Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
[Küldetés] - Arachnophobia (Jelentkezés)

Kedd Szept. 25, 2018 6:00 pm by Hannes von Rotmantel

[img(983px,553px)]…

Comments: 11

Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 46

Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 74


You are not connected. Please login or register

Corlieva Avaerthearrum

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1 Corlieva Avaerthearrum on Vas. Jún. 03, 2018 4:12 pm

Corlieva Avaerthearrum

avatar
a Tudás Démona
a Tudás Démona
Fáj. Mintha a testemben villám cikázna, minden porcikám éget. Kezeim nem mozdultak, szám pedig tele ment földel és vízzel. Ruháim testemhez tapadtak éreztem, ahogy a hideg szél végigsöpör rajtam, mintha minden egyes porcikámat apró tűkkel szurkálnák. A kellemetlen melegséget fagyos hideg váltotta fel. Kezeim és lábaim elgémberedtek, mozgatni fájdalmas és nehézkes volt. Fejem újra bele süppedt a pocsolyába, amiben feküdtem. Az ég dühöngött, mintha csak az angyalok éneke korbácsolta volna fel az eget, hogy érezzem, hogy meghalok. Nos nem éreztem magam élőnek. Azt se tudtam, hol vagyok, csak annyit, hogy fel kell állnom, vagy bele fulladok egy pocsolyába. Lassan magam alá húztam a kezem, még mindig úgy éreztem, mintha ezernyi tű szúródna belém. A lábaim nehezen engedelmeskedtek, mintha nem is lettek volna. Kezeimmel igyekeztem segíteni, hogy fel tudjak ülni. A vihar nem állt el, sőt, mintha gúnyos tombolássá, őrjöngéssé alakult volna, látva, hogy nem adom fel olyan könnyen. A felettem suhogó ágak félelmetes látványt nyújtottak, mintha el akart volna sodorni vagy legalább is agyon csapni. Ahogy felnéztem az előre-hátra jobbra-balra imbolygó fára, egyre rosszabbnak tűnt azaz ötletem hogy nem fúlok vízbe. Elvágódtam egy hatalmas csattanás kíséretében. Az égen mennydörögve hatalmas villám cikázott át. "Rajtam nevettek? Nevessetek!" - gondoltam. De kik azok, akik nevetnek? Most hogy már nem kellett küzdenem, ráértem gondolkozni, a felettem álló vihar úgyse akart távozni. A hideg esőcseppek végigfolytak az arcomon, finom koppanásuk a bőrömön enyhítette a fájdalmam. Nem tudtam mozogni, kimerültnek éreztem magam, fejem zúgott. ''Kik nevetnek? Nincs itt senki'' - ismétlődött bennem a gondolat - ''Senki sincs itt. De… ha én vagyok valaki, nem lehet itt senki. Egyáltalán én ki vagyok? Vagyok vagy nem vagyok? Miért nem emlékszem? Mi csinálok? Vagyok? Létezem? Vagy csak az a dolgom, hogy itt feküdjek mozdulatlan?'' Fejem ezektől a gondolatoktól még erősebben zúgott, még mindig nem tudtam mozogni és kezdtem nyugtalan lenni. ''Mi vagyok? Hol vagyok? Mi az, hogy vagyok egyáltalán?'' A hideg szél és a fák gonosz csapkodása nem hagyott alább. Nem tudtam, nem értettem semmit. Tompa voltam. A folyamatos tombolás és süvítésben elaludtam. Esélyem se volt arra hogy behúzódjak valahova, már annak is örültem, hogy számba már nem kerül be több föld. ''Csend. Néma csend, semmit se hallok.'' Megsüketültem vagy meghaltam. Mikor kinyitottam a szemem már hajnalodott, a nap elkezdte vörösre színezni az eget. Nem, nem haltam meg. A testem már nem sajgott, így megpróbáltam felülni. Ekkor vettem észre, hogy miért nem fáztam annyira. Egy furcsa ponyva tekeredett a testem köré. Fejemet túl nehéznek éreztem, könyökömre támaszkodtam és felnyomtam magam, míg fejem lelógott, visszahuppantam. Újra próbálkoztam, most oldalra dőltem ki, így nem kell akkorát emelnem a fejemen. Addig próbálkoztam míg fel nem tudtam ülni. A ponyvák követték mozgásom, azt hittem, hogy rám ragadtak, mert csupa sár voltam, ahogy finoman meghúztam, éreztem hogy a lapockámat húzom; megijedtem és elengedtem majd hátra estem. ''SZÁRNYAK! Nekem szárnyaim vannak!'' Kezembe vettem újra az egyiket és finoman megtapogattam, hártyás szárnyak. ''Valamiféle rovar vagyok? Ezeket hogy kell működtetni?'' Tompaságomon enyhített az alvás és az új tudás vágya. Körbe néztem, egy erdőben voltam, pontosabban valami tisztáson vagy az erdő szélén. A pocsolya, amiben feküdtem, már nem is tűnt olyan mélynek. A tócsa mellett hevert egy könyv és egy medál. Vizesek voltak, de olyan volt, mintha a vihar tombolásáról lemaradtak volna. Körbe néztem, senki se volt a közelemben. A medál érdekes volt, furcsa fehéres-sárgás színű ovális alakú ékszer volt, ami egy bőrszíjon függött. Csontokból készült. Emberi csontokból. Olyannak tűnt, mintha összeolvasztották volna az egyes darabokat, nem látszott semmiféle ragasztónyom. Beleakasztottam a nyakamba. A könyv már egyszerűbb volt, sima barna bőr könyv, ahogy kinyitottam, kicsúszott belőle egy levél. Felkaptam, tapintása olyan puha volt, mintha a legfinomabb anyagot tartanám a kezemben, furcsa volt. Nem volt vizes. Rajta díszes betűk álltak szép egyenes sorba: ''CORLIEVA AVAERTHEARRUM a mindenható isten jóságából és gyermekei iránt érzet szeretetéből, lehetőséget kapsz bűneid megváltására, hogy részesülhess a mennyek dicsőségében, elkerülve ezzel a poklot és örök kárhozatot. Hagyd el a bűnt és térj vissza a dicsőség útjára. A mai naptól démonként keresd megváltásod! Neved és medálod a kulcs ahhoz hogy üdvözülj!''
Kiesett a levél a kezemből, nem a meglepetéstől, sokkal inkább a forró, égető érzéstől, amit árasztott magából. Ahogy a földre hullt, fellobbant és minden egyes szó táncra kelt, közben ahogy égtek keserű sikolyok szakadtak fel a papír hamvaiból. Mígnem csak két szó maradt olvasható: CORLIEVA AVAERTHEARRUM. Mintha az előző hang nyomatékosítani akarna, még egyszer teljes erejéből felüvöltött és azzal a papír utolsó morzsája is semmivé lett. Kezeimet a fülemre szorítottam:
- NEM! NEM!
A hang a belsőmet rázta és a tegnapi fájdalom újra cikázni kezdett testemben, a földre rogytam és fejem behúztam térdeim  közé. Mire feleszméltem, már csend volt a füvön nem látszott semmi égésnyom. A könyvem ott hevert, ahova letettem. "Nem akarok elkárhozni, szörnyű" - A gondolatra végig futott hátamon a hideg. Fejemhez kaptam. Most esett le hogy mit jelent mindez…….MEGHALTAM! Halott vagyok és mégsem. Kényelmetlennek éreztem testemet, de nem a fájdalmak miatt. Furcsa érzés, hogy élek, pontosabban hogy létezem. Nem vagyok több, mint egy kavics az út szélén. A név, ami utoljára villant fel, bele égett az agyamba. Ilyen hosszú nevet máshogyan nem lehet megjegyezni. A medálomra néztem. A kulcsom az üdvözüléshez. MI van ha nem sikerül? Újra kirázott a hideg, a hangok még tisztán éltek az emlékezetemben. Remélem, nem kerülök oda. A könyvre néztem, nem írt róla a levél semmit, de úgy éreztem, hogy fontos lehet számomra. Nem ázott el teljesen, de volt pár szó, ami elmosódott. Az írója nagyon nagy gondot fordított rá, minden írása egyenletes kis rubrikákba volt. Mellette furcsa rajzok és képletek, néhol receptek. ''Ha nem szakács voltam, ez nem segít sokat…………'' Elmélkedésemet egy kínzó fájdalom törte meg egy hatalmas robaj kíséretében. ELKÁRHOZOM! Ösztönösen húztam össze magam, így a hang is hangosabb lett, majd elhalt, körbe néztem, nincs sehol senki. Majd újra az a szörnyű hang, belőlem jön, a hasamra tettem a kezem. Ennem kellene? Nem emlékszek az éhségre vagy az ételek ízére, csak megéreztem hogy azt kell tennem. Fogtam a könyvet és elindultam. Az erdőben talán találok valami ehetőt. Már gyalogoltam egy ideje étel keresés közben, elgondolkoztam a történteken. Démon vagyok, nem rovar. Nem tudom, melyik a rosszabb, de nincs választási lehetőségem. Ha megváltom magam, akkor üdvözülök, ha nem, akkor a pokolba jutok. Körbe néztem, nem tudom merre megyek. azt se tudom, honnan indultam, ahogy azt se, hogy mit kell ennem. Egy élőlényt se találtam se közel se távol. Gyomrom egyre fájdalmasabban adta tudtomra, hogy üres. Ha nem találok semmi finomat, kénytelen leszek fakérget enni. Éhségemet az este oldotta meg, fényeket láttam átszűrődni a fák ágai között. Viharnak túl aprócska és csendes volt. Közelebb lopakodtam. Sok kisebb ház sorakozott egymás mellett. A kertek meg tele voltak fákkal és egyéb növényekkel, amik roskadoztak a terméseiktől. Végig néztem magamon, hatalmas szárnyaim és szakadt ruhám elárulja. mi vagyok és végén még a tömeg meglincsel. Lekuporodtam egy bokor tövében és vártam. A fények nem égtek sokáig, legutoljára egy díszesebb és nagyobb házban aludtak ki a fények. Amint csend lett, előosontam, igyekeztem halkan meg közelíteni az egyik kertet. Füleltem semmi zaj nem volt. A házakat nem vették körbe kerítéssel. Talán afféle tanyasi gazdálkodók lehettek. Egy almafáról kezdtem leszedni a gyümölcsöt és bele haraptam. Finom édes íze volt. Éreztem, ahogy végigfolyik az édes lédús falat a torkomon, még levettem pár szemet, pontosabban amennyi belefért a kezembe és ruhám felhajtott részebe. Végre van ételem. Gondolataimat egy furcsa hang törte meg, valamiféle állat hangja. Körbe néztem egy nagyobb fajta kutya közeledett, hangos csaholással felém, a hangra kinyílt az ajtó és egy férfi jelent meg benne. A szoknyámba pakolt gyümölcsök kigördültek belőle, futásnak eredtem és berohantam a sötét erdőbe, nem álltam meg és nem néztem hátra. Azonban hallottam, ahogy a kutya a nyomomban van. Megragadta a szoknyám alját és egy mozdulattal kitépett belőle egy jókora darabot.
- Gyere vissza! Sátán! - halottam a férfi hangját. 
Azt hittem, engem hív, nem akartam visszamenni hozzá, így csak futottam. Már az erdő sűrűjében jártam, mikor feltűnt, hogy a kutya már nem követ. "Neki szóltak". Kifulladva rogytam a földre, ha csak így jutok élelemhez, gyorsabbnak kell lennem. Szerencse, hogy a fickó visszahívta azt a dögöt. Elgondolkoztam, miért hívta vissza, hisz már nem volt olyan távol, hogy elkapjon, a ruhámat el is tépte. Gondolataim közepette meg is feledkeztem a kezembe lévő három szem almáról. Mindegyikbe beleharaptam, olyan finom volt. Nem voltak nagyok, de elég ahhoz, hogy jól lakjam egy kis ideig. Egy fának támasztottam a hátam, majd elaludtam.
Finom napsütésre ébredtem, kellemesen megvilágította a fát és az erdőt. Ilyen nyugalomban nem volt kedvem a tegnapi malőrrel foglalkozni. Elővettem a könyvem. "Kulcsszóval ki kell találnom, mi voltam? Nem nehéz, lássuk csak!" - a napló szövege nehezen érthető, elfolyt foltoktól tarkított pacák alkották, csak tippelni tudtam, hogy mi lehet oda írva. Felkeltem és elindultam, nincs célom, de az ücsörgést unom. Elindultam és csak mentem, néha találtam egy-egy vadalma fát, aminek a termései nem voltak olyan édesek, de több volt a semminél. A könyvet már töviről hegyire ismertem, de nem tudtam mit kell vele tennem. Jórészt olvashatatlan tinta pacák furcsa ábrák… nem segít semmit. A nyaklánc se oldotta meg a dolgot, csontok …semmi értelme.. Ahogy bolyongtam, egyre sötétebb lett, talán már harmadik vagy negyedik napja járom az erdőt. Kifáradtam, csak este pihentem. Néha kiértem az erdő szélére, de inkább visszafordultam, mert a kutyatámadás után a ruhám teljesen alkalmatlan, hogy bárki előtt megmutassam magam, arról nem is beszélve, hogy az erdőben bolyongás se tett neki jót. Fáradtan rogytam össze. Semmi ötletem se volt, itt fogok elkárhozni. A ruháim szakadtak, kilátszik undorító alsó felem, szerencse, hogy nem kell látnom. Felültem és újra átlapoztam a könyvem, elegem volt, semmi értelme. Fejem hátradöntöttem és elaludtam. 
Halk nesz, szinte alig hallható, nem is foglalkoztam vele. Napok óta bolyongtam, megszoktam hogy az állatok zajonganak. Egyszer csak az egyetlen, amit éreztem a fejembe nyilalló fájdalom és a lendület, amivel oldalra dőltem. A fejem lüktetett, a hirtelen ébresztőtől teljesen megbolydultam, fejem zsongott, reflexeim lassultak voltak, mire feltápászkodhattam volna, újra fölém tornyosultak. A mai napig bele rázkódom a tudatba, ahogy éreztem, ahogy testemre teljes erőből sújt le újra és újra az a bot, amit fegyverként használtak. Fáklyáik nem voltak, nem láttam az arcukat, azt se tudtam kivenni, hogy mennyien vannak. Csak a fájdalmat éreztem, mely testemben cikázott és a botok érintését. Szárnyaimat felcsaptam, hogy arrébb sodorjam őket és kereket oldjak. De az egyikük fejbe vágott és újra békaként terültem el a földön. Testem minden porcikája fájt, hiába próbáltam felállni, a hátamra nehezedő nyomás nem engedett. Kimerültem, szárnyaimat közel húztam a testemhez, hogy kicsit megmelengessem magam, majd a hangok és képek szép lassan eltűntek. Mire felkeltem, már a nap felkelt. Körülöttem az aljnövényzet letaposva. Testem minden porcikája sajgott és tiltakozott az ellen, hogy felkeljek. Igyekeztem lassan mozogni. Egy-két levelet apró vércseppek borítottak, úgy tűnik, hogy annyira nem tudtak leteperni hogy ne tudjak eredményesen visszatámadni. A csalódottságom hirtelen szerte foszlott és büszkén kihúztam magam, azaz csak akartam, a fájdalomtól ugyanis eltorzult az arcom és összegömbölyödve hanyatlottam a földre. A medálom nincs meg, eltűnt, végig tapogattam magam, de nem találtam, a földet is átnéztem, semmi. Hát ennyi volt, itt fogok bolyongani hátra lévő örökké valóságig, vagy pedig a hosszú növényekből fűzök magamnak egy szoknyát…

// A szöveget gondozta: Wyn Silvernight //

Felhasználó profiljának megtekintése

2 Re: Corlieva Avaerthearrum on Csüt. Jún. 07, 2018 6:58 pm

Nagyon jó kis élmény volt ez főleg elsőre. Szép képeket használtál az elején a viharra, nagyon jól átjött belőle egy frissen ébredt démon tehetetlensége, hogy fogalma sincs mit kezdjen hirtelen magával, egyáltalán hogy álljon neki az új életének. Sajnálom, hogy az élmény végére elvették a medálod, szóval adok helyette egy másikat, remélem legalább annyira jó lesz:

Név: Túlvilági idegenvezető
Leírás: Egy faragott csontokból álló, és díszes vésetekkel, karcolatokkal ékesített medalion, mely képes segíteni megtalálni a használónak azt, amire abban a pillanatban, teljes szívéből vágyik. Ez a medalion, naponta 3 impulzus szerű megérzést képes a használójának adni, mely hozzásegítheti őt a célja eléréséhez.

És ezen kívül természetesen kapsz még 100 tp-t és 1000 váltót. Szép volt csak így tovább!

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.