Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek

Latest topics

» [Küldetés] - Arachnophobia
by Johnny Wood Today at 8:36 pm

» Archibald Stain (Készül)
by Archibald Stain Today at 8:30 pm

» Kereskedősor
by Crispin Shadowbane Today at 7:29 pm

» Cyne's Cauldron
by Crispin Shadowbane Today at 7:16 pm

» Árverések háza
by Crispin Shadowbane Today at 7:11 pm

» Cedrick von Nebelturm
by Jerobeam Today at 1:44 pm

» [Pályázatok] Bianca Brunner
by Jerobeam Today at 1:41 pm

» Küldetés: Vándorút
by Lothar von Nebelturm Today at 12:25 pm

» Valkyrie Weaponry Fegyverkovács Üzlet
by Kristin Dalgaard Yesterday at 9:38 pm

[Küldetés] - Arachnophobia (Jelentkezés)

Kedd Szept. 25, 2018 6:00 pm by Hannes von Rotmantel

[img(983px,553px)]…

Comments: 11

Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 46

Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 74


You are not connected. Please login or register

[Küldetés: Sunset at Nordenmouth]

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next

Go down  Üzenet [7 / 8 oldal]

151 Re: [Küldetés: Sunset at Nordenmouth] on Kedd Nov. 13, 2018 5:46 pm

Theo Wagner

avatar
Hellenburgi Királyi Szövetség
Hellenburgi Királyi Szövetség
Ahogy az őr odakiállt nekem, úgy egy pillanatra megriadok, ám az idő kevés, így nincs lehetőség felesleges cselekedetekkel fogyasztani azt, így azonnal elkezdek agyalni, mégis hogyan jöhetnék ki ebből a helyzetből a leg kedvezőbben, bár az időm fogytán van, és valamivel szereznem kell még. Így hát megpróbálok egy kissé kellemetlen cselhez folyamodni. Ahogy az őr megszólal, úgy kissé az oldalamra fordulok, és mint ahogy Crispin is mesélte, próbálok fulladozást imitálni, miközben karmolom a torkomat, mintha égne, vagy ott akadt volna valami, és fulladoznék. Eközben rekedt száraz hangon a víz és só szót krákogom és susmorgom. Remélem, hogy egy darabig beválik, vagy esetleg ártalmatlannak vélnek, és szórakozásból végig nézik a "haláltusámat" nagyon nagyon remélem…
- Hé Björn, minden rendben? - kiált ki az egyik vámpír a szobából, de nem változtatok a felálláson, így próbálok nem eltérni a szerepemtől. Kihúzom ezt a haldokló fuldokló félhalember szerepet az utolsó pillanatig, mivel addig se gondolnak veszélynek, és nem sürgetik a kivégzésemet.
Eközben a közelebbi vámpír, aki talán pont a Björn névre hallgat, csak így szól.
- Valami félkegyelmű, talán a városból, itt fulladozik! – Félkegyelmű… Szép kis jelzőt aggat rám, bár ezen helyzetben, és ahogy kívülről kinézhetek, lehet hogy ez tényleg egy találó megfogalmazása a vergődésemnek.
Eközben még egy őr sétál ki a lépcsőkhöz, hogy érdeklődjön a fejleményekről, vagy hogy mégis mi folyik itt. De istenem már! Mégis miért ilyen érdekes egy mágus kínkeserves vergődése a lépcsőn? Érzem, hogy valamit nagyon hamarosan ki kell találnom, vagy különben elbúcsúzhatok a szép jövő reményétől.
- Hogy mi van? Áhh, csak itt hörög. Könnyítsd meg a szenvedéseit, vagy dobd a tengerbe, ha nem akarod megölni. – A tengerbe dobás opcióját, szívélyesen fogadnám, egy igen jó menekülő útvonal lenne, amihez ők is hozzájárulnak. Megéri ez a fulladozás érzem én. Meg is indulnak mindhárman felém.
Na de akkor adjuk is elő a hattyú halálát, vagyis inkább a ponty fulladását, hátha sikerrel zárul a mentőakció, hogy a tengerbe végezzem, a kardélre hányás helyett.- Vi-vizet, - Mondom az őrnek, miközben kínkeservesen a szemébe nézek. Próbálok minél megnyerőbb lenni, ahogy közelednek felém.
Ekkor előszőr csak az ismerős hangot hallom valahonnan, majd meg is jelenik Cyne a lépcsőn.
- Én nem tenném a helyetekben
- MI csupán az Átkot akarjuk megtörni, amihez kell az, ami nálatok van.

Öhm ez nem tudom mennyire volt jó ötlet… Úgy ahogy lehet megoldottam volna a problematikát, de ez elég nagy eldobása volt az előnyének.
A stílusos megjelenésre hirtelen pördülnek meg a vámpírok, majd kardot rántva, elvigyorodnak, kivillantva a vámpírfogaikat, és pajzán mosolyon keresztül, még a leg fiatalabb gyerek is leolvasta volna róluk, hogy ezek vérre vágynak.
- Azt sajnos nem engedhetjük, hogy elvigyétek. – Mondják a kardot rántó vámpírkák, míg én úgy a hogy tartom a vergődő hal formációt, és fél szemmel próbálom felmérni a terepet két krákogás és fulladozás között. De eközben még az egyik ideszalad mellém, és elrúgja a botomat. Azpért ez a pillanat igazán szíven érint, mivel az a bot nem csak egy alap fapálca, amit akárki csak úgy rugdoshatna. De ezt a haragot majd kiélem a megfelelő pillanatban.
Amikor a férfi még erre a rugdosásra rá meg is ragad, belém fagy egy pillanatra a vér, és félek, hogy talán még a szerepemből is kiesek egy pillanatra. Lélekben a legrosszabbra kezdek készülni, és már készülök is megidézni az arkán ágyúgolyót bár ez mindaddig készülődés, ameddig nem érzem, hogy eljött volna a pillanat felfedni a színjáték mögött álló személyt. Az ötlet is körvonalazódik mindeközben a fejemben, hogy hogyan is kéne túljárnom a támadóm eszén, vagy támadási felületet csinálnom akkorát, ami a biztos győzelem, vagy a hatalmas előny felé vezet engem.
Amikor szúrni kezd, úgy érzem is, hogy jön a pillanat. A pajzsom még egyben volt, de talán ez lehetett az összes pozitívum, amit róla mondhattam. Féltem, hogy az átok maró hatása már valami papírvékony zsebkendő ellenállású dolgot csinált belőle, de kockáztatnom kellett. A szúrás pillanatára kellett koncentrálni az arkán ágyúgolyó kilövését, amikor a védelem egy pillanatra leenged.
- Óh....baszki. – Hallom a kotnyeles társamtól, de nem látom hogy mégis mi történik, túlságosan a vámpírra koncentrálok, aki éppen le akar szúrni, vagy remélem csak mutogat a kardjával, de erre látom a legkevesebb esélyt…
És igen, be is jött amire tippeltem. A vámpír erőszakosan rángat a lépcsőn, majd a kardjával ténylegesen le is próbál szúrni, mint azt hangoztatták is. bár a tengerbe dobást sokkalta jobban preferáltam volna.
A kard közeledésekor már elkezdtem a képességemet megidézni, de annak idő kell. A penge egy pillanatra megakad a pajzsomban, így az eltérülve belefúródik a vállamba, és beleváj a húsomba, de legalább nem létfontosságú pontot ér. Az én varázslatom is megidéződik, mely mellbe vágja a vámpírt, aki hátra hökell pár lépést, majd mozdulatlanul áll meg egy helyben.
Félve néztem a vámpírt, miközben megidéztem a lábam alá a nyúlugrást, és a pillanatot kihasználva, ugrottam a botomért, és a lépcsőre állok, hogy előnyben legyek a többiekkel szemben. Ezen pillanatban az adrenalintól túlfűtött testem érzéktompulása múlni kezdett, és elkezdtem a vállamon lefolyó vér melegségét érezni. Ahogy realizáltam a melegséget, úgy tudatosult bennem a seb maga, és követte a fájdalom, mely égően mart belém.
Ahogy fellépek a lécsőre, úgy realizálom hogy Crispin mégis milyen rossz helyzetben van. Így azonnal a segítés valamilyen formája kezd el tanyát verni a fejemben. De nincs időm, minden olyan gyorsan történik. A tekintetem két pont között kapkod, és az egyik pillanatban amikor Cynre nézek, már egy kard szúrja keresztül. Ekkor ledöbbenek a látványon. De nem tart soká, mert valami fura varázslatnak köszönhetően, a halálos sebéből felépülve új erőre kel, mire a vámpír akit ellöktem magamtól, össze is esik.
A pillanatban amiben ránéztem, észre is vettem, hogy egy lyuk tátong a hasfalán, ami kissé ledöbbent, de nem hagyhatom hogy ezen érzelmek újra időt vegyenek el tőlem, és a cselekvéstől. Talán még pár hasításra van elég manám, így a Cyne közelébe lévő vámpírra lövök egy hasítást, mire a self felől, vékony hangú erős ricsaj csap ki a fegyvere felől. Az a hang olyan volt, mintha ezer tűt szúrtak volna a dobhártyámba, így kissé össze is rogyok, ahogy befogtam a fülemet.
De ahogy kiderült, úgy tűnik hogy a támadásom előbb ért oda mint maga a fura hangtámadás, így remélem hasznára volt a selfnek ez az asszisztáció.  Így viszonylag képes volt feltápászkodni a földről.
Én a leg varázslósabbnak tűnő ellenfelet néztem ki magamnak, hogy sikeresen visszanyerjek valamit az erőmből, mivel már kezdtem érezni a mana fogyásának fárasztó, és leépítő tüneteit. Így hát a legvékonyabb, és leg könnyebb páncélzatú vámpíron használtam fel a képességemet, mely vissza is nyerte nekem egy ötöd manámat nagyjából. Ez a mennyiség segített abban megbizonyosodni, hogy ő biztosan nem volt varázsló vagy mágiahasználó magas szinten…

Eközben a maradék lépéseimet felhasználva a varázslatból indulok el sebesen a barlang felé, és a heves történések közepette, meg is feledkezem a fájdalomról eddig a pontig. Ahogy jobban mozogni kezdek, úgy a nyílt seb írdalmatlanul elkezd fájni, ahogy a nagy ugrásszerű lépéseket megteszem a képességgel. Be kell gyógyítanom minél előbb a sebet, vagy csak rosszabbodik a dolog, esetleg a vérveszteség gyengít le, fertőzést is kaphatok, esetleg a mostaninál is jobban használhatatlanná válik a sebesült karom.
Ám ahogy kifogyok a lépésekből, úgy érkezik Crispin kérdése. - Theo, most jól jönne az, amivel a Dornburg-toronyban szivattál meg engem!. - de valamiért nem vagyok képes felfogni. Üveges tekintettel nézek rá miközben várom az érkezését, hogy minél előbb kijuthassunk innen.
Ahogy pedig megindul felém, úgy én is megindulok kifele a barlangból. A futás közben meglátom a parányi gólemet a darabkával futva, így azt valahogy felkapom, menet közben, és futok vele kifele.


Eközbena kőkupac:


A parányi gólem a felszólalásra, csak összerezzen, és tartja a pozícióját. Gondolkodik, hogy mégis mitévő legyen, és az elrejtett ereklyével mégis mitévő legyen. De nem igen lett ideje sokáig agyalni a teendőkön, mivel a hangokra, és a nagyszámú érdeklődő egybegyűlésére, felébred, és ki is megy az eddig az ereklye mellett alvó őr, majd kérdezi.
Ahogy Riel meghallja a történteket, és felismeri Crispin hangját, úgy a rejtekhely felé kezd el óvatosan sunnyogni. Ahogy a kardrántásokat is meghallja, no meg a vámpír elfut a szobából, úgy már elkezd kifele kukucskálni is a biztonságos takarásból. Egy alkalom, egy ötlet, vagy akármi jól jönne most ebben a szituációban. Ahogy megbizonyosodott arról, hogy a veszélyes tekintetek nem fogják őt keresni, úgy oda is somfordál az ereklyével az ajtófélfa mögé, és vár hogy mégis mitévő legyen.
Ahogy kint kezd durvulni a csetepaté, úgy Riel hírtelen megszeppen, ahogy a self teste előtte a porba zuhan, rajta a páncélos vámpírral. Nem tudja hogy mitévő legyen, de kezd megfogalmazódni benne a gondolat, hogy a legjobb eset talán az lenne, ha valamelyik pillanatot kihasználva elszaladna az ereklyével a kezében a barlang szája felé.
A nagy felhajtást a self körül felhasználva, Riel az ereklyével szaladni kezd, ahogy csak a parányi lábaival, és az ereklyével magánál csak kivitelezni tudja. A fő prioritás, hogy megszerezze, és megtartsa az ereklyét, és kijusson vele. A többit rábízza a fiúra, és a selfre, hátha megtudják oldani.
A parányi lábak csak úgy váltják egymást, ahogy haladnak az alagút fénye felé. Mérföldeknek érződik az a táv, amelyet a kis gólem minél előbb meg akar enni, de ő csak halad, halad, és halad.
Ám egyik pillanatban hátulról lépések zaja zavarja meg, majd a már ismerős kesztyűs újak fonódnak rá, kapják fel, és gyorsítják meg a kijutását, az ereklyével.

Felhasználó profiljának megtekintése

152 Re: [Küldetés: Sunset at Nordenmouth] on Kedd Nov. 13, 2018 8:19 pm

Mina, Ger, Hans, Theo, Cyne

Éppen csak körülnézne az érkező csapat, amikor a toronyban félreverik a harangokat, egy perccel később pedig több köpenyes vámpírt látnak néhány ablakon kiszivárogni. Mina tudhatja, hogy a lebegésük messze gyorsabb, mint amire ő képes, ám ez a család sajátja. Ekkor látjátok meg a felétek futó Cyne és Theo párost is, akiknek ugyebár az előbb Hans intett. A kotnyeles mágusfiú kezében pedig van valami, ami nektek akár már messziről is ismerős lehet... De talán most jobb lenne menekülni, vagy nagyon-nagyon gyorsan csinálni valamit.

Johnny

A huldra feje kibukkan a vízből. Leginkább herbertre hasonlít, de annál is kevésbé emberi. A szeme egy színű fekete, a bőre enyhén pikkelyes, a járomcsontjai magasak és kiugrók. Nem olyan, akit feleségül vennél, mondjuk úgy. A szavaidra érdeklődőn úszik közelebb és félre is biccenti a fejét, majd amikor még pont olyan mély a víz hogy kényelmesen elférjen benne a hátára fordul és feléd nyújtja a kezét. Az ujjai lehetetlenül hosszúak és jó helyes karomban végződnek. Amit még észrevehetsz rajta, az a fején egy kagylókból, csigákból és korallokból eszkábált dísz, mintha kis koronája is lenne, a nyakában pedig számos szintén kagylókból csigákból és tengeri csillagokból lévő nyaklánc van, ami eltakarja a melleit. Merthogy az is van neki.
Behajlítja az ujját, szinte integet neked, és akkor elemi vágy lesz úrrá rajtad, hogy menj vele befelé a vízbe...

Dieter, Lance és Ger njk-i

Amikor Maria megissza a mágiaellenállás italt határozottan jobban lesz. Kicsit szédül, de nem fullad, kevésbé is kapar a torka, szóval minden jel szerint a vártnál még jobban is működött a dolog. Ezen kívül az átkozottakon és most ebbe Klaus is beletartozik, úrrá lesz valami különös érzés. Egy hívás. Mintha dallamot hallanátok, ami a víz felé hív titeket. Olyasmi, mint amikor az anyukátok hív be a házba egy hosszú játékkal töltött nap után. Kedves és megnyugtató. És ekkor látjátok, hogy az emberek, akik eddig az utcákon jártak egyként fordulnak meg a tenger felé, és indulnak el abba az irányba.

//Ennyi lenne, határidő november 20.
A következő kör még ilyen lesz, de utána javasolnék egy nagy egyeztetést, noha ez nagyban függ attól, hogy mit alkot az a csapat akinél a korongdarabok vannak. Ehhez nekem a discord lenne a legkényelemsebb, úgy tudom ezzel csak Minának akadtak nehézségei, a fenti link viszont ami a belépés menü mellett van elvileg egy permanens link a csatornához, ha rákattintasz működnie kéne. Ha nem keresd meg egyikünket és segítünk.
Ha minden flottul megy és még egyeztetni is tudunk akkor 3, max 4 kör van hátra, tartsatok ki.//

Felhasználó profiljának megtekintése

153 Re: [Küldetés: Sunset at Nordenmouth] on Vas. Nov. 18, 2018 5:35 pm

Crispin Shadowbane

avatar
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos
Olyan gyorsan futottam, amennyire csak a lábaim engedték. A nyakamban himbálózó, mostanra már értéktelenné vált nyaklánc néha keményen az államnak csapódott, ahogy kiszabadulva a ruha alól vígan lengedezett tovább. Egyelőre próbálva nem figyelmet véve a fantom fájdalomról és a többi hátráltató tényezőtől kapkodok hát a lábaimat, mellettem Theo-val, kezében a kis gólemmel, akinek a kezében meg ott van valami tárgy - gondolom ez volt az, amiért ennyi mindent kockáztattunk. Nem volt egy másodpercem sem arra, hogy megnézzem magamnak, még is mi a franc lehet az a tárgy és most őszintén szólva nem is nagyon tudott izgatni. Főleg, amikor már kiértünk a barlangból és futottunk arra, ahol Dracon-t hagytuk. Szinte mintegy varázsszóra felhangzottak mögöttünk a toronyban félrevert harangok, figyelmeztetve mindenkit arra, hogy támadás alatt állnak és mozgósítva a harcra képes vámpírokat. Ezek nemsokára a nyakunkban lesznek. Nem volt se időm, se kedvem arra, hogy hátra nézzek, mert attól féltem, hogy bármikor megláthatom a mögöttem repkedő/lebegő/rohanó ellenséget.
Aztán a távolban megláttam a közeledő társaságot. Felismertem, ahogy közelebb értem, Mina-t és Damien-t, valamint a fickót, aki a hajótöröttek között volt, bár eléggé szarul nézett ki szegénykém, kissé Herbertesedett, de ezzel meg már megint nem volt túl sok kedvem foglalkozni. Akit viszont még megláttam, az Ger volt, a mocskos, minden lében kanál, szarkeverő démon. Na, most még vele se foglalkoztam, pedig nagyon kedvem lett volna.
- Dracoooooon!
Ordítottam el magam teljes tüdőből. Az egyik távolabbi fáról egy fehér alak emelkedett fel és teljes erőből kezdett el repülni felénk, figyelmeztetően sikoltva fel. A tüdőm is sikoltott a fáradtságtól, így gyorsan aktiváltam a lábperecemet, hogy ne érezzem a fáradtságot és az izmaimban lévő fájdalmat, aztán amint elég közel kerülök a közeledő csapathoz, már ordítok is nekik
- Fussatok, bolondok! Ezek megakarnak minket ölni! Ger...te nyugodtan maradj itt és várd be őket!
Vetem azért oda a démonnak, hátha tényleg itt marad és megöleti magát. Hold Anyára, annyira jó lenne! Na most lenne jó a táska, amit a faluban hagytam...abban benne van a nyuszika tojása, s most az a nyolc méteres dög pont jól jönne a meneküléshez. Bánatos fenébe! A többiek reakcióját meg sem várva rohanok egyenesen a falu felé, remélve, hogy a vámpírok oda már nem követnek minket. A biztonság kedvéért még a sebességemet is fokozom.

Felhasznált tárgyak:
Erő és kitartás Ez a két-két kar- és bokaperecből álló szett képes naponta egyszer 10 percre másfélszeresére növelni viselőjének erejét, illetve ha fáradt, azt ez idő alatt nem érzi. Persze amint elmúlik a hatása, a fáradtság is visszatér.

Swiftness Passzív képesség, ha nem harcban van, a bérgyilkos kétszeres sebességgel képes hosszú távú utak megtételére. Fáradni nem fárad jobban.

Felhasználó profiljának megtekintése

154 Re: [Küldetés: Sunset at Nordenmouth] on Vas. Nov. 18, 2018 8:07 pm

Johnny Wood

avatar
Kultista Megszállott
Kultista Megszállott
Valamit bizonyosan nagyon jól csináltam, hiszen a huldra kiemelkedett a vízből, így megcsodálhattam egész lényét, amit ha az életem múlna rajta sem vállalnék be mégegyszer. Nem volt egy szép látvány, mégis találtam benne valami vonzót, ami nagyon összezavart.
Külseje egyenesen ocsmánynak mondható volt, mégis vonzónak találtam azokat a kecses mozdulatokat, amelyekkel ujjait hajlította be jelezvén, hogy menjek közelebb hozzá. Mégegyszer végigfutott rajta szemem és csak ekkor tűnt fel, hogy testét ékszerek díszítették. Nem is akármilyek!
Már nyaklánca is érdekes volt, figyelem felkeltő, azonban a fő látványosság rajta a korona volt, ami ott csücsült a Damienénél is rusnyább fején.
Hívogatott, azonban nem akartam közeledni felé. Tudtam, hogy úgy fogok járni, mint Herbert, akármit is tervezett velem csinálni. Összesen két lehetőség lebegett szemem előtt és egyik taszítóbb volt, mint a másik. Elsőre arra gondoltam, hogy úgy csinálja, mint a róluk szóló legendákban; Magához csalogat és könyörtelenül vízbe fojt. Ennél csak rosszabb volt az, ami pár pillanattal később támadta meg agyamat. Valószínűleg nem igen ért férfi egy ilyen rusnyasághoz és most, hogy Herbert is... elhagyta, kénytelen volt minden adandó alkalmat megragadni, hogy egy kétlábú vegye kezelés alá.
Megráztam fejemet. Nem akartam közeledni felé, mégis megtettem. Megtettem, mégpedig úgy, hogy saját magamnak sem tűnt fel. Lábaim szinte maguktól tették meg a már huszonkilenc éve gyakorolt egyszerű mozdulatokat, miszerint bal követ jobbat, majd jobb balt. Még a számat is kinyitottam, mint egy kisgyermek, aki rácsodálkozik a világ újdonságaira.
Nem tudtam megálljt parancsolni magamnak. Még kezemet is kinyújtottam, hogy megérintsem. Nem akartam, de közben mégis. Csodás érzés volt, közben mégis taszító. Az ösztöneim azt súgták, hogy nem jó ötlet közeledni felé és habár általában figyelmen kívűl szoktam hagyni őket, ezúttal jobbnak találtam hallgatni rájuk, de nem tudtam fékezni. Csak lassítani tudtam mozgásomon, teljesen megállítani nem. Tenyereim verejtékezni kezdtek, szinte már éreztem a halál lehelletét a nyakamon. A világ forgott körülöttem, mintha minden lefagyott volna és csak én és a huldra léteztünk volna. Nem is kell ecsetelnem, hogy ez mekkora baromság. Természetesen minden ugyanúgy zajlott körülöttem, mint szokott mégsem éreztem. Mindent kizárt az elmém és csak a hívásra koncentrált. A hívásra, melynek semmilyen fizikai formája nem volt, mégis úgy tűnt, mint ami betölti az egész teret. Ami uralkodik a múlt és jelen felett, ami mindent felülír. Ami maga a tökéletesség.
Akárcsak egy bárd vidám dala egy vidám kocsmában; Elfeledteti minden gondotat és csak rá tudsz gondolni. Ujjaim már majdnem elérték a hegyes karmainak végét, mikor úgy éreztem, hogy muszáj lesz cselekednem.
- Elég! - ordítottam fel úgy, hogy valószínűleg az egész városban hallották.
Szinte már reflexszerűen haraptam alsó ajkamba ahogyan csak bírtam. Talán még a vér is kicsordult belőle, de nem érdekelt. A lényeg, hogy iszonyatosan fájt. A fájdalom pedig megszüntette ezt a mindent kizáró, éppen hogy létezem állapotot és letudtam rántani karomat.
Gyengének éreztem magamat, remegett minden tagomat, de sikerült. Erősebb voltam, mint a természetfeletti. Talán Armaros nélkül nem jött volna össze, de ez érdekelt a legkevésbé.
Fogalmam sem volt, hogy mi is legyen a következő lépés így csak hátrálni kezdtem remélvén, hogy történni fog valami.

Felhasználó profiljának megtekintése

155 Re: [Küldetés: Sunset at Nordenmouth] on Vas. Nov. 18, 2018 8:26 pm

Wilhelmina von Nachtraben

avatar
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja
A torony irányából néhány vámpír úgy röpköd ide s tova, mintha csak denevérek lennének, a faj, melyhez oly gyakran hasonlítják őket. Sebességük félelmetes. Ami még félelmetesebb, amikor megkondul a vészharang, s már csak ettől az erős hatástól felgyorsul a szív és kezd el zubogni a vér, hát még amikor meglátják a két feléjük futó alakot.
Közülük csak az egyikük ismerős, és nemsokára kiált is kis állatkísérőjének, a másiknak a kezében pedig egy...
- Ott van!...- kiált fel öntudatlanul is. Átragadt rá a kiáltozás, hát már úgyis majdhogynem mindegy... - Ott van náluk a harmadik!
- Szerintem hallgassunk rá! Majd később összerakjuk őket...
Minának se igen kell kétszer mondani. Sarkon fordul és a válla fölött hátranézve indul meg a többieket követve, hisz reményei szerint mind igyekeznek a feléjük zúduló lavina felől eltávolodni. Rettenetesen izgatottá válik. Mind a három darab megvan! Nincs több dolguk, csak összerakni őket, és.. muszáj, hogy történjen valami! Csak ez lehet a titok illetve átok nyitja, semmi más.
A fiúhoz fordul hát, remélve, hogy már beérték és hallja, amit mondania kell neki.
- Hé, te! Figyelj, arra a valamire nagyon vigyázz most már...
Persze nyilván ezt nem kell mondani, de azért mégis. Ha most fog összetörni vagy valami...
Bár talán inkább a saját bőrüket kellene félteni. A Randlauferek nagyon gyorsak, egyenes úton nem fogják tudni lefutni őket, valahol le kell majd fordulni vagy elterelést alkalmazni, esetleg elbújni. Be valami épületbe? De egy helyre kellene jutniuk, ha szétszóródnak, nem mentek az egésszel semmire.

Felhasználó profiljának megtekintése

156 Re: [Küldetés: Sunset at Nordenmouth] on Vas. Nov. 18, 2018 11:17 pm

Gerard D. Lawrenz

avatar
a Tudás Démona
a Tudás Démona
Riasztották őket. Gyorsabban mentek mint várták. Ez várható volt, de még nem találták meg a kő harmadik darabját. Körbe kellett néznek. A leglogikusabb az lett volna, ha ketté vállnak, az egyik csapat eltereli a figyelmüket, a másik pedig átkutatja a helyet. Nehéz dolga volt Gerardnak így, hogy nem a megszokott társai kísérték, de muszáj volt. Egész biztos menekülniük is kell majd. A démon elő is vette a csinos kis tojását. Iszkolásra ideális bestiát tud vele megidézni. Pont az ilyen helyzetekre tartogatta. Maga elé emelte a tojást, majd koncentrálni kezdett, s közben nagy levegőt vett és nekilátott elmagyarázni a többieknek a tervét.
Azonban épphogy csak magába szívta a beszédhez a lelket, amikor két új, meglehetősen ismerős alak bukkant fel a távolból és jöttek oda hozzájuk. Gerard azt hitte a szíve ott áll meg abban a pillanatban a döbbenettől. Ismét érezte azt a mágiát. Össze se tudta volna keverni semmivel. Ahelyett, hogy meg kellett volna keresniük egyenesen eléjük hozták. Nem más, mint Wagner, a néhai bajtársa. Úgy látszik egyre gondoltak, amikor idejöttek ebbe a faluba.
A másik jövevény még annál is inkább meglepte. A tündék rég eltűntek, messze a világból, vissza ahonnan jöttek. Cynewulf, a Fairlight család bizalmasa volt. És mégsem ment el. Itt volt teljes valójában mi több, ott ordította, fussanak vele együtt.
- Te! Te hogyan nem mentél át?! – vicsorgott rá Gerard tágra nyílt szemekkel, mint aki kísértetet látott.
A városban sem volt sokkal rózsásabb a helyzet. Szinte el sem indultak, egy különös mágia ülte meg a levegőt. Klaus, akinek eddig semmi baja sem volt is elkezdte érezni.
- Valami baj van?
- A tenger...a tenger magához akar szólítani. – fakadt ki – Azt mondja, oda kell mennem!
Leo ekkor a semmiből fejbevágta Klaust.
- Hé, ezt miért csináltad? – nézett rá. Úgy látszott a tekintete teljesen tiszta volt.
- Bocs, reflex. Túl sok hülyeség történik ma. – nézett rá Leo kissé zavarodottan.
Aleena sem volt rest fogja és a láncának két végét Klaus és Maria övéhez csatlakoztatta.
- Tessék, pórázon vagytok tartva. – mondta, majd a tekintete elsötétült és fenyegető hangon az arca elé emelte a kinyújtott ujját – És aki el meri veszteni az eszét, arra rámutatok...
Klaus és Maria egy pillanatra összerezzentek. Tisztában voltak vele, mennyire fájdalmas az inkvizítorok kezének pillantása.
- Jelzek Gerardnak. – mondta Klaus, majd elővette a papírt, amit még a fogadóba bemenetelkor téptek félbe – Vörös hajnal. – a láthatatlan tintát láthatóvá tévő szó mindig valami olyan volt, amit az ember semmiképp sem mondana ki normál körülmények között.
A Gerard zsebében levő papíron az írás felizzott. Most túlságosan el volt foglalva, nem vette észre. Egyelőre valami mód kell, hogy elmeneküljenek.
- Megállni! – rivallt rá a többiekre szigorú, ellentmondást nem tűrő hangon. Már futottak volna – Mutatok egy sokkal elegánsabb módszert.
Ahogy a tojáson lévő pecsétek felizzottak, az árnyak szép lassan egy gigantikus bestia alakját. A semmiből bújt elő, úgy jelent meg egy apró kis gömbként majd nőtt egyre nagyobbra és nagyobbra. Gumók nyúltak ki belőle, melyek egy-egy végtag alakját vették fől. A Bestia vörös szemei izzani kezdtek, ahogy hosszú fülei alakot öltöttek, s egy percre rá teljes valójában ott díszelgett előttük a hatalmas nyúlszörny. Nyereg volt rajta. Ez egy hátas volt. Egy furcsa, ijesztő, de nagyon hasznos hátas.
- Fel a nyúlra, mindenki!
Ha mindenki felszállt, megindult a vágta a part mentén a falu felé. A többiek a faluban gond nélkül észre tudják venni a gigantikus hátast, így könnyen meg is fogják egymást találni. A nyúl gyorsabb egy lónál is, így nem kell aggódniuk, hogy utolérik őket. Amint fent vannak, és a kő három része is egy helyre került, Gerard azonnal sürgetni is kezdik őket.
- Most pedig amíg visszaérünk faluba, egyesítjük a köveket. Ha teljes lesz a pecsét, képes leszek azt a visszájára fordítani. – a Fabrikációt használva teremtett pár rongyot, amin keresztül biztonsággal hozzá tudnak érni a kőhöz, így nyugodtan rendezgethetik a három darabot.
Természetesnek vette, hogy követik az utasításait. Ekkor jutott eszébe, hogy talán ellenkezni fognak. Most nem a szokásos csapata volt vele. De erre most nem volt idő. Meg kellett szüntetniük az átkot.
- Mindenki készüljön fel. Lehet meg kell majd védenünk magunkat a korong hatalmától. – nem először találta magát szembe nagy erejű ereklyével. Legutoljára a Holtak Hívása névre hallgató könyv volt az ellenfele, melyet a nagy erejű kísértet őrzött. Most is számolni kell minden lehetséges védelemmel, amivel egy ilyen tárgyat fel lehet ruházni.
Amennyiben mindenki felkészült, Gerard maga is ellenőrizte a könyvjelzőt a varázskönyvében, az Árnypajzs pecsétjéhez igazította, majd jelt adott, hogy illesszék össze a köveket. Amennyiben a köveket összeillesztik vár, hátha történik valamit, miközben készen áll magát védeni. A nyúl közben egyre csak nyargal elfelé. Amennyiben semmi sem történik, szemügyre veszi a pecsétet, majd a Reciprokációt felhasználva megpróbálja annak pontos ellentétét létrehozni és visszájára fordítani az átkot.

Felhasznált cuccok:
Név: Acél Könyvjelző
Ár: 100 váltó
Leírás: Apró kis lemez, mellyel egy könyv adott oldalát lehet megjelölni. Kapoccsal rögzül a könyv gerincéhez így akkor sem esik ki, ha az illető fejre áll. A megjelölt oldalon lévő varázsigét így sokkal gyorsabban ki lehet keresni, így annak előkészítési ideje kicsivel lerövidül. Ez ugyan nem számottevő, de arra elég, hogy a mágus magához ragadja a helyzeti előny. Új helyre tenni a könyvjelzőt elég sok időt vesz igénybe.

Tárgy: Mágikus tinta
Ár: 900 Váltó
Leírása: Egy mágiával bájolt tinta, ami írás után eltűnik, azonban megfelelő mágikus szó kiejtésével láthatóvá, valamint elrejthetővé tehető. Természetesen más személyek is tudják használni, ha ismerik azt a mágikus szót.

Név: A Wolpertinger tojása
Leírás: Egy arannyal, ezüstel és bársonnyal fedett díszes tojás, amely megrázva csörgő hangot hallat mintha lenne benne valami. Ha a földre helyezi valaki és némi varázserőt fordít rá, naponta egyszer az óriásira nőtt vér-peltinger ideiglenes mása bújik elő belőle (a gazdája hozzáállásától függően élőholt vagy élő, csak hatalmas verzióban). A lény csatára nem alkalmas és egy percig tart neki fizikai alakot ölteni, ám képes igen nagy sebességgel szökdécselni, egy átlagos hátaslónál ötször gyorsabban téve meg ugyanazt a távot a játékossal a hátán. Egy óráig tartható fent, utána eltűnik és visszabújik a tojásába.

Név: Mágia érzékelés
Ár: 1500 váltó
Szószám a tanulásról: 1500 szó
Leírás: A karakter képessé válik az alacsonyabb szintű (Akár egyes) karakterekből áradó mágia érzékelésére, legyen az vámpír, démon, nekromanta, udvari, szent vagy esetleg természetmágia. Képes megállapítani úgy 10 méterről, ha valaki nem laikus a varázslatok idézésben (Fontos, ösztönszerű használatokat nem érzékel). Tárgyakat, épületeket, s mágikus aurákat is érzékel. Azok hatását nem, csak azt, hogy mágikusak. Egy képesség használatát szint*10 méterről képes érzékelni.

Név: Zord Jelenlét (ez még mindig aktív és adja nekem a spooky, ellentmondást nem tűrő aurát)
Szint: 1.
Ár: 1000 váltó
Leírás: A démon jelenlétével is képessé válik rossz közérzetet kelteni az emberekben, valamit felzavarja az állatokat egy rövid időre. Ez nem befolyásol nagyjából semmit, de megfélemlítésre kiváló. Bekapcsolható passzív, nem fogyaszt varázserőt.

Név: Árnypajzs (ehhez a varázslathoz van bekészítve a könyvjelző)
Szint: 2.
Ár: 1500 váltó
Leírás: Egy viszonylag erős, de gyorsan elkopó mágiapajzs. Nagy területre is kiterjeszthető, a démon szintjénél legfeljebb egyel nagyobb támadást véd, és maximum fél percig tartható fent. Maximálisan öt méter átmérőjű pajzs hozható létre, s használat után öt perc múlva használható ismét.

Név: Fabrikáció
Szint: 3.
Ár: 2000 váltó
Leírás: A tudásdémon árnyakből képes tíz percre egy maximum 20cm x 20cm-es, szilárd tárgy pontos mását létrehozni. A tárgyak szilárdsága egy közepesen kemény fáéval egyezik és bármilyen komplexitású lehet, amenyiben a démon ismeri azok felépítését és működését. A tárgy 10 percig marad meg.

Név: Reciprokáció
Szint: 7.
Ár: 4000 váltó
Leírás: A hatalmas mágia terén való ismeretségét felhasználva a tudásdémon az ellenfél által használt varázslat pontos ellentétét használva kioltja azt. Annyi varázserőt emészt fel, mint az eredeti varázslat. A démon szintjével egyenlő képességeken használható.

Felhasználó profiljának megtekintése

157 Re: [Küldetés: Sunset at Nordenmouth] on Hétf. Nov. 19, 2018 4:55 pm

Theo Wagner

avatar
Hellenburgi Királyi Szövetség
Hellenburgi Királyi Szövetség
Rohanok kifele, már amennyire a vállam engedi, és túlságosan a lehetséges opciók járnak a fejemben, hogy figyeljek arra, amit elöttünk, vagy mellettem mondanak. Elmerülök a g ondolataimban, miközben a testem szinte magától mozog a legutolsó megadott desztináció irányába. Valamit tennem kell. Gondolkodj Theo, mert klönben itt lelitek a halálotokat.
Rielt az ereklyedarabbal együtt belecsúsztatom a kabátzsebembe, majd a botomat megfordítva, hogy az allja nézzen előre, szilánfüstöt idézek belőle mindaddíg, amíg a barlangból ki nem érünk. Remélem a mögöttem megjelenő szilánkfüst valamennyire lelassítja őket, vagy legalább mire kiérnek kicsit nehezebben követnek minket.
Latok valamit megidéződni az ismeros mágus altal de meg tulsagosan ossze vagyok zavarodva. Lattam ahogy crispin kilehelli a lelkét elottem, majd új életre támad. Igy hat nemigazan fogom fel a dolgokat egy ideig. Tul sok gondolat kavarog a fejemben, igy a belső világomba zuhanok és a túlélésre koncentrálnék ha nem lennének ezek a zavaro tényezők. Ha nem rángatnak fel véletlenűl arra a nagy valamire akkor ahogy helyben hagynak engem, ugy észbe kapva hasznalom a Crispintől kapott teleportáló rúnát.

Spellkeh:
Név: Arkanischer Scherbelrauch / Arkán szilánkfüst
Szint: 1
Theo a tenyeréből, vagy a pálcája végéből, létrehoz egy mágiával kreált füstfelhőt, mely tele van miniatűr milliméteres, és centis mágikus tüskékkel, melyek belélegzése szúró égő érzést, és köhögést eredményeznek. A szembe kerülve annak irritációját, fájdalmát és könnyezést okoz.
Hátránya, hogy ez a hatás Theora is hathat, ha érintkezik a füsttel.
A füst tíz percig marad meg, a teljes manám felhasználásával maximum öt percig fújhatom folyamatosan, és húsz percnek kell eltelnie két használat között.



A hozzászólást Theo Wagner összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Nov. 20, 2018 8:13 am-kor.

Felhasználó profiljának megtekintése

158 Re: [Küldetés: Sunset at Nordenmouth] on Hétf. Nov. 19, 2018 9:30 pm

Dieter von Rotmantel

avatar
a Rotmantel család tagja
a Rotmantel család tagja
A mágus társai, noha kissé maguknakvalóak voltak, nem tagadhattam el tőlük a kiváló csapatmunkát. Jól láthatóan megbíztak egymásban és gyorsan, hatékonyan kezeltek bármilyen helyzetet, amibe kerültek - már amennyire tőlük telt. A vámpírlányra úgy tűnt valamelyest hatott a bizonytalan tartalmú fiola. A tekintete megnyugodott, sipákoló lélegzete szűnni látszott, ugyanakkor sem az arca, sem a folyamatos krákogás nem tűnt el. Tehát nem volt képes a varázsfőzet megszüntetni az átkot, csak elnyomni. Az egyetlen megoldás még mindig a Randlaufer torony felé igyekvő mágus, Wilhelmina, az ölebként tartott sötét tündéje és Hagen mester kezében volt.
- A tenger...a tenger magához akar szólítani.
A férfi, aki kinézete alapján legalább olyan fertőzött volt, mint a Maria nevű vámpír kiszakított a réveteg gondolkodásból. Ahogy sietve körbepillantottam a sáros földön megcsikorduló talpak hangjára a szívem kihagyott egy ütemet. Mindenki hallotta a hívást, úgy tűnt. Maidstein minden lakója, a falu utolsó halászáig úton volt a tengerpart felé. Nem tudtam mi történhet velük, ha vizet érnek, de ha az Átok arrafelé szólította őket úgy semmiképpen nem lehetett kedvező.
Nem voltam felkészülve, hogy ennyi embert egyszerre kordában tartsak. Ha képes lettem volna egy csettintéssel lángörvényt varázsolni, mint egyes démonok, vagy egy szempillantással százak emléjét megérinteni, mint a valódi Nachtrabenek talán tehettem volna valamit.
Így, félvérként azonban meg kellett hoznom néhány döntést.
- Ragadjanak meg annyi falusit, ahányat tudnak.
Emelet hangon beszéltem, miközben már el is indultam a legközelebbi felé.
- Aztán tuszkolják be a legközelebbi házba és zárják rá az ajtót. Ha hármat mentünk meg hát hármat, de minden megmentett élet eggyel kevesebb a halálnak!
Meg sem vártam, mit felelnek, sem a mágus társai, sem a tünde. Csak megragadtam a hozzám legközelebb eső kart és rángatni kezdtem egy nyitott ház felé.

Felhasználó profiljának megtekintése

159 Re: [Küldetés: Sunset at Nordenmouth] on Hétf. Nov. 19, 2018 10:26 pm

Lance Kalver

avatar
Tünde Zsoldos
Tünde Zsoldos
Ahogy a többiekre néztem, és megoldást vártam, egyszer csak megszólalt valami a távolban. Kellemes hang volt, hívogató: révetegen a tenger irányába néztem. ~ Oda... oda kellene mennem? ~ Gondoltam révetegen. Ott minden jó lenne... minden bajom elmúlna. A csontjaim, a szörnyen fájó csontjaim mélyén éreztem, hogy nekem ott lenne a legjobb.
- Hív.... nak... - Mondtam bágyadtan, és már éppen emeltem volna a lábamat, hogy megtegyem az első lépést, de a vámpírférfi emelt hangja kizökkentett egy kissé. Még mindig éreztem a szörnyen nagy késztetést, de a karomba csíptem, így egy kicsit jobban magamhoz tértem. Körülnéztem, és rövid, de annál gyötrelmesebb belső küzdelem után a vámpír után indultam. Engem is be kellett zárni, különben képtelen lettem volna tartóztatni magam. Akármi is fog történni, a kardom legalább velem volt, az pedig mindig is biztonságérzetet nyújtott.

Felhasználó profiljának megtekintése

160 Re: [Küldetés: Sunset at Nordenmouth] on Kedd Nov. 20, 2018 3:01 am

Tertullius

avatar
Felszentelt Inkvizítor
Felszentelt Inkvizítor
Közhelyesen hangzik ugyan, de az események csakugyan felgyorsultak. Alighogy megláttuk az érkezőket, a toronyban megszólaltak a vészharangok – nem kell sok logika ahhoz, hogy kitaláljuk miért tűntek hát oly sietősnek. Mire elkezdenek kiszivárogni a toronyból a vámpírok, addigra a self is ideér és erősen ösztönöz minket is a távozásra. Megértem. A fiatal fiú kezében azonban ott virít valami, ami már távolról gyanús volt, innen közelről pedig teljesen egyértelművé vált: az utolsó korongdarab. Wilhelminának is feltűnik a dolog, kiabálni kezd – úgy tűnik a nők vámpírok között is nők maradnak.
Tisztában voltam vele, hogy nem is érdemes a futással próbálkoznom. Túl lassú vagyok már az átok miatt, ráadásul a vámpírok lebegni is tudtak, így könnyedén utolértek volna…ha nincs hátvéd. Wilhelminát akartam „megkérni” hogy maradjon itt és tárgyaljon a vámpírokkal – korábban úgyis arról beszélt, hogy harc nélkül megoldja a dolgokat – míg mi kereket oldunk, erre azonban nem került sor. A démon-mágus megálljt kiáltott azoknak, akik futva próbálták volna meg lehagyni a vámpírokat – annak ellenére, hogy én nem voltam köztük, kifejezetten sértő volt egy démontól az ilyen hangnem. Persze jelét adnom felesleges lett volna jelen helyzetben, így nem is pazaroltam rá energiát, mindössze megjegyeztem magamban az esetet.
Elővett egy tojást, amiből valamiféle szörny bújt elő, az izgalmunk és a veszélyhez képest csigalassúsággal. Egy hátas, bár Isten bizony, sose láttam még ilyen torzszülöttet. Mikor teljesen kikelt, a démon folytatta azt a képzelgést, miszerint valamiféle parancsnok lenne – ameddig ez kellett ahhoz, hogy ne sajnálja a saját erőforrásait és biztonságát feláldozni a gyógyulásom érdekében, tegye csak. Reméltem, hogy a hátas nem csak mutatós, de gyors is, miközben a többiekkel együtt helyet foglaltam a nyeregben, erről azonban gyorsan megbizonyosodtam miután elindultunk.
Maradtak a korong-darabok. Logikus volt, amit a démon mondott, így nem is ellenkeztem, mindössze kiélveztem azt, hogy nem nekem kell tapogatni azokat a – szó szerint – átkozott darabokat. Megvédeni magunkat? Tehát valamiféle szörnyet is megidézhet a rontás megszüntetése…ha a fizikai állapotom így marad, nem sokat tehetek hozzá a harchoz, ám tekintve mennyien összegyűltünk ebben a szerencsétlen faluban, talán nem is lesz szükség a segítségemre.

Felhasználó profiljának megtekintése

161 Re: [Küldetés: Sunset at Nordenmouth] on Kedd Nov. 20, 2018 8:12 pm

Dieter, Lance és Ger njk-i

Minden egyes élet számít, valóban... Megfogni a tenger felé igyekvő falusiakat olyan érzés, mind élettelen, vásári marionett bábukhoz érni. Kidülledt szemekkel, vontatottan haladtak a víz felé, de engedelmesen tették egyik lábukat a másik után, ha a valaki megragadta őket. Szerencsére lassan haladtak, mint a menetelő zombik akiket a nekromanták idéztek meg háborús időkben, így az akció jobban megy, mint várni lehet, de így sem elég jól. Maria és Lance ha harcolnak a dolog ellen, akkor valamennyire képesek tovább lassítani a folyamatot. Majd hirtelen a gyanús csendet egy velőtrázó sikoly szakítja ketté, ám ez egyértelműen nem emberi sikoly, annál jóval magasabb...

Johnny

Hátrálsz a huldra pedig szinte érdeklődve közeledik egyre kintebb a part felé. Újra érzed, hogy próbál hívni, ezúttal a fejeden is nagyobb a nyomás. Aztán... egyszercsek elfordítja a feléd dél felé, a városka felé. Mintha elterelték volna a figyelmét, de nem látsz semmit sem. Aztán egyszercsak felsikít, de ez a sikoly magas hangú, velőtrázó, és mivel ott vagy a közvetlen közelében, mintha némi vér is szivárogna a füldeből. Rettenetes hangja van...

Mina, Hans, Theo, Ger, Cyne //a discordos pontosítások után//

Mindenki felkerül hát a wolpertinger hátára, még a félig sokkot állapotban lévő Theot is felrángatják, magának a nyúlszörnynek a hathatós segítségével. Theo arkán szilánkfüstje erősen lelassítja a vámpírokat de maga a wolpertinger is gyorsabban fut, mint ahogyan a randlauferek kvetni tudnának benneteket de látszólag próbálkoznak. Végre hát egy helyre került viszont a korong három darabja, és ha mindenki követi Geri utasításait, akkor a három rész elkezd egymáshoz közeledni... majd egyszercsak kiugrik a kezetekből, és némi sercegő hang kíséretében, magától forr össze újra egy egésszé.



Egy másodperccel később pedig velőtrázó visítást hallotok valahonnan a távolból...

MINDENKI

Amikor a sikoly elhal, egy pillanatig néma csend hullik a vidékre. Egyetlen pisszenést sem hallani, mintha minden tücsök, minden madár, a vámpírok, az emberek Maidsteinben mint elhallgattak volna. Már azt hihetnétek, hogy megsüketültetek, ám ekkor a tenger felől morajlás hallatszik. Akik voltak hajón tudhatják, hogy ezek a tenger hatalmas, hajótörő hullámainak hangja. Aki odanéz, egy pillanatra valami olyasmit is lát, ameddig nem realizáljátok, hogy az ott egy ház. Valami hatalmas dolognak a háta. A tengeriszörny lassan emelkedik ki a vízből. A pofája valahol félúton lehet kígyó és sárkány között. Legalább ötven méter hosszú lehet, és vastagabb mint két testesebb ember egymás mellé állva. Nem nagyon kérdés tbbé, hogy a csigolya milyen állaté lehetett. A tengeri szörnyetek pedig határozottan megindul a falu felé. Még egy utolsó hangot hallotok, amik emberi szavakká állnak össze a sziszegő szélben.

Ha nem lesztek egyek velünk... Akkor pusztuljon el a föld, a folyó, a falu... és az ember.



//Ahogy megbeszéltük, várok midnenkit egyeztetni pénteken, határidőt utána mondok.//

Felhasználó profiljának megtekintése

162 Re: [Küldetés: Sunset at Nordenmouth] on Vas. Nov. 25, 2018 9:19 pm

Wilhelmina von Nachtraben

avatar
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja
Az adrenalin sebesen száguld a vérében, ám a meglepetés valahogy elárnyékolja a félelmet. Ki tudja, honnan, megjelenik egy hatalmas nagy bolyhos iszonyat cuki élőlény, ami valahogy ilyen nagyban meglehetősen ijesztő. De mivel a feladat az első, inkább felmásznak, mintsem azon agyaljanak, ez a szerzet hogy a jó égbe került elő. Kissé zavarban van, soha életében nem ült még óriásnyúlon.... és azt se tudja, hogy fognak mindennyien elférni. Szegény Crispint kísérő fiú, a harmadik kőrész tulajdonosa olyan sokkot kapott, hogy többen kellenek ahhoz, hogy felrángassák. Ám végül ez is megtörténik, s mikor a fiú a gyógyulását emlegeti, megpróbálja megnyugtatni: -Meg fogsz gyógyulni! Csak előbb mind éljük túl ezt a...
Elhallgat, mert a köderdői mágusfiú összapkolja a három részt... Mina majd' kiesik a szemein, hisz ez az a pillanat, amelyet azóta várt, hogy megpillantotta azt a drága darabkát. Most történnie kell valaminek. Most történni fog...
És lőn.
Tekintetük a csodálat és félelem elegyével bámulnak fel a monumentális lényre, erre az átok-csodára, ami iszonytató hangok közepette kerül felszínre, majd sziszegi fenyegetéseit. Valamiért még ettől sem tud tartani. A megkönnyebbülés, hogy sikerült összerakniuk a kirakóst, TÉNYLEG sikerült, mind egy helyen van, összedolgoztak, és most itt vonulnak egy óriásnyúl hátán, ennyi különféle entitás, akik egyébként lehet, hogy különben korántsem lennének ennyire egy hullámhosszon... egyszerűen mesés, már amennyiben a mesékben is teremnek hatalmas legyőzendő irtózatos szörnyetegek, melyeknek más célja sincs, mint megenni a hősöket. De legalábbis elpusztítani.
- Roro? Téged meg mivel etettek mostanában? - kérdi sápítozva Crispin. Ez a Roro név zavaróan ismerős, és láthatóan az óriáskígyóra alkalmazza, ami mééég zavaróbb... de most erre nincs idő. - Neked mi a franc mániád van a varázscuccok bizergálásával és a világpusztító dögök megidézésével? - intézi a self következő szofisztikált kérdését Gerard irányába. Később hozzáteszi:
- Akinek van bárminemű ötlete, az most ne nagyon tartsa magában...
- Elég! - hallja Gerard hangját, akinek láthatóan sok volt már a nagyszájú ezüsthajú beszéde.
- Na jó, azt hiszem, nem fogom elkezdeni eldobálni a tőreimet erre az aranyoskára... - vonja meg Damien a szemöldökét, amolyan "na és veled mihez kezdjünk?" -tekintettel méregetve a tekintetes tengeri szörnyikét.
- Maaajd elintézzük, ne legyen gondod...
Fogalma sincs, hogy egy ekkora méretű valamire hatással lesz-e, amit művel, de azért megpróbálkozik vele. Kinyújtja a kezeit és segítségül hívja minden felgyülemlett varázserejét, majd kinyúl a szörny irányába, hogy megbénítsa azt.
- Ha valaki észreveszi, hogy nem tud mozogni a szörnyike, szóljon! Ja és támadjon..
De nem, még nem. Nem tudja elérni, túl messze van. Pedig ha közelebb lenne, akkor talán nem tudna ellenállni..
A mágusfiú, akit sokkosan rángattak fel a nyuszira, valami olyasfélét motyog az orra alatt, hogy meg kell gyógyulnia.
- Mennyi idő telt el? - kérdi. Szegénynek tényleg kieshetett egész sok dolog akkor. Bár nem csodálja.
- Van. De csak egyszer próbálkozhatunk. másodszorra már át fog látni a cselen. Több irányból egyszerre próbáljuk meg a fejét megtámadni kellő távolságból. Ő erre vissza fog támadni és a hozzá legközelebb álló ellenfelet veszi célba. Ez az ellenfél egy csali lesz, amit én hozok létre. Rá kell vegyük, hogy kinyissa a száját és megpróbálja azt megenni. Abban a pillanatban támadunk az arcára, minél nagyobb sebet ejtve a szája belsejében.
Szövegeléseik alatt viszont a hatalmas monstrum farka kiemelkedik a vízből, és a falu három házát úgy töri maga alá, mintha tojások volnának. Azokban... azokban emberek lehettek. Összeszorulnak a kezei, vicsorogni kezd. Ez az élőlény nem érdemli meg a létezést. A pusztulásával annyi életet lehetne megmenteni. Muszáj. Muszáj sikerülnie!
Vajon ők, ők, akik most itt vannak, csak azért fognak össze, mert egy kollektív veszély fenyegeti őket? Máskülönben ők is egymást marnák, mint holmi állatkölykök, kicsinyes viszálykodás közepette? A helyzet teljesen egyértelművé tette, hogy összetartoznak, pedig nemrég még érzékelhető volt a különbség köztük.
- Theo, mennyire pontos az arkánlövedéked? Érzed úgy, hogy ki tudnád lőni a szemét ennek az izének? - tervezget Crispin. Így hívják hát a fiút, Theo. Vajon minek a becézése ez? Bárhogy is, Istenhez van köze. Viszont nem egyházi, hanem mágus. Lehet, hogy ez csak egy elterjedt név és nem is bír semmiféle jelentőséggel. Minának fogalma sincs, miért áll le nevek etimológiáján gondolkodni. Talán minden gondolat kellemesebb most, mint az, hogy téglák dőltek össze és nyomtak agyon embereket emiatt a hatalmas vízi átokfajzat miatt.
- Ha mozgunk nem hiszem, főleg ha ő is mozog, akkor végképp nehéz. - De még talán volt annyi manám, hogy kettő robbanó arkán lövedéket ellőjek, de semmiben sem voltam biztos. De hat normál arkánra biztosan futotta. De ha ne ma szemét találom el, akkor semmi hatása nem lesz tudom jól. Ha valahogy egy pillanatra megállítanánk, akkor lehet betalálnék. - Nem teljesen érti, miről beszélnek, ez a mágiafajta nem az ő specialitása, de a lényeg, hogy a lénynek meg kell állnia a mozgásban. És ebben tud segíteni. Talán...
- Ha közelebb jutnánk, lehet, hogy meg tudnám állítani! - feleli a többieknek, kifejezetten Theo-nak, aki árkánlövedékeket emleget. - Lehet, hogy le tudom bénítani, de még nem értem el..
- Mostmár elég. - hallja Gerard egyik társának hangját, majd a fiú ismét tervezgetni kezd.
- Úgy néz mások már megtámadták. Nemsokára nekünk fog jönni. Két oldalról támadjuk, hogy meg kellejen osztaniuk figyelmét. A...Rose, a bénító átkod hat egy ilyen ellen?
- Hát... talán. Talán ha egy pontra koncentrálom.
- Remek. Amikor kinyitja a száját azt akarom, hogy álljon meg! Klaus, te adod meg a kegyelemdöfést. A szájába kell belelőni, ott talán sebezhetőbb.
Na ne szórakozzatok velem. Most mondtam, hogy le tudom bénítani. Viasz van a fületekben, vagy mifene?
Fogalma sincs, a köderdei fiú mikor lett ilyen jól főnökösködő vezetője a csapatának, vagy hogy egyáltalán hogyan szedett össze ennyi különféle szerzetet, akiket a csapatának nevez. De mindegy. Megmutatja neki, hogy nem csak ők vannak itt, akik képesek...
Várjunk. Talán épp az a lényeg, hogy ne egymásnak essenek, hanem a kígyónak. Hmm.
Gerard varázsolni kezd, mire felfegyverzett emberek jelenik meg a semmiből... Elismerő és csodálkozó pillantást kap cserébe a vámpírtól. Nem semmi mágia. Illúzió kell hogy legyen.
Dieter egy Árnytűt vág a kígyó fejéhez. Igen. A félig Nachtraben-vonások. Olyan szörnyű, hogy most is csak harcolnak egymás oldalán és alig tudtak egy értelmes szót váltani. A vesztükbe rohannak, ezt mondta legutoljára. Majdnem igaz is lett. Néhány árnytű megsebzi ugyan a szörnyeteget, de csak annyira, mint egy-két karcolás. Túl hatalmas.
A hatalmas farok pedig meg is mozdul feléjük, hogy letarolja a csapatot, mint zavaró parazitákat, nyilván így láthatja őket... Mindenki lebukik természetesen, próbálván kitérni a csapás elől, Crispin például anyanyelvén kommentálja az eseményeket, ékesszólón:[color=#ad0a56[- Shit happens, as always....[/color]
Mina nem kezd el leállni azon gondolkodni, hogy hogyan tud történni a melléktermék. Reméli, hogy ennyire azért senki nem ijedt még meg.
Úgy tűnik, nem, ugyanis hamarosan megjelenik előtte egy éjsötét gömb, elnyelve minden fényt, akárcsak Mina Balladai homálya.
- Ger, vagy bárki: tudtok idézni egy hegyes karót a gömbön belülre? Ha a dög nem lát át rajta, akkor vaktában csaphat le rá és valószínűleg már csak a farkának súlyából fakadóan átszúrná azt....ha meg sikerülne elérnem, hogy fejjel essen neki, az csak még jobb lenne.
- Crispin! - kiált fel a mágusfiú, feltartva valamit a kezében, Mina pedig a kígyó szemét célozza egy Éjlánggal. A következő pillanatban Theo - és vele együtt Dieter is - hátba kapják a hatalmas lendülő kígyótestrészt és nyekkennek egy nagyot. Nagyot dobban a szíve, és csak remélni tudja, hogy nem esett komolyabb bajuk. Utálja, hogy itt kell állnia és nyugodtan tartani ezt a dögöt, de nem tehet mást, különben a többieknek is baja esik, meg kell tennie, amire képes.
Ha képes rá.
Crispin Theo közelébe siet és dob neki egy fiolát. Valószínűleg gyógyital lesz az.
- Egy terv kell, amit mindenki követ! Kövessük amit a varázsló mond! - szólal meg egy ismerős hang, melyet régen hallott már, Leo-é, vagy Richardé, vagy nevezze akárhogy magát, de az övé. Szinte fel sem tűnt neki eddig, hogy itt van és részt vesz a harcban.
- Megpróbálom hatástalanítani!- nem tudja, miért épp ez a szó jutott eszébe, de a bénításra gondolt. Ismét megpróbálkozik az Utánzással, hátha most már elég közel vannak hozzá. Kardok és íjak szegeződnek a bestiára, az egész csapat egy vegyes hadseregként célozza, várva, hogy mikor jön az adandó alkalom, hogy belévághassák fegyverüket mocskos húsába. Valahol tudná sajnálni ezt a lényt, ez biztos. De nem azok után, amit tett.
Az állat a fogságában van, mágiája megfogta, és Gerard íjászának nyílvesszője el is találja a szemét. De ez a fájdalom még nem elég ahhoz a kígyónak, hogy elszabaduljon. A markában van még, egy kis ideig. Kapaszkodik, mintha csak utolsó ujjpercével próbálná fenntartani magát a szakadék peremén.
A háttérből újabb ordítást hall. - CRISPIN! - A fiú hangja. Theo.
- He?! - kérdez vissza udvariasan a sötételf.
- Menj fel a fejére, és öld meg ezt a rohadékot! Használj mindent amid csak van, és ne röstelj a pengékkel kapaszkodni, ha kell!
Nem tudja, mi az pontosan, amit a mágus átnyújt a sötételfnek, de igen hasznos lehet, ha egy efféle vállalkozásra biztatja.... Merész ötlet, de talán így nyerhetnek. - A vállad felől egy lövéssel képes leszek segíteni! De maradj stabilan! Utánaazt teszel amit jónak látsz.
- Te totál meg vagy őrülve?! - fejezi ki felháborodását Crispin, ám utána csak vállat von, mintha ennyivel el is fogadta volna az ötletet. Ahhoz képest, hogy most futottak a halál gyomrából... na jó, csak egy barlangból, ez merész vállalkozás.
- Fuck it, ha ez összejön, akkor a legendákba kerülök. Ha nem, akkor a szörny gyomrába.

Pakolászik ezek után egy kicsit, nyakláncát kicseréli egy újabbra, tekercset vesz a kezébe, majd meglepetésére a vámpírra néz, meg Gerardra. - Mina, Ger : tartsátok egy helyen azt a dögöt....
Halálkomolyan meg lett bízva valamivel... egy élet múlhat rajta... sőt, rengeteg élet. Mindannyiuk élete, akik itt vannak. Az egész falué.
Nem nagyon ismeri a holdcsókoltat, de elhatározza, hogy amit csak tud, megtesz, hogy ne keletkezzen sérülés azon a csinos kis pofiján. Száguld a vér az ereiben az izgalomtól, hogy mekkora horderejű dolga lesz most. Alig várja. Pedig ez... őrültség, valóban. De sikert érhetnek el vele, szóval úgy látszik, nincs más választás.
- Ha ez működik, én megcsókolom Johnny-t...annál undor-tóbbat elképzelni se tudnék... - Nem teljesen biztos benne, jól értette-e, de úgy sejti, igen. Elvörösödik és majdnem el is neveti magát.
Leo is alkot valamit, ami hasonló hatással van a lényre, akárcsak az Utánzás. Láthatóan fáj neki, és egy helyben marad, szemben a sereggel, melynek minden tagja őt ostromolja.
- Nem jobb, ha ketten támadjuk a fejét? - kérdi Damien aki eddig túlságosan közel nem tudott kerülni ehhez az aranyoskához.
- Mi?! Föl akarsz mászni te is annak az izének a fejére?
- Hogy mit akarok, meg hogy mi lehet az, ami elintézi, már más kérdés.
Legalább ha eddig nem lett volna elég motivációja a vámpírnak, hogy kellőképp mozdulatlanul tartsa a kígyót, hát most lesz.. Megkísérel még egy nyugtató varázslatot ellőni a kígyóra.
Crispin közben felkerül a kígyó fejére, Mina nagy kerek szemekkel nézi, mit alkot ott. A mágusfiú lövedéke eltalálja, és hirtelen az egész monstrum, mint egy hatalmas torony, elkezd dőlni lefelé...
Alig akarja elhinni. Megingatták. Megsebezték. Talán halálosan is megsebezték.
A sötételf meg ott van a tetején!
Mégis hogy a jószagú gombafőzetbe fogják onnan leszedni?? Erre nem gondoltak? Vagy az a kőizé oda-vissza működik, és vissza is tudják onnan hozni? Látja, hogy Crispin elveszti az egyensúlyát, és már feszül is a teste, hogy rohanjon, menjen közelebb, csináljon valamit, csak ne hagyja leesni és csontjait törni a hegyesfülűt. De nem, pengéivel erősen kapaszkodik még. Milyen érzés lehet ott fönt? Egyszerre aggódik, irigyli és szurkol neki, hogy csak sikerüljön....
- Ajánlom, hogy élje túl! - kiabálja, inkább azért, hogy saját harci kedvét növelje, semmint annak reményében, hogy ez bármennyire is változtatna Crispin tervein. Nagyon, NAGYON reméli, hogy nem fog lepottyanni onnan. Arra az esetre majd... ki kell találjanak valamit. De addig maradjon egy helyben ez a tengeri förmedvény.
Maradék erejét összeszedve ismétli meg az Utánzást, hiszen minden pillanat fontos, és nem lehet egy sem, amikor a lény kibillen egyensúlyából. Most nem.
A torony pedig zuhan, omlik lefelé, a bestia nem tudja tovább tartani magát, hangosan és hatalmas porfelhőt felverve terül el Maidstein tengerpartján.
Túlélték.
Legyőzték.
Megcsinálták.
Damiennek odakiáltva, hogy segítsen, igyekszik úgy tájolni magát, hogy Crispin ne törje ki mindenét, amikor földet ér. Fogalma sincs, hogy fogják felfogni, de most már, hogy sikerült összedolgozniuk és legyőzniük ezt a valamit - ezáltal megtörni az átkot, most már nem fogja hagyni, hogy megsérüljön, az szent!

Felhasználó profiljának megtekintése

163 Re: [Küldetés: Sunset at Nordenmouth] on Kedd Nov. 27, 2018 10:22 pm

Crispin Shadowbane

avatar
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos
Valahogy most ez nem az a nap volt, amikor nemet mondtam volna bármilyen segítségre, érkezett az bárkitől is. Mondjuk azért, hogy ha Johnny jött volna elő egy hatalmas Mélységi szolgával, hogy azt lovagoljuk meg, inkább a felfokozott sebességemmel vidám kacajjal az ajkamon rohantam volna a Randlaufer-ek felé és könyörögtem volna, hogy szép lassan öljenek meg és még hálás is lettem volna nekik. Ger-rel se voltam úgy teljesen kibékülve, pedig Hold Anya lássa a lelkemet, még Lightleaf-ben megpróbálkoztam vele, de ott bebizonyosodott, hogy ez a kis szarkeverő annyira megbízható, mint egy halott Mélységi ígérete. Ettől független lelassítottam, hogy fel tudjak kapaszkodni a Wolpertinger hátára - bár eléggé durva egy akrobatikus mutatvány kerekedett ki belőle - és csak enyhe szívfájdalmat éreztem, hogy most nem volt nálam az én nyuszikám, hogy felvágjak a démon mágus előtt. De már ezen nem nagyon járattam az agyamat. A dög hátán kényelmesen utazva néztem hátra, ahol a vámpírok lebegtek, és szerencsére nem jutottak közelebb hozzánk. Király, talán leráztuk őket - legalábbis egyelőre. Valami szöszmötölés közben ment, ahogy gondolom a démon vagy a mágusfiú megpróbálkozott azzal, hogy az Átok forrásait összerakják - mint kiderült, három is volt belőle, kíváncsi lettem volna arra, hogy a többit hol találták, de annyira nem, hogy minderre rá is kérdezzek.
  De valami történt. Valami olyan, amire még én se számítottam. Olyan hangos sikoly, ami egészen biztos, hogy nem egy tücsöktől származott. Aztán az azután bekövetkező csendben csak Dracon félős sikolyait hallottam, ahogy valamit megláthatott - vagy csak csupán a velőtrázó ordítás döbbentette le. Hát, engem is eléggé megdöbbentett....s azt kívántam utólag, hogy bár csak ne néztem volna a tenger irányába, ahol először csak egy valami nagynak a hátát láthattuk...aztán kiderült, hogy amit nagynak hittem, az nem is az volt...hanem hatalmas. Félősen húztam össze magam a dögnek a hátán, ahogy a vízből kiemelkedett valami, amire még szavakat se találtam. Hogy ez mi akart lenni, arról halvány lila gőzöm sem volt, de hogy ha ilyenek úszkálnak a tengerben, hát biztos, hogy többet én hajónak a közelébe se megyek - nem mintha eddig egyen is utaztam volna.
- Roro? Téged meg mivel etettek mostanában?
  Az önkéntelen reakció mindenféle előzetes figyelmeztetés nélkül csúszott ki a számon. Hát, mondják, hogy a selfeknek is nagy a khmm...kígyójuk, de ez azért már enyhén szólva is túlzás volt. Aztán, ahogy az első döbbenet lecsengett, rögtön Ger felé fordultam, mert hogy ha valami baj történik, akkor biztos, hogy Ő is a közelben van.
- Neked mi a franc mániád van a varázscuccok bizergálásával és a világpusztító dögök megidézésével?
  Hangom vádló volt. Nagyon is vádló. A Dornburg-toronyban is Ő zsonglőrködött azzal a hülye kővel, aminek a végén egy Mélységi elpusztult, jött helyette egy rohadt sárkány, amely fél Veronia-t felégette és a nyomait még most sem sikerült teljes mértékben eltakarítani - és jó ideig nem is fog sikerülni. Na persze, ezekben a háborús időkben (legalábbis már nagyon érezni az előszelét egy újabb világméretű konfliktusnak) erre nem nagyon lesz se idő, se erőforrás, kedv meg hangulat még kevesebb. De ha már a hangulatnál tartunk, ez a dög olyan szép hangulatosan kezdett bele a falu lerombolásába, miközben az...vagy én nem is tudom mi még valami szónoklatot is levágott előtte. Király, szóval van egy legalább 160-170 láb hosszú trubadúr kígyónk, amely mellékállásban falvakat rombol le, és az életünket keseríti meg. Veronia, te miért szopatsz meg engem minden egyes adandó alkalommal?
- Akinek van bárminemű ötlete, az most ne nagyon tartsa magában...
  Mert nekem aztán semmi se volt. Még is, hogy veszem fel ezzel a harcot? A közelébe se megyek, az is biztos, az aggasztó fáradtság arról árulkodott, hogy tényleg mindenemet kiadtam, amim csak volt a torony alatti barlangrendszerből való meneküléskor, és nem mellesleg egyszer már meghaltam ma - nem akartam ezt a számot kettőre emelni és véglegesíteni. Persze, nem csak én álltam egyedül rosszul itt. Theo a saját elmondása szerint is megsérült és még az időérzékét is elveszítette, Mina pedig arról nyugtatta, hogy minden rendben lesz, meg hogy meg fog gyógyulni. Hát, reménykedjünk, mert a varázslóra még szükségünk lehet. Damien a tőreire tett megjegyzést, Mina pedig arra kért minket, hogy támadjuk a dögöt, hogy ha észrevesszük, hogy már nem mozog. De egyelőre nem nagyon tűnt úgy, mint aki nagyon megakarna állni. Közben Geri is agyal, meg engem kussra int. Egyelőre még tényleg kussolok, ez a sokk egyelőre túl nagy ahhoz, hogy tovább kínozzam azt, aki most valamiféle ötlettel akar előállni.
- Van. De csak egyszer próbálkozhatunk, másodszorra már át fog látni a cselen. Több irányból egyszerre próbáljuk meg a fejét megtámadni kellő távolságból. Ő erre vissza fog támadni és a hozzá legközelebb álló ellenfelet veszi célba. Ez az ellenfél egy csali lesz, amit én hozok létre. Rá kell vegyük, hogy kinyissa a száját és megpróbálja azt megenni. Abban a pillanatban támadunk az arcára, minél nagyobb sebet ejtve a szája belsejében.
  A beszéd alatt a hangulatom folyamatosan ingadozott. Egyrészt egy frontális támadásról regélt a hős démon ripacs, amiben mindenki vidáman összedolgozik. Ez...még talán megoldható lett volna, bár a "kellő távolság" engem kizárt a sorból, így csak távolból néztem volna, ahogy a varázslók ügyködnek és csak szurkolok a dögnek, hogy zabálja fel Ger-t. De nem is kell sokat várni rá! Hát önként vállalkozik csalinak? Ja, nem...csak valami illúzióval akar dobálózni. Ettől teljesen elszomorodtam, de nem hagytam, hogy a letargia most hatalmába kerítsen. Pedig annyira jó lett volna látni, ahogy a kígyó szájában vergődik. Azt hiszem, hogy a végén még magamnak kell elintézni ezt. De csak némán bólogattam a szónoklata alatt, hisz egyelőre még biztos távolságra voltunk és ez nekem nagyon is megfelelt. De a nyuszika sajnos olyan irányt választott, amely közelebb vitt minket ehhez a mocsokhoz. Unott mozdulattal kaptam le az alkarvédőmről egy varázserővisszaállító-italt, hogy legalább valamennyi varázslatot el tudjak lőni, ha másra nem, hát hangulatkeltésre és zavarásra bőven elég lesz. Közben a dög már a házakat pusztította boldogan, s megláttunk még pár alakot, akik nem a falusiak közé tartoztak. A jó dokira számítottam, és a démon csicskásaira is...Láncikára viszont már kevésbé. Persze, számíthattam volna rá .Valahogy Ő is mindig ott van, ahol a nagy bulik zajlanak. Azt kívántam, bár csak nyugodtabb körülmények között láttam volna viszont a bajtársamat, ahol talán még le is ülhetünk egyet dumálgatni. Ez viszont nem ilyen eset volt. Most egyelőre az elkerülhetetlen harcra koncentráltam, és már zakatoltak is a gondolatok.
- Theo, mennyire pontos az arkánlövedéked? Érzed úgy, hogy ki tudnád lőni a szemét annak az izének?
  Ha sikerül megvakítanunk őt, legalább nem tud pontosan ránk támadni. Viszont az is igaz, hogy durván feldühítenénk őt, és a farka meg a feje van akkora, hogy ne is kelljen pontosnak lennie.
- Ha mozgunk, nem hiszem, főleg, ha Ő is mozog, akkor végképp nehéz... - hát, ez nem volt valami túlságosan megnyugtató, de jó azt tudni, hogy mennyire is számíthatunk a srác trükkjeire. - Ha valahogy egy pillanatra megállítanánk, akkor lehet betalálnék.
  Csodálatos. És hogy a fenébe állítunk meg egy ekkora dögöt? Vicceket mondunk neki? Előrittyentünk egy színházat a semmiből és szórakoztatjuk őt? Valahogy más ötlet nem nagyon jutott most eszembe, így inkább csöndben maradtam és megtartottam magamnak az agyhalott gondolataimat.
- Ha közelebb jutnánk, lehet, hogy meg tudnám állítani! - vágja rá rögtön Mina.
  Közelebb? Ehhez? Asszony, neked aztán valami durva halálvágyad lehet, ha jobban a közelébe akarsz menni. De azt hiszem, hogy nálam is elromlott valami, hisz ahelyett, hogy fognám magam és jó messzire futnék, még mindig az öngyilkos társasággal maradtam. Végülis, valamikor és valahogy meg kell halni - és akkor talán újra láthatnám valahogy Lory-t és Armin-t...ez pedig bőven megérné.
- Lehet, hogy le tudom bénítani, de még nem értem el.
  Rángatott ki gondolataimból a Nachtraben asszonyság. Na meg az, hogy közben a démon és talpnyalói csapat újra egyesült és valahogy nem volt türelmem se gyomrom ahhoz, hogy a fellengzős démon szövegelését hallgassam, így még azelőtt lepattantam a nyuszikácska hátáról, hogy belekezdett volna a szövegelésébe és elég messzire húzódtam tőlük ahhoz, hogy ne nagyon halljam őket. De az eredményét még így is megláthattam...legalábbis a hirtelen feltűnő falusiak kisebb tömege az a csali lehetett, amiről beszélt. A fenébe, ezt meg hogy csinálta? Több van ebben a Ger-ben, mint gondoltam volna. Még mindig tud meglepetéseket okozni, és ez nem nagyon tetszett nekem.
  Persze, hogy a dög rögtön kapott az alkalmon, hogy lecsapjon az újonnan megjelent fincsi nasira, de közben a Rotmantel doki valamit hozzá vágott és Láncika is megjelent a színen, így a kedves kis tengeri kígyó, köszönte szépen, inkább frisebb - és valódi - hús után fordult, és ezek most kivételesen mi voltunk. Ahogy láttam felénk úszni a hatalmas farkat - nem hittem volna, hogy valaha is kimondhatom ezt a mondatot úgy, hogy durva félreértés születhessen belőle - a szemem elkerekedett.
- Shit happens, as always...
  Összegeztem a helyzetet, miközben próbáltam elvetődni a felén lendülő testrész útjából. Ha ez telibe kapna engem, akkor biztos, hogy búcsút mondhatnék az életemnek. Draci csak a levegőben sikonyál tovább és félve/rettegve nézi, hogy a gazdiból most palacsinta lesz-e avagy sem? Tényleg, vajon Ő mit tenne, hogy ha én meghalnék, de úgy ténylegesen és véglegesen? Jó eséllyel röhögne egy jót és menne vissza a fajtársaihoz, hogy bepótolja az elmúlt évek kimaradását...hogy aztán két évtized múlva egy egész hadseregnyi Dracon-nal nézzen szembe Veronia....De mivel ez a gondolat most nem volt túlságosan releváns, így inkább a farok kikerülése után egy sötétséggömböt idéztem az egyik szétroncsolt ház elő és visszanéztem a többiekre, hogy sikerült-e megmenekülniük a förtelmes támadás elől. De előtte még felvázoltam egy tervet, vagy legalábbis feltettem egy kérdést, mielőtt kiment volna a fejemből.
- Ger, vagy bárki: Tudtok idézni egy hegyes karót a gömbön belülre? Ha a dög nem lát át rajta, akkor vaktában csaphat le rá és valószínűleg már csak a farkának súlyából fakadóan átszúrná azt...ha meg sikerülne elérnem, hogy fejjel essen neki, az csak még jobb lenne.
  De a kérdésem senkit sem érdekelt. Mondjuk ez valamilyen szinten érthető volt, hisz megszülettek a csata első sérülései, és úgy hirtelenjében én is elfeledkeztem róla. Ahogy körbenéztem a hatalmas becsapódás után, Dieter-t és Theo-t láttam a földön heverni, őket elkaphatta a kígyó támadása, a többiek biztos távolba menekültek, így legalább nem eliminálódott a teljes társaság. Egy pillanatig haboztam, hogy még is, mit tegyek? Volt még egy erős gyógyitalom, amellyel valamelyikükön segíthettem. Mindkettő logikus is lett volna. Ha a doktornak adom, akkor Ő a csata után elláthatná a sérüléseket és javíthatná a túlélési esélyünket, legalábbis redukálhatná a fertőzések és belső vérzések kockázatát. Viszont ahhoz túl is kellett volna élnünk...így inkább Theo mellett tettem le a voksomat, akiről tudtam, hogy vannak harcban bevethető trükkjei, míg a dokiról semmit sem tudtam. Így hát végül, ahogy a közelébe értem, neki dobtam oda az alkarvédőről leakasztott erős gyógyitalt és reménykedtem benne, hogy jó döntést hoztam.
- Egy terv kell, amit mindenki követ! Kövessük, amit a varázsló mond!
  Szólal fel a hajótörött, akiről most úgy teljesen őszintén megvallva...halvány lila fingom sem volt, hogy mi a francot keres még itt? Ki ez az alak, hogy itt pattog és pofázik? De azért aranyos volt, ahogy a démont varázslónak nevezte. Úgy látszik, hogy Gedeonka megtartotta magának a kis mocskos titkait. De Láncika, Theo és én tudtuk az igazságot - az ördögöt magát melengetjük a keblünkön és máris megtévesztett egy szerencsétlen alakot, aki épp hogy túlélt egy hajótörést, csak azért, hogy egy kígyó lapítsa ki. A FENÉBE BELÉD TE ROHADT DÖG!!! HÁT MÉG MENNYI FARKAS POÉNT LÖVÖK EL RÁD FELESLEGESEN?! UTÁLLAK! - zsörtölődtem magamban, mert az mindig is jó feszültséglevezetőnek számított. Közben a többiek is helyezkedtek. Halványan tudatában voltam annak, hogy Gerard társai is próbálkoznak, a felcser Theo-nak igyekezett segíteni és Lánci is készen volt arra, hogy harcba szálljon ezzel. Én már kevésbé, és már azon voltam, hogy akkor most ismét hozzávágom ehhez a nagyra nőtt farokhoz minden tüzet, amit össze tudtam magamban szedni - ennyit tudtam jelenleg hozzá tenni a dologhoz és örüljenek, hogy ennyire is hajlandó lettem volna. De nem is kellett nekem túl sokat dolgoznom az első rész sikerért. Volt egy olyan érzésem, hogy Mina ügyködése volt a dolgok hátterében, amikor a tengeri szörny ledermedt pár pillanat erejéig, eléggé ahhoz, hogy a két karddal harcoló alak az Eichenschild-i ellenfelemtől látott furcsa mágiával felsértse a kígyó bőrét (de most már legalább tudtam, hogy a sikátorban lévő alaknak nem varázskardja volt), hogy Lánci rá tudjon támadni és hogy az íjász kilője a szemét. Csak így tovább fiúk, menni fog ez nektek! Akkor én azt hiszem, hogy most hátra is dőlök és nézem, ahogy Ti ügyködtök.
- CRISPIN!
...vagy nem...
- He?!
  Ordítottam vissza neki, miközben közelebb osontam hozzá, fél szemmel a hatalmas szörnyet figyelve, mikor lendül támadásba. Mert hogy most felingereltük, az is biztos. Ahogy közelebb értem Theo-hoz, a kezében ismerős tárgyakat pillantottam meg. Hát, ideje is volt vissza adni a rúnámat, hogy elhúzhassam innen a csíkot, ha minden rosszra fordul. Amikor azonban megláttam a másik tárgyat, egy még teljesen ép nyakláncot, amelybe Abaddón tüzét rejtették, már éreztem, hogy ebből bizony semmi jó nem fog kisülni. Nagyot nyeltem...
- Vedd el ezeket! Menj fel a fejére és öld meg azt a rohadékot! Használj mindent, amid csak van és ne röstelj a pengékkel kapaszkodni, ha kell!
  Ezzel egyidőben megjelenik a vállam felett az a gömb, amelyet a torony alatti barlangban is megidézett rám. Egyelőre totálisan le voltam döbbenve ahhoz, hogy bármi kommentárt fűzzek a dolgokhoz. De ez a helyzet nem tartott sokáig - engem aztán iszonyat nehéz elkussoltatni.
- Te totál meg vagy őrülve?!
  Hördülök fel, szerintem teljesen jogosan.
- A vállad felől egy lövéssel képes leszek segíteni! De maradj stabilan! Utána azt teszel, amit jónak látsz...
  És én még mindig teljesen le voltam döbbenve. Na azt már biztos, hogy nem! Hogy én kockáztassam az életemet egy ilyen hatalmas valami ellen? Még csak az Átkot se kaptam el! Nekem mi előnyöm származna abból, hogy ha meghalnék? Végül is...pont az. Hogy meghalnék és nem kéne tovább cipelnem magammal az elvesztett barátok képét, a rosszul meghozott döntések súlyát. Na meg hát, voltam eléggé őrült ahhoz, hogy talán még élvezzem is a helyzetet. Bár úgy istenesen megvallva, fogalmam sincs, hogy miért csináltam mindezek után azt, amiket tettem. Határozottan valami baj van velem...
- Fuck it, ha ez összejön, akkor a legendákba kerülök. Ha nem, akkor a szörny gyomrába.
  S nekem mind a két végkimenetel tökéletesen megfelelt volna. Így hát aztán csak leakasztottam nyakamból az elhasználódott nyakéket és kicseréltem az újra, s kezemben szorongattam a rúnát. Aminek a működéséről még mindig nem voltam teljesen megbizonyosodva. Hát, most kiderül, hogy a vámpírka ajándéka mégis mennyire működőképes. Szedelőzködés közben alaposan felmértem a szörnyet és a felette lévő teret...veszélyesnek nézett ki,de irónikus módon oda fent még nagyobb biztonságban voltam, mint idelent. Fent nem ért el a pusztítóst hozó farkával és szétharapni sem tudott. Ha sikerülne a fején maradnom, amíg a többiek elintézik, akkor még túl is élhetem ezt az egészet. Igen, fent határozottan biztonságosabb lezs nekem és még talán be is tudok segíteni.
- Mina, Ger. tartsátok egy helyen azt a dögöt...
  Adtam ki utasításba a vámpírnak és a démonnak. A parancsolgatós énem ismér előjött. Ez akár még jó hír is lehet. Legalábbis azt jelentette, hogy egyelőre még életben vagyok.
- Ha ez működik, én megcsókolom Johnny-t...annál undorítóbbat elképzelni se tudnék...
  Morgok, mint a bolhás kutyák, miközben készen állok a feladatra. Fejemben felidézem a képet a szörny feje felett...s a rúna kirajzolódott előttem. Hát tényleg működik. Lehunytam a szememet, elmormoltam magamban egy imát, aztán beléptem a varázskörbe...

- Fucking hell...
  Nyögök fel, ahogy végülis csak megérkeztem a dög fejére, és még hozzá épségben és az egyensúlyomat is sikerült megtartanom. Innen fentről egészen szép volt a kilátás. Mögöttem a tenger végeláthatatlan hosszúságban terült szét, alattam a falu mint ha csak valami makett lett volna, a lent harcolók pedig hangyák. A Randlaufer-torony ilyen távolságból már nem is tűnt fenyegetőnek. Csodálatos volt a kilátás, s ahogy a hajamat a fent fújó szél lengette meg. De gyönyörködni nem volt sok időm, ahogy megpróbáltam megőrizni az egyensúlyomat és ezzel egy időben Theo varázslata kicsapódott a vállam felett lebegő gömbből és úgy telibe találta a dög fejét, annyira, hogy az dőlni kezdett. Ijedten sikoltottam fel, bár szerencsére ezt lent nem nagyon hallhatták. A dőlés pillanatában aktiváltam a karomon lévő karikákat, hogy további erőt nyerjek a csapásaimhoz és lecsaptam a tengeri kígyó fejére. Ha sikerülne eléggé mélyen a fejébe mélyesztenem, akkor kapaszkodóként használhatnám és így tovább tudnék mászni a fején, hogy kivághassam a szemét és ha elég nagy lyukat sikerül vágnom, a bennem tomboló tűzzel sikerülne az agyát is megsütni. Már hogy ha van neki egyáltalán.
  Amire viszont nem számítottam, az a hangos reccsenés volt, ahogy Fury és  Clandestine szinkronban törték át a koponyát - háh, erősebb vagyok, mint gondoltam volna - és megállapodtak a dög agyában - legalább bizonyosságot nyertem arról, hogy van neki ilyen. Egy pillanatra örömöt éreztem. Ez könnyebben ment, mint gondoltam volna. Aztán ahogy az ellenség elkezdett irányíthatatlanul előre dőlni holtában, egy másik problémával kellett szembe néznem.
- FUUUUUUUCKKK!
  Ordítottam el magam, ahogy lassan realizáltam: innen rohadt gyorsan el kéne tűnni. Viszont így hogy ez a nagy rakás undorítóság nyaktörő sebességgel dőlt előre, esélyem sem volt arra, hogy a rúnát megtartsam a kezemben és elmeneküljek innen. A gyomrom fel-le ugrált, ahogy egyre közeledett a part. Na most még is, mi a francot csináljak? Ugorjak bele a vízbe? De mi van, hogy ha itt még csak térdig ér? Akkor a nyakamat szegem. Hagyjam, hogy ledőljön velem együtt a földre? Az is eléggé durva becsapódás lett volna. Valahogy erre a részletre nem gondoltunk Theo-val, amikor belevágtunk ebbe az őrült akcióba. Jobb ötletem nem lévén a többiekre bíztam, hogy találjanak ki valamit, még hozzá naaaaagyon gyorsan! Az utolsó pillanatig vártam, hogy onnan rugaszkodjak el. Reméltem, hogy ha nem túl magasról vetődök le a kígyó hátáról, akkor az én sebességem se lesz olyan nagy, hogy becsapódva a földbe a halálomat leljem ott helyben....elmormoltam egy imát, aztán az utolsó előtti pillanatban elrugaszkodtam a hátáról...

Felhasználó profiljának megtekintése

164 Re: [Küldetés: Sunset at Nordenmouth] on Csüt. Nov. 29, 2018 8:24 pm

Johnny Wood

avatar
Kultista Megszállott
Kultista Megszállott
Sunset at Nordenmouth, avagy döglött huldra a jó huldra

Nem volt elég neki, hogy erősebbnek bizonyultam nála. Sőt, nemcsak erősebbnek, de kifejezetten jobbnak éreztem magamat annál a szörnyszülöttnél, aki továbbra is kíváncsian döntögetve fejét közeledett a parthoz. Nem hatott rám. Legyőztem, és ugyan még vérzett az ajkam, de kellőképpen meg kellett, hogy rémítsem, hiszen eddig abban a hitben élhetett, hogy ő a leghatalmasabb az egész környéken; Már a gusztustalan, közben mégis csillogó és csodálatos koronájából kiindulva.
- Add fel! - nyaltam meg alsóajkamat. - Új király érkezett a városba!
Hirtelen, mintegy meggyőzés gyanánt ismét magához hívott. De ezúttal nem tudtam ellenállni, hiába szorítottam össze fogaimat.  Erősebb volt, mint az előző próbálkozása. A fejemtől kezdve a lábamig minden tagomat átjárta a vágy, hogy megközelítsem és egyenesen besétáljak a vízbe.
Ellenállni akartam. Egy pillanatra, ha nem kevesebbre sikerült megállnom, hogy közelebb lépdeljek hozzá, de hamar végeszakadt. Felsóhajtottam és lélekben készült a halálra, mikor a huldra megunt.
Fejét a városra fordította és felsikoltott. A hangja még a hívásánál is kegyetlenebb volt, éreztem, ahogyan az ereimben csordogáló vér is a felszínre akar törni hallatára, de szerencsére csak a fülemből kezdett csepegni.
- Fasza... - nyöszörögtem, ahogyan térdre rogytam.
Azt hittem, hogy már tényleg itt volt a vége, de nagyobbat nem is tévedhettem volna. Csak most jött a java. Egy kibaszott kígyó dugta ki fejét a vízből párpillanatnyi kellemes csend után.
Mérges voltam. Nagyon, nagyon mérges. A torkomban éreztem a szívemet és nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy a huldrának vesznie kell.
A dög azonban nagy vonalakban le sem szart. Látszólag nagyon örült magának, hogy sikerült a felszínre hívnia azt a hatalmas szörnyeteget, ami (hogyha a többiek nem csípkedték magukat) a város vesztét okozhatta. Ugyan engem éppen az kötött le, hogy a rusnya sellőt szenderítsem örök álomra, de félszemmel azért megcsodáltam a hatalmas hüllőt. Undorító volt, a gyomrom is összerándult, ahogyan ránéztem. Legyintett egy hatalmasat farkával, ami a hangok alapján magával vitt egy épületet.
Borsódzani kezdett a hátam. Megrémített, hogy mit művelt és meg is jegyeztem magamban, hogy semmiképpen nem fogok szarakodni vele. Valószínűleg pillanatok alatt az életembe kerülhetett volna, ha megközelítem, nem úgy, mint mesterét.
Amíg ugyanis ő önelégült vigyorral bámulta teremtményét úgy éreztem, hogy itt az ideje megmutatni ki az erősebb. Lekaptam tőrömet oldalamról és elhajítottam reménykedve abban, hogy egyenesen szemei közé áll és rohanhatok is el ebből a pöcegödörből, de sajnos nem volt elég jó a célzásom. Mindössze a vállát sikerült eltalálnom, amibe legalább belemélyült a penge, de nem több. Sőt, talán még rosszabbul is álltam miatta, mint a támadás előtt, hiszen dühösen nézett rám azokkal a mocskos halszerű szemeivel. Nem volt kétséges; Ő is az életemre akart törni, amin nem tudtam meglepődni. Hogyha valaki a vállamba állítana egy kést én sem ölelésekkel árasztanám el. Valószínűleg hasonlóan reagáltam volna, mint ő; dühösen visítva rontott nekem, úgy, ahogyan csak lábai... vagy farokuszonyai bírták.
Nem tudtam sokat az állatokról, de valahol olvastam, hogyha megtámad akármilyen fajba is tartozzon, nem szabad pánikba esni, mert azt megérzik a kétlábún, emiatt pedig egyből azt hiszik, hogy dominanciájuk van szerencsétlen áldozatuk felett, amit igyekeznek is kimutatni... Nem lett volna kellemes testem minden pontján karomlásokkal végezni, így kénytelen voltam valamit kitalálni, de nagyon gyorsan.
Szerencsére Armaros most is megoldást jelentett problémámra. Nem volt más dolgom, mint erősen bámulni a szemeibe, onnantól pedig már a Mester tette a dolgát. Ez meg is zavarta, valószínűleg még soha életében nem tapasztalt ilyesmit, hiszen zavarodottan megállt ott ahol van. Látszott rajta, hogy nem is volt tisztában dolgával. Egy pillanatra talán a menekülés is megötlött primitív agyában, de végül a haragja erősebbnek bizonyult minden másnál és ismét támadásba lendült, én pedig itt értem a mélypontra.
Már nem tudtam mit kitalálni, feladni viszont nem akartam; Ezek azok a helyzetek, amikor a tünde agya úgy pörög, hogy azt még a tudásdémonok is megirigyelnék, dehát ilyenek az ösztönök. Próbáltam felmérni a terepet, de nem tudtam, olyan erősen a huldrára koncentráltam.
Végül sóhajtottam egyet és jobbkaromból kardot csináltam, ami már oly' sokszor húzott ki a szarból. Egy őrültség jutott eszembe. Legyen az élőhalott, bandita, "Szétégetemegészveroniát" sárkány, egy biztos módja volt mindegyik megölésének. A fejetlenséget senki sem bírta, így majdhogynem egyértelmű volt, hogy a fejétől kellett megfosztanom a drágát.
Zseniálisan ki is találtam, hogy előbb rálépek a nyakára, aztán ahogyan elugrok onnan hajtom végre a kegyetlen támadást. Neki is futottam, rá is léptem a nyakára, viszont arra nem számítottam, hogy a legtöbb halhoz hasonlóan ő is csúszós, mint a fene, így durván felülkerekedett. De még mennyire!
Pördültem egyet a levegőben és beleröppentem a térdig érő vízbe, háttal természetesen, hogy a repedtsarkúnak könnyebb legyen megmarkolni a nyakamat és a víz alatt tartania a fejemet a ragacsos kezeivel.
Ahogyan szűkitette a markát a nyakam körül, úgy sötétedett a világ körülöttem. A szemeim kongtak, nem láttam semmit... Még azt sem, amit a víz alatt amúgy lehetne és teljesen feszült voltam, ami ilyen helyzetben hatalmas hiba.
Mindig azt mondják, hogy TILOS ilyenkor pánikba esni, amire minden kétlábú legyint, hogy "Pfff...Én bizony nem fogok beszarni!", azonban amikor tényleg az életük forog kockán ők is eldobják ezt a mentalitást és próbálnak az életösztöneiket kielégítve cselekedni, ami esetünkben annyit takar, hogy testük ide-oda rángatásával megszabadulni a gyilkos érintésétől.
Nem is kell mondanom, velem is így volt. Kapálództam a lábammal, mint egy őrült, de csak nem bírtam szabadulni, viszont ekkor, mint egy mennyei sugallat odarántottam karomat, hogy megpróbáljam lefeszíteni magamról a nyálkás ujjakat, csak éppen azt felejtettem el, hogy még mindig egy penge díszelgett karom helyén, így egyszerűen lesuhintottam a kézfejét... Az egészet. Ujjastól, karmostól, csontostól. Fogalmam sincs, hogy melyikünk lepődött meg jobban, de feltételezem, hogy ő, mivel felvisított és próbált menekülni előlem véres csíkokat húzva magaután a vízen.
Végre sikerült a felszínre jutnom, ahol hatalmas levegőket vettem, majd körbeforgattam a fejemet. Nem volt nehéz megtalálni a huldrát, minden véres volt, amerre ment. Elmosolyodtam. Nincs is jobb lezárása egy ilyen eseménydús napnak, minthogy nézed elvérezni azt, aki így elkúrta az egészet neked... Aztán eszembe jutott, hogy a vállában felejtettem a tőrömet.
- Add vissza a tőrömet, ribanc! - kiáltottam utána, de ő nem akart megállni, inkább elvérzett.
Visszakúszott a mosoly az arcomra és el is kaptam a lábánál a felém lebegő tetemet, hogy a vállából kirántsam a tőrömet, a fejéről a koronát pedig a köpenyem alá dugtam, amikor ismét elúszott a felhőtlen mosoly.
- Herbert nagyon nem fog örülni... - sütöttem le szemeimet, ahogyan végignéztem a városon.
A dög meghalt. Ennyit bírtam konstatálni a romos házakon túl. Úgy tűnik, hogy a többiek mégsem olyan balfaszok, mint én azt elsőre gondoltam.
Nyertünk... Csodálatos érzés volt. Elindultam a partra. Biztos voltam benne, hogy az egész napnyugtát a Nordenfluss torkolatánál töltöm... After a hard day there's nothing better than a Sunset at Nordenmouth.

Felhasználó profiljának megtekintése

165 Re: [Küldetés: Sunset at Nordenmouth] on Pént. Nov. 30, 2018 3:45 am

Tertullius

avatar
Felszentelt Inkvizítor
Felszentelt Inkvizítor
Árgus szemekkel figyeltem a lény hátáról, ahogyan a mágus megpróbálja megoldani a korongdarabok problémáját. Reméltem hogy van elég varázserő és trükk a tarsolyában ahhoz, hogy hatástalanítsa az átkot, ám úgy tűnik semmi ilyesmire nem volt szükség. Én legalábbis semmi ilyesmit nem vettem észre, mindössze annyit, hogy a korongdarabok elkezdik vonzani egymást, kiugrik a kezükből és magától összeforr egy egésszé. Vártam az átok hiányának kellemes érzését, ám úgy tűnik a démonnak igaza volt – egy másodperccel később velőtrázó sikítás hallatszott. Olyan hangos volt, hogy még az irányát is nehezemre esett meghatározni, de mintha a part felől közeledett volna. Azt sem tudom pontosan meddig tartott, ám miután elhalt, teljes némaság zuhant a vidékre. Már azt hittem megsüketültem, mikor morajlást hallok. Mintha valami hatalmas hajón törne meg a víz, olyan hangja van. Szemem a víz felé téved, ahol megpillantom…azt. Úgy tűnik csakugyan egy szörny „őrizte” az átkot. Sárkány, kígyó és hal groteszk keveréke, ami akkora méretet öltött, amit legutóbb a Katedrális teraszáról láttam az égben. Rémisztő. A falu felé tartott, félreérthetetlenül azzal a szándékkal, hogy elpusztítsa. A szél suhogása mintha szavakká állna össze: Ha nem lesztek egyek velünk... Akkor pusztuljon el a föld, a folyó, a falu... és az ember.
Elmenekülhetnék. Leszállhatnék erről a szörnyről és itt hagyhatnám ezt az átkozott várost…de az átok nem szűnt meg. Ugyanúgy érzem magam, mint mielőtt összeraktuk volna a korongot és fogalmam sincs arról, mennyi időm van még az átváltozásig. Kénytelen vagyok tehát segíteni abban, hogy megöljük a szörnyet – mint logikus megoldás – a többiekkel együtt. De hogyan bírok majd el egy ekkora döggel ilyen állapotban?
- Akinek van bárminemű ötlete, az most ne nagyon tartsa magában… - hallom a self hangját, aki a toronyból menekült.
- Na jó, azt hiszem, nem fogom elkezdeni eldobálni a tőreimet erre az aranyoskára... – követi fajtársa.
- Maaajd elintézzük, ne legyen gondod... – szól meglepően optimistán a vámpír - Ha valaki észreveszi, hogy nem tud mozogni a szörnyike, szóljon! Ja és támadjon...- - Ez a valami, mint...szörnyike. Valahogyan kezelni kell az idegességet...
- Elég. - felelte a már megszokott stílusban a démon. Gondolkodott néhány pillanatig, majd válaszolt a korábbi kérdésre - Van. De csak egyszer próbálkozhatunk. Másodszorra már át fog látni a cselen. Több irányból egyszerre próbáljuk meg a fejét megtámadni kellő távolságból. Ő erre vissza fog támadni és a hozzá legközelebb álló ellenfelet veszi célba. Ez az ellenfél egy csali lesz, amit én hozok létre. Rá kell vegyük, hogy kinyissa a száját és megpróbálja azt megenni. Abban a pillanatban támadunk az arcára, minél nagyobb sebet ejtve a szája belsejében. - adta elő magát. Túl sok hibalehetőség volt ebben a tervben, ráadásul én is megsérülhettem benne. Hogyan jutunk egyáltalán elég közel hozzá anélkül, hogy elsöpörne minket a farkával vagy a testével? Mi a garancia arra, hogy csakugyan a csalit támadja? Túl veszélyes volt ez ahhoz, hogy én is besegítsek. Mindezt bizonyította az is, hogy immár a város széléhez érve, tökéletesen láthattuk a pusztítást, amit a szörny okozott. Három házat is lerombolt, és nem úgy tűnt, mint aki meg akar állni.
Úgy tűnik a városban hagyott csapatnak is feltűnt a jelenlétünk, mindannyian elkezdtek az irányunkba futni, és probléma nélkül ide is értek. A doktor közben valamiféle apró lövedékekkel próbálta tűz alatt tartani a szörnyet, de nem sok sikerrel: mindössze azt érte el vele, hogy nekünk szentelje a figyelmét. Közben folyt a diskurzus arról, mit kellene tennünk.
- Theo, mennyire pontos az arkánlövedéked? Érzed úgy, hogy ki tudnád lőni a szemét ennek az izének? - tudtam meg a mágusfiú nevét, akit felrángattak végül a hátasra.
- Ha mozgunk nem hiszem, főleg ha ő is mozog, akkor végképp nehéz.
- Ha közelebb jutnánk, lehet, hogy meg tudnám állítani! – támogatja őket a vámpír - Lehet, hogy le tudom bénítani, de még nem értem el..
Nem csak beszélnek, elkezdik a harcot is. A démon egy csapat falusit - vagy legalábbis illúziójukat, a terve alapján - idézett meg, majd ráuszította őket a szörnyre, az azonban a terv helyett a farkával „öli” meg őket. Sőt, ha már ennyire belejött a csapkodásba úgy gondolta hogy ellenünk is elindítja az offenzívát.
Csak arra, hogy én túléljem: hátraugrottam, pont jó tempóban ahhoz, hogy elkerüljem a csapást, majd ameddig még a közelemben járt a szörny, egy Judica Mea-val próbáltam meg lebénítani, hogy kiderítsem ekkora dögökre is hat e egy ilyen egyszerű bűbáj.
Úgy tűnik igen, mivel egy rövid pillanatra megmerevedett. Eközben a többiek sem voltak restek: a self az egyik leomlott ház környékén fedett be sötétséggel egy kisebb területet, Wilhelmina varázslattal vette célba a dögöt, míg a démon – máshoz nem tudtam kötni – ezúttal hangokat idézett a szörny köré. Dieter és a Theonak nevezett fiú megsérült, de még mozognak. Sokkal fontosabb volt, hogy egyáltalán nem haladtunk semerre összességében a csatával. Ahogyan pedig fáradunk, úgy kerülünk egyre inkább hátrányba, és csökken az esélyünk a túlélésre.
- Egy terv kell, amit mindenki követ! Kövessük amit a varázsló mond! – szólta oda a többieknek, és csak reménykedni tudtam, hogy képes lesz adaptálni. Persze még mindig nem terveztem benne részt venni, sőt: a varázserőmet is tartogattam a későbbi Judica Mea-kra, ha esetleg magamat lennék kénytelen megvédeni vele.
- Megpróbálom hatástalanítani! – fogalmazott furán a nő, majd valamiféle varázslattal lebénította a démont, határozottan hosszabb időre, mint én voltam képes. A démon egyik társa gyorsan reagált, és kilőtte az egyik szemét egy robbanó nyíllal, miközben a többiek közelről rontottak rá. Csak magukat, nem vagyok olyan őrült, hogy a közelébe menjek, ráadásul úgy sem néhány vágás fog végezni vele.
- CRISPIN! – ordította el magát a sebesült fiú és a kezében a self felé nyújtott valamit – Menj fel a tetejére és öld meg ezt a rohadékot! Használj mindent amit van, és ne röstelj a pengékkel kapaszkodni, ha kell! – utasította, majd valamiféle varázslattal is megtámogatta.
- A vállad felől egy lövéssel képes leszek segíteni! De maradj stabilan! Utána azt teszel amit jónak látsz.
- He? - hangzott a kurta válasz - Te totál meg vagy őrülve? Fuck it, ha ez összejön, akkor a legendákba kerülök. Ha nem, akkor a szörny gyomrába.- majd nyúlt is a tárgyak után.
- Mina, Ger: tartsátok egy helyen azt a dögöt… - Ger. Becenév, gondolom a démonnak, ő volt az egyetlen kompetens varázsló itt Wilhelminán kívül.
Őrült egy terv, de ha összejön, megmenekülünk, ha pedig szerencsénk van, még az átok is megtörik – ez pedig eléggé egyezett a céljaimmal ahhoz, hogy segítsek a selfnek. Egy pillanattal azután, hogy „elindult” a tekercset használva (még sosem láttam a mágiának ezt a formáját), újra használtam a Judica Mea-t, hogy valamelyest egy ponthoz kötni a szörnyet, ameddig felér Crispin.
- Nem jobb, ha ketten támadjuk a fejét? – kapcsolt természetesen később a földön maradt self.
- Mi?! Föl akarsz mászni te is annak az izének a fejére?
- Hogy mit akarok, meg hogy mi lehet az, ami elintézi, már más kérdés. - próbálja játszani a hőst.
Damien ugyan a földön marad, a terv azonban sikerült. Crispin megjelent a kígyó feje fölött, a mágusfiú varázslata pedig egy tompa lövedékkel kábította el azt, amitől el is kezdett dőlni. Szerencsére a self képes volt megtartania az egyensúlyát, a következő pillanatban pedig bele is mélyítette mindkét fegyverét -még a földről is látszott, hogy elég mélyen a halálos sebhez. A vergődő, és immár kihaló szörny egyesen előre borult le, ám holtan már nem volt túlságosan nagy kihívás kitérni előle. Dieter és Theo kisegítik egymást épp, de nem fordítok rá figyelmet. Jelenleg csak egy dolog számított: a kígyó nem mozdult többet. Egy pillanatig csak álltam és bámultam. Legyőztük.

Felhasználó profiljának megtekintése

166 Re: [Küldetés: Sunset at Nordenmouth] on Pént. Nov. 30, 2018 10:25 am

Dieter von Rotmantel

avatar
a Rotmantel család tagja
a Rotmantel család tagja
Mintha kristályjéggé fagyott volna a vér az ereimben az idők előtti sikoly parancsára. Remegő, zsibbadt kézzel zártam kulcsra a második betegem az egyik, apró ház fogságára ítélve és nyugalmat erőltettem magamra. Rosszabbakat is láttam, sokkal rosszabbat. Újra és újra végigéltem, ahogyan Strauss von Rotmantel eltorzított teste végez velem, mégsem veszítettem el a hidegvérem. Most sem tehettem, akkor sem, ha a fenevad amely kiemelkedett a vízből fenyegetőbb volt, mint bármely vámpír alkotta szörnyűség.
Ha nem lesztek egyek velünk... Akkor pusztuljon el a föld, a folyó, a falu... és az ember.
Nem is tudtam, hogy a kígyó beszélt vagy a szél ítélt el minket. Jormungandr, így hívták a kígyót amit a Schwarzjägerek legendájában alapítójuk levadászott. Akármennyire erőltette a falánkságdémon Symeon én nem voltam vadász, de abból, hogy a szörny felém indult úgy sejtettem ezt megint nem lesz lehetőségem bizonyítani. Elindultam a part felé, remélve, hogy nem én leszek az egyetlen, aki megpróbál tenni valamit. Nem volt célom hősi halált halni.
A világkígyó ivadéka szinte lustán, ráérősen emelkedett elő majd’ harmincméternyi hosszában, háznyi gyűrűivel egyszerűen forgáccsá morzsolva a kikötőt. A farka mintha külön életet élt volna, hatalmas ostorként csapott végig Maidstein nyugati részén, lesújtva két házra is.
Két házra, amelyekbe én hirtelen bölcsességemben, szinte szent elhivatottsággal embereket zártam. Fertőzött, magukról alig tudó betegeket, akikre most tonnányi törmelék zúdult rá.
Miattam.
A távolban alakokat véltem felfedezni, akik felém – talán méginkább a tengerikígyó felé tartottak. Wilhelmina, Hagen, a mágus és társai, a parton látott sötét tünde és egy eddig ismeretlen, fiatal emberfiú közeledtek egy komikusan nagy nyúl hátán. Hallottam már ezekről a bizarr, mágikus talányokról, amit a köznép wolpertingernek hívott és itt-ott elkezdtek feltünedezni a legkülönösebb lovasokat hordozva, de ez volt az első alkalom, hogy láttam egyet.
A jormungandr azonban mégis jobban lefoglalt. A jormungandr, aki megölte a betegeim, akiket meg akartam menteni.
A Nachtrabenek Árnytűje koránt sem volt elég kompetens mágia, hogy a feltételezett vastag pikkelyeket átszakítsa, így a szemét céloztam meg. Nem akartam megvakítani, arra képtelen is lettem volna, csupán el akartam csalogatni a falutól. Voltak még házak, amikben öntudatlan emberek várták a halált.
A fertőzött tünde karddal a kezében gyorsan utolért, így zihálva és égő izmokkal rohantunk a wolpertinger irányába. A kígyó felénk fordította hideg, tengermélyek ürességét tükröző szemét, aztán farka újabb lendítéssel közénk vágott. Mintha csak egy bosszantó legyet üldözött volna el.
Az egyik ház romját valamiféle árnymágia vonta tintafekete gömbbe, ám a hatalmas testet már nem tudta megfékezni. Úgy gondoltam Wilhelmina próbálkozhatott – de nem sokáig gondolkodtam, ahogyan a csonttörő erő nekem csapódott a sajátom elhagyott, így petyhüdtté vált lábakkal zuhantam előre. Az állam fájdalmasan csapódott neki a talajnak, lehorzsolva a bőrömet, a tüdőmből kiszaladt a levegő, szembogaram pedig pánikolva tágult ki. Kétségbeesetten nyeltem a part sós levegőjét, aztán a mellkasomba maró fájdalomtól megbántam a nagy igyekezetet. A páncélom ugyan valamelyest felfogta az erőhatást, de a szúró, perzselő érzés megrémített. Zúzódott, vagy rosszabb esetben törött bordák okoztak ilyesfajta fájdalmat.
De nem én voltam, az egyetlen, aki megsérült. Az ismeretlen fiú torz, természetellenes szögbe hajlott lábbal, fájdalmas grimaszba torzult arccal feküdt mellettem. Meg kellett mentenem. Segítenem kellett neki.
Feltápászkodtam, felelevenítettem magamban a testfolyamatokat módosító vérmágia pecsétjét, hogy tompítsam a fájdalmat a tüdőm körül és a fiúhoz botorkáltam.
- Talpra, ifjúúr. - próbáltam rekedtesen túlordítani a szörny bömbölését. - Ha élni akar, állnia is tudni kell.
Fájt beszélni, méginkább fájt ordítani, de nem figyelhettem rá. A kezemet nyújtottam a fiúnak, közben egy gyors pillantást vetve a törött lábára. Nem volt olyan technika a tarsolyomban, ahogy egy búzavirágkék szemű apáca mondta volna, ami csonttörést meg tudott gyógyítani. Még nem. Szerencsére a sötét tünde fajtájának szokásos, szinte szemtelen felkészültségével egy fiolát dobott a fiú felé, benne valami feltételezhetően mágikus folyadékkel, amit az sietve el is kapott. Oldalra pillantottam, ugyanis a mágusfiú csapata, Wilhelmina és Damien tovább próbálkozott a jormungandr megfékezésével, noha mágiáik úgy pattantak le róla, ahogy nemrég az én Árnytűm.
A kígyó váratlanul mozdulatlanná dermedt, a Maria nevű vámpírral együtt megfertőzött férfi pedig íjat ragadva egy jól irányzott lövéssel támadta meg a fenevad felénk tekintő szemét. Robbanás rázta meg a levegőt, a kígyó pedig lerázta magáról az őt fogva tartó mágiát és fájdalmasan üvöltött. Soha életemben nem láttam még olyan erőket, amelyek most összefeszültek.
Borzasztó tapasztalatlan voltam. Szinte vakon jártam eddig ezt a világot.
- CRISPIN! - a fiú hangja szakított ki az önkívületből, ahogy a lábára vetettem a tekintetem pedig biztos lettem benne, hogy amit kapott egy gyógyfőzet volt. Nem tűnt teljesen egészségesnek, de sokkal jobb volt a helyzet, mint néhány pillanattal ezelőtt.
- Vedd el ezeket! - nyújtott a fiú a névre felelő sötét tünde felé egy papírtekercset és valami borostyánből metszett nyakéket. - Menj fel a fejére, és öld meg ezt a rohadékot! Használj mindent, amid csak van, és ne röstelj a pengékkel kapaszkodni, ha kell!
Kezdtem sejteni, hogy valamiféle papírmágus lehetett, a tekercs pedig nagyobb hatalmat hordozott, mint elsőre látszott. A fiú előtt mágikus pecsét villant fel egy pillanatra, a Crispin nevű tünde válla fölött pedig egy halványkék gömb jelent emg lebegve.
[color=red]- A vállad felől egy lövéssel képes leszek segíteni! De maradj stabilan! Utána azt teszel, amit jónak látsz.
A mágus szinte köznapian fogalmazott, váltogatva a katonás parancsokat az udvarias távolságtartással, ami eléggé komikusan hangzott. A sötét tünde azonban nem repesett az ötlettől.
- He?! Te totál meg vagy őrülve?! - pár pillanatig tétovázott, miközben a kígyó újabb dobhártyaszaggató üvöltést eresztett meg, majd egy vállrándítással beadta a derekát. - Fuck it, ha ez összejön, akkor a legendákba kerülök. Ha nem, akkor a szörny gyomrába.
Amennyiben jól értettem a tervet inkább gondoltam az utóbbira, de nem volt tisztem közbeszólni. Amennyire én tudtam Crispin lehetett az álruhás Azrael is, akkor pedig semmi okom nem volt kételkedni benne. De nem hittem, hogy ez a helyzet.
- Mina, Ger, tartsátok egy helyen azt a dögöt.... - szólt a vámpírlány és a varázslófiú felé, miközben kiterítette maga elé a tekercset. Valamiféle rúna volt rajta, túlontúl ismerős mintákkal. Vámpír rajzolatok fogtak körül egy derékszélességnyi kört. Nachtraben rajzolatok. - Ha ez működik, én megcsókolom Johnny-t...annál undor-tóbbat elképzelni se tudnék...
Ez volt az utolsó mondata, mielőtt a levegő megcsavarodott körülötte, alakja pedig a jormungandr feje fölött jelent meg. Egy szembántóan éles kék fény villant a sötét tünde felől, eltalálva a kígyót, majd a férfi is belevájta innen tőröknek látszó fegyvereit a pikkelyek közé. A hatalmas kígyó dőlni kezdett – leterítették. Felvont szemöldökkel, elismerően pillantottam a mágusfiú felé, akinek ártatlan arca mögött olyan ötletek és tudás húzódott, amely most megmentett mindannyiunkat. Úgy, ahogy arra én sohasem lettem volna képes.
- Hogyan tudnék segíteni elmenni innen? - kérdezte kezet nyújtva, amire savanyúan elmosolyodtam.
- Az én lábam még működik, csak az oldalam szúr. Szóval hacsak nincs jobb ötlete, azt javaslom maradjunk a futásnál.
A hang, ahogyan a gigászi test előre zuhant a tengeri viharok szinte csattanó mennydörgéseit juttatta eszembe, bár magamban csak az utóbbi órák viszontagságait okoltam a felesleges romantikáért. Nem volt érkezésünk futni, a kígyó busa feje verte porvihar a szemünkbe csapott, pár pillanatra eltakarva előlünk, de ahogy leülepedett csak a győzelmünk maradt. Legalább is a mágus és a sötét tünde győzelme.

Felhasználó profiljának megtekintése

167 Re: [Küldetés: Sunset at Nordenmouth] on Pént. Nov. 30, 2018 10:57 pm

Lance Kalver

avatar
Tünde Zsoldos
Tünde Zsoldos
Ijedten kaptam a fejemet a sikoltás irányába, de a forrását nem találtam meg. Utána hatalmas csend telepedett ránk, talán a vihar előtti csend. Néhány végtelennek tűnő pillanat után hangokat hallottam: mint amikor a víz könyörtelenül ostromolja a vízpartot. Nem sokkal később pedig kiemelkedett egy félelmetes lény a tengerből, mintha egy kígyó lett volna, de sokkal hatalmasabb. Hallottam a hangját is, de összeszedve magam a kardomra tettem a kezem.
- Harc nélkül nem! - Mondtam, ekkor láttam meg a többieket is, akik wolpertingeren érkeztek. Elindultam feléjük, hátha nekik van ötletük. Visszahőköltem a lecsapó farok látványától, és összerezzentem, ahogy recsegő-ropogó hangok kíséretében összezúzott néhány házat. Még jobban megijesztett, amikor a csapatot támadta meg, de amint lehetőségem nyílt, a többiekre egyelőre ügyet sem vetve odafutottam az időközben a nyulat felhasználva félreugró démonhoz.
- Mit tudok tenni? - Kérdeztem. Volt ugyan ötletem, de az túl veszélyes lett volna, és a fejem se volt annyira tiszta. Ahogy a mellette lévő íjász a szörnyeteg felé célzott, a férfi válaszolt.
- Távol kell tartani magunktól. Egy suhintása is végzetes. Több irányból támadjuk, hogy meg kelljen osztania a figyelmét. - Magyarázta.
- Egy terv kell, amit mindenki követ! Kövessük amit a varázsló mond! - Kiabálta valaki. Ekkor körülnéztem, és megláttam, hogy nem mindenki menekült meg a támadó kígyótól. Egy pillanatig sajnálattal néztem a sebesülteket, de aztán a figyelmemet a kiabáló férfire irányítottam, és úgy tűnt, egyetértünk, így újból a démon felé néztem, aki nem sokat segített, de legalább támpontot kaptam. Aktiváltam az Eilent, hogy ha a földhöz ér a farka, meg tudjam támadni. A démont kísérő tünde egy zöld hullámot eresztett rá, ami felsértette, miközben… mozdulatlan volt. Kissé megzavarodtam, és vissza is vettem a lendületemből. Körülnéztem, hogy meglássam, mitől dermedt le ennyire, ekkor pedig megláttam egy vámpír nőt, akivel eddig még nem is találkoztam. Nem is tudtam vele nagyon foglalkozni, a figyelmemet lekötötte a hatalmas kígyó, és az, hogy ha megmozdul, azonnal lecsaphassak a már megkezdett sebre.
- CRISPIN! - Hallottam egy ismerős hangot. A forrása felé fordítottam a fejemet, és a srácot láttam, akivel ott fent a vámpírtoronyban küzdöttem, ki tudja, mennyi idővel ezelőtt. Várjunk csak… Crispin is itt van?! - Vedd el ezeket! Menj fel a fejére, és öld meg ezt a rohadékot! Használj mindent amid csak van, és ne röstellj a pengékkel kapaszkodni, ha kell! - Kiabált tovább, ahogy átnyújtott valamit a sötét tündének, és valamit rá is varázsolt. - A vállad felől egy lövéssel képes leszek segíteni! De maradj stabilan! Utána azt teszel, amit jónak látsz. - Mondta, és egyre inkább reméltem, hogy ez a Crispin nem az a Crispin, akit én ismerek.
- He?! Te totál meg vagy őrülve?! …Fuck it, ha ez összejön, akkor a legendákba kerülök. Ha nem, akkor a szörny gyomrába. - Ez biztosan az a Crispin, akit én ismerek. Nem örültem neki.
- Mina, Ger : tartsátok egy helyen azt a dögöt.... - Mondta, ahogy neki is lendült, és eltűnt a szemem elől, én pedig csak szorítani tudtam, hogy ne történjen semmi baj. A kígyó egy pillanat múlva meg is tántorodott, és hatalmas bizakodásra adott okot, hogy nem láttam utána zuhanó testet. Férfi és női hangokat is hallottam magam mellől, de nem figyeltem oda rájuk, minden koncentrációmat lekötötte a hatalmas kígyó, és hogy a sötét tünde mit fog alkotni. Minden csak egy artikulálatlan massza lett a fülemben, annyira bámultam fölfelé… míg azt nem vettem észre, hogy dől. És még mindig dől. Ösztönösen leguggoltam, és a fejem fölé emeltem a kezeimet. Néhány hosszú másodperc után eget rengető dörrenéssel földet ért a szörnyeteg teste, és úgy maradt. A hatalmas porfelhő köhögésre késztetett, és arra, hogy nagyon intenzíven elkezdjem dörzsölni a szemeimet annak reményében, hogy kevésbé fog zavarni a szemembe jutott por. ~ Most akkor… Győztünk? ~ Futott át közben a fejemen.

Felhasználó profiljának megtekintése

168 Re: [Küldetés: Sunset at Nordenmouth] on Vas. Dec. 02, 2018 12:43 am

Gerard D. Lawrenz

avatar
a Tudás Démona
a Tudás Démona
Vadul száguld a nyúl, mígnem a magas hang egy pillanatra meg nem bénítja. Hamar véget ér, kicsit mintha megpróbálta volna kiszakítani az ember lelkét a testéből. Nem sokkal rá bújik elő a hullámok közül a rémség. Gerard valóban egy rettenthetetlen őrzőre számított, de ez minden várakozását felülmúlta.
Odalent a városban Klaus azt hitte, megáll a szíve ijedtében. Meredt arccal rogyott térdre az ijedtségtől. Leo, Maria és Aleena is eléggé meglepődtek, mi több szótlanok maradtak, de őt nem érintették annyira, mint a Carolusburgi íjászt, mert volt balszerencséjük korábban hasonló szörnyűséghez. Klaus szóhoz sem jutott, Aleenának sem kellett többet húzogatnia, mert mozdulni sem bírt a félelemtől. Végül ketten sikerült ismét talpra állítaniuk. A doktor akit kísértek elindult a part felé. Talán meg akar küzdeni vele. Egymásra néztek, bólintottak, majd követni kezdték.
Gerard a nyúl hátán legszívesebben tövig rágta volna a körmeit. Gondolkozott, gondolkozott ahogy csak bírt. Valószínűleg ez a szörny felelős az átokért a faluban. Annak a régről ismert sötételfnek a szövegelése sem segített abban, hogy megnyugodjon.
- Roro? Téged meg mivel etettek mostanában? - kérdi sápítozva Crispin - Neked mi a franc mániád van a varázscuccok bizergálásával és a világpusztító dögök megidézésével? - intézi a self következő szofisztikált kérdését Gerard irányába. De azért még hozzáteszi:
- Akinek van bárminemű ötlete, az most ne nagyon tartsa magában...
- Elég! - ennyit felelt, majd nekilátott elemezni a helyzetet.
Szerencsére nem először harcolt hasonló méretű lény ellen. Amivel korábban találkozott, ráadásul fémből volt. A kulcs a győzelemhez egy gyengepont megtalálása és egy jól időzített támadás. Végignézett a kígyón. Alighanem a fején kell eltalálni. Első gondolatra a legsebezhetőbb pontja a szája. Így aztán amint felvetették, ő elő is állt egy tervvel.
- Van. De csak egyszer próbálkozhatunk. másodszorra már át fog látni a cselen. Több irányból egyszerre próbáljuk meg a fejét megtámadni kellő távolságból. Ő erre vissza fog támadni és a hozzá legközelebb álló ellenfelet veszi célba. Ez az ellenfél egy csali lesz, amit én hozok létre. Rá kell vegyük, hogy kinyissa a száját és megpróbálja azt megenni. Abban a pillanatban támadunk az arcára, minél nagyobb sebet ejtve a szája belsejében.
- Na jó, azt hiszem, nem fogom elkezdeni eldobálni a tőreimet erre az aranyoskára... - vonja meg Damien a szemöldökét.
- Maaajd elintézzük, ne legyen gondod...Ha valaki észreveszi, hogy nem tud mozogni a szörnyike, szóljon! Ja és támadjon... – ez furcsa kijelentés volt. Úgy néz ki, valamiféle varázslattal próbálkozott. Gerard tisztán érezte. Egy varázslat, ami megbénítja az áldozatát...de egyelőr úgy látszott, semmi hatása nincs.
De nem, még nem. Nem tudja elérni, túl messze van. Pedig ha közelebb lenne, akkor talán nem tudna ellenállni..
És ekkor Theo magához tért. Úgy kellett felcibálni ide is...
- Mennyi idő telt el? - kérdi.
A kígyó lassan emelkedik ki a vízből, és utána a kikötőtől kezdve módszeresen kezdi el lerombolni Maidsteint. A farka egy csapása lerombol egy házat. Egyre és egyre félelmetesebb volt.
- Theo, mennyire pontos az arkánlövedéked? Érzed úgy, hogy ki tudnád lőni a szemét ennek az izének? - tervezget Crispin.
- Ha mozgunk nem hiszem, főleg ha ő is mozog, akkor végképp nehéz. – mondta a varázsló
- Ha közelebb jutnánk, lehet, hogy meg tudnám állítani! - feleli a vámpír lány - Lehet, hogy le tudom bénítani, de még nem értem el...
A város határát elérve megpillantották egymást, s leugrottak a nyúlról. Az újraegyesülés lehetett volna szentimentális, vagy éppen örömteli, hogy még senki sem dobta fel a talpát, de másra kellett koncentrálniuk. Aleena egy határozott lökéssel zökkentette ki Klaust a sokkból.
- Most már elég.
- Úgy néz mások már megtámadták. Nemsokára nekünk fog jönni. Két oldalról támadjuk, hogy meg kellejen osztaniuk figyelmét. - félig a többieknek, félig az időközben melléje csapódott többi kalandornak adta a tanácsokat - A...Rose, a bénító átkod hat egy ilyen ellen?
- Hát - nézett rá a lány - talán. Talán ha egy pontra koncentrálom.
- Remek. Amikor kinyitja a száját azt akarom, hogy álljon meg! Klaus, te adod meg a kegyelemdöfést. A szájába kell belelőni, ott talán sebezhetőbb.
A csapat bólintott, majd helyezkedni kezdtek. Gerard az illúzióval az egyik ház fala mögé egy csapat szegényesen felfegyverzett falusit idézett meg. Ők kibújnak a ház mögül és nekirontanak a szörnynek elölről, nagy zajt csapva készen állva arra, hogy az életüket is feláldozzák falusi társaikért. Ez lesz a csali. Megpróbálják ők, és eprsze a többiek maguk felé terelni a szörnyet. Azonban nem az történt, mint amire számítottak. A farkával támadt neki a víziónak a tengeri kígyó. Mostmár tudja, hogy hamis. Nekik fog menni.
- Mindenki, a nyúlhoz!
Gyorsan a nyúl mellé siettek, majd megragadták a szőrét jó erősen. Gerard ezután megpaskolta az oldalán, s a nyúl odébb ugrott, magával véve mindenkit, aki belékapaszkodott, így próbálták meg elkerülni a csapást. Gerard közben az illúziót, amit készített átalakította, kép helyett egy rakás éles hangot idézett meg, minden irányból a kígyó feje körül, hogy ezzel is zavarja a célzásban, hogy kisebb eséllyel találja el őket. Ami pedig még fontosabb stratégiát váltott és megpróbálta egy üvöltésre késztetni a bestiát, hogy Klaus rá tudjon utána lőni.
- Ger, vagy bárki: tudtok idézni egy hegyes karót a gömbön belülre? Ha a dög nem lát át rajta, akkor vaktában csaphat le rá és valószínűleg már csak a farkának súlyából fakadóan átszúrná azt....ha meg sikerülne elérnem, hogy fejjel essen neki, az csak még jobb lenne. – a hang irányába fordítja a fejét. Úgy látszik nem csak neki támadt új ötlete. Egy hatalmas sötét gömböt látott, valahol a távolban felbukkanni. Érdekes varázslat volt. Nem olyan árny volt, mint amit ő szokott használni, sokkal inkább hasonlított a természetes sötétséghez, amit éjszaka lát az ember.
Ekkor hirtelen a kígyó, talán a sok támadástól ami eddig érte fájdalmasan felordít. Klausnak ennyi is elég ahhoz, hogy kilője a kígyó fél szemét a robbanó nyíllal. A száját nem tudta elkapni, csak a szemét, mert csukva volt neki alig egy pillanattal a kiáltást követően.
- CRISPIN! – harsogta valami a kígyó másik oldaláról.
Valami készülődik, bár nem egészen látják, mit tervezhetnek.
Gerard így megpróbálta legyengíteni az ellenfelet az Elmerombolással...de aztán inkább várt, nehogy még idegesebbé tegye vele és ezzel a szörny őrjöngeni kezdjen. Helyette a vámpír varázslóhoz szólt, majd elővette Klaus egyik hagyományos nyilát.
- Drágám, gyújts erre lángot. - idézett meg egy rongyot a nyíl köré csavarva. A tűz levegőben szállva sokat veszít erejéből, ostromokkor ezért szokták nyilakkal együtt útjára indítani.
Választ nem kapott, ellenben amit ezután látott, attól elállt a lélegzete is. A sötét tünde, akiről egész idáig azt hitte réges rég elutazott egy másik világba megjelent a kígyó fejének tetején. Onnan fogja megtámadni. Látta, ahogy minden erejét nekivetve ugrik rá.
Gerard az elmerombolással támad a lényre, hogy legyengítse, s egyben megkapja a kígyó titokzatos, fájdalmas emlékeit. Lőni nem tudnak, a fejére támadni elég veszélyes, mert a végén még azt találják el, aki velük egy oldalon áll, még ha Gerardnak nagyon a bögyében is van az illető.
A szörnyeteg megkapja a kegyelemdöfést. Egyik pillanatról a másikra meginog, majd elkezd a föld felé zuhanni. Még volt idejük odébb sétálni, nehogy rájuk dőljön. Esése akkora port kavart fel, hogy jó fél percig alig láttak tőle. A szörnyetegnek vége volt. Már csak egyetlen feladat maradt, az átkot megszüntetni.

Felhasználó profiljának megtekintése

169 Re: [Küldetés: Sunset at Nordenmouth] on Vas. Dec. 02, 2018 3:15 am

Theo Wagner

avatar
Hellenburgi Királyi Szövetség
Hellenburgi Királyi Szövetség
Lassan észhez térek, ahogy a szél erősen kap bele a hajamba. Mindeközben, valami nagy lény hátán ülhetek, ami nagyokat dobbantva haladhat előre, de csak periférikusan látom a körülöttünnk összefolyó és hömpölygő képet. Baloldalamon a kezem vérbe fagyva lóg a szélben, míg körülöttem emberek ülnek. Jelenleg nem szentelek nagyobb figyelmet hogy mágis kik is ezek, mik is ezek. Jobban izgatott engem inkább az, hogy mégis mi történhetett, és hogyan jutottam ebbe a helyzetbe?
Fáztam, és lassan a fájdalom újonnan beleköltözött a vállamba, mint megannyi apró kis parazita. Ezek az apró kínzólények csak úgy terjesztették a testem távolabbi pontjaiba a kard pengéjének égető csókját.
- Megsebesültem, meg kell gyógyulnom. - mormogom az ormom alatt, miközben a karkötőmmel kezdek babrálni, hogy két gyöngy mágikus esszenciáját felhasználva, rendbe rakjam a karomat, mely a a már lassan körvonalazódó nyúlszerű lény minden egyes dobbantásával angyot rándul, és mintha csak tépne egyet a vállamon tátongó szúrt seben. A kard nem jó szerető. Ha a csókja erre képes, akkor nemtudom hogy a haragja mégis mit tehetne velem.
Eközben a két gyöngy felizzik, majd a húsom mint megannyi kis csáp fonódik össze, És ahogy a szúrt seb összezárúl, úgy a tisztán kettévágott bőröm is összezárúl, mintha csak két függönyt húznábak össze. - Mennyi idő telt el? - Csak teszem fel a kérdést cél nélkül magam elé, hogy tudjam mennyire veszélyes a vérveszteség, melyet az ellátatlan sebem okozott. Próbálom összeszedni magamat amennyire lehet, de nagyon nehéz. Szépen óvatosan, és biztonságos léptekkel térek vissza a realitásba, hogy újonnan a jelen rohanó cselekményeibe találjam magamat.
Mocskos arcomat a tenger felé fordítom, miközben a hatalmas lény ágaskodva parancsol magának tekintélyt. A hangja olyan mintha sokezer tű szúrna a dobhártyámba, de mégis van benne valami keserves is. Mégis mitévők lehetnénk? Mitévő lehehetnék, egy ekkora lény ellen, ilyen állapotba, leharcoltan, és fáradtan.
Lehunyom a szemeimet, majd megacélozom az elmémet. A testem megfeszül, a szívem megacélozom, majd egy eltökélt tekintettel nézek vissza a lényre.
A kezeim ökölbe szorulnak ahogy a lény szemébe nézek, és ez az elhatározás pedig begyújtotta a száraz kétségbeesés kupacán, az elhatározás lángját.

Az óriáskígyó a maga kényelmes tempójában éri el a falu kikötőjét, majd a farka egy erőteljes csapásával le is rombolja az éppen aktuális célpontnak kijelölt házat. A faelemek recsegve ropogva törtek ripityára a hatalmas lény pikkelypáncélos farka alatt.
Messze vagyunk még, hogy akármit is tehessünk a faluban rekedtekért. Reméljük kihúzzák még egy rövid ideig, amíg ez a nyúlszerű valami oda galoppozik.
Ahogy múlik a sokk hatása, úgy kezdem felmérni hogy mégis kikkel utazok ezen a természetellenes lényen, és próbálgatom a karoamt is, a fantom fájdalmat ignorálni próbálva.
De a figyelmemet elsőnek Crispin kapja meg, aki hozzám szól, és egyből egy kérdéssel kezd.
- Theo, mennyire pontos az arkánlövedéked? Érzed úgy, hogy ki tudnád lőni a szemét ennek az izének? – Érkezett a kérdés mely több féleképp is boncolgatta a képességeimet.

Elgondolkozok a hatalmas mozgó célpontotn, és nemigazán látok más esélyeket hogy eltaláljam, csak azt amit Crispinnek is feltudok vázolni. - Ha mozgunk nem hiszem, főleg ha ő is mozog, akkor végképp nehéz. – Man ügyileg se állok al egjobban, talán ha van kettő robbanó arkán lövedékre manám. Reménykedtem a képességeimben és a tartalékaimban, hogy képes leszek valami hasznosat is lépni ebben a vészes helyzetben. Pár dologban azért biztos lehettem. Hat darab arkán lövedékre biztosan futotta, ezek mellett pedig ha ne ma szemét találom el a lénynek, akkor semmi hatása nem less és csak elpazarlom azt a kevés manámat amim maradt. Egyetlen lehetőség ha a lény rövid időre mozdulatlanná válna, és elég közeli és jól rálátható pozícióból lőnék. - Ha valahogy egy pillanatra megállítanánk, akkor lehet betalálnék. – Vagyis reménykedem abban hogy betalálnék. Soha semmiben se lehetsz teljesen biztos, de a túl sok tervvel is nagyon könnyen fel lehet sülni. Ügyelni kell az egyensúlyra, a spontanitás, és a tervezés között.

Ekkor a vámpír lány, vagy nő, ki tudja emberi években már idősödő asszony is lehet, felajánl egy lehetőséget a lény megállítására. Vagyis ez is csak egy lehetséges opció, egy kósza remény, ami nemtudom hogy mégis milyen sikereket fog hozni a számunkra. - Ha közelebb jutnánk, lehet, hogy meg tudnám állítani! -  Kételkedve hallgatom végig a móndandóját, mivel egy ekkora lényt megbénítani, nem kevés erőre van szükség. - Lehet, hogy le tudom bénítani, de még nem értem el.. -
A lehet is több mint a semmi, így nagy reményeket fűzök a vámpír képességeihez. Ahogy mondani szokták, a remény hal meg utoljára.

Mindeközben elől egy ismerős hang szólal fel a semmiből. Vagyis nem is annyira a semmiből, csak eddig az orromon túl nemigen láttam tovább. Gerardot látom, ahogy irányítja ezt az ugráló bestiát.
De ahogy megálltunk, és leszálltunk a nyúlról, úgy még nagyon köszönni sem volt időm. Vagyis nem is jutott eszembe, hírtelen ebben a helyzetben mert megelégedtem azzal is hogy láttam. Élt még, és ez bőven elég nekem. Veronia kegyetlen hely, és ha nem vigyázol könnyen elveszi tőled azt, amit isten neked ajándékozott. Úgy néztem egy kis csapat verbuválódott a kotnyeles démon köré, az idők folyamán. És ez a kotnyeles démonfiú, nem is fogta vissza magát. Ahogy alkalma nyílt rá úgy neki is látott kis csapatnak parancsokat osztani, egy módot találni, esetlegesen tervet kovácsolni, mellyel legyőzhető lenne ez a bestia.
A terv maga nem volt vészes, és talán még kivitelezhető is lehetne. De minél szebben kivitelezett egy terv, egy apró hiba annál nagyobbat buktathat az egészen. Mindeközben a Démon valamit ügyködött, és felfegyverzett falusiak rontottak a szörnyek a házak közül, melyeket a vizi sárkány a farka csapkodásával próbált elintézni. Először meg is lepődtem, hogy ezek netalántán őrültek vagy bolondok lennének, de ahogy az elsőket elsodorta a vaskos farok kegyetlen csapása, úgy ahogy azok kámforrá váltak realizálódott bennem a tény, hogy ez is csak egy trükk a sok közül ami a démonnak van. Hasonló mint az én kopiem, csak ő nem képességek kinézetét másolja le, hanem úgy néz ki hogy azt teremt amit csak elképes képzelni.

Egy másik vámpír is szalad felénk, mögötte pedig egy ismerős elf kezd körvonalazódni. A vámpír hevesen lő valamilyen képességet a lény szeme irányába, ám az nem akar célt találni, így a környező pikkelyekbe csapódik, amik teljesen megvédik a lényt a gyenge varázslattól.

Mindeközben körvonalazódik a fejemben egy terv, mely talán sikerre viheti a harcunkat, vagy legalábbis nagy előnyhöz juttathat minket. De ahhoz szükségeltetik hogy Crispinnek visszaadjam a rúnáját, és a biztonság kedvéért odaadjam neki a harag emlékét is. Bár ameddig én terveltem, addig a kígyónk se maradt tétlen.
A lény nem olyan buta, mint azt gondolták, mivel néhány csapás után rá is jön a falusiakkal történt turpisságra, így máris felénk fordul, és a farkával erős csapáshoz készülődik. Vagyis észrevettem volna időben, ha nem a zsebemben turkálok helyette, hogy elővegyem a tervemhez már említett két tárgyat.
Az erős csapás elől meg is próbálok kitérni, de nagyon úgy néz ki hogy hiába. Az idő mintha lelassulna, a testem minden porcikája megfeszül, és felkészül a becsapódásra. A leghosszabb pillanatot élem át az életben, amíg a lény csapása elér hozzám.
Hírtelen mintha leszállt volna az éjszaka, minden elsötétedett. Majd a következő pillanatban, egy forgó összefolyt világot láttam magam körül, ahogy nagyokat pördülve találkoztam a talajjal, majd valahogy megálltam.
Nem érzek semmit, nem tudom mi történt. Félek, félek körbenézni, nemtudom mi történt, és azt se hogy hol vagyok. A hatalamas pördületek, és csapás elröpített engem, nem messze, de éppen eléggé hogy teljesen összezavarjon. Feltápászkodom ülő helyzetbe, míg karjaimmal hátrafele támasztom magamat. Ahogy előre nézek, úgy egy plusz hajlatot vélek észrevenni a lábamon, de nem fogom fel. Olyan érzésem van, mintha hosszú percekig bámulnám a kicsavarodott lábamat, de ahogy egy aprányit is felfogom, hogy ez mégis mi, leblokkolok.
Oldalról egy homályos alakot veszek észre, ahogy közelít felém. Lassan csengő füllel fordítom felé a tekintetemet, majd a fejemet is. Majd valami piros repül felém, amit valahogyan elkapok. Aki elkapta azt a valamit biztos nem én voltam, csak valami beidegződött reflex. Ahogy jobban megnézem, valami vöröses piros folyadék egy üvegcsében, nagy valószínűséggel gyógyital. Ennyire rossz lenne a helyzet? Nézek vissza a lábamra, majd elhasználom az erholung utolsó gyöngyét. Tudom, hogy ez nem fog meggyógyítani, de legalább a gyógyital a lábamon fejti ki majd a hatását, és ne ma kisebb sebeken. Vagyis reménykedtem ebben, mivel mást nagyon úgyse tehettem ebben a helyzetben.
A gyógyital lehet hogy meggyógyít, de a lábam az hogy kerül vissza helyére? Nem ismerek olyan gyógyitalt, ami képes ketté tört és elfordult végtagokat a helyükre mozdítani, hogy aztán begyógyíthassa. Pazarlás volt meginnom ezt az italt, valaki más biztosan jobban járt volna vele. A tudatlanságom, miatt vész kárba ez a gyógyital, és maradok ugyan olyan használhatatlan egy rossz lábbal. Így hát magam elé bámulva nézem, hogy egy rossz lábra hogyan fog elmenni egy életet is megmenteni képes gyógyital.
De a kétségbeesést, és összeroskadást, egy nyugodt hang töri meg. - Talpra, ifjúúr. Ha élni akar, állnia is tudni kell. – Nagyokat sziszeg egy egy lépésénél, vagy csak a mondandója váltja ki fájdalmát. Biztos ő is sérült. Ő is kaphatta volna a gyógyitalt, nem kellett volna rám pazarolni. Hogyan álljak fel, ha normálisan még vissza se tudom rakni a lábamat a helyére.
De ahogy odaér hozzám, egy pillanat alatt rántja helyére a kifordult lábamat, mintha csak egy poharat rakna át az asztal egyik feléről a másikra. A fájdalom kiránt a depresszív blokád világából, és újra észhez térek. A fájdalomtól nagyon nyögök ahogy magamban tartom az ordítást, és csak tompítva képes kiszállni a fájdalmamat jelző hang a számon. Hatalmas hálával tartozom a vámpírnak, de még nincs időm megköszönni hallottam egy nagyrobbanást, és ahogy felnézek, a lény fél szeme vérben ázik, míg égési sebek hada tarkítja kilőtt szeme környékét. Szóval egy megvan.
Ideje a tervemet formába önteni. – CRISPIN! – Ordítok fel, felhasználva az előzőleg elhasznált fájdalmat, majd előkapom a zsebemből az önkívületi állapot alatt visszarakott két tárgyat.
- Vedd el ezeket! – Nyújtom át neki a harag emlékét és a teleport rúnát, majd az erőmet újonnan összeszedve, adom gyorsan a további utasításokat. . - Menj fel a fejére, és öld meg ezt a rohadékot! Használj mindent amid csak van, és ne röstelj a pengékkel kapaszkodni, ha kell! – Nagy felelősséget róvok a vállára, és még a védelmet sem vagyok képes ráidézni, hogy valamennyire a védelmére szolgáljak. Mindent vagy semmit. Miért kell minden alkalommal így végződnie a kellemetlen helyzeteknek, amikbe keveredek. Nem kérek engedélyt, főleg nem fecsérlem az időt azzal, hogy magyarázkodjak. Az utasítás adás közben, már meg is idézem a parancsgömböt a self válla fölé, hogy a tervem alakot öltsön, a legkevesebb időráfordítással. Egy utolsó finomítás az információkkal, és neki is kezdhetünk a mindent vagy semmit játékunknak. - A vállad felől egy lövéssel képes leszek segíteni! De maradj stabilan! Utána azt teszel, amit jónak látsz. –
Szerencsétlen Crispin az elején még fel se fogja hogy mit ordibál neki ez a hülye kis mágus, és egy kezdeti – He?! – nél már le is fagy látom. De azért észbe kap és már érkezik is a feldúlt válasza, persze teljesen jogosan, de más esélyünk nincsen. - Te totál meg vagy őrülve?! – De azért látom a kétségbeesett elhatározást, ami felvillan a szemében, és talán egy csöppnyi bizalmat is megpillantok benne. Bár ki ne tekintené azt bizalomnak, amikor lehetséges, hogy a halálba küldöd a másikat, ő pedig hallgat rád. Bár a harag emlékét átadtam neki, így semmi problémája nem lehet belőle.
- Fuck it- Hablatyol valamit selfül, majd azért érthető nyelvezetre vált. - Ha ez összejön, akkor a legendákba kerülök. Ha nem, akkor a szörny gyomrába. – Össze is kapkodja a dolgokat, kicseréli a nyakláncot, majd a rúnára ráállva, a szörnyük veszélyesebbik, vagy okosabbik felének a végét keresi. Mindeközben mormog az orra alatt, de elég közel van, hogy jól halljam mégis mit. - Ha ez működik, én megcsókolom Johnny-t...annál undor-tóbbat elképzelni se tudnék... – Csak egy mosolyt ejtek el, mely mire megjelenik az arcomon, addigra a selfet már a lény feje fölött látom. Messze van, és pontosnak kell lennem. Nem szabad, hogy megsebezzem az ágyúgolyóval amit megidézni próbálok a válla fölül, de a lényt is elkell találnom hogy minden sikerülhessen.
Feszülve figyelem Crispint, miközben a környező világ szinte megszűnik létezni körülöttem. Csak ő a szörny, és én vagyunk ebben a fekete buborékban, és nem hagyhatom, hogy más bezavarjon. Az időzítés és a pillanat elkapása létfontosságú hogy minden sikerüljön.
Ahogy meglátom, hogy Crispint nem veszélyezteti a képességem, meg is idézem, mely erősen fejbe találja a lényt, majd pár pillanatra rá, el kezd dőlni. Meg is örülök, de aztán szembe jut, hogy a self barátom, hogyan is fog onnan lejutni a magasból. Nála van a harag emléke medálom, szóval a legrosszabb eshetőséget még megúszhatja, de nem szeretném hogy kétszer tapasztalja meg a halál rideg csókját.
De most nagyon fontos elkerüljünk az útból. Így óvatosan, de biztosan talpra állok, és a vámpírnak próbálok segítséget adni, hogy elmenjünk innen. Félek hozzányúlni, nem a valami nagyobb bajt okozok vele, így először egy gyors kérdést teszek fel neki, de azért már nyúlok felé, hogy spóroljak az idővel. - Hogyan tudnék segíteni elmenni innen? – Nyúlok a keze felé, hogy felsegítsem, de hanyagolok minden erősebb mozdulatot. Már persze amilyen erő tőlem kitelik.
Az utasításaira várok, hogy a lehető leg hatékonyabban tudjunk innen eljutni, de a segítő szavak egyszerűbbek és gyorsabbak voltak mint vártam.
- Az én lábam még működik, csak az oldalam szúr. – Ekkor felsegítettem, és elsiettem vele a kígyó zuhanó haldoklásának helyszínéről, egy biztonságos pozícióba.

Felhasználó profiljának megtekintése

170 Re: [Küldetés: Sunset at Nordenmouth] on Vas. Dec. 02, 2018 5:52 pm

A szörnyeteg élettelenül hevert a lábaitok előtt. Olyan nagy volt, hogy meg tudtátok volna etetni a húsából az egész falut, a bőréből pedig midenkinek készülhetett új csizma, kabát és táska is. Valami azonban még mindig nem stimmelt. A nap nem sütött ki, a levegő még mindig halszagú volt bár ehhez már úgy hozzászoktatok, hogy nem tűnik fel a senkinek. Az átkozottak pedig még mindig magukon érezték a gonosz miazma hatását. Nem lett jobban senki egy fikarcnyival sem, noha ahogy látjátok a falusiak már nem menetelnek egy emberként a tengerbe, inkább csak álmosan kóvályognak, és valamennyire kommunikálnak is egymással, mintha most keltek volna fel. Aki viszont eddig szomjazott és lassan fulladozott, az most is, akinek fájtak a csontjai annak most is, és mintha lassan de romlott volna a dolog még tovább.
Gerardnál még mindig ott a korong épen és gonosz mágiától sugárzón. Mióta összeraktátok nem történt vele semmi, nem porladt el, nem tűnt el, még csak nem is változtak meg rajta a rúnák. Hiába halt meg a tengeri kígyó az átok még élt.

//A feladat: törjétek meg végre a nyavajás átkot és menjünk haza. A következő lesz az utolsó kör, utána jutalomosztás (remélem). Határidő: december 9.//

Felhasználó profiljának megtekintése

171 Re: [Küldetés: Sunset at Nordenmouth] on Szer. Dec. 05, 2018 10:26 am

Gerard D. Lawrenz

avatar
a Tudás Démona
a Tudás Démona
Ledöbbent arccal bámulták a kígyó tetemét. Halott volt, el sem tudták hinni. Gerard tért elsőnek magához a döbbenetből.
- Ideje végre befejezni. Álljatok hátrébb!
Mindenki tudta, mi fog következni. A korongon található rúnák régiek voltak, s emiatt egyszerűek, nem volt olyan nehéz a pontos ellentettjüket megalkotni. Azonban hogy mi fog történni, miután megpróbálják eltüntetni, senki sem tudhatta előre. Ezért aztán mindenki elhúzódott a korongtól. Aztán Gerard minden maradék erejét összeszedve a magasba emelte a kezét, s előrenyújtotta azt egyenesen a korong közepének szegezve, s a saját varázslatával megpróbálta az átkot a visszájára fordítani.
- Nem hagyom, hogy lerombold ezt a falut! El fogsz tűnni, parancsolom! - ennek semmi köze nem volt a varázslathoz. Ezt csak a hatás kedvéért csinálta.
Ugyanakkor megvolt rá az esély, hogy a reciprokáció nem lesz képes valamiért eltüntetni az átkot. Amennyiben nem sikerül, Gerard először megpróbálja az áldozatokról egyesével levenni az átkot, majd ha az sem válik be, a követ a többiek elé gurítja a lábával, majd megkérdezi, van-e valakinek más ötlete az átok megszüntetésére.



A hozzászólást Gerard D. Lawrenz összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Dec. 10, 2018 12:46 pm-kor.

Felhasználó profiljának megtekintése

172 Re: [Küldetés: Sunset at Nordenmouth] on Vas. Dec. 09, 2018 3:09 am

Tertullius

avatar
Felszentelt Inkvizítor
Felszentelt Inkvizítor
Legyőztük. A szörnyeteg ott hevert, én pedig lihegve álltam nem messze a hullájától. Át lehetne nézni, vagy megvizsgálni, ha nem is az érték, de valami trófea után, amit a Katedrálisban beválthatok két hátbaveregetésre. De nem volt erőm. Csodát vártam attól, hogy elpusztul, de ez a csoda nem akart jönni. Minden ugyanolyan, mint volt, a pusztítást leszámítva, amit okozott. Kívánom a vizet, alig kapok levegőt, és a csontjaim is még mindig hasogatnak. Ugyanolyan? Talán még rosszabb is kicsit, bár nem tudom eldönteni, hogy a harcnak nincs e köze hozzá.
Nem, ezt a dögöt nem volt elég megölni, de valamit kezdeni kell a koronggal is. Az átkozott tárgy még mindig a démonnál volt. Nem tudom mennyi idő múlva szólalt meg. A hangja kissé visszarántott az egész helyzetbe. Hátrébb álltam, semmi kedvem nem volt plusz sérülést összeszedni így a végén – tudtam hogy nincs sok esély rá, de reménykedtem, hogy felrobban, vagy valami hasonló, amibe a démon is belepusztul, ne nekem kelljen sem most, sem a távoli jövőben vesződni vele. A már korábban megszokott stílusban parancsolgat a korongnak. Valamiféle hősnek képzelheti magát, lehet talán még jótevőnek is – a kimondott szavai legalábbis ezt sugallják számomra. Figyelem tehát ahogyan megpróbálja hatástalanítani az átkot, és reménykedem, hogy nem kell tovább szenvednünk vele, hiszen nem sok időm maradt már hátra.
Talán meg kellene látogatnom a fogadót, ha sikerül a varázslat…pihenek egy-két délutánt, és bízom abban, hogy ezek között talán nincs olyan őrült, aki itt maradna. El kell kerülnöm Wilhelminát és Dietert, hiszen ami a parton jól működött, az egy hosszabb beszélgetés folyamán könnyen elbukhat. Ha sikerül leráznom őket, akkor megkörnyékezem a legmagasabb rangú alakot, aki életben maradt...ha már ennyit szenvedtem, nem fogok félmunkát végezni
Most már csak annyi kell, hogy sikeres legyen a bűvölés...

Felhasználó profiljának megtekintése

173 Re: [Küldetés: Sunset at Nordenmouth] on Vas. Dec. 09, 2018 3:09 pm

Theo Wagner

avatar
Hellenburgi Királyi Szövetség
Hellenburgi Királyi Szövetség
Most hogy nem fenyeget a hatalmas szörnykígyó általi halál, mivel az már holtan fekszik a földön, körbenézek már amennyire tudok, hogy mégis mi történik, vagy még mit kéne tennünk.
De ez rádöbbent arra is, hogy most legalább van időm megköszönni a lábam helyrerakását, az elhivatott orvostól. A vámpírra nézek, majd egy megkönnyebbült mosollyal csak annyit mondok. - Köszönöm szépen, a segítségedet, és remélem te is hamarosan felépülsz. - Ekkor már elengedtem a vámpírt, bár lehet, hogy már a szörny a földön való puffanásakor megtörtént, ez a cselekvés, valahogy a nagy izgalmak közepette kiesett.
- Nem tesz semmit. – Érkezik a válasza kissé közömbösen, de nem gond, mivel azzal az egy számára lehet nem is olyan vészes cselekedettel, nekem sokat segített. - Orvos vagyok, ez a dolgom. És különben is, a sötét tünde többet tett. -
Ez is igaz, de mindvégig volt bennem egy érzés, hogy Crispin megtudja oldani a problémát, még a kétes helyzet ellenére is. - De azért köszönöm, hogy abban a helyzetben segített, meg Crispinnek is, hogy megoldotta a problémát. - Hátra tekintgetek, ahogy meg pillantom Gerard és a csipet csapat lehetséges helyét, vagy nyomát, de a hatalmas lény, még így is árulkodó hogy mégis hol tartózkodnak. És mint tudhatjuk, az a démon mindig mindenbe beleüti az orrát, így van egy biztos megérzésem, hogy ő tudni fogja, hogy mégis mit kell tenni.
- Akkor hát, én tovább állnék megnézni, hogy még mi dolgunk van itt a faluban, esetlegesen azzal a tengeri ereklyével mit kéne kezdenünk. – Húzom ki magamat, induláshoz készülődve.
- Tegyenek meg mindent. – Érkezik a válasz, majd megindulok a lényen átmászva a Démon csapat irányába.

Felhasználó profiljának megtekintése

174 Re: [Küldetés: Sunset at Nordenmouth] on Vas. Dec. 09, 2018 4:22 pm

Johnny Wood

avatar
Kultista Megszállott
Kultista Megszállott
Ahogyan haladtam előre a térdig érő vízben a partfelé önelégült vigyorral fáradt képemen hamar nyugtáznom kellett, hogy iszonyat fáradt voltam. Semmi erőm sem volt, emellé még társult az a kellemetlen szárazság érzet, mintha csak sót ettem volna sóval. Először nem értettem, hogy ez mitől volt, de sikerült megvilágosodnom.
Az átok nem szünt meg, továbbra is vígan élt, hiába halt meg a kígyó és a huldra is. Nem tudtam, hogy mit is kéne kezdenem vele. Gondoltam, hogy nem az én felelősségem megszüntetni, de a többiekre sem támaszkodhattam, mivel abban sem voltam biztos, hogy túlélték. Méghogy túlélték! Lehet, hogy rájuk dőlt a kígyó, vagy kiszáradtak, vagy Mina megvadult és kiszívta mindenkinek a vérét... Bár az utóbbi nem túl valószínű, mindennek meg kellett hagyni az esélyet, hiszen ebben a kicseszett városban semmit sem lehetett előre látni.
Mikor elértem a partot egy hangos szitokszóval adtam az egész világ tudtára, hogy köpenyem aljáról csorgott a víz... Pedig minőségi anyagból készült, ha Armaros nem hazudott.
Miért, miért nem, de úgy találtam jónak, ha megindulok a többiek felé... Vagyis a pusztítást követve az óriás kígyó teteméhez.

Felhasználó profiljának megtekintése

175 Re: [Küldetés: Sunset at Nordenmouth] on Vas. Dec. 09, 2018 5:27 pm

Crispin Shadowbane

avatar
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos
Durr. Mint amikor egy villám csapódik bele a fába a közvetlen közeledve, vagy amikor egy egész hegy omlik rád. Valami halványan rémlett már egy ilyen esetről, a Schattenschild kacskaringós ösvényein haladva és zuhanva. Azonban az az emlék távoli volt, ez pedig egészen közeli, ahogy a bazi nagy kígyó ledőlt és éppen hogy csak sikerült megúsznom a következő dolgokat: egyes számú opció: a dög valahogy maga alá terít és én olyan lapos leszek, hogy az ajtók rései alatt is be tudom préselni magamat (ami igazán hatásos és hasznos lett volna amennyiben éppen a havi fürdőjüket vevő nemes hölgyeket akartam volna kilesni); kettes számú opció: rosszul számolom, hogy mikor kell elrugaszkodnom és túl nagy erővel csapódok a földbe, amelynek következtében az összes csontom eltörik és két mérföldes körzetben is megtalálhatóak lettek volna utána az agyam maradványai meg a vérem; hármas számú opció: minden más formája a halálnak, amely nem foglaltatott az első kettő változatban. Azonban...túléltem és köhögtem. A tüdőm majd' kiugrott a helyéről, ahogy egy sivatagra való homokot sikerült lenyelnem a zuhanás után (a nefik hogy a francba bírták ki évszázadokig azt a sok port?! Nem csoda, hogy elmenekültek onnan...), a szívem még mindig vadul vergődött, ahogy próbálta feldolgozni az agyam a tényt, hogy még éltem és nem haltam meg egy nap már másodjára.
  Amikor minden leülepedett, a hatalmas kígyó tetemére meredtem. Megöltem. Már mint téényleg megöltem. Itt fekszik holtan, egyik szeme hiányzik, a koponyáján két mély vágás, amelyek egészen az agyáig hatoltak, áttörve a vastag csontot. Leterítettem életem leghatalmasabb dögét, amit csak láttam (na jó, Driseog egészen kolosszális volt, de ellene szerencsére nem kellett harcolnom, meg Abamuszi ellen se, azt Azy elintézte) és túléltem...és ez nagyon jó dolog volt. Mind a kettő része. Lehuppantam a földre és a kezemet a mellkasomra szorítottam, hogy ténylegesen lenyugtassam a szívemet, vagy legalábbis elrejtsem mások elől a tényt, hogy szerintem ténylegesen látni lehetett, ahogy átüti a bordáimat a lüktetés. Könnyeket törölgetve ki a szememből - az a rohadt por ugyebár - tápászkodtam fel, még mindig kissé kábán és bizonytalanul. A többiek arcára kiülő értetlenkedés és a még mindig negyed hal- háromnegyed emberi arcvonások biztosítottak arról, hogy az Átok nem szűnt meg.
- Hát ez csodálatos....EZÉRT ÖLTELEK MEG?! KURVANYÁD....
  Rúgtam bele egyet a kígyóba, aztán kissé hátrébb ugrottam, mielőtt feltámad hamvaiból és megbüntet a hullagyalázás bűntettének kimerítéséért. Pedig még le se pössentettem, ahogy azt Erberosh-sal terveztem. De még megtehetem. Majd meg is fogom...csak előtte még kihalászom a fogait a büdös nagy pofájából és egy király kis nyakláncot kerítek belőle. De egyelőre...az Átok. Ahogy látom, Ger szokása szerint a dolgok közepébe vetette magát és valamivel próbálkozik. Jó neki. A part felől érkező mozgásra oda kaptam a fejemeté s megláttam Johnny-t, aki mint egy vízi hulla csoszogott előre. Picsába, Ő nem halt meg? Kár...nagyon kár.
- Nem most fogunk pusziszkodni Johnny, hiába jössz erre felé. Takarodjál vissza oda, ahonnan jöttél baszki...
  Jó eséllyel nem hallotta meg, amit mondtam, bár lehet, hogy ordítottam, mert a fülem az meg csengett. Nem volt túl szerencsés a becsapódás közvetlen közelében lenni ugyebár. Ha beszéltek is a többiek, hát azt nem nagyon hallottam meg, a hangok ugyanis eléggé elmosódottak voltak. Csodálatos. Draci meg megint sehol. A rohadt dög, aki eddig csak repkedett a levegőben, most eltűnt. Szerintem letámadja az első fogadót és életében másodjára (vagy először, ha tudatos választást nézzük) leissza magát egy elvadult örömünnep keretében. Rohadt áruló kis féreg....
  Közelebb tántorogtam Ger-hez, aki éppen valamit motyogott (vagy ordított?!) és közben vadul hadonászott a kezével. Ezzel meg mi a franc baj van? Az agyára ment az, hogy most nem Ő volt az események középpontjában? Vagy mindig is ennyire elmeroggyant volt? Már ha van agya neki...lehet, hogy a többiek szolgáltatják neki azt, azért gyűjtött össze ennyit. Gyámagyak. Eltudtam volna képzelni. Valamit varázsolt, gondolom az átkot akarta megszüntetni, míg a többiek kérdően és várakozva tekintettek az irányába.


  Mit tudtunk erről a valamiről? Ahogy láthattam (már ha jól láttam, a vámpíroktól való menekülés eléggé rázósra sikeredett) három darabból állt össze. Hogy hol találták meg a másik hármat, arról fogalmam sem volt. Szentségtelen mágiát hordozott magában, legalábbis a fertőzött Herbert eléggé cudarul reagált a felszentelt éjgyilok érintésére, és a fertőzöttek a sós tengervíztől nyugodtak le úgy-ahogy. A vámpírok tengeri csecsebecsékkel védekeztek az átok hatása ellen, és egészen jó védelmet nyújtott nekik, hogy ha órákat vagy akár napokat is eltölthettek a korong mellett anélkül, hogy bármi hatása lett volna rájuk.
- Hát, ha más nem, ez még akár segíthet.... - léptem közelebb, asszem hogy csak mondtam és nem kiabáltam...bár már kezdett a hallásom valamennyire kitisztulni. Amennyiben akármit is ügyködött Ger, nem vált be, megpróbáltam a felszentelt éjgyilokot hozzáérinteni.
- Talán egy kis felszentelés vagy papi mágia megkarcolná. Vagy pedig...ez egy rúna, nem? A rajta levő jelek írják le, hogy miképp kell működnie? Nem vagyok benne biztos, hogy így van-e, nem ástam bele magam a dolgokba. De ha elpusztítanánk legalább egy karcolatot, az megsemmisítené a hatását? S ha a szent mágia vagy az írás megváltoztatása sem segít, akkor csak dobjuk a tűzbe - az a víz természetes ellensége, nem? S ez a szar a vízhez vagy a tengerhez kötődik...
  Teljesen bizonytalan voltam. Soha életemben nem kellett mágiát megtörnöm, ebben az esetben teljesen tudatlan és tapasztalatlan voltam, így csak tippelgetni tudtam. És ötletekkel hadonászni. Ha viszont se Ger mágiája, se a felszentelt fegyver érintése nem teszi meg a hatását, elgondolkozok azon, hogy felperzselem a fenébe ezt az izét....

Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [7 / 8 oldal]

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.