Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
Játékostárs kerestetik

Szer. Szept. 02, 2015 10:01 pm by Darrakard

Ha valaki esetleg ismerkedésre, küzdőtéri párbajra vagy bármi egyébre tárat keresne, itt …

Comments: 55

Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 66

Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 42


You are not connected. Please login or register

[Magánjáték] Post equitem sedet atra cura (Cedrick & Dieter]

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

Dieter von Rotmantel

avatar
a Rotmantel család tagja
a Rotmantel család tagja
A banditának disznószeme volt, az a fajta, amely már majdnem emberi. Undok, kocsonyás cuppogással fordult körbe az ábrázatomat vizsgálva, a szembogara mellett növő hályog egyre nehezebbé téve a szemhéja zárását. Így nem is próbálkozott igazán vele, csak rám függesztette a tekintetét, mint aki az orromon keresztül képes megszámolni az erszényembe rejtett pénzt - amelynek jelentős részét tőle kaptam ezúttal. A szomszéd szobában már nem ordított a fia, egy hozzá hasonló, bikanyakú kamasz kérges tenyérrel és széles vállakkal, az alkarján egy friss öltés nyomaival. Ha hinni lehetett az apja szavainak lovaglás közben állon találta egy hirtelen feltűnő, az ösvényre mélyen benyúló ág amitől a fiú lefordult a nyeregből, egyenesen egy horogtövisbokorba. Sok apró, felszínes sebe volt, a vállába bele-belekaptak a görbe tüskék apró karcolásokat hagyva, a karja azonban csúnyábban járt. Az én fantáziámat meghaladta elképzelni, hogy milyen mozdulat közben fúródott tele egy hosszú vonalban tövisekkel, amelyeket izzó késsel tudtam csak kiműteni a húsából. A horogtövis egy ronda jószág volt, nem csak kapaszkodott az emberbe de egy alattomos méreg csepegett a végeiből, aminek hónapokig nem volt hatása, aztán egyszer csak gyötrelmes, öngyilkos hajlamra gerjesztő lázálomba csavarta az áldozatát. Csak remélni mertem, hogy tisztességesen sikerült eltávolítanom az utolsót is.
- Vigyázzon magára, doktor. - vigyorodott el a bandita, meglepetésemre egészen tisztesen karbantartott fogait villantva. - Errefelé nem szeretik a vámpírokat, nehogy összekeverjük egy másik vérszívóval!
Fél lábam mér az ajtó túloldalán volt, amikor a szavak végigszaladtak a tarkómon, mint egy hideg esti szellő.
- Engem nehéz összekeverni bárkivel, herr Kriegen.
Az ajkaim menekülést keresve próbáltak egy mosolyba rándulni, de nem igazán sikerült. A tudat, hogy a szükség miatt felértékelt szolgálataim védelme nélkül már ki lennék szolgáltatva az útonállók kénye-kedvének megnehezítette az izmaim mozgását.
- Nem úgy van az, doktor. Arra a lovasra is azt hittük egy pillanatig, hogy maga. De aztán Sigmund emlékezett, hogy azt mondták felemás az arca, szóval nem lehet maga. - nevetett fel, mellkasa pedig rosszul karbantartott kovácsfújtatóhoz hasonló darabos remegéssel követte a torkán kibugyogó röfögést. Nem volt a legesztétikusabb férfinép, de jó nagyra nőtt.
- Mi lett vele?
A bandita röhögése elfúlt, aztán szipákolva kihúzta magát és megtörölte a száját.
- Mit kérdez?
- A lovassal. Mi lett a lovassal? - kérdeztem újra, még mindig félig hátat fordítva neki. A keze ügyében látszólag nem volt semmi, amivel az életemet fenyegethetné és kikezdte az egészségét a folytonos menekülés a törvényviselők elől, így bátrabb voltam a szokásosnál. Minden esetre nem akartam, hogy vastag ujjait a nyakam köré fonja.
- Ne törődjön azzal, doktor. Egyelőre nem tudtunk mit csinálni vele, így csak lekötöztük és kész. Ismeri talán?
Nem kellett volna vele foglalkoznom. Nem kedveltek a vámpírok, fattyú voltam, számkivetett, akit a legkedvesebbek is elkerültek. De ha banditák közé került ennyire bent dél földjein ő sem lehetett hűségesebb a családjához nálam.
- Hol kötözték meg?

Felhasználó profiljának megtekintése

Cedrick von Nebelturm

avatar
a Nebelturm család tagja
a Nebelturm család tagja
Hátul. Lent.. A helyiség talán ha tíz lépés széles, és körülbelül ugyanilyen hosszú is, döngölt padlós, egyszerű, sík fafödémes menyezettel,  és egyetlen bedeszkázott, szűk ablakkal balra fent, túl magasan ahhoz, hogy ki lehessen látni rajta. Lehet pince, vagy valami hátsó fészerszerűség. Nem hall lépteket a feje fölül, de attól még lehet a föld alatt. Fogalma sincs hol van.. Alig van valami a teremben, amiből kideríthetné:  egy megkopott, üres tálaló-szekrény, néhány hordó hátul a sarokban, egy szék, előtte meg egy asztal, amin lassan csonkig ég az egyetlen fényforrásként szolgáló gyertya.
Tompán bámulja a plafont, a szoba közepén álló  oszlopnak döntve a fejét, ami mögött megkötötték a kezeit.
Ott van, ahol nem szeretne lenni..
Vár. A Napra, hogy lenyugodjon, az ajtóra, hogy kinyíljon. Fogalma sincs, mit csinál itt. Azt sem tudná megmondani, hányadik alkalom ez, hogy akarata ellenére lerángatták a magas lóról. Doktor. Doktor..
Vámpír doktor...
Rotmantel. Hogyan keverhették össze egy vörös-köpenyessel..? Nem tudja mennyire járhat az idő. Érezné vajon, hogyha besötétedne odakint? Unalmában egy ideig a fa póznának löködte a fejét, de úgy megsajdult bele az állkapcsa, hogy kénytelen volt abbahagyni. Lapáttenyerek.. Fáj a foga. Talán el is vesztett egyet..? Végigsimít a nyelvével rajtuk. Nem. Mind megvan, csak borzasztóan nyilall az összes.
Vár, ingujjban, a szoba közepén ülve, az ajtóval szemközt. Vár, mert anélkül, hogy az kinyílna nem juthat ki. Próbálta. Túl szoros a kötél, túl erős. A kardját elvették, a holmijait, a lova.. Idézhetne egy tőrt, de már nem érzi a gúzsba kötött kezeit. A  páncélja nem is volt rajta, Törvény ide vagy oda, amióta eljött ez alól is kivonta magát - így rendesen összezúzta magát, ahogy lezuhant a nyeregből. És miután nem akarta egyszerűen adni magát, az árokszéli csalitosban folytatódó összetűzésben jó néhány helyen felszakadt a bőre is. Aztán jött az-az elefánt-pofon, egy zsák, és most itt van. De legalább hagyták, hogy maga ébredjen, és nem pofozták aztán gyengéden életre is..
Lehunyja a szemét, a gyertya végét várva. A sötét beállta után egy ideig talán előnyben érezheti magát..

Felhasználó profiljának megtekintése

Dieter von Rotmantel

avatar
a Rotmantel család tagja
a Rotmantel család tagja
A bandita léptei döngtek, mint a kukoricát cséplő botok a lépcsőn lefelé, vélhetően felverve az egész zugtanyát. Nem voltak sokan, hatan vagy heten lehettek összesen, de épp elegen egyetlen magányos vámpír foglyul ejtéséhez. A falak egyre kevésbé voltak megmunkálva, a vakolat mozaikot alkotott a penész zöldjével, Herbert Kriegen domború háta azonban kitakarta, hová is megyünk. Önkénytelenül kapaszkodtam a leglényegtelenebb dolgokba, a penész érdekes, számomra mindig tetszetős kékeszöld színére vagy a deszkák nyikorgásának ütemére koncentrálva - az elmém ilyenekkel foglalta el magát, amikor a félelemmel kacérkodott. A görbe hát hirtelen megállt, így én is keményen léptem oda a sarkammal, mielőtt nekiütköztem volna a vezetőmnek. Egy halk döccenést hallottam, aztán fa súrolt földet ahogy a tessék-lássék felszerelt ajtó kinyílt, felfedve egy pislákoló gyertyától kivilágított szobát. A helyiség meglepően magas volt, magasabb, mint a lépcső így a legfelső két lábnyi rész már biztosan a talaj fölé nyúlt. Mintha emlékeztem volna egy gyepesített földtetejű púpra, amikor befelé tessékeltek Kriegen fiához, de most tudatosult csak bennem a funkciója.
- Ez a'.
A szoba közepén egy asztal állt, rajta egy lassan csonkig égő gyertyával, mögötte pedig egy székben megkötözött, de feje apró mozdulataiból ítélve eszméleténél lévő férfi ült magatehetetlenül.
- Ismeri? - kérdezte Kriegen. Elléptem hordómellkasa mellett, figyelmen kívül hagyva a fújtatást és sípolást, ami a bordái közül tört elő, és közelebb sétáltam a vámpírhoz. Fiatalnak nézett ki, emberi szemmel talán huszonkettőnek, de a fajtámnál sosem lehetett tudni. Arca elgyötört volt, de vonásai nem árulkodtak éhezésről. Nem lehetett régóta, hogy ide kötözték.
- Talán. - feleltem elgondolkozva, ahogy az arcát vizsgáltam. Nem láttam rajta sem páncélt, sem amalgámot, így elképzelésem sem volt melyik család tagja lehetett. De ha ezt elárulom betört fejjel fognak rátalálni egy közeli árokban.

Felhasználó profiljának megtekintése

Cedrick von Nebelturm

avatar
a Nebelturm család tagja
a Nebelturm család tagja
Lépések. Dübörögnek. Vagy alszik? Ki mondhatná meg, ha így lenne? De nem, vagy ha igen is, a lépések az ajtó nyílására figyelmeztetik. Arra várt. Bárki is az, és bármit is akar.. De a gyertya még nem éget le, nincs sötét.. Akaratlanul is megrándulnak az ajkai, megvillantva a fogait. Nincs sötét.. Bárki is az, és bármit is.. Most játszani fog.
Türelmesen hallgatja a döcögő ajtót. Itt jött be. Itt is fog távozni. Lustán várna, de a felhangzó szavak nem egyeznek a magában felvázoltakkal. Kíváncsian emeli meg a fejét, kutató pillantást lőve a két alak felé. Az egyiket ismeri. Attól kapta az elefántot. A másik.. Összepréseli a száját.
A másik.
- Ismeri?
Nem. Nem, ezt az arcot biztosan megjegyezte volna.. Rotmantel. Honnan ismerné? Ő őt, és fordítva. Talán? Miért mondaná.. Tisztában van a saját valóságával. A hordómellkasútól nem remélhet mást, mint amit eddig kapott. És nem bízik benne, hogy elengednék. Valamiért..
Az arcára ráerőlteti a szokásos nyugalmát, ahogy visszanéz a magas vámpírra, mikor az közelebb lép. Egyedül a szeme kapaszkodik a másikéba makacsul, annyi összetekeredett érzéssel a kékszín fedezékek alatt, hogy maga sem tudná megfejteni, mit gondol valójában. Csak néz, és nem szól. Az ajtóban álló nagydarab bandita frusztrálja, de elég egy rossz mozdulat, egy szemöldök ráncolás, egy odakapott pillantás, és elronthat mindent. Nem tudja, de érzi. Kimondatlan szavak kavarognak a fejében, ahogy akaratosan, meredten ül a helyén, de egyik sem elég.. Nem elég jó. Tudnia kéne.. Nem néz az elefántra, egyedül, csak, a vörös-köpenyest figyeli, a bőrével vizsgálva a szobában kialakult kapcsolat-rendszereket. Nem fél szólni. Fejest ugrani a semmibe.. De tudnia kell, mit játszik, hogy játszhasson. Mert nem szeret nem érteni. Inkább a rút igazat, de értse.

Felhasználó profiljának megtekintése

Dieter von Rotmantel

avatar
a Rotmantel család tagja
a Rotmantel család tagja
Szögletes, de nem kifejezetten erős állkapocs. Széttérő orrnyereg, egy ponton apró szöggel, mintha egy régi törés lenne. Közepesen vastag ajkak. Sötét tintaszínű szemei kutattak, mintha egy ki nem mondott kérdésre várta volna a választ, de ezt leszámítva az előttem ülő, lekötözött férfi volt a legátlagosabb vámpír, akit életemben láttam. Ki lehetett? Melyik családból, milyen magasról küldték el, hogy aztán zsiványok fejbe verjék és lerángassák a lováról?
Kinek kellett lennie, hogy el is engedjék?
- Azt mondja lovon volt, igaz? A páncélja? - egyenesedtem fel, de a szemem a vámpíron tartottam.
- Nem volt a' neki. - vonta meg hegynyi vállait Kriegen.
Helyes.
- Bocsássa meg ezeknek az embereknek, hogy nem ismerték meg, Herr Schwarzritter. - hajtottam meg a fejem a megkötözött felé, miközben szívem üteme egyre serényebb lett. Hazudni csak óvatosan lehetett, sohasem sokat, különben könnyen kifordult bárki a maga hálójából. - Herr Kriegen, ez a férfi itt Erhard von Schwarzritter, Hjalbörn nagyúr ifjabbik fia. Azt tanácsolom sűrű bocsánatkérésekkel engedjék szabadon. - fordultam vissza  banditához, szembenézve a szemében gyulladó kapzsisággal.
- Jó. - vigyorodott el. - Akkor váltságot kérünk érte.
- Nem ajánlom. - csóváltam meg szomorúan a fejem. - Halbjörn nagyúr nem igazán a tárgyalóképességéről ismert. Meg sem várná a követelést, mielőtt az egész családját elindítaná. Látott már vámpír nehézlovasságot, mein herr?
Herbert úgy tűnt, mint aki tétovázik így úgy döntöttem tovább lökdösöm a szakadék felé, amit a hazug szavak ástak a valóságba.
- Ráadásul... - kezdtem kotorászni a köpenyemben, míg elő nem húztam egy holdfű rudacskát és az ajkaim közé illesztettem, most gyufát kezdve keresni a zsebeimben. - ... a fia éppen lábadozik. Ha menekülni kényszerülnek könnyen felnyílhatnak a sebei.

Felhasználó profiljának megtekintése

Cedrick von Nebelturm

avatar
a Nebelturm család tagja
a Nebelturm család tagja
Figyel. Figyelik. Látni szeret, látva lenni.. Kevésbé. És mégis, most ez az egyetlen, amibe kapaszkodhat. Hogy látják..
És kapaszkodik is.
Még egy kérdés. Még egy válasz.. Csak aztán kap végül ő is választ a tekintete ki nem mondott kérdésére.
A szavakat követő főhajtásra finoman összébb szorítja az ajkait, egy leheletnyivel feljebb emelve az állát. A tartása megvan, épp csak annyival erősít még rá, amennyivel egy főnemesi aranyifjú tenné, amikor végre felismerik. Csak a rang kedvéért. Nem pökhendiség. Nem játék.
Természet.
A neveltetése megvan, épp csak használnia kell.
Visszafordul előre, ám nem hajlandó az őt fogságba ejtő banditára nézni, csakis át rajta. Nem el, a feje felett.
Át.
Rajta..
Hallgat. Hagyja, hogy beszéljenek helyette. Olyan képpel, mintha nem épp egy zsiványtanya koszlott, pinceszerű barlangjában ülne hasonló koszlottan és megkötözve, de legalábbis még mindig a magas lovon, a nyeregből szemlélve az eseményeket. Lentről felnézve is lehet lenézni. Hát ő épp ezt teszi most, amíg gondolkozik. Annyi szerep van. Annyiféle lehetne.. És egyik szórakoztatóbb lenne, mint a másik. Ha egyedül játszana.. De nincs egyedül, és felelősséggel tartozik most már a furcsa arcú idegenért is. Nem mindegy, hogy milyen fiút alakít..
- Mondja meg ezeknek az embereknek, Herr Rotmantel - szólal meg végül nyugodtan, továbbra is mereven a hordómellkason át bámulva az ajtót -, hogy gondolják át körültekintően mit tesznek most - függeszti vissza a tekintetét türelmesen a magas vámpírra, egy visszafogott, távoli mosollyal megtörve közben az arca mozdulatlanságát egy másodpercre.
- Az apám könyörületes jellem, de be kell látniuk, ha átlépnek egy határt már nem tudok a segítségükre lenni - folytatja aztán újra előre fordulva, kifejezéstelenül, mégis a megengedett mennyiségű aggodalommal a szemeiben, a menekülésre kényszerített, lábadozó fiú iránt, ahogy átnéz a szoba túl felében álldogáló apa alakján.

Felhasználó profiljának megtekintése

Dieter von Rotmantel

avatar
a Rotmantel család tagja
a Rotmantel család tagja
A névtelen, címjelzettlen vámpír okosabb volt, mintsem elpazarolja az elé tárt lehetőséget. Gyorsan, szinte gyakorlottan simult bele a vérhegyű pennám által elé szabott szerepbe, a jószándékú, de gyötrelemtől lassan elhidegülő nemesfiú ábrázata olyan természetesen ült az arcán, mintha oda teremtették volna. Mintha igaz lenne.
Egy Neulander. Más nem lehetett, az új földeken járó diplomaták voltak az egyetlenek, akik ilyen simulékonyan forgatták a szavakat.
Bizonytalanul meghajoltam az úrfi előtt és kissé agresszív, a felkínált menekülő út megragadására sürgető tekintettel néztem a bandita felé.
- Hallotta, Herr Kriegen.
A vaskos nyak, amelyen a férfi busa feje ült behúzódott, disznószemei körbejárva próbálták működésre bírni az agytekervényeit. Nem felelt azonnal, várt és hezitált.
- Döntsön, ahogy akar. - hunytam le a szemem, miközben elindultam mellette. - Ha menekülne, tegye Sonnenfeldt felé, ott talán megtalál és összevarrhatom megint. Már ha lefutja a vámpírlovakat.
Lépteim hármat koppantak a hideg, földbe ásott padló deszkáin, mielőtt Kriegen felmordult.
- Lassan, doktor.
Kíváncsian fordultam hátra, de a bandita nem fordult felém. Tekintete hegynyi sújként függött a megkötözött vámpíron, szavait mégis nekem intézte.
- Igen?
- Vigye. Itcse legyen holnap.
Elnyomtam egy mosolyt, ahogy sarkon fordultam és odaléptem a Neulanderhez. A hirtelen beállt csendben szokatlanul hatottak a lépteim, és méginkább annak a kötelek surrogása, ahogy az árnyak alkotta szikék elmetszették a béklyókat. Ahogy megszabadítottam a kötelektől elé lépve a karom nyújtottam az úrfinak, miközben ajkaim hangtalan szavakat formáztak.
Ügyes volt.

Felhasználó profiljának megtekintése

Cedrick von Nebelturm

avatar
a Nebelturm család tagja
a Nebelturm család tagja
Micsoda tánc.. A hangulat ragadós. Ha nem szabadul el gyorsan benne ragad a szerepben. De türelem. Türelem.. A rajta függő nehéz tekintet nem hatja meg. Mereven bámul át a banditán. Nem esik nehezére. Ülni, és hallgatni. Nem mozogni. Ha nem lélegezne tökéletes szobor válna belőle. Egyenes hát, kihúzott vállak.. Bárki büszke lenne rá.
Nem tudja megnézni magának a hazug vámpírt. Nem is gondol rá, mert a végén megrebbenne a szeme, és elárulná mindkettejüket. Igyekszik nem gondolni semmire. Arra gondol, hogy nem gondol semmire. Gondol, gondol.. -- gyerekes játék.
Kifejezéstelenül hallgatja a szavakat. Ügyes. Egy Rotmantel. A mozdulatai.. A hírhedt vörös-köpenyesek.. A kíváncsiságát minden felkelti, de nem kérdezhet. Ha ezt túléli.. Túlélik. Mert ha..
Ül. A lépések elfele mennek. Ül szótlanul. Zsibbad a karja, és a másodpercek csigalassúsággal telnek. Egy. Kettő.. A hegynyi súly nem hatja meg, ül nyugodtan, a semmibe pislogva. Nem engedheti meg magának, hogy kifele bármi egyebet is mutasson, bár épp azt érzi, hogy meg fog fulladni. Nem kap levegőt..
Három..
- Vigye.
A szó, mint egy halálos ítélet. Vigye. Vissza kell fognia magát, hogy ne látszódjon rajta a megkönnyebbülés. Neki ez jár, hogy elengedjék. Nem töltheti el boldogsággal, hogy szabadul. Csak felháborodással, hogy merészelték egyáltalán nem szabaddá tenni.. Ideges szerep, ez a második bőrként viselt nemesség.
Ahogy azonban megszabadul, és egy apró biccentéssel elfogadva a felkínált kart felemelkedik a helyéről rá kell jönnie, hogy akármennyire is idegennek érzi, egyenesen rá szabták ezt a szerepet.
Nem engedi a szemével a banditát, a némán hozzáintézett szavak épp csak egy másodpercre kapják el a figyelmét. Ügyes, de még nem volt elég.
Alig tartják a lábai, de rájuk parancsol, így zokszó és remegés nélkül tűrik, hogy rájuk nehezedjen, elengedve a segítő kezet. Nem ér rá velük törődni.
- Herr Rotmantel, ha azt még volna szíves megkérdezni, hogy merre találom a lovamat.. - címzi a szavait a szikár félarcúnak maga mellett, mereven a bikanyakú férfit bámulva maga előtt, miközben megdörzsöli a csuklóját.
Utálja ezt. Talán túl messzire megy.. De a bandita csak egy ember, ráadásul abból sem a legelegánsabb fajta. Nincs rá mód, hogy személyesen hozzá szóljon. Halbjörn nagyúr ifjabbik fia.. Kizárt dolog.

Felhasználó profiljának megtekintése

Dieter von Rotmantel

avatar
a Rotmantel család tagja
a Rotmantel család tagja
Erhard úrfi ügyesen simult bele a szerepbe, amelyet önkényesen ráadtam. Elfogadta a karomat, de csak mint jogos jussát. Azzal a természetes gőggel, ahogyan csak a nemesek fogadnak el segítséget még akkor is, ha végtelenül hálásak érte. A nemesek háláját aranyban lehetett mérni, sosem szavakban. A fiatal vámpír lábai alig egy pillanatra bizonytalanul remegtek meg, de a dac segített neki állva maradni.
Talán épp most teremtettem meg Halbjörn von Schwarzritter nagyúr idősebb fiát a tudta nélkül. Vagy ez, vagy olyan félelmetesen ügyes volt, amely előtt Simon nagyúr is kalapot emelt volna.
Aztán mintha csak valami éhség támadt volna fel benne megtorpant és úgy döntött kivérezteti az életét fenyegető banditát.
- Hogyne, mein Herr.
Meghajoltam kissé, épp csak előre dőlve. Nem úgy, ahogy a szolgák szoktak, inkább mint a hivatalnokok, ha elhalad előttük a király. Nem voltam az inasa a Schwarzritter családnak, egy orvos voltam, aki éppen felismerte a fiúban a nagyúr vonásait.
- Herr Kriegen, megkérdezhetem mi lett az úrfi lovával?
A vámpírlovak messze földön híresek voltak, kizárt dolog volt, hogy a banditák megöljék vagy csak hagyják is elmenni. Már ha vámpír ló volt - lassan magamat is kezdtem átverni a színjátékkal. Sürgetően néztem a disznószemekbe, amire Kriegen megdörzsölte egyik hegyomlásnyi vállát.
- Hátul van. Kikötöttük nagy nehezen, de ronda egy dög az. Aszittük mire ideér eltapossa valamelyikünk, oszt foldozhat kettőnket.
- A schwarzritter lovak már csak ilyenek, herr Kriegen. - felelem megértően bólintva. - Nem hiába csatába tenyésztettek, ahol patáik csontot roppanthatnak szét és fejük egyetlen rántása eltörheti egy katona nyakát még teljes vértben is. Most ha megbocsát... - azzal elléptem mellette, az úrfit vezetve fel a banditák lakhelyéül solgáló, fából és sárból összedobált kunyhóban. Kriegen nem tűnt úgy, mint aki utánunk akart sietni. Reméltem, hogy azóta is a koponyatörő Schwarzritter csatalovak járnak a fejében.

Felhasználó profiljának megtekintése

Cedrick von Nebelturm

avatar
a Nebelturm család tagja
a Nebelturm család tagja
Nem köszöni meg a nevében feltett kérdést; nem reagál a meghajlásra. A teremben van egy sorrend. A Rotmantel nem szolga, de kénytelen őt használni közvetítőjének, mert a szerepe megköveteli.
Némán dörzsölgeti a csuklóját, ahogy a szoros kötél hagyta nyomok alatt lassan újra megindul a vérkeringés. Zsibbad, egyelőre közel használhatatlan, és fáj is, de ez nem látszik az arcán, ahogy a banditát figyeli, a saját szájából közvetített szavakat hallgatva. A gyertya mindjárt leég. Mi lenne, ha.. Ha csak egy-két perccel még húznák az időt, és a sötétben.. Ők ketten vannak, ráadásul az ember a hirtelen jött feketeségben nem is látna semmit..
A férfi válaszára összébb feszül az állkapcsa, eleresztve egy vörös villanást a látóterében. Megpofozták, megkötözték, és most még a lovára is szót mernek emelni..?
Ronda..
Ronda a te...
Megkeményedik az arcán a maszk, egészen kihűtve a szemeit. Ronda.. Szótlanul engedi, hogy a vörös-köpenyes az ajtó felé igazítsa. Ronda..
Hogy tiport volna legalább egyszer az arcodba az a ronda dög..
Hagyja, hogy vezessék, a hegyomlásnyi férfi szavaival tartva ébren magában a haragot annyira, hogy menni tudjon. Ronda, ronda.. Csak ki innen. Egy lépés, és még egy. Egymásra préselődnek a fogai, de ahogy kiérnek az ajtón, és elindulnak felfele a lépcsőn, ki, a bandita látóteréből, egyre kevésbé képes maga tartani a súlyát, és kénytelen igazából is kinyúlni a félarcú segítő keze után.
- Végtelen hálás vagyok a segítségéért, Herr Rotmantel - szólal meg még mindig az előző hangon, ha a nagydarab férfi mégis hallgatózna odalentről. Szerepnek szerep, ezt mindketten tudják, de a köszönet őszinte, bár továbbra sem engedi lejjebb az állát. Ügyesnek talán ügyes volt, de még közel sincs vége az előadásnak.
- Még nem tudom a nevét.. - jegyzi meg aztán összeszorítva közben a száját, mereven a lépcső tetejére szegezett tekintettel. Lefele, ájultan egy zsákban jobban ment ez..

Felhasználó profiljának megtekintése

Dieter von Rotmantel

avatar
a Rotmantel család tagja
a Rotmantel család tagja
Halbjörn nagyúr fiának felszegett álla vezette az utat kifelé, én pedig lassan, elégedetten engedtem ki a tüdőmben rekedt levegőt. Készültem elhinni, hogy sikerült a színjátékom - noha azt még nem értettem miért is tettem ezt pontosan.
Nem voltam az a szamaritánus fajta, színész pedig még kevésbé.
Aztán a színdarab megrepedt egy pillanatra, a vámpír akaratereje elfogyott, a lábai pedig elengedték. Számítottam a gyengeségre, amit az órák hosszan tartó ülés okozhatott, így késlekedés nélkül fogtam át egyik kezemmel a felém eső könyökénél, másik karommal az ellenkező vállát. Az emberek nem szerették a hirtelen és intenzív testi kapcsolatot, tapasztalataim szerint a vámpírok pedig még annyira sem. Nem karoltam át, csak megtámasztottam két ponton, egyenesen tartva a törzsét - de kész voltam a vállammal megtámasztani a hónaljánál, ha erre lett volna szükség.
- Nem szükséges. - feleltem a hálájára, noha igyekeztem udvarias maradni. - Tettem, amit tennem kellett. Én sodortam bajba, nekem a kötelességem volt megmenteni belőle.
Voltaképpen ez kettőnk sara volt, de nem tagadhattam le a saját részem belőle. Ha nem vártak volna egy vámpírt, talán nem is foglalkoztak volna vele. De mivel összekeverték velem megközelítették, és mivel már ott állt előttük nem engedhették el.
Az ő része az volt, hogy valamilyen bizarr, érthetetlen oknál fogva ezen a környéken járt, egymaga, páncél nélkül.
- Dieter. Ahogy kitalálta a Rotmantel toronyból. Ön honnan jött és hová tart?
Elbicegtünk az ajtóig - legalább is addig a deszkákból összeharácsolt rémálomig, amivel tisztes Dunkelwaldokat meg lehetett volna ríkatni -, amit előzékenyen kifelé taszítottam. Kilincsre nem igazán futotta nekik, így jobb híján lábbal kellett taszigálni.
- A "hátul" erre lehet. Jöjjön, keressük meg a lovát. - indultam meg kis ívben a ház mögött húzódó, apró fairtás felé, remélve, hogy Kriegen egyik szemfüles embere sem hitte rólunk, hogy szökésben vagyunk.

Felhasználó profiljának megtekintése

Cedrick von Nebelturm

avatar
a Nebelturm család tagja
a Nebelturm család tagja
Az időben érkező  támasz nélkül biztosan visszabucskázna Herr Kriegen lábai elé. Az pedig elfogadhatatlan volna egy úrfitól, még akkor is, ha épp nem tartják kellőképpen a lábai. Nem tudja hogyan mászna fel a lépcsőn a félarcú doktor segítsége nélkül –fogcsikorgatva. Talán nem is mászna. Talán már azzal sem volna több gondja, hogy levegőt vegyen.
- Senkit sem sodort bajba, Herr Rotmantel. Ne vegye rossz néven, de önt valóban nem könnyű összekeverni bárkivel is. - válaszol a magyarázkodásra, miközben futólag megrándul az arca, ahogy a mozgásra kezd visszatérni a lábaiba az élet. Hangyák. Mintha combközépig dühös hangyák közt gázolna - Elképesztő mennyiségű űr kell legyen ahhoz valakinek a fejében, hogy mégis megtegye.. - fejezi be aztán összeszorított szájjal.
Elképesztő, valóban. Ahhoz is legalább ennyi űr kell, hogy valaki elhiggye róla, hogy ő Halbjörn von Schwarzritter fia.. Egy másodpercre elégedett grimaszba torzul az arca a gondolatra. Mennyi űr..
És mennyi hangya...    
Dieter..
Magában jegyzi csak a nevet, miközben némán maszkol mindent az arca mozdulatlansága mögé. Még nincsenek kint. Nem egészen.
Nem néz körbe a sár-kunyhóban. Nem érdekli. Örül, ha a lováig eljut így, nemhogy még nézelődjön is. Amúgy sincs túl sok nézni való.
- A Nebelturm- toronyból. És arra tartok.. - áll meg egy pillanatra, amíg kijutnak az újabb rozoga ajtón, és végre a feje felett tudja a szabad eget. Sötétedik. Felfordítja az arcát a kékes felhők felé, lehunyva egy másodpercre a szemét. Most már kint vannak..
Arra tartok..
Arra, amerre a szél visz..
Elmosolyodik magában a gondolatra.
- ..amerre a lovamnak épp kedve tartja vinni. - fordul végül vissza az orvos felé a megtalált válasszal, majd annak tanácsára ismét hagyja, hogy vezessék.
- Honnan ismeri ezeket az embereket? Kétlem, hogy a barátai volnának - kérdezi menet közben kissé oldalt fordulva, a fekete foltot keresve a lassan elmosódó formák között.
Azzal ugyanis, ami az Ön fejében van az övéket űrtelenre lehetne tölteni. És még bőven maradna is belőle - teszi hozzá magában, miközben a szájához illeszti az ujjait és elfüttyenti magát a szürkületben, a felhangzó ló-választ várva valahonnan.

Felhasználó profiljának megtekintése

Dieter von Rotmantel

avatar
a Rotmantel család tagja
a Rotmantel család tagja
A névtelen vámpír engedékeny mentegetőzése csak egy halvány fintort csalt az arcomra, miközben bicegését figyeltem. Zsibbadás, közönséges, veszélytelen és különösen kellemetlen. Bármely valamire való szanitéc figyelmen kívülh agyta volna, mondván, hogy rendbe jön az magától is - a beteg meg sipákoljon, ahogy akar.
- Lassan lépjen, de szabályosan. Próbálja minél jobban behajlítani a lábát és minél erősebben kiegyenesíteni.
A vér emberben és vámpírban is csalóka rendszer volt, passzív, csak tette a dolgát úgy, ahogy a test engedte neki. Ha nem figyeltek rá a föld lehúzta a vért a lábba, egy kellemetlen és sokszor súlyos kórképet okozva, amit a szakkönyvek 'trombosis'-nak említettek. Mozognia kezdett az ereket körülvevő izmoknak, különben a vér, ami az életet hordta meg is nyomoríthatott bárkit.
- Ritkán veszek bármit rossz néven. Nincs olyan sértés, tapintatos vagy kendőzetlen, amit ne vágtak volna a fejemhez. Ha akarna sem tudna megsérteni, az arcom olyan, amilyen, nem akarom sem titkolni sem elfelejteni. De abban igaza van, hogy Kriegen nem a legfényesebb elméjű útonálló a Nordenflussnak ezen az oldalán.
Nebelturm. A vámpírok kovácsai, a büszke család, aki mindenkitől főhajtást érdemelt. Az erős család, aki a sarkára állva elutasította a Fakó Napkeletet. A könyörületes család, aki egyformán árulta a portékáját embernek, vámpírnak és tündének, nem nézve sem múltat sem bőrszínt.
- Meglep, mein Herr. Úgy gondoltam Simon von Neulander nagyúr személyes menesztettje lehet. De most, hogy csak a saját és a lova fülei között maradtunk, ön is elmondhatná hogyan szólíthatom.
Valójában már magam sem emlékeztem ehhez a kiemelt alvilági jelenséghez hogyan kötődtem, ahogy a törvény túloldalára futó kapcsolataim kezdete is homályba veszett.
- Nem mondhatnám, hogy nagyon ismerem őket. Inkább csak alkalmi üzleti kapcsolat volt, a férfi, akit látott egy Herbert Kriegen néven ismert elenyésző vérdíjú rablógyilkos. A fia balesetet szenvedett és orvosi beavatkozásra volt szüksége, így megkerestek engem egy összekötőn keresztül.
A többi részlet ráért akkor, ha az immár Nebelturm úrfi nagyon érdeklődött volna a személyem iránt. Nem titkoltam sosem semmit, de volt, amit nem volt előnyös egyből kiteregetni.
- És innen hová viszi a lova?

Felhasználó profiljának megtekintése

Cedrick von Nebelturm

avatar
a Nebelturm család tagja
a Nebelturm család tagja
Jókedvűen neveti el magát a szakértő tanács hallatán.
- Lótlan Schwarzrittert csinálna belőlem, doktor? - kérdez vissza, miközben valamivel komolyabbra fordítva dolgot próbálja lekövetni a mondottakat. De csakhamar újfent kénytelen cinkosan elvigyorogni magát, ahogy elképzeli, hogyan nézhet ki mindeközben kívülről. Úrfi, meg a fenéket.. Csak egy idióta, akinek különös tehetsége van hülyén járni. - Biztos vagyok benne, hogy Hjalbörn nagyúr egész rokonsága is pontosan így jár, ha valami csoda folytán leszállnak a nyeregből..
Talán a szabad levegő teszi, hogy nem képes komolyabb gondolatokra, bár a néma nevetgélés közben azért szabálykövetően teszi, amit előírtak neki. A hangyáktól már nagyon szívesen megszabadulna, és ha ehhez ez kell.. ám legyen. Volt már rosszabb is.
- Akkor azt se vegye rossz néven, ha megkérdezem hogyan lett ilyen az arca.
Feleli szórakozottan, miközben a lábaira bámulva próbálgatja őket tovább menet közben, összevont szemöldökkel figyelve a korábbi utasításokra. Még meg-megrándul az arca egy-egy mozdulatra, de határozottan úgy érzi, hogy javul a helyzet.
- Ha Önnek is megfelel, úgy hagyjuk a felesleges megszólításokat a továbbiakban, Herr Rotmantel. Egyikünk sem elég úr hozzájuk - fordul végül vissza a magas vámpír felé, finoman lejelezve, hogy nincs szüksége több támaszra.
- Cedrick. Örvendek a szerencsémnek.
Nyújtja kézfogásra a jobbját egy fáradt mosollyal, majd -akár elfogadják, akár nem- már a saját lábán indul tovább, egy kissé még bizonytalanul, de már anélkül, hogy azok minden másodpercben össze akarnának csuklani alatta.
A fütty szó után egy darabig mozdulatlanul fülel, miközben a választ hallgatja, de nem kell sok hozzá, hogy meghallja aztán az ismerős nyerítést is, valahonnan az irtás mögötti erdős részből.
- Javítson ki, ha tévedek, de úgy veszem ki a szavaiból, ez nem az első alkalom, hogy orvosi segítséget nyújtott ilyen feltételek mellett.
Indul meg előre a belőtt irányba, töretlenül haladva a hang forrása felé. Időközben levetkőzi a nemesi jelmezét is, leengedi az állát a helyére, és a tartása sem feltételezi már róla, hogy feltétlen karót nyelt volna.
Hogy hová visz..?
Elmosolyodik magában a kérdésre, miközben egy másodpercre megbillen, de egyensúlyba hozza magát, ahogy felér az irtáson át az első fához, annak törzsére támaszkodva. Hangyák.. És egy türelmetlenül topogó fekete folt, nem messze bent a fák közt. Onnan is tisztán látni a sötétedő háttér előtt a mén sötétebb alakját, és azt, hogy még mindig szerszámban van. Tényleg elég ronda lehetett, ha inkább így mindent rajta hagytak..
- Azt kérdezze meg majd talán tőle - válaszol a válla fölött a vámpírdoktor kérdésére, ahogy továbbindul a szorosan álló fák közt kikötözött hátasa felé. - De elsőként remélem minél messzebb ettől a kosztanyától. Ebben gondolom ön is egyetért vele.

Felhasználó profiljának megtekintése

Dieter von Rotmantel

avatar
a Rotmantel család tagja
a Rotmantel család tagja
Az úrfiból gyors rangvesztéssel lett Nebelturm felnevetett, így illendőnek láttam szolidan elmosolyodni, még ha nem is értettem teljesen a tréfa tárgyát.
- Nincs olyan csoda, ami egy Schwarzrittert lehúzna a lova nyergéből. Legalább is amerre én járok így tartja az unatkozó parasztok fantáziája.
Keveset tudtam a mocsári lótenyésztők visszahúzódó fajtájáról, de az emberek fantáziája felkapta őket és messze szaladt velük. Valakitől azt hallottam, hogy a sarkuk koppanása úgy visszhangzik, mint a lódobogás. Volt, aki váltig állította, hogy ha nyerget tesznek egy fűzfára és egy Schwarzritter üli meg, úgy bizony a fa elindul. Reméltem, hogy legalább a fele badarság volt a pletykáknak, különben jó volt nem magamra haragítani a fekete lovasokat. A fiatal vámpír elengedett és a saját lábán igyekezett megállni, én pedig alig egy szemrebbenéssel néztem, ahogy megbotlik. Ismertem a betegeket, a vámpírokat pedig különösen. Ha érte nyúlnék az első megingásra úgy vérig sérteném, mint egy fiatal lovagot szíve hölgye ócsárlásával.
- Nem veszem, kérdezze csak. - fontam össze a karjaim a mellkasom előtt, egy ideig hideg mosollyal feszítve a húrt, mintha nem értettem volna pontosan a figyelmeztetésnek álcázott kérdést. - Egy elszabadult Nachtraben mágia műve, anyám tisztes,törvényes és féltékeny férjétől. A fattyakat így köszöntik, ha kopogtatnak ott, ahol nem kellene.
Voltaképpen egészen megbarátkoztam az emlékkel az évek alatt. A vonás, amit az arcomra rajzolt Hanselt von Nachtraben odébb taszította az előttem álló utat egy új irányba, elküldve azok közé, akik nem válogathatták meg az orvosaik kinézetét. Mert valakinek őket is műtenie kellett.
- Jól veszi, herr Cedrick. Afféle árnyékorvos vagyok mostanában, kezelem azokat, akiket a törvény holtan akarna látni legszívesebben. Ők sem kérdeznek feleslegesen, én sem érdeklődöm veszélyes dolgokról, meglehetősen jövedelmező kapcsolat ez.
Őszintén szólva kíváncsi voltam a reakciójára és feladtam a biztonságot, amit a titkolózás jelentett volna. Az a Nachtrabenek szokása volt, és én nem tartottam magam annak.
A ló, amely fejét rázva üdvözölte a gazdáját két sötét fa között nekem közömbös volt. Kriegen rondának mondta, vélhetően mert féltek tőle és haragudtak rá, amiért nem engedte magát kezesbárányként vezetni. Cedrick lelkesen indult meg felé, az ő szemében biztosan gyönyörű állat lehetett, már csak a birtoklása miatt is. Sosem értettem a lovakhoz, lovagolni sem tudtam különösebben, így inkább a gazdáját követtem szemmel.
- Egyet. A fizetségem megkaptam, talán az a legjobb, ha nem kísértjük tovább a sorsot és mindketten távol tartjuk magunkat. Épp útban vagyok kelet Hellenreichba, onnan pedig a déli fővárosba. Velem tart, vagy a lova másfelé viszi.

Felhasználó profiljának megtekintése

Cedrick von Nebelturm

avatar
a Nebelturm család tagja
a Nebelturm család tagja
- Az Ön rablógyilkosának markai mindenesetre elég csodának minősültek ahhoz, hogy engem lehúzzanak.
Jegyzi meg futólag a válaszra, miközben folytatja a lábgyakorlatokat. De ő végül is nem Schwarzritter. Talán azokat, akik lóval a lábuk közt születnek nehezebb lerángatni a nyeregből.
Botladozik, ahogy eltávolodik a másiktól, de így is sokkal szívesebben áll a saját lábán, minthogy tovább támaszkodjon. Valóban szüksége volt a segítségre, így elfogadta, -sőt,- de nem szokott hozzá, hogy tartsák, vagy ennyire a közelében legyenek. Még ha valójában épp hálás is érte.
Vár a válaszra, miközben a földet nézi, meg a lábait, amik a zsibbadástól mintha nem is egészen lennének az övéi, de az nem érkezik. „Kérdezze csak.” Felnéz a csendre. Ám a mosolyt, és megváltozott testtartást hirtelen nem tudja hová tenni. Szórakoznának vele..? Gyanakvóan kúszik fel a szemöldöke, de mielőtt kérdezhetne megérkezik a válasza.
- Ha a Nachtraben-torony ajtaján kopogtatunk talán mind ezt kapnánk, amiért egyáltalán megtaláltuk - feleli csendben. - Hogyan kutatta fel? Felteszem nem ott, hanem az apja oldalán nevelkedett a Rotmantelek közt.
Túl sokat feltételez manapság..
Nem kommentálja a másik származását. Soha nem érdekelte az ilyesmi, legfeljebb kíváncsiság szintjén. Azonban a tapintatosság hosszú ideig nem tartozott az erényei közé, ahogyan az sem, hogy észrevegye, ha épp nem az. Így most inkább túlságosan is az. Úgy is, hogy biztosították róla: nem sértődnek meg egykönnyen. Ahogyan ő is kérte, hogy hagyják a fölösleges udvariaskodást, ám a ’herr Cedrick’ említésén azért kénytelen halványan elmosolyogni magát, még ha meg is változott már a kedve az előbbi nevetgélés óta.
Még hogy..
Megcsóválja a fejét. Meg ”úrfi".. Elképesztő. Szórakoznak vele. Magában csóválja csak a fejét.
Elképesztő..
Árnyékorvos..
A Rotmantelek.. Egy fattyú, aki Nachtraben vérrel az ereiben bűnözőket gyógyít.. Nem mondhatná, hogy nem érdekes történet. Talán épp ezért telik hosszúnak tűnő percekbe, míg képes felelni rá, miközben az erdő felé halad.
- Az élet roppant kényelmes egy toronyban ücsörögve, herr Dieter. Sokan közülünk hajlamosak elfelejteni ezt.
Sokat beszélt mára. Talán az tette, hogy az életét fenyegették. Mindenesetre idekint meglehetősen mások a szabályok, mint egy vámpír toronyban, ezt a másiknak is tudnia kell, főleg fattyúként. Úgy talán még egy torony falai közt sem annyira kellemes az élet. Hogy jönne ő ahhoz, hogy ítélkezzen?
Gyorsan tudja le a maradék néhány métert a lováig. Jólesne csak rádőlni a nagy, elégedetlenül prüszkölő testre, és úgy maradni, de dolga van. Leköti a kantárszárat a fa törzséről, majd a másik kötelet is kioldja, amit lasszóként a hátas nyaka köré dobtak pluszban. Figyelemre sem méltatva hajítja félre, aztán nekiáll gyorsan leellenőrizni a dolgait, hogy mielőbb mehessenek, de a lova hátán nagyobb biztonságban voltak, mintha elásta volna őket.
- Gyalogosan utazik? - kérdezi megtámaszkodva a nyereg oldalán, miközben  lenyúl a csizmájába, hogy kivegye onnan az anyja medálját, visszaakasztva azt a nyakába. Borzasztó ötlet volt oda rejtenie, de csak oda maradt ideje elsuvasztani, mielőtt végleg lepofozták volna. És félt, hogy különben elveszik, így még ez is jobb megoldás volt. Még vet egy futó pillantást a bozótosban összeszabdalt ingére, aztán maga mellett vezetve Nyálast megindul vissza az orvos felé, ha az nem jött volna utána.  
-  Ne kísértsük tovább. Mutassa az utat, ha nem tartja terhesnek a társaságomat. Egyelőre én viszem magamat.

Felhasználó profiljának megtekintése

Dieter von Rotmantel

avatar
a Rotmantel család tagja
a Rotmantel család tagja
Kezdtem bizonytalanná válni a hazugság és valóság közötti vékony határt illetően, ezért újra végignéztem Cedrick arcán. Ugyanaz a bizonytalan, törött orr, háromszögű arcforma, tintakék szemek, amelyek a félhomályban is előtűntek. A lova határozottan vámpírló volt, széles patájú, könnyű és vélhetően gyors. Továbbra sem értettem sem a lovakhoz, sem a vámpírok családjainak jellegzetességeihez - ki tudja, akár Schwarzritter is lehetett felerészt.
Vagy csupán messzebre húzta a szabadságunkat jelentő színjátékot, mint először számítottam rá.
- Igaza lehet. Többször nem is zörgettem, elhiheti.
Arcomra fájdalmas félmosoly kúszott fel a sebesült felén. Rossz szokás volt csupán, kegyetlen tréfa az élettől, hogy pont így szoktam meg, mintha minden szenvedést arra a tenyérnyi idegen bőrre akarnék visszaszorítani.
- Évekbe telt és hosszú, alapos utánajárás volt csalódásokkal és hasztalan pletykákkal kikövezve. Több votl benne a szerencse, hogy végül tényleg ott volt a torony, ahol végül megtaláltam. De még egyszer nem hiszem, hogy meg tudnám tenni.
Nem volt tisztem belemenni a részletekbe, a Nachtrabenek kifejezetten kényesen ügyeltek a tornyuk titkára. A legtöbb vámpír sem tudta, hol lehet vagy hogyan lehet megtalálni, de legfőképpen azt nem tudta miért. Én azon kevesek egyike voltam, akik ez utóbbival tisztában voltak, de nem éreztem magam felhatalmazva, hogy továbbadjam.
- Ha ezt a törvénytelenek gyógyítása kapcsán érti, úgy meg kell értenie, hogy legalább annyira különbözöm az apám családjától is, mint anyámétól. Tudás van a kezemben, amivel segíteni lehet, megtagadni a segítséget tehát pocséklás. Ezért segítettem önnek is, és ezért varrtam össze Kriegen fiát. Azt, hogy ebből tartom el magam csak nem veti a szememre senki, akiben egy fikarcnyi jóérzés szorult. Soha nem mentem még el szenvedő mellett és nem is fogok, ez olyan törvény amely érvénytelenít bármely ember szabta szabályt.
A toronyban semmit nem tudtak a környező világról, de ha tudtak is volna a családomat megülő vérgőzös ködön az sem jutott volna át. Csak az újat hajszolták, a felfedezést, a test megváltoztatását, bármennyire korcs szakma is volt ez egy valamire való orvos szemében. Mi, akik arra lettünk hivatva, hogy helyreállítsuk a szervezetet változtattuk azt.
Megráztam a fejem.
- Bocsásson meg, hajlamos vagyok elragadtatni magam. Gyalogosan jöttem, így kénytelen vagyok úgy is visszamenni. De ha a lova nem unja el a sétát, úgy szívesen venném a társaságát visszafelé.
Cedrick von Nebelturm. Akárkit is mentettem ma meg puszta hóbortból, úgy tűnt, legalább egy hosszú út unalmát sikerült vele elcserélnem.

//Köszönöm a játékot, és akkor folyt. köv.//

Felhasználó profiljának megtekintése
Mivel folyamatosan figyelemmel követtem a játékot, így knnyű hamar zárni is. Szép volt fiúk, én nem hittem hogy ilyen jól ki fogtok jnni, várom a folytatást. Addig is kaptok 100 tp-t.

Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Similar topics

-

» Part 14 / 12
» Magánszoba

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.