Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 55

[Vámpír frakció külkdetés] Az éjszaka szárnyai

Hétf. Szept. 02, 2019 7:13 pm by Hannes von Rotmantel

A partvidéki vámpírcsaládok ostrom alatt állnak. Hoshek elfajzott katonái elfoglalták a …

Comments: 9

Küldetés: A ház padlója recseg

Szomb. Szept. 14, 2019 8:15 pm by Sötét Apostol

A ház padlója recseg


[Küldetés] Üldözve és üldöztetve …

Comments: 4


You are not connected. Please login or register

[Küldetés] Üldözve és üldöztetve

Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Go down  Üzenet [1 / 2 oldal]

1[Küldetés] Üldözve és üldöztetve Empty [Küldetés] Üldözve és üldöztetve on Szomb. Jún. 09, 2018 3:01 pm

XIII. Sixtus

XIII. Sixtus
Design manager
Design manager
Gloria

Egyre többször hallasz pletykákat a zárdán kívül, hogy egy bizonyos Johnathan nevű kultista egyszer betért a Szent Brünhilda rendházba, és ott eltöltött némi időt, mielőtt eltávozott volna. Nem sokkal később egy napfényes délután Eusebius püspöktől kapsz levelet:

”Gloria nővér!

A rendházukban járt férfit övező pletykák a mi fülünket sem kerülték el, azt pedig már tudjuk, hogy igazak. A férfi tudja, kik vannak itt, semmi garancia nincs rá, hogy nem jön vissza később, esetleg nála erősebb kultistákkal, hogy zűrzavart keltsen és pusztítson. Ha még nem történt meg a baj, és nem szólt nekik, nem engedhetjük meg, hogy megtörténjen, így az lesz a feladata, hogy elkísérjen két inkvizítort, és levadásszák a férfit. Holnap hajnalban gyülekező a déli kapunál. A két inkvizítor mellett még egy nyomkeresőt is küldünk magukkal. Isten vezérelje minden lépésüket!”


Johannes

A pletykák a te füledet sem kerülték el a Szent Brünhilda kolostorban járt kultista férfiről. Nemrég tértél vissza egy útról, de amikor éppen ledőlnél pihenni, megkapod Eusebius püspök levelét.

„Hagen inkvizítor!

Bizonyára hallott a Katedrálisban keringő pletykákról. Igazak, de ezt ne mondja el senkinek egyelőre, ha kiszivárog, rossz fényt vethet az Egyházra. Egy másik inkvizítorral, egy apácával és egy nyomkeresővel karöltve lesz a feladata, hogy levadásszák a férfit, amennyiben lehetséges. Legalább tesztelhetik az új fegyvereket éles helyzetben. Holnap hajnalban gyülekezzenek a déli kapunál. Isten vezérelje minden lépésüket!”


Matheus

Akárhogy is, a Katedrálisban sok nő van, legyen az szolgáló vagy apáca, ők pedig szeretnek egymással pletykát cserélni, amik így igen hatékonyan terjednek, így juthatott neked is a füledbe a kolostort megjárt kultista esete. Éppen pihenőnapon vagy, amikor a futár megérkezik Eusebius püspök levelével.

”Zalasch inkvizítor!

Bízom benne, hogy Ön is tud a kultistáról szóló pletykáról. Igaz, de ne kezdje el terjeszteni. Kap társnak egy apácát és egy inkvizítort, valamint egy nyomkeresőt, meg kell találniuk, és ártalmatlanítaniuk kell így vagy úgy a férfit. Egy hétre elegendő ellátmányt kapnak két lóra elosztva és két sátrat, ha táborozniuk kell esetleg, valamint pénzt a kincstárból, ha esetleg fogadóban kell meghúzniuk magukat, kérem, hogy erre rangidősként Ön vigyázzon. Gyülekező hajnalban a déli kapunál. Isten vezérelje minden lépésüket!”


Edem

A sok változás ott Délen egyelőre nem akadályoz meg téged az életmódod folytatásában, a heimsrothi estéd is egész jól sikerült: csomó pénzt nyertél kártyán, és miután úgy határoztál, hogy ezt az estét csak egy nő teheti jobbá, egy helyes felszolgálólány incselkedésének végül engedtél, és a fogadó egyik szobájában töltöttétek az éjszakát. Azonban a már délutáni napsütésre felébredve valami furcsa dolgot veszel észre: mindenedet ellopták. Ha lemész a földszintre, azt látod, hogy éppen egy nem túl bizalomgerjesztő férfi lép be az ajtón.

Johnny

Elég zűrzavaros a helyzet most a déli földrészen is, ráadásul a mestered nincs teljesen kibékülve azzal, hogy van rajta kívül egy másik angyal a birtokodban, ráadásul ő még tiszta is, nem bukott, és tulajdonképpen együtt kell működniük egymással. Mindenesetre már eléggé viszket a tenyered, és mivel Armaros rávilágít, hogy a szomszéd országban valószínűleg lehet kivel bunyózni, noha egyáltalán nem ajánlja. Ha mégis így teszel, és elindulsz észak felé, bédidő körül érsz Heimsroth városába, ahol egy városszéli, hívogató fogadó tárt ajtaját meglátva eszedbe juthat, hogy egy jó ideje nem ettél, és fáradt is vagy, talán nem lenne rossz ott megállni pihenni, és talán enni valamit.

Tessa

Egyelőre az új helyzettől eléggé össze lehetsz még zavarodva. Minden, ami eddig volt neked, eltűnt, és akárhova mész, sehol nem látnak szívesen, senki nem nézi a személyt, csak a hegyes füledet és sötétszürke bőrödet. Egyre jobban hiányzik az erdő, aztán megtudod, hogy van egy egész nagynak mondható város a határhoz közel, Heimsroth, amihez egy nagyobb erdő is tartozik, ráadásul ott toleránsabbak mindenkivel, így kézenfekvőnek tűnhet, hogy arrafelé vedd az irányt. Ha így teszel, szintén ebédidő magasságában érsz a városba, a gyomrod pedig ezt jelzi is neked. Ha nem szeretnél éhen maradni, talán az lenne a legjobb, ha a közeli, barátságos küllemű fogadó felé vennéd az irányt, hogy szerezz egy kis harapnivalót.


FONTOS, OLVASD EL!:
A határidő június 19. Nem szeretnék senkit se ostorral kergetni, hogy írjon. Ha valaki szólás nélkül két napot kicsúszik a határidőből, az kérdés nélkül kimarad. Két kört lehet összesen pótolni, a harmadik mulasztás kizárást von maga után, noha ha valaki szól, hogy nem tud írni, velem lehet beszélni.

A küldetés a Sunset at Nordenmouth cselekménye után, illetve a Ludum Finita Est előtt játszódik, mindenkinek megvan már a puskája, illetve a seraph erősítése.

A további körök egyeztetős formában fognak zajlani.

Jó munkát kívánok!



A hozzászólást XIII. Sixtus összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Jún. 13, 2018 2:13 pm-kor.

2[Küldetés] Üldözve és üldöztetve Empty Re: [Küldetés] Üldözve és üldöztetve on Szomb. Jún. 09, 2018 8:38 pm

Matheus Zalasch

Matheus Zalasch
Klerikus
Klerikus
Matheus erősen belemártotta az ecsetet a vörös festékbe tudva, hogy abból a színből sosem elég a vásznon. A Fővárosra nyíló ablakból a reggeli fény beragyogta az egész szobát, tökéletes színhelyet adva a művészkedésnek. Az inkvizítor óvatosan hozzáérintette az ecsetet a készülő képhez, és másfélszer végig húzta egy pár centit. Azért csak másfélszer, mert kopogtattak az ajtón, és meglepetésében emberünk elejtette az ecsetet és a palettát is.
„Ki az Esroniel keres ilyenkor?” Csikorgatta a fogait, majd nagy levegőt vett, és próbálva nyugtatni magát az ajtóhoz lépdelt. Először csak kicsit nyitotta ki, és morcosan nézte a túloldalt álló személyt. Az furcsállóan nézett vissza rá. Homlokát ráncolva teljesen kinyitotta, és csendben nézte a másikat.
- Atyám, bocsásson meg a zavarásért. Levelet hoztam – mondta, ahogy Zalasch kikapta a papírt a kezéből.
- Ilyenkor? Miért nem hajnalban hoztad?
Erre amaz furcsán nézett az inkvizítorra, az pedig még furcsábban rá. Egyikük felhúzta a szemöldökét, mire a másik is. Az érkező köhintett egyet, és Matheus meglepetten pislogott, majd lassan és komótosan becsukta az ajtót.
Az asztalához sétált, és kényelmesen elhelyezkedett. A pecsétet feltörte, a szöveg elolvasása után pedig mélységesen sértett gondolatok kerültek a fejébe.
„Régen házhoz hozták az eretnekeket, és nem kellett utánuk rohangászni.” Eközben dühösen dobbantgatott a talpával, könyökölve a levélen. „Meg ha mégis beengedtük, akkor a tömlöcbe vittük egyenest vagy a máglyára, nem pedig megvendégeltük őket. A Szent Brünhilda Étterem egy hatalmas csalódás az egész Veroniai Kegyelmes Isten Egyházának.”
Eldöntötte, hogy minél hamarabb elkéne indulni a Katedrálisba, hogy ott kipihenhesse magát éjjel. Elvégre fáradtan nem lehet sem sötét tündékre, sem kultistákra vadászni – hát még mindkettőre.

Másnap már napkeltekor felkészülve várakozott a Katedrális déli kapujánál. Ráadásul első érkezőként.
A nyakában logó keresztjét levette, és a kezében szorongatva nézte a tornyot, melynek a tetejét isteni hivatásából Abbadón leverte. Pedig milyen harang volt benne, irigyelhette is azt minden áruló déli város Hellenburgtól kezdve Einburgig.
De harang nincs már, és hamarosan kultista sem lesz.
„Kár érte.”

3[Küldetés] Üldözve és üldöztetve Empty Re: [Küldetés] Üldözve és üldöztetve on Szer. Jún. 13, 2018 10:22 am

Gloria

Gloria
Klerikus
Klerikus
A szíven úgy zakatolt, mintha ki akart volna szakadni a bordáim öleléséből. Újra és újra elolvastam a levelet, ami még előző nap jött a Sacra Institutio-ból. Vajon tudták? A levélből nem derült ki, hogy én voltam az, aki találkozott Johnathannal, vagy Johnnyval, ahogy a végén kérte, hogy szólítsam. Minden részletre emlékeztem, hogy hogyan próbálta meg rám törni az ajtót, parancsolt rám, hogy mossak fel, és hogyan tántorodott ki az ajtón, mikor a megszentelt föld elkezdte égetni. De arra is emlékeztem, hogy amikor végül ételt kapott és száraz ruhát, akkor mesélni kezdett, és a végén zaklatottan viharzott el. Tudtam, hogy elhitte, amit akkor mondtam neki: hogy az ő lelkének még nem késő. Ha megtagadja Armarost, a katedrálisban meg tudjuk tisztítani a mélységitől a testét, maradhat, rehabilitáljuk, és normális életet élhetne. Nem tudtam elképzelni, hogy ezek után riasztott volna másokat, hogy az életünkre törjenek. Naív lettem volna?
Újra elolvastam a levelet, Isten tudja hanyadjára. Az én szerepemről egy szó sem esett, és arra sem volt utalás, hogy azért engem választottak ki a feladatra, mert ismertem a kultista arcát, vagy hogy megbüntessenek azért, mert elengedtem és nem jelentettem az inkvizíciónak a történteket. Ez persze nem jelentette azt, hogy nem így volt, és mégsem éreztem, hogy hibát követtem volna el.
A gyülekező időpontja vészesen közeledett, így ideje volt készülődni. Az egyszerű szürke ruhám felé felvettem a láncingem, és elcsomagoltam a gyógyító felszereléseimet. Három injekciós tűbe töltöttem bele egy higított gyógyitalt, és kettőbe élénkítő italt, szépen sorba rakva egy lapos fadobozkába. Emellett egy másik kis dobozba tettem kötszert, tűt, cérnát és egy üveg kerítésszaggató pálinkát, egyszerre a fájdalom csillapítására és a sebek fertőtlenítésére. Mellette ott hevert egy széles pengéjű kés is, amivel sosem szúrtam még le senkit, de a penge felhevítve tökéletesen alkalmas volt sebek kiégetésére és a vérzés elállítására. Fájdalmas módszerek voltak, de hatékonyak, és csak ez számított. Nem támaszkodhattam végig a mágiámra.
A fejemre húztam Fényes Hildegard fátylát is, ami inkább tűnt egy kultista csuklyájának, semmint egy szent ereklyéjének, de mióta megvolt a szürke helyett fekete köpenyt hordtam és így nem tűnt annyira vészesnek. Már csak két dolog volt hátra, két újdonsült társam Fenrir és Gungnir. Furcsán éreztem magam, mikor először behozták ezeket az idegen fegyvereket a katedrálisba, de elég volt érezni, ahogyan a fa belesimult a tenyerembe, már tudtam, hogy végre megszabadulhatok a buzogánytól. Elég sokat gyakoroltam velük, és nem is lőttem rosszul. A kisebb Fenrirt az övemhez varrt tokba tettem, Gungnirt pedig egy bőrszíjjal átvetettem a hátamon, mindkettőhöz járt 15-15 golyó is… Reméltem nem lesz szükségem többre, sőt azt reméltem egyetlen egy sem fog kelleni. Így teljes menetfelszerelésben indultam el a déli kapuhoz, remélve, hogy az inkvizitorok és az a bizonyos nyomkereső már ott lesz. A gyomrom ökölnyire zsugorodott… Fogalmam sincs ez a küldetés mit tartogatott számunkra.


_________________
"Find the lady of the light gone mad with the night
That's how you reshape destiny"

4[Küldetés] Üldözve és üldöztetve Empty Re: [Küldetés] Üldözve és üldöztetve on Szomb. Jún. 16, 2018 10:55 pm

Tertullius

Tertullius
Klerikus
Klerikus
Szerettem szekérrel utazni. Nem csak hogy az emberfia kényelmesen pihenhetett és gondolkodhatott az út során, szinte mindig akad valami társaság, akivel elszórakozhatott, ha önnön tudata cserbenhagyta. Így volt ez a legutóbbi utamról visszajövet is, amikor néhány keresztes szórakoztatott a Katedrális legújabb pletykáival. Állítólag egy kultista férfi járt a Szent Brünhildában. Ennyire jólelkűek lennének az ottani apácák, hogy kultistákat is gyógyítanak? Viccelődtünk még egy kicsit a témával, majd miután visszaértem a Katedrálisba, úgy döntöttem, hogy megérdemlek egy kis lazítást a legutóbbi munkám után. Épp kényelmesen elhelyezkedtem volna, amikor kopogást hallok. Kelletlenül sétálok az ajtóhoz, ahol kiderül, hogy egy novícius keres. Levelet hozott, méghozzá Eusebius püspöktől. Bíztam abban, hogy dicséret lesz, vagy valamilyen gáláns ajánlat -mivel munkáimat leginkább Augustinus püspök közvetítette – , ám miután feltörtem a pecsétet, minden reményem szertefoszlott. Egy újabb munka.
Méghozzá nem is akármilyen! Hiába voltam fáradt, újra és újra elolvastam a rövidke levelet, olyan információ után kutatva, ami az előző olvasásban elkerülte a figyelmemet. Kultistára vadászunk. Eddig még nem sok alkalmam volt találkozni velük, leszámítva egy-két nagyobb incidenst, ám elmeállapotuk miatt mindig is érdekeltek. A pletykák pedig úgy látszik ebben az esetben nagy részben valóságalapot is tartalmaztak. Ráadásul alaposan be is ijedhettek az esettől, ha egyszerre két inkvizítort küldenek, egy apácával megtámogatva.
Kíváncsian feküdtem vissza aludni. Ki kell pihennem magam, minden bizonnyal, hosszú kalandnak nézhetünk elébe.

Másnap reggel összeszedtem a felszerelésemet, a kardomat, láncokat, épp tartalékban lévő főzeteimet, különös figyelmet fordítva a két lőfegyverre. Emlékszem még mennyit csodáltam őket, mikor először használtam őket: az erejük elképesztő volt, még úgy is, hogy láttam őket bevetés közben a jotünöknél. Teljesen más érzés volt érezni, ahogyan elsül a kezemben, majd a következő pillanatban széttépi az ellenfelet. Az elején emiatt az érzés miatt gyakoroltam velük ennyit, azután pedig pusztán azért, hogy harcban minél jobban kitudjam használni az előnyt, amit nyújtanak.
Szaporán szedtem a lábamat a Katedrális déli kijárata felé. Egy dolog zavart az egész küldetésben: nagy valószínűséggel nem én leszek a csapat vezetője. Megszoktam az utóbbi időben, hogy vagy egyedül, vagy vezetőként dolgozom (néhány kivételtől eltekintve), és élveztem a helyzetet, sőt, hatékonynak is éreztem magam benne. Itt azonban újfent parancsokat kell követnem. Már csak az a kérdés ki lesz a vezető: valami vén apáca, vagy egy kiöregedett inkvizítor?

5[Küldetés] Üldözve és üldöztetve Empty Re: [Küldetés] Üldözve és üldöztetve on Hétf. Jún. 18, 2018 8:03 pm

Tessa Hendriks

Tessa Hendriks
Sötét Tünde Druida
Sötét Tünde Druida
Nincs is hátborzongatóbb annál a csendnél, mely a legnagyobb pusztítások után marad. Mintha a korábbi zűrzavar felemésztene minden hangot a környéken, és nem hagyna semmit maga után, csak űrt.
Nem éreztem az életet, semmi nem maradt abból az enyhe bizsergésből, mely korábban az erdő különböző helyeiről áradt felém, itt-ott összekapcsolódva, végül egy - egy szabályos időközönként megismétlődő szívdobbanásban egyesülve.
Most csak az én szívem kalapált a mellkasomban, teljesen elszigetelődve egykori otthonomtól, mely már régen nem ugyanaz a hely volt, ahol egykor éltem. Mintha nem is társaim hagyták volna el világunkat, hanem engem dobtak volna ki egy lakatlan sziget közepén. Kiszakadtam az erdő szövetéből. Hiába is akartam volna visszamenni, a fák ismeretlen kórókként magasodtak volna előttem, a cserjék zöld ruhájuk nélkül magára hagyott holttestekként zárták volna el utam, a levelek és az avar apró dúdolását recsegő, zörgő és pattogó hangok váltották fel. Ezeket az új dallamokat már nem ismertem, füleim veszélyt jelezve igyekeztek minden külső hangot kizárni, vagyis nem volt már értelme a maradásnak.
Most a hamuban fürdő erdő szélén álltam, két különböző világ, egy régi, de számomra még ismeretlen, és egy új, de számomra már ismeretlen között. Tudtam, hogy amint az egyiknek hátat fordítok, egyúttal egy új élet mezsgyéjére is lépek.
Van az a pillanat, mikor fogalmad sincs, hogy egyszerűen csak gondolkodás nélkül hagyjad magad sodródni az apró hullámlökésekkel, vagy éppen sírj, vagy esetleg nevetéssel próbáld meg csillapítani egymást kergető gondolataid, mert elvékonyodnak a határvonalak. Nem gondolkodtam, még nem. Nem akartam emlékezni és terveket szőni, csak léptem, egyik lábamat téve a másik után, próbáltam ebbe az egy mozdulatba összepontosítani egész lényemet.
Nagyjából hasonló öntudatlanságban teltek el a napok, ám egy idő után már nemhogy kerültem volna az emberlakta területeket, de én magam vágytam arra, hogy mások közelében lehessek, nyüzsgést akartam hallani, üres fecsegést, bármit, amivel végre újra kapcsolatot teremthetek a külvilággal, és kiráz a fásultságból, de persze az evés sem volt utolsó szempont, hiszen régen ettem már rendes, elkészített ételt.
A lakók azonban nem fogadtak kitörő lelkesedéssel, amire nem is számítottam, de arra sem gondoltam, hogy ilyen mértékű ellenségességet váltok ki majd belőlük. Gyakran néztek félre, ha valaki felé fordítottam a fejem, néha egy-egy kiáltás is felhangzott a közelből, vagy éppenséggel egy  felém mutató ujj terelte magára a figyelmem. Először nagyon kényelmetlennek éreztem, újra kerülni kezdtem az embereket, de aztán a szükség ismét visszavezetett a településekre, úgyhogy kénytelen voltam megszokni magatartásukat, és megtanulni figyelmen kívül hagyni minden támadó jellegű viselkedést.
Ám hiába mentem állandóan tovább és tovább, nem leltem városra, márpedig tudtam, hogy a nagyobb településeken, központokban elfogadóbbak az emberek, így hát elsősorban egy ilyet próbáltam felkutatni.
Nagyon régen jártam déli emberek között, ennyire távol azonban akkor se mentünk az erdőtől, így a többiektől próbáltam információhoz jutni, de ez nem bizonyult egy egyszerű feladatnak.
Végül egy idős asszonytól kaptam útmutatást:
- Menj észak-északkelet felé, kevesebb mint egynapi járásra található Heimsroth, ez a legközelebbi város, nem messze van a határtól.
- Rendben, köszönöm a segítséget! - válaszoltam, és indultam volna tovább, mikor utólag még hozzátette:
- Várj! A várostól északra, szinte rögtön miután kiérsz belőle, találsz egy erdőt is. Ha esetleg nem találnád Heimrothot, de az erdőt igen, tudd, hogy ezután délre kell menni. Na jól van, jó utat! - mondta, és elindult az egyik ház felé.
Nagyon örültem ennek a hírnek, az erdő említése pedig egyfajta megkönnyebbüléssel töltött el, ugyanis – bár eddig nem igazán vettem észre, de - már nagyon hiányzott a közelsége.
Így hát arrafelé vettem az utamat, és egy kis segítséggel végül el is érkeztem a városba.
Utam során még Heimsrothot éreztem a legbarátságosabbnak, habár ahol több faj fordul meg vagy él együtt, ott a mindennapokat nem éppen a békés összhang jellemzi. Jelen pillanatban azonban meg voltam elégedve vele, és megérkezésem örömére úgy döntöttem, hogy felkeresek egy fogadót, ahol korgó gyomromat végre megtölthetem valami kiadóssal.
Rövid séta után, az egyik sarokról kiérve meg is találtam a számomra megfelelőt, szépen felújított és rendben tartott külseje igencsak hívogató volt. Láttam, hogy rajtam kívül még mások is arra tartanak, amit szintén jó jelnek vettem.
Így hát odasétáltam az épülethez, majd az ajtóhoz érve lenyomtam a kilincset.

6[Küldetés] Üldözve és üldöztetve Empty Re: [Küldetés] Üldözve és üldöztetve on Szer. Jún. 20, 2018 1:50 am

Johnny Wood

Johnny Wood
Felébredtem. A fű csillogott a harmattól, ahogy megszoktam. Lusta voltam felkelni. Minden olyan gyönyörű volt. A természet még ébredezett, viszont valahol mégis véres harcok folytak. Nem is tudtam elképzelni, hogy hogyan nem a fronton küzdök, hiszen felesküdtem Délre, Esronielt pedig nem volna bölcs döntés cserbenhagyni, mivel csupán a gondolat is hatalmas fájdalommal tölt el, amit Ramiel lenyomatának megszerzésekor követett el Recsegőssel és az egész kultuszával. Fájdalom. Tényleg ez a legjobb szó, ami képes elhagyni az ajkaimat a dologgal kapcsolatban. Csak a puszta gondolata annak, hogy ezt simán megtehetné Armarossal, vagy ami rosszabb: Az egész kultusszal. Ott halnék meg, anélkül, hogy Mirandának mondam volna bármit is. Anélkül, hogy kiszabadítottam volna a mestert. Anélkül, hogy teljesítettem volna a parancsot.
~ Ébresztő, áruló! - szólított meg Armaros a szokásosnál gőgösebb hangon.
- Miért volnék áruló? - kérdeztem, miközben nagynehezen feltápázkodtam.
~ Hát nem is tudom, hogy ki használ egy másik angyalt...
- Mester. - rogytam térdemre és hajtottam fejemet a földnek.
Nem volt senki előttem, mégis olyan volt mintha ez a mélységi folyton előttem állna, ezért az ilyesféle módon történe hódolatot kifejezetten szerette.
- Csak üzlet. Csak a te erődet növeli, ez a drága... - simogattam meg a nyakamban lógó Seraphot.
Szinte semmi jelét nem mutatta annak, hogy aktiválva volt, csak az vehette észre, aki valóban ismert. Szemeim elvesztették vörös árnyalatukat és visszanyerték az eredeti, kékes színűket.
Mégegyszer végighúztam rajta koszos hüvelyujjamat mire visszatértem eredeti álapotomba.
~ Lehet, viszont mégsem bízom benne. Ha lehet csak akkor használd, ha muszáj, különben...
- Eleget véreztetted az orrom így is! - álltam fel ismét.
Armaros nevetésben tört ki.
~ Te tényleg ismersz... Ahogy én is téged és emlékszem az Északon történt kis afférodra.
- Miről beszélsz? - kérdeztem a lehető legnagyobb érdeklődéssel és kíváncsisággal.
~ Tudod... Volt az az apáca... Gloria.
Ekkor mint a villám hasítottak vissza agyamba az emlékek.
- Mi történt? - néztem a semmibe rémülten.
~ Tudod az Egyháziak között gyorsan terjednek a pletykák, szóval Észak felé óvatosan járnék...

-- OO --

Talán kíváncsi voltam, talán csak a tettvágy tüze nyargalt, de mégis megindultam abba az irányba és hamar el is értem Heimsroth nevű várost, ahol be is tértem egy város széli fogadóba.
Leültem a pulthoz és inni kezdtem. Ittam és csak ittam... Nem tartottam egy pillanatnyi szünetet sem, csak átadtam magamat az alkohol uralmának. Azt is elfelejtettem, hogy más emberek nem tudják, hogy én egy fejemben élő szörnyeteggel beszélek.
- Szóval, mi is baj az én kis Seraphommal? - pillantottam meg a szemem sarkából egy ismerős sötét tündét egy egyszerű törülközőbe borkulódzva és csirkét majszolva.
Leült mellém és odagurított nekem egy almát.
- Kölcsön kenyér visszajár i think... - nevettem fel és haraptam egyet a gyümölcsbe.
Kis idő elteltével töltött nekem egy kört. Mintha célja lett volna, hogy ne tudjak kijózanodni...


_________________
Adatlap

"Ha ez működik, én megcsókolom Johnny-t... annál undorítóbbat elképzelni se tudnék!" - Cynewulf, a holdcsókolt Éjpenge

"Meg kell mondjam, Johnny Wood, te vagy a legszórakoztatóbb halandó, akivel hosszú létezésem alatt találkoztam. Menjetek, és találjatok módot, hogy megszabadítsatok." - Armaros, a bukott angyal

7[Küldetés] Üldözve és üldöztetve Empty Re: [Küldetés] Üldözve és üldöztetve on Szer. Jún. 20, 2018 10:43 pm

Edem Ara Shine

Edem Ara Shine
Éjvándor
Éjvándor
Remek hely ez a Heimsroth,  már az első éjszaka beleszerettem, csodaszép nők, világi élet, táncos bál a főtéren, ingyen pia, már ezzel beteltem volna de aztán jött a nagy asztal, remek kis romkocsma hangulatos kis sarkot tartott fenn a kártyásoknak,hatalmas gravírozott körasztal tizenkét ülőhellyel, szépen kivilágítva egy csillárral. Amint alkalmam nyílt, az első kieső helyét el is foglaltam, a medve helye, az egykori szobatársam-é, legalább is a gravírozás szerint. Gondolhattam volna, hogy ez “Rossz előjel”, ugyan, hisz sorba nyertem a köröket, gyakorlatilag meg hússzoroztam a pénzem s még egy fiatal barna leányzó is a karomba bújt, még szólnom se kellet hozzá, ki az aki ilyenkor foglalkozna az ilyen “Rossz előjelekkel”, egy ilyen forró éjszakán.
Hát talán az ,aki bölcsebb és tapasztaltabb, mint én. A jószerencse nem jár egyedül s most itt fekszem a hálóban, ruhátlanul s nincstelenül. Percekig csak bámultam a plafont, gondolkoztam. Nem voltam dühös vagy mérges. Én voltam óvatlan, ha okolni akarok valakit az csak én lehetek. Az, hogy a pénzt elveszejtettem, nem zavarna, még a ruhámat se sajnálom, de a kardom hiányának gondolata kissé elbozaszt.
Felkeltem, jobb híján  a takarót csavartam magamra, úgy néztem ki mint azok az emberek az ősi mozaikokon. Kellemes meglepetésemre még mindig az asztalon találtam a finomságokkal megrakott tálcámat és azt a jó minőségű borral töltött kancsót amit még az este kikértem a romantikához.
Bekaptam egy szőlőszemet és megindultam a lépcsőn lefelé, ahogy a földszintre értem kitűnt, hogy a fogadós milyen vidáman tekint rám, ellenben a többi vendéggel kiket jó eséllyel a különös megjelenésem késztetett másodpercekre sokkos mozdulatlanságba. Mindenkit kivéve a fogadóst és azt a kölyköt ki kora ellenére úgy öntötte magába az alkoholt, mint egy veterán katona a csata után… vagy inkább az előtt.
Letörtem magamnak egy szárnyat, s míg azt falatoztam egyre közelebb értem hozzájuk, a pultos észrevéve, hogy őt figyelem, lehervadt mosollyal fordított hátat  a hegyesfülű meg elkezdett éles hangon önmagával vitatkozni.
Csak egy lépésre voltam mire megláttam végre az ismerős sápadt arcot.
Számára se maradhattam észrevételen, lépésnyire ki lenne az, talán egy képzet bérgyilkos, de nem egy élmeztelen sötét tünde. Amint rám vetette tekintetté elveszett az esély, hogy még időben kitérjek a közeledő vihartól. Lepottyantam a mellette ülő székre és rövid szemezés után átgurítottam neki egy érett piros almát.
- Kölcsön kenyér visszajár i think... - Nevettet fel, erre én is elengedtem egy szerény vigyort, majd a fakorsót is újra töltöttem a kezében.
"Lehet mégsem hülyeség figyelni a babonákra. Na lássuk, mibe fogsz belekeverni te isten átka ne kímélj"



A hozzászólást Edem Ara Shine összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Jún. 22, 2018 9:20 pm-kor.

8[Küldetés] Üldözve és üldöztetve Empty Re: [Küldetés] Üldözve és üldöztetve on Csüt. Jún. 21, 2018 1:17 pm

XIII. Sixtus

XIII. Sixtus
Design manager
Design manager
Jöhet a következő kör, keressetek Skypeon az egyeztetésért.

9[Küldetés] Üldözve és üldöztetve Empty Re: [Küldetés] Üldözve és üldöztetve on Pént. Júl. 06, 2018 5:53 pm

Tessa Hendriks

Tessa Hendriks
Sötét Tünde Druida
Sötét Tünde Druida
Nem tartozott az első osztályú fogadók közé, de kívülről barátságos helynek látszott, mely szívesen ellátja mindenfélével a kimerült utazókat. Hasonlóan vélekedhettek erről mások is, hiszen amint beléptem, telt asztalok látványa fogadott. Szemeimmel először csak a helyeket pásztáztam, és mikor találtam is egy üres asztalt, majd elindultam feléje, egy érdekes páros vonta magára a figyelmemet.
Mindkettő fiatalnak látszott, az egyikük rendkívül bizarr külsejű volt, szemeiből ijesztő fény sugárzott, mikor egy másodpercre megpillantottam, a másik pedig egy szál törölközőbe csavarva ült mellette a pultnál, ráadásul ő még az előzőnél is vékonyabb alkattal rendelkezett. Közeledésemre tekintete megtalálta az enyémet, de abból semmi jót nem olvastam ki, így, próbálva figyelmen kívül hagyni a férfit és lerázni magamról a kellemetlen érzést, odaléptem a kiszemelt asztalhoz, és elfoglaltam az egyik helyet.
Az előbbi futó pillantások után ismét rájuk tekintettem, és ekkor vettem észre, hogy egy harmadik férfi is áll mellettük, akinek kilétét nem volt túl nehéz megállapítani az elkapott beszédfoszlányból:
- Dehogy fizettél te ki semmit! Alig telt a pénzedből a tegnapra! - ripakodott rá a fogadós a törölközősre.
- Na akkor halljuk a maga történetét. Mi történt a múlt éjszaka, folyamán? Miért nem találom a holmimat a szobámban?
Közben odaért hozzám egy pincérlány, aki készségesen felvette volna a rendelésem, ám nekem mindez csak akkor tűnt fel, mikor megszólított, és tekintetem a mellettem kibontakozó jelenetről rá terelődött.
- Jó napot, hozhatok valamit?
- Jó napot! Igen, egy tál levest kérnék első körben.… - válaszoltam, de ekkor a különös férfi olyan mozdulatot tett, mely ismét felhívta magát a figyelmemet: hirtelen felém fordult.
- Idióta. De szerintem én ki is szállnék ebből a kis nézeteltérésből… - azzal felállt, és a mellettem lévő székben termett.
- Hello… - böktem ki végül köszönésképpen. Váratlanul ért ez a lépés, mert ugyan kíváncsivá tettek, egy csepp késztetést sem éreztem arra, hogy bármilyen szinten közöm legyen hozzájuk, vagy netán az előbbi jelenet folytatásának résztvevője legyek.
- Nyert egy csomó pénzt, aztán egy alak felajánlására, hogy majd ő vigyáz este a pénzére, és a nyakát teszi arra, hogy minden egyes váltót visszaad, igent mondott. A férfi pedig kivett magának is egy szobát, fizetett a maga estéjéért, sőt a lányért is, majd a pénzeszsákkal felment a lépcsőn maguk után, és azóta nem láttam, azt hittem, ő is ott van még magával! - reagált az előbbire a fogadós.
- Érdekes. Egy pillanat, mindjárt visszajövök – állt fel a pulttól a törölközős.
Újdonsült szomszédom, úgy tűnt, nem hallotta a köszönésemet, mert semmiféle reakciót nem adott rá, engem viszont érdekelt, mégis mit akarhat tőlem.
- Hello – szólítottam meg újra a mellém települt férfi. - Ismered őt? - intetettem fejemmel határozatlanul a másik felé.
- Üdv... Nem is köszöntem, elnézést! - nyújtotta a kezét. - Johnathan Wood vagyok, kedves..
- Tessa Hendriks – válaszoltam, majd viszonoztam a kézfogást.
- Nos, örvendek a találkozásnak, Tessa.
Tekintetem azonban ekkor ismét a törölközős felé villant, és még mielőtt a szobák felé vette volna az irányt, odaszólt nekem:
- Vigyázz vele, veszett egy alak.
- Milyen lány? - csapott a homlokára a másik férfi. - Tehát ő... olyasféle férfi? De ami fontosabb, itt lehet hölgyekért fizetni? Jó kis hely, mondhatom.
- Én nem éppen olyan vagyok – kezdtem gyorsan mentegetőzni.
Ez a megjegyzés csak fokozta korábbi kellemetlen érzéseimet, és már kezdtem egyre biztosabb lenne abban, hogy rossz helyre jöttem, és talán mégis megérte volna egy kicsit tovább fárasztani a lábaimat.
- Elnézést... Én sem élek ilyesféle... Lehetőségekkel... - vakarta meg a tarkóját. - Egyébként sajnos ismerem... Együtt nyomoztunk a Nordenfluss torkolatánál.
A felszolgáló lány ismét megjelent, kezében egy tányér levest cipelve, amit le is rakott elém. Egy gyors biccentéssel megköszöntem, majd visszafordultam a férfi felé:
- Oh, szóval ismered... És - támadt fel ismét a kíváncsiságom - milyen ügyben, ha szabad kérdeznem? Elég... balhés alaknak tűnik.
- Nem tudom minek nevezzem az ügyet... Egy mélységi szórakozott arra! - nevetett fel, mire én egy furcsa pillantást küldtem feléje.
- Egy mélységi? - csodálkoztam, hiszen korábban csak hallomásból ismertem ezeket a lényeket.
- ...mindent amit arról az alakról tud, aki kicsalta a pénzem! Ha segít a pénz fele a magáé – hallottam meg ismét a férfit, aki közben nagy dérrel-dúrral lerobogott a lépcsőn, és ismét a pult mellett termett. Ekkor esett le, ahogy feléje pillantottam, hogy ő is sötételf.
- Sokan megfordulnak errefelé. Viszonylag egyszerre érkezett magával, és közel is maradt, azt hittem, barátok.
- Olyanom nem sok van, és a legtöbbjük nő. Ezzel nem megyek sokra. Hogy nézett ki? Milyen ruhát viselt? Látta már korábban? S mind ugyanez a kérdés vonatkozik is az lányra is, akit fölvittem.
Igyekeztem kizárni őket, és székemmel is egy kicsit arrébb mentem, hogy minél többet eltakarjak magam elől a látványukból. Halkabbra fogtam, és egy leheletnyivel közelebb húzódtam.
- Te láttál már mélységit?
Közben a levesembe is belekóstoltam, mellyel igencsak elégedett voltam, ugyanis kellemes ízeket hagyott a számban, így ez egy kicsit javított a hangulatomon is.
- Nem tudom – hatoltak be újra a fülembe a fogadós szavai. - átutazó város vagyunk, nagyon sokan megfordulnak erre. De mindketten ugyanúgy voltak öltözve, barna nadrág, fekete felső, noha a lánykán kicsit... előnyösebben volt szabva...
Johnathan nem válaszolt a kérdésemre, és olyan kifejezést öltött magára, amit nehezen tudtam értelmezni, mintha nem is itt lett volna.
- Egy pillanatot, hölgyem... -  állt fel hirtelen, majd kirohant a fogadóból.
- Ez egyre bizarrabb – motyogtam magamban, majd vállat vonva ismét a levesem felé fordultam, miközben néha oda-odapillantottam a fogadós és a törölközős felé.
- Mit ne mondjak, átutazó város vagy sem, ritka az olyan fogadós, aki még csak annyit se tud megmondani, hogy néztek ki azok akik betették a lábukat a fogadójukba…
Ekkor egyik helyről a másikig kezdett rohangálni, majd teljesen eltűnt a bejárati ajtó mögött. Felsóhajtottam, ismét az evésnek szenteltem a figyelmemet, közben pedig arra gondoltam, mivelhogy most éppen egyedül maradt, meg kellene kérdezni a fogadóst, nem tudna-e biztosítani a számomra egy szobát éjszakára. Lábaim ugyanis sajogtak, és most, hogy mindkét férfi eltűnt és egy kis nyugalom telepedett rám, ismét érezni kezdtem magamon a hosszú út nyomát.
- Hozhatok még valamit? - tűnt fel rögtön az előző pincérlány, észrevéve, hogy befejeztem az evést.
Minél hamarabb szerettem volna kivenni egy szobát, így most éhségem is hátrébb szorult, amit azért csillapított valamennyire a leves.
- Nem, köszönöm – válaszoltam, és a fogadós férfihoz léptem, miközben hátraszóltam még a felszolgáló lánynak, melyet egy mosollyal köszönt meg:
- Nagyon finom volt a leves!
Majd a férfi felé fordultam:
- Elnézést, lenne az éjszakára egy kiadó szobája?
- Kit érdekel ha őrültnek néznek? Az vagyok, nem? Hiszen ismersz! Tudod, hogy normális ember nem hall hangokat és legfőképp nem beszél magában! - jelent meg az ajtóban az újonnan megismert idegen.
Éppen a pultot törölgette, de kérdésemre megállt, és vonakodva megszólalt:
- Szobám az van - mondta - de biztos itt akar aludni ma? Ki tudja, ez az őrült törölközős mit forgat a fejében.
- Hát...
- Nos, kedves Tessa- köszörülte meg torkát, mikor mellém ért. - Az előbbi illetlen lépésemet helyesbítendő szívesen magával tartok éjszakára, hogy megóvjam a Törölközős Őrülttől.
- Köszönöm, de igazán nem szükséges, nem hinném, hogy én érdeklem, ahogy láttam, most eléggé el van foglalva saját magával – váltottam át én is magázó stílusba.
- Ugyan hölgyem! Én nem helyezem magamat előre a fontossági sorrendben. Számomra mindig mások érdekei a lényegesek – fejezte be egy mosollyal, amit ő lehet, hogy vonzónak szánt, de én cseppet sem találtam annak.
Én viszont sosem voltam jó az udvariassági színjátékok fenntartásában, ráadásul elég fáradtnak is éreztem magam. Egy sóhaj hagyta el az ajkam, majd újra feléje fordultam.
- Köszönöm, ez igazán kedves Öntől, de az előbbi érdekes kirohanás után nem vagyok abban biztos, hogy ez jobb lenne, mintha magával a... - böktem kifelé a fejemmel - szóval vele lennék – válaszoltam nem éppen a legmegfelelőbb modorban.
- Rendben van, Tessa. Én is kérnék egy szobát – szólalt meg újra. - Te meg ne röhögj! - Feltételeztem, hogy az utóbbit nem nekem vagy a fogadósnak szánta, mivel jelenleg egyikünk sem nevetett. Egy rosszalló pillantást vetettem feléje, úgy éreztem, hergelni akar, mintha élvezte volna a helyzetet.
- Rendben, és akkor nekem is egy lesz - feleltem végül határozottan, most már kissé megelégelve az egészet. - Jó is lesz neked egy külön szoba, legalább senkit nem zavar, ha magadban beszélgetsz - motyogtam az orrom alatt lezárásképp.
A fogadós bólintott, és míg a zsebébe túrva matatott a kulcsok után, most rendesen is megnéztem magamnak a helyet. Már kevesebben voltak a fogadóban, mint mikor érkeztem, és ez a tény még kényelmetlenebbé tette számomra a férfi és a fogadós melletti álldogálást, legszívesebben már rég fent lettem volna, nem bírtam sokáig a közvetlen idegenek társaságát.
Sóhajtottam, járkálni kezdtem egy kis körben, közben észrevettem a self halvány körvonalait is a bejárat mögött. És ő is még mindig itt van - gondoltam magamban, mire nyílni kezdett az ajtó.
- Azt hiszem elnézést kell kérnem az előbbi ért. Kicsit elvesztettem a fejem és ez elég szokatlan tőlem, még egyszer bocsánat. - mondta, miközben felénk lépkedett.
Tekintetünk ismét találkozott, és szavait ekkor már nekem intézte:
- Még egyszer bocsánat mindenkitől, hogy jelenetet rendeztem.…
Ezt meglehetősen furcsának éreztem, hiszen nem éreztem, hogy belefolytam volna a vitájukba.
A kulcsok közben előkerültek, egy gyors köszönömöt intéztem a fogadóshoz, majd, ahhoz képest, hogy igencsak fáradtnak éreztem magam, szaporán indultam a lépcső felé, hogy még a férfi előtt felérhessek a szobámhoz.
- Köszönöm! - hallottam meg még a hangját és lépteinek zaját.
Amint megtaláltam a megfelelő ajtót, és beillesztettem a kulcsot, gyorsan be is csuktam magam után, és körbenéztem. Viszonylag egyszerűnek, de egy személynek kellően tágasnak és barátságosnak véltem a szobát, bár gondolataimat ekkor még az előző események kötötték le.
Valamiféle belső késztetéstől vezérelve ismét az ajtóhoz léptem, és egy óvatos mozdulattal kinyitottam, hogy még egyszer utoljára kitekintsek a folyosóra, de ekkor már teljesen elhaltak a léptek.

10[Küldetés] Üldözve és üldöztetve Empty Re: [Küldetés] Üldözve és üldöztetve on Vas. Júl. 08, 2018 6:28 pm

Johnny Wood

Johnny Wood
Reccs, reccs és reccs... Himbálódzott a csillárnak kinevezett fakeret, amire valamivel rátapasztottak két gyertyát. Bármelyik pillanatban leszakadhatott, szóval nem volt véletlen, hogy a pulthoz ültem. Nem lett volna kellemes két törött bordával és egy megolvadt gyertyával távozni innen.
- Finom a csirke? - kérdezte gúnyos hangon a kocsmáros Edemhez fordulva. - Az pénzbe kerül ám!
A helyzet komikumát emelte, hogy a sötét tündén még mindig csak egy törölközővel volt körbetekerve. Szinte éreztem, hogy hamarossan valami bugyuta kifogással áll elő, ahogy azt általában szokták.
- Kérem, ezt az este kifizettem! - érkezett is a frappáns válasz.
Jobban bejáratott dumát nem is tudott volna mondani. Az öreg pedig nem úgy tűnt, mint aki most kezdte a szakmát, szóval feltehetőleg nem is vette be ezt az idétlen mesét, amivel már minden hajléktalan bepróbálkozott.
- Fizetni? - nevettem a korsót bámulva.
Az alkohol jótékony hatása volt ez. Bármin képes az ember a szer hatása alatt teljes tüdőből röhögni. Sajnos realizálnom kellett magamban, hogy az előbb töltött nekem egy kört amit én vidáman fel is hajtottam mit sem sejtve arról, hogy ezt valakinek ki kell majd fizetni.
- Várjunk! Neked nincs pénzed? Akkor ezt miből fizeted ki? - emeltem fel a nemrég még teli korsót.
Ekkor egy lány lépett be a nyekergő ajtón. Ő is egy volt a kormosok közül. Edem még pörölt a csapossal, de amint meglátta az újonan érkezőt hirtelen mintha mindent elfelejtett volna és hirtelen előtört belőle a lelkében megbújó boldogság, amit ki is mutatott egy halovány mosoly képében.
- Apropó, miért nincs pénzed? - zökkentettem ki az idegen bámulásából.
Én éreztem magamat kellemetlenül.
- Dehogy fizettél te ki semmit! Alig telt a pénzedből a tegnapra! - válaszolt a tulajdonos az átkozott tünde férfinak.
- Na akkor halljuk a maga történetét. Mi történt a múlt éjszaka, folyamán? Miért nem találom a holmimat a szobámban? - intett, hogy maradjak ki a problémája többi részéből.
- Idióta. - fordultam az újonnan érkező lány felé tarkómat vakarva. - De szerintem én ki is szállnék ebből a kis nézeteltérésből... - álltam fel és ültem a sötét tünde hölgy mellé.
- Hello... - reagálta le a hirtelen cselekedetemet.
Persze, hogy meglepődött. Én is meglepődtem volna, ha egy fekete köpenybe bújt férfi, akit nem mellesleg még látásból sem ismerek csak úgy odaül mellém.
A háttérben a helyzet csak tovább fokozódott. A csapos mesélt valami szerencsejátékról, a pénzről és egy leányzóról, aki váltóért árulta bájait. Ez őszintén meglepett. Nem gondoltam volna, hogy Edem él ilyen szolgáltatásokkal.
- Vigyázz vele, veszett egy alak! - súgta oda a férfi a lánynak miközben megindult az emelet felé.
- Milyen lány? - csaptam a homlokomra. - Tehát ő... olyasféle férfi? De ami fontosabb, itt lehet hölgyekért fizetni? Jó kis hely, mondhatom...
- Hello! - köszönt ismét a lány. - Ismered őt? - bökött egyértelműen a lépcsőn felfelé tartó Edemre. - De én nem éppen olyan vagyok...
- Üdv... Nem is köszöntem, elnézést! - nyújtottam kezet. - Johnathan Wood vagyok, kedves... - majd a fülembe hatoltak szavai.  
Zavarba jöttem, mikor azt hitte, hogy szajhának néztem.
- Elnézést... Én sem élek ilyesféle... Lehetőségekkel... - vakartam meg a tarkómat. - Egyébként sajnos ismerem... Együtt nyomoztunk a Nordenfluss torkolatánál.
- Tessa Hendriks. - nyögte ki végül a nevét, mire megérkezett a levese. - Oh, szóval ismered... És milyen ügyben, ha szabad kérdeznem? Elég... balhés alaknak tűnik.
- Nos, örvendek a találkozásnak Tessa. Nem tudom minek nevezzem az ügyet... Egy mélységi szórakozott arra! - nevettem fel, majd tisztázódott bennem, hogy nincs mindenki tisztában a bukott angyalok létezésével.
- Egy mélységi? - kérdezett vissza kíváncsian. - Te láttál már mélységit?
~ Túl könnyelmű vagy... - szólalt meg végül Armaros is.
Én könnyelmű? Nem volt rá jellemző, hogy ilyesféléket mondjon, de ami mégjobban zavart, hogy itt, emberek előtt szólalt meg. Már nyitottam volna válaszra a számat, mikor ismét egy pillantást vetettem Tessára. Nem akartam bajba sodorni, se összeszavarni.
- Egy pillanatot, hölgyem... - rohantam ki a fogadó elé. - Én könnyelmű, Armaros? Ezt mégis hogy érted?
~ Ez csak egy figyelmeztetés volt, ismerlek már. Meg különben se egészséges mélységiekről beszélni, szeretnéd, hogy innen is kitaszítsanak? A beszélgetőtársadat meg, aki ráadásul egy hölgy, csak úgy otthagyni faragatlanság, tudod, hogy magadban is beszélhetsz, azt is hallani fogom.
Már értettem mindent. Szimplán szórakozni akart és most nem talált más módot rá, mint belekötni a lehető legapróbb hibámba. Végülis jobb, mintha az orromat véreztette volna.
- Hé Te! Legalább játszd meg hogy nekem mondod, akkor legalább nem néznek bolondnak! - hallotam meg ismét Edem hangját.
Valamikor ő is kijött a fogadóból úgy, hogy elkerülte a figyelmemet.
- Kit érdekel ha őrültnek néznek? - nyitottam ismét be a fogadóba. - Az vagyok, nem? Hiszen ismersz! Tudod, hogy normális ember nem hall hangokat és legfőképp nem beszél magában!
Mikor beértem Tessa már szobát készült foglalni. Lehetőségem volt javítani és ezt a lehetőséget marhaság lett volna kihagyni.
- Nos, kedves Tessa. - köszörültem meg torkomat. - Az előbbi illetlen lépésemet helyesbítendő szívesen magával tartok éjszakára, hogy megóvjam a Törölközős Őrülttől.
- Hát... Köszönöm, de igazán nem szükséges, nem hinném, hogy én érdeklem, ahogy láttam, most eléggé el van foglalva saját magával. - visszakozott.
- Ugyan hölgyem! Én nem helyezem magamat előre a fontossági sorrendben. Számomra mindig mások érdekei a lényegesek. - mosolyogtam rá várva, hogy Armaros mikor szól be a kicsit sem átlátszó hazugságomért.
- Köszönöm, ez igazán kedves Öntől, de az előbbi érdekes kirohanás után nem vagyok abban biztos, hogy ez jobb lenne, mintha magával a... - bökött kifelé a fejével. - ...szóval vele lennék.
Armaros azonban nem szólalt meg. Csak kuncogott, de azt folyamatosan.
- Rendben van, Tessa. Én is kérnék egy szobát. - fordultam a fogadóshoz, remélve, hogy még mindig nem tűnt fel a sötét tündének, hogy csupán ingyen szobát szeretnék. - Te meg ne röhögj! - suttogtam magam elé.
- Jó is lesz neked egy külön szoba, legalább senkit nem zavar, ha magadban beszélgetsz...
Nem tudom, hogy sértésnek szánta-e, de én végül nem vettem annak, csak karba tett kézzel vártam a kulcsomat. Amíg vártunk egy férfi távozott, Edem pedig visszaballagott hozzánk bocsánatot kérni. Igazából nem értettem miért. A kis jelenetéből, amit elmondása szerint lerendezett mi alig tapasztaltunk valamit...
Előkerültek a kulcsok.
- Köszönöm! - biccentettem átvéve a kulcsot és megindultam a szobámhoz, hogy belakjam estig.
A szobába érve lehuppantam az ágyra.
~ Csajoztál te már jobban is! Na de legalább gyümölcsöd van, még ha egy kicsit molyos is... - szólalt meg ismét a Mester, még mindig a nevetéssel küzdve.
- Ki akar csajozni? - bámultam pirultan a falat.
~ Én ugyan nem tudom...
Hirtelen hangos lábdobogások hallatszódtak kívűlről, pontosabban a folyosóról.


_________________
Adatlap

"Ha ez működik, én megcsókolom Johnny-t... annál undorítóbbat elképzelni se tudnék!" - Cynewulf, a holdcsókolt Éjpenge

"Meg kell mondjam, Johnny Wood, te vagy a legszórakoztatóbb halandó, akivel hosszú létezésem alatt találkoztam. Menjetek, és találjatok módot, hogy megszabadítsatok." - Armaros, a bukott angyal

11[Küldetés] Üldözve és üldöztetve Empty Re: [Küldetés] Üldözve és üldöztetve on Vas. Júl. 08, 2018 11:38 pm

Edem Ara Shine

Edem Ara Shine
Éjvándor
Éjvándor
Hasogat a fejem. Kicsit túlzásba vittem tegnap… azt hiszem és valahogy kicsit más, ez a fogadó mint amire emlékszem, legalábbis az a sarok, fele akkora se maga az asztal, faragásoknak nyoma sincs, ha csak az egész lapon végig futó repedéseket nem számoljuk annak és a csillár se olyan ami alá nyugodt szívvel, vagy józan ésszel, leülnék.
- Finom a csirke? - Kérdezi a fogadós, majd reagálva az almás akciómra - Az pénzbe kerül ám.
-Kérem ezt az este kifizettem
- Fizetni? - nevet a korsót bámulva. - Várjunk, neked nincs pénzed? Akkor miből fizeted ezt ki? - gúnyosan felemelve a korsót
-Tisztán emlékszem, hogy  ezt kifizettem mielőtt a hálóba tértem, sőt még bő háromnapi szállásra valót is adtam, ne beszéljünk a borravalóról
Ebben a pillanatban nyikorogva tárult ki az ajtó, bár elsőre csak reflexből kaptam oda a tekintettem, amint eljutott az agyamig a látószervem álltal közvetítet kép, az éppen most betérő gyöngyvirágszálról, egyből vissza kaptam a tekintettem és jól meg is néztem a magamnak a kis Sötét Tünde leányzót. Mi tagadás szemre való egy teremtés. KIcsit megfeledkezve a helyzetemről, egy kedves mosolyt is küldtem felé, de asszem ő ezt kicsit félreértette,
- Apropó, miért nincs pénzed? - zavart meg a gyönyőrködésben ez a faragatlan.
- Dehogy fizettél te ki semmit! Alig telt a pénzedből a tegnapra! - Méltatlankodik a fogadós, mielőtt akár válaszolhatnék az ismerősnek.
- Na akkor halljuk a maga történetét. Mi történt a múlt éjszaka, folyamán? Miért nem találom a holmimat a szobámban? - Kérdem tőle. Kezdek dühbe gurulni ami azért elég ritka tőle, de az is ritka, hogy egy ilyen éjszaka után, még a fogadós külön is szivat.
Johnny felé egyszerűen intetem egyet, hogy most hagyjon, erre...
- Idióta. - Nyögi közbe Johnny
- Nyert egy csomó pénzt, aztán egy alak felajánlására, hogy majd ő vigyáz este a pénzére, és a nyakát teszi arra, hogy minden egyes váltót visszaad, igent mondott. A férfi pedig kivett magának is egy szobát, fizetett a maga estéért, sőt a lányért is, majd a pénzeszsákkal felment a lépcsőn maguk után, és azóta nem láttam, azt hittem, ő is ott van még magával!
Mondta a fogadós.
- Érdekes. Egy pillanat, mindjárt visszajövök.- s fogja magát és átül… -  A kis kamasz, most meg át ül csajozni a másik asztalhoz? Még most is részeg vagyok?
Az egyetlen nyom ezek szerint az emeleten lehet, így nem maradt más mint felmenni és körülnézni, ha szerencsém van, csak olyan helyen raktam le a holmim ahova nem szoktam.
- Vigyázz vele, veszett egy alak. - súgtam oda az ismeretlen leányzónak miután felálltam, igazán nem akarok a srác útjába állni, de hát jobb figyelmeztetni az ártatlanokat.
Pár percnyi az emeleten folytatott kutatás után:
Ez pokolian idegesítő, vigyék el minden ruhámat, váltómat, de a kardomat? Bárhova is teszem be a lábam, mindig elrejtek valamicske tartalékot a határba, de a fegyveremet mindig  magamnál tartottam. Évek óta most először nincs a bajtársam kartávolságra és ez nem maradhat így tovább. Három szoba van felül, az enyémet már végig néztem, elsőre semmi nyomot nem találtam, de ha valaki innen úgy akart távozni, hogy a fogadós ne vegye észre, azt megtehette az ablakon át is ami persze most tárva nyitva,. Persze ha valaki innen kiugrik annak tudnia kell mit csinál, és a földön is nyomot hagy.” gondoltam
Körbenéztem a többi szobában is, egyik se volt zárva könnyű volt belépni, makulátlan rend mindegyikbe. Fene egyre idegesebb vagyok és ez nagyon zavaró. vissza rohanok a földszintre majd idegesen szólok a Fogadóshoz:
- Mondjon el mindent amit arról az alakról tud aki kicsalta a pénzem. Ha segít a pénz fele a magáé.
- Sokan megfordulnak errefelé. Viszonylag egyszerre érkezett magával, és közel is maradt, azt hittem, barátok.
- Olyanom nem sok van és a legtöbbjük nő. Ezzel nem megyek sokra. Hogy nézet ki? Milyen ruhát viselt? Látta már korábba? S mind ugyan ez a kérdés vonatkozik is az lányra is akit felvittem
A fogadós kéztartása nem változik, ahogy tovább mondja.
- Nem tudom, átutazó város vagyunk, nagyon sokan megfordulnak erre. De mindketten ugyanúgy voltak öltözve, barna nadrág, fekete felső, noha a lánykán kicsit... előnyösebben volt szabva... - Rötyögött el magában, ahogy a kezével mutogatta a keblek lötyögését.
.- Mit ne mondjak, átutazó város vagy sem, ritka az olyan fogadós aki még csak annyit se tud megmondani, hogy néztek ki azok akik betették a lábukat a fogadójukba... - Alaposan szemügyre vettem, a fogadós kisasszonyt is , hát ha rémlik valami, de csak homályos képek, azt hiszem tegnap is itt dolgozott, de ez se biztos.
Kimentem az utcára, de ott se találtam semmit, a szobám ablaka alatt:
Fene essen bele, ez talán évek óta a legrosszabb reggelem, ilyen kemény talajon még az se látszott volna ha az ágyat dobom ki az ablakon.... Mindegy, ez a fogadós túlságosan is gyanús a saját fogadójára is nézve rossz ha itt rabolnak ki valakit és ha még pénzt is van a dologban, még azt is el kéne sorolnia hány gomb volt az ingén és hány foga volt épp és hány lyukas.
Egyszer csak Johnny ront ki az ajtón. Na ez meg már megint magában beszél, legalább ne itt kint az utcán fényes nap tenné.
- Hé Te! Legalább játszd meg hogy nekem mondod, akkor legalább nem néznek bolondnak.
Nolám nolám egy hátsó kapu s még csak nem is lenne nehéz bejutni...
Már alig halottam a válaszát, Ahogy Johnny vissza ment a fogadóba, de az egyértelmű volt, hogy most nem éppen a vidám bolond szerepében tetszeleg. Bármennyire is szeretném mondani, nem bolond a srác, őrült, veszett egy alak, de nem bolond. Nem tudom mi van a fejével... de ez most nem számít.
Megközelítem és kicsit hallgatom van e mozgás a túloldalon. Motoszkáló hangok és tompa beszéd, hallok mögötte. Résnyire kinyitom az ajtót. Éppen hogy csak mozdítva, ne hogy nyikorogjon. Hegyezem a fülemet. Miről beszélnek?
Sajnos egy elég határozott horkantás, ami rögvest hallatott valaki bentről eltántorított a további lépésektől.
Megpróbálok az utcán lévőkkel szót váltani, de hiába minden igyekezet, vagy lekoppintanak pár szóval, vagy hozzám se szólva ignorálnak.
A fogadó körül nem sokan lézengenek most, látszik, hogy ebédre mindenki a beljebb fekvő fogadókat választja, ez tényleg csak ilyen utolsó pillanatos megoldás lehet. Az se segít, hogy a fogadós leírása gyakorlatilag mindenkire ráillik aki erre jön.
EZ nem igaz, egyik szál se vezet sehova, kezdek ebbe bele őrülni, mintha az Isten, kitalálta volna, hogy a mai napomat örök időkre emlékezetessé teszi a számomra, de nem a legjobb értelemben.
Ezen gondolkodom, mikor az eszembe villan, hogy mégis mi a poklot műveltek. Egy ideg beteg őrültként rohangászok fel s alá és teszem magam nevetségessé, ez egyáltalán nem én vagyok. Oda a kardom, igen komoly veszteség, de ha felhúzom magam azzal csak rontok a dolgon, ha még elő tudom keríteni elő is fogom. Ha meg nem... akkor ez lesz a tanuló pénz, ilyen jó kardot nehéz lesz találnom... főleg  fajtársak nagyrészt nélkül, de megoldjuk.
Ezzel egyetemben, nagy levegőt veszek majd hosszasan kifújom. Végül két kézzel arcon vágom magam és végezetül újra a régi mosolyom öltöm magamra s mintha az egész meg nem történt volna fáradok vissza a fogadóba.
Amint a bejárathoz érek szembe találkozok egy idegen férfival:
- Bocsásson meg az előbbiért, igazán nem akartam jelenetet rendezni itt ebédidő tájékában, igazán nem jellemző rám. - Mondom ezt derűs hangulatban és közbe alaposan szemügyre veszem magamnak, mielőtt esetleg utat engedünk neki.
- Semmi baj, hozzászoktam, hogy nagy a sürgés-forgás, amíg eszem - mosolygott szinte bocsánatkérően az egyszerű utazóruhába öltözött férfi - de ha megbocsát, rohannom kell dolgozni.
Miután utat engedtem neki, kicsit szégyenlősen de a többeikhez is szóltam:
- Azt hiszem elnézést kell kérnem az előbbiért. Kicsit elvesztettem a fejem és ez elég szokatlan tőlem, még egyszer bocsánat. - Mondom ezt nagyjából mindenkinek, kissé szégyenkező magatartásban - majd odalépek a fogadóhoz és megkérdem mivel tartozom. - Közbe továbbra is keresem a gyanús elemeket, majd ahogy tekintettem találkozik Tessával - Még egyszer bocsánat mindenkitől, hogy jelenetet rendeztem…
- Nem tartozik semmivel, most, hogy bocsánatot kért a vendégektől. - horkantott mogorván a fogadós.
Mivel semmi nyomom nem maradt, így a legjobb amit tehetek az, hogy fölszedem az eldugott tartalékomat és kitalálok valamit,  tisztán nem emlékszem, de olyan jó egy- két órányira ástam el a településen kívűl, jó kis séta lesz így félpucéran.
Kár, hogy az Isten, úgy látszik tényleg kiszemelt az nap magának, mert ahogy kiléptem az ajtón, néhány egyen ruhás alak már be is fogta a szám, lekötöznek és visszenk is az erdőbe a nem tudom kicsodák...
- Megvagy! - dagad az egyik mellkasa diadalmasan, legalább valakinek jó ez a reggel.

12[Küldetés] Üldözve és üldöztetve Empty Re: [Küldetés] Üldözve és üldöztetve on Kedd Júl. 10, 2018 4:39 pm

Matheus Zalasch

Matheus Zalasch
Klerikus
Klerikus
Matheus az ellátmányos lovak körül járkált, ahogy várta az érkezőket.
- Minden bizonnyal Önök lesznek a társaim a feladat során. Johannes Hagen. - mutatkozott be.
- Matheus Zalasch. - Kezet ráztak egymással.
Megérkezett a harmadik is, akifelé Hagen csak biccentett.
- Dícsértessék a Jézus Krisztus, uraim.
- Mindörökké ámen. - Válaszolta Matheus, majd homlokráncolás helyett hamarost meredő szemekkel nézett rá.
- A nevem Glória, a Könyörületes Szent Brünhilda rend nővére vagyok.
- Bründhilda? - Pislogott érdeklődően.
- Dícsértessék. - Mondta Hagen, aki értetlenül nézett a Bründhilda szó emlegetésére.
Gloria bólintott, és meglepetten nyugodtan így szólt:
- Igen. Akikhez betört a kultista.
Nyugodtabb kifejezés ül Matheus arcára, de még mindig nem túl bizalom gerjesztő.
- Értem. - Meredt rá, mint aki vár valamire.
Matheus hangos veszekdésre fordítja odébb a fejét. Egy harminc körüli sötétbe öltözött férfi közeledik két oldalán egy-egy Fenrirrel, nyomában pedig egy fiatalabb lánnyal.
- De bátyám, kérlek!
- Elég legyen ebből! Feladatom van, amit teljesítenem kell!
A kislány odarohant Gloriához, suttog neki valamit, majd elmenekült. A nyomkereső fáradtan sóhajtott egyet.
- A nevem Viktor Springer, én fogom a csapatot vezetni. Egy kisebb városban lesz egy találkozónk néhány hírszerzővel. Ha engem kérdeznek, ezt az ügyet túl komolyan veszi az Egyház. Indulhatunk?
A másik inkvizítor odalép a nyomkeresőhöz.
- Gloria nővér vagyok. Mehetünk.
- Hagen inkvizítor. Melyik városban is pontosan?
- Az Egyház mindent pontosan annyira lát fontosnak, amennyire az. - Keresztezte a kezeit maga előtt Matheus. - És természetesen indulhatunk.
- Nostitz a városka neve, igazából csak egy jelentéktelen kis falu, nincs annyira messze, átmenő forgalomból tartotta fenn eddig magát leginkább. - Mondta, majd az egyik teherló kantárát látszólag találomra Johannes kezébe nyomta. - Maga fogja vezetni ezt, én a másikat. Ha minden igaz, holnap délben odaérünk.
Mondta, és útra kelt. Többször úgy tett, mintha szólni akarna, de mégsem tette, és ezt Matheus nem tudta hova tenni. Ahogy haladtak az úton előre, Hagen beszélgetést próbált kezdeményezni vele, de Zalasch nem sok jelentőséget tulajdonított neki, és helyette dühösen nézelődött. Úgy tűnt, hogy az inkvizítorban nagy pajtásra lelt Viktor, mert szinte ordibálva elkezdett magyarázni mindenféléről oldalakon át, felhívva az úton szembejövő összes koldus figyelmét a jelentlétükre.
- Ezek szerint látta a kultistát? - Mondta Hagen, mire végre Matheus nagyon nem feltűnően az egy méteres körzetükbe lopózott.
- Nem volt képes mást kinyögni, csak hogy ne bántsam. Egy 15 éves lánytól pontosan mit is vár az ember? - Mondta, majd ráordított egy gyerekre, aki Gloria pisztolya felé nyúlkált, és Matheus eddig nem vett észre.
Gloria ekkor a pisztolyához kapott.
- Hagyja! Csan egy gyerek! Csak kíváncsi!
- Ne legyen kíváncsi. - Mondta Matheus, ahogy a gyerek felé lépett.
- Ugyan, okos gyereknek néz ki, megérti hogy van amihez nem szabad hozzápiszkálnia. Menj csak. - Lépett közbe Hagen, és hátba veregette a gyerkőcöt.
Gloria rámosolygott.
Mint aki nem látja a közvéleményt, Matheus kezet emel a felelőtlen gyerekre, de az sajna elszelel.
- A nővérnek igaza van, csak egy gyerek. Csak egy kíváncsi gyerek... - Mondja a nyomkereső.
- Ne legyen az. - Válaszolja Matheus és ismételten félrehúzódik.
Idővel egy árnyékos erdőbe érkeztek, ami csak úgy sikította magából, hogy ebből baj lesz. A lovag nyugtalankodni kezdtek, majd az egyikük megfordult és megszökött az irányba emerről jöttek. Három alak jön elő a fák közül.
- Nocsaknocsak, mit fogtunk ma? - Kérdezi boldogan az egyik.
Viktor nem várakozik csak rálő az egyikre, mire az pudinggá változik, majdan vissza emberré. A másik Fenrirjét is előhúzta, hogy azzal lőjön rájuk, és az egyikük felkarját el is találta, majd hátrébb szökkent, hogy újratölthessen. A sebesült felszisszent fájdalmában, de egy másikkal együtt támadást indítottak. Közben a harmadik, hátramaradt férfi Johannes felé irányította az egyik frissen megjelent csápját. A másik két harcos karjai átlátszóvá váltak.
Erre Matheus előkapja az ő nagyon modern és puccos pisztolyát és küld egy judica meat szerettel az egyik közelgő csápszörnyre, majd lő. Sajna amaz ismételten puding alakot ölt. Ekkor a másik rá ugrott, de egy jól irányzott mozdulattal már a földön fekve széthasította az ipsét. Körbetekintve gyorsan felmérte a szituációt, de a kultisták közül már mindenki halott volt.
- Megsebesült valaki? - Kérdezi Hagen.
- Önön kívül senki. - Rázta a nővér a fejét. - Varázslatot vagy alkímiát szeretne jobban?
Matheus feltápászkodott, és leporolta magát.
- Viktor? - Tekintett körbe.
- Jól vagyok. Viszont - mutatott visszafele - a lovat sürgős ütemben vissza kéne szerezni.
- Várjunk. - Szólt Hagen, és elkezdte a halott kultistákat átkutatni.
- Lát valami hasznosat? - Érdeklődött Gloria, még véletlenül sem a ló után indulva. Hosszasan társalogni kezdtek a fekete-barna ruházatról a kultistákon, ugyanis semmi más említésre méltót nem leltek.
- Mikor lustultak így el az inkvizítorok? - Hördült fel Viktor, és indult a ló után.
Matheus fel-alá mászkált, várakozva a paci visszatértére.
- Nem tudom, sajnos nem kaptam leírást róla...mindenesetre érdemes megjegyeznünk ezt a két színt. - Szólt Hagen.
- Milyen két... Ja. - Mondta Matheus nagyon bölcsen, ahogy kizökkent a háttérben való álldogálásból.
Egyszer csak arra jár pár ember és az egyik fenéken csapja Matheust.
- Ellenőrizze atyám, hogy enm tűnt-e el semmije... - Kérdezi aggodalmaskodva a kedves nővér.
Válaszként Zalasch csak morcosan néz, és néz, és néz, és levágja az illető kezét. Amaz sikítani kezd, és elrohan a társaival egyetemben.
- Ez meg mi a madárfészkes fene volt? - Tér vissza lovastul Viktor.
- Játszottunk, Viktor. A játék neve "ne fogdosd az inkvizítort." - Mondta Matheus, ahogy visszahelyezte a kardját a helyére, és olyan elégedett arccal, amit még soha senki nem látott hátra vonult.
Mindenki más csak furcsán nézett, tátogott, remegett, meg miegyéb, Viktor meg lelkiekben úgy dönthetett, hogy amiről nem tud, az nem fáj neki.
- Jó, menjünk tovább, vegyük úgy, hogy nem láttam semmit.
A nap hátralevő része jelentéktelenül telt, majd este tábort vertek.

13[Küldetés] Üldözve és üldöztetve Empty Re: [Küldetés] Üldözve és üldöztetve on Pént. Júl. 13, 2018 10:12 pm

Gloria

Gloria
Klerikus
Klerikus
A nyomkereső még nem érkezett meg, ellenben a két inkvizitorral, egy fiatalabbal és egy idősebbel. Utóbbi középkorú lehetett, és az arcáról úgy tűnt, hogy nagyon nem volt kedve ehhez a küldetéshez. Fel-alá járkált a lovak körül, türelmetlenül, de legalább nem tett megjegyzéseket.
- Minden bizonnyal Önök lesznek a társaim a feladat során. Johannes Hagen. - mutatkozott be a fiatalabb, meglehetősen jóképű férfi. A másik inkvizítor felé kezet nyújtott, felém pedig csak biccentett.
A két férfira néztem. Nem tudtam, mennyire bízhatok meg bennük... Vagy hogy nem küldenek-e azonnal máglyára, ha megtudják, hogy én engedtem el Jonathant. De akár elő is adhattam, hogy megfélemlített.
- Dícsértessék a Jézus Krisztus uraim. - viszonoztam Johannes biccentését. - A nevem Glória, a Könyörületes Szent Brünhilda rend nővére vagyok.
Az idősebb inkvizítor kezet rázott Johannes atyával.
- Matheus Zalasch. Mindörökké ámen. - nézett rám a bemutatkozás után, majd hirtelen rám csodálkozott.
- Bründhilda? - Pislogott érdeklődően.
- Dícsértessék. - mondta Johannes is. Matheus atya kérdésére bólintottam. Ő úgy tűnt hamarabb kapcsolt, mint Johannes atya.
- Igen. Akikhez betört a kultista. - ezt fölösleges lett volna eltitkolni, benne volt a levélben.
Legalábbis úgy sejtettem benne volt... De ha nem, hát a fülükbe juthattak a pletykák. Matheus atya arca megnyugodott, de még így sem volt sem kedves, de még csak bizalomgerjesztő sem.
- Értem. - mondta, de mintha várt volna még valamire. Nem volt időm rákérdezni. A távolból veszekedés hangjait hozta magával a szél. Amikor odanézem, egy harminc körüli sötétbe öltözött férfi közeledett felénk, oldalán egy-egy Fenrirrel, nyomában pedig egy fiatal lány loholt. Az egyik novícia volt az a rendünkből, újoncnak kellett lennie, mert nem emlékeztem a nevére. Nem gondoltam, hogy a testvére is az Egyház alkalmazásában állt. Ahogy egyre közelebb értek, úgy a szavaik is kivehetőbbé váltak.
- De bátyám, kérlek!
- Elég legyen ebből! Feladatom van, amit teljesítenem kell!
A férfi láthatóan bal lábbal kelt, a húga pedig ránézésre nem segített a helyzeten. A lány szomorúan, már-már reménytelenül nézett végig rajtunk, de amikor felismert, szinte azonnal a karjaimba vetette magát.
- Mentsd meg a fiút, kérlek! - súgta, majd piros arccal el is futott, vissza a rendház felé, minden további magyarázat nélkül. Sajnos nem tudtam válaszolni a kérésére, de természetes volt, hogy mindent meg fogok tenni, hogy életben tartsam. Senki másért nem tettem se többet sem kevesebbet. Még a saját öcsémért sem.
A nyomkereső fáradtan sóhajtott egyet, majd nekikezdett a minden bizonnyal unásig ismételt felvezető szövegének.
- A nevem Viktor Springer, én fogom a csapatot vezetni. Egy kisebb városban lesz egy találkozónk néhány hírszerzővel. Ha engem kérdeznek, ezt az ügyet túl komolyan veszi az Egyház. Indulhatunk?
Johannes atya rögtön odalépett hozzá.
- Hagen inkvizítor. - mutatkozott be szűkszavúan. - Melyik városban is pontosan?
- Gloria nővér vagyok. Mehetünk. - válaszoltam én is.
- Az Egyház mindent pontosan annyira lát fontosnak, amennyire az. - fonta karba a kezeit Matheus atya. - És természetesen indulhatunk.
A nyomkereső bólintott.
- Nostitz a városka neve, igazából csak egy jelentéktelen kis falu, nincs annyira messze, átmenő forgalomból tartotta fenn eddig magát leginkább. - Mondta, majd az egyik teherló kantárát látszólag találomra Johannes atya kezébe nyomta.
- Maga fogja vezetni ezt, én a másikat. Ha minden igaz, holnap délben odaérünk. - azzal elindult. Nem szólt hozzánk többet, de többször is úgy éreztem, hogy mindjárt nekifog kezdeni. Aztán mégsem, minden alkalommal becsukta a száját, mielőtt hang jött volna ki rajta.
- Rosszul indult a nap? - kérdezte kicsivel halkabb hangon tőle Johannes atya.
- Ne is kérdezze. - morgott. - A húgom tegnap otthon volt, mert egy hozzánk közeli, újonnan alakult ispotályban be kellett segíteni, és gondolta beköszön. A pletykáknak utánakérdeztem nála, ha már ott járt, és igazolta, én pedig voltam olyan marha, hogy elmondtam, hova indulok ma hajnalban. Ő pedig azzal jött, hogy ne bántsam szerencsétlent, mert neki megtetszett, vagy tudomisén, mi szállta meg. Lehet, hogy maga a kultista. Mintha én dönteném el különben is! - Dohogott, az indulattól megemelve a hangját. Csodálkoztam a dolgon, nem emlékeztem, hogy voltak még mások is a rendházhoz tartozó ispotályban a betegeken, rajtam és Johnnyn kívül. De persze megeshetett, valójában nem néztem, hogy dolgozott-e ott éppen másik apáca is.
- Ezek szerint látta a kultistát? Vagy csak a pletyka alapján lopta magát a szívébe? - kérdezte Johannes atya.
Az úton meglehetősen sokan voltak. Sok koszos koldus és utcagyerekek szaladgáltak, legalábbis annak tűntek. Valójában valószínűleg a front mentén álló falvakból menekülhettek egyre északabbra a háború borzalmai elől.  Csak azt nem értettem, miért bámultak ránk annyira, mikor a papok és apácák a királyság minden vidékén megszokott látvány voltak. Talán az inkvizitorok láncai tehettek róla. Egyikük egészen közel szaladt hozzám, hogy megérintse a fenrirt az oldalamon, de nem törődtem vele.
- A kultistára gondol egyáltalán, hogy ne bántsa vagy valaki másra? - szálltam be én is a beszélgetésbe és Matheus atya is közelebb jött, hogy hallja a beszélgetést.
- Nem volt képes mást kinyögni, csak hogy ne bántsam. Egy 15 éves lánytól pontosan mit is vár az ember? - mondta Viktor, majd a pisztolyom felé nyúlkáló kölyökre dörrent. - Hé, te piszok kis senkikölyke, nem mész innen azonnal!? - Kiáltja, fél kézzel a gyerek nyaka felé nyúlva. Gyorsan a pisztolyomhoz kaptam, de utána a nyomkövetőre néztem.
- Hagyja! Csak egy gyerek! Csak kíváncsi! - szóltam rá erélyesen a férfira.
- Ne legyen kíváncsi. - Lépett a gyerek felé Matheus atya. Végül Johannes atya lépett közbe.
- Ugyan, okos gyereknek néz ki, megérti, hogy van amihez nem szabad hozzápiszkálnia.  Menj csak. - veregette hátba a kölyköt. Rámosolyogtam Johannesre. Örültem, hogy kiállt mellettem.
A gyerek éppen csak elszaladt, mielőtt Matheus atya útivalónak szánt atyai pofonja elérhette volna. Viktor fújt egyet, és megpróbált nyugalmat erőltetni magára, noha nem tudtam, hogy a kis közjáték vagy még az előző téma zaklatta fel ennyire.
- A nővérnek igaza van, csak egy gyerek. Csak egy kíváncsi gyerek... - Mondogatta magának, ahogy tovább indultunk.
- Ne legyen az. - morogta Matheus atya.
És csak mentünk előre, át a földeken, amiken egyelőre szépen érett a hadsereg ellátására szánt búza… Az eseménytelen menetelést csak egyszer szakította félbe a férfi.
- Ha fárasztja a sétálás, csinálhatunk helyet az egyik lovon, megoldjuk. - ajánlotta fel nekem.
Megráztam a fejem.
- Tudok menni, hozzá vagyok szokva.
A férfi bólintott, majd visszafordult az útra. Egy kellemesnek is mondható, árnyékos erdőn vitt át az út, mikor a lovak nyugtalankodni kezdtek.
- Nyugalom, nyugalom... - csitította Viktor a paripákat. Johannes atya azonnal a kardjához kapott és én is a fenrírre csúsztattam a kezemet. Reméltem, hogy semmi komoly… Az egyik ló valamit megláthatott a fák között. Nagyot nyerítve felágaskodott, majd amennyire teherrel megpakolva képes volt meglódult, és elügetett az úton visszafelé. A fák közül három rosszarcú alak lépett elő.
- Nocsaknocsak, mit fogtunk ma? - kérdezte vigyorogva az egyik. Viktor előkapta az egyik Fenrirjét, és rájuk lőtt, azonban a célpont átlátszóvá vált, és pocsolyaként folyt szét, hogy aztán újra összeálljon.
- Ilyen képességekkel ilyen pitiáner állás? - kérdezte szarkasztikusan Johannes atya, aki úgy tűnt elsőnek ocsudott fel közülünk. Én még mindig elkerekedett szemmel néztem a jelenetre, majd észbe kaptam, és az úr áldását kértem először a fiatalabb, majd utána az idősebb inkvizitorra. Kezeimet összekulcsolva imádkoztam az Úrhoz, hogy segítse meg őket a harcban.

Viktor a másik Fenrirjét is előhúzta, és újra lőtt. Az egyikük felkarját el is találta, majd hátrébb szökkent, hogy újratölthessen. A sebesült felszisszent fájdalmában, de ennek ellenére elindult felénk az egyik társával. Közben a harmadik, hátramaradt férfi felemelte a karját. Egy villanás erejéig mintha csápokat láttam volna kirajzolódni, de ez után jobban lekötött az a furcsa sötét energiasugár, ami egyenesen eltalálta Johannes atyát, és folyamatosan égette vagy… nem is tudom mit csinált vele. Éppen befejeződött az ima, amivel még meg tudtam áldani Matheus atyát is.
- Nővér, egy kis támogatást...- préselem ki az ajkai közül a szavakat Johannes atya, majd hátrálni kezdett.
- Harcképes még? - kérdeztem. Gyógyítani gyorsan tudtam, és nem került eleinte varázserőbe, így egyelőre a láthatatlan kultistákra koncentráltam. - Sanctificat... - suttogtam, mire a föld feltöltődött Isten szent erejével. Matheus atya közben elővette a pisztolyát, és egy pillanatra megbénította az ellenfelét, pont annyi időre, hogy fejbe tudja lőni, de ekkor a másik vetette rá magát. Johannes az őt támadót bénította meg egy pillanatra ugyan azzal a varázslattal, és ezt kihasználva a fenriremet előrántva mellkason lőttem. Közben az idősebb inkvizitor is felnyársalta az ellenfelér.
- Megsebesült valaki? - kérdezte Johannes, miközben eltette a fegyverét.
Megráztam a fejem.
- Önön kívül senki. Varázslatot vagy alkímiát szeretne jobban?
Matheus inkvizitor felállt és leporolta magát.
- Viktor?
Ő is megrázta a fejét.
- Jól vagyok. Viszont - mutatott az útra, ahonnan jöttünk. - a lovat sürgős ütemben vissza kéne szerezni.
Valahogy egyikünk sem rohant, hogy visszahozza a lovat. Ez biztosan nem az én dolgom volt, de nem is hittem, hogy az atyáké… Maradt hát, hogy ha Viktor megunja, hogy nincs jelentkező maga eredjen a hátas után.
- Várjunk. - lépett oda Johannes atya a testekhez és elkezdte őket átvizsgálni. Felsóhajtottam. Varázslat akkor. Imára kulcsoltam a kezem, és ahogy a gyógyító varázslat aktiválódott nyakamban felragyogott Fényes Hildegard kendője. Reméltem, hogy ennyi elég lesz.
- Lát valami hasznosat? - kérdeztem a kultista hullák fölé állva. Látszólag semmi különös tárgy nem volt rajtuk, csupán annyi tűnt fel, hogy mindegyik barna nadrágot és fekete inget viselt.
- Köszönöm nővér, sokkal jobb. - mondta Johannes atya.
- Egyenruha lenne? - néztem a holttestek öltözékére. - Viktor, megvan a ló? - pillantottam fel a nyomkeresőre. Igen, célzás volt.
- Mikor lustultak így el az inkvizítorok? - mordult fel a nypmkereső rosszallóan végignézve a két férfin, majd a másik ló kantárját Matheus atya kezébe nyomva a megbokrosodott hátas után lódult.
- Nagyon úgy tűnik, nővér. - válaszolta Johannes atya, teljesen figyelmen kívül hagyva Viktor korábbi megjegyzését. - Ha nem is egyenruha, az biztos, hogy huzamosabb ideje együtt vannak. Talán egy...urat szolgáltak.
Bólintottam a feltevésére.
- Vajon... Ezt a kultuszt keressük?
Johnathanon nem volt egyenruha, bár akkor nem figyeltem meg, hogy mit viselt a köpenye alatt. Nem említette azt sem, hogy lettek volna társai, bár miért tette volna…
- Nem tudom, sajnos nem kaptam leírást róla...mindenesetre érdemes megjegyeznünk ezt a két színt. - válaszolta a férfi.
- Milyen két... Ja. - tette hozzá nagyon bölcsen Matheus atya. Közben a távolban úgy tűnt, hogy Viktornak éppen sikerült megfognia a lovat. Közben néhány utazó is ezt az utat választotta az erdőn át. Nem tűntek felfegyverzettnek, sem semmilyen más különösebb ismertetőjegyük nem volt. Szinte észre sem vettem volna őket, ha az egyik nő nem csapott volna rá feltűnően Matheus atya tomporára… Ha ezt valaki mesélte volna és nem a saját két szememmel látom, talán el sem hittem volna, hogy megtörtént. És mégis megtörtént. Számos gondolat futott végig a fejemen, de elsők között volt, hogy ilyet csak egy romlott szajha csinálhat. És amúgy is, ez cseppet sem volt illendő! De ahogy a tekintetem Matheus atya arcára tévedt, hirtelen támadt egy ötletem.
- Ellenőrizze atyám, hogy nem tűnt-e el semmije...
De az inkvizitornak nem kellett a bíztatás. Tulajdonképpen csak annyi időre volt szüksége, hogy kardot rántson, majd egyetlen csapással levágta a nő kezét.
- Nem volt nála se... ÁÁÁÁÁ!! - váltott át a nő hangja fájdalmas sikolyba, majd a csonkot markolászva elrohant ő is, és a társai is. Csak döbbenten néztem utánuk. Mi a jó ég történt??? Lepillantottam a nő kézcsonkjára. Erre az egyre nem voltam képes, hogy visszavarrjam a végtagokat és működővé tegyem.
Közben Viktor is megérkezett.
- Ez meg mi a madárfészkes fene volt??
- Játszottunk, Viktor. A játék neve "ne fogdosd az inkvizítort." - csúsztatta vissza a kardját a hüvelyébe Matheus atya majd hátravonult. Láttam, hogy Johannes atya tekintete az enyémet kereste, és arcán ugyanolyan elképedés ült, mint amilyen az én vonásaimon is tükröződhetett.
- De... de... - tátogtam. Nem tudtam ennél többet mondani. A nő viszont keresett valamit... de így?!
Viktor sóhajtott egyet. Valószínűleg képtelen volt már lépést tartani velünk és ezzel a nappal, ami talán életem egyik legkülönsebbjeként írhatja fel magát a még el sem készült memoárjaimba.
- Jó, menjünk tovább, vegyük úgy, hogy nem láttam semmit.
Az út további része csöndesen telt. Igazából csak néha sandítottam hátra Matheus inkvizitor felé, de egyikünknek sem volt kedve beszélgetni. Lassan beesteledett, Viktor pedig kiadta a parancsot.
- Ideje tábort verni.
Szerencsére a nyomkövető gyakorlott volt az ilyesmiben, így ameddig a férfiak felállították a kis tábort, én jó asszony módjára nekiálltam vacsorát főzni. Egy ilyen nap után mindenkinek jól kellett essen egy kis ragu.[/color][/color]


_________________
"Find the lady of the light gone mad with the night
That's how you reshape destiny"

14[Küldetés] Üldözve és üldöztetve Empty Re: [Küldetés] Üldözve és üldöztetve on Szomb. Júl. 14, 2018 12:17 am

Tertullius

Tertullius
Klerikus
Klerikus
A déli kapuhoz odaérve egy férfit és egy nőt pillantottam meg – minden bizonnyal az idősebb férfi lesz a másik inkvizítor, a felettébb csinos és fiatal hölgy az apáca. Kollégámnak kezet nyújtva mutatkozom be, míg a hölgy felé csak biccentek.
- Minden bizonnyal Önök lesznek a társaim a feladat során. Johannes Hagen. – szorítom meg a férfi kezét.
- Dicsértessék a Jézus Krisztus uraim. A nevem Glória, a Könyörületes Szent Brünhilda rend nővére vagyok. – válaszolt biccentésemre előbb a hölgy, majd a férfi is megszólalt.
- Matheus Zalasch. Mindörökké ámen. – viszonozta, majd visszakérdezett -Bründhilda?
- Dicsértessék. – mondtam reflexből én is. A rendház neve nem sokat mondott, talán ha a létezéséről tudtam, de bővebb információm nem volt róla. Az inkvizítor se volt ismerős, a kor azonban már erősen meglátszott rajta. Csöndesen figyeltem az érdeklődését a név iránt.
- Igen. Akikhez betört a kultista. – bólintott Gloria nővér. Szóval szinte közvetlenül érinti a probléma. Vezérli vajon a szégyenérzet? Vagy csak félti a rendjét és leakarja tudni az ügyet? Esetleg egyik se? Majd kiderül…
Beszélgetés közben veszekedést hallok meg, a hang irányába pillantva látom, hogy egy harminc körüli, már ránézésre is sokat látott, sötétbe öltözött férfi közeledik felénk két oldalán egy-egy Fenrirrel, nyomában pedig egy fiatalabb, 16 év körüli lánnyal.
-De bátyám, kérlek! – könyörög.
- Elég legyen ebből! Feladatom van, amit teljesítenem kell!
Láthatóan rossz napja van a férfinek, a húgocska pedig nem segít a helyzeten. A lány végigtekint a társaságon majd odafut Gloriához, súg neki valamit, és el is viharzik. A nyomkereső fáradtan sóhajt egyet, majd szinte gépiesen darálja:
- A nevem Viktor Springer, én fogom a csapatot vezetni. Egy kisebb városban lesz egy találkozónk néhány hírszerzővel. Ha engem kérdeznek, ezt az ügyet túl komolyan veszi az Egyház. Indulhatunk?
- Hagen inkvizítor. – mutatkozom be kurtán, és bár kikívánkozott volna a „még jó hogy nem kérdeztük”, visszafogom magam.
- Gloria nővér vagyok. Mehetünk.
- Az Egyház mindent pontosan annyira lát fontosnak, amennyire az. - Keresztezte a kezeit maga előtt. Úgy látszik vagy nincs önkontrolja, vagy nem óhajtja használni. - És természetesen indulhatunk.
A férfi bólint, és csak a bemutatkozások után válaszol a kérdéseimre.
- Nostitz a városka neve, igazából csak egy jelentéktelen kis falu, nincs annyira messze, átmenő forgalomból tartotta fenn eddig magát leginkább. - Mondta, majd az egyik teherló kantárát a kezembe nyomta. - Maga fogja vezetni ezt, én a másikat. Ha minden igaz, holnap délben odaérünk. Mondta, azzal elindult.
Nem szívesen veszem kezembe az irányítást, túl alantasnak érzem, de így legalább lehetőségem támad kicsit nyugodtabban beszélni a férfival. Látom rajta, hogy valami zavarja, sőt, szinte felrobbanni készül.
- Rosszul indult a nap? - kérdezem, picit halkabban.
- Ne is kérdezze - morog - A húgom tegnap otthon volt, mert egy hozzánk közeli, újonnan alakult ispotályban be kellett segíteni, és gondolta beköszön. A pletykáknak utánakérdeztem nála, ha már ott járt, és igazolta, én pedig voltam olyan marha, hogy elmondtam, hova indulok ma hajnalban. Ő pedig azzal jött, hogy ne bántsam szerencsétlent, mert neki megtetszett, vagy tudomisén, mi szállta meg. Lehet, hogy maga a kultista. Mintha én dönteném el különben is! - Dohog, az indulattól túl hangosan, hogy az én hangerőmmel válaszoljon, így mindenki hallhatja. Az út mentén állók megbámulnak minket, bár nem értem miért – annyira nem vagyunk nagy látványosság.
- Ezek szerint látta a kultistát? Vagy csak a pletyka alapján lopta magát a szívébe? - kérdezem a teljesen biztonságos kérdéseket, hiszen hála a hangjának már mindenki ránk figyel.
- A kultistára gondol egyáltalán, hogy ne bántsa vagy valaki másra? – száll be Gloria is a beszélgetésbe, majd szinte érzem, ahogyan Matheus közelebb lép…a kíváncsi fajtáját.
- Nem volt képes mást kinyögni, csak hogy ne bántsam. Egy 15 éves lánytól pontosan mit is vár az ember? - Mondja, majd a Glory pisztolyához nyúlkáló kölyökre dörren. - Hé, te piszok kis senkikölyke, nem mész innen azonnal!? - Kiáltja, és a gyerek nyaka felé nyúl egy kézzel.
Amaz a pisztolyához kap, mielőtt megpróbálja lecsitítani az férfit.
- Hagyja! Csak egy gyerek! Csak kíváncsi! - szóltam a férfira.
- Ne legyen kíváncsi. – Lép a gyerek felé Matheus.
Jómagam is hátrafordulok a kis csődületre, és gyorsan felmérem a helyzetet. Kinek akarok tetszeni, a csinos nővérnek, vagy az öreg inkvizítornak? A válasz egyértelmű.
- Ugyan, okos gyereknek néz ki, megérti, hogy van amihez nem szabad hozzápiszkálnia. Menj csak. - veregetem hátba, a rosszindulat minden szándéka nélkül. Jutalmam egy mosoly Gloriától. Matheus már emeli a kezét hogy felpofozza, de hiába, a gyerek elmenekült.
- A nővérnek igaza van, csak egy gyerek. Csak egy kíváncsi gyerek... - Mondja magának, ahogy tovább indulunk. Nem kerüli el a figyelmem az inkvizítor aggresziója. Nem tudja kezelni a felindulásait, vagy csak egyszerűen nem érdekli, egy gyerekkel szemben? Ejnye. Az eseménytelen menetelést csak egyszer szakítja félbe a férfi Gloriára nézve.
- Ha fárasztja a sétálás, csinálhatunk helyet az egyik lovon, megoldjuk. – egyelőre nem reagálok semmit az ötletre, hiszen nem tudom a nővér hogyan fogadja majd.
- Tudok menni, hozzá vagyok szokva. – válaszolja, a férfi pedig annyiban hagyja a dolgot.

Egy árnyékos erdőbe érünk, amikor a lovak nyugtalankodni kezdenek.
- Nyugalom, nyugalom... – csitítja őket Viktor. Reflexből kapom kezemet a kardomra, és kezdem el kémlelni az erdőt - általában nem szokott jó vége lenni ezeknek.
És valóban: az egyik ló meglát valamit a fák között, és két pillanat múlva felágaskodik, és amennyire teherrel megpakolva telik tőle, meglódul visszafele az úton. A fák közül előlép három baljós kinézetű alak, tőlünk úgy öt méterre.
- Nocsaknocsak, mit fogtunk ma? - Vigyorodott el az egyik. Viktor előkapta az egyik Fenrirjét, és rájuk lőtt, azonban a célpont átlátszóvá lett, és pocsolyaként folyt szét, hogy aztán újra összeálljon. A banditatámadás nem meglepő, azonban ez a…képesség annál inkább. Ennek hangot is adok.
- Ilyen képességekkel ilyen pitiáner állás? - teszem fel a költői kérdést, majd előhúzom a kardom, hiszen úgy tűnik a lőfegyverekkel nem megyünk sokra. Viktor azonban nem így gondolja: másik Fenrirjét előhúzva lő a rájuk, és az egyiknek el is találja az alkarját, a lövedék pedig ezúttal húsba mar. A célpontja a másikkal ennek ellenére elindul felénk, a harmadik pedig valamiféle sugárral engem vesz célba. Képtelen vagyok kikerülni, ahogy pedig eltalál iszonyú fájdalom kezdi el sújtani minden egyes tagomat.
- Nővér, egy kis támogatást… - préselem ki ajkaim közül a szavakat.
- Harcképes még? – kérdez vissza…úgy nézek ki? Matt közben sikeresen megöl egyet, míg a társa, mintegy bosszúból ráveti magát, ezzel a földre terítve őt. Nem foglalkozok vele, először én magam próbálok kiszabadulni a sugár szorításából: egy judica meat elsütve lebénítom azt, aki megátkoz. Ez hat, a sugár megszűnik, és már szedném is elő a Fenrirt, hogy megcélozzam a Matheust támadót, de egyszerűen nincs rá energiám – nyilván a sugár hatása. Mellettem közben Gloria nővér lelövi azt aki engem támadott, Mat pedig végez a fölötte állóval. Veszek egy mély levegőt, majd körbenézve kérdezem meg:
- Megsérült valaki?
- Önön kívül senki. Varázslatot vagy alkímiát szeretne jobban? – válaszolja az apáca, ám a holttestek annyira lekötik a figyelmemet, hogy nem jut el tudatomig a kérdés.
- Viktor? – kérdezi a másik inkvizítor.
- Jól vagyok. - Ő is megrázta a fejét. - Viszont a lovat sürgős ütemben vissza kéne szerezni. – mutat az útra.
Ekkor éreztem, hogy végigfut rajtam a melegség: az apáca ezek szerint a mágiát választotta. Ezután közelebb jött, és ő is elkezdte nézni a hullákat. Ja, hogy Viktor is kérdezett valamit? Majd elmegy Matheus, úgysem csinál semmit.
- Köszönöm nővér.
- Lát valami hasznosat? Egyenruha lenne?
- Mikor lustultak így el az inkvizítorok? - mordult fel Viktor rosszallóan miközben végignézett rajtunk,majd a másik ló kantárját gyorsan Matt kezébe nyomva a ló után lódult.
- Nagyon úgy tűnik, nővér. - válaszolom, teljesen figyelmen kívül hagyva Viktort - Ha nem is egyenruha, az biztos, hogy huzamosabb ideje együtt vannak. Talán egy...urat szolgáltak.
- Vajon... Ezt a kultuszt keressük?
- Nem tudom, sajnos nem kaptam leírást róla...mindenesetre érdemes megjegyeznünk ezt a két színt. - válaszolom a nővérnek.
- Milyen két... Ja. – Jegyzi meg Matheus…ezt se az eszéért etetik.
Közben néhány utazó is elhaladt mellettünk, majd csattanás hangjára leszek figyelmes. Odafordulok, és bár az akcióról lemaradtam, de egy nő keze félreérthetetlen távolságban van az inkvizítor fenekétől. Nem tudok reagálni a helyzetre…fura ízlések? Mindenesetre a férfi arcát kezdtem el fürkészni, apró mosolyomat elfojtva. A sértett sem rest: kardját előrántva vágja le a nő kezét. Amaz hangosan felkiáltott, Viktor pedig pont visszaért.
- Ez meg mi a madárfészkes fene volt??
- Játszottunk, Viktor. A játék neve "ne fogdosd az inkvizítort."
Jómagam nem tudtam hová tenni a dolgot. Komoly problémái lehetnek… Gloria nővérre pillantok, bármiféle megértést keresve a pillantásában arra, hogy ez őrült. Ő is csak tátogni tudott az esetre…
Viktor sóhajtott egyet, látszólag már nem is próbálja ép ésszel kibírni a mai napot.
- Jó, menjünk tovább, vegyük úgy, hogy nem láttam semmit. Az út további részében szintén nem történik semmi izgalmas, amikor pedig beesteledik, Viktor megálljt parancsol, és ránk néz.
- Ideje tábort verni.
Egyetértettem vele, és fel is ajánlottam a segítségem: nem rossz ötlet jóba lenni a felderítővel és nyomolvasóval…

15[Küldetés] Üldözve és üldöztetve Empty Re: [Küldetés] Üldözve és üldöztetve on Csüt. Júl. 19, 2018 10:06 pm

Tessa Hendriks

Tessa Hendriks
Sötét Tünde Druida
Sötét Tünde Druida
Csend vett körül, így korábban lehalkított gondolataim most erőteljesen kezdtek kavarogni a fejemben. Még mindig nehezen bírtam feldolgozni a bizarr találkozást, hosszú idő után az is furcsa volt számomra, hogy újra nagyvárosban vagyok, ráadásul a lakosokat tekintve ennyire sokszínűben, arról nem is beszélve, hogy passzív résztvevőként különben se keveredtem soha olyan helyzetbe, mint amilyennek az emléke még túlságosan is élesen élt bennem.
A self produkcióját továbbra se tudtam hova tenni. Ugyan az elkapott beszélgetésfoszlányokból már egészen jól összeállt bennem egy kép, érkezésem ideje miatt mégis csak úgy lebegett bennem az egész, mintha egy történetmesélés közepére értem volna oda, amit igen… élénken adtak elő. De ezt nem is éreztem fontosnak, ahogy az ajtóra pillantottam újabb távolról érkező zajokat hallva, egy pislogással arrébb is söpörtem a képeket. Az emlékek másik fele jobban piszkált, bár lehet, csak a másik férfi szokatlan közelségét éreztem zavarónak. Sokszor eszembe jutott a távozásom – vagyis menekülésem – utáni időszak, mikor a megrázkódtatások hatására teljesen eltávolodtam mindentől, ami korábban számított, és mintha szó szerint kifordítottak volna, kerültem saját gondolataim kelepcéjébe. Ez erősen meghatározó részévé vált életemnek, és ugyan örültem, hogy már képes vagyok kívülről és távolról visszatekintenem erre az időre, tudtam, hogy a hatása egy életen át ki fog tartani, persze mindez fokozatosan erőre haladva enyhülni fog, egyelőre azonban még elég friss volt. De tényleg csak a közvetlenség zavart volna? Tény, hogy különösen viselkedett, hiszen egyik pillanatról a másikra váltotta át (viszonylag) barátságos hangnemét ingerültté, aztán mikor magában  beszélt, inkább tűnt tébolyultnak, majd átcsapott idegesítő stílusba… Vörös szemeit se hagytam figyelmen kívül, mert az enyéim is ilyen színűek, és ez elég ahhoz, hogy másokénak is nagyobb jelentőséget tulajdonítsak. Bár, ahogy visszaemlékeztem, nem sokszor pillantottam beléjük, egész lényéből áradt valami szokatlan idegenség, így tekintetére se nagyon vadásztam. Reméltem, hogy…
Szemeimet ekkor újra az ajtó felé fordítottam, a korábbi távoli zaj ugyanis lábdobogásokban éledt újjá, és egyre közeledett. Nemrég győződtem meg arról, hogy Johnathan is elfoglalta a szobáját, legalábbis a hangokból ezt szűrtem le, ráadásul a mostani lépések erőteljesebben is hullottak a folyosó padlójára, így biztos voltam benne, hogy ezek más vendégekhez tartoznak. Éppen visszatértem volna korábbi gondolatmenetemhez, de a nehezen kivehető hangok keménysége, és rohamos közeledésük ismét megállított.
Nem értettem, miért támadt rossz előérzetem, hiszen nem csak az én szobám volt errefelé, biztosan csak egy hozzám közeli ajtóhoz igyekeztek, nyugtatgattam magam. Szavaik pár másodpercen belül már elég közel értek ahhoz, hogy megértsem őket.
- Ne vesztegesd az időt, így is késésben vagyunk.
- De…
Egy aprót mozdult a kilincs, mire szívem azonnal hangosabban kezdett verni, kezeim pedig ökölbe szorulva várakoztak, ösztönösen védekezésre készülve, bár mindez olyan gyorsan történt, hogy nem igazán sikerült felfognom, amit láttam.
- Semmi de, most megvan, amiért jöttünk, mi más lehet ott?
- ... Igaz… - Ez volt az utolsó szó, amit még hallottam, mert hamarosan ismét távolodni kezdtek, majd újra csend borult a folyosóra.
Szent ég, kik lehettek ezek? Egy ideig jobb, ha itt maradok... - engedtem ki a levegőt, amit egészen eddig visszafojtottam.
Csak bevonzottam. Vagy eltévesztette az ajtót, mert másfele figyelt – gondoltam vissza a másik hangra, akivel beszélgetett. Hamarosan azonban lecsillapodtam, és testem is újra nyugalmi állapotba került, bár ez megint nem tartott sokáig.
Túl sok volt mára ennyi idegesség, én pedig eleve fáradtan érkeztem, így miden egyes alkalommal, mikor próbáltam volna kizárni a helyet, a látottakat és hallottakat, nem jutottam tovább a próbálkozásnál, mert nem maradt erőm arra se, hogy megfékezzem őket. Szóval mindez végül nyűgös nyugtalanságba torkollott, így felpattantam, és fel-alá kezdtem járkálni. Közben szemeim végig az ajtót vizslatták, várták, hogy mikor érzékelnek egy újabb mozgást a kilincs felől, de nem történt semmi. Ez koránt sem nyugtatott meg, és mikor elég idő telt el ahhoz, hogy a belső késztetés, mely arra buzdított, hogy nyissam ki, erősebben legyen a félelemérzetnél, odaléptem, és lenyomtam a kilincset.
Óvatosan és lassan tártam ki az ajtót, csak annyi helyet engedve, amennyin szemeim éppen kifértek, és körbe tudtak pillantani. Nem találtam senkit, aki a korábbi hangok gazdája lehetett volna, így egy kicsit kijjebb dugtam a fejem.
Ebben a pillanatban egy siető alak vonta magára a igyelmem, aki hamarosan meg is szólított.
- Elvitték a barátaid! - mondta lélekszakadva. - Be a fák közé!
Minden korábbi óvatosságom elillant.
- Tessék?? - nyitottam ki teljesen az ajtót egy hirtelen mozdulattal, ahogy felismertem a fogadóst. Nem értettem először, kire gondolhatott barátaim címszó alatt, de aztán sejteni kezdtem, mivelhogy senki mást nem ismertem itt raja kívül. Bár azért erős túlzás volt őket barátaimnak nevezni, de ehhez inkább nem fűztem több megjegyzést, viszont biztosra akartam menni:
- Mármint Johnathan és a... törölközős? Kik vitték el őket? És hová?
Ekkor eszembe jutott, miért is nyitottam ki olyan félve az ajtót, és visszatértek a nyugtalanító érzések. Nem is szívesen maradtam volna tovább a folyosón, úgy éreztem, bármelyik pillanatban visszatérhetnek a lábdobogások, és egyáltalán nem éreztem magam biztonságban. Riadtan a fogdósra tekintettem, majd egy intéssel beljebb hívtam, hogy inkább ott folytassa, aggodalmam okát azonban már nem osztottam meg vele.
Ahogy belépett, rögtön be is csuktam utána az ajtót, ő pedig a térdére támaszkodott.
- Őket – válaszolta. - Nem tudom pontosan, kik. De azt igen, hogy hová.
Némán néztem rá. Az egész helyzet olyan homályos volt számomra, hogy először tényleg fogalmam se volt, mit mondjak. Tanácstalannak és zavarodottnak éreztem magam, végül mégis megszólaltam.
- Én nem ismerem őket, fogalmam sincs, mibe keveredhettek, nekem semmi közöm hozzájuk – kezdtem mentegetőzni, de megálltam. Sejtettem, hogy komoly helyzetről van szó, és ilyenkor senkit nem érdekelne, kik az érintettek, bárkik is legyenek, a lényeg az volt, hogy bajba kerültek.
- De... Én nem.. Akkor segítsen nekik! Mit csináljak én? - tettem hozzám, bár még mindig hárítva.
- Gyere velem! - nyújtotta felém a kezét.
Egyszerű embernek, átlagos férfinak tűnt, akinek mindennapjait teljesen lefoglalják a fogadóval kapcsolatos teendők. Én pedig távol voltam mindenkitől, akit ismertem – bár ez amúgy sem jelentett sok ismerőst az erdők eltűnésének köszönhetően –, egy város kellős közepén azonban nehéz dolog mindenkitől távol tartania magát valakinek, így csak akad itt is olyan, akiben meg lehet bízni, gondoltam én. Mindig is azt képzeltem, hogy a nagyvárosok lakosai úgy kapcsolódnak össze, mint ahogy az erdő növényei és állatai egymáshoz, őket saját közösségük tartja egyben és biztonságban. Elvenwoods-ban én inkább az előbbihez próbáltam csatlakozni, ami később kedvezőnek is bizonyult, hiszen a druidák és a könyveim között töltött idő felgyorsította ezt a folyamatot. A gyanakvás már régi otthonomban is a részemet képezte, a lényemhez tartozott, itt viszont mégis félre kellett tennem annyira, amennyire még elfogadhatónak ítélhettem. Ráadásul most komoly dologról lehetett szó, szövetségesek pedig mindig jól jönnek.
- Jól van, segítek. Bár… - Nem, kezdjük újra. - Rendben, megpróbálok segíteni.
Azzal felkeltem, ténylegesen elhatározva magamat, hogy segítek neki, ha tudok, felém nyújtott kezéről azonban nem vettem tudomást, vagyis inkább nem akartam. Láthatóan őt sem izgatta ez különösebben, odasétált az ajtóhoz, és azt kinyitva ismét felém nézett, jelezve, hogy menjek csak előre. Én engedelmesen ezt tettem, szemeimet azonban továbbra sem vettem le róla, kiérve pedig vissza-vissza is pillantottam rá, de a folyosón megálltam. Én biztosan nem megyek sehova magamtól… Ha annyira sürgős, majd ő elvezet.
Vártam, mire ő szuszogni kezdett. Nem tudtam, mire véljem ezt, valószínűleg már meg is bánta, hogy értem jött, ennek ellenére továbbra sem mozdultam.
- Menjünk le a pulthoz, van ott valami – mondta végül.
Valami, valahova… Nem értettem, miért nem tud érthetően beszélni.
- Mi? Mi van a pultnál?
Már ahogy kimondtam, éreztem, hogy ezzel inkább csak felbőszítem, de mégse hagyhattam magam csak úgy vakon ide-oda vezetni, ráadásul olyanok miatt, akiktől pont, hogy meg akartam szabadulni korábban. Az előbb ugyan vészhelyzetről beszélt, jelenleg nem igazán fogtam fel a helyzet súlyát, másfajta aggodalmak kerültek előtérbe.
- És miért én? - tekintettem végig magamon, majdnem ismét újrakezdve a kezdeti értetlenkedést. Ha nem is ült ki idegesség az arcára, most már biztosra vettem, hogy elege lehet belőlem. De talán joggal, hiszen ő nem ártott nekem, csak a segítségemet kérte. Tényleg vissza kellett volna fognom magam.
- Oké, menjünk – adtam be a derekam, bár azért megvártam, hogy ő menjen előre.
- Mert te vagy itt, és a te barátaid – érkezett a válasz.
Nem tétovázott, egyből el is indult, én pedig valóban követtem. Nem szorosan mögötte haladtam, egy kis távolságot azért hagytam kettőnk között, de ahogy a lépcsőfordulóhoz értem, hamar bebizonyosodott, hogy mit sem ér a sok taktikázás és találgatás, ha valaki már eleve rossz úton kezd el gondolkodni.
Ekkor ugyanis erős ütést éreztem a tarkómon, majd a folyosó padlója volt az utolsó dolog, amit még láttam.
- Mindig örülnek a lányoknak…

Zúgott a fejem, egész testemet nagyon nehéznek éreztem, és a hasam… Szemeim hirtelen felpattantak, majd megfeszültem. Földet láttam magam előtt, ami folyamatosan mozgott, fölötte pedig két menetelő lábat sikerült kivennem, végül világossá vált számomra a helyzet. Valaki cipelt, de hogy kicsoda, hova és miért, egyelőre rejtve maradt előttem, és ösztönszerűen éreztem, hogy ezt nem most kellene kiderítenem. Nem az okok után kutattam, csupán annyi lebegett a szemeim előtt, hogy kiszabaduljak, így azt éreztem a legtanácsosabbnak, ha egyelőre mozdulatlan maradok. Azt már csak remélhettem, hogy az előbb se mocorogtam, és nem tűnt fel neki az ébredésem. Lassan feljebb pillantottam, és a fogadó még jól látható alakja bontakozott ki előttem, fokozatosan veszítve élességéből és nagyságából, ugyanis éppen távolodtunk.
Most már tudtam, hol vagyunk, ez az épület volt jelenleg az egyetlen biztos pont a városban számomra, bárhol máshol könnyen eltévedtem volna, hiszen egyáltalán nem ismertem a helyet. A hirtelen bennem ébredt reményt, amit az ismerős hely látványa idézett elő, így azonnal fel is váltotta a távolodás gondolata okozta kétségbeesés, és olyan rémület tört rám, hogy korábbi tervemre fittyet hányva megfeszültem, és elkiáltottam magam:
- Hé! Tegyen le! Hova visz?
De ekkor eszembe jutott, miért is hagytam el a szobámat, és még riadtabban hozzátettem:
- Én nem tartozok senkihez, semmi közöm hozzájuk!
Nem is kellett sokáig várnom a válasszal, egy férfi szólalt meg, hangját azonban nem éreztem teljesen ismeretlennek.
- Természetesen utánuk. Vagyis oda, ahova őket, mert én bizony pénzt kapok érted! - nevetett.
Pénzt...? Fejemben ez egyből összekapcsolódott egy korábbi emlékkel, az aznap megismert férfi szavaival: ...itt lehet hölgyekért fizetni… Már nem volt kétséges számomra a jelentésük, viszont én korábban azt hittem, hogy a két férfi segítségére igyekeztem, ahogy felidéztem a fogadóssal folytatott párbeszédet. Ám a most elhangzottakból azt vettem, ki hogy ők is áldozatul estek ennek az egésznek. A fogadós! De hiszen ez az ő hangja! - eszméltem fel hirtelen, ahogy hangjához további emlékeket társítottam. Így még kétségbeesettebbnek éreztem jelenlegi helyzetemet. De akkor most kiben is bízzak meg? Legszívesebben mindkét kezemmel elkezdtem volna csapkodni a vállát, visítani, rugdosni… Ha nem lettem volna összekötözve.
- Szóval minden vendégét ide cipeli? Nem is fogadó ez, mi?
Próbáltam határozottságot erőltetni a hangomba, hogy ne érzékelje a mögötte rejtőzködő félelmet. De bárhova is vigyenek, ki kellett találnom valamit. Én azonban jelenleg teljesen tehetetlennek éreztem magam így megkötözve, provokálni pedig nem akartam a férfit, nehogy még tovább rontsak a helyzeten. Tudtam, hogy Shade a közelben van, hiszen sosem megy tőlem túl messzire, úgyhogy egyelőre csak ebbe a gondolatba kapaszkodhattam, mint utolsó reménysugár.
- De az. Csak néhány naiv lélek mindig engedi, hogy elrabolják.
Nem is vagyok... De, mégis… ki engedte volna, hogy csak így elhurcolják?? Ennyit az óvatosságról. Bezzeg, amikor nem kéne... Nem megy ez nekem.
Sóhajtottam egyet, és hogy legalább kinyerjek belőle valami információt, ami egy kicsit kitisztítja látásomat, beszélni kezdtem.
- És hol van az az ,,ott"?
- Az erdőben – felelte a férfi sejtelmesen.
Az erdő sok lény fejében rejtélyes és veszélyekkel teli helyként él, talán ő is arra számított, hogy ez majd megrémít. Nos, nem éreztem magam ijedtebbnek, mint korábban. Egész életemet egy erdőben töltöttem, rosszabbat is el tudtam volna képzelni. Például egy kicsi, minden irányból zárt szoba említésére már valóban teljesen reménytelennek hittem volna a helyzetem.
Közben érzékelni kezdtem Shade jelenlétét, tényleg a közelben a volt. Jól van, szóval követ. Ekkor már nem szóltam többet, ő is hallgatott, így csendben haladtunk, vagyis haladt tovább. Egy darabig legalábbis, aztán egy távolabbról jövő felszólításra megállt.
- Állj! Mit hoztál ez alkalommal?
- Egy csinos kis kormoskát, fiatal és tetszetős – csapott a fenekemre, mire azonnal megfeszültem, és forrni kezdett bennem a düh.
- Ne érjen hozzám!! - kiáltottam rá.
- Mennyit kérsz érte?
- Ezért? 1000 váltót.
Tényleg eladnak! - villant belém  a gondolat, fejem pedig ismét lüktetni kezdett.
- Meghülyültél! Add ide, hadd nézzem meg!
Újabb kezeket éreztem meg magamon, majd rövidesen lábaim ismét szilárd talajra kerültek. Ott álltam a másik férfi előtt, kinek hosszú fekete hajából kétoldalt két hegyes fül állt ki. Tünde volt, barna nadrágot és fekete felsőt viselt, öltözékében semmi különöset nem vettem észre, viszont az arcára kiülő kifejezés, vagyis inkább annak hiánya, mikor szemeivel méregetni kezdett, mint valami portékát, nos, az igencsak aggasztott.
- Én.. - és ekkor eszembe jutott valami, bár már akkor megbántam, mikor a szavak elhagyták a számat. - Nem biztos, hogy megfelelő vagyok. Sőt. Nézzen rám!! - azzal fekete bőrömre mutattam, próbálva segítségül hívni egy kis diszkriminációt. - Senkinek nem kell ilyen.
Pár másodpercig még méregetett, majd újra megszólalt.
- Viszem – azzal elment.
- Jó hasznot hozol nekem, bizony... - kúszott bele még fülembe a fogadós eszelős hangja.
- ...mindegy, a lyuk az lyuk. - Az újonnan megismert férfi hangja tűszúrásként hatolt belém. Erre még mozdulni sem mertem, legszívesebben eltűntem volna a föld alatt. - Meg különben is, az ő dolguk – hallottam meg ismét a hangját,  amihez már alak is társult, ahogy egyik kezében egy erszényt tartva jött visszafele. Átadta a fogadósnak a megbeszélt összeget, az pedig még egy utolsót intve jókedvűen elindult visszafele.
Nem hagyhat itt!! Ezzel! Na nem mintha a fogadóssal szívesen maradtam volna, de ez a férfi tényleg megrémített.
Egy darabig még néztem távolodó alakját, csak hogy ne a másikra kelljen.
- Ne haragudj ezért, ismerem egy ideje. Faragatlan egy alak – szólalt meg ekkor szinte bocsánatkérően.
- Ne haragudjak?
Felpillantottam, de ismét rezzenéstelen ábrázattal találtam szembe magam, és ez belém fojtotta a szót. További pár pillantással most alaposabban is szemügyre vettem. Lehet, mégiscsak a fogadósnál kellett volna próbálkozni a szökéssel. Bár ki tudja… Mindenesetre most már biztos voltam abban, hogy hamarosan meg kell próbálkoznom vele, nem akartam megvárni, míg többen csatlakoznak hozzá, most volt egyedül.
Szúrós tekintetet vetettem rá, de nem sokáig bírtam a szemébe nézni, félre is fordítottam az arcom. Ekkor viszont szemem sarkából egy tőr hegyét láttam megcsillanni, és már ösztönszerűen vetődtem volna oldalra, de túl késő volt, úgyhogy már csak addig jutottam, hogy becsukjam a szemeimet.
De nem érkezett a fájdalom, csak a korábban érződött szorítás enyhült. Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy elvágta a lábaimat egymáshoz szorító köteleket, majd mindjárt kezét is megéreztem jobb karomon.
- Peter vagyok – szólalt meg újra, ezúttal is tárgyilagosan.
Tekintve, hogy épp most adtak el, feltételeztem, nem várta el, hogy én is bemutatkozzak. Érintése, és ahogy maga mellett vezetni kezdett viszont újra eszembe juttatta a menekülést, így másik szabadon maradt kezemmel óvatosan az övembe csatolt botom felé kezdtem nyúlni, majd köréje fontam az ujjaimat. Gondolataimat Shade felé irányítottam, hívni kezdtem.
Eltelt egy kis idő, de semmiféle válasz nem érkezett, és ez ismét rémülettel töltött el, egyrészt mert aggódtam, hogy őt is fogságba ejtették, másrészt ő jelentette számomra az egyetlen reményt a szabadulásra. De ő nem jelent meg, öt másik férfi viszont hirtelen a semmiből lépett elő, többségüknél egy-egy botot is láttam.
Ezek meg honnan kerültek elő? De hiszen egyedül volt! Nem hallottam lépteket, úgyhogy a közelben kellett rejtőzködniük.
Fogalmam se volt, mit tegyek, viszont ahogy szemeim egyikükről a másikukra tévedt, a háttérben megláttam Shade alakját. A fák törzsei és bokrok takarásában lopózott egyre közelebb hozzánk. Gyorsan elrántottam onnan tekintetem, nehogy a többiek is felfedezzék őt általam, és ismét feléjük fordultam, bár egyiküket se néztem szívesen sokáig.
Nem tudtam, azzal hívom-e fel magamra jobban a figyelmet, ha megszólalok, vagy inkább akkor, ha nem csinálok semmit. Mivel még mindig magamon éreztem én is az ő tekintetüket, úgy döntöttem, megpróbálkozok a másikkal.
- És most?
- Most bezárunk, aztán majd meglátjuk – felelt a férfi, akire utoljára néztem.
Egyszerre lepett meg, és kezdett ismét dühíteni a tárgyilagos hangnem, amiből már az előbb is kaphattam ízelítőt.
- Igen? És azt is megtudhatom, hogy hova? Ha már ilyen készségesen válaszolnak…
- A ketrecekbe – válaszolt megint, majd mellém lépve vezetni kezdett egy irányba.
Ezt hallva egyik irányból a másikba fordítottam a fejem, ketrecféle formák után kutatva szemeimmel, de nem vettem észre semmi erre utaló jelet. Reméltem, akkor azért kellően messze vannak azok a ketrecek.
- Tehát vannak itt - mutattam körbe - más... foglyok is?
Közben éreztem, ahogy Shade egyre közeledik, de gondolatban egyelőre még csendre és óvatosságra intettem. Még nem…
Kérdésemre azonban nem érkezett válasz, így én is csendben mentem tovább. Egyszer csak megláttam magam előtt egy halom fatákolmányt, ezek voltak a ketrecek. A legtöbbjük foglalt volt különböző személyek által, akik között akadt mindenféle, de elsősorban tündék és sötét tündék, azoknak is a többsége nő vagy lány volt. Nyeltem egyet, de szám addigra már teljesen kiszáradt.
- Szóval oda...?
- Igen, mindenkinek külön van, van elég – érkezett a válasz, ugyanazzal az idegesítő monoton hanglejtéssel. Feléje pillantottam, majd tekintetem visszatért a ketrecekhez.
- És ha nincs elég fogoly? Egymást zárjátok be?
Nem értettem, miért kérdeztem ezt, egyszerűen csak kicsúszott a számon. Tudtam, hogy nincs értelme hergelni őket, vagy azt játszanom, hogy nem rémisztett meg a látvány, biztos voltam benne, hogy arcom és testbeszédem pontosan az ellenkezőjét fejezi ki.
Egy üres ketrechez vezettek, mellette több is volt, de azok mindegyikében tartózkodott már valaki. Riadt szemek villantak rám, valószínűleg hozzám hasonlóan értetlenül álltak a helyzethez. És még hányan lehettek! Bele sem akartam gondolni, mennyi áldozattal játszhatták már le ugyanezeket a köröket, és most itt ültek egy-egy ketrec fogságában, mint sok bezárt félelem és kétségbeesés.
- Na halljuk, még is mi ez az egész, kölyök? - hallottam meg ekkor egy férfi hangját az egyik ketrec felől.
Hamarosan meg is leltem az előbbi szavak forrását, ugyanis észre vettem a selfet, akivel a fogadóban találkoztam, nem messze tőle pedig az ismerős vörös szemeket… Lábaim a földbe gyökereztek, megálltam, és csak néztem őket.

16[Küldetés] Üldözve és üldöztetve Empty Re: [Küldetés] Üldözve és üldöztetve on Kedd Júl. 24, 2018 3:05 am

Edem Ara Shine

Edem Ara Shine
Éjvándor
Éjvándor

Nem túl kellemes kötözött sonka formában utazni, ha legalább egy szép leányzó társaságában lennék elviselném, de most csak ez a ferde orrú, bancsa leányzó, ki remélhetőleg nem az esti vendégem volt, és a két izomkolosszus jutott.
Régebbi szerepjátékos kalandjaim, bár ezekhez is jól le kellet annó itatni, most hasznosnak bizonyultak, aprólékosan, de sikerült kicsit meglazítani a kezemet és a számat szorító kötéseket.
- Miért van az az érzésem, hogy nektek van hozzá közötök, hogy ilyen csodás reggellel áldott meg a sors? - nyögtem ki  a szót magamból, miután sikerült kiszabadítani a szócsövem.
- Ki másnak lenne? - röffen fel a nő, gúnyos mosollyal a száján, majd amint észbe kap, hogy szabad a szám, visszarakja a kötést, még az előzőnél is jobban megszorítja, közben  olyan vörös lett mint az érett szamóca, vagy inkább cseresznye.
Szerencsétlenségemre kezemnél, még egy újabb hurkot is rá tett a biztonság kedvéért.
Kínomban, mivel más nem jutott eszembe, himbálózása foglaltam le magam.
" Mi a fenne ez az egész?! Az exeim felbéreltek egy csapat zsoldost vagy mi a szösz?"
Ha az eddigi nem lett volna elég:
- Maradj veszteg! - hallom a csajt majd egy ütést a kobakomra és minden elhomályosult.
Tessával fekszem a réten egy selyem pokrócon, egyik karomban karcsú alakja, másikban érett szőlő, figyelem ahogy a szőke tincsei az arcába borulnak ahogy elszundít a drága…
Sajnos egy ismerős hang kacajjal körülölelve zavar fel a kellemetes kis álomból.
-Min röhögtök, gyökerek? - Kérdezi az ugyancsak hasonló módon hurcolt, kissé ideges Johnny kölyök.
Bár szívesen közbe szólnék én is, köszönteném balsorom, egyik ,vélhető forrását, de ez a kötés nem könnyíti meg a dolgom.
- Rajtad, mi máson? - Röhögcsél tovább a megszorult társaság.
Más nem maradt, lekötözve nem sokat tehetek, de ma túlságosan bal lábbal keltem ahhoz, hogy csak úgy kivárjam mi fog történni. Valakit meg akarok ütni, de nagyon, kerüljön bármibe is. Először ellazítom az izmaimat, majd mélyről indulva erőt gyűjtök az ernyedt izmaiba.
- Tehát vicces vagyok. És meséljetek... Mi olyan vicces rajtam? - Hallom továbbra is a kölyköt.
A csoportunk lassítani kezd, kicsit a nyakamat nyújtóztatva azt is megfejtem, miért? Elértünk egy tábort, bizonyára itt gyülekezik a csoport. A józan ész ugye most adná, hogy jobb nyugton maradni, a tömeges túlerő sok egy megkötözött vándornak. Na csak az a baj ,hogy az este a kardommal együtt azt is elvitték…
- Tudok Xaphanról.
Sikerült kirántanom a kezemet a fogvatartóm kezéből, majd amint földre estem...
- Ne ficánkolj már, az ég szerelmére! - Mondta a férfi és durván gyomron vágott.
Azzal viszont nem számolt, hogy ettől még csak jobban eldurrant az agyam, ahogy egy aprócska kis levegőhöz jutottam, s ahogy felpróbált kapni, teljes erőből állon vágtam.
A szemét akartam, de legalább jól ráharapott a nyelvére.
Mondjuk nem rökönyödött meg és egy pofonnal folytatta a kényeztetést, de TELJESEN megérte.
- Az lepett volna meg, ha nem.
Na kezd már nagyon bizsergetni, hogy mi ez az egész, persze csak a két korábbi simogatás után.
Beérünk egy újabb helyre, körökbe pakolt ládikók, középen egy fura csuklyás alak kezében jó pár holmit, köztük egy kardot tartva…” A rohadék, ugye nem a kardomat vizsgálgatja.”
Na jó kivárom mi fog ebből kisülni
Bárminemű tapintatot mellőzve, egyszerűen ledobnak a földre, nem mintha ez a mai nap után megkottyan nekem, de azért naaa...
- Csakhogy! - Szólal meg egy férfi hangja, ahogy eldobja a csatapengét. Hogy marná a kezét valami savas trutyi, az az én csatapengém és még ilyen tiszteletlenűl is bánik vele - Már vártalak benneteket!
Jobban belegondolva kicsit beteges az ahogy a kardhoz viszonyulok, tisztára olyan ez mintha elvonási tüneteim lennének.
- Gondoltam rá. Mondhatni, éreztem... - röhög magának a kis kölök
- És azt is tudod, miért?
- Edetek e a olam e a art! - Erőltettem ki magamból, persze rám se bagóztak
- Arról fogalmam sincs... De egy tippem van, hogy ki vagy. Mit akarsz tőlünk, Xaphan?
- Óóóóóó, én nem Xaphan vagyok, csak egy alázatos szolgája aki azt a feladatot kapta, hogy gyűjtsön neki minél több szolgálót.
Bár finom lenne ez a nyamvadt kötél...
- És miért pont mi?
- Mert ti vagytok itt! - Mondta sejtelmesen a figura.
Végre megadta magát a kötél...
- Mégis minek kellett bekötni a pofám? Ez elég goromba vendéglátásra vall, nem mintha a lekötősdi többi része az lenne, de most komolyan féltek a hangomtól vagy mi?
- És bárkit, akit erre találtok próbáltok befűzni? Mi van, ha retardált?
- Hallgass, bunkó! - Emeli feléd a kezét a maszkos férfi, és három nyamvadt csápot küld rám. - Tiszteletet!
Ezzel egy elég durva sokban részesít, alig bírom ki anélkül hogy felüvöltsek fájdalmamban.
- A mesternek az is jó. A tömeg számít! - Emeli fel a másik kezét, majd a sugarat is beszünteti.
Nem tudom meddig tartott, de nem is akarom tudni, egy pillanatra talán az eszméletem is elfelejtettem. Amint kicsit összeszedem magam, válaszolok:
- Én bunkó? Mi okot adtál a tiszteletre? Talán azzal gondoltad, hogy pucér embereket rabolsz el az utcán fényes nappal. Legalább küldtél volna meghívót vagy valami
- Hírnök vagy, igaz?  De ez most nem lényeges... Nem jobb száz oroszlán, mint ezer nyúl? Kérdem én; Ha nincs erő, minek számok?
- A MESTER érdemel tiszteletet!
“Ez így van” - Hallok egy elég halk suttogást a fejemben, nagyon halk, de mégis tisztán értem, bár eléggé azt az érzést kelti bennem, mintha egy kisfiú szólna hozzám aki megjátssza a felnőttet… azért így is libabőröztető.
- NE KÉRDŐJELEZD MEG A MESTERT!! - Ripakodik aztán Johnnyra, amit követ az, hogy a sötétből valami irtózatosan ronda mászik elő s indul meg felé.
- Örvendek a mesterednek. De még mindig nem értem miért alkalmaz egy ilyen alakot akinek a legkevesebb stílus érzéke sincs, nem vett ez rá rossz "árnyat"?
- Nem akarok harcolni! - ránt elő Johnny egy tört… várjunk, komolyan nem fegyverezték le mielőtt idehozták, ezek tényleg ennyire pancserek?
Valamiért erre inkább felém intette a szépséges kis ocsmáncsságot. Komolyan az ilyen sötét alakok miért vonzódnak az ilyen csúfságokhoz?
- Akkor legalább kussolj.- vágja hozzám végül, majd visszafordul Johnnyhoz - A mesterem nemsokára beszélni fog veled.
Ahogy közelebb ért még és sikerült még jobban vennem az alakját...- Atya ég, de ronda vagy - egyszerűen csak kibukott belőlem. Amennyire tudtam felvettem egy védekező pózt, jobb híján a lábamat húztam magam elé.
- Izgatottan várom.
Kár, hogy nekem nem kellet tovább várnom, hogy elérjen a szörnyike, nekiugrott a lábamnak és bele is kapott, mielőtt röppályára állítottam volna, ugyanis páros lábbal rúgtam el magamtól.
- Egyelőre vigyétek el.
- Te kis... - üvöltöm el magam - Hogy harapnál inkább egy zsák féregrágta, ezer éve rothadó fokhagymába!... - pár másodperccel később - Na persze neked az biztos ízlene.
- Hagyjad. - Int a szolgának a férfi. - Megkötözni mindkettőt.
Elő is lépnek néhányan kötelekkel.
Utolsó próbálkozásnak még megpróbálok a kardhoz mászni, de esélytelen, első méteren felkapnak és vállon visznek el, most már testemhez kötött kézzel….
Legalább hátas van. Ezt is meg kell becsülni----
Végül egy rakat ketrechez, a legtöbb már lakott, főleg nők, tündék és sötét tündék, bár elvétve látni férfiakat is.
- Orgia lesz itt vagy mi? Úgy is mindegy, avassatok már be
- Majd a mester eldönti.
- Hát lenyűgöz a társaságotok, de komolyan. Mondták már hogy humoros alakok vagytok?
Egyszerűen belöknek az egyikbe és még el se köszönnek… a végén még megsértődök gyerekek. Majd pillanatokkal később a kölyköt is a szomszédosba, csak ekkor veszem észre, hogy néhány pillanatra elvesztettem.
- Na halljuk, még is mi ez az egész kölyök?

17[Küldetés] Üldözve és üldöztetve Empty Re: [Küldetés] Üldözve és üldöztetve on Hétf. Aug. 06, 2018 6:42 pm

Gloria

Gloria
Klerikus
Klerikus
Az éjszaka csöndesen telt, és nyugodalmasan, már amennyire egy erdőben nyugodalmasan telhetett. Viktor a nap első sugaraival egyszerre ébresztette a csapatot, rá esett a hajnali őrség sora.
- Reggelizzünk egyet, mindenki végezze el a dolgát, fél óra múlva indulnunk kell. - ismertette a napirendet, majd elment megnézni a lovakat. Én csöndesen, de röviden imádkoztam felkelés után, majd mivel az esti ragu teljesen elfogyott nekiálltam egy kevéske zabkását készteni. Gyors volt, egyszerű, de laktató, és most mindenkinek szüksége volt az erejére. Aszalt bogyókkal édesítettem, amiket magammal hoztam az útra. Nem gondoltam, hogy egyébként bárki is figyelt volna akár Viktor akár a két inkvizítor egészségére.
Amikor elkészült mindenkinek szedtem egy tálba. Johannes atya elvonulva imádkozott, de a reggeli illata őt is visszacsábíthatta.
- Köszönjük a gondoskodást. - mosolygott rám a férfi. Kedves volt, főleg ahhoz képest, hogy mi volt a munkája, és az a mosoly, meg a meleg barna tekintete egy kicsivel jobbá tette a reggelem.
- Szívesen. - mosolyogtam vissza rá.
Matheus atya amikor meglátta az ételt keresztet vetett, de fel sem merült bennem, hogy nem feltétlenül hálát ad épp, hogy ma is reggelizhettünk. Én is gyorsan hálát adtam krisztusnak és nekifogtam a fejadagomnak, amikor pedig Viktor visszatért neki is odanyújtottam a legutolsó tányér zabkását. A férfi hálásan bólintott, és nekiállt falatozni.
- És most Viktor? Merre tartunk? - kérdeztem, csakhogy tisztában legyek a pontos menettel.
- Nostitz a városka neve. - válaszolta a felderítő, száját a ruhaujjába törölve. - Még ma oda tervezek érni. Ebédidőkor találkozunk kell egy kémünkkel, aki majd bővebb információkat fog adni. Ha más dolguk nincs, azt javaslom, induljunk.
Bólintottam. Amikor végeztünk összeszedtem a tányérokat és el is öblítettem őket a nálam lévő tömlő vízzel. Szerencsére észak erdeiben sok volt a tiszta, gyors folyású patak, ahol újra tölthettem. Amilyen gyorsan csak tudtam összecsavartam a hálózsákom és a táskámhoz erősítettem, készen az indulásra. Szerencsére nem én készültem el utoljára.
Viktor a változatosság kedvéért most Matheus atya kezébe nyomta a másik ló kantárját, és kellemes gyalog tempóban meneteltünk az uticélunk felé. Egy jó ideig csupán a madarak csiripeltek. Volt aki a természet énekének tartotta, a legelső, legszentebb dalnak, de a földhöz ragadtabb lelkek szerint csak így próbálták kijelenteni, hogy a fa amin ültek bizony az övék volt és senki másé. Ezn morfondíroztam, mikor végül Viktor megunta a csendet.
- Mondjátok, szerintetek hamar visszaérhetünk? - Kérdezte reményteljes hangon. Látszólag kényelmetlenül érezte magát valamiért.
- Mit jelent a hamar? - kérdeztem vissza.
- Az előző kultisták sem okoztak túl nagy problémát, nem kell félnie azoktól sem akikkel ezután találkozunk…- mondta neki Johannes.
Matheus csak mormogott valamit, amiből csak néhány szót tudtam kivenni, mint hogy "ló", "máglya", és "időjárás".
- Hamar... Két hétnél tovább nagyon nem szeretnék odalenni. - válaszolt a tarkóját vakargatva, majd Johannes atyához fordult. - Mindenkinek más probléma. - mondta végül, majd oldalra sandított a motyogó inkvizítorra.
- Ha nem járunk a végére két hét alatt én szégyellném magam. - mondtam Viktornak megnyugtatóan. - Hová siet? - kérdeztem kedvesen, miközben én is Matheusra pillantottam. Eszembe jutottak a nagyjából vele egykorú keresztes nővérek, akiket megnyomorítottak a háborúk, és ezért összeégve, bicegve vagy fél karral szolgálják tovább az urat Szent Brünhilda rendjében. Sokuknak már az elméje sem egészen ép azoktól a dolgoktól, amiket láttak. Rájuk emlékeztetett Matheus.
- Egyetértek. Két hét bőven elég kell, hogy legyen. - erősített meg Johannes. - És Önnek mi a probléma? - kérdezte a nyomkövetőt, aki erre megkönnyebbülten sóhajtott fel.
- Hamarabb is lehet... - fűzte hozzá. - Tulajdonképp csak haza az enyéimhez. - Mondta kicsit szégyellősen.
Felvontam a szemöldököm.
- Az otthonülő emberek ritkán mennek nyomkövetőnek. - valamit titkolt. Éreztem.
- Nem rajtam múlna. Csak tudják, családom van már, és a feleségem a lelkemre kötötte, hogy érjek haza hamar, mert... mert várandós az első gyerekünkkel. - mondta gyorsan, de még mindig nem őszintén. Nem nézett ránk. Hazudott két inkvizitor mellett, úgyhogy komoly dologról lehetett szó.... Ilyen könnyen viszont nem engedhettem el. Ha egy csapat tagjai nem bíztak egymásnak, az veszélybe sodorhatta az egész küldetést. Ezt minden utolsó kiskatona is tudta, erre pont egy tapasztalt felderítő nem.
- Akkor bizonyára nagyon örülhetnek. Miért vállalta el mégis a munkát? Nem akar ott lenni mikor a felesége szül? - néztem rá összehúzott szemekkel.
- De, de, ott akarok, csak... csak... Jó, nem voltam őszinte. Nincs saját családom, se feleségem, a szüleimmel élek. Egyszerűen nagyon félek. - Mondta végül lemondóan. Nem tudtam, hogy az államat keressem meg a döbbenettől, vagy inkább orvosságot, ami levitte a hirtelen felszökött vérnyomásom. Ennyi körítés csak azért mert gyáva volt…
- Merre van a város és hogyan hívják a kémet? - kérdeztem a felderítőt. - Ha fél, akkor csak útban lesz. Mondja meg hova menjünk kit keressünk mi a jel. És menjen innen. - közöltem vele szenvtelenül. Talán kegyetlennek tűnhettem abban a pillanatban, de tényleg úgy éreztem, hogy innentől Viktor csak hátráltathat minket. Szorult helyzetben ott hagyhatott minket a slamasztikában, ráadásul először még csak nem is akart velünk őszinte lenni. Inkább maradt volna csendben. Sajnálatos módon ezen a ponton a nyomkeresőnk teljesen elveszítette a bizalmamat, még ha egyelőre nem is derült ki róla, hogy rosszban sántikált.
- Nyugalom nővér, biztos vagyok benne, hogy ez csak a kezdeti félelem. Amint belekezdünk az igazi küldetésbe, azonnal tovatűnik majd - hiszen az Úr megerősíti a gyengéket. - próbált csitítani Johannes atya, és gondoskodóan mosolygott rá a felderítőre. - Ha pedig abba gondol bele, hogy legyőzve a félelmét új emberként szolgálhatja majd ezután az Úr ügyeit, biztos vagyok benne, hogy mindenáron követni akar majd minket ezen az úton. - elszégyelltem magam. Ezt nekem kellett volna mondanom. Újra végigmértem a férfit, és ismét felvetült bennem a kérdés, hogy hogyan csatlakozhatott az inkvizícióhoz, mikor egy plébános kedvessége lakozott benne? De midnenkinek megvolt a maga története.
- Félni majd akkor féljen - Matheus atya nagy levegőt vett -, mikor nem végzi el megfelelően az egyháztól kapott munkát.
Viktor láthatóan meghökkent a szavaimon, és megállt.
- Nővér - kezdte. - A városba nélkülem is eljuthatnának. Nem, nem arra kellek, hogy elvezessem magukat odáig.
- Akkor avasson be minket, hogy utána mi lesz a dolga. Valójában annak ellenére, hogy milyen veszélyes a megbízásunk meglehetősen keveset tudunk. - majd felsóhajtottam. - Sajnálom az előbbit, Johannes atyának igaza van.
- Pontosat akkor fogunk tudni, amikor beszélünk a kémmel. - mondta sokkal határozottabb hangon, majd Matheus atya felé fordult egy pillanatra. - Maga meg ne fenyegetőzzön, ugyanazt az ügyet szolgáljuk, miért ne végezném el?
Azért mert már tudjuk, hogy gyáva vagy, és bármelyik pillanatban megfutamodhatsz…
De ezt a gondolatot nem mondtam ki hangosan.
- A dolgom pontos körülményektől függetlenül az lesz, hogy segítsek a keresett személy nyomára bukkanni, miután már tudjuk, hol kell keresnünk.
- Ugye tudja Viktor, hogy az urak inkvizitorok? Nem kéne ilyen rejtélyesen kezelni az ügyet, mert még azt találják hinni, hogy fontos információt tart vissza.
- Tőlünk nem lehet információt "visszatartani". - vigyorgott Matheus atya Viktorra, és ettől a vigyortól valahogy még engem is kirázott a hideg, pedig nem volt semmi titkolni valóm.
- Miért gondolja, hogy én bármivel is többet tudok, mint maga? - Fakadt ki a nyomkövető. Láthatóan a szívére vette a gyanusítgatást, de talán akkor nem kellene háborús időkben kultistákat üldözve gyanúsan viselkednie. - Egy nyomkeresőnek mi lehet a dolga? Az, hogy nyomot keressen. De amíg a kémmel nem beszélünk, fogalmam sincsen, hogy hol kellene nyomot keresnem! - Mondta egyszer rám, másszor Matheusra nézve. Az inkvizítorokra pillantottam. Vajon őszinte volt vagy nem? Ez végülis az ő szakterületük volt. Johannes a tekintetével intett, bár nem voltam benne biztos, de ha kimondta volna talán úgy hangozott volna, hogy: Hagyd.
- Nyugodjon meg, teljesen megértjük a helyzetét. Mindössze mi is feszültek vagyunk kissé. Beszéljünk a kémmel, aztán pedig meglátjuk a következő lépéseket. - mondta a férfi, Matheus pedig továbbra is csak morcosan nézett Viktorra.
A felderítő némán bólintott, némi köszönettel a tekintetében Hans felé, majd visszafordította az útra a tekintetét. Nemsokára néhány ház sziluettje rajzolódott ki a távolban, az erdőt pedig szántóföldek váltották fel.
- Nem ez az úti cél - szólt hátra Viktor. - De van itt egy kis fogadó, tűrhető a sörük. Megállhatunk, ha akarnak, úgy terveztem be a menetet, hogy ez még beleférhessen akár. Ha itt nem állunk meg, ott kell várnunk a találkozóra. - Fejtette ki.
- Én nem vagyok fáradt.
[color=blue]- Szintén azt javaslom, hogy inkább a megadott helyszínen várjunk. - bólintott Johannes.
- Megállni? Sörözni? Itt? - Mutatott értetlenül Matheus a fogadóra, és ebben minden rossz véleménye benne volt, anélkül, hogy kimondta volna.
- Miért ne. - Vont vállat Viktor, és tovább indultunk. Néhányan követtek minket, de hogy mi célból azt sosem tudtuk meg. Talán nem is volt céljuk egyáltalán. Még egy óra menetelés után, nagyjából délben értünk be a faluba. Végre.
- Íme Nostitz - mutatott körbe, majd ujja megállapodott egy közeli épületen, ami a szegényes fogadó lehetett. - Itt lesz a találkozó egy óra múlva. Én elmegyek a lovakat intézni, maguk addig csinálhatnak, amit szeretnének, csak egy óra múlva legyenek itt. - Vette ki Matheus kezéből a gyeplőt, és elvonult a faluba.
A kút mellett, egy fa árnyékába ültem le kicsit pihenni, ha már pad nem volt. Feltöltöttem a vizestömlőm, és kicsit megmostam az arcomat, de hamar észrevettem, hogy bámultak. Egy nagy darab férfi volt, és éhes tekintete alapján még életében nem láthatott nőt. Ez persze ostobaság volt, de attól még egészen úgy viselkedett. A távolból gyerekzsivaj hallatszott, a társaim pedig látszólag eltűntek, mindenki a maga dolgára.
Tüntetően fordítottam el az arcom a férfiról. Reméltem, hogy nem tervezte, hogy elkezd velem cicázni, mert akkor akár nagyon rosszul is járhatott. Volt nálam egy Fenrir, egy gungnir és egy buzogány is és tudtam is őket használni… De azt tanították otthon a kastélyban majd a zárdában is, hogy az a legjobb, ha az ember lánya egyszerűen nem vett tudomást az ilyen alakokról. Úgy tűnt be is vált, mert nem jött közelebb, bár a tekintetét még mindig éreztem a hátamban, akárcsak egy belé fúródott nyilat.
Majd megindult felém. Nagyot sóhajtottam, és laposan oldalra pillantottam, majd kezemet a fenrirre csúsztattam, de még nem húztam ki az övemből. A pasas odaért és mellém könyökölt a kút szélére.
- Szia szépség, hogyhogy így egyedül? - kérdezte és böffentett egyet, ráadásul idáig éreztem a tömény izzadtság szagát. Valóban megpróbált flörtölni egy apácával? Nem tanítottak ennek semmi jómodort? Nem egy útszéli kurva voltam, azokhoz volt szokás így beszélni… Szerencsére már voltam annyira gyakorlott, hogy elnyomjam az úrikisasszonyok gőgjét, amit belém neveltek, így mindezt nem mondtam ki hangosan.
- Nem vagyok egyedül.- válaszoltam hűvösen, majd elindultam a falu temploma felé. Hol máshol lehetnék nagyobb biztonságban? Nem akartam lelőni...
A templom nyitva volt, és éppen szentségimádás folyt. Szerencsére a férfi megláthatta a pisztolyomat, mert nem követett, így nyugodtan leülhettem a leghátsó padsorba, hogy csendes imával töltsem el az időt, ami hátra volt a találkozóig.
Nem volt tökéletes az időérzékem, de igyekeztem nagyjából akkor felállni, amikorra ott kellett lennünk a megbeszélt helyen, így arra vettem az irányt. Matheus már bent ült a kocsmába, így mellé telepedtem le, majd befutott Johannes is egy véres holttestet cibálva maga után. Közelebbről vettem észre, hogy nem halott volt, hanem sebesült a kultisták barna-fekete egyenruhájában.
- Még nincs itt a kém, de bármikor befuthat. - pottyant le Viktor is az egyik székre az asztalunk mellé. Johannes atya felhúzta a székre az ájult férfit, így egészen olyan volt, mintha csak lerészegedett volna a helyi olcsó lőrétől.
- Hoztam egy kultistát. Meg kellene gyógyítani, nehogy meghaljon mielőtt kikérdezzük. - pillantott rám az inkvizítor. - Annyit tudtam meg tőle, hogy egy Xaphan nevű mélységi szolgája, aki épp új követőket gyűjt magának. Hogy kiket akar elérni, azt nem sikerült kiszednem belőle.
- Csodálatos. - Meredt Matheus atya is a kultistára. Kezeimet összeérintettem az imához, és csöndesen könyörögni kezdtem az úrhoz, hogy gyógyítsa meg a sérültet még akkor is, ha egy bukott angyal szolgája volt. A nyakamban felragyogott Fényes Hildegard ereklyéje, és láttam, ahogyan a sebek összeforrtak a férfin.
Gratias domine…
Ennek ellenére sajnálatos módon egyelőre nem tért magához, de biztos voltam benne, hogy csak idő kérdése, és kivallathatják majd. Bár lehet, hogy annál a halál csak jobb lett volna.
- Köszönöm Gloria nővér, így már lesz lehetőségünk több kérdést is feltenni neki...csak el ne szökjön.
Az ajtó újra kinyílt, Viktor pedig intett a belépő, az utazók egyszerű ruhájába öltözött férfinak.
- Ő itt Thomas Hirsch, katolikus kém. - Mutatta be halkan az érkezőt Viktor már amennyire lehet egyáltalán hallkan kiejteni azt a szót, hogy „kém”. A férfi ez után közelebb húzott egy széket, és hellyel kínálta a kémünk.
- Herr Hirsch. - biccentettem a férfinak. Közben a kultistára pillantottam, hogy felébredt-e már, de meg se moccant, csak a mellkasa süllyedt és emelkedett egyenletesen. Néhányan bámultak minket a test miatt, de kérdezősködni, vagy egyáltalán közelebb jönni nem mert senki.
- Üdvözlöm. - bólintott Hans, de valahogy ő is kihagyta a bemutatkozást, Matheus atya pedig még a köszönést is átugrotta inkább.
- Nos, Thomas, megmondaná, mit kell tudnunk? - kérdezte Viktor izgatottan, mire a kém megköszörülte a torkát.
- Tegnap Heimsrothban volt. Nagyon meghajtottam a lovamat, hogy ideérjek, az a város ennél messzebb van, egy külső fogadóban szálltak meg. Igen, szálltak, nincs egyedül, két sötét tünde társaságában van, az egyik egy lány, aznap keveredtek össze, de már megismerkedtek, a másik pedig egy férfi. Látszólag régebb óta ismerik egymást, és nem vagyok benne biztos, melyik az őrültebb. Szerintem a sötét tünde. - Mondta komoran, majd mikor látta, hogy senkinek nincs hozzáfűzni valója folytatta.
- A fogadót egyébként egy elég gyanús fogadós vezeti, gyakran tárgyal gyanús alakokkal, - Ekkor rátévedt a szeme a kultistára. - akik ugyanilyen ruhában vannak. Hol találták?
- A városban, lovászfiúként mutatkozott be. Tovább? - sürgette Johannes atya.
- Mindig más megy oda, a legkülönbözőbbek, iparosok, mezőgazdászok, kereskedők - a lényeg, hogy mind ilyen ruhában vannak. Egy hétig voltam ott, nem olyan sok idő, azt figyeltem még meg, hogy a fölötte lévő erdőben, Heimswaldban igen nagy a mozgás, ami ezeket az alakokat illeti. De akit mi kerestünk, egyáltalán nem így volt felöltözve.
- Lehetséges hogy két kultusz is itt van? - kérdeztem. Johnathan ugyanis nem Xaphant nevezte meg mesterének, hanem Armarost, vagyis a barna ruhások és ő nem egy urat szolgáltak.
- Másik kultusz? Azt akarja mondani, hogy ezek is kultisták? - Kerekedett el Thomas szeme. Ezek szerint őt még kevesebbe avatták be, mint minket, ami nem kis ostobaság volt.
- Feltehetőleg igen. - bólintott Johannes.
- Erre magától nem tudott rájönni? - Szólalt meg végre Matheus, kimondva amit én is gondoltam. Hogyha nem jött rá kémkedéssel, hogy kultisták, akkor pocsékul végezte a munkáját. Tehát eddig volt egy gyáva nyomkeresőnk és egy rossz kémünk.
- Tudja egyáltalán, hogy mik azok a kultisták valójában? - Vetett szemrehányó pillantást Matheusra, Johannes szavain viszont legalább elgondolkozott. - Rendben van, ezt megjegyeztem. Hátha később még jól jöhet az információ, maguk pedig akkor vigyázzanak. Egyéb kérdés van esetleg?
- Akit keresünk, az eredeti célpontja, akit két emberrel látott - mondta el Johannes háromszor is, hogy a kém biztosan megértse. Neki is meglehetett a véleménye. - hogy nézett ki?
- Nagyon vékony, középmagas férfi sötét hajjal, sok sebhellyel, és talán egy hüvelyknyi hosszú karmokkal az ujjai végén. Lestrapált utazóruhát visel, és egy bársonynak kinéző köpeny van rajta, emellett két gyűrű: egy pecsét- és egy köves. Fülbevalót is visel.
Tökéletesen leírta Johanthant, kétség sem fért hozzá, hogy valóban őt látta, de ezt sem megerősíteni sem cáfolni nem akartam. Végül Thomas elégedetten nézett körbe.
- Ha nincs más, nekem vissza kell mennem a Katedrálishoz jelentéseket készíteni. Isten vezérelje minden lépésüket! - Mondta, majd felállt, és kiment. Viktor végignézett a kis csapaton.
- Fárasztó napok elé nézünk. Javaslom, hogy töltsük itt az éjszakát.
Pedig még csak dél volt…
- Legyen úgy. - bólintott Johannes, Matheus pedig még mindig elmerengve nézte a kultistát.
- Csodálatos...


_________________
"Find the lady of the light gone mad with the night
That's how you reshape destiny"

18[Küldetés] Üldözve és üldöztetve Empty Re: [Küldetés] Üldözve és üldöztetve on Hétf. Aug. 13, 2018 3:48 pm

Matheus Zalasch

Matheus Zalasch
Klerikus
Klerikus
Gloria nővér ganyús reggelit főzött, míg a kedves Hans kicsit pöffeszkedve imádkozott.
Mikor Matheus meglátta az élelmet, keresztett vetett - no nem azért, hogy hálát adjon az Úrnak a mindennapi kenyérért, hanem mert bizonyos volt benne, hogy az a valami mérgező. Ennek ellenére csendesen elfogyasztásához látott, miközben Viktor visszatért ló etetéséről, és szintén étkezni kezdett.
- És most, Viktor? Merre tartunk? - Kérdezte a nővér, miután tejbetök módjára jóízűen ízlelgette saját főztjét.
- Nostitz a városka neve - Mondja Viktor a száját nagyon etikusan a ruhájába törölgetve. - Még ma oda tervezek érni. Ebédidőkor találkozunk kell egy kémünkkel, aki majd bővebb információkat fog adni. Ha más dolguk nincs, azt javaslom, induljunk.
Fel is pakoltak hát mind szorgosan - Matheus persze a legfontosabb dolgot végezte mind közül: megállapította, hogy szép az időjárás. Viktor nyilván nem így érezte, mert morcosan a kezébe nyomta az egyik ló kantárját. És így haladtak az erdőben, ameddig Morcos Viki rá nem unt a csendre:
- Mondjátok, szerintetek hamar visszaérhetünk? - Kérdezte reményteljes hangon. Látszólag kényelmetlenül érezte magát valamiért.
- Mit jelent a hamar? - Értetlenkedett a nővér.
- Az előző kultisták sem okoztak túl nagy problémát, nem kell félnie azoktól sem akikkel ezután találkozunk. - Nyugtatkadta Hans.
Matheus csak mormogott valamit, amiből csak annyit lehetett kivenni, hogy "ló", "máglya", és "időjárás".
- Hamar... Két hétnél tovább nagyon nem szeretnék odalenni. - Mondta válaszul Gloriának a tarkóját vakargatva, majd Hanshoz fordult. -  Mindenkinek más probléma.
- Ha nem járunk a végére két hét alatt én szégyellném magam. - Közölte a nővér.  - Hová siet?
- Egyetértek. Két hét bőven elég kell hogy legyen. - Jelentette ki a másik inkvizítor. - És Önnek mi a probléma?
Viktor megkönnyebbülten sóhajtott.
- Hamarabb is lehet... - Fűzte hozzá. - Tulajdonképp csak haza az enyéimhez. - Mondta némi szégyenlősséggel a hangjában.
- Az otthonülő emberek ritkán mennek nyomkövetőnek. - Hitetlenkedett ismételten Gloria.
- Nem rajtam múlna. Csak tudják, családom van már, és a feleségem a lelkemre kötötte, hogy érjek haza hamar, mert... mert várandós az első gyerekünkkel.
- Akkor bizonyára nagyon örülhetnek. Miért vállalta el mégis a munkát? Nem akar ott lenni mikor a felesége szül?
- De, de, ott akarok, csak... csak... Jó, nem voltam őszinte. Nincs saját családom, se feleségem, a szüleimmel élek. Egyszerűen nagyon félek. - Mondta lemondó hangsúllyal.
- Merre van a város és hogyan hívják a kémet? Ha fél, akkor csak útban lesz. Mondja meg hova menjünk kit keressünk mi a jel. És menjen innen.
- Nyugalom nővér, biztos vagyok benne, hogy ez csak a kezdeti félelem. Amint belekezdünk az igazi küldetésbe, azonnal tovatűnik majd - hiszen az Úr megerősíti a gyengéket. - Mosolyog boldogan Hans. - Ha pedig abba gondol bele, hogy legyőzve a félelmét új emberként szolgálhatja majd ezután az Úr ügyeit, biztos vagyok benne, hogy mindenáron követni akar majd minket ezen az úton.
- Félni majd akkor féljen - Mondta Matheus -, mikor nem végzi el megfelelően az egyháztól kapott munkát.
- Nővér - Mormogta a nyomkereső. - A városba nélkülem is eljuthatnának. Nem, nem arra kellek, hogy elvezessem magukat odáig.
- Akkor avasson be minket, hogy utána mi lesz a dolga. Valójában annak ellenére, hogy milyen veszélyes a megbízásunk meglehetősen keveset tudunk. - Folytatta Gloria. - Sajnálom az előbbit, Johannes atyának igaza van.
- Pontosat akkor fogunk tudni, amikor beszélünk a kémmel. - Mondta sokkal határozottabb hangon, majd Matheus felé fordult. - Maga meg ne fenyegetőzzön, ugyanazt az ügyet szolgáljuk, miért ne végezném el? A dolgom pontos körülményektől függetlenül az lesz, hogy segítsek a keresett személy nyomára bukkanni, miután már tudjuk, hol kell keresnünk.
- Ugye tudja Viktor, hogy az urak inkvizítorok? Nem kéne ilyen rejtélyesen kezelni az ügyet, mert még azt találják hinni, hogy fontos információt tart vissza.
- Tőlünk nem lehet információt "visszatartani" - vigyorog Matheus, vagyis próbál idétlenül vigyorogni Viktorra. Nem túl bizalom gerjesztően sikerül, bár nem is az volt a célja.
- Miért gondolja, hogy én bármivel is többet tudok, mint maga? - Fakadt ki Viktor. - Egy nyomkeresőnek mi lehet a dolga? Az, hogy nyomot keressen. De amíg a kémmel nem beszélünk, fogalmam sincsen, hogy hol kellene nyomot keresnem! - Mondta egyszer Gloriára, másszor Mattre nézve
- Nyugodjon meg, teljesen megértjük a helyzetét. Mindössze mi is feszültek vagyunk kissé. Beszéljünk a kémmel, aztán pedig meglátjuk a következő lépéseket. - Nyugtatgadta ezúttal Hans.
Nem soká házak bukkannak fel. Nem tűnik egy teljes falunak.
- Nem ez az úti cél, de van itt egy kis fogadó, tűrhető a sörük. Megállhatunk, ha akarnak, úgy terveztem be a menetet, hogy ez még beleférhessen akár. Ha itt nem állunk meg, ott kell várnunk a találkozóra. - Fejtette ki Viktor.
- Megállni? Sörözni? Itt? - Mutatott értetlenül Matheus a fogadóra.
Így hát nem álltak meg, és hamarost elérték a várost.
- Íme Nostitz. Itt lesz a találkozó egy óra múlva - mutat egy házra. - Én elmegyek a lovakat intézni, maguk addig csinálhatnak, amit szeretnének, csak egy óra múlva legyenek itt. - Vette el a lovat Matheustól, és tündésen távozott.
A nővér technikailag eldőlt, Hans utánaugrált a lovaknak, Matheus pedig sétálni indult.
Egyszer csak gyerekekbe ütközött, akik fogócskát játszottak, és úgy döntöttek, hogy bölcs egy inkvizítort használni kergetőzéshez. A gyerekek pedig hát így játszottak körbe-körbe rohangálva... Míg Matheus az egyiket a kezénél fogva fel nem emelte a földről.
- Judica mea. - Mutatott rá, mire amaz felnyögött.
A társai nagyon hősiesen megpróbálták kiszabadítani, és nekiugrottak az inkvizítornak. Matheus alőkapta a kardját, és meglendítette, hogy hátráltassa őket, de kiverték a kezéből, és feldöntötték. Próbált utána nyúlni, és Judica Mea-kkal lassítani a gyerekeket, de felbukkant egy felnőtt.
- Mit csinál a gyerekeinkkel? - Ordít, és még messzebb rúgja a kardot.
- Az Egyház nevében követelem, hogy takarítsa el a közelemből az ivadékait! - Ordít vissza dühösen Matheus.
- Ilyen ember közeléből? Kérés nélkül is!
A gyerekeket összeterelték, és elmentek. Még bucsú ajándéknak Matheus küldött egy Judica Mea-t a távolban menő pasasnak, majd visszavette a kardját, és elindult a találkozó helyére. Leült egy üres asztalba a sarokban, és várakozott a többiekre. Először Gloria esett be, majd Johannes egy megkötözött pasast ráncigálva maga után.
- Hoztam egy kultistát. Meg kellene gyógyítani, nehogy meghaljon mielőtt kikérdezzük. Annyit tudtam meg tőle, hogy ey Xaphan nevű mélységi szolgája, aki épp új követőket gyűjt magának. Hogy kiket akar elérni, azt nem sikerült kiszednem belőle.
- Csodálatos! - Örvendezeik Matheus, ahogy Viktor is elhelyezkedik az asztalnál.
A nő elkezdte gyógyítani az ellenséget, akinek a sebe arany fényben úszott ez alatt az idő alatt.
- Köszönöm Gloria nővér, így már lesz lehetőségünk több kérdést is feltenni neki... Csak el ne szökjön.
Belépett a bejáraton egy újabb pasas, majd Viktor intett neki. Amaz ekkor közelebb jött.
- Ő itt Thomas Hirsch, katolikus kém.
- Herr Hirsch. - Üdvözölte Gloria.
- Üdvözlöm! - Folytatta Hans.
Matheus nem szólt, csak jelentőség teljesen meredt rá.
- Nos, Thomas, megmondaná, mit kell tudnunk? - Kérdezte a nagyon haszontalan Viktor.
- Tegnap Heimsrothban volt. Nagyon meghajtottam a lovamat, hogy ideérjek, az a város ennél messzebb van, egy külső fogadóban szálltak meg. Igen, szálltak, nincs egyedül, két sötét tünde társaságában van, az egyik egy lány, aznap keveredtek össze, de már megismerkedtek, a másik pedig egy férfi. Látszólag régebb óta ismerik egymást, és nem vagyok benne biztos, melyik az őrültebb. Szerintem a sötét tünde. - Mondta komoran. - A fogadót egyébként egy elég gyanús fogadós vezeti, gyakran tárgyal gyanús alakokkal. - Ekkor tévedt a szeme a kultistára. - Akik ugyanilyen ruhában vannak. Hol találták?
- A városban, lovászfiúként mutatkozott be. Tovább? - Kérdezte Hans.
- Mindig más megy oda, a legkülönbözőbbek, iparosok, mezőgazdászok, kereskedők - a lényeg, hogy mind ilyen ruhában vannak. Egy hétig voltam ott, nem olyan sok idő, azt figyeltem még meg, hogy a fölötte lévő erdőben, Heimswaldban igen nagy a mozgás, ami ezeket az alakokat illeti. De akit mi kerestünk, egyáltalán nem így volt felöltözve.
- Lehetséges hogy két kultusz is itt van? - Kérdezte meglepetten Gloria.
- Másik kultusz? Azt akarja mondani, hogy ezek is kultisták?
- Feltehetőleg igen. - Bólintott Hannes.
- Erre magától nem tudott rájönni? - Szólal végre Matheus is fel.
- Tudja egyáltalán, hogy mik azok a kultisták valójában? - Közölte Matheussal, Hansra viszont elgondolkodóan nézett. - Rendben van, ezt megjegyeztem. Hátha később még jól jöhet az információ, maguk pedig akkor vigyázzanak. Egyéb kérdés van esetleg?
- Akit keresünk, az eredeti célpontja, akit két emberrel látott - Erőlteti Hans - hogy nézett ki?
- Nagyon vékony, középmagas férfi sötét hajjal, sok sebhellyel, és talán egy hüvelyknyi hosszú karmokkal az ujjai végén. Lestrapált utazóruhát visel, és egy bársonynak kinéző köpeny van rajta, emellett két gyűrű: egy pecsét- és egy köves. Fülbevalót is visel.
Kínos csend következett.
- Ha nincs más, nekem vissza kell mennem a Katedrálishoz jelentéseket készíteni. Isten vezérelje minden lépésüket! - Mondta, majd felállt, és kiment.
- Fárasztó napok elé nézünk. Javaslom, hogy töltsük itt az éjszakát. - Közölte viktor.
- Legyen úgy. - Közölte Hans.
- Csodálatos... - Közölte Matheus, végigpillantva a kultistán.

19[Küldetés] Üldözve és üldöztetve Empty Re: [Küldetés] Üldözve és üldöztetve on Csüt. Aug. 16, 2018 1:32 am

Tertullius

Tertullius
Klerikus
Klerikus
Az éjszakát nyúl módjára töltöttem, rettegve attól, hogy valaki rajtunk üt – alig hunytam le a szemem, már is felkeltem valami zajra. Nem aggódom miatta, húztam már ki több éjszakát is alvás nélkül. Miután felkeltem, és eldöntöttem, hogy nem is próbálkozom tovább a pihenéssel, elvonultam imádkozni. Természetesen szerényen, de ahhoz épp eléggé közel, hogy lássák. Két egyházival együtt dolgozva kitudja mi jut vissza a Katedrálisba. A táborba visszaérve meglepődve tapasztaltam, hogy Gloria nővér reggelit készített nekünk. Természetesen köszönettel fogadtam.
- Köszönjük a gondoskodást. - mosolygok rá, majd elkezdem elfogyasztani a kifejezetten ízletesnek tűnő főztöt. Nem is emlékszem mikor ettem utoljára olyat, amit házilag főztek nekem, és nem egy fogadóban fizettem érte.
- Szívesen. - mondja, és ő is imába merül, mielőtt elkezdené a reggelit. - És most Viktor? Merre tartunk?
Ugyanazt a kérdést tette fel, mint amire én gondoltam, így tehát csöndesen pillantok rá két falat között a felderítőre, válaszát várva.
- Nostitz a városka neve. - Mondja a száját a ruhaujjába törölve - Még ma oda tervezek érni. Ebédidőkor találkozunk kell egy kémünkkel, aki majd bővebb információkat fog adni. Ha más dolguk nincs, azt javaslom, induljunk.
Gyorsan elfogyasztottam a reggelit, és úgy is tettem, ahogyan Viktor mondott. Előbb a saját dolgaimat szedtem össze, majd Viktornak segítettem be, elvégre nem mindegy melyikünket kedveli jobban, mikor épp aközött kell döntenie, kit ment meg.
Miután összepakoltunk Viktor Mattheus kezébe nyomta a másik ló kantárját a változatosság kedvéért, majd elindultunk. Egy darabig csöndben sétálunk, míg Viktor meg nem töri a csöndet.
- Mondjátok, szerintetek hamar visszaérünk? - kérdezte reménykedve, hangjából pedig azt szűrtem le, hogy felettébb kellemetlenül érzi magát valamiért. Teljesen érthető, tekintve hogy kultistákkal harcoltunk, de nem elégedem meg az egyszerű válasszal.
- Mit jelent a hamar? - kérdezi Gloria.
- Az előző kultisták sem okoztak túl nagy problémát, nem kell félnie azoktól sem akikkel ezután találkozunk… - puhatolózom kicsit más irányból mint a nővér. Mattheus irányából nem igazán tudom azonosítani miféle szavak hangoznak el, de valamiféle máglya, és időjárás szerepel közötte. Elmeroggyant.
- Hamar... Két hétnél tovább nagyon nem szeretnék odalenni. - Mondja válaszul Gloriának a tarkóját vakargatva, majd felém fordul. - Mindenkinek más probléma. - Fejezi ki, miközben furcsán néz a motyogó Matheusra.
- Ha nem járunk a végére két hét alatt, én szégyellném magam. – próbálja nyugtatni Viktort – Hová siet? – kérdezi kedvesen. Tényleg nincs mögötte hátsó szándék?
Mindesetre bólintok Gloria nővér felvetésére.
- Egyetértek. Két hét bőven elég kell, hogy legyen. - majd nem elég hogy az apáca bombázza kérdésekkel, de én is beszállok - És Önnek mi a probléma? - kérdezem, és nem felejtem el közben a Dice mihivel vizsgálni az elméjét, még akkor is, ha ez zsákutca lehet, hiszen kitudja mikre vágyik épp most. Vagyis most már igen. Hon- és biztonságvágy. Ezt csak megerősíti azt, amit válasz gyanánt mond.
- Hamarabb is lehet… - majd újra a nővérhez fordul - Tulajdonképpen csak haza az enyéimhez. - mi ez a hangjában, talán csak nem szégyen? Ez így túl…egyszerű, és őszinte lenne. Lehet, hogy titkol valamit.
- Az otthonülő emberek ritkán mennek nyomkövetőnek. - mondja felvont szemöldökkel az apáca. Egészen jó irányba indult el, nem is szólok közbe, mindössze figyelem, hogyan reagál a nyomkereső.
- Nem rajtam múlna. Csak tudják, családom van már, és a feleségem a lelkemre kötötte, hogy érjek haza hamar, mert... mert várandós az első gyerekünkkel. - Mondja gyorsan, és érezhetően nem teljesen őszintén. Nem lehet gyakorlott a megtévesztésben…
- Akkor bizonyára nagyon örülhetnek. Miért vállalta el mégis a munkát? Nem akar ott lenni mikor a felesége szül? - néz rá a felvont szemöldök helyett ezúttal összehúzott szemekkel. Kifejezetten szép arca van, a tünde vér pedig csak még inkább különlegessé teszi. A csinos pofi ellenére viszont mintha egy inkvizítor veszett volna el benne a kérdések tekintetében – kár hogy ez most kicsit egyszerűre sikerült, rávághatja, hogy pénzért.
- De, de, ott akarok, csak... csak... - Úgy tűnik a kérdezősködés is elég volt, hogy megtörjön, a tartalomtól függetlenül. - Jó, nem voltam őszinte. Nincs saját családom, se feleségem, a szüleimmel élek. Egyszerűen nagyon félek. - mondja lemondó hangsúllyal.
- Merre van a város és hogyan hívják a kémet? -kérdezte Gloria - Ha fél, akkor csak útban lesz. Mondja meg hova menjünk kit keressünk mi a jel. És menjen innen. - kérdezte kendőzetlenül.
Hóha, nővér, hátrább az agarakkal. Minél inkább fél, annál könnyebben tudjuk majd manipulálni. Ha pedig semmi haszna, legalább lövöldözhet hátukról - minket eddig sem talál el. Ezt persze nem így közöltem.
- Nyugalom nővér, biztos vagyok benne, hogy ez csak a kezdeti félelem. Amint belekezdünk az igazi küldetésbe, azonnal tovatűnik majd - hiszen az Úr megerősíti a gyengéket. - mosolygok rá gondoskodóan a felderítőre - Ha pedig abba gondol bele, hogy legyőzve a félelmét új emberként szolgálhatja majd ezután az Úr ügyeit, biztos vagyok benne, hogy mindenáron követni akar majd minket ezen az úton. - bólogatok meggyőzően. Nem-nem, nem adunk olyan könnyen ki egy élő pajzsot a kezeink közül.
- Félni majd akkor féljen, mikor nem végzi el megfelelően az egyháztól kapott munkát. – szólal meg Mattheus is végül. Meglehetősen…változóak a reakcióink.
Viktor láthatóan meghökken Gloria szavain, és megáll.
- Nővér - kezdi - A városba nélkülem is eljuthatnának. Nem, nem arra kellek, hogy elvezessem magukat odáig. - Közben hálásan pillant rám, kérdően pedig Matheusra, mintha nem értené amit mond.
- Akkor avasson be minket, hogy utána mi lesz a dolga. Valójában annak ellenére, hogy milyen veszélyes a megbízásunk meglehetősen keveset tudunk. - majd felsóhajtott. - Sajnálom az előbbit, Johannes atyának igaza van.
Jóakaró öreg szerzetesként mosolygok tovább, ám kíváncsian figyelem a válaszát Gloria kérdésére.  Valóban ennyire nem bírná a nővér a gyávaságot? Mattheus módszerei pedig még mindig sekélyesek, jut eszembe közben.
- Pontosat akkor fogunk tudni, amikor beszélünk a kémmel. - Mondja sokkal határozottabb hangon, majd Matheus felé fordul egy pillanatra. - Maga meg ne fenyegetőzzön, ugyanazt az ügyet szolgáljuk, miért ne végezném el? - Majd lassan továbbindult. - A dolgom pontos körülményektől függetlenül az lesz, hogy segítsek a keresett személy nyomára bukkanni, miután már tudjuk, hol kell keresnünk.
- Ugye tudja Viktor, hogy az urak inkvizítorok? Nem kéne ilyen rejtélyesen kezelni az ügyet, mert még azt találják hinni, hogy fontos információt tart vissza. - Valóban. Ennek ellenére kicsit feltűnő lenne, ha erre a mondatra átugranék a tipikus inkvizítor szerepbe. Nincs is rá szükség, majd az öreg megteszi helyettem, én pedig továbbra is a kedves és jószándékú. Remélem ez a hozzáállás meghozza a gyümölcsét, amikor én kérdezgetem.
- Tőlünk nem lehet információt "visszatartani" – vigyorog rá Mattheus Viktorra.
- Miért gondolja, hogy én bármivel is többet tudok, mint maga? - Fakad ki. - Egy nyomkeresőnek mi lehet a dolga? Az, hogy nyomot keressen. De amíg a kémmel nem beszélünk, fogalmam sincsen, hogy hol kellene nyomot keresnem! - Mondja egyszer Gloriára, másszor Mattre nézve. Látom hogy ezzel az apró monológgal Gloria se tud mit kezdeni, vagy csak arra kíváncsi, hogy szerintünk igazad mond e, mindenesetre keresi velünk a szemkontaktust.
Van ráció abban, amit a nyomkövető mond, ugyanakkor nem zárhatjuk ki teljesen a lehetőségét annak, hogy titkol valamit. Egyelőre jobb elengedni, és ezt Glorianak is megpróbálom jelezni a tekintetemmel. Ezután Viktor felé fordultam, és kezemet a vállára téve kezdtem nyugtatni.
- Nyugodjon meg, teljesen megértjük a helyzetét. Mindössze mi is feszültek vagyunk kissé. Beszéljünk a kémmel, aztán pedig meglátjuk a következő lépéseket.
Viktor némán bólint, némi köszönettel a tekintetében néz felém, majd visszafordítja az útra a tekintetét. Nemsoká néhány házat pillantunk meg.
- Nem ez az úti cél - szól hátra - De van itt egy kis fogadó, tűrhető a sörük. Megállhatunk, ha akarnak, úgy terveztem be a menetet, hogy ez még beleférhessen akár. Ha itt nem állunk meg, ott kell várnunk a találkozóra. - Fejti ki.
- Én nem vagyok fáradt. - vágja rá Gloria.
- Szintén azt javaslom, hogy inkább a megadott helyszínen várjunk. - bólintok.
- Megállni? Sörözni? Itt? – kérdezi Matheus.
- Miért ne… - von vállat Viktor – úgy tűnik ma nem sörözik.
Megállás nélkül haladunk tovább, néhányan követnek minket egy darabig, majd szép lassan elmaradnak tőlünk. Még egy óra menetelés után, nagyjából délben értünk egy faluba.
- Íme Nostitz - mutat körbe, majd rá egy közeli épületre - Itt lesz a találkozó egy óra múlva. Én elmegyek a lovakat intézni, maguk addig csinálhatnak, amit szeretnének, csak egy óra múlva legyenek itt. - Vette ki Matheus kezéből a gyeplőt, és elvonult a faluba – én pedig követtem, hiszen végre itt a lehetőség, hogy kettesben beszélgessek vele. Nem próbálom rejtegetni a szándékom, miután beérem, azonnal beszélgetésbe kezdek.
- Segíthetek valamiben? Szeretnék elnézést kérni a társaimért...
Viktor célirányosan egyfelé tart, úgy tűnik, járt már itt.
- Köszönöm, nem kell, hacsak nem szeretne maga is lovakat csutakolni. - válaszol.
- Viszont szívesen nyújtok társaságot, úgy talán nem lesz olyan unalmas. Az előző feladatai is ilyen...hajmeresztőek voltak? - kérdezem, és kezdem lassan a kutakodást.
- Nem igazán. Igazából az emberektől, tündéktől, sötét tündéktől nem félek, noha aggódni szoktam miattuk, mert gyakran nagyon nehezen olvashatók a nyomaik. De ezek a kultisták... a hideg ráz tőlük. - Magyarázza Viktor, én pedig közben észreveszem, hogy valóban egy istálló felé tartunk. Nem nagy, de kifejezetten gondozottnak tűnik. Mit ki nem bírok az információért…
- Volt már velük tapasztalata? Egy-egy régebbi feladat?
- Nem volt még, a harcunk volt az első. Épp ezért irritálnak annyira. Utálom az ismeretlent.
Lehet tényleg csak annyi lenne amennyit korábban is elmondott nekünk?
- Miért vállalta hát el mégis?
- A munka is munka. Mostanában örülhet a nyomkereső, ha kap feladatot, és a pénz se mindig ugyanolyan, mióta az erőforrásokat zömmel máshova irányítják. - Felel a nyomkereső. Belépve az istállóba a férfi elindul a lovászfiút előkeríteni, én pedig várok. Nemsokára meg is jelenik, egy fiatal fiú, barna vászonnadrágban és fekete mellényben. Ha véletlenül választotta ezt a ruhát, akkor nagyon szerencsétlen napja van. Bal kezemmel rámutatok, és egy Judica mea-val lebénítom, míg a jobbommal előhúzom a kardomat és a torkának szegezem.
- Meglátjuk, hogy bírod a tömjént. Ez egy kultista. - szólok hátra Viktornak, reménykedve hogy ő is előveszi a fegyverét. A lovászfiú ledermed, és úgy csinál, mint aki nem érti miről van szó, a nyomkeresőnk pedig kérdően néz.
- Tessék?
Előveszem a tömjénezőmet a balommal, és odaadom Viktornak.
- Gyújtsa be, majd elmagyarázom. - még mindig nagyokat pislog, de elveszi és begyújtja. Végül a lovász is szóhoz jut.
- Micsoda? Miről beszél? Minek az? - Kérdezgeti hevesen. Nem válaszolok neki, helyette türelmetlenül várom, hogy milyen hatással lesz a füst a fiúra. Nem telik bele sok idő, míg valóban elkezd levegőért kapkodni. Ahogyan meglátom, habozás nélkül bénítom le egy újabb Judica Mea-val, és szúrom át kardommal az oldalát – nem túl erősen, csak épp annyira, hogyha nem kezelik, akkor szép lassan elvérezzen.
- No mesélj csak, protestáns, vagy, vagy kultista? Viktor, tartsd rajta a fegyvert.
A lovász az oldalához kap, miután magához tér a fájdalomtól.
- Tessék? Én csak.. én csak egy lovász vagyok! Nem kérnek vizet a hátasok? - Mondja egyre erősebben köhögve. Miért nem mehetne egyszerűen?
- Mondd el amit tudsz, és talán életben hagylak. Ha nem válaszolsz, végignézzük ahogyan elvérzel. - A Confiteort használva teszem fel a következő kérdést - Kultista vagy?
- ARRRGGHHH - Kiált fel, ahogy rángatózni kezd. Magamban számolva rájövök, hogy öt másodpercig bírta, mielőtt megtört volna. Átlagos. - Igen... Az Egy Mestert, Xaphant szolgálom...
- Miért támadtatok meg minket? Mit akar a mesteretek? - kérdezem, ezúttal kínzás nélkül..hátha megtanulta a leckét. Úgy tűnik azonban ez mégsem így van, összeszorítja a száját, és próbálja elszorítani a vérzést, ám nem sikerül. Nem pazarlom a varázserőmet, kardomat a lábába szúrva teszem fel újra a kérdéseimet.
- Miért támadtatok meg minket? Mit akar a mesteretek? -
- Sz…szolgákattt… - préseli ki egy üvöltés után.
- Minket akar maga mellé állítani? - kérdezem. Harmadjára már biztos okosabb lesz. - Az ő szolgája volt a kultista a rendházban?
- Nem… - mondja, majd elájul, nagy valószínűséggel túl sok vért vesztett, vagy eddig bírta a szenvedést. Viktor először kérdően tekint rám, és még mielőtt válaszolnék, megszólal.
- Tudja mit? Inkább most foglalkozzunk a lovakkal, mert a kémmel is beszélnünk kell. Majd valamikor elmondja. - nem figyelek rá, megpróbálom elállítani a vérzését, nehogy meghaljon még itt. Nem sikerül – sietnem kell Gloriához. Kötelet keresek, összekötözöm, és elkezdem vonszolni magam után a megadott épülethez. Remélem ez nem tud úgy átváltozni, mint a társa.
A fogadóba érve, a társaim szerencsére már bent vannak. Nem sokkal utánam érkezik Viktor is, szinte egyszerre huppanunk le az asztalhoz. A férfit felhúzom az egyik székre, ha a sebeket nem veszi valaki észre, csak részegnek tűnik.
- Hoztam egy kultistát. Meg kellene gyógyítani, nehogy meghaljon mielőtt kikérdezzük. - nézek itt Gloriára. - Annyit tudtam meg tőle, hogy egy Xaphan nevű mélységi szolgája, aki épp új követőket gyűjt magának. Hogy kiket akar elérni, azt nem sikerült kiszednem belőle.
- Csodálatos. – jegyzi meg Matheus. Vajon hány szót ismer?
Közben Gloria meggyógyítja a kultistát, de az sajnos eszméletlen maradt. Várnunk kell még kicsit.
- Köszönöm Gloria nővér, így már lesz lehetőségünk több kérdést is feltenni neki…csak el ne szökjön.
Ekkor nyílik az ajtó, Viktor odanéz, és int a belépő, utazóruhás férfinek, hogy lépjen közelebb.
- Ő itt Thomas Hirsch, katolikus kém. - Mutatja be nekünk, majd közelebb húz egy széket, és hellyel kínálja a férfit.
- Herr Hirsch. – biccent Gloria.
- Üdvözlöm. - bólintok felé én is, a bemutatkozást pedig inkább kihagyom, mégiscsak egy kémről van szó. Szememmel én is a kultistát figyelem, nehogy menekülni próbáljon. Közben látom, hogy figyelnek minket a test miatt, de senki nem mer megközelíteni minket. Helyes.
- Nos, Thomas, megmondaná, mit kell tudnunk? - kérdezi Viktor, bizonyára várja már ő is az információt, hogy ne zaklassuk többé. A férfi megköszörüli a torkát, mielőtt válaszolna.
- Tegnap Heimsrothban volt. Nagyon meghajtottam a lovamat, hogy ideérjek, az a város ennél messzebb van, egy külső fogadóban szálltak meg. Igen, szálltak, nincs egyedül, két sötét tünde társaságában van, az egyik egy lány, aznap keveredtek össze, de már megismerkedtek, a másik pedig egy férfi. Látszólag régebb óta ismerik egymást, és nem vagyok benne biztos, melyik az őrültebb. Szerintem a sötét tünde. - Mondta komoran, én pedig továbbra is csöndesen figyelem. Remélem nem csak ennyi információt hozott. Szerencsére nem, tovább beszélt.
- A fogadót egyébként egy elég gyanús fogadós vezeti, gyakran tárgyal gyanús alakokkal. - Ekkor téved a szeme a kultistára - akik ugyanilyen ruhában vannak. Hol találták?
A gyanús alak nem lett volna túl sokatmondó, ám legalább a ruhájukra ráismert.
- A városban, lovászfiúként mutatkozott be. Tovább? - kérdezem, hogy kicsit megsürgessem.
- Mindig más megy oda, a legkülönbözőbbek, iparosok, mezőgazdászok, kereskedők - a lényeg, hogy mind ilyen ruhában vannak. Egy hétig voltam ott, nem olyan sok idő, azt figyeltem még meg, hogy a fölötte lévő erdőben, Heimswaldban igen nagy a mozgás, ami ezeket az alakokat illeti. De akit mi kerestünk, egyáltalán nem így volt felöltözve.
- Lehetséges hogy két kultusz is itt van?
- Másik kultusz? Azt akarja mondani, hogy ezek is kultisták? - Kerekedett el Thomas szeme. A kis naív.
- Feltehetőleg igen. - bólintok.
- Erre magától nem tudott rájönni? – szúrja be Matheus.
- Tudja egyáltalán, hogy mik azok a kultisták valójában? - Vet Matheusra szemrehányó pillantást, rám pedig elmerengve néz. - Rendben van, ezt megjegyeztem. Hátha később még jól jöhet az információ, maguk pedig akkor vigyázzanak. Egyéb kérdés van esetleg?
- Akit keresünk, az eredeti célpontja, akit két emberrel látott - mondom el háromszor, hogy biztosan megértse – hogy nézett ki?
- Nagyon vékony, középmagas férfi sötét hajjal, sok sebhellyel, és talán egy hüvelyknyi hosszú karmokkal az ujjai végén. Lestrapált utazóruhát visel, és egy bársonynak kinéző köpeny van rajta, emellett két gyűrű: egy pecsét- és egy köves. Fülbevalót is visel. – ezután elégedetten körbenéz - Ha nincs más, nekem vissza kell mennem a Katedrálishoz jelentéseket készíteni. Isten vezérelje minden lépésüket! - Mondta, majd felállt, és kiment.
- Fárasztó napok elé nézünk. Javaslom, hogy töltsük itt az éjszakát. – néz végig rajtunk Viktor.
- Legyen úgy. - bólintok. Szimpatikusabb, mint a szabad ég alatt.
- Csodálatos... – néz Matheus továbbra is a kultistára. Hosszú éjszakája lesz.

20[Küldetés] Üldözve és üldöztetve Empty Re: [Küldetés] Üldözve és üldöztetve on Csüt. Aug. 23, 2018 5:48 pm

Gloria

Gloria
Klerikus
Klerikus
Fizettem egy szobát magamnak, nem vártam meg, hogy az urak tegyék meg ezt helyettem, és felmentem felfrissülni. Kicsit tisztálkodtam, már amennyire ez egy fogadóban komolyabb fürdő nélkül lehetséges volt, imádkoztam és még egy-két órát aludtam is, hogy a mágikus képességeim felfrissüljenek. A megbeszélt időpontban, estefelé lementem találkozni a csapattal, hogy megtudjam, hogyan terveztek tovább haladni. Ott éppen a fizetésről folyt a társalgás.
- Úgy értesültem, magánál van a pénz, kérem. - mondta Viktor Matheus atyának, fejével a kocsmáros felé bökve, mire az inkvizitor szótlanul, már-már kínosan szótlanul kifizette a vacsorákat, esetleg szobákat, ezt nem tudtam.
- Uraim. Mi lett a kultistával? Kivallatták? - kérdeztem, ám Johannes atya következő kérdése egyben válasz is volt az enyémre.
- Mikor kezdjük el a vallatását, atyám? - kérdezte a fiatalabbik pap a rangidőstől, bár azt nem tudtam, hogy Matheus atya vajon a felettese is volt, vagy csupán egy idősebb és tapasztaltabb inkvizitor. A férfi a kardja hüvelyével oldalba bökte a még mindig ájult kultistát. Nem értettem, hogy a gyógyító imám hogyhogy nem hozta rendbe annyira, hogy magához térjen. Még az ennél komolyabb sérüléseket átélt katonák is egy, maximum két óra alatt fel szoktak ébredni.
- Ha felébred. - Matheus atya néhány másodpercig csak nézte a kultistát, mire végül döntésre jutott. - Diszkrétebb helyre kell vinni.
- Tehát még most kezdik. - sóhajtottam egy nagyot. - Mi lesz vele? Mindenképp megölik a végén, akkor is ha beszél?
Felesleges kérdés volt és hiú ábránd csupán. Nem hittem, hogy bármi más sorsa lehet a sacra institutio karmai között, mint a máglya. Eszükbe sem fog jutni, hogy talán meg is tisztíthatnák… Már ha ez lehetséges, hiszen eddig úgy tudtuk, hogy ehhez szükséges a kultista akarata is a megtisztulásra. De egy próbát megért volna. Örökké azon kellene lennünk, hogy megmentsük az eltévelyedett lelkeket.
- Kérdezzük meg a fogadóst. - lépett oda hozzá rögtön Johannes atya. - Tud ajánlani egy csöndes helyet, vagy szobát, ahonnan nem szűrődnek ki a sikolyok? - nézett rá és még mosolygott is. A fogadós meglepődve nézett végig rajtunk, majd amikor rám tévedt a szeme ravaszkásan visszamosolygott. Az Isten szerelmére, nem látta rajtam, hogy apáca vagyok? Hogy merészelt egyáltalán gondolni ilyesmire velem kapcsolatban!? Ám az után, hogy a faluban még be is próbálkozott nálam az egyik férfi, talán már nem kellett volna meglepődnöm ilyesmin.
- A szobák rendesek, az építők különös figyelmet fordítottak arra, hogy a sikongatás ne zavarja meg a többi alvó álmát. - Kacsintott, majd meghallotta, ahogy egy másik vendég sört kért, és szorgosan el is kezdte csapolni neki.
- Lassan úgyis aludni mennek a legtöbben, nem fog senkinek feltűnni, ha rögtön fel is megyünk. Figyeltem, a vendégsereg már nagyrészt lecserélődött, úgyse fog meglepődni senki, ha egy ernyedt testet cipelünk felfelé. Hadd segítsek. - Ajánlkozott Viktor, és már lépett is a kultista lábaihoz, hogy ha valaki a felsőtestét megfogja, már vihessék is. Elhülve néztem a nyomkeresőre, hogy ilyen könnyedén belemegy a férfi megkínzásába, és még segédkezik is.
- Biztosan szükséges ez? Hátha beszél magától is... - próbáltam még egyszer utoljára.
- Majd Isten megkegyelmez neki. - nézett rám szigorúan Matheus atya, majd kiropogtatta a hátát és megfogta a kultista felsőtestét, hogy már vihessék is fel, Johannes atya pedig követte őket.
- Hát akkor most mi lesz? - kérdezte a nyomkereső. Igyekeztem feltipegni én is, hogy együtt maradjunk, de Matheus atya szinte azonnal kitette a szűrömet nekem is, és Viktornak is.
Nem kell sokáig győzködniük, hogy menjek ki. Vacsorát rendeltem odalent, noha nem volt egy csepp étvágyam sem... Ekkor mozgást vettem észre kintről, egészen halványan, mintha csak egy árny suhant volna el az ablak előtt. Egyelőre csak összehúzott szemekkel figyeltem kezemet ismét a fenrirre csúsztatva. Viktor mellém telepedett, majd intett a kocsmárosnak, hogy ő is kér a vacsorából.
- Baj van? - kérdezte, miközben tekintete a pisztolyomra siklott.
- Még nem tudom. - válaszoltam neki halkan. - Valami mozog odakint.
A mozgás hangjai elhaltak és újabb árnyakat sem láttunk. Viktor hallgatózott egy darabig, de aztán ő is legyintett.
- Nagyon zörögnek a levelek... - Morogta. Talán tényleg csak a szél… Túl sok mindent láttam az utóbbi időben, és lehet, hogy kezdtem paranoiás lenni. Elvégre csak nem élt mélységi minden bokorban! És mégis…
- Rossz érzésem van. - álltam fel és indultam el a kijárat felé. Viktor szótlanul követett. Kint látszólag minden rendben volt, a levelek zörgésén kívül, de valószínűleg csak a szél borzolta a lombokat. A nyomkövető erőt vett magán, és kilesett azon az oldalon, ahol az árnyat láttam elsuhanni, de szinte azonnal vissza is húzta a fejét.
- Kultisták! A társukért jöttek! - Sziszegte. - Legalább tízen!
Fogalmam sem volt, hogy ezt hogyan láthatta a sötétben, és ha tízen közeledtek eddig hogyhogy csak a levelek zörgését hallottuk, de Viktornak bizonyára természetfeletti képességei voltak, és jobban tudott olvasni a jelekből a vadonban, mint mi egyszerű papok. Vagy volt egy másik lehetőség is: közéjük tartozott. Még mindig gyanakodtam rá a legutóbbi óta, de most cselekednünk kellett.
Visszahátráltam a fogadóba.
- Az ajtót! Torlaszoljuk el az ajtót! - szóltam Viktornak és a fogadósnak, majd én is nekiálltam odatolni őket az ajtó elé, amennyire gyengécske karjaimtól csak telt. Még a súlyomat is beleadtam. Szerencsére a fogadós is segített, majd visszasietett a pult mögé és vártunk. És vártunk… Majd minden elcsendesedett odakint.
- Mi az istennyila történt? - kérdezte végül a fogadós.
Lassan körbefordultam.
- Elmentek...?
Különös volt. Nagyon különös…
Viktor néhány pillanatnyi feszült hallgatás után szólalt meg.
- El. - Bólint végül.- Menjünk fel, nézzük meg, mi van a többiekkel.
Elindult felfelé, én pedig sietve követtem a lépcsőn.
- Johannes, atya, Mahteus atya! - szóltam már jó előre.
- Nővér. Nem sérültek meg? - jött szembe Johannes atya kivont fenrirrel. - Lassan már megszokhatja, hogy engem gyógyít. Ha újfent kaphatnék egy korábbihoz hasonló áldást...
- Xaphan történt. - mondta Matheus atya, majd minden további magyarázat nélkül ment vissza a szobába.
- Mi jól vagyunk. Elmentek, mielőtt betörtek volna, de nem értem miért.
Közben nem is késlekedek imára kulcsolom a kezem, hogy begyógyítsam Johannes atya sebeit. Csak miután eltűnt az arany ragyogás és vele együtt a férfi sebei is, akkor kérdeztem újra.
- Mi az a Xaphan?
- Köszönöm. A mélységi, akit szolgálnak. A kultistáért jöttek, de az meghalt. Így már nem kellett nekik. Legalábbis remélem nem térnek vissza később.
Viktor átnézte a többi szobát és Matheus atya is visszatért.
- Szerintem kövessük ezeket a kultistákat. Nehezen tudom elképzelni, hogy nem kerültek kapcsolatba a célpontunkkal. - mondta a nyomkövetőnk.
- A fogadós él? - Kérdezte felhúzott szemöldökkel Matheus atya, bár nem értett mi baja eshetett volna. Lehet félt, hogy megöltem azért a kacsintásért, de sajnos nem olyan fából faragtak.
- Él. - válaszoltam Mahteus atyának. - Menjünk ameddig még frissek a nyomok.
Bár ettől Viktor csak még gyanúsabb lett, én is úgy láttam, hogy ez volt a legjobb döntés. Viszonylag frissek voltunk, és reggelre talán kihűltek volna a nyomok.
- Viktor. Idefelé úton még rettegett, most pedig az éjszaka közepén lenne hajlandó utánairamodni egy csapatnyi kultistának? Ilyen gyorsan megtörtént volna az a bátorodás, amiről korábban beszéltem? - lépett közelebb hozzá Johannes atya, de Viktor állta a tekintetét.
- Én haza akarok menni. Ezt már mondtam. Ennél jobb esélyt nemigen tudok arra, hogy gyorsan pontot tegyünk az ügy végére, a bátorság néha szükségből jön.
- A következő napokban még nem szeretnék Istennel találkozni... - Szólt közbe a másik inkvizítor. - De cselekedni kell. - Mondta és el is indult lefelé a lépcsőn, hátra sem pillantva, hogy követjük-e. Egyet értettem vele, így csak bólintottam, és utána indultam.
- Ez esetben gratulálok, hogy megtalálta a bátorság egyik forrását. - mondta Johannes atya. Nem láttam, de hallottam a hangjában, hogy mosolygott. És ez a mosoly nem ígért semmi jót.


_________________
"Find the lady of the light gone mad with the night
That's how you reshape destiny"

21[Küldetés] Üldözve és üldöztetve Empty Re: [Küldetés] Üldözve és üldöztetve on Csüt. Aug. 30, 2018 2:20 pm

Matheus Zalasch

Matheus Zalasch
Klerikus
Klerikus
Matheus békésen töltötte a nap hátralevő részét a kocsmában az asztal sarkánál a kultista mellett üldögélve, várva, hogy amaz felébredjen.
- Úgy értesültem, magánál van a pénz, kérem. - Bökött a kocsmáros felé a fejével Viktor.
Matheus egy morcos nézéssel válaszolt, majd felállt, és rossz kedvűen a kocsmároshoz sétált. Kifizetett mindent, de eközben úgy nézett ki, mint aki bármelyik pillanatban spontán meggyulladhat. Előre kellett részleteket fizetni a szobákra is - mily felháborító.
- Uraim. Mi lett a kultistával? - Jött le Gloria nővér a szobájából jó pár óra lustálkodás után. - Kivallatták?
- Mikor kezdjük el a vallatását, atyám? - Pillantott Matheusra Hagen.
Az morcosan előkapta a kardját, és a hüvelyével oldalba bökte a szunyáló kultistát.
- Ha felébred. - Pár másodperc csent telt el. - Diszkrétebb helyre kell vinni.
- Tehát még most kezdik. - Közölte nagyon rosszkedvűen a nővér. - Mi lesz vele? Mindenképp megölik a végén, akkor is ha beszél?
- Majd Isten megkegyelmez neki. - Nézett gyilkos tekintetével Matheus, miközben a másik inkvizítor a kocsmároshoz ugrott.
Azok ketten huncutul vigyorogtak és szemeztek egymással amíg megállapították, hogy a szobák fent különösen hangszigeteltek.
- Lassan úgyis aludni mennek a legtöbben, nem fog senkinek feltűnni, ha rögtön fel is megyünk. Figyeltem, a vendégsereg már nagyrészt lecserélődött, úgyse fog meglepődni senki, ha egy ernyedt testet cipelünk felfelé. Hadd segítsek. - Ajánlotta fel Viktor.
Az öreg inkvizítor kiropogtatta a hátát, és közösen felcipelték a szobába az eretneket.
- Biztosan szükséges ez? Hátha beszél magától is... - Nézett kérően Gloria Viktorra.
A szoba közepesen volt ellátva - bár egy vallatáshoz nem sok minden kellett. Matheus a kultistát a székhez kötözte, majd szótlanul kitessékelte Viktort és a nővért - az egyik nagyon szomorú volt emiatt, de a másik szinte boldogan lépett meg. Hagen kihúzott egy széket, és ráhelyezkedett kényelmesen. Várta az előadást.
A rangidős inkvizítor szembe állt a kultistával, és az állát simogatva gondolkodott. Milyen módon lehetne gyorsan teljesen felébreszteni, és lehetőleg, hogy ne ájuljon el a fájdalomtól azonnal? Nagyon tudálékosnak tűnt eközben, mint aki az élet jelentését próbálta megfejteni.
Egy jól irányzott mozdulattal előhúzta a kardját, és beleszúrta a jobb lábfejébe az eretneknek, és ott is hagyta.
A kultista fájdalmasan felkiáltott.
- Hol vagyok? - A kardra pillantott. - Mi ez?
- Purgatóriumban. - Közölte Matheus. - Kit szolgáltál
A kultista egyszer csak megnyugodott, és naracsszínben izzó szemeivel az inkvizítorra nézett.
- Én még mindig csak az Egy Mestert, Xaphant szolgálom! - Mondta eltorzult hangon.
Matheus ránehezedett a kardra, és balra-jobbra dülöngélt rajta, mintha egy kényelmes sétapálca lett volna.
- És mi volt a mestered terve?
- Követőket akarok... Sokat, és ostobákat. Olyanokat, akik soha nem fognak kérdezni. Tudja, sokan próbálkoztak már kérdezni. Azt meg szörnyen utálom. - Mondta, ahogy nyomasztóan farkas szemet nézett az inkvizítor és a mélységi.
Az ablakon kívülről mászás hangját lehetett hallani - valaki biztosan felmászott a fára.
- Hagen. Az ablakhoz. - Közölte a kollégájának, anélkül hogy levette volna a szemét a megszállottról.
Kihúzta a kardot a lábából, majd egy suhintással a gyomrába szúrta.
- Szép szemek. - Jegyzte meg utólag, ahogy kihúzta a kardot, és leengedta maga mellé.
Mire felnéz Hagen az ablaknál áll óvatosan, de két csáp töri azt be, és hozzávágja a szembe lévő falon elhelyezkedő tükrös asztalhoz széjjel zúzva azt. A kardját maga elé tartva Matheus az ablaktól el nem fordulva hátrál Hagenhez, és az üres kezemét felé nyújtva felállítja.
- Meghalt! - Ordítják kint a feltételezhető kultisták, majd minden elcsendesedik, mintha elmentek volna.
- Jókor szúrt, testvér. - Közli a tükör által széjjel vágdosott inkvizítor.
Matheus bólint, és kitör a folyosóra.
- Johannes atya, Matheus atya! - Szalad fel Gloria nővér.
- Nővér. Nem sérültek meg? - Kérdi Hagen.
- Mi jól vagyunk. Elmentek, mielőtt betörtek volna, de nem értem miért.
- Xaphan történt. - Közli felháborodottan Matheus, ahogy leengedi a kardját, és hátat fordítva mindenkinek visszament a szobába, ahol meggyőződött a kultista haláláról. A betörött ablakhoz sétált, és körbe nézett kint. Semmi, csak az esti szél fújdogált békésen. Kivonult a folyosóra, ahol éppen Gloria ápolta Hagent.
- A fogadós él? - Kérdezte.
- Él. - Válaszolta a nővér. - Menjünk ameddig még frissek a nyomok.
- Viktor. Idefelé úton még rettegett, most pedig az éjszaka közepén lenne hajlandó utánairamodni egy csapatnyi kultistának? Ilyen gyorsan megtörtént volna az a bátorodás, amiről korábban beszéltem? - Hitetlenkedett Hagen.
- Én haza akarok menni. Ezt már mondtam. Ennél jobb esélyt nemigen tudok arra, hogy gyorsan pontot tegyünk az ügy végére, a bátorság néha szükségből jön.
- A következő napokban még nem szeretnék Istennel találkozni... - Szólt közbe a másik inkvizítor. - De cselekedni kell. - Ezzel elindult lefele a lépcsőn.

22[Küldetés] Üldözve és üldöztetve Empty Re: [Küldetés] Üldözve és üldöztetve on Szomb. Szept. 01, 2018 2:09 am

Tertullius

Tertullius
Klerikus
Klerikus
A nap további része egészen nyugodtan telt, a kultista ott maradt ahová leraktuk, és egy idő után már a többi vendég is abbahagyta a ferde pillantásokat az irányunkba. Gyorsan elszaladt a nap a kocsmában is, ahhoz kaptam magam, hogy a legtöbben már vacsorához készülnek, így tettem én is: Mattheus nevére írattam fel a dolgokat, majd miután elfogyasztottam az ebédet, az atya felé fordultam.
- Mikor kezdjük meg a kihallgatását, atyám?
- Ha felébred. – mondja miután a kardja hüvelyével megdöfte a kultistát. – Diszkrétebb helyre kell vinni.
Még mielőtt felajánlhatnám a segítségemet az ügyben, megérkezik Gloria nővér.
- Uraim? Mi lett a kultistával? Kivallatták? – majd ahogyan átlátja a helyzetet, sóhajtva folytatja. – Tehát még most kezdik. Mi lesz vele? Mindenképp megölik a végén, akkor is ha beszél?
Nem reagáltam a kérdésre, mindössze magamban. Mégis miféle feltételezés egyáltalán az, hogy életben hagyhatjuk? Persze, hogy megöljük, ám ennek ellenére nem én voltam a rangidős, nem nekem kellett meghozni az ilyen döntéseket, így a válasz helyett Mattheusra néztem, hátha úgy nem engem utál meg, ha nem szereti az eretnekek meggyilkolását. Nem sokkal utána, és a fogadóshoz mentem, hogy valamit haladjunk is előre az ügyben.
- Tud ajánlani egy csöndes helyet vagy szobát, ahonnan nem szűrődnek ki a sikolyok? – mosolyogtam rá. Ő sem alszik ma éjszaka. Ennek ellenére a megdöbbenés után kaján mosoly fut végig az arcán, amint Gloriára néz.
- A szobák rendesek, az építők különös figyelmet fordítottak arra, hogy a sikongatás ne zavarja meg a többi alvó álmát. - Kacsint, mielőtt hallja, ahogy egy másik vendég sört kér, és szorgosan el is kezd csapolni neki. Ekkor Viktor megszólal.
- Lassan úgyis aludni mennek a legtöbben, nem fog senkinek feltűnni, ha rögtön fel is megyünk. Figyeltem, a vendégsereg már nagyrészt lecserélődött, úgyse fog meglepődni senki, ha egy ernyedt testet cipelünk felfelé. Hadd segítsek.- Ajánlkozott, és már lépett is a kultista lábaihoz, majd Mattheus a lábait fogta meg, és indultak el felfelé. Közben Gloria újfent hangot adott nemtetszésének.
- Biztos szükséges ez? Hátha beszél magától is…
- Majd Isten megkegyelmez neki. – néz rá morcosan az öreg, ami most kivételesen érthető is: miféle kérdések ezek?
Jómagam figyelem ahogyan cipelik a kultistát, és megyek utánuk. Azt azonban nem értem mi ez a nagy segítőkészség Viktortól. Így akarja kiélni a hatalmát a gyáva nyomkereső, vagy több van a dologban? Mi van, ha az információ kell neki? Szerencsére ezzel nem lesz probléma, hiszen ahogyan felérünk, az öreg azonnal kizavarja őket. A szoba nem különösebben berendezett, de kellemes méretű, ágy, asztal, minden, amire alapjáraton szükség lehet.
Társam hozzákötözi a kultistát a székhez, míg jómagam szótlanul figyelem a működését. Nincs kedvem se megerőltetni, se veszélybe sodorni magam, ehhez pedig tökéletesen ki tudom használni azt, hogy az atya a rangidős: dolgozzon csak ő – amit egy székről leülve figyelek.
Lassan ébredezni kezd a kultista, láthatóan néhány percen belül teljesen magánál lesz, Mattheusnak azonban ez nem elég. Egy darabig simogatja az állát, majd a kardját egyenesen a lábfejébe szúrja a „lovászfiúnak”. A trükk beválik, a kultista fájdalmasan felkiállt.
- Hol vagyok? Mi ez? – kérdezi rémülten, ahogyan meglátja lábában a pengét.
- Purgartóriumban. Kit szolgáltál?
Érdekes lesz a műsor, jómagam csöndben maradok, és úgy helyezkedek el, hogy nehogy meglásson a kultista, hiszen a végén még felmerülne benne a kérdés, hogy én mit keresek a purgatóriumban. A fiú hirtelen megnyugszik, arcán túlvilági nyugalom kezd el tükröződni, majd egyenes az inkvizítor szemébe néz.
- Én még mindig csak az Egy Mestert, Xaphant szolgálom! - Mondja torzult hangon. Amaz ránehezedik a kardjára, megmozgatja, mintha csak sétapálca lenne. Közben kezemet a kardom markolatára csúsztatom: kitudja milyen trükkjei vannak ennek is.
- És mi volt a mestered terve?
- Követőket akarok... Sokat, és ostobákat. Olyanokat, akik soha nem fognak kérdezni. Tudja, sokan próbálkoztak már kérdezni. Azt meg szörnyen utálom. - Mondja a férfi, szemeit rá szegezve. Egyértelmű, hogy a mélységi beszél rajta keresztül. Közben kintről furcsa hangokat kezdek el hallani, ágak roppanását, lombok zörgését, mintha valaki a fogadó mögötti fára mászott volna fel.
- Hagen. Az ablakhoz. – mondja. Mi ez a parancsolgató hangnem? Nem így működik ez. Bár mit is várhatnék ettől az...alaktól. No nem mintha én nem figyeltem volna fel magamtól is a zajra, kardom helyett a Fenrirt a kezembe fogva lépek oda - természetesen csak tisztes távolságba, nehogy valami nyíl, vagy hasonló eltaláljon, és próbálok meg kinézni rajta, különösen is a fákat megfigyelve. Persze ha nem látok ki eléggé az se baj, inkább maradok tudatlan még egy darabig, minthogy megölessem magam. Ennek ellenére az ablakon két csáp tör be, amik ellöknek, én pedig háttal a tükrös asztalnak zuhanok. Persze összetörik, és meg is vágnak szépen a szilánkok, szerencsére nem vészesen, túlélem. Az arcomért azonban kár, remélem Gloria megtudja gyógyítani. Figyelem ahogyan a csápok az immár halott kultistához törnek maguknak utat, ám mielőtt elérnék, visszahúzódnak.
- Halott. - Most látom jómagam is, hogy Mattheus megölhette – lehet ez volt a szerencsénk. Kedvem lenne utánuk lőni, ahogyan hallom, hogy visszavonulnak, de úgysem találnék el senkit, és a figyelmet is magamra vonnám. Ekkor nyújtja felém a kezét az atya. Nem akarok barátságtalannak tűnni, így elfogadom, és felállok.
- Jókor szúrt, testvér. – dícsérem meg (végülis egy őrültről van szó), bár bánom, hogy nem tudtunk többmindent kiszedni a kultistából.
Fegyverünkkel a kezünkben megyünk ki a folyosóra, ahonnan Gloria hangját halljuk.
- Johannes atya, Matheus atya!
A nővér hangjára csak akkor kiálltok vissza, amikor meglátom - kitudja milyen trükkjei vannak ezeknek.
- Nővér. Nem sérültek meg? -majd mikor látom, hogy nincs baj, a magam problémájával fordulok felé. – Lassan már megszokhatja, hogy engem gyógyít. Ha újfent kaphatnék egy korábbihoz hasonló áldást... - Remélem ha időben begyógyul, nem marad heg.
- Xaphan történt. – mondja Matheus, majd visszamegy a szobába. Addig se rontja a levegőt.
- Mi jól vagyunk. Elmentek, mielőtt betörtek volna, de nem értem miért. – mondja, majd kulcsolja is imára a kezét, sebeim pedig szinte azonnal eltűnnek. - Mi az a Xaphan?
- Köszönöm. A mélységi akit szolgálnak - csodálkozom el a kérdésen, hiszen erről már én is beszámoltam nekik. Kár hogy meg kellett ölnie a foglyot, semmi újat nem szedtünk ki belőle - A kultistáért jöttek, de az meghalt. Így már nem kellett nekik. Legalábbis remélem nem térnek vissza később.
- Szerintem kövessük ezeket a kultistákat. Nehezen tudom elképzelni, hogy nem kerültek kapcsolatba a célpontunkkal. – mondja Viktor, miután visszatért a többi szoba felderítéséből.
- A fogadós él? – kérdezi Mattheus, aki közben visszasétált hozzánk.
- Él. Menjünk, ameddig még frissek a nyomok.
Az éjszaka közepén követni egy kultistákból álló csapatot, akik épp ostrom alá akartak venni egy egész fogadót. Kissé öngyilkosságnak tűnik ez nekem.
- Viktor. Idefelé úton még rettegett, most pedig az éjszaka közepén lenne hajlandó utánairamodni egy csapatnyi kultistának? Ilyen gyorsan megtörtént volna az a bátorodás, amiről korábban beszéltem? - lépek közelebb hozzá. Ez nekem kicsit bűzlik, ráadásul addig sem indulunk el, ameddig őt kérdezgetem.
A férfi egyenesen a szemembe néz, mielőtt válaszolna.
- Én haza akarok menni. Ezt már mondtam. Ennél jobb esélyt nemigen tudok arra, hogy gyorsan pontot tegyünk az ügy végére, a bátorság néha szükségből jön.
- A következő napokban még nem szeretnék Istennel találkozni... De cselekedni kell. -mondja a legösszetettebb mondatot amit eddig tőle hallottam, és el is indul a lépcsőn, Gloria pedig a nyomában. Ezért szeretek magamban dolgozni, nem nyíratom ki a hülye döntéseimmel nem csak magamat, de a társaimat is (ami mondjuk mindegy lenne, de jelen esetben én vagyok az a társ). Mindenesetre nem akarom elrontani az eddigi jó kapcsolatomat a drága nyomkeresőnkkel, így kezet nyújtva mosolygok rá.
- Ez esetben gratulálok, hogy megtalálta a bátorság egyik forrását. – vigyorodok el, majd a többiek után indulok a lépcsőn.

23[Küldetés] Üldözve és üldöztetve Empty Re: [Küldetés] Üldözve és üldöztetve on Vas. Szept. 16, 2018 11:28 pm

Tessa Hendriks

Tessa Hendriks
Sötét Tünde Druida
Sötét Tünde Druida
3 óra telt el, mégis úgy éreztem, mintha már egy napja fogva tartanának. Először maga a bezártság töltött el rémülettel, aztán a tudat, hogy nem vagyok egyedül ebben a helyzetben, enyhítette ezt az érzést, és a helyébe valami más lépett. Hatalmas hangzavar uralkodott körülöttem, kiabálások és zörgő ketrecek zaja nyomult a fülembe. Kétségbeesett cselekvések voltak ezek, inkább csak a frusztráció levezetése lehetett a cél, engem viszont egy idő után kezdett megőrjíteni
Én csendbe burkolózva ültem, figyeltem, szemeimmel igyekeztem követni fogvatartóim mozgását. Nem akartam lemaradni semmiről, ami a jelenleg kialakult helyzetre magyarázatul szolgálhatott volna. A hangok már inkább csak a háttérből hallatszódtak egy egyenletes zsivajba olvadva, azonban hamarosan megjelent egy, ami kiemelkedett közülük, az ugyanis közelebbről érkezett.
- Leányom? – szólalt meg valaki reszketeg hangon.
- Igen? – fordultam feléje, ám nem ilyen látványra számítottam.
Huszonöt év körüli nő lehetett, és inkább egy tébolyodott ember benyomását keltette. A mellettem levő ketrecből nézett rám, szemeit olyan kifejezéssel fúrta az enyémbe, melyet nem igazán tudtam értelmezni, viszont elég kellemetlennek éreztem, kezeivel közben a ketrecen átnyúlva próbált elérni.
- Tényleg te vagy az, leányom?
Nem hittem, hogy tisztában van azzal, kinek és miről is beszél. Kezei egyre vadabbul hadonásztak. A kíváncsiság hajtott, hogy kússzak közelebb az ismeretlenhez, de mozdulatai arra késztettek, hogy inkább maradjak ott, ahol most vagyok.
- Én nem ismerlek – váltottam közben tegezőbe. - Kire gondolsz? Ő is veled jött?
- V... v... volt egy lányom... – rebegte, tekintete közben a távolba révedt. - Nem tudod, hol van?
Végignéztem a ketrecrengetegen. Még ha ismertem is volna az illetőt, akkor sem biztos, hogy megtaláltam volna ekkora zűrzavarban. Sóhajtva visszafordultam, és most, hogy már nem éreztem veszélyesnek karjai közelségét, egy kicsit közelebb húzódtam, hogy ne kelljen túlkiabálnom a zajt.
- Nem - ingattam a fejem. - Engem nemrég hoztak. Ti mióta vagytok itt? Tudsz valamit róluk? - böktem fejemmel az ismeretlen fogvatartók felé.
A nő ekkor azonban a földhöz vágta magát, és végignyúlt rajta. Fájdalmas nyöszörgések szakadtak ki belőle, miközben kezeit a fülére tapasztotta.
- Nem tudom... csak úgy idehoztak, aztán... minden rossz lett... elvittek, bántottak, visszahoztak... – fulladt végül sírásba.
Az állapotából és az elmondottak alapján biztosra vettem, hogy nem most került ide. Ki tudja, mióta tartották fogva… És ez azt jelentette, hogy valószínűleg én se csak egy konkrét dologra kellettem. Fogalmam se volt, mi lehetett az, de a gondolat, hogy hosszú időt töltsek itt, netalántán az életemet is itt fejezzem be, még inkább felzaklatott, mert fogtam fel csak igazán a helyzet súlyosságát. Fájt látni, szomszédos sorstársamat milyenné tették a körülmények, így nem is kérdeztem rá, mit történt vele. És talán nekem se tett volna jót, ha előre tudom az igazságot. Már ha megmondta volna.
- Ne sírj, valahogy csak kiijutunk egyszer – ezt magam se igazán hittem el, de meg akartam vigasztalni.
Szemem sarkából ekkor mozgást észleltem, és ahogy odapillantottam, megláttam, ahogy több férfi kezdi el hurcolni a két fiút. Edemet az egyikük a vállára kapta, Johnathant pedig mögötte vezették. Figyelmemet annyira lekötötte a nő, hogy észre se vettem, hogy közben néhányan ideértek. Nem volt messze a ketrecük, én azonban nem voltam biztos, hogy felismertek, mikor idehoztak, de azért igyekeztem őket továbbra is szemmel tartani. Nos, ez nem igen sikerült.
Közelebb másztam a ketrec rácsozatához, hátha sikerül meglátnom vagy hallanom, hogy hova akarják cipelni őket. Vajon ugyanoda, ahova a nőt is vitték?
Nem sok időm maradt ezen elmélkedni, mert ezúttal valaki az én ketrecem felé tartott. Máris én jövök? - kapkodtam összevissza a fejem. Közelebb érve felismertem, ugyanaz a tünde férfi volt, akinek eladott a fogadós. Senkire nem vágytam olyan kevéssé, mint ő rá.
Megállt a ketrec előtt, kinyitotta az ajtót, de nem szólt semmit. Már nem kergettem semmiféle illúziót, valóban értem jött. Nem gondoltam, hogy annyiban hagyja, ha meg sem mozdulok, de menni se igazán akaródzott, így én is csak néztem rá.
- Velem kell jönnöd – közölte kurtán, majd kinyújtotta a karját.
- Hova?
Bár ezt nem biztos, hogy tudni szerettem volna.
- Az nem a te dolgod. Gyere, vagy hozlak.
Tétováztam egy ideig, végül mégiscsak kijjebb mozdultam, de egy pontnál megálltam. A bejáratot próbáltam gyorsan felmérni, hogy kellően széles lehet-e egy szökéshez. Ha nem féltem volna annyira, amiért értem jött, valószínűleg nem kíséreltem volna meg, de most mégis nekirugaszkodtam.
Nem sokáig maradtam szabadon, hamarosan ugyanis egy kéz szorítását éreztem meg a karomon, majd egy határozott mozdulattal hátracsavarta azt.
- Lányom! – hallottam meg még a hátam mögül a nő kiáltását, mást azonban nem igen érzékeltem már a környezetemből, a fájdalom teljesen szétáradt bennem. Tehetetlennek éreztem az egész karomat, valószínűleg állni is alig bírtam volna, ha nem kezdett volna el maga előtt taszigálni.
- Akkor viszlek.
Nem kellett ellenállástól tartania többet, még a korábbi félem is megszűnt, a vállamon kívül nem sok mindenre tudtam koncentrálni. Előre haladva, folyamatosan magunk mögött hagyva a tábort még hallottam néhányszor felkiáltani a nőt.
Egy kis térhez közeledtünk, középen egy férfi állt, előttük pedig sikerült megpillantanom a két fiút is. Edem a földön görnyedezett, Johnathan is el volt foglalva valamivel, pedig az ismeretlen látszólag nem tett velük semmit, egy helyben állt. Csak nem egy mágus? Igyekeztem rajtuk tartani a figyelmemet, mert elég valószínűnek látszott, hogy rám is ugyanaz a sors vár, legyen az bármi.
- Kultista vagyok, idióta – szólalt meg Johnathan.
Micsoda? Akkor a másik ki lehet? Így már kezdtem érteni, hogy miért fogták el. A kultistákat mindig üldözik, és ez alapján feltételeztem, hogy Edem is hasonló titkokkal rendelkezhet, bár ő anélkül is igen furcsa volt.
- TUDOM JÓL! – kiáltott fel ekkor a férfi, majd rövidesen féltérdre ereszkedett, mintha nem bírt volna már a lábain állni. Csak nem mentális harcot folytattak? Én inkább fizikai kínzásra számítottam, bár ez se lehetett kellemesebb.
- Azért, mert most akár meg is ölhetném a főribancod!
És ekkor újabb fájdalomhullám söpört végig rajtam. Kísérőm megállt, majd ismét egy mozdulattal visszarántotta a helyére a vállamat. Sose kívántam még ennyire egy tünde halálát.
- Meghoztam – közölte, majd sarkon fordult.
A többiek felé fordultam, ők is rám néztek, én viszont igen erős késztetést éreztem arra, hogy leüljek, így ott, ahol megállított, ledobtam magam a földre. Kb. 15 másodperc múlva ismét felemeltem a fejem.
- Mi ez a hely? Miért ne mondja meg senki, hogy mi a fenét akarnak?
~ HALLGASSI! ~ förmedt rám, ám ezt csak én hallottam, a hangja az egész elmémet betöltötte.
- Mi a fene közöd van hozzám? Te üldöztetsz? – szólalt meg ekkor Edem.
- Hát persze, hogy a Mester. Te tényleg nem tudsz semmit, igaz?
Szóval valóban volt valami Edemmel. Viszont még mindig nem értettem, hogy én hogyan kerültem ebbe az egészbe, azon kívül, hogy rosszkor voltam rossz helyen.
- Picsába... Még... Megbánod – fetrengett a másik is a földön.
- Egész életemben követtek, és semmit nem tudok ennek az okáról, nem is érdekelt igazán – emelte egyre feljebb a hangját. - De most már nem izgat semmi más, mondd el, amit tudsz!
Erős fájdalom nyilallt a fejembe, és egészen hosszú ideig nem is szűnt meg, legalábbis nekem egy örökkévalóságnak tűnt. Mikor azonban egyik pillanatról a másikra abbamaradt, erőteljes émelygés tört rám, ami végül öklendezésbe fulladt. Ahogy hallottam, Edem is hasonlóan járhatott.
- Mára ennyi. El velük.
- Xaphan! Jegyezd meg: Ma még te vagy erősebb, de nem sokára majd megfordul, hogy ki lesz üldözve és  üldöztetve!
Mire sikerült valamelyest összeszednem magam, ismét éreztem, hogy megfognak és vezetni kezdenek. Nem éreztem, hogy végigsöpört volna rajtam a megkönnyebbülés, kimerült voltam, és most már nemcsak a vállam, de a fejem is zúgott. Így maradék erőmmel azon igyekeztem, hogy ne hányjam össze magam.
Visszaértünk a ketrecekhez, azonban biztosra vettem, hogy korábban nem ebben voltam. Hamarosan meg is hallottam az ismerős kiáltást, távolabbról szólt, nem is tudtam kivenni a tartalmát. A fiúk a szomszédos ketrecbe kerültek, bár azt hirtelen nem tudtam volna megmondani, hogy ők legutoljára is itt voltak-e. Mindenesetre volt ismerős a közelben, már ha annak lehetett őket nevezni. Végtére is most derült ki, hogy igazából semmit sem tudtam róluk.
- Még egy darabig ez lesz... – szólalt meg egy férfi mellettünk, valamelyik szomszédos ketrecből jöhetett a hang.
- Te mióta vagy itt? – kérdezte Edem.
- Nem olyan sok ideje. Ezért vagyok még itt.
Erre már én is felkaptam a fejem, és feléjük fordultam.
- És te tudod, mi folyik itt?
- Mindenkit hazugságokkal kínoznak, vagy más módszerek is népszerűek?
A férfi furcsa kifejezést öltött magára.
- Nem hazudnak ők senkinek. Addig kínoznak, amíg megtörsz. Aztán átveszik feletted az irányítást. Ez a módszer - felelte komoran.
- Megszoksz vagy megszöksz – vakarta meg a tarkóját Johnathan.
- Micsoda? – néztem rá rémülten. - Megtörni? És utána mit kezdenek velünk? Valami sereget szerveznek?
Ennyire borzalmas dologra még nem gondoltam korábban. Mi értelme lett volna ennek? Ki akart volna engem irányítani?
- Nem szimpatikus gondolat nyálcsorgató agyhalottá lenni... Edem vagyok. Bennetek kiket csodálhatok?
A férfi erre csak keserűen felnevetett.
- Számít az? Nemsokára úgyse leszünk.

24[Küldetés] Üldözve és üldöztetve Empty Re: [Küldetés] Üldözve és üldöztetve on Szer. Szept. 19, 2018 12:02 am

Edem Ara Shine

Edem Ara Shine
Éjvándor
Éjvándor
Órákig ücsörögtem a cellában még akár kellemes pihenőnek is vehettem volna, ha nem lettem volna összezárva egy rakat másik emberrel. A legtöbbjüket külön cellákba zárták, akár csak engem, kicsit olyan volt, mintha egy kóbor állat fogdába kerültem volna, még a szagok is arra emlékeztettek, egyetlen különbség, hogy itt mi voltunk az állatok.
Végül az egyik marcona Gondozó, sietve felénk fordult.
- Megint hurcolni fognak, basszus? - Szólt hozzám a kedves Johnny.
-Akarsz balhézni vagy várjuk ki a végét?
- Kerüljük a balhét. Sokan vannak.
- Egyetértek. Akkor szívélyes mosollyal fogadjuk a kedves vendéglátást.
A férfi kitárja a ketrec ajtaját, majd egy laza mozdulattal a vállára kap, néhány társának int, hogy hozzák a kölyköt is
- Találkozótok lesz a Mesterrel. - Mondja tárgyilagosan, ahogy elindul.
Kezdem túlságosan megszokni, hogy nem a saját lábamon közlekedem... igazából minél jobban lehiggadok annál jobban élvezem a dolgot. - Akkor ne várassuk meg a drága mestert.
Újra ugyanott vagyunk, ez a majom pedig, mintha mást se tenne, csak egész nap ebbe a körbe álldogál, az arcát ugyan nem látom, de szinte magamon érzem a gyermekded mosolyát
- A Mesterhez jöttetek. Készen álltok?
- Melyik Mesteremhez? - vigyorogtam. - Készen állok... Irány Szappan.
Kezdet érdekessé válni a dolog, nem akartam közbe szólni inkább csak hallgattam a kettőt.
A csávó testtartása megváltozik, és ahogy megszólal, észreveszitek, hogy a hangja is pubertált egyet így hirtelen.
- Szappan? Ne gúnyolódj rajtam, te kis piszok! És te? - Felém fordul - Nem tudsz semmit, igaz? Mit is tudnál? - Vihog eszelősen, ahogy a kardomat lóbálva a kezében.
Valami megváltozott valahogy más a kisugárzása és mégis miről nem tudok.
- Picsába! - Kap a fejéhez Johnny.
- Jobbat kérdezek. Honnan tudnám? - Utólag ez elég béna beszólás nak sikeredet.
- Nézd csak meg a gyűrűdet! - A pengémet most a szeméhez emelte - Igazán szép penge... - incselkedik.
Gyűrűt? Mármint, azt a gyűrűt említi amit még Ottótól örököltem?
- Mit akarsz?
- Mit akarsz ezzel mondani? Mit tudsz erről a gyűrűről?
- Katonákat. - Válaszolva Johnnynak, majd hozzám fordul - Mindent. - Széttárja a karját - lévén hozzám kapcsolódik.
Valami irdatlan erő nehezedett rá a koponyámra, magatehetetlen hullottam a porba és görnyedtem össze. Elvesztettem az öntudatom, a külvilágot,csak a fájdalom és a nyomás maradt, egy pillanatra egy űl a szorítás, de ahogy erőre kapnék új erőre kap.
- TUDOM JÓL! - Az örült hangja az amit először meghallok a külvilágból, bódult módjára próbáltam felegyenesedni. - Miért kéne, hogy ez megakadályozzon? - Kérdezte fenyegetően.
- Meghoztam. - Egy hang szólalt meg mögöttem, nem voltam még magamnál, hogy foglalkozzak vele.
- Azért, mert most akár meg is ölhetném a főribancod!
Ahogy a fájdalom leülepszik a tudat mélyére, onnan valami sokkal régebbi indulat kezd feltöredezni, szinte elő tőr belölem a harag, mely nem is fogható ahoz amit a kardom elvesztése okozott.
- Mi a fene közöd van, hozzám? Te üldöztetsz?
- Hát persze, hogy a Mester. Te tényleg nem tudsz semmit, igaz? - A rohadék. Ez már megint a talpnyaló senki. Elém tartotta a csontott én meg jó kutya módjára rá is haraptam..
- Picsába... Még... Megbánod.
- Egész életemben, követek és semmit nem tudok ennek az okáról, nem is érdekelt igazán. - ez után fokozatosan emelem a hangsúlyom, míg a végén már ordítok - DE most már, nem izgat más, mond el amit tudsz!
Ördögi kacaj hangja hallatszott, majd visszatért a fájdalom, talán nem annyira erősen mint korábban, de másodpercekig tartott, míg a reggelink újra a szemünk elé került.
- Mára ennyi. El velük. - Hangzik a nyugodt hang, megfognak és vissznek, nincs erőm ellenkezni

Pokolian dühös voltam, és még csak nem is lepleztem. Felfogva, hogy esélytelen bármi kérdésre választ kapni, elég vérszomjas arcal tekintek kisérőim szemébe, de nem állok ellen, ez nem az alkalmas idő.
Visszahoztak a ketrecekbe, csak most vettem észre, hogy egy kislány is a társaságunkban volt, milyen figyelmetlen voltam...
- Még egy darabig ez lesz… - egy ismeretlen hang a közeli ketrecből.
- Te mióta vagy itt? - kérdem az új barátot.
- Nem olyan sok ideje. - Ingatta tovább a fejét. - ezért vagyok még itt.
- És te tudod, mi folyik itt? - szólt hozzá a leány
- Mindenkit hazugságokkal kínoznak, vagy más módszerek is népszerűek?
A kérdésemmel meglepheted, elég furcsán nézett rám a kérdést halva?
- Nem hazudnak ők senkinek. Addig kínoznak, amíg megtörsz. Aztán átveszik feletted az irányítást. Ez a módszer. - Felelte komoran.
Tehát nem szokásuk, hogy hamis történetekkel riogatnak. Ez rossz, nagyon rossz...
- Micsoda? Megtörni? És utána mit kezdenek velünk? Valami sereget szerveznek?
- Megszoksz vagy megszöksz.
- Nem szimpatikus gondolat nyálcsorgató agyhalottá lenni... Edem vagyok. Bennetek kiket csodálhatok?
- Számít az? Nemsokára úgyse leszünk.

25[Küldetés] Üldözve és üldöztetve Empty Re: [Küldetés] Üldözve és üldöztetve on Kedd Okt. 02, 2018 2:13 pm

Gloria

Gloria
Klerikus
Klerikus
Viktor a csapat élére ment, és először ahhoz a fához vezetett minket, ahol a kultisták felmásztak Johannes atya és Matheus atya szobájának ablakához.
- Mindenki nézzen szét, hány pár lábnyomot lát, vagy egyéb dolgot, ami nyomra vezethet. - mondta a férfi, és maga is elkezdett kutakodni a fa körül. A fogadó ablakából áradó fény pont elegendő volt ahhoz, hogy ne kelljen teljes sötétsgében tapogatóznunk, de messze nem volt elegendő.
Felsóhajtottam.
- Kultistákkal még nem próbáltam de hátha... Domine viam meam illuminent... - imádkoztam halkan, majd felemeltem a buzogányom.
- Szép. - jegyezte meg Viktor, majd amikor rájött, hogy nem egyszerűen világosságot csináltam felnyögött. - Ez...
Körülöttünk számtalan cipőnyom rajzolódott ki ezüstös csillámlással. A varázslat működött, a kultisták ugyanolyan szentségtelenek voltak, mint a démonok vagy az élőholtak. Mosolyogva érintem össze a tenyerem. Ez több volt, mint amit kívánni lehetett.
Köszönöm, uram...
A nyomok többsége egy irányba mutatott, befelé az erdő sötétjébe, de néhány más irányba haladt. A fa törzsén tenyérnyomokat is voltak, de az nem volt fontos.
- Találtam egy szövetdarabot. - lépett Johannes atya Viktorhoz, ha már ő volt a nyomkvetőnk.- Fekete, hozzájuk tartozhatott. Van rajta egy kis vér is, bár nem úgy tűnik, mint ami alapján követni lehet.
Közben felemeltem a kezem és körbesétáltam, hogy az erdőn kívül merre vezettek még nyomok. Fél szemmel láttam, hogy Matheus atya felemelt egy csillogó tárgyat, talán egy nyakláncot, de ez után zsebre is tette, én pedig nem kérdezősödtem. A fő csapáson kívül egy nyomvonal az erdő szélén haladt, két ember pedig úgy tűnt visszament a faluba. Ez rossz volt. Nagyon rossz.
- Összesen nyolcan voltak. Komolyan vették a dolgot. - komorodott el Viktor is.
- Vajon csak szétváltak, vagy a faluban is élnek közülük? Nővér, meddig világítja meg ez a varázslat a nyomokat? Csak egyet van időnk felteríteni? - kérdezte Johannes atya.
- Bármikor újra tudom idézni, ameddig a varázserőmből futja. - válaszoltam a férfinak. - Én a faluba mennék. Akár veszélyeztetik az embereket akár innen kerültek ki semlegesítenünk kell őket.
- A tömeget kell követni. - közölte Matheus atya tudálékosan, és egy pár másodperces csend után folytatta. - Gyökerestül kivájni a problémát.
Viktor széttárta a karját.
- Döntsenek, nekem mindegy, melyik nyomot követem. A fő csapásvonal elejét megjegyeztem, onnan gyerekjáték lesz akármikor újra megtalálni a nyomokat, és akkor már követni is.
- Én is a falura szavazok, az emberek biztonsága az elsődleges. - értett velem egyet Johannes atya is. Már csak a másik inkvizitort kellett meggyőznünk, de tudtam, hogy sikerülhet.
- Gondoljon bele, Matheus atya. Ha hagyunk a faluban kultistákat, a konkoly újra gyökeret ver a búza között. Csak új kultuszt építenek az itt lévő emberekből. - próbáltam érvelni.
Egy időre kínos csend telepedett közénk, de hagytam, hogy a férfi alaposan megrágja a hallottakat. Végül nagyon lassan és megfontoltan bólintott.
- Legyen.
Viktor végignézett rajtunk.
- Akkor megvan? Helyes. Nővér, kérem mutassa az utat. - engedett előre a fénylő buzogányommal. - A többiek pedig figyeljenek nagyon. Ki tudja, hányan állhatnak még készenlétben, akiknek nem látjuk a nyomait.
Így hát elindultunk. A falu határában haladtunk egy ideig, amikor hangok, vagyis inkább nesze ütötték meg a fülünket. A rekettyés felől jöttek, ágak és levelek zörgése volt ez, de több mint amit a halovány esti szellő okozott. A bokrokon túl már nem világított a buzogányom. Johannes atya előhúzta a fenrirt, én pedig előre engedtem az urakat és a magasba emeltem a buzogányom, hogy minél nagyobb területet tudjon beragyogni. Matheus atya Johannes atyához hasonlóan szintén elővette a pisztolyát.
Nem kellett sokáig magasra tartani azt a buzogányt, a kultisták maguktól is előreléptek. Két meglehetősen fenyegető férfi volt, barna nadrágban és fekete köntösben, lábuk nyomán ezüstös csillámok maradtak a földön.
- Mit akartok? - Kérdezte az egyik, de a válaszunkat meg sem várva röhögésben tört ki. Igazán udvariatlan volt. - Nem számít. Nektek annyi. - mondta, ahogy mindketten vészesen közeledtek. Erre már Viktor is elővette a fegyverét.
- Többen vagyunk, és jobban felszerelkezve. Maradjatok ott, és túlélhetitek, nekünk pedig nem kell pazarolnunk a lőszert.
Szándékosan nem nyúltam a fegyverem felé. Hagytam Johannest beszélni, hogy legalább végigmondja a szokásos formulát. Matheus atya felemelte a pisztolyát fenyegetésképp, de nem lőtt vele. A kultisták azonban nem is válaszoltak. A beszélő kicsit hátrébb maradt, a társa pedig azonnal támadásba lendült. A keze mintha ostorrá vált volna, és vízszintesen csapott felénk könnyebben megsebesítve a két inkvizitort a mellkasukon. Johannes atya azonnal lőtt, de utána el is tette a fegyverét és megpróbálta begyújtani a tömjénezőjét, hogy a füstjével hátráltassa a gonoszt.
Már késő lett volna a béke imáját használni és átkoztam magam, ami miatt nem jutott eszembe rögtön az elején. Itt harc lesz... Mert én hibáztam.
Fiat voluntas tua.
Csak annyit tehettem, hogy segítettem a társaimat ahogy tudtam. Ismét imádkoztam és Isten áldását kértem először Matheus atyára, majd Johannes atyára. Az idősebb inkvizitor sem volt tétlen, ő is azonnal az ostoros kultistára lőtt. Sajnos ahogyan Johannes atya ledobta a tömjénezőt a földre, abból kiborult a szén és a tömjén is, így nem gyulladt be rendesen. A fenrirek sem értek célt, bár nem láttam pontosan, hol találták el az ellenfelünket. Majd ekkor… A testük körvonalai elmosódtak, mintha a bőrük az izmaik és a csontjaik is kocsonyává változtak volna, de mégis egyben maradtak. Ahogy rájuk néztem jeges kéz mart a mellkasomba és szinte megbénított a félelem. A szentségtelen mágia ezen formájával még sosem találkoztam, de nem volt evilági.
Imádkozni kezdtem. Bármit megtettem volna, hogy ezek a pokoli förtelmek ne jöhessenek a közelünkbe. Az imám nyomán a földet alattunk szent fény járta át, ezt az időt pedig kihasználtam arra, hogy visszasöpörjem a szenet és a tömjént a tartójába. A szén hiába nem gyulladt be, még forró volt, meg is égette a kezem, de ez volt a legkisebb problémánk. Bár nem néztem volna rájuk egyáltalán.
Matheus újratöltött és lőtt, és úgy hallottam végül lőtt Johannes atya is. Utóbbi csak egy is részt loccsantott ki az amorf lényből, Matheus atya viszont úgy tűnt eltalált valamit, a lény ugyanis élettelen tócsaként esett szét a földön. A másik rálépett a szent földre és azonnal fel is sikoltott, valami túlvilági, fülsértő sivítással, ahogyan az Úr fénye megérintette a… az alját. Így inkább a menekülést választotta. Matheus újra rálőtt a menekülőre, Johannes pedig az inkvizitorok fájdalmas bénítását alkalmazta. Ez végre sikerült, a kocsonya pedig visszaváltozott emberré. A lábszárából hiányzott egy darab, valamelyikük puskája loccsanthatta ki még korábban. A hasán feküdt és nyöszörgött, de innen is láttam, hogy akkor is megmarad, ha valaki csak szimplán bekötözi a sebeit és nem hagyja elfertőződni. Johannes atya újratölttte a Gungnirját, és ez után lépett a kultistához.
- Jobb ha nem próbálkozol semmivel. - közölte vele fagyosan.
Igyekeztem visszaszerezni a lélegzetem. Fulladtam, pedig már visszatért kocsonyából emberi állapotba.
- Ki kell űznünk. A Katedrálisban tudnak ilyet. Ki kell űznünk belőle ezt a förtelmet. - jutottam végülis a leglényegesebb következtetésre. Nem voltak ártatlanok, de emberek igen, mi pedig főleg a sátán ereje ellen küzdöttünk. Meg kellett tisztítanunk a szerencsétlen lelkeket mielőtt pokolra jutnak. Matheus atya viszont erre csak felhúzott szemöldökkel nézett rám, mintha valami egészen abszurd ötletet vetettem volna fel.
Viktor is közelebb lépdelt hozzátok miközben eltette a fegyverét.
- Most mi legyen?
Rá akartam mordulni, hogy hagyjon minket dolgozni és ne sürgessen, de türtőztettem magam.
- Az csak akkor működik, ha ő is akarja... - válaszolta Johannes és igaza volt. De nem hittem el, hogy a nefilimek nem ismertek más technikákat. - Hol vannak a többiek? Mi a célotok? Vannak a faluban rajtad kívül? - tette fel az atya a kérdéseket, úgy sejtettem ugyan azokat, mint a fogadóban a másik kultistának, akinek a megsegítésére ezek érkeztek.
- Az erdőbe-he-khe-KHE-KHE - köhögte a férfi amikor megérezte a tömjénező füstjét.
- Én gyorsan beszélnék a helyedben. Hányan vagytok?
Untam ezt az egészet. Fáradt voltam. Egyszerűen fáradt. Mindenki hallotta már a kérdéseket százszor, mindenki tudta mit akartunk, és egyikünknek sem volt kedve késő éjszaka játszadozni velük. Johannes mellé léptem.
- Na idefigyelj. Az urak inkvizitorok. Addig fognak kínozni ameddig el nem ájulsz de nem halsz meg. Utána meg foglak gyógyítani, hogy előlről kezdhessék. Nagyon, nagyon sokáig... Attól függően, hogy mit mondasz, lehet a halálod lassú, gyors és kegyelmes de ki tudja... Talán életben hagynak.
Nem szoktam fenyegetőzni, de úgy éreztem nem gondolta át a kultista a helyzet súlyát. Még ha Johannesből nem is néztem ki hogy napokig kínozza, Matheusból könnyedén.
Matheus atya előkapta a korábban felvett csillogó nyakláncot a zsebéből, és a láncánál fogva lengette meg a kultusta arca előtt.
- Ez mi?
A kultista láthatóan halálra rémült, pedig sosem tartottam magamat fenyegetőnek. Elégedetten raktároztam el az újonnan felfedezett képességemet és örültem, hogy két képzett inkvizitor mellett sem maradtam szégyenben. A férfi sietősen feltápászkodott legalább ülő helyzetbe.
- Sokan. Nem tudom, egyre többen. Néhányan olykor meghalnak, hoznak újakat. Körülbelül ötvenen lehetünk. A jelkép a csoportunkat szimbolizálja az öltözékünk mellé. - Mutatta magán a fekete köntöst és a barna nadrágot sűrű keherészés közepette.
Matheus leengedte a nyakláncot, majd mindketten rám néztek. Nem tudtam eldönteni, hogy elégedettek voltak-e a viselkedésemmel, vagy csupán őket is megdöbbentettem épp úgy mint magamat. A legrosszabb az volt, hogy még én sem tudtam, hogy mennyi volt ebből a blöff és mennyi a valóság.
- Na így már jobb. Mit akar a mesteretek ezzel a rengeteg kultistával? A nem tudom-ot nem fogadom el válasznak. - vettem át a szót az uraktól. Eredetileg Johnathant kerestük, de biztos voltam benne, hogy nem tartozott közéjük. Se nyaklánc, se egyenruha, és a mélységijére is más nevet említett, így erre rá se kérdeztem. Akárhogy is legyen, kötelességünk foglalkozni ezzel a szektával, akár közöttük volt az Őrült Tünde akár nem.
- Sose beszél róluk, de... de a főpapja, vagy hogy hívja magát, ő... ő néha mondja, hogy a miénk lesz az egész világ, mert megölünk mindenkit, ha elegen leszünk. Még ilyen idióta mozdulatokat is csinál. - Húzta ki magát ültében, az ökölbe szorított jobb kezét maga fölé kinyújtva. - De ennél többet nem tudok. Esküszöm!
Egyik kezembe ejtettem a homlokom.
- Világuralom? Tényleg? Ez... csalódást okoztatok. Hol van a központotok? Az erdő nem elég útvonalat kérek. Ez az utolsó kérdésem.
Arra mutatott amerről jttünk.
- Forduljatok be balra, és...
Ekkor elsötétült a tekintete. A köhögése abbamarad, és mintha üresen meredt volna maga elé. - Elég volt. - mondta, de a hangja már nem az övé volt. Felénk fordult és végigmért minket, engem pedig már csak a tekintetétől is kirázott a hideg.
- Helló. - köszönt már-már kedvesen, majd a kultista nyaka természetellenes szögben csavarodott ki a teste pedig eldőlt akár egy zsák krumpli. Ösztönösen ugrottam hátra. Igyekeztem nagy levegőket venni.
Kyrie eleison...
Nem félhettünk tőle, mert velünk volt az Úr, és őnála senki sem volt hatalmasabb.
- Helló. - Válaszolt Matheus atya. Úgy tűnik az ő reakciója a kimondhatatlan borzalmakra a szarkazmus volt. Abban a pillanatban végtelenül irigyeltem ezért a képességéért. Meglengette a pisztolyát, majd eltette és igaza volt. Ez a csata véget ért, de nem éreztem úgy, hogy győztünk volna.
Viktor körülnézett.
- Nos, nekem még mindig mindegy. Megyünk tovább, vagy inkább az erdő?
Döbbenten néztem a nyomkövetőnkre. Mintha egyáltalán nem is rázták volna meg a látottak.
- Volt még egy az erdő mentén, illetve bent a központ... - kezdtem lassan. Johannes nem választott, így Matheusre néztem. Nem tudtam az erdőszéli merre indulhatott, talán csak tévútra akart minket csalni. Az inkvizitor szavak helyett a tettek embere volt, így lassan de annál jelentőségteljesen lépdelt az erdő felé. Viktor kérdőn pillantott előbb rám, majd Johannes atyára, aki végül csak rátalált a hangjára.
- Nem én vagyok a rangidős, bár véleményem szerint felesleges kockázatot vállalunk azzal, hogy éjszaka próbálkozunk. Nem mennek addig sehová, így pedig akár arra is figyelhetünk, hogy a faluba ne osonjanak be. - állt egy helyben.
- Nem erősebbek éjszaka sem. A mélységi így is, úgy is tudja, hogy megyünk, de ha várunk reggelig bottal üthetjük a nyomukat. - mondtam a férfinak. Matheus visszafordult, de beszéd helyett csak sürgetően dobolt a lábával.
- De hazai terepen vannak, és mi nem látunk semmit. Kivéve, ha világít, de az meg csak céltáblává tesz minket. - érvelt Viktor.
- Ahogyan Viktor mondja. Sokkal könnyebben csalnak minket csapdába éjszaka. Jóval kevesebben vagyunk mint ők, minden lehetőségünket ki kell használunk arra, hogy effektíven vegyük fel ellenük a harcot. Holnap napközben talán egy-két felderítőt is elkaphatunk. - értett egyet Johannes atya. Haloványan megfordult a fejemben, hogy talán félt… De rögtön el is vetettem a dolgot.
- Kockáztatná, hogy elmeneküljenek? - felsóhajtottam. - Maradjanak. Én előre megyek Matheus atyával, legalább körülnézni.
Csatlakoztam az idősebb inkvizitorhoz. Ő bevárt majd a pisztolyát a bal kezébe fogta a kadját a jobba, és így indult el a fák elé. Ez valamennyire felbátoríthatta Viktort is, mert utánunk lépett.
- Biztos marad? - kérdezte még visszafordulva Johannes atya felé.- A többiek csak gyengébbek lesznek maga nélkül, és ha esetleg más látja, hogy most maga egyedül marad... - nem fejezte be a mondatot, de nem is volt rá szükség.
- Dehogy maradok. - mondta Johannes és utánunk eredt ő is. - Ha már mindenképp kockáztatni akarnak, nem fogom hagyni hogy egyedül haljanak meg.
Rámosolyogtam a férfira, őszintén és melegen. Örültem, hogy így döntött és velünk tartott.
- Szükség van az imára, vagy meg tudjuk őket találni nélküle?
A kérdés nyitva maradt, de egy biztos volt: az út a fától indult, így oda kellett visszatérnünk, majd ez után be a sűrű, sötétlő erdőbe.


_________________
"Find the lady of the light gone mad with the night
That's how you reshape destiny"

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 2 oldal]

Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.