzlet
by Kristin Dalgaard Yesterday at 9:38 pm

[Küldetés] - Arachnophobia (Jelentkezés)

Kedd Szept. 25, 2018 6:00 pm by Hannes von Rotmantel

[img(983px,553px)]…

Comments: 11

Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 46

Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 74


You are not connected. Please login or register

[Azonnali játék] - Az este fénypontja

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1 [Azonnali játék] - Az este fénypontja on Szer. Márc. 21, 2018 11:01 pm

Ismerős az az érzés, amikor lámpalázas vagy? Hát, remélem nem, ugyanis most olyat élsz át, amit ezzel aligha lehetne. Éppen vándorolsz, keresel valamit, vagy csak simán csúnyán berúgtál tegnap este a kocsmában, mindenesetre egykettőre azon kapod magad, hogy egy vándorló színtársulat tagja lettél. Hogy másvalaki elől bujkálva, inkognitóban mozogva, vagy csak simán szórakozásból, esetleg szép fizetségért vállaltad el, azt mindenki maga tudja. Ami biztos, hogy a társulatnak ma nagy előadása lesz, nem másutt, mint a Tünde erdő határán egy apró kis városkában az út mentén. Zene, tánc, parádézás, mutatványok, vagy éppen egy magasztos dráma. Függönyt fel, kezdődjék az előadás!


Határidő: 2018.03.30

Jutalom: 150 TP

Felhasználó profiljának megtekintése

2 Re: [Azonnali játék] - Az este fénypontja on Csüt. Márc. 22, 2018 4:55 am

Gustav Engelberg

avatar
Felszentelt Pap
Felszentelt Pap
- Ébredj, egy óra múlva kezdés! – kiáltott valaki a sötétségben, mely Hősünket környékezte az adott pillanatban. Minden szó, melyet a jövevény kiadott a szájából nyilalló, éles fájdalomként hatott fejébe, szemeit ki sem tudta nyitni jó ideig, kezeivel tapogatózott és a körülötte lévő tárgyakból próbálta kisilabizálni, hol lehet éppen. Átfordult a kicsiny ágyon, hogy annyiban hagyja a dolgot és aludjon tovább, de sajnos a fekvőalkalmatosságon nem volt hova tovább, így lehuppant a földre, nagyot vágódott, mely a fejfájásnak nem tett jót, de még a gyomra is beindult, szemei hirtelen ugrottak tágasra és kezei keresni kezdték az első olyan tárgyat, amibe bele rókázhat. Egy katonai sisak volt az, mely az ágy mellett hevert, nem épp a legalkalmasabb darab egy róka eltüntetésére, de most megfelelt, tekintve, hogy az alkohollal keveredett böffentés már a küszöbön kopogtatott.
- Uoááááá… - hangzott a már sokaknak ismerős hang, mire most kopogás hallatszott az ajtón kívül.
- Művésznő, siessen, kérem, nemsoká kezdünk. – szólt egy nyugodtabb, kimértebb hang kívülről, s mire Gustav befejezte a hányást, kitisztult olyannyira elméje, hogy szét tudjon nézni a kis kocsiban, melyben jelenleg tartózkodott. Mindenfelé ruhák, díszletek, parókák és hasonló színházi kellékek sorakoztak, rajta pedig egy olyan ruha volt, melyet talán soha nem szeretett volna látni magán. Szoknya, ráadásul csipkés, és egy piros pöttyös fűző a felsőtestén, melybe műcickók voltak eldugva aránytalanul. Odaszaladt a sminkasztalhoz, és ahogy belenézett, látta hogy egy összehányt, félreálló, szőke paróka van rajta és körülbelül egy kilogramm smink, persze az is ocsmány módon felvéve. Próbálta felidézni a tegnap este történteket, de ez nehezére esett sajnos, viszont, miután horkolás csapta meg fülét a háta mögül, már beötlött neki valami. Egy nő feküdt mögötte, hasonló kiadásban, mint ahogy ő tette azt percekkel ezelőtt. A padló a hányásától volt mocskos, az ő arcán is úgy nézett ki a rúzs, mintha egy festőművész palettájába fejelt volna.
- Művésznő, minden rendben van? – jött a kérdés kívülről, mire Gustav eltorzított női hangon válaszolt.
- Iiiigen. – kiáltott, mire ismét a fejéhez kapott.
- Siessen kérem, mert lassan kezdünk. – jött a válasz, majd hallatszottak lépten, hogy elhagyja a kocsit.
- Most mi lesz? – vakargatta műhaját a férfi, majd megnézte magának az ablakot, mely egyedüli menekülési útvonal-ként feszült tőle jobbra a kocsi oldalában. Kinézett rajta, de sajnálattal kellett megpillantania a tényt, hogy az a fő kocsira néz, hol javában folynak az előkészületek, nem tudna észrevétlenül kisurranni rajta. Kétségbeesetten kezdte el pofozgatni a leányzót, kinek természetesen nem emlékszik a nevére, de ez most a legnagyobb baja jelenleg. Az azonban olyan mélyen aludt a rengeteg alkoholnak köszönhetően, melyet este elfogyasztottak, hogy nem reagált, még egy nagyobb saller ütésének erejére sem. Nincs más hátra, felveszi a lány alteregóját, míg nem lesz lehetősége a menekülésre. Leült a sminktükör elé és megpróbálta rendbe szedni az arcát, nem volt hozzá sok tapasztalata, de mégis sikerült olyan arcot varázsolnia magának pár perc elteltével, amivel már bátrabban mehetett emberek közé, szerencséjére most frissen volt borotválva, azt a kis borostát az arcán pedig valami fehér krémmel láthatatlanná tette. Furcsa volt ugyan, de nem foglalkozott most ilyen apróságokkal, a cél az volt, hogy vállalhatóvá tegye küllemét. megigazította parókáját, ruháját, majd a melleit is rendbe rakta körülbelül úgy tömve meg a fűzőt, mely már szinte szétpattant rajta pocakja elnyomásától, hogy körülbelül a lány méreteit sikerüljön vele lemásolni. Telefújkálta magát mindenféle kellemes illattal, melyeket a közelben talált, ne érződjön cefreszaga, majd magához vett egy darab papírost az asztalról, melyet a lány szerepének leírásának gondolt, ezzel is próbálván takarni arcát a kíváncsi tekintetek elől. Kilépett a kocsiból, próbálván takarni arcát egy sállal, melyet szintén bentről vett el, végig a sötétben és árnyékosabb helyeken próbált mozogni ne tűnjön fel senkinek.
- Művésznő kérem, erre tessék, nemsoká kezdünk. – ragadta meg egy kéz az ő karját, majd ellenkező irányba kezdte rángatni őt, miután meglátta a szabadulását jelentő kapukat.
- Nahát, milyen erős keze van, talán gyakorlatozott a parasztlány szerepére? Micsoda beleélés! – örvendezett a vékony, nemesi ruhába öltözött férfi, kit Gustav valószínűleg egy színésznek hitt.
- Khm…iiigen, pontosan kedveském. – válaszolt szűkszavúan, miután a férfi feltolta őt egy ötsoros lépcsőn, egy függöny mögé.
- Rendben, itt kellene állnia, ahogy gyakoroltunk, párbeszéddel kezdünk és utána az ének. – magyarázta a férfi, miköz-ben Gustav elmélkedett, félrenézte az idegen küllemét, talán ő lehet a rendező. Belenézett a papírba, hogy elrejtse arcát a férfi elől, de ő nem igen törődött vele, elsietett a színpadról rendezni a többi közelben álló szereplő sorsát.
~ Merre Gustav, most legyél okos. ~ elmélkedett magában, mikor felcsendült a háttérben egy kedves, lassú rapszódia, mire a férfi felemelte tekintetét.
~ Mi ez? ~ - kérdezte magától, s amint visszaemelte tekintetét a függöny irányába, megilletődbe vette tudomásul, amint az eddig őt takaró selyem kezd két irányba szétválni, ezzel láthatóvá téve őt az előtte üldögélő több száz néző számára. Felkapcsolt a világítás, a zene elhalkult, s olyan csend állt be a színpadon, hogy még a tücsök is kellemetlenül kezdett bele esti énekébe. zavart köhécselések, kellemetlen kuncogások a nézőtérről, azonban nem kellett sokáig várni, megjelent színésztársa, ki szinte beugrott a színpadra.
- Mit látnak szemeim! Mit keres Ön idekünn a veszélyes erdőben, hol fenevadak és bitang nyugatiak birtokolják a levegőt?! – közeledett felé a katonai ruhába öltözött férfi, végig a nézőtérnek tetszelegve tekintetével és mosolyával. Azonban ahogy közelebb ért és Gustav felé fordította tekintetét hátrahőkölt ijedtében, még a maga alatt lévő seprű-nyélre ragasztott lófigurát is elejtette kezéből.
- Jesszus! – kiáltott fel ijedtében, azonban nem kezdő amatőr ő, gyorsan mentette a menthetőt.
- Maga csoda…szép… - tette hozzá fenyegető kinézettel, szinte le lehetett olvasni arcáról a kérdést…”te ki vagy?”.
A színpad oldaláról is mindenki egy emberként suttogott össze, kérdezvén ki a beugró és mi történhetett Emiliával, kinek tegnap még semmi baja nem volt. Ekkor azonban a színpad szélén lévő lukban megjelent a korábban Gustavot rángató rendező és idegesen a kezében lévő papírosra kezdett el mutogatni.
- Rosszul állnak a melleid… - súgott oda közben a katonának öltözött egyén is.
- Hogy? – kérdezett vissza Gustav, ki azt hitte ez a szerepe része.
- Igazítsd meg a melleidet. – próbálkozott tovább, mire a férfi lenézett és látta, az egyik gumó már majdnem a kiugrott a fűzőből. Elfordult a férfi, majd megigazította őket és belenézett a papírosba.
- Én igazi férfi vagyok! Életed veszem te vadállat! – kiáltott fel nőiesre torzítva hangját, mire a közönség hahotázásban tört ki. Ez elég időt adott arra, hogy a rendező mutathassa neki, hogy egy oldallal előrébb volt és hogy az nem az ő sora. Gustav zavartan visszalapozott, majd miután megtalálta az első bekezdést, vígan kezdett bele, csupán a torzí-tást felejtette el, mellyel nőiesebbé tehette volna hangját.
- Egy eltévedt leányzó vagyok! – morogta diadalittasan, majd megköszörülte torkát és nőiesen ismételte meg a monda-tot.
- Mond, hát, hol a hazád ifjú gyönyörű, kit a tavasz adá ajándékba virágként ennek az egyszerű őrnek, ki veszélyes háborúból tért haza. – magyarázta a betanult szöveget a férfi, mire Gustav fintorogva nézte a választ.
- A fővároson túl egy farmon dolgozom én…védtelen falusi lány vagyok… - dadogta a választ, mire a közönség ismét elkezdett nevetni.
- Hozzák hát sisakom, elkísérem e gyönyörű, védtelen leányzót otthonába, hol nejemül kérem. – váltott a férfi témát és igazából tért a lényegre, mire két apródnak öltözött alak lépett be a színpadra és hozták a Gustavnak már ismerős harci fejfedőt.
- Jajj ne! – kiáltott fel kétségbeesetten.
- Miért ne szívem választója, egyszerű, szépséges falusi leány? – kérdezte rögtönözve a férfi.
- Szeretném látni a…izé…szépséges arcod katona Uram…hihi… - nevetett a végén torzított hangnemmel, miután morgón, mély hangtónussal kiáltott felé.
- Botorság drágám, nézheted te még eleget a… - akadt el a szava miközben fejére húzta a sisakot, mely tele volt meg-lepetéssel. Miközben a nézőtér eszméletlen nevetésben tört ki a színész fejére zúduló okádéktól.
- Ennyi volt…nem csinálom tovább, ez nekem visszalépés! – kiáltott hisztériázva a lovag, mire a nézőtér elkezdte őt dobálni minden lehetséges eszközzel, amiért tönkretette ezt a hatalmas előadást, melyet még a mai napig a legjobbnak tartanak a Tünde erdő határán és azon túl.

Felhasználó profiljának megtekintése

3 Re: [Azonnali játék] - Az este fénypontja on Csüt. Márc. 29, 2018 9:23 pm

Crispin Shadowbane

avatar
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos
...ami csak szem-Cynenak ingere...
[Zenei aláfestés: Tavern Music ]
"Egész életemben tettetem, hogy valaki más vagyok - bőven bele fér egy estényi bohóckodás ugyanebben a szellemiségben, főleg, ha még fizettek is érte."
- Crispin Shadowbane


  Életemben volt már pár igen csak érdekes megbízatásom. Voltak olyan pillanatok, amikor éppen hogy csak megúsztam a lebukást, vagy a biztos halált...máskor egy ivóverseny kíséretében ismerkedtem össze a leendő áldozatommal, vagy éppen közös szoknyavadászat közben halálozott el a versenytársam. Voltak érdekes pillanatok, na...de a történet, amelyet most elmesélek saját magamnak, önnön szórakoztatásom kedvéért, na meg mert szeretném felidézni a szép emlékezeteket...szóval ez a történet jogosan foglalja el a dobogós helyezést az ilyen furcsaságok között. Az egész egy borongós, esős őszi délutánon kezdődött...

  A leendő áldozatomról nem sokat tudtam, csak annyit, hogy egy vándorló társaság tagja. Hogy milyen társaság volt, arról egészen a találkozásig fogalmam sem volt. A munkaadóm levele eléggé szűkszavú volt, és csak egy rövid leírást adott a célpontról: hosszú, szűke hajó nő, zöld szemmel, pirospozsgás arccal és olyan testtel, amiért még a saját neméhez vonzódó férfi is eldobta volna az agyát és még a nők is epekedve tekintettek utána. Hát, ezek után szinte már úgy éreztem, hogy bűn lenne hidegre tenni őt..de hát a munka az munka, a csilingelő érmék ígérete pedig minden kétkedésemet és rossz érzésemet száműzte. Így hát össze húztam a nadrágszíjamat, egy hetes kenyerem maradékával némileg csillapítottam gyomrom korgását és útnak eredtem a Tünde-erdő határa felé, ahol a következő állomás volt.

  A három napos utazás végére teljesen kimerültem, Dracon-t hátra is hagytam Elatha-ban, nem akartam feltűnést kelteni. Az eső úgy ömlött, mint ha dézsából öntötték volna. A távolban már láttam azt a fényözönt, ami a vándortársaságot jellemezte. A kis határ menti falu minden utcáját lampionok világították be, nem volt egy sötét sikátor sem, ahova elbújhattam volna, de most nem is ez volt a szándékom. Mire közelebb értem, már hallottam a vidám tömeg zsibongását, a mély mormogással vegyített éles hangú sikolyokat és a gyöngyöző kacajokat. A bor úgy folyt a szökőkútból, mint ha legalábbis végtelen mennyiségben állt volna rendelkezésre, és mindenki a kihelyezett standoknál markolt rá a kajákra, amiért még fizetni sem kellett. Korgó gyomrom és kiszáradt torkom igen erős késztetést jelentettek, így kissé leporoltam a ruháimat és a legközelebbi ilyen pont felé igyekeztem. Páran fura pillantásokat vetettek rám, de aztán csak a vállukat vonogatták: hisz végül is, azért jöttek, hogy jól érezzék magukat és nem azért, hogy a faji ellentéteket vitassák meg ököllel és a törő csontok zenei kíséretében. A falu főterén felállított színpadon egy kisebb társaság gyűlt össze és változatos hangszereken játszottak valami pajzán zenét. A hangulat mondhatni, tökéletes volt...azonban akárhogy is forgattam a fejemet, a szőke hajú leányt nem láttam meg, miközben két kézzel tömtem pofámba az ízletes utcai kajákat és csak akkor álltam meg, amikor bort lefetyeltem. Tíz perc múlva már úgy éreztem, hogy végre ismét életképes állapotban vagyok és nem csak egy koszos csavargó. Most már legalább a feladatra is tudtam koncentrálni.

- Casper, így nem mehetsz fel a színpadra!
  Hördült fel a jobbomon egy alak, tőlem talán ha öt-hat lépésnyire. A két fős társaság felé fordítva a fejemet egy mezítelen felső testű, kigyúrt alakot láthattam és egy nyüzüge alakot, akinek egérszürke haja rövidre volt nyírva, és olyan kancsal volt, hogy nem tudtam eldönteni, melyik irányba is néz éppenséggel? Még úgy, hogy állt is, a kilengése durvább volt, mint egy templom harangé orkánban. Valószínűleg Ő lehetett Casper...
- Fiiiigyii...totáll jóó vazsok...menni fog ez!
- Még a rohadt latrinát sem találtad meg, nem hogy a lépcsőn fel tudnál menni, nem is beszélve arról, hogy a szerepedet el tudjad játszani. Catrine ki fog téged belezni.
- Eh..aza ribi feldughatja magának...
  A beszélgetés ezen a ponton nem nagyon tudott tovább izgatni...éppen útnak indultam, amikor megláttam a célpontomat. Majdnem kiköptem az édes süteményt, amit éppen majszoltam, ahogy a világ egyik leggyönyörűbb nője sétált peckes léptekkel a duó felé. Tényleg gyönyörű volt, és éreztem, hogy oda lent mocorogni kezd valaki...hiába volt ember, a fél életemet oda adtam volna, hogy egyszer ágyba vihessem őt. A káprázat az első megszólalásig tartott.
- Mán mögint részeg vagy te kibaszott tuskó? Ingold..én nem tudok így dolgozni!
  A csajnak olyan erős parasztos akcentusa volt, hogy szinte láttam a kapanyelet kilógni éktelen nagy szájából, és felháborodásában úgy elkezdett toporzékolni, mint egy elkényeztetett 4 éves úrigyermek. Eléggé illúzióromboló látvány volt és a szeméből sügő gőg miatt már megértettem, hogy egyesek miért akarják holtan látni őt. Tipikusan az a fajta nő volt, aki azt hitte, hogy a szépsége miatt mindent megkaphat és mindent tálcán nyújtanak elé. Valószínűleg alabástromfehér kezeiben egyszer nem fogott semmilyen szerszámot sem. Mögötte egy alak jelent meg- egy tipikusan papucs pasi, aki a drága hölgy aktuális talpnyalója volt...egy megtűrt személy.
- Nyugi Catrine...megoldjuk valahogy.
- NEKEM NEM KELL A VALAHOGY! NEKEM TÖKÉLETES KELL! MIÉRT VAGYOK ILYEN TÖKETLEN FASZOKKAL KÖRÜL VÉVE?!
  Nem bírtam megállni, hogy bele ne prüszköljek a boromba. Vicces látvány volt, ahogy egy 150 alacsony kis picsa éppenséggel a nála majd' fél méterrel nagyobb és háromszor szélesebb pasinak akar parancsolgatni. Az őszinte reakcióm azonban túlságosan is hangosra sikeredett, hisz hárman is felém fordultak...a negyedik, Casper, is megpróbált, azonban a nagy lendületének köszönhetően úgy dőlt el, mint egy krumplis zsák...és horkolni kezdett. Jó neki...nekem még valószínűleg két hordó kéne ebből a vizezett pacsmagolt léből. De legalább megértettem, hogy miért osztogatják ingyen a kútból...
- Talán valami vicceset mondtam?! Ha ma este nem lesz előadás, azt aztán megnézhetitek! Akkor nem látjátok a csodálatos Catrine-t fellépni! Te mocskos ganajtúró átkozott féreg! Eh...
- Király az üzletpolitikád csibém...ezzel a modorral őszintén szólva csodálkozom, hogy nem vetette még minden pasi a lábaid elé magát. A kultúráltságodnál már csak a megnyerő stílusod erősebb.
- Szarok én a kultúrára! Színész vagyok! Ha jól kell viselkednem, akkor azt csak a színpadon! De ezek a faszok semmit sem érnek!
  A szemeiben könnyek gyülekeztek, mire a papucsállatka elő ugrott és selyem zsebkendővel próbálta letörölni szerelmese arcáról a krokodilkönnyeket. Az arcán csattanó pofon megakadályozta ebben.
- Ha még egyszer hozzám érsz, Ingold kitépi a kezeidet és feldugja a seggedbe!
- Na de drágám...én azt hittem...
- Drágád?! Ne áltasd magad...te csak egy pancser vagy, akit kihasználtam. Most pedig takarodj innen! TE self, gyere ide!
- Arra ugyan várhatsz...
- Ingold, hozd ide őt nekem!
  A behemót alak egy vágyakozó pillantást vetett a lány telt kebleit alig fedő dekoltázsra és valószínűleg úgy gondolta, hogy ezzel a kis szívességgel majd közelebb kerülhet hozzájuk. Döngő léptekkel indult meg felém, ujjait ropogtatva fenyegetően tornyosult felém...a lábai közé beékelődött csizmatalp alaposan meggyőzte őt arról, hogy neki jobb lesz, ha az este további részére a tökeit markolászva fetreng a lassan latyakossá váló földön. Amint a tuskó eldőlt, előhalásztam zsebemből egy frissen csórt almát és komótosan rágcsálni kezdtem.
- Mind nondtam, arra ugyan várhatsz, hogy csak úgy ugrálni fogok neked...
- Na fasza, most már még egy szereplővel kevesebb! Figyelj...látom, hogy egészen jól megállod a helyed... - most már más húrokat kezdett pedzegetni a kilátástalan helyzetben lévő lány, és kezeit szorosan a teste mellé préselte, így még jobban kiemelve formás melleit...az én szemem meg majd kiugrottak a helyükről. A lány részéről csak egy elégedett mosoly volt a válasz.- Te átveszed Casper szerepét...és ha jól sikerül az előadás, akkor...
~ Te halott leszel Catrine, rád megbízatásom van...~
- ...akkor talán meghálálhatom valahogy. Ahogy hallottam, a fajtád hímjei a legjobbak az ágyban.
  A szemöldököm az egekbe reppent fel a kijelentés hallatán, arcom elé emelve a kezemet halkan köhintettem párat, hogy elrejtsem meglepettségemet és kaján vigyoromat. Amint össze szedtem az erőmet, csak bólintottam.
- Áll az alku, Catrine...

- Akkor mindent átnéztél, Aelfsige?
- Hm....? Ja, igen, minden meg van, Cat....Illionora.
- Merem is ajánlani...ha nekem el mered baszni ezt, nagyon megkeserülöd!
- Nyugi, minden a tervek szerint fog menni...
  A hülye picsa nem vette észre a sötét tónust a hangomban, és az enyhe fenyegetést. Nem kellett álcáznom magamat, olyan kis naiv ribanc volt, hogy felőle akár az éjgyilokomat is lengethettem volna az orra előtt, akkor se hitte volna el, hogy valaki ártani akar neki - hisz életében egyszer nem volt fenyegetve. Számára minden tökéletes volt és valószínűleg azt hitte, hogy az utca mocskában fetrengő koldusok is csak valami hatalmas díszlet részei. Undorodtam az egész lénytől, akármennyire is dögös volt. A lány megrázta a fejét, mire a szőke tincsei hullámot vetettek, majd prüszkölve indult meg a színpad felé. Nemsokára kezdődik az Ő szerepe.
  Kezemben a forgatókönyvet lapozgatva koncentráltam a szerepemre. Az egész történet olyan banális volt, hogy valószínűleg a lány maga találta ki. Ő az Emberek Nagy Királynője, igazságos és szeretett uralkodó, akiért elvágtat a Fehér Lovon érkező Szőke Herceg, hogy kimentse a gonosz kardinális karmai közül. Még a szó is a lány tévképzelgéseiről árulkodott - nem szerette a bíboros kifejezést, mert...utálta azt a színt, így valószínűleg addig gyötört egy papot a picsáskodásával, míg kinyögött egy másik nevet a vallási titulusra. Na szóval, jön a Herceg, megöli a gaz kardinálist, aztán elvágtatnak a naplementébe, és boldogan élnek, amíg...nem érkezik egy gaz alak, a bíboros...bocsi, kardinális csatlósa és jobb keze, megbosszulni gonosz mestere halálát és mérget itat meg vele...ez lennék én. Csak az én kedvemért átírta a szerepet, mert hát egy sötét elf csak bűnöző lehet. A kellékek között megtaláltam azt az üvegcsét, amely a színtiszta vizet tartalmazta, mely a mérget hivatott jelképezni. Egészen könnyű volt kicserélni egy előre legyártott idegméregre, amely először bénultságot okoz...aztán két nap múlva halált. Addigra én már távol leszek innen...Tűkön ülve vártam a belépőmet...


- Jajj, drága Hercegem! Annyira örülök, hogy végre biztonságban lehetek a karmaid között. Az a gaz Kardinális...el sem tudod, hogy mire kényszerített engem!
- Nyugodj meg, drága Királyném...most már semmi sem árthat neked. De jajj! Ki oson ott az árnyak között?
  A pocsék színészi munkától majd elhánytam magam. A fickó annyira erőltette a meglepett kiáltást, hogy az már komikus volt. Eldobtam a forgató könyvet...

3. felvonás, A Bonyodalom
A bérgyilkos erre a felkiáltásra felmegy a színpadra és nagyon fenyegetően lép fel, majd gonosz mágiájával eltünteti a herceget, és a riadt hercegnő torkán lenyomja a mérget...


 Esküszöm, ennél bénább szöveget már össze se lehetett volna hozni! Arcom előtt sállal masíroztam fel a lépcsőn a díszletek közé. Catrine egy ágyon feküdt, teljesen meztelen - a repeortárja része, hogy ezzel hasson a nézőközönség férfi részére - míg a Herceg egy idióta, papírokból összetákolt páncélban feszített mellette, kezében egy botot tartva kard gyanánt. Én próbáltam tényleg nagyon fenyegető lenni, de elröhögtem magam...amit sikeresen átformáltam valami gonosz kacajjá.
- Háh, rám nem számítottatok, mi?! Én vagyok a Gonosz...öhm...Gustav! Minden sötét elf legsötétebbike! Pengém pusztítóbb mindennél!
- Ellenem nem győzhetsz gaz Átkozott! De óóóóh....mit csinál Ő a kezével? Varázslatot alkalmazna?!
  huh, bakker, volt valami a forgatókönyvben ezzel kapcsolatban, nem? "...majd gonosz mágiájával eltüntetni a herceget..." Így hát elkezdtem a kezemmel csapkodni, mint valami őrült mágus.
- Igen, a mágiámmal eltakarítalak az utamból te jó herceg, Veronia legdicsőbbje!
  ...Végre valaki bedobott a színpad kellős közepére egy füstölő faágat, ami bőven nem nyújtott elég fedezéket a mágikus eltűnéshez, de a herceg alatt kinyílt a csapóajtó és Ő lezúgott, közben olyan halálsikolyt hallatott, hogy tényleg a földön kezdtem el fetrengeni a röhögéstől.
- Tervem működött! Ez az! Hercegnő, most pedig megboszúlom a Bíboros halálát!
- KARDINÁLIS, NEM BÍBOROS!
  Csattant fel Catrine, nem éppen a szerepéhez méltóan. Nem mertem a nézőközönségre nézni, hogy Ők mit is gondolhatnak erről az egészről. Gyorsan az ágyhoz lépve elővettem az üvegcsét, amit eddig a kezemben tartottam. A lány egy színpadias sóhaj kíséretében "ájult el"...én pedig kinyitottam a palackot és az egész tartalmát leöntöttem a nyitva maradt száján. Valószínűleg érezte, hogy valami baj van, hisz a bürök igen csak elütött a víz ízétől, szemei tágra nyíltak, de a tenyeremet a szájára tapasztottam és lefogtam a testét, hogy ne tudjon felkelni. Arról nem tehettem, hogy a mellkasára tenyerelve éppen a melleit fogdostam. A tömegben páran felsikoltottak, teljesen átélték a helyzetet...nem tudtam elhinni, hogy egyesek élvezik az előadást, amilyen gyatra volt...de legalább nem sejtettek semmit. A lány végül abba hagyta a vergődést, ahogy a méreg elkezdett hatni a szervezetében. Megbénult...és két nap múlva meghalt. Dolgom végeztével a színpad szélére sétáltam és meghajoltam.
- Tanuljátok meg hát, Veronia lakosai! Soha se bízzatok egy vadidegenben! A hercegek nem tudnak titeket megvédeni, a királynők gyengék...és én mindig elérem, amit akarok!
  Fujolás kíséretében sétáltam le a színpadról, ahol lent már zavarodott színészek vártak engem. Ez a szöveg nem volt benne az egészben és most a fejüket kapkodták, próbálva rájönni, hogy mit is tegyenek.
- Catrine mondta ezt a szöveget nekem a halálos ágyán...azt akarja, hogy még tíz perc drámai hatás kedvéért hagyjátok a testét ott a színpadon, aztán majd lesétál, amint elhúzzátok a függönyöket. Csodálatos színészi munka volt ez, barátaim! Én most megyek és kipihenem a fáradalmakat...
  Senki se mert megakadályozni, ahogy komótosan elballagtam, magam mögött zavarodott embereket és egy haldokló mezítelen szépséget hagyva. A munkát elvégeztem - mind a kettőt. És most végre a lány a színészi karrierje csúcsára jutott - egészen élethűen eljátszotta a haldokló szerepét! Egyszerűen csodálatosan jó vagyok inspirálásban! Aztán ahogy kikerültem a színpad látóköréből, egy standhoz rohanva a táskámat tele töltöttem kajával és borral és rohanni kezdtem...nem akartam megvárni, míg kiderül, hogy a lány tényleg haldoklik....Ideje felmarkolnom a fizetségemet életem leghülyébben és legfurcsábban elkövetett gyilkosságáért.

Felhasználó profiljának megtekintése

4 Re: [Azonnali játék] - Az este fénypontja on Pént. Márc. 30, 2018 4:26 am

Wyn Silvernight

avatar
Sötét Tünde Druida
Sötét Tünde Druida

V. I. Sz. 820.
Beszéd? Nos, nem az erősségem, ezt mindenki tudta, aki egy kicsit is érintkezett velem – vagy próbált. Kivéve, ha felhergeltek vagy győzött felettem a kíváncsiság. De olyan dolgok is léteztek Veronián, amik még inkább lehetetlenné tették számomra ezt a cselekvést: ide sorolandóan félelem, hétköznapinak tűnő beszédtémák, gesztusok nem értése...
...vagy éppen egy színi előadás. 



Gyors esküvőt terveztek, sallangok és miegyéb nélkül, a lehető legkevesebb vendéggel, de amennyire lehet, a családok egyesített saját hagyományainak megfelelően... csak éppen az nem volt betervezve, hogy az ara megszökik. És viszi magával a tétova, ügyetlen vőlegényét is. Hát, az előbbi én voltam, kerek egy évvel Abaddón pusztítása után, egy szál finom, kis mértékben áttetsző kelméből készített alsóneműben. A botladozós, minden-bokorra-felakadós középmagas, vékony alak meg a kijelölt férjem, Jeffrey Blacksteele, aki, szerencsésebb lévén, legalább a nadrágját kicsempészte az ablakon, de nekem erre nem volt lehetőségem, mert apám úgy őriztetett, mintha sejtette volna, hogy első adandó alkalommal kereket oldok. 
Csak arra nem számítottam, hogy ez a szerencsétlen a nyakamon ragad. 
Sóhajtva megálltam és megvártam, amíg huszadjára is kiszabadítja magát valami dzsungelből, aztán körülnéztem. A fák egyértelműen megváltoztak, ami azt jelentette, hamarosan elérjük Tünde-erdő határát, nekem pedig pont ez kellett. Úgy terveztem, kereket oldok és amilyen gyorsan csak tudok, eljutok Hellenburgba, ahol megkeresem könyvmániás, állandóan mézes arcú szövetségesemet, Corlievát és megkérem, hogy bújtasson el... de így - néztem hátra, újfent ellenőrizve, megvan-e még a fiú - aligha vállalta volna el, kivéve, ha nem hal szörnyet a nevetésben, amint meglát minket együtt. 
Ami Jeffrey-t illette, a családjaink régóta barátihoz közeli viszonyt ápoltak. Nemes apám nem tett túl sok különbséget a self-bőr színének árnyalatai között, ha a hozzá tartozó személyiség elnyerte a tetszését, így majdhogynem természetesnek vette, hogy segít beházasítani régi ''kormos'' ismerőse fiát. Ezzel nem is lett volna baj, tudtam a tervről - bár az eredeti kissé máshogyan szólt -, azonban Blacksteele úr nemrégiben nagyon megbetegedett, s hogy majd holtában nyugodt legyen, apám rájött, hogy - szerinte - nem is volna olyan rossz ötlet két legyet ütni egy csapásra és az én helyzetemen is javítani azzal, hogy elsőszámú örökösévé tesz meg és hozzáad a barátja egyetlen felnőttkort megért fiához. 
Kíváncsi lennék, hogyan sikerült neki ezekkel az adottságokkal. - néztem megint Jeffrey irányába, aki ezúttal nem bukott fel semmiben, sőt, egészen könnyedén lépkedett. Eltartott néhány pillanatig, amíg druida botom égető hiányát félre tudtam tenni annyira, hogy felfogjam, valamiféle útra értünk ki. 
- Ha jól tudom, van erre valami falu. - mondta a fiú, alaposan végignézve rajtam, látszólag nem is zavartatva magát, ami még inkább felmérgesített, mint a jelenlegi helyzetünk - Ott kérhetnénk ruhákat. 
Egy darabig hagytam, hátha elillan belőlem a harag, de bár ne tettem volna. Úgy robbant ki a számon minden, mintha szegény szerencsétlen bármiről is tehetett volna.  
Való igaz viszont, hogy szégyellhetné magát, én is a másik nemhez tartozom! 
- Mi van?! Már annyira sem vagyok jó nő, hogy megilletődj, amiért rájöttél, hogy alul öltözve látsz? 
Úgy lépkedett hátrébb, mintha tűzzel kergetnék, sokáig nem szólt semmit, gondolom, nem tudta, mit mondjon. Nem a tettek selfjét testesítette meg, de be kell valljam, tényleg mindig figyelt arra, mit és hogyan mondjon, hogy ne tűnjön sértőnek, udvariatlannak és minden olyannak, amilyen én bármikor, bárhol lenni tudtam, ha kihoztak a sodromból vagy valamiféle kisebb csoda folytán megeredt a nyelvem. Mint például most. 
- Ne haragudj, Wynnesa, én egyáltalán nem úgy gondoltam. - kezdte, de tisztán látszott rajta, legszívesebben egy szótaggal sem ejtene ki többet az előzőeknél - Becsületemre mondom, hogy nem sok olyan lányt láttam, akinek olyan ragyogó arca volt, mint a tiéd, de nem tudok rád úgy nézni, mert... 
Annyira küszködött, hogy már engem kezdett hányinger kerülgetni, így inkább megkíméltem magunkat a folytatástól. Léptem kettőt az úton az említett állítólagos falu irányába. 
- Már párszor megtárgyaltuk azt, amiért elszöktünk az esküvő elől. - feleltem neki, visszafordulva mert tudtam, akármennyire is dühösen beszélek, meg fog nyugodni, bár máig sem jöttem rá, miért éppen az én szavaim teszik ezt vele - Nem akarunk egymástól semmit. És természetesen tudom, hogy egy gömbölyű keblű, széles csípőjű nő általánosságban véve sokkal kívánatosabb nálam. De ne nézz rám úgy, mintha csak a kishúgodat látnád otthon! 
Azzal tovább lépdeltem, a föld és az azt benépesítő növények érdekes, számomra szívmelengető hangjára talpunk alatt. 
- Me-megértettem. - dadogta, miközben felzárkózott hozzám, meglepetésemre immár a nadrágja nélkül. 
- Most mit csináltál? - mutattam csupasz lábaira, folytatva a lehordását - Úgy feltűnés nélkül bemehettél volna a faluba! 
Jeffrey ekkor visszarohant, előhalászta a ledobott nadrágját két összenőtt bokorból, majd karcolásokkal a bőrén és levelekkel a hajában visszatért hozzám, azonban nem vette fel a ruhadarabot. A karjában vitte, mint valami könyvet, amit éppen, járás közben olvas. 
- Nem akarom, hogy rosszul érezd magad, ezért inkább én is félmeztelen megyek tovább. 
Sokáig kellett gondolkodnom a szavai értelmén, hála annak, hogy annyit sem értek a kommunikációhoz, mint amennyit kinéznének belőlem. Ám amikor rájöttem, valójában arra gondolt, hogy kellemetlenül kellene érintenie annak az állapotnak a felvétele, amely egy lépcsőfokkal közelebb áll ahhoz, ahogyan a Mindenható Természet megalkotott minket, azt hittem, menten felrobbanok. 
Aztán csak kifújtam a levegőt, s valamennyivel higgadtabban a tervezettnél, tartottam neki egy röpke, tömörített emlékeztetőt a saját vallásképemről - ugyanis egyetlen általam ismert tünde sem ment olyan messzire, mint én, ugyanakkor teljesen helyénvalónak éreztem megkeresni a saját utam, még a hitvilág zavaros, megfoghatatlan, jelen esetben mégis anyagi résszel is rendelkező területén is. 
- Megmondtam már. Szerintem nincs természetesebb a pőreségnél, legfeljebb magadat hozod csak zavarba. De értékelem a próbálkozást. - aztán, amikor láttam, mennyire elanyátlanodott egyetlen pillanat leforgása alatt - jobban, mint amennyire eddig volt - szinte már kedvesen hozzátettem - Gyere, menjünk. 
Megtettünk még néhány lépést, mire felfogtam, nem két személy talpa érintkezik az aljnövényzettel, ám nem maradt időm bármit is tenni, de nem is tudtam volna, hiszen a botom ott hevert valahol apám hálószobájában, ahová azért vitte, hogy esélyem sem legyen magamhoz venni. Egy göndör, szőkésbarna hajú, pirospozsgás arcú embernő termett előttünk, furcsa, színes ruhában, szögletes gallérral keretezett ingjéről hosszú, csíkos kendő lengedezett keblei előtt. Meleg, mondhatni kedves, bár inkább lelkes tekintete volt, s nem is késlekedett ránk irányítani azt. 
Oh Nature... 
Tudtam, hogy az emberek sem különösebben szerették, ha valaki nem tartja be az illemszabályok közé sorolt megfelelő öltözködést, de a nő nem jegyezte meg, sőt, jobbára nem is a viseletünket figyelte, hanem...elkezdett tapsolni. 
Mi baja? - kérdezem magamtól, mialatt felnéztem a szintén engem bámuló, aggódó - és kicsit talán félő Jeffrey arcába. 
- Nagyszerű! Egyszerűen tökéletes! Az az átélés, azok az életszerű megszeppenések, az a mélyről feltörő, szinte már perzselő düh, csodálatos! Sokat gyakorolták? 
- Mit? - kérdeztem értetlenül, mire a nő csak sóhajtott, de úgy, mintha nagy kő esett volna le a szívéről. Mintha megkönnyebbülést hozott volna rá valami. Odasétált hozzánk, de se fegyverünk, sem pedig affinitásunk nem volt bántani ezt az asszonyt, még akkor sem, amikor csupasz vállunkra tette a kezét és sebesen, nagy hanggal hadarva magyarázott valamit előadásról, városról, vándorlásról és egy óriási vita miatt romba dőlt előadásról. Jeffrey talán értette őt, hiszen megvolt hozzá az a valamije, ami nekem nem, amitől ő képes volt másokra reagálni és tovább vinni a beszélgetések, helyzetek fonalát, de én... azt sem tudtam, mit akar velünk és nem is tettem szóvá semmit, mert amikor kihadarta magát, ruhákat hozott nekünk. 
Szóval csak valami beszédes jótét lélek? - kérdeztem magamtól reménykedve, mialatt néhány pillanat elteltével hirtelen körbe lettünk véve egy igazán vegyes társasággal, mind-mind furcsa ruhákba öltözve méregettek bennünket, jobbára örvendezve. A tömegből azonnal egy vámpírnak kinéző hölgy tűnt ki, csupa feketében, szellemszerű kinézettel, akit a többiek - három emberférfi, két nő, egy félelf kisfiú meg egy fél szemére vak démon, valamint felismerhetetlenségig beöltöztetett és kifestett alakok - főnöknek hívtak. A nagyhajú, hadarós kisasszony ismételten elkezdte azt, amihez annyira értett - azaz hadart, de még az előzőnél is gyorsabban -, s mire fellélegezhettem volna, hogy kibogozzam, mit is akart velünk közölni, már egy furcsa fából készült mozgó házszerű szekér belsejében ültem, a zavarodott és rendkívül szégyenlős férj-jelöltemmel az oldalamon... a sors fintora vagy nem, ismételten esküvői öltözetben. Nos, nekem több sem kellett ennél. Mindent megértettem. 
- Szóval apámnak volt tartalék terve, hm? Mennyiért mentek bele? 
Csak értetlen tekinteteket kaptam válaszként, aztán, mintha semmi lényegeset nem mondtam volna, minden folytatódott, én pedig hiába ellenkeztem, ugyanis a két nagydarab emberférfi karon ragadott és a többiekkel együtt dalolászva lefogott, hogy társaik végezhessék a dolgukat. A nagy vigadalomban pedig esélytelen volt, hogy pont Jeffrey bizonytalan, határozatlan ''Kérem engedjenek el, hadd menjünk az utunkra!'' felszólalását fogják meghallani. 

~***~ 

Tömeget hallottam odakintről, amikor fellökdöstek egy lépcsőn, immáron a városban, amelybe érve ruhákat akartunk szerezni magunknak, de kizárólag az illem kedvéért. Nos, kaptunk a határában, bár nem számítottam rá, hogy fizetséget is kérni fog érte az a kedvesnek tűnő asszony. 
- Mi ez itt? - kérdeztem, jobbára Jeffrey-től, aki mellettem téblábolt azon az egy lépcsőfokon, amely egy sötétvörös, kissé kopott függönytől elválasztott minket. 
A fiú még idegesebben válaszolt, mint akkor szokott, amikor épp leteremtem valamiért. Kezdtem sajnálni, jobban, mint amennyire ügyetlennek tartottam. 
- Tőlünk várják, hogy megmentsük az előadásukat, mert a betervezett műsor főszereplője itt hagyta őket. Átírtak egy régi, sikertelen darabot, az alapján, ahogy az erdőben beszélgettünk. 
Azt hittem, visszafordulok és pofon csapom azt a nagy melák, férfiembert, aki nem engedett elmennem... de nem értem volna fel az arcát, még innen a lépcső tetejéről sem, így kapott egy nemtetszésemről árulkodó tekintetet, amely után szinte azonnal fel is tessékelt bennünket a kopott kelmét félrehajtva. 
- Figyeljétek Gerdát! - mutatott az egyik embernőre - Lépjetek be, amikor jelez. 
Majdnem felbuktam a ruhámban, ám Jeff megtartott, aztán bocsánatkérően eleresztett. Azt hiszem, dühös tekintetet villantottam rá, holott nem is rá haragudtam. Tényleg kezdtem szégyellni magam, hisz' nem csinált semmit, semmi olyat, amiért jogosan kiabáltam volna le a fejét. De nem ez volt a legalkalmasabb hely, hogy éppen ezen kezdjek gondolkodni. 
- Mit csináljunk, hogy vége legyen? Én nem fogok hozzád menni, a szókapcsolat egyáltalán nem rossz értelmében. 
Bólintott, türelmesen, és még idegesebben, ha ez egyáltalán lehetséges volt. Sötét homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek le hófehér szemöldökére. 
- Csak azt, amit akkor is tettetek, amikor találkoztunk! - vigyorgott közénk lépve a nagyhajú nő, aztán, amikor a furcsa bútorokból kialakított helyszínféle közepén tevékenykedő asszony jól láthatóan intett felénk, késlekedés nélkül belökött minket a közelébe. 
Nos... akkora tömeget apám biztosan nem hívott volna esküvőre, tehát ez biztosan nem a miénk volt. De így legalább képessé váltam elhinni, hogy csak beugró színészek módjára alakítanunk kell valami érdekeset a színpadon, aztán mehetünk is a dolgunkra. Legalábbis megpróbáltam ebben hinni, hogy ne kelljen görcsbe állt gyomrommal foglalatoskodnom. Jeffrey ekkor bátorkodott szorosan megfogni a kezem, ami után hirtelen sóhajt eresztett meg. 
- Azt már nem! - mondtam neki egészen halkan, s kirántottam ujjaim az övéi szorításából, még akkor is, ha tudtam, azért kényszerült rá, mert rettegett. De ő még így is tudott beszélni, ezt biztosra vettem. A baj velem volt - Nekem ez nem megy. 
Megpróbáltam visszafordulni, amíg még lehet, leugrani innen és elszaladni, illetve remélni, hogy Jeff majd követ és nem kell utána kajtatnom a városban esküvői ruhában. De két lépés közt megtorpantam. A tömeg első sorai nevetni kezdtek, aztán a kacaj egészen hátra terjedt. Rajtam nevettek. 
- Nem vicces! - kiabáltam rájuk olyan félelmetesen, amennyire csak tőlem tellett, ám csak még fülsértőbben hahotáztak. 
A Gerda néven említett nő is csatlakozott hozzájuk igazán sértő tevékenységük elvégzésében, aztán egyszer csak gondolt egyet, meglibbentette hosszú, áttetsző köpenyét, majd Jeffrey kezéért nyúlt. 
Lásd, vak dalia, hitvesed lelke mérgezett!  
De adhatnék néked olyat, mi segíthet,  
Egy bizonnyal hatásos varázsfőzetet! 
A nő előhúzott valamit a ruhája ujjából, ami üres méztároló edénynek tűnt, olyasminek, amelyből Corlieva evett mindig, mikor meglátogatott. Üres volt. Legalábbis nem mézet töltöttek bele, hanem vízben úszkáló apróra vágott kelmedarabkákat és valamiféle fém-reszeléket, amelytől az egész valóban varázsitalnak tűnt. A hölgy megbámulta a tartalmát, alaposan összerázta, aztán újra megnézte, mintha hatástalan lenne, végül óvatosan Jeffrey kezébe csúsztatta. A tömeg ismét felnevetett. A fiú tanácstalanul méregette az ''italt'', lépkedett egyet jobbra, egyet balra, aztán, mintha fejbe vágták volna, hirtelen teljesen más ábrázatot öltött magára, megfogta az üveg tetejét, letekerte, s egy határozott mozdulattal kiöntötte maga mögött a deszkákra, mintha megitta volna. Legalábbis a közönség nézőpontjából biztosan, mert a placcsanásra újra felzendült a röhögés. De Jeffrey-t ez csak még inkább felvillanyozta: megperdült tengelye körül, s térdre ereszkedett előttem. 
Ó, szép hölgy, éjnek hajnala fehér 
Holdfény gyönyörűségedhez fel sem ér. 
Felvontam a szemöldököm. Nem láttam nála szöveget, sőt, az is lehet, hogy olvasni sem tudott. Rögtönzött volna? Tényleg ennyire könnyen beilleszkedett? Arca sugárzó - bár részben megjátszott -  boldogságot tükrözött, ahogyan szélesen vigyorogva még mindig előttem térdelt. Ekkor Gerda ismét meglebbentette köpenyét, majd a fejéhez kapott, s hevesen csóválni kezdte, aztán sajnálattal végigsimított Jeffrey fején. 
Szegény kis bugyuta hős, a szer arádé 
Volt, de most kezdődik a parádé. 
Szerelmed iránta ím lásd, kétszeres, 
De gondold meg, dalia, ő vagy én, kit szeress? 
Úgy nézett rám, mintha... mintha nem is rám nézne, hanem egy fejjel lefelé, aztán egészen végig az alakomon. Szinte a homlokára volt írva, szerinte mennyire ízléstelenül állt rajtam a menyasszonyi ruha a kellő gömbölyűségek híján. Ugyan éreztem, hogy - talán - csak megjátssza ezt a gyűlöletes nézést, mégsem tudtam megállni, nem tudtam magamban tartani, ami kikívánkozott. Már csak azt kellett kitalálnom, hogyan öntsem valamiféle formába, csak a játék kedvéért, elvégre minél hamarabb el akartam tűnni innen. 
Nem a domborulat teszi a nőt, 
Ahogyan a fűző sem a cipőt. 
Felemeltem a szoknyám alját, flegmán a csizmámra mutatva másik, szabad kezemmel. A közönség már előre nevetett, amit nem értettem. De hiszen még ki sem mondtam, amit akartam. Furcsa ez a kommunikáció... 
Főleg, hogy ma csizmát vettem, … őőő 
Hősöd fejét eltekertem, 
Pedig látod, nincs is mellem. 
Ami kis mosoly is költözött az arcomra a nevetés, Jeff megjátszott imádattól csöpögő tekintete és az irigykedő asszony hatására, azonnal elillant, amint rájöttem, mit mondtam. 
No more self based-jokes, girl. - jegyeztem meg gondolatban, mialatt vetettem egy pillantást az odalent ülő tömegre. Sikeres egy társulat lehetett, hogy ennyien összegyűltek, annyi biztos. Vagy láttak minket menekülés közben és idecsődültek megnézni, hová jutott az a két balfácán... eh. 
Hallatlan! Ily nemtelen testet 
Gerda látszólag belekezdett a feleletbe. Izgalmasnak ígérkezett, szóval keresztbe font karokkal megálltam a még mindig térdelő, szerepébe magát túlzottan is beleélő, áhítatosan sóhajtozó Jeffrey mellett, miután leeresztettem a szoknyám. 
Ékíti a ruha, szebb, mint festett 
Lehet valaha is, és mégis 
Fényére irigy lesz az ég is! 

Ó, miért vagy ily kegyetlen, te Hold 
Elküldöd szellemed, melyet hús old 
Magába, de ó, daliám, őt - mutatott rám - őt okold 
Mindenért, az a lány ravasz kobold! 

Ellopja szívedet, eldobja majd hamar, 
Lelkedbe mélységesen mély fájdalom mar, 
De tudd, hogy én itt leszek, hol a föld rossz, a táj tar! 
Hős lovagom, mindig, mindig tiéd lesz e tárt kar! 
Körbeintett két kezével a bútorokhoz kötözött festett falapokon, amelyekre havas, ritkás fenyvesekkel borított helyszín képeit alkották meg a díszletfelelősök. Szép, alapos munkát végeztek, meg kellett hagyni és Gerda is értette a dolgát. A válaszon gondolkodva azon kaptam magam, hogy a függöny máris összezárult előttünk, kirekesztve a tapsoló, éljenző tömeget, s bezárva minket a kellékek, a fal és a lépcsők közé, mintha még a függönynek is az lett volna az akarata, hogy Gerda és Jeffrey elégedett, őszinte, boldog mosolyát nézzem, melyekhez egyre több csatlakozott, ahogyan az összes szereplő felrohant a színpadra, hogy amikor a másik két izompacsirta férfiember újra széthúzza a kopott vörös anyagot, együtt hajolhassanak meg, engem is karon ragadva. 

~***~ 

Úgy ittam, mintha évek óta vizet sem láttam volna, nemhogy alkoholt. Éreztem, hogy bizsereg az arcom, biztosan jó piros is lehettem, de hát mostanra már az összes szereplővel koccintottunk. Jeff meglepően jól bírta, habár nagy hanggal volt, mint az igazi vidám, éneklős részegek szoktak, józanul pedig igazán nagy teljesítménynek tartottam tőle. Mindenesetre, most fogtam a kezét, nem húztam el az enyémet, magam sem tudtam, miért. Jeffrey időnként úgy belemerült az éneklésbe - vagy már annyira erőt vett rajta a fáradság, amely engem is kínzott -, hogy a feje gyakran súrolta a fogadó legnagyobb, étellel megrakott asztalát. Kényelmes ruhában ültünk, amiben még lenni is jól esett, pedig igazán nem rajongtam azért, ha mást kellett felvennem saját bejáratott - bár apám szerint agyonkoptatott - darabjaimon kívül. A vendéglátást a város szervezte az előadás örömére, minket pedig marasztaltak, hiszen hozzájárultunk a szép bevételhez, amiből mindössze annyit fogadtunk el, amely biztosította, hogy nyugalmasan eljuthassunk Hellenburgba és ne kelljen szabad ég alatt aludnunk olyan vidékeken, amelyeken a biztonság nem feltétlenül vonatkozott sötételfekre is. 
- Jól vagy, Holdacska? - kérdezte kacagva a szőkés nő a kendőjével, amikor feltűnt neki, hogy Jeff úgy döntött, párnának használja a vállamat, alapos megpróbáltatás elé helyezve egyensúlyom megőrzésének feladatát. 
- Hogyne lennék. - feleltem komolyan, ahogyan szoktam - Csak én is fáradt vagyok. 
Gerda - még mindig a fellépős ruhájában, köpeny nélkül - ekkor ült le a közelünkben, intve az egyik robusztus emberférfinek, hogy tartson tisztán egy menekülőutat, ha besokallok és aludni térnék. 
- Ügyesek voltatok. - mondta riválisom a színpadról, miközben átnyúlt két tálca sütemény felett, hogy megkocogtassa Jeffrey vállát, aki ekkor magán kívül elsimította a hajam és az öltözékem, mintha semmi sem történt volna - Mind a ketten. Megérdemlitek a pénzt, főleg a helyzetből adódóan. 
- És a pihenést is. - nevetett a kendős nő, aminek hatására mér elképzelni sem tudtam, hogyan festhettünk a vígan, energiától duzzadva mulatozók között ásítozva, le-lecsüngő fejjel. 
Nem sokat fogtam fel a társalgás további menetéből, vagyis még kevesebbet, mint amennyit egyébként megértettem. Mindössze annyira emlékeztem tisztán, hogy valamilyen módon elhagytuk az épületet és ágyakban kötöttünk ki. 
Mondom, tisztán. És a többit inkább ne is emlegessük. Éppen elég annyi, hogy az elkövetkező, utazással töltött időszakban az aznap történtek és néhány komolyabb, mélyebb elbeszélgetés miatt sokat változtam. Annyira sokat, hogy amikor felnéztem, ugyanazzal az áhítatos tekintettel találtam magam szembe, mint a színpadon. Pedig Jeffrey nem ivott semmilyen varázsitalt. 
És én sem növesztettem melleket.

Felhasználó profiljának megtekintése

5 Re: [Azonnali játék] - Az este fénypontja on Pént. Márc. 30, 2018 6:58 pm

Tertullius

avatar
Felszentelt Inkvizítor
Felszentelt Inkvizítor
Johannes kíváncsian tekintett be a fogadó ajtaján, ahogy elhaladt mellette. Csak egy másodpercre látta a bent lévő eseményeket és embereket, egyvalamin mégis megesett a szeme. Vagy hogy pontosabbak legyünk: egyvalakin. Egy fiatal, talán huszadik életévét sem betöltött lányról volt szó, vörös haja, tengerkék szeme és formás alakja azonnal elcsábította a férfit. Olyannyira, hogy az percet sem habozott: feladatáról elfeledkezve fordult vissza a kocsma irányába, s állt meg annak az ablaka előtt.  Tudni akarta hová megy be – hiszen az, hogy ma este minden tehetségét beveti, hogy megszerezze a lányt, már az első pillanattól el volt döntve – így nem sajnálta idejét arra, hogy tüzetesen megvizsgálja a bent egyre jobban eluralkodó tipikus kocsmahangulatot. Akik már nem bírták a sarokban hevertek, néhányan verekedést próbáltak volna kezdeményezni, de pár, feltehetőleg még józan egyén, szétválasztotta őket; megint máshol muzsikusok húzták a talpalávalót – s meg kell hagyni még Johannes szerint is elég ügyesen, pedig ő aztán minőségi kocsmákhoz volt szokva. Az ilyen jó muzsikát pedig vétek lett volna hagyni, hogy csak úgy elszálljon…táncolni kellett rá! A fogadó vendégei pedig erre sem voltak restek: sem energiájukat, sem lábukat nem kímélték, hogy a már oly sokat dicsért muzsikaszó kárba ne menjen. Ahogyan szépségben, úgy táncban is elől, sőt magasan járt kedvenc inkvizítorunk kiszemeltje. Szó szerint, ami azt illeti, hiszen az egyik asztalra felpattanva rúgta a port (igen, sajnos az asztalokon is volt belőle bőven), vagy épp a felettébb intim helyekre nyúlkáló férfikezek sokaságát a lány. Ezt Johannesnek sem az úriemberhez illő tisztessége (khm…), sem féltékenysége nem hagyhatta szó nélkül, a nézelődést immár befejezve a közeli ajtó felé vette az irányt, hogy azonnal megmentse szíve választottját a tiszteletlen csürhétől.

Az ajtón belépve először a tömény alkoholsza...bocsánat, illat csapta meg hősünket, aminek a koncentrációjából csakhamar rájött, hogy itt a puszta lélegzéstől is belehet rúgni. Szeretett azonban biztosra menni, így első dolga egy korsó sör rendelése volt. Sürgette a csapost ahogy csak bírta, hiszen alig bírta már nézni, amit kedvesével művelnek. Amint megkapta italát jókorát húzott belőle, hogy ki lötyögjön véletlenül, miközben felugrik a lány mellé. Szerencsére az ugrás jól sikerült, egy lépésre a lánytól ért asztalt. Tudta, hogy közös történetükben itt jött el a fordulópont, így tehát minden sármját bevetette, hogy meggyőzze a lányt, ő kell neki: mélyen a szemébe nézett, a szabad kezével átkarolta a derekát, és táncra perdítette a hirtelen megjelenésétől kicsit megszeppent hölgyet. Nem kellett győzködni, úgy folytatta, mintha mi sem történt volna, annyi különbséggel, hogy most már Johannessel együtt élvezte a zenét. Közös erővel és négy lábbal már sokkal nagyobb hatékonysággal tapostak rá a tapogatózó kezekre, azok pedig szépen lassan el is tűntek az asztal mellől, s csak néhányan maradtak ott élvezni a pár tüzes táncát. A daliának mmost lett alkalma arra, hogy közelebbről is megcsodálja szíve választottját: arcán feltűntek a szeplők, haja talán kicsit a szőkéhez is közelített. Alakjában már távolról sem csalódott, ilyen közelről azonban még nagyobb magabiztossággal konstatálhatta: ez az egyik legszebb lány, akit életében látott. Azonban a szép lányok is elfáradnak előbb-utóbb, így történt ez most is. Mozgása lassabb lett, lihegését jól érezhette táncpartnere is. Leugrott tehát az asztalról, s kezét tartotta, hogy lesegítse a hölgyet is, aki pedig szívesen fogadta azt. Újabb italért intett, s az előbb még táncparkettként használt asztal mellé letelepedve kellemes beszélgetésbe kezdtek…

Korán kezdődött a másnap az inkvizítor számára. Két keresztest maga mellé véve – hiszen nem véletlenül jártak erre, elvileg dolgozni jöttek – indult meg a falu határában letelepedett vándorszínészek táborához. Hiszen közéjük tartozott. Legalábbis tegnap ezt adta elő Gittának, szíve hölgyének. Az az áldott lány pedig úgy döntött, hogy játssza a makacsot, s ahelyett, hogy a kocsmát otthagyva egy szénakazalba kötöttek volna ki, hazakísértette magát a férfival és csókot nyomva ajkaira ígérte meg neki: „ha holnap jól szerepelsz, a tiéd leszek”. Johannesnek tehát muszáj volt szerepelnie, ha nem akarta, hogy a „zsákmány” kicsússzon a keze közül. Miközben a tegnapi – utólag legalábbis – gyászos estét idézte fel magában, odaértek a vándorszínészekhez. Intett a kereszteseknek – akik jóbarátai voltak, nem egyszer teljesítettek már együtt feladatot, ezért merte magával hozni őket egy ekkora hülyeségre – hogy várják meg kint, majd felmászott az első szekérre, ami útjába került.
- Ki itt a főnök?
Többen is aludtak a szekéren, de a férfi hirtelen érkezésére a legtöbben felriadtak. A kezdeti félelmet követően rájöttek hogy többen vannak mint vendégük, így magabiztosan válaszolt neki egy szőke hajú elf férfi.
- Mit akarsz?
- Főszerepet a mai előadásra…és egy forgatókönyvet, ha nem akartok nagyon beégni. Ti pedig ötszáz váltóval lesztek gazdagabbak. – Ötszáz váltó…egy luxusprosti se került ennyibe a városban, Johannes szerint azonban megérte az „üzlet”.
Az elf előbb értetlenül bámult az inkvizítorra, egy idő után azonban még félálomban is összeállt neki a dolog.
- Figyelj haver, én megértem, hogy ez az álmod meg minden, de nem kockáztathatunk meg egy amatőrt egy ilyen fontos előadáson. Ha ez bejön nagyot szakítunk…esetleg tarts velünk, meglátjuk hasznodat vesszük e. – mondta jóindulatúan az elf.
Johannes nem véletlenül hozta magával a kereszteseket, sejtette, hogy valami ilyesmire is kilyukadhat a tárgyalásuk. Füttyentett, mire a két páncélos kivont karddal a szekéren termett, sokkal meggyőzőbbé téve az inkvizítor eddigi érveit.
- Enyém a szerep. – mondta, mire az elf egy óriási sóhaj közepette bólintott.


- Óh, hogy tehette ezt velem szívem hölgye! Otthagyni…egy elfért! – sírt fel színpadiasan Johannes, minden műkönnyemet bevetve…s bármennyire is meglepő, bevált, a nézők együtt ereztek vele, úgy tűnik az egynapos kiképzés meghozta a gyümölcsét. Persze az elf átírta a forgatókönyvet és leléptette saját magával a hercegnőt a színdarab közepén, de lényeg a lényeg: így is ő volt a főszereplő. Egyedül az zavarta, hogy Gittát nem tudta felfedezni a nézők sorai között, de ezen sem csodálkozott, hiszen amennyien voltak, alig lehetett bárkit is kivenni.
Miközben a darabot játszották, a távolban egyre kivehetőbb lett egy kisebb embercsoport, kezükben fáklyával. Ahogy közelebb értek már a fegyver is felcsillant, azonban a színészek nem állíthatták le a műsort, és egyébként sem gondolták, hogy a népnek bármi oka lenne meglincselni őket. Johannes is így gondolta, egészen addig ameddig oda nem értek s a pánik közeli állapotba került nézőket el nem kezdték felbujtani, hogy menjenek neki a művészeknek.
- Ezek közül a mocskok közül valamelyik tegnap elcsavarta a lányom fejét! Megrontotta, és arra kényszerítette, hogy ma elszökjön vele! Ha nem kapom el, talán soha nem látom újra! – kiabálta, miközben fáklyát lengetve rohangált a nézősereg között.
Johannes ebben a pillanatban jött rá arra, hogy talán jobb lesz menekülni. Intett a két keresztesnek, akik a nézőtéren röhögtek az alakításán, hogy ideje dobbantani, ő pedig leugrott a színpadról – hátul, hogy ne legyen feltűnő –, s lovat keresett, hogy amilyen gyorsan csak lehet itt hagyja ezt az átkozott helyet…Útközben jött rá, hogyan függenek össze a szálak. Az apa nagy valószínűséggel a városka egyik elöljárója lehetett, aki riasztotta az embereit – miután rajta kapta azon, hogy összepakol –, hogy lányocskáját megszöktetné valami jöttment csavargó. Azok fegyvert fogtak, s megindultak, hogy biztos, ami biztos alapon az összes színésszel elbánjanak, Gittát meg bezárták valahova, nehogy még a végén eltűnjön. Bármennyire is szerette volna szidni a lányt, nem tudta (és nem csak a szépsége miatt) mert tulajdonképpen nem hazudott neki. „Az övé lesz...”
Hogy mi lett a színészekkel azt csak jóval később tudta meg: a falusiak elfogták őket, néhány halálra vertek, néhányat pedig megégettek a szekereikkel együtt. Azóta is ezt nevezik a legemlékezetesebb előadásnak Tünde erdő határában.

Felhasználó profiljának megtekintése

6 Re: [Azonnali játék] - Az este fénypontja on Szomb. Márc. 31, 2018 1:49 am

Gerard D. Lawrenz

avatar
a Tudás Démona
a Tudás Démona
A nagy Erdő határán is megtalálni számtalan értékes növényt, ritka fát és állatot. Aki itt keresgél, általában nem veszi a kockázatot, hogy mélyebbre utazzon, egyenesen a tünde terület mélyére. Nem is éri meg. Amióta a sárkány beleégette billogát a Tünde Erdőbe, elszaporodtak a ragadozó állatok, így még veszélyesebb útra kelni kíséret nélkül. Gerardnak ugyan ezzel nem volt baja. Ő és társai pár veszett farkassal gond nélkül elbántak volna. Szimplán csak lusta volt. Így aztán az erődszéli fák tövében kutakodott a lombok vadvilága után. Leginkább az itteni madarak érdekelték. Az erdei madarak általában csak 1-2, egymástól nem túl messzi erdőségben fordulnak elő. Mivel nem hagyják el a lombok sűrűjét, nehezen tudnak más erdőkbe átjutni. Minden erdő madárvilága tökéletesen egyedi.
- Mit is nézel rajtuk egész pontosan? – kérdezte Leo, aki ott állt mellette. Szüksége volt valakire, aki ismerte az erdőt.
- Áh igaz, neked nem lehet valami érdekes. Te az egész életedet itt élted le. – bólogatott az állát vakargatva Klaus.
A három férfi jött csak el ide, az erdő végébe. Mariát nem igazán érdekelték a természet csodái, Aleena meg csak simán belustult az utóbbi napokban, és amúgy sem volt képes megérteni semmit, amiben Földanyát kellett volna keresni. Így aztán ők hárman kitalálták, hogy kikapcsolódásképp utaznak egy jót. Pár napja takarították ki a tornyukat, úgy el voltak fáradva, hogy mozogni is alig bírtak. Kész csoda, hogy útnak tudtak indulni. És most mégis itt voltak. Gerard éppen egy apró fecske fészkét mustrálta. Egy-két fiókája már ki is kelt a tavaszi szellőnek hála.
- Ezek az állatok pont úgy teremtettek, hogy elég könnyűek legyenek a repüléshez, de elég erősek, hogy megvédhessék magukat. El akarom találni az optimális tömeget, amikor a második fokozatot használom... – Gerard nem mellesleg a testére idézett varázslatok hívta így. Senki sem tudja miért. Talán így egyszerűbb volt, mint egyesével felsorolni az össze mágiát, amit így volt képes használni.
- Hé maga! – ordítja egy hang – Mit művel azzal a fészekkel?!
A trió idegesen fordult hátra. Angolul szóltak hozzájuk, azért ijedtek meg ennyire. Klaus azt sem tudta, miről beszél, de valahogy sejtette, nem lehetett jó kedvében. Hátuk mögött egy majd két méter magas tünde férfi meresztette rájuk a szemeit. Hagyományos druidaköpenyt viselt, bár a botja érdekes módon hasonló volt, mint az embereké. Ugyanolyan pengével ellátott darab volt...
- Na most aztán nyakig benne vagyunk... – nézett előre Leo.
- Igen...azok a szemek... – tette hozzá Klaus – az irgalom legkisebb szikráját sem látni benne.
Ha Maria itt lett volna, ő talán jobb belátásra bírhatta volna az ürgét. Közülük viszont senki sem értett a diplomáciához, és nagyon úgy tűnt, hogy a druida sem akar velük egyezkedni. Abbadón óta sokkal jobban őrzik a tündék a megmaradt erdejüket. Egy ilyenért többnapi robotot is kaphat az ember, ha a druida rossz kedvében talál rá.
- Nyugalom srácok...van egy ötletem. – suttogta Leo, majd óvatosan terpeszbe állt. A druida nem csinált mást, csak meredten figyelte őket, nehogy valamivel próbálkozzanak.
Klaus és Gerard csendben néztek. Ritkán fordult elő, hogy Leonak valami ötlete támad, de azok általában jók szoktak lenni. Várták mit lép. És kis híján megfagyott az ereikben a vér, amikor Leo egyszerűen csak hátrafordult és elkezdett rohanni.
- Fuss az életedért!
Nem kellett kétszer mondani. De a druida nem adta fel ilyen könnyen. A sarkukban volt.
- Milyen idióta ötlet ez?
- Talán tudsz jobban?!
- Nézzétek! – mutatott előre Klaus, egyenesen az útra. Éppen rámerőlegesen futottak – Ott megy egy szekérsor.
Gerard pislogott kettőt.
- Remek, akkor felugrunk az egyikre.
- Tessék?! De hát az lehetetlen...
- Akarsz fogadni. – vigyorgott a démon.
Gerard átkarolta a két társát, majd megidézett legalább tíz kötelet. Nem is emlékezett rá, hogy valaha ennyi előhívott volna. Fél pillanat alatt nyakon csípte a szekér oldalát.
- Ugorjatok!
Nekilendültek, majd egy nagy rántással a szekér felé vetették magukat. Nem volt egy sima ugrás, mert nagyjából félúton abbamaradt a nagy lendület és végül a szekér oldalának vágódtak neki. szerencsére a kötelek megtartották őket, így már gond nélkül be tudtak mászni.
Odabent az ekhós szekér belsejében érte őket aztán az igazi meglepetés. Nem votlak ugyanis egyedül. Még négy ember ült ott és beszélgetett egymással szemben ülve. Ketten tündék voltak, a másik kettő pedig ember. Egy-egy ládán ültek. Köztük még elég sok hely volt, pont annyi, hogy kényelmesen oldalra tudjanak fordulni meglepettségükben.
- Ti meg kik vagytok? – kérdezte az egyik tünde.
A három jómadár csak meredten bámult egymásra.
- Hát mi csak...pár megfáradt vándor...? – próbálkozott be Leo.
Legnagyobb meglepetésükre bevállt.
- Az más. Aggódtunk, hogy banditák vagytok.
- Ilyen nyomottakat banditának... – nevetett a másik.
Jót beszélgettek, míg el nem érték a következő várost. Akkor derült ki, pontosan milyen szekérre sikerült felszállniuk. Egy takaros kis Lightleaf-i színtársulat voltak ők, és éppen vándoroltak városról városra, hogy előadást tarthassanak Veronia minden szegletében. Összeszedett, rendes társaságnak tűntek. Nem kellett őket félteni, morfondíroztak egymást közt a fiúk. Már nagyban mentek az előkészületek a színpadon, amikor körbesétáltak a szekérsoron.
- Örvendtünk a találkozásnak! – integetett Leo. Megszabadultak a druidától, utaztak egy jót, s most el is érték az egyik nagy, biztonságos országutat. Minden tökéletes volt. Legalábbis ezt gondolta, amíg egy férfi meg nem ragadta a vállát.
- Ne olyan gyorsan! Lóduljatok segíteni pakolni, ha már eddig elhoztunk titeket. – a férfi egy nagyjából harmincöt éves, magas, jó kiállású tünde volt. Nyilvánvalóan a társulat vezetője.
A három jómadár vállat vont, elvégre semmi dolguk nem volt. Neki is láttak a függönyök, jelmezek, díszletek kipakolásához Unalmas volt, de legalább közben el tudtak egymással szórakozni. Klaus és Gerard éppen Leo fejére formáztak egy alsószoknyából turbánt, amikor meghallották, hogy két színész egymással beszélget.
- Négy embert?! Ez most komoly?
- Terjed a tavaszi ragály a szekerek közt. Ennyi embert nem tudunk időben keríteni.
Klaus ahogy meghallotta, hogy valakinek segítségre van szüksége, rögvest odasietett.
- Elnézést uraim. – vakarta meg az állát ravasz mosollyal. Gerard és Leo szinte látta, hogy csillognak a szemei – De mintha munkaerőhiány lépett volna fel soraik közt?
Hamarosan ki is derült miért. Úgy néz ki, több ember is ájulásig lázasodott a karavánból, így aztán színészhiány van. Szükségük volt valakire, aki beugrik helyettük. Nem is egy, hanem mindjártnégy szerepre. Kér férfi és két nőire egész pontosan. Ráadásul csak pár soros szövegeik voltak. A társulatból alig pár ember tudott olvasni, ezért általában rövid, velős mondatok voltak betanítva, vagy csak simán rögtönöztek a szituációtól függően.
- Mit szóltok? Világ életemben színészkedni akartam.
- Adom. – vágta rá Leo gyorsan.
Gerard pedig úgy volt vele, meghagyja ezt az örömöt nekik.
- Én megelégszem a látvánnyal is.
~ Még csak az kéne. Eleget színészkedem én Lilithyrának...
~ Meg is mondod neki?
Mindenki nagyban készülődött az esti előadásra. Leonak egy álnok és ravasz nemest kellett alakítania, aki mindenáron meg akarja szerezni, amit akar, Klaus pedig egy kocsist játszott, aki majd a hajadon udvarlójának segít megszökni a kastélyból. Eredetileg a nemes akart lenni, de miután közölték vele, milyen lesz a szerepe, átpasszolta Leonak. Leo meghagyta neki a döntés jogát, elvégre ő szerezte meg a szerepeket.
- Szerinted nem kövérít ez a ruha? – kérdezte ironikusan Leo.
- Ö...Leo, egy párna van a hasadhoz téve. A jelmez része.
- Na nem mondod...
Épp a szövegüket gyakorolták, amikor a társulat vezetője szomorú fejjel körbejárta az összes szekeret. Hozzájuk is eljutott a hír, hogy az előadást mégsem tartják meg. Hogy miért, arra ugyan rá kellett kérdezniük, de készségesen elmondták.
- Sajnos egy szerepre nem találtunk helyettest.
- Ennyire nincs ember? –vonta fel a szemöldökét.
- Senki.
- Jaj ne már. Úgy beleéltem magam. Valakit csak találunk, akielvállalja...
- Úgy van! Ez olyan, amit nem szalaszthatunk el, ha belerokkanunk is.
- Nem csak ez a baj. Az összes közül a hajadon lány szerepe a legösszetettebb, és neki van a legtöbb sora. A színésznő olvasni is tudott, ezért nagyon részletesek a sorai. Ennyi szöveget megtanulni egy délután alatt fizikai képtelenség. Miért is hittem, hogy találni tudok bárkit is a szerepre? – dörzsölte meg a halántékát a tenyerével.
Leo és Klaus összenéztek. Valahogy sejtették, hogy a másik is pont ugyanarra gondolt. Ijesztő, ravasz szemekkel fordultak hátra Gerard irányába, aki éppen az egyik nagy festett díszlet talapzatát igazgatta. Fél percig csak némán bámultak. Megvárták, amíg észreveszi, hogy őt figyelik. Addig is elkezdtek gondolkodni a kivitelezésen. Pechjükre Gerard is hallott mindent, amiről beszéltek. Csak éppen próbált úgy tenni, mint aki meg sem hallotta.
- Srácok...mit forgattok a fejetekben? – lépett idegesen egyet hátra.
- Ne hagyd meglógni! – ordította Leo, miután ő és Klaus rávetették magukat.
Pár percre rá Gerard ott állt a színpad mögött, készen az előadásra. A többiek nagy nehezen belebújtatták a jelmezbe, amit a női főszereplőnek kellett volna viselnie. Gerardnak sok baja nem volt a fűzővel, ilyenkor jól jön, hogy az ember megállt a növésben. A jelmez egyébként egy iszonyatosan élénk színű, valami durva északi divatot kifigurázó buggyos ujjú üdvarhölgyi ruha volt, valami olcsó anyagból, mert úgy viszkettek tőle az ember tagjai, mintha ezer szúnyogot nyomtak volna alá. De legalább kék volt...némi zölddel. A szoknyához dukált pár fából faragott, aranyra festett ékszer is, egy nyaklánc és egy tiara, valamint egy pár harisnya. A haját két copfba kötötték, hogy nőiesebb hatást keltsen. Szerencsére elég hosszú volt, hogy meg tudják tenni. Ráadásnak kapott még egy kis púdert is, hogy az arcvonásai el legyenek fedve. A legeslegrosszabb kellék viszont a cipő volt, ami úgy szorította a lábát, mintha satuba fogták volna. Még szerencse, hogy csak vászonból volt.
- Ki foglak nyírni titeket... – nézett rájuk gyilkos szemekkel.
Klaus és Leo tőle három méterre egymás vállának támaszkodva szakadtak a röhögéstől. A főnök ezzel szemben koránt sem volt megelégedve az eredménnyel.
- Nem is tudom...biztos meg tudod jegyezni a szöveget?
- Nem egyeztem bele! – tiltakozott, de nem figyeltek oda rá.
- Ne féljen, ez a specialitása. – veregette meg a vállát.
- De akkor is...a hangja egyáltalán nem olyan, amilyennek kéne...
- Tényleg – morfondírozott - a mágiáddal nem tudod megváltoztatni a hangod.
- De...kemény fél percre. – Gerard utálta beismerni, de az ismeretei az Illúzió terén még leírhatatlanul csökevényesek voltak.
- De hát ismételd meg.
- Tudod te mennyi varázserőmbe kerül az?!
~ Nem elégbe sajnos...
A főnök csak fájdalmasan sóhajtott egyet. Ő ugyan nem tudta, hogy a kis csapat állandóan leáll, hogy egymással vitázzanak. Náluk ez egy fontos rituálé volt, hogy megismerjék egymás ideáljait és később, ha gyorsan kell cselekedni, pontosan tudják, mi jár a másik fejében. Ezért csinálják olyan gyakran. Kívülről nézve csak úgy tűnt, mintha egy rakás részeges katona vitatkozna.
- Nos, ha valóban nem tudod a hangod megváltoztatni, akkor nem leszel képes...
- Micsoda?! – háborodott fel Gerard.
- Ez nekem miért nem jutott eszembe... – súgta Klaus Leonak.
- Hogy én, Gerard D. Lawrenz ne tudjak egy ilyen egyszerű feladatot végrehajtani?! Ad abszurdum!
Elkezdett koncentrálni. Pontosan tudta, hogy kell csinálnia.
~ Készen állsz?
~ Átyám, ez fájni fog... – sóhajtott nagyot a lány.
~ Ne feledd, legalább egy mondatta előre kell gondolkozzunk. A Közös Tudatunk jelenleg is csak 1,64 másodperces késéssel dolgozik, ha emlékről van szó.
Gerard nagy levegőt vett. Megmozgatta az ajkait, az orrát, a szemeit. Összekulcsolta a háta mögött a kezét, kihúzta magát, egyik lábával előre lépett. Minden egyes izmát, ami csak a beszédhez kell. A róluk kapott érzeteket és emlékeket át is adta Liának, hogy alkalmazkodjon hozzá. A lány illúziója a háta mögött jelent meg, miközben elküldte neki a mimikájának emlékeit, illetve hogy milyenképp fog a szája mozogni a következő mondatban. Bőven két másodpercre előre tudta Gerard, hogy kell a száját mozgatni. Nagy levegőt vett, egyik kezét behajlítva az arcához emelte, majd kinyitotta a száját.
- Kedves uraim, ez igazán semmiség számomra. – szólalt meg Lia, miközben Gerard a száját mozgatta. Gerard azon a vékony, dallamos hangon beszélt, amivel alapból az apró démon szokott.
Kínos csend törte meg az egyhangú zajongást. Halkan süvített végig a szél a színpad mögötti réten. Leo és Klaus teljesen lefagytak. Falfehér arccal remegve, halálra döbbent tekintettel bámultak előre Gerardra. Mindenre számítottak, de erre nem.
~ Ez...túl élethű!
~ Ez...túl élethű! – ijesztően élethű alakítás volt.
- Hé! Mi ez a reakció?! – szaladt oda hozzájuk Gerard halálra rémülve – Ennyire nem volt nevetséges!
A többiek csak némán bólogattak, hogy minden rendben. A társulat vezetője tért elsőnek magához.
- Nos... – köhögött nagyot. Őt is meglepte az eredmény, úgy tűnt – akkor ezzel minden problémánk megoldódott. Egy óra múlva kezdünk, addig van időtök felkészülni.
Beesteledett, összegyűltek a népek a fáklyákkal kivilágított színpad előtt. Nem volt más hátra, mint nekigyürkőzni. A darab maga nagyon egyszerű volt: egy csomó olcsó viccel teletűzdelt komédia egy udvarhölgyről, akit egy rablólovag ostromolt, s az éjszaka leple alatt próbálnak elmenekülni, miközben dacolniuk kell az egész vár, talán az egész uradalom haragjával. A fügönyt felhúzták, és indulhatott is az első jelenet. Gerard pedig egy emelvényen állva kezdett neki a szövegének.
- Kit takarnak az árnyak. Pont mikor a holdvényben kívántam fürdőt venni.
~ Te jó ég, mindjárt sírok... – ő sem hitte el, de a darab azzal indult, hogy a hajadont kukkolni kezdi valakit.
- ...elő a bokorból, látom hogy ott vagy!
- Észrevettem, hogy mindig itt vagy. – hangzott egy zöld díszlet mögül.
- Húsz éve raboskodom ebben a toronyban. – hajolt hátra színpadiasan, a hogy egyik kezét hátratolta, a másikkal pedig a homlokát fogta.
- Szép...bezzeg én csak a hétvégéket kapom meg szabadnapnak. – hangzott a elismerő válasz.
~ Mindjárt felakasztom magam...
Az előadás meglepően folyékonyan ment le. A szereplők tudták a szövegüket, nem is ez volt az első alkalom, hogy ezt a darabot előadták. Leo és Klaus néhol ugyan rögtönzött, de senkinek sem tűnt fel. És azok a vicces...a közönség dőlt a nevetéstől. Azért volt pár döcögős jelenet. Például amikor Gerardnak le kellett ugrania Klaus karjaiba. Ha ott nem csökkenti le a súlyát, biztos zanyáltak volna egyet. Szerencsétlen így is ijedtében majdnem leesett a színpadról. De mind közül a legijesztőbb az a jelenet volt, amikor is a rablólovagnak a holdfényes éjszaka ege alatt meg kellett csókolnia szíve választottját. Valamiért a másik színészt nem informálták, hogy pontosan ki is ugrott be a szerepre, vagy csak simán túlságosan beleélte magát a szerepébe, de nagyon nem úgy tűnt mintha tárvolságot akarna tartani.
~ Na haver, most találj ki valamit!
~ Illúzió! Illúzió! – így esett meg aztán, hogy csak kénytelen volt a varázserejéből is használni.
Az előadást követően mindenki hazament a maga dolgát intézni. A trió pedig nekiláthatott csomagolni a hazaúthoz. Úgy döntöttek, még ma este útra indulnak...Gerard döntött így, valamiért nagyon sietős dolga volt neki. Persze hogy sietett, itt akarta végre hagyni ezt a helyet, és lecibálni magáról azt a nyüves jelmezt. Kész szerencse, hogy nem lepleződött le. El sem bírta képzelni, mit tett volna ez a hírnevével. Már éppen gombolta volna ki a blúzát, amikor rátörtek a színpad oldaláról. Egy totál idegen férfi lépett oda, a kezében egy virággal. Gerardnak azonnal leesett, mire készül.
~ Miért pont én...
- Szép estét, kisasszony. – hajolt meg előtte illedelmesen – Igazán elragadó volt a mai előadása.
Gerard azt hitte, ott leheli ki a lelkét a döbbenettől.
- Nos...nagyon köszönöm, uram. – szólalt meg Lia némi hezitálás után. Gerard próbált természetes fejet vágni. Nem lepleződhetett le – Sokat kellett...gyakorolnom vele.
A férfi ekkor még közelebb lépett hozzá. Mire kettőt pislogott, az egyik karja már Gerard háta mögött volt. A démonnak olyan tágra nyíltak a szemei, hogy mozdulni nem tudott.
- Mit szólnál, ha elmennék. Megmutatom a várost. Bár este igencsak veszélyes. De nem félj. Majd én leszek a te hős lovagot. – ugyanebben a pillanat a keze ijesztően lejjebb csúszott. Egy pillanatig el sem akarta hinni Gerard, hogy pontosan hova, de aztán egy meredt pillantással megerősítette, hogy elég nyíltan próbáltak flörtölni vele.
Leo és Klaus fél percre rá mentek vissza a színpad végére. Mindketten átöltöztek és készen álltak az indulásra. Ott találtak rá Gerardra, aki éppen idegesen lihegett az egyik függönny mellett. Ott feküdt előtte egy ájult férfi is. A feje búbjából apró patakként bugyogott a vér. Még látni lehetett a démon öklén az Erős szavának pecsétjeit, ahogy elhalványulnak.
- Hát itt meg mi történt?
- Ó, ha azt tudnátok...
- Semmi! Tűnjünk innen, mielőtt olyat teszek, amitől megint rám száll az inkvizíció. – mondta, aztán letépte magáról a ruhát, felrántotta a köpenyét és súlyos léptekkel megindult az országút felé.
Klaus és Leo csak vállat vontak, majd követték.
- Ha hazaértünk, irány a legelső kocsma! Aztán elmegyek a pincébe birkózni is! Aztán elorozom annak a nagydarab városőrnek a nőjét! – sorolta nagy hévvel, miközben kihúzta magát és a felsőtestének összes izmát befeszítette.
A két útitárs azt hitte rosszul hall.
- Jól érzed magad...?
- Több mint jól!
Mondta úgy, hogy valójában eléggé aggódott, mi fog ebből kisülni.
~ Te Gerard...nem lenne egyszerűbb csak simán szakállat növeszteni?
~ De nem akar kinőni! – sírt fel gondolatban, mielőtt maga mögött hagyta volna az utolsó szekeret is. Pedig Lia még tudta is, mennyi próbálkozott.

Felhasználó profiljának megtekintése

7 Re: [Azonnali játék] - Az este fénypontja on Szomb. Márc. 31, 2018 1:46 pm

Kristin Dalgaard

avatar
Keresztes Lovag
Keresztes Lovag
- Ím lesújtottam a... a híres... rettegett óriásasszonyt, aki... Ez nem megy, Frederic mester. - adtam fel egy nyűgös sóhajjal, leengedve a fakardot é skis híja volt, hogy belerúgjak a hátára fektetett próbababába. Komikus volt mennyire se veled se nélküled vették komolyan a próbákat – a feltételezett “óriásasszony” egy nagyobbacska hordó volt, aminek tetejére egy vödröt szögeztek szájával lefelé és még kócból valami hajfélét is ügyeskedtek a tetejére. De ha őszinte akartam lenni, mi nem volt komikus?
- Dehogynem, fräulein. Hosszú még a nap, estig még sok időnk van. Addigra úgy fog szavalni, mintha erre született volna. - próbált bíztatni a bard, ám én a leghitetlenebb tekintetemmel fordultam vissza felé, amelyet sikerült kicsikarnom magmaból. Egyetlen este, ez volt az alku, amely harmadfél órányi könyörgés, hízelgés és ígérgetés után megszületett. Egyetlen előadás. Ki más let volna méltó eljátszani a legendás Szent Theodorát, mint egy feltételezett leszármazottja, ráadásul a Exercituum egy jóhírű lovagja? Legalább is a poéta szavai szerint ez lettem volna én.
- Menni fog az.
A szemem sarkába ekkor váratlan, lehetetlenül fehér jelenés kúszott be… az arcomba pedig paprikavörös pír, egészen a fülem hegyéig.
- An... Andromeda kisasszony. Mit keres itt?
A félangyal egy pillanatra sem jött zavarba, egyszerű, kíváncsian andalgó léptekkel közeledett felénk, mintha csak a Katedrális udvarán futtotunk volna össze, vagy a Rendház étkezőjében és a reggeli mellett csevegni támadt volna kedve.
- Kristin Angelika... te mit csinálsz? – kérdezte lelkesen, láthatóan feladva a harcot az oldalát furdaló kíváncsisággal, mielőtt tudatosult volna benne a kérdésem. - Én...csak erre jöttem.
Igazából nem is vártam más választ, szinte egyetlen alkalmat nem tudtam felidézni, amikor Andromeda kisasszony kimerítő választ adott volna.
- Én... - Nehezen találtam meg a szavakat, mert fogós kérdés volt. Mit is csináltam pontosan? Színészkedek? A közelében se voltam, de máshogy nem tudtam leírni. - ... ez... egy hosszú történet, egyszer magam lovagoltam errefelé a Katedrálisból, amikor is egyszer csa...
- A fräulein épp megcsillogtatja a tehetségét. - vágott közbe a bárd. - Kegyed talán csatlakozna? Volna itt éppen egy szerep, amely ráillene egy ilyen sugárzó de mégis kiismerhetetlen, erős de törékeny, egyszerű de misztikus hölgynek, mint kegyed. - járta körbe a nefilimet Frederic mester alaposan vizslató tekintettel. Noha készültem felháborodni a férfi tekintetében semi kéjsóvár nem volt, azonban úgy csillogott a tekintete, mint a szobrásznak aki meglelte a múzsáját.
- ...Szerep? - szakította el a félangyal a tekintetét a körülötte köröző poétától, szinte segélykérően pillantva rám, ami végül kirántott a lányos zavarból.
- Nos... A kisasszony látott már színdarabot?
- Nem tudtam, hogy színdarabozol. - felelte kis elgondolkodás után, amely kis híján újra visszadobott a vöröslő, elképzelt szégyen végtelen tengerébe, de még időben összekaptam magam. Nyugodj meg Kristin, nem lótifuti apród vagy már, aki mindentől elalél. Lovag vagy, viselkedj ahhoz méltóan… már amennyire most lehet. - Mit játszol?
- Nem színdarabozom. - ráztam meg a fejem, ezzel elengedve a nagyon komolyan megfogadott lovagi méltóságot és teret adva a zavart hebegésnek. - Mármint igen, de... - Egy hosszú sóhajjal szakítottam meg a dadogásomat, időt adva magamnak hogy eltereljem a gondolataimat egy másik téma felé. - ... ez különleges és egyszeri alkalom. - nyomtam meg a szavakat közben az oldalunkra visszatérő bárd felé. - Kisasszony, egyébként ez itt Frederic Edelharde, rímkovács, vándorénekes és újabban kamaraszíndarabíró. Frederic mester, a kisasszony Andromeda a nefilimek nagyrabecsült népéből.
- Andromeda, örvendek. - hajolt meg a poéta. - Ugyanaz az Andromeda, aki őseink legendáiban egy sziklához kötve várta a végzetét míg egy hős meg nem menekítette? - kérdezte vigyorogva. - Hallotta már az Óriásölő Thora történetét?
Elképzelésem sem volt, hogy Andromedáról is szó volt őseink legendái között, de a bard műveltsége (vagy egyszerű és mégis hihető hantázó képessége) elismerő pillantásokat váltott ki belőlem.
- Nem. -válaszolt lényegretörően a nefilim, népének szófukar módján.
- Thora Winterskjald az utolsók között volt, akik elengedték a vikingek pogány hitét, de később olyannyira megtért hogy szent is lett belőle. - vettem át a szót Frederic mestertől. - A legenda szerint ez a páli fordulat akkor érte, amikor megölt egy ártatlan óriásasszonyt, és találkozott... - A szívem nagyot dobbant és kihagyott egy ütemet, a vérem a fülemben dobolt, ahogy eltöltött a felismerés, melyik szerepet szánhatta Andromeda kisasszonynak a bárd. - ... Frederic mester, ugye nem arra gondol?
- ... Kivel? - a félangyal láthatóan nem hagyta, hogy a legizgalmasabb pillanatban megakasszuk a történet fonalát, én azonban átengedtem a poétának, hogy befejezze.
- Az Úr angyalával, Azraellel. - mondta ki a csattanót mosolyogva a bárd. - Noha a hagyományos megjelenítésekben Azrael általában férfi... miért ne lehetne egy erőtől és bölcsességében szomorúságtól ragyogó hölgyemény?
Andromeda nem válaszolt azonnal, tekintete értelmezhetetlen hullámokban változott, míg végül cask felemelte ragyogó pillantását.
- Legyek én?
- Nos... A kisasszonyon múlik a dolog. - feleltem bizonytalanul. Lehet egyáltalán ilyet kérni egy félangyaltól? - De megtisztelne vele. - mosolyodtam el végül bátorítónak szántan, Andromeda pedig végül bólint.
- Nagyszerű! - csapta össze a kezét a bárd. - Hozok is a hölgyeknek még egy szövegkönyvet!

~:O:~

Meglepően sokan jöttek el az előadásra. Túl sokan. A gyomrom remegett, ujjaim bizonytalanul markolták a fakardot, amely Thora legendás fegyverét, az azóta a Katedrális mélyén őrzött Kjempemordert szimbolizálta, miközben felléptem a színpadra. Az előadás elkezdődött.


Alig egy óra telt el, a lámpaláz már nem égetett annyira, a szavak könnyebben jöttek a számra, mikor elérkeztünk az este fénypontjáig: Thora Winterskjald megtéréshez.
- Ím, az óriás porba hull, gonosz mágiája megszűnik és visszatérünk hazánk hűs vizeire. De... akkor miért nem érzem én a változás szelét?

Lépéseket hallottam, óvatos csoszogást, amelyeket hamar elnyelt az elfojtott csodáló felkiáltások hangja, ahogy a félangyal a maga nem evilági fenségében a színpadra lépett. A megbeszélt menetrend szerint a lánynak előre keleltt vonla vonulnia, Azrael arkangyal fennségében bejelentenie magát, ám ehelyett elém lépett és megragadta a vállamat. Engedelmesen fellépkedtem a díszlet mögé rejtett emelvény lépcsőin, amely a legendában hallott lebegést akarta utánozni, Andromeda kisasszony pedig magára öltötte legharagosabb ábrázatát.
- Nézzed, mit műveltél, te pogány leány! Nézd és lásd, hogy válik vízzé a vér, amit balgaságodban kiontottál,  s e tengernyi sebet, melyet az ártatlan sámánasszony testén vágtál!
A félangyal elengedett, én pedig térdre estem előtte a szerep szerint, kis híján nem borítva csak fel az utolsó pillanatban eszkábált díszletet.
- Figyelmezz a szavaimra,  mert én vagyok Azrael, hatalmas háborúk és hősi harcok angyala, az egyetlen igaz Isten  égi hírnöke! - zengte tovább, én pedig felpillantottam. Ahogy tekitnetem találkozott a lány aranyló, túlvilági gyönyörűséget rejtő és mégis, tiszteletet és félelmet parancsoló szemeivel mintha megállt volna egy pillanatra az idő. Mintha szempilláinak apró rezzenése a világ kerekét irányította volna, megálljt parancsolva neki, hogy egyetlen szívverésem idejére csakis őt, egyedül őt csodálhassam. Megköszörültem a torkomat, hogy el tudjam szakítani a tekintetem a nefilim szemektől, és sebesen kutattam az emlékeim között a szövegem után.
- Kegyelmezz nekem, valkűr, mert látom már mit tettem. Látom már hogy az istened az igaz és ő büntetett meg minket. - szegtem le a fejem, egyrészt az alázat jeleként, másrészt félve a találkozást Andromeda szemeivel, mégis vágyva rájuk. A világ forgot, én pedig nem értettem semmit, így ahhoz nyúltam, amely mindig ott volt nekem: a feladatom. - Méltó vagyok a korbácsra, amely lesújtott rám, mert úgy öltem mint a bűnösök. - estem térdre a lépcsőn, próbálva nem lehorzsolni a térdem.
- Vétettél és megbántad, az Ő égi szemében nem vagy többé bűnös. - mondta ki végül a reményteli végkifejletet sejtető szavakat a nefilim, majd kézen fogva felsegített és levezetett a lépcsőn, egyenesen az óriást játszó termetes színésznő és az őt elfedő kék anyagok mögé.
- Az egész néped meg kell, hogy lássa, amit te ma itt megláttál, csak akkor libben fel az Átok, mely benneteket sújt. De a saját lelked üdvéért nem kell többet félned. Mi a neved? - fordult felém megfeledkezve róla, hogy jó színész sosem fordíthat hátat a közönségnek. Egyikünk sem volt jó színész, ennyi már biztos let bennem.
- Thora vagyok, jarl özvegye, nyakas vikingek vezére. Népem nehezen tér, de az Istenért, aki így kegyelmez mind fejet fog hajtani, hálálkodva. - Elfelejtettem a szövegemet. Az eredeti is hasonlóan hangzott, azonban a szerep lassan úgy fogott körbe, mint a ruha, amit rám adtak.
ADA
Andromeda kiasszony egy pillanatra megtorpant a mozdulatai közben, ahogy rájött az utolsó pillanatban elkövetett rögtönzésemre, de meglepő ügyességgel simult bele az új szövegkörnyezetbe. Egyik kezét felemelte a fejem fölé, amelyből népének szent ereje, a Kegyelmes Isten gyógyító fénye áradt – most csak szimbolikusan.
- Mától az Úr gyermeke vagy, és Theodora lészen neved, hogy mindenki csodálattal lássa, az Úr megajándékozott téged a reménnyel, hogy megválthasd a magad és a tieid bűneit.
A félangyal hátralépett, szárnyait széttárva, alig egyhüvelyknyire haladva el a háttérdíszlet előtt.
- Menj, mondd el ezt annak, aki hallgat rád.

Ez volt az én végszavam a történet összefoglalásához, így kiegyenesedtem, megbontva a drámai ködöt és a közönség felé fordultam.
- Hallgassatok hát rám, mind, akik ma ide járultatok. Így tért meg Thora, jarl özvegye, nyakas vikingek vezére, mert az Úr kegyelmes volt. Mindezt azért, hogy mi, kik a népe voltunk részesülhessünk az Úr ajándékaiból. Így fogadjátok el ezt e szerény társulattól, akik ma nektek szerepeltek! - hajoltam meg, próbálva türtőztetni magam a kitörő tapsvihar közepette.
- Csodálatosan játszottál, Angelika. - hallottam meg Andromeda hangját, amire hátrafordultam és mosolyogva felé nyújtottam a kezem.
- A kisasszony is. De azt hiszem egy alkalom elég volt.
- Igen. - felelte a félangyal határozottan, mielőtt kézen fogva az óriásasszonyt játszó színésznőt mindhárman meghajoltak a közönségnek, fürödve a csillag és lámpásfényben.

Felhasználó profiljának megtekintése

8 Re: [Azonnali játék] - Az este fénypontja on Szomb. Márc. 31, 2018 11:28 pm

Adalya Amram Ehud

avatar
Nefilim Próféta
Nefilim Próféta
Adát a Fővárosba szólította a kötelesség. A Katedrális nefilimjei közt élni megkérte a maga árát, feladatai voltak, részt kellett vennie az életükben, a mindennapjaikban, amit nem bánt, de mégis szokatlan volt annyi különös körülmények közt töltött vendégeskedés után. Most is a piacra tartott különleges ételeik receptjeihez alapanyagokat felkutatni. Gondolataiba merülve járta az utcát, amikor egyszere egy ismerős hang, Kristin Angelikáé akasztotta meg a mozgásban. Ment volna tovább, de a kíváncsiság lecövekelte, így egy fél pillanatig egy helyben toporgott. Végül győzött az utóbbi.
- Ím lesújtottam a... a híres... rettegett óriásasszonyt, aki... Ez nem megy, Frederic mester. - adta fel a lovagnő.
- Dehogynem, fräulein. Hosszú még a nap, estig még sok időnk van. Addigra úgy fog szavalni, mintha erre született volna.
Első gondolata az volt, hogy a lovagok a városban gyakorlatoznak, de ez a párbeszéd még a némethez képest is egészen furcsa volt. Tényleg óriásasszonyt mondott volna? Vagy ez valami bemutató?
Aztán meg: Angelika ölt óriásasszonyt? Tényleg léteznének? Vajon a szavalás az valami haditechnika?
Túl sok kérdés égette velejéig kíváncsi lelkét, így aztán igazán azon volt, hogy megkerülje az alacsony kerítést, ami a lovagnőtől elválasztotta. Egészen közel ment hozzá, s ahogy szétnézett, azt is látta, hogy egy vászonajtón át több nem teljesen lovagnak kinéző egyén jött-ment: egyik pocakos, másik nyurga, végül egy szélesderekú asszonyság... Hát egyikük sem volt valami edzett külsejű lovag...
Némi elmélkedést legyűrve, félre hajtotta az ajtót és átment rajta.
Amint belépett, körülnézett, keresve az óiásasszonyt, míg a maga szenvtelenül bíráló tekintete meg nem állapodott Kristin Angelika, és újdonsült képzőjének kettősén. Az ember, akit Frederic mesternek hívtak, épp megveregette a gyakorlott lovagnő hátát. Ada megbabonázva nézte végig, ahogy egy vándormutatványos kinézetű egyén biztatja a fakardot szorongató Angelikát egy bábu előtt. Valójában sosem látta még ilyen elesettnek a lányt, még a halál torkában se tudta volna magában egy lekonyult fülű nyúlhoz hasonlítani, de most pont úgy festett. Volt valami megejtő ebben a képben, ami egyszerre csiklandozta meg a gyomrában és árasztotta el a lelkét melegséggel.
Angelika, amint őt meglátta, fülig vörösödött.
- An... Andromeda kisasszony. Mit keres itt?
Mire Kristin a nevén szólította volna, Ada már elindult feléjük, és megállt előttük, mint aki csak csevegni lépett oda. Először a bárdot nézte meg magának, a csillogó kopaszodó homlokát, a vékony eret a halántékán, és a már-már mániákus tekintetét, amivel a kurázsit tartotta magában és tanoncában, akármi is volt közös ügyük. Azután Angelikára siklott a nézése, a lány szőkeségének kontrasztjában még nyilvánvalóbbá vált a teljes pír, ami az arcát borította.
- Kristin Angelika... te mit csinálsz? - bukott ki belőle.
- Én...csak erre jöttem. – tette hozzá, amint a lovagnő felé irányuló gondolatai között átfurakodott a kérdése is.
- Én... – kezdte Kristin Angelika továbbra is zavarban. - ... ez... egy hosszú történet,...
A helyzet kezdte körvonalazni egészen abszurd arcát, mintha Kristin Angelika is érezte volna ezt, mert habogásában egyre kisebbedett előtte.
- egyszer magam lovagoltam errefelé a Katedrálisból, amikor is egyszer csa...
- A fräulein épp megcsillogtatja a tehetségét. - vágott közbe a bárd. - Kegyed talán csatlakozna? Volna itt éppen egy szerep, amely ráillene egy ilyen sugárzó de mégis kiismerhetetlen, erős de törékeny, egyszerű de misztikus hölgynek, mint kegyed. - járta körbe Frederic mester alaposan körbenézve, mint a szobrász aki megtalálta múzsáját.
És itt ért véget Kristin Angelika törpenövése, a félangyal a rávetülő végtelenül kendőzetlen tekintet alatt maga is összemenni kezdett. Sokféle tekintet esett már rá, s ez vetekedett a legsóvárabbakkal. Szemmel kellett tartania, így a fejével is követte a körötte köröző mestert. Szemei nem árulták el, ám a homlokán apró ránc jelzte, hogy aggasztónak találja a helyzetet.
- ...Szerep? - pillantott Kristin Angelikára, amit akár segélykérőnek is lehetett nevezni.
- Nos... A kisasszony látott már színdarabot? - kérdezte a lovag immáron összeszedettebbül.
Ada rántott egyet a szárnyain, hogy a mester ne méricskélje tovább, aztán megrázta a fejét, csak hogy megálljon a mozdulat közepén. Valójában látott már, de mindig csak messziről, szekérről. Népe inkább mesélte a történeteiket, mintsem játszotta volna, egy nefilim hamarabb beszélt, mint énekelt, ha énekelt, leginkább Élóhimról. Ha volt előadás, ami az emberekét megközelítette, az táncaikban rejlett.
De a szerepek mást is mondtak neki... a huszonkét kártya, a huszonkét szerep.
- Nem tudtam, hogy színdarabozol. - darálta be végül a német szót annak rendje és módja szerint. Aztán észbe kapott, hogy ez a helyzet a másiknak talán pont annyira furcsa lehetett, mint neki. - Mit játszol? - bólintott rá.
- Nem színdarabozom. - rázta meg a fejét a lovag még mindig látható kínban. - Mármint igen, de... - Kristin felsóhajtott - ... ez különleges és egyszeri alkalom. - nyomta meg a szavakat közben az oldalára visszatérő bárd felé küldve egy jelentőségteljes pillantást. - Kisasszony, egyébként ez itt Frederic Edelharde, rímkovács, vándorénekes és újabban kamaraszíndarabíró. Frederic mester, a kisasszony Andromeda a nefilimek nagyrabecsült népéből.
Mielőtt akár csak megemészthette volna az aggasztóan hosszú kamaraszíndarabírói funkciót, a tisztség viselője vadul belevetette magát a bemutatkozásba:
- Andromeda, örvendek. - hajolt meg a bárd. - Ugyanaz az Andromeda, aki őseink legendáiban egy sziklához kötve várta a végzetét míg egy hős meg nem menekítette? - kérdezte vigyorogva. - Hallotta már az Óriásölő Thora történetét?
Ada csak oldalt biccentette a fejét.
- Nem. -válaszolta lényegre törően.
- Thora Winterskjald az utolsók között volt, akik elengedték a vikingek pogány hitét, de később olyannyira megtért hogy szent is lett belőle. - foglalta össze Kristin Angelika. - A legenda szerint ez a páli fordulat akkor érte, amikor megölt egy ártatlan óriásasszonyt, és találkozott... - itt megállt egy pillanatra és a bárd felé fordult. - ... Frederic mester, ugye nem arra gondol?
Ada gyanútlanul hallgatta az óriásasszony történetét, nem sejtvén, hogy Kristin Angelika őséről szól és hogy ha még sokáig áll itt, vele is terveik lesznek.
Egyikről a másikra nézett.
- ... Kivel? - kérdezte kíváncsian most, hogy már bevezették a történetbe.
- Az Úr angyalával, Azraellel. - mondta ki a csattanót mosolyogva a bárd. - Noha a hagyományos megjelenítésekben Azrael általában férfi... miért ne lehetne egy erőtől és bölcsességében szomorúságtól ragyogó hölgyemény?
Adát mintha fejbe vágta volna ez a fordulat... egy pillanatra szinte életlennek tűnt, úgy megdermedt a gondolatra. Azraelt játszani nagyon vegyes érzésekkel járó dolog volt a számára. Azrael a mélységi, Azrael a hírnök... egyszerre volt furcsa a gondolat, szinte szentségtörő, hogy egy fenevadat alakítson, másrészt ő tudta, hogy egy mélységiről volt szó, aki valaha angyal volt és azzá is lett. Aki mert úgy szerette ezt a Világot... feláldozta magát érte.
Ada a lovagnő tekintetét kereste és most ő nézett úgy a másikra, mint egy riadt nyúl, egy iskoláslány, aki a társa bátorítását vagy ellenzését várja egy izgalmas, de félelmetes helyzetben.
- Legyek én? – kérdezte.
- Nos... A kisasszonyon múlik a dolog. - felelte Kristin bizonytalanul. - De megtisztelne vele.
Ada már nem tudta volna visszamondani, hogy került ide. De Kristin Angelika is itt volt, kényelmetlenül, de elszántan, hát ő is megküzd a feladattal. Biztatónak szánt félszeg mosollyal bólintott rá.

------------------------------------------

- Ím, az óriás porba hull, gonosz mágiája megszűnik és visszatérünk hazánk hűs vizeire. De... akkor miért nem érzem én a változás szelét?
Ada soha még ilyen rosszul szabott tógát nem látott, főképp azután, hogy mivel nem műszárnyakat tettek fölé, így a saját nagyon is valós testrészeinek kellett még egyszer megvágni. A hajába valami furcsa anyagot dolgoztak bele, amitől egyszerre tűnt dúsabbnak és lekentnek, aztán ezt a furcsa hajmasszát körberakták a hátán és a vállain, hogy úgy keretezte be az arcát, mint karácsonyfát az angyalhaj, de még így is milliószor jobban jött ki belőle, mint Kristin Angelika a maga hősi szerelésében.
Frederik mester megkopogtatta a vállát, de Ada állt mint a szikla. Ez igen rossz ötlet volt... nagyon rossz, gondolta magában. De a lovagnő olyan átléssel játszott, hogy nem hagyhatta cserben. Kicsoszogott a porondra, szinte érezte a reá hulló tekinteteket, még mielőtt a mindenféle érzést vegyítő kiáltások felhangzottak volna, úgy estek rá, mint ezer meg ezer mélységi csáp, a feje hátulja zúgott, mintha tényleg Azrael lett volna jelen. De az most ő volt. Megállt Kristin Angelika előtt, ami nem volt benne a szövegben, neki szent haraggal kellett volna bejönnie és elöl megállnia, hogy bejelentse magát. De most már mindegy volt, erőt vett magán, megragadta a lány vállát és feltolta maga előtt a lépcsőzetes emelvényen, ami a felemelését volt hivatott mutanti, miközben kitárta a szárnyait és csapott velük kettőt, hogy a repülést imitálja.
- Nézzed, mit műveltél, te pogány leány! Nézd és lásd, hogy válik vízzé a vér, amit balgaságodban kiontottál,  s e  tengernyi sebet, melyet az ártatlan sámánasszony testén vágtál!
Ada úgy éreze, életében nem beszélt még ennyit és ilyen cifrát. Elengedte Kristin Angelikát, akinek térdre kellett hullania, de félő volt hogy az ingatag tákolmányon tovább zuhan, mint kéne. Aztán elmondta amit az elején kihagyott:
- Figyelmezz a szavaimra,  mert én vagyok Azrael, hatalmas háborúk és hősi harcok angyala, az egyetlen igaz Isten  égi hírnöke!
Kristin Angelika felnézett a félangyal szemeibe, Ada pedig viszonozta az indigókék pillantást. A lány olyan áhitattal nézett rá, amelyért csak csodálni tudta, ha játszott.
Ám ha valós volt, nem tudott megnyugvást adni neki, mert most az övé sem volt szenvtelen. Nagyon mély feldúltságot árult el, miközben rezzenéstelen állt a világvégét jelentő deszkákon.
A pillanat elnyúlt.
Mit látsz Angelika?
A lovagnő végül megköszörülte a torkát:
- Kegyelmezz nekem, valkűr, mert látom már mit tettem. Látom már hogy az istened az igaz és ő büntetett meg minket. - szegte le a fejét. - Méltó vagyok a korbácsra, amely lesújtott rám, mert úgy öltem mint a bűnösök. - esett térdre a lépcsőn, próbálván nem lehorzsolni a térdét.
Látván, hogy Angelika a műért készül ontani a vérét, megrezdült a keze, hogy megakadályozza, de visszatartotta magát, ez még nem az a rész volt... Aki a lányt felsegítené, az Ada emberi arca volna, de aki Thora szívéről emeli fel a súlyt, az Azrael lesz.
- Vétettél és megbántad, az Ő égi szemében nem vagy többé bűnös. – mondta teljes átéléssel. A próféta eggyé vált a hírnökkel. Lehajolt a bűnbánó lányhoz, kézen fogta, felsegítette, és amerről jöttek, levezette a magasított pódiumról, az elé a tóhoz, amivé a termetes asszonyság a széken változott elfedve egy csomó kék anyaggal. Az óriásnő partjához, aki tóvá vált.
- Az egész néped meg kell, hogy lássa, amit te ma itt megláttál, csak akkor libben fel az Átok, mely benneteket sújt. De a saját lelked üdvéért nem kell többet félned. Mi a neved? - fordult Angelikához, megfeledkezve róla, hogy végig a közönség felé nézzen, így félig háttal állt nekik, de a szárnya nem takarta ki a lovagnőt.
A kritikusok úgy emlékeznek majd erre a pillanatra, hogy a közönségtől való elfordultával, szárnyai hangsúlyozásával szimbólummá vált és egyúttal kiemelte a hősnő megvilágosodási és önmagára találási momentumát... Igazán fennkölt volt a nézőtérről nézve is.
- Thora vagyok, jarl özvegye, nyakas vikingek vezére. Népem nehezen tér, de az Istenért, aki így kegyelmez mind fejet fog hajtani, hálálkodva. - szavalta Kristin, eltérve az eredeti szövegtől, amire az oldalsó díszek takarásában Frederic mester szmeöldöke felszaladt, de elégedetten mosolygott.
Adát is kibillentette, hogy megváltozott a szöveg, észbe kapott és igazított a beállása szögén. Amúgy is egy olyan részhez értek, ahol újra magára kellett ébrednie. A mester elmondta neki, miért olyan fontos Kristin Angelikának ez a mű, hogy a családja őséről szól, s ez megtörte az ellenkezését, amikor nem akarta a szent erőket színelemnek használni.
Így aztán az előadás alkalmával a tenyerére idézte a nefilimek gyógyító mágiáját, kezéből fény áradt, miközben Angelika feje fölé emelte:
- Mától az Úr gyermeke vagy, és Theodora lészen neved, hogy mindenki csodálattal lássa, az Úr megajándékozott téged a reménnyel, hogy megválthasd a magad és a tieid bűneit.
Ada ezután tett egy lépést hátra, szárnyait közben kitárva, mint aki felemelkedni készült, s csoda történt: nem borította föl az emelvényt, amin előbb álltak.
- Menj, mondd el ezt annak, aki hallgat rád.
Kristin végül áhitatos arccal lépett előre a közönség felé:
- Hallgassatok hát rám, mind, akik ma ide járultatok. Így tért meg Thora, jarl özvegye, nyakas vikingek vezére, mert az Úr kegyelmes volt. Mindezt azért, hogy mi, kik a népe voltunk részesülhessünk az Úr ajándékaiból. Így fogadjátok el ezt e szerény társulattól, akik ma nektek szerepeltek! - hajolt meg végül, amire annak rendje és módja szerint kitört a tapsvihar.
Kristin hátrafordult, arcán bizonytalan, de egészen kedves kifejezéssel, és kinyújtotta a kezét Ada felé. A félangyal megkönnyebbülésében, hogy túlélték, hogy nincs több szövegelés, s a lépteit se kell számolnia, felszabadultan, sugárzón elmosolyodott. Furcsa nap volt ez, s a közös élmény megannyi furcsa pillanat. Mégis több volt ez, mint a lámpaláz leeste, volt ebben a játékban valami felemelő, ahogy mindketten az örökségüket közvetítték és azt az üzenetet, amiben olyan mélyen hittek, még ha olyan formában is, amit szórakoztatásra találtak fel az emberek.
- Csodálatosan játszottál, Angelika. - mondta neki, hogy csak ő hallja, de meghallja a tapsvihar közben.
Elfogadta a kezét, és előre ment vele, hogy miután előhalászták az óriásnőt is, együtt a társulat, meghajoljanak.
- A kisasszony is. - viszonozta Kristin. - De azt hiszem egy alkalom elég volt.
Adában meghűl a vér is, de nem... Kristin Angelika hála égnek nem jött bele.
- Igen. - felel te Ada hithű meggyőződéssel.

Felhasználó profiljának megtekintése

9 Re: [Azonnali játék] - Az este fénypontja on Szomb. Márc. 31, 2018 11:56 pm

Lance Kalver

avatar
Tünde Zsoldos
Tünde Zsoldos
Fejfájósan ébredtem. Nem igazán értettem, mi történik, az utolsó emlékem az volt, ahogy egy túl jól sikerült este után támolygok kifelé a lékúrára berendezkedett létesítményből, és egy csomó szekér felé veszem az irányt, hogy lepihenjek, vagy helyesebben, eldőljek, mint egy zsák krumpli. Miután annyira kitisztult a fejem, hogy fel is tudtam valamit fogni a körülöttem történő dolgokból, észrevettem, hogy hason fekszem egy relatíve sötét helyen, fa szagát érzem, mi több, még talán az arcom is annak van nekinyomódva, és ha ez még nem lenne elég, mintha a hátamra is pakoltak volna valamit. Elkezdtem mocorogni, aminek annyi lett az eredménye, hogy leesett rólam az, ami rajtam volt, rögtön ezután pedig hatalmas kiabálást hallottam.
- Ne’angoskoggyatokmánannyi’ahászééé’hasadafhejeeeemmm... - Mondtam, legalábbis próbáltam mondani, mert úgy tűnt, hogy még egy kicsit részeg vagyok, de a tiszta beszédben megakadályozott a hirtelen fény hatására fejembe hasító fájdalom. Miért nem hagyják békén az egyszeri másnapost? Többet alkoholhoz nem nyúlok.. Nagy nehezen feltornáztam magam, hogy nagyjából körülnézzek. Egy csomó szekeret láttam, gyalogosokat, lovasokat egyaránt, voltak ott tündék, néhány sötét tünde és emberek is, egy dolog volt közös bennük, hogy mindannyian árgus szemekkel bámultak rám. Én ugyanolyan szemekkel bámultam rájuk, fogalmam se volt, hogy most mit kéne kezdeni velük, és elsősorban magammal, úgy ki voltam száradva, mint annak a rendje.
- Viiizeeeeettt.. - Hörögtem végül. Basszus, ilyen szar állapotban még sose voltam... ezen még elvoltam magamban egy kicsit, aztán arra kellett eszmélnem, hogy valaki hozzám vágott egy kulacsot.
- Igyál, aztán beszélj, mielőtt kiváglak! - Szólt valaki mogorva hangon. Ittam is, mialatt valaki más, egy kedvesebb férfihang is megszólalt.
- Talán mégse muszáj... A színdarabba úgyis kell valaki, aki annyira szörnyen másnapos, hogy felállni is alig tud, nem is nagy szerep, és amúgyse akarta senki elvállalni, mi lenne, ha most kihasználnánk ezt a szerencsétlent, ha már itt van, és cserébe nem vernéd agyon?
~ Tudod, kit tudna agyon verni, teeee... ~ Mondtam magamban haragosan, de aztán félrenyeltem a vizet, amitől öklendezni kezdtem. ~ Jó, nyertél... ~ Tettem hozzá magamban. A másik végül megenyhült, ezt annyiból derítettem ki, hogy nem szólt semmi mást, továbbra se tudtam mondjuk egyikükről se, hogy hogy néznek ki, mert nagy volt a tömeg, a fejem meg túlságosan fájt ahhoz, hogy megpróbáljam beazonosítani. Odalépett hozzám egy égővörös hajú férfi, és megszólalt:
- Most maradj itt, mert megyünk tovább. Sőt, az a kifejezett kérésünk, hogy ne gyógyulj meg estig, valakinek hitelesen kell előadnia a szenvedő részeget. Lehetőleg most minél többet szenvedj, hogy hitelesen menjen a színpadon is. Ja, és ezt felejtsd el - Vette ki a kezemből a vizeskulacsot, és elsétált.
- Hé! Gyere már vissza, helló! - Szóltam utána. Nem szép dolog ám a dögrováson fetrengő tündétől elvenni a gyógyulásának egyetlen kulcsát, de gondolom ez volt az egyetlen módja, hogy ne dobjanak ki az útszéli bozótosba. Annak még kevésbé örültem volna, ráadásul a vörös hajú férfinek pluszpont járt, mert a hangjából ítélve ő volt az, aki az előbbi, igencsak goromba férfitől megmentett. Merthogy ő lehajított volna a szekérről minden további nélkül, és még talán ki is zsebel valamennyire, mint utazási díj, abban biztos voltam. Zötykölődve megindult a szekér, úgy tűnt, hogy a leesett dolgokat már felszedték, és rendeződtek a kis közjáték után, hogy meginduljanak. Körülnéztem, hogy megnézzem, mégis hol vagyunk. Egy kis idő után rájöttem, hogy ezt az utat ismerem, én is szoktam erre járni, amikor épp úgy döntök, hogy a Tünde erdőbe szeretnék menni. Hátránya az volt a szekerek szempontjából, hogy elég göröngyösre edzette a sok erre haladó, amit általában nem nagyon vettem észre, de most minden egyes rezdülés hihetetlenül megviselt, és mintha a kedves kocsis szándékosan arra utazott volna, hogy belehajtson a gödrökbe és rámenjen a halmokra, mert kedvét lelte abban, hogy jajveszékelek. Öreganyám, ezek sose voltak másnaposak? A sokadik hangos nyögésemet már megelégelte valaki az utazókból, és miután hozzám vágtak egy termetes méretű csomóba göngyölt kötelet, valamiért sikerült csöndben maradnom, és összeszorított fogakkal hisztiznem, hogy fáj a fejem, szomjas vagyok, szédülök, elzsibbadt a lábam és egyébként is. Lassanként ránk sötétedett, de épp időben megérkeztünk a faluba, ahol elkezdődött a készülődés. Pont úgy, mint... mint korábban... várjunk, nem találkoztam én már ezekkel? Egyik helyen bábszínházat állítottak fel a kicsiknek és egy nagyobb színpadot gondolom az idősebbeknek, máshol éppen alkalmi játékokat készítettek elő, vagy bazárt nyitottak különféle csecsebecséknek, esetleg édességeket rakodtak ki, pont, mint kicsivel később. És az a vörös hajú férfi... nem az ő játéka babonázott meg engem annyira? Hol lehet most a felesége? És a gyerek? Viszont nem volt időm ezen gondolkozni, lerángattak a szekérről.
- Jössz, betanulsz, ha elrontod, kicsinállak. Ez lesz a menet. - Mondta egy megtermett férfi, én pedig úgy sejtettem, hogy ő volt az a nagyon agresszív, aki egyből ki akart csinálni csak azért, mert rossz helyen tört rám a sötétség. Kelletlenül követtem őt, nem kívánva, hogy megverjenek, és elkezdett magyarázni. Nem sok mindent értettem, de nem is úgy nézett ki, mint aki igazán meg akarja velem értetni a dolgokat, annyi jött át, hogy „Amikor a szőke csöcsös bejön, te oda mászol be, és ott is maradsz, amíg ki nem kaparnak onnan. Ja, és nyávoghatsz, ahogy akarsz, csak ne legyél túl hangos”. Az asszem menni fog, nem mintha olyan túl sok kedvem lenne kiabálni mindezek után, amit átéltem. Meg ki tudja, hogy mikor fognak megdobálni megint kötéllel, vagy hasonló, arc irányában kevésbé barátságos viselkedést mutató dologgal. De nem tűnt annyira nehéz dolognak, és én aztán igazán vigyáztam magamra, hogy szarul legyek még este is, na meg ők is vigyáztak rám. Elérkezett az este, a bemutató ideje. Szépen ment minden, volt zene, nevetés, ármány, szerelem, én figyeltem is fél füllel, de legfőképpen egy dologra koncentráltam csak: a szőke csöcsösre, ahogy az a barátságtalan háromajtós szekrény megfogalmazta, mert nem akartam bajt. Az mondjuk egy másik kérdés, hogy a többiek annyit láttak belőle, hogy majd’ kiesik az a kocsányos szemem a helyéről, annyira bámulom a csajt, és éppenséggel arra se figyelek, hogy a nyálamat időben lenyeljem. Ez engem abban a pillanatban viszont nem zavart annyira, csak koncentráltam, és a jó pillanatban be is másztam. Nem volt nehéz dolgom a másnapost adni, és nem is igazán akartam teljesen józanul viselkedni, inkább elestem többször szándékosan. A szőke csöcsösnek igen rövid volt a szoknyája...

Felhasználó profiljának megtekintése

10 Re: [Azonnali játék] - Az este fénypontja on Vas. Ápr. 01, 2018 3:14 am

Livingstone T. Baker

avatar
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos
Minden jónak meg fogod fizetni az árát.
Ahogy egy izmos este után a másnapot,
úgy az ingyen piálásért is a kockázatot.
Azonban kezdem azt hinni, hogy sportágat kellene váltanom. Vagy legalább valami aljas trükköt szerezni, mert rövid időn belül ez már a második fogadás, amit elveszítek. Szemét húzás volt visszatapsolni hozott piával... De... az... a tömény! Istenem, valami zseniális volt. Sajnálatos módon ennek következtében ismeretlen tető fogadott, mikor magamhoz tértem. Ami még hagyján, mert sokszor előfordul. Az aggasztó része a dolognak az volt, hogy ez a cseszett kemény fekhely pont úgy rázkódott, mint egy mozgó szekér.
-Ó, god damn mother fucker...
Szólaltam meg egy mondatba sűrítve az érzéseimet. Persze a szar indítás után miért is ne fokozzuk a dolgot.
-
Főnök! A segéd felébredt!
-Meg segéd a jó édes pálinkafőződ. Mi a franc folyik itt?
-
Történetesen az, hogy veszítettél egy fogadást, miszerint az én segédem leszel egy előadás erejéig.
-Oh... Ugye tudsz róla, hogy csaltál?
-
Ugyan kérlek, te mentél bele, én csak a lehetőséget hoztam.
-És miért is vagyok egy mozgó szekéren fényes nappal, ha csak egy előadásban kellene segédkeznem?
-
Mert az az előadás az elfek erdejének szélén egy kisebb városban lesz. Még két nap az út, addig jobb, ha rendbe szeded magad, mert valami látványosat és egyedit kell előadni.
-You mother fucker...
-
Ez van! Emi majd segít neked, ha kell valami, az úton a vendégem vagy.
Oldalra nézek a csíkba szűkült szemeimmel, és szemügyre veszem a kirendelt egyént. Fiatal csajszi, de nem az esetem, amire most sokkal inkább szükségem van.
-Kellene valami innivaló...
-
Rendben azonnal hozok egy kis vizet.
-Te meg ki akarsz nyírni!? Pia, pia kell...De valami tömény legyen!
Közel álltam a síráshoz, mikor egy másnapos embernek vizet akart hozni. Hát ezek meg akarnak engem ölni?!
Az út elég lassan telt, de szerencsére volt piájuk, és csak főzni kellett segíteni, hogy valamit csináljak is. Egyetlen jó pontjuk, hogy legalább akik a kaját csinálják értenek hozzá normális szinten. Mázlimra a település ahová mentünk elég messze volt első otthonomtól, így nem kellett aggódnom, hogy valaki talán felismer, nem mintha a kinézetem nem lenne másabb azóta.
Valamilyen oknál fogva idáig minden szép és jó volt, azonban bűzlött az egész, mint az elcseszett bor. Erre fény is derült az előadás napjának reggelén. Este kezdődik a cirkusz, és én vagyok az utolsó szám. Most, hogy így szemtől szemben állok a leendő mutatványommal, csak egyetlen dolog futott át rajtam.
-You mother fucker...
Az állam lent maradt, mint amikor öntöm magamba a hordó sört, csak épp függőlegesen. Egy akadálypályával szemeztem, de nem is akármilyennel. Ezek a nyomorultak telepakolták lengő bárdokkal, és nem az énekes fajtával!
-
Ugyan kérlek, ez neked nem is kihívás nemde?
-Még is honnan szedted ezt a szemtelenül nagy baromságot te vadállat. Ti tényleg el akartok tenni láb alól. Ittam már ki embereket a vagyonukból, de ti aztán nem aprózzátok el a bosszút.
Nem, mintha lehetetlen lenne, sőt ezen részegen is végigmegyek, de ez akkor is túlzás! Lehet egyszerű, ha az ember ismeri az időzítést, és az átjutás menetét, de ki a franc garantálja, hogy nem cseszem el? Az én szememet viszont első ránézésre sem verik át.
-
Te hencegtél arról, hogy egy ilyen meg se kottyanna...
-És miért éles pengékkel van agyonrakva az egész? Hát a maradék eszetek is elment?
-
No látod, azon először én is fenn akadtam, de végül csak rábeszéltél, hogy úgy lesz az igazi.
Fapofával oldalra fordulok, és telibe arcaltam a mellettem lévő gerendát. Ehhez egy sima facepalm már nem volt elég. Mégis mi a jó édes franccal itattak ezek engem?!
-
Mindenesetre estére előkészítem az összes piát, amit kértél a mutatványhoz.
Szép lassan elkezdtem döngetni a gerendát az arcommal, mert sajnos nagyon is sejtem, hogy mire kellenek azok a piák...
A nap hátralevő részét azzal töltöttem, hogy a pályát figyeltem, és az átjutást tanulgattam. Eszem ágában nem volt felmenni rá, elég lesz az egyszer. Sajnálatos módon elég hamar eljött az este, kissé vegyes érzelmekkel küzdöttem. Végre este volt, ihattam, buli van. Az egyetlen bökkenő, hogy mindez egy halálpályán lesz.
-
Hölgyeim és uraim! Eljött a pillanat amire mindannyian vártak! A mai előadásunk fénypontja! Különleges egyszeri vissza nem térő alkalom! Mostani sztárvendégünk kifejezetten a mai napért jött el hozzánk, ami nem más, mint a halá~livó!
Hiába nyomod bontod meg másképp attól függetlenül marhára egyértelmű...És mégis mi ez a borzalmas névérzék?
Morogtam magamnak, ahogy végignéztem a terepen. Egy dolog aggasztott, az pedig az asztal. A pálya egy kört ír le, így a vége és az eleje szinte egy helyen van. Nos, ahol az asztal van az a kezdő pont. A probléma az egésszel az, hogy nem kevés pia van az asztalon.
-
Mister T. befogja mutatni önöknek a hihetetlen és csodálatos mutatványt, amiről más nem is álmodik! Végig fog menni ezen a pályán, melyen a pengék mind borotva élesek!
A közönség kedvéért még egy botot is betart az egyik pengéhez, ami úgy megy át rajta, mint kés a vajon. Hát ez totál zakkant, tényleg el akar tenni láb alól.
-
Mindezt, miután lehúzott egy üveg italt! Az első körben egy krigli sört! A másodikban egy üveg bort! A harmadikban egy üveg rumot! É~s a harmadik kör folyamán teljesítés közben megiszik egy üveg pálinkát is!
Kitört az ujjongás, mire én csak pislogtam, mint a szemafor. Ha ezt túlélem, akkor elmegyek, és cselekszem valami jót...
Integetve lépek be a bemutatást követően, és időt hagyva a közönségnek, hogy kitombolhassák magukat elrendezem az asztalon a piákat, majd szépen körbemutatom a sört, valakinek kóstolót is adok, majd a szemük láttára lehúzom, mintha nem is lett volna, s megindulok a pályához. Lép-lép, megáll, lép, megáll, hármat gyorsan szökken, és így tovább. Az egészen nem segített, hogy úgy kalapált a szívem, mint egy Nebelturm kovács kalapácsa. A tömeg minden egyes pillanatot kihasznált, hogy felhörrenjen, amikor valami közelebb került hozzám, vagy épp átugrottam. A második kör, üveg bor. Szintén eljátszottam a bemutatót, és ugyan egy kicsit nagyobb magabiztossággal indultam neki, hála a jó gyors alkoholkeringésemnek fényévekkel előbb kezdett el hatni a pia. Mire végére értem a dolognak, már azon a szinten voltam, hogy mindegy, ennyi volt. Körbejártam a két töménnyel, hisz egy kör alatt fog lemenni a kettő. Megszagolták, többen is, hogy biztos ne legyen kihúzás a dolog alól, igen is tömény kör lesz. Jó hangosan, hátha ezek lesznek utolsó szavaim.
-Egy életem, egy halálom! Ha megiszom, ki nem hányom!
Ezzel le is húztam a rumot, majd a pálya elé álltam, s megvártam, hogy a csillagok kikerüljenek a látóteremből. Megindultam. Kicsit lassabban haladtam, mint az eddigi köröben, így nem egy igen csak közeli élményem volt, persze a közönség csodálatára, és a főnök örömére. Mire a feléig eljutottam, a pálinka fele is elfogyott. Azonban itt kezdődtek a problémák. A kettőt előre, vár, egyet előre, vár-ból, kettőt előre, egyet hátra, egyet előre, kettőt hátra lett, miközben forogtam, hogy lássam melyik irányból jön a következő penge. Persze ettől egy kicsit elvesztettem az irányérzékem, és a pálya végéről visszatévedtem a közepére, miután megint megindultam kifelé. Egy közeli balesettől megmentve a piásüveget gyors átfutottam néhány penge között, s ahogy lendületemet veszítettem erősen hátrahajolva csodálhattam az orrom előtt elzúgó fémet. Ekkora a pálinkából már semmi nem volt, amit csalódottan konstatáltam, s bosszúsan letántorogtam a pályáról. Szerencsésen a megfelelő végén. Az utolsó pillanatokban, mintha csend terült volna a cirkuszra, de amint lent voltam, és felemeltem ökölbe szorított kezem újra kitört az őrület. Amire válaszul kidőltem, mint egy tuskó.
Másnap jócskán délután a főnök sűrű köszönet és sok bók között átnyújtott nekem egy erszényt. Minden pókertudásomat bevetve fapofával fogadtam, s szerencsére jött hozzá magyarázat is.
-
Nos, akkor ahogy megegyeztünk itt a fizetséged! Még egyszer köszönet, neked hála nagy híre ment a társulatunknak, így nem kell tartanunk a csődtől!
Persze én csak bólogatok, és kicsit ugyan önbizalom hiányosan, de megveregetem a vállát, hogy éreztessem vele, igazán nincs mit. Mindeközben rettentően hálás vagyok, hogy nem voltam olyan állat, aki a sikeres mutatvány után leszerződött velük. Persze nem haboztam, és esélyt nem adva a folytatásnak megléptem.

Felhasználó profiljának megtekintése

11 Re: [Azonnali játék] - Az este fénypontja on Vas. Ápr. 01, 2018 3:19 pm

Emelem kalapom a művészurak, művésznők előtt. Remek produkciókat olvashattam. Jutalmatok 150 TP, valamint Egy Csokor Virág...nem viccelek, tessék szépen felírni az adatlapra. Jó tanács: ha lenyesitek a szára alját és úgy teszitek vízbe, valamint adtok neki jóféle tápoldatot (biztos vagyok benne, hogy egy szorgos druida vagy apáca, netán egy rafkós tudásdémon kisegít ebben) akár évekig is elállhat. Heverjétek ki a fellépés fáradalmait.

Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.