Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
Játékostárs kerestetik

Szer. Szept. 02, 2015 10:01 pm by Darrakard

Ha valaki esetleg ismerkedésre, küzdőtéri párbajra vagy bármi egyébre tárat keresne, itt …

Comments: 55

Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 66

Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 42


You are not connected. Please login or register

[Azonnali] Missed Opportunity

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1 [Azonnali] Missed Opportunity on Csüt. Május 10, 2018 9:00 am

Mivel a talin szóba került, hogy szeretnétek ilyesmit, ezért itt a lehetőség! A következő azonnali alkalmával meg lehet írni egyet a régi azonnalik közül. (Segítség itt: http://questforazrael.hungarianforum.net/f71-azonnali-jatekok)
Ezért az írásért azt a jutalmat fogjátok kapni, ami az adott azonnaliért járt. Kivételt képzenek ez alól az ünnepi azonnalik, amiért járt tp, pénz és tárgy is. A tárgyat már nem lehet megszerezni (nehogy tényleg mindenki Miracle-lel rohangáljon), és a pénz és a tp közül is választani kell az egyiket.
Határidő: május 20.

Felhasználó profiljának megtekintése

2 Re: [Azonnali] Missed Opportunity on Szomb. Május 12, 2018 3:43 pm

Johnny Wood

avatar
Kultista Megszállott
Kultista Megszállott
What shall we do with the drunken sailor? (avagy Wake up, Wake up!)

Az ágyúk kánonban dörrentek el, tőlem alig félméterre. A hangjuk óriási volt a kardokcsattogása és az enyhe alkohol beviteltől tüzelt csatakiáltások között. Túl hangos...
A hatalmas durranás először egy nagyon magas sípoló hangot hallatott a fülemben, majd részlegessen sikerült megsüketülnöm. Nem jó. Egyáltalán nem.
Próbáltam elsuhanni az egymással viaskodó tengeri rablók között, egyenessen le a napfényben úszó partig, ahol kisebb a zaj és a tömeg elől is elbújhatok.
Johnathan Wood vagyok. Miért történne bármi is úgy, mintahogy elterveztem? Valaki követett és nem jószándékkal jött. Valamit magyarázott - amit természetesen nem hallottam, mert ugye az ágyúk átmenetileg elvették a hallásomat, viszont a mimikája alapján biztosan nem dicsért meg, sokkal inkább anyám foglalkozásához lehetett köze a mondanivalójának - és egy kardot nyomott a nyakamhoz, amivel végigsimította a torkom felett elterülő bőrréteget.
Mivel éppen egy fa árnyékában napoztam, helyzeti előnyre tett szert, amivel azonban nem foglalkoztam és tőrt rántottam. Sikerült megvágnom a hasát, de ő ismét leleményesbbnek bizonyult és a hajamnál fogva nekivágta a fejem a fának.
Minden elsötétűlt...

Rumszag keveredett a levegőbe és gyengén ugyan, de még az olaj jellegzetes illatát is ki lehetett venni. Az előttem lévő végtelen sötétségben utat talált magának egy halovány fénycsóva és őt követte még sokezer apró társa egészen addig, amíg vissza nem nyertem látásomat.
Egy hajó belsejében ültem, valami elképesztően otromba módszerrel a belső kabin egy tartógerendájához kötve. A helyiség egy mindenes kis teremnek tűnt. Én majdhogynem legháttul voltam, mögöttem csak pár hordónyi rum volt lehelyezve, előttem jobbról mégtöbb hordó, balról pedig egy szekrénysor, amiben - valószínűleg - ételt tartottak, mert egy matróz szorgosan rohangált a fedélzetről a gyomorba az edényekkel.
Galileo sehol. Látszólag. A gerenda tetejéről egy kalitka rezgése törte meg a tenger hullámzásán kívűl semmilyen hangot nem hallató bárka némaságát.
Párpercre rá a konyhás hatalmasat csapott öklével a szekrénysorhoz tartozó pultra, aminek hatására pár tányér a földön végezte apró darabokban.
- Elfogyott az a kicseszett hús! - visította fogait erősen összeszorítva.
Dagadó erekkel fordult az ismét megzörrenő kalitka felé, majd egy elégedett mosollyal a ronda arcán meg is indult a papagájomért. Kinyitotta az apró "börtönt" és kivette Galileot.
- Galileo, támadj! - suttogtam magam elé hallkan, mire a madárka belekapott a fogvatartója szemébe és egészen addig szorította, amíg bele nem halt a fájdalomba. - Ügyes vagy! - nyugtáztam az erőszakos megmozdulást.
Márcsak a kötél szorításából kellett valahogyan kiszabadulnom. Érdes volt és kellemetlen. Erősen kötözték a testem köré, amitől kezeimet mozdítani sem bírtam, Armaros segítségét most pedig mellőztem volna, mivel bármelyik pillanatban lejöhetett akárki és nem jó ötlet egyedül szembeszálni egy egész hajóni rosszarcúval.
A papagáj a vállamra röppent.
Türelem. Csak türelem.

Félórával később.

Léptek hallatszottak a fölülem. Nem tudtam, hogy féljek-e vagy örüljek. A félelem természetesebb reakciónak tűnt, azonban nem egy mesét hallottam már hajókon tengődő lázadókról, akik a rabokkal együtt terveztek puccsot a kapitány ellen, ami legtöbb esetben ugyan rosszul sült el, de volt példa már a sikeres kivitelezésére is.
A csapóajtó kinyílt és fentről a jól ismert kalóz nóta szivárgott be.

What will we do with a drunken sailor?
What will we do with a drunken sailor?
What will we do with a drunken sailor?
Early in the morning!


A keskeny létrán óvatos léptekkel indult meg lefelé egy fiúcska. Kinéztre úgy tizenötnek saccoltam volna, de ebben annyira nem voltam biztos. Oldalán rozsdás kard, nyakában egy koponyát formáló medallion csüngött jobbra-balra. Szőke haja a vállát súrolta, ruházata pedig kimerült egy zsákra emlékeztető mellényben és egy olcsó nadrágban.
Amikor meglátta a hullát kékszemeit megtöltötték a félelem apró jeleiként szolgáló könnycseppek. Rémülten hátralépett és előrántotta rozsdás kardját.
- Ne... Ne mozdulj! - makogta, miközben rászorított a markolatra.
- Mégis hogyan tenném? - bámultam erősen a szemébe.
Vöröslő pupilláim és elmetrükköm ő rajta is kellemetlen hatásokat váltott ki, azonban megrázta a fejét, lépett egyet előre és könnyeit letörölve hadonászni kezdett kardjával.
- Ki... Ki vagy te? Hogy ölted meg? - kérdezte sápadtan.
Egy halovány félmosoly tűnt fel komor arcomon és belekezdtem az egyik kalóz dalomba.
- They call me hanging Johnnie,
Horray, Hooray!
They call me hanging Johnnie,
Hang, boys, hang.

A fiú kardjával egy hatalmasat suhintott felém, amivel kicsit megkapta a jobb karomat, de a kötelet is sikeresen elvágta.

Way hay and up she rises,
Way hay and up she rises,
Way hay and up she rises,
Early in the morning!

Ledobtam magamról a kötelet és a fiú fölé tornyosultam. Én százhetven centiméter vagyok, a fiú százhatvan körül lehetett.
Meg akart szúrni kardjával, de én csáppá változtattam az előbb megsérült karomat és a pengéje elé rántottam, így azt szúrta át. A penge beleragadt a kocsányos anyagba.
- Sakk matt! - kacsintottam a kölyökre, majd az üldözőmet másolva megragadtam a másik kezemmel a hajánál fogva és belevertem a fejét a tartógerendába, amihez kikötöttek. Próbált ellenállni, de a fizikuma nagyon gyenge volt az enyémhez képest, így sikerült felülkerekednem rajta. A feje betört, a gerenda egy kicsit megrepedt.

Shave his belly with a rusty razor,
Shave his belly with a rusty razor,
Shave his belly with a rusty razor,
Early in the morning!

Biztos voltam benne, hogy a saját vesztembe rohanok, de azért nem adtam fel. Körbenéztem a gyomorban és megtaláltam felszerelésemet az egyik sarkoba vágva egy kis zsákban. Végre volt fegyverem, és ami jelen esetben mégfontosabb: a mestertől ajándékba kapott gyűrűmet is sikerült visszaszereznem, amivel végigsimítva a sérült jobb karomat összefort a seb. Nem volt más semmi érdekes odalent, szóval meg is indultam felfelé.
Négy matróz tartózkodott csak a fedélzeten. Nem volt nagy fregatt, ennyi ember bőven elég volt ahhoz, hogy karban tartsanak egy ekkora vitorlást.
Az egyikük észrevett és a vidám éneklés közben elcsuklott hangja.
- Megszökött! - dobta le a felmosót és nyúlt kardjáért.
Negyven körül lehetett, de feje már teljesen kopasz volt. Nem volt rajta semmi egy egyszerű nadrágon kívűl. Határozott léptekkel indult meg felém, amíg a többiek értetlenkedve várták a jelenet végét.
- Miért akarsz bántani? - kérdeztem tőle kezeimet a fejem felé emelve. - Hiszen tudod, hogy nem akarlak bántani! Van az a szép német mondás is... Böses Omen!
Zavarodottan nézett végig társain, majd beleőrülve az általa még nem tapasztalt jelenségbe beleugrott a tengerbe. A többiek rémülten engedtek teret nekem a kapitány kabinjáig.
Ahogy beléptem egy kicsiny szobácska látképe fogadott. Egy szekrényen, egy asztalon és a hozzá tartozó széken kívűl nem is volt semmi. A kapitány egyébként éppen az utóbbinál ült és írt valamit, közben egy tengeri dallamot dúdolgatva.
- My name is William Kidd, as I sailed, as I sailed
My name is William Kidd, as I sailed
My name is William Kidd, God's laws I did forbid
And most wickedly I did, as I sailed, as I sailed

Nekitámaszkodtam az ajtófélfának és vártam amíg nem végzett a dalocskával, majd megtapsoltam.
- Bravo, Bravo! Szép kis történetet mesélt el ez a dalocska... De tudod van egy ősi kalóz mondás. Dead man tell no tales!
- Hogy kerültél a hajóra? - kérdezte, majd elgondolkodott. - Te támadtál le a parton, igaz? Rendezzük le itt és most... - emelkedett fel a székéről.
- Nem feltétlenül akartam, de rendben...
Szinte nem is hagyta végigmondani, de már nekem támadott tőrével, ami elől szerencsére sikerült kihajolnom és én is tőrt rántottam ellene. Megkíséreltem megvágni, de pengéjével hárította. Felemeltem még meglévő lábamat és felrúgtam vele az asztalt, ami maga alá temette.
- Te büdös! - kiáltott fel.
Egy tisztességtelen mozdulattal megadtam neki a kegyelem döfést. Kiléptem az ajtón, vissza a fedélzetre.


- Alright, Lads! - csaptam ki a kétszárnyú ajtót. - You've got a new Capt'n!
Értetlenkedve meredtek rám. Persze... Nem tündék. Nem értik a mi kifinomult nyelvünket.
- Új kapitány érkezett a fedélzetre!
Éljenezni kezdtek és eldobálták munka eszközeiket, majd lerohantak a hajó gyomrába és mindenki mulatozni kezdett.
- Hogy szólíthatjuk, uram? - kérdezte az egyikük komoly arckifejezéssel.
Elmosolyodtam.
- Nyugodtan hívjatok csak Johnnynak.
Egymásra néztek és dúdolászni kezdtek egyszerre.

Oh whiskey is the life of man
Always was since the world began
Whiskey-o, Johnny-o
Rise her up from down below
Whiskey, whiskey, whiskey-o
Up aloft this yard must go
John rise her up from down below!

- Még ma elindulonk Eichenschildba!
Az akció végére Armaros hangosan kezdett nevetni a fejemben.
~ Nem megtiltottam neked?
- Ma félredobunk minden szabályt! - emeltem fel a magasba a rummal töltött korsómat.
~ Javíthatatlan vagy, kölyök!

Felhasználó profiljának megtekintése

3 Re: [Azonnali] Missed Opportunity on Vas. Május 13, 2018 1:45 am

Gerard D. Lawrenz

avatar
a Tudás Démona
a Tudás Démona


Két alak beszélgetett, valahol az erdő tövében. Az egyik egy magas, széparcú féltünde nő volt, oldalán karddal.
- Csak haladt a magas fák között ugyanabba az irányba.
- És biztos ő a legerősebb?
A másik, egy nála majd kétszer akkora óriás volt. Nem sok hozzá hasonlót látni ezen a vidéken. Az óriások ritkán merészkednek elő kis faluikból, mert az emberek megrémülnek tőlük, vagy rájuk támadnak. Ő viszont most útra kelt, mert egy erős embert keresett magának.
- Ó igen. – mosolygott ravaszul Rose von Dolch – Ő a környéken a legerősebb ember.
Így alakult, hogy hatalmas kezek dübörögtek a torony ajtaján, ahol Gerard lakott. Meg is lepődött midneki. Kis hezitálást követően Leo nyitott ajtót.
- Tessék.
- Itt lakik az erős harcos? – kérdezte az óriáslány faarccal.
Leo halál nyugodtan becsukta az ajtót.
- Oké, ki unta meg az életét?! – kérdezte körbe a többieket egy erőteljes ordítással.
Szerencsére gyorsan sikerült tisztázni a helyzetet, amint Maria lesietett a fölszintre, s ismét ajtót nyitott. Azaz csak nyitott volna, mert az óriás ismét kopogott, ezúttal olyan erősen, hogy az ajtó kiszakadt a helyéről. Pedig épp most javították meg.
- Te jószagú... – hüledezett.
- Egy erős harcost keresek. – mondta a lány immáron sokkal határozottabban.
Aleena lassú léptekkel sétált oda mellé, ahogy tágra nyílt szemekkel szemlélte a lányt. Életében először látott óriást.
- Azta...csípjetek meg álmodom. – mosolygott rá. Így élőben még érdekesebbnek tűntek, mint ahogy a rendjénél mesélték.
Klaus ért le utoljára a földszintre. Szinte majd hátraesett, amikor megpillantotta a hatalmas teremtményt. Remegett a lába is, úgy megrémült.
- Te jó ég, az meg mi?! – lihegett nagyokat.
- Higgadás van, te úriember. – morogta Maria – Ez a lány nem azért jött, hogy harcoljon velünk.
Klaus tisztánlátását úgy látszott, elhomályosította a babonája, mert a lány helyeslően bólintott.
- Egy erős harcost keresek, aki megküzd nekem trónomért.
Gyorsan beinvitálták a lányt, aki miután odahúzódott a földszinti asztalhoz, gyorsan elmagyarázott mindent. Bajnokra volt szüksége, aki megnyeri neki falva koronáját. Egy nagy zsák arany volt nála, ezt akarta jutalom gyanánt odaadni annak, aki elvállalja a feladatot, de nem talált senkit. Rose volt az utolsó, akit megkérdezett, ő ide irányította.
~ Az a lusta inkvizítor...
~ Az a lusta inkvizítor...
~ Az a lusta inkvizítor...
~ Az a lusta inkvizítor... – gondolták szinkronban. A mai napig fogalmuk sem volt róla, milyen erős is lehet Rose von Dolch, mert még egyszer sem látták, hogy egy harcot komolyan vett volna.
- Tehát egy viadal lesz a falvadban rendezve? – szakította meg a pillanatnyi csendet egy sötét, lángoló aura, ahogy Gerard odasétált hozzájuk.
A lány is megérezte a sötét mágiát, ami a fiúból áradt. Szinte lángolt a szeme az izgalomtól, ki lehetett olvasni belőle.
- Te lennél az erős harcos?
- Ki tudja... – mosolygott vissza rá a démon.

Vad dobpergés töltötte meg a hegyek közé rejtett völgyet, ahol az óriások falva húzódott. Vagy kétszáz óriás gyűlt itt össze, hogy megnézzék a viadalt. Kőből készült padok sorakoztak midnefelé ülőhely gyanánt. Gerard tapsvihar közepette lépett be a ringbe, majd arcán széles vigyorral intett a tömegnek, miközben az izmait feszítgette.
- Élvezi... – nézett rá Aleena. Ő és a többiek az első sorban kaptak helyet. Leo és Klaus körüket rágva nézték, vajon mi fog történni, Maria nem különösebben figyelt oda az eseményekre, inkább csak iszogatta a bort, ami hozott magával. Aleena csillogó szemekkel pásztázta az óriásokat.
Hamar mégtovább hangosodott a rocsaj, ahogy a jelnelegi király stníre lépett, s elfoglalta trónját az aréna másik végében, a boltív felett, ahol az ő bajnoka be fog majd lépni.
- Te...ez a ruha... – Klaus látott már ilyet. Az ő városában annak idején a nekromanták viseltek hasonló öltözéket.
A király bajnoka is kisvártatva megjelent. Egyenesen a semmiből bukkant elő. Az óriások mindenfelől „holtak hercege” és „szárnyaló halál” neveket kiáltottak. Hamarosan ki is derült, mivel érdemelte ki a bajnok ezeket a címeket. Hatalmas, majd két méter magas „óriás” állt előttük. Ember volt ő, de olyan izmos volt, akár királyának népének egy tagja. Vastag, fekete páncélt viselt, melyeket tüskék ékesítettek. Egyik kezében egykezes baltát, másikban pajzsot fogott, hátán egy nagy pallos díszelgett. Arca félig már le volt rohadva, csak csontok látszódtak ki, szemei helyén pedig csak kék lila fényfolt ékeskedett, de még így is látni lehetett, milyen tisztán az arcának vonalai. Igazi lovag lehetett, amíg élt. Most pedig egy hullabáró szolgája.
- Már most megérte eljönni! – nézett előre Maria. Kezdett érdekes fordulatot venni a közdelem. Ekkor
- Te lennék az új bajnok? – sóhajtott egyet fájdalmasan a ghoul.
Gerard egy pillanatig megletten nézett. Aztán ravaszul mosolyogva előre lépett.
- Mire ez a nagy kedvtelenség.
- Még több vér... – motyogta magában.
- Tessék? – torpant meg.
- Még több vér fog a kezemhez tapadni. Ó sors, miért...
Ekkor engedte szabadjára Gerard az auráját. Ekkor elégelte meg a várakozást. Szinte undorodott a másik hozzáállásától.
- Kezdjük el végre.
A ghould még mindig sajnálkozva nézett végig rajta.
- Mester, nem akarok megküzdeni vele. Írmagja sem marad az ifjú mágusnak.
- Csendet! – harsogta a kriály – A kihívás megtörtént. – emelte magasba a karját.
Mindenki feszülten figyelt. Az óriáslány szólalt meg egyedül, hangosan ordibálva a lelátóról.
- Nyerned kell, Bajnok! Nyerj nekem koronát!
Gerard elmosolyodott. El is felejtette döbbenetében. Ő itt most nem játszadozni jött. Ő most egy lovag, aki úrnőjét képviseli egy viadalon. Egy igazi bajnok. Nagy hévvel elő is rántotta a könyvét és felkészült az összecsapásra.
- Rajta! – ordította a király.
- Jöjj, dárda! – lépett előre Gerard és rontott neki egyenesen az ellenfelének teljes erejéből.
A ghoul meglepetten nézett rá.
~ Nem tart távolságot? Milyen mágus ez?
Sötét dárda jelent meg Gerard kezében, amit előretartott és egyenesen a férfi mellkasának vágott egy jól irányzott döféssel. Ellenfele természetesen azonnal maga elé tartotta a pajzsát. Az emberek reflexszerűen próbálnak egy fegyvert kivédeni, ehhez gondolkodnia sem kellett. Meg is lepődött, amikor a fegyver nemes egyszerűséggel átsuhant a fémen, egyenesen a rothadó húsába.
- Hm... – morgott egyet. Nem érzett fájdalmat, de szem alapján meg tudta mondani, hogy egy ilyen seb még a teljesítményén sem fog rontani – Ez kevés lesz...
Ekkor Gerard magabiztosan rámarkolt a dárdára másik kezével.
- Jégláng.
Az eszköz abban a pillanatban kék tűzzé változott át, s elkezdte égetni a ghoul testét. Az rögvest rájött, mit tervelt ki ellen a fiú, oldalra ugrott, hogy kitérjen előle. Pajzsa elsodora a dárdát, ami megannyi darabra tört szét, miután már nem volt képes áthatolni a fémen. Ezzel együtt pedig meglendítette baltáját, hogy egy csapással legyőzze Gerardot. Pont ott volt előtte, s pajzsa sem volt neki, ami védhette volna. A fegyver szép lassan suhant a démon oldala irányába. Aztán elérete. Aztán nemes egyszerűséggel átsuhant rajta.
- Hogyan...?
Az egész egy illúzió volt. Gerard alakja elhalványult, majd megjelent közvetlenül a ghoul háta mögött.
- Árny pecsét: Béklyó! – érintette meg a hátát ellenfelének. Ruhája ujjából kötelek kúsztak elő, melyek körbetekerték, kezeit a törzséhet szorítva.
Mivel ellenfele nem érzett semmi fájdalmat, nem vette észre, hogy Gerard elengedte a dárdát, miután tűzzé változtatta. A fiú alakja és az általa tartott fegyver is illúzió volt. Ugyanez az illúzió az időközben háta mögé osonó Gerardot láthatatlanná és hangtalanná tette. A ghoul már fordult is volna meg, hogy támadjon, de a fiú könnyedén kihátrált előle.
- Még nincs vége! Árny pecsét: Szilánk! – intésére négy árnyszilánk jelent meg, melyek a kötelek földre kúszó végeibe álltak bele, leszögezve őket, s velük együtt a ghoult is – Holdpor! – a fiú következő intésére az élőholt szemét befedte a por, s már azt sem látta, merre kéne lépnie.
- Nevetséges próbálkozás...menekülj inkább. – mondta, ahogy egy mozdulattal kitépte az összes szilánkot a földből, s gond nélkül sétált tovább.
Ekkor valami halványan fénylő, fekete tárgy kezdett el Gerard ökle körül örvényleni. Mire a ghoul észbe kapott már készen is volt a csóva, amivel a kegyelemdöfést készült megadni. Gerard előrelépett, s minden erejét beleadva nekivágta a ghoulnak. Az árnybéklyó, a holdpor, a szilánkok mind-mind arra kellettek, hogy lekössék, amíg ezt a varázslatot előkészíti.
Gigászi robbanás rázta meg az arénát, ahogy a csóba becsapódott. Felkavarta a port igaz, de pár másodperc múlva sikerült látni az eredményt. A tömeg elfojtott hangon figyelt. És alig hittek a szemüknek. A ghoul még ebben a nehéz páncéljában is könnyedén kitért előle.
- El kell ismernem, az elterelésed tökéletes volt. Az ellenfeleid megbénítva állnak, miközben látásukkal fel sem fogják, mit készülsz rájuk szabadítani...
- Ó, ez igazán hízelgő.
- ...de nekem nincs szemem. – bökött a ghoul a szemei helyén ékeskedő lila fényre. A holdpor nem volt rá egyáltalán hatással. Pontosan tudta, hogy miféle varázslat jön felé és merről, csupán csak rájátszott.
Gerard azonnal megérezte a veszélyt. Varázsolni kezdett, de már késő volt. A ghoul megfeszítette izmait, nehéz páncélját meghazudtoló sebességgel rontott neki és csapott le rá a baltájával. A démon hátraugrott a fegyver elől, de még így is elkapta, hagyva egy hosszú sebet a mellkasán. A bordáig ugyan nem érte el, de így is elordította magát a fájdalmában, ahogy a vére elkezdett folyni.
- Elég...add fel kérlek... – emelte a baltáját újabb csapásra...
Azaz csak emelte volna, de nem tudta. Gerard megfogta a fegyver nyelét. Szorítása olyan erős volt, mintha egy jól megtermett lovaggal állt volna szembe az élőholt. Ökle körül már ott sorakoztak a pecsétek, melyek felerősítették a karját.
- Félre ne értsd. Csak be akartam fejezni, amit elkezdtem.
Ekkor vette észre, hogy Gerard másik keze a korábban köré tekeredő kötél egyik végét fogta. Kereste hol vannak, de nem látta sehol. Aztán rájött, hova tekeregtek be: a páncélja alá.
- Láng!
A béklyók abban a pillanatban lángba borították az előholt minden éghető darabját. Ő sem volt viszont rest, pajzsával csapott előre, a földre söpörve a fiatal harcost. Gerard majd két métert repült, majd hármat gurult a földön, mielőtt megállt volna.
A fájdalom kezdett alábbhagyni. A vér sem folyt már olyan erőteljesen, mint az elején. Rendben volt. De az ellenfelén sem látszott úgy, mintha megérezte volna. A tűz addigra kialudt, mert a vaskos páncél alatt ne kapott levegőt. De nem látszott, hogy túlságosan megsínylette volna.
~ Pedig az élőholtak is húsból vannak. Gyengülniük kéne, ha elvesztik a testük egy részét.
- Mi a baj? – nézett rá fenyegetően – Miért vagy így meglepődve?
Gerard meg sem tudott szólalni, csak lihegve próbálta meg összeszedni magát. Az ellenfele viselkedése megváltozott. Mintha kevésbé próbálná magát féken tartani. Provokatívabb lett.
- Minket előholtakat a lélekenergia tart mozgásban. Minél több van belőle, annál erősebbek vagyunk. A mágiád annak egy részét pusztította el. De sajnos még van belőle bőséggel.
Ekkor világosodott meg. Az egyszerű előholtakban csak nagyon kevés volt, ezért tűnt úgy, mintha az átlagos sebek ejtésével meggyengítette volna őket.
- Ez érdekes. – köpött oldalra egy véreset, miközben befejezte a kántálást – Ez a csata nagyon kezd érdekes lenni. – vigyorgott vissza eszelős mosollyal a másikra.
~ Lia, elég volt a szórakozásból. Ideje komolyra venni.
~ Ahogy érzed. – válaszolt neki higgadtan a démona – Lássuk csak. A sebességed most kicsivel jobb, mint az övé, viszont aligha fogsz tudni a dárdán kívül más fegyvert beleállítani. Alig van támadható pontja. Sőt, hacsak nem a fejét vágod le, nem lesz hatása neki. Egy ilyennek veszettül sok tartaléka van lélekenergiából.
~ A fejét, mi?
Gerard kezében két árnyszablya jelent meg.
- Jó ötletnek tartod? Nekem rontani azok után, ami veled történt?
- Még mindig ezt az unalmas szöveget ismétled? – sóhajtott Gerard.
Újabb illúzió jelent meg. Gerard módszeresen kettéosztódott, egy másik, tökéletes másolatot hozva létre magáról. A két Gerard egymáson állt, amikor elindultak, a ghoul nem tudta megmondani, melyik az igazi.
- Nocsak... – nézett rá döbbenten.
~ Nem változott láthatatlanná. Az akarja elérni, hogy osszam meg a figyelmem. Csakhogy a két démon közül az egyik nem jelent rám veszélyt. Rá kell jöjjek, melyik.
A démonok nem is várták meg, míg támadásra szánja el magát, nekiiramodtak. Két oldalról természetesen, jó előre kiszámolva, hogyan esik egyikük mindenképp kívül a férfi látómezején. A tudásdémonoknak valóban olyan jól bánnak az ismereteikkel, ahogy a legendák tartották.
~ Se a mozgásuk, se a lábnyomuk a porban, se a hangjaik nem árulják el. Szagokat már nem érzek, nem tudom érezni az izzadságát, ami a harc hevében tör elő, az összes érzelmük egyezik. Tökéletes másolatot készített.
Aztán egy pillanatra dermedt szemekkel bámulta az egyik Gerardot. Kis ideig gondolkodott. Aztán elmosolyodott.
~ Már értem... – rájött, melyik volt az igazi.
Az első Gerard nekitámadt, bal kezét a magasba emelve készült lecsapni. A ghoul pajzsát felé emelte, bár ahogy várható volt, a démon el tudta kerülni. A másik Gerard eközben nekirontott a másik oldal felől. A néhai harcos már emelte volna magasba a magasba a baltáját, hogy lesújtson. Úgy tett, mintha az elsőt támadná meg. Aztán utolsó pillanatban mégis irányt változtatott és a másodikat célozta meg úgy, hogy oda sem nézett felé. Pontosan tudta, merre fog a démon támadni.
Hangos csattanás zúgott keresztül a levegőn, ahogy a jobb oldalról támadó Gerard kardja és a néhai harcos baltája egymásnak feszültek. A démon még a magasban tartva álíltotta meg a fegyvert, mielőtt lendületet vehetett volna. A ghoul jól gondolta: a másodiknak támadó démon volt az igazi.
- Az az illúzió valójában nem egy egyszerű alakzat, hanem a tér manipulálása egy meghatározott területem. Ezért volt az, hogy a víziódnak még a lába nyoma is látszódott a porban.
Gerard idegesen harapott az ajkába, miközben próbált nem alul maradni, ahogy két kézzel tartotta a levegőben a monstrum baltáját.
- De az illúziód nem képes akármekkora területet lefedni. Ha tippelnem kéne, azt mondanám, a centrumától öt méterre eltűnnek az ábrándképek.
Ez igaz volt. Gerard nem tudta használni a perspektivikus ábrázolást, ezért csak azt az öt méteres területet tudta rendesen megformázni,a hol a másolata mozgott. Ahogy mozgott az illúzió, úgy tűntek el a tőle távol kerülő lábnyomok a porban. A volt lovag azonnal kiszúrta, hogy az egyik Gerard lába nyoma folyamatosan halványul el, ahogy közeledik hozzá.
Gerard megindult előre. Megpróbált a másik háta mögé kerülni, elhaladni melette, miközben egyik ekzével továbbra is feszült neki a baltájának. A ghoul nem engedte, erősen tartotta a fegyvert. A démon karja lassan feszült hátra. Előbb utóbb ki fogja a fegyvert ejteni a kezéből, ha nem tesz valamit. Ekkor azonban a pecsétek ismét megváltoztak rajta. Az élőholt harcos ijedten rezzent össze, majd ejtette ki pajzsát a kezéből. De késő volt. A kard lánggá változott, s nemes egyszerűséggel átcsúszott a pengén, egyenesen az élőholt nyaka felé, hogy leégesse róla a húst. A balta a lendülettől előrelendült, de már nem ért el senkit. Gerard már a néhai harcos oldala mellett volt.
A lovag másik kezével a kardjáért nyúlt. Felemelte, majd átbillentette a vállán, és a keresztvasat az álla alá szorítva. Gerard nem törődött vele, nekilendült előre, maga mögött hagyva ellenfelét, miközben a lángoló kard átsuhant a második fegyvere is, majd végigszántotta tüzes nyelveivel a férfi nyakát, mielőtt a tarkójánál kijött volna. Gerard a ghoul háta mögött állt.
- Ez egészen ügyes volt... – morogta az ellenfél, miközben lássa felé fordult.
Gerard nem várt a megdöbbenéssel, mint legutóbb, ezúttal azonnal kihátrált. A Ghoul lusta képpel nézett vissza rá, pallosát a vállán támasztva. A nyakán a hús épphogy csak megfeketedett.
- Az a kard egy érdekes fegyver. Súlya nincs, alig tudsz vele vágást ejteni. De ha tűzzé változtatod, csúnyán meg tud égetni. A fekete formáját használod hárításhoz, majd tűzzé teszed, hogy hirtelen megégesd vele az ellenfeled. Már akkor tudtam, hogy így akarsz támadni, amikor a dárdáddal támadtál rám.
Gerard már meg sem lepődött. Ez a ghoul sokkal okosabb volt, mint amilyennek látszódott. Bár azt nem gondolta volna, hogy ilyen gyorsan kiismeri a mozdulatait.
- És mégis elkaptalak...
- Milyen kár, hogy későn. – pöckölte meg ujjával a kardja lapját – Erre is rájöttem ám. Amíg a fegyvereidet alkotják, a pecsétjeid tartják őket a helyükön. Azonban amikor a dárdát összetört, a lángok is oszlásnak indultak. Ahogy elválnak a pecséttől úgy viselkednek, akár az átlagos tűz.
Ismét a kardja lapja felé mutatott.
- A nyakamhoz szorítottam ezt a szépséget. Elfojtottam a hideg acéllal a lángokat, mintha csak apró parázs hullott volna a ruhámra.
Úgy tűnt, befejezte a pihenést. Két kézre fogta a kardját, majd támadóállást vett fel.
- Azt hiszem, kiérdemelted, hogy ezzel a fegyverrel szálljak ellened harcba. – mondta még mindig komor sóhajokkal a mondatai végén. Nem akart harcolni, de nyernie kellett.
Gerard két kardját előreszegezte. Mindkettő árnyakból volt, egyik sem lángolt egyelőre.
- Azzal a böszme karddal még nehezebb lesz eltalálnod. Eddig is gyorsabb voltam nálad. Előnyben leszek, ha nem a baltádat használod.
A ghoul ekkor elmosolyodott. A csata során először látta őt Gerard vigyorogni.
- Ez érdekes. Az utolsó démon, aki kihívott is ezt mondta. Nagyon meg is lepődött utána.
- Sok kihívót kapsz.
- Ó, rengeteget. A démonok közül is jönnek. Ő például elég erős volt. A mágiája megbéklyózta a lelked, s ha elégszer talált el, nem tudtad őt megtámadni.
Gerard jól ismerte azt a varázslatot. A csábdémonok közt azok, akik ilyet voltak képesek használni, már hercegnek számítottak. Erős ghoul volt ő, talán akkor is ilyen volt, mielőtt még előholttá vált volna. Egy igazi harcos, akivel méltómód vívhat meg. A démon társai is meredt tekintettel nézték a küzdelmet.
- Nem értem. Miért nem változik láthatatlanná és szúrja le?
Aleena megcsóválta a fejét.
- Az csak akkor működne, ha képes lenne egy csapással megölni az ellenfelét. De még az Archeussal is támadna, nem hiszem hogy egy döféstől padlót fogna ez a monstrum. És ha talpon marad, akkor csúnyán vissza tud támadni.
- Nem csak ez aggaszt. Ne elmezúzás, se egy újabb illúzió...
- Nem fogja tudni használni. Ezt ő is tudja. Ha még egy olyan varázslatot használ, amit sok idő előkészíteni, a másik lerohanja. Már nem fogja az a harcos megvárni, hogy újabb csapdát állítson neki. Most még a megfelelő pillanatra vár.
Gerard és a lovag feszülten figyelték a másikat. Egyikük sem gondolta volna, hogy ez a csata eddig fog tartani. Mindketten kaptak sebeket, amik egyre inkább kezdték éreztetni a hatásukat. Gerard tagjai elkezdtek egymás után sajogni, a lovag sem mozgott már olyan határozottan, mint amikor még minden húsa megvolt neki. De még mindketten álltak. Az előholt lét nagy előny egy elhúzódó csatában. De a démont sem olyan fából faragták, hogy ez gondot okozzon neki. A sok-sok év alatt a teste már megszokta a terhelést. Ha az ereje nem is, az állóképessége növekedett.
- Akkor lássuk!
A két fél egymásnak rontott. A nagy pallos a magasba lendült, majd egyenesen Gerard felé sújtott. Gerard oldalra lépett volna, de nem volt elég gyors. Hárítania kellett. A három penge nagy csattanással összeütközött a levegőben. A démon azonnal ugrott is félre, hiszen az ő erejével csak ennyi időre tudta megfékezni a súlyos fegyver. A lovag sem volt rest, fegyverét minden előkészület vagy lendületvétel nélkül azonnal oldalra sodorta, hogy minél kevesebb időt adjon Gerardnak kitérni előle. A fiú már várta a csapást, az egyik kardját leszúrta a földbe, úgy támaszkodott rá, s hárította a támadást. Másik kardjával már döfött is előre, egyenesen az élőholt feje irányába. De a ghoul lába gyorsabb volt, már meg is indult a démon gyomra felé. Gerard ijedten húzta vissza a kardját, majd ugrott hátra. A csizma elkapta őt, és majd egy méterre lökte hátra. Nem volt tiszta találat, hála a fiú gyors reagálásának.
- Még nem végeztem!
Ismét egymásnak rontottak. Ezúttal Gerard támadott elsőnek, ívesen hasított egyik pengéjével. A nagy pallos éle összetalálkozott a kardjáéval, hangos nyikorgással csúsztak el egymás mellett, ahogy a fiú egyre közelebb ért. A ghoul magasba emelte a fegyverét, úgy vett lendületet. Ha előtte erőt vesz magán, Gerard nem fogja tudni a támadását egy olyan egyszerű trükkel hárítani, mint a kardja földbe szúrása. Felülről átlósan csapott le a vállára.
Gerard állta a sarat, két kardját keresztbe téve hárított. Lába alatt megrepedezett a föld, ahogy előrelendült és nekifeszült a ghoul kardjának. A kardok ismét megálltak. A démon bokáján látni lehetett a pecséteket, melyek erőt adtak neki a helyben maradáshoz. Ekkor Gerardon volt a sor. Egyik kardját kék lángokká változtatta, majd miután már semmi sem tudott az útjába állni, ívesen csapott egyet az élőholt nyaka felé. A néhai lovag viszont nem riadt meg tőle. Még stabilan állt. Előrehajolt és nemes egyszerűséggel átfejelt a lángoló kardon, egyenesen Gerardnak. A két bajnok összefejelt, amiből természetesen a démon jött ki rosszabbul, lévén nekiütközött a félig lángokkal tűzdelt sisakja a ghoulnak. Elvesztette a fölényét, ki kellett hátrálnia. Ellenfele is így tett, hogy újra helyzekedhessen. Gerard homlokáról szép lassan elkezdett csorogni a vér. Ellenfele arca csúnyán megégett. Viszont Gerard kezdett egyre jobban kifáradni. Az élőholtban több szufla maradt.
- Úgy látom, nem vetted észre. Egész végig én voltam fölényben.
Gerard meglepetten nézett vissza rá.
- Hiába voltál végig gyorsabb. Az én kétkezes pallosomnak nagyobb a hatótávolsága. Mire közel értél hozzám, már nálam volt a helyzetelőny.
A többiek a lelátón feszülten néztek. Leo volt az első, aki helyeslően kezdett bólogatni.
- Sajnos igaza van. – mondta aggódóan – Bármennyire is ügyesen csavarja a megidézett fegyvereit, nem tudja, hogy kell kardot forgatni. Az ellenfele viszont egy igazi kardforgatómester. - Leo látott már ilyet a tünde erdő mesterei közt. Nagy tudású mesterek, akik a hátrányaikból előnyt kovácsolnak, és ellenfeleiket a saját erősségeikkel győzik le.
- Úgy gondolod?
- Tényleg így van. Többször is lehetősége lett volna lefegyverezni Gerardot. Mégse tette...
- Hát persze! Mert tudta, hogy csak simán egyesíti a fegyvereit egy csóvává.
- Egy fölösleges mozdulatot sem tesz. Átlát minden cselen...és mégis... – morfondírozott Klaus. Valami még mindig nem tetszett nekik.
A ghoul unott szemekkel figyelte a nézőteret. Az őrjöngve szurkoló óriásokat, az elégedett arcú mesterét, no meg persze a démon tanakodó társait. Meglepően jól átlátták a helyzetet. Sokat harcolhattak együtt, gondolta magában a lovag, hogy így átlátják társuk mozdulatait. Ijesztően jó elemzést hallott felőlük a képességeiről.
- A társaid elég beszédesek... – nézett Gerard felé.
- Nos igen, valamivel el kell ütni az időt. – mosolygott rá a démon.
A ghoul elgondolkozott. Vett egy nagy levegőt. Előholtként szokatlan valakit sóhajtani látni, de ő rendszeresen csinálta. Talán valami régi szokás lehetett. Talán egy keserű emlék korábbról. A csata már jó régóta tartott. Mindketten erejük határát feszegették. Gerard érezte, ahogy az izmaiba szép lassan izomláz költözik. Egy ideje már csak lihegve tudott levegőt venni.
- Mondcsak...hallottál már arról a támadásról, ami összezúzza ellenfele elméjét?
Gerardnak kellet egy kis idő, mire rájött, mire céloz ellenfele.
- Megtörő csapás a neve.
- Ez a démonok legerősebb varázslata?
- Nos... – morfondírozott – akik rangot szereznek, előbb utóbb szembe kell nézzenek megannyi ellenségükkel. Általában mind megszerzünk valami nagyerejű mágiát.
A néhai harcos kis szünetet tartott. oldalra nézett, Gerard társaira, majd vissza a démonra.
- Azon gondolkodom, vajon a te legnagyobb varázslatod összemérhető-e vele?
Gerard elgondolkozot.
- Ki tudja. A démonhercegek általában a leleményes fiatalok közül kerülnek ki. Azt mondanám, ha hárman támadnának egyszerre, elég alaposan meg tudnának szorongatni.
- Akkor eszerint...te most erősebb vagy náluk? – és akkor Gerard olyat látott, amit a küzdelem alatt még soha. A ghoul őszinte, ragyogó, magabiztos mosollyal nézett vissza rá, miközben fénylő szemeivel mustrálta. Akkor először látta ilyen hosszú ideig mosolyogni.
Hirtelen mintha megállt volna az idő. A nézőtéren, bár mindenki torkaszakadtából ordított, tökéletes csend söpört végig. Klaus, aki eddig unottan ült egyhelyben, most felegyenesedett, úgy hajolt előre, egyenesen a küzdőteret bámulva.
- Maria, adj egy kis bort kérlek....
Be se fejezte a mondatát, Gerard lerántotta magáról a vértjét, majd felhajította a magasba. Aleena gyorsan el is kapta. Ezután kihúzta az Archeust, majd leszúrta maga mellé a földre.
- Vigyázzatok erre. A vitéz lovag végre elszánta magát. – mosolygott előre.
- Úgy van. – helyeselt a ghoul – Most már látni akarom a te legerősebb varázslatodat.
Gerard meglátta a lehetőséget. A zsebébe nyúlt, elővette a varázskönyvet, melynek oldalai mindig változtatják alaklyukat. Azt kezdte olvasni, hogy varázserőt szerezzen vissza. A ghoul is készülődött közben. Leszúrta a kardját a földbe és rátehénkedett. Hirtelen azt vették rajta észre, hogy ő is elkezdett lihegni. Előholt létére olyan volt, mintha egy légzésgyakorlatot végezne.
- Ki akarja magát pihenni...? – nézett meredten Aleena. Ilyet még elétében nem látott.
- Ez csak egy apró gyakorlat, hogy felelevenítsem, miképp is működött a testem. – magyarázta a bajnok.
Gerard kíváncsian figyelt, miközben gyűjtötte az erejét.
- Az előholtak legnagyobb hátránya, hogy feltámasztásuk után nem tudnak tovább fejlődni. Egy lélekké vállnak, melyet a hajdanán testüknek nevezett babába zárnak el. De mi ghoulok, mások vagyunk...
Felemelte a kardját, majd lépett egyet előre.
- Ha kicsit gondolkodunk, rá lehet jönni, hogyan használható ki egy emberfeletti állóképességű test. Mikor megállunk, összeszedjük a gondolatainkat, majd elfelejtjük azokat a mozulatokat, amiket még élőként tanultunk, úgy kezdünk el harcolni, akár a Sötét Apostol ghoullovagjai. Mentesülve bármilyen korlátozástól.
Egy pillanatra úgy tűnt, mintha mágia áramlana az élőholt testéből. Elkezdett koncentrálni. Gerard jól tudta mi ez. Lia már látott ilyet. Az akolitus szekták átkos képessége. A képesség, amivel minden ghoul rendelkezett, amióta csak megidézték őket. És ez a harcos képest volt a testének adottságait maximálisan kihasználni.
Brutális aurát kezdett el árasztani magából a ghoul, ahogy végre elhatározta, teljes erőbedobással fog küzdeni. Örült. Végre egy olyan ellenfél, aki ellen nem kell finomkodnia. Nem kell félnie, hogy megöl egy ártatlan, gyenge és vakmerő harcost. Ez az ellenfél bölcs volt, tapasztalt. Megérdemelte, hogy teljes pompájában küzdjön meg. Évek óta először úgy érezte, élvezi a harcot. Velőtrázó csatakiáltást engedett útjára. Hangjára beleremegtek az aréna falai.
- Pehelykönynedség: egyharmad... – Gerard gyors számításokat végzett. Az összes általa ismert lendületadó mágiát beleszámolva a súlya harmadával meg tudja tartani az előnyét. Amikor a csata elején a ghoul szokatlanul könnyedén gyorsult fel már sejtette, hogy képes valahogy a sebességét tovább növelni. Azért is nem használta eddig a pehelykönnyedséget, mert ki akarta várni, hogy mennyire is kell a súlyát lecsökkentenie.
A többiek nagyot is néztek rajta.
- Nem egy kilóra váltott...? – persze tisztában voltak vele, hogy gondolkodás nélkül egy kilóra csökkenteni a súlyodat nem a legoptimálisabb, sokkal jobb így használni a varázslatot, hogy előnyt kovácsoljanak belőle. De Gerard eddig még sose használta így. Csak átváltott egy kilóra, aztán fel alá röpködött, miközben próbált találatot bevinni.
- Azt hiszem most végre láthatjuk milyen az, amikor Gerard komolyan vesz egy harcot. – dörzsölte meg az állát Klaus. Ez az, amire eddig várt.
A démon kihúzta magát. A két kardját egyszerűen eldobta, majd megint elővette a varázskönyvét. Az Archeust még mindig ott
- Meg is volnék.
- Rajta! – néztek egymásra eszelős tekintettel.
A lovag karját a hátára fektette. Keze hátrafeszült, majdhogy nem kicsavarodott. Izmai megfeszültek. Ha azzal lesújt, majd kétszer olyan erős lesz, mint az eddigiek. A két bajnok egyszerre megindult a másik felé. Mindketten sokkal gyorsabbak voltak, mint előtte. Pár óriásnak nehezére is esett a szemével követni az eddig lomha harcosokat. Ismét találkoztak. A lovag kardja előre ledült, majd elcsapott. Gerard ismét kitért előle. Ám ezúttal nagyot ugrott oldalra és jó három méterrel odébb kötött ki.
Árnybéklyó kúszott a férfi karjára. A démon elkezdett körbe-körbe futkorászni, hogy körbetekerje vele. Ellenfele nem hagyta, hogy ez megzavarja, fordult utána, kényelmes, nyugodt tempóban. De aztán egyszercsak megtorpant. Mert rájött, hogy valamit szem elől tévesztett.
- Már késő!
Ahogy Gerard futott, sorra idézte meg a levegőbe az árnyszilánkokat. A hegyes, nyílhegy hosszúságú tüskék ott meredeztek a levegőben, csak arra várva, hogy Gerard útjára indítsa őket.
- Én is észrevettem ám valamit. Amikor két irányból támadtam egyszerre, megállapítottam, mekkora szögben látsz ki abból a siakból. – mutatott a lovag páncélozott feje felé – Elég nehezen látsz el oldalra, nem igaz.
Sikerült a ghoul figyelmét magára vonnia azzal, hogy fel-alá rohangált. Ha egy pillanatra is, de sarokba szorította. És most készen áll, hogy megsorozza az éjfekete nyilaival. Intett a kezével, mire a szilánkok minden irányból megindultak ellenfele felé. Ám a ghoul sem esett kétségbe. Megragadta a kötelet, majd Gerardot maga felé rántotta. A fiú nem tudott mit kezdeni vele, magatehetetlenül repült felé. A kötelet nem engedte el érdekes módon. Kezébe sötét dárdát idézett meg. Hátralendítette a kezét, majd elengedte a kötelet, amint elég közel ért. A dárdával egyenesen a férfi fejére célzott. Közben a szilánkok célba értek, és sorra pattantak le a lovag vastag páncéljáról. A dárda viszont célba talált. Átszúrta az egyik szemét. Gerard ekkor újabb dárdát idézett meg, leszúrta a földbe és lefékezte magát vele. Idegesen az arcába harapott. Megint átlátott rajta. A nyakát célozta meg, de a lovag időben felfogta a dárdát az arcával.
És már nyargalt is felé, mielőtt újabb csapást mérhetne rá. Gerard még mindig csak őrülten idézte meg a szilánkokat és lőtte felé, bár egyik sem ejtett említésre méltó sebet. Lőtte, lőtte, ahol csak érte. A nézőtéren már mindenki tombolt most, hogy a két bajnok teljes erőbedobással gyepálta a másikat. A lovag lassan elérte. Ekkor a démon felugrott a levegőbe, majd három méter magasra. Magasba emelte az öklét.
- Ezt védd ki!
A korábban megidézett tárgyai, a két kardja, a dárdái, és az a rengeteg szilánk mind-mind egyszerre tört össze, majd kúszott az öklére. Gigászi üstökön formálódott meg, amúgy előrelendült, majd az alatta lévő élőholthoz vágta. Amaz a kardját a levegőbe emelte, s annak élével hárított, módszeresen ketté próbálta a mágiát vágni vele. Torkuk szakadtából ordítottak, ahogy minden erejüket beleadva egymásnak feszült a kard és a varázslat.
Hatalmas robbanás rázta meg az arénát, a felkavart por csapott fel egészen a nézőtérig. Szinte remegett a föld, ahogy azok ketten összecsaptak. A közönség egy része tombolt, másik része szótlanul figyelt várva, hogy mi fog történni. Aztán a por szép lassan leülepedett. A két harcos egymástól messze álltak, az aréna egy-egy végében, ugyanott, ahonnan elindultak. Gerard lábán végig vér csurgott a sebből, amit zuhanás közben szerzett, a ghoul ellenkező oldalán durva roncsolódást lehetett látni. A démon már a utolsókat rúgta. Az élőholt ekkor ismét hátrafeszítette a kezét, felkészülve a következő összecsapésra.
- Még mindig nem fáradtál ki?
A ghoul ravaszul elmosolyodott. Érezte a találatot, nem is kcisit. Nem fájdalmat érzett, de tudta jól, meggyengült.
- Az akolitus szekta tagjai csak utánzatok. Mi ghoulok akármeddig képesek vagyunk így, a testünket túlterhelve harcolni.
Gerard az Archeusért nyúlt, mely még mindig ott állt a földbe szúrva, ahol hagyta. Könyvét eltette, majd két kézzel megragadta a markolatot. A szent kard úgy égette, akár a tűzbe tartott piszkavas. A manája lecsökkent, így a szent mágiát is nehezebben tudta megfékezni. De neki csak egy csapásig volt rá szüksége. A karját behálózták a pecsétek. Bőven eltelt negyed óra azóta, hogy elsőnek az erő szavához nyúlt volna. Aztán varázslattal a lábát is megerősítette. Tudta jól, még várnia kellett volna vele. De ez lesz a végső csapás. Minden most dől el. Győztesként emelkedik fel, vagy vesztesként hull a porba. Nincs oka visszafogni magát. Érezte, ahogy a fájdalom szép lassan átjárja a lábszárát. Már előre figyelmeztette, ez nem jó ötlet. De nem törődött a holnappal. Ez lesz a végső csapás. A két párbajozó fél, bár a határaikat feszegették, lelkes mosollyal néztek farkasszemet.
- Mi a neved, néhai lovag? – kérdezte Gerard.
- Franz. Franz Matthias Westerstein, Octavus Carolus Rex büszke lovagja. Ezer és ezer démon rémálma. – sóhajtott még egyet utoljára – Mégis, azt hiszem rád fogok a legtovább emlékezni. Mi a te neved?
- Gerard. Gerard D. Lawrenz... – habozott egy kis ideig – Primus Darrakard hercege. A mágus, ki két személy egyben.
Ekkor váratlanul Lia is megszólalt. Igaz, Gerard fél percig nógatta, hogy tegye ezt meg neki. Nagyon nem akart beszélni csak úgy hirtelen felindulásból.
- Az én nevem Lia. Gerard láthatatlan társa.
A két bajnok nekikészült a rohamnak.
- Bármi is történjen, úgy fogok rád emlékezni, Gerard és Lia, mint egy igazi, vitéz harcos.
- Én sem hagyom majd veszni az örökséged.
Nagy levegőt vettek.
- Ó, a franc vigye el. Fejezzük be végre!
Nekiiramodtak. Halk suhanás futott végig az arénán, s mire a nézők észbe kaptak, ismét egymás előtt álltak, kivont karddal. Gerard ekkor elsütötte a pecsétjeit. Fájdalmas reccsenés, fájdalmat elfojtó csatakiáltás hangzott fel, ahogy elrugaszkodott. Érezte, ahogy a lába eltörik. Mindenki feszülten figyelt. Kardjait ismét nekifeszültek egymásnak,a hogy elsuhantak egymás oldala mellett, mindketten a másik oldalsó felét célozták meg. A kérdés csak az volt, kinek a kardja kerekedik felül a másikon.
Hangos csattanással léptek előre, majd suhintottak, miközben átkerültek ellenfelük másik oldalára. Egymásnak háttal állva, előreszegezett fegyverrel álltak. Egy pillanatnyi némaság következett. Majd hirtelen Gerard mellkasából patakként kezdett ömleni a vér és összeesett. A társai ijedten rémültek fel. Leo és Aleena már fel is álltak, hogy lesiessenek a ringbe segíteni neki.
~ Nem hiszem el. Nem tudtam eléggé emggyengíteni. Még a legnagyobb varázslatom sem hatott ellene. Tehát ilyen egy igazi legenda ereje?
Franz kardját leeresztve fordult meg, hogy kikiáltsa a győzelmét. Akkor döbbent meg igazán, amikor Gerard egyenesen kihúzva magát, minden megmaradt erejét beleadva odaállt elé.
- Mit művelsz?
- Egy lovag ne kezdjen bele olyan csatába, amit nem képes lezárni! – mondta a fájdalomtól könnyezve, ám még mindig eltökélt és kitartó mosollyal az arcán.
Franz egy pillanatig sem habozott.
- Pontosan. – majd ismét lecsapott rá. Gerard vérző tagokkal a földre hullott. Ezúttal nem is tudott felkelni.
A lovag felemelte a kardját. Majd súlytott vele....azaz csak súlytott volna, de egy különös mágia megbénított a karjait.
- Elég! A harcnak vége.
Aleena ért oda elsőnek a ringbe mellé. A tömeg őrjöngve ünnepelte a bajnokot, aki ismét győzedelmeskedett. Az inkvizítor próbálta ignorálni a hangjukat, azonnal Gerard mellkasához hajolt, hogy meghallgassa a szívét. Még dobogott. Még lélegzett is. Gyorsan megpróbált a fiú levetett kabátjából kötést készíteni. Leo ért oda másodiknak. Ő már látott egy-két csúnya esetet, így inkább a távozást szorgalmazta.
- Gyorsan a faluba kell érnünk. Orvost kell találni.
Leo, Aleena és Klaus gyilkos szemekkel pásztázták az élőholtat. Elhatározták bármi történjen, nem fogják hagyni, hogy megadja a kegyelemdöfést. Franzot ez nem érdekelte, a magasba lendítette a kardját, majd elhajította, egyenesen Gerard feje felé. Mindenki ijedten fordul a penge irányába. Egy darabig csak fagyosan nézték, de a végén megkönnyebülten sóhajtottak. A kard ugyanis a démon feje mellett állt bele a földbe.
- Kegyelmet szavazok meg neked. – mondta a győztes bajnok – A párbaj amúgy is véget ért.
Gerard idegesen nézett fel. Haragudott a társaira, amiért közbeavatkoztak. De aztán rájött, nem okolhatja őket. Ők nem ismerték a párbaj etikettet úgy, ahogy ő. Leszámítva Mariát, aki persze teljesen nyugodtan ült a helyén. Tudta, hogy ez fog történni.
Gerard idegesen nézett fel. Haragudott a társaira, amiért közbeavatkoztak. De aztán rájött, nem okolhatja őket. Ők nem ismerték a párbaj etikettet úgy, ahogy ő. Leszámítva Mariát, aki persze teljesen nyugodtan ült a helyén. Tudta, hogy ez fog történni. A többiek gyorsan átkarolták és féllábon döcögve kikísérték az arénából.

Gerard napokig csak feküdt utána. El sem hitte, hogy így helyben hagyták. Mindene tiszta zúzódás volt, a jobb lába eltörött, az oldalán és az arcán egy méretes seb díszelgett, mely még egy jó dieig fog hegesedni. Fájt a feje, beszélni is alig tudott a fáradtságtól. Jó ideig felállni sem volt ereje, úgy túlhajtotta magát. Edzés ide vagy oda ezt angyon durván megérezte. A harmadik napaztán váratlan látogatója érkezett. Nem más, mint az óriáslány, aki felfogadta. Kezében egy nagy zsákot hozott.
- Itt a fizetség, ahogy ígértem. – csapta le az asztalra.
Gerard értetlenül nézett vissza rá.
- De hát vesztettem.
- Vesztés nem számít. Bajnok helyt áll és ez a fontos. – mosolygott rá. A démon nem tudta eldönteni, vajon komolyan gondolja, vagy csak simán emgszánta őt.
- Folytatod a keresést?
- Bizony. Nem alszom, míg nem találom meg a bajnokom.
- Nos...ha netán később még mindig nem találnád, majd megkeresleg.
- Miért?
~ Ej, ej, de sok baj van veled.  Még jó, hogy közben némi hasznos tapasztalat is összegyűlt.
~ Mikor lettél te ilyen aggodalmas?
~ Amióta te felelőtlen.
Gerard visszaemlékezett rá, mit mondott neki Franz, amikor a társai kicipelték az arénából.
- Ne feledd, Gerard és Lia. Légy erős...éld túl a világot. És ha úgy hozza a sors, küzdjünk meg újra. – felelte neki a néhai lovag, mielőtt emelt fővel, akkor először büszkeséggel elvonult volna.

Felhasználó profiljának megtekintése

4 Re: [Azonnali] Missed Opportunity on Szer. Május 16, 2018 9:49 am

Gloria

avatar
Felszentelt Apáca
Felszentelt Apáca
Azonnali: DIES IRAE

Valami megváltozott. Éreztem minden egyes fuvallatban, minden egyes elszórt sóhajban, mióta a seregeink egy része - főleg az Ordo Malleus katonái - visszatértek Dornburg alól. Csöndesen megírták a jelentéseiket, elmesélték, hogy a vámpírtorony elpusztult, a családnak és a velük élő förtelemnek vége, mégsem szóltak fanfárok. Elmaradt a győzelmi lakoma, az ünneplés, a fesztivál, egyedül egy hálaadó misét tartottak a Katedrális égig törő falaki között és aztán: csönd.
Ez a furcsa csönd pedig ráült a mindennapjainkra is. Kérdőn néztük egymást a nővérekkel a konyhában, félrebillentett fejjel figyeltük a rendház előtt elmasírozó kereszteseket, akik közül egyet sem kellett ellátni. De nem mertünk kérdezni. Tudtuk, hogy valami kimondhatatlan történt ott, és valami kimondhatatlan közeledett, ahogyan a levegő súlyosan ült rá a tetőkre, a földekre és a szívünkre is. Negyven és még negyven nap telt el ebben a fojtó hangulatban, és egyre súlyosabb és súlyosabb lett.
- Mintha mindenki a végítéletre várna… - suttogta Helga az egyik konyhai szolgálata alatt, amit büntetésből róttak ki rá, mert már megint nem bírt csöndben maradni latinon. Nem sejthette egyikünk sem, hogy a lány milyen közel járt a valósághoz.
Az után, mint egy varázsütésre, minden életre kelt, a Katedrális hangyabolyként kezdett nyüzsögni. Először a sikolyokra lettem figyelmes. Én is egy ablakhoz akartam szaladni, de már mindenki ott tolongott, egyesek zokogtak, mások zsolozsmát mormoltak, de senki sem mondta ki, senki sem merte kiejteni az ajkai közül, hogy mi történt. Mire elértem a rendház kapujáig már éreztem a füst szagát is. Sűrű, fekete gomolyag volt, nem a száraz fából felszálló illatos, fehér füst. Ebben a feketében minden benne volt, száraz és nedves fa, a vetés, az állatok és a feketére szenesedett emberek… Tudtam, az agyam legmélyén amint megéreztem tudtam, hogy ég odakint minden, de a lelkem és a fejem is elutasította ezt a lehetőséget.
Szinte feltéptem a rendház ajtaját, hogy a szemem elé táruljon a narancssárga tűzbe öltözött világ. A falakon túl égett a búzamező, égtek a falvak, mintha még az ég felhői is lángoltak volna. A kis utakon papok, apácák és fényes páncélú keresztesek futottak, próbálták menteni, ami még menthető volt… Fogalmam sem volt, mi történhetett, de feléjük kezdtem el futni. Ha baj volt, segítenem kellett, és biztosan minden tele volt sebesültekkel is. Eltávolodtam a rendháztól, amikor hatalmas árnyék vetült a földre. Az emberek sikoltottak, imádkoztak, „Istenem segíts meg…”. Lassan fordultam hátra, hogy szembenézzek a fenevaddal, aki egyenesen a Szent Brünhilda rendház tetejére szállt le, csak könnyedén megpihenni.
Hatalmas volt és fenséges, egyszerre hordozta magán a mennyek fényét és okádta magából a pokol tüzét. Nem lehetett nem bámulni, mint ahogy én tettem, földbe gyökerezett lábbal.

„És láték egy fenevadat feljőni a tengerből, a melynek hét feje és tíz szarva vala, és az ő szarvain tíz korona, és az ő fejein a káromlásnak neve.
És e fenevad, a melyet láték, hasonló vala a párduczhoz, és az ő lábai, mint a medvéé, és az ő szája, mint az oroszlán szája; és a sárkány adá az ő erejét annak, és az ő királyiszékét, és nagy hatalmat.
És látám, hogy egy az ő fejei közül mintegy halálos sebbel megsebesíttetett; de az ő halálos sebe meggyógyíttaték; és csodálván, az egész föld követé a fenevadat.
És imádák a sárkányt, a ki a hatalmat adta a fenevadnak; és imádák a fenevadat, ezt mondván: Kicsoda hasonló e fenevadhoz? kicsoda viaskodhatik ő vele?”

János jelenései ott visszhangoztak a fejemben. Nem pontosan olyan volt, mint ahogy megírta, de nem fért hozzá kétség: eljött hát, amiről írt, és eljött az utolsó óránk… Akármi is történt a Dornburg toronynál, Isten lemondott rólunk. A kegyelem, ami eddig eltöltött, a hit, hogy szeret minket, olcsó szövetként foszlott szét, ahogyan a sárkány ránk tekintett, és megnézett magának egyesével mindannyiunkat. Itt már csak a tűz volt és a halál, amikor pedig a testünk elég a lelkünk megmérettetik majd az Úr színe előtt, és mindenki meg fogja kapni a maga ítéletét.
A lábaimat elhagyta az erő, és térdre estem a sárkány előtt. Lehunytam a szemem, hogy ne kelljen látnom a közeledő lángnyelveket, keresztet vetettem, és imádkoztam.
Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsájtunk az ellenónk vétkezőknek…
A tűz azonban nem jött. A fenevad kitárta a szárnyait, és ellökte magát a tetőről, lesodorva magával cserepeket és köveket, majd tovaszállt, el a katedrális harangtornya mellett, el Carolusburg felé. Ők következtek.
Ahogyan a sárkány eltűnt a horizonton visszatért az élet a tagjaimba. A kúthoz futottam, hogy beálljak a láncba, és adogassam a vödröt a lovagoknak. Ki kellett oltanunk a lángokat, utána el kellett látnunk a sérülteket. Az épületekkel hamar végeztünk, mintha egyszerűen nem lett volna célja felgyújtani Isten házát, így tovább futottunk, ki a falon…
A mezők lángoltak, áthatolhatatlan tűzgyűrűbe fogva minket. A földeken dolgozó parasztokból nem maradt más, csak elszenesedett testek, akiknek a lelke a füsttel együtt szállt az Úr felé égő áldozatként.
S ekkor a tűz, mintha az égő csipkebokor lett volna ki Mózeshez szólt, beszélt hozzánk is:
Nem a ti dolgotok ez. Maradjatok ki ebből, Lévi törzse.
Nem a mi dolgunk? Kinek a búzája égett hamuvá? Kinek a nyája lett otthontalan? Kinek a szülei, testvérei, unokatestvérei égtek halálra? A mieink… Ugyanúgy a mieink is.
[i]Ha azt akartad volna, hogy ne avatkozzunk közbe, akkor minket is el kellett volna égetned.[/colo]
Gondoltam, majd lehunytam a szemem. A legközelebbi falu egy órányi gyaloglásra volt innen. A Főváros gyalog egy nap volt, lovon talán fél nap, de a tűzön át egy ló sem fog odáig elvinni. Nem értünk volna oda időben…. De ha odaérünk is mit tehettünk volna? Csak menthettük volna, ami menthető. Életeket. Talán házakat. Magdolna nővér hűvös kezét éreztem a vállamon.
- Értük már nem tehetsz semmit, nővér. Ha a tűz kialudt útnak indulunk, de addig itt is szükség van rád.
Felpillantottam az idős apáca cserzett arcára. Hirtelen nagyon öregnek és törékenynek látszott. A keresztesek arcát néztem, de a mindig tettrekész lovagok most esendőnek és elveszettnek tűntek a páncéljaik alatt.
- Kötszer kell, víz és eszközök. Igaz? - pillantottam fel Magdolna nővérre, aki csak bólintott. - Mindenki nézze át a házakat, és a sérülteket gyűjtsétek a Szent Brünhilda előtti térre! - kiáltottam rá a körben állókra. Nem tudom, miért sikerült volna. Miért hallgattak volna pont rám? A hangom viszont, az erélyes parancs mintha megtörte volna a tekintetükre szállt varázslatot. Lassan, gépiesen mozdultak meg, mint a gólemek, majd szétszéledtek, én pedig Magdolna nővér oldalán tértem vissza a rendházba, hogy összeszedjem, amire szükségünk lehet… Amink maradt. Gyógyitalok, kötszer, víz, ima… Meghallgatja vajon még az imáinkat Isten?
Hamar megérkezett az első sérült, egy idős pap. Ahogy letérdeltem mellé láttam, hogy az arcán könnyek csorognak lefelé. Már nekiálltam volna a gyógyító varázslatnak, amikor megfogta a kezem.
- Hagyja, nővér. Nincs értelme. Az Úr elhagyott minket… Lemondott rólunk, és mi is magunkról.
Határozottan húztam ki az ujjaim az övéi közül, és nyomtam le a kezét a teste mellé, hogy maradjon nyugton.
- Igaza van atyám. Isten lemondott rólunk és lemondott magáról. De én nem fogok.

//A 2000 váltót szeretném kérni jutalomnak.//

Felhasználó profiljának megtekintése

5 Re: [Azonnali] Missed Opportunity on Szomb. Május 19, 2018 10:57 pm

Crispin Shadowbane

avatar
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos
Rémálom-csapda
Választott azonnali: Egy igazi rémálom ]
"A lovak a természet egyik ajándékai a sok közül. Igazából soha se gondolkoztunk el azon, hogy mit is jelentenek, hogy mennyit segítettek nekünk. Megszelídítjük őket, betanítjuk őket...hogy aztán a csatába vezessük a szegény párákat. Halál és szenvedés lesz a jussuk amiatt, mert őseik megbíztak a kétlábú fenevadakban...és mi kihasználjuk ezt a bizalmat. Az a lovag, aki csataménén vágtat a harcba, vajon belegondol-e abba, hogy mennyire is fél a hátasa? Nem, csak bosszankodik rajta. Ha netán az állat el is pusztul a csatában (vagy túlságosan megsérül és emiatt elvágja a torkát, hogy megszabaduljon a tehertől) nem a ló fájdalma az, ami megérinti őt, hanem a bosszúság, hogy most ismét kell vennie egy másik állatot, amelyet ismét a halálba hajszolhat. Ha lenne a lovaknak istene, mi mindannyian nagy bajban lennénk."
- Az Emberiség Újkori Borzalmai


- Jajj, Dracon, hagyd már abba a hisztizést! Még egyszer mondom neked: nem rúgtam be annyira tegnap este!
  Förmedtem rá a sárkánygyíkra, akin ismét erőt vett az alkohol iránti elvakult undora és dühe, és nagy hévvel támadta meg a lábamat. Hosszú karmai (valamikor le kéne már vágni ezeket, ha túl hosszúra lesznek hagyva ismét, betöredeznek) felszínesen megkarcolták a bőrömet (miután áthaladtak a kedvenc bőrnadrágomon...), fogai élesen vájtak bele a lábikrámba. Egy határozott rúgással indítottam meg az aljas dögöt lefelé egy lejtőn. Valaha egy magasított út volt, vagy talán töltés, azonban valamikor a múltban elvesztette ezen szerepét, így csak egy mély árok maradt az út két oldalán. Dracon sipítozva és hörögve (vagy valami ilyesmi hangot hallatva) gördült lefelé, majd megérkezett a gödör aljára. A nyakamat behúzva kezdtem el rohanni. Amint össze szedi magát, olyan dühvel fog rám támadni, hogy azt inkább nem kívánom magamnak...

  Hajnalban még mindig a sebeimet kötözgettem, illetve Dracon sérült vállát ápolgattam. A kettőnk csatája vagy húsz percig tartott, amely során bőven ment az adok-kapok. A helyzet kezdett egyre jobban elmérgesedni közöttünk, ahogy az unalom az agyunkra ment. Három hete róttuk az utat úgy, hogy messzire kerültük a lakott területeket, és csak akkor álltam meg egy-egy kisebb faluban, amikor már a készleteink vészesen leapadtak. Szerencsére bőven akadt erre felé tiszta vizű patak, amelyekből feltölthettem a kulacsomat, és amiben kimoshattuk a sebeinket. Azonban egy-kettő seb túlságosan mély volt, gyógyitalt meg ezekre nem akartam pazarolni. Az egyetlen szerencsém, hogy jártam már ezen a környéken elég sokszor, így tudtam, hogy ha tovább haladunk azon az úton, amely mellett most táboroztunk, két mérföld után elérünk a Tünde-erdő észak-keleti csücskéhez, a Katedrálistól alig egy-két napnyi sétára, és onnantól már egyenes út vezet Waldburg-ba.

- Ideje tovább indulnunk. Utálok én is nappal utazni, de kellenek a gyógynövények ezekre a sebekre.
  Biccentettem Draci felé, aki most, hogy kitombolta magát, egészen nyugodtan viselkedett. Öt perc alatt össze szedtem a cuccaimat, aztán már úton is voltunk az említett városkába.

  A hely nem sokat változott azóta, hogy legutoljára itt jártam. Ugyanazok a kis koszos utcák az erdő határában fekvő városkában; ugyanazok a léhűtő alakok, ugyanazok a kis kocsmák, ahol párszor megfordultam. Az utóbbi időben a környék kereskedelmi tevékenysége stagnálni kezdett, ahogy egyre éleződött a helyzet az emberek és a tündék között, illetve az erdőben elszaporodtak a veszélyes fenevadak és a banditák. Az utcákon az egyedüli változást éppen emiatt a fegyvert viselő férfiak (és ritkán nők) fokozott jelenléte jelentette.
  Helyszín ismeretemre hagyatkozva hamar megtaláltam az első fogadót, amelynek a közelében két évvel ezelőtt még élt egy gyógyfűkereskedő. A boltjához érve megkönnyebbülve állapítottam meg, hogy még mindig ez a helyzet. A szükséges összetevők bevásárlását így viszonylag hamar le is tudtam, és menet közben csak két csenevész kölyköt kellett elhalasztanom, akik megakarták szeretgetni Dracon-t. Normálisabb napokon hagytam volna nekik, hadd kínozzák Fehér Szellemet, azonban a három hete voltunk úton, amely során kerülgettük a lakott területeket  - így is eléggé nagy sokk volt mindkettőnk számára ismét a tömegben lenni. Érzékeim szinte már fájtak a túl sok információtól, amelyeket fel kellett dolgoznom, ugyanez volt a helyzet a sárkánygyíkommal.
  Utunk innen már rögtön a fogadóba vezetett. A "Halott Hárpiához" címzett fogadó leánykorában még a "Bűvös Sárkányhoz" volt címezve, de azóta elhalálozott a fogadós anyósa, ezzel egy időben megérett a korcsma egy névváltásra, na meg egy hatalmas bulira is. Két hétig emlegették még Waldburg-ban az estét, amikor annyi bor folyt a makrancos matróna halálának emlékére - és örömére! - hogy szinte fuldokoltak benne az emberek. Persze, hogy én pont akkor voltam Veronia másik felén...Az épület a maga két emeletével kiemelkedett a környék földszintes vályogviskói közül, így tökéletes tájékozódási pontot jelentett. Az alsó szint a szokásos közösségi rész volt, ahol viszonylag még jó állapotban lévő tölgy-, és diófákból készült asztalok és székek várták a betérő vándorokat, a pult mögött egy jól felszerelt konyhával, ahol viszonylag olcsón jó minőségű és bőséges vacsorát lehetett rendelni. A felső emeleten voltak a szobák, amelyek az utóbbi időben inkább üresen álldogáltak, ahogy a fajok közötti ellentét egyre jobban kiélesedett. Az istálló is ennek megfelelően félig kihasználatlan maradt...betérő alakom a fogadósból egy örömkiáltást váltott ki, Dracon látványa inkább egy rémült sikkantást (a hülyéje menet közben elfogott egy egeret és most annak vére csöpögött a fogairól, vörösre festve szügyén a tollakat). Amíg én arra vártam, hogy a fogadós felesége (igazi hárpia volt, bár eléggé beteges kinézete volt, így valószínűleg nemsokára ismét névváltozáson esik át az intézmény) előkészítse a szobámat és a fürdőt két személyre, a pult fölé kiszögelt hirdetéseket nézegettem. Voltak itt mindenféle irományok, amelyek leginkább helyi hirdetéseket tartalmaztak ("Rozoga szekeremet állapotban ennek megfelelő vagy jobb minőségű asszonyra cserélném!" ), azonban végül a szemem megakadt egy másikon. Ezt jobb minőségű papírra rótták fel és a nyelvezete is inkább művelt főről tanúskodott, semmint a helyi bugyuta parasztok vaskos tájszólásáról.



"A Tünde-erdő melletti Waldburg kisvárosa közelében eltűnt a lovam. Mivel szeszélyes időszakát éli, ez többször is megtörténhet, szóval kérem minden jóérzésű társam,- felekezettől és fajtól függetlenül - hogy segítsen nekem visszahozni. Egy Rémálom nevezetű fekete csődör az, könnyen felismerhető ezüst szerszámairól. Én magam nem érek rá, de 2500 váltó üti mindenki markát, aki visszahozza nekem. A Waldburgi könyvtárban kell jelentkezni, ha megvan a lovam.

Köszönettel: H.p. E."


  Egy ideig még forgattam a kezeimben a letépett papírost (a drága fogadós legnagyobb örömére), majd egy unott pillantással méregettem az előttem ácsorgó férfit, aki ideges pillantásokat vetett a papírra. A férfi valahol 40 és a halál között járhatott, ráncos arca megannyi évtizednyi keserűségről, bánatról és mértéktelen mennyiségben fogyasztott alkoholról árulkodott. Vizenyős szemei valaha határozottan csilloghattak, manapság viszont már leginkább csak a beletörődéstől és konstans aggódástól ültek meg mélyen szemgödreiben. Ősz haja már csak foltokban takarta golyó fejét, és az arca egy részét - ott is leginkább foltokban, valószínűleg soha se volt képes normális arcszőrzetet növeszteni.
- Ennyi váltóért még az anyámat is beöltöztetném lószerszámokba és elvinném ennek az embernek...
  Jegyeztem meg, hogy legalább valami beszélgetéssel elüssem az időt, míg elkészül az ebéd, a fürdő és a szoba. A férfi viszont csak keresztet vetett - nekem meg fogalmam sem volt, hogy a lótól félt-e ennyire, vagy a drága anyámtól. Mire végzett a bonyolult vallási rituáléval (háromszor kellett újra kezdenie, mert folyton elcseszte, legnagyobb örömömre), én már ásítoztam, aztán bizalmasan közelebb hajolt hozzám, én pedig kapásból dőltem hátra annyira, amennyire a szék engedte. Ha bármikor is ilyen szagra vágynék, akkor inkább egy troll seggét szagolgatnám, mint ennek a bunkónak a pofáját.
- Az egy veszélyes bestia, jó uram, vigyázzon vele! Két fajankó is megpróbálta a városunkból becserkészni Rémálmot. Az egyiknek darabokra tört a térde és le kellett vágni a lábát...a másik a mai napig hiányzik.
- Már mint a másik lába, vagy a másik fajankó?
- Persze, hogy a másik fajankóról beszélek! - csattant fel a férfi, én meg csak a fejemet csóváltam.
  Utáltam az emberek nyelvét, mert a franc se tudja néha eldönteni, hogy miről beszélnek. Igaz, az idő nagy részében nem is nagyon érdekel, hogy miről karattyolnak, csak takarodjanak az utamból. De persze, a fogadóssal nem lehettem bunkó, legalábbis addig nem, míg meg nem kapom tőle azt, amit akartam.

- És kinek hiányzik?
- Hogy hogy kinek? A családjának!
- Oh, okés...Na mindegy. Majd elmorzsolok egy könnycseppet érte a legközelebbi alkalommal, amikor hagymát pucolok. De nekem kell a pénz, egy ló meg nem jelenthet olyan nagy kihívást.
- Most mondtam, hogy ketten is pórul jártak, amikor megpróbálták megszerezni!
- Az első, aki eltörte a lábát, valószínűleg csak egy ostoba barom volt. Megpróbált ráülni a dögre és az levetette a hátáról, aztán vígan elnyargalt. A második inkább a családjától menekülhetett és nagy eséllyel már a hasát sütteti valahol innen nagyon messze, úgy hogy emiatt nem aggódnék. Én egy magasan képzett személy vagyok, aki minden feladatban tökéletesen megállja a helyét.
- Ühüm, amennyiben ivászatról és kurvázásról van szó. Ismerem én a fajtádat...
- Azt kötve hiszem...
  Kuncogtam el magamat, mindenféle magyarázat nélkül. A kocsmáros felvonta a szemöldökét, jelezve, hogy választ vár, de én csak a fejemet csóváltam és kuncogtam tovább. Ha ismerné a fajtánkat, akkor már nem ismerné, mert halott lenne. De ezt nem akartam az orrára kötni, így inkább csak hagytam a fenébe az egészet. Ebben a pillanatban toppant be az asszonyka, aki megjelenésben, szagban és jó eséllyel agykapacitásban is hasonlított egy trollra, így nem csodálkoztam azon, hogy Draci rögtön el is takarodott a fogadó másik felébe, és egy üres asztal fedezékéből figyelte gyanús tekintetekkel a nőt. Meg sem vártam, hogy bármiféle magyarázatot adjon a megjelenésére, inkább gyorsan a szobám felé vettem az irányt, hogy messzire elkerüljem őt és a fogadóst is. Dracon nagy távolságot tartva követett engem.


Két nappal később az erdőben


- Ki a fene gondolta volna, hogy ennyire egy erőszakos bestiáról van szó?
  Hüledeztem, ahogy egy fa törzsének dőlve próbáltam kifújni magamat. Másfél napja róttam az átkozott erdőt, próbálva Rémálom nyomára akadni. Az első fél napot a tényleges keresgéléssel töltöttem, aztán legnagyobb szerencsémre (gondoltam akkor) megláttam őt egy tisztáson. Egy bazi nagy, megtermett dög volt, akin már távolról látszott, hogy nem éppen egy pejló, hanem egy átkozott csatamén! Amint meglátott engem, rögtön vágtázni kezdett felém, és csak a szerencsémnek, a reflexeimnek és még egy jó nagy adag szerencsének köszönhettem, hogy nem taposott azonnal halálra, és sikerült elugranom előle. Utána egy órát még kergetőztünk, mire feladta a hajszát, én pedig majdnem egy nagy adag avarba dőltem hullafáradtan. Egyedül Draci őrizte meg a jó kedvét, aki felülről követte szemmel az eseményeket, és a földön fetrengve visított szó szerint a röhögéstől egészen addig, míg egy kődarabbal fejbe nem dobtam. Ettől már rögtön elkussolt.
  A következő pár órát pihenéssel töltöttem, meg felkészüléssel és ismét a dög nyomába eredtem. Ugyanazon a tisztáson akadtam rá, ahol az első szerencsés találkozásunk megesett, de most már jobban figyeltem. Sikerült is a közelébe lopóznom és egy fa ágain kuksolva, biztos távolságról figyeltem meg, és vártam, hogy aludjon, vagy valami. Nem ismertem a lovakat, így nem is tudtam, hogy ezek hogy aludnak, vagy mit csinálnak  - már ha alszanak egyáltalán - így arról se volt fogalmam, hogy mennyi ideig kell várnom. A türelemjátékot azonban végül elvesztettem, ahogy unalmas órákon keresztül figyeltem a dögöt, ahogy egy csermelyből iszik, vagy éppen a dúsan növő fűből legelészik és az istenért sem akart ledőlni aludni. Megunva a várakozást, leugrottam a fáról és azon elhatározással közeledtem felé, hogy csak azért is elkapom őt. Mint kiderült, egészen gyorsan tudok futni rövid távon, már amennyiben van ösztönzésem. Már pedig egy felém vágtató, több mázsás dög egészen jó ösztönzés volt. Most pedig itt vagyok, egy fa törzsének támaszkodva, és a tüdőm darabkáit köpöm fel éppen. Ez tényleg egy átkozott dög!


- Oké, Dracon, a terv a következő!
 Fordultam a sárkánygyík felé, aki mellső mancsával épp a homloka közepén növő dudorral volt elfoglalva. Elvigyorodtam a sikeres dobásom látható eredményén, miközben egy nagy adag falevelet félre söpörve viszonylag tiszta földterületet csináltam, amire most rajzolni tudtam.
- Az ellenség a tisztás közepén van. Északról egy csermely határolja a csatamezőt, amelyen azonban könnyen át tud kelni, így tényleges taktikai előnyhöz ott nem jutunk. Délről a tisztás teljesen nyitott, azonban a fák eléggé sűrűn nőnek ahhoz, hogy akadályozzák, egyes helyeken pedig teljesen meggátolják a mozgását. Dél-délkeleti irányból egy sekély szurdok gátolja őt, nyugatról szintúgy nyílt a tisztás. Tehát valahogy körbe kell kerítenünk őt, és kifárasztani.
  Soroltam fel a meglátásaimat a sárkánygyíknak, aki nem bizonyult valami túlságosan jó hallgatónak és őszintén szólva, el is csodálkoztam volna, hogy ha bármit is megért a szavaimból. A táskámban még volt némi répa és zab, amivel magamhoz tudtam volna édesgetni ezt a pokolból előmászott förtelmes bestiát, de esélyem sem volt arra, hogy ezt oda adjam neki, mert mindig üldözőbe vett. Egyáltalán, miből készült ez a ló?! Csak a hatalmas tapasztalatomra és a felsőbbrendű intelligenciámra hagyatkozhattam ebben a hadműveletben, ez pedig bőven elégnek kell, hogy legyen.
- Jól van, akkor a déli nyíláson keresztül közelítjük meg a tisztást és megpróbáljuk északnak terelni, a csermely irányába. Onnantól kezdve két mérföldön keresztül szabad neki az út, aztán jönnek a dombok, amelyeken felfelé kaptatva le fog lassulni és remélhetőleg el is fog fáradni. Addig folytatjuk az üldözését,  amíg...MI A BÁNATOS FRANC?!
  Hördültem fel, ahogy éles nyerítés hallattszott nem is olyan messze tőlem. A hang irányába fordulva Rémálmot pillantottam meg, aki olyan vad pillantásokkal méregetett, hogy majdnem a nadrágomba piszkítottam. A lemenő nap fényében esküszöm, hogy vörösnek tűntek a szemei, az ezüst szerszámokon megcsillanó nap fénye bántotta a szememet.
- Oookos paci, jóó paci...mara...BASZKI!
 Sikítottam fel ismét, ahogy a csatamén rohamozni kezdett. Azonnal felpattantam és rohanni kezdtem a legközelebbi fa felé, hogy a mögött keressek ideiglenes fedezéket. Az utolsó pillanatban vetődtem oldalra, és ahol az előbb még én álltam, ott most egy feldühödött mázsás dög vágtatott keresztül. A nyerítése borzalmas volt, bár mint hogy ha...
- Ez most kajak kiröhögött engem?!
  Hördültem fel. A hang erősen emlékeztetett arra, amit Draci szokott hallatni, amikor jó kedvében van. Utálom az állatokat! Utálom az összeset, egytől-egyig! Mert az a rohadt fehér dög is mit csinál? Egy rohadt faágra szállva, lógó nyelvvel figyeli a jelenetet, mint aki élete legjobb színházi előadásán van. Hát, hiába terveztem azt, hogy alaposan móresre tanítom a mocskosat, mert a ló megfordult és ismét rohamra indult, én pedig olyan gyorsan másztam fel a fára, hogy az bárkinek a dicsőségére vállt volna. A viszonylagos biztonságból figyeltem, ahogy a ló a táskámhoz lépked, és addig ráncigálja azt a pofájával, míg ketté nem szakad...aztán jó étvággyal lát neki a répáknak és a zabnak. Egy pillantás Dracon felé elég volt ahhoz, hogy ismét feltámadjon a dühöm...mert az már csak a farkával kapaszkodott a faágba, hogy ne zuhanjon le, ahogy éles hangon visítva hahotázott. MIVEL ÉRDEMELTEM EZT KI?!
- Abban a táskában volt a Te csemegéd is, csak úgy mondom...
  Na ez már lehűtötte a kedvét és most megszeppenve figyelte a jelenetet, ahogy a drága Rémálom további kaja után kutakodott. Amikor már nem talált semmit, csak felháborodottan prüszkölt egy sort és elvágtatott a naplementébe - maga mögött hagyva egy felháborodástól reszkető sötét elfet és egy kissé megszeppent sárkánygyíkot.
- És ezért csak kétezerötöt ad az a bunkó paraszt?! A tízszerese is kevés lenne ehhez az egész mutatványhoz.

  Egy újabb nap, egy újabb lehetőség. Miután a fél estét azzal töltöttem, hogy vadásztam, és sikerrel el is ejtettem két nyulat, egy rohadt nagyra nőtt cickány-egér-patkány-mittudoménhogymégismiafranc keveréket...na ezek után próbáltam pihenni, azonban közben folyamatosan hallottam a paták dübörgését, ahogy a rohadt bestia a környéket rójja, így aztán aludni se tudtam. De még mindig nem értettem, hogy ez a rohadék miért nem alszik már?
- Ha ennek vége lesz Draci, alaposan el kell beszélgetnünk a mostanában tanúsított viselkedésedről és a neveletlenségedről.
  Vetettem oda a sárkánygyíknak, aki éppenséggel egy nagy adag szőrcsomót öklendezett fel. Hmm...lehet, hogy a nyárson való megsütés előtt meg kellett volna kopasztani azt a mutáns valamit? Lehetséges...eléggé érdekes volt mondjuk így a kaja íze, és még a nyuszikhoz hozzá se nyúltam, mivel a vér szaga oda vonzott kettő farkast is, úgy hogy most már nem csak a rohadt ló, hanem egy falka miatt is aggódhattam. Vörös, beesett szemekkel róttam ismét az erdőt. Elhatároztam, hogy ha most se jön össze, feladom, összekapom a cuccaimat és olyan messzire kerülöm ezt a területet, amennyire csak lehet - egészen addig, míg valaki be nem fogja ezt a pokolfajzatot. Óvatos lépteim alatt csak nagy ritkán reccsent meg egy-egy lehullott és kiszáradt faág. Olyan lassan és halkan haladtam, hogy menet közben egy csiga száguldozott el mellettem és középső szemcsápjának (már ha ez egy létező szó és testrész) felmutogatásával jelezte, hogy mennyire elégedetlen azzal a ténnyel, hogy az ilyen lassú barmok elfoglalják az utat. De legalább nem csaptam zajt...
  ...és így megláthattam, ahogy a ló épp egy kis patakból iszik. Nekem háttal. Hmm..hogyan kéne megközelíteni? Hátulról? A francokat, ott rúg! Elölről? Ott meg harap? Oldalról? A lehető legjobb alternatíva. Ajkamon ádáz vigyorral, kezemben egy bazi nagy husánggal közelítettem felé. Meglepem őt, lecsapom, hogy elájuljon, aztán alaposan megkötözöm...és elvonszolom innen! Valahogy éreztem, hogy ezzel a tervvel valami baj van, de akárhogy is erőltettem az agyamat, nem tudtam rájönni, hogy még is, mi lehet az? Áh, meg van! Hát hogy lehettem ilyen hülye? Nem elég megkötözni, le is kell szedálni! Aztán még vagy hatszor átkötözni, hogy biztos ne tudjon mozdulni, utána már csak pár mázsát kell egy magamnak megmozgatni. Gyerekjáték!
  A faág szinte csúszkált a kezemben, ahogy egész testem izzadt. A szívverésem annyira felgyorsult, hogy attól féltem, mindjárt kiugrik a helyéről. Nem élnék túl még egy frontálist támadást ettől a dögtől...és nagyon be voltam rosálva! Tíz lépés. Oké, még mindig iszik. Öt lépés, már szinte hallom a légvételét. Fejem fölé emeltem a husángot. Most véged! Aztán a ló feje lassan, nagyon lassan felém fordul.

- Ne szopass már...
  Súgom elfojtottan, ahogy kapálni kezd mellső lábaival. Nem akarom! Ne! Légyszi, maradj ott helyben! Csak fejbe csaplak. Egy kicsit. Nem nagyon! Csak annyira, hogy elájult. Nem fog fájni! Kíméletes leszek és óvatos. Tudom, tudom, nagy szerszámról van szó, de lendüljünk túl ezen a ponton! A lónak viszont nem ezek voltak a meglátásai. Hangosan prüszkölve kezdett el megfordulni, én meg kapásból hozzá vágtam a vaskos faágat és menekülőre fogtam...Azonban most már nem volt annyi erő se benne, hogy a legközelebbi fáig elérjek. Éreztem, hogy valami akkora erővel vágódik nekem, mint egy faltörő kos és minden elsötétült...

...amikor kinyitottam a szememet, egy bazi nagy lófej úszott a látómezőmbe. Olyan hangosan sikoltottam el magam, hogy a rohadék félre is kapta a fejét. Próbáltam arrébb evickélni, mielőtt még belőlem is zabálna ez a pokolfajzat, azonban igen csak nehezemre esett a mozgás. Sőt, egyáltalán nem tudtam mozdulni. A ló meg csak bámult engem. Hát ennyi, itt a vég! Azonban Rémálom nem támadott meg, csak hátrált pár lépést, aztán végül amennyire testi adottságai engedték, "leguggolt", mellső lábait behajtva. Ez biztos valami harci rítus nála. Így ajánlja fel az elejtett ellenségének lelkét a Lovak Istenének. Utálom a rituálékat! Valami a fülembe fújtatott. Szememet becsukva vártam, hogy itt érjen utol a végzet. S a végzet jött is...egy érdes nyelv formájában, ami végig szántott az arcomon, és utat talált a füleimbe. Undorodva toltam el magamtól Draci fejét, aki ezek után csak úgy kényelmesen leült mellém, mint ha minden a legnagyobb rendben lenne. Ezzel egy időben Rémálom prüszkölt fel felháborodottan, és feltápászkodva indult meg felém. Hatalmasra tátott pofája egyre közeledett felém, én nekem meg még mindig fájt a mozgás. Az éjgyilokjaim a megtépázott tokjaikban voltak, és nem lehettem elég gyors ahhoz, hogy elő vegyem őket. Így aztán a szélesre tárt pofa egyre csak közeledett a mellkasom felé. Baszki, ez a szívemet fogja egyből kitépni! Éreztem is, ahogy fogai a köpenyem köré záródnak...aztán a fejét emelve egyre feljebb, emelt engem is a ruhámmal együtt...ami rövid úton meg is adta magát, elszakadt, én meg visszahuppantam a földre. Rémálom idegesen toporgott mellettem. Kihasználva az alkalmat a két dührohama között, egy fának döntöttem a hátamat, miután fél percnyi kínlódás után sikerült feltápászkodnom és most reszkető kezemben tartott fegyvereimmel néztem farkasszemet a lóval, aki ismét lerogyott. Draci a pillanatot és alkalmat kihasználva reppent a nyeregbe és értelmes tekintetével nézett rám .

- Ti most szivattok engem...én nagyon csúnyán bevertem a fejemet, vagy már éppenséggel a Fátylon Túl járok, és ez egy rémálom. Már mint határozottan Rémálom.
  Párszor megpofoztam magam - az első után rájöttem, hogy talán a fegyver markolatával ütlegelni magamat annyira nem jó ötlet, így elejtettem Clandestine-t és folytattam az önpofozást - hogy érezzem a fájdalmat és felébredjek. De semmi. A jelenet ugyanaz maradt. Egy csatamén nyergében ücsörgő rohadt sárkánygyík nézett vissza rám. Háát...végül is, ennél abszurdabb már semmi sem lehet...

  Rémálom nyergében lépdeltünk be Waldburg-ba. Miután valami csúnya agyrázkódás után úgy gondoltam, hogy egészen jó ötlet egy olyan ló nyergébe szállni, aki számításaim szerint is legalább négyszer próbált kinyírni, egész hamar megérkeztünk a városba. Az egész testem merő horzsolás és folt volt, talán hiányzott pár fogam is, és lehetett egy-két törött bordám is...de legalább visszaértünk. A ló magától találta meg a könyvtárat, miközben én félig ájultan ültem csak a nyeregben és láttam elmosódottan, ahogy egy kisebb tömeg gyűlik össze körülöttünk.
  Őszintén szólva nem emlékeztem utólag arra, csak nyomokban, hogy mi is történt pontosan a városba érkezésünk után. Talán mint ha a könyvtárba mentünk volna...ott találkoztunk valami alakkal, aki vagy nagyon hálás volt a lováért, vagy nagyon ideges...nem tudom eldönteni, a képek össze mosódtak. Talán valami olyasmit hablatyolt, hogy Rémálom eléggé jól kiszórakozta magát az üldözésemmel és zaklatásommal ahhoz, hogy végre úgy döntsön, ideje haza menni a gazdihoz....és végül három nappal később ébredtem fel a fogadó szobámban, tetőtől-talpig bekötözve, az ágyam mellett nagy rakatnyi gyógyitallal...s a párnám alatt egy erszénnyel, benne a ló visszaszerzéséért járó jutalommal. És egy sárkánygyíkkal, aki a lábaimnál aludt, egészen addig, míg le nem rúgtam őt a fenébe onnan és egy jóleső vigyorral az arcomon dőltem vissza csicsikálni.

Felhasználó profiljának megtekintése

6 Re: [Azonnali] Missed Opportunity on Kedd Május 22, 2018 11:34 pm

Lance Kalver

avatar
Tünde Zsoldos
Tünde Zsoldos
Bajnok

Egy téli napon karavánnal utaztam Nordenburg felé, nem volt különösebben eseménydús utazás, csak nagyon hideg és helyenként hóviharos, de a kereskedők biztosra akartak menni, hogy a szállítmány rendben megérkezik a célvárosba. Ahogy odaértünk, kifizettek, és búcsút intettünk egymásnak. Először, mivel elég fagyos volt az időjárás, behúzódtam egy fogadóba, és ott töltöttem el az estét egy korsó sör és a tűzhely társaságában, majd az éjszakát meleg takarókkal karöltve. Aznap nagyon örültem, hogy itt a hidegebb területeken legalább annyiba veszik a fáradt utazót a fogadósok, hogy gondoskodnak a vendégek meleg felé támasztott igényeiről, innen délebbre nem mindig tették meg még a kicsit drágább helyeken se.
Másnap éktelen dörömbölésre ébredtem. Emeleti ablakom volt, de még így is láttam tisztán egy hatalmas lányfejet, az pedig, tekintve, hogy az itteni házak elég magasak voltak, és meredek tetejűek, hogy a hó ne maradjon nagyon rajtuk, elég durva volt. A dörömbölés nem szűnt, sőt bömbölést is hallottam.
- Harcos ide most! Harcos ide most!
Kisvártatva lábak dobogását hallottam az ajtómhoz közeli lépcsőn, és mielőtt akárcsak elkezdhettem volna forgatni a szemem, berontottak az ajtón. A fogadós volt az, igencsak ziláltan.
- Nálad kard van, biztos erős vagy… Kérlek, szabadíts meg, nagyon drága volt az az ajtó! - Kezdett el kérlelni. Közben egyre csak erősödött a dörömbölés, már az ablakkeret is rezgett, mikor meghallottam valami mást is.
- 2500 váltó! 2500 váltó!
- Vállalom. - Bólintottam további hezitálás nélkül, és elindultam a futólépésben lefelé siető tulajdonos nyomában lefelé. Lihegve tépte szinte fel az ajtót, épp csak azelőtt, hogy egy hatalmas rúgás beérkezett volna az ajtóba. Így is majdnem eltalálta szegény férfit, akiben az ütő is megállt, ahogy a jókora láb tőle húsz centiméterre állt meg. Ő gyorsan hátraiszkolt, ahogy az óriáslány letérdelt, és lehajolt, hogy benézzen az ajtón. Az oldalamon jól láthatóan ott volt a kardom, hogy lássa, hogy engem keres. Felvonta a szemöldökét, felhúzta az orrát, majd benyúlt értem. Tiltakoztam volna, hogy kivegyen, de túl késő volt. A fejemet védtem a két kezemmel, hogy ne vigye le a szemöldökfa, ahogy kihúzott, de ügyesebb volt, mint számítottam rá, és nem történt semmi baj. Felemelt a szeme elé, olyan jó négy-öt méter magasságba, és jól megnézett magának napfényben is. Amit egyelőre észrevettem, az az volt, hogy még hatalmasabb, mint gondoltam, és az, hogy hihetetlen büdös volt a szája, de nem nagyon tehettem meg abban az állapotban, hogy ellenkezzek, úgyhogy nyugton maradtam, és csak reméltem, hogy nem fog úgy dönteni, hogy a fejem tulajdonképpen csak reggelinek jó.
- Leszel bajnokom harcban, kapsz 2500 váltó! - Paskolta meg szabad kezével az övéről lógó nagy, csilingelő pénzeszsákot, ami számára nem lehetett nagyobb, mint nekem egy kisebb erszény. Nem hiába óriás az óriás.
- R..rendben, le.. leszek… De nne szorítts ennnyire.. - Nyögtem, ahogy izgalmában kicsit jobban rám markolt a kelleténél. Meglepetésemre tényleg engedett a szorításán.
- Rendben. Te jönni velem, küzdeni király bajnokával, én téged kifizetlek. - Mondta, majd ellentmondást nem tűrően megindult. Én már éppen beletörődően elernyedtem volna, hogy élvezzem legalább a pihentető utazást, mert legalább a lány tekintettel volt rám, de ekkor bevillant valami. Hát nem így lettem bajnok legutóbb? Na ne már… remélem ez egy picit egyszerűbb helyzet lesz annál. Semmi kedvem nem volt ilyen nagyra megnőni, és különféle próbákat kiállni. Kiállok bunyózni, és kész, ennyi. Legalábbis nagyon reméltem…

Kicsit elszundikáltam az óriás kezében, így már csak azt vettem észre, ahogy bedob a ringbe, és arra kell ébrednem, hogy egy élőholttal kell megküzdenem. Legalábbis élőholtnak tűnt, egy normális férfialak volt, csak sokkal vékonyabb, és már megszürkült. - Csodás… - Morogtam magam elé. Nem elég, hogy most keltem, még nem is reggeliztem, és erre még rádob két lapáttal, hogy így kell harcolnom. Meglepetésemre az élőholt megszólalt.
- Ugye? Tényleg szép napunk van, csak egy kicsit hideg. - Válaszolt kimért, udvarias hangnemben az ellenfelem, ami egy kicsit összezavart. Most akkor hogy is van ez? Egy élőhalott, akivel küzdenem kell, és az epés megjegyzésemre pedig teljes udvariassággal válaszol. Biztos nem volt semmi este az italomban? Bizonytalanul kérdeztem tőle, ha már válaszolgatós kedvében volt.
- Mit is kéne itt csinálnom?
- Hát elvileg küzdenünk kellene, és aki nyer, annak a képviseltje fog a trónon ülni. - Felelt egyszerűen, bennem pedig lassan kezdett tisztulni a kép így reggelre. Kihúztam a kardomat, és megvillantva a délelőtti, hideg napfényben, megkérdeztem.
- Hogy tudom legyőzni? - A férfialak kíváncsian oldalra döntötte a fejét, amíg átrendeződtek a rúnák a pengén. Rájuk néztem.
- Sehogy. - Állt rajta, majd megint mocorogtak az írásjelek, és egy bátorító üzenetet is kaptam: - Élvezd a vereséged. - Köszi Fragarach, igazi segítség vagy. Megint ránéztem az élőholtra.
- Most akkor mi legyen? - Kérdeztem a kezemet széttárva, ő pedig viszonozta a gesztust.
- Gőzöm sincs. De érdekelne, hogy miért beszéltél a kardodhoz. - Mondta, őszinte érdeklődéssel a szemében közelebb lépett, én pedig egy kicsit zavarba jöttem.
- Hát szokása válaszolni, ha kérdezek, de nem túl bőbeszédű. Itt vannak rajta rúnák, és ezek rendeződnek át, amikor kérdezek - Mutattam - És nekem teljesen jól olvashatóak és érthetőek az anyanyelvemen, angolul, de mások elvileg csak olvashatatlan karcolásokat látnak rajta. - Tettem hozzá bizonytalanul. Még sose beszéltem a kardomról senkinek, pláne nem egy arénában, amikor harcolnunk kellett volna, pláne nem egy ellenfélnek, pláne nem egy ilyen élőhalottnak.
- Megnézhetem, hogy működik? - Kérdezte érdeklődve. Még mindig zavarban lévén bólintottam egyet, aztán agyaltam egy kis ideig a legjobb kérdésen, amit ilyenkor fel lehet tenni, de aztán csak egy egyszerűnél maradtam.
- Milyen nap van?
- Hétfő. - Adták ki a jelek, az élőhalott meg úgy tűnt, hogy tényleg nagyon örül ennek.
- Kezembe vehetem?  - Kérdezte, de erre már megráztam a fejem.
- Szó sem lehet róla. - Az én kardom, más rá nem teszi a kezét. Szomorúan lelógatta az orrát, de aztán felemelte a fejét.
- Köszönöm, hogy megmutattad. - Azzal szomorkásan hátbaveregetett, én pedig előrerepültem.
- Hoppá, bocsiii! - Hallottam a hangját, ahogy kiabál utánam, és ez volt az utolsó emlékem, mielőtt bevertem volna a fejemet.

Kicsit később kótyagosan ébredtem egy hatalmas ágyban, az az óriáslány ült mellettem, aki idehozott. Kicsit kábán megfogtam a fejemet, és egy hatalmas dudort éreztem. Leengedtem magam mellé a karomat, és oldalra döntöttem a fejemet.
- Te nem aggód, maradhat itt, amíg gyógyul. Én köszönöm neked, én kifizet téged. - Hallottam a lány aggódó hangját.
- Akkor jó… - Motyogtam, aztán visszaaludtam. Furcsa, de egyben jó érzés is volt, mert végre gondoskodott rólam valaki, de hogy azok óriások legyenek…

Felhasználó profiljának megtekintése

7 Re: [Azonnali] Missed Opportunity on Csüt. Május 24, 2018 11:33 am

Cedrick von Nebelturm

avatar
a Nebelturm család tagja
a Nebelturm család tagja
Egy igazi Rémálom


Pata nyomok. Hm-hm.. Gondol, gondol. Mit jelenthet ez..? Lovat. Lovat. De vajon.. Odébb ugrándozik egy bokorhoz, szakértő módon megvizsgálgatva rajta a letört gallyakat. Ló. Beleszimatol a levegőbe, gonoszul elvigyorogva magát. Ló.
Hát megvagy..
Ezüst szerszámos, fekete csődör. Nem kell előtúrnia a zsebéből a hirdetést, hogy tudja. Nem a jutalomért csinálja, ugyan dehogy. Csak az izgalom. Meg a mersz. Félsz. És persze a kivagyiság. Az mindennél előrébb való.
Mint aki tudja mit csinál lopakodik odébb, behúzódva egy fa mögé. Játssza a vadászt. Elvileg az volna. Egy ragadozó, aki elutasítja, hogy vadásszon. De lovat fogni, az egészen más dolog.. Vet egy rosszalló pillantást a saját hátasára, mikor az prüszkölve kihátrál a cserjésből, ahol felriasztott egy kisebb fajta méhrajt.
Pszt!
Csendben vadászunk.
Hát még ezt sem tudod..?
Oson. Követ. Szagol. És hallgatózik. A helyiek egy ideje feladták a dolgot. Gyávák. Gyengék. Nade majd ő, a kiválasztott.. Vigyorog. Nem tudná eldönteni, hogy magában teszi-e, vagy kifele is. Az izgalom. És a dicsőség. Ló. Ló-nyomok, jó nyomok. Követ. Még nincs egészen sötét. Szürkület. Ilyenkor mindig minden más. A távolságok. Nem feltétlen lát tisztán, de ha leszáll az éj, és az a kevés maradék önkéntes is visszahúzódik a kandallója mellé, aki most még idekint baktat az erdőben, akkor egyedül lesz, két lóval. A lovak persze látnak a sötétben - hallja a rigókat, ahogy röhögnek rajta. Lebukik a csalánosban.
Persze, hogy látnak - ölti vissza a nyelvét a madarakra. Látnak.
Na és?
Vigyorog.
Látnak, látnak. Óvatosan kúszik előrébb a magas fűben között. Ebben persze nem segít a háta mögött kapáló hátasa.
Pszt! - fordul hátra, a némaság egyezményes jelével a szájára illesztve a mutatóujját.
Pszt!..
Csendben vadászunk..
Hát nem tudod?
Lassan araszol a gazosban, egészen a földhöz lapulva. Érzi a szagát.. Aztán meglátja. A lenyugvó Nap utolsó fényében, a fémes villanást. Aljasul somolyog. Ismeri a fémeket, ha nem is ért hozzájuk. Ezüst.
Ló.
Dicsőség..
A hátára fordul a dudvában, a stratégák egyezményes jeleivel mutogatva Nyálasnak, hogy hova menjen. Merről, hány lépés, milyen tempó, és persze... Persze, hogy kudarcos hadonászásban fullad, az a csata percei előtt oly magasztosnak induló -és kéne maradjon- tanácskozás.
Menj! - villan a szeme dühödten a mögötte lustán álldogáló ménre, miközben félrekapja az állát, a fák között legelésző céllóra utalva.
Menj!
Magában morogva gördül vissza a hasára, miután kellő mennyiségű hercehurca után a hátas végül csak megindul előre. Némán lapul a fűben, megvárva, amíg Nyálas elér a kijelölt cserjéig, de aztán is meggondoltan mozdul, ahogy az ezüstszerszámos felkapja a fejét a másik ló közeledtére. Látnak. Hogyne látnának, de ha le vannak foglalva akkor nem figyelnek.
Zseniális terv.
Visszafogottan mászik. Lassan, óvatosan, halkan, ki és be, ki és belélegezve, mintha lőni készülne. Vadászik. A kép összeszűkül a két négylábú fekete foltra, ahogy eltűnik a fény a világból.
Éjszaka van.
Éjszaka van, és ő...
Hányingere van, de az izgalom erősebben szorítja a mellkasát. Csak nyugodtan. Ki és be, levegő.
Mély levegő..
Remegnek az izmai. Remeg az agya. Már nem gondol, gondol. Még egy méter. És még egy.. Kettő. Megdermed egy pillanatra, ahogy az idegen lófej felé fordul. Túl sokat mozgott. Vár. Pásztázó ló-tekintet.. Mintha napokig égetné a ló-szemek sugara, de aztán elfordul. Az időközben legelészésbe kezdő Nyálas érdekesebb. Hogy köss le egy lovat.. Ki és be.
Levegő.
Még egy méter..
Négy-öt lépésnél ugrik. Közelebb úgysem jut. Csak legyen elég gyors. Rohan. A sajátja még a fejét sem emeli meg. Őrült a gazdája, mind megmondták.
Ugrik, rohan, és újra ugrik. Vetődik, mert az ezüstszerszámos már kiszúrta, hiába fojtotta magába a helyzethez illő üvöltést.
Vetődik, és nem esik hasra. Megvan a nyereg! De csúszik, atyaúristen, de tüzes ez a ló, a fene vinné el.. Vigyorog. Csúszik, de átfog valami másra, talán a szár az, de elég magasan fogja meg, de az is csúszik. A ló meg táncol alatta, hát rajta, dobj le, ha tudsz, dobj le, dobj le.. Magát hergeli bele. Nevetve hagyja, hogy fel-alá nyargalásszanak vele. Nevetve veti meg a lábát a földön, mintha ezzel megállíthatná a csődört, előbb, mint ahogy kitörné a bokáját. Nevetve kapaszkodik a lóba, az ezüstszerszámokba, bármibe, nevetve. Többet ésszel, mint erővel. Gondol, gondol. Fenéket. Fogja. Fogja, mert megfogta. Nincs az-az isten, amiért eleresztené.
Hát rajta, csak dobj le..
Kérnie sem kell, de a kantárt akkor sem ereszti, mikor végül kap egy olyan lépést, amihez nem elég erős. Repül. Egy darabig, aztán húzzák. Nevet. Húzz! A felvert por marja a szemét, és több szinten biztos benne, hogy egyetlen ép porcikája sincs. A köpenyét valahol elhagyta, a koszban, már nem húzza a vállát, valahol vérzik is, érzi a szagát, de nem érzi a fájdalmat. De hogy egy ló fogjon ki rajta. Hogy még egy ló is kifogjon rajta.. Nemcsak a rideg fémek, nem, egy ló.. A földön rángatják, egy darabig, még nevet, aztán megembereli magát, és ellen próbál állni annak az egy lóerőnek. Gondol, gondol.
Vár. Örökké nem tarthat. Ütemet számol, de a csődör nem tartja be. Hát vár. És amikor lassul a tánc, és lassabb egy lépés, akkor kap rajta, és újra fellöki magát a földről. Az egyik kezével elengedi a szárat, és újra ráfog a nyeregre, átvészel még két rúgást, hármat, aztán átkapaszkodik a pofaszíjba, oldalra húzva a ló fejét. Nevetve nyugtatgatja az állatot, amíg az tovább parádézik vele. Hát csak ugrálj.
Már foglak..


Megharapta. A ló megharapta. Hangosan is felröhög a képen. Most már fáj. Lehúzza a tenyerével a mocskos vörös lónyálat a karjáról, hogy lássa mekkora a seb, de épp csak egy pillantást tud rá vetni, mert aztán újra befutja a vér. Hát ez jár érte.
Kiköp egy adag füvet a szájából, cinkosan ellesve a Nyálashoz kötött fekete csődör felé, olyat káromkodva magában, hogy azt bármelyik kocsis megirigyelné, de persze hangosan nem szól egy szót se. Csak vigyorog. És köpköd, a kézfejével törölve le a koszt az álláról. Makrancos egy ló. Hogy az isten--
Nyugodtan hajol le a koszba a köpenye maradékáért, lerázva róla a rátapadt leveleket, nem zavartatva magát vele, hogy az-az anyagdarab, mint ruha, már használhatatlan. Vennie kell egy újat. Nem bánja. Az inge is megsínylette. Akaratos egy ló.
Lehasít egy darabot belőle, azzal kötve át a lópofa nyomát, amíg nem talál jobbat. De az agya hátuljában megfordul egy gondolat. Még egy.
Pénz.
Ló.
...
Pénz - ló.
Pénz..
Ló.
Pénz.
..
Ló..?
A logikája egyet mond, az akarata egy másikat. És persze a lelkiismerete egy harmadikat. Meg a jóérzése. Az talán egy negyediket.. Komoran húzza meg a fogával a kötést, tessék-lássék mód leporolva a port a nadrágjáról, miközben elindul a két ló felé, a karjára hajtva a köpenyét. Lesz elég ideje gondolkodni a könyvtárig.

Felhasználó profiljának megtekintése

8 Re: [Azonnali] Missed Opportunity on Csüt. Május 24, 2018 10:57 pm

Adalya Amram Ehud

avatar
Nefilim Próféta
Nefilim Próféta
http://questforazrael.hungarianforum.net/t250-azonnali-jatek-egy-kulonos-keres

- Angyal...
- Nefilim Androméda. - szögezte le Ada. Szép helyen álltak, a belső kert íves folyosóján, még a félangyalt is lenyűgözte, aki egyébként nem szentel különösebb figyelmet tájegységek és épületrészek festőiségének.
- Te is meg akarsz nevettetni? - kérdezte Mirina és a hangja amilyen szomorú volt, mégis várakozásteljes.
Ada a szokásos nézésével figyelte, amitől a kisasszony zavarba jött. A félangyal nem tudta, hogy bűntudat ez is, pedig egyértelmű volt a halovány pír az arcán. A lány azt hitte átlát rajta. Ada csak sejtette, hogy ez majdnem igaz. Ő is ember volt félig, neki is voltak benyomásai, ő is képes volt tudattalan olvasni mások arcáról. De a nézőpontja a világra túl elvont volt ahhoz, hogy biztonsággal azonosítsa őket. Így nem maradt más csak a figyelem és a még mindig tótágas német.
- Én itt alszom. - magyarázta. Mark von Kühlwald úr, szállást adott a nefilimnek, ahogy már annyian őelőtte. Igaz, felvetette, hogy ha már itt van, keresné fel a lányát, de Ada ebből nem értette meg, hogy ez kérés-e vagy parancs, netalántán javaslat, aminek amúgy is vette: eshetőségnek. Most kezdett megfogalmazódni benne a gyanú, hogy a szállásadója számolt effélével.
- Oh... - lehelte Mirina és újra leejtette a fejét.
Ada összeráncolt homlokkal figyelte tovább. A népe sokat nevetett, de inkább egyszerű, mindennapi dolgokon, mint hogy valaki kilöttyenti a vizet a korósóbl, miután felhúzta a kútból, vagy hogy megbotlott egy bárány, vagy hogy egymást botlasztják meg játék közben. A szülei vendégeket fogadtak és azok anekdotákat meséltek, azokon nevettek. A nagyok a kicsiket ugratták. Szereteteljes kínlódás volt a humor forrása, nem vicceké, amiket amúgy sem értett. Ha egy nefilim estélyen, ahol hangos a vigadalom, valaki viccet mondott volna, meglepődött volna a tréfát követő síri csenden. Mert hogy nem értették a szavak csavarásából fakadó csiklandást. Lehetett csavarni, de lassan kellett, a nagy ugrásos fordulatokban mindig két szék közé estek. És nem szívesen estek oda. Hogy egy félangyalt bolonddá tegyenek, s az értetlenségén nevessenek…rosszabb, mint ha leköpnék. Talán épp annyira rossz.
- Miért nem nevetsz? - tért a lényegre. A hangja mély és szenvtelen volt, a kisasszony felpillantott rá.
- Ezt egyik se kérdezte meg. - mondta, s az arcán indulat futott át, mint kard, ha villan.
A félangyal csak nézte, a szeme aranyszínű volt, a másiké kék, de a sűrű pillák eltakarták. Szép volt. Szép és nagyon szomorú, mint egy festmény. Egy olyan hangulatú kép, amit Ada csak a gazdag emberek nagy házaiban ismert. Meg az olyanokéban, akik maszkként viselték az arcukat.
A lány végül oldalt fordult és elindult a belső kert fikuszai felé. Ada még vívódott egy sort, hogy vajon tovább menjen-e a konyhába második vacsoráért, vagy maradjon mellette. Aztán mégis maradt.
- Én sem nevetek. – mondta a szoborarc, Mirina viszanézett rá és elhitte neki.
- Ez… - aztán csak sóhajtott.
- Neked más okod van. – bólintott rá Ada.
A kisasszony nagy levegőt vett, hogy élből elutasítsa a felvetést, aztán, mint egy bábu, amelynek elvágták a zsinórait, a válla csapottá vált, a karjai ernyedten lógtak szoknyája ráncai mellett, s olyan mélyen előre hajolt, hogy félő volt, előre bukik.
Aztán kitört belőle a zokogás.
Adának a szárnya vége is megdermedt, de inkább a meglepetés tette, mint bármi más. Elkerekedett szemekkel figyelte, nem érezte, hogy el kéne fordulnia, vagy magára kéne hagynia, és ez csak tovább növelte a lány sírását. Néha megállt hüppögni, de aztán újra belejött, s a pihegés kapkodó levegővételekké vadult, hogy a könnyek újabb árját nyissa meg. Mintha rettenetesen sok pillanat cseppje várakozott volna már véghetetlen idők óta, hogy utat nyisson neki az a mandulavágású, mélabús csillagszem.
- Az… az… - kapkodott levegőért a lány.
Ada eddig sem volt tanácstalan, de kezdett aggódni, hogy a másik megfullad, mégsem mozdult. Valami azt súgta benne, hogyha meredten, de veszteg marad, többet használ a másiknak. Mint egy tanú. Egy olyan daolog tanúja, aminek eddig nem volt.
- A… az édes-a-nyám.. – nyögte ki végül Mirina, s egy újabb özön után a folyó patakká szelídült. – Meghalt.
A lány és a félangyal tekintete újra találkozott, a kisasszony lopott egy pillantást tőle, de nem várt megerősítést se támogatást.
Elmosolyodott. Kínmosoly.
Ada oldalt hajtotta a fejét.
- Évek óta beteg volt, egy éve halt meg. Ő volt a legjobb barátnőm. – lehelte, és a sírás elapadt. Pedig még a zokogásában is volt valami méltóságteljes.
- Ő gondozta ezt a kertet. – mondta különös, de őszinte mosollyal.
Ada úgy érezte, mintha egy láthatatlan fal esett volna le előtte. Lelépett a lépcsőn és körülnézett. Már nem számított, ha elmegy, vagy közelebb lép, most együtt voltak Mirina édesanyjának kertjében, és nem számított, hogy az egyik kisasszony, a másik pedig egy leleményes ingyenélő égi formába oltottan. A kert, a növények benne a szív voltak, a föld benne melegség, a víz a gondoskodás. S a legszebb virág a lány maga. Ugyanaz a törődő kéz tisztogatta a páfrány levelét, mint ami azokat a szőke tincseket fésülte, válogatta.
- Gyönyörű. – mondta ki a legerősebb német szót, amit ismert.
- Köszönöm. – szipogott Mirina és egy hímzett zsebkendőt húzott elő az előruha zsebéből.
Ada mozdulatlan nyugtázta mindezt. Ezen a ponton már nem gondolt a vacsorára, pontosan tudta mit kell tennie. Ez a lány egész életét a szülei óvásában élte le ebben a hatalmas házban. Voltak nevelőnőik, szolgáik, ismerős családok, bizonyosan törődtek a nevelésével és az alapján, amit látott, mindent kirpóbálhatott, amit a hozzá hasonló hölgyek megtapasztalhatnak: hangszerek, festőállványok, könyvek, kerámia figurák töltötték be és tették zsúfolttá a kastélyt. S mindez jó társaság, de még a rengeteg kanári, kutya, hörcsög, macksák és lovak, egzotikus furcsa lények a hátsó kertben sem tudták helyettesíteni a barátokat. Magányosan járta a birtok körüli mezőket és erdőket, és most még inkább magányos lehetett, hogy már az édesanyja bizalmas társaságát sem élvezhette. Egész nap egymagában járta a tornyokat. Nem volt emberi fül, nem volt aki meghallgassa és megértse, mi tette boldoggá, vagy mi ette a szívét.
- Holnap sétálhatok veled? – kérdezte a félangyal, mire a lány szája először lekonyult, aztán a fejét hajtotta le megint. Nem tellett sok időbe és sírni kezdett. Belejött. Zokogott és zokogott, és zokogott. De bólogatott.
- De lovagolni nem tudok. – szögezte le Ada.
És Mirina kacagott.

Felhasználó profiljának megtekintése

9 Re: [Azonnali] Missed Opportunity on Pént. Május 25, 2018 12:11 am

Jó kis azonnali volt mindenki részéről. Vicces, hogy Johnny kivételével mindenki a pénzre hajtott. XD Szép írások lettek, mindenki felírhatja magának a jutalmat!

Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.