Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
[Küldetés] A fogolykaraván

Szer. Dec. 04, 2019 3:16 pm by Screwtape

A fogolykaraván


A háború és Veroniel tevékenykedése ellenére (vagy éppen amiatt) ugyanúgy …


Comments: 5

Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel von Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 121

Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 56


You are not connected. Please login or register

[Magánjáték] - A két véglet II.

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1[Magánjáték] - A két véglet II. Empty [Magánjáték] - A két véglet II. on Kedd Jún. 12, 2018 10:40 am

Wyn Silvernight


Sötét Tünde Druida
Sötét Tünde Druida
Hellenburg.
Arra számítottam, hogy ugyanolyan élet lesz a falakon belül, mint a település környékén, annak ellenére is, hogy tudtam, mi történt tegnap, ahogyan azt is sejtettem, hogy a tűzvész semmit sem került el. Azonban várakozásaimat és sejtéseimet is felülmúlta az a látható pusztítás, letörtség, elveszettség, amit némely területeken tapasztaltam. Szinte tapintható volt a levegőben az érzés, hogy ennek a városnak az életéből ugyanúgy erővel kiszakítottak egy darabot ahogyan azt Abaddón Tünde-erdővel és azzal a kis rengeteggel tette, amelyből a Johnathan által cipelt facsemetém származott. Üresnek tűnő tekintettel figyeltem a feketéllő foltokat Hellenburg látképében. Éreztem fájdalmat, hogyne éreztem volna... Valójában az egész éjszakát hol sírással, hol gondolkodással töltöttem, így mostanra semmim nem maradt, amit kiadhattam volna magamból, a furcsa, nemtörődömség-érzés pedig valószínűleg azért költözött belém, mert nem nyomasztott igaz valóm eltakarásának terhe. Nagy sóhajjal elfordultam a szenességtől, hogy a piac felé vegyem az irányt, ám mintha próbára akart volna tenni ez a nap, szövetekkel letakart holtak szép egyenesen kihúzott sorokban fekve várták, hogy eltemessék őket. Itt-ott kilógott egy fekete kéz, egy kócos hajtincs, a sérülteket elvezetők határozatlan szélességű, kanyargó vonala pedig vércseppeket hagyott maga után, telehintve velük a poros, törmelékes utcákat.
Ökölbe szorítottam a kezem, aztán a botomra fontam az ujjaim. Nem az én halottjaim.
Nyugodtnak kellett maradnom, ennek elősegítésére pedig óriási fordulatot téve indultam egy remélhetőleg kerülőút irányába, hátra-hátrapillantva, nehogy véletlenül elválasszon bennünket a tömeg. Minél inkább eltávolodtam Dél egyik friss sebétől, annál könnyebbnek éreztem a lépteim. Kiürítettem a fejem, csak bizonyos formákra, színekre gondoltam, melyek mellett éppen akkor haladtam el, remélve, pont elég önuralmam lesz ahhoz, hogy ne legyen dührohamom... és mégis, ha vettem egy nagy levegőt és megálltam egy pillanatra, semmit sem éreztem, csak és kizárólag végtelen ürességet.
Mintha Abaddón tüze kiégette volna belőlem a terheim egy részét. De egyáltalán nem éreztem kevesebbnek magam.
A piac meglepően hatalmas méretekkel büszkélkedhetett, és emberforgatag is volt bőven, mintha csak hirtelen egy másik városban találtam volna magam. Az élet nem állt meg, ahogy akkor sem tette, amikor Lunasa meghalt. Csak megváltozott, de mindenkinek tovább kellett lépnie. Nem éreztem túl sok vidámságot a társaságból, de beszélgettek, vásároltak, eladtak, alkudtak. Olyanok voltak, mint egy átlagos napon. Legalábbis nekem annak tűntek.
- Megkeresem a ruhákat. - jelentettem ki röviden - Ha valamit el kell intézned, most megteheted.
- Igazából... - válaszolta a tünde - Nincs semmi elintézni valóm. Menj csak! Én megvárlak itt.
Csendesen, komor arckifejezéssel bólintottam hát, aztán elindultam. Először céltalanul, mintha ez a határozott határozatlanság beleégett volna a lábaimba a sárkány tüze által, aztán, amikor megpillantottam a kelméket, megszaporáztam a lépteim. Kibontottam a hajam, megráztam, hogy minél kócosabbnak és kisfiúsabbnak tűnjön, elvégre éppen fiúruhákat készültem venni. Megvártam, míg kiürül a sátorszerű tetővel ellátott épület előtti tér, aztán odakúsztam, és amilyen észrevétlenül csak tudtam, rámutattam egy nadrágra, amelyről úgy tűnt, jó lesz és árban is megfelel. Egyszerű volt, testhez álló és kényelmetlenül új és tiszta, ahogyan az ing is, amit hozzá választottam, de nem hátrálhattam ki, már csak azért sem, mert alig takart valamit a jelenlegi öltözetem. A lángnyelvecske is ott vöröslött a bal combomon.
~
Inkább nem részleteztem volna senkinek, hogyan oldottam meg az átöltözést, de a lényeg, hogy sikerült, s így már visszatérhettem Johnathan-hez. Mivel azt mondta, megvár, hát megkerestem, való igaz, közben megannyi vásárolgató, furcsa, sötét és baljós arckifejezést birtokló embercsapatot ki kellett kerülnöm.
- Te vennél valamit? - kérdeztem, csupán udvariasságból.
Valójában már régen eltűntem volna innen.
- Nem... - felelte, miközben végigpillantott magán - Mehetünk inni. Tudsz valami jó helyet, vagy kotorjam elő emlékeimből őket?
-Nem vagyok idevalósi. - adtam meg a választ - Bölcsebb lenne enni előtte, de ahogy gondolod.
Azzal intettem neki a tenyeremmel, hogy a vezetésére bízom magam. Igazság szerint nem éreztem magamat biztonságban mellette ahhoz, hogy igyak, így elhatároztam, hogy egy cseppet sem fogok, bár bántam az alkalmat. De nem volt más választásom. Már meghívtam, és különben is, az evésben még mindig nem akadályozott, tehát aligha lett volna jó döntés meghátrálni. Már nem mintha olyan sokszor tettem volna ilyesmit.
- Én sem... viszont anno kereskedőként sokat jártam errefelé. Volt egy jó fogadó... Olcsó alkohol és finom kaja! Mi is volt a neve? Azt hiszem Döglött Disznó fogadó, vagy valami hasonló...
- Érdekes név. - jegyeztem meg, aztán magamban hozzátettem - Kétlem, hogy tisztelnék az életet, ha így nevezték el. Tudod, merre van, vagy keressünk valakit?
- Régen jártam itt... Akkor is valami...  
Körbetekintett, túl alaposan ahhoz, hogy csak esetleges irányokat keressen. Ezt megerősítendően közel is hajolt hozzám, egészen közel, hogy csak én hallhassam, amit mondani fog. Tehát titkos dolgokat művelt.
- ... drogot szállítottam. - fejezte be - Régen sok ilyen melót elvállaltam! Én voltam a veroniai Yöld piac egyik kulcs figurája. Csak aztán... - sóhajtottam nagyot. - ... történt valami.
- Yöld? - kérdeztem vissza enyhén értetlen arckifejezéssel, hogy leplezzem a drogkereskedelem említésének furcsállását - Mi történt? Elkaptak? Bár... akkor most nem sétálgatnál itt ilyen nyugodtan.
- Más kapott el. Vagyis... - tartott némi szünetet, éreztetve velem, nem szívesen beszél ilyesmiről - Más hagyott el, mint akire te gondolsz. Tisztában vagy az emberek vallásával, ugye?
De akkor miért mondtad el?
- Igen. Istent tisztelik, aki elméletileg a mi istenünkkel azonos személy, de ők nem kötik össze a Természettel. - feleltem - Tehát... Isten elhagyott téged. Az emberek vallását követted. Mi történt?
Nagyon mélyen nézett a szemeimbe. Nem először tette ezt, de végképp nem értettem az okát, azon kívül, hogy démon, azok pedig őrültek.
- Figyelj... Te már azzal meggyőztél, hogy nem szúrtál kést a torkomba, amint leszóltam egy számodra fontos élőlényt, de azért megkérdezném, hogy biztosra menjek... Mennyire tudsz titkot tartani?
- Úgy nézek ki, mint egy szónok? - kérdeztem vissza kissé határozottabban a kelleténél - Azt mondasz el, amit jónak látsz. Nem vagyok fecsegős típus, de ez a te döntésed.
- Hallottad már azt a szót, hogy "mélységi"? - kérdezte és megismételte ugyanazt, amit az előbb.
Nagyon mélyen a szemeimbe nézett. Mintha hipnotizálni akarna.
- Igen... - feleltem.
Hogyne hallottam volna. Mintha csak a minap tudtam volna meg Crispin jóvoltából, hogy tényleg léteznek. Elfordítottam a fejem, igaz, nagyon kicsit, mintha csak érdekeset néznék valamerre. Valójában a tekintete zavart... a vörös szemek...
Most meg akar kísérteni?
- Kultista vagy. - jelentettem ki röviden - Amíg nem akarod, hogy a mélységidet szolgáljam, a titkod titok marad.
- Ha akarnám is... - mondta, miközben megint a szemeimet vette célba a sajátjával - Ezzel a testtel gyenge vagy hozzá!
Micsoda?!
- De egy hölgytől nem is elvárás.
Éreztem, ahogy akaratlanul is kivillannak a fogaim, igaz, nem lehetett túl látványos, mert csak a szám jobb sarkát húztam lefelé. Gyenge...
- Nem vagyok gyenge. - mondtam jelentőségteljesen, azzal gyorsabbra tempóra váltottam, miközben hátranyújtottam az egyik kezem - Add vissza a fát.
- Persze... Arról pedig, hogy mennyire vagy gyenge csak egy módon bizonyosodhatunk, de a módszer nem igazán nyerné el a tetszésedet. Főleg, ha gyenge vagy hozzá.
- Nem... - nyomtam meg a szót - … vagyok gyenge, Johnathan. Ne használd rám ezt a szót. - vettem el tőle a nyírcsemetét - Inkább azon gondolkodj, merre menjünk itt. - álltam meg egy kereszteződésnél, ahová négy kisebb utca is futott, mind tele emberekkel és elvétve egyéb fajba tartozókkal. Még egy sötételfet is megpillantottam, bár a csuklyája védelmében maradt.
- Majd megkérdezek valakit. Elnézést! - kezdte, de már le is szólított egy asszonyt, mielőtt még bármit is tehettem volna.
Sötét haj keretezte az arcát, amely valamiféle fáradtságról... megkeseredettségről árulkodott. Ki tudja, kije veszett oda a tűzben. A férje. A gyermeke. Vagy az egész családja...
- Mit akar? - kérdezett vissza amolyan "hogy merészeltetek leszólítani" felhanggal, amely rögvest el is űzte minden együttérzésem...
- Nem tudja, hogy merre van a Döglött Disznó?
Ez úgy hangzik, mintha egy tetemet keresnél... - jegyeztem meg magamban, mialatt csatlakoztam a férfihez - vagy fiúhoz, ki tudja.
- A vendéglőt, mármint. - segítettem ki az igen fáradtnak, s következésképpen lassú felfogásúnak tűnő asszonyt.
- Mi van? - horkantotta szinte már felháborodottan - A Döglött Disznó? Itt van a sarkon! De mostanában sok arra a rablás-gyilkosság, én a helyükben kerülném a helyet.
Elmutatott egy irányba, aztán továbbállt, mintha soha nem is beszélt volna velünk. Nem értettem, ez pedig idegesített. Ideges volt, de a végén inkább már féltett bennünket. Vagy Abaddón bolondította meg, vagy pedig eleve furcsa egy asszony volt.
- Keressünk másikat vagy megteszi?
- Nem félek. - jelentettem ki, majd léptem egyet a mutatott irányba - Indulhatunk, ha neked megfelel.
- Csak utána! - közölte, mire szigorúan ránéztem.
- Nem kell magáznod. - szóltam rá, miközben elindultam - Idősebb lehetsz nálam. A tizennyolcadikat töltöm.
- Huszonnyolc vagyok. - felelte mosolyogva - Pont tíz év...
Hogy miért volt érdekes az a tíz, azt úgy tűnt, sosem fogom megtudni.
Züllöttnek tűnő, furcsa tekintetű alakok ültek az egyik falnál, ahogy közeledtem a Döglött Disznó ajtajához. Erős alkohol- és olcsó ételszag csapta meg az orrom, de nem tartott vissza. Olyan éhes voltam, hogy az sem érdekelt volna, ha romlott adagot kapok. Csak bementem az ajtón a félhomályos, valamiféle gőzzel borított helyiségbe és kerestem egy üres asztalt az egyetlen el nem sötétített ablak mellett, remélve, hogy Johnathan majd követ.
- Így látnak kintről... - jegyezte meg a tünde - Nem szeretem, ha megbámulnak kívülről, de ahogy a hölgy kívánja!
Azzal ismét mosolyt villantott. Azonban mire egyáltalán végiggondoltam volna, hogyan közöljem vele, hogy ha lehet, ezt fejezze be, már társaságunk is akadt, egy meglehetősen érdekesen öltözött asszony személyében, aki úgy festett, mintha egy igen züllött fél-meditálásban élvő druida lenne, egy szégyenfolt Basil tanítványai közül.
- Mit hozhatok? - környékezte meg azonnal a tündét.
- Fawn?
- A vendégem vagy. Nekem egy kis csirkét, köret nélkül, és egy pohár vizet. - közöltem lényegre törően, várva Johnathan válaszát, mit sem törődve az ablakkal és azzal, hogy látják.
Ha emiatt aggódott, nem kellett volna ide jönnie.
- Ugyanazt, csak víz helyett egy kis bort kérnék!
A pincér gyorsan jegyzetelt majd sarkon fordult és elment a konyhára. 
Most valahogy nem volt kedvem az alkoholhoz... és azt sem akartam megkockáztatni, hogy egy kultista társaságában ártson meg. Idegesített, hogy még csak mos sem ihatok, amikor nem figyel senki, aki megtilthatná, de csak sóhajtottam egyet. Nyugodtnak kellett maradnom.
- Mit csinál egy... olyan, mint te? - hajoltam hozzá kicsit közelebb.
Ha már vele vagyok, jobb, ha kiderítem, ami érdekel.
- Ezalatt mit értesz? 
Láttam, hogy a szemöldöke felszalad, mintha nem értené. Pedig szinte biztos voltam benne, hogy tudja, mire gondolok. És azt is, hogy válaszolnia kell, ha nem akar furcsa tekinteteket magára tapadni.
- Hogyan szolgálod az uradat? Sosem tudtam elképzelni. - pontosítottam.
- Pontosan. Van egy darabka bennem, ami folyamatosan dirigál, én meg csak követem az utasításait.
Nagyon halványan elfintorodtam, egyúttal... kissé több értelmet nyert az a bizonyos Kiril, akit Crispin emlegetett. Legalább így már értettem. Azt viszont még kevésbé, miért beszélt róluk olyan őszinte megvetéssel, ha...
Crispin kultista.
De annyi mindent nem tudtam róluk. Sem róla. Ő pedig nem tűnt ilyen... elmeháborodottnak. Illetve igen, de más értelemben. Sokkal inkább láttam magányosnak és szomorúnak.
- És... mi a neve?
- Armaros. - érkezett nem sokkal később a válasz.
- Érdekes név... Tekintélyt parancsolóan hangzik. És most is beszél hozzád? - kérdeztem, mintha csak a világ legtermészetesebb dolgáról faggattam volna egy szinte vadidegent.
- Most éppen nem...
Itt azonban elhallgatott egy pillanatra, megérintette a fülében lógó ékszert, aztán megszólalt.
- Kuss! Most beszélt.
- Igazán közeli kapcsolatotok lehet. - utaltam a szóra, amit minden bizonnyal hozzá intézett - Talán nem tetszik neki, hogy velem beszélsz?
Óriási... lehet, hogy idegesítek egy mélységit.
- Veled semmi baja. Csak azzal, hogy meséltem neked róla. Látod ezt a fülbevalót? Ezzel el tudom némítani tíz percre. 
- Csak tízre? - kérdeztem enyhén meglepetten - Nem őrülsz bele, hogy folyton az elmédben karattyol?
Mármint... én ugyan nem sajnáltam. Nem érdekelt, mi van vele. Az ő élete nem volt olyan értékes, hogy védjem. … Talán.
Ki kellett derítenem.
- Meg lehet szokni. Nehéz, de meg lehet... Az érdekes, amikor aludni próbálok, ő meg bele rondít.
- Neki nem kell? - kérdeztem olyan közönséges hangon, amennyire csak tudtam.
Ha valaki nem hagyna aludni, annak előbb-utóbb komoly baja esne, az biztos.
- Nem szokott. Azzal van elfoglalva, hogy kiszabaduljon.
- Értem. - feleltem, mialatt azt lestem, ahogy leteszik elénk a rendelésünket.
Tisztán láttam, ahogy egy hatalmas, izmoktól dagadó, rövid hajú férfi minket figyel a hozzánk legközelebbi sarokból. Minket... pontosabban az övemen himbálódzó pénzes erszényt.
- Azért akar kijutni, hogy ő uralja Veroniát?
- Nem tudom... Nem beszélt erről. Szerintem simán frusztrálja, hogy fogva van tartva.
Nos igen... ezt valahogyan meg tudtam érteni. Hiszen én is fogolyként éltem.
- Ők... bukott angyalok, igaz? … Jó étvágyat. Szólj, ha kell még valami.
Azzal enni kezdtem, hogy ne legyen feltűnő a sok kérdés. Egyébként sem volt rám jellemző. Talán az alkalom és zabolázhatatlan kíváncsiságom tette.
- Köszönöm, viszont!
Na, remek.... - néztem szemem sarkából az embert. Övet hordott, amelyre valamiféle bőrből készült, elnyűtt tok volt rögzítve. Tőr... vagy egyéb fegyver. És határozottan felénk közelített.
- Vigyázz. - figyelmeztettem Johnathant halkan, még mielőtt az alak odaért volna hozzánk.
Megállt. Balszerencsémre azonban csak azért, hogy egy széket emeljen fel és magával hozza az asztalunkhoz. Kérdezés nélkül leült, óriási combjai lelógtak a szék két széléről. Hatalmas karjait az asztalra fektette, sötét, mélyen ülő, apró szemeit végigjártatta rajtunk....
Már készültem volna a legrosszabbra, amikor elmosolyodott.
- 'elló. - közölte furcsa tájszólással - Tik is vidékrű' gyüttetek, igaz-e?
- Mondhatni... Kit tisztelhetünk az úrban és mi célból jött ide?
- Magányosak vónátok tik is, ha itten élnétek esszál magatokba'. Jó legényeknek tűntök. Gondótam, kicsit ideülök.
- He...
LEGÉNYEK?! ……. ?!?!
- Le....
Fiúruhát viselek... hát persze.
- Leülhetsz nyugodtan. Ehm… Mi a neved?
A férfi a fejét dörgölte.
- Nézzenek mán oda, tik tündék vagytok.
Nem volt ez eddig is nyilvánvaló?....
Sóhajtottam.
- Klausnak hínak. - válaszolta, aztán hunyorított - Bánnyátok, ha maradok?
- Nem, nem! - felelte Johnathan mosolyogva - Legalább szórakozunk egy jót.
Azt... igen. Most tettethetem magam fiúnak.
- Csak nyugodtan... A nevem... öh… Dwayne.
Az öcsémnek adom ki magam.... remek. És szórakozni... Hát lássuk, hogy szórakozik egy kultista. - tekintettem végig Klaus felderült, bugyuta arckifejezésén, amely igen kitörő örömről árulkodott.
- Kedves Klaus, mit dolgozol? - kérdeztem mosolyogva.
- Péknek tanúlok a Herr Günther sütödéjébe', ottan ni, abba' az uccába' - mutatott ki az ablakon lelkesen - Aszongya mindig, hogy értek a dagasztáshoz. A szaggatás is megyen! - azzal elővette az övére kötött valamiből azt, amit benne tárolt... egy furcsa eszközt, amely belül üres volt és kerek lyukakat tartalmazott - Ez egy saját találmányom. Pogácsaszaggató. Egyszerre ötöt is kivág!
A homlokomat masszíroztam, valamiféle érdeklődést fenntartva, miközben ételt tömtem a számba, hogy ne kelljen beszélnem.
- Ez nagyon érdekes... Szabad tudni, hogy honnan jöttél?
- Grünsteinbű'. Egy kicsi falu. -felelte Klaus még mindig nagy lelkesedéssel - Anyám nagyon szegény vót. Két húgomra vigyázok itten, Hellenburgba'. Kérőjük is van mán… Tik a Großwa… nem.. Tünde-erdő, ugye? Onnan gyüttetek, ugye? Hogyhogy idekutyagótatok, mikó' az a garázda sárkány felégette a várost?
Most válaszolnom kéne?
Elmélyülten rágcsálva bámultam Johnathan felé. Én egyáltalán nem találtam szórakoztatónak Klaus társaságát. Nagy hanggal is volt, furcsán is beszélt... és igazán nem úgy tűnt, mint aki a helyzet magaslatán tartózkodik. Azért intettem egyet a felszolgálónak.
- Egy kis bort az úrnak. A vendégem.
Reméljük, nem bírod az alkoholt, Klaus. - mosolyogtam rá ártatlanul, amikor meglepődve pislantott felém, aztán a társam felé.
De mintha csak a Természet büntetett volna egy kihagyott imáért... Klaus inkább éberebb és élénkebb lett a bortól, mintsem kótyagos. Johnathan sem találta már olyan érdekesnek, legalábbis erre engedett következtetni az, ahogy kinézett. Aztán ezt megerősítve ki is jelentette:
- Elnézést, de nekünk most mennünk kell!
- De há' még nem is végeztek az ebéggyükkel! - méltatlankodott, amikor letettem az asztalra némi váltót.
- Tudom, de tényleg sietünk. Nagyon örültem. - hajtottam fejet és engedtem, hogy Johnathan mutassa az utat, ki innen.
Legalább már éhes nem vagyok. - sóhajtottam, valamiféle felszínes bűntudatot érezve, ahogy az asztalnál ülő, félig görnyedt férfire néztem. Szomorú volt és nem ártott senkinek. Kissé helytelenítettem, hogy így lerázzuk, hiszen még az is lehetett, hogy ugyanúgy védi a természetet, mint én. Bár való igaz, rémségesen idegesítő egy egyén...
De legalább nem nyúlt hozzám kéretlenül!!!
- B... Bocsánat!
Unott arccal, mozdulatlanul tűrtem, hogy megérintsen. nem voltam hozzászokva, mert odahaza mindenki tudta, hogy gyűlölöm az ilyesmit. Megigazgattam az ingem, amikor Johnathan eleresztett. Amint alábbhagyott a nevetése, kérdőn néztem rá.
- Nos... ideje tovább állnunk.
- Merre tovább?
Kicsit kezdett idegesíteni, hogy folyton az arcomba bámul. Olyan... volt, mintha keresne valamit a szemeimben. Vagy mintha Armaros megparancsolta volna neki, hogy mégis csak környékezzen meg egy ajánlattal.
- Ami engem illet, - mutattam az új ruhámra, amely túlságosan tiszta és használatlan volt ahhoz, hogy jól érezzem magam benne - szeretném bejáratni. Szörnyen kényelmetlen.
- Szóval te sem szereted, ha tiszta?
Nem tűnsz olyan rendetlennek, mint én...
- Tehát zavar ha... bámullak?
- Nem tudom, mik a szándékaid. Inkább ez zavar. - nyögtem ki kis gondolkodás után, mialatt elindultam valamerre, amerre lehetőleg kevesebb ember tartózkodott a napnak ebben a szakában.
- Nincsen semmiféle szándékom veled. Csupán még sohasem láttam ilyen gyönyörű szemeket. Olyan tiszták. Tiszták és ártatlanok, akár te.
Ártatlan... eh. Mintha ismernél. - néztem rá csendesen, aztán halkan sóhajtottam.
- Nem vagyok az. Kicsit sem. Csak a csecsemők.
...És utálom a kinézetem. -tettem hozzá gondolatban.
- Azt hiszem erre mondják, hogy a látszat néha csal.
- Igen - helyeseltem - Az erdőben azt hittem, démon vagy.
Nevetett... sokadjára. De már annyira ideges voltam, hogy gondolni sem akartam rá.
- Én és a démonok? Messze álljanak azok tőlem!
- Nem rajongsz értük. - közöltem tárgyilagosan - Én sem. Furcsa lények. Vannak közöttük egészen ártalmatlannak tűnők is. Aztán, amikor nem figyelsz, az irányításuk alá kerülsz. Mint te Armarosnak.
- A démonok undorítóak. Egy sem tiszta. Mindegyik valamilyen bűnnek él. Lehet, hogy Armaros sem egy tipikus kisangyal, de ő sem foglalkozik azzal végig, hogy kielégítse beteges vágyait.
- Hát mivel foglalkozik? - kérdeztem, mialatt kissé lassabbra vettem a tempót.
Akárhogyan is igyekeztem, kicsi, a férfiéhez képest rövidke lábaim nem bírtak olyan sok gyaloglást.
- Hogy kiszabaduljon, hogy erősödjön és hogy új szövetségeseket nyerjen magának! Egy szövetséges nem abban merül ki, hogy valakit megszáll, hanem a szó hagyományos értelmében is lehet érteni. Szóval mi lenne, ha feltennék neked egy soha vissza nem térő ajánlatot? Még az erdőben... Láttam, hogy a combodon van egy láng. Nem tudom miféle erő lehet, de ha ilyen jelzéssel vagy megkülönböztetve biztos hatalmas. Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy mi és Armaros segítünk neked akárkinek a földbe tiprásával, cserébe a te erődért, amit mi hasonló célokra hasznosíthatunk. Természetesen ehhez nem szükséges, hogy egy darabka kerüljön beléd.
Az csak egy elcseszett vicc...
Kínomban azt hiszem, a szám széle egy kicsit mosolyfélére húzódott, elvégre nem mindennap hittek erősnek és méltónak arra, hogy...
Ez most szövetség akar lenni? Már megint?!
Csak akkor szerettem őket, ha én szabom meg a feltételeket. Ezért is kerestem ÉN úti társakat és nem ŐK engem. Már nem mintha kerestek volna...
- Természetpap vagyok, Johnathan. - jelentettem ki komolyan - Nem tiprok földbe semmilyen életet, amíg nem látom ésszerűnek.
- Viszont ha ésszerűnek látod nagyon hasznosak vagyunk ám... - mondta és megint az arcomat vette célba. Kezdett meglehetősen idegesíteni...
- És ha...
Azonban nem voltam képes folytatni. Az elmém egyszerűen megzavarodott. Mintha Johnathan hirtelen felszakította volna egy késsel, akárcsak valami tarisznyát, és belevarázsolta Armarost. Legalábbis, értelmetlen beszédet hallottam, közel sem olyan hanghordozással, amellyel a tünde férfi rendelkezett. Azt hittem, szétmegy a fejem, hányinger kerülgetett… Aztán az egésznek vége szakadt, én pedig azon kaptam magam, hogy az utcán térdelek és levegőért kapkodok.
-..... és ha ti kényszerítenétek valamire, ami szerintem nem helyes? - nyögtem enyhén dühösen - Ne merészelj még egyszer a fejembe nyúlni.
Azzal feltápászkodtam és, tartva közöttünk a most felvett négy lépés távolságot, ismét megindultam. Kicsit féltem ugyan. Kicsit... De nem mutathattam ki és el sem rohanhattam.
Mert nem vagyok gyenge.
- Nem kényszerítenénk mi semmire. Csupán a te ellenségeidet, azokat, akik elpusztítják a természetet kínoznánk meg hasonló technikával. Viszont te ezzel tisztába kerültél azzal, hogy mire is vagyunk képesek. Ha a mester kiszabadul, ez az erő csak tovább növekszik, amit te könnyedén megbánhatsz, ha nem állsz mellénk, De tényleg nem akarom erőltetni a dolgokat! Csupán hatalmas szívás volna kihagyni ezt a lehetőséget. Armaros olyan hatalmat biztosít a szövetségeseinek, amely szavakkal szinte leírhatatlan. Ezt az erőd nem birtokolnád, de segítségedre lenne. Gondolj csak bele... Mi lenne, ha sárkány az egész Tünde Erdőt felperzselte volna? Hogyan állnál bosszút természetpapként? Veronia az a hely, ahol jobb ha felkészülsz az ilyen helyzetekre, mert gyakran megesik.
Megálltam. Megfordultam. És most én néztem bele olyan mélyen az ő szemeibe. Hosszas némaságot követően végül szólásra nyitottam a szám.
- Ha Armaros nem hisz a Természetben, semmi dolgom vele.
A bosszú... nos, sok mindenért kellett bosszút állnom még. De mégsem mondhattam meg neki, hogy egy olyan "undorító lény" vájta belém azt a jelet.
- Hinni? Armaros hite erősebb, mint gondolnád. Természet, Isten, Holdanya... Mindegy melyik elnevezést használod, mind tudjuk, hogy ugyanarról a személyről van szó. A mester pedig egy angyal volt. Egy angyal, aki a Természet, Isten vagy Holdanya szolgálatában állt. Viszont tényleg csak ismételni tudom magamat. A hite erősebb, mint neked, nekem de még a pápájénál is! Ő nem hiszi, ő tudja.
Vagy talán mégis, tekintve, hogy nem hagyta abba.
- Egy démon. - jelentettem ki a combomra mutatva, pontosan oda, ahol az összegyűrt, derekam köré kötött szakadt ruhám korábban látni engedte a lángnyelvet - Ő nem undorító. - tekintve, hogy mézet eszik mindenhez.. - A szolgálatomban áll. Nem lehetek a szövetségesed.
- Egy démon? - mosolygott ismét - Érdekes szerzetek fordultak már meg Ir-Saarban, nem probléma az ilyesféle "különcség".
- Nem érted. - folytattam - A gazdája vagyok. Egy vezető. Nem leszek senkinek a sakkbábuja.
Elfordultam tőle, egészen be egy sötét és szűk utcába, amely valószínűleg már kifelé vezetett Hellenburgból.
Nem akartam egész álló nap a meggyőzését hallgatni.
- Igenis mester! 
Lecsukta a szemeit. Egészen ártalmatlannak tűnt úgy, mintha csak aludna. Aztán hirtelen megváltozott a teste. Elfolyt.. mégis ugyanaz maradt. Visszataszítóan mozgott, és mégsem.
- Most már elhiszed, hogy szükséged van ránk? - vigyorgott.
Éreztem, hogy a csirke megkezdi útját felfelé, arra, amerről jött, a következő pillanatban pedig napvilágot is látott. Rosszulléttől remegő kézzel törölgettem a számat, miközben felegyenesedtem és igyekeztem minél jobban eltakarni az érzelmeim. Nem tudtam, sikerült-e egyáltalán, ahogyan azt sem, mégis mi történt körülöttem, azon kívül, hogy valószínűleg közel sem adták még fel. Forgott velem a világ, minden visszhangzott, a Johnathan helyén folyó-létező furcsa, lehetetlen tündeszerű létforma pedig legyőzhetetlennek tűnt.
- Nincs... - köhögtem még mindig hányingerrel küszködve, mialatt a botomért nyúltam. A nyírcsemete elhagyottan hevert az utca végén, ahová esett, amikor hányni kezdtem - Tegyél csak velem, amit akarsz. Nem félek a haláltól. - emeltem fel a fejem és néztem határozottan arra a valamire, amely velem szemben állt.
Még mindig remegtem, ám ezúttal a félelemhez harag is vegyült. El akartak nyomni. Azt mondták, gyenge vagyok.
- Nem akarlak bántani. Mi okom volna rá? Ha azt mondom, hogy én tisztátalan vagyok, elhiszed, hogy te tisztának számítasz? Hidd el nekem, ha most ellenállsz még sokkal több ilyen szörnyűségnek leszel kitéve. A többiek nem ilyen elnézőek. Ők a saját beleidnél fogva lógatnának ki egy ablakból. Mivel tudsz a létezésünkről, valószínűleg vadászni fognak rád... ... és csak egyetlen kapaszkodó van, ami kisegíthet a bajból. Egy kultista. Mi nem bízunk senkiben, még egymásban is alig! De még mindig arra kérlek, hogy hidd el minden egyes szavamat. Szükséged van ránk! Ha egyik éjszaka rád talál valamelyik sorstársam, mit fogsz cselekedni? Közlöd vele, hogy elutasítottál egy ilyen ajánlatot? Nem vagy gyenge. Csak mi vagyunk az erősebbek.
- Nem érdekel. - köhögtem ismét a hányingerrel küzdve, tűrve, hogy az államhoz érjen - Százan is jöhetnek, hogy a legocsmányabb módokon végezzenek velem, akkor sem fogom azt tenni, amit nem akarok. Nem hódolok be senkinek. Eressz el, Johnathan.
A hangom mélyebb volt a szokottnál. Szinte már éreztem, hogy a szavak felrobbannak a torkomban. Dühöm csak akkor csillapodott, amikor Johnathan eltaszított magától, mintha mérges lenne, hogy nem vált be a terve. Nem hibáztattam. Először mindenki alábecsült. Mindig. Igen kevés kivételről volt tudomásom.
- Érdekes kislány vagy te. Erősebb, mint hittem. A hited pedig... megtörhetetlen. - mondta, aztán elhallgatott... végül teljesen visszaalakult önmagává - Megtennéd, hogy nem leszel ilyen formális? Kérem, maradjunk meg a Johnnynál.
- Kislány... heh - törölgettem a számat immár magabiztosabb mozdulatokkal, most, hogy Johnathan, azaz Johnny ismét önmaga volt - Megteszem, ha nem hívsz többet így.
- Rendben van, ifjú hölgy! - mondta, miközben meghajolt, én pedig szinte biztos voltam benne, hogy gúnyolódik... egészen addig, amíg folytatni nem kezdte - Mindent elvégeztünk, amiért a városba jöttünk. Készen állsz a távozásra, vagy maradnál még? Nekem is van pénzem, szívesen veszek neked akármit.
Most... úgy tesz, mintha mi sem történt volna? Ch… Kultisták. Démonok. Egyre megy.
Megigazítottam a botom és a ruházatom, felvettem a kis fát, aztán az irányt tartva elindultam, végig a sötét utcán, jelezve, hogy valóban nem lehet megtörni vagy megállítani. Legalábbis egykönnyen nem.
- Nos... Johnny. Az elmúlt néhány pillanatot tekintve az volna a legkevesebb, ha most meghívnál vacsorára. - jelentettem ki, miközben a vállam felett hátranézve folytattam a sétát.
- A Döglött Disznóban? - kérdezte nevetve - Rendben... Válassz valami olyan helyet, amit te szeretsz!
Mintha mi sem történt volna.


_________________
"Nutella-One! Nutella- One, report!"
"Sir, there are at least....six aisle of Nutella in the target area!"
"Okay, Nutella-One. Commence Operation: Total Annihilation. Move in, flank the area with Nutella-Two. Stat rep ASAP. ETA: 2 spooning sec."
"Sir, yes, Sir! Nutella One out!"
/Crispin Shadowbane/

2[Magánjáték] - A két véglet II. Empty Re: [Magánjáték] - A két véglet II. on Vas. Feb. 10, 2019 12:41 pm

Serene Nightbough

Serene Nightbough
Mesélő
Mesélő
Mivel Johnny rerollolt gyanítom ez már nem lesz befejezve. Wyn az önálló reagod így is elég hosszú, 50 tp-t írj fel magadnak. A játékot archiválom.

Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.