Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
Játékostárs kerestetik

Szer. Szept. 02, 2015 10:01 pm by Darrakard

Ha valaki esetleg ismerkedésre, küzdőtéri párbajra vagy bármi egyébre tárat keresne, itt …

Comments: 55

Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 66

Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 42


You are not connected. Please login or register

[Azonnali] Azrael Dorm Life

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1 [Azonnali] Azrael Dorm Life on Szer. Ápr. 11, 2018 11:10 pm

Darrakard

avatar
a Démoni Írnok
a Démoni Írnok

Magnostadt egyeteme nem mindenkinek esik kézre, valaki messziről lenne kénytelen bejárni, pedig az a csúnya jelenléti ív megköveteli... Ilyenkor jelent megoldást a csodás Azrael Dormitory, Veronia legszebb és legzsúfoltabb kollégiuma. Ki milyen szobatársakat lutrizott össze magának, ki melyik trope szerepet ölti fel ebben az idegen, valahol az Alkony-zóna mélyén rejlő világban?

UI.: A setting Veronia jövője, tehát van mágia, démonok és miegymás, de emellett van laptop, neten árult jegyzet és "rateyourprofessor.ve" is.

Határidő: Április 19.
Jutalom: 150 TP


_________________
"And who are you, the proud lord said, that I must bow so low."
Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net

2 Re: [Azonnali] Azrael Dorm Life on Szer. Ápr. 18, 2018 1:09 am

Gloria

avatar
Felszentelt Apáca
Felszentelt Apáca
Remegett a kezem, ahogy a tappancsokért nyúltam, és amikor ellenőrizni akartam az elektród minőségét még el is ejtettem. Istenem, mondd meg miért velem történik ez?!
Már akkor éreztem, hogy gondok lesznek ezen a gyakorlaton, amikor a professzorasszony először felolvasta a párokat, és én pont egy Rotmantel vámpírral kerültem egybe. Minden pillanatra pontosan emlékeztem, ahogy hanyagul eldobta a cigaretta-csikket, majd zsebre vágott kézzel mellém sétát és bemutatkozott, később pedig az órán, amikor mindent képes volt gyorsabban kiszámolni nálam, de soha nem sürgetett egy pillanatig sem. Néhány hét után azon kaptam magam, hogy egyenesen várom a keddeket, azon belül is leginkább a közös munkát, amit minden héten úgy adtunk elő, mintha egy tökéletesre begyakorolt koreográfiát táncolnánk.
Csupán lopva mertem oldalra pillantani, miközben Dieter lassan kibújt az ingjéből. Próbáltam abba a hitbe ringatni magam, hogy a vonzalmam felé teljesen természetes volt, és csak azt mutatta, hogy a hormonjaim a koromnak megfelelően működtek. Ez a tudás azonban nem segített, amikor végigfuttattam a tekintetem a sápadt bőrön, a halványan kirajzolódó kockákon, amitől az összes vérem az arcomba tódult. Biztos voltam benne, hogy az egész évfolyam rajtam fog röhögni, ha észreveszik, vagy ha emiatt elszúrom a mérést... Háromszor is megszámoltam, hogy minden kellék megvan-e. Felhelyezhető elektródok megvoltak, kábelek rendben, a gép be volt dugva, és be is volt kapcsolva. Lehunytam a szemem és nagy levegőt vettem. Csigalassú voltam, még magamhoz képest is, és sajnálatos módon nem húzhattam az időt örökké. Milyen orvos lennék akkor?
A fiú az ágyon feküdt és a plafont fixírozta, várva az elkerülhetetlen sorsot, amit az EKG mérés ezen változata jelentett. Elővettem az ábrát, ahol le volt rajzolva a mellkas körül az elektródák pontos helyzete.
- Szerintem ülj fel. - mondtam a vámpírnak. Memorizáltam az összes pontot, de egy idő után már nem tehettem úgy, mintha a lapot tanulmányoznám. Kénytelen voltam szembenézni a ténnyel, vagyis a labortársam ing nélküli felsőtestével... Nem engedhettem, hogy ilyesmi elterelje a figyelmemet! Vagy ami még rosszabb, ha ezért buknék meg. Azt a szégyent nem bírtam volna elviselni. Kihúztam magam, mint minden olyan helyzetben, amikor határozottnak kell lennem, és elé léptem, hogy elvégezzem a feladatot.
- Ahogy gondolod. - ült fel, hogy szabaddá tegye magát az elektródák tapadós tappancsai előtt.
- Szóval itt van a medioclaviculáris vonal, ide jön a négyes és innen kiindulva...
Nem akartam az arcára nézni. És el sem akartam képzelni mennyire szánalmasnak találhat a vörösödő arcommal és a reszkető ujjaimmal.
- Az egy kicsit arrébb. Itt inkább. - óvatosan megfogta a kezemet és egy fél centivel arrébb húzta. A bőre forró volt, mint aki lázas, az érintése nyomán pedig egy apró kis villám futott fel egészen a gerincemig, pedig a gépet még nem is csatlakoztattam. Feljebb toltam az orromon a fekete keretes szemüvegem, majd visszafordultam a mellkasához, kínosan ügyelve rá, hogy elkerüljem a tekintetét. Nem is értettem, hogy lehetett ilyen hatással ám, miért pont ő, még ha egyébként meg is kedveltem a gyakorlatok alatt.
Koncentrálj!
- Aztán a sternum jobb és bal széle a negyedik bordaközben... - megköszörültem a torkom. Nem akartam tapogatni, de muszáj volt a megfelelő helyre feltennem a tappancsokat, ahogy a prof hívta őket. Valahogy túléltem, és minden a megfelelő helyre került. Csatlakoztattam a kábeleket, egyes csatorna, kettes csatorna, majd egyetlen gyors mozdulattal bekapcsoltam a gépet. Imádkoztam, hogy hamar vége legyen ennek az egésznek. Ha felöltözik, már biztosan jobb lesz…
A gép zörögve nyomtatta ki a regisztrátumot, én pedig boldog voltam, hogy túlleszünk ezen az egészen. Ez pedig addig tartott, ameddig a professzorasszony oda nem lépett a kinyomtatott regisztrátumunkhoz és meg nem nézte.
- Valamit elrontottak. A felhelyezés jó így a gyakorlatot teljesítették, de regisztrátum nélkül nem hozhatják vizsgára a jegyzőkönyvet. Maguk ketten itt maradnak és újra csinálják, aztán holnapig leadják a szemináriumvezetőiknek. A többiek elmehetnek.
Úgy álltam ott, mint akit leforráztak. Szinte kikaptam a nő kezéből az eredményeinket. Hasonlított egy rendes EKG-re, de az R-hullámok egyértelműen hiányoztak, és némi arrythmia is mutatkozott rajta, de egyáltalán nem volt értékelhetetlen. Legfeljebb beleírjuk a jegyzőkönyvbe a tapasztalható rendellenességeket.
- De... Tanárnő! Mi baj a regisztrátummal? Rendben, látom, hogy hiányoznak részek, de mi van ha azért mert Dieter beteg?
A nő felvonta a szemöldökét. Rá volt írva az arcára, hogy teljesen hülyének nézett, de most nem éreztem sem jogosnak, sem igazságosnak.
- Csinálják újra, majd meglátja. De én nem várom meg míg végeznek. Kapnak tizenöt percet, utána ha nem adják le a kulcsot lent a portán a maguk felelőssége minden, ami ebben a teremben történik.
Azzal ránk csukta az ajtót. Mérgesen dobtam le magamat az egyik székre, és cseppet sem örültem a plussz munkának, amit a nyakunkba sózott, mintha nem lenne egyébként is elég tanulnivalónk, és nem lenne még extrán megnehezítve a dolgom egy furcsa szobatársnő jóvoltából, aki mindig képes volt előrukkolni valami őrültséggel. Kinyúltam, és elkezdtem tanulmányozni a regisztrátumot. Lehetséges lett volna, hogy Dieternek tényleg gond volt a szívével? Hogy valóban beteg volt?
- Ez tényleg gyászos... A jegyzőkönyv egy dolog, de lehet ki kéne vizsgáltatnod magad. - jegyeztem meg. Most először néztem fel az arcára, a hosszú fekete szempillák mögött megbúvó cseresznyeszínű íriszekbe. Aggódtam. De minden orvos aggódik a betegeiért nemde?
- Rendben, a mesterkélt vagy a direkt változatot szeretnéd hallani? - kérdezte, de nem értettem, hogy mégis hogyan gondolta. Nem akartam minden féle hosszú sztoriba belebonyolódni. Letettem a regisztrátumot, és elővettem a füzetem és a tollam.
- Legyen a direkt, mert van negyed óránk újra csinálni az egészet a jegyzőkönyvvel együtt. Nem is értem hogy gondolta! - haragudtam a tanárnőre, amiért tizenöt percet kaptunk erre az egészre… Bár azt mondta maradhatunk, csak onnantól kezdve minden a mi felelősségünk, ez pedig sosem jelentett semmi jót.
- Hát jó... - felelte csöndesen Dieter, és észre sem vettem, hogy ameddig a saját mérgemmel voltam elfoglalva egészen közel ért hozzám. Megragadta a laborköpenyem és egy gyors mozdulattal rántott fel magához.
Soha nem gondoltam volna, hogy az első csókom ellopja egy Rotmantel... Megfagytam, ahogyan az ajkai az enyémhez, értek, de amikor elvette, csakhogy mondjon valamit, ami már nem is jutott el a tudatomig, szomjasan csókoltam vissza. Az egyik kezem a tarkójára siklott, a másikkal átöleltem a derekát, nem foglalkozva azzal, hogy az elektródák még mindig rajta voltak. Bármennyiszer gondoltam erre a pillanatra, mindig elhessegettem, kimagyaráztam valami mással, és tüntetően nem vettem tudomást róla, hogy mennyire vágytam rá. Hogy mennyire akartam őt…
Határozottan tolta le a vállamról a laborköpenyem, a csókjaink hevében a keze az ingem alatt talált rá a meztelen hátamra. Tudtam, hogy ez nem helyes, de azt is, hogy itt és most kell megtörténnie.
- Szóval... Van tizenöt percünk, azt hiszem... - mondta arcán rosszfiús mosollyal, amikor egy pillanatra elváltunk egymástól.
- De a... - …jegyzőkönyv. Nem mondtam ki, és ez volt a szerencsém. Fogalmam sem volt, hogy fogjuk befejezni... De valami mélyről jövő ösztön megakadályozott a józan gondolkodásban. Egész testemben remegtem, és a tollat sem fogtam volna biztosabb kézzel. Életemben először történt meg, hogy valamit nem csináltam tökéletesen, és nem érdekelt.
- Hát most kiderül, mennyire elég az a tizenöt perc....

Úgy sétáltam vissza a kollégiumba, mint egy részeg. Időként felrémlett egy-egy mozdulat, egy-egy kép vagy illat az elmúlt egy órából. Valahogyan készen lett a jegyzőkönyv is, de fogalmam sem volt, hogyan írtuk meg végül, és már azt sem számoltam, hányszor szakítottuk félbe a tanulást.
Valahogy a szobám ajtaja előtt találtam magamat. Megigazítottam a szoknyám, a szemüvegem, ujjaim pedig végighúztam a hajam tincsei között, hogy ne keltsek annyira zilált benyomást. Ekkor vettem észre, hogy félregomboltam a fehér ingem a nagy sietségben, de... Áhh, Wynnek úgyse fog feltűnni, és szerencsére egy tanár sem jött szembe. Az a Rotmantel még egyszer a sírba fog vinni.
Nagy levegőt véve nyitottam be a szobába. Már kezdtem megszokni, hogy minden zöld volt, hogy lépni nem tudtam a cserepektől, és csak a Jóistennek volt köszönhető, hogy egyik növényre sem voltam allergiás. Mindennek a közepén pedig ott ült hófehér tündérként a sötét tünde lány. Az első perctől holdkórosnak tartottam (noha később kiderült, hogy a természethitet követte, én pedig sok vitától megkímélve magunkat nem próbáltam meg megtéríteni), de a vele töltött idő csak még jobban megerősített abban, hogy nem volt egészen normális. Ugyanakkor az agybajai legalább konzisztensek voltak, és kellő toleranciával hozzá lehetett szokni. Biztos voltam benne, hogy a lelke mélyén kedves és melegszívű lány volt, csak furcsán mutatta ki.
Most viszont a megszokott erdőszag valahogy más volt... Keveredett bele még valami, amit nem tudtam beazonosítani.
- Megjöttem... - szóltam a lánynak, remélhetőleg áthatolva a zenén, ami a számítógépéből szólt.
- Nyithatok egy ablakot? Fura szag van, ázott kutyára emlékeztet... - kérdeztem szórakozottan, pedig az az ő asztala volt.
- Nyiss csak. Ez az új tápoldat recept lesz. - felelte már-már unott hangon, én pedig bólintottam, és az ablakhoz léptem. Külön procedúra volt nálunk ablakot nyitni, hiszen előtte le kellett pakolnom a párkányról az összes növényt, majd biztonságba helyezni őket, és csak utána tárhattam szélesre az ablaktáblákat. Mindeközben pedig a hátamban éreztem Wyn tekintetét. Azt mondják, az emberen meglátszik az ilyesmi, hogy más lesz utána, de sosem hittem el. Áhh, ugyan. Csak a paranoia beszélt belőlem, ami folyamatosan hajtogatta, hogy mindenki azt figyeli, mikor botlok meg, és akkor majd mindenki kajánul ítéletet mond majd felettem. Tudtam, hogy ez ostobaság volt, mégis nehéz volt megszabadulni az érzéstől. Elsőre fel sem tűnt, hogy Wyn tápoldatot emlegetett, és csak remélni mertem, hogy valahonnan hozta és nem itt főzte, megkockáztatva, hogy felgyújtja a szobánkat.
- Az ing. - mondta ki a sötét tünde pont abban a pillanatban, amikor kinyitottam az ablakot, így a beömlő friss levegő pont jó volt arra, hogy a lángra lobbant arcomat lehűtse. Ha még neki is feltűnt, akkor vajon ki más láthatta még meg? Igazából életemben először fogalmam sem volt, hogyan is kellett volna viselkednem. Lazán? Természetesen? Szégyellnem kellett volna magam egyáltalán?
- Áhh, igen, az ing... Átöltözöm. Ma már nem megyek sehova. - jelentettem ki, majd határozottan léptem a szekrényemhez és tártam ki az ajtaját, csakhogy farkasszemet nézzek egy kiskutyával. Visszacsuktam a szekrényt. Biztos csak hallucináltam, a gyakorlat tehetett róla, beszívattam valami gázt, vagy Dieter állítólag holdfűvel töltött cigarettája volt a bűnös, amivel én ugyan nem éltem, de éreztem magamon a szagát.
Vettem egy nagy levegőt és még egyszer kinyitottam, de a kutya még mindig csillogó szemekkel nézett vissza rám az összeszőrözött, összesarazott ruhakupacom tetejéről. Ez a nap nem lehetett volna furcsább. Volt valami a levegőben, amitől ma mindenki megkergült?
- Wyn. Van egy kutya a szekrényemben. - közöltem vele fagyosan. Mintha egy vödör jeges vízzel öntöttek volna le, de leginkább csak nem hittem a szememnek. Tudtam, hogy a sötét tündének voltak elborult dolgai de... Azt hittem voltak határok. Tévedtem. Pedig a lány pontosan tudta, hogy kedveltem a rendet, néha túlságosan is, és tudtam értékelni a csendet és a nyugalmat. Meg a tisztaságot. A kutya pedig egyszerre ásta alá ezt az összeset, ráadásul kiderült, hogy bár én minden növényt toleráltam akkor is, amikor a vaskos könyveimnek már nem volt hely, a szobatársnőm egyáltalán nem volt tekintettel az én igényeimre.
- Egy kutya nem valami dallamos, szóval inkább Ozzie-nak neveztem el. - felelte vidáman a lány, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lett volna, hogy valaki kutyát talál a szekrényében. - Sokkal jobban szereti a te dolgaidat. De ne aggódj, majd kimosom.
A holmim egy dolog volt, és nem értettem, a másik, hogy nem látta, hogy ennél sokkal nagyobb gondjaink voltak. Ozzie fekete orrával szaglászva nyújtogatta a nyakát felém, majd heves farokcsóválásba kezdett, a szekrény falán kopogtatva, és tovább gyötörve a ruháimat. Ha ezt a szomszéd szobában meghallják… Márpedig biztos voltam benne, hogy előbb-utóbb meghallják, akkor nekünk annyi. Nem csak Wynnesának, nekem is.
- Nem követtem el semmilyen szabályszegést. - folytatta a lány, miközben mellém sétált és egyenesen az arcom elé dugta az egyik növényét. - Ugyanolyan élőlény, mint Theodora, és ha ők maradhattak, akkor Ozzie-nak is van itt hely, nem igaz?
Nem kaptam levegőt a sokktól. Csak álltam és bámultam a kiskutyát - Ozziet - és még mindig nem akartam elhinni, amit láttam. Akkor tértem kicsit magamhoz, amikor tudatosítottam a látóteremben Theodorát, a szobanövényt, akinek volt neve, ahogy Wyn összes többi cserepes dudvájának is.
- De ez egy kutya! - fakadtam ki végül. - Egy kutya, amelyik ugat, megrágja a dolgokat, koszt csinál, és lehet még oda is piszkít valahova! Hé, az az én kardigánom! - téptem ki kétségbeesetten Ozzie szájából a ruhám, aki ez után boldogan kapott utána, mintha éppen csak a korábbi szavaimat akarta volna igazolni.
- Nem, nem játszom veled! Nem játék!
A felső egy reccsenéssel szakadt szét. Kár, pedig szerettem hordani, főleg, amikor hűvösebbre fordult az idő, pont elég meleg volt, és a bordó színe is kifejezetten tetszett. Haragosan csaptam le a földre, majd karba tett kézzel fordultam a szobatársnőmhöz.
- Tüntesd el. Azonnal.
A kutya még néhányszor körbeszaladt, két lábra ágaskodott, de amikor a szoknyám széle felé kezdett kapkodni, akkor legalább Wyn is rászólt.
- Ezt azért ne. Ül! - erre szerencsére leszállt rólam, és a lány ruháját kezdte el rágcsálni, de nem tudtam sajnálni. Egye meg, amit főzött! És ennek ellenére is hajthatatlannak tűnt…
- Kidobnál egy állatot, aki nem tud magáról gondoskodni, csak azért, mert van vele egy kis munka? Ugyan már, Gloria, ne legyél ilyen szigorú. Meglátod, jó hatással lesz rád - még ha a kardigánodra nem is... hehe.
Még volt képe kuncogni! Legszívesebben felfújtam volna magam, mint valami pulyka, és üvöltve hajítottam volna ki őket a szobából.
- Kis munka?!
El sem hittem, hogy képes ennyire elbagatelizálni a dolgot, pedig már rájöhettem volna, hogy ma tényleg akármi megtörténhetett.
- Mindent tönkre fog tenni a szobánkban, és szerinted kivel fogják kifizettetni? Velünk! Tilos a kollégiumban más állatot tartani a halakon kívül, és ha kiderül, akkor repülünk innen mind a ketten! Vagy téged ez sem érdekel?
Fújtattam a haragtól, és szándékosan nem néztem Ozzie játékos kis arcára. Cuki volt, de egy nap csak egy helyes arcnak dőlök be, és ez a szerep ma már foglalt volt. Nem hagyhattam, hogy meglágyítsa a szívem, nem és nem! Ám egy valami mégis megütötte a fülemet, minden haragon túl is.
- És különben is, hogy értetted hogy rám lesz jó hatással?
- Hát... velem több munkád van, így is fel lehet fogni. - jelentette ki Wyn, miközben letette a földre Theodorát. Érdekesnek ígérkezett a magyarázata, főleg hogy egy nagy adag önkritikával indított. - Csak addig kell valahogyan megúszni, ameddig be nem tanítom rendesen. Ez nagyjából még két hét, mert előttem már tanították. Nem csinál nagy kárt, bízz bennem. Gondolj csak Edmundra! - mutatott az egyik furcsábban kinéző növénye cserepére. A lány rengeteg botanikai tárgyat végzett amellett, hogy egyébként az ő alapszakja is a gyógyítás volt, csak a druida szakirányon, így olyan növényeket is felismert és képes volt gondozni, amiknek a hivatalos nevét meg sem tudtam volna jegyezni. Tulajdonképpen jól jártam azzal, hogy elég volt megjegyeznem a Theodorát, Edmundot, Valeriát és társaikat megjegyeznem. - Miatta sem lett gondunk, pedig protokarnivór és mindenhol rovar-maradványok hevernek.
Még mindig nem találtam összehasonlíthatónak a kettőt. A rovarmaradványokat könnyedén össze lehetett seperni a cserép mellől, nem adott hangot és nem kellett sétáltatni vinni.
- Sokszor vagy feszült. - jelentette ki a lány a kérdésemre. - Egy állat társasága segítene kicsit lazítani és átgondolni a dolgokat. Élned kellene egy kicsit, Gloria, nem csak folyton szabályokkal és hasonlókkal foglalkozni, meg könyvek és a képernyő fölött görnyedni.
Élni… Lehajolt, hogy megsimogassa a látszólag még mindig Theodorát szagolgató kutyust. Aranyos volt, tényleg, és kis puha bundája volt, a farokcsóválásán pedig nem lehetett mást tenni csak kuncogni.
- Ozzie segíthet ebben. - nézett fel rám újra Wyn, arcán egy olyasfajta mosollyal, amit eddig még nem láttam rajta. Mintha valóban kedves lett volna, és valóban érdekelte volna a lelki jólétem, akármennyire abszurdnak is tűnt a feltételezés. Ennek ellenére más volt, mint amit megszoktam, pedig lassan elkönyveltem, Wynt egy sötét tünde bőrbe bújt csínytevő tündérnek, akiről sosem tudtam eldönteni mit gondolt valójában, de ameddig nem zavartuk egymást, annyira nem is érdekelt. Különben is csak a kutyát akarta megtartani, és rávenni, hogy én is akarjam. Mégsem tudtam hova tenni azt a mosolyt.
- Fel nem bírom fogni, hogy gondolhatod ezt komolyan. - néztem rá jegesen, majd elkezdtem kigombolni az ingem, és igyekeztem a szekrény alól keresni valami tisztát és kényelmeset, ami végül egy piros Abaddónos pólóban manifesztálódott. Hogy hasonlíthatta Ozzie-t nővényekhez?
- Pedig teljesen komolyan gondolom, és a terveimben sincsen hiba. Látod? A fekszikre már hallgat!
Biztos voltam benne, hogy csak szerencséje volt, de ez most nem is számított.
- Nem lehet rám jó hatással, hogyha kirúgnak innen. - jelentettem ki. - Én azért jöttem ide, hogy tanuljak, nem azért hogy bulizzak, mégha ezt a legtöbben nem is értik meg.
Ekkor kapcsolt valaki hangos zenét fölöttünk, mintegy demonstrálva a szavaimat.
[color=white]- Nem is lesz, ugyanis nem fog megtörténni. - szögezte le, miközben úgy tűnt jobbnak látta elvenni Theodorát Ozzie közeléből. Akkor láttam, hogy a növény súlyos sérüléseket szenvedett, de nem halálosakat. - A szeretet és a nyugalom, amit egy élőlény közelsége nyújt, lesz az, ami majd segít rajtad! A buliktól meg ne is várj semmit, csupa olyan megy oda, aki inkább szívja a növényeket, minthogy elnevezné őket. Kulturálatlan egy banda.
Ez utóbbiban legalább egyetértettünk. A lelógó kezemhez egy nedves hideg kutyaorr nyomódott neki, és kénytelen voltam szembe nézni a nagy barna szemekkel, és az aranyos kis pofival. Felsóhajtottam. A szobatársnőmnek talán igaza volt. Túl merev voltam rengeteget tanultam, Ozzie pedig kétségtelenül tündéri volt… Ha megnyugodtam meg kellett kérdeznem, hogy honnan szedte össze.
- Nem tartjuk meg. De nem vagyok szörnyeteg. Maradhat ameddig nem találunk neki egy gazdát, és hidd el ádázul fogok keresni neki egyet.
Wyn valami megmaradt zsömlével kezdte a kiskutyát etetni, aki még ezért is hálás volt. Vennünk kellett neki rendes kutyatápot, tálkát hozzá, persze nyakörvet és pórázt is… Még szerencse, hogy nemrég jött meg az ösztöndíjam.
- Rendben. - felelte Wyn, aminek meg kellett volna nyugtatnia. Miért éreztem mégis azt, hogy a dolog nem lesz ennyire egyszerű?

A hetek teltek, majd a hetekből hónapok lettek, Ozzie-t pedig még mindig a szobánkban rejtegettük. Először csak a kis szőnyegen alhatott, majd az ágy végében, végül pedig az ölemben amikor tanulni próbáltam… Még szerencse, hogy kistestű volt. Abban viszont Wynnesának volt igaza, hogy kiválóan oldotta a stresszt. A puha szőr simogatása, a lelkes farokcsóválás amikor hazaértem az én kőszívemet is meglágyították, reggelente pedig a sötét tünde engedélyével elvittem magammal futni a campus körül… De mindig vártam a lebukás pillanatát. Majd meglátjuk, elérkezik-e valaha, főleg hogy a rutinunk a kutyarejtegetésben határozottan nőtt.

Felhasználó profiljának megtekintése

3 Re: [Azonnali] Azrael Dorm Life on Szer. Ápr. 18, 2018 1:38 am

Wyn Silvernight

avatar
Sötét Tünde Druida
Sötét Tünde Druida

V. I. SZ. … á, hagyjuk, még a szoba számát sem tudom soha megjegyezni.

A lényeg az, hogy valóban meglepő, kis dolgok mennyire nagy változást tudnak hozni az életünkbe. És ezúttal nem egy újabb szerencsekettesre gondolok.


Könyvek? Tökéletes virágalátét. Tolltartó? Nincs is jobb a kertészollónak és a többi kelléknek a növényeim ápolásához. Laptop? Jó ötlet lenne olyan magaslatra helyezni, ahonnan Ozzie, újdonsült háziállatom (legalábbis titokban, mert a házirend nem engedi), nem éri el... 
Kicsinek ugyan kicsi kutya volt, nem magasabb a térdemnél, de meglehetősen sok bajt tudott keverni az alatt a néhány óra alatt, amióta nálam tartózkodott. Legelőször is megjelölte az ágyak lábát, amit aztán takaríthattam fel a faforgáccsal együtt, ami a szék lábából származott, ugyanis megrágta. Míg végeztem, legalább sikerült kigondolnom, hová tudom elrejteni: a szekrényembe, néhány menthetetlenül foltos ruhadarab közé, de a kis ugatómasina önállósította magát és kitalálta, hogy sokkal jobban preferálja a szobatársam holmijait... a saját szekrényében. 
Nekem pedig nem volt szívem kiszedni onnan, szóval, mint aki csak ártatlanul, semmiről sem tudva tanul - legalábbis azt mímel -, helyet foglaltam a virágföldtől illatozó ágyamon és kezembe emeltem egy igazán unalmasnak kinéző jegyzetfüzetet, miközben bepötyögtem YöldTube-ra az egyik kedvenc zeném címét. 
Épp időben. - jegyeztem meg - némi büszkeséggel, hogy tökéletes az álcám -, amikor szobatársam, Cornelia, akit csak Gloriaként emlegettem általában, belépett az ajtón.  
- Megjöttem... - mondta, megerősítve ezzel, hogy valóban megérkezett. 
Vagy arra célzott vele, hogy maradjak csendben? Még mindig nem értettem, mit miért csinál, azon kívül, amikor éppen tanult vagy olyan dolgokkal foglalkozott, amit én említésből sem ismertem, mint például mondjuk a ''szorgalmi feladat''. Szorgalmam éppenséggel volt, csakhogy azt az időt, amit nem órákon töltöttem, igyekeztem nem elpazarolni felesleges cselekvésekre. Különben is sokkal fontosabb, hogy gondoskodjunk a kezünkben nyugvó életek jó sorsáról, nekem pedig valahogy mindig kicsit több akadt a környezetemben, mint amennyi elfért volna. 
Nem baj, egy-két plusz tornaóra úgysem árt. - vélekedtem mindig, szerintem tökéletesen logikusan, főleg, hogy ez a fajta akadályfutás sokkal kedvemre valóbb volt: könyvekkel felpakolva leporolni a nadrágomról a leszedett száraz leveleket és ráragadt földet, miközben felügyeskedem magamra a cipőt, vigyázva, nehogy bármelyik növényem cserepét is odébb rúgjam. Köztudott volt, hogy nem szeretik a durva bánásmódot, akárcsak a kétlábúak és az állatok. 
- Nyithatok egy ablakot? Fura szag van, ázott kutyára emlékeztet...
Halkítsak? Ne halkítsak? Átkozott nagy dilemma, még mindig. Ha nem halkítok, könnyen meglehet, hogy Gloria rám szól. Ha pedig igen, ... de várjunk. Azt mondta, ázott kutya? 
Elvigyorodtam. Legalább már nem kellett tettetnem a tanulást, és felettébb szórakoztató volt a gondolat, hogy valójában nem a kutya ázott el, hanem a lány ágyneműje. A szagot ezek szerint nem sikerült maradéktalanul eltüntetni. 
- Nyiss csak. - feleltem unalom-álarcom mögül, majd hazugsággal folytattam - Ez az új tápoldat recept lesz. 
Hihetőnek végül is hihető volt, nem egyszer árasztottam már el mások számára kellemetlennek minősülő illattal a szobát vagy egy-két folyosót éppen akkor kikísérletezett, furcsa színű - és esetekben állagú - növényápoló készítményekkel, amit sokszor pont azért úsztam meg büntetlenül, mert éppen akkor senki sem járt arrafelé, így pont elég időm maradt kiszellőztetni. 
Noha a lány, Gloria, akivel már jó ideje együtt éltem ebben a szobában, idegennek számított Ozzie szempontjából, egy hangot sem hallottam felőle, pedig meg mertem volna esküdni, hogy bármelyik pillanatban csaholva előugorhat és totális lebukást idéz elő. Már nem mintha ez nem lett volna az valamilyen szinten. 
De valami furcsa lett... Valami megváltozott szemüveges társaságomon, megzavarva számomra már-már kínosnak ható rendezettségét. Végignéztem a haján, az arcán, a ruházatán és már majdnem feladtam volna, amikor rájöttem, mi az a szokatlan kisugárzás, ami körbelengte. Ki hitte volna, hogy egy félregombolt ing ennyire feltűnően irritálja az ő térfelére jellemző harmóniát? 
És azt még inkább ki hitte volna, hogy ez nekem, az ő szöges, megtestesült ellentétnek, ennyire szemet szúr. 
- Az ing. - tettem hozzá még mindig nyugalmasság álcája mögül, miközben csalódottan jöttem rá, hogy a számnak vége szakadt. 
Csak idő kérdése, mikor szagolja ki a kutyám Gloria jelenlétét és akkor megnézhetem magam... De az is elég, ha a lány vet egy alaposabb pillantást a székre. Feltehetőleg az összes kopást és karcolást számon tartja, de nála ki tudja? 
A beáramló levegő hatására néhány függöny és egy-két magasabbra kapaszkodó növényem meg-meglebbent. Határozottan érezni lehetett a különbséget az előbbi és a mostani illat között, de most nem zavart különösebben. A kinti levegő jót tesz néha. Még akkor is, ha tovaszáll vele a föld, tápoldatok, frissen elmosott cserepek és a titkos kis helyi komposztálóm aromája. Utóbbi létezéséről szerintem Corneliának máig nem volt fogalma, pedig annyira nem is rejtettem el és néha tényleg (még számomra is) kellemetlen szaga volt. 
- Áhh, igen, az ing... Átöltözöm. Ma már nem megyek sehova.  - szólt, mintha mi sem történt volna, de én tudtam - legalábbis sejtettem -, hogy menthetetlenül zavarban van.  
Persze ez nem volt nehéz, egyszerűen csak vetnem kellett egy pillantást paradicsomokat megszégyenítő pirosságú arcára. Más esetben - és más személynek - egyszerűen csak legyintve megnyugtattam volna, hogy a természetességet szégyellni inkább bűnnek mondható, mint helyesnek, de most valahogy nem volt hangulatom kipróbálni, kihúznám-e nála a gyufát ezzel a kijelentéssel. 
Teljesen gyanútlanul sétált oda a szekrényéhez és nyitotta ki az ajtót, nem szólva semmit. Egy darabig azt hittem, azért, mert meg sem látta Ozzie-t, de amikor odébb hajoltam, rájöttem, hogy pont ellenkezőleg: a kis drága egyenesen rá nézett, Gloria pedig teljesen vak kellett volna, legyen ahhoz, hogy ne vegye észre.  
- Wyn. Van egy kutya a szekrényemben. - mondta, mintha csak meg akarta volna erősíteni az iménti gondolataimat, nagyjából úgy, mint amikor anyám először meglátta a bizonyítványom és azt kérdezte, ez micsoda. 
Ó, igen, más sem hiányzott! - gondoltam kissé idegesen a nyugalom-álarc mögött, miközben mindent elpakoltam az ölemből, hogy fel tudjak állni. Két lehetőségem volt: az egyik, hogy most azonnal beismerem, amit tettem, a másik pedig, hogy meglepődést színlelek, csakhogy az nem igazán volt az én asztalom. Mármint az ártatlanság, nem a színlelés. 
- Egy kutya nem valami dallamos, szóval inkább Ozzie-nak neveztem el. - feleltem kissé már vidáman, miközben felkaptam egy pici, lapos és kerek levelű, enyhén szőrös növénykét, készen arra, hogy teljesen logikus - és remélhetőleg lehengerlő - magyarázatomat előadjam - Sokkal jobban szereti a te dolgaidat. De ne aggódj, majd kimosom. 
Ozzie eközben pici fekete orrával hevesen szaglászva nyújtogatta a nyakát Gloria felé, majd amikor rájött - mert gondolom, rájött, ha egyszer nem morogta meg -, hogy a ruhák illata és a lányé megegyeznek, a szaglászásnál is hevesebb farokcsóválásba kezdett, megkopogtatva így a szekrény két oldalát. 
Óriási! A végén még jobban fogja szeretni, mint engem! 
- Nem követtem el semmilyen szabályszegést. - folytattam, miközben odasétáltam, a lány arca elé dugva a növénykét - Ugyanolyan élőlény, mint Theodora, és ha ők maradhattak, akkor Ozzie-nak is van itt hely, nem igaz? 
A kis csahos pedig ekkor, mintha tudná, hogy ezzel csak rontja a helyzetet, módszeresen rágni kezdett egy kardigánt. 
- De ez egy kutya!
Kétség sem fért hozzá, Cornelia a szó legerősebb és legvégzetesebb értelmében ideges lett. 
- Egy kutya, amelyik ugat, megrágja a dolgokat, koszt csinál, és lehet még oda is piszkít valahova! Hé, az az én kardigánom! - folytatta, miközben igyekezett elvenni a ruhadarabot a kiskutya közeléből, csakhogy szándéka és annak oka szemmel láthatólag is máshogyan körvonalazódott az állatka fejében. 
- Nem, nem játszom veled! Nem játék! 
A kardigán a szemem láttára szakadt szét, való igaz, azért, mert a lány húzta, annak ellenére, hogy ilyenkor tilos ezt tenni. De talán még soha nem is volt állata és egyáltalán nem tudta, hogyan kell velük bánni... Mindegy, most nem értem rá ezzel foglalkozni, hiszen esélyt sem láttam rá, hogy belátja a történtek fő okát, átértékeli a menetét, és nem csak az eredménnyel törődik. Márpedig azt tette, egyetlen aprócska kiegészítéssel: teljesen engem okolt az egészért, legalábbis haragos hangulata és a tekintete, amely rám irányult, ezt sugallta. 
- Tüntesd el. Azonnal.  
Ha nem lettem volna ilyen szorult helyzetben, még el is nevettem volna magam, annyira szokatlan látványt nyújtott a szokásosnál is kétségbeesettebb Gloria-arc. Személy szerint azt vallottam, hogy nem kár a ruháért, hiszen összevarrjuk, és még jobb is lesz, mint előtte, de tudtam, hogy a rendszerető lány nem repesne ennyire a meglátásomtól. Szegény Ozzie... teljesen abba a hitbe ringatta magát mindössze egyetlen perc leforgása alatt, hogy a szemüveges lány valóban a játszópajtása akar lenni. Párszor körbe is ugrálta a ''nem játék'' kijelentés ellenére is, aztán már elkezdett volna a szoknyája széléért felugrálni. 
- Ezt azért ne. Ül! - mondtam neki, amit ugyan nem teljesített, de legalább felfigyelt rám, felismert és Gloria ruhája helyett az enyémet kezdte el rágcsálni, igaz a növényápolós föld íze nem igazán nyerte el a tetszését. 
Az enyémet pedig az, hogy Ozzie-nak mennie kell. 
- Kidobnál egy állatot, aki nem tud magáról gondoskodni, csak azért mert van vele egy kis munka? - néztem rá, abban reménykedve, hogy valahogyan meg tudom lágyítani a szívét - Ugyan már, Gloria, ne legyél ilyen szigorú. Meglátod, jó hatással lesz rád - még ha a kardigánodra nem is... hehe. 
A nevetés kicsit kínosra sikeredett, de való igaz, úgy is éreztem magam, két lehetséges végkimenetel és egy ruhadarab...egy ruha darabjai között álldogálva. 
- Kis munka?! 
Hát igen. Előidéztem egy teljes, katasztrofális Gloria-kiakadást. Ehhez kétség sem fért. 
- Mindent tönkre fog tenni a szobánkban, és szerinted kivel fogják kifizettetni? Velünk! Tilos a kollégiumban más állatot tartani a halakon kívül, és ha kiderül, akkor repülünk innen mind a ketten! Vagy téged ez sem érdekel? 
Lehet halakat tartani? - kérdeztem magamtól meglepődve gondolatban, jóformán kényszerítve magam, hogy legalább még egy kis ideig ne kelljen felfognom, amit mondott. De nem sikerült, teljesen betöltötte az elmémet a lehetséges végkimenetel, ami valljuk be, megijesztett. Mármint nem a sajátom, az nem érdekelt különösebben, amúgy sem akartam ide járni, sem pedig máshová. De az, hogy tönkre tehetem Gloria jövőjét, elmondhatatlanul megijesztett. Bár azt mutattam felé, hogy semmi nem érdekel és semmivel nem is törődöm, valójában egyáltalán nem volt igaz. Főleg akkor nem, ha másoknak kellett volna ártanom. 
- És különben is hogy értetted hogy rám lesz jó hatással? 
Nagy volt az ár, ha lebukom. Nem rohant azonnal közölni az oktatókkal, szóval még nem vesztettem és ezzel egy szimpátia pontot is szerzett nálam, de akkor is, nem akartam az ő kilátásaival szórakozni, ahogyan azt sem, hogy megváljak Ozzie-tól. Annyit vesződtem a megszerzésével, és a becsempészés sem volt túl könnyű, ráadásul még mindig nem éreztem otthon magam itt. Barátkozni... otthon mindenki azt mondta, ez segítene a jegyeimen is, azonban nekem ez sosem ment, legalábbis egy ponton túl nem. Mindig megkaptam valamilyen úton-módon, hogy fura vagyok, és ebben igazuk is volt, az ő szemszögükből nézve. Nekem viszont ők mind estek a fura kategóriába. Kivéve Gloriát, ő volt a harmadik csoport, csak úgy egymagában. 
- Hát... velem több munkád van, így is fel lehet fogni. - magyaráztam meg, miközben letettem Theodorát, hadd barátkozzanak össze az új családtaggal. 
Való igaz, folyton a lány agyára mentem, amit félig-meddig élveztem is, de nem mindig neveztem volna kifejezetten jó bulinak, főleg nem akkor, amikor bajba keveredtem (azaz nagyjából minden második napon). 
- Csak addig kell valahogyan megúszni, ameddig be nem tanítom rendesen. - feleltem, mivel eszem ágában sem volt engedni - Ez nagyjából még két hét, mert előttem már tanították. Nem csinál nagy kárt, bízz bennem. Gondolj csak Edmundra! - mutattam egy igazán különös, de a szívemnek nagyon kedves növény cserepére - Miatta sem lett gondunk, pedig protokarnivór és mindenhol rovar-maradványok hevernek. 
Hogy érdekelt-e, ha kitesznek? Engem különösebben nem, a családomat viszont már annál inkább érdekelte volna, ugyanis muszáj volt elvégeznem, ez afféle apai parancs. Nem is igazán válaszoltam a kérdésre. Tudtam, mennyire fontos neki a jó hír, a bent maradás meg minden egyéb unalmas dolog... ahogyan azt is, hogy értettem, hogy jó hatással lesz rá Ozzie jelenléte. 
- Sokszor vagy feszült. - jelentettem ki, miután sikerült visszatornászni egy kis nyugalmat az arcomra - Egy állat társasága segítene kicsit lazítani és átgondolni a dolgokat. Élned kellene egy kicsit, Gloria, nem csak folyton szabályokkal és hasonlókkal foglalkozni, meg könyvek és a képernyő fölött görnyedni. 
Lehajoltam, hogy megsimogassam a még mindig Theodorát szagolgató kutyust. Bár azt rögtön észrevettem, hogy itt nem csak az történt, ugyanis hiányzott pár levele. 
Még jó, hogy nem mérgező... 
- Ozzie segíthet ebben. - néztem ismét szobatársamra enyhén mosolyogva - és őszintén, ami nem volt rám jellemző. 
Ha nem kellett volna fenntartanom az érzéketlenség, nemtörődömség és egyéb védő funkciót ellátó tulajdonságok álarcát, egyenesen kirázott volna saját magamtól a hideg, még akkor is, ha tényleg teljes szívemből segíteni akartam neki. Rossz volt nézni sokszor, mit művel, csak nézni, ugyanis nem az a személy voltam, aki ebbe beleavatkozik, legyen szó akárkiről. Most viszont rájöttem, két legyet üthetek egy csapásra. 
- Fel nem bírom fogni, hogy gondolhatod ezt komolyan. - mondta még mindig végtelenül mérgesen és kiakadva, miközben igyekezett megszabadulni rosszul gombolt ingjétől és helyette valami más ruházatot keresni, ami lehetőleg nem lett bepiszkolva. 
- Nem lehet rám jó hatással, hogyha kirúgnak innen. - tette még hozzá, ebben pedig igazat kellett adnom neki - Én azért jöttem ide, hogy tanuljak, nem azért hogy bulizzak, még ha ezt a legtöbben nem is értik meg.  
Teljesen komolyan beszélt, mégsem sikerült rá koncentrálnom szinte semennyire sem. Magamban már dolgoztam az ügyön, olyan megoldást keresve, amivel nem sodorhatom feleslegesen bajba, és így kitenni sem fogják, illetve azt lestem, ahogyan Ozzie megpróbálja felhívni magára a lány figyelmét. Túlságosan is érdekelte, folyton szaglászta és nézegette, mintha még nem látott volna embert... akarom mondani féltündét, merthogy az volt, de hogy honnan tudtam meg, arról már fogalmam sincs. Talán az egyik folyosón mondták. Kétlem, hogy ilyen mélyre menően beszélgettünk volna akár csak egyszer is. 
- Nem tartjuk meg. - mondta hirtelen, legalábbis nekem, aki el volt veszve a saját agyában, annak tűnt - De nem vagyok szörnyeteg. Maradhat ameddig nem találunk neki egy gazdát, és hidd el, ádázul fogok keresni neki egyet. 
- Pedig teljesen komolyan gondolom, és a terveimben sincsen hiba. Látod? A fekszikre már hallgat! 
Az volt az egyetlen szerencsém, hogy ezt már tényleg megtanulta. Az persze más dolog, hogy nem tőlem, pont olyan dolog, amit Gloriának nem kellett éppen most megtudnia. Így is folyton aggodalmaskodott, bár ha jobban átgondolom, talán a ''ki fognak csapni'' eddig még nem hagyta el ilyen körülmények között a száját. 
- Nem is lesz, ugyanis nem fog megtörténni. - szögeztem le, miközben jobbnak láttam elvenni Theodorát (ami megmaradt belőle) Ozzie közeléből - A szeretet és a nyugalom, amit egy élőlény közelsége nyújt, lesz az, ami majd segít rajtad! A buliktól meg ne is várj semmit, csupa olyan megy oda, aki inkább szívja a növényeket, minthogy elnevezné őket. Kulturálatlan egy banda. 
Még reggelről maradt egy fél vajas zsemlém, és minthogy már nem voltam éhes, illetve egy-kétszer le is löktem a földre takarítás közben, jobb megoldás híján kis darabkákra tépdestem és odaadtam a kiskutyának, aki farokcsóválva látott hozzá néhány elvétett ugatás kíséretében.
Hmm.. nem kizárt, hogy ezt hallani fogják a szomszédban... 
- Rendben. - feleltem végül, magamban hozzátéve: én pedig azon leszek, hogy keresve se találj egyet sem. 
Egyetlen dologgal kapcsolatban nem hazudtam és nem is vicceltem: szerintem tényleg jó hatással lenne rá egy kutya. 

 


V. I. SZ. … ez még mindig nem megy. 



És amint később kiderült, nem is tévedtem olyan nagyot. 

De ezúttal naplóbejegyzés vége, vár a beadandó! Csak tudnám, hogyan fogok ötven sort összeszedni Veronia történelmének építészeti vonatkozásairól. Mennyivel könnyebb lenne, ha a természetről kéne írnom... Fene se érti, mi szükség a választható tárgyakra.

Felhasználó profiljának megtekintése

4 Re: [Azonnali] Azrael Dorm Life on Szomb. Ápr. 21, 2018 11:22 am

Johannes Hagen

avatar
Felszentelt Inkvizítor
Felszentelt Inkvizítor
Johannes in the house


Kissé feldúltan, ugyanakkor reménykedve lépkedek a folyosón. Dühös vagyok, amiért nem sikerült albérletet találnom, ugyanakkor bizakodó is, hiszen tudom: a legjobb esték és legnagyobb bulik általában a kollégiumokban szoktak történni. Már csak a szobatárssal kell, hogy szerencsém legyen. Remélem nem valami könyvmoly, búval-bélelt fazon lesz az, aki a legkisebb zajért is hisztizik, és még inni se lehet vele. A megadott szobaszám elé érkezve kopogtatás nélkül nyitok be, és hogy emlékezetes legyen az első rólam szerzett benyomás – ha már itt van egyáltalán a leendő „élettársam” –, kissé felemelt hangon köszönök:
- Johannes in the house!
- Da fuck man? Eltévesztetted a kibaszott ajtót, vagy mivan? – volt az első, amit reakcióként hallottam. Belépve pedig megpillantottam egy épp könyvet olvasó démont. Biztos csak rosszul látok. Pislantottam egyet, hátha csak nem aludtam eleget. Semmi változás. Az oké, hogy démon. Nem vagyok én (annyira) rasszista. De hogy olvas. A legelső napon. Nem lehetek ennyire szerencsétlen. Nyeljünk egyet. Lehet csak egy gyenge pillanata volt ez. Vagy lehet elnéztem az ajtó számát. Kimegyek, és újra megnézem, de sajnos stimmel.
- Kurvára örülnék, ha így lenne, de sajnos itt lakom. Veled. – tettem hozzá az utolsó szót, kissé kesernyés szájízzel. Dögszag ütötte meg az orromat, és csak remélni tudtam, hogy nem szobatársamból árad. Az ablakhoz lépve, hogy kinyissam azt, hátra fordultam, és megpróbáltam kicsit kedvesebb lenni, bízva abban a halvány reményben, hogy még valami jó is kisülhet ebből. – Akiben kit is tisztelhetek? – folytattam az előző gondolatmenetet.
- Pruinos, legalábbis ez a nevem. Az, hogy tisztelsz vagy hogy milyennek ismersz meg az egy más dolog. És te? Valami Johant mondtál, nem?
Téged sem a memóriádért vettek fel, szaladt ki majdnem a számon, de még időben visszafogtam magam, és rendesen válaszoltam.
- Johannes. Johann. Hans. Ahogyan tetszik, nekem aztán mindegy, úgy se sokat tervezek itt józanul lenni. – árulkodtam terveimről. Kezet nem nyújtottam neki a bemutatkozás mellé…érthető okokból. Visszaléptem a bőröndjeimhez, és fontossági sorrendben elkezdtem kipakolni a cuccaimat. Kivettem az elsőből két doboz sört, az egyiket szobatársam kezébe nyomtam, míg másikat én nyitottam fel, és húztam meg. A következő a laptopom volt. Szerencsébe csak alvóba raktam, így miután felnyitottam, ott folytatta, ahol abbahagytam: épp az egyik kedvenc Timmy Trumpet számon. Természetesen full hangerőn.
- Ezt jó tudni…Nekem Hans leszel, az a legrövidebb. – mondta, s láthatóan kíváncsi volt arra mit csinálok, hiszen lerakta a könyvet a kezéből. Lehet érdemes lenne feljegyeznem évente hányszor csinál ilyet. Nem hagyta szó nélkül a zenét – Te... te ezt szoktad hallgatni? - kérdezte, s hangjából talán kiéreztem azt, hogy gondolatban ezt nem egészen így fogalmazta meg.
Legnagyobb meglepetésemre a sört nem csak hogy megköszönte, de meg is kóstolta. Nem húzott túl nagyot ugyan belőle, de legalább ivott. Lenne hát esély? Úgy döntöttem bedobom a mentőkérdést a kettesért. Add Uram, hogy ne bukjon meg. Persze előtte reagáltam arra, amit mondott.
- Részedről maradjunk a Pru-nál. Csak hogy kvittek legyünk. – majd széles mosolyra húztam az ajkaim – Én is. Meg a szomszédok is. Mindenki jó zenét hallgat, ha akarja, ha nem. – mondtam az időközben előszedett hangszórókkal a kezembe. Nem olcsó és nem is csöndes darabok voltak, így az ideális helyeket akartam megtalálni számukra. Végül az ablakpárkány mellett döntöttem…hátha az udvaron is bulit akarnak csapni valamikor. És végül jöhetett a már emlegetett kérdés. – Ugye velünk jössz?
- Őőő... nem tudom... nem vagyok az az eljárós fajta… – áh, meggyőzhető, szögeztem le magamban. Átment. Szavába vágva válaszoltam.
- Óh, két ital után majd meggondolod magad. Egyébként is itt kezdünk, szóval nincs kifogás.
- …A hangos és jó zenével nekem sincs bajom. Csak sztereó vagy kvadró? - fejezte be előbbi mondatát. Mosolygott, és egészen véletlenül megnyomta a „jó” szócskát. Megütötte a fülemet a dolog, és nem terveztem átsiklani felette. Meddig lehet feszíteni a húrt?
- Akkor még szerencse, hogy én lettem a lakótársad. Ugye? – vigyorogtam rá, s próbáltam nem elengedni a pillantását addig, ameddig választ nem ad a kérdésemre. – Sajna csak kettő, de előbb-utóbb kiegészítem még a cuccost, nem kell félni. – helyeztem el végül a másikat az asztalra.
- Igen... igazi égi szerencse. - nézett vissza, s úgy látom ő sem volt hajlandó feladni a szemkontaktust. Örülök, hogyha mással nem, legalább a szájkaratéval elszórakoztat. – Ha majd beraksz egyet a jobb zenéid közül talán még egy imát is elmondok, hátha jó kedvük van odafenn. Én nem félek ettől. Ha tényleg zenebarát vagy tartani fogod a szavad. – Próbált piszkálni. Úgy emlegeti az égieket, mintha valami reakcióra számítana. Spoiler: nem fog kapni. Max egy mosolyt. Bár az is csodálatra méltó, hogy egyáltalán szájára veszi őket. Démonoknál ha jól tudom nem divat az ilyen. De ha már az elköteleződöttséggel való poénkodásnál tartunk:
- Nem lehet, hogy a te ízléseddel van a baj, és nem a zenével? - az ízlés szóhoz érve végigpillantottam a testén, csak hogy lehetetlen legyen nem értenie az utalást. – Azért vigyáz kihez szólsz, nehogy a végén megpörkölődj egy kicsit - kacsintottam rá. Nem tudom fizikai harcban mennyi esélyem lenne, de mivel én nem terveztem vele verekedni, és belőle se néztem ki, hogy rám vetné magát az aprócska kis szóváltásunk után (vagy ha igen, akkor már megtette volna). Képtelen vagyok megállni tehát, hogy ne szúrják bele még egy utolsót. Megdobnak kővel, dobj vissza sziklával…valahogy így írja a Szentírás is nem? – Ugyan. Zenebarát, piabarát. Emberbarát. Bennem nem fogsz csalódni. – fejezem be a sörömet, oda se nézve, hogy a megjegyzésem milyen hatást váltott ki belőle.
- Tudja a fene. Eddig nem volt ezt kivel megvitatnom. Ezt vegyem fenyegetésnek? Mert akkor ki kell ábrándítsalak, rajtam már nincs sok minden amit megégethetnél.  – a válasza előtti pillanatnyi csönd, és az utána adott kitérés is mind arról árulkodott, hogy nem tud érdemben válaszolni. Győztem, legalábbis én így könyvelem el magamban. Hm. Bizonyára hatalmas szíved van akkor...
- válaszol egy újabb kitéréssel. Nincs hozzáfűzni valóm. - Akkor csak embereket hívtál ide, ugye?
- Fenyegetésnek? Dehogy, az égiekről beszéltem. Hisz kitudja milyen kedvük van, amennyire szőrszálhasogatóak tudnak lenni, rajtad is találnak.  – Nem tudom hogy az a kérdése embereket hívtam e csak meg reménykedő vagy szomorkodó volt e, így egyszerűen és őszintén válaszolok. – Igazából mindenkit, aki csak szembejött, nem igazán figyeltem meg őket. Egyedül az volt a fontos, hogy a nők legalább kétszer annyian legyenek, mint a férfiak. Remélem nem rontottam el a matekot.
Közben előkerültek a könyvek, egy feszület, majd a táska aljára érve az ütősebb piák is az asztalra kerültek – készülve az estére. Maradt még ugyan pakolásznom, de meguntam a dolgot, így az ágyam szélére ülve folytattam a beszélgetést Pruval.
- Nagyon remélem hogy nem rontottad el. Azért remélem nem szó szerint hívtál meg mindenkit aki szembe jött. Nem akkora ez a szoba.  – a feszület láttán láthatóan felsóhajtott. – Nem igaz, te egy ilyen oltár-hajlongó fazon vagy? He, nem mondtam volna meg. – majd befejezte a sörét. Végre.
- Áh, az már túl sok változó lett volna az egyenletbe, nem számoltam.  – válaszoltam neki egy bárgyú vigyor kíséretében. Ha volt bármennyi emberismerete, gyorsan átláthatott rajta. Reagált a feszületre, ennek pedig örültem. Ha őszinte akartam lenni magamhoz, tulajdonképpen azért is vettem elő, mert kíváncsi voltam a reakciójára. Hogy miért volt nálam? – Tudod, szakmai ártalom. Vannak helyzetek amikor nagyon jól tud jönni egy ilyen. – vettem a kezembe, és suhintottam vele egyet-kettőt. Reménység szerint nem veszi magára a dolgot, ezt most kivételesen nem neki szántam. Közben az előbb befejezett sör dobozát az egyik sarokba hajítottam. – Mostantól az a sarok a kuka, ha nem bánod. – nem értettem miért tettem hozzá a végét. Ha bánja, akkor is.
- Nem baj, ha többen jönnek biztos jobb lesz a buli... gondolom. - Próbálta győzködni magát. Eléggé erőtlenre sikerült a „gondolom” szócska. – És ha valamiért mégsem, ha bejöttek azon az ajtón, akkor kimenni is kitudnak rajta. Jut eszembe, gondolom van ide kulcsod és nem a nyitva hagyott ajtón jöttél be, ugye? Kár lenne ha ez véletlenül gyakorlatba kéne átültetni az előző gondolatmenetet. - Nem bír a vérével, és az előző, csúfos veresége ellenére csak próbálkozik. Ő akarta…de előtte megvárom, míg befejezi a mondókáját. - Lefogadom. Nem tudok sokat elképzelni, eddig csak egyetlen egy felhasználási formájáról hallottam. – meglepően jól reagált arra is, hogy még fél órája se vagyok bent, máris szemétdombot akartam csinálni a szoba egyik sarkából – Nem igazán, max később összeszedem. Nekem ne büdösödjék it , az erős szagokat nem bírom. Érzékeny orr.
Eddig bírtam. Meguntam a depressziós, bent ülés, antiszociális viselkedését. Hiába mosolyog itt rám, semmi buli, pia csak kortyonként, és valahányszor embereket említek, gondolatban biztos végig veszi az épület vészkijáratait. Nem akartam kerülgetni a témát és istápolni meg nem terveztem, így hát egyenesen rákérdeztem a dologra.
- Pontosan. Már elnézést a megfogalmazásért...de mitől vagy ilyen búvalbaszott? -talán nem sikerült a legjobban megfogalmaznom, de szerintem megérti. Talán nem a legjobb időpont, de kénytelen vagyok válaszolni az előző beszólására – Valóban kár lenne, hisz úgyis olyan jól összebarátkoztunk már. Szóval ne aggódj, ha véletlenül nincs kulcsom, berúgom. A berúgás úgyis olyan jól megy. – igen, én is éreztem mennyire szar, de kikívánkozott belőlem. Ahogyan azt ezt követő beszólás, és tulajdonképpen annak az elfogadása is, hogy ő fogja takarítani a szobát. – Igen? És mi az? Hátha valami újat tanulok tőled a feszület felhasználása terén. Egy ilyen ajánlatot nem lehet visszautasítani, előre is hálás köszönetem. És valóban, a szagokat én sem tűröm mindig a legjobban. - most ugyan nem néztem végig rajta mint az előbb, de egyértelmű lehetett neki, hogy mit gondolok. Vajon ha karácsonyra dezodort ajándékozok neki, megpróbál majd megölni vele?
- Ezt meg mégis hogy értsem? - úgy látszik mégsem értette mire akartam utalni. - Áh. Szóvicc... – a fejcsóválása mindent elárult. Legalább egy jó pontot szerzett, én sem kedveltem őket túlságosan. - Nos, amilyen gyakran megfenyegettek vele, hogy feldugják a seggembe biztosan az is egy funkciója lehet. – Már majdnem sajnáltam. De csak majdnem. Aztán végre csak elértünk oda, ahol elszakadt a cérna. – Oké, értem, büdös vagyok. Megszoksz vagy megszöksz - próbálj meg te együtt élni kábé folyamatosan rohadó bőrrel. Ez ellen nem tehetek semmit, vegyél autóillatosítót és dobd fel az ajtó fölé vagy valami. Magamat úgy sem érzem.
Mély levegőt vettem, és lassan, sorba véve a mondandóját válaszoltam rá.
- Elég rádnézni. Az első napok egyike, mindenki ismerkedik, az esti bulira készül, vagy próbálja úgy szétcsapni magát ahogy csak lehet. Te pedig mit csinálsz? Olvasol, és eléggé kevés hajlandóságot mutatsz arra, hogy szocializálódni próbálj. Fogadjunk hogyha nem jövök akkor zárt ajtók mögött kockultad volna végig az estét. - „De milyen jó, hogy jöttem”, tettem hozzá magamban a gondolatot. Hiszen így komplett pszichológiai profilt állíthattam fel róla, mindössze egyetlen egy beszélgetés után…vagy mi. – Pedig úgy nézel ki mint aki a légynek sem árt..értem én, hogy rasszisták, de veled? – komolyan elcsodálkoztam. Vannak extrém rasszista és kötekedő emberek, de Pru annyira békés teretménynek néz ki, miért bántotta volna bárki is? A kötekedésem és beszólásom ellenére nem akartam, hogy szívrohamban haljon itt meg nekem, így megpróbáltam megnyugtatni kicsit. – Chill dude. Majd veszünk egy légfrissítőt. Vagy...sokat. Mindegy. Kell egy xanax hogy lenyugodj? - mondtam félig viccesen. Így, hogy kiakadt nem teszem hozzá azt, amivel még folytatni akartam: nem elég a szaga, de még bűnrondán is néz ki.
- Tényleg ez a problmád? - arca mintha őszinte meglepettséget mutatna – Mert én nem úgy mulatok mint ti? Most azért nem kicsit megleptél. És igen, jól látod, ez volt a terv, bevágtam volna magam a gép elé, és nem tudom, Veronia Legends-eztem volna vagy valami. Nem ihatok sokat - faji okok miatt - és szorongok a tömegben. De ha már itt tartunk, te mit szeretsz ennyire ebben, hogy így biztatsz rá? A zaj? A tömeg? Netalán a hányásszag? - próbált gúnyolódni. Úgy látom nagyon belelovagolta magát a dologba, hisz a következő mondatát is hasonló hangnemben folytatta – Igen, velem. Talán nem látszik a szép mosolyomtól és a mézesmázos szavaimtól, de nagyon könnyen megtudom magam utáltatni másokkal. Meg valahogy az emberek nem érzik magukban biztonságban a tudattól hogy gyakorlatilag megtudnám őket enni élve. – itt kissé én is lefagytam. Megevett valakit? Hallottam már extrém szobatársakról…de ennyire? Nem tudtam, hogy elhiggyem e. Vagy inkább úgy mondom, nem akartam elhinni. - ... pedig csak egyszer fordult elő. – nézett ki elmerengve az ablakon. Mire a nyugtatóig ért, megnyugodott kicsit.  – Nem kell, csak... ah. Van még egy piád? Bocs, hogy ezekkel traktállak. Csak... kicsúsztak. – tette hozzá.
Lassan nekem fog kelleni a xanax. Én az ilyen hisztiket nőktől szoktam meg, akikkel egy-két hónapig járok, nem attól, akivel kitudja hány évig fogok egy szobában lakni. Arcomon is láthatta a meglepődést, ahogyan elmondta a szíve bánatát. Bár nem hibáztatom érte, kérdésemet akár úgy is, mint lelkigondozásra való felhívást. Megpróbálom kiásni magam abból, amibe beleástam magam…természetesen úgy, hogy közben tartom magam a véleményemhez.
- Végülis ja, ez. Meg az, hogy "jól szórakozol" a gép előtt. Valóban jólérzed magad, vagy csak elhiteted, mert félsz kimenni a társaságba? A valóságba? Ne akard nekem összevetni azt az örömöt, amikor megnyersz egy meccset azzal, amikor ágyba viszel egy csajt, vagy kitombolod magad a szar heted után. Kell még magyarázat arra, hogy mit élvezek benne, vagy sikerült összerakni? - kérdeztem talán kicsit nagyobb éllel is, mint kellett volna. Hangom ugyan nyugodt maradt, de szavaimat és hangsúlyozásomat érezhette támadásnak – és nem véletelnül…talán volt is benne egy pici. – Persze, és azért középpontjai a vámpírok a buliknak, mert annyira veszélytelenek. Még a háborúdémonok is minden ribancot összeszednek maguknak, csak azért mert nagy dögök. Ne akarj kibúvót keresni magadnak az alól, hogy élned kelljen. Egyébiránt meg ne utáltasd meg magad és voilá: nem akarnak majd megerőszakolni egy kereszttel. – kérdésére nevetés fogott el – Ezt te se gondoltad komolyan. – vettem el valamit az asztalról, és dobtam neki oda. Nem néztem mi az, és igazából bátran dobálózhattam a vaktában kiválasztott itallal: mindegy mit választok, úgy is lesz benne alkohol. – Ugyan, így hogy kiengedted a gőzt legalább szabadabb leszel az este. - mosolyogtam rá. Azért remélem nem csinál belőle rendszert…ha igen, akkor nyugtatót kell csempésznem a kajájába.
Megcsóválta a fejét, mielőtt válaszolt volna.
- Mondjuk, sikerült. De előre szólok, ne gyere nekem azzal mit merek és mit nem. Rossz vége lesz. - ez fenyegetés akart lenni? - Nem direkt csinálom. Tudok én mindenhez jó pofát vágni de nem mindig van hozzá kedvem. Általában jobban jár mindenki ha befogom. - a piát elkapva lassú kortyokkal kezdte inni. - Majd meglátjuk Hans, majd meglátjuk. Még az is lehet hogy inni is fogok.


Johannes in the depi


Hullafáradtan tántorgok be a szobába. Mondanám, hogy másnapos vagyok, de ez inkább még aznap...már egy hete. És még ha csak a pia lett volna. Jó ideje nincs már kedvem gondolkodni, vagy egyáltalán tudatomnál lenni, ahhoz pedig, hogy ezt elérjem, nem féltem bevetni sem a privát készletem, sem az ismerőseim birtokában lévő anyagok sokaságát. A szobába belépve szinte leesek az ágyra, fel sem tűnik, hogy Pru a szobában van e. Nem is igazán érdekel, hogy őszinte legyek, egyetlen vágyam az, hogy elaludjak, és annyira se kelljen gondolkodnom, mint az elmúlt néhány órában.
Azonban valami megakadályoz ebben. Ez pedig az előbb emlegetett szobatársam. Újabban folyamatosan kornyikál. Valami hegedűfélét használ hozzá, de borzasztó a hangja. Szerencsére ahhoz eléggé kiszoktam ütni magam, hogy ha már elalszok ne ébredjek fel, de most épp lehetetlenné tette ezt. Épp megfordulni készülök, hogy néhány keresetlen szóval elhallgattassam, mikor érzem hogy valami bökdösi a hátam. Csak remélni tudom, hogy ez a hegedű vonója volt.
- Hé, te. Élsz még vagy kidobjam a hulládat? - szólított meg. Nem is emlékszem mikor beszélgettünk utoljára, pedig a szájkaratés kakaskodásaink kifejezetten szórakoztatóak voltak. Ezért is jött erre a kérdésére a válasz ennyire reflex-szerűen, még kiütve is.
- Azt hittem azt megenni akarod. Vagy nem bírnád a véralkohol-szintemet? – röhögtem el magam, de a hang inkább hasonlított egy tüdőbajos utolsó pillanataira, mint nevetésre. Le kellene állnom a cigivel.
- Ha hiszed, ha nem, nekem van jóízlésem. És ahogy most vagy, előbb fanyalodnék rá egy patkányra. Rendesen szét csúsztál haver, lassan büdösebb vagy mint én. – mondja, és érzem, ahogyan leül mellém az ágyra. Egyértelműnek hat számomra a komolyság is a hangjából, ennyire már megismertük egymást, de nem kívántam belemenni a játékba. Egyértelmű volt a kiút, tovább viccelődök.
- Érzem ahogy közeledsz, és tudom, hogy ki akarod használni, hogy részeg vagyok. Nem erőszakolhatsz meg. – folytatom a nevetést – De ha zavar az illatom, mehetünk együtt zuhanyozni...csak hagyj kicsit pihenni. – reméltem, hogy kitudom használni azt a néhány percet az elalvásra, ameddig hozzám beszél, de ahogyan a fülemen éreztem a leheletét, valahogy gyorsan kiment a szememből az álom.
- Nem kell az engedélyed hozzá... keresztes fiú. - hallottam, majd egy enyhe ütés éreztem a fenekemen. Ez már nem a vonó volt. Újra komolyra fordította a szót. – És akár még hagyhatnálak is, csak az a baj, hogy már tegnap is hagytalak, meg azelőtt is. Sokat pihensz ahhoz, hogy örökké várjak rád. Addig belefulladunk egymás bűzébe amíg összekaparod magad.
Tudom, hogy nincs eszébe semmi komolyat tennie, sem a vonóval, sem velem, így nem is próbálok elhúzódni tőle. No, nem mintha egyébként lett volna energiám hozzá, de így legalább nem kellett beismernem.
- Inkvizítor, jó? De daddynak is szólíthatsz az ágyban. - Vajon addig fogja játszani a pszichológust, ameddig nem veszem komolyan? Meglátjuk melyikünk bírja tovább. – Vegyél légfrissítőt, nekem is bevált, ha még emlékszel. Egyébként is pár nap...hónap, aztán szabadulunk innen.
- Az inkvizítor jobban tetszik. Odakötve az ágyhoz sok kérdést kéne megpróbálhatnál kihámozni belőlem. Rossz... voltam. - suttogott, de hangjából kiérződött, hogy ő sem veszi komolyan magát. - Nem az én dolgom hogy ítélkezzek, de ha már túlélésre játszol régen nagy baj van. Főzzek egy kávét? Korán van még depizni.
Attól függetlenül, hogy ismertem Pru-t, volt határ a meleg poénokban is, amit kívántam túllépni. Amennyire erőmből telik, hangosan szólok rá:
- Takarodjá! - A kávéra ugyan felcsillant a szemem, de nem hiszem hogy bármilyen anyagból, vagy olyan vegyületből, ami a legkisebb terhelést is jelenti szervezetemre, kellene még fogyasztanom. Nem akarom kockáztatni a detoxot. - Nem kéne...egyébként is aludni terveztem, nem depizni. Minden…rendben van. - tettem hozzá a végére, bár tudtam, hogy ezzel esélytelen, hogy meggyőzöm.
- Jól van, na. Ha a fáj a fejed akkor nem kell, majd akkor később. - zárta le a sort, hála az Úrnak. Érzem, ahogyan feláll az ágyamról, majd hallom a víz csobogását. Csak főzi azt a kávét… - Nem mintha mostanában a "nem kéne" akármiben is megállított volna. És ha elakarsz küldeni a fenébe hogy hagyjalak, jól van, hajrá, de azért ne hazudjál, a vak is látja hogy már most hulla vagy. A végén még magad is elhiszed...Feketén, vagy cukorral?
Ez volt az a pont, amikor őszintén csodálkozni kezdtem. Elég szép pletyka kerekedett a sztorimból, és mivel a legtöbben ismertek a koliból, archoz is tudták kötni a dolgokat. Ennyire rosszul informált lenne Pru, vagy csak tőlem akarja hallani? Elmondjam neki? Elvégre…a szobatársam. Sőt, kifejezetten jól kijöttünk mostanában. Mindjárt…
- Nem az lenne a legjobb, ha végre sikerülne elhinnem? Nekem mindegy, csak fehér legyen és por... - vágtam rá csípőből, miközben feltápászkodtam az ágyról. Elgondolkodtam, mennyire volt reflex-szerű amit mondtam, és mennyire volt vicc…az eredmény egy picit elszomorított.
- Nem, nem lenne. Mert amekkora egy ütődött vagy a végén elhiszed a következő ötven évre és így maradsz.  – „poénomat nem értékelte” – Nem vicces, Hans, Egy kicsit se. – mondta.
Belealudtam a kávé lefőzésébe, ha mondott is alatta bármit, nem emlékszem. Az arcomra áradó hőre ébredtem, ami az elém tolt bögréből áradt rám. Egy gyenge biccentéssel köszöntem meg, majd annak ellenére, hogy tűz forró volt, elkezdtem inni. Jól esett, nem is a koffeintartalma miatt, hanem mert a torkomat végigégető folyadék kissé visszahozott a valóságba. Csöndesen kezdtem bele abba, ami már néhány hete a lelkemet nyomja, és ami miatt nem akarok tudomást venni a valóságról.
- Isabelle…terhes. - hosszabb szöveget terveztem, de csak ennyi telt tőlem. Nem kockáztattam tovább a beszédet. Egyrészt nem volt mondandóm, másrészt pedig nem akartam elsírni magam. Az még egy ilyen helyzetben is megalázó lett volna. Ehelyett minden erőmet abba öltem, hogy felemelt fejjel figyeljem az arcát, ahogyan meghallja a hírt.
- Hú haver… - esik le mellém az ágyra – …azért ez durva. – Nem mondod… - Mik a terveid?
- Ugye nem pszichológiára jársz? – jegyeztem meg. Felesleges volt, kivételesen nem is akartam most bántani, de mondani akartam valamit, bármit, amin nem kell gondolkodnom. Nem akartam azon az úton tovább haladni, amint elindultunk, de most már kénytelen voltam. Kortyoltam még vagy kettőt a kávéból, mielőtt válaszoltam volna neki. Tökéletes pótcselekvés. - Tényleg nem tudtad? Mik a terveim? Addig iszom ameddig a májam bemondja az unalmast, és nem lesz probléma. - mondtam a megszokott hülyességet. Néhány másodperc után azonban komolyabb reakcióval is megtiszteltem. – Nem tudom. Derékba fogja törni a karrierét. De nem akarom, hogy megölje.
-Tényleg nem. Elhajtottam mindenkit, aki valami pletykát akart volna rólad osztogatni. Ha valamit eltudsz mondani, akkor majd úgy is elfogod. – aztán jött a tanácsadás rész – Biztos vagyok benne, hogy ő se akarja megölni. Az egyetlen, amit tehetsz hogy segítesz neki, gondolom. Azzal, hogy ezt teszed magaddal egyikőtöknek sem használsz. - vágta hozzám.
Nem csodálkoztam a válaszán, tipikus Pru. Nem akadok fenn rajta, sejthettem, hogy ez lesz. Annál jobban kíváncsi voltam azonban arra, hogy mit érez most. Káröröm? „Mondtam, hogy nem kell az a sok buli!” Szánalom vagy sajnálat? Mindegy is. Végig mondom a történetet.
- A szülei erőltetik, hogy elvetesse. És hallgat rájuk. Megígérték hogy kitagadják, ha megszüli.
- Sose lehet az élet egyszerű, mi? Gondolom akkor ezt nem lehet megkerülni... és, mikor költözik el otthonról az asszony? - vált át gyorsan humorra. Talán meg akar nevettetni? Nem hiszem, hogy ez ennek lenne az alkalma. Bár az se lenne sokkal jobb, ha bölcsességeket mondani életről és halálról.
- Hová, ide? Nem hiszem, hogy jól kijönnétek. Bár felettébb vicces lennél nagybácsinak. - megyek bele a dologba, tudván, hogy teljesen hülyesség, még a feltételezése is. - Igazából az örökbeadás az egyetlen opció. De azt a szülei nem fogadják el. Úgy meg mit érünk el? Se pénz, se gyerek, se semmi. Te mit tennél? - tettem fel neki a kérdést. Legalább addig sem próbál engem istápolni ameddig elmondja a véleményét…de ha őszinte akartam lenni magamhoz, akkor rájöhettem, hogy valahol, mélyen legbelül érdekelt is.
- Pont én? Csak halálra tudnám untatni. – mosolyodott el az ideköltözés ötletére. - Hogy én mit tennék? Csalós válasz; semmit. Terméketlennek teremtettek. Rendes válasz; kicsapnám a balhét, és ha a lány is bevállalja, inkább a kitagadást élném túl. Nem szeretem azt, ha valakit kényszerítenek akármire is. Nem mintha ezzel sokat segítettem volna.
A fejemben lejátszódott egy kép, ahogyan Pru ingyom-bingyomozik egy csecsemőnek. Akaratlanul is elmosolyodtam. Valóban érdekelt a válasza, sőt, kifejezetten figyelmesen hallgattam. Válasza megnyugtatott. Nem voltam hát egyedül ezzel a véleménnyel. Sem a lázadó, sem a gőgös énem nem kedvelte azt, hogy helyette döntsenek. Hát még az, amelyik szerette Isabellt. Persze azzal is tisztában voltam, hogy ezzel a döntéssel – amibe egyébként nagy valószínűséggel ő is belemegy – neki ártok a legtöbbet, de reménykedtem, hogy a majdani családunk kárpótolja ezért. Válaszoltam valami helyeslőt a mellettem ülőnek, mielőtt teljesen elmerültem volna a gondolkodásban.
- Ja, jogos. - csak annyira volt elég, hogy ne érezze azt, hogy teljesen figyelmen kívül hagyom amit mondd, arra azonban tökéletes volt. A koffein még nem hatot, a forróság pedig már nem volt elég ahhoz, hogy ébren tartson. – Ha megbocsátasz, megpróbálok aludni. – intettem neki, ő pedig engedelmesen állt fel az ágyamról, helyet adva a lábamnak. Alvás előtt azonban még gondolkodtam. Volt mint.


Johannes in the party


-Biztos vagy benne, hogy ez egy jó ötlet? - szegezte nekem a kérdést, bárpultnak vetett háttal, miközben bizonytalanul lötyögtette a whiskyt. Alig tudtam rávenni, hogy elfogadja, pedig bőven szüksége volt rá. Folyékony bátorság. Ez lett végül a kulcsszó, aminek hála öblögetni kezdett vele. Meg amúgyis, hogy nézne már ki a csajozás pia nélkül?
- Teljesen. Búcsúajándék gyanánt megkapod tőlem egyetemi éveid legjobb éjszakáját. – veregettem hátba, aztán gyorsan javítottam magam, mielőtt ő is, meg a körülöttünk állók is félreértették volna a szituációt. – Mármint egy nőn keresztül. Nem buzulunk…megint. – vigyorodtam el rá.
- És, akkor kit? - kérdezte végül, teljesen feladva az ellenállást. Nem mintha nem dőlt volna ez már el akkor, amikor szóltam neki, hogy tíz perc múlva indulunk. Elvégre nem minden nap tud az ember VIP belépőt szerezni ide. Neves hely volt ez, és nem is véletlenül. Nem sokan engedhették meg maguknak, hogy ilyen belépő mellett bulizzanak, sem azt italnak az árait. Azért is volt ilyen lenge a hely, a táncparketten is kényelmesen ellehetett férni, sőt, üres asztalból is akadt bőven. Nem baj, Prunak tökéletes lesz. Szemmel felmértem a terepet, és Pru „súlycsoportjába” tartozó nőt próbáltam keresni. Meg is akadt a szemem néhányon.
- Ez a te estéd, rádbízom a választást. Ugyanakkor ajánlom azt a barnát ott, aki egyedül táncol. Esetleg a szöszit a barátnőivel, vagy azt a vöröskét, aki egy pasival van. Ne aggódj, az csak az öccse, ha pattog, akkor megverem neked. Nos, ki lesz a szerencsés? - fordultam felé, kíváncsian várva, ki lesz ma este a becserkészendő „préda”.
- A kezdő vadász válasszon könnyű prédát…a barna egyedül van. Ott a legkisebb a bukás esélye. - eléggé szórakoztatóan hatott egy falánkságdémon szájából a vadászós szinonima. Csak remélni tudtam, hogy nem lesz az esténk vége az, hogy kitiltanak minket a klubból.
- ÉS szeretnél csatlakozni a táncához? Én élvezni fogom a látványt. - próbáltam elbizonytalanítani kicsit. Lehet túlságba is, hiszen úgy meredt utána egy darabig a piájára, mint borjú az újkapura.
Láttam rajta, hogy nem akarja az igazságot, és valami időhúzásra készül. Nem is csalódtam:
- Meséltem már miért nem ihatnak sokat a falánkságdémonok? - kérdezte.
- Nem, de inkább a leendő partneredet szórakoztasd vele. - nem akartam időt adni neki arra, hogy az egyébként is kevés önbizalmából még veszítsen is, ahogyan múlik az idő. Rövid sóhaj után válaszolt.
- Rövid verzió: Gyorsabb anyag lebontás, gyorsabb berúgás. – mondta, majd befejezte az italát. Sok lehetett neki egyszerre, mert felköhögött. – Kívánj szerencsét…vagy akármit, amit ilyenkor szoktak
- Tünés. - vertem barátilag hátba, hogy induljon már meg a csaj felé. Hallgatott is rám, megindult a táncparkettfelé, tapasztalatához képest eléggé magabiztosan…legalábbis úgy tűnt. Ujjaimat összeszorítottam, másik kezemmel meg keresztet vetettem, így próbáltam rászórni az összes áldást és jókívánságot, ami csak a csövön kifért.

És a dolog bejött. Nem csak hogy nem pofozta fel a csaj reflexből Pru-t de még táncolni is elkezdtek. Innen már nyert ügye lehet a srácnak, ha nem csinál baromságot. Ezt pedig nem akartam a véletlenre bízni. Én is felhajtottam maradék italomat, és kerestem egy magányosan táncoló csajt az éppen vadászó barátom közelébe. Nem terveztem becsajozni, de az asszony ellenére még érezhetem jól magam. És ez egyébként is szent cél érdekében történt, hogy szemmel tarthassam Pru-t. Odaléptem hozzá, és táncolni kezdtünk, fél szemem azonban mindig azt leste, vajon mikor csinál valami hülyességet, vagy mikor kér segítséget az ifjú vadász.
Úgy látszik azonban erre nem volt szükség. Rendesen megtáncoltatta a lányt, ki se néztem volna belőle…Ezután egy asztalhoz telepedtek. Néhány perccel később otthagytam a lányt, és én is leültem nem messze tőlük. A már ott ülők nem igazán érdekeltek, rendeltem mindenkinek egy kör italt, ez pedig elég volt ahhoz, hogy ne kezdjenek hisztibe amiért megzavarom őket. Sajnos bármennyire füleltem azonban, a távolságnak és a zenének hála, semmit nem hallottam Pru és a csaj beszélgetéséből. Azt azonban kiszúrtam, hogy már vagy öt perce ott ülnek, a kis Casanovánk még sem hívta meg semmire a hölgyet. Ejnye, hát erre tanítottalak én téged? Nem hagyom, hogy tovább szomjaztassa, és kihasználom azt, hogy pont a lány hátamögött foglaltam helyet. Előbb a kupámra, majd a csajra mutatok, ezzel egyértelműen jelezve, hogy jó lenne, ha meghívná valamire. Kicsit értetlenkedett ugyan azzal a korlátozott fejével, de végül leesett neki, s ahogy italért indult, elhaladt mellettem is.
- Tippek? - súgta oda.
- Csak így tovább, beszéltesd, de ne légy töketlen, amikor cselekedni kell! – vetettem neki oda az első közhelyt, ami csak eszembejutott. Sajnos tényleg nem hallottam semmit abból, amit beszéltek, így jobb tanáccsal nem igazán tudtam szolgálni. Azt azonban láttam a csaj testbeszédén, hogy Pru akár még nagyon jól is kijöhet ebből a dologból…
Sejtésem pedig bevált. Italoztak kicsit, nevetgéltek, majd egy idő után a csaj készülődni kezdett. Feltűnően lassan pakolt, gondolom az az áldott lélek még nem ajánlotta fel neki, hogy hazakíséri. Nem mertem mutogatni, hogy a csaj észrevesz, így csak imádkoztam, hogy észbekapjon démonbarátom. Az Úr pedig kegyes volt, és meghallgatta imámat. Hirtelen felállt, elfogadta a csaj táskáját, amit az a kezébe nyomott, és elindultak kifelé a bárból. Végre. Megkönnyebbült sóhajjal nyugtázom, hogy ez is sikerült. Italomat felhajtva hagyom ott a helyet. Sok szerencsét, Pru.
//Ééés a fórummotor megint nem szereti a formázásomat.//

Felhasználó profiljának megtekintése

5 Re: [Azonnali] Azrael Dorm Life on Szomb. Ápr. 21, 2018 3:32 pm

Crispin Shadowbane

avatar
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos
Project X: Veronia Dorm
Zenei aláfestés: Alestorm : Hangover ]
" A Veroniai Egyetem kollégiumának legsötétebb időszaka akkor kezdődött, amikor egy bizonyos self beiratkozott....minden nevelőtanár számára a legnagyobb megkönnyebbülés az volt, amikor végre elvégezte az egyetemet..."

  Most minden bizonnyal csodálkoztok: hogyan is kerültem ide? Már mint, ezen nincs mit csodálkozni, gyakori vendége voltam ennek az egyszerű kis szobának. A tölgyfából készült asztal, amely tele van iratokkal, amelyek nagy része az én fegyelmi listámat tartalmazták, na meg a bizonyitékokat arra, hogy milyen "jó" kis fiú is voltam. A hatalmas ablak, amely a kollégium nyitott udvara felé nézett. Kint a madarak csicseregtek, diákok trécseltek egymással, élvezve a korai nyár első napsugarait - vagy éppenséggel elhúzódtak előle...én pedig itt ülök, kezeim az ölembe ejtve várok arra, hogy a velem szemben ülő morcos alak végre megszólaljon. Arcán az izmok rángatóznak, ahogy újabb és újabb irathalmon nyálazza át magát és közben elégedetlenül csóválja a fejét. Azt hiszem, hogy sikerült elérnem azt, hogy toronymagasan vezessem a "rossz fiúk" listáját. Szerencsére ez volt az utolsó évem az egyetemen - a tanárok és professzorok, meg úgy nagy általánosságban véve a "felnőttek" legnagyobb örömére. Nemsokára megkezdődik az utolsó vizsgaidőszak, az alsóbb évesek örülnek, nekünk meg elvileg a jegyzeteinkbe kéne temetnünk magunkat. Mindenféle hülyeségekkel riogattak eddig minket: ZH igy, ZH úgy, záróvizsgák jönnek! Bah...az egyetlen záróvizsga, ami érdekel minket - legalábbis engem - az az év végi, szokásos nagy ivászat, amellyel megünnepeljük, hogy elkerülünk innen...na de ez most nem kapcsolódik olyan szervesen ahhoz a helyzethez, amibe keveredtem...lényegében abba, hogy Wagner diri ismét elkapott engem. De hol is kezdjem...?

- Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet?
  Ideges pillantással méregettem a velem szemben ülő srácot. Harmadéves volt, éppen egy nagy valagnyi ZH utáni kómát igyekezett kipihenni. Ölében egy olcsó tablet csücsült, amelyen még mindig meg volt nyitva valamelyik jegyzete, ami már régen irreleváns lett. Letudta, átcsúszott, juhéé...Az egérszürke hajú srác - és az arca is valahogy emlékeztetett a rágcsálóéra - vizenyős szemeivel méregetett engem. A lábam az asztalon, az ölemben tablet helyett csak egy kis tálca, ahol a nehezen megszerzett pár grammnyi füvet sodortam éppen cigibe, a fülem mögött már egy jól megtermett rakéta váratta magát, és kivánkozott a számra. Az asztalon előttem két megkezdett üvegnyi rum - valami istentelenül fos cucc, amelyet valami shady alaktól szereztem. Fura egy szerzet volt, de legalább a piáért nem kért sokat - bár a májam már előre fájt ettől a lőrétől.
- Eh, Mikey...hát tennék én veled valaha is rosszat? Ez lesz a VerDorm legnagyobb bulija! Valahogy meg kell ünnepelni, hogy itt hagylak titeket, nem?
- Na de pont...pont Wagner igazgató úr trófea termében?
- Szerintem határozottan örülni fog, hogy ha ilyen kreativan használjuk ki a rendelkezésünkre álló teret...
  Mikey csak ciccegett és szokása szerint reszketett a félelemtől. Nem volt éppen a legbátrabb, cserébe viszont voltak kapcsolatai - a fene se tudja, hogy honnan szerzett olyan ismerősöket...de hát, én meg nem kérdeztem tőle soha sem. A lényeg, hogy hozza egy jó buli kötelező elemeit: három-négy láda sört, meg rumot és whiskey-t...na meg a csajokat. Hihetetlen, hogy ez a kis szarcsimbók jó kapcsolatban van a kolesz szinte összes jó csajával. A nyitódó ajtó zajára megfordultam. Csak egy újabb alsó éves, aki a körletünkbe tévedt be. A nevére nem emlékeztem, pedig már vagy két tucat alkalommal ittuk le seggrészegre magunkat. Csak vet egy kósza pillantást a tálcára és a fülem mögött lévő spanglira, aztán lemondóan sóhajt egyet. Tudja, hogy mire készülünk - Ő intézi a hangcuccokat. Igazi kirobbanó sikerünk lesz - meg hát, elvileg az igi bácsi távol lesz a mai este, a többi tanárt pedig lefizettem. Megigértem nekik, hogy ha az utolsó bulis estémen, a záróvizsgák előtt szemet hunynak pár óra erejéig, akkor tényleg ez lesz az utolsó bulim. Amennyiben köpnek, olyan party hadjáratot inditok ellenük, hogy arra még nem volt példa.
- Na én léptem, Mikey. Akkor tudod, hogy mi a dolgod?
- Jah, szétrúgatni a seggemet...ismét...miattad. Miért is segitek neked egyáltalán?
- Mert egy jó srác vagy?
- Inkább csak szimplán hülye...
- Nem én mondtam! Na csá!
  Azzal a haveromat ott hagyva léptem ki a körletből. A hely a torony tetején volt, innen vagy egy hosszú lépcsőzés várna rá, mire leérek az aulába, vagy pedig liftezés. Egyik se nagyon érdekelt, igy végül a korlátokon csúszkáltam végig, menet közben éppen elkerülve, hogy valakit letaroljak a túl nagy lendületemmel. Mire leértem az aulába, a nadrágom hátulja szinte teljesen kikopott és igen csak felforrósodott. Egye fene, úgy is valami idióta Dornburg-utánzat volt, három váltóért és egy félig üres likőrös üvegért cseréltem el. Lent már javában zajlott az élet. Egyes diákok épp a legutóbbi ZH-k eredményét vitatták meg, laptopokkal és tabletekkel szaladgálva mindenhova. Az egyik oszlop mögött valami gyanús üzlet zajlott le éppen, s még láttam, ahogy Angelika és Jörg, a végzős évfolyamunk ügyeletes diszpárja eltűnik egy gyanúsan üres terem ajtaja mögött. Jó nekik...Ideje nekem is akcóba lendülni!

  Az est átkozottul hamar eljött, mire kettőt pislantottam, már sötétedni kezdett. Emberek susmorogtak és gyülekeztek a diszterem közelében. Volt itt mindenki: ahogy emlitettem, emberek, egy-két vámpirka, akiket ide csábitott az igéret, hogy ütős bulira készül a végzős évfolyam ügyeletes alkoholistája...na meg a selfek, drága bajtársaim, akik mindannyian közel álltak hozzá, hogy letaszitsanak a trónomról - de eddig még egyiknek sem sikerült. Mikey aztán ma este tényleg ki tett magáért: annyi csaj gyűlt itt össze, hogy csak úgy csorgott a nyálam: határozott szándékom volt, hogy egy-kettőt csúnyán leitassak, aztán...aztán lesz, ami lesz. Feltűnő volt a tanári kar teljes hiánya erre felé: az igéretüknek megfelelően valahol jó távol voltak és csak imádkoztak, hogy ne romboljam le az egész kolit. Óvatosan belestem Wagner bátyóka trófea termébe...minden a fal mellé volt tolva, és valaki volt annyira értelmes, hogy paravánnal és némi mágiával keritette el őket, hogy ne essen legalább azokban kár. A terem hátsó sarkában pedig ott volt egy király kis hangszerkó, amellyel üvöltethetjük majd a zenét, igazi Crispin style: tehát rock and roll! Vele szemben jó pár összetolt asztal roskadozott a piáktól. Valamelyik nagy okos a terem közepén rudakat állitott fel - határozottan azzal a szándékkal, hogy a pár felbérelt táncos lány majd ott fogja illegetni magát. Hát na, négy évet spóroltam erre a bulira! VerDorm meg fogja még emlegetni ezt! Tenyeremet összecsapva hivtam fel magamra a figyelmet. A susmorgás abba maradt, minden tekintet rám szegeződött. A selfek csak integettek nekem, pár emberke is bizalmas pillantásokkal méregetett...mindegyik egytől-egyig legalább egyszer leitta magát velem. Voltak itt elvetemült alakok is, akiknek majdnem fele annyi büntit sikerült összeszereznie, mint nekem. A koli mittoménhányévszázados történelme során nem volt még egy olyan egyén, aki túl tett volna rajtam. Csodálom, hogy nem rúgattak ki...azonban az ügyeletes Köd-erdei herceg fiacskája, Armin kezeskedett értem, bár szerintem már rég megbánta. Ő is itt lett volna, de valószinűleg ismét Lory-val múlatják valahol az időt.
- Drága barátaim! Kedves ismeretlenek...VERDORM ALKESZAI! Azért gyűltünk itt ma össze, hogy búcsút mondjunk...egyrészt nekem, másrészt az agysejtjeinknek és a májunknak. Az igazgató bácsi volt olyan kedves, hogy eme jeles alkalomra rendelkezésünkre bocsájtotta ezt a csodás kis termet, amely kiváló akusztikai tulajdonságokkal bir...és elég nagy, hogy pár százan is elférjünk benne. Ő igy kiván mindannyiunknak jó szórakozást! De...hogy ne is csépeljem tovább a szót, zárásképpen még ennyit: a jelszó: Halál a májra!
...és innentől kezdve nem volt megállás.

  Egy rohadt nagy korsóval a kezemben ténferegtem a teremben. Közös alkotásunk volt Armin-nal, úgy neveztük: self feles. Fél littyós ki üvegecske, benne mindenféle összekevert piával. Ha még jól emlékeztem, akkor volt ebben bor, sör, whiskey, pálinka, Liv-től vásárolt Kramp, Johannes yöld-je, Johnny-tól valami "tüzes viz" nevezetű lötty,amitől előre féltem, Wyn-től egy kis wyne...asszem egyelőre csak ennyi, de nem voltam benne biztos. Egy dolog azonban teljességgel bizonyos volt: undoritó ize volt, de legalább ütött. Az egyik szerencsétlen barom éppen cigizett, miközben egy ilyet kortyolgatott...szerencsére volt egy elementalista itt, akinek viz volt az eleme, igy még időben eloltottuk őt. Dübörgött a zúzós metal, mindenki piával a kezében pogózott, miközben a terem sötétebb sarkait az enyelgő párok töltötték meg. Voltak itt mindenféle furcsa szerzetek: kettő hülye barom az ismert történelem legnagyobb bongját töltötte éppen meg: majdnem hogy a terem magasságának feléig ért: ami laza két métert jelentett...és annyi füvet, meg mindenféle egyéb cumót töltöttek bele, hogy egy egész hadseregnek elég lett volna. Megint mások a nagy self felesekből - a maga szerény fél hektójával - ittak teljes élvezettel. Szemét mindenfele, törött üvegek, amerre csak néztél...volt aki már négykézláb meghajtással közlekedve metélte szét a kezét - szerencsére még a drága apácák, vagy kik is itt voltak. Na ők voltak a legütősebbek: miközben két pofára itták a piát, még azzal is foglalkoztak, hogy a sebeket begyógyitották - néha csak úgy mókából valakit jól fejbe vágtak, hogy ápolgathassák őket...a szerencsés flótások pedig élvezettel tűrték ezt, ahogy a nők ölébe hajtva a fejüket várták a gyógyitó mágiát.


- Szóval, hogy ha vegyited az angyaltrombita nedvét bürökkel, mandragórával, levendulával és még egy-két szépséggel, baszott szines tüzijátékot hozhatsz vele össze. Legalábbis a Neo-Veronia videói szerint.
- Ühüm Jörg...és ez miért jó nekünk?
- Szerinted? Az udvaron baszki akkorát fogunk robbantani, hogy az egész hely beleremeg...persze, semmi ártalmas. Csak csinos zöld lángok olyan tiz méter magasságban...
  Magyarázott a srác eszelős vigyorral az arcán. Túl sokat lógott a neten és nézett homemade videókat arról, hogyan kell minél nagyobb pirotechnikai csodákat létrehozni. Emellett tűzdruida volt. Csak a fejemet csóváltam...aztán visitva rohantam el, ahogy a keveréke lángot kapott a spanglimtól és mérges zöld lángok csaptak fel. A csajok hangosan éljeneztek és falatkányi kis ruháikkal táncoltak körbe a tüzet. Kezdett a buli nagyon lealjasodni...

- Na ez lesz a tuti zene!
  Dörzsölgette a kezét egy srác a laptopom előtt, amiről a zenék szóltak. Hangosan köhécseltem mögötte, mire összerezzent riadtában és felém fordult. Egy pillantást vetettem a képernyőre.
- Ki a rák az a Kis Grófó?
- Valami mulatós zenét játszi...
- Hallod...öhm...Hans, vagy ki a rák vagy. Ez egy rock buli!
- Hallod, ne legyél már ilyen prűd, Cris. Akkor mit szólnál ehhez? Nefilharmónikusok?
- Te most szopatsz. ugye?
- Hmm...Tünd'n'b?
- Noooopeee.
- Apácha cha cha?
- Ne húzd ki a gyufát, Hans...
- Halkabban! Meg vagy őrülve?! Ne emlegesd a tüzet! Johnny is itt van!
- Ki a bánatos farok engedte be ide azt az őrültet?! Bakker, meg kell keresnem! Te meg csapasd vissza a selfolkmetalt!

  Hiába keresgéltem Johnny-t, a sikamlós kis kultista valahol felszivódott. Helyette végül inkább három csajjal töltöttem a következő órát, bár sok mindenre már nem emlékszem úgy őszintén megvallva...az ötödik self feles és a két karton sör után már nálam is kezdődtek a bajok. A rúdtáncos lányok vonaglása lenyűgöző volt, Jörg valamit csak összekotyvasztott, ami nem robbant be rögtön, igy aztán az egész teremben a szivárvány összes szinében pompázó lángok táncoltak...hupasztmek, ha ezt Theo meglátja, nekem végem...valamelyik idióta fél órával ezelőtt sikerrel beinditotta azt a gólemet, amit nem is tudom hol bugázott, a legendák szerint egyszer varázslók rabolták el őt és mindenféle feladatok megoldására kényszeritették...utoljára egy ilyen gólem jutott neki, meg valami tehenek...Végül nekem kellett leállitani a hülye gólemet. A társaság lassan kezdett oszladozni, ahogy mindenkinek a mája elkezdett összeomlani...és aztán...
- JÖN THEO! THEO VESZÉLY!!
 Kiabálta túl Mikey a zúzós metált. Valaki a laptop fedelét csapta le úgy, hogy majdnem darabjaira tört, de legalább bekussolt. Egy pillanatnyi csönd...aztán mindenki rohanni kezdett, amerre látott - eldobva, ami a kezében volt. Az egyik vámpir leányzó konkrétan az ölemből reppent ki, ahogy felpattantam a fotelból, amelyet nem is tudom honnan a fenéből loptunk menet közben. Mielőtt leléphettem volna, az ajtó kivágódott, és láttam, ahogy az alattomos arkánfüst kezdett beszivárogni a terembe...Óóóóóó bakker. Csak ne jöjjön a Dimensionblade-del, amelyet végül csak sikerült kiokoskodnia...vagy az arkánpuskájával. Bármit, csak azt ne!
- CRIIISPIIIIN!!! AZ IRODÁMBA!!
- Jaaajjj....drága igazgató úr! Annyira jó magát is újra látni. Hogy hogy előbb visszajött a nyaralásáról?

...és most itt ülök az irodában, kint verőfényes napsütés, amely csak még jobban ront azon, hogy még mindig totál be vagyok készülve, és Theo igazgató úr a papirjaimat nézegeti. Végül is, annyira nem zúztuk le a helyet, ugye? Asszem...na igen, Crispin ismét bealkotott... De szerencsére,ez az utolsó évem a VerDorm-ban...mindenki legnagyobb örömére. Ahogy kinéztem az ablakon, még pont láttam, ahogy Gloria azt a vámpir lánykát ápolja, aki az ölemből kirepülve pont telibe kapta a két méteres bongot. Csórikám...

Felhasználó profiljának megtekintése

6 Re: [Azonnali] Azrael Dorm Life on Szomb. Ápr. 21, 2018 11:36 pm

Pruinos

avatar
a Falánkság Démona
a Falánkság Démona
Ha őszinte akarok lenni, akkor életem talán legfontosabb időszakát a kollégiumi éveimmel kellene azonosítanom, hiába is akarnám néhanapján letagadni. A legnagyobb változások itt játszódtak le bennem, és legyenek azok pozitívak vagy éppen negatívak, egyetlen egy dologra lehet mindet visszavezetni, egyetlen egy kis homokszemecskére, ami valahogy becsúszott az elképzelt jövőm gépezetébe, egyetlen egy sorsfordító emberre…
Mit becsúszott, berúgta magát az életembe.
- Johannes in the house! - jött be az ajtón, nagy lendületében szinte beroppantva azt, mindenféle kopogás vagy előrejelzés nélkül, ahogy azt általában az udvarias viharok szokták tenni. Én erre a váratlan fordulatra csak úgy tudtam rendesen reagálni, hogy kis híján szívrohamot kapva majdnem lefordultam az ágyamról.
- Da fuck, man? Eltévesztetted a kibaszott ajtót vagy mi? – förmedtem rá, mellékesen megjegyezve, teljesen jogosan. A démon már nyugodtan se olvashatja a könyveit? Pedig egy olyan öreg és ritka darabot sikerült találnom… sötét figurák mély gondolatai. Szinte senki se olvasta, mert pillanatok alatt nyársalta fele magát a történet az ’edge’ oltárán, de ez csak további értéket adott a műnek, amit mások nem láthattak meg benne.
A srácban valószínűleg ennek hatására szintén megfogalmazódhatott ugyanaz a kérdés, hiszen azonnal hátraarcot vágott és kiment a szobából – hála az égnek, gondoltam, talán megúsztam a társaságát, de csak az ajtóig jutott, ahol – feltehetőleg - ellenőrizte a szobaszámot. Utólag belegondolva, lazán kamuzhatott is róla, sose kérdeztem rá pontosan milyen számot keresett, és talán ennek az egésznek meg sem kellett volna történnie…
- Kurvára örülnék ha így lenne, de sajnos itt lakom. Veled. – tette hozzá az utolsó szót kelletlenül. Ha legalább egy boldogságom lehetett abban a pillanatban, akkor legalább az ellenszenv kölcsönös volt.  Első teendőjeként, mint a szoba újonnan demokratikus keretek között megválasztott és másodlagos ura, elvonult a szoba végébe és feltépte az ablakot. Ennek meg mi baja van az áporodott levegővel? Sokkal jobb a könyveknek. – Akiben kit is tisztelhetek? – tette fel a kérdést, ami engem annyira nem foglalkoztatott. Még mindig azon gondolkodtam, hogyan tudhatnék megszabadulni tőle, amíg végre tudatosult bennem a szomorú és elkerülhetetlen tény.
~ Ez… ideköltözik? Miért kell valakinek ideköltöznie? Olyan jó csend volt eddig… - nyomtam el magamban egy panaszkodást, majd végül méltattam egy válaszra. Megvontam a vállamat; felesleges ezt rosszabbá tenni, mint amilyennek muszáj lennie. Kidobni mégse dobhatom ki.
- Pruinos, legalábbis ez a nevem. Az hogy tisztelsz vagy hogy milyennek ismersz meg az egy más dolog. És te? Valami Johant mondtál, nem? – érdeklődtem azért vissza. Hangosnak tűnt és rendezkedőnek; és egyiket se preferáltam a kis birodalmamban. Add Faterka hogy ne valami seggfej legyen…
- Johannes. Johann. Hans. Vagy ahogyan tetszik, nekem aztán mindegy, úgy se sokat tervezek józanul itt lenni. – mondta, szinte félvállról. Valami seggfej, vagy valami egzotikus alfaja. Nagyszerű. Nagyon megharagudhattak rám odafent. Közben elkezdett azonnal pakolni, egyik bőröndjét feldobva a másik mellé az – eddig – szabad ágyra.
- Ezt jó tudni… - mondtam félszegen, legbelül csalódva. – Nekem Hans leszel, az a legrövidebb. – döntöttem el, majd egy könyvjelzővel megtisztelve a könyvemet tettem félre egy ideig azt. Felkeltem az ágyamról és közelebb mentem hozzá, hogy megnézzem miket hozott magával.
- Részedről maradjunk a Pru-nál. Csak hogy kvittek legyünk. – mondta pakolás közben, és váratlanul, két doboz sört kapott ki az egyik csomagjából. Az egyiket a kezembe is nyomta.
- Ő… kösz. – lepődtem meg nem kicsit, de a visszautasítás nem volt opció. Nos, legalább a maga módján udvarias. Miközben felbontottam az italt, átfutott a fejemen a gondolat, hogy:
~ Egyáltalán szabad a koleszban az alkoholfogyasztás?
Ahogy lement az első korty, a következő meg valahogy így hangozhatott:
~ Ezt a fajtát biztos nem. Ezt betiltani kéne, nem inni… - fanyarodtam el, de igyekeztem ezt nem kiültetni az arcomra. Ajándékot azért mégsem dob csak úgy vissza az ember, a démon meg pláne.
- Ugye velünk tartasz az esti bulira? Néhány sráccal már megbeszéltem hogy itt kezdünk, aztán szép lassan végigmegyünk a szobákon. Csak hogy jól kezdjük az évet. – ajánlott fel egy jegyet a személyes poklomba, és elszorult a torkom. Hirtelen sokkal finomabbnak tűnt az a sör mint azelőtt, így jól bele is kortyoltam a válaszadás előtt.
- Őőő... nem tudom... nem vagyok az az eljárós fajta. - mondtam vonakodva kissé, bár érezhetően nem határozottan ellenkezve. Talán ezt szokták egyesek a "meggyőzhető" kategóriába sorolni, nem tudom, nem is érdekelt. Sose voltam az a túlzottan határozott fajta.
- Óh, két ital után majd meggondolod magad. Egyébként is itt kezdünk, szóval nincs kifogás. – mondta, ellentmondást nem tűrő hangon. A logika, sajnálatos és meglepő módon, hibátlan volt, ezt el kellett ismernem.
- Ó... nagyszerű. - kortyoltam bele a sörbe megint. Ennek a Hansnak volt egy határozott fellépése, kétségtelenül. Végül is, olyan rossz csak nem lehet. Talán még jó pia is lesz, ki tudja.
Aztán előkerült egy laptop a táskák mélyéről és egy pillanatra fellélegeztem - talán mégis van remény számára. Gondoltam később még játszhatunk együtt vagy valami, de ahogy felnyitotta valami megragadhatatlan hangélmény zúdult ki a gépezetből, és kis híján kiköptem a kortyot. Valami sivatagon-túli zenekultúra felmodernesített… alkotása lehetett, de olyan szinten sokkolt a váratlansága, hogy pár pillanatra elfelejtettem levegőt is venni. Fel kellett köhögnöm, hogy szóhoz jussak.
- Te... te ezt szoktad hallgatni? - kérdeztem, próbálva minél finomabban fogalmazni. Valahogy a "MI A SZAR EZ?!" nem tűnt túl diplomatikusnak. Témaváltásnak jó volt.
- Én is. Meg a szomszédok is. Mindenki jó zenét hallgat, ha akarja, ha nem. – mondta kajmánhoz méltó mosollyal, majd előszedett még pár hangszórót is, és mint a vadász az új területén, elkezdett körbejárni, hova is tegye le a csapdáit. A rettegésem és az idegességem csak nőttön-nőtt. Neki aztán tényleg volt bőr a képén. Legalább neki.
- A hangos és jó zenével nekem sincs bajom. - mondtam mosolyogva, véletlenül megnyomva a "jó" szócskát. A vélemény csak nem akart rendesen bennmaradni a helyén.
- Akkor még szerencse, hogy én lettem a lakótársad. Ugye? – válaszolt, feltűnően belemeredve a szemembe. Volt ebben valami… aggasztó.
- Igen... igazi égi szerencse. - furcsálltam a dolgot, de még mielőtt kihátrálhattam volna rendesen a helyzetből, észrevettem valamit a tekintetében, ami megpiszkált bennem valamit. Valami… rég elnyomottat. Ez... ez a csóka engem ki akar hívni! Óh, jó füled van nem igaz? - Ha majd beraksz egyet a jobb zenéid közül talán még egy imát is elmondok, hátha jó kedvük van odafenn. - piszkáltam meg direktbe kicsikét, nem elkapva a tekintetemet az övéről. Felőlem játszhatunk így is.
- Nem lehet hogy a te ízléseddel van baj, nem a zenével? – vágott vissza, egyértelműen utalva valamire, végignézve rajtam. Rasszista poén, ennél azért többre számítottam.  - Aztán vigyázz kihez szólsz, nehogy a végén még megpörkölődj kicsit. – kacsintott egyet. És még fenyeget is. És még hogy én vagyok pofátlan.
- Tudja a fene. Eddig nem volt ezt kivel megvitatnom. – válaszoltam neki úgy, hogy ne nagyon tudjon rá mit felelni. Kezdtem aggódni hogy melyik irányba halad a beszélgetés. - Ezt vegyem fenyegetésnek? - kérdeztem vissza nyugodt hangon, mindennemű provokációs szándék nélkül. Éreztem hogy gyűl kettőnk között a feszültség, és nem tetszett a dolog. Jöhetett a B terv - viccel könnyíteni a légkörön. - Mert akkor ki kell ábrándítsalak, rajtam már nincs sok minden amit megégethetnél.
- Fenyegetésnek? Dehogy, én az égiekről beszéltem. Hisz kitudja milyen kedvük van, amennyire szőrszálhasogatóak tudnak lenni, rajtad is találnak valamit. – tolta tovább a dolgot. Témát kellett váltani – a hangszórók. Azok jó lesznek.
Körültekintettem látványosan a szobában. - Csak sztereó vagy kvadró? - kérdeztem a hangfalak számára utalva. Nem akartam nekiesni, inkább dobtam volna a témát. Ha van négy akkor a szoba négy sarka logikus választásnak tűnt, egyébként is, hátha lesz egy minimális kontrollom megint a lakóterem felett.
- Sajna csak kettő, de előbb-utóbb kiegészítem még a cuccost, nem kell félni. – kapta be a csalit, legalábbis egyelőre.
- Én nem félek ettől. Ha tényleg zenebarát vagy tartani fogod a szavad. – csaptam le idejekorán a dolgot. Őszintén, nem érdekelt eléggé hogy erőltessem a dolgot, reméltem hogy innen magától elfog halni majd a téma.
- Ugyan. Zenebarát, piabarát, emberbarát. Bennem nem fogsz csalódni. – provokált újra, legalábbis én annak vettem.
- Hm. Bizonyára hatalmas szíved van akkor... - tértem ki megint előle. Nem volt nehéz észrevenni hogy a 'démon' nem szerepelt a felsorolásban. - Akkor csak embereket hívtál ide, ugye?
- Igazából mindenkit, aki csak szembejött, nem igazán figyeltem meg őket. Egyedül az volt a fontos, hogy a nők legalább kétszer annyian legyenek mint a férfiak. Remélem nem rontottam el a matekot. – próbált, gondolom, humorizálni. Nála, és főleg akkoriban, ezt nehéz volt megmondani.
- Nagyon remélem hogy nem rontottad el. - mondtam finoman elmosolyodva. A nők társaságát tényleg ne vesse meg senki aki hord valamit a lábai között. - Azért remélem nem szó szerint hívtál meg mindenkit aki szembe jött. Nem akkora ez a szoba. - utaltam félre. Csak semmi utálat egyesek irányába, ugyan dehogy. Sose voltam arról híres hogy nem kedveltem volna valakit. Valakiket. Egész csoportokat. Tömegeket.
Mindenkit.
- Áh, az már túl sok változó lett volna az egyenletbe, nem számoltam. - ejtett meg egy bárgyú vigyort. Nem tudtam hogy önönmaga hülyének tettetése poén akart lenni, önkritika vagy szerény vallomás. Valószínűleg mindahárom bizarr és groteszk kombinációja.
- Nem baj, ha többen jönnek biztos jobb lesz a buli... gondolom. - próbáltam azért megtámogatni a dolgot, hátha nem tűnik ki hangomból az ellenkezés - És ha valamiért mégsem, ha bejöttek azon az ajtón - böktem rá nyomatékosítás képpen - akkor kimenni is kitudnak rajta. Jut eszembe, gondolom van ide kulcsod és nem a nyitva hagyott ajtón jöttél be, ugye? Kár lenne ha ez véletlenül gyakorlatba kéne átültetni az előző gondolatmenetet. - szúrtam oda, mert béke ide vagy oda, nem bírtam ki.
Eh, tompított vadászat. Nem tudok élni nélküle.
- Valóban kár lenne, hisz úgyis olyan jól összebarátkoztunk már. Szóval ne aggódj, ha véletlenül nincs kulcsom, berúgom. A berúgás úgyis olyan jól megy.
- Áh. Szóvicc... - csóváltam meg a fejemet. Nagyon reméltem hogy nem profilja az ilyen, különben nagyon hamar rosszban leszünk és verekedni fogok. A szóvicc minden mazochizmust nélkülöző démon gyengéje volt – ami, persze, hétpecsétes titok.
Témaváltást, most. Közben továbbra is pakolt, és elővett többet között egy feszületet is, majd leült az ágya szélére. Ami, nem annyira fontos de mégis, az elképzelhetőség miatt kiemelendő.
- Nem igaz, te egy ilyen oltár-hajlongó fazon vagy? He, nem mondtam volna meg. - mosolyodtam el szélesebben, befejezve végre a sört. A vége volt a legrosszabb. De valahogy legyűrtem – a dobozt egyelőre csak tartogattam a kezemben.
- Tudod, szakmai ártalom. Vannak helyzetek amikor nagyon jól tud jönni egy ilyen. – suhintotta meg, feltehetőleg agresszív célzattal. Nem tudom kinek a fejét akarhatta lecsapni vele, de azért voltak tippjeim. Nem voltam hajlandó újra felülni a provokálásának.
- Lefogadom. Nem tudok sokat elképzelni, eddig csak egyetlen egy felhasználási formájáról hallottam. - vezettem fel egy témát, azzal a szándékkal hátha egy viccel nyugtathatok a kedélyeken.
- Igen? És mi az? Hátha valami újat tanulok tőled.
- Nos, amilyen gyakran megfenyegettek vele hogy feldugják a seggembe biztosan az is egy funkciója lehet. - mondtam száraz mosollyal. Nem voltam az a vicces fazon de próbálkozni szabad volt.
- Pedig úgy nézel ki mint aki a légynek sem árt… értem én, hogy rasszisták, de veled? – csodálkozott, legalábbis úgy tűnt. Nem értettem a dolgot, főleg azt hogy miért nem reagált a vicc részére, de azt se hogy ezen mit kell csodálkozni. Nekem kellett volna hálásnak lennem, hogy nem sújtott még le rám valami szent-zseblámpa trükkel vagy valamivel, amit tanulgat. Nem mintha tudtam volna akkor milyen szakra jár – a kereszt lehetett valami fura hobbi is.
- Igen, velem. Talán nem látszik a szép mosolyomtól és a mézesmázos szavaimtól, de nagyon könnyen meg tudom magam utáltatni másokkal. Meg valahogy az emberek nem érzik magukban biztonságban a tudattól hogy gyakorlatilag megtudnám őket enni élve.
Egy pillanatra hatásszünetet tartottam és kimeredtem az ablakon, mint aki elveszett az emlékeiben.
- ... pedig csak egyszer fordult elő. - mondtam teljesen komoly hangnemben. Természetesen vicceltem, börtönben ülnék és nem itt ha megtörtént volna.
De, erről nem kellett tudnia. Bár ahogy láttam a lesokkolt pofáját, nem tudtam visszatartani a dolgot és elkezdtem nevetni; az a fajta nehezen felszakadós, amit az ember és démon megpróbál elnyomni és csak a levegő szöködözik ki a tüdejéből. Nem vehette  jó néven, mert nem tette szóvá de durcásabban válaszolgatott mint eddig. Már, persze, ha ez lehetséges volt.
- Persze, és azért középpontjai a vámpírok a buliknak, mert annyira veszélytelenek. Még a háborúdémonok is minden ribancot összeszednek maguknak, csak azért mert nagy dögök. Ne akarj kibúvót keresni magadnak az alól, hogy élned kelljen. Egyébiránt meg ne utáltasd meg magad és voilá: nem akarnak majd megerőszakolni egy kereszttel.
- Nem direkt csinálom. - vágtam vissza. - Tudok én mindenhez jó pofát vágni, de nem mindig van hozzá kedvem. Általában jobban jár mindenki ha befogom. – csaptam le a témát, és a dobozt. Pillanatnyi némacsönd.
- Mostantól az a sarok a kuka, ha nem bánod. – kérdezte, a sörös dobozt elküldve a távolabbi sarokba. Nem hatott meg túlzottan.
- Nem igazán, max később összeszedem. Nekem ne büdösödjék itt, az erős szagokat nem bírom. Érzékeny orr. - jegyeztem meg mellékesen.
- Egy ilyen ajánlatot nem lehet visszautasítani, előre is hálás köszönetem. És valóban, a szagokat én sem tűröm mindig a legjobban. – válaszolt, egy pillanatra elmerengve rajtam. Jól van, ebből elég lesz!
- Oké, értem, büdös vagyok. Megszoksz vagy megszöksz - próbálj meg te együtt élni kábé folyamatosan rohadó bőrrel. Ez ellen nem tehetek semmit, vegyél autóillatosítót és dobd fel az ajtó fölé vagy valami. Magamat úgy sem érzem.  - fakadtam ki egy kicsit megsértődve. Ezek az emberek olyan egyformák tudnak lenni... mi lesz a következő, hogy ronda a pofám?
- Chill dude. Majd veszünk egy légfrissítőt. Vagy... sokat. Mindegy. Kell egy xanax hogy lenyugodj? – válaszolt, először visszahőkölve. Annyira meglepődtem ezen, hogy én se toltam tovább a dolgot.
- Nem kell, csak... ah. Van még egy piád? - váltottam témát. Így jár az aki nem beszélt kábé senkivel hetek óta; kitör belőle az összes szar amit lenyomott magában.
- Ezt a kérdést te se hitted el. – kapott fel egy üveget és felém dobta; szerencsére elkaptam, és beleittam minden huzavona nélkül. Erősebb volt a sörnél, de határozottan jobb íze is volt - a címke nem érdekelt. Nem a neve dönti el hogy megiszom-e vagy sem. Csak lassú kortyok és minden rendben lesz, csak nem állok idő előtt fejre.
- Már elnézést a megfogalmazásért...de mitől vagy ilyen búvalbaszott? – kérdezte váratlanul. Már megint kezdi.
- Ezt meg mégis hogy értsem?
- Elég rád nézni. Az első napok egyike, mindenki ismerkedik, az esti bulira készül, vagy próbálja úgy szétcsapni magát ahogy csak lehet. Te pedig mit csinálsz? Olvasol, és eléggé kevés hajlandóságot mutatsz arra, hogy szocializálódni próbálj. Fogadjunk, hogyha nem jövök akkor zárt ajtók mögött kockultad volna végig az estét.
- Tényleg ez a problémád? - lepődtem meg őszintén - Mert én nem úgy mulatok mint ti? Most azért nem kicsit megleptél. És igen, jól látod, ez volt a terv, bevágtam volna magam a gép elé, és nem tudom, Veronia Legends-eztem volna vagy valami. Nem ihatok sokat - faji okok miatt - és szorongok a tömegben. De ha már itt tartunk, te mit szeretsz ennyire ebben hogy így biztatsz rá? A zaj? A tömeg? Netalán a hányásszag? - gúnyolódtam kissé, de a kérdés igaz volt. Tényleg nem értettem mi jó ebben.
- Végül is ja, ez. Meg az, hogy "jól szórakozol" a gép előtt. Valóban jól érzed magad, vagy csak elhiteted, mert félsz kimenni a társaságba? A valóságba? Ne akard nekem összevetni azt az örömöt, amikor megnyersz egy meccset azzal, amikor ágyba viszel egy csajt, vagy kitombolod magad a szar heted után. Kell még magyarázat arra, hogy mit élvezek benne, vagy sikerült összerakni?
Megcsóváltam a fejemet. Ugyanazt csináljuk mindketten csak más módszerrel, de én vagyok a degenerált. Kérlek, legyen úgy, de akkor váltsunk témát.
- Mondjuk, sikerült. De előre szólok, ne gyere nekem azzal mit merek és mit nem. Rossz vége lesz. - mondtam, egyáltalán nem fenyegető hangnemben, már ha ezt lehet úgy értelmezni valahogy. A „nem mered” típusnak a beugratható fajtája voltam; ha ezzel cukkoltak letoltam egybe akár egy yöldet is, még ha utána nagyon sokáig borzalmasan is voltam. De... de egy dugás vagy egy kis tombolás tényleg jól esne. Shit - ahogy a művelt tünde mondaná.
- Majd meglátjuk Hans, majd meglátjuk. Még az is lehet hogy inni is fogok. – zártam le a dolgot, tovább szopogatva a kezemben lévő italt.

Meg kell jegyeznem, hogy azért a kapcsolatunk korántsem volt ennyire egyoldalú, hogy én voltam a szerencsétlen és elesett, míg ő a magabiztos és meginghatatlan. Néhanapján neki legalább annyira szüksége volt rám, mint általában nekem őrá.
Például… ott volt az a bizonyos eset…
- Szóval, hogyha ezt a húrt így, akkor… - néztem le a képernyőmre, miközben a vállamhoz préseltem szerencsétlen hegedűt; az üveg másik oldalán a fickó a legkisebb fennakadás nélkül tette ugyanezt pillanatokkal előttem, és amíg az ő kezében az természetesen állt, az enyémben csak kelletlenül feszengett. Már előre tudta hogy jön a vég, de menekülni nem tudott. A vonót elkezdtem húzni, és az első halálsikolyok el is hagyták a hangszer torkát, ahelyett hogy szépen énekelni kezdett volna.
Közben az ajtó már meg se próbálta feltartani Hansot, már a nap minden pillanatában éberen várta a támadását; most is ellenállás nélkül nyílt ki előtte.
- Hello? – kérdeztem tőle hasztalan. Végigtántorgott némán a szobán és belezuhant az ágyába, elfordulva a fal felé és elbújva előlem. Vagy valami más elől. Ez volt a héten az ötödik alkalom – és péntek volt. Ilyen szinten nem ivott korábban, megközelítőleg sem.
Akkor eldöntöttem, hogy ez eddig tartott és nem tovább. Itt valami egyértelmű bajt volt, amit elhallgatott előlem - a szobatársa és elméletbeli barátja elől. Tovább játszottam, remélve hogy a hangzavar, ami még egy józan embert is megviselne talán majd magához kelti még az ötödnapos fejét is.
Végül csak felém fordult, még ha a hála csírája is hiányzott az arcáról. Nem mintha tudtam volna hibáztatni emiatt.
- Hé, te. – léptem mellé, megbökdösve a vonóval és megszólítva – Élsz még vagy kidobjam a hulládat?
- Azt hittem megenni akarod… - szurkálódott, az álmukból keltett medvék hangján. – Vagy nem bírnád a véralkoholszintemet? – röhögött fel a kissé esetlen viccén, de olyan hangon, mint akinek abban a pillanatban szakad ki a tüdeje a mellkasán keresztül.
Nem emlékeztem rá hogy dohányzott volna. Komolyan rámeredtem, de azért végül elmosolyodtam. Ha még volt ereje viccelődni annyira nagyon komoly nem lehetett a helyzet.
- Ha hiszed, ha nem, nekem van jó ízlésem. És ahogy most vagy, előbb fanyalodnék rá egy patkányra. Rendesen szét csúsztál haver, lassan büdösebb vagy mint én. – ültem le mellé az ágyra, a hegedűt a lábaim között a földre állítva, a vonót pedig elfektetve a térdeimen. Erős piaszaga volt – mármint, hozzá képest is erős. Csak az alkoholgőzével képes lett volna sterilizálni akármit a szobában-fajta.
- Érzem ahogy közeledsz, és tudom hogy ki akarod használni hogy részeg vagyok. Nem erőszakolhatsz meg. - röhögött tovább. - De ha zavar az illatom, mehetünk együtt zuhanyozni... csak hagyj kicsit pihenni. – mondta, fejét visszaejtve a párnájára. Dezertőr. Nem hagytam ilyen könnyen menekülni.
Odahajoltam a füle mellé és belesúgtam:
- Nem kell az engedélyed hozzá... keresztes fiú. - nevettem belé a legdémonibb hangomon amit kitudtam csikarni magamból, majd némi bátorságot összekaparva egyet rávertem a hátsófelére.
Nem mintha meg tudta volna torolni.
- És akár még hagyhatnálak is, csak az a baj hogy már tegnap is hagytalak, meg azelőtt is. Sokat pihensz ahhoz, hogy örökké várjak rád. Addig belefulladunk egymás bűzébe amíg összekaparod magad.
- Inkvizítor, jó? De „daddynek” is szólíthatsz az ágyban. – humorizált tovább, a legcsekélyebb reakció nélkül. Vagy élvezte a dolgot, vagy túlzottan jól ismert ahhoz hogy olyat tegyek vele amit ő is bánna. Attól féltem hogy mindkettő igaz volt.
- Vegyél légfrissítőt, nekem is bevált, ha még emlékszel. Egyébként is pár nap... hónap, aztán szabadulunk innen. – szakadt ki belőle egy sóhaj. Talán mégis volt esélyem itt… hogy helyrerakjak dolgokat a fejében. Nem másra gondoltam.
- Az inkvizítor jobban tetszik. Odakötve az ágyhoz sok kérdést kéne kihámoznod belőlem. Rossz... voltam. – mondtam, de már az én fülemnek is hiteltelennek hangzott a mondat. Talán jobb is volt így, amilyen hülye alapjáraton a végén még tényleg elhitte volna hogy hajtok rá.
- Takarodjá'... – szólt rám, egy fokkal hangosabban a beszédhangjánál. Hát nem nyűgős a drága?
- Jól van, na. Ha a fáj a fejed akkor nem kell, majd akkor később. - zártam le a borzalmas poén-irányt egy fanyarú mosollyal. - Nem az én dolgom hogy ítélkezzek, de ha már túlélésre játszol régen nagy baj van. Főzzek egy kávét? Korán van még depizni. – keltem fel az ágytól, a vonót és a hegedűt elfektetve egy üres székre. Csak egy ilyen volt, a többi a ruhásszekrényekként üzemeltek.
- Nem kéne... amúgy is aludni terveztem, nem depizni. Minden... rendben van. – mondta, kevesebb átéléssel mint én a poénjaimat. Nem is tudtam hogy ez lehetséges – és még ő akart inkvizítor lenni?
- Nem mintha mostanában a "nem kéne" akármiben is megállított volna. És ha elakarsz küldeni a fenébe hogy hagyjalak, jól van, hajrá, de azért ne hazudjál, a vak is látja hogy már most hulla vagy. A végén még magad is elhiszed... - csóváltam meg a fejemet és kezdtem el a kávéport beletömködni a gép megfelelő részbe.
- Nem az lenne a legjobb, ha végre sikerülne elhinnem? – dobta vissza a labdát, és újra ültébe szenvedte magát. Elkomorodtam.
- Nem, nem lenne. Mert amekkora egy ütődött vagy a végén elhiszed a következő ötven évre és így maradsz. – morogtam szinte rá a szavakat - Feketén vagy cukorral?
- Nekem mindegy, csak fehér legyen és por...
- Nem vicces, Hans, Egy kicsit se. - raktam végül két cukrot a kávéjába, miután nagy végre lefőtt. Beletelt vagy öt-hat percbe, közben végig állva a kínos csendet. Sikerült levernem ezzel a kijelentésemmel a mondatot, így egy vicc mellett szántam el magam. Meglocsoltam valamennyi tejjel is, és odatoltam az orra alá. - Raktam bele fehéret és folyósat hogy örüljél is. - álltam előtte, kissé merev tartással. - Elmondod hogy mitől baszott meg így a bú vagy olvassam ki a naplódból?
- Isabelle... terhes. – nyögte ki nehezen, fájdalommal tele. A szoba megtelt nehéz légkörrel, a szavak tompán visszhangoztak vissza a falakról.
- Hú, haver... - ülök vissza mellé az ágyra és keresem a szavaimat - ... azért ez durva. - jelentettem ki a nyilvánvalót, majd hagytam pár pillanatnyi csendet magunkra borulni. - Mik a terveid? - kérdeztem végül, összeszedve a gondolataimat.
- Ugye nem pszichológiára jársz? – kérdezte, majd ivott rá pár kortyot a kávéból. Nem vettem fel a sértegetéseit. - Tényleg nem tudtad?
- Tényleg nem. - válaszoltam őszintén az egyetlen egy épeszű megszólalására. - Elhajtottam mindenkit aki valami pletykát akart volna rólad osztogatni. Ha valamit eltudsz mondani, akkor majd úgy is elfogod.
- Mik a terveim? Addig iszom ameddig a májam bemondja az unalmast, és nem lesz probléma. – maradt hülye, majd feladta és komolyabbra fordította a szót. - Nem tudom. Derékba fogja törni a karrierét. De nem akarom hogy megölje.
- Biztos vagyok benne, hogy ő se akarja megölni. Az egyetlen amit tehetsz hogy segítesz neki, gondolom. Azzal, hogy ezt teszed magaddal egyikkőtöknek sem használsz. – próbáltam valami okosat mondani, de sok eredményt nem reméltem tőle.
- A szülei erőltetik, hogy elvetesse. És hallgat rájuk. Megígérték hogy kitagadják, ha megszüli. – folytatta a dolgot. Ez egyre rosszabb és rosszabb lett.
- Sose lehet az élet egyszerű, mi? - kérdeztem, nem várva válaszra. - Gondolom akkor ezt nem lehet megkerülni... és, mikor költözik el otthonról az asszony? - váltottam át hirtelen humorkódos hangulatba, még ha a gondolat mögötte teljesen komoly volt. Bármelyik pillanatban szívesen fogadtam volna, ha ezzel tudok segíteni. Egy ilyen jó havert nem hagynék cserben, ahogy a párját se.
Eldobni egy életet, csak így? Értem én, hogy a megszülése akár tönkre is teheti az övét, de ez... ez megfizethetetlen árnak tűnt.
- Hová, ide? Nem hiszem hogy jól kijönnétek. Bár felettébb vicces lennél nagybácsinak. – mondta, elmosolyodva. Olyan látvány amit már nagyon régen láttam rajta, és szó mi szó, el is fért rajta rendesen.
- Pont én? Csak halálra tudnám untatni. - mosolyodtam el én is, bár kissé fanyarul. Nem csodáltam hogy ennyit ivott, sajnáltam rendesen.
- Igazából az örökbeadás az egyetlen opció. De azt a szülei nem fogadják el. Úgy meg mit érünk el? Se pénz, se gyerek, se semmi. Te mit tennél?
- Hogy én mit tennék? Csalós válasz; semmit. Terméketlennek teremtettek. – emeltem ki a dolgot, hogy ebben az átokban és áldásban, mint gyermek, nekem nem lehet részem - Rendes válasz; kicsapnám a balhét, és ha a lány is bevállalja, inkább a kitagadást élném túl. Nem szeretem azt ha valakit kényszerítenek akármire is. Nem mintha ezzel sokat segítettem volna. - mosolyodtam el bambán. Szar érzés amikor az ember nem tud segíteni, bármennyire is szeretne.
- Ja, jogos. – válaszolt kissé kábán, maga elé meredve. Mintha egy kicsit… nyugodtabbnak tűnt volna. - Ha megbocsátasz, megpróbálok aludni. – küldött el végül, én meg felkeltem mellőle az ágyról és hagytam, hadd húzza a lóbőrt.
Amikor már egyértelműen a másik oldalon járt, még ráhúztam a takaróját, kikotortam a gyógyszeres fiókomból egy aszpirint és előkészítettem neki egy pohár vizet is az éjjeli szekrényére, majd beültem olvasni a másik oldalra. El kellett terelnem a figyelmemet, de tanulni most képtelen lettem volna – és az ég szerelmére, semmiképp nem keltettem volna most föl szerencsétlent. Megérdemelte a pihenést… ezek után.

Ezekből a sorokból könnyen úgy tűnhet, hogy bár voltak jó pillanataink, a kolesz csak fájdalomból állt és abból, hogy egymásnak tönkre tegyük az életét. Nos, ez valahol igaz volt, de az utolsó napok egyike például tökéletes példa arra, hogy azért mi jól is éreztük magunkat, méghozzá együtt. De… de nem úgy!
- Biztos vagy benne, hogy ez egy jó ötlet? - kérdeztem, miután hátam nekivetettem a bárpultnak, kezemben bizonytalanul löttyintgetve a pohár alján úszkáló whiskymet. "Folyékonybátorság", mondta Hans. Nem tudom hogy most hiányzik-e nekem az, de nem sok választásom maradt, már kitalálta és még a jó Apácska se tudja akkor a véleményét megváltoztatnia ennek.
- Teljesen. Búcsúajándék gyanánt megkapod tőlem egyetemi éveid legjobb éjszakáját. - veregettet hátba - Mármint egy nőn keresztül. Nem buzulunk. Megint. – nevetett fel. Ő már most eleget ivott, vagy csak nagyon is élvezte a helyzetet.
Szememmel körbejártam a színteret.
- És, akkor kit? - kérdeztem végül feladóan.
- Ez a te estéd, rád bízom a választást. De ajánlom azt a barnát ott, aki egyedül táncol, a szöszit a barátnőivel, meg azt a vöröskét aki egy pasival van. Nyugi, az csak az öccse, ha pattog, akkor megverem neked. Nos, ki lesz a szerencsés? – adta alám a lovat nagyon magabiztosan.
- A kezdő vadász válasszon könnyű prédát... a barna egyedül van. Ott a legkisebb a bukás esélye. - mondtam finom szinonimával.
- És szeretnél csatlakozni a táncához? Én élvezni fogom a látványt. – cukkolt, amire felhangosod az agyam parlamentjében az ellenzék, és a zaj elől muszáj volt letekintenem a poharamba. Hirtelen nagyon rossz ötletnek tűnt ez az egész - kivert a víz.
Gyorsan találnom kellett valamit amivel húzhattam az időt.
- Meséltem már miért nem ihatnak sokat a falánkságdémonok? - ittam egy kortyot. Lassan. Kellemesen égette a nyelőcsövemet, egy fokkal élőbbnek is éreztem magam tőle.
- Nem, de inkább a leendő partneredet szórakoztasd vele.
Felsóhajtottam. Hajthatatlan Hans...
- Rövid verzió; gyorsabb anyag lebontás, gyorsabb berúgás. - mondtam, majd egy korttyal befejeztem a poharamat. Felköhögtem.
- Aha, aha. Na, tünés. – vágott újra vállon, feltehetőleg ösztönzési megfontolásból.
- Kívánj szerencsét... vagy akármit amit ilyenkor szoktak. - indultam útnak, és érdekesen tapasztaltam, hogy szépen lassan kezdett oldódni a csomó a torkomban ahogy közeledtem. Talán a pia túl gyorsan ütött be, talán ősrégi ösztönök szálltak meg, de amikor már a lány előtt voltam, már kimondottan élveztem a lehetőséget. Utoljára még hátra fordultam társam felé, majd egy nagy levegőt véve nekikezdtem.
- Szia, mondták ma már neked hogy ennivalóan nézel ki? - improvizáltam, talán a világ legrosszabb, pickup szövegét.
- Igen, meg azt is, hogy sótlan vagyok. – jött a kontra, amire elképedtem. Idegen csaj - jómagam: 1-0. Ekkora visszaütésre nem számítottam, és bár egy pillanatig még azon is elgondolkodtam, hogy itt az ideje a visszavonulásnak, végül mégis maradtam. Csak valami jobb szöveg kéne...
- Nos, akkor eddig csak olyanba futhattál bele akinek nincs jó ízlése. - igyekeztem javítani a helyzeten, de a beszélőkém nem akart az én oldalamra állni. Mivel dolgozhatunk még... nos, a lány táncol.
- Egy táncra szabad?
- Nem rossz, démonfiú. – kaptam a dicséretet, majd nyújtotta a kacsóját a hölgy, amit azonnal el is martam, ahogy lehetett, majd a derekát is. A szerencsecsillagom ma jöhetett fel. Sose hittem volna, hogy még örülni fogok annak a sok társastánc órának, de úgy látszik tényleg minden egy terv része. Elkezdtem vezetni.
- És, esetleg megtudhatom a hölgy nevét?
- Karola. – válaszolta röviden, majd közelebb hajolt és szinte ráépült a mellkasomra. Ó, egek… a váratlan nyíltsága azért nem zökkentett ki a ritmusból, annál több tapasztalatom volt ebben.
Pár év keringő, néhány végig vitt szalagavató, egy vaskalapos tánctanár intései és egy jó pohár önbizalom mozgathatta a lábaimat, mert az agyam teljesen máshol járt. Karola... milyen szép név. Bár, utólag belegondolva minden nevet szépnek találtam volna ami azokhoz a barna fürtökhöz kötődtek.
Nem ismertem a modern táncokat, így az ilyesféléhez ragaszkodtam, de elkell ismerni - a gyors ritmus, amit a zene ütött igencsak kihívássá és pörgőssé tette a lépéseket és a forgásokat, jó néhányszor még meg is pörgettem magam körül, amíg a lány az egyik zeneszám végénél nem kért pihenőt. Szinte autópilóta módban követtem az egyik üres asztalhoz, aminek a két ellentétes oldalán foglaltunk helyett. Szívem a torkomban vert – ez, ez működött. Nem kergetett el a képem miatt, a pacsuli fürdő amivel Hans kedveskedett – még a hátamat is megsúrolta, hát nem volt édes? Nem, ne is gondolj semmi többre! – is hatásosnak tűnt.
- És az úrfinak mi a neve?
- Pruinos. Nem valami hétköznapi, tudom. - mondtam mosolyogva és alig lihegve. Sikerült lenyűgöznöm, úgy látszik; innentől már csak azt ronthattam el ha elkezdem untatni. Nagyobb veszélyt jelentett ez, mint amilyennek hangzik. Rá kellett jönnöm gyorsan milyen témák érdeklik mielőtt a sajátjaimmal ringattam volna álomba.
- És, mit szoktál csinálni hogyha épp nem nagyszerűen táncolsz? - próbáltam témát indítani, a jó öreg klisét belefojtva egy bókba. Azt sem szabad túl tolni... megjegyezni, figyelni... megfelelő pillanatban lecsapni... Mindenesetre, egy apró mosollyal honorálta a kezdeményezést.
- Szoktam ám ülni is. Sőt, bizonyos esetekben még le is fekszem. – mondta, talán kissé utalva valamire, de nem voltam benne biztos - Egyébként bármennyire is nehéz elhinni, éneklek és zongorázom. Nem messze tanulok a városban.
- Miért lenne nehéz? - mosolyodtam el kedvesen. - Egy ilyen finom hölgyhöz illenek az efféle művészetek. Ebből is szeretnél később megélni? - maradtam a pár százéves módinál. Nem akartam felkapni a fejemet a fekvésre - csapda szaga volt. Kíváncsi vagyok csak rá, nem kétségbeesetten kergetem.
- Kitudja... ha bejönnek a terveim, akkor igen. – válaszolt, nem túl lelkesen. Talán túlzásba vittem a bókolást, vagy… éppen alul? Áh, bárcsak ismerném a szabályokat…
De azért ezt az érdeklődést talán illene azért nyomatékosítani, mielőtt még kihűl a nyom.
- És ha nem vagyok tolakodó... mennyire nem messze?
A háttérből egy ismerős arcot pillantok meg egy pillanatra, de nem tudnék úgy jelezni neki hogy ne legyen gyanús, így nem is adom jelét adnak hogy megláttam. Azért a tudat megnyugtat, hogy van egy őrangyalom.
- A Magnostadton tanulok. És te? – válaszolt majd kérdezett, amiből lekövetkeztettem, hogy a közelben, még ha nem is volt ez egyáltalán egyértelmű.
Már épp megszólalnék, amikor a perifériámon az őrangyal valamit nagyon mutogat... a lányra mutogat és a saját ivóserlegére. A lány egy kupa? Szerezzek egy kupát a lánynak? Mégis... ó, én nagyon értelmileg csökkentett.
- Szintúgy Magnostadt, csak én szakácsnak készülök. Erről jut eszembe... hozhatok valamit inni neked? - próbáltam nagyon smooth lenni, de még mindig nem volt az igazi, de talán már alakult.
- Oh, szakács... – mondta érdekesen. Döbbenten? Furcsán? Undorral? Nem tudtam, de valamiért csak rossz dolgokra tudtam gondolni. - Egyszer mindenképp főznöd kell nekem egy finomat. – mondta végül, ami kissé megnyugtatott. Ezzel se fürödtem be, jól van. - Egy yöld koktél jól esne. Nem is. Inkább kettőt, ha nem haragszol meg. – válaszolt végül az égetőbb kérdésre. Nagyon szomjas lehetett… de végül is, egy ideje már megvárattam, ennyit tényleg nem sajnálhattam el tőle. Jól bírhatja az alkoholt, az biztos. Van-e ennyim egyáltalán?
- Ki nem hagynám, ha cserébe majd énekelsz valamit; bár akkor az már egy randi lesz. - mosolyogtam rá, mert szerencsére úgy jött ki ez a rész hogy tényleg jól tudtam válaszolni rá. – És két yöld a hölgynek, azonnal. – vettem a rendelést, mint egy jó pincér, majd felkeltem és elindultam a pult irányába. „Teljesen véletlenül” azért útba ejtettem Hanst is, fojtott hangon, csak egy pillanatra megállva mellette.
- Tippek?
- Csak így tovább, beszéltesd, de ne légy töketlen, amikor cselekedni kell!
~ Kösz, bazd... - gondoltam a nagy segítségre, de legalább hülyeséget nem mondott.
A válasza után mentem is tovább, és kikértem az italokat, majd magamnak még egy whiskeyt, majd fizetés után fordultam is tovább. Mély levegő. Eddig minden jól megy, csak lazán és az enyém lesz.
Miért hangzott ez olyan... állatiasan?
- Itt is vannak... két yöld. – tettem le elé az italokat, a sajátomat pedig magam elé. Jó hideg volt a kezemben, ráérősen úszkált benne a két jégkocka is… jól estek, az egész testem lázban égett.
Visszagondoltam a tanácsra. Beszéltetni a hölgyet jónak tűnik, ámbár továbbra se voltam annyira biztos a dologban. Miről is beszélgessünk?
- Csak kíváncsiságból, mikor döntötted el hogy zenével foglalkoznál? - maradtam annál a talpalatnyi biztos terepen, amit már felfedeztem magamnak. Legalább a zenéhez minimálisan értek, és talán még a jó ízlésem is megmaradt vele kapcsolatban, hiába kellett az elmúlt, lassan egész évet azzal töltenem hogy nefilim-zajorkánt hallgattam napestig.
- Gyerekként rám húzták hogy tehetséges vagyok, így nem igazán volt sok választásom. De nem panaszkodhatom, élvezem a dolgot. - egy korty után visszaütötte a témát - És te, mindig is hölgyeknek akartál finom ételeket főzni, vagy más terved is volt?
- Nos, mit mondhatnék. Szeretek jókat enni, és szeretek másokat boldoggá tenni. Evidens volt. - mosolyodtam el - Nekem megfelel ez is egy megélhetésnek, ha emellett még marad időm másra is - például, boldoggá tenni másokat.
Affene. Hát ez aztán nagyon megnyerőre sikerült, gratulálok magamnak. Gyorsan ittam két kortyot, aztán letettem a poharat. - Jaj. Vigyáznom kellene. Szóval, más tervek? Hm... nem is tudom, mindig is szerettem elromlott dolgokat megjavítani. Lehettem volna orvos vagy pszichológus is, ha nem tiltottak volna el a biológiától. Na, de ne engedd hogy untassalak. Ha csinálhatnál valami mást a zenélés helyett, akkor az mi lenne? – zúdítottam rá egyszerre több dolgot is, hogy ne tudjon semmire se jól válaszolni. Nagyszerű taktika volt, büszke is voltam magamra – megártott a whiskey. Elkezdtem megállás nélkül pofázni.
- Oh, és eddig volt időd rá? – kérdezte, kissé célozgatva. Vagy gyorsan ártott neki a yöld, vagy nagyon könnyűvérű volt, vagy… tetszettem neki. És mivel az utolsó lehetőség igencsak valószerűtlen, a másodikat pedig nem akartam elfogadni mint lehetőséget, maradtam annál hogy mégse bírja a piát.
Elmosolyodtam zavaromban. Nem volt bölcs döntés kiemelni egy gyengepontot és a levegőbe pofázni. Még jó hogy leellenőrizni nem tudja a dolgokat.
- Nos, akadt. Valamennyi. - maradtam álszerény. Az az egy alkalom tapasztalatnak is kevéske volt, hogy csak úgy felvágjak vele.
- Nem bírod az alkoholt? – tért át egy másik témacsermelyre, széles mosollyal az arcán, alaposan meghúzva az italát. Úgy látszik vagy átlátott rajtam, vagy egyszerűen nem érdekelte a téma.
- Én bírom, ő nem bír engem. - próbáltam gyengén humorizálni. - Egyike átkaimnak. Gyorsabban bontok le mindent, mint te, így az alkoholt is. - magyarázkodok, miközben elámulok a másik bátorságán - ... de legalább gyorsabban is józanodom ki, és a másnap is elkerül. Nem tudom melyikünk járt jobban.
- Szerintem én. Akiket én bírok, azok általában engem is bírnak.
Elgondolkodtam egy pillanatra a kijelentésén, és úgy döntöttem megpróbálok előnyt szerezni belőle. Már, ha lehet olyat.
- Akkor, ezt értsem úgy hogy bírsz engem? Mert én határozottan bírlak téged.
Nem, ez borzasztóan sikerült.
Ennek ellenére hangosan és édesen felnevetett… angyali egy hangja volt, a démoni viselkedése ellenére. Kedves és kihívó, izgalmas és megnyugtató egyszerre. Teljesen elcsavarta a fejemet.
- Erre a válaszom egy erős... igen. – húzta el lehetetlenül hosszúra a válaszát, mint a nótát az idegszálaimon, a végtelennek tűnő pillanatok alatt már leverve a lábammal egy kész zeneszám dobszerelését és lekaparva az összes burkolatot az asztallapról. Nagyon régen feszültem meg ennyire, várva valamire. Karola egyértelműen élvezte hogy szenvedni láthat, de hát, én reagáltam túl valószínűleg mindent.
A bohócok is csak a boldogság ügyét szolgálják.
De úgy látszott kiszórakozta magát… vagy legalábbis más ötlete támadt, hogy hogyan is játszhatna velem, hiszen visszautalt arra a kérdésre, hogy „mi is lenne, ha nem zenével foglalkozna?”.
- Sztriptíztáncos lennék. – mondta fapofával, teljesen komolyan gondolva a dolgot. Legalábbis, úgy tűnt, de én nem tudtam volna megmondani mi is az igazság.
Hirtelen azt sem tudtam mit mondjak. Nagyot kortyoltam az italomba.
- Hát, öhm... - vesztettem el a beszélőkémet - a mozgásod megvan hozzá... - próbálkoztam. - De talán ezt a művészetet nem nagyközönség előtt kéne gyakorolni...
- Köszönöm. Azt mondod a privát műsorokra kellene specializálódnom? Nem tudom, lenne-e rá kliensem... – forgatta a szemeit, igencsak nőiesen. Azokat a gyönyörű, mandulabarna szemeit… amikkel egyértelműen cukkolt, de nem bántam. Megérte.
Égett a fejem, itallal hűtöttem. Ha most lecsapok erre az alkalomra, vagy siker koronáz vagy egyszerűen bunkónak titulál és elhajt, gondoltam. Belenéztem a poharamba - háromnegyede már sehol se volt.
Ugyan, mit veszthetek.
- Szerintem ebből nem lenne egy pillanatig se probléma. - maradtam a biztonságkedvéért nem túl direkt.
- Nocsak, és ki lenne az? – mondta széles mosollyal. Nem engedett.
A kérdése túlzottan direkt volt, és volt benne... valami kihívó. Most jött a bukfenc - és eldöntöttem, hogy innen nincs visszaút. Ha olyan kegyetlen lenne hogy innen ránt be a csapdába, egyébként se jöttünk volna ki jól a jövőben.
- Önként jelentkeznék erre a nemes feladatra. Mindent az elnyomott álmok felelevenítésért. - mondtam borzalmasan mű-önbizalommal, majd hátra dőltem és letoltam a maradék whiskeyemet. Égett az egész testem, és nem kicsit élveztem a dolgot.
Talán az önbizalom az, hogy elhitetetted magaddal hogy képes vagy valamire? Ezen még nem gondolkodtam...
- Milyen kedves és önfeláldozó hős vagy. Már csak az időpontot kell egyeztetnünk, hisz biztos sok sütnivalód akad a konyhában... – incselkedett tovább, vagy… ajánlatot tett? Nem tudtam megkülönböztetni hol ért végett a flört és hol kezdődött az igazi móka.
A dolgok túlzottan jól mentek. Hihetetlenül jól. A lány utalását gyorsan összeraktam a fejemben, és... most felkért arra hogy hívjam el randira? Valószínűleg ez volt a helyzet. Nem akartam elhinni.
Ebben a vadászatban most melyikünk is volt a vadász és melyikünk a préda?
- Hm, igazad van. Egy jó ebéd, vagy vacsora elkészítéshez idő kell. Most szombatra már van programod? - kérdeztem, magamat nagyon-de-nagyon lazának gondolva, csak csuklóból.
A büdös életben nem izgultam még ennyire. Ez döntött el mindent - a szavai mögött ugyanúgy bujkálhatott rejtett gúny is mint...
Eh. Megártott az ital. Egyértelműen én voltam itt a préda, és kezdtem mindent túl gondolni.
- Még nincs. – mondta érdekesen - A vacsorákat jobban kedvelem. – egészítette ki a dolgot. Át se futott a fejemen a gondolat hogy akkora már vacsoraidő volt, sőt, eltelt rég.
A hangjából mintha csalódást hallottam volna ki... valamit elronthattam? A szombat túl korán lenne? Végül is... csak belegyezett, szóval, a küldetés sikerrel zárhattam.
És ilyenkor... mi van? Nem ilyenkor szoktak az emberek elbúcsúzkodni? Kifelejtettem volna valamit?
A poharam már üresen árválkodott. Több segítségem nem maradt. Oké, gondold át...
Te balek. Házszám nélkül nehezen viszed el akárhova, és egy elérhetőség is sokat segítene, nem gondolod?
- Akkor szerintem ezt megbeszéltük. Esetleg még elkérhetem a telefonszámodat? Csak a rend kedvéért - és ő, egy cím is kéne nekem, ugye? Egy pillanat... leírhatnád valahova... - kapkodtam gyorsan a fejemet, majd tekintetem megállapodott egy szalvétán.
Rosszabb alapra húztak fel nagyobb nemzeteket is. Megteszi – gondoltam.
Toll ki a zsebből, mert azt mindig tart magánál a démon. Nem akarok beszélni róla hogy miért is.
- Öhm, tessék. - nyújtottam át azt, és figyeltem izgatottan a dolgot. Apuska, csak add hogy ne szakadjon szét a papír… Ugye nem felejtettem el még valamit? Ugye nem?
Kivételesen a szerencse, vagy az égiek, vagy esetleg mindkettő az én oldalamon állt, és minden probléma nélkül kaptam készhez mindent, amire szükségem volt. Nos, mindent amit emberek között átadhatott nekem.
- Eléggé elfáradtam... lassan hazaindulok. – mondta, és elkezdett pakolni. Kínosan lassan – mint aki várt valamire. Elmegy. Akkor ennek vége van, ugye?
Valami nem stimmelt... hogy nézne ki ha csak elsétálna innen én meg itt maradnék? Nem, nem így kéne befejeződnie.
Esküszöm, ennyire szánalmas még a saját fejemben sem kéne hogy legyek.
- Engedd meg... - pattantam fel kissé túl fürgén, talán kissé kétségbeesetten, talán már túl ittasan, de valószínűleg már tisztában volt hogy miféle is vagyok. Csak elnézi. - ... hadd kísérjelek el. Egy darabig, legalább. Nagyszerűen tudok karokat tartani és táskákat cipelni. – aláztam meg magam önként.
Ha ennek vége, megkérem Hanst hogy öljön meg. Biztos van rá valami praktikája. Ha próbálkoztam volna se sikerült volna ez borzalmasabban. A végén még most rontom el...
- Karokat tartani? A végén még a kezemet is megfogod! – nevetettet rám, majd indult el sebesen a kijárat irányába.
A nevetése némileg megnyugtatott és mosolyra derített, a táska a kezemben meg célt adott. Nem mintha a nőkísérgetés nem lett volna az.
Nagyon határozottan indult meg, és ha nem sietek akkor még itt is hagy - egy hátra nézést még megengedtem magamnak, de nem találtam sehol se szobatársam tekintetét. Gyorsan a lány után siettem, a magam - már - botladozóbb mozgáskultúrájával.
- Alkudható... - mondtam, majd kissé félénken, de megfogtam a kezét. Miért volt ez sokkal egyszerűbb a tánc alatt?
Így teltek a kollégiumi éveim, és megkell hagyni, Hans nélkül nem éltem volna át a barátság és a szerelem élményét; azt, amiért érdemes is élni.
Bár valószínűleg már profi Gobz játékos lennék és e-sport bajnok lennék. No de, valamit valamiért.
És, hogy mi lett annak az éjszakának a vége?
Nos…

Felhasználó profiljának megtekintése

7 Re: [Azonnali] Azrael Dorm Life on Vas. Ápr. 22, 2018 9:41 pm

Hóhajú Yrsil

avatar
a Csábítás Démona
a Csábítás Démona
Yrsil olyan keményen koncentrált a feladatára, hogy meg sem hallotta a mögötte belépő Lia hangját. Egyetlen cél lebegett a szeme előtt : Leverni Gerardot a CB-ben. Minden esélye az újonnan begyakorolt S osztályú végső kombójában volt. Azonban egyetlen végső támadás közel sem volt elég, ezért a tegnapi vizsgáztatás alatt megtanult trükkjével indított.
- Figyeld ezt... - kérdezte teljesen öszpontosítva a le, jobbra-le és rúgás kombináziójával megpróbálta elgáncsolni a fiú karakterét, hogy a földnek csaphassa. Geri ösztöndíjából vásárolt kontroller szemlátomást tökéletesen működött.
- Pf...unalmas... - szólalt meg a fiú, amikor végignézte az őt érő támadás animációját. Az állás egy-egy volt, és mindketten a harmadik menetbe érkeztek. Csak az egyikük nyerhetett. Azonban ekkor váratlan dolog történt. Valaki úgy suhintotta fejbe őket valami kartonszerű dologgal, hogy a démon már a riadtság miatt is megugrott.
- Azt mondtam itt van a pizza! - hallotta meg Lia hangját.
- Áú, hé hé ! - riadt fel hirtelen Sil. Felkapta a tekintetét Liára, majd zavartan vakarta meg a fejét. Lenyomta a szünet gombot a játékon, majd talpra kászálódott a kényelmes karosszékből. - Szia apróság ! - mosolygott le a mellkasáig érő lányra, majd lehajolva lázán átölelte, majd ledobva a kontrollert a helyére elindult a hűtő felé. - Hé, huppanj le a fotelba, helyezd magad kényelembe ! - mondta és kinyitotta a hűtőajtót, amelyben összekoccantak a sörösüvegek. Kényelmesen kivett egyet, majd lepattintotta a kupakot, és visszafelé sétált.
- Mivel szolgálhatok ? - kérdezte az érkezőtől. - Van itthon sör, bor, és némi saját készlet is, bár az keménylegényeknek való. - nevette el magát. - Alkoholmentesből meg van gyümölcslé.
- Ne gyere nekem ezzel te is. - hangzott a szokásos válasz. A lány apró termete és gyenge italbírása ellenére kevés állította meg abban, hogy Sillel kettesben csaknem minden hétvégén eszméletlenre igya magát. - Olyan vagy, mint az a gólya a múlt hétről. Minden egyes nyomorult évben van valaki, aki diáknak hisz. Rohadjon meg a dékán, hogy együtt kell öltöznünk a hallgatókkal.
- Erről jut eszembe, el kell indítanom az adatelemzét. Fél perc. - szólalt meg Geri, majd hátravonult az ágya melletti laptopjához. Többek ez a kis szerkezet volt az oka, hogy régebben többször kicsapták a biztosítékot, amit természetesen az igazgató kapásból Silen követett nyomon. Persze az kolis netet is az ő gépe szívta leginkább, és ebből a szempontból a démon hálás volt, hogy gazdag kölyök létére saját internethálózattal rendelkezett. Lia története viszont kénytelenül is röhögésre késztete. Az első találkozásuk jutott eszébe, amikor olyan könnyedén elhitette vele hogy tanár, hogy két órányi jegyzetet is írt tőle, mire megérkezett a rejtélyes támadó által szekrénybe zárt osztályfőnökük. Annak ellenére hogy már több szakon is végzett, mégsem hagyta a háta mögött a kollégiumot. Valóságos kiskirályként élt itt, habár kétségtelen hogy az igazgató erősen pikkelt rá a teljes tanári kar elcsábítása miatt.
- Hát, talán felvehetnél egy magassarkút. Tudod. Azt a húsz centiset. - röhögött fel hangosan. - De tény, akkor azonnal feltűnnél az összes diáknak. Bár nem biztos hogy a magasságod lenne az egyetlen fura dolog. - nevetgélt tovább. Visszalépett a hűtőhöz, majd kiemelt egy kis ribizlibort. Könnyedén lekapta a kupakját, majd feltöltött egy borospoharat.
- Egy kis bor még nem fog megártani neked. Főleg a mai tragédiád után - vágott meglepően őszinte, együttérző képet. - ...ennyicskét már te is eliszogatsz. - sétált vissza, miközben felkínálta az italt.
- Kösz. - vette el a poharat, majd lehuppant Gerard helyére - Hanyadik kör?
- Elnézést, úgy látszik az előző már készen van. - tért vissza Gerard, miközben egy kupac papírt lebegtetett a kezében. - Gyorsan összegeznem kell... - ült le a helyére, miközben az ölébe fektette a papírhegyet - Lia, légy a szemem! - szólta meg a nagynénjét, aki rögvest a nyakába ugrott. Sil alig láthatóan megnyalta a száját, majd fél szemmel a lányra sandított.
- Indulhat a harmadik menet.
- Pius, Pius....veszélyes vizekre eveztél. - startolta újra a küzdelmet az elejétől. Megnézte Yrsil és Pius bevonulásának animációját, majd kényelmesen elhelyezkedett a fotelban. - Ezt figyeld ! - ütötte le a megfelelő kombinációkat a serpenyővel való ütésre. - Hja ! - közeledett hozzá kis lépésekkel, majd felugrott a levegőbe, hogy végrehajtsa a serpenyőhajításos képességet.
- Le, bal, olda...véd, bal-le... - osztotta a parancsokat a fiúnak, aki néma engedelmességgel püfölte a kontrollert. A serpenyő hatalmasat kongott Pius gigantikus páncélján, amitől ő megbénult.
- Special! - játszotta meg a kombinációt, amelyre Pius a jól ismert forgószél-támadásával indult meg az ellenfele felé, kardját a teste körül pörgetve.
- Hmm... - nézte végig a démon, ahogyan a karakterét megtépázza az ellenfele támadása. Hátragurult, hogy teret nyerjen, majd egy korbácsütést mért az ellenfelére, majd feltápészkodott.
- Kezd elfogyni az életpontod. - mondta Lia, meg sem próbálva utasítani Gert, hogy térjen ki.
- Csináljuk azt, amit három hete.
- Bal fentre! - Ger egyik távolsági támadását a megadott irányba küldte. A pályának azon a részén egy boltív volt, ami így leomlott, egyenesen Sil karaktere felé.
- Még nem, még nem. - vetődőött hátra egy kézenállással a leomló sziklák elől. Egy X, fel, jobb-fel, kör kombinációval eldobott három kést egyenesen az ellenfele felé. A speciális támadás éppen hogy elég volt Pius hápéjának maradékjához. Bár győzött, a győzelme inkább múlott Gerard oda nem figyelésén, mint a saját tudásán. Ennek ellenére a fiú még mindig a papírkötegeket bámulva nyomkálta a gombokat.
- Már vége. - röhögte Lia.
- Ó, tényleg? Na mindegy...amúgy is elkészültem. - csukta össze a jegyzetét.
- Húú, ha még egyet bekapok, végem. Pfff.... - nézett rá a kontrollerre, majd sóhajtott egy nehezet egy korty sör után. - Mit is elemzel mostanság, Geri ?
- Géntechnológia. Kiírtak egy pályázatot, amiben kísérletekre alkalmas baktériumokat kell találni. A nyertesnek lehetősége lesz publikálni is. Ez itt most éppen egy olyan gén, aminek köze lehet az Átok kialakulásához. Most el kell dönteném, hogy megéri-e ezen a szálon folytatni. Szerencsére három riválisom már viszsalépett, úgyhogy az első ötben már biztos ott vagyok.
- Még ha nem végnának meg az alaptárgyból. - hümmögött Lia.
- Nem! - tiltakozott - A múltheti előadáson is a rúnacsöves megfigyelő rendszerek lettek leadva. Ki a fene használ még rúnacsöves rendszert?! - lihegett nagyokat, ahogyan kezdte felhúzni magát. Sajnos Gerard nem igazán tudta nyugalommal elfogadni azt, hogy nem mindenki zárkózik fel olyan gyorsan a fejlődő technológiához. Ezen részét sosem tudta megérteni. Pontosan ugyanolyan volt, mint Shyriala.
- Nyugi, nyugi. - kortyolt újra a söréből, majd a hamutálcája körül kezdett tapogatózni bagó után. - Az átok eredetét nagyon sokan kutatták már előtted is. Nem sok olyan dolgot tudsz már találni, amit már ne találtak volna meg mások.
- Egyelőre csak nyerni akarok, hogy aztán jobb körökkel legyen kapcsolatom. Aztán majd meglátom, mit tudok tenni.
- Na jó, hagylak titeket szórakozni. - ugrott le a lány a fiú nyakából, majd kacsintott - Viszlát holnap...Ger, még két tárgyad van, ami talán meglehet, ne bazd már el, kérlek.
- Ó, te kis...! - vágott volna hozzá valamit, de Lia ekkorra már eltűnt - Ez a lány...
- Nem sokat változott. - értett egyet vele. - Ezzel kapcsolatban, tegnap írta az újság, hogy anyám cége is kiírt egy pályázatot, valami kristálymechanikai tervek beadására. Van díjazás, és néhány igazán fontos kapcsolatra is tehetsz szert. Rögtön rád gondoltam, amikor olvastam. A győzteseket meghívják egy konferenciára a cég berkein belül, ami a kristálymechanikával kapcsolatban lesz. A cégi bált pedig mintha neked találták ki... - sóhajtott egy nehezet. Gyűlölte azokat a bálokat, de kötelezően részt kellett vennie rajta. Shyriala szerette kabalaként magával hordani minden fontosabb eseményre. - ...tele van mindenféle gyíkarcokkal, akik csak a kutatásaikről tudnak áradozni...
- Ó, ez igazán érdekes...bár a drágakövek sose voltak a kedvenceim. Még egy kör? - tartotta oldalra a pohárát, miközben rámarkolt a kontrollerre.
- Naná ! - ragadott kontrollert, majd lendült bele a karakterválasztás képernyőjének nézegetésébe. - Hmm. Nor, Sixty, hmm. Talán hozok egy...lássuk csak...Darrakard ? Az a baj, hogy szeretek vele játsznai, de valamiért sosem érek el a második körig. Vagy hozzak egy Cynewulf-ot ? De akkor a régi skint hozom rá, a patch előttit. Ezroniel se rossz, de sose tudtam megtanulni azt a kombót, amivel át lehet vinni a kampányban azt az északi pályát, aztán azóta nem játszottam vele. - tűnődött el egy pillanatra, majd előkapta a mobilját, és gyorsan rákeresett a pálya végigjátszására, és lementette a megnézendő videói közé. - Jut eszembe, tegnap olvastam az fórumon, hogy állítólag a következő patchben új pályák jönnek, és két meglepetéskaraktert is kapunk. Ja, meg szokás szerint nerfelik Theó ultiját és Sil kap egy új skint, rövid hajjal... - húzta el a száját, miközben befejezte a telefonja nyomkodását, és felkapta a kontrollert. Gyorsan kiválasztotta Yrsilt, és szórakozottan pörgette a szinte alig különböző kinézeteit. - Nem tudom minek, így is van már neki vagy két tucat. Te mit hozol ?
- Azt hiszem Lilithyrát... - mosolygott ravaszul.

***

- Te...Sil...ez nem a tied? - nyomta a párnát a fejére valaki. A hangból ítélve Gerard volt, de a saját állapotából ítélve egy másnapokat kínzó kegyetlen szörnyeteg. A szobából valami egészen idegesítő hang szólt, de szerencsére a démon alig hallotta.
- Hmmhhhmm... - morgott fel a hóhajú, ahogyan befordult a fal felé, és a hajkötegét a fejére húzta. - Nyírja már valaki ki azt a vackot ! -morgott tovább. A távolból egy puffanást hallott, és bár elég álmos volt ahhoz hogy ne érdekelje, mégis ösztönösen emlékezett rá hogy Lia valamikor kettőkör visszamászott hozzájuk, tök részegen.
- Öreg vagyok én már ehhez... - hallotta a lány hangját, miközben becsapta az ajtót.
- Akkor tied se...ébresztőóra?
- Mhm...felőlem a Hellenburgi pápa is lehet, lődd már le... - dugta ki a fejét, és nagy, karikás szemeit a szobatársára emelte. Kereste a szobában a hangot, de nem igazán tudta belőlni a helyét. Mintha az egész szoba zengett volna ettől a 'csodálatos' muzsikától. A mai napot szerette volna az alvásnak rendelni. Hétfő volt, hétfőn pedig... - Hú a francba, nekem órám van ! - riadt fel, és pattant fel az ágya szélére kétségbeesett arccal. - El fogok késni ! - nézett ijedten Gerardra, de mielőtt a ruhakupacába vethette magát, kapcsolt. - Várjunk, én már nem is vagyok diák. - állapította meg kiégetten, miközben hátradőlt az ágyán. Még sem kell órára mennie, már rég végzett az egyetemmel. Megpróbálta kikapcsolni az agyát, de egy gondolat nem hagyta elaludni. - Ó a rohadt élet, de én vagyok a helyettesítő tanár ! - vágódott ki az ágyából újra, természetesen felrúgva a tegnapi pizzásdobozt, és átesve az ágy mellett hagyott széken. Geri megidézett néhány kötelet, amikkel elkezdte kutatni a zenélő pokolgépet, de sajnos nem járt sikerrel.
- Ö...van egy kis baj...
- M...mi ? - kérdezte könyékig túrva a ruhatárában. - Mi a baj ?
- Ura vagyok a helyzetnek! - határozta el magát Gerard, majd a párnahuzatban kezdett kutakodni. - Na jó, mégse.
Yrsilt eléggé felébresztette a sietős ruhaválasztás rítusa ahhoz, hogy képes legyen úrrá lenni a másnaposságon. Magában egyedül az órára való megérkezés gondolatával foglalkozott, és próbálta nem lelassítani a reggeli rutinját a zenebona forrásának keresgélésével. Miközben összehasonlította maga előtt a kedvenc zöld pulcsiját a szokásos szürkés tanári kardigánjával, a zoknijai közül előhúzott egy dobótőrt és az ablak alatti dobozba vágta. Sajnos az ösztönös megérzése nem igazán volt sikeres, ugyanis a zene továbbra is szóllt.
- Kávét ? - kérdezte egykedvűen, miközben felhúzta a gatyáját, és hátranézett a fejét falbaverő kölyökre.
- Nem kösz, van sajátom... - adta feladta a keresést, majd az íróasztalához sétált. A pohárba nyúlt, ahol a tollait tartotta, majd kivett onnan egy koffeintablettátt. - Na jó, még egy trilla és felrobbantom azt az ágyat telefonostul mindenestül... - mondta, ahogy az erő lassan visszaszállt belé.
- Pfúúj. - undorodott el a koffeintabletta láttán, amely számára az egyik leggusztustalanabb megszentségtelenítése volt a kávénak. - Hogy tudsz olyat enni... - morgott tovább. Szinte se perc alatt felöltözött, majd a tükörben kezdte nézegetni magát. Néhány apróbb varázslattal eltüntette a szeme alatti ráncokat, majd egy csettintéssel a kezébe vonzotta az asztalán heverő vaskos dossziét.
- Van még abból a Karolusburgi salátából a hűtőben, a sör feletti polcon, a vodka mellett. - említette meg Gerardnak a reggeli fogalmát. A kölyök szinte sosem reggelizett, ellenben vele, aki a reggel fél hétkor még alvajárva is kiment enni. - Egyél. Izé, nem láttad a...hová tettem ?
- Nem kell reggeliznem, ha már nincs reggel. - mutatott a homloka felé az ujjával a hatás fokozásaképp. - Na jó, emeld meg az ágyat...
- Ehhhh ? - grimaszolt Sil - Azt hittem felrobbantod. - öltötte ki a nyelvét, miközben kinyújtotta a kezét az ágya felé, majd néhány másodpercre a levegőbe emelte. - Tessék. Neked egyébként nem lesz vizsgád ? - nézett gyanakodva a fiúra, aki szemlátomást meg sem hallotta amit mondott.
- Te...ki szigszalagozott egy telefont az ágy aljára?
- Ó hogy az a kis... - mordult fel a démon, egyetlen névvel előállva akit hibáztathatott ezért. - ...Noitra, ki más ? - engedte el az ágyat, amely lezuhanva a magasból hangos reccsenéssel nyomta agyon a telefont. - De ezúttal kamatostul kapja vissza. - tette fel a kávénak való vizet forrni, miközben kiválasztotta a kedvenc bögréjét, és megillatozta a finom, nefilim kávét.
- Hogy bírsz ilyen hányadékot meginni... - borzadt el Gerard, amit részben meg is értett. A nefilim kávé ihatatlan volt a legtöbb démonnak, s igazság szerint minden más fajnak is. Azonban csak megszokás kérdése volt. Grimaszolva fordult meg a fiú felé, majd végignézett magán.
- Szerinted hogy nézek ki ? - kérdezte. A magas nyakú kardigánja volt rajta, egy egyszerű nadrággal. A bokájáig érő, néha földet seprő haja össze volt fonva, míg az oldalán a tanári válltáska lógott. Egy gyors mozdulattal még feltolta az orra hegyére a kör alakú szemüvegét, és összecsapta a kezében tartott lexikont. - Az igazgató parancsba adta, hogy nyaktól bokáig el kell fednem magam, ha diákok közelébe megyek... - sóhajtott. - ...persze még a fizikai érintés is tiltott. Most szólj hozzá ! - panaszkodott, de a felfort víz hangja és az alig másodpercek múlva kellemesen gőzölgő kávé egy kissé megnyugtatta.
- Az igazgatót inkább hagyjukk... - eresztett meg egy kínos nevetést. Láthatóan a múltkori fejmosás a harmadik bukás miatt meglehetősen eleven emlékeket ébresztett benne. - Jobb lesz ha sietsz.. - mondta, majd a telefonjához nyúlt és elkezdett üzenetet írni.
- Igen, rohanok is. - válaszolta, miközben ráillesztette a kávéjára a fedőt, és feltúrt egy halom cigisdobozt, hogy megragodjon egyet amiben még legalább zörögtek a szálak. - Te meg emlékezz rá, hogy vizsgád van ! - kiabálta, ahogyan az ajtó felé rohant.
- Ki nem szarja le... - sóhajtott a fiú, majd elindult a zuhany felé.

Felhasználó profiljának megtekintése

8 Re: [Azonnali] Azrael Dorm Life on Szer. Ápr. 25, 2018 2:34 pm

Dieter von Rotmantel

avatar
a Rotmantel család tagja
a Rotmantel család tagja


Igyekeztem a plafont bámulni, aztán a körülöttünk csipogó gépeket, aztán keresni a nem létező hibákat a spirométeren, miközben a vállaimat megmozgatva felültem majd végigfeküdtem az ágyon. Mindent elkövettem, csak hogy megőrizzem arcom kellemesen halottfehér színét és sztoikus közömbösségét, próbálva nem gondolni arra, mit fog mutatni a mérőszerkezet a szívverésemről amikor az elektródokkal szöszmötölő lány felém hajol hogy feltegye azokat a helyükre, előttem pedig pont a... és tessék, már szökött is felfelé a pulzusom. Cornelia Gloria von Blumenfeldt… Ilyen hosszú neve is csak egy embernek lehetett. Mikor először hallottam meg, magamban készültem felsóhajtani a lelki szemeim előtt megjelenő elkényeztetett hercegkisasszony láttán… De aztán olyasmiket pillantottam meg, amelyek egész mást tükröztek. Elhatározást, elhivatottságot, és ahogyan a belé nevelt büszkeségből előnyt kovácsol, soha, egy pillanatra sem adva fel akármikor hibázott. Meg kecsesen ívelt, fehér hattyúnyakat és kellően gömbölyded vonalakat, de úriemberhez híven ez csak a harmadik másodpercben tett felfedezésem volt. Egy igazi kifinomult vámpír mindig megjegyzi egy hölgy szemszínét, mielőtt a kosárméretével tenné ugyanezt.
- Szerintem ülj fel. – szólt kissé bizonytalan hangon Gloria.
- Ahogy gondolod. - bólintottam, közben egyik karommal hátul megtámasztva magam felültem, leküzdve a mély lélegzetet és a látványos nyelést, ahogy a keze óvatosan hozzám ért, hogy a megfelelő pontokat tapogassa.
- Szóval itt van a medioclaviculáris vonal, ide jön a négyes és innen kiindulva...
- Az egy kicsit arrébb. Itt inkább. - fogtam meg és húztam arrébb egy fél centivel a kezét... ami egy zseniális ötlet volt, mert szinte éreztem, ahogy a fülemben már más nem hallatszik, csak az oda tóduló vér. Way to go, Dieter, ahogy a tündék mondanák... de hogy lehet ez a lány egyáltalán ennyire csábító laborköpenyben? Vagy pont azért?
- Aztán a sternum jobb és bal széle a negyedik bordaközben... - köszörülte meg a torkát, közben feljebb tolta a szemüvegét az orrán. Aprócska, tündésen pisze orra volt, szinte el sem tudtam képzelni, hogy maradt rajta az egyébként elképeztő sze…. elegáns szemüvege. Mély levegő… Benntart… Még a légzési arrythmiát is ki tudom szűrni, legalább is reméltem, hogy ez elég jó magyarázat lesz.
Határozottan a laborköpeny... Vagy a szemüveg? De lehet csak a haja... Vagy mindegyik. Mire a végére jutottam a gondolatmenetnek már egyértelműen a dekoltázsát bámultam, szerencsére azonban ahogy felkaptam a tekintetem észrevettem hogy ő kerülte az enyémet, így nem vehette észre... Kerülte? Mintha a szívem demonstrálni akarná az arrythmia tüneteit kihagyott egy ütemet, majd nagyot dobbant azelőtt, hogy sikerült volna elvetnem a sejtést... az nem lehet, hogy ő is... kizárt dolog... még egy kihagyás, a gép ekkor egy halk kattanás kíséretében beindult, zörögve nyomva ki egy regisztrátumot, rajta a gyönyörű hiányzó R-hullámokkal; a professzor, egy középkorú és felettébb morcos arcú nő odalépett hozzá, végigvizsgálva majd kelletlenül megcsóválta a fejét
- Valamit elrontottak. A felhelyezés jó így a gyakorlatot teljesítették, de regisztrátum nélkül nem hozhatják vizsgára a jegyzőkönyvet. Maguk ketten itt maradnak és újracsinálják, aztán holnapig leadják a szemináriumvezetőiknek. A többiek elmehetnek.
Megsemmisülten sóhajtottam, neki sem állva kicsavarozni az elektródokat. Gloria azonban nem hagyta ennyiben a dolgot.
- De... Tanárnő! Mi baj a regisztrátummal? Rendben, látom, hogy hiányoznak részek, de mi van, ha azért mert Dieter beteg?
Ha valaki jobban megnézte egyértelműen látszott, hogy a hiányzó ütések túl rendszertelenek voltak ahhoz, hogy szabályos pathológiás helyzetre adjanak okot. Az egyetlen épkézláb magyarázat az emocionális idegrendszeri ráhatás volt… meglehetősen nyilvánvaló indíttatásból. Kivéve Gloriának, aki aggódó, hidegkék szemekkel nézett fel rám.
- Ez tényleg gyászos... A jegyzőkönyv egy dolog, de lehet ki kéne vizsgáltatnod magad.
A professzorasszony csak felvonta a szemöldökét, mintha valami ki nem mondott de tök egyértelmű dolgot vett volna észre, majd újra végigmérte a papírcsíkot és ugyanúgy megrázta a fejét
- Csinálják újra, majd meglátja. De én nem várom meg míg végeznek. Kapnak tizenöt percet, utána ha nem adják le a kulcsot lent a portán a maguk felelőssége minden, ami ebben a teremben történik.
És azzal otthagyott minket az évfolyam többi részével együtt... kettesben. Kényelmetlenül éreztem magam, de valahogy mégsem - ahogy Gloria felnézett rám pont elég volt, hogy egy finom pöccintéssel ledobja az önuralmamat a szakadékba.
- Rendben, a mesterkélt vagy a direkt változatot szeretnéd hallani? - kérdeztem tőle, a lány figyelmét azonban elkerülhette a kérdés valódi lényege, ugyanis a füzetével szöszmötölve válaszolt.
- Legyen a direkt, mert van negyed óránk újracsinálni az egészet a jegyzőkönyvvel együtt. Nem is értem, hogy gondolta!
- Hát jó... - feleltem, ahogy közelebb léptem hozzá, megragadtam a köpenye felső részét a kulcscsontjai magasságában, majd magam felé rántottam, hogy végre megcsókoljam. - Ez a direkt... - mondtam egy lélegzetvételnyi szünetben, életem legnagyobb kő-papír-ollója után, de szinte ki sem engedte ejteni a szavakat mielőtt visszacsókolt.
Bingo.
Gloria ujjai bizsergetően siklottak végig a tarkómon, míg a másik karja átölelte a derekamat, én pedig szinte önuralmamat vesztve toltam le a válláról a laborköpenyt és csúsztattam fel a kezem az inge alatt meztelen hátára, alig egy pillanatra állva meg a melltartója csatjánál.
- Szóval... Van tizenöt percünk, azt hiszem... - mondtam egy hamiskás mosollyal, ami mintha egy pillanatra elbizonytalanította volna, de szerencsére nem sokáig.
- De a... - kezdett bele valamibe, amit sosem fejezett be, helyette nagyon közel simult a mellkasomhoz, nem törődve az elektródák tappancsaival. - Hát most kiderül, mennyire elég tizenöt perc...

~:O:~

Szinte megszoktam a három év alatt, amit itt töltöttem hogy többet vagyok az egyetemen mint odahaza. Preklinikai előadások reggel, medmágia gyak délután, szabvál szemináriumok este, így általában örülhettem, ha nyolc körül már a koliszobában fekve bogarászhattam a másnapi órák jegyzeteit – akkor is, ha bizonyos szőke medikák nem tartóztattak extra gyakorlati órákra. Nem mintha bántam volna ez utóbbit, de tény és való volt, hogy úgy estem haza, mint egy delíriumos arcú vízihulla. Ajkaim között már ott fityegett egy meggyújtásra váró holdfű cigaretta, miközben a kulccsal vacakoltam – míg rám nem tört a felismerés, hogy nyitva van. Nem sikerült teljesen elnyomnom a morgó káromkodást, ami minden medikusnak védjegye lett egy idő után, miközben belöktem az ajtót és sietve körbenéztem, keresve bármi fontosnak az eltűnését. Első pillantásra a nappaliból nem hiányzott semmi, és ahogy átbotorkáltam a pizzásdobozok mellett a hálószobámba az is maradéktalanul adta vissza a káoszt, ahogy reggel hagytam. Egy elégedett sóhajjal löktem le a laptopom az ágyra, majd megropogtattam a vállamat. Csak a gitárom legyen meg… Kifelé jövet berúgtam a papucsomat az ágy alá és kissé csoszogva léptem be az üres, szobatársam nem lévén mindenféle holmi raktározására használt másik hálóba… Aztán megtorpantam.
- Elnézést... Segíthetek?
A szoba koránt sem volt olyan üres, mint eddig, egy tőlem valamivel idősebb srác állt bent kissé tanácstalanul. Az ágy végében egy sötétkék sporttáska volt lelökve, valahol a sarokban pedig egy bőrönd, így nem volt túl nehéz kitalálni mi volt a helyzet. De azért reménykedtem, hogy tévedek.
- Persze - biccent udvariasnak szántan, már amennyire én meg tudtam állapítani. - Ez a háromszáznegyvenhatos?
- Ez. - feleltem visszanyelve a savanyúságot, ami az arcom felé indult, miközben egyik kezemmel megtámaszkodtam egy viszonylag stabil széktámlán és a rajta végigfektetett farmeron. - Keresel valakit?
- Új vagyok - vonta meg a vállát. - A titkárság ide osztott be... - tette hozzá újabb szörnyülködő, reményvesztett pillantást vetve a szobára – a szobájára. Amit jelenleg az én, szezonhoz nem illő ruháim, tavalyi jegyzetfüzeteim és mindenféle ritkán használt holmim töltött meg. - De csak másodiknak.
Kivettem a számból a cigit, hogy időt nyerjek és letettem a legközelebbi sík felületre.
- Óh. - sikerült kinyögnöm. - Akkor... azt hiszem, én vagyok az első. Mármint én lakom itt a közvetlen szomszédban. Dieter vagyok. - léptem közelebb kezet nyújtva, egyelőre ignorálva az elefántot a szobában.
- Norven Kather. - fogadta el a kézszorítást, pár pillanatig belefúrva a tekintetét az enyémbe. Nagyszerű, egy lélekolvasó… - Senki más...?
- Senki akiről tudok. - Ekkor jött el az ideje drámaian szétnéznem, próbálva szánakozást varázsolni az arcomra. - Ahogy látod nekem nem szóltak, hogy jössz... De azonnal eltakarítom a cuccaimat, csak előtte szívok egy cigit. Feltéve hogy ráér.
- Persze. Addig én... - felelte egy pillanatnyi tétovázás után. - Addig csinálok helyet a konyhában.
Egyetértőleg bólintottam és el is indultam volna ki, aztán meggondolva magam visszafordultam felé.
- Te dohányzol... Kather? - erőltettem meg a névmemóriámat. Gyerünk Dieter, ennyire nem lehetsz szocálisan nulla, most mutatkozott be.
- Nem - felelte tömören, és noha próbálta leplezni a hangjából kiéreztem a felháborodást. - Én sportolok.
Mielőtt nemtörődöm módon vállat vonhattam volna a srác átlépett egy halom vastag, kapucnis pulóvert – a téli cuccaimat – és felzárkózott hozzám.
- De egy kávét elfogadok.
- Jól teszed, egészségtelen is. - feleltem a konyha felé indulva. Ironikus volt, hogy minél közelebb volt valaki az egészségügyhöz annál jobban rombolta a sajátját, de hát praesente medico non nocet… A kávéfőző természetesen a legtöbbet használt eszköze volt az egész konyhának, így egész rutinosan pakoltam össze és kapcsoltam be. Meglehetősen drága masina volt, másodpercek alatt főzött olyan kávét ami a régi kotyogósokkal fél órába telt volna, és egyértelműen a kollégium tulajdonát képezte, nem az enyémet.
- Hova jársz? - kérdeztem Kathertől, miközben a kávéval foglalatoskodtam.
- Nemzetközi jogra - dőlt neki az ajtófélfának lezserül. Végig magamon éreztem a tekintetét, amely egyelőre nem jelentett sok jót a személyiségét illetően. De ha már raktárnak használtam a szobáját illet neki megadnom a kételkedés előnyét, nemde?
- Te?
- Általános medicina. Gondolom a rengeteg skicc mindenféle étvágyelvevő dolgokról elárult. - feleltem, miközben csészébe engedtem a kávét és egy felső szekrényből tejport és cukrot tettem újdonsült szobatársam elé. - Hanyadik év?
- Köszönöm. - biccentett, miközben ízesítette a kávéját és egy szinte anatómiai szabályosságú mosollyal felém fordult. - Első. Most kezdtem. Eddig gyakorlaton voltam a Fővárosban.
Semmitmondóan bólogattam, mivel nem igazán tudtam hová tenni a vigyorát. Vagy büszke volt a gyakorlatára, vagy önironikus beismerés volt, de talán egyik sem. Sosem értettem a pszichológiához.
- Kimegyünk a teraszra? Ha idebent beindul a füstjelző az egész épület hallja és még ki is kell fizetni a tűzoltókat a téves riasztásért. - váltottam témát gyorsan, mielőtt kínos csend állt volna be.
- Menjünk.
Bólintott Kather, aztán hirtelen fordult felém, mintha az előző kérdés elment volna a füle mellett és csak megszokásból válaszolt volna.
- Itt van terasz?
- Az emeleten van egy közös. Nem túl nagy de szerintem ilyenkor a kutya sincs kint. - feleltem határozottan előre indulva, próbálva magamra ölteni a vezető szerepét; egy lépcső fel, egy folyosó hátrafelé az épület bejáratával ellentétesen, majd egy belépőkártyás üvegajtó és fel is tárult a szolid terasz, rajta egyetlen asztallal meg három székkel. Valóban nem volt nagy szám és hamutól bűzlött az egész, de az olyan függőknek, mint én nem volt túl széles választékuk lehetőségek tekintetében. - Hasznos volt a gyakorlat a Fővárosban?
- Nem éreztem annak - csóválta meg a fejét, letéve a csészét az asztalra. - Sokat tanultam, de mégis... szerintem csak a pörgés nagyobb. Mi a...? - kiáltott fel meglepetten, ahogy a szék, amelybe kényelmesen lehuppant nagyot reccsent alatta. Egyértelműen az első kolis élménye volt, különben hálásan sóhajtott volna, hogy nem szakadt össze alatta teljesen. - Nem lehet sehol sem parkolni. Ez a legrosszabb benne. De amúgy ott laktam az egyetem előtt. Te honnan jössz?
- Rotenturmból, a tenger mellől. De már évek óta csak havi egyszer járok haza, azóta meg össze-vissza laktam mindenhol. - feleltem leülve egy másik székre és előkotortam a farzsebemből az öngyújtómat. Viharvert, fényesre koptatott benzines gyújtó volt, de már egy ideje jól szolgált. - Hát a parkolással itt nem lesz gond. - mosolyodtam el, miközben a holdfűrúd vége ismerős sercegéssel meggyulladt. - A legtöbben tömegközlekedéssel járnak, sokaknak nincs is jogsija. Beleértve engem is, pedig a campus nincs közel.
Szobatársam láthatóan nem erre a válaszra számított, szemei elekrekedve bámultak rám.
- A kollégium messze van a campustól? Ennek mi értelme?
- Nem mindegyik. Az infó kar itt van nem messze, a jogi is. Csak az egészségügy van eltéve Veronia túlfelére.
- Hogy jársz be?
- Hosszan. - mosolyodtam el savanyúan. - Villamossal javarészt. Ha nyolctól van órám általában hatkor kelek, de szerencsére a külön szoba miatt nem hiszem, hogy zavarni foglak vele.
- Nagyon jó alvó vagyok - felelte határozottan, amire kis híján felnevettem. - Mennyire agybajosak a többiek az emeleten?
- Viselhetően. - fújtam ki a füstöt a veroniai naplemente felé. - Csütörtökönként van néha egy kis megborulás ilyen tekintetben, mert valami szórakozóhelynek akkor van szezonja és nincs elég messze, hogy ne járjanak vissza, de elég hangos háttérzenével kirekeszthetőek.
- Vagy egy orrba vágással.
Halkan felnevettem, közben fogaimat összeszorítva hogy ne ejtsem el a cigit, leküzdve a torkomba tóduló füst ingerlését.
- Akár. Fantázia kérdése. Te nem vagy vevő a bulinapokra?
- Attól függ. Középiskolában párszor bajba is kerültem miattuk. De az ember azt hinné, ilyenkorra benő a srácok feje lágya, nem? Mit csináltak az elmúlt hat évben?
- Jó kérdés. - Kather kezdett egyre jobban az egyik féltestvéremre emlékeztetni, amit egyelőre nem tudtam eldönteni pozitívként vagy negatívként kellene értékelnem. Elda biztosan remekül elcsevegett volna vele ilyen témákról – engem sajnos nem mozgatott meg annyira. - Társadalmi nyomás valószínűleg, bár nem értek a pszichológiához. Az alkohol meg nem kegyelmez, elég ha egyvalaki mondja csak, hogy még egyet.
Egy ideig ez megölte a beszélgetést, szokásomhoz híven és csak az odalent közlekedő többi egyetemista hangjait lehetett hallani, míg egyikünk gyomra nem kordult egyet.
- Hova jársz enni? Van valami jó hely a városban? - kérdezte Kather.
- Őszintén nagyon nagy szerencsénk van ezzel a kolival, a B épületben van egy étterem meg egy pizzéria is, viselhető áron. A városban amúgy van egy nefilim kajálda a klinikáktól nem messze, a Kardenal tér mellett. Bár kétlem, hogy az neked útba esne.
A choldfűrúd ekkor ért a végére, így kényelmesen elnyomtam az asztal közepére ragasztott hamutartóban.
- Kocsival nincs messze. - nevetett fel Kather. - Ha akarsz jönni, elviszlek.
- Tudod mit, rábeszéltél. Üdv az Azrael Kollégiumban, Kather. - vigyorodtam el, elkapva a felém dobott kocsikulcsot.
- Ha tudsz és akarsz, vezethetsz. Rám férne egy sör.
Szépen voltunk. Most költözött be a srác, de már én voltam a sofőrje…

Felhasználó profiljának megtekintése

9 Re: [Azonnali] Azrael Dorm Life on Csüt. Ápr. 26, 2018 9:23 pm

Gerard D. Lawrenz

avatar
a Tudás Démona
a Tudás Démona
Reggel nyolc lehetett már. Gerard elegánsan majszolta a mákos bejglit, amit az utcaszéli pékségben vett. Ma volt a nagy nap. Minden nap A nagy nap volt neki, de ma biztos volt benne. Nincs több kifogás, nincs több halogatás. Ma végre befejezi a projektet, amin annyit dolgozott. A publikálásig még több mint két hét van, így talán most az egyszer kényelmesen lesz ideje azt megfogalmazni. Eddig mindig az utolsó pillanatban fejezett be mindent.
Az épület, ahol Gerard a kutatást végezte, egy nagyobb intézet, a Manabiológiai Intézet része volt. Minden évben vesznek fel egy-két diákot, akik így részt vehetnek a kutatásokban, tapasztalatot gyűjthetnek, és nem utolsó sorban remek kapcsoltakra tehetnek szert. Gerard minden évben felvételt nyert legalább egy projektjükhöz. Az aktuális munkát az intézet professzora vezette, és nagyon ígéretesnek tűnt.
Mikor odaért, az intézet munkatársai már egytől egyig ott sürögtek forogtak a termekben. Hol órát tartottak, hol gyakorlatot, hol pedig éppen a különféle iratokat rendezgették. Gerard a négyes laborban kapott helyet, a magasföldszint bal végében. Rajta kívül két másik ember volt még ott. Bertram, a biofizika szakról, akivel még egyik közös barátjuk révén ismerkedtek meg, valamint Angelina, aki szintén molekuláris mágiát tanult Gerarddal együtt.
- Nocsak, te is bent vagy? – nézett Angelinára. Bertramot gyakran látja itt, de a lánynak általában órái vannak. Neki is azokon kéne lennie, de jobb szeretett ezzel foglalkozni.
- Ma dékáni szünet van.
- Áh, már emlékszem...
- A túrót emlékszel te?! – ordította le a fejét – Egyszer nem láttalak még bent előadáson. És még te csodálkozol, hogy megvágtak?
- Nem csodálkoztam rajta... – felelte fapofával.
- Ott se voltál, amikor a ZH-t írtuk! Tudod te egyáltalán, hogy miről szól a kurzus?
- Miért, kéne?
Angelina nagyot nyelt. Tudta jól, mert Gerard nem habozott többször kifejteni, hogy a démon csak azokra az órákra hajlandó energiát szentelni, amiknek értelmét is látja. A tananyag nagy része olyan módszerek és technológiák részletezése, amiket már évek óta nem használt senki. Gerardnak eddig összesen ha tíz kreditje lett meg, amikor szerencsésen belehúzott az újabb módszereket taglaló tételekbe. Azokat viszont úgy tudta, mint az ABC-t.
- Nem hogy örülnél neki, hogy addig is csinálom a dolgunkat.
- Nem félsz, hogy kicsapnak? – kapcsolódott be Bertram.
- Áh, amíg kapok pontot a TDK-kért, nem kell aggódnom. Inkább kezdjük végre el, este már a grafikonokat akarom készíteni.
És a többiek hallgattak. Talán Gerard volt az oka, amiért hetekkel megelőzték a többieket és volt idejük kényelmesen megírni a publikációt. A kutatásuk témája az utóbbi tíz évben ugrásszerűen fejlődésnek indult géntechnológia volt. Akkor jöttek az első hipotézisek arról, hogy az Átok kialakulásában a genetikának is köze lehet. Ha pedig így van, akkor a vele kapcsolatos tünetek enyhíthetőek. Azóta is számos egyetem dolgozik azon, hogy különféle géneket, és azok átkos és tiszta lényekben betöltött szerepét vizsgálják. Gerard, Bertram és Angelina is egy ilyen kutatásba kapcsolódtak be. Éppen baktériumokat próbáltak meg egy választott génnel megfertőzni, hogy a reakcióik alapján vonják le a következtetéseket. Minden remekül is ment. Nem is jött be a terembe rajtuk kívül senki. Csak pár óra elteltével kopogtak az ajtón.
- Tessék?
Az ajtón egy fiatal tünde srác lépett be. Leo volt az. Szokás szerint alig állt a lábán, mert gyötörte a másnaposság. Még régebben évfolyamtársak voltak Gerarddal is állandóan csak a bulikon járt az esze.
- Hali. Csak gondoltam beköszönök. Nehogy elfelejtsd a ma estét.
- Hogy is tudnám...

Aznap este Gerard tett még egy kis kitérőt, mielőtt haza ment volna. Minden héten, szokás szerint összegyűlt ő és a barátai ugyanazon a helyen, ahol annak idején megismerkedtek. Vicces történet volt, amikor kiderült, hogy mindannyian ugyannak a zenekarnak a rajongói, és éppen abban a romkocsmában tartottak fellépést. Ott ismerkedtek össze egy határozott félreértés miatt, amiből aztán verekedés is lett. Jót nevetnek rajta azóta is, amikor Klaust el kellett a sürgősségire vinni.
- Késtél. – köszönt neki egy hűvös hang.
- Ennyi még belefér. Így diktálja a divat. – tette hozzá egy másik, ironikus hang.
Maria és Aleena voltak azok. Ők ketten szokás szerint mindig pontosan érkeztek mindenhova. A vámpír lánynak még a családja nevelte a fejébe a pontosságot és bármennyire is szerette volna, ettől az egy szokásától képtelen volt megszabadulni. Aleena más okból nem késett el soha sehonnan. Paranoiás volt szegény, így folyton azt leste, hol tudnának mások belekötni. Mindig próbált úgy viselkedni, hogy azon semmi kifogást ne lehessen találni.
- Ráérünk. Amúgy is, vannak dolgok, amikre kell elég időt szánni.
Leült és rendeltek. A másik két díszpintyre szokás szerint fél órát kellett válni.
- Lesz a hétvégén egy házibuli egyik csoporttársamnál. Arra gondoltam odamehetnénk kirúgni a ház oldalát.
- Nem emlékszel, mi volt a múltkor?
- Én élveztem.
- Ja, baromi jó volt a rendőrök elől menekülni...
Mariát még korábban iratták be a szülei az egyetem legrangosabb, legjobb hírű karra....az ő legnagyobb bánatára. Az összes ottani ismerőse öntelt sznob volt, akik lenéztek mindenkit, aki kicsit is másképp gondolkodott mint ők. Maria más volt. Lenyűgözte más emberek logikája, életvitele. Rendszeresen járt el bulikba, de sosem a sajátjaival együtt. Így keveredett ebbe a romkocsmába is, ahol aztán összefutott a többiekkel.
Ebben a pillanatban toppant két újabb érkező. Leo és Klaus szokás szerint összevárták egymást a bejárat előtt, majd egyszerre jöttek be a hatás kedvéért. Látszott rajtuk, hogy teljesen fel vannak csigázva a mai nap miatt. Leo valószínűleg szokás szerint már nem volt tiszta, erről árulkodott a vérvörös szeme is. Érkezésükre ők hárman nagyot sóhajtottak.
- Csakhogy végre itt vagytok.
- Össze kellett szedjem a gondolotaimat. – mondta a tünde – ]color=#00ff00]Olyan elméletem van hátast dobtok!
- Na, helyben vagyunk...én rendelek egy kört.[/color]
Leo még korábban ugyanazon a szakon kezdett, mint Gerard. Hamar rájött, hogy nem kenyere az ottani mesterség, és még időben szakot tudott váltani. Azóta a fizika megszállottja. Állítólag onnan kapta az ihletet, hogy egyszer betépve azt hallucinálta, hogy egy szivárványon rohan előre. Azóta keresi a módját, hogy tudna materializálni a fényt. Hát, mindenkinek kell egy hobbi.
Miután Leo elmagyarázta a legújabb elméletét, amiből persze rajta kívül senki nem értett egy szót. Aleena csodálkozott rajta, hogy hogy nem kapott még felfüggesztést, amiért állandóan ilyen ökörségekre gondol. Náluk a jogon nagy volt a szigor. Bár ő erről szeretett nem tudomást venni. Most is éppen az eltiltását tölti. A félév végén jár le. Így jár náluk az, aki megállás nélkül próbál a professzorokkal vitatkozni.
- Hé lusta banda! – ordította egy hang a távolból.
Lia volt az teljes valójában. Valószínűleg azért jött, hogy ráverjen Gerard tíz körmére. A fiú eleve be sem tudott volna kerülni, annyira alacsonyak voltak a pontjai. Csak a szerencséjén múlott, hogy Lia, a nővére véletlenül pont a HÖK egyik fontos tagja volt, mielőtt lediplomázott volna. És ha még nem lett volna elég, hogy a srácot csak protekcióval vették ide fel, még rá is trónfolt azzal, hogy magasról tesz a tanulmányaira. Az egyetlen dolog, ami bármikor is érdekelte, azok a TDK-lehetőségek voltak.
- Nem menekülsz! – lépett előre a lány – Mit hallottam már megint?! Már megint basztál elmenni ZH-t írni?
Mindenki csendben lapult. Nem mertek megszólalni.
- Hányszor mondjam még el, hogy nem tudom neked tartani a hátat valahányszor őkelmének nincs kedve a dolgát végezni!
Majd még bő öt perc ordibálás után már ő is ott ült egy pohár fröccsel maga előtt a többiek közt. Tudta rég, hogy ezzel nem tud az idétlen öccsére hatni. Csak simán jól esik neki utólag megmondania, hogy igaza volt.
- Oké, ki akar piramisozni? – dobta fel Klaus.
Mindenki ijedten hőkölt hátra. Klausnak túlságosan jó érzéke volt ahhoz, hogy minden mondatát a lehető legjobb alkalomkor süsse el. Aleena meg is volt győződve róla, hogy a fejében két evre lőre meg van írva neki mindig beszélgetése. Közölük neki voltak a legrosszabb jegyei, mégis ő volt a leggyengébb szakon. Régóta foglalkozik vállalkozással mellékállásban. Mindenki tudta, hogy csak azért van még itt az egyemen, hogy kihasználja a kedvezményeket és kapcsolatokat szerezzen. Az üzleti világhoz élezett esze volt Kalusnak. Most is fején találta a szöget.
- Le moslak titeket! – csapott az asztalra.
- Azonnal hárommal indítunk...
-Ha nem néggyel!
- He, mondtatok volna valami? – gurította le a sörét egy húzásra, majd a szó szoros értelmében összetörte a korsót a fején.
- Ti...még csak nem is sejtitek, kivel kezdtetek ki. – intett a kezével szinpadiasan.
És az emlékek szétszakadtak.


***

Az ötödik emelet folyosóján, valahol az ablak mellett, nem sokkal a zuhanyzótól egy nagy kábelt vezettek be a szoba ajtaján, mert a konnektorok már nem bírtak volna el még egyet. Kellett a hely a sok masinának, így is elégszer csapták már ki a biztosítékot. Lia fürge léptekkel lépett be a szobába, hóna alatt egy nagy dobozt tartva.
- Hé! - köszönt be - Valaki rendelt pizzát? - nyitotta ki előttük a dobozt, benne az ő kedvenc fajtájával, a mérgeskígyóval.
Yrsil is ott volt. Miután Gerard magához tért, örömmel konstatálta, hogy öntudatán kívül is csinálta a dolgát. Így aztán elindította a napközben összeszedett kísérletek adatainak átmásolását a gépére, majd nekiláttak videojátékozni.
- Figyeld ezt...
Gerard ott ült mellette, püfölte a gombokat, ahogy csak bírta. Nemrég szerezte meg a legújabb kontrollert, szinte semmi mozgással tudta a mozdulatokat kivitelezni. Nem kellett sok idő, hogy hozzászokjon. Egy pillanatra bele is gondolt, hogy mennyire megéri ösztöndíjat szerezni.
- Pf...unalmas... - nemes egyszerűséggel hagyta, hogy a kombó eltalálja, majd kiüsse. Egy-egy volt az állás. Elérkezett a harmadik menet ideje. Gerardnak viszont sokkal több energiája maradt.
Lia nagyot nézve azon, hogy ignorálták, odasétált a hátul mögé és szimultán fejbecsapta őket a dobozzal.
- Azt mondtam itt van a pizza! - ordította.
- Áú, hé hé ! - riadt fel hirtelen Sil. Lenyomta a szünet gombot a játékon, majd talpra kászálódott a kényelmes karosszékből. - Szia apróság ! Hé, huppanj le a fotelba, helyezd magad kényelembe ! - mondta és kinyitotta a hűtőajtót, amelyben összekoccantak a sörösüvegek. Kényelmesen kivett egyet, majd lepattintotta a kupakot, és visszafelé sétált - Mivel szolgálhatok ? Van itthon sör, bor, és némi saját készlet is, bár az keménylegényeknek való. Alkoholmentesből meg van gyümölcslé.
- Ne gyere nekem ezzel te is. - Lia határozottan nem bírta az alkoholt, hála apró termetének, de ez nem állította meg abba, hogy minden héten szétcsapja magát. Most is olyan másnapos volt a délutánitól, hogy azt se tudta, hogy sikerült felkelnie...vagyis de tudta. Van az a mennyiségű kávé, ami képes erre is - Olyan vagy, mint az a gólya a múlt hétről. Minden egyes nyomorult évben van valaki, aki diáknak hisz. Rohadjon meg a dékán, hogy együtt kell öltöznünk a hallgatókkal.
Gerard fájdalmas képpel emelte le a dobozt a fejéről, majd felállt, ha már úgyis szünetet tartanak.
- Erről jut eszembe, el kell indítanom az adatelemzést. Fél perc. - azzal hátravonult az ágya mellette laptopjához. Több is volt neki, ezt az egyet csak arra használta, hogy feldolgozóprogramokat futtasson. Többek ez a kis szerkezet volt az oka, hogy régebben többször kicsapták a biztosítékot. Az internet így is iszonyat lassú, a felhőjéhez nyúlt. A szomszédból Leo egyszer át is dübörgött vérvörös szemekkel, hogy nem tud pornót tölteni...kedden történt.
- Hát, talán felvehetnél egy magassarkút. Tudod. Azt a húsz centiset. –mondta közben Yrsil - De tény, akkor azonnal feltűnnél az összes diáknak. Bár nem biztos hogy a magasságod lenne az egyetlen fura dolog.
- Egy kis bor még nem fog megártani neked. Főleg a mai tragédiád után...ennyicskét már te is eliszogatsz. – vett elő egy nagy üveg ribizlibor, miközben töltött a poharaikba.
- Kösz. - vette el a poharat, majd lehuppant Gerard helyére - Hanyadik kör?
Gerard közben egy nagy kupac papírral a kezében ért vissza.
- Elnézést, úgy látszik az előző már készen van. Gyorsan összegeznem kell... - ült le a helyére, miközben az ölébe fektette a papírhegyet - Lia, légy a szemem! – hangzott a határozott utasítás.
A lány a nyakába ugrott, majd Gerard megragadta a kontrollert. Gerard már csak ilyen volt. Szenvedélye voltak a különféle kutatások. Ő és Lia tökéletes öszhangban tudtak bármi ehhez hasonlót csinálni. Azzal szoktak viccelődni, igazából ez az ő közös tudatuk.
- Indulhat a harmadik menet. – Gerard választott karaktere nem más volt, mint a nagy rendvezető, Pius atya. Démon karakterek ellen különösen hatákony volt, s a Sil által úgy szeretett kombókkat is jól tudta hárítani.
- Pius, Pius....veszélyes vizekre eveztél. – felhangzott a gond, elindult a végső összecsapás - Ezt figyeld ! - ütötte le a megfelelő kombinációkat a serpenyővel való ütésre.
Ger szeme a sorok közt táncolt, miközben kezével a kontrollert fogta. A parancsokat Lia adta neki.
- Le, bal, olda...véd, bal-le...
A serpenyő hatalmasat kongott Pius gigantikus páncélján, amitől ő megbénult.
- Special!
Gerard megjátszotta a kombinációt, majd Pius a jól ismert forgószél-támadásával indult meg ellenfele felé, karját a teste körül pörgetve.
- Kezd elfogyni az életpontod. - mondta Lia, miközben Sil ismét támadott, ezúttal a korbácsával, meg sem próbálva utasítani Gert, hogy térjen ki.
- Csináljuk azt, amit három hete.
- Bal fentre! - Ger egyik távolsági támadását a megadott irányba küldte. A pályának azon a részén egy boltív volt, ami így leomlott, egyenesen Sil karaktere felé.
- Még nem, még nem. - vetődőött hátra egy kézenállással a leomló sziklák elől. Egy X, fel, jobb-fel, kör kombinációval eldobott három kést egyenesen az ellenfele felé, és várta a lépését.
A három késtől Pius élete 0-ra esett. Ezúttal vesztettek. Bár Gernek ez nem esett le, csak tövább spamelte a betanult mozdulatokat.
- Már vége. - röhögte Lia.
- Ó, tényleg? Na mindegy...amúgy is elkészültem. - csukta össze a jegyzetét.
- Húú, ha még egyet bekapok, végem. Pfff.... - nézett rá a kontrollerre, majd sóhajtott egy nehezet egy korty sör után. - Mit is elemzel mostanság, Geri?
- Géntechnológia. Kiírtak egy pályázatot, amiben kísérletekre alkalmas baktériumokat kell találni. A nyertesnek lehetősége lesz publikálni is. Ez itt most éppen egy olyan gén, aminek köze lehet az Átok kialakulásához. Most el kell dönteném, hogy megéri-e ezen a szálon folytatni. Szerencsére három riválisom már viszsalépett, úgyhogy az első ötben már biztos ott vagyok.
Lia pökhendién hümmögött egyet.
- Még ha nem végnának meg az alaptárgyból.
- Nem! - tiltakozott - A múltheti előadáson is a rúnacsöves megfigyelő rendszerek lettek leadva. Ki a fene használ még rúnacsöves rendszert?! - lihegett nagyokat. Másnaposan nem volt kedve ugyanazokat a köröket lefutni.
- Nyugi, nyugi. - kortyolt újra a söréből, majd a hamutálcája körül kezdett tapogatózni. - Az átok eredetét nagyon sokan kutatták már előtted is. Nem sok olyan dolgot tudsz már találni, amit már ne találtak volna meg mások. - ezt mondjuk Ger is tudta jól. Egyszerűen csak szeretett volna minél több munkában részt venni,
- Egyelőre csak nyerni akarok, hogy aztán jobb körökkel legyen kapcsolatom. Aztán majd meglátom, mit tudok tenni. – már több nagy cég felfigyelt rá. Ha egyszer tényleg lediplomázik, gond nélkül fog tudni állást találni.
Lia ekkor leugrott Ger nyakából, majd kivonult.
- Na jó, hagylak titeket szórakozni. - kacsintott - Viszlát holnap...Ger, még két tárgyad van, ami talán meglehet, ne bazd már el, kérlek.
- Ó, te kis...! - vágott volna hozzá valamit, de Lia ekkorra már eltűnt - Ez a lány...
- Nem sokat változott. - értett egyet vele. - Ezzel kapcsolatban, tegnap írta az újságban, hogy anyám cége is kiírt egy pályázatot, valami kristálymechanikai tervek beadására. Van díjazás, és néhány igazán fontos kapcsolatra is tehetsz szert. Rögtön rád gondoltam, amikor olvastam. A győzteseket meghívják egy konferenciára a cég berkein belül, ami a kristálymechanikával kapcsolatban lesz. A cégi bált pedig mintha neked találták ki... - sóhajtott egy nehezet. - ...tele van mindenféle gyíkarcokkal, akik csak a kutatásaikről tudnak áradozni...
- Ó, ez igazán érdekes...bár a drágakövek sose voltak a kedvenceim. Még egy kör? - tartotta oldalra a pohárát, miközben rámarkolt a kontrollerre.
Ekkor gondolt bele, mióta is ismerték egymást Sillel. Ő már itt lakott, amikor beköltözött a koleszba. Amióta csak az eszét tudta, szobatársak voltak. Próbálta kideríteni, mióta lakik már itt, de nem tudta. Még a gondnoktól is megkérdezte, de azt kapta válaszul, hogy Sil már itt lakott, amikor elkezdett dolgozni.
- Naná ! Nor, Sixty, hmm. Talán hozok egy...lássuk csak...Darrakard ? Az a baj, hogy szeretek vele játsznai, de valamiért sosem érek el a második körig. Vagy hozzak egy Cynewulf-ot ? De akkor a régi skint hozom rá, a patch előttit. Te mit hozol ?
- Azt hiszem Lilithyrát... - mosolygott ravaszul. Yrsil mindig is nehezen tudott az ellen a karakter ellen érvényesülni. Ideje volt végre komolyan venni.


***

Nagy erőkkel próbált a délelőtti napfény áttörni az ablakon, melyet tejesdobozokkal deszkáztak be, hogy a meleget kint tartsák. Hőség volt, iszonyatos hőség...meg a napfény amúgy sem jó barátja az embernek. Hirtelen a semmiből egy hagn szólalt meg. Valahonnan a harmadik ágy mellől. Gerard vele szembe aludt. Lia valahol az asztal tetején feküdt. Olyan hajnal kettő felé érkezhetett vissza, mert ráunt a társaságra a kocsmában. A telefon nagy erőkkel próbálta őket felkelteni. Olyan negyed óra elteltével meg is lett a hatása.
- Te...Sil...ez nem a tied? - nyomta a párnát a fejére.
- Hmmhhhmm... - morgott fel a hóhajú, ahogyan befordult a fal felé, és a hajkötegét a fejére húzta. - Nyírja már valaki ki azt a vackot !
Lia egy laza mozdulattal átrántja a karját a másik oldalára, majd legurul róla, nagy puffanással földet ér ki kivánszorog.
- Öreg vagyok én már ehhez... - morogta, miközben becsapta az ajtót.
Gerard közben próbálja kitalálni, egyáltalán honnan jöhet. A mobilja az íróasztalon feküdt, szokás szerint a mobilaksira téve, mert lusta volt elvinni a konnektorig. Általában laptopról tölti.
- Akkor tied se...ébresztőóra?
- Mhm...felőlem a Hellenburgi pápa is lehet, lődd már le...hú a francba, nekem órám van ! - riadt fel, és pattant fel az ágya szélére. - El fogok késni ! - nézett ijedten Gerardra, majd kapcsolt. - Várjunk, én már nem is vagyok diák. - dőlt hátra az ágyára - Ó a rohadt élet, de én vagyok a helyettesítő tanár! - vágódott ki az ágyából újra, természetesen felrúgva a tegnapi pizzásdobozt, és átesve az ágy mellett hagyott széken.
Gerard végre nagy nehezen összeszedte magát, majd a másik gy felé dőlt. Fájdalmas érzés volt. Megidézett egy pár kötelet, hogy azokkal találja meg a zenélő pokolgépet. Az ágy tetején nem volt semmi. Benézett az ágyneműtartóba. Üres.
- Ö...van egy kis baj...
- M...mi ? - kérdezte könyékig túrva a ruhatárában. - Mi a baj?
- Ura vagyok a helyzetnek!
Gerard végre elhatározta magát, felállt és odasétált az ágyhoz. Elővette a párnát és belenézett a huzatba. Ott se volt.
- Na jó, mégse...
Yrsil közben összeszedte magát, majd nekilátott kávét főzni.
- Kávét ? - kérdezte egykedvűen, miközben belemászott a gatyájába.
Háromszor beleverte a fejét a falba. A zene nagyon idegesítő volt.
- Nem kösz, van sajátom... - feladta a keresést, majd az íróasztalához sétált.
A pohárba nyúlt, ahol a tollait tartotta, majd kivett onnan egy koffeintablettátt. Víz nélkül picit macerás volt, de sikerült leküldenie.
- Na jó, még egy trilla és felrobbantom azt az ágyat telefonostul mindenestül... - mondta, ahogy az erő lassan visszaszállt belé.
- Pfúúj. - undorodott el a koffeintabletta láttán - Hogy tudsz olyat enni...
Mire odasétált hozzá, már fel is volt öltözve.
- Van még abból a Karolusburgi salátából a hűtőben, a sör feletti polcon, a vodka mellett. - említette meg Gerardnak a reggeli fogalmát - Egyél. Izé, nem láttad a...hová tettem ?
- Nem kell reggeliznek, ha már nincs reggel. - mutatott a homloka felé az ujjával a hatás fokozásaképp.
Az óra jelenleg fél tizenegyet mutatott. Gerard még mindig nem találta sehol a zaj forrását.
- Na jó, emeld meg az ágyat...
- Ehhhh ? - grimaszolt - Azt hittem felrobbantod. - öltötte ki a nyelvét, miközben kinyújtotta a kezét az ágya felé, majd néhány másodpercre a levegőbe emelte. - Tessék. Neked egyébként nem lesz vizsgád ? - nézett gyanakodva a fiúra.
Benézett az ágy alá. Ott se volt. De még mindig csörgött. Már ott tartott, hogy a haját tépi, amikor...
- Te...ki szikszalagozott egy telefont az ágy aljára? - a vizsgára oda se figyelt.
- Ó hogy az a kis...Noitra, ki más ? - engedte el az ágyat, amely lezuhanva a magasból hangos reccsenéssel nyomta agyon a telefont. - De ezúttal kamatostul kapja vissza. - tette fel a kávénak való vizet forrni, miközben kiválasztotta a kedvenc bögréjét, és megillatozta a finom, nefilim kávét.
- Hogy bírsz ilyen hányadékot meginni... - nefilim kávé nekik, démonoknak borzalmas ízű...bár ha megszokod finom, csak az hosszú idő. Gerard egyszer próbálta életében.
- Szerinted hogy nézek ki ? - kérdezte, miközben Gerard felé fordult. - Az igazgató parancsba adta, hogy nyaktól bokáig el kell fednem magam, ha diákok közelébe megyek... - sóhajtott. - ...persze még a fizikai érintés is tiltott. Most szólj hozzá !
- Az igazgatót inkább hagyjuk... - eresztett meg egy kínos nevetést. Megkapta már tőle a magáét, amikor harmadszorra bukott meg - Jobb lesz ha sietsz.. - mondta, majd a telefonjához nyúlt és elkezdett üzenetet írni. Ma délután már a laborban kell lennie. A tegnapi elemzés lefutott, végre elkezdhetik a következő tenyészetet.
- Igen, rohanok is. Te meg emlékezz rá, hogy vizsgád van ! - kiabálta, majd kiviharzott az ajtón.
Gerard lesütötte a szemét, majd utána nézett.
~ Ja...bevezetőből...
- Ki nem szarja le... - sóhajtott, majd elindult a zuhany felé.

Felhasználó profiljának megtekintése

10 Re: [Azonnali] Azrael Dorm Life on Pént. Ápr. 27, 2018 10:43 am

Darrakard

avatar
a Démoni Írnok
a Démoni Írnok
Mindenki érdekes módon más oldalát ragadta meg a dolognak, szóval mindenkinek jár az olcsó sör és a zacskós leves.

Meg persze a 150 TP. Ügyesek voltatok minionjaim.


_________________
"And who are you, the proud lord said, that I must bow so low."
Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.