Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Kérdező vendégeknek
Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 62

Játékostárs kerestetik

Szer. Szept. 02, 2015 10:01 pm by Darrakard

Ha valaki esetleg ismerkedésre, küzdőtéri párbajra vagy bármi egyébre tárat keresne, itt …

Comments: 53

Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 40


You are not connected. Please login or register

[Ostromjáték]Folyó

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1 [Ostromjáték]Folyó on Kedd Jún. 12, 2018 11:32 am

A folyó és a hozzá tartozó dokkok elfoglalására tett kísérletek helye.

Felhasználó profiljának megtekintése

2 Re: [Ostromjáték]Folyó on Kedd Júl. 17, 2018 8:03 pm

Vendég


Vendég
- Hát itt vagyok – morgom magamban, miközben Eichenschild magas épületeit nézem a látóhatáron. Sorakozót fúj a hadsereg, így némi szájhúzással de megkeresem a saját helyem. Nem az elsők között vagyok, de nem is az utolsó. Szerintem pontosan elvegyülök a délhez hű, zsoldosokból toborzott csoportba. Tekintetem érdeklődően méreget egy-egy déli arcot, hogy aztán tovább álljon. Elméletileg az első küldetés az, hogy bekerüljünk a városba, s ott megvessük a lábunkat. Nem kicsit feladat átjutni a vízen és aztán harcba bocsátkozni.  Még mielőtt túlságosan belemennék a gondolataim hálójába, akkor megszólalnak a harsonák, úgy süvítenek, mint a feléledő szél. Megkezdődik az ostrom, aminek az első felvonása az óriási katapultok. Nézem a tüzérség tagjait, akik szorgosan dolgoznak azon, hogy megsértsék a városfalat. Azonban ez a tevékenység nem marad viszonzatlanul csak úgy, mert onnan nyílzáport zúdítanak ránk. Megszólalnak a harci kürtök, hogy megadják a jelet a támadásra.
Bevallom izgatott vagyok, hiszen bárhogy megeshet. Lehet meghalok, de lehet szerencsém is. A szemem előtt kezd kibontakozni a csata, a nagy ütközet, amire tán később is emlékezni fogok.
~ Vajon megéri a fáradtságot? Vajon lesz értelme annyi vért ontani, s mi lesz a halottakkal? ~ merül fel bennem a kérdés, ám egyelőre nem válaszolok. Végig követem szememmel, hogy az elsők próbálnak tutajokra felszállni, hogy aztán a túloldalon kikössenek, s folytassák az ostromot. Ám ez nem olyan egyszerű, mert az ellenség rögtön nyílzáporral viszonozza a katapultok pusztítását. El kellene indulnom a veszedelembe, azonban én cseppet sem szeretnék. Olyan erőltetettnek érzem a támadást. Miért pont most? Miért nem a sötétség leple alatt?
- Tüzes lövedékeket a rohadékoknak! - kiáltom a katapultosok felé, ami csupán egy ötlet arra, hogy nagyobb legyen a pusztítás, meg a hő és a tűz lefoglalja az ellenséget. Mind egy szálig északi, vagyis ugyanolyan ember, mint én.  Hol romlott meg a kapcsolatom északkal? Nos most én sem tudom, de ha tudnám is, akkor sem verném nagy dobra. Még a saját déli társaim boncolgatnának fel a szavaimért. Mikor indulok meg előre? Nos addig várok csupán, míg nem annyira sürgetővé az egész helyzet. Hajókról nyilaznak felénk, másik részről a minket irányító személy szintén csúnyán néz rám. Harmadik szempont pedig, hogy csupán egy tutaj marad itt csupán, amivel át lehetne kelni. Elkezd a lábam előre vinni a cél felé, ami a túloldalt jelenti. A gyors sétából átváltok rohanásra, mikor észlelem, hogy az utolsó tutajt próbálják a vízre ereszteni. Mikor odaérek hozzájuk, akkor rögtön rájövök, hogy nem tudok segíteni nekik, hiszen alabárdot fogok a kezemben. Elsőként rakom be a tutajba a fegyverem, hogy azután segíthessem ténylegesen a vízre szállást. Végre elindulnánk, azonban érkeznek még emberek, hogy a tutajon utazzanak. Vannak pajzzsal rendelkező személyek, akik a többieket védik a nyílzápor ellen. Ám ennek ellenére két csobbanás jelzi körülöttünk, hogy bizony vannak, akik nem olyan szerencsések. Egy puffanás ébreszt fel, s mikor feleszmélek, akkor látom, hogy egy ellenséges hajó aljában vagyunk. Fogást váltok a fegyveremen, aztán feszülten kezdek el felfelé nézni. A tutajban történik egy gyors rendeződés a támadásra, mikor odafentről lenéz rám egy ellenség. Találkoznak szemeink egymással, s én csupán abban reménykedek, hogy valakinek lesz annyi esze, hogy leszedje onnan. A pillanat múlását vontatottnak érzem, s szívem hevesen kalapál. Lehet, hogy most elbukunk?
- Got mit uns! - ordítja el magát az egyik társunk, aztán elindul a támadás. Én még mindig nem tudok tenni semmit se, csupán feszülten figyelem az események alakulását. Csak az első kettő ember után indulok meg, hogy megragadva a kötelet és a fegyverem feljussak a hajóra. Elég jól tart a kötél, így viszonylag könnyedén haladok felfelé. Nem törődök azzal a ténnyel, hogy utánam hamarosan újra elindul egy zsoldos. Nem tart sokáig a vízi eszköz elfoglalása, hiszen többnyire íjászok vannak rajta. Egyesek próbálják megmenteni a helyzetet, ezáltal hősi halált halva, míg mások a bőrüket mentik és a vízben kötnek ki. Kisebb győzelem csupán, ám a többi ellenséges hajó látva tettünket, hát felénk fordulnak.  Felvetődik bennem egy ötlet, így gyorsan a többieknek is elmesélem.
- Mi lenne ha elsüllyesztenénk a hajót? - vetem fel, mert nem látom értelmét harcba keveredni velük. Nem nézem ki az itteniekből, hogy olyan gyakorlott harcosok lennének a vízen, s persze én sem rendelkezek tapasztalattal.
- Az nem lehetséges, szükség van azokra a bárkákra, hogy bejuttassák a csapatainkat városba. - jön a válasz, így én a tiszt felé nézek, kivel összenézünk pár pillanatra. Természetesen nem ellenkezek a parancsának, csupán tudomásul veszem egy szájhúzással. Körülöttünk közben alakul a helyzet, közeledik az ellenség, emellett egyre több hajót kerül a tulajdonunkba. Már maga ez az érzés a győzelem ízét csepegteti a számba. A halva született reményt felváltja a meg tudjuk csinálni érzés. A parancsosztogatást hallom, de inkább egy kellemes helyen ácsorgok.  A vízen ringatózok, miközben ezen a hajón vagyok, de egyszer csak fa a fának feszül. Az ütközés nyomán elvesztem az egyensúlyom, hiszen felkészületlenül ér.
Kihasználva ezt, négy ellenség jelenik meg. Az egyik kardos engem szúr ki magának, így én viszonozom a nézését. Látom a gyűlölet szikráit, s arcát teljesen átfesti ez az érzés. Vajon más helyzetben meglepődne, ha megtudná, hogy északi vagyok? Védekező állásba helyezem magam, s a legelső tervem az, hogy távol tartsam magamtól. Harc bontakozik ki a hajón, de engem túlságosan lefoglal a kardforgató. Egyelőre nem tud közelebb kerülni hozzám, míg egyszer csak azt nem látom, hogy mozog a szája.
~ Varázshasználó lenne? ~ vetődik fel bennem, miközben hátrálok egy picit, hogy több időm legyen arra, hogy hárítsak esetleg egy varázslatot. Mivel nem történik a következő percekben olyan dolog, így merészebbé válok. Meglepetésemre a támadásom elől könnyedén kitér, aztán támadást indít ellenem. Hátrébb ugrok, aztán megindítok ellene egy támadást, miközben én is némi trükkhöz folyamodok. Beválik a tervem, s így kiosztom a biztos halált az ellenségemnek. Megérkezünk oda, ahová küldtek bennünket, s a katonák sorra ugranak át.
- Előre! Vadásszátok le a vezéreiket! - hangzik el egy déli szájból, tán egy tisztéből. Nincs menekvés, csak a dicső halál. Indulok, s a fegyverem mindvégig ott van, mintha csak a testem része lenne. Megpillantom az ellenséges flotta parancsnokát, aki bőszen osztogatja a parancsokat, s azon tűnődök, hogy miért nem fárad el a szája? Miért nem hallgat el? Felé vesszük az irányt, lassan haladunk előre, miközben én próbálom a többieket támogatni az alabárdommal. Nem könnyű feladat, de úgy érzem, hogy nem is lehetetlen. Mikor megérkezünk a vezérhez, akkor rám hárul a feladat, hogy megküzdjek vele. Nem halogatom az összecsapást, mert egyenesen előre megyek és próbálom egy döféssel elintézni. Hárítja a döfésem, ami túlságosan nem tetszik nekem. Látom, hogy mi a szándéka, mármint, hogy kiütni a kezemből, de én két kézzel fogom a fegyverem mindig, így nehezebb kiütni azt. Fogást váltok a fegyveren, s ha ő közeledik, akkor én felé próbálok ugrani. Fegyverem előttem tartom, mintha csak egy botot tartanék a kezemben. Nem állok meg, hanem újra megpróbálom meglökni, hátha eljutunk a hajó széléhez, ahol átbucskázhat a korláton. Mikor az a baltával támad rám, akkor ellenkező irányba mozdulok el. Mikor sikerül a vízbe taszítani az ellenfelemet, akkor mutatok az irányába, miközben hangosan mondom:
- Valaki szedje le azt az úszót! - hallatszik tőlem. Látva, hogy a célpont elsüllyed elégedetten nézem a hatást. Kezdem élvezni ezt a fajta kisebb győzelmet, amiből tán megnyerhetjük a háborút. Tovább megyünk, s én elbújok a pajzsosok mögé. Jobb ha nem vagyok tiszta célpont. A torony kapuja felé igyekszünk, s néha kilesek a "rejtekhelyemről". Két katonát látok csupán, amit túlontúl gyanúsnak találok.*
- Vigyázzatok, ez lehet csapda is, inkább távolról szedjük le azt a kettőt. - javasolom csupán. Mivel nincs a csapatban távolsági harcos, így kénytelenek vagyunk közelebb kerülni. A két lándzsás megindul felénk, sőt az egyik a célpontjának néz ki. Nos, én próbálok egy ellépéssel a döfés útjából kiállni, majd alabárdommal én megkínálni egy döféssel. Mikor sikerül kiiktatni a két lándzsást, akkor átkutatom a két alakot, hátha találok náluk, valami fontosat. Mivel nincs semmi különös értékük, így csapattársaim után sietek a toronyba, hiszen sosem lehet tudni, hogy még mi fog ránk várni. A toronyban található őröket sikerül legyőznünk, így mondhatni a kikötő a miénk, de a kérdés az, hogy mennyi ideg vajon?

3 Re: [Ostromjáték]Folyó on Hétf. Júl. 30, 2018 9:08 pm

Johannes Hagen

avatar
Felszentelt Inkvizítor
Felszentelt Inkvizítor
A sereggel együtt vonulok tovább, át a város szívén. Jómagam hátul vagyok a többiekkel, akikkel az előző körben vívtuk meg a csatát a fogadóban, hogy kicsit pihenjünk. Fáradt voltam, nem fizikailag, hiszen végül is csak parancsokat kiabáltam, hanem mentálisan. Beugrott a lány képe. Az izgalomtól túlfűtött elmém nem is gondolkodott mielőtt kínozni kezdte volna. Nem lehetett idősebb mint Heidi, és őt mégsem kíméltem meg. A társaimat hallgatva próbáltam elhessegetni ezeket a gondolatokat, míg el nem értünk a kikötőhöz: ott aztán újra koncentrálhattam az aktuális csatára. A déliek ugyanis a folyón keresztül özönlöttek be a városba, legalábbis ez szűrhető le abból, hogy innen indítják folyamatosan a támadásaikat. A feltételezés beigazolódni látszott amikor kiértünk a házak takarásából és megpillantottuk a hajókat, amin keresztül a protestánsok hozzák be az utánpótlást. Az északi sereg velem együtt elfoglalta a helyét a kikötőt szegélyező falak és kerítések mentén, és elkezdik lőni a protestánsok hajóit. Közben érkezik a parancs, hogy emberekre lenne szükség, akik felosonnak a hajókra és megpróbálnak szabotázzsal lyukat ütni a védelmükön. Hozzám illő feladat lenne, ám jelenleg nem volt kedvem hajókon és hajókra ugrálni (na meg túlságosan veszélyesnek is hangzott) így amikor érkezik a „Vállalja valaki?” én csöndben lapítottam. Végül jelentkezett pár ember, akik el is mennek, hogy találjanak valami módot a hajókra való feljutásra, minket pedig lejjebb vezényelnek, hogy felkészüljünk az érkező rohamra.
Odalent sűrűn szórják a déliek a nyilaikat, ráadásul érkezik egy emberekkel megrakott hajó is, hogy még tovább erősítse a déliek erejét. Belegondolva itt sem jártam sokkal jobban, de már nem tudok változtatni, kénytelen leszek a többiekkel együtt kivédekezni a déliek támadását. A hajóval azonban valamit tennünk kell. Végig fedezékben maradva megyek oda a tiszthez és szólítom meg.
- Tisztelettel kérdezem, nem tudnánk valahogy felgyújtani azt az érkező hajót, hogy egy kis pánikot keltsünk? Hátha bele is halnának páran, megkönnyítve a dolgunkat. Például néhány égő nyílvessző lehet megtenné a dolgot... - próbálok ötletet adni neki.
A tiszt eléggé kapkodva néz oda-vissza, ám mégis szakít időt arra, hogy válaszoljon.
- A tüzérség még a városon kívül van. A nyilakkal pedig nem végzünk időben. – Nem is az a lényeg, hanem hogy megijedjenek, gondolom végig, válaszolni azonban már nincs időm, mivel a hajók lőtávolságon belülre érnek, a  Fenrirekkel felszerelkezett katonák pedig el is kezdenek lőni.  A lélekvesztő nekivágódik a rakpartnak, a katonák pedig leugranak róla. Felkészülhettek a lőfegyveres védekezésre, ugyanis többüknél pajzs van, amik nagy valószínűséggel kibírnak egy-két lövést. Őket kell legelőször kiszednem valahogy. Ki is szemelem az egyiket, és annyira megkerülöm, hogy célba tudjam venni, majd a korábban megszerzett acél állványra a Gungnirt felszerelve tüzelek. Lövésem talál a pajzsos pedig holtan esik össze, a mögötte állok pedig védtelenné válnak. A társaim időben reagálnak és egy sortűzzel kivégzik őket. Közben a hajóról leszállnak olyanok is, akiket semmi nem véd és a hajó körül szétszóródva indulnak meg. Egyenlőre nincsenek többen mint tíz katona – én pedig nem tudok mást tenni, mint tüzelni, annak ellenére milyen kevés lőszerem is van. Újratöltöm a Gungnirt és újra lövök. A célpont összerogy a találattól, bár ha jól látom még él.
Eközben nem csak én voltak „produktív”: a társaim megállították a déliek rohamát, mi pedig megindultunk – természetesen csak miután összeszedtem az állványt és újratöltöttem a fegyveremet – a hajó felé, hogy azt birtokba védve elfoglalhassuk a többit. Mindeközben figyelek arra, hogy hátul maradjak, nehogy valamelyik túlélő kárt tegyem bennem egy fegyverrel. Ott mászok fel a hajóra, ahol a legtöbb társam is teszi, a hajó oldalára kivetett köteleken. Felérve azonban a déliek maradéka fogad, kivont fegyverrel – engem egészen pontosan egy egykezes baltával. Felülről sújt, nekem pedig időm sincs előhúzni a fegyveremet. Valahogy azonban túl kell élnem, így egy Judica mea-val lebénítva és a biztonság kedvéért balra kitérve kerülöm ki a támadást. Sikerül, kardomat van időm előhúzni, visszatámadni azonban nem: újabb támadást kell blokkolnom. Ezúttal a Flagellatioval besegítve célzom meg láncommal a fejét, hogy összezavarjam a megmozdulásában. Sikeresen találom el, pont egy olyan helyen, ahol nem védi páncél, kénytelen hátrálni. Ez a kis megtorpanása épp elég ahhoz, hogy egy támadással megöljem.
Nem lustálkodtak a csapattársaim se, elfoglalták a hajót, ameddig én az ellenfelemmel küzdöttem. Most már csak abba kell reménykednünk, hogy a korábban elküldött társaink jó munkát végeztek, ameddig pedig odaérünk az ellenséghez, még pont van egy kis időnk piheni – nekem pedig támad egy ötletem. Újfent a tiszthez megyek.
- Engedelmével, mi lenne ha megpróbálnánk átverni a délieket? Nem biztos, hogy észrevették mi történt a partnál. Rejtsük el a fegyverinket és a páncéljaink felségjelzését, hátha kiadhatjuk magunkat visszavonuló katonáknak, akiket visszavertek az északiak. Ezzel talán mégjobban meglephetnénk őket... - közben pedig csak remélem, hogy senki nem figyelte a partot, és látta, hogy mi történt.
- Legyen úgy. – bólintott rá. A sereg el is maszkírozza magát, a déliek ruháját és köpenyeit felhasználva, még jómagam is protestánsa avanzsálok, fegyvereimet a ruhám alá rejtve.
- Ha valamelyik elszigetelt, különálló hajót céloznánk meg, talán az első összecsapás után fel sem tűnne az összesnek, hogy valami turpisság volt. – gondolkodom hangosan arról, amit tervnek szánok, ám ezúttal nem szólítom meg a vezetőnket vele, nem akarom, hogy azt higgye, helyette próbálom vezetni a sereget. Feleslegesen teszem azonban, mert lassan odaérünk a többi déli hajó mellé. Azok – nagy megkönnyebbülésünkre – beveszik a csalit, és nem támadnak, helyette sajnálkozó pillantásokkal tekintenek felénk. Át is engednek, elvégre ők csak a folyót védik. Most látom azt is, hogy nincsenek sokan egy hajón, nem arra készültek, hogy közelharcot bonyolítsanak le.
- Mi a terve, uram? - kérdeztem. - Hátulról támadjuk meg őket, vagy megpróbálunk csatlakozni valamelyik szállító hajót, és a cselt kihasználva megöljük őket?
- Egyelőre várunk… - nézett előre.
A társaink kis idő múlva végre felmutatnak valami eredményt. Az egyik hajón hangos csatazaj kezd el bömbölni és több másik hajó is arra fordul.
- Most! - ordítja az őrnagy.
A hajónk fogja magát és odafordul az egyik mellé, elállva az útját. A déliek pedig meglepődve, mások haragosan próbálnak tüzet nyitni ránk. Nincs más hátra mint előre, ennek ellenére én fedezéket keresve próbálok a Fenrirrerel lövöldözni, hátha eltalálok valakit. Rohamot kellene indítanunk, kihasználva a meglepettséget és hogy többen vagyunk, de nem én leszek az, aki ezt elrendeli - azonban ha a tiszt így tesz én is csatlakozok hozzájuk.
Nem telik bele sok időbe míg felhangzik a rohamra indító parancs, a társaim pedig a legkülönfélébb módon próbálnak átjutni a másik hajóra: van, akik pallót fektetnek le a két hajó közzé, páran pedig vitorlakötélen próbálnak átlengeni a másik hajóra, megint mások pedig a vízből akarnak felmászni a fedélzetre. Veszélyes a pallózás, de még mindig nem annyira őrült, mint kötélen lengeni. Kardomat előhúzva futok át a pallón, szerencsére anélkül, hogy a vízbe esnék.
A másik hajóra átérve látom, hogy szétszóródva próbálnak védekezni, az pedig, hogy én megjelentem fel sem tűnik – felettébb áldásos módon. Mindeközben odaér egy másik déli hajó, és próbálja megcsáklyázni azt, ahol a csata zajlik. Nem lenne szerencsés hagynunk, hogy probléma nélkül sétáljanak át a fedélzetre. Takarás mögé húzódva veszem elő a Gungnirt és veszem célba a másik hajó legénységét. Le is szedek egy embert, ám ekkor sokkal fontosabb célpontra vándorol a szemem. Egy tiszt az, aki úgy tűnik a védőket irányítja, és épp a hajó tatjáról osztogatja a parancsokat arra, hogy mit csináljanak az eretnek kutyák. Ha sikerül megölnöm vagy harcképtelenné tennem azzal megtorpanthatom a támadást. Újratöltöm a Gugnirt és ezúttal az állványt felállítva veszem célba a tisztet és húzom meg a ravaszt. Nem talál azonban – de ezúttal nem az én képességeimen múlott. Egy másik katona a közelében varázsolt valamit, amitől egy félig áttetsző…valami jelent meg előtte, ezzel hárítva a lövésemet. A tiszt észrevesz és lejjebb húzódik: puskával már biztos nem fogom megölni. A kardom ellen azonban nem fogja megvédeni egy irritáló mágus sem. Elrakom az állványt és elrejtem a fegyverem, majd azt kihasználva hogy a katonák küzdenek, átjutok a másik hajó fedélzetére. Nem észrevétlenül azonban, néhány katona észrevesz, ám csak egy dönt úgy, hogy fegyvert rántva rám támad. Milyen rosszul döntött. Ennek ellenére nem próbálom megölni, inkább lapot húzok a tizenkilencre, és hangosan kezdem el kiabálni.
- Hagyj már, alig tudtam ezzel a lopott fegyverrel elmenekülni tőlük! Ez volt a feladatom, hogy lopjak egy ilyet! - kiálltom, és reménykedem, hogy nem a legfényesebb elmével kerültem szembe. Ezúttal azonban nem jön a csel, a férfi már el is kezdi a támadást az irányomba. Ha mindenképp meg akarsz halni, hát legyen úgy. A kardommal hárítom a csapást, és egy egyszerű kitöréssel átszúrom a testét.
Elindulok tovább, a kiszemelt tiszt felé. Senki nincs körülötte – öreg hiba – így a hajót megkerülve, kardomat tokjába rejtve, észrevétlenül juthatok a közelébe, ahol kiabálva kezdek el futni az irányába.
- Uram, uram! Nagy baj van! – rikítozom.
- Mi történt? – kérdezi a kis naiv. Teljesen közel megyek hozzá, bal kezemet a vállára téve lihegve mondom.
- Nagy a baj… - majd a jobbommal előhúzom a kardomat, és már azzal a mozdulattal intézek egy vágást a hasa felé, majd a következővel át is szúrom. – …nyerni fog észak. – fejezem be a mondatomat.
Amaz még felköhög egy kis vért, mielőtt üreges szemmel összeesni. Fellélegzek, de még túl korán. Ismét megjelenik a varázsló, aki eléggé szúrós tekintettel mered rám. Gondolom neki már nem fogom tudni beadni, hogy csak véletlenül csúszott meg a kardom. Hátrébblépve a hullától kezdek el kiabálni.
- Meghalt! Meghalt, vesztettünk! Meneküljünk! - közben pedig előhúzom a Fenrirt és lövök egyet a mágus felé - ha nem is öli meg, de lefoglalja. Vagyis húznám. Testem hirtelen lelassul, és egy csiga sebességével vagyok csak képes mozgatni tagjaimat. Nem csoda tehát, hogy a varázsló könnyedén kitér a lövésem elől. Kezében egy nyitott könyv árulkodik arról, hogy valami átkot szórt rám. Nem volt elég a legutóbbi találkozásom velük, most még ez is. Gyűlölöm őket. Újratöltetlenül teszem vissza a fegyvert a helyére, és amennyire csak tudok megpróbálok előrehaladni, miközben a kardomat a mágusra szegezve sütöm el a Judica mea-t, hátha megakadályozza abban, hogy rám szórjon valami szarságot. Sikerül is, valami apró lövedéket lőtt volna rám, de a fájdalom hatására azok célt tévesztenek, én pedig közel érek ehhez az átkozotthoz. Mágusból van, még fele gyorsasággal is elég ügyes lehetek ahhoz, hogy képes legyek átszúrni. Kardommal egyenes döfést indítok a „fegyvert”forgató kéz ellen, hátha sikerül elszednem tőle azt a könyvet. Legutóbb papírfecnik miatt szívtam meg, most nem fogom egy hülye könyv miatt. Sikerül is megsebeznem a mágust, aki elejti a könyvét, majd futásnak ered. Utánaeredek, de így hogy le vagyok lassítva egy picit gyorsabb nálam. Ám nem a láncaimnál. A Flagellatioval nyúlok utána, lábát célozva – az el is kapja azt, a mágus pedig orra esik. Képtelen elég gyorsan felállni, odaérve pedig a kardommal átszúrva végzem ki. Egyel kevesebb az átkozott fajtájukból.
Eközben a hajó többi részét is meghódították a szövetséges katonák, majd végül teljesen átvesszük a folyó felett az irányítást. A csata után az őrnagy személyesen jön oda gratulálni.
- Szép munka volt. Igazán remek ötlettel állt elő!

Felhasználó profiljának megtekintése

4 Re: [Ostromjáték]Folyó on Vas. Aug. 05, 2018 4:46 pm

Jozef Strandgut

avatar
Felszentelt Pap
Felszentelt Pap
A sereg egyelőre állomásozik, a kikötőben dekkolok a századdal együtt, amibe én is be lettem osztva. Innen vigyázzuk, nehogy a déliek bejussanak abból az irányból a városba.
Biztos jól végeztem a dolgom, mert az utóbbi kemény, harcokkal és veszélyekkel teli napok után, laza feladatot kapok. Akár pihenésnek is felfoghatnám, ha nem kéne időnként őrt állni, vagy őrjáratozni, de mindenképp kényelmesebb, hiszen hosszú idő után nem egy sátorban, priccsen, hanem szobában, ágyban alhatok, mivel egy kisebb nemesi kúria lett a szállásunk. Minden esetre én ezt jutalomként fogom fel.
Most is őrségben vagyok és, ahogy figyelem az utcákat, az egyik ház tetején egy alakot pillantok meg.
Megdermedek és csak akkor enged némileg a gyomrom szorítása, amikor azt látom, hogy nem lebeg, csak szimplán a talpán áll. Már azt hittem a fura öltözetű mágus tért vissza, mert gyanítom, hogy a múltkor csak kóstolót kaptam a hatalmából. Nem vagyok annyira elszállva magamtól, hogy tudjam, esélyem sem lenne vele szemben.
A tetőn ácsorgóban ezek után a távcső az, ami a legjobban zavar. Mert ugye ki kukkolná a tábort a tetőről……?
Rászegezem a pisztolyom, csak azután szólítom fel.
- Szép lassú mozdulatokkal gyere le ide, különben lőni fogok.
Az illető ijedten remeg meg, ahogy végig fut a jeges iszonyat a hátán. Leteszi a távcsövet...majd fel alá forgatja a fejét, mert nem tudja, honnan jött a hang.
- Ide, le! - segítek neki, mikor látom, hogy elönti a félelem, legalábbis ez van az arcára írva. - Le az utcára, de lassan, ahogy már mondtam. Ilyen közelről nem tévesztek célt. - figyelmeztetem újra.
Az alak végre észrevesz és felém fordul, így aztán sikerül alaposabban szemügyre vennem. Egy nő az, nagyjából 25 éves lehet, velem egymagas, nyurga alkatú, barna hajú és szemű, szóval semmi olyan, ami alapján kitűnne egy tömegből. Kivert bőrből álló páncélzatot visel, sima veroniai darabot, nem olyat, amit a vikingek készítenek. Felette egy mélykék árnyalatú köpeny takarja el a teste egy részét. Oldalán egy könyvet látni, valamint a lába előtt valami lapos tárgyat. Fegyvert nem látok nála.
- Nem jó. Ha lassan megyek, soha az életbe nem fogok leérni. - válaszolja bamba fejjel, majd bizonyításképp felemeli az egyik kezét, és csigalassan elhúzza a füle mellett, miközben kissé felegyenesedik.
Ha más körülmények között találkoznánk, akár még csaptam is volna neki a szelet, bár akármennyire is átlagosnak tűnik. A kék köpeny és az, hogy a mi területünket fürkészi ,viszont erősen arra késztet, hogy ezt ne tévesszem szem elől. A fegyver hiánya pedig egyelőre nem jelent semmit.
- Akkor kicsit gyorsabban gyere, de a kezed mindig legyen szem előtt és előtte, dobd le a könyvet a derekadról.
Azt nem mondom, hogy dobja le, ami a lába előtt sötétlik, mert akár bomba is lehet és akkor csak megkönnyítem a dolgát és jól megnézhetem magam, így az majd későbbre marad.
- És ne húzd az időt, mert ha nem vagy lenn mire tízig számolok, akkor lelőlek. Egy......kettő.....
- Tízig? - néz rám felvidulva. - Milyen udvarias. De lassan... - mondja, majd ahelyett, hogy elindulna lehajol azért lapos tárgyért, ami előtte van.
Nem téveszt meg a bájos kis mosoly és, ahogy lehajol, már lövök is, lányka ide vagy oda. Láttam én már karón varjút!
Aztán dühösen felszisszenek, ahogy meglátom a kezében a pajzsot - egyszerű egykezes pajzs, háromszög alakú, hegyével a föld felé néző pajzs, ezüst festéssel, az elején bármiféle minta nélkül, -és, hogy kutya baja sincs. Mi a fenéből van az az izé?
- Héééé! Segítsetek! Itt egy kém! - ordítok a többiek felé, remélve, hogy meghalják, de én meg nem akarom elereszteni a zsákmányt. - Ha nem jössz le, én megyek fel érted. - mondom neki dühösen.
Mivel elég őr van a kúria körül, biztos vagyok benne, hogy meghallották a kiáltásomat, de nem fogna ide érni időben, hiszen a lány máris lebucskázik a tetőn, rá a ház erkélyére, majd be a házba, ami az utcával szemben van és eltűnik az épület belsejében.
Azt meg kell hagyni, hogy gyors és ruganyos, mint egy akrobata.
A kiáltásomat biztos vagyok benne, hogy meghallották, de várnom kellene, mert még nem ért ide senki.
Na, de nekem nincs időm várni, így berohanok a ház ajtaján, ahova a lány is és hallgatózom, hogy hol lehet. Az utca vége felől hangzó zsivajt betudom a többiek közeledésének és akkor már nincsenek messze.
A ház egy átlagos alsóvárosi épület, egyemeletes kis kereskedőkunyhó. A földszinten semmi érdekeset nem látni pár régi asztalon, szekrényen és egy poros szőnyegen kívül, amit itt hagytak az épület néhai lakói. Egy hátsó kijárat is van, mely most tárva nyitva áll pont velem szembe. Az emeltre fel egy lépcső vezet, vélhetőleg ott van az erkély is, ahonnan a lány leszaladhatott.
- Hogy az ördögök sütögetnének nyárson! - fortyanok fel, amikor meglátom a nyitott hátsó ajtót.
Persze lehet, hogy ezzel akar megtéveszteni, de mi a fenének menne ki aztán elől, ha én bele is sétálok a csapdájába? Onnan várhatók a társaim, így nagyobb bajban lenne, mint ha csak velem száll szembe.
Nem sok időm van agyalni, így gyorsan arra jutok, hogy inkább mégis csak felvette a nyúlcipőt és én is a hátsó ajtóhoz szaladok. Mielőtt kilépek azonban, gyorsan kikukkantok, mert azért nem szeretnék egy pengébe vagy egy nyílba belerohanni, a pajzsot sem láttam, ezért okultam.
Egy kurta pillantás is elég, hogy lássam, a lány az ajtó mellett áll, két kezében a pajzsát fogva. Ahogy észreveszi az árnyékom már csap is vele arra készülve, hogy egy erőteljes nyögéssel lekaszálja a fejemet.
Mivel készültem erre a lehetőségre, azonnal visszakapom a fejem, így elzúg előttem a pajzs. Nem hagyva neki újabb csapásra időt, rögtön kiugrom, hogy szembe kerüljek vele, majd kézbekapott buzogányommal csapok a védtelenül maradt válla felé.
A támadás eltalálja, ő pedig pajzsostul mindenestül hátrarepül egy-két métert, majd nagy huppanással földet ér. Gyorsan feltápászkodik.
- Aú, ez fájt... - sipítja vékony, nőies hangon.
- Dobd le azt a pajzsot, add meg magad végre és akkor ennyiben maradunk, ha nem akkor fog még jobban is fájni. - veszem elő a legfélelmetesebb nézésemet, amitől szerintem viszont csak a leggyávábbak rettennének meg. Be kell vallanom őszintén, hogy nekem jobban megy a vigyorgás.
Úgy gondolom, ezzel vége, mert látom a fájdalmat az arcán és elég könnyen meg is ütöttem, nem lehet túl gyakorlott közelharcos.
A nő azonban megrázza a fejét, majd kiegyenesedik.
- Mi? Ez? - néz a zúzódásra, amit a fegyverem hagyott - Ez semmiség.
Elkezd kántálni. Imának hangzik, vagyis ahhoz hasonló, mivel nem latinul, hanem németül sorolja az igéket. Ahogy befejezi, megmozgatja a vállát. Úgy látszik már semmi baja, ilyen gyors gyógyítást még nem láttam, pedig én magam is birtoklom az Úr ezen áldását.
- Mutasd mit tudsz, csimbók. - vigyorog rám vissza.
Mondhatni meglepett és a gyógyítás........!!! Hát az biztos, hogy nem semmi volt, bár nem tudom milyen imát használt.
- Legközelebb nem állok le. - vicsorgok rá és újra meglendítem a buzogányomat a feje irányába, de az utolsó pillanatban az oldalát célzom meg. Általában az emberek, ha a fejük felé közeledik valami, önkéntelenül is felkapják a kezüket, hogy védjék azt, talán ő is így tesz.
Már a mozdulat felénél látom, hogy jól számítottam, de valami csoda folytán valahogy mégis úgy rántja maga elé a pajzsát. hogy megakasztja a csapásomat, én meg hátralépek azonnal, ahogy a gyakorlásokon tanultam.
Ezután újabb német nyelvű imát kezd el mormolni, mire a pajzsa halvány, sárgás fénnyel kezd el fényleni. Gyanakvóan felvonom a szemöldököm és megfeszülnek az izmaim, hogy cselekedjek, ha kell, de mivel nem történik semmi, ismét meglendítem a fegyverem.
- Ez nem jött össze. - incselkedem vele és ismét a fejét veszem célba, de most nem térítem el az ütést.
A nő ezúttal oldalra tér ki az ütés elől.
- Ó, igazán?
Ekkor a pajzsát elfordítja úgy, hogy az éle álljon felém és láthatóan ütni készül vele.
- Ó csak nem? - lépek hátra ismét. - Még egyszer nem lepsz meg a kis pajzsoddal! Egyébként jobb, ha nekem adod meg magad, mert hamarosan itt lesznek a többiek és ők nem lesznek ennyire udvariasak, mint én. - jegyzem meg csak úgy vállvonogatva. - Akkor megtámadsz végre? - sóhajtok, mint aki nagyon unatkozik.
Szándékomban áll megvárni mit csinál és annak megfelelően reagálni. Nem kell sokat várni. Úgy látom gyorsabban mozog, mint korábban és ez meglep. Ez is a mágiának köszönhető vajon?
A támadást nem is sikerül teljesen elkerülnöm, viszont nem is talál telibe, mert elmozdulok. A páncélomat megüti elég erősen, de alatt épp csak egy kis horzsolást szerzek.
A nő ismét bamba fejjel néz előre, ahogy felszólítom, hogy adja meg magát.
- Okés, akkor nem adom. - feleli kurtán, majd nemes egyszerűséggel sarkon fordul és kiviharzik a hátsó kerten át a ház mögötti útra.
Önkéntelenül jön a számra, ahogy az oldalamhoz kapok és kicsapom a Biblia fedelét.
- Sacra Lux! - bár tudom, hogy emberre kevésbé hatásos, ennek a lánynak talán elég lesz, hogy megállítsa és én utolérjem.
Unom már ezt a fogócskát és kezdem hülyén érezni magam, hogy a bolondját járatja velem.
Akárhogyan is, de rohanok utána és megpróbálom rávetni magam, hogy a földre kerüljön.
A fény könnyedén eltalálja...azonban a nő mintha meg sem érezné, még csak nem is reagál rá, mintha észre sem venné, hogy egyáltalán meglőttem valamivel.
Sajnos nagyjából egyforma gyorsak vagyunk, így nem kerülök olyan közel hozzá, hogy hátulról ráugorjak, de ő sem tud eltűnni.
A lány bemenekül egy másik, kitört ajtajú, félig romos házba, nem olyan messze a korábbitól. Az utca, ami az előző ház hátsó kertje mellett futott, annak túloldalán van ez a ház, olyan 2-3 tömbnyivel odébb a tábortól elfelé.
Dolgozik bennem a vadászösztön meg a dac, hogy csak elkapjam, így nem nagyon érdekel, hogy eléggé eltávolodtunk az őrhelyemtől.
Lelassítok, ahogy én is a házhoz érek és meg is állok az ajtónál. Hallgatózom, visszatartva a lélegzetem, hogy ha az ajtó mögött áll, meg halljam. Mivel nem hallok semmit egy tigrisbukfenccel vetem be magam és máris harcra készen állok fel.
A lány ott áll a házon belül, előreszegezett pajzzsal, másik kezében a könyvvel.
- Ej, ej, ej... - vigyorog rám még mindig, majd magához ragadja a kezdeményezést és nekem ront a pajzzsal.
Magam elé kapom a buzogányomat, mert már nincs mit tennem és nincs hová hátrálnom, különben elveszteném az egyensúlyomat. Remélem, hogy eléggé meg tudom vetni a lábam, hogy ellen tartsak neki és ha egy lélegzetnyi időhöz jutok, akkor megpróbálom oldalra rántani, csizmám orrával megakasztva az ő lábát. A földön nem sok hasznát veszi a pajzsának és én ügyesebb is vagyok. Volt időm gyakorolni a földharcot az iskolában.
Sikerül megállítanom a támadását, ahogy számítottam rá, most is bebizonyosodott, hogy nem áll a helyzet magaslatán közelharcban. Ám a gáncs elől egyszerűen felugrik a levegőbe és onnan csap lefelé a pajzsával.
Egy lábon nem is olyan könnyű félreugrani, de muszáj megtennem, mert különben eltalál. Sosem láttam, hogy valaki így harcolt volna és ez kissé zavarba ejt. Ha lenne egy kis időm, megtölteném a pisztolyom, de az nincs, bár lehet azzal sem mennék többre, hiszen valami boszorkányság által kivédte az első golyót.
Mivel az egyensúlyom megtartása miatt félig guggolásba érkezem, ahogy a lány is földet ér, most én ugrom neki. Laposan, a lábára vetve magam, így talán fel tudom dönteni és neki meg nem lesz nagy mozgástere a pajzsával, így ha meg is tud ütni, az nem fog nagyon fájni……remélem.
Bejött a dolog, a lány pajzsostul könyvestül mindenestül velem együtt a földre zuhan.
- Na de kérem...és a cölibátus?! – kiált fel még mindig azon az idegesítő, gúnyos hangján, majd az egyik lábával úgy fejbe rúg, hogy elered az orrom vére.
- Cölibátus?
Nem tehettem róla, de muszáj felröhögnöm, bár nem vagyok benne biztos, hogy komolyan gondolja-e vagy csak viccel.
A rúgása azonban egyáltalán nem vicces és már érzem is a vér fémes ízét.
- Te...te kis ......orvtámadó! - nyögök fel, igaz ez bedugult orral elég hülyén hangzik.
A szorításom azonban nem enged rajta és ezek után nem finomkodom vele tovább, a sarkammal a gyomrát veszem célba
Tudom, hogy ostoba dolog, de nem akarom megölni......még.
- Ennek már a fele se tréfa... - morogja a korábbiakhoz képest igencsak komoly hangon.
Mintha más ember lenne, legalábbis a hangja alapján.
Maga elé emeli a pajzsát, hogy azzal védje a gyomrát. Ennek ellenére a rúgásom eltalálja, viszont azon kapom magam, hogy a pajzs mintha visszarúgna, vissza próbál vágni a rúgásért, hátralendít és meglöki a sarkam, ami érintkezik vele.
Ez a pajzs lehet? Talán alábecsültem! A biztonságot szem előtt tartva kissé hátrébb húzódom, amit a lány kihasznál és feltápászkodik. Közben azt látom, hogy egy zavaros, fénylő, kavargó, fenyegető lila aura öleli körbe.
Én is felpattanok és mikor elkezdi körülölelni az a baljós ködszerűség, én is kapkodva kezdem megtölteni a fegyverem. Nem tudom mire lehet képes az a valami, de talán több kell most, mint az öklöm vagy a buzogányom.
Az aura elkezd terebélyesedni, majd amorf alakban ide-oda mozogni. Végül aztán a lány háta mögött egy kupacba gyűrődik és lassan alakot ölt. Mire befejezem a töltést, a lány háta mögött egy emberi alak formálódik meg...vagy valami hasonló. Egy üreges szemű, kék fénnyel világító pupillájú, félig áttetsző, levegőben lebegő valami van a háta mögött. Hosszú tunikát visel, melyet lila-fekete pepita mintás hímzés díszít. A hátán két apró szárny foglal helyet. Egyik kezével átnyúl a lány válla felett, majd a könyökét megtámasztva rajta megmarkolja a pajzsa tetejét. A háta mögött felbukkanó szellem feje köze ér a nőéhez, s ketten együtt a pajzsot tartva egyenes tartással, némileg oldalra biccentett fejjel várják a támadást, miközben a nő a könyvet a feje mellett oldalt tartja.
Már nem tátom el a számat, hiszen már harmadszor vagyok a tanúja hasonlónak. Bár nem mondom azt, hogy nem hátborzongató, ahogy lassan alakot öltenek, mintha valamiféle védőangyalok lennének. De ezek déliek, így inkább démonok, mint isteni lények, nem?
- Anauel. Így neveztem őt el. Igazán hozzá illő név, nem gondolod.
~ Anauel? A kereskedőket, az üzletfeleket védelmező angyal? ~ villan át rajtam a furcsa névválasztás, de nem várhatok tovább.
Ekkor sütöm el a pisztolyt, ami láthatóan meg is lepi a lányt, aki azt gondolhatta megszólalni sem lesz erőm. A golyó eltalálja a lábát, durván bele is mar, s bár a páncél valamennyit véd, elég erősen vérzik a sebe. Talán már lépni is csak nehézkesen tud vele.
- Vessünk ennek véget, te lány! Ki vagy te és mi ez a lény? - nézek rá, hogy tudja, nem véletlen, hogy nem a fejébe ment a golyó. Újra töltöm a pisztolyt.
A lány lép egyet a még épp lábával előre, majd kissé megrogyik, hogy ne fáradjon annyira. A könyvét még mindig színpadiasan a feje mellett tartja, a szellem pedig elégedett arccal néz bele.
- Az én nevem Angelina von Einspitz. A hellenburgi protestáns egyház ige hirdetője, mióta családomat a mennyekbe küldte a háború. Angyalom, Anauel a védelem és a biztonság angyala. Emellett pedig van egy különleges képessége is...
A furcsa testtartása és a szavai alapján kezdek gyanakodni, hogy a vállába vagy a karjába kellett volna lőnöm, hogy elejtse azt az átkozott könyvet. Nem tetszik az az elégedett kép, amit vágnak és az, hogy a szellem folyamatosan a könyvet nézi.
- Oké Angelina. És mi az........? - hátrálok meg, hogy legyen időm reagálni, de a kezem nem áll le. muszáj időben megtöltenem a pisztolyt.
~ Jó fogás egy igehirdető, de mit keres itt? ~
A lány szerencsére nem kapkodja el, szeret beszélni, megemeli a pajzsát, ahogy tovább magyaráz.
- Anauel különleges képessége...hogy a pajzsom ütést erősítő imát egy tükörré változtatja, mely bizonyos határig minden támadást vissza képes verni.
Demonstrációképp a pajzsa ismét felizzik, ezúttal nem sárga, hanem lilás fénnyel. A következő lövedékem belecsapódik és, ahogy hárítja, a pajzs egy villanással egy lökéshullámot indít meg felém. Legalábbis erre tippelek, amikor hátratántorodom, mert úgy érzem, mintha engem talált volna el a saját lövésem.
Ez persze nem így van, csak a golyó erejét vezette vissza, de az is elég, hogy egy-két pillanatig a levegőt kapkodjam.
Eléggé patthelyzetben vagyok, de valamiért az az érzésem, hogy az a könyv, amit a kezében tart, az a kulcsa a dolognak. Ha az megszerzem........
Gondolom, most azt hiszi elgyengültem, így itt az idő a támadásra. Erőt gyűjtök és aztán.........nekilódulok, nem a lány a cél, hanem a könyve, hogy kikapjam a kezéből vagy kiverjem, mindegy, csak szűnjön meg a kapcsolat köztük.
A sebe lelassítja és így sikerül a könyvet elérnem és rákulcsolom az ujjaimat.
Csak a könyv lebegett a szemem előtt....és ennek meg is lett az ára. Nem figyeltem a lányra és olyat kaptam a pajzsával az oldalamba, hogy azt hittem, hogy ott halok meg. Talán meg is repedt pár bordám.
Csak az éltetett, hogy a könyv nálam volt. NÁLAM! Még a fájdalom ködén át is láttam, hogy ez valamiféle Biblia, németül van……….a protestánsok Bibliája.
A szellem viszont még ott virít a háta mögött, mikor a lány felém fordul.
- Mi a baj? - néz rám fenyegető tekintettel.
- Tűnj el! - kiáltok a szellemre. - Miért nem tűnik el? - próbálok felállni.
- Az őrangyalainkat nem imával hívjuk elő. - mutat egy, a nyakában lógó ékszerre - Ezek a talizmánok hordozzák őket. - emeli fel a most már szabad kezével, majd nemes egyszerűséggel végignyalja - Érzem a győzelem ízét, ahogy átjár...bár picit nehéz lesz fejből visszaidéznem a zsoltárokat... - pislog kettőt, majd vár. Egyelőre nem támad.
Én viszont igen, miközben beszélünk újabb golyó csúszott észrevétlen a csőbe és olyan gyorsan emelem rá és lövök, hogy remélem, nem lesz ideje a pajzsát felrántani. Most már a feje volt a cél.
És ismét hárítja a pajzsával. Nem hiszem el!
Azonban ezúttal nem lő rám vissza semmit. A golyó csak simán megakad.
- Hé, adj időd befejezni...
Nem sokkal később a pajzsa a már ismét abba a lila fényben kezd el úszni.
Nincs más hátra, a medált kell megszereznem! Mivel sebesült, elszaladni nem fog, csak valahogy azt a rohadt pajzsát kell kicseleznem, mert még egy ilyen ütés és végleg lent maradok.
- Azt tudod, hogy nem mész innen sehová, védőszellem ide vagy oda. Mindjárt itt lesznek a társaim. - igyekszem elvonni a figyelmét és aztán a lábát célzom meg, méghozzá úgy, hogy lábbal előre vetem felé magam. Oda vélhetően nehezen ereszti le a pajzsát és a sebesült lába nagyon fáj majd, ha eltalálom.
Próbál hárítani, de – ahogy számítok rá - nem sikerül neki elég gyorsan megtennie. Belerúgok a sebbe, amitől nyög egy nagyot, az ajkába harap, majd térdre roskad. Próbál fél lábon legalább megmaradni, miközben pozícionálja a pajzsát.
Nem ereszthetem! Most már nem! Megragadom kézzel a másik lábát, amire a súlypontját helyezi és erősen megrántom.
A lány nem tud mit csinálni, akkorát esik, mint egy olajtó és én nem adok időt neki, hogy bármit is csináljon, hanem a buzogányommal nagyot csapok rá.
Az ütést sikerül hárítania a pajzzsal, és az nekivágódik a lilán fénylő aurának. Azonnal leesik, hogy ez nem túl jó rám nézve. Viszont még meg tudom ragadni a nyakláncot. A pajzs ekkor visszalöki a buzogány lendítésekor kapott erőt egy gigászi lökéshullám formájában, ami... egy buzogánycsapás erejével taszít hátra. Viszont a lendületnek hála letépem a nyakláncot a nyakából.
- Ne! Nem, nem, nem, nem! - ordít a lány, ahogy a szelleme szépen köddé válik.
- Ó, Szentséges Atyám! - kapkodok levegőért a fal mellett, ahová a lendület lökött és, ahogy összekuporodva próbálok magamhoz térni. A harc hevében elfelejtettem, hogy a pajzsa és az a nyomorult szellem mire képes, de amúgy sem gondoltam volna, hogy ekkorát ütöttem.
Csak az tölt el elégedettséggel, ahogy a lány siránkozását hallgatom. Most nem adhatom meg magamat a fájdalomnak, majd sírdogálhatok később a sátramban, sajnálva magam.
Szédelegve, de felállok.
- Itt a vége "angyalom" - mondom neki és zsibbadt kezemmel remélhetőleg utoljára emelem rá a buzogányom, hogy végre kiüssem.
Ahogy közeledek hozzá a lány is talpra vergődik. A lába már nem is vérzik és elkezd a seb is begyógyulni. Úgy néz ki, jól kihasználta az időt és a bódulatomat és most fejezte be a gyógyító imáját.
- Ez lesz a végső csapás. - helyesel ő is, majd nekem támad és úgy kezd el a pajzsával csépelni, mintha egy kard lenne.
Nehéz a céltalan csapkodást sokáig kivédekezni. Más esetben arra játszana az ember, hogy ez kifárasztja az ellenfelet, ahogy Norven atya tanította, és elugrálnék előle, de ebben az esetben ez nem jó taktika. A lány valószínűleg bekattant, hogy elveszítette a nyakláncát, én meg kaptam ma atyait-anyait, tele vagyok zúzódásokkal.
Nyugalmat erőltetek magamra, nagyon figyelve a mozdulataira, hárítom a vagdalkozását, hátrálok, majd egy váratlan mozdulattal jobbra ugrom, hagyva, hogy a lendület vigye tovább, miközben a tarkója felé ütök.
Oldalra forduláskor kapok egy szépséges pofont a csajtól, amitől újból elered az orrom vére, de utána viszont sikerül egy tiszta...vagyis annyira nem tiszta, de hatásosnak mindenképp hatásos találatot bevinni, amitől kidől.
Nem tudom, hogy mekkorát ütöttem végül, így lehet túl nagyot, bár nem akarom megölni, szándékosan semmiképpen. Közelebb hajolva megnézem és úgy látom emelkedik a mellkasa, ha lassan is.
Lerogyok mellé és csak azon imádkozom, hogy hamar ideérjenek a társaim, mert ez a lány olyan, mint egy keljfeljjancsi és én nagyon elfáradtam és jó néven vennék egy gyógyítót is.
A társaim sokkal később ránk találnak és elviszik a lányt.
Elégedett lehetnék, hogy sikerült megakadályozni, hogy elvigyen némi fontos infót a seregről, de én most sírni tudnék, mert alig bírok mozdulni és tudom, hogy ez holnap csak rosszabb lesz.

Felhasználó profiljának megtekintése

5 Re: [Ostromjáték]Folyó on Csüt. Aug. 09, 2018 2:29 pm

Lance Kalver

avatar
Tünde Zsoldos
Tünde Zsoldos
Ahogy visszaértem a táborba, körülnéztem. Nagyon kevesen voltunk már, a látvány kissé elkeserített, de erről szól végtére is a háború. A mi seregünk már az utolsókat rúgta, látszott, csak remélni tudtam, hogy az ellenfélé is. Eléggé érződött azért, hogy a vezetőség már sokkal óvatosabb, mint a legelején. Alig tudtam fújni egyet, már oda is jött egy tiszt, hogy egy másik katonával együtt a folyót kell visszafoglalni az északiaktól, legalábbis előkészíteni hozzá a terepet, mert fontos utánpótlási útvonal.
Az alsóvárosi dokkot kellett megcéloznunk, ahol az információk szerint hajók építése, be-és kirakodása, meg tárolása folyt. Abból ítélve, ahogy nekem, és a mellém rendelt, ismerős druidának írták le, a folyót kellett követnünk, ami egy kacskaringós utcákból álló kis negyedbe vezetett, és ott bújtak meg az északiak.
- Üdv Lance, úgy látszik, ismét osztozunk egy küldetésen - Zárta rövidre a kezdést, aztán egyből elindult a dokkok felé, meg se várva, hogy válaszoljak.
- Szebb napot. - Viszonoztam a köszönést, majd utánanyúltam, hogy megfogjam a karját.
- Párba osztottak, párban haladjunk. Legalább várj meg. - Mondtam hűvösen, - Tudom, én is ott voltam - Forgatta a szemeit. Lehet, hogy ott volt, de mindegy is, ha nem figyelt oda rá. Ha mindig mindennek így nekiront, akkor lesheti, hogy akármilyen akciója sikerrel záruljon, amennyiben nem segít neki valaki. Elindultam, feltételezve, hogy ő már úgyis ugrásra kész. A táborból kiérve aztán óvatosabbak lettek a lépteim, és minden saroknál körülnéztem, hogy ne botoljunk kellemetlen meglepetésbe.
- Figyeld a tetőket. - Szóltam hátra, miközben lassan megközelítettük a célunkat. Onnan jól, és viszonylagos biztonságban be is láttuk, hogy merre mehetnénk, így megálltunk tanakodni. Mehettünk akár a nyílt utcán is, átgázolhattunk volna a folyón, vagy a falat nagy ívben megkerülve biztonsággal bejuthattunk volna.
- Szóval ott tanyáznak - Mutatott a kanyargós utcák sokaságára. - Nem gondolom, hogy meg kellene kerülnünk a falat, a folyón keresztül pedig elég jól kivehetőek lennénk, szerintem az utcák felől kellene megközelíteni. - Fejtette ki. Ránéztem.
- Szerintem inkább kerüljük meg a falat. Nem akarunk északiakba botlani. - Mutattam a táboruk felé.
- Rendben, próbáljuk meg a fal felől.
Ment bele, és már el is indult. Magamban sóhajtottam. ~ Ha mindig ilyen törtetve mész előre, hiába vagy könnyű és kicsi, észre fognak venni… ~ Dohogtam magamban, de más választásom nem lévén utánamentem, folyton körülnézve, nehogy valami kellemetlen meglepetés érjen. Minden elég kihalt és szétvert volt, egy-két patkányon kívül semmi élőbe nem futottunk bele. Jó fél óra elteltével végre elértük a kereskedőnegyedet. Biztosan az volt, hiszen az eddigi résszel ellentétben az eleve szegényesen kövezett utat felváltotta a földút, ami ráadásul elég hepehupás volt. ~ Miért nem kövezték le, ha naponta rengeteg szekér haladt át itt? ~ Gondolkoztam el, de végtére is nem igazán számított. A házak viszont látszólag útvesztőt jelentettek volna, ha nem találunk ki valami módszert arra, hogy hogyan ne tévedjünk el.
- Ugyan az előbb láttam felülről az összképet, nincsen olyan jó memóriám, hogy az egészet fejben tartsam. A táboruk viszont arra van. És nem lenne rossz elvegyülni sem a tömegben, és szerezni mondjuk egy vörös köpenyt, bár... - Nézett magára - én azzal is gyanúra adnék okot. - Kezdte. Ahogy beszélt, egyre inkább képet kaptam arról, hogy mennyire nincs tapasztalata a háborús helyzetekben.
- Egy köpeny bőven nem elég, sőt, hamarabb is kiszúrnak, mintha nem lenne rajtad semmi. - Mondtam. Nem kellene viszont eltévedni.
- Mi lenne, ha először a folyót közelítenénk meg, és az alapján közelítenénk meg a házak között a dokkokat? - Dobtam fel az ötletet.
- Igen, mindenképpen a folyó vonalát kell követni, ha viszont elindulunk a csatornák felé, egy idő után úgyis feltűnést keltenénk. Tündék vagyunk, márpedig az északiak között nem sok van. - Értett egyet.
- Akkor majd ügyesek leszünk. Itt legjobb tippjeim szerint úgy sincsenek sokan. - Fejeztem ki a gondolataimat. Azt már nem is volt kedvem hozzátenni, hogy nem csak a tündeségünk miatt lennénk feltűnőek, de inkább ráhagytam, és elindultunk. Az utcák elég kanyargósak voltak, de a város ezen része nem a szabályosságáról híresült el,így hamar elvesztettük a folyásirányt. Körbenézve viszont azt láttam, hogy nagyon sok ház cölöpökre épült, valószínűleg az áradások ellen, ebből tudtam, hogy nem lehettünk nagyon messze a folyótól, bár még mindig teljesen kihalt volt minden. Ott fedeztünk fel néhány mesterséges csatornát, és annak mentén indultunk el, viszont nemsokára egy zászlóra bukkantunk. Tessa azonnal tett pár lépést hátra, és visszahúzódott a saroktól.
- Úgy tűnik, jó irányban haladunk, viszont… lehet, hogy nem ennyire feltűnő utcán kellett volna jönnünk. Menjünk be inkább egy mellékutcába. - Indítványozta. Gondolatban az arcomba temettem a kezemet. Tényleg hamar bepánikol, és túlpörög mindent.
- Észrevettek, vagy nem? Amíg nem, addig nincs semmi vész. - Mondtam halkan és nyugodtan.
- Addig jó. - Válaszolt, nekem pedig egy elég pofátlan gondolat jutott eszembe. Intettem neki, hogy visszavonulhatunk, de csak a legközelebbi mellékutcáig, és vissza is jött. Onnan figyeltem a zászló irányába úgy fél percig. Nem történt semmi mozgás, indítványoztam, hogy másszunk fel a tetőre. Ekkor az egyik, kihaltabbnak tűnő házhoz szaladt körülnézni.
~ Ez az, futkoss csak, Óvatoskodó kisasszony… ~ Morogtam magamban. Intettem neki, hogy jöjjön csak vissza, aztán halkan elmondtam, ami egyszer már bevált.
- Menjünk be az egyik házba, fel az emeletre. Hátha egy ablakból ki tudunk mászni a tetőre.
- Nézd, ott fel tudnánk mászni! - Mutatott rá ennek ellenére egy romos épületre, amire tényleg fel lehetett volna mászni, csak nem látszott túl biztonságosnak. - Remélem, nem most akar összedőlni. - Tette hozzá, kimondva az én gondolatomat.
- A kérdés, mennyire akarsz biztosra menni.
- Próbáljuk meg. - Válaszolt. Mintha azt kérdeztem volna, hogy melyik út megy Hellenburgba, és azt felelte volna, hogy igen.
- Most melyiket? - Kérdeztem a szemöldökömet felvonva, ő pedig erre csak a szemeit forgatta.
-A falmászást. - Tényleg nem gondolja végig nagyon a dolgokat. Remek, még értelmet is nekem kell vernem bele, nem ehhez voltam hozzászokva.
- Ennyire kockáztatni akarod a leomlást, a leomlással együtt a hangzavart, meg a végig kívül mászással a lelepleződést úgy egyben? - Mordultam fel.
- Oké. Akkor menj be, és mássz ki az ablakon, ha onnan fel tudsz. - Mondta unottan, szinte lekezelően. [/color=#color00ffff]- Én addig kint maradok, és nézem, nem-e jön valaki, te meg szólj, ha találtál megoldást. -[/color] Folytatta, és mintha egy kis kihívó felhangja is lett volna, de talán csak én akartam odaképzelni. Ezzel inkább nem törődve bólintottam, és óvatosan körülnézve, főleg a lábam elé figyelve hogy be ne aktiváljak valamit, elindultam befelé, a legközelebbi házba, majd ha lent nem ütköztem problémába, fel az emeletre, hasonló óvatossággal, de fölösleges volt, az egész teljesen érintetlennek tűnt, mintha be se jöttek volna, miután a csaták elkezdődtek. Egyetlen oldalon volt ablak, az utca felé, ahonnan jöttem, de úgy láttam, hogy onnan azért fel lehetett húzni magunkat a tetőre. Ekkor hangokat hallottam meg. Kinéztem az ablakon Tessa felé, és intettem neki, hogy jöjjön fel. Ha a hangzavar erre tart, nem lenne jó ötlet ott lent maradnia. Jött is, és követett az emeletre. Úgy tűnt azonban, hogy a mi oldalunkon nem történik semmi, az épület háta felől azonban annál inkább.
- Várjunk egy kicsit, hátha elmennek, utána megpróbálhatjuk... - Mondta a lány kétkedő hangon. Bólintottam a felvetésre, és némán vártam. A zaj csökkent is, de egyértelmű volt, hogy a forrás nem szűnt meg, csak a hang. A társam sóhajtott egyet.
- Mit gondolsz, fel lehet mászni? Menjek én elöl, vagy mész te? - Hűha, már számít a véleményem, ezt nevezem.
- Megyek én. Ha utánam jössz, ne állj fel, maradj kúszásban, úgy nem láthatnak meg. - Mondtam, és felkapaszkodtam a tetőre. Ott aztán még fekve a nyakláncaimhoz nyúltam, aztán óvatosan a tető pereméig kúsztam, egyre csak vizsgálgatva, hogy nem gyenge-e valahol a tető. Lenézve egy kisebb térféleséget láttam, bár inkább volt nevezhető valami utcai csomópontnak, ahol az északiak megtelepedtek néhány órára, hogy rakodjanak. Nem volt alkalmas táborhelynek, még a házakkal együtt sem, amikbe beköltözhettek volna, vagy raktárat csinálhattak volna belőlük. Az egész közepén egy kis csatorna futott végig, ahova hajóval érkeztek a harcosok, és az egyéb fontos ellátmányok. A szememmel visszakövetve a kis csatornát egy kis zsilipet láttam, ami a vizet tartotta vissza attól, hogy elárassza az egész tábort és a fél városrészt, ahogy van.
- Lance...? - Hallottam a lány hangját, miközben vizsgálódtam, de nem törődtem vele egyelőre. Kis idő múlva azonban visszahúztam a fejemet, és deaktiváltam a mágiát, amitől megint láthatóvá vált a fejem, aztán rögtön a szám elé tettem az ujjamat, majd mutattam, hogy menjünk vissza, és elindultam. Megértettem, hogy az a zsilip lesz a kulcsa mindennek. Értetlenkedve, de végül ő is követett.
- Mi az, mit láttál? - Kérdezte kíváncsian, amint biztonságos helyen voltunk.
- Ott van az északi tábor. Ha sikerül őket valahogy szabotálni, nyert ügyünk van. Van ott egy zsilip, ha azt sikerül áttörnünk, az egész táboruknak lőttek… viszont első körben gondolkozzunk máson, mert akkor számunkra is használhatatlanná válna a városrész. - Válaszoltam egyszerűen.
- Mennyien vannak? Bár ahogy hallottuk a tábor környékén is vannak néhányan.
Nem volt valami a közelben, amit... lehetne aktiválni? -
Kérdezte.
- Pakolómunkások vannak ott zömmel, 10-15-en. Fegyverek és lőszerek is vannak, meg azonosítatlan ládák. Aktiválás alatt viszont, ha varázstárgyakra gondolsz, vagy rúnatekercsekre, nem láttam, de ha láttam volna, se tudnám sehogy aktiválni őket. - Feleltem. - Nem is tábor ez, csak rakodóhely, és se közel, se távol nincs itt más, csak a rakodók.
- Esetleg, ha közelebb mennénk? Hátha látunk valamit, ami a segítségünkre lehet. - Mondta, és elkezdett nézelődni ilyenek után. Végül lemászott a tetőről az emeletre. Utánamentem én is, ő elindult lefelé.
- Jössz? - Nézett rá,.
- Egy pillanat, valamire már egy ideje kíváncsi vagyok. - Mondtam, majd a mellzsebemből elővettem egy fekete, lila szalaggal átkötött dobozt, ami már egy ideje nálam volt. Nagyon kíváncsi voltam, mit rejthet. Egy flaska volt benne, színtelen folyadékkal tele. Kinyitottam: tömény alkohol volt. Ez nem játék. Visszazártam, és Tessa után mentem, azonban ő rögtön vissza is húzódott a sarokról, és én is közeledő léptek hangját hallottam. Letettem magam mellé a földre a dobozt, átvettem a flaskát a jobb kezembe, és a ballal csendesen előhúztam a kardomat. Ahogy egyre közeledett, egy kézzel megkíséreltem letekerni a flaska tetejét, úgy vártam.
- Mit csinálsz? - Kérdezte a lány, de nem tudta tovább mondani, mert a sarkon egy puskás alak fordult be.
- Vigyázz!- Kiáltotta a lány, és elvetődött oldalra, nekem viszont más ötletem volt. Ahogy megjelent, gondolkodás nélkül próbáltam kiütni az ellenfél kezéből a puskáját, és bár volt annyi lélekjelenléte, hogy egy tőrt előrántson, ahogy a flaska tartalmát végigöntöttem a fején, zavarodottan hadonászni kezdett, én pedig ezt kihasználva elkaptam, és befogtam a száját.
- Látja, nincs sok esélye. Ha elárul néhány információt, nem bántjuk... - Próbálta a druida adni a jó kislányt, én viszont ártatlanul elmosolyodtam.
- Tessa, ennél hatásosabb eszközök is vannak. Van egy bőrkulacs az övemen hátul, kérlek akaszd le, és kend be vele a pengémet. - Kértem a lányt. Megtette, én pedig a lángra lobbant kardot lengetve mondtam a fickónak.
- Most szépen visszamész, és jelented, hogy semmi nem történt, vagy ez a kis lángocska az alkoholgőzös fejeden talál loccsanni, értjük? - Kérdeztem, elhajolva tőle kissé, hogy a párolgó alkohol ne ártson meg nagyon. Ekkor viszont olyan dolog történt, amire nem számítottam: Lövés dördült, a katonának pedig fennakadt a szeme. Hátbalőtték. A saját társa. Odanézve épp láttam, ahogy eldobja a puskát, és egy baltáért nyúl. Eltartottam magamtól a haldokló férfit, meggyújtottam rajta az alkoholt, aztán a lábammal az ellenfelünk felé taszítottam, hogy ezzel is időt tudjak nyerni, amíg felveszem a harci pozícióm. Amaz meglepően gyorsan tért ki az ordító férfi elől, akinek a lendülete így megakadt, de egy lépéssel csökkentette a távolságot.
- Rohadt eretnekek... - Morgott. Kihasználva, hogy nem támadott, magamhoz ragadtam a kezdeményezést, és gyorsan lecsökkentettem köztünk a távolságot azzal a reménnyel, hogy fel tudom nyársalni. El is találtam, de csak behorpasztani sikerült a páncélját. Fél szemmel azt is láttam, ahogy a druidalány elemeli a puskát, de nem tudtam vele foglalkozni, mert ekkor rám támadt a baltával. Az viszont kénytelen volt a puskával mért ütést blokkolni inkább, így ezt a pillanatnyi kiesést a katona részéről próbálom felhasználni arra, hogy torkon szúrjam őt. Ez sikerült is, és immáron két hullával volt több az utcákon.
- Lehet, mégiscsak a zsilipen kellene egy lyukat csinálni. Ez a negyed már így is undorító - Rázta meg a fejét.
- Valószínűleg igazad van. - Sóhajtottam, ahogy magam elé tartottam a kardomat. - Kicsit előrébb kellene menni, nagyjából a zsilip szintjéhez, hogy láthassuk, milyen a szerkezet. - Mondtam, és elindultam, a lány pedig utánam jött. Nem sokkal később lövéseket hallottam, és mivel ezen a részen más déli nem volt, feltételeztem, hogy megtalálták a holttesteket. Örültem, hogy hamar elhúztuk a csíkot. Nem sokkal később megtaláltuk az egyik mellékutcát, ami a zsiliphez vezetett, de őrizetlen volt. Ebben a pillanatban nagyon örültem, hogy vészesen fogynak a katonák, csak egy kis őrkunyhó volt ott, ami aggodalomra adhatott okot.
- Biztosan vannak bent... de ha egyedül van, és nem számít senkire, akkor talán nem olyan rossz a helyzet. Legalábbis, itt nem látok mást a közelben. - Mondta ki újra a lány hangosan, amit gondoltam. A hüvelyembe dugtam a kardomat, hogy eloltódjon a láng, és biztos ne buktasson le. Ezután intettem Tessának, hogy lapulva, lassan, óvatosan, de biztosan közeledjünk a kunyhóhoz, viszont az teljesen üresnek bizonyult, csak egy nagy láda és egy szék volt bent, előbbi pedig Tessát nagyon elkezdte érdekelni, el is kezdett közeledni hozzá. Kinyújtottam a kezem.
- Óvatosan. Lehet, hogy csapda, ne menj közel. Inkább nézzük meg a zsilipet közelebbről. - Mondtam, és el is indultam óvatosan a berendezés felé, azonban ekkor egy fegyver kattant mögöttünk. Egy katona bukkant a viskó mögül.
- Kezeket fel! - Kiáltotta rémült hangon. Ő valószínűleg csak eltévedt, mert társa nem volt sehol. Felé emeltem az üres kezemet.
- Hohó, haver, nyugi! - Mondtam, ahogy lassan elkezdtem elrakni a kardomat, miközben a másik kezemmel az övemben turkáltam. Egy kicsit ideges voltam, de megtaláltam, amit kerestem: egy pénzérme. 50 váltós, megteszi.
- Tudod, ez a tiéd lehet, ha leengeded a fegyvered… - Mondtam, majd ha leengedte, ha nem, igyekeztem a szeme közé pöckölni, csak így vétette el a lövését, közben pedig Tessa megpróbálta megrúgni. Nem volt egy okos ötlet, nagyon nem, de szerencsére sikerült lefegyvereznem, és leszúrnom, mielőtt nagyobb baj történhetne, ez össze is jött. Újból egyedül maradtunk.
- Szerintem nézzük azt a gátat. - Mondta a lány sürgető hangon.
- Már mióta azt a vacak gátat akarom megnézni, csak állandóan félbeszakítanak… - Méltatlankodtam, és igyekeztem nagyon figyelve mindenfelé, a lábam elé is, közelebb menni a zsiliphez. Megvizsgálva láttam, hogy egy nagy csörlő kellett a mozgatásához, amit azonban maximum igásállatok tudtak volna megmozdítani. Maga a gát nem volt nagy cucc, néhány függőlegesen levert gerenda, meg egy darab keresztbe, hogy megerősítse.
- Hát ezt nem fogjuk csak úgy egyszerűen felhúzni. És ha felgyújtjuk a rönköket? Vetette fel az ötletet, de negráztam a fejem.
- Biztos nagyon nedvesek ezek a rönkök, és ha nem is lennének, a víz hamar eloltaná. Kellene egy csákány, vagy egy fejsze… - Morfondíroztam, és elkezdtem körbenézni magunk körül, hátha van valami, amivel szét lehet verni ezt az egészet. A viskóban volt is egy kisebb, egykezes balta, és egy kétemberes fűrész, amiknek én nagyon megörültem, de Tessa nem osztozott az én örömben.
- Én még nem használtam egyiket se, mit gondolsz, melyikkel próbáljuk meg? - Nézett rám bátortalanul.
- Mindkettő kelleni fog. - Mondtam, majd neki odaadtam a baltát, hogy hozza oda, amíg én megpróbáltam elboldogulni a fűrésszel. Odaérve megint körülnéztem, majd belekezdtem.
- A baltával helyet kell csinálnunk a fűrésznek. Add csak ide, rácsapok néhányszor, annak elégnek kell lennie, aztán beletesszük a fűrészt, majd fogd meg a másik végét, és mindig mondom, hogy merre mozgasd. - Fejtettem ki, és el is kezdtem finoman, de határozottan csapkodni, hogy lehetőleg ne csináljon akkora zajt. Szerencsére nem vettek észre, nagyon el voltak foglalva, így jó tíz perc folyamatos „előre-hátra!” mantrázás után sikerült keresztülfűrészelni a gerendát. Intettem a lánynak, hogy lépjen hátrébb. A gát nem sokkal később el is kezdett recsegni, ahogy a neki nehezedő víztömeg kezdett egyre nagyobb terhet jelenteni neki, végül átszakadt, és látszott, ahogy az egész rakodóhelyet a rakománnyal együtt elmossa a víz. Elmosolyodtam, és intettem a druidának.
- Gyere vissza a táborba, itt végeztünk.

Felhasználó profiljának megtekintése

6 Re: [Ostromjáték]Folyó on Csüt. Aug. 09, 2018 11:38 pm

Tessa Hendriks

avatar
Sötét Tünde Druida
Sötét Tünde Druida
Pár órája értem vissza a táborba. Az általam hozott hír nem tett a jót a már egyébként is elég borús közhangulatnak, én pedig amúgy is a padlón voltam Shade miatt. Most tényleg teljesen úgy éreztem, hogy egyedül maradtam, hiába vett körül a saját seregem, hozzájuk sosem fűztek mély érzelmek. Bár valószínűleg nem csak én szenvedtem ekkora veszteséget, ahogy végigpillantottam az arcokon. Már a vereség közeledésének érzése is elég okot adott volna a csalódott és fáradt arckifejezésekre, de biztos voltam benne, hogy az igazán személyes sérelmek se sok katonát kerültek el.
A győzni akarás viszont nem múlik el olyan gyorsan, bár sokszor ez inkább kétségbeesett próbálkozásokig fajul. Ezt éreztem akkor is, mikor odajött hozzám a parancsnok, hogy újabb küldetést bízzon rám; én a helyében ezt kétszer is meggondoltam volna. A folyót akarta visszafoglalni, ugyanis azzal, hogy ez az északiak kezébe került, elvágták a délieket az utánpótlástól, valamint az északi katonákat is gond nélkül áthozhatták ezen keresztül. Csapatokra osztotta a feladatra kiszemelteket, így engem se egyedül küldött volna.
Jelen helyzetben nem voltam olyan állapotban, hogy bármit is visszautasítsak, se energiám, se kedvem nem volt ellenkezni – mert ugyan korábban nem tettem, most erőst késztetést éreztem erre –, így hamarosan azon kaptam magam, hogy vezet valahova, én pedig a nyomában haladok. Egy tiszthez értünk, aki mellett egy másik tünde állt, őt rögtön fel is ismertem.
- Üdv Lance, úgy látszik, ismét osztozunk egy küldetésen – köszöntem.
- Szebb napot.- Pedig ennél már csak jobb lehet - gondoltam szarkasztikusan, bár ezt igaznak is véltem. Nem tudtam volna elképzelni nagyobb csapást, mint ami  pár órája ért.
Az alsóvárosi dokkhoz küldtek bennünket, ahol hajépítéssel, rakodással és tárolással foglalkoztak. Annyi leírást kaptunk, hogy a folyó innen egy kacskaringós utcákból álló negyedbe vezet, és az északiak is erre a területre fészkelték be magukat, hogy az újonnan érkezett katonák a házak takarásában menetelhessenek a csatatérre. Nekünk fel kellett deríteni a terepet, és megtisztítani az ellenségtől, hogy ezután gond nélkül vonuljanak be a déli csapatok.
Megértettem a feladatot, bár érzelmileg nem volt rám nagy hatással még ez se. Felkutatni a helyet, közel kerülni, harcolni, győzni...mindig ez volt a feladat, ez sem tűnt különbnek a többinél. Így én lezártnak tekintettem a megbeszélést, útnak is indultam.
- Párba osztottak, párban haladjunk. Legalább várj meg. – szólt utánam hűvösen, bár nem igazán értettem mitől fortyant fel. Máskor mindig a tétovázás volt a baj, most legalább ezzel nem vádolhattak.
- Tudom, én is ott voltam – forgattam a szemeimet. Pedig még szinte el se indultunk...
Pár másodperc múlva már előttem haladt, és hamarosan a táborból is kiértünk.
- Figyeld a tetőket.
Azonnal a tetők irányába kaptam a fejem, bár szerencsére nem vettem észre semmi gyanúsat. Így haladtunk egy jó darabig, fejem felváltva járt az út és a házak teteje között. Nem sokára el is értük a magaspartot, ahonnét jó kilátás nyílt a folyóra, illetve az azt körbe fogó területre. A csatornát és a köréje épített utcácskákat több irányból is meg lehetett közelíteni, és innen jól ki lehetett venni az utakat.
- Szóval ott tanyáznak – mutattam a kacskaingós utcarengetegre. - Nem gondolom, hogy meg kellene kerülnünk a falat, a folyón keresztül pedig elég jól kivehetőek lennénk, szerintem az utcák felől kellene megközelíteni.
- Szerintem inkább kerüljük meg a falat. Nem akarunk északiakba botlani. – mutatott a tábor irányába.
Eddig jól ment az osonás, így most is megpróbálkoztam volna vele. Bár sok esetben okozta már a vesztem az óvatlanság, így türelemre intettem magam. Ráadásul most nem is voltam egyedül, ami nagyobb odafigyelést igényelt.
- Rendben, próbáljuk meg a fal felől.
Azzal ismét elindultam, remélve, hogy követ. A kereskedőnegyeden keresztül haladtunk, és meg kellett hagyni, az utcák nem nyújtottak valami szép látványt. A házak romokban álltak, egy része szinte már felismerhetetlenné vált, nem szívesen maradtam volna itt sokáig, legszívesebben gyorsan végigszaladtam volna az egészen, annak viszont nem lett volna sok értelme. Így – néha egy-egy patkányt kikerülve – haladtunk tovább. Körülbelül fél óra múlva már a szemünk előtt tornyosult a fal, jobbra pedig a kikötőnegyed utcái kanyarogtak.
- Ugyan az előbb láttam felülről az összképet, nincsen olyan jó memóriám, hogy az egészet fejben tartsam. A táboruk viszont arra van (ahova az előbb Lance mutatott). És nem lenne rossz elvegyülni sem a tömegben, és szerezni mondjuk egy vörös köpenyt, bár... – tekintettem le magamra - én azzal is gyanúra adnék okot.
- Egy köpeny bőven nem elég, sőt, hamarabb is kiszúrnak, mintha nem lenne rajtad semmi. Mi lenne, ha először a folyót közelítenénk meg, és az alapján közelítenénk meg a házak között a dokkokat?
Én így hasonlóan gondolkodtam, egy valami viszont még mindig zavart.
- Igen, mindenképpen a folyó vonalát kell követni, ha viszont elindulunk a csatornák felé, egy idő után úgyis feltűnést keltenénk. Tündék vagyunk, márpedig az északiak között nem sok van.
- Akkor majd ügyesek leszünk. Itt legjobb tippjeim szerint úgy sincsenek sokan – zárta végül le.
Igyekeztünk a Nordenflussal párhuzamos utcákon haladni, viszont a negyed egyáltalán nem volt szabályos építésű, így lehetetlen volt végig a folyó mentén haladni. Kétoldalt kétemeletes lakóházak magasodtak, sokat cölöpökre építettek, hiszen közel helyezkedtek el a folyóhoz, ami áradáskor komoly veszélyt jelentett az itt lakók számára. Az ajtók és ablakok is borzalmas látványt nyújtottak, a házak egy része omladozó állapotban volt, nem volt nehéz kitalálni, hogy melyik réteg számára szolgált lakhelyül a környék. Északiakat egyelőre semerre sem láttunk, csatornát viszont igen, így ha a folyót nem is sikerült követni, ezek vezetésével mentünk tovább. Az egyik sarkon befordulva egy vörös zászlóval találtam magam szembe, ami azonnal megtorpanásra késztetett. Hiába tudtam, hogy a folyó az északiak kezén van, a vörös szín látványa egyből megszólaltatta bennem a vészcsengőt.
- Úgy tűnik, jó irányban haladunk, viszont...lehet, hogy nem ennyire feltűnő utcán kellett volna jönnünk – néztem rá, majd indítványoztam, hogy inkább egy mellékutcában folytassuk utunkat.
- Észrevettek, vagy nem? Amíg nem, addig nincs semmi vész – próbált nyugtatni.
- Addig jó.
Az egyik közeli utca felé intett, majd megállt, és a zászló irányába fordította a fejét, majd vissza a házakra. Fel akart mászni a tetőre. Nem érzékeltem mozgást a közelben, és mivel nekem se jutott jobb ötlet az eszembe, odaszaladtam az egyik ház falához, valami létraféleség után kutatva, bár azt nem túl meglepő módon nem találtam. Az egyik épület viszont kellően romos állapotba jutott már ahhoz, hogy a törmelékkupac segítségével felmásszunk rá.
Kérdően Lance felé néztem, aki viszont nem jött utánam, korábbi helyén állt, és intett, hogy menjek vissza, úgy tűnt, mondani akar valamit.
- Nézd, ott fel tudnánk mászni! - mutattam a házra. - Remélem, nem most akar összedőlni.
- A kérdés, mennyire akarsz biztosra menni.
- Menjünk be az egyik házba, fel az emeletre. Hátha egy ablakból ki tudunk mászni a tetőre.
- Most melyiket? – vonta fel a szemöldökét, mire én csak a szemeimet forgattam, számomra ugyanis egyértelmű volt, melyikről beszélünk.
-A falmászást.
- Ennyire kockáztatni akarod a leomlást, a leomlással együtt a hangzavart, meg a végig kívül mászással a lelepleződést úgy egyben? - mordult fel.
- Oké. Akkor menj be, és mássz ki az ablakon, ha onnan fel tudsz - mondtam végül megunva a vitát. [/color=#color00ffff]- Én addig kint maradok, és nézem, nem-e jön valaki, te meg szólj, ha találtál megoldást.[/color]
Bólintott, majd a legközelebbi épülethez ment. Nem szűrődött ki semmilyen zaj, majd az emeleti ablakban hamarosan meg is jelent Lance, és intett, hogy én is menjek utána.
Ekkor meghallottam a hangokat. Felnéztem az ablakra, és próbáltam kitalálni, hogy vajon abból az ablakból fel tudjuk-e tornászni magunkat a tetőre, bár ez most nem sokat számított, hiszen a hangokat meghallva egyből én is megindultam a ház felé. Felérve még mindig jól hallható az egyre közeledő zaj. Nem lenne célszerű most próbálkozni a mászással.
- Várjunk egy kicsit, hátha elmennek, utána megpróbálhatjuk...
Hamarosan a távolba vesztek a hangok, és csak a korábbiakhoz hasonló alapzajt hagytak maguk után. Sóhajtottam, tudtam, hogy ennél jobb alkalom nem fog kínálkozni, nem akartam megkockáztatni, hogy tovább várjunk, ki tudja, mikor térnek vissza, és akkor meddig maradnak.
- Mit gondolsz, fel lehet mászni? Menjek én elöl vagy mész te?
- Megyek én. Ha utánam jössz, ne állj fel, maradj kúszásban, úgy nem láthatnak meg.
Mikor láttam, hogy eltűnt a tető irányában, én is odasétáltam az ablakon, majd felhúztam magam a lapos tetőre, és hasra feküdtem. Ahogy Lance felé néztem, kellett párat pislognom, hogy felfogjam, jól látok: eltűnt a feje. Csupán két váll maradt belőle. Óvatosan az utca felőli peremhez kúsztam, viszont egyelőre nem dugtam ki a fejem, hogy kitekintsek, csak hallgatóztam. Mikor fejemet ismét az övé… vagyis oda fordítottam, ahol annak lennie kellett volna, most is ugyanaz a látvány fogadott.
- Lance...? - súgtam halkan, odáig el sem jutva, hogy megkérdezzem, mit lát (hogyan látna?), egyelőre el voltam foglalva a fejetlenség problémájával.
Ekkor azonban újra láthatóvá vált, és ujját a szája elé helyezve pillantott felém, hogy maradjak csendben, majd intett, hogy menjünk vissza.
- Mi az, mit láttál? – kérdeztem, ahogy visszamásztunk a szobába.
- Ott van az északi tábor. Ha sikerül őket valahogy szabotálni, nyert ügyünk van. Van ott egy zsilip, ha azt sikerül áttörnünk, az egész táboruknak lőttek… viszont első körben gondolkozzunk máson, mert akkor számunkra is használhatatlanná válna a városrész.
- Mennyien vannak? Bár ahogy hallottuk, a tábor környékén is vannak néhányan. - Pedig ha sikerülne szabad utat engedni a folyónak... Bár valóban nem sok értelme lett volna megszerezni valamit, ami aztán használhatatlanná válik, bármennyire is kézenfekvőnek tűnt.
- Nem volt valami a közelben, amit... lehetne aktiválni?
Biztosan voltak náluk fegyverek, bár tény, az is nagy pusztítást okozhat, és az kérdés, hogy egyáltalán hogy juthatnánk ilyesmihez.
- Pakolómunkások vannak ott zömmel, 10-15-en. Fegyverek és lőszerek is vannak, meg azonosítatlan ládák. Aktiválás alatt viszont, ha varázstárgyakra gondolsz, vagy rúnatekercsekre, nem láttam, de ha láttam volna se tudnám sehogy aktiválni őket. Nem is tábor ez, csak rakodóhely, és se közel, se távol nincs itt más, csak a rakodók.
Esetleg, ha közelebb mennénk? Hátha látunk valamit, ami a segítségünkre lehet.
Lemásztam, majd a házból kiérve az zászlóhoz közeli utcához igyekeztem, majd ott egy falnak lapulva tekintettem előre, a tér irányába.
- Jössz? - néztem rá
- Egy pillanat, valamire már egy ideje kíváncsi vagyok – mondta, azzal előhúzott a zsebéből egy kis lila dobozt. Nekem is volt egy ugyanilyenem, bár nem tartottam magamnál. Kinyitotta, és egy flaskát húzott elő.
Az utcáról kitekintve megláttam két katonát, éppen egymással beszélgettek. Az egyikük hirtelen felénk pillantott, mire visszahúztuk a fejünket, bár nem éreztem sok esélyt arra, hogy nem látott meg minket. Rögtön meg is hallottuk a közeledő lépteket. Ezután a jobb kezébe helyezte az üvegcsét, a ballal pedig előhúzott egy kardot.
- Mit csinálsz? - néztem rá, de ekkor közelebb értek a léptek, és felénk fordult a puskacső. - Vigyázz!
Lance megpróbálta letekerni a flaska tetejét, másik kezével pedig kiütötte a férfi kezéből a puskát. Tőrt rántott, azonban Lance fejbe találta a flaskával, és sikerült elkapnia, majd befognia a száját.
Közben ahogy néztem a dulakodást, mozdulatlanná merevedtem, majd mikor a férfi a tünde fogságába esett, visszatért belém valamennyi lélekjelenlét.
- Látja, nincs sok esélye. Ha elárul néhány információt, nem bántjuk... - Bár ezt nem gondoltam végig rendesen.
- Tessa, ennél hatásosabb eszközök is vannak. Van egy bőrkulacs az övemen hátul, kérlek akaszd le, és kend be vele a pengémet. Én megtettem, ő pedig annak tartalmát a kardjára kenve lángra lobbantotta azt, majd a férfi felé fordult:
- Most szépen visszamész, és jelented, hogy semmi nem történt, vagy ez a kis lángocska az alkoholgőzös fejeden talál loccsanni, értjük?
A  katona csak némán bólogatott, látszólag halálra rémült. Nem sokkal ezután dörrenést hallottam, ám nem minket talált el, nagy meglepetésemre és egyben megkönnyebbülésemre. Az északi saját társát célozta meg, valószínűleg már menthetetlennek gondolta a helyzetét, és talán félt, hogy még valahogy a segítségünkre lesz vagy valahogyan előnyhöz juttat minket félelmében. Ijesztő volt a felbukkanása, ugyanis egyáltalán nem hallottuk a lépteit.
A lövés után maga mellé ejtette a fegyvert, és egy egykezes baltát húzott elő. A puskára néztem, gondolkodtam, hogy valahogyan fel tudnám-e venni. Igaz, nem tudtam, volna használni, de a férfi ezt nem tudhatta. Lance közben meggyújtotta az alkohollal (ez volt az üvegben) lelocsolt férfit, meggyújtotta, majd a társa felé taszította a holttestet. Ő kitér előle, és ez egy időre megakadályozta, hogy felénk támadjon, csak fenyegetően lóbálta előttünk a baltát.
Aztán közelebb lépett.
- Rohadt eretnekek...
Közben én óvatosan odébb kúsztam, távolabb a férfitól és közelebb a fegyverhez, majd mikor kellően távol került tőlem, mert lefoglalta Lance, odaugrottam a puskáért.
A kardja a férfi páncélját találta el, ami megnehezítette a dolgát, de a ruházata erős védelmet nyújtott, így felemelte a baltát, és Lance felé lendítette, de ugyanebben a pillanatban a puskával én is feléje lendültem, hogy eltérítsem az ütést. Erre kénytelen volt felém fordulnia, hogy hárítson, a puska pedig kiesett a kezemből. Ez alatt az idő alatt Lance is kellőképpen összeszedte magát ahhoz, hogy torkon szúrja.
Egy na és most mi lesz nézést vetettem Lance felé, végignéztem a hullákon, majd a tér felé fordítottam a fejem.
- Lehet, mégiscsak a zsilipen kellene egy lyukat csinálni. Ez a negyed már így is undorító - rázom meg a fejem, megelégelve a helyzetet.
Nekem nem igazán volt sose fontos a város, csak a feladatot akartam teljesíteni.
- Valószínűleg igazad van. - Sóhajtott, ahogy maga elé tartotta a kardomat. - Kicsit előrébb kellene menni, nagyjából a zsilip szintjéhez, hogy láthassuk, milyen a szerkezet.
Kerülőúton indultunk meg a gát felé, majd az égbe érkező lövések hatására gyorsabb tempóra váltottam. Nem lehetett tudni, mikor sikerül nekik a holttestekre bukkanni, és indulnak meg felénk. El is értünk végül a folyóhoz, a kaput, úgy tűnt, nem őrizte senki, nem messze tőle viszont ott állt egy kis kunyhó, valamiféle őrkunyhó lehetett, gátőrházra emlékeztetett, amiket a folyóknál lehet látni a pusztákon.
Közelebb sétáltam a kunyhóhoz, és hallgatózni kezdtem.
- Biztosan vannak bent... de ha egyedül van, és nem számít senkire, akkor talán nem olyan rossz a helyzet. Legalábbis, itt nem látok mást a közelben
Lance a hüvelyébe dugta a kardját, majd intett, hogy menjünk közelebb.
Nem szűrődött ki semmiféle zaj, és ezen felbátorodva a bejárat felé léptem. Belül csak egy láda és egy szék állt, mást nem találtunk. Közelebb mentem a ládához, érdekelni kezdett, hiszen valami biztosan volt benne.
- Óvatosan. Lehet, hogy csapda, ne menj közel. Inkább nézzük meg a zsilipet közelebbről. -
A zsilip felé indultunk, mikor egy kattanást hallottunk hátulról.
- Kezeket fel! - szólalt meg az illető nem túl magabiztos hangon.
- Hohó, haver, nyugi! - nyúlt a zsebébe. - Tudod, ez a tiéd lehet, ha leengeded a fegyvered… - azzal a szeme közé pöckölt egy érmét.
A katonát megzavarta, és elvétette a lövést. Jobb ötlet híján Lance felé csapott a puskával, miközben ő megpróbálta azt kiütni a kezéből. Én közben oldalra ugrottam, és egy rúgást mértem rá, ami megállította annyira, hogy Lance a bordái közé szúrjon a másik oldalon.
Nem pont így értelmeztem a feladatot, mikor ide küldtek minket. Hiába sikerült eddig megúsznunk élve a támadásokat, sokáig már nem csinálhattuk így, egyrészt mert mi is fáradtunk, másrészt pedig egy idő után a többiek is ránk találnak.
- Szerintem nézzük azt a gátat - mondtam sürgetően.
- Már mióta azt a vacak gátat akarom megnézni, csak állandóan félbeszakítanak… -
A zsilip egyszerű felépítésű volt, egy nagy csörlő csatlakozott hozzá, azzal lehetett fel-le húzogatni. A zsilipet középen pár hosszú farönk alkotta, mindezt egy keresztbe helyezett rönkkel fogták közre.
- Hát ezt nem fogjuk csak úgy egyszerűen felhúzni - nézek a szerkezetre. És ha felgyújtjuk a rönköket? - néztem rá. Elég sok eszköz volt nála, amint azt az előbbiek során láttam, úgyhogy el tudtam volna képzelni ezt is…
- Biztos nagyon nedvesek ezek a rönkök, és ha nem is lennének, a víz hamar eloltaná. Kellene egy csákány, vagy egy fejsze… - mondta egy fejrázás után.
A viskóban szétnézve hamarosan találtunk is egy baltát, illetve egy kétszemélyes fűrészt.
- Én még nem használtam egyiket se - néztem rá bátortalanul. - Mit gondolsz, melyikkel próbáljuk meg?
- Mindkettő kelleni fog. - azzal a kezembe nyomta a baltát, ő pedig a fűrészt vitte magával.
- A baltával helyet kell csinálnunk a fűrésznek. Add csak ide, rácsapok néhányszor, annak elégnek kell lennie, aztán beletesszük a fűrészt, majd fogd meg a másik végét, és mindig mondom, hogy merre mozgasd. -
Amennyire finoman csak lehet, ütni kezdte a baltával a fát, ezzel elég rés keletkezett ahhoz, hogy a fűrészt belehelyezve ezzel folytassuk. A rönk másik oldalához állva megfogtam az egyik végét, ő a másikat, és mozgatni kezdtük. Tíz perc szenvedés után megadta magát, a gát recsegni kezdett, és nagy robajjal áttörte a folyó. A víz teljesen elöntötte az északiak táborát, mindent beterített a folyam. Végül sikerült kellően megzavarnia őket.[/color]

Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.