Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 72

[Küldetés] - Arachnophobia (Jelentkezés)

Kedd Szept. 25, 2018 6:00 pm by Hannes von Rotmantel

[img(983px,553px)]…

Comments: 10

Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 44


You are not connected. Please login or register

[Ostromjáték]Temető

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1 [Ostromjáték]Temető on Kedd Jún. 12, 2018 11:33 am

A temető elfogllására tett kísérletek helye.

Felhasználó profiljának megtekintése

2 Re: [Ostromjáték]Temető on Pént. Jún. 15, 2018 4:47 pm

Gerard D. Lawrenz

avatar
a Tudás Démona
a Tudás Démona
Hajnal volt. Már megszokták a korán kelést...kivéve Gerardot, mert ő általában le se szokott feküdni. Az alvás a gyengéknek, meg a nem tudásdémonoknak valók. A sereg felsorakozott a falak előtt, s nem sokkal utána elkezdték az ágyúikkal a kaput lőni. Nem sok kellett, hogy rohamot fújjanak a körtök.
Gerard és a többiek az első hullám részei voltak. A sereg nagy volt és egységes, olyannyira, hogy meg sem lehetett mondani, ki volt besorozott, önkéntes szabadságharcos, vagy éppen egyszerű zsoldos. A hajdani tisztek viszont megtarthatták a régi rangjaikat, így az ő vezetőjük az a zsoldoskapitány volt, akihez annak idején szegődtek, hogy rajtuk keresztül lehessenek a sereg részei. Egy parancs jön a zsoldoscsapathoz, ami szerint Eichenschild temetőjét nekromanták lakják, ami nagy baj, tekintve, hogy istentelenek de még bonyodalmat is jelenthetnek, így az előtt kellene leszámolni velük, hogy a csata besűrűsödik és lesz miből támasztgatniuk. Lia azonnal meg is erősítette, hogy ez bizony így van. Eichenschild különleges erősi stratégiai előnyt adnak a városnak. Legjobb rögtön az elején lecsapni rájuk. A zsoldosok közül a nekromanták említésére mindenki a száját húzza, a zsoldoskapitány pedig összefonja a mellkasa előtt a karjait.
- Puhány banda. Négyen elém, most.
A kis csapat egymásra néz, fél pillanatra elvigyorodik, majd előreugranak és vigyázba vágva magukat tisztelegnek.
- Bevetésre készen, uram! - harsogták szinkronban.
- Ez a beszéd, Klebersen. Intézkedjenek. - mordul fel elégedetten a kapitány, Gerardot a zsoldosként használt álnevén szólítva. Szerencsétekre a Temető rögtön a külső városban a fal mellett található, legalábbis hogyan azt Lia emlékeiből láthatták. Aajnos azonban a fal ott van, és elég magas. A déli kapun át lehetetlenség észrevétlenül bejutni úgy, hogy elkerülhessék a harcot, a falon át kell menniük.
Szemügyre veszik a falat, hogy vajon mennyi ellenség található rajta. Nem kizárt, hogy várnak rájuk odafent. De az is igaz, ha fent lennének, már tüzet nyitottak volna. Kérdés menynire ravasz az ellenség. Bár maga a fal itt nincs ostromra építve, nincsenek rajta lőrések, sőt, csinosan megmunkált, szinte már művészinek mondható tetőcserépben végződnek.
- Ez a város néha túl sokat ad a divatra... – morogta a lány.
Gerard kis ideig gondolkodik.
- Megmásszuk.
Árnybéklyókat idézett meg, mindenkinek két darabot és felkúsztatta őket a falon, keresett egy passzívabb kiszögellés, szobrot, zászlórudat, vagy bármit, ami egy páncélos tündét elbír, lévén Leo volt a legnehezebb közülük. Ha sikerül, ketten elindulnak felfelé (Gerard és Aleena), míg a többiek lent maradnak, s kivont fegyverrel készülnek fel, hogy esetleg fedezni kelljen őket. Egy kötéllel összekötik egymás, hogyha valaki leesik, a másik meg tudja tartani.
A tetőre érve különös látvány fogadja őket. Egy élőholt. Egy madár testébe zárt lélek, talán egy sólyom, vagy héja, aki odafent ül és figyelte az eseményeket. Megszeppenve találkozott a tekintetük a madáréval. Valamit kezdeni kell vele, vagy gyorsan hírük megy, hogy érkeznek. De lehet már ment is. Előholt ellen a puskagolyó sokat nem ér. Le kell vágni a dögöt. Gerard előrehajol, Aleena megindul. Gerard könyvet ránt és megidéz négy árnyszilánkot, hogy lelőjje vele a madarat. Aleena ahogy a tüskék útjukra indultak intésével megbénítja a madarat és megpróbálja lecsapni.
A madár rikácsolva repül fel, Aleena varázslatára azonban megbénül, így az lövedékek átlyuggatják, amitől forogva-károgva zuhanni kezd. A nekromanták azonban máris mozgásba lendültek. Maguk alól csontropogás és íj húrjának zaja hallatszik fel, egészen a tetőig. A talpuk alá néznek.
- Ugorj! - és ugranak, kicsivel odébb, mint ahol voltak, hogy nehezebb legyen őket eltalálni.
Gerard a talpuk alá idézett egy jégből álló árnypajzsot. A védők minden bizonnyal a tető alatt, a falon tartózkodnak. Így majd nem fognak olyan könnyen a tető alól támadni. Gerard ezután leszól a többieknek.
- Másszatok!
Nyílvesszők repüljek keresztül a várost lepő ködön, egyenesen feléjük. Gerar hunyorítva nézi őket. Fehérek...nem is nyílvesszők, hanem csontszilánkok. Már látott egyszer ilyen, amikor Hellenbrugban küzdött meg egy halálpappal. Mágia teremtette nyilak ezek, melyeket csontvázból hoznak létre.
A csapat többi tagja mászik fel. Aleena puskát ránt, mert egy szál karddal sokat nem ér távolsági harcban. Előrelép és elkezdi keresni az ellenséget. Gerard fedezi. Reciprokációval negálja a csontnyíl alapjául szolgált csontváz idézését, eltüntetve a nyilakat.
Leo és Klaus félúton jár a falon, amikor az ellenvarázslat kifejti hatását. Azonban Gerard nem látja magáukat a nekromantákat, így csak a csontnyilakat tudja szétrepeszteni a pontos ellentettüknek megfelelő szilánkok megidézésével. A nyilak csontszilánkokká törnek, azonban ekkor valahonnan alóluk varázslat kúszik fel, a csontszilánkok pedig a két harcos irányába zúgnak.
~ Ennek így sosem lesz vége. – morogta magában.
Gerard összecsapta a tenyerét. Aleena Gerard mögé sietett, mert őt nem védte páncél, a démont viszont az újdonsült páncélfejlesztése elég jól megvédte az ilyen felszínes sérülést okozó csapásoktól. Az arcát azért takarta, mert ott sebezhetőbb volt. Gerard illúziót idézett meg, mely eltakarta őket, elfedte hangjukat, és két másolatot készített róluk, hogy azokat vegyék a katonák célba helyettük.
- Magunk alatt kordinálják a támadásokat.
Aleena bólintott, majd megragadta az egyik kötelet és az illúzió takarásában leereszkedett a tető alatti kis párkányra. Mikor leereszkedik, és akkor rájön, hogy nincs is a tető alatt semmi, csak fal, egy pillantra megtorpan, nem tudja, hogyan haladjon tovább. Ekkor újabb csontnyilak füszülnek le melletted, átlyukasztva az illúziókat. Közben újabb csontropogás, és hirtelen kiemelkedik egy hatalmas kígyókoponya a tetőből, mögötte a hozzá tartozó gerinc és bordák; a kígyó szeme pirosan felvillan.
- Látom, hogy nem az vagy, aminek mutatod magad, különben már lyukkal a fejeden kellett volna lefordulnod a tetőről. Mutasd magad, te gyáva! – a kígyócsontváz amúgy jó húsz méter hosszban, a koponya maga olyan háromszor másfélszer egy méteres.
Ilyen bestiához hasonlót a kísértet szigetek-óra nem látott. Azoknak volt ugyan gyenge pontja, de ez nem úgy nézett ki, mintha egy jó helyre nyomott szúrástól padlót fogna. Gerard nagyot nyelt. Földöntúli élmény volt saját magát látni, ahogy éppen meghal. Érezte, ahogy a szíve elkezd gyorsabban verni. A háború sokkal brtulálisabb, mint az elképzelte. Megrázta a fejét. Most cselekedni kellett.
Közben a többiek is felértek és tátva maradt a szájuk a bestia láttán. Legalábbis Klausnak, aki azon nyomban keresztet vetett magára. Leot kissé kevésbé sokkolta le, mert ő már testközelből látott hasonló remekműveket. Talán a fejét kéne levágni, de ennek a feje olyan magasan van, hogy nem érnek fel hozzá.
- Meg kell találnunk az idézőjét!
Az illúzió még nem szűnt meg, így nem futottak ki az időből. Klaus realizálja a helyzetet kilövi Iolart, hogy derítse fel a környéket. Aleena közben tovább ereszkedik le. Egészen az illúzió határáig. Valaminek kell lennie a fal tövében. Gerard aktiválja az erő szavát és az Archeus után nyúl. Leo kardot ránt. Klaus közben újabb nyilat helyez az íjára, ezúttal egy irányítható, robbanó végűt. Az illúzió alkotta másolatok fejét a seb összenőtt és továbbra is próbálnak elterelést játszani.
A kígyó feje oda-vissza leng egy jó ötméternyi szakaszon vízszintesen, de a szeme most nem világít, úgy látszik az csak a beszéddel egyszerre megy. Aleena leér a fal tövébe, a temető sáros földjére, és a kígyó mögött a sírkövek között meglát egy négy-öt főnyi csoportot, de a pontos számukat nem tudja kivenni.
Gerard nem tud a kígyó közelébe kerülni, ha így mozog, Más fegyvernemre vált. Megidéz egy sötét dárdát majd még mielőtt az illúzió szertefoszlik, lecsapnak. Leo a két Force of Nature-t a fejére küldi, Klaus a robbanó, irányítható nyilat egyenesen a szemébe irányítja, Gerard pedig a megerősített kardjával a dárdát nekivágja a fejének. Ha felrobban, talán nyugton marad. Aleena közben megindul vissza, hogy hírt vigyen a többieknek. Akik eközben célba vették a kígyót és tüzeltek.
~ Legalább meg tudjuk, mire képesek a Nebelessik nyílvesszői...
Földöntúli robbanás rázta meg a tetőt. Gerard nem számított erre. Az illúzióval nem takarta el. Akkora szelet csinált, hogy kis híján lesodródtak a tetőről. Klaus tátva maradt szájjal nézett előre. Nem számított rá, hogy a nyilai ennyire hatékonyak. A kígyó fejéből egy porszem nem sok, annyi sem maradt.
~ Te jószagú...atya...úr...
Fogai szétszóródnak a tetőcserép között, teste pedig előre hullik, egyenesen Aleena elé, akinek így egy plusz körig tart visszamászni Geri kötelén. A kígyófogak azonban nem maradnak nyugton és mocorogni kezdenek, nyolc miniatűr változatává válva a nagynak. A csapat megszeppenve, legörbült szájjal nyelt egy nagyon.
- Ajjaj... - mondta Leo.
- Mindenki, le a városba!
Gerard megújította az illúziót, közben Leo és Klaus átvetették a köteleket és nekiláttak lecsúszni. Útközben találkoztak Aleenaval.
- Majd elmondjuk, gyerünk le! - mondták, még mindig az illúzió takarásában. A másolatok viszont másdoperceken belül eltűnhetnek, így sietniük kellett.
- Megtaláltam a nekromantákat. Nem messze innen irányítják a dögöt. Közös erővel, ha jól sejtem.
A csapat bólintott, majd leereszkedtek a földre, mielőtt a kígyóknak kedve támadna elrágni a köteleiket. Miután leérnek, a szakasz felsorakozik a nekromanták előtt.
- Adjátok meg magatokat! Esélyetek sincs.
Daliásan húzták ki magukat. A nekromanta mit sem ér a megidézett szörnyetegei nélkül, ami most sikerült maguk mögött hagyniuk. Aleena úgy sejtette, mind az ötük együttes munkája kellett hozzá, hogy azt a mostrumot életben tartsák.
- Pontosan. - mondta Leo - Mi ugyanis öten vagyunk, ti meg csak egyedül.
A nekrók ahogy meghallják ezt, felállnak egy félkörbe, az egyik pedig megszólal.
- Tűnjetek innen, hódítók! - azzal sorra pecsétek jelennek meg és élőholtak kezdenek előmászni alóluk a földből.
- Hoppá... - mondta Gerard.
- Mi öten vagyunk. - kezdett bele a tünde ismét - Ők nyolc...kilenc...tizenegy...
- Azt ott beleszámoltad? - kérdezte Kalus előre mutatva.
- Azt hiszem...nem bírnátok veszteg maradni?! Pimasz csürhe, képtelenség így számolni!
- Csatasorba! - mondta Gerard. A katona kiképzésnek megvoltak a maga előnyei.
A csapat formációba rendeződött. Elöl Leo, Mögötte Gerard és Aleena, Hátul Klaus. Gerard két tenyerét előretartotta, fellapozta a könyvet és megidézett egy nagy rakás árnyszilánkot szórt az élőholtakra, hogy lassítsa őket és időt nyerjen. Aleena gungnir ragadott, megcélozta az egyik oldalsó nekrót és lőtt. Klaus egy nyilat lőtt szintén afelé a nekró felé. Leo védekezett, közben fél szemmel a földet nézte, nehogy valami csúnyaság bukkanjon elő a talpuk alatt. A csapat lassan mozgott oldalra, hogy a földből előugró dolgok kevésbé lepjék őket meg.
A szélső halálpap meghal, és az élőholtja is eltűnik, a maradék öt azonban sikeresen megidézte. Zombiknak tűnnek, de érdekes módon sokkal épebbek; az egyiknél kétkezes kard van, a másiknál egy harci pöröly, a harmadik egy rozsdás számszeríjat szorongat, a negyediknél láncos buzogány van pajzzsal, az ötödik pedig alabárdot szorongat; a pajzsos lép előre elsőnek.
Leo nem várja meg, míg az összes egynerre indul meg felé, nekinehezkedik a pajzsos zombinak, majd mielőtt lecsapna rá a buzogánnyal, hátraugrik, hogy időt nyerjen. Klaus ezúttal gyorsan kapcsolt, s a számszeríjászt veszi célba. Ám mivel egy élőholt ellen sokat nem ér a nyílvessző, magát a fegyvert lövi meg, hogy használhatatlanná tegye. A fegyvert unyan nem találja el, de a karját ien, így azzal lőni nem tud. Gerard megidézi az erő szavát a lábára, majd puskát ragad és meglövi az egyik élőholtat. Nem a nekromantákat, hogy elhitesse velük, nem tudnak rájuk koncentrálni, hanem a kétkezes kardot cipelő zombi egyik kezét célozza meg. Ha meggyengíti, akkor talán nehezebben tudja a súlyos fegyvert forgatni. Aleena újratölt, s hasonlóan tesz a pörölyös zombival. Az alabárdos élőholt megközelíti Kalust és felemeli a fegyverét, hogy lecsapjon, a nekromanták pedig kántálásba fognak, és látni lehet, ahogy a megsérült testrészeiket lila ragyogás veszi körbe.
~ Na most vagy soha!
Klaus elég fürge, hogy oldalra ki tudjon térni és jó eséllyel meg is ússza, közben hogy fedezze magát elengedi az íját, előrántja a Fenrirt az oldaláról és képendurrantja vele az élőholtat. Leo hátrál, nem tudja a pajzzsal felvenni a versenyt. Aleena a segítségére siet, noha a csapat kezd viszsaszorulni és a két nehéz fegyvert viselő élőholt még be sem csatlakozott, az inkvizítor lány készenlétben tartja az átkát arra az esetre, ha valamelyiküknek szüksége lenne rá. Gerard pedig megragadja az alkalmat, hogy a nekromanták elkezdtek kántálni. A korábban megidézett árnyszilánkokat összegyűjti a lábára, céloz, ügyelve arra, hogy egy zombi se legyen útban, majd az Erő szavával összekombinált Árnycsóvát a csapatnak vágja remélve, hogy ez lesz a végső csapása a harcnak.
A varázslat becsapódik a nekromanták közé, akik szinte sikítva repülnek szét. Egynek a lába törik, egy másik azonnal eltöri a nyakát egy sírkövön, a harmadik és negyedik arccal előre végigcsúszik a földön, az utolsó pedig elkerekedett szemekkel néz körül, egyedüli talpon lévőként
A csapat kihasználja a jobb mozgékonyságát, elkezdenek az előholttól szétfelé futni. Aki tud újratölt és nekiszegezi kardját-puskáját-tenyerét (ilyen brutális varázslatoknál az a legfélelmetesebb eszköz). Gerard szabadon ereszti a zord jelenlétet.
- Kapitulálj! - szólítja fel a megadásra a nekromantát. A többiek figyelik az élőholtakat és mindenki tartja tőlük a távolságot. Aleena továbbra is készenlétben tartja az átkát. Ha új varázslatba kezd a holtmágus, Gerard Reciprokálja. Nem volt több lehetősége.
- Jól van, jól van, megadom magam! - emeli fel a kezét a nekromanta. - Csak... rossz üzletet kötöttünk, ennyi. De ahogy látom már így sincs aki fizessen nekünk. Ha megkíméltek minket akár segíthetünk is nektek.
Közben a maradék kettő is a hátára vergődik, amelyiknek meg a lába tört az csak jajjgat és fekszik a földön a lábát szorítva. Utasítják, hogy tüntesse el az élőholtakat. Ha teljesítik, mindenki újratölti a fegyverét és megközelítik őket és nekilátnak a csatatér átkutatásának, miközben fél szemmel a mágusokat figyelik, némi távolságot tartva. Gerard az élőholtak és halott nekromanták testéből kiszívja a lélekenergiát, hogy újratöltse a manáját. Elkobozzák a holtmágusok könyveit és botjait oly módon, hogy a földre dobátták velük, majd utasítják a két még járni képes ellenséget, hogy vegyék vállukra a sebesült társukat.
- A táborban kiderül minden. A segítségük mértéke engedő körülmény lehet, ha hasznát vesszük. - Lia jól emlékezett rá, a városi nekromanták tudhatnak 1-2 dolgot a titkos alagutakról és ajtókról - Irány a déli kapu.
Indulás előtt még Gerard memorizálta a fölre rajzolt ábrákat, a sírköveket és fellapozta a varázskönyveket is. Ki gondolta volna, hogy ilyne kicnsre lel már rögtön az östrom kezdetén. Igazi aranybánya. Majd megindulnak a nekromanták mögött. Leo az egyetlen, aki mellettük sétál. A többiek fegyvert nekiszegezve vezetik őket egészen a déli kapuig, ahol a többiek remélhetőleg már végeztek. Némi bűntudata volt ugyan. Ki fogják őket végezni, amint elárultak mindent. Ezek a nekromanták mintha valami álomvilágban éltek volna...

Felhasználó profiljának megtekintése

3 Re: [Ostromjáték]Temető on Kedd Júl. 17, 2018 5:54 pm

Tessa Hendriks

avatar
Sötét Tünde Druida
Sötét Tünde Druida
Nemsokára el is ült a kezdeti feszült zsibongás és hangzavar, és helyét egy egyenletesebb zsongás vette át. Néhányan azok közül, akik pontosabban is értesültek arról, mi minden történt az őrtorony alatt, odadobtak nekem egy-egy tréfás, de azért elismerésről árulkodó megjegyzést, illetve egy-két vállon veregetést is kaptam, de különösebb figyelemben nem részesültem, hiszen a fal egy részét még mindig az új törmelékek borították, és egy ilyen akció után azt kellett feltételezni, hogy hamarosan mások is próbálkozni fognak az északiak közül; így hát meg kellett őriznünk éberségünket.
Farkasaim a robbanás után, mikor sikerült meggyőznöm őket, hogy immár minden rendben van,  - legalábbis, ami a betolakodó ügyködéseit illeti –, szét is széledtek, és korábbi helyükre húzódtak vissza, azaz nem távolodtak el túlságosan a fal területétől, de mégis látótávolságon kívül maradtak. Köszönöm  - küldtem feléjük hálámat, ahogy ujjaim között forgattam a medálomat. Pihenjetek, hamarosan én is csatlakozok, amint leváltanak – gondoltam ekkor még naivan, hiszen hátam miatt még nem volt tanácsos sokat mászkálnom. Hátranyúltam, és óvatosan végigsimítottam rajta. Még mindig nagyon érzékenyen reagált egy-egy érintésre is, bár egy ilyen sebnek idő kellett ahhoz, hogy begyógyuljon, a hátramaradó heget pedig, tudtam, már életem végéig magamon fogom hordani. De az ellenség szempontjai között ez nyilván nem szerepelt.
- Katona!
Felülről, a várfalról jött a kiáltás. Körbenéztem, de a közelemben csak egy-két társam állt, akik a hangra szintén kapkodni kezdték a fejüket. Mikor felpillantottam, egy tündére emlékeztető nőn akadt meg a szemem, aki egyenesen rám nézett, így egyértelművé vált a célzás. Felszaladtam a tőlem nem messze beépített lépcsőn, és amint felértem, a nő máris odalépett hozzám. Közelebbről már nem igazán fedeztem fel rajta a jellegzetes tünde vonásokat, fülei is csak enyhén hegyesedő formaként ültek feje két oldalán, melyből arra tippeltem, hogy egy féltündével van dolgom. Mikor odaért hozzám, egyik karomat megragadva oldalra fordított, és fejével a temető felé biccentett.
Fejének mozgását követve én is abba az irányba pillantottam, majd pár másodpercig kerestem a távolban a síkból kiemelkedő sírhelyek és mauzóleumok alkotta terület felé irányult figyelem okát, de mivel jelenleg semmiféle mozgást nem lehetett látni arrafelé, nem volt nehéz kiszúrni azt az egy alakot, aki éppen oda tartott. Magát az embert – legalábbis ilyen távolságból emberszerű formája volt – nem igazán néztem meg alaposabban, egyrészt mert vörös, északiakra jellemző köpenye azonnal megszólaltatta belső riasztómat, másrészt pedig túl sok időm se jutott erre, hiszen rövidesen eltűnt a legnagyobb mauzóleumként működő épületben.
Ó, egy újabb… Nem akartam elhinni, hogy a bombák hatástalanítása felett érzett örömömnek ilyen gyorsan véget vetettek. Egy ideig csendben maradtam, szemeimet továbbra is azon a részen tartva néztem előre, ahol megpillantottam a rejtélyes alakot. Nem mertem már kérdezni se, végül megadóan mégis a nő felé fordultam.
- Tehát ez azt jelenti, hogy én most kimaradok az ünneplésből.
- Azt. Elintézi? - válaszolta a nő szűkszavúan, ám ez nem is igazán kérdésnek, hanem sokkal inkább utasításnak érződött. Legszívesebben megpróbálkoztam volna kételyt ébreszteni benne, abban se voltam biztos, hogy tudott egyáltalán az előző incidensről, illetve abban vállalt, vagyis inkább belekényszerült szerepemről, de végül ennek se adtam hangot.
- Meglátom, mit tehetek – bár úgy éreztem, ez nem hangozhatott túl meggyőzően, úgyhogy még egy sóhaj kíséretében hozzátettem: - El.
Lefutottam a lépcsőn, majd a temető felé kezdtem kocogni. Odaérve síri csend fogadott - bár mi másra is kellett volna számítanom? - és fokozatosan lelassítottam lépteimet, majd mielőtt teljesen beértem volna, megálltam, és valamiféle gyanús nesz vagy mozgás után kezdtem kutatni. Mikor nem tapasztaltam semmi különöset, lassan beljebb indultam, majd a mauzóleum előtt újra megtorpantam. A kőből készült ajtókat valaki teljesen kitárta, a mögötte lapuló félhomály pedig szabadon lebegett a bejárat nyílásában. Nem úgy néztek ki, mintha könnyűszerrel ki-be lehetett volna nyitogatni őket, mindenesetre valaki most mégis kinyitotta, majd – és leginkább ez lepett meg – úgy is hagyta.
Közelebb húzódtam a bejárat széléhez, hátammal óvatosan a falhoz simultam – a sebet ugyan éreztem, de ennyit azért kibírtam –, végül hallgatózni kezdtem a bejárat felől. Szemeimet közben nem felejtettem el továbbra is a temető környékén tartani, de se azokkal, se a füleimmel nem érzékeltem semmi figyelemre méltót.
Miután beálltam a seregbe, nem gondoltam volna, hogy rövid időn belül ilyen eseménydússá válik az életem, kezdetben nem is terveztem részt venni több dologban, mint amennyiben feltétlen muszáj volt. Nem akartam én harcolni, csak szállásra és alapellátásra volt szükségem, egy háborút ugyanis nem tanácsos egyedül megpróbálni kihúzni. Nem sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy nemcsak elképzeléseimnek mondjanak ellent, de hozzáállásomat és értékrendemet is gyökeresen megváltoztassák eddigi kalandjaim, ráadásul egyiknél se múlt sokon, hogy ne egy darab hullaként végezzem. Mostanra azért már tanultam annyit, hogy tudjam, ne gondolkodás és megfelelő körültekintés nélkül essek neki egy olyan probléma megoldásának, melyben én vagyok a majdnem teljesen vakon tapogatozó fél, úgyhogy ennek megfelelően igyekeztem megválasztani következő lépéseimet is.
Így mielőtt még rászántam volna magam a belépésre, az épület oldala felé indultam, majd azt minden irányból megvizsgálva végül visszaértem. Aprólékosan kidolgozott építmény volt, mely nagy és nehéz ajtói ellenére igencsak törékenynek tűnt, mérete pedig a várttal szemben elég kicsi volt, hamar vissza is értem a kiindulási ponthoz. Úgy éreztem, többet már nem tehetek, ennél alaposabban már nem volt idő átvizsgálni a területet, hiszen ki tudja, miért mehetett le az előbb látott rejtélyes figura.
Az ajtók mögé lépve lábaim egy lefelé vezető lépcső legfelső fokát érintették. Még egyet léptem, így egy fokkal lejjebb kerültem, de ekkor egy gondolat megint megállásra késztetett. Fejembe villant, hogy tulajdonképpen nekem nincs is semmilyen közelharcban használható fegyverem, így vonakodva, de mégis elővettem botomat, és gondolatban érzelmek útján felvázolva a helyzetet, jelzést küldtem Shade felé. Nem szándékoztam őt is magammal vinni, hiszen tudtam, hogy most leginkább pihenésre lenne szüksége a másik két farkassal együtt, elég sok impulzus érte őket is az elmúlt időben. Nem akartam belerángatni valamibe, amit lehet, hogy majd én is meg tudok oldani, azonban nem lett volna célszerű erősítés kéznél tartása nélkül beljebb sétálni egy ilyen kihalt területen.
Mikor hívásomat érzékelve utánam indult, és meg is érkezett az építmény bejáratához, odaállítottam az egyik ajtó mellé őrnek, felkészítve, hogy ha szükségem lenne rá, időben tudjon reagálni. Bár erre remélhetőleg nem kerül sor. Biztatóan megsimítottam a fejét még búcsúzóul, majd az északi után eredtem.
Beljebb haladva az az érzésem támadt, mintha egy kripta belsejében volnék. Sötétség honolt ide lent, de meghatározott távolságonként fáklyákat helyeztek el a falon két oldalt, kellő fényt biztosítva ahhoz, hogy biztonságosan tudjak haladni. Egy egyenes folyosón sétáltam, fokozatosan gyorsítva tempómon, ahogy egyre jobban hozzá szoktam az itteni sötétséghez és a hűvöshöz, míg hirtelen a végére nem értem. Mintha elvágták volna, olyan hirtelen szakadt meg az út, két oldalt azonban további folyosók nyíltak. Már ahogy megláttam őket, jól látható különbséggel találtam szembe magam, de azért mindkettő szájához közelebb mentem, hogy további segítség után kutassak, ami megkönnyítené a döntést arra vonatkozóan, hogy mégis melyik irányt válasszam. A bal oldalit a fő folyosóhoz hasonlóan fáklyák szegélyezték, jobbra pedig teljes sötétségbe burkolózott az út.
Az előbbin lett volna célszerű folytatni utam, de a másik rejtélyessége sokkal valószínűbbé tette, hogy az én emberem inkább a jobb oldali folyosót vette célba, hiszen bárki erre haladó szívesebben folytatta volna útját a másik irányban. Ha viszont tényleg arra ment, kellett, hogy legyen nála valamiféle fényforrás, ami segít neki a tájékozódásban, vagy… Magam mögé pillantottam, és odasétáltam az egyik falhoz, ujjaimmal körülfogtam az egyik fáklyát, és mikor láttam, hogy emelésemre lassan távolodni kezd a kovácsoltvas tartó aljától, óvatosan kiemeltem.
Így már elindulhattam a sötét folyosón. A fényt magam előtt tartva világítottam meg az utat, majd egyik és másik oldalra fordulva a falak felé emeltem a fáklyát, hogy mindent alaposan megvizsgálhassak, persze nem túl lassan, hiszen minél előbb meg kellett találnom a vörös köpenyest. Néhol boltíves fülkék nyíltak, amelyek egy része szobrokat rejtett magában, különféle alakokat ábrázolva. Haladtam folyamatosan előre, de néha azért visszapillantottam, nehogy valaki észrevétlenül bukkanjon fel mögöttem. Egyik ilyen alkalommal feltűnt, hogy már nem tudok semmit se kivenni a visszafelé vezető irányban, és mintha sötétebb is lett volna. Pár lépést tettem a választott folyosóval ellentétes irányba, vissza az előző hely felé, és már innen láttam, hogy teljesen eltűntek a korábbi fények. Azonnal vissza is értem az elágazáshoz, és gondolkodás nélkül a másik folyosó felé vetettem magam.
Lehet, hogy mégiscsak ez a helyes út, máskülönben miért aludt volna ki hirtelen minden fény ezen a szakaszon?
Ahogy lábaim beljebb vittek a folyosón, fáklyámat egyik irányból a másikba kapkodva haladtam előre, aztán hirtelen megcsendült valami, majd nem sokkal ezután a lábamban is megéreztem az ütközés nyomán keletkezett enyhe fájdalmat.
Na, igen, mindenhova nézek, csak a lábam elé felejtek el... - gondoltam, miután halkan felszisszentem a rúgás hatására. Fáklyám fényét lejjebb fordítottam, majd lejjebb ereszkedve odaguggoltam ahhoz a valamihez, ami elállta az utamat, hogy alaposabban is szemügyre vehessem.
Egy páncélvértezet feküdt előttem, hasonlóakat láttam az előbbi folyosón is a beugrókban a szobrok mellett. Nem emlékeztem csattanó hangra, márpedig egy ilyet leverni vagy elhagyni nem kis zajjal járhatott itt, a mauzóleum belsejében. Baljós érzéseim támadtak, de mindez legalább megerősített abban, hogy jó úton haladok. Felegyenesedtem, és indultam volna tovább, úgy éreztem, már így is túl sok időt veszítettem.
Ekkor valami nekem csapódott. Nyakamon erős szorítást éreztem, időm se volt felfogni minek vagy kinek a hatására történt ez, mert azonnal a falnál találtam magam. Mikor sikerült annyira feleszmélnem, hogy én is támadásba lendüljek, egy rúgást mértem a combjára, lábam azonban olyan erős izomkötegekbe ütköztek, hogy próbálkozásaimnak itt véget is vetettem. Szabadon maradt kezemmel egyből a nyakam felé nyúltam volna, mert szorítása még mindig nem engedett, de a mozdulat közben megálltam, és teljesen lemerevedtem, ahogy szemeim az arcára tévedtek.
Bőre a fáklya halvány fényében krétafehérnek látszott, fekete szemei közepén írisze aranyszínűen világított, de nem is ezek rémisztettek meg leginkább, hanem félig nyitott szájából kilógó agyarai. Mikor észrevette, hogy tekintetem merre vándorolt, szája sarka vigyorra húzódott.
- Ma minden vacsorám házhoz jön – szólalt meg, miközben megláttam a mellkasán féloldalasan lógó vörös köpönyeget, és ekkor már összeállt a kép, legalábbis én úgy hittem.
- Én nem vacsorára jöttem - feleltem rémültem és értetlenkedést színlelve, bár amúgy sem volt ez olyan nehéz. - Mit keresel itt lenn? - tettem fel a kérdést, szemeimet pedig igyekeztem távol tartani az északiakat jelző ruhadarabtól, mintha egyáltalán nem is tűnt volna fel, vagy számomra nem hordozott volna magában semmiféle jelentést.
- Vacsorázok – felelte. - Meg reggelizek, meg ebédelek, attól függ milyen idő van. Te egy beszédes adag eleség vagy.
- Nem hiszem, hogy errefelé olyan sokan járkálnak - utaltam az előbbi szavaira. - Vagy mégis?
Szemeimet közben végig az övéin tartottam, ami nem bizonyult olyan egyszerű feladatnak, mivel legszívesebben soha többé nem néztem volna beléjük, de erős szorítása, valamint kétségbeesett próbálkozásom, hogy valamivel eltereljem a figyelmét, segítségemre voltak. És reménykedtem, hogy vörös szemeim az ő figyelmét is megragadják, na nem annyira, mint az a rémisztő feketeség, ami az ő arcából nézett vissza rám, melytől a középen elhelyezkedő arany kör élesen elkülönült, mint mikor valaki csukott szemmel a nap felé fordítja az arcát, csak ezek tele voltak élettel, rosszindulat és gonoszság áradt belőlük.
Botom felé nyúltam, és érzékeimmel Shade után kutattam, majd mikor célhoz értem, magamhoz kezdtem hívni, ám közben óvatosságra is intettem. Nem gondoltam, hogy a férfi számára világossá válik, mit is csinálok, de azért igyekeztem megőrizni rezzenéstelen ábrázatomat. Már ha egyáltalán az volt, csak arra emlékeztem, hogy én mindenesetre arra törekedtem.
- Meglepődnél, cukorfalat - vigyorgott továbbra is. - De majd kérdezd meg a többiektől odaát.
Rémültem láttam, hogy egyre szélesebbre nyíló szája éppen felém közelít, és ez pánik közeli állapotba juttatott. Reméltem, hogy még egy kis ideig sikerül szóval tartanom, míg ki nem találok valami értelmeset és Shade ide nem ér, de úgy tűnt, nem tervezett sokáig játszadozni velem. Riadtan kinyögtem az első dolgot, ami eszembe jutott, most blöfföléssel próbálkozva.
- Várj, a helyedben nem tenné…
Nem jutottam tovább, ugyanis közeledő agyarai láttán szabad kezem reflexszerűen előre nyúlt, hogy  távolabb toljam magamtól az alakot. A fájdalom azonban robbanásszerűen érkezett, körmeimet akaratlanul is belemélyesztettem bőrébe ott, ahol az előbb próbáltam magamtól eltolni, és amit valószínűleg még csak nem is érzett, lábaim pedig ezalatt teljesen megbénultak a fájdalom hatására.
Újabb hullám érkezett, ahogy fogai egyre beljebb hatoltak, mire egy ordítás szakadt ki belőlem. Egész testem görcsbe rándult, és a korábban hátamba kapott seb is erőteljesen szúrni kezdett, végül az egész testemben szétterjedt a fájdalom, béklyóba fogva azt, és teljesen tehetetlenné téve engem. Szemeim egy-egy erőteljesebb szúrás hatására akaratom ellenére is becsukódtak, majd amint képessé váltam újból egy kis levegőhöz jutni, ismét felcsapódtak, és ide-oda kapkodtam a tekintetem.
Látóterem szélébe azonban hamarosan bekúszott egy másik alak is, akiben felismertem Shade-et, de  képtelen voltam arra fordítani a fejemet, testemet még mindig a falhoz szorította a férfi, nyakam körül pedig egyre szorosabbra zárult az állkapcsa. Valahogy viszont mégis támadásba kellett lendítenem a farkast, így szemeimet becsuktam, és igyekeztem kizárni a fájdalmat, ami ahogy erősödött, úgy fosztott meg egyre jobban a tudatomtól is, én magam voltam a fájdalom, így lehetetlen volt kiszorítani.
Végül mégis maradt annyi lélekjelenlétem, hogy rá tudjam venni, ugorjon rá a hátára és célozza meg a nyakát. Shade támadásba is lendült, hátulról rávetődve harapott bele a vállába, ami elég volt ahhoz, hogy kiszabaduljak szorításából, és oldalra lendüljek. A férfi még egy ideig a farkast próbálta meg levergődni magáról, mindkét fél részéről erőteljes rángatás bontakozott ki. Én közben a ruhám alatti vékony felsőhöz kaptam, aminek egy darabjával tömködtem be korábban a kaputorony alatti szoba plafonján éktelenkedő repedést is, majd most újra beletépve kirántottam egy csíkot, és kezemmel a nyakamhoz szorítom. Nem sikerült lefednem a teljeset, tekintve, hogy elég rendesen feltépte a nyakam, így oda nyomtam, ahonnan legerőteljesebben éreztem a vérzést, bár már az egész nyakamat vörösre festette. Megtántorodtam, már eddig is elég bizonytalanul tartott fáklyám a földre csapódva csúszott ki ujjaim közül, azonban így szabaddá vált a kezem. Ruhám alól előbányásztam a nyakláncra csatlakoztatott medált, majd ujjaimmal a botom után kezdtem kutatni, de végül arra is sikerült ráfonnom őket.
Maradék erőmmel ráfeszültem, koncentrálásra ösztönözve magam, de egy ideig nem is tudtam a többi két farkas nyomára bukkanni, érzéseim és gondolataim a semmibe szálltak, egy föld alá szorult áldozat kiáltásai voltak ezek. Végül mégis megéreztem jelenlétüket, először csak halványan, majd egyre erősebben, és kétségbeesetten hívni kezdtem őket, bár csak reméltem, hogy eljutott hozzájuk az üzenet.
Már ez is igencsak sok energiámba került jelenlegi állapotomban, fekete pontok jelentek meg szemeim előtt, és lábaimat egyszerre hihetetlenül gyengének éreztem, így inkább odébb léptem, majd a fal mellé dobtam magam, úgysem tudtam volna már közvetlenül Shade segítségére lenni, hiszen még így is alig bírtam egyben tartani magam. Ekkor a másik két farkas is folyosón termett, úgy látszott, hívásom célba ért, most pedig a parancsomra vártak.
Szemeimet ismét becsuktam, ziháló lélegzetemet próbáltam egyenletesebbre csillapítani, majd mikor úgy éreztem, kellően képes leszek koncentrálni, az északi lény feje felé ugrasztottam őket, aki Shade-del való dulakodása közben a földre került, és most karját ökölbe szorítva próbálta meg összeszedni magát, ami sikerült is neki, hiszen három farkas között utat törve magának hirtelen felém vetette magát, mint egy ragadozó, és vállaimat elkapva ismét a földre szorított. Nem sok ellenállással kellett megküzdenie a részemről, bár ép állapotban se jelentettem volna neki nagy kihívást, ahogy ez már korábban bebizonyosodott.
- Mágusok, tündék, boszorkányok... - hörögte félig vihogva. - Utálom a fajtádat, bosszúságot okoznak.
Kezeivel megint a nyakam felé kezdett közelíteni, a harapás emléke azonban még mindig élesen élt bennem, a fájdalom pedig továbbra se szűnt, így azzal a kezemmel, amelyik legutóbb a botomra fonódott, és még most a körül tapogatózott, ismét megragadtam, és mivel az az oldalam még szabad volt, sikerült is előrántanom. Kétségbeesetten szúrtam vele előre a mellkasa felé, és ugyan nem volt éles, ahhoz elég volt, hogy megmentsem a nyakam az újabb támadástól. Apró reménysugár ébredt bennem, bár ahhoz már nem volt se erőm, se időm, hogy társaimat újra támadásra szólítsam, így csak reménykedni tudtam abban, hogy maguktól is megteszik.
Valóban rávetették magukat, karjába és lábába harapva kezdték el ráncigálni. A férfi minden ügyességét felhasználva próbált meg szabadulni tőlük, de egyre távolabb került tőlem, és látszólag nehezen bírt velük. Ha lett volna hozzá erőm, én is segítettem volna, de ez persze képtelenség volt, muszáj volt hagynom, hogy egyedül oldják meg a problémát, bármennyire is féltettem őket korábban. Jelenleg viszont a fájdalom leple beborított mindent, még aggódásomat is maga alá temetve.
Alig bírtam mozdulni, félig fekvő helyzetemben azonban még sikerült kivennem a fáklya felém pislogó lángjait. Nem messze feküdt tőlem, így csúszva-mászva sikerült kezeimmel olyan közel kerülnöm hozzá, hogy megkaparintsam.
Morgáshoz hasonló hangok töltötték ki a kripta belsejét, bár azt nem tudtam volna megmondani, hogy a férfitól vagy a farkasoktól származnak-e a hangok. Feléjük pillantva viszont láttam, ahogy térdre kényszerült, fejét karjával próbálta meg védeni, de vállát már teljesen beborította a vér. Fáklyával a kezemben próbáltam meg közelebb jutni hozzá, már szemeim egyre nehezebben tudták kivenni a formákat is, de csak egyetlen dolog volt most az eszemben: el kellett érnem, hogy a lángok beléje kaphassanak. A férfi ennek láttán összébb kuporodott, a tűz úgy látszott, megrémisztette, bár lehet, hogy ez csak jelenlegi állapotának volt köszönhető.
- Gyerünk, ne kíméljétek! - kiáltottam még egy utolsót, de én már nem bírtam előrébb vonszolni magam.
A morgások, roppanások és tépések hangja még elért hozzám, borzalmas hörgésekkel lezárulva. Aztán csend lett. Látásom egyre jobban elhomályosult, már tényleg alig láttam valamit, farkasaimat viszont egyáltalán nem találtam. Köddé váltak, lejárt az idejük. Shade azonban még ott volt, megéreztem, ahogy közelebb jött hozzám. Nem sebesült meg nagyon, én viszont az ájulás szélén álltam, és ez őt is kétségbe ejtette, nyüszítését azonban már csak távolról hallottam, de még annyira a tudatomnál voltam, hogy könyörgésbe fulladó kérésemet eljuttassam hozzá, és segítségért küldjem.
Ez volt az utolsó gondolatom, majd sötétség borult rám, és már egyáltalán nem érzékeltem semmit.

Kiáltásokra és lábdobogásokra ébredtem. Még nem szakadtam ki teljesen az álmok szövetéből, csukott szemmel feküdtem, és hallgattam a távoli zajokat. Egymásnak csapódó vagy súrlódó fémek hangjai is a fülembe kúsztak, kezdetben csak hagytam, hogy körülvegyen a ricsaj és a távoli kiáltások. Nyugodt voltam, viszont ahogy teltek a percek, a hangok pedig csak folytatódtak, megállás nélkül hangoztak fel egyszer az egyik, majd a másik irányból, kellemetlen érzés furakodott belém. Másik oldalamra akartam fordulni, de ekkor éles fájdalom hasított a nyakamba, ahogy fejemet megmozdítottam. Nyögések hagyták el a szám, és ekkor eszembe jutott...
Lelki szemeim előtt megint ott voltak a fekete-arany színű szemek, a hosszú agyarak és a vér, a fáklya lángjával egybe olvadva. Nyakamhoz nyúltam, és ugyan volt rajta valami, érintésemre ismét felszisszentem. Nem éreztem, hogy sötétség venne körül, pedig nem emlékeztem, hogy sikerült volna kijutnom a kriptából, de a félelmet nem felejtettem el. Karjaimat felemelve, tenyeremet a földre szorítva próbáltam feljebb tápászkodni, de eszméletlenül fájt minden mozdulat, légzésem felgyorsult.
- Jaj, ne mozogjon! - éreztem meg egy kéz érintését a vállamon. - Ne féljen, már biztonságban van, kihoztuk a temetőből.
Szemeimet lassan kinyitottam, és valóban nem a folyosón feküdtem. Láttam, hogy egy férfi alakja kúszik be a látóterembe, hamarosan fejem mellé is került, és ekkor már én is láttam őt. Egy egyszerű ruhába öltözött férfi körvonalai bontakoztak ki előttem, aki nem tűnt idősnek, haja már mégis őszbe borult. Felcser lehetett, egyik kezében valami üvegcsét tartott, a másikban pedig egy rongyot.
- Ezt igya meg – tartott oda valami furcsa szagú folyadékot a számhoz, de ekkorra már teljesen lenyugodtam, felismertem a déli sátor belsejét.
- Köszönöm – mondtam, miután kiittam az üveg tartalmát. - És mi van vele? - kérdeztem az északira utalva.
- Ő már nincs többé. A nyakát teljesen feltépte a farkasa.
Mármint a farkasaim – jutott eszembe, de nem szóltam semmit.
- Mondanám, hogy hála az Úrnak, nem okoz már több kárt, de tulajdonképpen inkább csak a segítségünkre volt. A démon felzabálta az északi őrséget, őt pedig… a farkas – mosolyodott el, de én ezt nem igazán tudtam viszonozni, így ő is komolyabban folytatta.
- Maga viszont elég súlyosan megsebesült, úgyhogy egy ideig sehova sem mehet. Pihennie kell, utána pedig… majd meglátja. Nagyon hálásak vagyunk Önnek – mosolyodott el megint, de ahogy szemeim újra lejjebb csukódtak, ezt már csak egy kicsi résen keresztül láttam, a démon szó volt az utolsó, amire még emlékeztem, majd teljesen magával rántott az álom.

Felhasználó profiljának megtekintése

4 Re: [Ostromjáték]Temető on Hétf. Júl. 30, 2018 7:59 pm

Jozef Strandgut

avatar
Felszentelt Pap
Felszentelt Pap
Az előző győzelem mámorában érek vissza az északi táborba... azaz éppen érnék, amikor is két katona egy hordágyat cipelve elém vág, miközben majdnem fellöknek. Pár lépést hátratántorodom meglepetésemben. A hordágyon egy nő fekszik, látszólag az északi sereg egyenruhájában, bár páncéljából már kihámozták, az arca szenvedést tükröz, bőre sárgás és fekete csíkok tűnnek át rajta.
Kicsit lelohad a lelkesedésem, ahogy ránézek a sebesült nő arcára.
- Mi történt? Van szabad gyógyító, nem néz ki túl jól? - kérdezem a hordágyat cipelőktől.
- Élőholt méreg. - feleli futtában az egyik, miközben az egyik apáca már rohan is oda hozzá; ahogy leteszik a földre a gyógyító fölé hajol és pár másodpercig vizsgálgatja, mielőtt aggódó arccal felnéz a körülötte állókra
- Ezen ima nem segít. Kellene az ellenméreg.
Nem vagyok túl jó a mérgekben, de a sietségből sejtem, hogy az nem lehet nagyon kellemes, aztán az apáca szavaira csak megborzongok.
- Ellenméreg? Létezik olyan? Milyen szer ellensúlyoz egy holt lény fertőzését?
- Mindenre létezik ellenméreg. De ahhoz, hogy kikeverjük szükség van az eredeti méregre. - néz a mellettem lévő katonákra. - Az csak a hullamágusoknál van.
Izgatott leszek, mert elég hátborzongatóan hangzik az a szó, hogy hullamágus, bár a nekromancia azért elég veszélyes játék és aki űzi sem a legveszélytelenebb ellenfél, de még eléggé fel vagyok dobva a kriptában történtek után, így nem vagyok túl megfontolt, amikor megszólalok.
- És hol vannak ilyenek? Talán segíthetek megszerezni az ellenmérget, nem hiszem, hogy a tisztek, most egy sebesült miatt külön expedíciót indítanának ezért, de ha én segíthetek?
A két erősen lapító katona rám néz, aztán összenéznek és bólintanak.
- A temetőben. Arrafelé menekült az, akinek a csontváza megvágta Bryneldát. - néz le újra a nőre.
Szóval a temető.....és most már nevet is köthetek a sebesülthöz, ami személyesebbé teszi az egészet.
- Hát ott még nem jártam, mióta a városban vagyok, de hát biztos érdekes hely. - próbálom tréfára venni, de azért sejtem, hogy nem lesz ez olyan egyszerű. - Csak egy nekromanta van ott vagy lehet több is? - nézek a jól értesültebb hordozóra.
- Nem tudjuk. Ha minden igaz valami zsoldos csapat már kiirtotta az ottaniak nagy részét, szóval nem kellene lennie egynek sem.
- Akkor remélhetőleg csak egy tévedt arra, de mit kell tőle megszereznem, ha megtalálom?
- A hullamérget, amivel az élőholtak, de különösen annak az élőholtnak a fegyvere van megkenve, aki ezt a nőt eltalálta. - feleli sietve az apáca, miközben próbálja lassítani a méreg terjedését.
- Értem, vagy a méreg kell vagy a fegyver. Megyek is, csak összeszedem a holmimat és beszerzek még két kulacs szenteltvizet, az a kriptáknál is használt. - biccentek az elfoglalt nővérnek és a szenvedőnek egy biztató mosolyt küldök, aztán rohanok, ahogy csak tudok, hogy mielőbb indulhassak.
A két katona eligazított a temetőhöz, így nem nehéz odatalálnom. Nem is hittem, hogy a város nyughelye ilyen hatalmas és tele van díszesebbnél díszesebb sírkövekkel.
Nem is kell messzire mennem benne, hogy találjak is valakit, az egyik mögött egy alak ül, hátát nekivetve a sírkőnek. Talán a nekromanta? Elég nyugodtan ücsörög itt, így a tippem az lenne, hogy ő az, bár nem akarnám anélkül hátba támadni, hogy nem tudnám biztosan.
A kezem a Bibliámon, aminek lapjai közé dugom az ujjam, hogy azonnal kinyithassam, ha kell és úgy szólítom meg.
- Ki vagy és mi dolgod itt?
Az alak hátrafordul, meglepetésemre egy jól táplált, fényesen fekete hajú nő az kopott, de jó minőségű páncélban.
- Ezt nekem kellene kérdeznem. Te jöttél ide, nem?
- A városban harcok vannak és ez északi terület. Én pedig északi vagyok, így jogom van kérdőre vonni téged. Ráadásul megtámadták az egyik katonánkat épp itt nem rég, szóval még egyszer megkérdem ki vagy és mit keresel itt? – ingatom meg a fejem rosszallóan.
Nem lepődik és nem ijed meg, ez rossz jel…..
- El vagy tájolva. Ez déli terület. Látsz itt bárkit az északi helyőrségből?
Ha őszinte akarok lenni, akkor nem látok, de nekem azt mondta nemrég az a katona, hogy kiűztük innen a nekrokat, akkor a mienk, nem?
- Nem, de délit sem látok, így ez nem jelent semmit. És én itt vagyok, de ezek szerint te déli vagy? És nem lepett meg a támadás története sem, így tudod miről van szó. Mond, hol a hullatáncoltató? – vágok vissza.
A nő kinyújtja oldalra a kardját, aminek markolatában megcsillan egy sötétkék ékkő, aztán belevágja a földbe, a kard nyomán a repedés irreálisan nagy lesz és onnan egy páncélos élőholt mászik elő.
Már akkor gyorsan hátrébb lépek, amikor a kardja megindul lefelé, így elég nagy terem van, mire megjelenik az általa megidézett csontváz.
- Szóval te vagy az, mily meglepő......- ironizálok kicsit, de nem késlekedek. - Sacra Lux! - idézem a fényt az élőholtra, a Bibliát felcsapva, mielőtt még egy lépést is tenne.
Az élőholt térdre rogy és a kardjára támaszkodik, megpróbál felkelni de nem igazán sikerül neki, viszont határozottan él még. Üröm az örömben, hogy bár a mágiám megsebezte, még sem ölte meg a csontit, ami azt jelzi, hogy elég erős, így még gondot okozhat, de most kénytelen vagyok a gazdájára koncentrálni, aki habozás nélkül nekem ront.
- Pap. Utálom a papokat. - kiáltja, ahogy átveti magát a sírkövön kardját oldalra tartva.
- Én meg a hullamágusokat, így az érzés kölcsönös! - ugrom oldalra és gyors dilemma után én is a kardomat húzom elő, mert az hosszabb, mint a buzogányom.
A nő nagyon gyors, gyorsabb, mint ahogy számítottam rá és láthatóan nem először forgatja a fegyverét. Azt hittem, hogy inkább a mágiájára hagyatkozik majd……tévedtem.
- Felesleges kardforgatót játszanod, papfiú. Ismerem a fajtádat.
Ahogy meglendíti a pengét, azzal ellentétes irányba és hátrafelé ugrok, hogy elkerüljem, majd ha elsuhant előttem a kardja. Átdobom a kardot a bal kezembe és a jobbal előkapom a pisztolyom és leadok a mellkasára egy lövést.
- Azt hiszed, ha egyet ismersz, mindünket ismersz? Nem zavar, hogy sötét elf vagyok? Láttál már ilyen papot? – kérdezem, mert ezen mindig mindenki fennakad, csak ő nem eddig legalábbis.
Talán ez az ami megzavarja, a kardja ugyanis elsuhan előttem, a lövésem pedig telibe találja és átlyukasztja a páncélját, amitől megtorpan.
Tökéletes lövés! Ilyen közelről a páncélja sem védi meg!
A nő a sebhez kap, de azután csak nevetni kezd.
- Mintha az olyan könnyű lenne, papfiú! - azzal kinyújtja oldalra a kardját, amin felragyog kéken az ékkő. - Samael. - a kőből kékes tövisek kúsznak elő, mintha valami inda lenne és körbefonják a nőt. - Csontlélek. - mondja rekedtes hangon, aztán páncélja megváltozik, mintha egybefolyna a testével és fehér, csontszerű lesz, ami a fejét is körbeveszi, mint egy groteszk, szarvas koponya.
A megidézett mágia a kardjából árad elő. Láttam már ilyet, de ott egy szellemalak védte az illető vámpírt, ez másféle, de mégis hasonló. Gyanús, hogy ezzel nem boldogulok olyan könnyen. Fél szemmel pedig látom, hogy a csonti is magához tér és ő is közeledik.
- Uram, segíts! - fohászkodom és mágiám segítségével kérem az Úrtól a körülöttem lévő föld felszentelését, miközben hátrálok és igyekszem újra tölteni a fegyverem.
A nő és a csontváz egyszerre sikít fel túlvilági hangon, ahogy a megszentelt földre lépnek és hátrálva próbálnak lejutni róla, a nő eközben felém mutat a kardjával, amitől egy jókora csontököl bújik elő a földből egy pillanat alatt és a következő pillanatban gyomorszájon vág.
Hátrébb tántorodom és levegő után kapkodok. Nem tudom, hogy működhet a nekromanta varázslata a felszentelt földön, de megpróbálom letaposni vagy lerúgni a földből kiálló részt.
A kéz nem sokáig bírja, amint hátralépek tőle már foszlik is szét, az első rúgásom porrá zúzza.
- Na mi van nekro, már nem olyan nagy a szád? - kérdezem a nőtől elterelésként, miközben igyekszem újra tölteni a pisztolyom.
A nő sebesen megkerüli a felszentelt földet és oldalról támad felém, kardját most függőlegesen a feje fölé emelve és úgy sújtva le. A csontváz ugyanezzel próbálkozik, csak sokkal lassabb így még csak félúton jár.
Egy háromméteres kör elég mozgásteret enged nekem arra, hogy követbe a nő mozgását tartsam a távolságot és ne érhessen el, viszont én kényelmesen megcélzom a fejét és meghúzom a ravaszt, a csonti még elég távol van, hogy ne okozzon bajt.
A golyótól hátrabicsaklik a nő feje s szép lyukat hagy a csontszerű sisakban, de töretlenül halad tovább előre.
Fogalmam sincs, hogy miként lehet, hogy túléljen egy golyó ütötte lyukat a fejében, de ez történik!
A felszentelt föld még kívül tartja őket, így addig kísérletezhetek még. Újabb golyót tuszkolok a csőbe, miközben tartom a távolságot a körön belül.
- Ezt hogy csináltad? - igyekszem a figyelmét közben megint elvonni, habár eddig se nagyon érdekelte mit csinálok, nagyon bízhat az erejében.
A nő nem válaszol, helyette csak újra felém mutat, amitől a hátam mögül két erős csontkar ugrik elő és kapaszkodik bele a ruhámba, valószínűleg azzal a feltett szándékkal, hogy lerántsanak a földre.
Mikor elkapnak a csontkarok, megtorpanok, különben sem tudnék tovább menni, mert a csonti is közel van már. A pisztollyal most a nő kardot tartó kezére lövök, mert gyanúm szerint az az ereje forrása és ha elveszíti, akkor talán megölhető. Az engem lefelé húzó karokkal utána foglalkozom és az előbbi módszert használni majd, tehát megpróbálom eltiporni.
A nő karja eltörik ott, ahol eltalálom, a kardja lehullik és úgy néz ki jól tippeltem, ahogy elengedi a fegyvert visszaalakul és sokkos állapotban kezdi szorongatni az immár nagyon is hús-vér karjának csonkját.
Azt hiszem, most jött el az én időm, különben is a mágiám már nem tarthat ki sokáig, így a pisztoly az övembe kerül, én meg buzogányt rántva lerohanom a sebesült és fegyver nélkül védtelen nekromantát. Jókorát sózok a fejére, ügyelve közben, hogy a csontváz a nő túloldalán legyen és ne tudjon elkapni.
A nő feje bereped az ütéstől, ami a gyors halálához vezet, a nekromanta páncélcsörgés közepette eldől, csontváza pedig eltűnik, egyedül a kardja marad ott
Felkiáltok a megkönnyebbüléstől, amikor összeesik és a megidézett élőholtja is eltűnik. Nem sokat adtam volna az elején a saját bőrömért. Őszintén szólva kellően be voltam tojva mikor megjelent rajta az a páncélféle, de azzal, hogy legyőztem, bebizonyítottam magamnak, hogy jó vagyok és Norven atya igazán büszke lehet rám, nem hozok rá szégyent.
Felkapom a csonti kardját a földről és hátra sem nézve rohanok vissza a táborba, egyenesen az apácához.
- Itt a kard, ez sebezhette meg. - lihegem a futás után a térdemre támaszkodva.
Az apáca elveszi a kardot és biztosít róla, hogy innen már megoldja.
- Még találkozunk. – mosolygok biztatóan az erősen verejtékező és nyögdécselő betegére, aztán elhúzom a csíkot.
Rám fér egy alapos tisztálkodás, valahogy piszkosnak érzem magam ez után a kirándulás után.

Felhasználó profiljának megtekintése

5 Re: [Ostromjáték]Temető on Szer. Aug. 01, 2018 1:29 am

Wilhelmina von Nachtraben

avatar
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja
Előző sikere ott tombol benne, mint a tűz. A tűz mondjuk ártana neki, de a siker nem. A siker csak megrészegíti, mint a vér, amit nemrég magába szívott. Varázsereje patakként buzog és alig várja, hogy előtörhessen. Beszélni akar mondjuk, sokat beszélni, leülni este és csak mondani a magáét Damiennek, aztán nézni nagy szemekkel az övébe és kérdezni, és hallgatni, neki mi mondanivalója van. Arról, amit tettek, ami szerepet játszottak itt. Felkészült már mindenre. Arra is, hogy Dél veszít. Nem tudja, mi lesz akkor velük, de próbálja minél többször beleélni magát lelkileg... Páncél. A fájdalmak mint páncél. Menni fog.
A várfaltól táborba visszaérésük után nemsokára tovább is haladnak. A kővetők majd minden bizonnyal teszik a dolgukat. Egy északi támadást kellene visszaverniük. Mina végre megörül, hogy na, most sokan lesznek, az egész seregben kell majd megtalálnia, ki nem déli, nehogy véletlenül őket bántsa. Azonban egyszer csak valami felettébb hányingerkeltő bűz, ami ráadásul fájdalmas is, égeti, akár a nap, telíti meg a levegőt.
- Tömjén! - kiált fel és próbál minél kevésbé lélegezni. A sereg halad tovább, ő viszont nem tud, Damien pedig mellette marad, remélve, hogy ezért nem fogják megnyúzni. Nem hagyja itt egyedül, ha nem muszáj, sosem. Remek, megint egyedül, illetve kettedül maradtak.
Megpróbálván elkerülni a gyilkos szubsztanciát egy oldalsó utcában próbálnak menedéket keresni, meg valami összekötő-útvonalat, amellyel visszatérhetnek a csapathoz. Sikerül kivergődniük egy elágazáshoz, ám pont ekkor pillant meg egy másik alakot. Apácaöltözékben. Egy nő. Aki egyáltalán nem tűnik ártalmasnak, azonban nyilván nem beszélgetni óhajt majd... Riadtan körbenéz, majd látja, hogy Damien már meg is indult rohanva az egyetlen irányba, amerre mehetnek, a harmadik úton, követi hát. A gyilkos köhögtető vacakság irányából valami csörgést hall, mintha rab vonszolná láncait. De nem rab az. Pontosan tudja, kiknek vannak ilyen fegyvereik: Az inkvizítoroknak... Két egyházi. És még a vérüket sem szívhatja ki. Na nem, mintha olyan közel akarna kerülni hozzájuk...
Hirtelen egy hatalmas, díszes kovácsoltvas kaput pillantanak meg. Mögötte sírkövek. Temető. Beiszkolnak rajta, azonban a léptek is csattogva közelednek feléjük.
Damien előkapja két holdezüst tőrét, és szorosan markolva azokat a kapun áthaladva bal irányba surran, Mina szorosan mögötte, majd a self a vámpírt maga mögé irányítja. Mina persze felkészül arra, hogy ha beérik őket, akkor nyomban hozzá tudjon vágni valamit a támadóhoz, természetesen mágia-eredetűt... Az északiak pedig közelítenek, előbb az inkvizítor lép be, láncával és rövidkardjával, magabiztos mosollyal az arcán, amely egyébként egészen széppé is tehetné, bár a haja kissé túl rövid és szürke már, de inkább túl rövid.
- Kyrie, kyrie, kyrie eleison. - mondja énekelve az egyház nyelvén a Mina szerint meglehetősen furcsán hangzó szavakat. - Igaza volt, Beatrice nővér.
A hideg is kirázza, és nem azért, mert temetőben vannak. Azzal gondja nem lenne... de ez a hadoválás felállítja azokat az apró pihéket a hátán. Na meg az a lánc. És már megint nincs hova bújni. Hogy a manóba tudják ezek mindig sarokba szorítani őket...? Mondjuk itt azért még van szabad tér.
- Nővér? Cöh... csak úgy bárkire ráaggatni ilyen szavakat, mely rokoni és közeli kapcsolatot feltételez... holott mi a közös magukban, azon kívül, hogy el akarnak minket tenni láb alól? - néz leszegett állal és élesen felnyitott szemekkel az inkvizítor szemébe. Egy pillanatra átfut az agyán, mit tenne vele, ha elkapná.. de azt nem fogja engedni. Az elmúlt napokban volt alkalma gyakorolni az olyan szövegeket, amelyekkel talán húzhatja kissé az időt vagy valamilyen mértékben nyomást gyakorolhat az ellen lelkiállapotára. Na nem mintha egy inkvizítort meghatna a beszéd...
- Például mi nem vagyunk feleslegesen érzelgősek és van annyi általános műveltségünk hogy tisztában vagyunk a szavak eredetével. ellenben veled, vámpír, aki csak a semmire járatod a szádat. - inzultálja a ránéző férfi. Megszokta már. Lánca színpadias mozdulattal súrolja a földet, másik felét pedig a kezébe kaparintja. Te jó ég, ezek a brutális fegyverek. De legalább egy kis változatosság a sok durrogtató masina után. Azokat már úgyis megunta, ezzel a lánccal meg olyan messzire nem lehet célozni, hála az égnek. Ugye nem szoktál mondjuk... eldobni?
- Az érzelgősség nem feltétlenül felesleges... - veti közbe, ezt muszáj, mert bár úgyse fogja soha felfogni, akármennyit papol nekik - hm... - róla, hogy az érzelmeket nem szükséges feltétlenül kukába dobni, attól még muszáj kimondania. Legalább őt magát is emlékezteti rá.
- De ha ez kell szívesen megtanítom neked életed utolsó leckéjét. Az Egyház szolgálatában álló apácákat és női kereszteseket a nővér kifejezés illeti meg, ugyanis ahogy az Úr Krisztus mondta, mindannyian a testvérei lettünk az Úrban. Ez pedig igazabb, mint bármi, ami a ti vérfertőző tornyaitokban fellelhető.
A vérfertőzésen valóban ő is elgondolkodott párszor... nyugtalanító gondolat, azt meg kell hagyni. Ám van egy szerencséje. - Milyen jó, hogy otthagytam akkor! - Mármint a tornyot. Persze reményei szerint nem fognak addig életben maradni, hogy továbbadják... Nagyokat lélegzik, próbálván legyőzni magában a görcsöt, amely mindig elkapja ilyenkor. Hirtelen és még mielőtt a gondolat teljesen kifejlődhetne, szinte ösztönből megidéz egy éjlángot és az inkvizítor felé lövi az árnyakból font tüzet.
Közben hátrál, ahogy Damien is. - Szerintem a kisasszony tisztában van ezekkel.
- Így van, tisztában vagyok. Ismernünk kell az ellenségeinket, nemdebár? Mármint azokat, akik az ellenségeink akarnak lenni, nem mintha én választottam volna őket...
- Az Úr egy pusztító démont küldött rátok, ennyire szeret benneteket. Biztos, hogy jó úton jártok, ha el akarnak törölni mindenkit a föld színéről? - kérdi a self
Az éjlángot az inkvizítor nemes egyszerűséggel MEGFOGJA A KEZÉVEL. Éppen csak szisszen egyet, ahogy az ujjai közé zárja azt, az apáca, aki egyébként egy középkorú, vagy annál kissé idősebb nő, és folyamatosan imádkozik összetett kezekkel, most mormol valamit, mire a heg a férfi kezén be is gyógyul. Ó, hogy az a... A férfi pedig egy nagyot lép előre, és lendít egyet a kezén.
- Ránk? Neked senki nem mondta még el, tünde, hogy ki hívta ide Abaddónt?
- Hm. Nem kormos. Egész konszolidáltak vagytok, nem szitkozódtok sokat - gondolja Damien és hangot is ad gondolatainak, mert - mi veszítenivalója van? - Bárki hívta is ide, az Istenetek megvédhetett volna titeket, nem? Komolyan, hagyni, hogy csak úgy porrá égjen egy világ... nem találjátok ezt kicsit túlságosan is kegyetlennek?
Elraktározza az elméjében, ahogy Mina is, hogy jobb lesz először az apácával kezdeni valamit, ugyanis amíg bármikor képes felgyógyítani a sebeket, nem sokra mennek.
- Mondja csak, nővér - kezdi Mina, ahogy elméje lassan kinyúl a magasban keringő tollas barátjáért, s hívja - Nem fél a madaraktól?
A temető fölött egy fekete alak körvonalai látszódnak, a holló alább ereszkedik, s sebesen közelít az apácához. Mina arca viszont hirtelen olyan mértékben sajogni kezd, ahogy a lánc felsérti a bőrét, hogy legszívesebben átalakulna valami tűzlénnyé, és elégetne mindenkit. Tehetetlen dühvel néz a két északira. Felkiáltva szorítja össze a fogát. Hedwig felé pedig egy fehér sugárnyaláb száguld, így a madár ismét el lesz hessegetve és arrébb repül csattogó szárnyakkal. - Hagyjátok a madaramat! - persze nem mintha a saját fájdalma nem lenne eléggé kínzó, de azt már nem, hogy az állatait is bántódás érje. Damien szinte reszket a tehetetlenségtől, de sejti, hogy ha olyan közel férkőzne az északi pároshoz, hogy a tőrei bármit is érjenek, azok a láncok kellemetlenebb dolgokat is elérhetnének, mint egyszerűen egy csapás. Már éppen rászólna Minára, hogy bénítsa le őket, addig ő teszi a dolgát, ám a vámpírnak pontosan ez járt a fejében... A Bábszínházzal átveszi az uralmat a két északi mozgása fölött, majd egy helyben állva kisöpri a kósza tincset a szeméből, fülei mögé igazítja azt és hátrahajtja a fejét, szabadon hagyva a nyakát jókora részen... ha pedig a mágiája sikerült, akkor az inkvizítornak meg az apácának is ezt kellene tennie, eközben Damien az inkvizítorhoz lép és nyakához illeszti az egyik pengét, majd elhúzza... a másik a hasát célozza egyelőre, bár reményei szerint arra már nem lesz szükség.
A mozdulat meg is kezdődik, azonban ahogy a penge elkezdene vért fakasztani, az inkvizítor hátralép és erősen rágod Damien csuklójára. Hogyan...?
- Ügyes kis boszorkány vagy, de találkoztam már rosszabbakkal is. - mutatja ki foga fehérjét szó szerint az inkvizítor, ellentartva a sötét tünde kezét. Nyakán groteszk módon szivárog lefelé a vér - akárcsak Mina arcán, bár az kevésbé vitális pont.
Na, remek, megtalálják képességének egyetlen hátulütőjét. Mindegy, azért így is elég jól megúszta... csak ne szakadna le a fele arca, kéne hamarosan egy tükör, hogy lássa, mennyire borzalmasan néz ki. Lassan nem kell maszk ahhoz a kísértet-hatáshoz. Ez a gondolat megmosolyogtat...ná, de a mosolygás is fájdalmas.
- Remélem, leszek még ügyesebb is! - Miközben Damien pedig elemi erőből igyekszik kiszabadítani fogva tartott kezét, közben a másikat beleszúrja az inkvizítor hasába, ha már ott van, remélve, hogy erre azért csak elengedi... Mina pedig egy újabb éjlángot küld ezúttal az apáca irányába. Az inkvizítor erre hátralép, így a self keze is kiszabadul, az apáca vállára pedig egy folt kerül, de csak a ruhán, ugyanis motyogása következtében ismét visszanő a sértetlen felület...
Mina megforgatja a szemeit, megelégelvén, hogy állandóan visszagyógyítják az általa okozott sebeket. - Nem akartok véletlenül kiengedni minket innen?! Vissza kéne mennünk a seregünkhöz.
A férfi a kardját Damien felé irányítja, másik kezével viszont a hasát szorítja. Hát ott is bejutott kissé a penge...
- Judica mea. - mondja ki a mintegy varázsszavakat, mire Damienbe élesen hasít bele a fájdalom, s egy pillanatig mozdulni sem tud. Az apáca megint mormol, és a sebek kezdenek összeforrni...
- NEM! - akarja mondani, de artikulálás hiánya miatt inkább csak egy sikítás lesz belőle. Annyit lát még épp, hogy egy penge indul Damien felé, ám ebben a pillanatban sarkon fordul és meg is pördül azon, majd ezt a körbe-körbe forgást abba se hagyja, mintha holmi esőtáncot járna... Ennek következtében az inkvizítort elszédíti és meg tudja védeni a sötét tündét. Utóbbi ki is használja az alkalmat, megismétli iménti mozdulatát, mely az inkvizítor nyakának elnyiszatolására volt hivatott. Gusztustalan hang hallatszik és vér bugyog föl a penge alkotta résből. Vajon gondolt erre Armin, amikor nekiadta? Milyen sorsot szánt a pengéknek? Vajon kell-e nekik ott harcolniuk, ahol most élnek?...
Az inkvizítor összeesik a földön. Az apáca viszont rögtön Minára szegezi a buzogányát, melyből megjelenik egy olyan fénysáv, mellyel korábban madarát hessegették arrébb... majd a következő pillanatban olyan égető érzés járja át, mintha csak kiállt volna teljesen fedetlenül a napfényre. Szúró, félelmetes, halálos és bénító... bár csak egy pillanatig tart.
Damien megvető fintorba húzva a száját lép hátrébb. Fogalma sincs, mire menne e nélkül a lány nélkül. Valószínűleg nem keveredne ilyen helyzetekbe, de ez más kérdés... most veszi csak észre azonban, hogy Mina bajban van. Azt a fénysugarat még látni is fájdalmas...
A vámpír még pislogni se tud, egész teste egy megfeszült görcsszobor lesz, a fájdalomkiáltás is az ajkaira fagy. A fájdalom szinte teljesen kimos bármi mást a prioritások közül. Csak menekülni, elbújni. Damien megint nemigen menne neki a buzogánynak tőrökkel - be kell szereznie hajítókéseket, vési fel magának gondolatban -, így ismét tehetetlenül tudja csak nézni Mina fájdalmát. Ezekkel beszélni értelmetlen.
Mina fájdalma ködén át még egy éjlángot vág hozzá az apácához, ezúttal a buzogányt tartó kezet célozva. Ám amaz csak felkapja a kezét, így a láng célt téveszt. Az északi nő részéről újabb fájdalomfény következik, de Mina ezúttal nem hagyja annyiban. Irritáltan felkiált. - Fény kell? Fényt tudok én is.... - s Lángoló tekintetével elvakítja az apácát. Pont időben ahhoz, hogy a szent fény őt ne találja el. Damien ismét közelítene az immáron egyetlen megmaradt ellenfelükhöz, ám a nő lehajtja a fejét és egyik karjával védi magát, buzogányát lengetve ide-oda széles ívben.
Damien csak torokhangon morog valamit. - Komolyan ennyit érünk neked? Nem akarod inkább meggyászolni a társadat?
- Hagyd csak... - szólal meg Mina, de a hangja már furcsán remeg. - Damien, szerintem lépj hátrébb. - Mintha valami nagy fenyegető, földrengető valamire készülne... pedig csak nem akarja, hogy a buzogányos apáca vaktában eltalálja a sötét tündét, ugyanis ismét besötétít mindent, hogy egymaga kerülhessen a közelébe... Annyit lát, hogy a nő elveszetten botorkálna kifelé a sötétből. De már tudja, mit fog tenni vele. Úgy hiszi...
Damien hátrafelé botorkál. Úgyse tudna mást tenni. Eléggé irritálja, mikor ez történik, főleg azért, mert ilyenkor igazán érzi, Mina mennyivel erősebb nála, de azért senkinek nem válna hasznára, ha halott válna belőle egyhamar.
Mina nagyra nyitott szemekkel, az árnyak ködén keresztül lépked közelebb, óvatosan, és az apáca fejét célozza egy éjlánggal... El is találja, fájdalmas nyögés a válasz, a nő az arcát fogja és láthatóan szenved. Mina fejében egy szó ismétlődik csak. Szúrni kezd az orra és a szeme... de még látnia kell. Valamennyire.
Előszedi nem túl gyakran kézben fogott holdezüst tőrét, és szúr vele. Nem fogja elnyiszitelni a torkát, az biztos, attól még mindig rosszul van, így az apáca hasát célozza. Kényszerítenie kell magát, hogy ne csukja be erősen a szemeit... A nő összegörnyed és a földre hanyatlik, követve társát.
- Sajnálom - motyogja a szót, és egy pár pillanatig csak áll, majd hirtelenséggel a legközelebbi fűcsomóhoz rohan és letörli a vért. Túlságosan is finom illata van. De nem... egyrészt, egyházi vért nem szabad innia, másrészt... nem.
- Mina... Még mindig nem látok, mi történik?
- Ja... - Eltünteti a sötétséget, szinte már el is felejtette és túlságosan is megszokottá vált számára. Damien pislog egy kicsit, hunyorog még.
- Csak kapkodom a fejem
- szalad oda Minához, majd karjaiba zárja, még azonmód a tőrökkel a kezében. - Ügyes vagy. - Mina csak rázza a fejét. - De az vagy, te is tudod.
Hiába tudja, akkor sem fog soha örülni neki... Ilyenkor gondol arra, hogy otthon kellett volna maradniuk, de akkor sem lett volna jobb. Akkor meg azért marná magát, mert semmit sem tesz.
- Szerinted él még? - kérdi a vámpír, nem tudván, miféle választ vár pontosan...
- Nem számít. Siessünk. Ki tudja, hol jár már a csapatunk... - indul el a temető kijárata felé. Még visszanéz és végigtekint a sírokon. Hát most eggyel több lesz közöttük. Valamilyen szinten ez is megszentségtelenítése a helynek...
Sajnálom, gondolja Mina, ahogy kilép a temetőből. Ennél jobban viszont még soha nem érezte magát az adott helyre illőnek. Ha már ölniük kell, legalább itt tegyék. Most pedig talán vár rájuk még egy adag északi... Talán rossz emberek, talán jók. De a végső cél, a végső... Valahogy csak megbékél magával. Elvégre véd valamit, ami fontos neki. Vajon Adelin megvetné ezért? Elszegődöttnek gondolná, aki másokat szolgál? Vagy inkább, ha most látná, irigykedne, hogy ő miért nem lehet itt?...

Felhasználó profiljának megtekintése

6 Re: [Ostromjáték]Temető on Csüt. Aug. 02, 2018 1:23 am

Tertullius

avatar
Felszentelt Inkvizítor
Felszentelt Inkvizítor
Szinte már meg sem lepődöm, hogy visszaérésem pillanatában azonnal keres valaki, épp csak egy kulacs vezet van időm meginni, mielőtt egy apród megtalálna egy paranccsal, miszerint Augustinus rendfőnök keres. Ezúttal nem kényelmeskedem el a dolgot, nehogy megint egy megbeszélésről maradjak le, helyette elindulok megkeresni a félkarú atyát. Mikor odaérek épp mérges  arccal zavar el egy világi katonát. Érkezésemre végig simít a szakállán és szusszan egyet.
- Hagen. Épp időben, kezd elfogyni a türelmem az életképtelen lovagok miatt.
- Sajnos nincs vele egyedül. Dícsértessék a Jézus Krisztus. – köszönök, majd várom, hogy elmondja miért is kerestetett meg.
- Mindörökké. Hallott már a temetőről?
- Semmi többet, azon kívül, hogy van a városban.
- Az utóbbi pár napban nagy huzavona tárgya. A fal közvetlen szomszédságában van, valamikor nekromanták fészke volt de a zsoldosaink kitakarították. Azóta elveszítettük és újra elfoglaltuk több alkalommal. Sajnos a város másik végében van túl jó helyen, ahonnan jó támadásokat lehet indítani és vissza lehet vonulni, ha sikerül egy állandó bázist kialakítani. De ahhoz meg kell tartanunk.
Egyértelműnek tűnt a feladat.
- A védekezésben kell majd segítenem?
- Nem segítenie. Vezetnie. Odaküldtem egy csapat zsoldost néhány keresztes kíséretében, de a déliek nem adják könnyen magukat. A maga dolga az lesz, hogy túljárjon minden mesterkedésükön, míg védhető bázis épül fel.
A végén még teljesen beleszokom a parancsok osztogatásába…
- Ahogyan óhajtja. Tudunk valamit a déliekről? Hány emberük van ott, vagy mifélék?
- A jelentések egy íjász szakaszról szólnak, amit valami tünde vezet, de javarészében emberek. A pontos számuk nem ismert, de a házak között bújtak el, olyan huszan lehetnek.
Nem volt több kérdésem, a saját embereim létszámát majd kiderítem ha odaértem.
- Ha nincs más, akkor indulnék. – jeleztem távozásom szándékát.
- Procedamus in Pacem. – vet rám keresztet a püspök, én pedig elindulok megkeresni a csapatomat.
Könnyen megtalálom a temetőt, ám ahogyan a közelébe érek, az egyik ház ablakából az íj hurjainak a ropogását hallom meg. A fal mellé húzódom, még mielőtt valamelyik íjász célbavenne. Itt gondolkodom el a következő lépésemen. Ha betudnék lopózni az egyik magasabb házba, nem csak a terepet látnám át, hanem talán néhány elrejtőzött íjászt is kitudnék szúrni. Így is teszek, és belépek az egyik közelben lévő magas házba. Rossz döntésnek bizonyult, mivel ahogyan beléptem, egy penge feszült a torkomnak oldalról.
- Nocsak, több erősítésre számítottam. - hallom az erős akcentussal beszélő női hangot. – Most az a feladatod, hogy bebizonyítsd, hogy megéri életben hagynom téged, északi.
Nyugalom, más úgysem hoz ki innen élve.
- Szar dolog lenne megölni a saját kémeteket. - erőltetek magamra egy röhögést.
- Kém? Hogy bizonyítod?
- Úgy, hogy kés van a torkom előtt, sehogyan. Ez esetben meg kell elégedned majd az utólagos lecseszéssel, hogy a legjobbat ölted meg.
- Ki a műveleti tiszted?
- Ha nem ismered meg sem az arcom, sem a hangom, nagy valószínűséggel nem vagy felhatalmazva arra, hogy elmondjam. De ha megengednéd, hogy elővegyek valamit, azonnal elmúlnának kétségeid. - Most ne hagyjon cserbe a déliek naivitása, most az egyszer…
- Előbb mondj valami hasznosat. Az északi seregről, amit egy északi nem mondana el.
- Nagyjából ötvent ember ér ide nemsokára, erról jöttem szólni. Annyira bíznak a sikerben, hogy két óra múlva indulnak a mesteremberek, hogy meg inkább megerősítsék a temető védelmét, miután elfoglalták. Erről jöttem szólni, kedves...? - várok arra, hogy elárulja a nevét.
A nő lazít egy kicsit a penge szorításán, majd fogást vált, hogy elém sétálhasson. Egy sötét tünde nő az.
- Neked csak Gleamwight tizedes.
- Örülök a találkozásnak, bár kés nélkül sokkal barátságosabb lenne. És most szépen elővöszem a fegyveremet, aminek a markolatán lesz egy véset. Ezzel ismerjük meg egymást kémek. Nem azért, hogy fényezzem magam, de én találtam ki. Engedi tehát, hogy levegyem a fegyvert a hátamról? - mutatok lassú mozdulattal a hátamon lévő Gungnirra. Nem ezzel akartam lelőni, helyette csak a kezébeadni, hogy ameddig vizsgálja, a Fenrirrel ölhessem meg. Veszélyes dolog még több fegyvert adni a kezébe, de a kovács szerint nem tud velük ártani nekem. Remélem igaza volt...
A nő füttyent egyet, mire a szoba túlsó felén lévő ajtó kinyílik, és egy embernő lép be rajta. Ahogyan meglát azonnal megfeszíti az íját.
- Jó, maradj úgy Rose. Gyerünk, kémek krémje, mutasd. – lép hátra, és veszi el a pengét a torkomtól.
Akkor változtatunk a terven. Lassú és széles mozdulattal veszem le a Gungnirt a vállamról és nyújtom át a selfnek, úgy, hogy a markolat megvizsgálásához megkelljen fordítania. Amikor elkezdi keresni, kihasználom a rövid szünetet, ahhoz hogy megkockáztassam a szabadulásomat. Az átadás mozdulata után szabadon maradt egyik kezemmel az íjászra mutatva sütöm el a Judiaca meat, hogy bénultságába képtelen legyen lelőni – szerencsémre a bénultságtól a felaljzott íj is célt téveszt, és a falba csapódk mellettem. Másik kezemmel közben a Fenrirt húzom elő és tüzelek hasból a selfre, akinek sikeresen el is találom az oldalát, majd a következő pillanatban már kint is vagyok az utcán.
- Ne, őt! Kapjátok el, you pieces of… - hallom bentről, ám ekkor egy páncélos lovag jelenik meg mellettem.
- Atyám, jöjjön, itt nem biztonságos.
A páncélozott lovagot - kicsit talán kelleténél is emeltebb hangon az izgalom – miatt köszöntöm.
- Akkor befelé a házba, át kell látnunk a terepet. Ne öld meg őket, csak győzd le!- intek neki eléggé egyértelműen.
- Nem jó ötlet, uram. - rázza meg a fejét. - Körbe vagyunk véve. - néz körül, és épp időben hárít a pajzsával egy nyilat. - Ha bemegyünk beszorulunk.
Kelletlenül egyezek bele abba, amit mond, de a nyíl eléggé nyomatékosítja az érveit.
- Legyen hát, vigyen ki innen. - mondom neki, bár tisztában vagyok azzal, hogy így egy darabig Gungnirt nélkül maradok.
A lovag a pajzsával véd minket, még két nyilat hárítva, bár egy sajnos eltalálja, míg elérünk az ideiglenes földsáncokkal megerősített temetőkerítés mögé, ahol még három lovag vár minket, miközben egy csapat lapátokkal dolgozó zsoldos fogad.
- Atyám, Hanselt Kriegen vagyok, az Ordo Canes Domini lovagja. Jelenleg én vagyok a rangidős tiszt a temetőben.
- Augustinus püspök engem küldött, hogy vegyem át az irányítást. Foglalja össze mi történt és történik. - mondom neki kicsit udvariasabb és kedvesebb formában mintsem hogy "jelentést".
- Elkezdtük előkészíteni a helyőrség alapjait és megerősíteni a kerítést, de... - kinéz a házakra. - … egy óra után figyelmeztetés nélkül megjelent az íjász szakasz, akikkel találkozott. Szét vannak szóródva a házakban és igyekeznek megakadályozni a haladásunkat. - ekkor tőlünk nem messze egy nyíl csapódik be a sáncba, a zsoldosok fejvesztve ugranak hátra, utána a nyíl felrobban és mágikus erővel szétlöki a földsáncot.
- Nem volt lehetőségük egy ellentámadást indítani? Pajzsokkal tudják magukat védeni a nyilak ellen, egyesével kipucolva a házakat pedig könnyűszerrel legyőzik őket.
- Azok ellen a nyilak ellen? - néz hátra a felrobbant sáncra, amit a zsoldosok nagy erővel próbálnak helyre pofozni. - Heten voltunk eredetileg, most négyen vagyunk. Átkozott jó helyzetük van, bárhová akarnánk rohamozni valamelyik oldalunk mindig szabad és támadható.
Körbepillantva valamiféle ötleten gondolkodom, amivel kitörhetnénk innen. Nagyon gyenge ami eszem bejutott, de sajnos nincs jobb.
- Katonák! - kiálltom, hogy mindenki rám figyeljen, majd kicsit csökkentem a hangerőt, nehogy meghallják. - Én és még két zsoldos, lehetőleg könnyűpáncélozott, akik gyors mozgásra képesek, kitörünk. Egyesével fogjuk kitakarítani a házakat a mocskos déliek ellen. Az ittmaradottaknak az lesz a feladata, hogy védjék a hátunkat az íjászok ellen. A fegyverükkel folyamatosan tartsák tűz alatt az ablakokat. Egyszerre egy ember lő, de valaki mindig. Csak a megfélemlítés miatt van szükség rá, teljesen mindegy eltalálnak e valakit azokban az ablakokban. Ellenvetés, vagy egyéb ötlet?
- Gyorsabban fut, mint ahogy egy tünde lő, uram? - kérdezi az egyik zsoldos, miközben két pisztolyt tölt meg és vesz kézbe
-Nem, ezért nem szabad hagyniuk hogy lőjjön az a tünde. - válaszolok neki. - De ha van jobb ötlete, mint itt várni, hogy eltaláljanak minket, hallgatom. - mondom csak félig dacból, hiszen a másik felem is egy jobb megoldás felé áhítozik.
- Nincs. - feleli, aztán az állával magához int egy másik zsoldost, egy fiatal lányt akinek az övén kerek zsákocskák sorakoznak, az oldalán pedig két rövid szablya. - Mi futunk. A többiek csinálják, amit az atya mondott!
- Ezesetben jöjjenek. - intek nekik. – A legszélső házzal kezdjük, úgy kisebb az esélye hogy kétoldalról szorítanak be minket. Amint jelt adok futni kezdünk és a házig meg sem állunk. Maguk mennek előre, berúgják az ajtót, és amilyen csak gyorsan tudnak szétszóródnak a szobába. Vigyázzanak, a bejáratnál lesben állhatnak. - mondom nekik, majd miután jómagam is újratöltöm a Fenrirt, intek, hogy elkezdhetik a tüzelést, és futásnak eredek.
A zsoldosok lőni kezdenek, mi pedig futni. A lány közben leold egy kis csomagot és bedobja egy ablakon, amiből füst kezd el terjengeni; a másik zsoldos is visszalő a mellettünk elszálló nyilakra válaszul, így sikeresen elérjük a kinézett házat. Berontva látjuk hogy a földszinten senki nincs, de az emeletről nemrég lőttek ránk, így nagy valószínűséggel ott vannak.
A házba beérve kifújom magam, majd a tömjénezőt begyújtva leteszem a lépcsőre.
- Nem kell sietnünk, ez majd kifüstöli a mocskot. Amint lejönnek, lőjek le őket.
Kis idő múlva a tömjénfüst elterjed – a zsoldosok morognak is miatta –, de nincs semmi haszna.
- Ezek nem egyháziak, atyám. Csak magunknak okozunk ezzel a füsttel bajt.
Eloltom és elrakom a füstölőt. Ezesetben tervet váltunk. Elkiáltom magam.
- Jöjjenek le, úgy talán életben maradhatnak.  - ám közben a Fenrirrel a kezemben jelzem a társaimnak, hogy amint meglátják őket, lőjenek.
Kiáltásomra semmi választ nem kapok. Vagy már itt sincsenek, vagy sajnos nem annyira korlátoltak mint amennyire azt sejtettem. Ha nem hallgatott a szépszó, kénytelenek vagyunk felmenni.
- Hölgyem, jó lenne még egy kis füst, hogy amikor felérünk ne lőjenek azonnal szitává minket. - intek nekik, és amint elindulnak megyek utánuk én is. - Ha mozgást látnak a fenti szintről tüzeljenek, már csak az összezavarásért is.
Felérünk, a lány pedig eldobja a füstbombáját. A füst gyorsan terjed, amit mi az előnyünkre is fordítunk – mint például azzal, hogy az előző nyíl csak elfütyült a fülem mellett. Pisztolylövés hallatszik, egy test pedig eldől, jómagam pedig a füstön keresztül szúrok ki egy rettegő déli íjászt.
- Állj! - kiálltom el magam, majd a Fenrirrel a lábábá célozva az íjásznak lövök. Remélem, hogy egyedül ő maradt a szobába, ám ahogyan szép lassan eloszlik a füst, látom, hogy igazam volt. A lövés hatására az íjász térdre esik, és felemel egy acélkéken izzó hegyű nyilat. Szerencsére a női társam odalép hozzá és hátra csavarja a kezét.
- Lassabban, nem sietünk annyira a mennybe.
- Egyetértek. Tedd el messzire azt a nyilat.- intek a nőnek, majd magam is odalépek az íjászhoz és belerúgok egyet a sebesült lábába. - Nem foglak áltatni. Mindenképp meghalsz. Vagy sokat szenvedsz előtte, vagy békésen jutsz a túlvilágra. Én az utóbbit ajánlom, nincs sok értelme az ittlévőkért szenvednéd. Mit tudsz a többi íjászról?
- Heh. - nevet az őrület határán. - Menjetek a pokolra, északi kutyák.
- Tud ez sokkal jobban is fájni. - mutatok rá a Fenrirrel és sütöm el a Confiteor képességemet. - Mit tudsz a többi íjászról?
Az íjász a képességem hatására vergődni kezd, majd nyöszörögve kierőltet magából pár szót.
- Ostromíjászok. Kell nekik valaki, aki látja, hova lőjenek, aki közel van a célponthoz.
- Ez azt jelenti, hogy van valaki a temető közelében vagy bent, aki jelez nekik? - folytatom a kérdezősködést, hátha ezúttal fájdalom nélkül is menni fog.
- Bent. Köztetek. – feleli.
- Miről ismerjük meg?
- Fogalmam sincs.
Biztosra akarok menni, így újra használom rajta a Confiteort.
- Miről ismerjük meg?
Újra nyöszörög, majd felkiált a fájdalomtól.
- Nem tudom!
Ezelőtt sem bírta a fájdalmat, most is beszélne a hatására.
- Ugye, hogy könnyebb volt. - húzom elő a kardomat és szúrom át vele a mellkasát. - Nos, ezesetben irány vissza a táborba, árulót keresni.
- Arra nem lesz szükség, atyám. - feleli a velem jött zsoldos és ahogyan megfordulok látom hogy pisztolyt tart felém. Kicsit kezd sok lenni a mai napon fejemhez tartott fegyverek száma. Újra beugrik azonban amit a kovács mondott, miszerint ezekkel nem lehet ártani nekünk - ennek ellenére nem akarok kockáztatni. Lassan lépdelek hátra, hogy ha még a pisztollyal el is ér, legalább megütni ne tudjon.
- Bármennyi pénzt is kap, megduplázzuk, főleg ha van információja a déliekről.
- Megduplázzátok a bárói rangomat? - kérdezi a férfi, mire a lány csak riadtan hátralép
- Mi? Főnök, ezt nem mondod kom…
- Csitt, Helga. Most a felnőttek beszélgetnek.
Nem tűnik teljesen tökéletesnek az együttműködés köztük. Talán rájátszhatok erre. A férfi a pénzre és hatalomra vágyik, de vajon a nő is csak ennyit akar? Megpróbálom megvizsgálni a Dice mihivel, miközben egyszerű módon tartom szóval a férfit.
- Igen, akár azt is.
- Hogyan, atyám? - feleli a férfi, az atyám szót gúnyosan ejtve; a
Közben a nő felől eközben hazafias lelkületet érzek, valamint azt, hogy vissza akarja kapni Hellenburgot az északiaknak. Erre nem lesz nehéz apellálni.
- Higgye el, van az a pénz, ami többet ér a bárói rangnál. Amit egyébként elég naivság elhinni, hogy megkap. - mondom, majd lassan elindulok közelebb hozzá. Ennyitől remélem nem fog lelőni, viszont ahhoz, hogy a tervemet kivitelezzem, szükség van a távolság legyűrésére. Sajnos észrevette és reagált rá.
- Á-áá, maradjon csak ahol van. – emeli magasabbra a pisztolyt.
- Mi az, hogy a felnőttek? Én mi vagyok szerinted?
A lány eközben beakasztja a hüvelykujját az övébe, amin a füstbombái lógnak, szemeimmel tökéletesen kitudom venni a mozdulatait. Ezzel meglephetném a férfit, és leszerelhetem. Kapóra jön, hogy nem hagy mozogni, hátrálás helyett a lány mellé állok.
- Oké-oké, csak nyugalom. A bajtársát csak nem lőné le.
- Dehogynem, ha ostoba. - feleli a férfi. - Szóval Hilde, gyere ide.
- A nagy francokat! - csattan fel a lány
- Még ha északot árulja el, akik csak megvették magát. De a csapattársait... - gesztikulálok az egyik kezemmel hevesen, míg a ballal a lány hátamögött annak az övét kopogtatom meg, remélve hogy észreveszi a jelzést - Dobj el egyet. - suttogom neki, hogy ha esetleg a kopogtatás nem lett volna elég, tudja mit kell tennie.
És tudta is. Megrántotta az övét, amitől az egész leoldódott, ő pedig rájuk taposott, mielőtt a férfi még lőni tudott volna, a szürkésfehér por hihetetlen sebességgel terjedt szét a szobában.
Kihasználom a füstöt, ezért egy kevés oldalazás után kardomat előhúzva próbálom átszúrni a férfit, míg a Flagellatioval a kezét veszem célba, hogy ne is tudjon elsülni az a pisztoly.
A láncom rácsavarodik a pisztolyt tartó kezére a férfinak, ám a másikkal még mindig azon igyekszik, hogy elkapja a csuklómat.
- Helga, segítsen! - kiálltok, miközben hátra rántom a kezem, nehogy megfogja, majd azzal a mozdulattal csapok is le a fegyvert fogó kezére, hátha sikerül levágnom.
Sajnos nem megy ilyen egyszerűen, ám a csontig bele is vágok, míg ő a reflexből vág állba. Ekkor Helga elvetődik mellettem és egyik szablyáját előrántva belevágja azt a főnöke gyomrába.
Az ütés fáj, de maradandó problémám nem lesz belőle, nem úgy mint a férfinak, akit a nő ezzel a mozdulatával nagy valószínűséggel megölt.
Biztosra kellene mennem, de túl nagy lehetőséget hagynék ki ha azonnal megölném. Helyette újra lecsapok a kardommal a már sebesült kezére.
- Elmondjam azt, amit az íjásznak is, vagy emlékszik rá? Tud még másokról, akik délnek dolgoznak?
- Keh... - köhögi, miközben a szája sarkában vér buggyan ki. - Azt ajánlom fussatok.
Tisztában vagyok azzal milyen veszélyes az, hogy nem menekülünk, és azzal is hogy mindjárt itt hal meg ez az áruló, és akkor már semmit nem szedünk ki belőle – bírd ki még egy kicsit.
- Beszélj! - csapok le a másik kezére is kardommal.
A fájdalomra felszisszen, miközben Helga az ablakhoz sétál, aztán elkerekedett szemmel lép hátra.
- Atyám... Azt hiszem igaza van. Ha ő mondja meg az íjászoknak, hogy hova lőjenek, akkor...
Eddig maradhattunk. Nem pazarlom azzal az időt hogy megöljem, úgyis meghal nemsokára, helyette intek Helgának hogy meneküljünk – helyette azonban azt érzem hogy ő megrántja a kezemet, és kiugrik velem az ablakon. Épp időben, zuhanás közben látom ahogyan az ostromnyilak becsapódva a ház felső emeletét törmelékké változtatják.
Említettem már hogy nem szeretem amikor a nők irányítanak? Mondjuk azt sem amikor a férfiak, de a nőknél legalább kétszer annyira. Ennek ellenére lehet, hogy az életemet mentette meg ezzel.
- Nem vetem meg a közelségét kedves Helga - kászálódok le róla - de talán este kellene ezt folytatnunk, amikor a társaink lekaszabolták az íjászokat, biztos ami biztos alapon.
Helga csak a szemét forgatja; az egyik lovagot látom felém rohanni, pont azt akivel először találkoztam. Körbenézve látom ahogyan a déliek menekülnek hatalmas íjaikkal, miközben a zsoldosok utánuk lőnek puskákkal, egy-kettőt sikeresen fel is buktatva
- Atyám, jól vannak? Mikor nem jöttek ki azt hittük, valami baj történt.
- Áruló volt köztünk, ő látta el a délieket a pozíciónkkal. Legközelebb jobban válasszák meg kit fogadnak fel. De neki itt.adjanak fizetésemelést - mutogatok Helgára, egyrészt szórakozásból, másrészt pedig azért, mert nem akartam tartozni neki.
A lovag bólint, aztán a menekülő déliek után néz
- Úgy látszik nem akartak kockáztatni egy ostromíjász szakaszt figyelő nélkül. Azt hiszem innen megoldjuk atyám, az Úr áldja meg a segítségért.
- Kár hogy nem tudtunk többet elpusztítani. Augustinus püspök úrnak említse ezt meg, aki ide küldött. - biccentek, majd ha egyéb mondandója egyiknek sincs, elindulok a tábor felé...nem akarok még több fegyvert látni rám szegezve.[/color]

Felhasználó profiljának megtekintése

7 Re: [Ostromjáték]Temető on Szer. Aug. 08, 2018 10:36 pm

Wilhelmina von Nachtraben

avatar
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja
A felcser ismét végez egy egész jó munkát rajtuk, majd kis pihenőnyi idejük van csak, ugyanis meghallanak egy tisztet ordítani:
- Mágus! Van valahol egy varázsló?
Sóhajtva forgatja meg a szemét. - Most halálkomoly? Már megint?
- Úgy néz ki. Fontos személy vagy, örülj neki.
- De te is jössz...? - néz rá kérdően, a self pedig vállat von és jobb híján követi a lányt a hang irányába, majd ha azt mondják, rá nincs szükség, hát legfeljebb marad.
- Valaki mágust emlegetett, jól hallottam?
- Úgy érti... - fordul feléjük a férfi. - Valami mágust emlegetett, uram .
- Öhm... Ne haragudjon, de nem ismertem meg önt, uram, pusztán a kérésnek kívántam eleget tenni. Ugyanis mágus volnék.
- Megtettem. Pár nappal ezelőtt.
A tiszt bólint egyet. - Nos nem fog ráismerni. Egy északi bázist húztak fel oda, ahonnan folyamatos rohamot indítanak, így kétfelől próbálva összemorzsolni minket. Ami a legrosszabb, hogy valami mágikus pajzs védi, ami miatt nem tudjuk megtámadni. Ki tudja kapcsolni?
Elhúzza a száját kissé. - Nos, igen, hallottam hírét, hogy sajnálatos módon visszaszerezték tőlünk a drágák. Megszentségtelenítése a halottaknak. Nem mintha annyira odalennék a szentségekért, de azért mégis, temetőből katonai bázis... - csóválja meg enyhén a fejét. - Óh te jó ég, még egy mágikus pajzs. Nos, nem tudom, ez attól függ, miféle pajzsról van szó. Van esetleg valami különleges vele kapcsolatban? Csak egy láthatatlan gát, vagy csinál is valamit, esetleg kérdést tesz föl és választ vár rá?
Nagyon reméli, hogy nem, mert ide tuti nem lesz jó a Míria von Eichenschild...
- Nem igazán értjük. Olyan, mintha elbizonytalanítaná a rohamozó katonákat. Mintha minden lépéssel veszítenénk a harci lázból, aztán minden szál emberem egyszer csak sarkon fordul és visszasétál.
- A manóba. Szóval ilyen gyengítő. A pszichére hat. Erős mágusai lehetnek az északiaknak. Nos, egyenként a katonákat lehetetlenség lesz meggyőzni arról, hogy ne forduljanak vissza, ha ilyen erős ez a dolog. Meg kell találni a forrását. Pontosan hol található ez a pajzs? Rögtön a bejáratnál?
- Amennyire én tudom az egész temetőt körbeveszi. De ha többet látna, nézze meg. Remélem odatalál még.
- Hát... a seregben tartózkodásom alatt kifejlesztettem némi tájékozódási képességet. De ha mégis eltévednék, Damien segít. - mutat kísérőjére. - Ő is jöhet velem?
- Vigyen, akit csak szükséges.
Bólint. - Rendben, akkor indulunk is. - búcsúzik, az uramot ezúttal is lehagyja, hisz nem sok értelmét érezné.
- Jó szerencsét addig is - biccent Damien, majd elhagyják a tábort.
- Ezek a mágikus pajzsok nagyon szeretnek engem - jegyzi meg útközben fejcsóválva...
- Indulunk is, uram! - kiáltja utánuk a tiszt, mire Mina elvigyorodik.. A temetőhöz sikeresen odatalálnak. Sáncok mögül puskákat rájuk szegező északiakat látnak.
- Ez nekem nem mágikus pajzsnak tűnik... sokkal inkább nagyon is természetes, anyagi és technikainak.. - sóhajt fejcsóválva.
- Mit tettek szegény hellyel. Ezeknek semmi se szent.
Elgondolkozva a bejárat irányába tendálnak, hátha ott érzékelnek majd valamit a pajzsból
- Lassabban, kisasszony. - jelenik meg szinte a semmiből egy férfi, aki... kék szakállal rendelkezik, fehér kabátban van, és valami iszonyatosan csicsás sétapálcával. Első gondolata, hogy ez csakis egy démon lehet, de a szimpatikusabb fajtából.
- Tudja ezek az északiak szeretnek durrogtatni.
Először összerezzen, mint egy kicsi nyúl, amelyet kiugrasztottak a bokorból, aztán meglátja az alakot, akivel szemben áll, és valahogy az az érzése támad, hogy ez északi nem lehet. A mondanivalója alapján különösen nem.
- Sajnos volt hozzá szerencsém. Remélem, ön nem tervez semmiféle durrogtatást. Hallott esetleg arról a pajzsról, ami miatt nem tudunk bejutni?
- Hallottam. De el kell árulnom, hogy egyáltalán nem pajzs. Egy illúzió, méghozzá igen csak rafinált.

- Á... egy illúzió. Elég erős lehet, ha az emberek elméjére hat. Úgy tudom, ez a fajta képesség a tudásdémonok sajátja - pislant reménykedőn. Meg a Nachtrabeneké, teszi hozzá magában, ami jó, mert a vele szemben álló egyén esélyesen az előbbi, ő meg hát az utóbbi.
- Sajnos már nem annyira kuriózum. Sok-sok embernél is láttam már, de ennyire kifinomultan még nem. Azonban minden illúziónak vannak gyenge pontjai. Sarokpontok, amik fenntartják a területen. Ezeket kell megtalálnia.

Megértően bólint. Közben mélyen a furcsa szerzet szemeibe néz. - Hogyan ismerem föl ezeket a sarokpontokat?
- Óh, általában roppant egyszerűek, rúnakövek, kőbe karcolt pecsétek, ilyenek. Mint az ott!
- mutat egy irányba, ahol a falba ágyazva egy nagy, malomkőhöz hasonlító tárgyat látsz. - Az igazi kérdés az, hogy mi védi.
Gyanakodva néz a mutatott irányba. Tehát megvan maga az anyag, ami őrzi ezt az illúziót... Visszatekint a férfira. - Megválaszolja ezt a kérdést is? - mosoly bujkál szája szélében. Közben persze kész arra, hogy cselekedjen, ha fordulna a kocka, ugyanis gyanús neki az illető...
- Megválaszolnám, fräulein, de sajnos magam sem tudom. De... - itt csettint egyet, aztán elmosolyodik. - … azt mondanám nézzük meg.
Csettintés... ennek jelentenie kellene valamit, nem igaz? Körbepislant, változott-e bármi a látképen, a környezetükön, esetleg konkrétan bennük. - Miért segít nekünk? - teszi fel a kérdést, ami már a kezdetektől fogva szúrta az oldalát.
- Mert megegyeztem a királyotokkal. - mosolyodik el. - Hogy úgy mondjam, egy időre én is déli lettem. Egyébként Andrealphus vagyok, örvendek.
Végül is, a démonok hivatalosan Dél szövetségesei.. de ezt náluk sose lehet tudni.
- Örvendek, szintúgy. Wilhelmina von Nachtraben, kísérőm pedig Damien Nightwind. Nos, nagy örömömre szolgál, hogy szövetségesként tekinthetek önre... Jól sejtem, hogy egy tudásdémonhoz van szerencsém?
- Jól. - hajol meg. - Nos akkor, fräulein Nachtraben, indulhatunk?
Boldogan mosolyodik el. Talán most végre nem kell lövöldöző északiak elől menekülnie... Csak ne egy csapda legyen, csak ne egy csapda... - Indulhatunk.
Útjuk biztonságosnak ígérkezik egyelőre. Ez nyilván a csettintésnek köszönhető. Újabb furcsa külsejű alakkal találják szembe magukat. Mágustalárt visel, s kissé irritált arccal rendelkező kamaszfiúnak tűnik, bár közelebb járhat a húszhoz, mint a tízhez.
- Mit keresel itt, vénember?
Andrealphus elmosolyodik.
- Kallah. Örülök, hogy látlak, bár jobban örülnék, ha tényleg téged látnálak.

Mina és Damien nagyot néznek. Megfeszülnek, de még mindig nem támad senki senkit, pusztán beszélgetnek.. kérdés, ez meddig marad így. - Üdvözletem. Miféle illúziók vannak itt? Senki sem az, akinek látszik?
- Áh, Kallah itt sincs, nem igaz? - néz fel a démon
- Mostanában úgy hívnak Hans Schreiber.
- Gyönyörű választás. A Darrakard An-Kallah Ziminiar mindig is túl hosszú volt.

- Ha még egyszer kimondod...
- Mit csinálsz? Ködöt varázsolsz a szemem elé? Na de, munkára!
- csapja össze a kezét Andrealphus, aztán a semmiből előhúz egy villámló dárdát és a kőnek vágja, de azelőtt valami lilás erőtér tűnik fel. - Ügyes.
Mina az ostrom idején sokadjára esik ki a szemein. Elsőre úgy hangzik, mintha káromkodnának, de ez a név túlságosan is ismerős számára. Pislog párat.
- Hogy a... hogy tessék? Most viccelnek? Ön... Darrakard? Az a Darrakard? - Nehezen hisz már el bármit, hiszen annyi itt az illúzió... Andrealphus viszont úgy néz ki, semmivé óhajtott tenni egy sarokkövet, azonban annak ismételten valamiféle védelmi rendszere van...
- Óó, remek... ezt a lilás fényt ismerem... Ez a cucc nem akar tőlünk kérdezni valamit?
- Nem alkalmazhatják mindenhol ugyanazt a technológiát...
- Csak nem jártál a bárónő kedvencénél, vámpír? - kérdezi "Hans Schreiber".
- De, sajnos el kell keserítenem fräulein, ez is kérdezős kedvében van. - vakarja meg a fejét Andrealphus. - Fejtörő, komolyan? És még én vagyok vén.
- Ha már törhetetlenné nem tehetem teljesen, legalább jól szórakozom. De hagyd a lányt egyedül játszani, Andrealphus. - csettint a fiú, mire társa nemes egyszerűséggel köddé válik. Ijesztőek ezek a tudásdémonok... - Így, most csak ketten... - majd észreveszi Damient is - … hárman maradtunk. Nyugodj meg, vámpírlány, a vénség még itt van, de nem lát és nem is hall, ahogy te se őt. És ezen az illúzión még neki is legalább húsz perc átverekednie magát. Addig lássuk megfejted-e a rejtvényt.
A kövön ezek a szavak látszanak:
MI AZ, AMIT TARTHATSZ A BAL KEZEDBEN, DE A JOBB KEZEDBEN SOHA?
Elvörösödik. - Sajnos volt hozzá szerencsénk... - sóhajt egy nagyot, majd kedves démonát hirtelen eltüntetik. Nagyokat pislog. - Miért tüntette el? Mármint... A segítségünkre volt, nem? Nem tűnt rossz szándékúnak.
Damien közben gondolkozik a rejtvényen. [color=#66ff00]- Most az jutott eszembe, hogy a szívem... de ki akarná a kezében tartani a szívét...
- Meg aztán az bármelyikben lehet..
- Így van, a segítségedre. Mi abban a szórakozás, ha segít neked?
- kérdezi unatkozva Hans Schreiber; Damien szavára felvillan három vonás a kövön, majd az egyikük eltűnik.
- Ja igen, el is felejtettem, én botor... Csak óvatosan a tippelgetéssel. Három rossz válasz után a kő felrobban. Ez egyrészt nektek kellemetlen, másrészt nekem, mert ki kell cserélnem.

- Mondja csak, tényleg ön Darrakard? - figyeli meg alaposan, bár jól tudja, hogy voltaképp akárhogy kinézhet, az illúziók mestere. Végül is igaza van. Bár némileg jó érzés volt egy kis segítséget tapasztalni a sok ellenségeskedés után...
- Eszerint ön helyezte ide a köveket. - jegyzi meg a sötét tünde, majd felszisszen. Itt tehát nem próbálkozhatnak akárhányszor. [color=#66ff00]- Jó. Miért ne lehetne valami a jobb kezedben, csak a balban? Nincs kiadva, hogy balkezes vagy, tehát nem fegyverről van szó. Hanem általánosan bárkitől, aki erre jár. Lehet, hogy valakinek nincs is keze...
- Nos... csak két kezed van. Az egyikkel tudod megfogni a másikat. Ha valami nem lehet a jobban, akkor... talán az pont maga a jobb kéz.
Damien felnéz rá, pislog párat, majd elismerően bólint. Mina pedig jól ránéz arra a kőre. - A jobb kezem.
- Számít az? - kérdez vissza a fiú. - Ne higgyetek el mindent, amit az a vénség mond.
A második tippjük azonban sikeres. A két rovátka semmivé foszlik, és a lilaság is eltűnik.
- Nem tudom.. - néz elgondolkozva maga elé. Valamiért szeretné elhinni. De hogy miért...? - Gondolom, azt se lenne szabad elhinnünk mindent, amit ön mond. Sajnos mi ilyen hiszékeny népek vagyunk általában.
Kezd attól félni, hogy a démon valami őszinteség-varázslatot tett rá. - Sikerült!... Most mit kell tennünk a kővel? Össze kell törni, vagy ezzel vége is a hatalmának?
- Próbáld megtámadni a tábort és kiderül. De csak óvatosan próbálkoznék, ha támadsz lehet, hogy nem bírja ki Andrealphus láthatatlansága.
- De hisz... Andrealphus azt mondta, több ilyen kő is van. Hogy egyet megtörtünk, nem jelenti, hogy az a visszafordító varázs, illúzió vagy akármi meg is szűnt...
A suhancféle nem reagál semmit. Valóban nem emberi, ahogy viselkedik.
- Mi kárunk származna abból, ha már nem lenne láthatatlan?
- Nem csak ő nem lenne. Ti sem. Szerinted kedvességből nem lőttek még agyon?

- Szóval csak nem látnak minket... ezek szerint mi is egy illúzióban vagyunk, amiből ki kell jutnunk?
Semmi válasz, már másodjára... Damien nagyot sóhajt. - Megmutatná nekünk, hol találjuk a többi követ?
- Nem. - érkezik az érzelemmentes válasz. Most a vámpír sóhajt fel. - Rendben, akkor megkeressük magunk. Andralpheus úgyis elmondta, nagyjából mire számíthatunk... A legközelebbi viszontlátásra, Herr Schreiber, már ha lesz olyan... - int, majd Damiennel arrébb sétálnak, elindulva a temetőn körbe, tekintetükkel az említett rúnás vésetes kövek után kutatva.
- Na mit szólsz hozzá? Láthatatlanok vagyunk!
- Ez mennyire jól jött volna korábban is, te jó ég... ha nem vettek volna észre azok a csövesek.
Mina felnevet, de csak halkan. Fene tudja, hallhatatlanok is lettek-e...
- Viszlát, vámpírlány. Ja amúgy én sietnék a helyetekben. Minden illúzió csak ideig-óráig tart megfelelő előkészület nélkül. Ki tudja hamarabb tud-e veletek kommunikálni a vénség, minthogy a varázslata szertefoszoljon és belőletek céltábla legyen! - Integet nekik, s elindulásuk után úgy húsz méterre az előzőtől újabb kő jön szembe.
- Szuper, itt van még egy. Akkor most csak hozzá kell vágni valamit, belilul, és kérdez. - Ha jól emlékszik. Damien vállat von és megkarcolja a követ a tőrével, csak óvatosan azért, hogy ne tegye tönkre szegény pengét. Ha ez nem lenne elég, varázsolni még mindig lehet. A kő majdhogynem hátralöki a tőrt, majd kirajzolódik a következő kérdés:
"Tolvaj ő, ki lopva jár, soha senkit meg nem vár, lop színeket, életet, fájdalmat és sebeket. Magányodban lassan megy, jól mulatva fut veled, nincs fal, mely védne tőle, nincs vitéz, kit el ne nyűne. Mi ő?"
- Tyű, de szép kis cifraság ez - nézi el a kis versikét. Elsőre az éjszaka jut eszébe, azonban ahogy tovább gondolkozik, egy sokkal logikusabb fogalom jut eszébe. Fölkapja mutatóujját. - Az idő. - próbálkozik.
Ezt elsőre eltalálták, ugyanis a három csík megjelenik, majd el is tűnnek.
A vámpír elvigyorodik. - Jóóó, ez igazán nem volt nehéz. Ez egy közönséges fogalom, olyan sok helyen feltűnik...
- Szerénykedj csak nyugodtan, de keressük meg a következőt, aztán hadd találjak már ki én is valamit..
Halkan kuncog. Mintha valami játék lenne. Bár mondjuk az is...
Továbbindulnak ugyanazon az útvonalon, szemezve a puskákkal, melyek irányukba céloznak...
Elérkeznek a temető sarkáig, újabb kő sehol.
[21:09:09] Wilhelmina von Nachtraben: - Nahát... pedig sarokkövekről volt szó.
- Hát akkor forduljunk vissza, hátha tovább van még valami. - Így hát visszafordulnak arra, ahonnan jöttek, s tovább.
Ugyanolyan távolságra szintén találnak egy követ. Schreiber viszont sehol.
- Gotcha! - mosolyog a kőre Damien, majd megpöcköli a tőrrel, ez az imént is működött...
A tőr most ki is repül a self kezéből. A rejtvény pedig:
"Sohasem voltam és mindig leszek, meg nem láttak még halandó szemek, bennem bízik kit sors ver, mind felém fut, ám sosem ér el. Mi vagyok?"
Meglepetten lép picit hátrébb, majd óvatosan nyúl a fegyveréért, hogy visszavegye azt...
Hát nem Míria von Eichenschild - gondolja Mina elmosolyodva.
- Talán... Isten?
Egy rovátka lemegy.
Sóhajtva von vállat. - Úgy látszik, ez ma nem megy nekem... - mosolyodik el kesernyésen.
- Nyugi, nem is volt olyan rossz ötlet! Bár picit túl egyszerű lett volna. Ám az előző is elég egyszerű volt. Nos, nézzük... - mélyed el ismét a felirat tanulmányozásában, szóról szóra. - Azrael kardja.
Még egy rovátka...
- Goddamnit... lehet, hogy robbanás lesz itt. Mina is aggódóan ráncolja a szemöldökét. - Ami még nem történt meg... az attól még létezik, vagyis hogy fog létezni. Akit pedig a sors ver, az szeretné, ha megváltozna a világ számára, tehát abban bízik, hogy majd jobb lesz... viszont nem érhetik el, mivel mindig a jelenben élünk, tehát... A jövő?
Eltűnik a harmadik csík is...
Lélegzetvisszafojtva figyelik, mi történik, alig pislogva, s már hátra is lépnek, amikor azt veszik észre, hogy semmi sem történik. Lassan már mernek levegőt venni. - Huh... azt hiszem, ez működött... ugyanúgy, mint a többi...
A vámpír megkönnyebbülten fújja ki a levegőt. - Csodálatos. Jó. Akkor... Vajon vam még több ilyen is?
- A négy az olyan páros szám... nézzünk körül még arra, amerre nem voltunk, amíg biztosra nem megyünk, én nem mennék át a pajzson. Amúgy gratulálok.
Mina vigyorogva bólint, majd elégedetten folytatják is útjukat a még ismeretlen irányba, esetleges kövek után fürkészve a terepet, vagy bármi váratlan után, esetleg látnak-e már behatoló déli katonákat vagy rájuk támadó északiakat. Újabb kő nincs, a déli hadsereget egy nem messzi házsornál látják várakozni.
[color=#cc0000]- Mit gondolsz, szóljunk a hadseregnek? Őket úgyis támadnák az északiak, többet ér, mint ha csak úgy ketten átmegyünk. Hátha észreveszik, hogy tönkretettük a védelmüket, és akkor a déli sereg hátrányban lesz.
- Persze. Jobb, ha szólunk nekik és esetleg csatlakozunk hozzájuk...
Megindulnak hát a házak irányába, s felkeresnek egy vezetőbb egyéniségnek látszó hellenburgi színekbe öltözött egyént.
- Jelentést tennénk. A temetőt őrző mágikus pajzs feltételezéseink szerint nincs többé, így a katonákat már nem állítja majd meg. Ha nem sikerülne behatolni még mindig... akkor keressenek engem, és körülnézünk még...
- Kisasszony, ha az a pajzs még fennáll és én elrendelek egy rohamot az jelentős veszteségekkel járna. Biztos benne? - feleli egy századosi rangjelzésű déli.
Megvonja szemöldökét. - Veszteségek? Nem csak elvesztik lelkesedésük s megfordulnak?
- Miközben az északiak azt tesznek velük, amit akarnak...
Mina lesüti a szemét és felsóhajt. - Ez esetben megkísérlünk áthaladni a pajzson. Csak mi ketten. De szerintem legyenek készenlétben, ha a pajzs még működik, akkor az északiak számára... nos... nem leszünk többé láthatatlanok.
A temető kapujában hirtelen úgy gondolják, ennek az egésznek semmi értelme. Fölöslegesen kockáztatják a bőrüket, vissza kéne fordulni és otthagyni az egészet a fenébe.
A tehetetlenség és egykedvűség szinte elemi erővel nehezedik rá... majd Damien hirtelen felkiált. A fájdalom mintha felébresztene benne valamit, a pánikon kívül is. Válla élesen lüktet a golyótól, amoi beletalált... A fiatal démonsrác láthatóan elégedetlenül nézi őket egy földsáncról. Próbálva visszanyerni egyensúlyát fúj visszavonulót, visszasomfordál fájósan a sereg irányába, Mina pedig saját magával harcot vívva halad előre, mintha csak egy hóviharral állna szemben. Tekintetével keresi a démonkölyköt, bárhol... valamiért úgy érzi, ő az egyetlen, aki most segíteni tudna neki. Kap egy golyót a jobb combjába, majd egyet a felkarjába, s még több puska irányul rá....
Ezek után elmegy a kedve mindentől és legfőképp az előrehaladástól, de csakhogynem az élettől is. Remegve fordul sarkon maga mögé idézve még egy adag sötétséget, amíg kimenekül a temetőből, majd tekintetével Damient követi.
- Fussuk körbe még egyszer a temetőt, mert valamit kihagytunk. Valamit nagyon nem vettünk észre.
- Erre én is rájöttem...
Amint kiérnek, viszont újabb lövést kap, jobb combjába hasít valami iszonyatos fájdalom, el is esik, éppen csak tudja hárítani a lövést. Kétségbeesésében olyan hevesen ver a szíve, hogy azon épp csak a puskák döreje hatol át. Damien irányából is olyan hangokat hall, amik semmi jóra nem engednek következtetni.
- Rohadjatok meg! - kiabálja még egészen finoman irányukba elfojtottan, ahogy próbál lábra kerülni és messzebb jutni. Mina minden erejét összeszedve megidéz egy újabb adag feketeséget, kezdve onnantól, ahol ők vannak egészen körülbelül a felezőpontig, mely őket választja el a házsortól. Ez persze nem állítja meg az északiakat, hogy lövöldözzenek. Ismét eltalálják. Aztán csak annyit érez, hogy talpra rángatják, majd cipelik valahova, Damiennel együtt... Nem érti, miért... azt hitte, sikerülni fog, minden olyan jól ment.. nem tudja, mit rontott el. S legfőképp: fogalma sincs, mi jön ezután. De legalább él. És ez fontos. Életben van még. Még minden jóra fordulhat.

Felhasználó profiljának megtekintése

8 Re: [Ostromjáték]Temető on Csüt. Aug. 09, 2018 12:51 am

Wilhelmina von Nachtraben

avatar
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja
Akkor biztos, hogy cellában vagy, egy darab őr strázsál a rácsok előtt, Damien egy szomszédos cellában van, de azokat is csak rácsok választják el, tehát tudtok egymással is beszélni.10:47 PMMennyire vagyunk felpatchelve? Semennyire?Körülbelül teljesen elhagyta volna magát ha egyedül lenne. Eddig minden olyan szépen ment. MInt valami mesében. Túl szép is lett volna, hogy így maradjon. Teste pusztán egy segítségért kiáltozó roncshalomnak érződik, azonban a könnyei valamiért nem jönnek. Folyt már elég belőlük. Most csak vár, vár valamire, egy lehetőségre...
- Alszol? - kérdi a csukott szemmel hátát falnak vetett sötételfet.
- Dehogy... Fizikailag legalábbis nem. - Damien szemei még egyszer futólag végigfutják az őr testét, hátha látja rajta, hol tartja a kulcsokat, ha egyáltalán nála vannak. Azok viszont a falon lógnak...
t - Uram - szólítja meg az őrt, elég hangosan, próbálva felhívni magára a figyelmet. - Valami felcsernek nincs kedve esetleg meglátogatni minket?
Az őr csak ennyit válaszol:
- Nincs.
[color=#66ff00]- Biztosan nem tudna szólni nekik? Ennyi erővel meg is ölhettek volna,a mikor megtaláltakzi meg kifejezéstelenül. [color=#66ff00]- Mármint, tudomásom szerint hadifoglyokat azért szednek össze, hogy valami hasznos infót kiszedjenek belőlük..
- Biztos. - Morog idegesen.
- Legalább egy kis vizet hozna? - próbálkozik Mina.
- Minek az? Majd kapnak, amikor a többi fogoly is. - ordítja le őket, viszont még mindig háttal áll.
- Zavarja, hogy beszélünk magához? Pedig legalább addig nem unatkozik. Meg mi sem.
- Ez nem túl jó érv, Mina... mi egymással is beszélgethetünk... vagy akárkivel..
Mina fájdalmasan megvonja a vállát. - Egyébként... nem igazán érzem elégnek azt, amit kapunk. Szerintem nincs mindenki úgy szétlőve, mint mi.
A katona erre már megfordul. Látjátok az arcán, hogy nem feltétlenül teljesen százas, így megnézve még puskát se bíztak rá, csak egy termetes husángot.
- Miért, maga szerint mit kellene kapniuk? Babusgatást? Selyemágyat? Királyi étkezést? Maga fogoly, gondolkozzon már! - szinte kiabál már velük.
- És maga? maga nem tartja magát annak? Ugyanúgy itt kell várakoznia, mint nekünk. Csak maga nem fekszik, hanem áll, és a rács túloldalán van, de ugyanúgy nem mehet el innen.
Nem lát nála mennydörgő csövet. Ez elég jó. Valami feléled benne, ami jó pár órája.. vagy azok csak percek voltak?... Ami jó ideje elsötétült és pihent és várakozott...
- Csak egy pohár vizet kértem, a fenébe is... minimális komfortérzetem sem lehet? Ez a terem attól sem lesz kényelmesebb, viszont legalább nem száradok ki. - mondja elszontyolodott hangon és bociszemekkel pislog az őrre. Már amennyire telik erejéből.
- Nem! - A határozott hang azonban hamarost megváltozik. - Vagy, tudja mit? Legyen. De akkor mesélnie kell magáról.
- Hát csak ennyi? Ennél jobb feladatot nem is kaphattam volna! - nevet fel. - Borzasztóan fáj a lábam, meg a.. másik lábam is, de a lelkem a legjobban. Na és egyébként... egyébként kiskoromban azt hittem, minden szép és jó, aztán történt egy tragédia a családomban, és úgy döntöttem, otthagyom őket, úgyhogy most ezzel a másik szerencsétlenül járt fogollyal éldegélek... éldegéltem szép békésen, amíg úgy nem döntöttünk, hogy összekapjuk magunkat, és beállunk harcolászni. Nos, most már nem tűnik úgy, mint valami tökéletes ötlet. Eddig az volt. De voltaképp végig csak a végét vártuk. De azt reméltük, hogy hamarabb eljön, hogyha mi is ott vagyunk. Meg legalább láthatunk egyet s mást. - Úgy érzi, sokat járhatott Crispin társaságában, hiszen csak úgy dőlnek a szavak belőle.
- És mi van ott kint?
Erre meghökken, pedig lenne még pár mondat, amit elsütött volna, ha ez nem lenne elég... - Hogy érti, hogy ott kint? Még sosem járt ezen az épületen kívül? Vagy úgy érti, délen?
Az őr furcsán értelmetlen tekintettel gondolkozik el.
- Hát engem sose engedtek semmilyen épületen kívülre. Amikor vittek ide vagy oda, akkor tudtam látni dolgokat, de nem volt sok.
- mondja elszontyolodva.
Először majdhogynem eltátja a száját, aztán elmosolyodik, végül nevetni kezd. - Ó, maga szegény... most esküszöm, megsajnáltam magát. Egyébként rengeteg minden van kint. De sajnos a Tünde erdő, na az már nincs...
- Eichenschild többi részén sem járt még? Pedig gyönyörű volt. Ha teheti, vessen rá egy pillantást valamikor. Nem tudom, kik lehettek az építészek, akik ezt összehozták, de monumentális egy város volt. A háború után valószínűleg semmi se marad belőle... elég kár. Bár talán valahogyan újjáépítik, akárcsak Karolusburgot.
Az őr szomorúan bólogat, és ismét hátat fordít...
- Akkor megkaphatjuk a vizünket? Éráknak eltelő pillanatok után az őr felfogja, mit is kérnek, és zavartan bólogat.
- Ó, igen, persze, hogyne...

- De el ne felejtse! - kiáltja utána... majd csak reménykedni tud, hogy vissza is jön. Két perc múlva megteszi, bár a pohárban levő víz felét kilocsolhatta útközben, a keze eléggé remeg...
- Most komolyan álljak fel és menjek oda? Még mindig nem látja a sebeket? Elég fájdalmasak ezek a maguk mennydörgő csövei... - nyafog, és egy tapodtat se mozdul.
- Igazán kinyithatná azt az ajtót és közelebb hozhatná. Még mesélek is, ha akarja. Akármiről. Tényleg. Imádok beszélni.
- Ezt tanúsítom. Tényleg imád beszélni - szól át Damien a szomszédos cellából, s figyeli, mi zajlik.
- Azt... azt nem tehetem...
- Mondja szomorúan a drágalátos értelmes északi őrük, de azért leteszi a rácsokon belülre a poharat, majd megint háttal áll nekik.
- Dehogynem teheti. Pontosan, hogy megteheti. Szeretne még hallani a kinti világról, nem? - Damien összenéz Minával, és vállat von. Ennél rosszabb már úgyse lehet.
- Szeretnék, de... de nem nyithatom ki. Megbüntetnek érte. -csóválja meg a fejét.
- És ha nem tudják meg?... Higgye el, nekem sincs más célom, mint hogy semmit se tudjanak meg, ami itt történik. Mintha itt sem lettünk volna. Mintha soha itt se lettünk volna... kitörölni így ezt az egészet, mintha nem létezne... - Könnyen lehet, hogy kezd megőrülni. De legalább nincs egyedül. Kába tekintettel fixírozza a pohár vizet.
- Nem lehet, nem lehet....
- motyogja az őr, majdhogynem remegve.
- Mit nem lehet? Talán maga is láthatja a kinti világot.
- De megtalálnak! Mindig megtalálnak! - Csap a combjára.
- Ezt átérzem. De hát maga északi. Kik találják meg?
- A többiek. Nem mehetek el onnan, ahova raktak. - Kezd el szipogni.
- Akkor jöjjön velünk Délre. Egy próbát megér. Gondoljon bele, lehet ennél rosszabb? Jó, rosszabb mindig lehet, de egy próbát megér. Már megint magamat ismétlem... nézzék el nekem..
- Nem lehet...! - Tesz egy bátortalan lépést a kulcsok felé, majd visszahúzza a lábát. Mina egész testében és lelkében remeg. Meg fog bolondulni..
- Dehogynem. Az. Az a jó irány. Jöhet velünk. Csak siessen. Nagyon siessen, mert ígérn nem tudok semmit, örülök, ha élve kivonszoljuk magunkat innen ennyi sebbel... vissza kell jutnunk a táborba. Higgye el, mi nem az ölésért csináljuk ezt. Abszolút nem...
Lassan a kulcsok felé kezd haladni... majd ismét visszakozik. Ökölbe szorítja a kezét, és visszatér a helyére.
- Nem, nem! Nem szabad!
Mina megforgatja a szemeit. - Komolyan, hányszor játssza még ezt el velünk? Most ideadja, vagy nem? - hangja közel áll a síráshoz.
- Nem... adhatom... nem! - Minának fogalma sincs, ő szenved-e jobban, vagy ez a szerencsétlen...
- Mutatok magának valami szépet, ha kinyitja ezt az ajtót! Nem szereti a vámpírokat? El tudom tüntetni a fogaimat, tudok embernek is kinézni, tudok sötétséget is csinálni, vagy elérni, hogy Damien itt ugyanazt csinálja, mint én... bármit megmutatok. És mesélek is.
- Kezdje... Kezdje! - Mondja szinte követelőzően, a szemeit a kulcsokra emelve.
Mina erősen koncentrálva és fájdalmát sutba dobva változtatja vörös szemeit kékre, hófehér márványarca élettel telibb, emberéhez hasonlóbb színt ölt, széles mosolyából pedig kerek fogak villannak csupán.
A férfi lassan elindul a kulcsok felé, de aztán bátortalanul visszanéz.
- Mi van Kint?
- Szabadság. Meg némi fájdalom, de valami oka csak van, hogy oda akarok jutni. A remény. Hogy talán el tudják múlasztani a fájdalmamat...
- Wynnesa Silvernight. Wyn SIlvernight van kint... vár... haza kell mennem hozzá
- Crispin Shadowbane. És Lance Kalver. Ők a társaink. - sorolja a neveket, amik eszébejutnak. - És Dracon, a sárkánygyík... és Hedwig, a hollóm.... szegény állat...XIII., Csigalassúsággal csoszog a kulcsok felé. Most játszik velük?
- És még? Mit lehet látni?
- Hát sokmindent. Fogadókat, hidakat, városokat, itt-ott vámpírok is megfordulnak, tudomisén... falvak, tehenek, lovak, virágok, rétek, erdők... almáspiték, lovak... ja a lovakat már mondtam. Képzelje, van két lovunk. Meg egy hintónk. Na szegényeket ki eteti, ha nem jutunk haza?
A kulcsok már az őr kezében vannak...
- Mondja még!
- Mondom én ugyan mondom. Ameddig csak akarja. Ott van Hellenburg. A déli főváros. Meg aztán vannak a nefilimek, na velük ugyan nem sokkal találkoztam még, nevezetesen csak eggyel, akkor is, amikor jöttek... ilyen elveszett népek voltak, de most már szerveződtek azért.
- Ott van a Finsterwald, ahogy az emberek hívják. A sötét erdő. Meg Cinderwald, ami folyamatosan ég. Egy erdő, ami egyfolytában ég...
Az égő erdőre megretten és megáll.
- Miért ég?? - Ó, hogy a francos életbe is....
- Nem tudjuk, de ha kienged, megpróbáljuk eloltani. Izé... elérni, hogy ne égjen. De messze van. Ne aggódjon. Magát nem fogja bántani az az erdő. Nem. Tudja, mik vannak még? Fürdőházak. Az sokkalta jobb, mint az égő erdő. El lehet lazulni benne és nem gondolni semmire...
Csörög a kulcs, nyitja a zárkákat. Majd leül a sarokba, és elsírja magát.
Nem hiszi el. Nem hisz a szemének. Mint valami vad, járnak körbe a szemei. - Kö... köszönjük... - vonszolja talpra magát, s felveszi a poharat, kihörpöli a felét. Damien is feltápászkodik és amilyen halkan csak tudja, kivonszolja magát a zárkából.
Mina a síró őr vállára teszi a kezeit. - Nagyon sajnálom, ha bármi rossz fog történni magával. De erre emlékezni fogok. És hálás leszek. Van egy olyan mondás, hogy addig élünk, amíg emlékeznek ránk..
- Mina... mennünk kéne... - súgja a sötét tünde, a vámpír pedig bólint.... Majd átsurrannak fájdalmaikat cipelve a hatalmas felforduláson, és végül visszaérnek a táborba. Túlélték. Akármennyit is szenvedtek, mégis megérte. Nem itt döglöttek meg egy cellában... ha egyszer hazaérnek.... végig kell látogatni egy fürdőházat, meg csak úgy feküdni a fűben és bámulni az eget... most teljesen úgy érzi magát, mint egy bármiféle őrült. Nem vámpír, nem déli, egyszerűen csak fáradt. Kimerült. Teljesen.

Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.