Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek

Latest topics

» Cedrick von Nebelturm
by Jerobeam Today at 1:44 pm

» [Pályázatok] Bianca Brunner
by Jerobeam Today at 1:41 pm

» Küldetés: Vándorút
by Lothar von Nebelturm Today at 12:25 pm

» Cyne's Cauldron
by Johnny Wood Yesterday at 9:42 pm

» Kereskedősor
by Johnny Wood Yesterday at 9:39 pm

» Valkyrie Weaponry Fegyverkovács Üzlet
by Kristin Dalgaard Yesterday at 9:38 pm

» Árverések háza
by Kristin Dalgaard Yesterday at 8:59 pm

» Ékszerészet
by Tertullius Yesterday at 8:42 pm

» [Azonnali játék] Ho-ho-hóvihar
by Gerard D. Lawrenz Yesterday at 7:22 pm

[Küldetés] - Arachnophobia (Jelentkezés)

Kedd Szept. 25, 2018 6:00 pm by Hannes von Rotmantel

[img(983px,553px)]…

Comments: 11

Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 46

Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 74


You are not connected. Please login or register

Gloria nővér

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1 Gloria nővér on Csüt. Márc. 22, 2018 10:27 pm

Gloria

avatar
Felszentelt Apáca
Felszentelt Apáca
The Tower of Nightmares

Régóta be akartam jutni a Rotmantelekhez, akik olyan tudás birtokában voltak, amivel mi az Egyházban nem rendelkeztünk. Tekinthető akár ez továbbképzésnek is, bár a priorissza egyéb lehetőséget is látott benne: információt tudtam így szerezni róluk a Sacra Institutio számára. Már ha élve kijövök...
Leszálltam a hajóról, és végignéztem a baljós kisugárzású tornyon, ami úgy magasodott a szirt fölé, mint egy eleven rémálom. A köpenyem alatt viseltem a láncingem, noha nem gondoltam, hogy meg tudna védeni bármitől, és a buzogány is az oldalamra volt akasztva... Csak a biztonság kedvéért. A felhívás a köpenyem belső zsebében lapult, remélve, hogy megállítanak és oda tudom adni valakinek. Már nem is emlékeztem, hogy hol bukkantam rá. Nyílt felkérés volt, így nem gondoltam, hogy visszautasítanának valakit csak mert az egyház tagja volt. A leírás alapján szorította őket a szükség.
Rajtam kívül egyetlen magas, vékony alak volt csak a mezőn. Két külön irányból jöttünk, talán a szögesen ellentétesből is, de egy felé tartottunk ebben biztos voltam, utunk pedig a bejáratnál keresztezte egymást.
Most vettem csak észre, hogy a torony nem klasszikus henger-alakú volt, a földszint sokkal nagyobb volt, mint a többi része, de még ennél is feltűnőbb volt a bejárat, ami egy keresztbetett fagerendával volt elzárva a kíváncsiskodók elől. Tényleg úgy tűnt, mintha csak két teremtett lélek volna széles-e világban, én a férfi, akivel egyszerre értünk az ajtó elé. Nem sokat tudtam a vámpírokról, de úgy hallottam a tornyaik körül egész városok szoktak elterülni, amik otthont adnak az összes rokonnak. Ehhez képest a szürke kövek magányosan meredtek az ég felé…
- Itt nem egy sokfős vámpírcsaládnak kéne élnie? - tettem fel félhangosan a költői kérdést. Nyilvánvalóan nem élt itt egyetlen család sem, sőt azon csodálkoztam volna, ha akár egyetlen magányos remetének otthont ad a hely.
- Nem, fräulein. Itt csak egy maroknyi őrült, elmetörött eszelős lakik, akiket még a saját otthonukban sem tűrnek meg. Noha lehetne annyi modoruk, hogy fogadnak minket, ha már olyannyira várják a segítséget. - válaszolt legnagyobb meglepetésemre a férfi, és bátorkodott egy lépéssel közelebb jönni hozzám. Így lehetőségem nyílt jobban szemügyre venni. Nagyjából egy idősek lehettünk, de nem ez volt, ami a leginkább megragadta a figyelmemet. Sok csúf sérülést láttam már a szolgálatom során, ő sem volt torzabb, mint bármelyikük, akinek betörték a fejét, vagy végig vágták az arcát a csatatéren... De a helyére tett már színű bőr és a félig fehér haj mágiáról árulkodott. Nem lehettem biztos benne, de ez Rotmantel technikának tűnt, pont olyannak, amihez hasonló engem is érdekelt volna, noha nem tudom a hatékonyság nevében az egyház engedélyezné-e az alkalmazásukat.
Pont mielőtt bámulásom az illetlenség határát súrolta volna az ajtó felől láncok csörgése ütötte meg a fülem. Ahogy odapillantottam három, eltorzult testű lényt láttam közeledni. Valaha emberek lehettek, ám mostmár csak nyomokban emlékeztettek ránk. Gerincük meghajlott, hogy csak négykézláb tudjanak közlekedni, mint az állatok, arcukat - ha volt még nekik egyáltalán - fémmaszk takarta. Nyakukban szögekkel kivert nyakörv díszelgett, ahhoz pedig láncokat erősítettek, amin a mögöttük közeledő gazdájuk tartotta őket. A kezem ösztönösen emelkedett fel, hogy keresztet vessek, pedig sejtettem, hogy fel kell készüljek még sok hasonló látványra. Nem véletlenül volt a Rotmanteleknek annyira rossz hírük. A „gazda” finom kelméket viselt, nem szűkölködhetett semmiben, hogy ilyen világi hívságokat is megengedhetett magának, ráadásul olyan nyugodtan közeledett felénk, mintha csak délutáni teára lett volna hivatalos. A könyököm lehanyatlott, és mozdulatlan ajkakkal remegtem néma imát az úrhoz, noha nem tudtam, hogy azt kérem tőle szabadítson meg a gonosztól minket, vagy hogy adjon nyugalmat azoknak a szerencsétleneknek.
Amikor elég közel ért hozzánk, a vámpír - hiszen mi más lett volna? - megrántotta a pórázt, mire a három lény leült, ahogyan a vadászkutyák szoktak. A férfi átlépett közöttük, és leplezetlenül mért minket végig.
- Csak ennyi? – húzta fel a szemöldökét, miközben grimaszokat vágott, kifejezve az elégedetlenségét. Hiába öltözött föl nemesi gúnyába, a modort nem tanították meg neki, vagy ahogy édesanyám mondta volna, az előkelőség belülről fakad. Van, aki úgy születik, másokat bizonyos fokig meg lehet rá tanítani, de vannak, akik teljesen reménytelenek. Nem csak a ruha és a pénz tett valakit nemessé. Noha az egyházban ez nem számított, hiszen fivérek és nővérek voltunk az Úrban, a neveltetésemet nem tudtam megtagadni.
A vámpír sóhajtott egy nagyot, megtörlte a kissé verejtékes homlokát, és kezével kitakarva a napot, mögénk, és a környező távolba kémlelt.
– A többiek? Hol vannak? – Kérdezte, már-már követelőző hangnemben.
- Nincsenek többen.
Tekintetem újra a három maszkos lényre vándorolt. Micsoda eltorzított élet volt ez, milyen rettenet és mivégre? A hányinger kerülgetett, a látványtól, de talán méginkább tudattól. Senki sem vetett véget a szenvedéseknek?
A válaszomra a vámpírnak ismét sikerült finnyás arckifejezést vágnia, noha fogalma sem lehetett kik voltunk, vagy mire voltunk képesek. Rendben, egyikünk sem volt keresztes lovag, de ha azokat keresett volna talán rá kellett volna írnia a felhívásra. Végül mégiscsak füttyentett egyet, mire a három lény hörögve a hátsó lábaira állt.
– Hát jól van akkor! – törődött bele a jelenlétünkbe, majd sóhajtott egy nagyot. Mintha a világ súlya nyomta volna a vállait! Egyet legyintett a láncokkal, mint a hajtó a lovaknak, mire a szolgái megkerültek minket és a lezárt ajtó felé indultak.
- Akkor hát kövessenek.
Lopva újdonsült társamra pillantottam, ha már úgy nézett ki, egy csónakban evezünk tovább. Ő is az én arcomat nézte, barnásvörös, két érett cseresznyére emlékeztető szemeivel, és valahogy úgy éreztem, hogy hasonló gondolatok keringhettek a fejünkben.
Az ajtó előtt a három lény megállt, egyszerűen csak bámultak rá. Noha nem láttam úgy képzeltem a tekintetük üveges, amiben már régen nem csillogott valódi értelem. A vendéglátónk ekkor szembefordult velünk, hogy eligazítást tartson.
- Hát tudja Fräulein, van ez a gond, és meg kéne oldani. Minden segítő információt, megtalálnak az épületen belül. Remélem, a levélben szereplő kritériumoknak megfelelnek. Jó munkát.
Elsőre azt hittem, azért csak hozzám beszélt, és nem vett tudomást a mellettem álló vámpírról, mert nem is látta őt, de amikor többes számban beszélt megnyugodtam, hogy valószínűleg látja, csak valamiért nem veszi a fáradtságot, hogy hozzászóljon. Mint mikor az úrnő a komornájával megy a bálba de az utóbbit mindenki csupán jelentéktelen árnyéknak látja. Tudomásul veszik a jelenlétét, de nem tartják szükségesnek, hogy ennél tovább is foglalkozzanak vele.
– Leszedni! - hallatszott vendéglátónk egyébként meglepően magas, már-már fülsértő hangja. A szolgái leszedték a palánkot az ajtóról, és szélesre tárták a szárnyait. Bent szurokfekete sötétség ásított.
- Pontosan milyen gond is? - sandítottam rá, de valójában nem vártam választ. Amint kinyílt a kapu, határozottan léptem be. Ötletem sem volt, mi várhatott minket odabent, de két dolog biztos volt:
Egy: A vendéglátónk vonakodott ezt az információt megosztani velünk.
Kettő: Ha egy mélységi is lenne bent, már akkor sem fordulnék vissza.
- Sose várja egy tiszta vérű Rotmanteltől, hogy érthető magyarázatot ad. Csak a saját szintjükön képesek kommunikálni. - mondta alkalmi társam elmélázva, mielőtt követett volna a sötétségbe. Kíváncsi lettem volna, mégis mi az a „saját szint”, de gyanítottam, hogy saját magukat minden szinten az emberek fölött állónak gondolták. Érdekes volt, hogy minden más faj jobbnak, okosabbnak, nemesebbnek gondolta magát az embernél, és mégsem voltak képesek többet elérni náluk. Bár csak félig voltam ember, ők voltak azok, akik ételt adtak a számba mikor éhes voltam, kabátot adtak rám, amikor fáztam… Egy tünde megtette volna ugyanezt egy félvérért, vagy csupán korcs kutyaként lökdöste volna odébb, hogy ne zavarja a magasan hordott orrát?
Mikor már bent toporogtunk a toronyban, a vendéglátónk elmosolyodott.
– Becsukni! - ordította, és mintha most egyenesen a másik vámpírra nézett volna. Az a gonosz hang, amin megszólalt, már cseppet sem tükrözött kétségbeesést. - Szerencsében gazdag, pár órát, vagy kevesebbet.
Itt valami nagyon nem volt rendben. Az ajtó felé lendültem, de szinte rácsapódott az orromra. Elnyelt minket a sötétség.
- Lezárni!
Az öklömmel vertem rá az ajtóra, de itt az sem segített volna, ha két méteres izomkolosszus lettem volna.
- Hé! - kiabáltam.  - Nem erről volt szó!
Rácsaptam még egyet a bezárt ajtóra... De hiába. Mostmár bent kellett boldogulnunk. Elöntött a félelem.
Krisztus urunk, segíts meg minket…
Úgy éreztem itt már csak a mindenható lehet az oldalunkon, de az ő csodái csak akkor mutatják meg az erejüket, ha mi, a hozzá képest porszemnél is kisebb emberi erőnkkel hozzátesszük, amit tudunk.
Nem így gondolta ön is, Corona priorissza?
- Volt itt valahol egy lámpás...? - kérdeztem. Véletlenül belerúgtam valamibe. A csörrenése kellemetlenül visszhangzott a sötétségben, de amikor felvettem, egy fáklyatartót tapogattam ki, benne egy még érintetlen fáklyával.
Köszönöm Uram. - adtam hálát magamban ezért a látszólag apró, de mégis talán a világot és a túlélést jelentő csodáért, hogy pont itt, pont a lábam előtt volt a fény.
- Van tűzszerszámod? - kérdeztem a vámpírt. Lehetséges volt, hogy ő látott a sötétben, de nekem nem adatott meg ez a képesség.
- Van. - hallottam ahogy belenyúl a zsebébe. A bőre nekisúrlódott a fekete posztónak, miközben kotorászott, talán még az irányát is meg tudtam volna mondani. - Talált fáklyát? - lépett közelebb. - Egyébként Dieternek hívnak.
Elszégyelltem magam. Kint nagyon tudtam korholni a vendéglátónkat, amiért megfeledkezett a jómodorról, de az alig néhány perc alatt ért sokk miatt én is ugyanúgy elfeledkeztem az udvariasságról. Hivatalos bemutatkozásnak persze ez is csekély volt, de jelen körülmények között nem volt szükség több formalitásra. Csak egy kis odafigyelésre.
- Gloria vagyok. - bár a legtöbben nővérnek szólítottak, így egyszerűen, most elég volt a bérmanevem, amit a rendben használtam. Bemutatkozhattam volna a néven, amit anyám adott, de már jóideje nem éreztem magam Corneliának, von Blumenfeld pedig valójában soha nem is voltam.
A fáklya fénye elsőre elvakított, de amikor a szemem megszokta a fényviszonyokat egy nagyobb előcsarnok körvonalai rajzolódtak ki előttünk. Elég romos állapotban volt, a falikárpitokat leszaggatták, a berendezési tárgyakat feldöntötték. Három betört ajtó vezetett tovább, a torony belsőbb szobáiba. A padlót rozsdabarna alvadt vérfoltok szennyezték, amik alatt a kő be is töredezett, majd a vér elkent csíkként haladt a középső ajtó felé. Mikor közelebb léptem, láttam, hogy a többi ajtó felől is vezetnek vércsíkok, ugyanúgy középre.
- Honnan jött és hová megy? Én lent kezdeném.
A rémtörténetek tanulságai szerint, amiket sötét és viharos estéken olvastam, minden rossz a pincéből jött ki, és minden titkot ott temettek el…


***

- Vámpírtorony? - nézett rám Magdolna nővér elképedve, majd elgondolkozott. A gyóntaófülkében csupán az áttört, már-már csipkeszerű falapon keresztül láttam az arcát. Egy ideje már gyötörtek a rémálmok, mindig ugyan az a történet, mindig kicsit más részlete, de oly élénken, annyira valóságszerűen hatolt be az elmémbe, hogy a rettegés átitatta a reggeleimet és megmételyezte a hétköznapjaimat. Nem bírtam úgy végigmenni a kolostor egy sötét folyosóján, hogy ne féljek, mikor fordul be a sarkon Az. Nappal tudtam, hogy ez nem több rossz álomnál, de éjjelente nem voltam képes kitörni a rémségek béklyóiból. Tartottam attól, hogy ez az elmém segélykiáltása, hogy valami mélyen lappangott benne, amiről még én magam sem tudtam.
- Talán a díszlet érthető is, hiszen a sárkány a vámpírok gonosz ténykedései miatt jött el végül, és égette fel Veroniát. Nem meglepő, hogy ez a motívum visszaköszön. De most meséljen tovább Gloria nővér. Meséljen nekem a szörnyről, talán ott lesz a megfejtés.

//Köszönöm a mesélést Theo Wagnernek//

Felhasználó profiljának megtekintése

2 Re: Gloria nővér on Pént. Márc. 30, 2018 3:05 pm

Gloria

avatar
Felszentelt Apáca
Felszentelt Apáca
The Tower of Nightmares II.

//FIGYELEM! Az élmény spoilereket tartalmaz a Haunted küldetésből, aki még nincs túl a 3. körön az NE olvassa el!//

- Arra ment. Nézze meg a padló törését, felülről szakadt be. De tekintve, hogy a vér alvadt... - Dieter leguggolt, és megdörzsölte az ujjaival az egyik alvadt foltot, majd megszagolta, csak hogy biztos legyen benne. - Ekkora vérzésben egy troll is meghalna. Valószínűleg egy holttestet fogunk odalent találni.
Bólintottam Dieter szavaira, ezt valóban nem figyeltem meg.
- Holttestet... Vagy élőholtat. - válaszoltam neki, majd határozottan kezdtem el követni a vércsíkot, befelé a középső ajtón. A férfi még leakasztott néhány fáklyát a falról.
- Nem hiszem, hogy nekromancával fogunk találkozni. A Rotmantelek számos állapotában tudják megállítani a haldoklást, de ha valami meghalt azzal vége. Általában ilyenkor új alanyt keresnek. - indult utánam. Ahogy átmásztunk a törött deszkák között egy széles folyosón találtuk magunkat, ami ívesen kanyarodott balra, de merőlegesen jobbra is volt belőle egy kiágazás. A vércsíkok fő iránya az íven haladt, de a jobb oldali folyosóból is csatlakozott bele néhány vékonyabb. Tulajdonképpen úgy tűnt, mintha a tulajdonosa végigvándorolt volna az összes folyosón. A padló néhány helyen itt is be volt törve, a vérfoltot pedig emberméretű ecsettel kenték szét, de azért jól látható volt az iránya. A balra tartó ív után éles jobb kanyar következett, majd…
Újabb hosszú folyosó következett, de ennek a végéig a fáklya kis fényköre már nem ért el. A fal mellett két oszlop állt, mint valami kapu, a vérnyomok pedig ezen a kapun túlra vezettek. Mintha a pokol tornácán álltunk volna.
- Sokat tudsz a Rotmantelekről. - jegyeztem meg Dieternek. - Mit tudnak létrehozni, ami betöredezte a padlót? Nagynak kell lennie és nehéznek. Állatféle?
- Félig az vagyok. - felelte a vércsíkot figyelve. Ez sok mindent megmagyarázott, a tudását, az arcát, de a „félig” rész azt is, hogy a minket üdvözlő minden bizonnyal tisztavérű miért nézte levegőnek. Újabb kérdést vetett fel persze, hogy az honnan tudhatott a társam származásáról. - És rosszabb. Emberféle, valószínűleg vérmágiával megrontott. Lehet olyan, mint az a három korcs odakint, de lehet olyan, mintha összevarrná valaki őket. Szerencsére nem találkoztam sokkal ám így sajnos nem vagyok tisztában a technika határaival. - folytatta a vámpír.
Beljebb merészkedtünk az oszlopok közé, így a fáklyám fénye bekúszott a szobába. Bármennyire is féltem a sötétségtől, és az ismeretlentől, amit rejtett, azt kívántam, bárcsak sötét lett volna! Számos asztalon, legalább ötön egymásra halmozva hevertek a holttestek, itt-ott lelógva róla egymás-hegyén hátán. Aki ezt tette, annak semmilyen fogalma nem lehetett a végtisztességről. A terem hátsó végében két nagyobb kupacot is felhalmoztak. Elfogott a hányinger. Rengeteg holttestet vágtam már, testrészeket, amiket a saját kezemmel vágtam le, belsőségeket, verő szívet a mellkasban… De ehhez foghatót soha. Nagyrészük már oszlásnak indult, nem is tudtam eddig hogy nem tűnt fel az a jellegzetes édes-keserű szag, amit árasztottak magukból. Mostmár tudatosan vetettem keresztet.
- Az úr irgalmazzon a lelküknek...
Dieter előre lépett, egyik kezével feltartva a fáklyát, hogy az nagyobb területet világítson be, másik kezével pedig eltakarta a száját. Ezt a szagot még egy fél-Rotmantel sem bírta.
- Kegyed helyében nem a lelkem miatt aggódnék most, annak a fertőzések nem ártanak. Ne nyúljon semmihez.
Csöndben néztem, ahogy a férfi ügyködött majd valahonnan reccsenést hallottam. Nem is volt igazi reccsenés, csak egy nesz, amikor egy egér fut végig a töredezett padlón, mégis bizonyosan hallottam. A zsigereimben éreztem, hogy közeledik valami… De jórészt ösztönösen cselekedtem, amikor gyors imát rebegtem Istenhez, hogy áldja meg a földet, amin álltam, és hogy a gonosz ne tudjon hozzám közel kerülni. A padló felragyogott az ismerős, meleget árasztó szent fénnyel, bár arra nem gondoltam, hogy ezzel Dieternek ugyanúgy ártottam, mint akármilyen rémségnek. Elsőre nem vette észre a kört, jobban foglalkoztatták a holtak. A fáklyát körbe lengetve gyors lépésekkel hátrált felém.
- Ezeket nem felboncolták. Ezeket lemészárolták. Ez nem egy boncterem, ez egy vacsora maradéka.
Ekkor lépte át a szentség küszöbét, és rögtön ki is ugrott belőle. Azt hiszem, rosszul éreztem magamat, hogy nem gondoltam erre, de a szavai megerősítettek az ima szükségességében. Ő is valamilyen varázslatot használt, árnyakból, akárha a szöges ellentétem lett volna.
Majd egy percig nem történt semmi. Vagyis úgy sejtem egy perc volt, noha örökkévalóságnak tűnt, mire meghallottuk a lomha lépteket közeledni. Onnan jött a hang, ahonnan mi is érkeztünk. A vér a fülemben dobolt, a szívem ki akart szakadni a bordáim ketrecéből.
- Közeledik. - suttogtam. - Vajon tényleg segíteni hívtak minket, vagy újabb vacsorának?
Próbáltam gondolkozni, de csak a menekülés járt az eszemben, amit a megszentelt föld megkönnyíthetett. Bármivel fogunk szembe kerülni, az nem isten teremtménye lesz…
- Tesztalanynak. Kíváncsiak mire képes a legújabb kísérleti eredményük.
Dieter meggyújtott egy másik fáklyát és eldobta abba az irányba, amerről a lépéseket hallottuk, de azok, hogy a fénytől, vagy más miatt, de megálltak. Ismét feszült várakozás következett. Néha a vámpírra néztem, de jórészt az előttünk lévő sötétséget kémleltem…
Először csak egyetlen pillanatra láttam még a lény alakját. Emberszerű volt, talán valamivel magasabb, az aszott bőrén a narancssárga lángok halván fénnyel táncoltak. Majd ahogyan összekulcsolt kezekkel rácsapott a fáklyára és eloltotta, ismét sötétségbe burkolózott.
A pulzusom az egekig szökött. A szentelt földből áradó arany fény néha-néha megcsillant a lényen ahogy közeledett. Miféle szentségtelen mágia alkothatta meg ezt a förtelmet? Milyen beteg elme tervezte meg darabjairól, és miért? Talán mert megtehették, s hübriszükben teremteni akartak, akárcsak Isten. Nem az én dolgom volt elpusztítani a földre hívott retteneteket, hiszen gyógyító voltam, arra hivatott, hogy mások életét megmentsem. És az Úr most mégis engem rendelt el erre a feladatra. Mint máskor is, most is eszembe jutott az az egyetlen sor az imából, amit Krisztus tanított meg nekünk.
Fiat voluntas tua…
- SACRA LUX! - szent fény csapott ki a kezemből a lény felé. Éppen csak a bőre égett meg egy kicsit, pedig biztos voltam benne, hogy gonosz mágia itatta át az összes izomszálát, minden idegét, de ez a mágia erősebb lehetett az én imámnál. Mégis fájdalmat érezhetett, mert mintha düh járta volna át, úgy csapkodott a karjaival tovább zúzva a falak így is megviselt köveit, és bár dülöngélt előre és hátra, mégis egyértelműen közeledett felénk. Nem csoda, hogy a Rotmanteleknek külsősöket kellett felbérelni. Minek jöttem egyáltalán ide? Nem voltam harcos, csak Szent Brünhilda egy gyógyítója. A megszentelt földön álltam még mindig, és az le kellett, hogy lassítsa. A folyosó túloldala homályba veszett, de nem hittem, hogy ennél rosszabb jöhetne.
Ahogy közelített egyre több részletet meg tudtam figyelni. Kopasz volt, és mintha minden vonást leradíroztak volna az arcáról, orrot, szemeket a száját… Semmi sem volt rajta, mintha az arca fölé varrtak volna egyetlen sima bőrmaszkot. A testén fej nagyságú lyukak ásítottak, de nem tűnt úgy, mintha zavarta volna, ruhát pedig egyáltalán nem viselt.
- Dieter. Hacsak nincs valami a tarsolyában azt javaslom, fussunk.
- Az én tarsolyom tartalma élőkre hat.- válaszolta a vámpír, majd azzal a lendülettel karon ragadtam és elkezdtem rohanni a homály felé kezemben a fáklyával. Engem a láncing lassított le, Dieter pedig nem tűnt túlságosan edzettnek, de azért igyekeztünk mindketten. Ahogy a lény rálépett a megszentelt földre újra elönthette a fájdalom. Nagyot csapott a padlóra, a kövek betöredeztek annyira, hogy ha lassan is, de át tudjon kelni az elé emelt akadályomon. Elfordultam, de így is hallottam, hogy rohamos tempóban közeledett felénk, a torony minden lépésébe beleremegett. A folyosó balra tartott, így úgy gondoltam, hogy arra futunk mi is, de a vámpír hirtelen eldobta előre a fáklyáját és lendületesen berántott jobbra, egy szobába, amit addig nem vettem észre.
A szörny még így is majdnem elsodort minket. A váratlan kanyartól elveszítettem az egyensúlyomat és hátraestem, magammal rántva Dietert, aki egyenesen fölöttem landolt. Kényszerítettem magam, hogy ne gondoljak bele a helyzetbe, ami igen kínos lett volna bármilyen tisztes nő számára, és egyben próbáltam úrrá is lenni a fájdalmon és a szédülésen. Beverhettem a fejem a kőpadlóba, de nem volt súlyos. Amennyire tudtam letoltam magamról vámpírt oldalra, és lassan feltápászkodtam. Ez után mentem a fáklyámhoz, hogy a fényénél körbenézhessek, hova is jutottunk.
- Ki kell jutnunk innen. Kijutni, és idehozni az Ordo Malleust.


- Itt álljunk meg egy pillanatra! - szólt közbe Magdolna nővér. Elhallgattam, és várakozóan néztem rá, de az apáca egy ideig hátradőlve gondolkozott. Szerencsére csak ketten voltunk a templom ezen részében ilyen késői órán, és senki sem várt a sorára, hogy elmondhassa a bűneit. Kezeimet az ölembe ejtettem, és vártam, az álomfejtése eredményét. A nővér különösen tehetséges volt abban, hogy megfejtse a lélek és a tudattalan titkait, de úgy tűnt feladtam neki a leckét.
- Azt a szörnyeteget maga teremtette Glória nővér, de emberinek alkotta. Arctalan ösztönlény volt, de mégsem olyan förtelmek, mint amiket a Kísértet-szigeteknél láttunk. Így a félelmei is az emberek világában keresendőek. Talán maga az emberi romlottság az, ami megrémiszti.
Bólintottam. Erre még sosem gondoltam így. Mindenkit igyekeztem olyannak látni amilyen volt, a maga teljességében, de nem voltam képes a világot feketének és fehérnek, az embereket és más lényeket csak rossznak, vagy csak jónak látni. Mindannyian oly szürkék voltunk, mint a hosszú ruha, amit a Szent Brünhildében viseltünk. De ki voltam én, hogy vitába szálljak Magdolna nővérrel? Hiszen nyilván jobban értett az ilyesmihez, mint én.
- Mesélje tovább, hátha még többet megtudunk. Hiszem korábban azt mondta, hogy ez egy nagyon-nagyon hosszú történet…

Felhasználó profiljának megtekintése

3 Re: Gloria nővér on Vas. Ápr. 01, 2018 11:23 pm

Hm...jó kis küldetés lehetett. Remélem a folytatás is itt lesz majd egyszer...bár a végből elég egyértelmű, hogy itt lesz Very Happy. Szegény Dieter ezek után sértésnek fogja venni a családnevét. Ide pedig már csöppen is a 200 TP és 3000 váltó, no meg persze ez itt.

Név: A Vér címere
Típus: Kiegészítő
Ár: 600 váltó
Leírás: A Rotmantel vámpírtól való menekülés közben zsebre vágott apró, vérvörösen izzó drágakő. Bármilyen foglalatba, ékszerbe beleilleszthető, de önmagában is használható. Segítségével aki éppen viseli, képes a vérét megitatva másokon gyógyítani, amennyiben előzetesen azt legalább egy óráig viselte. Ereje egy vérszívás erejének fele. De csak óvatosan vele, mert az egyház nem tolerálja az ilyesmit.

Felhasználó profiljának megtekintése

4 Re: Gloria nővér on Vas. Ápr. 01, 2018 11:29 pm

Gloria

avatar
Felszentelt Apáca
Felszentelt Apáca
The Tower of Nightmares III.

//Csak kérj Lothar, és megadatik... Very Happy A következő két élmény tartalma szintén spoiler a Haunted küldetésből.//

- Nem lát. - mondta halkan Dieter, miközben a lény ismét csattanva találkozott a folyosó falával. - Egyáltalán nem lát. De akkor mi alapján követ minket? - kérdezte a vámpír, de fogalmam sem volt róla. Még csak ötletem sem.
A bejárattal szembeni falon a fáklya fényjátékot játszott, innen tudtuk, hogy a szörnyeteg még ott van. A mi fáklyánk viszont szerencsére jól bevilágította a kis szobát, ahova kerültünk. Egy fémasztal volt a középpontban, amin egy fej nélküli holttest feküdt, körbe pedig további asztalok, minden féle műtéthez való eszközökkel, amilyen fejlett technikát korábban sehol sem láttam. Az értékesebb és jobb minőségűeket a zsebembe csúsztattam, hiszen ezt a helyet nyilván nem használják már többé, és kár lett volna értük… De lehet ezzel csak a saját lelkiismeretemet nyugtattam. Hiszen az én kezemben a jót fogják szolgálni és életet menteni, nem pedig szentségtelen kísérletekben segédkezni. Dieter árnyékként követett, macskaszerű léptei szinte egyáltalán nem adtak hangot.
- Miért csak a feje hiányzik...? - tettem fel a költői kérdést a középen lévő test mellé lépve.
- Egyértelműen nem eszi meg az áldozatait. - lépett oda a vámpír is a testhez szakértői szemmel vizsgálva meg az áldozat nyak-csonkját.- Szerintem ő lehetett az első. Nem akarták, hogy elfusson így megbénították vagy lekötözték ide, míg a Megrontott észre nem vette. Valamiért megöl mindent, ami él, de nem vadászik. Csak öl. Nem értem. - ráncolta össze a szemöldökeit. - Élőholtak csinálnak ilyet, de egy élőholtnak el kellett volna hamvadnia annyi szentségtől.
Kintről néha kavicsok pergése hallatszott be. A szörnyeteg mozgásban volt még mindig, de szerencsére nem hallottuk túlzottan gyakran a halk koppanásokat. Amikor viszont a holttest fölé hajoltunk éles, pendülő hang ütötte meg a fülünket, amitől rögtön hátra is ugrottam. Fájdalmasan dörzsöltem meg a hallójárataim bejáratát, és inkább távolabb maradtam. Különös volt. Szinte bizonyos voltam benne, hogy működésbe hoztunk valami varázslatot, de a szobában nem elevenedett meg semmi sem, és kívülről sem hallottuk léptek hangját.
- Azt mondod ölni... Lehet fegyvert terveztek, lehet valami eldeformált élőlény, mint azok, amiket kint láttunk. De egy erősebb élőholt sem porlad el egyetlen szent fénytől... És engem sem pusztítani képeztek ki.
Talán az én erőm volt kevés, a sacra lux és a föld felszentelése hatástalan. Isten nem töltött el elég erővel, ha harcolni kellett, nem… Engem másra hívott el, és nem volt okom panaszra. Elléptem a holttestől és újra végigjártam a szobát, hátha találom más kijáratot. Dieter közben a tetemet kutatta át, én a fiókokat. Hogy miért tettem, nem tudtam volna megmondani, igazából annyira tanácstalannak éreztem magam, hogy bármi segíthetett. A csorba eszközökön kívül két fecskendőt találtam, egyikben egy lila, másikban vörös folyadékkal. Nem tudtam beazonosítani, mik lehettek, de eltettem őket.
Biztos jó lesz még valamire.
A biztonság kedvéért a falon lévő két fáklyát is magamhoz vettem, abból sosem lehetett nálunk elég.
- Amerről jöttünk, csak arra megyünk ki. Viszont találtam két ilyet, te tudod mire lehetnek jók? - mutattam meg a két fecskendőt a vámpírnak, de az csak megrázta a fejét. Valamit a zsebébe süllyesztett ő is, de nem láttam mi volt az.
- Hol van a Megrontott? Gyanúsan nagy a csend.
Mintha csak a szörny válaszolt volna Dieter szavaira, a kavicsok pergésének apró koppanásai egyre sűrűsödtek, a végén pedig kő kőnek súrlódott, és hirtelen rengeteg kavics esett le a földre. A bejárat mellé simultam a falhoz, és csukott szemmel hallgatóztam. Dieter is a fal mellé lapult, és egy ujját a szája elé téve mutatta, hogy jobb, ha teljesen csöndben maradunk. Végülis ha a szörnyeteg nem látott, akkor hang alapján kellett hogy kövessen minket… Persze talán naív dolog volt ezt gondolni.
Huppanások.
Kő csikorgása a kövön.
Kavicspergés.
De a szörny úgy tűnt nem jön közelebb és nem is távolodik, minden hang ugyan onnan jött. Óvatosan kidugtam a fejem, és kinéztem a folyosóra. A szörnyeteg ott volt, de mintha részeg lett volna. A sarokban csetlett-botlott, mint egy hanyag rongybaba, néhányszor térdre esett, máskor a falba kapaszkodva felállt, ekkor estek le a kavicsok, ahogy kitépett mindig egy-egy kis darabot a falból. Fölötte halványlila fonalakat láttam, amik közül elszakadt egy-egy amikor a szörnyeteg összerogyott, majd újra odakapcsolódtak és felhúzták, mint egy törött marionett-bábut. A fonalak azonban minden egyes alkalommal tovább és tovább tartottak ki. Már nem maradhatott sokáig így. A feje eddig se volt a legjobb állapotban, mostmár csak szétroncsolt csonkként lifegett tovább a csigolyái végén.
- Itt nem maradhatunk. - suttogtam a Rotmantelnek. - Fussunk el mellette tovább a szembe folyosón...
Tikk-takk. Számoltuk a másodperceket, mennyi ideig maradt a földön. Egy… Kettő… Három… Feláll. Nagyjából négy másodperc volt, az pedig bőven elegendő volt, hogy átfussunk szembe a következő folyosóra.
- Készüljön fel, amint a földre zuhan fusson. Ne gondolkodjon, ne tétovázzon, csak fusson mellette.
Dieter ismét megidézte az árnyakból azt a különös tű-szerű varázslatát. Négyet dobott el belőlük, amiből három célba is ért. Ekkor nekiiramodtunk, mintha parittyából lőttek volna ki minket, el a lény mellett a következő folyosóra. Ám megérzett minket, hogy ne tette volna, még láttam, ahogyan csontos kezével utánunk kap, de azt már nem, hogy elérte-e a vámpírt, aki mögöttem jött.
Újabb sötét folyosóra értünk. Én csak a legközelebbi két cellát láttam a sötétben, de biztos voltam benne, hogy továbbmenve lesz ott több is. Lenéztem Dieter lábára, aki éppen árnyakból font cérnával húzta össze a rajta lévő sebet, amit a szörny karma ejtett rajta. Lenyűgöző varázslat volt. Az eddig mögöttünk világító fáklya fénye egyszercsak kihúnyt én pedig ijedtemben megragadtam a mellettem álló vámpír karját.
- Nem látok a sötétben. De ha azt mondod nem eszik, ezek minek vannak? Talán a kint hullahalmok alkotóelemeit tarthatták itt. Milyen átkozott hely ez? - sosem gondoltam volna hogy valaha elkezd eluralkodni rajtam a pánik, de akkor a szélén jártam. Mennyei atyám, kegyelmezz nekünk...
- Tesztelték. Ezek csak tesztalanyok. - válaszolta Dieter egyre szaporábbá váló lélegzettel. - Menjünk tovább, de készüljön beugrani a legközelebbi cellába amint meghallja a lény döngő lépteit. Ha megint rohamozni kezd nem marad ép csontunk.
Tesztalanyok… De mégis miféle kísérlethez? Miért gyártották ezt a förtelmet? Mi sem voltunk többek újabb kísérleti alanyoknál, és ha nem öljük meg még vajon mennyi fog követni minket? Nagy levegőt vettem, lassan ki, lassan be… Meg kellett oldanunk a helyzetet. Remegett a kezem, mikor előhúztam a korábban eltett fáklyák egyikét és meggyújtottam. Nem akartam bevallani, de rettegtem a szörnyetegtől, hogy egyesével fogja letépni a tagjainkat. Vajon előbb ájultunk volna el a fájdalomtól, vagy éberen vártuk volna, hogy a fejünk is sorra kerüljön? Nem akartam erre gondolni.
Tovább haladtunk. A fáklya fénye egyesével világította meg a cellákat, és a földön feketéllő vércsíkokat, de mind üres volt. Se élő, se holttest nem volt egyikben sem, csak vér és még több vér. Tizennégy cellát számoltam össze, mire végigértünk a szakaszon, ami egy apró dolgozó szerű kis szobába torkolott, de inkább volt egy kiszélesedett kanyar, semmint valódi szoba, a végében egy íróasztallal és egy székkel. Kérdezés nélkül léptem az asztalhoz, és elkezdtem kihúzni a fiókokat.
- Mit keres? - kérdezte Dieter.
- Bármit. Akármit, ami segíthet.
A fiókban csak papírokat találtam. Listát nevekkel, számokkal… Csupán ennyit foglalkoztak azzla, hogy nyílvántartsák a cellák lakóit. A számok mellett egy-egy nagy X szerepelt, egyet kivéve…
- Strauss von Rotmantel neve mellett pipa van... A sikeres kísérlet. Ismerős a neve?
- Egyáltalán nem. De vajon kijutnia sikerült... vagy átalakulnia?
Megborzongtam. Nem volt itt senki élő rajtunk kívül, így Strauss von Rotmantel nem lehetett más, mint a minket üldöző… hogy is hívta Dieter? Megrontott.
Egy erős csapás fémes hangja szántott végig az épületen visszhangként pattogva vissza a falakról. Hátranéztünk, és Herr Strausst láttuk, ahogy éppen belecsapott az első cella ajtajába, akár egy dühös ember a falba, hogy a fájdalom enyhítse a haragját. Ez után egyenesen ránk nézett, mintha valóban látott volna, és lassú sétatempóban indult meg felénk. Még messze volt, de minden döngő léptével egyre közelebb és közelebb került…Letettem a papírokat, ezeket nem volt értelme megtartani és futottam tovább a következő folyosóra. Nem akartam megvárni a szörnyet.
- Szerintem ez ő lesz.... Már Strauss. - mondtam lihegve. - Mik voltak a szálak, amiket elvágott? Meg tudja ismételni a trükköt? - kérdeztem Dietertől.
- Fogalmam sincs, mik voltak de ha látom őket el tudom szabni újra. Időt nyerhetek magunknak, de az sajnos nem állítja meg végleg. - válaszolta, miközben újra megidézett egy árnyéktűt a kezébe. De már nem látszottak a fonalat a lény fölött, és egyre gyorsabb tempóban közeledett.
Egy elágazáshoz értünk. Balra visszajutottunk az előcsarnokba, ahonnan elindultunk, jobbra pedig valami szoba lehetett vagy újabb folyosó, nem tudtam megállapítani. Csupán egy vaságy sarkát pillantottam meg. Itt volt a lehetőség elmenekülni ebből a toronyból, magunk mögött hagyni az egészet, segítségért rohanni… De bezártak minket ide. Semmi értelme nem volt visszatérni a kezdőpontra. A szörnyeteg nekicsapódott mögöttünk az ívnek, és annak a mentén futott tovább felénk. Gyorsan kellett döntenem.
Adj erőt, uram, hogy legyőzzük a szentségtelen förtelmet...
Jobbra mozdultam.
- Álljon meg, mi van, hogyha... - szólt Dieter de innen már nem lehetett visszakozni, és ezt ő is belátta. - Mindegy. Maradjunk együtt.
Szerettem volna rákulcsolni a kezem az övére. Nálam ezt jelentette, hogy maradjunk együtt. Hogy együtt futunk, együtt küzdünk, és együtt halunk meg váll-vállnak vetve, ha kellett. Mégsem tettem. A teremről kiderült, hogy egy kisebb barakk-féleség volt, ágyakkal, mint amilyenek nálunk vannak a rendhez tartozó ispotályban. Ismerős-ismeretlen környezet volt ez, legalábbis balra, ahol az ágyak feküdtek. Jobbra egy rácsokkal lekerített rész volt, aminek kívülről befele betörték az ajtaját - bizonyára Herr Strauss, és ugyanolyan vércsík vezetett ki belőle, mint a cellákból.
A szörnyeteg nekicsapódott az elágazásnak, de ott megtorpant.
- És most? - néztem Dieterre. Lehet csapdába ejtettem magunkat.... A vámpír elgondolkozott.
- Várjunk... Húzódjon a sarokba az ajtó mellé!
Tettem amit kért. Innen csak hallottam, ahogyan a szörny elkezdett közeledni az ajtó felé, de ott megállt. Dieter a terem túlvégébe húzódott. Nem tudtam mi volt a terve, ameddig rá nem kiáltott.
- Strauss! Strauss von Rotmantel! - dobott felé egy újabb árnytűt. - Maga elkorcsosult, torz, lélektelen szörnyeteg! Túl sok vér tapad már a kezéhez, nem fog még több. Ide figyeljen, Strauss!
Ekkor már tudtam. El akarta terelni a figyelmét, hogy én el tudjak menekülni. Ez a vámpír, akit mi északon átkozott szörnyetegnek tartottunk olyan áldozatot hozott meg egy idegenért, amire talán még a legnemesebb lelkű keresztes sem lett volna képes. Nem akartam neki engedni… Arra esküdtem fel, hogy megmentsem mások életét, hogy hagyhattam volna, hogy valaki odaadja a sajátját az enyémért? Imádkoztam az úrhoz, hogy adjon békét. Békét Strauss zaklatott lelkének, vérgőzös elméjének.
Ám mintha a saját neve tüzelte volna. Fenyegetően közeledett a vámpír felé, én pedig sóbálvánnyá dermedve álltam az ajtóban. Ekkor egy pillanatra összefonódott a tekintetem Dieter meggyvörös szemével.
- Élje túl.
Ajka szomorkás mosolyba fordult, majd gyorsan benyúlt a zsebébe és Strauss teste mellett felém dobott két kulcsot. Az utolsó szavai keserédesen martak a szívembe. Melyik pap, melyik jó keresztény tette volna ugyanezt?
- Imádkozni fogok a lelkéért. - válaszoltam neki, és elkaptam a kulcsokat, majd sarkon fordultam, ki a szobából. Hallottam, ahogy mögöttem valami nekicsapódik a falnak. Ki akartam zárni az elmémből a fájdalmas nyögését, és utána a csontok reccsenését. Túl kellett élnem. Nem hagyhattam, hogy az áldozata hiába való legyen.


Az arcomat eláztatták a könnyeim. Miért sírtam valakiért, akit a saját elmém teremtett egy álomban? Miért éreztem a mellkasomban ismét ugyan azt az elemi fájdalmat, amit akkor, a lemondó mosolya láttán éreztem? Magdolna nővér átnyújtott egy zsebkendőt.
- Jól van, nyugodjon meg. Hiszen Dieter nem halt meg valójában.
- Tudom… csak…. Ha látta volna…
A nővér megsimogatta a hajamat, én pedig lassan megnyugodtam.
- Tudja, kezdem azt hinni, hogy az álmában nem a szörnyeteg lesz a kulcs, hanem a társa. De még nem vagyok benne egészen biztos, hogy mit jelent. Mesélje el az álma végét, legyen teljes a kép.



A hozzászólást Gloria összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Ápr. 01, 2018 11:40 pm-kor.

Felhasználó profiljának megtekintése

5 Re: Gloria nővér on Vas. Ápr. 01, 2018 11:30 pm

Gloria

avatar
Felszentelt Apáca
Felszentelt Apáca
The Tower of Nightmares IV.

Követtem előre az utat… Amerre eredetileg fordulnunk kellett volna. A távolban egy fémrácsot pillantottam meg, mögüle lila fény ömlött ki a folyosóra. Lenéztem a kezemben tartott kulcsokra. Lila fény... És lila fényes kulcs... Úgy csillant meg, mintha csak a szűzanya fénye lett volna, noha a szívemet még mindig vasmarkok szorongatták a vámpír önfeláldozása miatt. Gyógyító voltam, mások életét akartam megmenteni... Hogy fogadhattam volna el, hogy valaki a sajátját adta az enyémért? És mégis, ha nem küzdök ezt az áldozatot vettem volna semmibe. Teljes sebességgel rohantam a rácshoz, készen arra, hogy a lila kulcsot a zárba illesszem.
Azonban kétségbeesetten láttam, hogy a kulcsok már nem fénylettek. Belül két rúnákkal teleírt zárat láttam, a lila fény pedig számtalan bőrkötéses könyvet világított meg, amiket láncok tartottak a polcokon. Akármi volt az a hely, a szörnyeteg oda nem tudott betörni, és talán válaszokra is lelhettem. Mindennek volt gyenge pontja. A hátam mögött egy betört ajtó volt, ahonnan vércsík vezetett ki, de onnan csupán a koromsötét ásított rám. Találomra markoltam rá az egyikre, észre se véve, hogy kis tű állt ki belőle. A vámpíroktól arra számítottam volna, hogy a vér majd aktivál valamit, de nem így történt, és a zárban sem tudtam elfordítani. Dühösen vettem elő a másikat, és mostmár tudatosan szúrtam meg az ujjam vele… Erre az kék fénnyel ragyogott fel, és el is fordult rögtön a zárban.
Beljebb mentem és innen már ki tudtam venni a lila fény forrását is. Egy különös gömb volt, szinte biztos voltam benne, hogy mágikus. Körülöttem lezárt ládák voltak, lombikok és feljegyzések. Először úgy döntöttem ezeket pörgetem át, de semmi értelmes nem volt bennük. Mérgesen csaptam le őket az asztalra. Gyorsnak kellett lennem, hiszen a szörny bármelyik pillanatban utól érhetett… Ahogy visszanéztem a bejárat felé, a fal mellett a földön egy naplónak tűnő kis bőrkötéses füzetet pillantottam meg. Mintha úgy csúsztatták volna be ide, a rácsokon keresztül valamikor, valakinek. Úgy kaptam utána, mint fuldokló a deszkáért, és azonnal elkezdtem olvasni a feljegyzéseket. Az elején nem volt semmi érdekes így gyorsan pörgettem tovább, az utolsó oldalak pedig végre meghozták a várva-várt eredményeket is.

„A páciens ellenkezik, de ez érthető. A bénító megteszi a hatását, de altatást nem pazarlunk egy prototipusra, majd a túlélését a kis vérvörös szíverősítőnk megoldja”

„Az átalakítása hihetetlen ütemben halad! A kutatások felgyorsultak, és rengeteg adatot sikerült a mai nap gyűjtenünk!”

„A kivonási folyamatot holnap fogjuk végrehajtani, melyben a nekromanta, és a rúnamágus is nagy hasznunkra lesz”

„Kitűnően teljesít a hadászati teszten! Elneveztük a szívtelen mészárosnak, mivel a minap, ellenfelei legyőzése közben, átszúrták a szívét. Még mindig felnevetek, amikor eszembe jut a pillanat, amikor a munkatársunk ezt a nevet ajánlotta.”

„Ez a dög elszabadult! Nincs tisztelettel a teremtői iránt?”

„Egyenként mészárol le mindenkit. A felerősített szolgák fejét játszi könnyedséggel zúzza szét.”

„Na, végre a főnök is kipurcant, így enyémek lehetnek a kulcsok. Szerencsémre kulcs örökletes. Ha hozzá tudnék érni, életem végéig az enyém lenne az egész kóceráj”


„Úgy tűnik, én vagyok az utolsó túlélő. A könyvtár biztonságot nyújt, de nem tudom meddig. Néha már azon kapom magam, hogy a karomat szívom. Éhezem.”

„Valahogy megtalált. Az ajtót hamarosan szétzúzza, de nincs erőm menekülni. Valaki mentsen meg……”

Az írás itt olvashatatlan macskakaparássá vált, majd hirtelen vége szakadt a naplónak. Ebből világosan kiderült, hogy mi történt itt, de sajnos arra nem volt utalás, hogy hogyan is lehetne megölni a szörnyeteget, hiszen a naplót író szerencsétlennek sem sikerült… A gömbről sem mondott semmit, talán az örökletes kulcs lehetett halvány utalás rá, márpedig én és a szörny voltunk itt egyedül. A kulcs örököse vagy én voltam, vagy ő. Elővettem ismét a fény nélküli szürke kulcsot, és belepróbáltam a gömböt elzáró lakatba, de az nem engedett az akaratomnak. Vágyakozva néztem a lila gömbre, meg akartam szerezni és ekkor… Megláttam.
Egy arc nyomódott neki belülről a gömb falának, és kigúvadt szemekkel bámult rám. Ekkor a gömbből lilás fonalat csaptak ki a plafon irányába, és pendültek meg csak úgy mint legutóbb, az épületet pedig erre fémes csattanás rázta meg. Már minden világos volt. A gömbben lévő férfi irányította a szörnyet a fonalakon keresztül, tehát ha azt elpusztítottam, talán annak a meggyötört testnek is békét adhattam végre. Jobbommal benyúltam a rácson túlra és céloztam.
- Sacra lux!
Sajnos nem tört össze, ellenben a férfi hörgött és szenvedve vergődött a gömb üvegje mögött, amennyire tudott.
- Te ringyó!
A kő kicsit megégett, de ugyanúgy állt a kis piedesztálján, mint eddig, és a benne lévő újabb fonalakat pengetett meg.
- Ó hogy hangod is van? - szóltam rá a gömbre. - Te irányítasz egy szörnyet, és én vagyok a ringyó?!
Teljesen fel voltam háborodva. Úrinő voltam, nem pedig valami utcalány, még ha nem is kedvelt. Végül azonban csak fújtam egyet, most volt fontosabb dolgom is.
- Ha elmondod, hogy pusztíthatom el a szörnyet, megpróbállak kiengedni onnan. - próbálkoztam. Biztos nem szabad akaratából volt ott. Ki költözne egy lila gömbbe önként?
- Minden korcsnak ebben az épületben hullnia kell!
Ekkor ismét meghallottam a szörny döngő lépteit, és ahogy megfordultam, meg is láttam őt az ajtóhoz rohanni. Megkapaszkodott a rácsokban, hogy le tudjon fékezni, bár néhány métert még csúszott tovább.
- A szentségit! - nem szoktam káromkodni, de volt olyan amikor a helyzet megkívánta... És most bizony megkívánta. A szörny megjött, a gömb pedig nem segített, sőt úgy tűnt még a halálomat is kívánta. Felerősítettem egy gyors imával a buzogányomat, ha már a sarcra lux nem hatott, és megpróbáltam minden erőmet beleadni, és letörni a rács zárját, hogy odaférjek a gömbhöz, de az jobban volt védve, mágiával, amin nem tudtam áthatolni. A buzogányom nem egyszerűen lepattant a lakatról, de még hátra is lökött, a szörny pedig abban a pillanatban mászott vissza az ajtóhoz, és jött be, egyenesen felém…
- Hulljon a bűnös!
Feltápászkodtam a földről a lökéshullám után. Esélytelennek éreztem, hogy kinyissam a zárat, de talán időt még nyerhettem. Mit is mondott a napló? A piros lötty életben tartja és volt még egy bénító, ami csak a lila lehetett, egy kis szerencsével. Kezembe vettem a fecskendőt, és nekifutottam a szörnynek, majd azonnal belevágtam és benyomtam a szerkezet végét. Ahogy végigáramlott a folyadék az erein, mintha üveg repedt volna végig, a szörny pedig valóban megbénult… Ekkor vettem észre, hogy én sem tudtam mozdulni. Strauss elért, és vaskarokkal ölelt magához, mint féltékeny szerető. Nem figyeltem a kezére, annyira arra koncentráltam, hogy bele tudjam szúrni a tűt, és most ez lett a vesztem. A rajta tátongó egyik lyukon keresztül azonban észre vettem egy bicegő alakot. Egy sovány alakot, felemás hajjal és arccal… Nem tudtam, mit érezzek, mikor megláttam a vámpírt, de azt hiszem a legkifejezőbb a megkönnyebbülés volt. Élt... Élt és nekem nem kellett együtt élnek a tudattal, hogy feláldozta magát.
- A gömb! Van bent egy gömb, az irányítja! Pusztítsd el, velem nem törődj! És ha kell, van a táskámban gyógyital, vedd ki és idd meg.... - osztottam meg vele gyorsan, amit megtudtam. A szörny éppen béna volt, de ez nem tarthatott örökké. Ha pedig elszabadul, akkor engem biztosan összeroppant, de valószínűleg Dieternek sem lett volna esélye ellene.
- Mit csinált vele? - kérdezte a vámpír, miközben könyékig merült a táskámban. Innen láttam, hogy mekkora szüksége volt a gyógyitalra, és akkor a törött csontokkal még nem is számoltunk.
- Átkozottak! - rikácsolta a háttérben a gömb lakója.
- Találtam egy bénító fecskendőt, és beadtam neki, de nem tudom meddig tart, siess! Azt a módfelett udvariatlan rokonát pedig törje össze... - magyaráztam, miközben akaratlanul is elhagytam a modoros magázódást. Mindegy volt ezen a ponton már.
- Csak én... - felelte Dieter a gömbnek, és közben lehúzta az egyik üvegcse gyógyitalomat.- Hol vannak a kulcsok? Nem nyílik a zár?
Nem láttam, hogy mit próbált meg csinálni a rácson keresztül, de bármi volt az, még jobban felidegesítette a barátunkat.
- Egy újabb Rotmantel... megölni... megölni... MEGÖLNI!
Mit hallottam ebben a hangban? Haragot, kétségbeesést, őrületet… Gyűlölnöm kellett volna, de nem gyűlöltem. Szántam Strausst, és szántam, aki a gömbben volt, már ha nem voltak egy és ugyan az a személy. Fogságban voltak kárhozatra ítélve, talán örökkön örökké. A lény felett felvillantak a fonalak, majd a bőréről leesett valami és üveg módjára tört szét a földön. Tehát a bénító folyadék egy bevonatot hozott létre rajta… Módfelett érdekes volt, de magamat sem értettem, hogy voltam képes az egyre szorosabb ölelésben ilyesmire gondolni? Már alig kaptam levegőt. Szorosan zárt össze, a csontjaimnak már nem kellett sok, hogy feladják és összeroppanjanak a szorításban. Kivettem a kulcsot a zsebemből, és Dieter felé nyújtottam, amennyire tudtam.
- Nem nyitotta. De... öröklődik... Talán neked sikerül... - egy vámpírnak. Egy Rotmantel-vérnek. Ha így sem sikerült, akkor már végképp nem tudtam, hogyan sikerülhetett volna. Eszembe jutott, hogy talán egyetlen pillanatig sem volt esélyünk. Mégis küzdenünk kellett. Lilás fényt láttam a szemem sarkából.
- Nem is akármilyennel egy fattyúval van dolgom!
Megkönnyebbülten hunytam le a szemem. Nem kaptam levegőt. Szédülni kezdtem. A derekamban és a hátamban megroppant egy-egy izület, de még nem tört csontom.
- Tartalékolja a levegőjét. - mondta Dieter, de nem kellett rá figyelmeztetnie. Igazából az volt a lényeg, hogy ne hagyjam, hogy eluralkodjon rajtam a pánik. Bíznom kellett benne. Egy vámpírban… Nem. Egy férfiban, aki kész volt az életét adni értem. Tartalékoltam a levegőt, ahogy tudtam, de az ájulás határán voltam.
- Fattyúnak lenni kifizetődő.
Valami a földre koppant és azt is hallottam, hogy gurul.
- Ha ennyi széttörné már rég én magam végeztem volna veletek!
Meglepetten vettem észre, hogy a szörnyeteg szorítása mintha enyhült volna. Ő lépett egyet előre, és lerázta magáról a bénító folyadék maradékát. Hirtelen jutottam levegőhöz, de mintha minden erőm elhagyott volna. A földre rogyva pihegtem.
- Hát hogyne... - hallottam bentről Dieter hangját.- Azt hiszem a kollega nem szereti ha a nevét mondják. Nem-e, Strauss?
Ismét dühítette, szándékosan, de tudtam mit akart elérni. Talán a szörny össze tudta törni a gömböt.
- Ne merészeld a mocskos szádra venni az én nevemet!
Ekkor a szörny hirtelen elengedett, hogy bemasírozzon a szobába. A földre rogyva pihegtem, de próbáltam összeszedni magam, legalább még egy kicsit. Közelebb kúsztam, hogy lássam őket, de csak egy imára futotta tőlem, amibe minden maradék szent erőmet beleadtam.
- Áldd meg őt uram, hogy legyőzze ezt a förtelmet... - imádkoztam, remélve, hogy az úr még most az egyszer megsegít minket.
- Miért, Strauss. Szerintem egy szép női név. Ha lesz egy lányom aki legalább ennyire életképtelen, mint maga így fogják hívni.
Felkuncogtam, de nevetés rögtön a torkomra is forrt. Dieter felvette a gömböt, majd megvárta, hogy a szörnyeteg lecsapjon rájuk. Mintha lelassult volna az idő… Már azt hittem ismét valami ostoba önfeláldozó manőverbe kezdett, de szerencsére tévedtem. Az utolsó pillanatban hagyta, hogy a gömb kiforduljon a hosszú ujjai közül, és a földön érje azt a szörnyeteg csapása.
A gömb ezernyi lila szilánkra robbant szét, a levegőt füst töltötte meg. Ekkor két világító vörös szempárt láttam meg, de nem is volt időm megfigyelni. Azonnal felénk rohamoztak, és beleharaptak a nyakamba. Majd sötétség. Csönd…
Még egy utolsó jelenet volt a végén, ahogyan fekszünk egymás mellett Dieterrel a torony előtt, előttünk pedig ismét ott állt a Rotmantel a három megrontottal, aki fogadott bennünket.
Remek remek, köszönjük a segítségüket. A fuvar már készen áll, haza is térhetnek.


- Ennyi? - kérdezte Magdolna nővér hitetlenkedve. Bólintottam.
- Ennyi.
Sokáig csönd ült közöttünk. Talán még a nővér sem tudott mit kezdeni ezzel a különös álommal, ami csak nemrég kristályosodott ki előttem is egyetlen, kerek történetté, noha régóta kísértett már.
- Nagyon élénk a fantáziája Gloria nővér, az egyszer biztos. Írónőként fényes jövő állhatott volna maga előtt.
Szerényen elmosolyodtam.
- De mit jelenthetett mindez?
Magdolna nővér gondterhelten sóhajtott fel.
- Maga sok mindentől lehet frusztrált. Az ismeretlentől, hogy az ismeretlen ellenségeket még nagyobb ismeretlen irányítja… Mind félünk ilyesmitől, de mind felül tudunk rajta kerekedni az Úr szolgálatában. Maga is, ahogyan ezt számtalanszor bizonyította. - megrázta a fejét.- Ahogy mondtam, a kulcs itt nem az ellensége, hanem a szövetségese. Mondja, Gloria nővér… Nem magányos itt közöttünk?
Elgondolkoztam. Valaha a Blumenfeld kastélyban voltak testvéreim, és voltak barátnőim is, de itt a zárdában senkivel sem alakítottam ki ilyen bensőséges kapcsolatot. Nem is érettem, hogy miért nem, meg sem fordult a fejemben, hogy lehetett volna. Hogy jobban kellett volna iparkodnom. De itt nem voltak bálok, nem voltak pletykák, semmi olyan, amiről két barátnő beszélgetett volna. Itt csak ima volt és Krisztus, és ennek elégnek kellett volna lennie. A gondolataim kiülhettek az arcomra, mert Magdolna nővér folytatta.
- Magának hiányzik valaki, akiben megbízhat. Akire rábízhatja az életét is, mert tudja, hogy a sajátját is odaadná magáért, ahogy a vámpír tette az álmában. Ennek nem kell romantikus kapcsolatnak lennie, Gloria. Elég, ha igaz barátokat szerez, igaz bajtársakat. Nyisson feléjük.
- Köszönöm, Magdolna nővér. Igazán hálás vagyok, hogy meghallgatott, és meg fogom fontolni a tanácsát.
Felálltam, és kiléptem a gyóntatófülkéből. A lelkem könnyebb lett, hogy nem egyedül hordoztam ezt a történetet végre.
- Nővér! Lenne itt még valami. - szólt utánam a másik.- Ha lehet ezt a történetet ne mesélje el az inkvizciónak, ha találkozna velük. Csak a biztonság kedvéért…

Felhasználó profiljának megtekintése

6 Re: Gloria nővér on Szomb. Ápr. 21, 2018 2:57 pm

A végén módszeresen rágtam a körmöm, hogy mi fog kisülni ebből az egészből. Különösen a feljegyzések nyerték el a tetszésemet, illetve a másik kedvencem az volt, amikor Sacra Luxszal kezdett el Glory alkudozni. Gratulálok a küldetéshez, remélem azért az őrült kreációkat még viszontlátom később. Újabb 200 TP és 2000 váltó jár az élményekért.

Felhasználó profiljának megtekintése

7 Re: Gloria nővér on Hétf. Aug. 13, 2018 4:01 pm

Gloria

avatar
Felszentelt Apáca
Felszentelt Apáca
What have I done?


Különösebb összeborulás nélkül váltam el Matheus atyától és Johannes atyától. A bárónőt elvezették, észak katonái pedig hangyabolyként áramlottak be az elfoglalt palotába. Örülnöm kellett volna a győzelemnek, mámorban úszni, hogy mindössze négyen, a két inkvizítor, én és őfelsége Gustav király elfoglaltuk a várat, de mintha nem is én lettem volna. Mintha én csupán egy távoli magas toronyban ültem volna, és csupán madzagra kötött marionett bábuként irányítottam volna az aranyhajú apácát. Szellemként suhantam végig az utcákon, akit nem láttak nem hallottak, és akit nem találhatott el sem kard, sem golyó. Szemben katonák rohantak a palota felé. Néhányuk odabiccentett felém, megemelte a sisakját vagy a melléhez szorította a gungnirját. Páran még odáig is elmerészkedtek, hogy megszólítsanak.
- Dícsértessék, nővér! - de nem emlékeztem rá, hogy vajon visszaköszöntem-e.

A sátorban tértem magamhoz. Magdolna nővér parancsoló hangja, a sérültek nyögése, a fájdalmas ordítások ismerősek voltak a fülemnek. A verejték orrfacsaró bűze, a vér fémes szaga, húgy és bélsár keveredtek a sátor alatt, ahová a sebesülteket hozták. Nem tudom, hogy a helyzet volt az ijesztőbb, vagy a tény, hogy már nem álltam döbbenten a ponyva alatt, hogy mit kellene tennem, sőt, mintha az élettelen gólem, aki néhány perce még a város macskaköveit taposta végre a helyére került volna, ahol végezhette a feladatát, amiért megalkották a teremtői. Automatikusan nyúltam a fecskendők felé, és léptem az asztalon fekvő katona mellé.
- Nyugodjon meg. El fog múlni.
Helga jól begyakorolt táncmozdulatok módjára adta a kezem alá a gyolcsot, a gézt, a gyógyitalokat, és vitte el, ami már túl véres volt, hogy tovább használjuk. Egy öltés. Két öltés. Háromszáz öltés. Egy idő után már nem számoltam.
- Köszönöm Helga. - mondtam, mikor a lány a kezembe nyomott egy élénkítő italt. Odakint már feljöttek a csillagok és a hold is, de az égő Eichenschild nappali világosságot teremtett az éjszakában. Kiittam az üvegcsét és imádkozni kezdtem. Még volt elég varázserőm, hogy három ember csontjait egyszerre forrasszam össze. Hálálkodva mentek ki a sátorból a saját lábukon, de akkor én már a következővel voltam elfoglalva.

- Gloria nővér, elég lesz!
- Még vannak. Még nem végeztem.
Kipattintottam az üvegcséből a parafadugót, és úgy húztam le az újabb élénkítő italt, mint a kocsmatöltelék az életet jelentő kerítésszaggatót. A varázserőm már régen elfogyott, de a tudásom még nem.
- Pihennie kell, vissza kell nyernie a varázserejét, különben nem tud segíteni, csak kontárkodik!
- Még. Nem. Végeztem.
Nem emlékeztem hányan voltak. Nem emlékeztem hányszor imádkoztam az úrhoz, hogy adja nekem az erejét, de egyre kevesebbet és kevesebbet segített. Végül csak a gyógyitalok maradtak és a tudás. Tudtam kötözni, le tudtam vágni az elüszkösödött menthetetlen végtagokat, lázat csillapítottam és fájdalmat nyírfakéreggel… Az arcok összefolytak előttem, minden csupán fekete-piros massza lett a vértől és a koromtól, amiből néha fehéren világított ki egy-egy csont, vagy szemfehérje.
- Minden rendben lesz. El fog múlni… Így vagy úgy de el fog múlni…
Egy idő után már nem tudtam, kinek ismételtem. Talán csak magamnak, hogy ne fájjon úgy a lábam, és hogy emlékeztessem magam arra, hogy a földi pokol sem tarthat örökké. De akartam egyáltalán, hogy véget érjen? Itt tudtam a dolgom, megvolt a helyem, és nem kellett semmi másra gondolnom, csak arra a betegre, aki éppen előttem feküdt az asztalon. Nem létezett előtte és nem létezett utána sem. Nem létezett semmi, amit reggel tettem és nem kellett szembenéznem a következményekkel sem.
Már vöröslött az ég alja. Hanyadik hajnal volt ez, amit láttam? Hány napja tartott az ostrom? Nem tudtam volna megmondani. De a Nap az Éjszakát rossz irányba űzte, egyenesen bekergette a sátorba, hogy túszul ejtsen, magához öleljen én pedig megnyugodhassak a karjaiban.
Élje túl.
Hosszú idő óta először lebegett ez a két szó az áldott sötétségben, a megnyugtató semmiben, majd végül már ez sem.

Egy szekéren tértem magamhoz. A fejemre valaki hűvös kendőt tett, a nyakam alá párnát, és betakart a saját köpenyemmel. A szekér néha döccent egyet, amitől az ébrenlét fájón hasított a koponyámba. Ahogy megszoktam a szemhéjamon átszűrődő vakító napfényt, lassan kinyitottam a szemem. Tiszta azúrkék eget láttam magam felett, néhány egymást kergető bárányfelhővel, de a nyár levegőjének jellegzetes illata helyett most füst szagát éreztem. Égett tetők, égett házak és égett emberek, pont mint amikor Abaddón zúdította le a haragját Veroniára.
Mellettem Helga ült unott arccal, és nézte a menetet.
- Mi történt? - kérdeztem tőle. A torkom teljesen ki volt száradva, így mielőtt a novícia válaszolt volna odanyújtott egy vizestömlőt.
- Elájult, nővér. Majdnem meghalt.
Felnevettem. Meghalni? Pont én?
- Ilyennel nem illik viccelődni, Helga.
- Nem vicceltem. - pillantott le rám, összehúzott zöld szemekkel. Még sosem láttam ilyen szigorúnak, és egészen abszurdnak tűnt, hogy pont a tanítványom fed meg engem, nem pedig fordítva, ahogy annak rendje és módja szerint történnie kell. Ülő helyzetbe tornáztam magam, és a hideg vizes borogatást óvatosan magam mellé helyeztem.
- Ha most nem lovon ülnék, és nem félnék, hogy ismét elájul, olyan pofont kevernék le magának, nővér, hogy talán még a szentek is feljajdulnának! - léptetett a szekér mellé Magdolna nővér egy szürke kancán. Nem értettem, hogy mi volt a problémájuk.
- Mondtam, hogy álljon le, de maga erősködött. Eddig mindig tudta a saját határait, de most képes volt meginni kilenc élénkítő italt, anélkül, hogy evett volna. Azt hittük feladja a szíve.
Tehát ez történt. Szótlanul néztem a takaróul szolgáló köpenyemre. Eddig valóban mindig tudtam, meddig mehettem el, mikor voltam annyira kimerült, hogy már jobb volt aludni egy-két órát, hogy utána újult erővel folytathassam a munkát. De most… rettegtem egyedül maradni a gondolataimmal, és hogy mit láthatok, ha becsukom a szemem. Vajon Eichenschild bárónő szolgáját ahogy összeesik? Vagy a lelkészt? S mi végre? Megnyertük egyáltalán az ostromot? Miénk a város? Végignéztem a seregen. A katonák kevesen voltak, sokkal kevesebben, mint amennyien idejöttünk. Tekintetüket a földre szegezve meneteltek előre, győzelmi ének pedig sehol nem hallatszott.
- A végsőkig harcoltunk, de a déliek végül fölénk kerekedtek. Túlerőben voltak, és azt mondják az átkozottak szövetsége túl nagy előnyt jelentett. Másik szerint a taktikájuk volt jobb. Kíváncsi leszek, hogy Gustav király kiket fejeztet le ezért a vezérkarból.
Helga megválaszolta a kimondatlan kérdéseimet. A semmiért halt meg annyi katonánk. A semmiért lett gyilkos számtalan ártatlanból, közöttük belőlem is. Soha nem hittem volna, hogy valaha vér fog tapadni a kezemhez. És mégis… Még abban sem voltam biztos, hogy bántam-e egyáltalán igazán, szívből, ahogyan a bűneinket meg kellett bánni.
- Gyónni szeretnék, Magdolna nővér.
- Majd gyónhat, ha visszaértünk a katedrálisba.
- Ha nem oldoz fel, nem hiszem, hogy a szívem kibírja hazáig. - suttogtam halkan, mire a nővér közelebb léptetett a lovával.
- Nem bánja, hogy Helga novícia is hallja?
Megráztam a fejem. Hadd hallja csak. Hátha őhelyette is elkövettem a bűnét, hogy neki már ne kelljen. De ki tudhatta, mit hozott még az élet és ez a háború? Talán mindannyiunk lelki üdve odalesz végül, és kiderül majd, hogy jobban jártunk volna, ha Abaddón tüzében égünk el mind. Akkor legalább tudtuk volna, hogy nem követtünk el halálos bűnt, és Isten talán beengedett volna minket a Mennyek Országába.
- Megöltem valakit, Magdolna nővér. Egy katonát és egy lelkészt, a fürdőházaknál. Mellkason lőttem. Meg egy déli katonát a palotánál. Vagy talán kettőt is? És utána a bárónő nekromanta szolgáját…
- Életveszélyben volt? - kérdezte az idős keresztesnővér nyugodtan. Korábban bele sem gondoltam, hogy amikor még karddal és páncélban szolgálta az Úr ügyét, akkor ő is elvett életeket. Egészen biztosan megtette.
- A lelkész… - a számat sós íz öntötte el, ahogyan az arcomon csíkot húztak a rátapadt hamura a kiömlő könnyeim. - Azt hiszem. Nem tudom. Ő csak állt és másokat segített, ahogyan én a saját embereimet. Csak… csak védte őket.
Néhány percig képtelen voltam megszólalni. Felhúztam a térdem és a homlokom ráhajtva zokogtam. Egy apró, bizonytalan kezet éreztem, hogy megsimogatja a hátamat, de ettől csak rosszabb lett. Nem érdemeltem kedvességet. Nem érdemeltem megértést. Egy gyilkos voltam, megöltem valakit, aki pont olyan volt, mint én. Férfi volt, idősebb, de valójában nem számított.
- De a legszörnyűbb az, hogy… amikor lelőttem a kapuban azt a katonát még éreztem… Még tudtam, hogy nem helyes. Még tudtam mit teszek. De amikor a lelkészt megöltem már nem tudtam. Csata volt, és tettem, amit mások, csak segíteni akartam a többieknek… A palotánál pedig már nem is gondolkoztam. A pajzsom megvédett minket, az inkvizítorokat és a királyt, és lőttem, amikor tudtam, utána pedig a nekromantát is, hogy közel érjünk a bárónőhöz és… Nem imádkoztam. Nem kapták meg az utolsó kenetet és… és elvettem az életüket, elvettem az esélyüket a megváltásra…
Nem tudtam gátat vetni a szavaimnak, sem a zokogásnak. Hol volt most a tartás, amit annyira belém neveltek? Nem találtam sehol azt az erőt magamban, amihez mindig visszanyúltam, ami a legrosszabb helyzeteken is emelt fővel segített át. Újra kicsi gyermeknek éreztem magam, aki elveszett ebben a hatalmas világban és nem találta a fényt haza.
- Háború van, Gloria nővér. Egy háborúban lehetünk kíméletesek az ellenfeleinkkel, de egy dolgot véssen jól az eszébe. Ha nem húzza meg akkor a ravaszt, akkor most maga is a föld mélyén feküdne, jelöletlen tömegsírban. Egy csatában ha maga tétovázik, akkor megölik, és jelen esetben nem csak magát, hanem a társait is, akiket védelmeznie kellett.
Magdolna nővér szavai apró, meleg gyertyalángként hatoltak át a sötétségen, de mégsem jelentettek elég vígaszt.
- Mit gondol, Gloria nővér, jó emberek voltak, akiket lelőtt?
- Nem tudhatom.
- De Isten tudja. Ő pedig maga mellé veszi azt, aki az ő igéje szerint élt. Eljön értük az utolsó ítéletkor, és eldönti, hogy méltók-e az ő szeretetére.
Megtöröltem az orrom a kézfejemmel.
- De protestánsok voltak. - vetettem ellent.
- Attól még nem lehettek jó emberek? Nem szerethették a családjukat, a hazájukat? Mikor először kitört a háború, amikor von Himmelreich fellázadt, ezek a katonák kicsi gyerekek voltak még. Nem választhatták meg a hitüket, és ezt az Úr is tudja. Ha hiszünk a végtelen jóságában és a kegyelmében, akkor nincs miért aggódnunk. Nem ítélte pokolra őket, csak azért mert nem gyóntak a csata előtt, vagy nem kapták meg az utolsó kenetet.
Nincs miért aggódnunk…
A szavai még sokáig visszhangoztak a fejemben. Talán az elesett katonáknak nem volt miért aggódniuk. Ők már jobb helyen voltak, de én még mindig itt ültem a szekéren egy lángokba és vérbe borult ország útján zötykölődve. Nekem vajon mennyit kell vezekelnem ez után, hogy belépést nyerhessek a Mennyek országába?

Felhasználó profiljának megtekintése

8 Re: Gloria nővér on Hétf. Aug. 13, 2018 4:35 pm

Jerobeam

avatar
az Isten Lángja
az Isten Lángja
Érdekes volt látni, hogy nem mindenkiről pereg le a háború borzalma. Külön ironikusnak tartom amúgy, hogy pont Gloria, aki a legtöbb szenvedést látta éli meg a legrosszabbul, de jól kiírtad ahogy a góleménje visszatalál hozzá és visszaveszi az irányítást.

Szép élmény volt, a jutalmad 100 TP és 1000 váltó.


_________________
"And who are you, the proud lord said, that I must bow so low."
Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.