Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Kérdező vendégeknek

Latest topics

» Wilhelmina von Nachtraben
by Serene Nightbough Yesterday at 10:08 pm

» Aktuális azonnalik
by Serene Nightbough Yesterday at 9:25 pm

» Azonnali: A kémek krémje
by Serene Nightbough Yesterday at 9:25 pm

» [Küldetés: Sunset at Nordenmouth]
by Lance Kalver Yesterday at 4:32 pm

» Küldetés: Ludum finita est...
by Gloria Yesterday at 3:33 pm

» Hannes von Rotmantel avagy a napfényben csillogva el!
by Hannes von Rotmantel Kedd Júl. 17, 2018 8:09 pm

» [Ostromjáték]Folyó
by Siegbald Esser Kedd Júl. 17, 2018 8:03 pm

» [Ostromjáték]Temető
by Tessa Hendriks Kedd Júl. 17, 2018 5:54 pm

» Gerard D. Lawrenz
by Gerard D. Lawrenz Kedd Júl. 17, 2018 4:49 pm

Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 37

Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 58

Nieles magánküldetések

Szer. Márc. 01, 2017 11:27 pm by Esroniel von Himmelreich

A visszajelzések alapján ezeknek elég nagy sikere volt, szóval mostantól külön topicban …

Comments: 3


You are not connected. Please login or register

[Ostromjáték]Temető

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1 [Ostromjáték]Temető on Kedd Jún. 12, 2018 11:33 am

A temető elfogllására tett kísérletek helye.

Felhasználó profiljának megtekintése

2 Re: [Ostromjáték]Temető on Pént. Jún. 15, 2018 4:47 pm

Gerard D. Lawrenz

avatar
a Tudás Démona
a Tudás Démona
Hajnal volt. Már megszokták a korán kelést...kivéve Gerardot, mert ő általában le se szokott feküdni. Az alvás a gyengéknek, meg a nem tudásdémonoknak valók. A sereg felsorakozott a falak előtt, s nem sokkal utána elkezdték az ágyúikkal a kaput lőni. Nem sok kellett, hogy rohamot fújjanak a körtök.
Gerard és a többiek az első hullám részei voltak. A sereg nagy volt és egységes, olyannyira, hogy meg sem lehetett mondani, ki volt besorozott, önkéntes szabadságharcos, vagy éppen egyszerű zsoldos. A hajdani tisztek viszont megtarthatták a régi rangjaikat, így az ő vezetőjük az a zsoldoskapitány volt, akihez annak idején szegődtek, hogy rajtuk keresztül lehessenek a sereg részei. Egy parancs jön a zsoldoscsapathoz, ami szerint Eichenschild temetőjét nekromanták lakják, ami nagy baj, tekintve, hogy istentelenek de még bonyodalmat is jelenthetnek, így az előtt kellene leszámolni velük, hogy a csata besűrűsödik és lesz miből támasztgatniuk. Lia azonnal meg is erősítette, hogy ez bizony így van. Eichenschild különleges erősi stratégiai előnyt adnak a városnak. Legjobb rögtön az elején lecsapni rájuk. A zsoldosok közül a nekromanták említésére mindenki a száját húzza, a zsoldoskapitány pedig összefonja a mellkasa előtt a karjait.
- Puhány banda. Négyen elém, most.
A kis csapat egymásra néz, fél pillanatra elvigyorodik, majd előreugranak és vigyázba vágva magukat tisztelegnek.
- Bevetésre készen, uram! - harsogták szinkronban.
- Ez a beszéd, Klebersen. Intézkedjenek. - mordul fel elégedetten a kapitány, Gerardot a zsoldosként használt álnevén szólítva. Szerencsétekre a Temető rögtön a külső városban a fal mellett található, legalábbis hogyan azt Lia emlékeiből láthatták. Aajnos azonban a fal ott van, és elég magas. A déli kapun át lehetetlenség észrevétlenül bejutni úgy, hogy elkerülhessék a harcot, a falon át kell menniük.
Szemügyre veszik a falat, hogy vajon mennyi ellenség található rajta. Nem kizárt, hogy várnak rájuk odafent. De az is igaz, ha fent lennének, már tüzet nyitottak volna. Kérdés menynire ravasz az ellenség. Bár maga a fal itt nincs ostromra építve, nincsenek rajta lőrések, sőt, csinosan megmunkált, szinte már művészinek mondható tetőcserépben végződnek.
- Ez a város néha túl sokat ad a divatra... – morogta a lány.
Gerard kis ideig gondolkodik.
- Megmásszuk.
Árnybéklyókat idézett meg, mindenkinek két darabot és felkúsztatta őket a falon, keresett egy passzívabb kiszögellés, szobrot, zászlórudat, vagy bármit, ami egy páncélos tündét elbír, lévén Leo volt a legnehezebb közülük. Ha sikerül, ketten elindulnak felfelé (Gerard és Aleena), míg a többiek lent maradnak, s kivont fegyverrel készülnek fel, hogy esetleg fedezni kelljen őket. Egy kötéllel összekötik egymás, hogyha valaki leesik, a másik meg tudja tartani.
A tetőre érve különös látvány fogadja őket. Egy élőholt. Egy madár testébe zárt lélek, talán egy sólyom, vagy héja, aki odafent ül és figyelte az eseményeket. Megszeppenve találkozott a tekintetük a madáréval. Valamit kezdeni kell vele, vagy gyorsan hírük megy, hogy érkeznek. De lehet már ment is. Előholt ellen a puskagolyó sokat nem ér. Le kell vágni a dögöt. Gerard előrehajol, Aleena megindul. Gerard könyvet ránt és megidéz négy árnyszilánkot, hogy lelőjje vele a madarat. Aleena ahogy a tüskék útjukra indultak intésével megbénítja a madarat és megpróbálja lecsapni.
A madár rikácsolva repül fel, Aleena varázslatára azonban megbénül, így az lövedékek átlyuggatják, amitől forogva-károgva zuhanni kezd. A nekromanták azonban máris mozgásba lendültek. Maguk alól csontropogás és íj húrjának zaja hallatszik fel, egészen a tetőig. A talpuk alá néznek.
- Ugorj! - és ugranak, kicsivel odébb, mint ahol voltak, hogy nehezebb legyen őket eltalálni.
Gerard a talpuk alá idézett egy jégből álló árnypajzsot. A védők minden bizonnyal a tető alatt, a falon tartózkodnak. Így majd nem fognak olyan könnyen a tető alól támadni. Gerard ezután leszól a többieknek.
- Másszatok!
Nyílvesszők repüljek keresztül a várost lepő ködön, egyenesen feléjük. Gerar hunyorítva nézi őket. Fehérek...nem is nyílvesszők, hanem csontszilánkok. Már látott egyszer ilyen, amikor Hellenbrugban küzdött meg egy halálpappal. Mágia teremtette nyilak ezek, melyeket csontvázból hoznak létre.
A csapat többi tagja mászik fel. Aleena puskát ránt, mert egy szál karddal sokat nem ér távolsági harcban. Előrelép és elkezdi keresni az ellenséget. Gerard fedezi. Reciprokációval negálja a csontnyíl alapjául szolgált csontváz idézését, eltüntetve a nyilakat.
Leo és Klaus félúton jár a falon, amikor az ellenvarázslat kifejti hatását. Azonban Gerard nem látja magáukat a nekromantákat, így csak a csontnyilakat tudja szétrepeszteni a pontos ellentettüknek megfelelő szilánkok megidézésével. A nyilak csontszilánkokká törnek, azonban ekkor valahonnan alóluk varázslat kúszik fel, a csontszilánkok pedig a két harcos irányába zúgnak.
~ Ennek így sosem lesz vége. – morogta magában.
Gerard összecsapta a tenyerét. Aleena Gerard mögé sietett, mert őt nem védte páncél, a démont viszont az újdonsült páncélfejlesztése elég jól megvédte az ilyen felszínes sérülést okozó csapásoktól. Az arcát azért takarta, mert ott sebezhetőbb volt. Gerard illúziót idézett meg, mely eltakarta őket, elfedte hangjukat, és két másolatot készített róluk, hogy azokat vegyék a katonák célba helyettük.
- Magunk alatt kordinálják a támadásokat.
Aleena bólintott, majd megragadta az egyik kötelet és az illúzió takarásában leereszkedett a tető alatti kis párkányra. Mikor leereszkedik, és akkor rájön, hogy nincs is a tető alatt semmi, csak fal, egy pillantra megtorpan, nem tudja, hogyan haladjon tovább. Ekkor újabb csontnyilak füszülnek le melletted, átlyukasztva az illúziókat. Közben újabb csontropogás, és hirtelen kiemelkedik egy hatalmas kígyókoponya a tetőből, mögötte a hozzá tartozó gerinc és bordák; a kígyó szeme pirosan felvillan.
- Látom, hogy nem az vagy, aminek mutatod magad, különben már lyukkal a fejeden kellett volna lefordulnod a tetőről. Mutasd magad, te gyáva! – a kígyócsontváz amúgy jó húsz méter hosszban, a koponya maga olyan háromszor másfélszer egy méteres.
Ilyen bestiához hasonlót a kísértet szigetek-óra nem látott. Azoknak volt ugyan gyenge pontja, de ez nem úgy nézett ki, mintha egy jó helyre nyomott szúrástól padlót fogna. Gerard nagyot nyelt. Földöntúli élmény volt saját magát látni, ahogy éppen meghal. Érezte, ahogy a szíve elkezd gyorsabban verni. A háború sokkal brtulálisabb, mint az elképzelte. Megrázta a fejét. Most cselekedni kellett.
Közben a többiek is felértek és tátva maradt a szájuk a bestia láttán. Legalábbis Klausnak, aki azon nyomban keresztet vetett magára. Leot kissé kevésbé sokkolta le, mert ő már testközelből látott hasonló remekműveket. Talán a fejét kéne levágni, de ennek a feje olyan magasan van, hogy nem érnek fel hozzá.
- Meg kell találnunk az idézőjét!
Az illúzió még nem szűnt meg, így nem futottak ki az időből. Klaus realizálja a helyzetet kilövi Iolart, hogy derítse fel a környéket. Aleena közben tovább ereszkedik le. Egészen az illúzió határáig. Valaminek kell lennie a fal tövében. Gerard aktiválja az erő szavát és az Archeus után nyúl. Leo kardot ránt. Klaus közben újabb nyilat helyez az íjára, ezúttal egy irányítható, robbanó végűt. Az illúzió alkotta másolatok fejét a seb összenőtt és továbbra is próbálnak elterelést játszani.
A kígyó feje oda-vissza leng egy jó ötméternyi szakaszon vízszintesen, de a szeme most nem világít, úgy látszik az csak a beszéddel egyszerre megy. Aleena leér a fal tövébe, a temető sáros földjére, és a kígyó mögött a sírkövek között meglát egy négy-öt főnyi csoportot, de a pontos számukat nem tudja kivenni.
Gerard nem tud a kígyó közelébe kerülni, ha így mozog, Más fegyvernemre vált. Megidéz egy sötét dárdát majd még mielőtt az illúzió szertefoszlik, lecsapnak. Leo a két Force of Nature-t a fejére küldi, Klaus a robbanó, irányítható nyilat egyenesen a szemébe irányítja, Gerard pedig a megerősített kardjával a dárdát nekivágja a fejének. Ha felrobban, talán nyugton marad. Aleena közben megindul vissza, hogy hírt vigyen a többieknek. Akik eközben célba vették a kígyót és tüzeltek.
~ Legalább meg tudjuk, mire képesek a Nebelessik nyílvesszői...
Földöntúli robbanás rázta meg a tetőt. Gerard nem számított erre. Az illúzióval nem takarta el. Akkora szelet csinált, hogy kis híján lesodródtak a tetőről. Klaus tátva maradt szájjal nézett előre. Nem számított rá, hogy a nyilai ennyire hatékonyak. A kígyó fejéből egy porszem nem sok, annyi sem maradt.
~ Te jószagú...atya...úr...
Fogai szétszóródnak a tetőcserép között, teste pedig előre hullik, egyenesen Aleena elé, akinek így egy plusz körig tart visszamászni Geri kötelén. A kígyófogak azonban nem maradnak nyugton és mocorogni kezdenek, nyolc miniatűr változatává válva a nagynak. A csapat megszeppenve, legörbült szájjal nyelt egy nagyon.
- Ajjaj... - mondta Leo.
- Mindenki, le a városba!
Gerard megújította az illúziót, közben Leo és Klaus átvetették a köteleket és nekiláttak lecsúszni. Útközben találkoztak Aleenaval.
- Majd elmondjuk, gyerünk le! - mondták, még mindig az illúzió takarásában. A másolatok viszont másdoperceken belül eltűnhetnek, így sietniük kellett.
- Megtaláltam a nekromantákat. Nem messze innen irányítják a dögöt. Közös erővel, ha jól sejtem.
A csapat bólintott, majd leereszkedtek a földre, mielőtt a kígyóknak kedve támadna elrágni a köteleiket. Miután leérnek, a szakasz felsorakozik a nekromanták előtt.
- Adjátok meg magatokat! Esélyetek sincs.
Daliásan húzták ki magukat. A nekromanta mit sem ér a megidézett szörnyetegei nélkül, ami most sikerült maguk mögött hagyniuk. Aleena úgy sejtette, mind az ötük együttes munkája kellett hozzá, hogy azt a mostrumot életben tartsák.
- Pontosan. - mondta Leo - Mi ugyanis öten vagyunk, ti meg csak egyedül.
A nekrók ahogy meghallják ezt, felállnak egy félkörbe, az egyik pedig megszólal.
- Tűnjetek innen, hódítók! - azzal sorra pecsétek jelennek meg és élőholtak kezdenek előmászni alóluk a földből.
- Hoppá... - mondta Gerard.
- Mi öten vagyunk. - kezdett bele a tünde ismét - Ők nyolc...kilenc...tizenegy...
- Azt ott beleszámoltad? - kérdezte Kalus előre mutatva.
- Azt hiszem...nem bírnátok veszteg maradni?! Pimasz csürhe, képtelenség így számolni!
- Csatasorba! - mondta Gerard. A katona kiképzésnek megvoltak a maga előnyei.
A csapat formációba rendeződött. Elöl Leo, Mögötte Gerard és Aleena, Hátul Klaus. Gerard két tenyerét előretartotta, fellapozta a könyvet és megidézett egy nagy rakás árnyszilánkot szórt az élőholtakra, hogy lassítsa őket és időt nyerjen. Aleena gungnir ragadott, megcélozta az egyik oldalsó nekrót és lőtt. Klaus egy nyilat lőtt szintén afelé a nekró felé. Leo védekezett, közben fél szemmel a földet nézte, nehogy valami csúnyaság bukkanjon elő a talpuk alatt. A csapat lassan mozgott oldalra, hogy a földből előugró dolgok kevésbé lepjék őket meg.
A szélső halálpap meghal, és az élőholtja is eltűnik, a maradék öt azonban sikeresen megidézte. Zombiknak tűnnek, de érdekes módon sokkal épebbek; az egyiknél kétkezes kard van, a másiknál egy harci pöröly, a harmadik egy rozsdás számszeríjat szorongat, a negyediknél láncos buzogány van pajzzsal, az ötödik pedig alabárdot szorongat; a pajzsos lép előre elsőnek.
Leo nem várja meg, míg az összes egynerre indul meg felé, nekinehezkedik a pajzsos zombinak, majd mielőtt lecsapna rá a buzogánnyal, hátraugrik, hogy időt nyerjen. Klaus ezúttal gyorsan kapcsolt, s a számszeríjászt veszi célba. Ám mivel egy élőholt ellen sokat nem ér a nyílvessző, magát a fegyvert lövi meg, hogy használhatatlanná tegye. A fegyvert unyan nem találja el, de a karját ien, így azzal lőni nem tud. Gerard megidézi az erő szavát a lábára, majd puskát ragad és meglövi az egyik élőholtat. Nem a nekromantákat, hogy elhitesse velük, nem tudnak rájuk koncentrálni, hanem a kétkezes kardot cipelő zombi egyik kezét célozza meg. Ha meggyengíti, akkor talán nehezebben tudja a súlyos fegyvert forgatni. Aleena újratölt, s hasonlóan tesz a pörölyös zombival. Az alabárdos élőholt megközelíti Kalust és felemeli a fegyverét, hogy lecsapjon, a nekromanták pedig kántálásba fognak, és látni lehet, ahogy a megsérült testrészeiket lila ragyogás veszi körbe.
~ Na most vagy soha!
Klaus elég fürge, hogy oldalra ki tudjon térni és jó eséllyel meg is ússza, közben hogy fedezze magát elengedi az íját, előrántja a Fenrirt az oldaláról és képendurrantja vele az élőholtat. Leo hátrál, nem tudja a pajzzsal felvenni a versenyt. Aleena a segítségére siet, noha a csapat kezd viszsaszorulni és a két nehéz fegyvert viselő élőholt még be sem csatlakozott, az inkvizítor lány készenlétben tartja az átkát arra az esetre, ha valamelyiküknek szüksége lenne rá. Gerard pedig megragadja az alkalmat, hogy a nekromanták elkezdtek kántálni. A korábban megidézett árnyszilánkokat összegyűjti a lábára, céloz, ügyelve arra, hogy egy zombi se legyen útban, majd az Erő szavával összekombinált Árnycsóvát a csapatnak vágja remélve, hogy ez lesz a végső csapása a harcnak.
A varázslat becsapódik a nekromanták közé, akik szinte sikítva repülnek szét. Egynek a lába törik, egy másik azonnal eltöri a nyakát egy sírkövön, a harmadik és negyedik arccal előre végigcsúszik a földön, az utolsó pedig elkerekedett szemekkel néz körül, egyedüli talpon lévőként
A csapat kihasználja a jobb mozgékonyságát, elkezdenek az előholttól szétfelé futni. Aki tud újratölt és nekiszegezi kardját-puskáját-tenyerét (ilyen brutális varázslatoknál az a legfélelmetesebb eszköz). Gerard szabadon ereszti a zord jelenlétet.
- Kapitulálj! - szólítja fel a megadásra a nekromantát. A többiek figyelik az élőholtakat és mindenki tartja tőlük a távolságot. Aleena továbbra is készenlétben tartja az átkát. Ha új varázslatba kezd a holtmágus, Gerard Reciprokálja. Nem volt több lehetősége.
- Jól van, jól van, megadom magam! - emeli fel a kezét a nekromanta. - Csak... rossz üzletet kötöttünk, ennyi. De ahogy látom már így sincs aki fizessen nekünk. Ha megkíméltek minket akár segíthetünk is nektek.
Közben a maradék kettő is a hátára vergődik, amelyiknek meg a lába tört az csak jajjgat és fekszik a földön a lábát szorítva. Utasítják, hogy tüntesse el az élőholtakat. Ha teljesítik, mindenki újratölti a fegyverét és megközelítik őket és nekilátnak a csatatér átkutatásának, miközben fél szemmel a mágusokat figyelik, némi távolságot tartva. Gerard az élőholtak és halott nekromanták testéből kiszívja a lélekenergiát, hogy újratöltse a manáját. Elkobozzák a holtmágusok könyveit és botjait oly módon, hogy a földre dobátták velük, majd utasítják a két még járni képes ellenséget, hogy vegyék vállukra a sebesült társukat.
- A táborban kiderül minden. A segítségük mértéke engedő körülmény lehet, ha hasznát vesszük. - Lia jól emlékezett rá, a városi nekromanták tudhatnak 1-2 dolgot a titkos alagutakról és ajtókról - Irány a déli kapu.
Indulás előtt még Gerard memorizálta a fölre rajzolt ábrákat, a sírköveket és fellapozta a varázskönyveket is. Ki gondolta volna, hogy ilyne kicnsre lel már rögtön az östrom kezdetén. Igazi aranybánya. Majd megindulnak a nekromanták mögött. Leo az egyetlen, aki mellettük sétál. A többiek fegyvert nekiszegezve vezetik őket egészen a déli kapuig, ahol a többiek remélhetőleg már végeztek. Némi bűntudata volt ugyan. Ki fogják őket végezni, amint elárultak mindent. Ezek a nekromanták mintha valami álomvilágban éltek volna...

Felhasználó profiljának megtekintése

3 Re: [Ostromjáték]Temető on Kedd Júl. 17, 2018 5:54 pm

Tessa Hendriks

avatar
Sötét Tünde Druida
Sötét Tünde Druida
Nemsokára el is ült a kezdeti feszült zsibongás és hangzavar, és helyét egy egyenletesebb zsongás vette át. Néhányan azok közül, akik pontosabban is értesültek arról, mi minden történt az őrtorony alatt, odadobtak nekem egy-egy tréfás, de azért elismerésről árulkodó megjegyzést, illetve egy-két vállon veregetést is kaptam, de különösebb figyelemben nem részesültem, hiszen a fal egy részét még mindig az új törmelékek borították, és egy ilyen akció után azt kellett feltételezni, hogy hamarosan mások is próbálkozni fognak az északiak közül; így hát meg kellett őriznünk éberségünket.
Farkasaim a robbanás után, mikor sikerült meggyőznöm őket, hogy immár minden rendben van,  - legalábbis, ami a betolakodó ügyködéseit illeti –, szét is széledtek, és korábbi helyükre húzódtak vissza, azaz nem távolodtak el túlságosan a fal területétől, de mégis látótávolságon kívül maradtak. Köszönöm  - küldtem feléjük hálámat, ahogy ujjaim között forgattam a medálomat. Pihenjetek, hamarosan én is csatlakozok, amint leváltanak – gondoltam ekkor még naivan, hiszen hátam miatt még nem volt tanácsos sokat mászkálnom. Hátranyúltam, és óvatosan végigsimítottam rajta. Még mindig nagyon érzékenyen reagált egy-egy érintésre is, bár egy ilyen sebnek idő kellett ahhoz, hogy begyógyuljon, a hátramaradó heget pedig, tudtam, már életem végéig magamon fogom hordani. De az ellenség szempontjai között ez nyilván nem szerepelt.
- Katona!
Felülről, a várfalról jött a kiáltás. Körbenéztem, de a közelemben csak egy-két társam állt, akik a hangra szintén kapkodni kezdték a fejüket. Mikor felpillantottam, egy tündére emlékeztető nőn akadt meg a szemem, aki egyenesen rám nézett, így egyértelművé vált a célzás. Felszaladtam a tőlem nem messze beépített lépcsőn, és amint felértem, a nő máris odalépett hozzám. Közelebbről már nem igazán fedeztem fel rajta a jellegzetes tünde vonásokat, fülei is csak enyhén hegyesedő formaként ültek feje két oldalán, melyből arra tippeltem, hogy egy féltündével van dolgom. Mikor odaért hozzám, egyik karomat megragadva oldalra fordított, és fejével a temető felé biccentett.
Fejének mozgását követve én is abba az irányba pillantottam, majd pár másodpercig kerestem a távolban a síkból kiemelkedő sírhelyek és mauzóleumok alkotta terület felé irányult figyelem okát, de mivel jelenleg semmiféle mozgást nem lehetett látni arrafelé, nem volt nehéz kiszúrni azt az egy alakot, aki éppen oda tartott. Magát az embert – legalábbis ilyen távolságból emberszerű formája volt – nem igazán néztem meg alaposabban, egyrészt mert vörös, északiakra jellemző köpenye azonnal megszólaltatta belső riasztómat, másrészt pedig túl sok időm se jutott erre, hiszen rövidesen eltűnt a legnagyobb mauzóleumként működő épületben.
Ó, egy újabb… Nem akartam elhinni, hogy a bombák hatástalanítása felett érzett örömömnek ilyen gyorsan véget vetettek. Egy ideig csendben maradtam, szemeimet továbbra is azon a részen tartva néztem előre, ahol megpillantottam a rejtélyes alakot. Nem mertem már kérdezni se, végül megadóan mégis a nő felé fordultam.
- Tehát ez azt jelenti, hogy én most kimaradok az ünneplésből.
- Azt. Elintézi? - válaszolta a nő szűkszavúan, ám ez nem is igazán kérdésnek, hanem sokkal inkább utasításnak érződött. Legszívesebben megpróbálkoztam volna kételyt ébreszteni benne, abban se voltam biztos, hogy tudott egyáltalán az előző incidensről, illetve abban vállalt, vagyis inkább belekényszerült szerepemről, de végül ennek se adtam hangot.
- Meglátom, mit tehetek – bár úgy éreztem, ez nem hangozhatott túl meggyőzően, úgyhogy még egy sóhaj kíséretében hozzátettem: - El.
Lefutottam a lépcsőn, majd a temető felé kezdtem kocogni. Odaérve síri csend fogadott - bár mi másra is kellett volna számítanom? - és fokozatosan lelassítottam lépteimet, majd mielőtt teljesen beértem volna, megálltam, és valamiféle gyanús nesz vagy mozgás után kezdtem kutatni. Mikor nem tapasztaltam semmi különöset, lassan beljebb indultam, majd a mauzóleum előtt újra megtorpantam. A kőből készült ajtókat valaki teljesen kitárta, a mögötte lapuló félhomály pedig szabadon lebegett a bejárat nyílásában. Nem úgy néztek ki, mintha könnyűszerrel ki-be lehetett volna nyitogatni őket, mindenesetre valaki most mégis kinyitotta, majd – és leginkább ez lepett meg – úgy is hagyta.
Közelebb húzódtam a bejárat széléhez, hátammal óvatosan a falhoz simultam – a sebet ugyan éreztem, de ennyit azért kibírtam –, végül hallgatózni kezdtem a bejárat felől. Szemeimet közben nem felejtettem el továbbra is a temető környékén tartani, de se azokkal, se a füleimmel nem érzékeltem semmi figyelemre méltót.
Miután beálltam a seregbe, nem gondoltam volna, hogy rövid időn belül ilyen eseménydússá válik az életem, kezdetben nem is terveztem részt venni több dologban, mint amennyiben feltétlen muszáj volt. Nem akartam én harcolni, csak szállásra és alapellátásra volt szükségem, egy háborút ugyanis nem tanácsos egyedül megpróbálni kihúzni. Nem sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy nemcsak elképzeléseimnek mondjanak ellent, de hozzáállásomat és értékrendemet is gyökeresen megváltoztassák eddigi kalandjaim, ráadásul egyiknél se múlt sokon, hogy ne egy darab hullaként végezzem. Mostanra azért már tanultam annyit, hogy tudjam, ne gondolkodás és megfelelő körültekintés nélkül essek neki egy olyan probléma megoldásának, melyben én vagyok a majdnem teljesen vakon tapogatozó fél, úgyhogy ennek megfelelően igyekeztem megválasztani következő lépéseimet is.
Így mielőtt még rászántam volna magam a belépésre, az épület oldala felé indultam, majd azt minden irányból megvizsgálva végül visszaértem. Aprólékosan kidolgozott építmény volt, mely nagy és nehéz ajtói ellenére igencsak törékenynek tűnt, mérete pedig a várttal szemben elég kicsi volt, hamar vissza is értem a kiindulási ponthoz. Úgy éreztem, többet már nem tehetek, ennél alaposabban már nem volt idő átvizsgálni a területet, hiszen ki tudja, miért mehetett le az előbb látott rejtélyes figura.
Az ajtók mögé lépve lábaim egy lefelé vezető lépcső legfelső fokát érintették. Még egyet léptem, így egy fokkal lejjebb kerültem, de ekkor egy gondolat megint megállásra késztetett. Fejembe villant, hogy tulajdonképpen nekem nincs is semmilyen közelharcban használható fegyverem, így vonakodva, de mégis elővettem botomat, és gondolatban érzelmek útján felvázolva a helyzetet, jelzést küldtem Shade felé. Nem szándékoztam őt is magammal vinni, hiszen tudtam, hogy most leginkább pihenésre lenne szüksége a másik két farkassal együtt, elég sok impulzus érte őket is az elmúlt időben. Nem akartam belerángatni valamibe, amit lehet, hogy majd én is meg tudok oldani, azonban nem lett volna célszerű erősítés kéznél tartása nélkül beljebb sétálni egy ilyen kihalt területen.
Mikor hívásomat érzékelve utánam indult, és meg is érkezett az építmény bejáratához, odaállítottam az egyik ajtó mellé őrnek, felkészítve, hogy ha szükségem lenne rá, időben tudjon reagálni. Bár erre remélhetőleg nem kerül sor. Biztatóan megsimítottam a fejét még búcsúzóul, majd az északi után eredtem.
Beljebb haladva az az érzésem támadt, mintha egy kripta belsejében volnék. Sötétség honolt ide lent, de meghatározott távolságonként fáklyákat helyeztek el a falon két oldalt, kellő fényt biztosítva ahhoz, hogy biztonságosan tudjak haladni. Egy egyenes folyosón sétáltam, fokozatosan gyorsítva tempómon, ahogy egyre jobban hozzá szoktam az itteni sötétséghez és a hűvöshöz, míg hirtelen a végére nem értem. Mintha elvágták volna, olyan hirtelen szakadt meg az út, két oldalt azonban további folyosók nyíltak. Már ahogy megláttam őket, jól látható különbséggel találtam szembe magam, de azért mindkettő szájához közelebb mentem, hogy további segítség után kutassak, ami megkönnyítené a döntést arra vonatkozóan, hogy mégis melyik irányt válasszam. A bal oldalit a fő folyosóhoz hasonlóan fáklyák szegélyezték, jobbra pedig teljes sötétségbe burkolózott az út.
Az előbbin lett volna célszerű folytatni utam, de a másik rejtélyessége sokkal valószínűbbé tette, hogy az én emberem inkább a jobb oldali folyosót vette célba, hiszen bárki erre haladó szívesebben folytatta volna útját a másik irányban. Ha viszont tényleg arra ment, kellett, hogy legyen nála valamiféle fényforrás, ami segít neki a tájékozódásban, vagy… Magam mögé pillantottam, és odasétáltam az egyik falhoz, ujjaimmal körülfogtam az egyik fáklyát, és mikor láttam, hogy emelésemre lassan távolodni kezd a kovácsoltvas tartó aljától, óvatosan kiemeltem.
Így már elindulhattam a sötét folyosón. A fényt magam előtt tartva világítottam meg az utat, majd egyik és másik oldalra fordulva a falak felé emeltem a fáklyát, hogy mindent alaposan megvizsgálhassak, persze nem túl lassan, hiszen minél előbb meg kellett találnom a vörös köpenyest. Néhol boltíves fülkék nyíltak, amelyek egy része szobrokat rejtett magában, különféle alakokat ábrázolva. Haladtam folyamatosan előre, de néha azért visszapillantottam, nehogy valaki észrevétlenül bukkanjon fel mögöttem. Egyik ilyen alkalommal feltűnt, hogy már nem tudok semmit se kivenni a visszafelé vezető irányban, és mintha sötétebb is lett volna. Pár lépést tettem a választott folyosóval ellentétes irányba, vissza az előző hely felé, és már innen láttam, hogy teljesen eltűntek a korábbi fények. Azonnal vissza is értem az elágazáshoz, és gondolkodás nélkül a másik folyosó felé vetettem magam.
Lehet, hogy mégiscsak ez a helyes út, máskülönben miért aludt volna ki hirtelen minden fény ezen a szakaszon?
Ahogy lábaim beljebb vittek a folyosón, fáklyámat egyik irányból a másikba kapkodva haladtam előre, aztán hirtelen megcsendült valami, majd nem sokkal ezután a lábamban is megéreztem az ütközés nyomán keletkezett enyhe fájdalmat.
Na, igen, mindenhova nézek, csak a lábam elé felejtek el... - gondoltam, miután halkan felszisszentem a rúgás hatására. Fáklyám fényét lejjebb fordítottam, majd lejjebb ereszkedve odaguggoltam ahhoz a valamihez, ami elállta az utamat, hogy alaposabban is szemügyre vehessem.
Egy páncélvértezet feküdt előttem, hasonlóakat láttam az előbbi folyosón is a beugrókban a szobrok mellett. Nem emlékeztem csattanó hangra, márpedig egy ilyet leverni vagy elhagyni nem kis zajjal járhatott itt, a mauzóleum belsejében. Baljós érzéseim támadtak, de mindez legalább megerősített abban, hogy jó úton haladok. Felegyenesedtem, és indultam volna tovább, úgy éreztem, már így is túl sok időt veszítettem.
Ekkor valami nekem csapódott. Nyakamon erős szorítást éreztem, időm se volt felfogni minek vagy kinek a hatására történt ez, mert azonnal a falnál találtam magam. Mikor sikerült annyira feleszmélnem, hogy én is támadásba lendüljek, egy rúgást mértem a combjára, lábam azonban olyan erős izomkötegekbe ütköztek, hogy próbálkozásaimnak itt véget is vetettem. Szabadon maradt kezemmel egyből a nyakam felé nyúltam volna, mert szorítása még mindig nem engedett, de a mozdulat közben megálltam, és teljesen lemerevedtem, ahogy szemeim az arcára tévedtek.
Bőre a fáklya halvány fényében krétafehérnek látszott, fekete szemei közepén írisze aranyszínűen világított, de nem is ezek rémisztettek meg leginkább, hanem félig nyitott szájából kilógó agyarai. Mikor észrevette, hogy tekintetem merre vándorolt, szája sarka vigyorra húzódott.
- Ma minden vacsorám házhoz jön – szólalt meg, miközben megláttam a mellkasán féloldalasan lógó vörös köpönyeget, és ekkor már összeállt a kép, legalábbis én úgy hittem.
- Én nem vacsorára jöttem - feleltem rémültem és értetlenkedést színlelve, bár amúgy sem volt ez olyan nehéz. - Mit keresel itt lenn? - tettem fel a kérdést, szemeimet pedig igyekeztem távol tartani az északiakat jelző ruhadarabtól, mintha egyáltalán nem is tűnt volna fel, vagy számomra nem hordozott volna magában semmiféle jelentést.
- Vacsorázok – felelte. - Meg reggelizek, meg ebédelek, attól függ milyen idő van. Te egy beszédes adag eleség vagy.
- Nem hiszem, hogy errefelé olyan sokan járkálnak - utaltam az előbbi szavaira. - Vagy mégis?
Szemeimet közben végig az övéin tartottam, ami nem bizonyult olyan egyszerű feladatnak, mivel legszívesebben soha többé nem néztem volna beléjük, de erős szorítása, valamint kétségbeesett próbálkozásom, hogy valamivel eltereljem a figyelmét, segítségemre voltak. És reménykedtem, hogy vörös szemeim az ő figyelmét is megragadják, na nem annyira, mint az a rémisztő feketeség, ami az ő arcából nézett vissza rám, melytől a középen elhelyezkedő arany kör élesen elkülönült, mint mikor valaki csukott szemmel a nap felé fordítja az arcát, csak ezek tele voltak élettel, rosszindulat és gonoszság áradt belőlük.
Botom felé nyúltam, és érzékeimmel Shade után kutattam, majd mikor célhoz értem, magamhoz kezdtem hívni, ám közben óvatosságra is intettem. Nem gondoltam, hogy a férfi számára világossá válik, mit is csinálok, de azért igyekeztem megőrizni rezzenéstelen ábrázatomat. Már ha egyáltalán az volt, csak arra emlékeztem, hogy én mindenesetre arra törekedtem.
- Meglepődnél, cukorfalat - vigyorgott továbbra is. - De majd kérdezd meg a többiektől odaát.
Rémültem láttam, hogy egyre szélesebbre nyíló szája éppen felém közelít, és ez pánik közeli állapotba juttatott. Reméltem, hogy még egy kis ideig sikerül szóval tartanom, míg ki nem találok valami értelmeset és Shade ide nem ér, de úgy tűnt, nem tervezett sokáig játszadozni velem. Riadtan kinyögtem az első dolgot, ami eszembe jutott, most blöfföléssel próbálkozva.
- Várj, a helyedben nem tenné…
Nem jutottam tovább, ugyanis közeledő agyarai láttán szabad kezem reflexszerűen előre nyúlt, hogy  távolabb toljam magamtól az alakot. A fájdalom azonban robbanásszerűen érkezett, körmeimet akaratlanul is belemélyesztettem bőrébe ott, ahol az előbb próbáltam magamtól eltolni, és amit valószínűleg még csak nem is érzett, lábaim pedig ezalatt teljesen megbénultak a fájdalom hatására.
Újabb hullám érkezett, ahogy fogai egyre beljebb hatoltak, mire egy ordítás szakadt ki belőlem. Egész testem görcsbe rándult, és a korábban hátamba kapott seb is erőteljesen szúrni kezdett, végül az egész testemben szétterjedt a fájdalom, béklyóba fogva azt, és teljesen tehetetlenné téve engem. Szemeim egy-egy erőteljesebb szúrás hatására akaratom ellenére is becsukódtak, majd amint képessé váltam újból egy kis levegőhöz jutni, ismét felcsapódtak, és ide-oda kapkodtam a tekintetem.
Látóterem szélébe azonban hamarosan bekúszott egy másik alak is, akiben felismertem Shade-et, de  képtelen voltam arra fordítani a fejemet, testemet még mindig a falhoz szorította a férfi, nyakam körül pedig egyre szorosabbra zárult az állkapcsa. Valahogy viszont mégis támadásba kellett lendítenem a farkast, így szemeimet becsuktam, és igyekeztem kizárni a fájdalmat, ami ahogy erősödött, úgy fosztott meg egyre jobban a tudatomtól is, én magam voltam a fájdalom, így lehetetlen volt kiszorítani.
Végül mégis maradt annyi lélekjelenlétem, hogy rá tudjam venni, ugorjon rá a hátára és célozza meg a nyakát. Shade támadásba is lendült, hátulról rávetődve harapott bele a vállába, ami elég volt ahhoz, hogy kiszabaduljak szorításából, és oldalra lendüljek. A férfi még egy ideig a farkast próbálta meg levergődni magáról, mindkét fél részéről erőteljes rángatás bontakozott ki. Én közben a ruhám alatti vékony felsőhöz kaptam, aminek egy darabjával tömködtem be korábban a kaputorony alatti szoba plafonján éktelenkedő repedést is, majd most újra beletépve kirántottam egy csíkot, és kezemmel a nyakamhoz szorítom. Nem sikerült lefednem a teljeset, tekintve, hogy elég rendesen feltépte a nyakam, így oda nyomtam, ahonnan legerőteljesebben éreztem a vérzést, bár már az egész nyakamat vörösre festette. Megtántorodtam, már eddig is elég bizonytalanul tartott fáklyám a földre csapódva csúszott ki ujjaim közül, azonban így szabaddá vált a kezem. Ruhám alól előbányásztam a nyakláncra csatlakoztatott medált, majd ujjaimmal a botom után kezdtem kutatni, de végül arra is sikerült ráfonnom őket.
Maradék erőmmel ráfeszültem, koncentrálásra ösztönözve magam, de egy ideig nem is tudtam a többi két farkas nyomára bukkanni, érzéseim és gondolataim a semmibe szálltak, egy föld alá szorult áldozat kiáltásai voltak ezek. Végül mégis megéreztem jelenlétüket, először csak halványan, majd egyre erősebben, és kétségbeesetten hívni kezdtem őket, bár csak reméltem, hogy eljutott hozzájuk az üzenet.
Már ez is igencsak sok energiámba került jelenlegi állapotomban, fekete pontok jelentek meg szemeim előtt, és lábaimat egyszerre hihetetlenül gyengének éreztem, így inkább odébb léptem, majd a fal mellé dobtam magam, úgysem tudtam volna már közvetlenül Shade segítségére lenni, hiszen még így is alig bírtam egyben tartani magam. Ekkor a másik két farkas is folyosón termett, úgy látszott, hívásom célba ért, most pedig a parancsomra vártak.
Szemeimet ismét becsuktam, ziháló lélegzetemet próbáltam egyenletesebbre csillapítani, majd mikor úgy éreztem, kellően képes leszek koncentrálni, az északi lény feje felé ugrasztottam őket, aki Shade-del való dulakodása közben a földre került, és most karját ökölbe szorítva próbálta meg összeszedni magát, ami sikerült is neki, hiszen három farkas között utat törve magának hirtelen felém vetette magát, mint egy ragadozó, és vállaimat elkapva ismét a földre szorított. Nem sok ellenállással kellett megküzdenie a részemről, bár ép állapotban se jelentettem volna neki nagy kihívást, ahogy ez már korábban bebizonyosodott.
- Mágusok, tündék, boszorkányok... - hörögte félig vihogva. - Utálom a fajtádat, bosszúságot okoznak.
Kezeivel megint a nyakam felé kezdett közelíteni, a harapás emléke azonban még mindig élesen élt bennem, a fájdalom pedig továbbra se szűnt, így azzal a kezemmel, amelyik legutóbb a botomra fonódott, és még most a körül tapogatózott, ismét megragadtam, és mivel az az oldalam még szabad volt, sikerült is előrántanom. Kétségbeesetten szúrtam vele előre a mellkasa felé, és ugyan nem volt éles, ahhoz elég volt, hogy megmentsem a nyakam az újabb támadástól. Apró reménysugár ébredt bennem, bár ahhoz már nem volt se erőm, se időm, hogy társaimat újra támadásra szólítsam, így csak reménykedni tudtam abban, hogy maguktól is megteszik.
Valóban rávetették magukat, karjába és lábába harapva kezdték el ráncigálni. A férfi minden ügyességét felhasználva próbált meg szabadulni tőlük, de egyre távolabb került tőlem, és látszólag nehezen bírt velük. Ha lett volna hozzá erőm, én is segítettem volna, de ez persze képtelenség volt, muszáj volt hagynom, hogy egyedül oldják meg a problémát, bármennyire is féltettem őket korábban. Jelenleg viszont a fájdalom leple beborított mindent, még aggódásomat is maga alá temetve.
Alig bírtam mozdulni, félig fekvő helyzetemben azonban még sikerült kivennem a fáklya felém pislogó lángjait. Nem messze feküdt tőlem, így csúszva-mászva sikerült kezeimmel olyan közel kerülnöm hozzá, hogy megkaparintsam.
Morgáshoz hasonló hangok töltötték ki a kripta belsejét, bár azt nem tudtam volna megmondani, hogy a férfitól vagy a farkasoktól származnak-e a hangok. Feléjük pillantva viszont láttam, ahogy térdre kényszerült, fejét karjával próbálta meg védeni, de vállát már teljesen beborította a vér. Fáklyával a kezemben próbáltam meg közelebb jutni hozzá, már szemeim egyre nehezebben tudták kivenni a formákat is, de csak egyetlen dolog volt most az eszemben: el kellett érnem, hogy a lángok beléje kaphassanak. A férfi ennek láttán összébb kuporodott, a tűz úgy látszott, megrémisztette, bár lehet, hogy ez csak jelenlegi állapotának volt köszönhető.
- Gyerünk, ne kíméljétek! - kiáltottam még egy utolsót, de én már nem bírtam előrébb vonszolni magam.
A morgások, roppanások és tépések hangja még elért hozzám, borzalmas hörgésekkel lezárulva. Aztán csend lett. Látásom egyre jobban elhomályosult, már tényleg alig láttam valamit, farkasaimat viszont egyáltalán nem találtam. Köddé váltak, lejárt az idejük. Shade azonban még ott volt, megéreztem, ahogy közelebb jött hozzám. Nem sebesült meg nagyon, én viszont az ájulás szélén álltam, és ez őt is kétségbe ejtette, nyüszítését azonban már csak távolról hallottam, de még annyira a tudatomnál voltam, hogy könyörgésbe fulladó kérésemet eljuttassam hozzá, és segítségért küldjem.
Ez volt az utolsó gondolatom, majd sötétség borult rám, és már egyáltalán nem érzékeltem semmit.

Kiáltásokra és lábdobogásokra ébredtem. Még nem szakadtam ki teljesen az álmok szövetéből, csukott szemmel feküdtem, és hallgattam a távoli zajokat. Egymásnak csapódó vagy súrlódó fémek hangjai is a fülembe kúsztak, kezdetben csak hagytam, hogy körülvegyen a ricsaj és a távoli kiáltások. Nyugodt voltam, viszont ahogy teltek a percek, a hangok pedig csak folytatódtak, megállás nélkül hangoztak fel egyszer az egyik, majd a másik irányból, kellemetlen érzés furakodott belém. Másik oldalamra akartam fordulni, de ekkor éles fájdalom hasított a nyakamba, ahogy fejemet megmozdítottam. Nyögések hagyták el a szám, és ekkor eszembe jutott...
Lelki szemeim előtt megint ott voltak a fekete-arany színű szemek, a hosszú agyarak és a vér, a fáklya lángjával egybe olvadva. Nyakamhoz nyúltam, és ugyan volt rajta valami, érintésemre ismét felszisszentem. Nem éreztem, hogy sötétség venne körül, pedig nem emlékeztem, hogy sikerült volna kijutnom a kriptából, de a félelmet nem felejtettem el. Karjaimat felemelve, tenyeremet a földre szorítva próbáltam feljebb tápászkodni, de eszméletlenül fájt minden mozdulat, légzésem felgyorsult.
- Jaj, ne mozogjon! - éreztem meg egy kéz érintését a vállamon. - Ne féljen, már biztonságban van, kihoztuk a temetőből.
Szemeimet lassan kinyitottam, és valóban nem a folyosón feküdtem. Láttam, hogy egy férfi alakja kúszik be a látóterembe, hamarosan fejem mellé is került, és ekkor már én is láttam őt. Egy egyszerű ruhába öltözött férfi körvonalai bontakoztak ki előttem, aki nem tűnt idősnek, haja már mégis őszbe borult. Felcser lehetett, egyik kezében valami üvegcsét tartott, a másikban pedig egy rongyot.
- Ezt igya meg – tartott oda valami furcsa szagú folyadékot a számhoz, de ekkorra már teljesen lenyugodtam, felismertem a déli sátor belsejét.
- Köszönöm – mondtam, miután kiittam az üveg tartalmát. - És mi van vele? - kérdeztem az északira utalva.
- Ő már nincs többé. A nyakát teljesen feltépte a farkasa.
Mármint a farkasaim – jutott eszembe, de nem szóltam semmit.
- Mondanám, hogy hála az Úrnak, nem okoz már több kárt, de tulajdonképpen inkább csak a segítségünkre volt. A démon felzabálta az északi őrséget, őt pedig… a farkas – mosolyodott el, de én ezt nem igazán tudtam viszonozni, így ő is komolyabban folytatta.
- Maga viszont elég súlyosan megsebesült, úgyhogy egy ideig sehova sem mehet. Pihennie kell, utána pedig… majd meglátja. Nagyon hálásak vagyunk Önnek – mosolyodott el megint, de ahogy szemeim újra lejjebb csukódtak, ezt már csak egy kicsi résen keresztül láttam, a démon szó volt az utolsó, amire még emlékeztem, majd teljesen magával rántott az álom.

Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.