Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Kérdező vendégeknek
Magánküldetések

Szomb. Jún. 08, 2013 6:05 pm by Darrakard

Ezen a szent helyen lehet magánküldetésekre jelentkezni, szám szerint párhuzamosan kettőre. …

Comments: 74

A háború nyitánya

Szer. Jún. 06, 2018 5:07 pm by Serene Nightbough



Kedves Játékosok!

Elérkezett az első …

Comments: 21

Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 38


You are not connected. Please login or register

[Ostromjáték]Könyvtár

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1 [Ostromjáték]Könyvtár on Kedd Jún. 12, 2018 11:38 am

A könyvtár elfoglalására tett kísérletek. A tudás hatalom!

Felhasználó profiljának megtekintése

2 Re: [Ostromjáték]Könyvtár on Pént. Jún. 29, 2018 1:15 am

Lance Kalver

avatar
Tünde Zsoldos
Tünde Zsoldos
Éppencsak sikerült kifújnom magam leginkább mentálisan a máguscéh előtt, mikor egy tiszt lépett oda hozzám, akit láttam a táborban.
- Lance Kalver? - Szólt ellentmondást nem tűrő hangon, nem tudtam eldönteni, hogy végtére is mondja-e vagy kérdezi.
- Igen? - Kérdeztem vissza kicsit meghökkenten.
- A város könyvtárában van egy erős démon, több emberünket próbáltuk már odaküldeni, hogy győzzék meg, hogy csatlakozzon hozzánk, de egyiküknek se sikerült, sőt egyikük még fogságba is esett. Gyorsan kell cselekednünk, mielőtt az északi rohadékoknak sikerül meggyőzni. Egyedül kell mennie, mert különben fenyegetésnek venné, azt pedig nem akarja senki, viszont olyan katona kell, aki meg tudja védeni magát, ha arra kerül a sor. Vállalja?
Nem igazán volt ínyemre a démonokkal való találkozás, de ha feladat volt, feladat volt, na meg ezzel a tiszttel már ránézésre is csak az áll le vitatkozni, aki megunta az életét, nem akartam tudni, mi történik, amikor valaki tényleg felesel neki.
- Vállalom. - Mondtam, ő pedig intett a fejével a könyvtár felé, és megfordulva távozott. Nem volt nagyon más választásom, mint elindulni az adott irányba, amit mutatott. Odaérve egy hatalmas nagy és szép épületet láttam, amit azonban erős tűz alá vettek a katonák, ennek ellenére hibátlanul megmaradt. Felvontam a szemöldököm. Mi lesz még itt?
- Nem elég, hogy egy démon van bent, még az erős puskák se tudják átlyuggatni? Védősereg nélkül? Mi van már ezzel a várossal? - Fortyantam fel, ahogy megragadtam a kardomat. Lehet, hogy néhány katonát le kell még vágni, mielőtt bejutunk. Erre valamilyen furcsa oknál fogva nem került sor, sikerült viszonylag könnyen megközelítenem a könyvtár ajtaját, ami egy gyönyörű, és igencsak sérülékeny faajtó volt, ennek ellenére egy karcolás se látszott rajta. Óvatosan megpróbáltam belökni, és az nyitva is volt. Ámulva néztem szét, meglepett a hatalmas tér, és a nagyon magas könyvespolcok, de gyorsan rendbeszedtem a gondolataimat. Dolgom van! A hatalmas térben egy élő személyt se láttam, síri csönd fogadott.
- Hahó, valaki…? - Kérdeztem bátortalanul. Bent a beszűrődő puskazajok ellenére is túl nagy volt a csend, ami egy átlagos napon talán normális lett volna, de most valahogy nem tetszett, ennek ellenére egy pisszenést se hallottam, és nem is mozdult meg semmi. Jobb híján megpróbáltam lassan, óvatosan a másik ajtó felé közelíteni, az első néhány méteren nem is történt semmi, aztán egyszer csak halk zizegést hallottam, és csattanást éreztem a tarkómon. Fordulat közben előhúztam a kardomat.
- Ki van ott?
Nem láttam senkit, csak egy könyvet a földön heverni. Körülnéztem, és felvettem. „ Codex necromaticus minor” - írta a borító. ~ Mit jelent ez? Egy kukkot se értek ezen a nyelven ~ Morfondíroztam magamban.
- Akárki is dobálózik, nem vicces! - Mondtam ki hangosan, és még egyszer, gyanakvóan körülnézve belelapoztam. Larua - sanguis lactantem unum exspiravit - Állt a lapon egy lidérc képével, amit alighogy megnéztem, a csontos arc felém fordult, és hirtelen közeledni kezdett, végül a feje kibújt a lapról. Azonnal megpróbáltam becsapni a könyvet, ami nem sikerült annyira, mert előbb kinyúlt a karmaival, de el tudtam dobni legalább magamtól viszonylag messze, nagyjából öt méterre, majd kétségbeesve magam elé emeltem a kardomat, ahogy a könyv fölött megállt lebegve. Nemigen találkoztam még szemtől szembe ilyen lényekkel, fogalmam se volt, hogy kell ellenük harcolni, csak azt tudtam remélni, hogy Fragarach vágja, különben nagyon nagy bajban voltam. Egy másik könyv is lerepült az egyik polcról, hogy látszólag magától nekem repüljön.
- A francba már! - Szitkozódtam, ahogy próbáltam úgy tartani a pengémet, hogy az errefelé repülő könyvet lehetőleg elvágja. A könyv szét is repült annak rendje és módja szerint két félbe, de pillanatokkal később mögöttem a lapok hangos suhogással szétrepültek, ahogy forogva körbevettek egy nagyjából két méter magas területet körben. A pörgésük aztán lelassult, leestek a földre, hogy egy furcsa alakot fedjenek fel, aki egy kékes bőrű tündére hajazott leginkább, de mégis egyértelműen tudtam, hogy nem az.
- Mit keresel itt? - Kérdezte. A kiállásától egy kicsit megrettenve, a kardomat pedig egy pillanatra se leengedve válaszoltam neki.
- Egy démont. Dél királysága ajánlattal érkezett számára. - Blöff volt, de nem tudtam hirtelen meggyőzőbbet mondani.
- Megint? - Fonta össze a karjait a mellkasa előtt. - A legutóbbi követetek nem nyűgözött le. Te miben vagy más?
Szerettem volna azt mondani, hogy én megölöm, ha nem áll át hozzánk, de ez egyrészt nem lett volna túl diplomatikus, másrészt egyáltalán nem volt igaz.
- Nem tudom, ki volt a legutóbbi követ, így nem tudom. - Adtam végül az őszinte, de kissé kitérő feleletet.
- Ostoba és gyenge. Ez a kettő volt. Te miben vagy más? - Kérdezte megint, nagyobb nyomatékkal.
- Nem vagyok se ostoba, se gyenge. - Válaszoltam nagyon enyhe sértettséggel. Nem, azok az idők már elmúltak. Már tapasztaltabb, és bölcsebb vagyok.
- Úgy-e? - Vonta fel egyik szemöldökét, aminek már-már hihetetlen íve volt. - Bizonyítsd be akkor. Bizonyítsd, hogy nem vagy ostoba úgy, hogy megtalálsz. - Csettintett, a lapok újra körülvették, két másodperc múlva pedig cafatokban szétrepült az egész, a démonnak pedig nyoma se volt sehol. - És bizonyítsd, hogy nem vagy gyenge, úgy, hogy közben nem halsz meg. - Hallottam már csak visszhangként, a pontot pedig a bevágódó ajtók jelentették, ezzel egy időben egy suhogó hangot hallottam meg magam mögül.
- Legyen tánc! - Mondtam, ahogy megfordultam, hogy szembenézzek a hang forrásával, ami a lidérc volt, aki a talaj fölött repülve valamivel tartott felém, karmait fenyegetően bekészítve. Elkáromkodtam magam, és oldalra ugrottam.
- Hogy kell téged megölni?!? - Kérdeztem, mintha válaszolna. Ekkor azonban eszembe jutott valami, és a kardom pengéjére néztem, hátha rá van írva valami. Elkerülnöm sikerült, elsuhan mellettem, de nem volt sok időm. A kard Fragarach pengéjén egy egyszerű szó volt: "Cut". Hála az égnek, hogy vágja! Amikor következőleg indult el felém, szintén kiléptem oldalra, azonban úgy, hogy kardtávolságra maradjak, és amikor elég közel ért, lecsaptam. A pengém bele is vágott, mintha vajat kennék, de ugyanakkor ő is az oldalamba kapott. Éreztem a bénító fájdalmat, de ahogy reflexből odakaptam a nem kardforgató kezemmel, azt éreztem, hogy nem ejtett sebet a fájdalom ellenére. A fogamat összeszorítva felé fordultam, és láttam, hogy elég jó vágást ejtettem azért én is, a mellkasán volt a seb, amiből rikító kék folyadék csöpögött, ahogy megállt.
- Dögölj már meg! - Mondtam, ahogy megint magam elé emeltem a kardomat, és ezúttal nem várva, hogy ő induljon meg, egy sebes csapással megpróbáltam keresztbe, jobb fentről rézsútosan kettévágni a nyaka alatt a lényt, nagyon koncentrálva, hogy ne kiáltsak fel a fájdalomtól. Ő se várt meg, így félúton találkoztunk, most azonban egy vállamra mért csapás árán meg tudtam semmisíteni, csak egy kupacnyi kék folyadék maradt belőle. Odanyúltam, ahol eltalált és masszíroztam, remélve, hogy jobb lesz, de nem lett, ezzel egy időben pedig a hang újra megszólalt.
- Ez így nem elég érdekes. Nem elég próbatétel. - Mondta, majd három könyv repült le a polcokról, két Esroniel-biblia és egy másik, előbbiekből egy-egy lángoló kardú félangyal bukkant elő, a harmadik pedig becsúszott egy könyvszekrény alá, és meggyulladt, lángra lobbantva azt is. - Változtatok a szabályokon. Találj meg, mielőtt leég a könyvtár és vele együtt itt halsz meg te is. - Hallottam a könyörtelen hangot.
- Nnnnnnnnnagyonjó! - Horkantottam, aztán körülnéztem. Az eredeti elképzelésemnek, hogy előbb foglalkozom az ellenfelekkel, aztán találom meg ezt a rohadékot, ezzel lőttek. Sebesen kapkodtam a fejemet a polcok irányába. Nagyon tündének nézett ki az alak, hátha róluk szóló könyvek között fogom megtalálni… Egyáltalán nem ismertem a könyvtárak felépítését, ami így hatalmas hátrányt jelentett, csak egy véletlenszerű, a tűzhöz kicsit közelebbi sorra néztem rá, nehogy előbb megsemmisüljön, minthogy odajussak. A sorban leginkább történelmi könyvek voltak, ilyenek, mint "A Démonháború" címmel, vagy még olyan, hogy "Fél évtized delírium - L. H. rövid története", "Tünde királyok és hercegek", Viszont több időm nem volt olvasgatni, mert a két harcos akcióba lendült. Szárnysuhogást hallottam, és az irányába kaptam a fejemet, aztán látva a két felém tartó harcost kifelé irányulva próbáltam minél hosszabbat vetődni, esetleg gurulással megsegítve. Nem értem rá harcolni. A legközelebbi sort vettem szemügyre, közben pedig szinte hallottam, ahogy még egy szekrény fellobban. A következő sorban inkább kalandregények voltak, de nem értem rá nagyon megnézni őket, az ellenfeleket muszáj volt valahogy elintézni, lehetőleg azelőtt, hogy ők érnek el engem. A nyakamban hordott éremhez nyúltam. ~ Ébresztő van, Puriel! ~ Gondoltam némi izgalommal, még nem volt alkalmam használni az angyal erejét. Ezek után magam elé tartottam a kardomat, és megcéloztam a hozzám közelebbi angyalt. Amaz hárított, de legalább a másikat sikerült elsodornom magamtól messzebb.
- Ez érdekes. De az óra ketyeg, tündefiú. Hol vagyok? - Visszhangzott a démon hangja, ahogy még jobban felerősödött a ropogás. Még fordulatból megpróbáltam egy vágást eszközölni az ellenfelemen, mielőtt kénytelen voltam leszállni, ez viszont a nyakán találta az ellenfelemet, akinek a sebéből fény tört elő, majd egy pukkanással szertefoszlott. A szárnyam ugyan eltűnt, de ez nagyon menő érzés volt akkor is.
- A talpad és a hajad közt! - Kiáltottam mérgesen, ahogy megnéztem a hozzám legközelebbi könyvet. A démon hangja szinte a tűzzel egybefonódva felnevetett.
- Meg a két fülem között is, nemde? Szellemes.
Ekkor megláttam a felém lassabban manőverezve közeledő félangyalt. - A francba már! - szitkozódtam, ahogy a hő megint fokozódott. "A pokol generálisai - a legerősebb ismert démonok" - Írta a könyv borítója. Elgondolkoztam. Gyorsan felnéztem az angyalra, és úgy tűnt, messzebb van, így fellapoztam a könyvet, hátha megtalálom benne az ő képét. Végtére is azt mondták, hogy egy erős démonról van szó, hátha, de csak feltehetően nevek voltak benne, meg mögöttük zárójelben más szavak: Zagan (hübrisz), Belphegor (torkosság), Wynea (harag), Andrealphus (kapzsi tudásvágy), Malphas (irigység)  Astaroth (bujaság) Leraje (restség)
- Ezen könyv lapjain megemlítve esetleg? Próbálkoztam meg megint, ahogy újból megpróbáltam egy hosszú vetődést kivitelezni, hogy elodázzam a találkozást, és egy újabb könyvet megnézhessek. - A nevem ott van, ez tény. Én magam azonban több vagyok, mint a nevem. De szép próbálkozás, értékelem. - Mondta közben a hang, ahogy egyre hangosodott a könyvek ropogása, és nőtt a forróság. Egy erőteljes suhintást küldtem az angyal felé, de angyal egy laza mozdulattal kikerülte azt, felém szúrt, és a vállamat el is találta, azonban sebet ez se ejtett, csak pokolian fájt.
- Hagyj már békén! - Kiabáltam részint a fájdalomtól, részint a dühtől. A könyvek nem nyújtottak megoldást, ezt már láttam. Akkor hol lehet még? Elkeseredésemben egy döfést küldtem az angyal felé, amitől az felnyársalódott arra, és miután ez is szétfoszlott, a szekrény tetejére felugorva körülnéztem, mi van még a könyvtárban a könyveken kívül, szobrok, csillárok, képek, gyertyatartók, akármi, ami emlékeztethetne rá Közben elkeseredetten láttam azt is, hogy egyre kevesebb időm lesz.
- Nem látsz, csak nézel. Azt mondtad, nem vagy ostoba, igaz? Mégsem látod, mi van a függöny mögött. - Nevetett fel a démon hangja, amit mindenhonnan hallottam. Körbenézve láttam csak igazán, hogy milyen rosszul áll a szénám, a könyvtár fele égett. Gyanítottam ugyan, hogy csak képletesen értette, de azért körülnéztem, hátha van itt függöny valahol, veszteni nem veszthettem, jobb ötletem úgysem volt. Az időm egyre csak fogyott, a kipróbálható megoldásaimmal együtt. Azonban ez nem jött be, se függöny, se rá hasonlító díszítés, csak gyönyörű, de növénymintás falikárpit, és egy szép csillár.
- Még mindig nem tudod, hol vagyok, tündefiú? - Gúnyolódott tovább a démon, én pedig láttam, ahogy még egy szekrény lángra kap, a lábam alól pedig egy óriáskígyó mászott elő. Szitkozódva a feje felé csaptam a kardommal, majd a szekrény tetején egyensúlyozva olyan messzire távolodtam a kígyótól, amennyire csak lehetett, ez sikerült is valamennyire, tőlem messzebb volt.
- Én nem… - Kezdtem - De van velem valaki, aki tudhatja! Fragarach, hol van a démon? - Fordítottam a szemem felé a kard pengéjét. "Nowhere" - Állt rajta írva. Az ötleteim fogyóban voltak, ugyanúgy a szekrények is, a könyvtár kétharmada lángolt. Elgondolkoztam. Ha igazából sehol sincs, akkor…
- A fejemben! - Kiáltottam, ahogy megint a kígyó feje felé lendítettem egy csapást.
- Hmmm. - Hümmögött egyet a démon. - Ezt hogy érted, tündefiú?
A kígyó ezután megdermedt, így felébredt bennem a remény, hogy ki tudom találni, hol van.
- Úgy, hogy fizikailag igazából nem is itt vagy, hanem máshol, csak a hangodat hallom a fejemben! - Mondtam inkább már izgatottan, mire csettintést hallottam, és a lángok is megdermedtek.
- Hol máshol?
- A könyvekben! - Mondtam rövid kétségbeesés után, noha ez nem passzolt ahhoz, amit mondtam az előbb, hogy fizikailag nem itt, ahhoz is kevésbé, hogy csak a fejemben hallom a hangját, de ahogy megjelent, és ahogy eltűnt, ahhoz már inkább, ahogy ahhoz is, hogy mindenhonnan szól a hangja, hiszen könyvekkel voltam körülvéve.
- Ehh. Közel jársz. De még nem értél el az igazsághoz.
Mondta csalódott hangon, ezzel a tűz tovább lobogott, a kígyó pedig rám vetette magát.
- Akkor csak itt a könyvtárban! - Mondtam, ahogy harmadszor is ketté akartam szelni a kígyó fejét, ami végül kettényílt, feltekeredett, majd, mintha valami beszippantotta volna eltűnt, de mielőtt örülhettem volna, egy újabb könyvszekrény kigyulladt, így már csak 3 maradt azzal együtt, amin álltam.
- Ez kevés. Ha CSAK itt lennék a könyvtárban látnod kellene, nemde?
Megráztam a fejem. Igaza van..
- A fejemben, a könyvekben, a könyvtárban… Te MINDENHOL ott vagy, igaz? - Kérdeztem.
- Ez már közelít… De hogyan? - Nevetett fel, miközben a maradék három könyvszekrényből kigyullad az egyik, kettőt hagyva: Az enyémet, és a szomszédosat. Már perzselő volt a forróság, nagyon izzadtam, nem tudtam, hogy a hőtől, vagy a nyomástól inkább, de furcsa módon füst nem volt, noha annak csak örültem, kevéssé elgondolkozva azon, hogy vajon miért nincs. Eszembe jutott, hogy miket olvastam abban a könyvben, amiben mondta, hogy ott van a neve, így elkezdtem gyorsan dobálni, ami eszembe jutott.
- Hübriszként! Haragként! Tudásvágyként! Restségként!
A démon őszintén, és maró gúnnyal nevetett fel újból.
- Szórakoztató vagy, tündefiú. De ezek csak kétségbeesett szavak, amelyeknek nincs igazi jelentésük. Én nem vagyok egy a bűnnel, ami itt tart. Nem vagyok testet öltött kísértés, aminek sok fajtársam képzeli magát. Én csak egy tudásdémon vagyok és annak, hogy mindenhonnan én szólok hozzád, egy sokkal egyszerűbb oka van. De micsoda?
Felcsillant a szemem. Tűz, ami csak forró, nem füstöl, egyről kettőre megjelenő, majd eltűnő ellenfelek… És egy tudásdémon…
- Ez egy illúzió! Azért szólhatsz mindenhonnan! - Kiáltottam szinte kétségbeesetten, ahogy a lábam előtt elterülő lángtenger már szinte engem is nyaldosott, amikor egyszer csak valami megérintette a vállamat hátulról. Reflexből megfordultam, és a démon vigyorgó képével kerültem szembe.
- Talált. - Mondta, azzal mellkason taszított amitől, lebucskáztam a szekrény tetejéről, bele a lángokba… helyett a hátsómra, a démon pedig ott állt előttem pontosan ugyanúgy, ahogy az illúzióban, azzal a különbséggel, hogy a könyvtáron semmi sérülés nem mutatkozott. - A nevem Andrealphus. örvendek a találkozásnak, tündefiú. - Nyújtott kezet, hogy felsegítsen, én pedig hálásan elfogadtam. - Mivel az alku az alku, így veled megyek beszélni a királyotokkal, egyetlen feltétellel. - Mondta Puriel tárolójára bökve. - Ez mi? Sok évet megéltem és sok tudást felhalmoztam, de erről még semmit nem tudok. Mindent el kell mondanod nekem erről.
Megkönnyebbülve sóhajtottam egy nagyot.
- Mindent, ezer örömmel. - Mondtam, majd őt előreengedve kiindultunk, hogy a táborba mehessünk, furcsa módon a puskával lövöldöző katonák mintha észre se vettek volna, csak lőtték tovább az épületet. Már tudtam, hogy ez a démon varázslata.
~ Lőjétek csak nyugodtan…~ Vigyorogtam magamban némileg önelégülten. Itt én nyertem.

Felhasználó profiljának megtekintése

3 Re: [Ostromjáték]Könyvtár on Csüt. Júl. 12, 2018 7:27 pm

Jozef Strandgut

avatar
Felszentelt Pap
Felszentelt Pap
Alig várom már, hogy az ideiglenes főtáborban majd legalább egy vödör vízzel lecsutakoljam magam, mert már erősen vakarózom néha és a felfrissülés is jól esne. Azért az a vérszívó és a fura mágus nem volt semmi, még mindig áldom az Urat, hogy nem hagytam ott a fogam. Észre sem vettem, hogy a parancsnoki sátor előtt ácsingóztam, aminek aztán meg is lett a következménye. A sátorból egy morcos tekintetű, taláros alak botladozik ki nyakában egy obszidiáncsillaggal. Egyből megismerem a jotünökkel folytatott kalandban találkoztunk, ő az a mágus, aki megmutatta nekünk párára vetítve Abaddón eljöttét; néhány lépés után megáll és szemei körbefordulnak, míg meg nem állapodik rajtam.
- Hé, tündefiú. Te voltál a király mellett a Nyugati tengereken, igaz?
Nagyot sóhajtottam, mert általában egy ilyen kérdésnek folytatása is van....
- De, én voltam. - bólintottam. - Valami baj van tán?
- A tökfej katonák és begyöpösödött püspökök nem látják ennek a csatának egy igen fontos elemét, akármennyire próbálom a tudtukra adni. Amikor csak robbanások és kardozás tölti ki a napot pirkadattól sötétedés utánig mindenki elfelejti, hogy csatát nem csak fegyverek nyernek. - feleli hadarva, de teljes pátoszban. - És amikor valaki ….ÉN…. kegyesen a tudtukra adom, hogy a déliek egy nagyon fontos erőforráson ülnek csak elhessegetnek, hogy válasszak egy önkéntest és oldjam meg. EGYET. Egyetlen egyet. Mit hisznek ezek, mi vagyok?
Fogalmam sincs mitől gerjedt be ennyire, de láttam, hogy mire képes és élek a gyanúperrel, hogy van ott más is egy mágus tarsolyában, így természetesen egyetértően bólogatok, bár tény, hogy alig bírom visszafojtani néha a vigyoromat is. Én is tök jó vagyok abban, hogyan hagyjak dolgokat figyelmen kívül.
- Felesleges problémaokozó? - adom a választ a szájába készségesen.
- Valószínűleg. - néz rám rosszallóan. - Pedig dél most ott ül az Eichenschildi könyvtárban és kihasznál minden tudást, ami csak ott található. Ezt nem hagyhatom. Leszel te az önkéntes?
- Hogy én? - lepődök meg, bár nem kéne, mert nem nyüzsögnek körülötte az írás-olvasás rajongók, mindenhol csak katonákat látok, akik harcra készülnek. - Hááááát......és mit kéne keresnem, és lehet tudni, hogy hányan vannak egyáltalán ott?
- Nem lehet, sajnos. De nem is kellene elfoglalnod az egészet. A feladat csak annyi, hogy a mágiáról szóló könyvek ne kerüljenek dél kezei közé semmilyen körülmények között. hogy ezt úgy éred el hogy ellopod őket vagy úgy, hogy felgyújtod az egész könyvtárat nem fontos.
Én semmi jónak nem vagyok az elrontója, de, hogy felgyújtsak egy könyvtárat........., valahogy nem tűnik helyesnek. Szerintem, ha Norven atya megtudná, letépné a fülemet és azt jobban szeretem a fejemen tudni.
Úgy vélem ez egy elég veszélyes és egyedi küldetés, amit nem mindenki tudna megcsinál vagy nem is merné, így természetes, hogy benne vagyok.
- Rendben! Benne vagyok. Feltöltöm a készleteimet és megyek. De akkor jössz nekem egy szívességgel. - nézek rá kajánul.
- Nincs idő. Bármelyik percben elvihetik a könyveket. Ha vállalod akkor most mész, vagy egyáltalán nem. - fonja össze a karjait a mellkasa előtt tüntetőlegesen
- Rendben, akkor megyek most. - sóhajtok, megforgatva a szemem a kis pukkancsot elnézve. - De akkor is jössz eggyel.
A könyvtárig kissé kacsázva jutok csak el, kerülgetve az utcai harcokat, de sikerül végül észrevétlenül odajutnom ám a bejárat előtt két férfi áll, az egyik karddal a másik kissé sötétebb páncélban számszeríjjal
Mivel a déliek a mágus szerint teljes egészében elfoglalták a tudás házát, így egy percig sem gondolom, hogy a főbejáraton keresztül fogok bejutni, hiszen nem akarom holtam vagy fogságban végezni. Jól szemügyre veszem a két strázsát és inkább valami hátsó bejárat után nézek.
Elég sokáig tart végig lopakodni a könyvtár falai mellett, vigyázva, hogy nehogy őrökbe botoljak, hiszen az épület hatalmas, körbejárni jó tíz percbe telik, de azt megállapíthattam, hogy a másik mellékbejáratot is legalább annyira jól őrzik, mint elől.
Ez előtt szintén ketten állnak, egyikük kardos déli lovag, a másik meg egy csuklyától árnyékba borult arcú bőrpáncélos nő íjjal
Talán fentről? Azonban a könyvtár nem igazán megmászásra lett tervezve, a legközelebbi épületek nagyon messze vannak, a falak pedig magasak és egyenesek. Így ez nem jöhet számításba.
A feladatra természetesen a tolvajsurranómat húztam fel, így a lépteim legalább semmilyen zajt nem ütnek, legalább ezért nem kell izgulnom, de valamelyik bejárattól csak el kell tüntetnem az őröket, ha be akarok jutni.
Némi hezitálás után az oldalbejáratot választom: a kardost és a bőrpáncélos csajt.
Előhalászok egy vadsípot a hátitáskámból, várok egy kicsit és amikor mindkét őr félrenéz besurranok egy támasztóoszlophoz, ami a falból kissé kiáll, majd elhelyezem a fal mellett, ahol már sem a társa nem láthat arra, aki odajön megnézni és van a közelben egy beugró, ahol meghúzhatom magam, aztán csak várnom kell, bekapják-e a csalit.
A robbanások okozta folyamatos szélmozgásban az azonnal meg is szólal, aztán alig pár szívverésnyi idő múlva léptek közeledtét hallom, egyelőre azonban az oszlop eltakarja közeledőt.
A buzogányomat szorongatva, izgatottan várom, hogy az, akinek a lépteit hallom a vadsíphoz érjen, az már elég közel van, hogy hirtelen kifordulva meglepjem és jól fejbe vágjam.
A léptek lassulnak, ahogy közelednek, aztán ahogy körülbelül ahhoz a helyhez ér, ahol a sípom van nagyjából, megtorpan.
~ Most! ~ biztatom magam és kiperdülök annyira, hogy a buzogányomat meg tudjam lendíteni. A fejére célzok, akárki is az.
A lovag azonban úgy néz ki számít erre, mivel kardjával hárítja a csapásomat és utána rögtön a nyakam felé vág. Visszaugrom az oszlop mögé, hogy elkerüljem a pengéjét.
- Operentes! - hívom segítségül a mágiám, aztán ismét kiugorva fedezékem mögül támadom meg ismét, először a térdhajlatára tervezek célozni, aztán, ha megrogyik akkor a fejére.
A lovag láthatóan megzavarodik és így sikerül a térdét eltalálnom, amitől, ahogy elterveztem térdre esik, ám mielőtt lesújthatnék rá, a válla fölött meglátom a bőrpáncélos nőt az íját feszíteni, amit egy pillanattal később el is enged.
- A francba! - ugrom vissza a pillér mögé, mielőtt jól odasózhattam volna a már megrogyó lovag fejére, hiszen egy felém tartó nyíl nem volt tréfa dolog.
Megvárom, hogy mi lesz a lövés eredménye, aztán kihasználva, hogy nem fogja meghallani a lépésemet, meg, hogy kell neki egy kis idő az újra "töltéshez", megpróbálom lerohanni.
Ám ahogy kilépek újra a lovaggal találom szemben magam, aki azonnal felülről lefelé sújt le rám
~ Ez a legrosszabb napom! ~ nyögök fel és önkéntelen mozdulattal magam elé rántom a buzogányom, hogy felfogjam a pengét.
Ám, ahogy elengedem a buzogányt az egyik kezemmel a lovag kiüti a kezemből aztán a nyakamnak szegezi a kardját.
- Add meg magad. Nem szeretek gyerekeket ölni.
A karom egészen elzsibbad, ahogy a fegyverem kirepül a kezemből.
- Hát azt várhatod déli! - térek magamhoz a sokkból, ahogy a penge ott mered rám az orrom előtt és egy hirtelen mozdulattal hátra ugrom, hogy kikerüljek a hatóköréből, aztán újból megpróbálom ráidézni az Angyalhajat, hogy megzavarjam, elvéve a látását.
Egy kisebb ívet írva le, akarok visszajutni, mert talán ha elcsalhatnám őket a bejárattól, nem kellene feltétlen harcba keveredni velük.
A lovag ugyan szúrósan összehúzza a szemöldökét, ahogyan a mágia a hatása alá vonja és én csak pislogok, hogy összesen ennyit értem el.
- Nem kell, hogy lássam a szemed színét, hogy levágjalak, északi. Ezzel nem mész semmire. Meg különben is, Mary... - dönti oldalra a fejét, amire a nő kilép oldalra és felém lő, amit ezúttal nem tudok elkerülni és a nyíl beleáll a vállamba. A hirtelen belém vágó fájdalomtól megrogyik a lábam. Lehet, hogy a vikingek páncélja megvéd és nem ment mélyre, de akkor is rohadtul fáj. A vállamhoz kapok, rászorítva a sebre és a szemem nem veszem le az újabb nyilat felhelyező nőről.
- Következő megy fejre, brother. - hallom a nő hangját, most először, tört némettel.
- Hogyan?.......Miért kíméltél meg? - nyögtem fel, de nem mozdultam.
Ha már nem öltek meg, öngyilkos nem akarok lenni.
- Újonc vagy, igaz, kölyök? - kérdezi a lovag. - Semmi gyakorlatod nincs a háborúzásban. Menj haza.
- Nem vagyok újonc! Már harcoltam! - mondom sértődötten, elfeledkezve róla, hogy épp céltáblát játszom, mert utálom, hogy ha ennyire lenéznek. Na, nem mintha most nagyot alakítottam volna. - Miért nem mentek ti haza? Különben is úgy sem engednétek, hogy elmenjek...... - rázom meg a fejem, mert ilyet még nem hallottam.
A lovag felsóhajt és a nőre néz, aki csak megvonja a vállát de nem fordítja el a fejét rólam.
- Az az utca mögötted kivezet a város szélére. Ha arra futsz, nem megyünk utánad. Ha bármilyen más irányba mozdulsz Mary lelő. Ha már harcoltál tudnod kell, hogyan ismerj fel egy vesztes helyzetet.
Hitetlenkedve nézek egyikről a másikra, mert még most sem akarom elhinni, hogy tényleg elengednek. De miért játszanának velem, bár déli a fickó, de csak jelent náluk is valamit, hogy lovag......
A hátam mögé nézek, ahol az utca végét nem is látom, de annyira ismerem a várost, hogy tudjam, tényleg kifelé vezet, csak még mindig az a kérdés meddig jutok rajta.
- Rendben. - kezdek hátrálni továbbra is a vállam markolva.
Ostoba lennék, ha nem élnék a helyzettel, később még visszajöhetek egy fáklyával vagy többel és felgyújthatom, de ha most megöletem magam, akkor ez ugrik, nem?
Bár végül hátat fordítok nekik, ahogy elég távol érek, tényleg megtartják az ígéretüket és nem lőnek és nem is jönnek utánam. Nekem meg eszem csücskében sincs feladni és elmenni, még úgy sem, hogy megsebesültem.
Így aztán, ahogy lehet elfordulok, nagy nehezen kiszenvedem a nyilat magamból és bekötöm a vállam magam és ami nem sikerül túl jól, de hát ez van, eközben dolgozik bennem a méreg a szerencsétlenkedésem miatt.
Nem mernék még egyszer a lovag felől próbálkozni, de még szerencsét próbálhatok az első két őrrel, ha mákom van, akkor a kardos nem lovag. Vagy marad a gyújtogatás!
Az elől álló két őr ugyanúgy áll és unatkozik, mint nemrég ahogyan láttam őket. Alaposan szemügyre veszem a két őrt. Látszólag a kardosnak egykezes kardja és közepes fémpáncélja.
Félek, hogy hasonló lesz a felállás, mint az előbb, mert nem igen tudom észrevétlen meglepni őket a nyílt téren.
Nincs más, előveszem a pisztolyom és ellenőrzöm, hogy meg van-e töltve, aztán előveszem a féltve őrzött rúnát ábrázoló papíromat és megidézem a mágikus kört, ami a könyvtár ajtajához, a két őr mögé visz. A kardost tervezem a vadászkésemmel leszúrni, ahogy megjelenek mögöttük, a nyílpuskást a pisztolyommal lelőni, aztán irány az épület.
Majdnem teljes a siker! A számszeríjas a lövéstől előre bukik és szinte azonnal meghal; ám amelyiknek a hátába szúrtam még tántorogva felém fordul és révetegen a kardja után tapogatózik. Újból szúrok, bár, hogy őszinte legyek közben imádkozom is, hogy az Úr erőt adjon ehhez a véres munkához. De most már nem hátrálhatok meg.
A fickó ugyan kissé esetlenül, de elkerül.
- Ki... a fene... - hörgi, de a sebe erősen vérzik és tántorgása egyre bizonytalanabb.
- Ne is törődj vele, inkább keress egy gyógyítót. - javasolom neki, mert szerintem már nem jelent veszélyt és inkább berohanok a könyvtárba. Fél füllel még hallom a test zuhanását.
Nem tudom hányan vannak még odabenn, és mit hallottak a kinti eseményekből, így bent továbbra is igyekszem észrevétlen maradni, a cipő segít a hangtalan közlekedésben, már csak szem elé nem kéne kerülnöm.
A könyvtár belülről azonban csaknem teljesen üres és meglehetősen hatalmas; egyedül egyetlen, kecskeszakállas férfi áll a közepén egy könyvet olvasva, egy nagyobb ládában mellette pedig több másik könyv. Mikor belépek felém fordítja a fejét.
- Grüss Gott, mein Herr. Segíthetek esetleg?
- Igen...Herr! - utánzom őt, de azért óvatosan közelítek. - El kell vinnem ezeket a könyveket. - intek a láda és a kezében lévő könyv felé és még igazat is mondok.
- Ebben biztos vagyok. - dobja a könyvet a ládába. - Sajnos nekem is. - félresimít egy hajtincset a homlokáról. - Gondolom az ajtóban álló zsoldosok nem pecsenyézni mentek hirtelen.
- Ja....ők? Jobb dolguk akadt. - vonom meg a vállam mint, akit nem nagyon érdekelnek. - Talán nem kéne még több embernek meghalni.....ezekért. - mondom neki, magamtól is szokatlanul komolyan.
- Egyetértünk. Miért nem fordul sarkon és megy vissza a sajátjaihoz, ez esetben?
Nem látok nála fegyvert és ez gyanakvásra ad okot. Lehet, hogy mágus, sőt valószínű, ha érdeklik ezek a könyvek.
- Lehet, hogy megfogadom a tanácsát. - bólintok, hogy megtévesszem, aztán úgy teszek, mintha el akarnék menni.
- Saxra Lux! - idézem rá a szent fényt, hátha nem ember, miközben igyekszem valami polc vagy más fedezék után nézni.
Ha mást nem, ahogy terveztem még mindig rágyújthatom az egész épületet.
A férfi felkiált, aztán a könyveken keresztül látom, ahogy zihálva előre görnyed.
- Ez... nem volt úriemberhez méltó... mein Herr. – morran, miközben maga elé emeli a kezét és egy mágikus pecsétet látok felvillanni egy pillanatra, de a figyelmemet erről hamar elvonja a látszólag semmiből előlépő hatalmas test, ami a búvóhelyemül használt könyvszekrény végében jelenik meg.
- Úriemberként sem jó meghalni. - válaszolok a rejtekemből és örülök, hogy most használ a mágiám, ezek szerint van esélyem, de abban nem tévedek, hogy bizony mágus. Ezt bizonyítja, a megidézett ........borzalom.
- Öld meg. - hallom a férfi hangját.
Nem engedhetem a közelembe, így az Urat kérem, hogy szentelje meg körülöttem a földet, távol tartva ezzel mind a kecskeszakállast, mint a rémet.
Ha sikerül, akkor már nem kísértem a sorsom tovább, felgyújtom a bánatba az egészet!
A lény ahogy rálép a felszentelt földre felordít, aztán kihátrál és elkezdi megkerülni a könyvespolcot másik oldalról
Tudom, hogy 5 percem van, hogy csináljak valamit, addig tart a Felszentelés hatása, így azonnal előveszem a tűzszerszámomat, papír van körülöttem elég, így a körön belül maradva is van elég gyújtósom.
- Sajnos ez nem ilyen egyszerű, mein Herr. - csóválja meg a fejét a férfi, miközben belép a látóterembe, a hatalmas teremtménye pedig halk pukkanással ordítva megjelenik előttem látszólag ismét a semmiből és a fájdalom ellenére hatalmasat taszít rajtam.
- Ez, hogy lehet? - nyögök fel, ahogy mindketten ott teremnek előttem, de ennyi telik tőlem, mert legalább öt méter zuhanok, és mikor földet érek beleremeg még az épület is, de a legnagyobb baj, hogy elveszítem a gyújtót is.
Minden porcikám lüktet és sajog, de nagyon igyekszem valami másik polc mögé mászni.
A lény ordítva mászik ki a sanctificatomból, és lassan felém indul, út közben felborítva egy asztalt és átrepítve a termen, mintha papírból lenne.
- Hol van észak híres viking ereje? Ennyit ért az alku a barbárokkal? - kérdezi közben a kultista.
- Igen! Ennyit ér! - emelem meg a pisztolyom, amit már sikerült újra töltenem, még a terem felé jövet és a mágusra célzok, tudván, hogy ha eltalálom, akkor a szörny is eltűnik.
A férfi csak halványan elmosolyodik, a feje előtt újabb pecsét jelenik meg és egy másik lény, az előzőnek tökéletes mása jelenik meg előtte, pontosan a fegyverem útjába állva.
Ennek ellenére meghúzom a ravaszt, mert reménykedek, hogy elég közel van ahhoz, hogy akár mindkettőjüket átvigye a golyó.
A golyó belehatol a lény koponyájába, amiből kékes vér fröcsög elő, aztán ahogyan előtűnt úgy is foszlik semmivé. A kultista ekkor rám mutat, karját groteszk csápok ölelik körbe és egy sugár tör elő belőle.
Nagy szemeket meresztek a látványra és esélyem sincs, hogy kitérjek a támadása elől.
Felkiáltok a belém csapódó kíntól és olyan kimerültség tör rám, hogy alig bírom megtartani a testem. Mozdulni is alig bírok, így ha nem csinálok azonnal valamit, ki leszek szolgáltatva neki.
- Sacra Lux! - hörgöm és remélem, hogy a mágiája csak átmeneti, mert különben végem.
A Szent fény újfent görnyedésre készteti a kultistát, amitől a mágiája is abbamarad; a mögöttem lévő szekrény azonban felborul és a mélységi szolga átlép rajta és fenyegetően felém tart.
Nem sok választásom van. Egyszerűen lerohanom a kecskeszakállast, előre tartott karddal száguldok a férfi felé, hogy keresztül döfjem, míg a kín járja át.
A kultista épp időben egyenesedik fel, hogy elkerekedett szemekkel végignézze, ahogyan a kardom beleáll a mellkasába, mélységi szolgája bömbölve iramodik felém, de mire elérne, a mágia, ami itt tartja elfogy és ő is semmivé foszlik.
Csak állok ott, a kard még mindig a kezemben és a másik fele a férfi mellkasában, és nem hiszem el, hogy sikerült. Szinte már éreztem a szörny leheletét a tarkómon és nem lett volna időm és erőm sem, hogy megküzdjek vele.
- Mondtam, hogy hagyjuk, de most, hogy tudom mi vagy, már nem sajnálom. - húzom ki a pengém.
A kultista szó nélkül hal meg, kintről viszont mozgolódás hallatszik, így nem maradhatok itt.
Gyors terepszemle után már tudom, hogy nem leszek képes egy ládányi könyvet kivinni, így csak azt teszem el, amit a kultista épp olvasott, aztán megkeresem a tűzszerszámom és egy csomó papírt gyűrve a ládába, meggyújtom.
Ezek után pedig megpróbálom elkerülni, hogy újabb déliekbe botoljak, csendesen surranok ki a mögöttem lángra lobbanó épületből és elégedetten térek vissza a táborba a mágushoz.
Igaz, hogy csak egy könyvet mentettem meg, de legalább ez megmaradt és a miénk.

Felhasználó profiljának megtekintése

4 Re: [Ostromjáték]Könyvtár on Pént. Júl. 13, 2018 5:48 pm

Wilhelmina von Nachtraben

avatar
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja
Sajgó tagokkal és teljesen darabjaira tört pszichével vonszolják vissza magukat a sereghez. Senki nem nagyon törődik velük, a katonák összetömörülve, ki-ki kisebb-nagyobb klikkekbe csoportosulva folytatják ugyanazt, amit eddig: a csapatok és a haditervek megbeszélését, csajozós történeteket, siralmakat, panaszokat, vágyakat, mindenfélét, kinek mi jár épp a fejében. Azért elég sokan tanácskoznak a háborúról, és az eddig elért sikerekről.
Damien keres egy helyet, ahová leülhet és csodálkozással szemléli, mit műveltek a lábával.
- A rohadékok. - Sosem volt kenyere a különsebben cifra káromkodás. - Persze, hogy nem úszhatjuk meg szárazon. Illetve teljesen épen.
- Én... én.. bocsánat, tudom, hogy teljesen őrültség volt, amit csináltam. De nem volt jobb ötletem. Nem akartam, hogy bajod essen, megpbóráltam mindent, de csak olyan volt, mintha kétségbesetten kapisgáltam volna válasz után...
Damien fölnevet, visszaemlékezve a vámpír alakítására. - Csodálatos voltál. Esküszöm, ha nem a katonák mögött kellett volna sunnyognom, én is velük nevetek. Hihetetlen volt, tényleg.
- Sült bolondot csináltam magamból!
- Elterelted a figyelmüket! Ez volt a cél. És visszahoztál két embert a seregnek. Ez azért nem semmi.
- Hogy még ekkora sebekkel is képes vagy valakibe önbizalmat csempészni...
Közben tekintetükkel körbenézve mintha látnák is valahol azt a két katonát a főnökök felé szaladni. Ezek szerint épségben visszatértek. Boldogan dobog a szíve, hogy sikerült emberéleteket mentenie, úgy, hogy egyet sem vett el. Bezzeg azok a nyomorékok simán lelőtték volna, mikor megkímélték az életüket... Mindegy.
Mina egyszer csak felkapja a fejét békés pihengetéséből, amikor egy a tömegből kitűnő alak közeledik felé. Csakis mágus lehet, mégpedig talán épp a vezetőjük.
- Nachtraben kisasszony?
- Én lennék... - Máris dolgunk van?
- Elnézését kell kérnem, hogy nem adok időt a pihenésre, de igen fontos feladat merült fel. Hallott már az Eichenschildi nagykönytárról?
- Hallottam hírét, igen... De most, azonnal indulnunk kéne valahova? - mutat a vállára, páncélja szétnyomódott részére és a vérfoltra, mely onnan szivárog. - Azok az átkozott mennydörgő csövek tették a dolgukat. A társamat pedig a lábán érte a lövés...
- Ez egy ostrom, kisasszony. Senki nem akar itt lenni és senki nem akar harcolni. Mégis, van, ami fontosabb a testi épségünknél. De kötözzék be a sebeket, amennyire tudják.
Én itt akartam lenni... - sóhajt egyet magában. - Persze, persze, majd felkeresünk egy felcsert... Mi lenne a dolgunk?
- A könyvtár értékes iratokat tartalmaz a mágiáról és varázskutatásról. Egy emberünket elküldtük megszerezni, de azóta nem jelentkezett. Úgy gondoltam, ha valaki, hát egy Nachtraben vámpír érti a tudás jelentőségét.
- Nahát, hogy ezek a felderítők mindig eltűnnek... Nos, ezt jól sejtették. Mit tudunk az emberről, aki eltűnt?

- Nem felderítő. Egy kultista a Iskarióti Századból.
- Kultista??... Érdekes embereik vannak, meg kell hagyni. De a felderítőt úgy értettem, hogy felderítésre küldték.
- Én sem szeretem őket, de a Zsinatelnök engedélyével vannak itt. Jöjjön rá, mi történt vele és hozza el a könyveket, amiket hasznosnak ítél a könyvtárból.
Esroniel és az elfogadó Dél... hát, úgy tudom, van tapasztalata a kutlistákkal és azok uraival...
- Mármint a harc szempontjából hasznosnak, vagy hosszútávób befektetés lenne?

- A mágia sosem rövid távú előny. Ma egy csatát nyer meg, holnap egy országot alapít. Induljon.
- Hát ki tudja... Igyekszem, nyitva tartom majd a szemem.
- bólint a mágusfőnök irányába, majd társához fordul. - Damien, keressünk valakit, aki rendbeteszi a lábad...
Egy felcser nyomókötéssel rendbeteszi Mina vállát és Damien lábát, bár nem tökéletes, de muszáj indulniuk.
A könyvtár épülete előtt mindkét nemből való északi katonák állnak... Egyelőre nincs kedvük a főbejáraton át szembesülni velük, így körbejárják az épületet, hátha akad más bejutási mód is, de sajnos a másik ajtó előtt, amit találnak az épület oldalában, is őrök állnak.
- Csodás.. csak ők hiányoztak - jegyzi meg a hegyesfülű megpillantva az ellenséges oldal katonáit.
- Valószínűleg bent is ők vannak, szóval teljesen mindegy...
. - Felismerve, hogy megint csak diplomáciájukra hagyatkozhatnak, visszasétálnak a főbejárathoz. Damien igyekszik figyelmen kívül hagyni sajgó lábait és terveket szőni arra, hogy tud tevékenykedni azok használata nélkül.
- Üdv néktek. Dél küldöttei vagyunk - Ismét. - Egy emberünk eltűnt, sejtésünk szerint itt lehet a könyvtárban. Kérem, bármi információjuk van, osszák meg velünk.
- Tudjuk. - Az egyik katonanő rögtön azzal köszönti, hogy ráemeli a mennydörgő csövet, mely rögtön görcsöt idéz a gyomrában. Emlékszik a fájdalomra, amit okozott, hisz még most is érzi. - Mi öltük meg, legalább is az egyháziak. Így jár, aki kultistákkal kokettál. Most pedig megkérnélek titeket, dél küldöttei, hogy adjatok át minden fegyvert.
Ellenségesen kerekednek el a szemeik. Mina nyel egyet. Van, amit úgysem tudtok elvenni...
- A társam sebesült. Én is, de ő alig tud járni...

- Akkor mit kerestek itt? Majd a fogolytáborban ellátnak.
- Frida... - szólal meg a mellette álló férfi. - Egyáltalán ejtünk foglyokat?
- Nem terveztünk ebbe a státuszba kerülni egyhamar. Társunk mivel érdemelte ki a halált?

- Tudod te hol vagy, vámpír? Ez nem egy teadélután. A katonáknak ez a dolga.
Mina leeresztei a szemhéját. Vajon hányszor kell még ugyanezzel az attitűddel szembesülnie?
- Nem feltétlen, tárgyalhatnak is.
- Szeretnénk látni, hogy megbizonyosodhassunk felőle, tényleg nem él már...
- szólal meg a sötét tünde.
A katona kuncogni kezd. - Dél nem válogat a katonái között. Majd én intézem őket, Franz, addig te maradj itt. - lép előre, és a puskájával bök mögöttük balra levő irányba. - Indulás, kislányok.
Nem ajánlanám, hogy így beszél egy Nachtr... na, már megint kezdem.
- szusszan egyet, és inkább nem szól semmit, csak megindul. Meglepetésére Damien úgy látszik, vicces hangulatában van most: - Komolyan csak azért, mert hosszú hajam van?
- Nem, azért, mert naív badarságokat beszéltek mindketten. - A nő a mennydrögő csövet nekik nyomva öszökéli őket továbbhaladásra, ami felettébb idegesítő. - Lefogadom, hogy nem jöttetek rá, hogy most estetek ellenséges fogságba.
- Vá...várjon, várjon, leadjuk a fegyvereinket akkor!... ha csak ez kell maguknak. - sóhajt a vámpír. - Csak engedjenek be a könyvtárba, kérem. Nem csak a kultista miatt jöttünk.
- Igen, tudom. Azért jöttetek, amiért a kultista is. De találjátok ki, vajon miért halt meg. - felel, nem engedve, hogy akár egy pillanatra is megálljanak.
A vámpírlány próbálja leplezni a pulzáló rémületet a szemeiben. - Azért halt meg, mert déli volt, gondolom. De ettől nem feltétlenül lesz bűnös is. Mit akarnak? Abbadón figyelmeztetése nem volt elég? Az egyetlen bűnünk, hogy halomra gyilkoljuk saját magunkat Veronián... - jutnak eszébe Wyn szavai.
- Abaddónt legyőzték. Veronia túlélte. És ti déli mocskok vagytok, aki a háborút kezdtétek - hogy a vámpírokról már ne is mondjak semmit.
- Mi kezdtük?... - csattan fel, majd ismét vesz pár nagy levegőt. - Észak miatt égett le a tündék és a sötét tündék erdeje, vagy tán nem így van? A vámpírok pedig szerintem tudja, mekkora szerepet vállaltak már eddig is a háborúban. - Pár másodperc szünetet hagy. - Különösen a Nachtrabenek.
- A vámpírok miatt égett le a tündék erdeje! - válaszol a katona is hasonló hangnemben. Ezek szerint sikerült felidegesítenie. Legalább vannak elvei... - Ki volt az, aki a lángokádó angyalt megidézte? KI? És amikor mi kegyesen ajánlatot küldtünk a tündéknek, hogy felkaroljuk őket ezek után volt képük visszautasítani minket és arconköpni a feléjük nyújtott jobbot, aztán visszamenekülni a pogány őseikhez.
Nos, ha hajlandóak vallásvitába keveredni, talán csak nem lőnek le...

- Ami számotokra pogány, az nekik maga a világ, és fordítva. Mindenkinek joga van, hogy saját szokása szerint éljen. Ők nem segélykérésnek vették ezt, hanem beolvasztásnak.
- Pontosan - csatlakozik a sötételf is. - Ők függetlenek akartak maradni, ez a magatartás pedig nem áll távol az emberekétől sem.
- De attól, hogy valaki a déli seregben szolgál, nem feltétlenül az egyetlen szent célja, hogy északiakat hányjon kardélre ezerszámra... Nem ölni akarunk, hanem tudást, és békét.
- Kislányok, az a téveszmétek van, hogy az hal meg, aki gonosz. - csóválja meg a fejét a nő, ahogy egyre távolodnak, és elölről pedig ideges parancsoló katonahangok szűrődnek füleikbe. Már megint a naivitással jönnek. Lassan kezdik megszokni, hisz mindenhonnan ezt kapják... - Általában az hal meg, aki hülye. A pogány az pogány, az ellenség meg ellenség. Ez egy háború, mi északiak vagyunk, ti meg árulók... akarom mondani déliek. Nem egy algebra.
- Nem árultunk el semmit. Kérem, engedjenek be a könyvtárba. Nem fogjuk felgyújtani, nem fogjuk lemészárolni a bent lévőket.
- Ha engedik, előszedem a két tőröm és odaadom... - jegyzi meg Damien, nem nagyon mocorogna, amíg nem kap rá engedélyt...
- Nem, nem fogtok. El akartok vinni mindent, ami értékes. Miből gondoljátok, hogy ezt megengednénk?
- Mindent? Nem gondolják, hogy válogatás nélkül felpakolnánk magunkat. De tény, hogy a tudás mindig értékes. A könyveket viszont lehet sokszorosítani. Ha a két fél majd békét köt, ami remélhetőleg minél hamarabb megtörténik, akkor talán mindenkinek rendelkezésére állhat.
[color:d682=ce4a66]- Ennek a háborúnak csak egyféleképpen lesz vége, ha egyik vagy másik oldal győz. Amiért titeket küldtek nem történelemkönyvek, és ameddig harci előnyt jelent délnek abszurdum lenne átengedni.
- A történelemből is szerezhetnének harci előnyt... De nem. Máguskönyvek. Viszont talán feltűnt, hogy nem egy fogattal érkeztünk, így legfeljebb néhányat tudnánk elvinni.
- Nem tudom, miért félnek a mágiától, azok a mennydörgő csövek egy ujjmozdulattal képesek elvenni egy életet. - mutat rá Damien.
- Egyes mágusok meg egy újmozdulattal képesek eltörölni egy várost. A mágia veszélyes.
- Ha ilyen mágusaink lennének, nem küldtek volna valószínűleg egy kultistát pár könyvért... - jegyzi meg. - Vagy... vagy csak a déliek mégsem annyira brutálisak és pusztító szándákúak, mint ahogy azt gondolják. A mágiát fantasztikus célokra is fel lehet használni. Ami rombolni tud, az építeni is, ezt nyilván tudják.
[color:d682=ce4a66] - Ez így van. Épp ezért nem jó dél kezében tudni.
- Nem tűnik fel, hogy voltaképp egy nemzet vagyunk?! Attól, hogy azon vitatkoznak, hogy a drága Istenük épp milyen módon nyilvánul meg, és ezért irtják egymást, még mindannyian hús-vér emberek, vámpírok és tündék. Nem értik, hogy Abbadón ezért jött? Vajon mi célja lett volna azzal, hogy egy égő erdőt hagy itt hírmondónak? Ez lesz mindenből, ha nem vigyázunk. Azt mondta, ez a világ romlott, és azért romlott, mert saját magunkat visszük sírba. Mint maguk azt a kultistát. Mit vétett? Pusztán tudást akart szerezni a népének.
- A népének, ami épp hadba vonult ellenünk. - torpan meg a nő. - Naiv vagy, kislány. Mit hiszel, ti az igazság harcosai vagytok? Szerintetek az északi katonák, akik hadba indultak azért tették, mert gonoszak? Vagy azért, mert a királyságukat kettétépték és rájuk akartak kényszeríteni egy hitet, amit ők nem akartak?
- Azt bátorkodom hinni, igen - vallja be. - Máskülönben miért lennék itt? ..
- Pontosan ugyanezt tettétek a tündékkel is
- mutat rá a self. - Rájuk akartatok kényszeríteni egy hitet, amit nem akartak. De még mindig lehetséges, hogy ugyanabban hisztek. Mármint... Hinni csak abban lehet, ami valóban létezik. Azért érdemes harcolni. Az északiak képességei valóban Istentől származnak, de ha valaki ezt nem akarja elfogadni, miért kényszeríteni rá? De a déliek? Hogy más nekik a hitük? Az Egy Isten tán más számukra, mint számotokra? Ha létezik egy fűzfa, akkor az valakinek fűzfa lesz, másoknak meg madárfészek talán?
- Bátorkodsz... Akkor bolond vagy, vámpír. Neked meg a nyelved éles, tünde, de te se tudod miről beszélsz? Mit hallottál mi történt a tündékkel? Mit akartunk tőlük?
- Egy olyan szövetséget, amelyből ők nem kértek. Azt gondoltátok, hogy szervezetlenek, és ezért erősebb vezetésre van szükségük. De Amelie Fairbranch máshogy gondolta...
- Egy szövetséget, amiből nem kértek! - kiált ismét rájuk - Segítséget, elfogadást az egységes királyságba, diplomáciai kapcsolatot, amit visszadobtak. Nem valami szabadságharcos indíttatásból, csak büszkeségből. Gőgből!
Damien nem tud megállni egy halovány mosolyt. - A tündék mindig is ilyenek voltak, ezt tudják. Többnek érezték magukat, vagy legalábbis olyannak, akinek nincs szüksége tanácsra és segítségre. Úgy érezték magukat, amikor az emberek felajánlották ezt a "kapcsolatot", mintha rájuk lenne kényszerítve valami. De ettől miért érdemeltek pusztítást? Miért nem lehetett egyszerűen békén hagyni őket, hogy legyenek maguknak, és foglalkozzanak a saját dolgaikkal, ha ez a vágyuk?
- Tegyük fel, hogy van egy vad kutya a kertedben, tünde. Megpróbálod megszelídíteni, viszel neki egy falat cubákot, de ő morogva a kezed után kap. Mit teszel, békén hagyod a kertedben?
- Inkább egy nemes vadként képzelném el őket, aki az erdőt járja, mert az az ő területe. Nem kötelességem, hogy az erdő minden részét az uralmam alá hajtsam. Ez a lényege a békés együttélésnek, vagyis inkább egymás mellett élésnek. We don't benefit from each other, but we don't hurt each other either.
- Ameddig a vad az erdőben marad. De mi van, ha az ellenséged befogja és megszelídíti, aztán rád uszítja? Az én szememben akkor is vad kutyák vagytok.
- Úgy tekint a tündékre, mint valami primitív létformára. Ők nem valami befogható állat, akit bárki kénye kedve szerint irányíthat! Hát csak azért akarták azt a kapcsolatot, hogy a tündék... ne legyenek másokéi? Ők nem egy eszköz, és egyébként sem vadak. Ha békén hagyták volna őket, valószínűleg semmi konfliktust nem kezdeményeztek volna. Nem voltak olyan hódító szándékaik, mint az embereknek. Volt büszkeségük, igen, de úgy vélem, azért támadták meg őket, pontosan, amivel vádaskodnak: gőgből. Mert képesek voltak nemet mondani. Mert nem kértek a maguk kenyeréből.
[color=#ce4a66] - Valószínűleg? - vonja fel a szemöldökét az északi. - A tündék egy jelentős királyság voltak. Egy jelentős királyságnak pedig politikai törekvései vannak. Honnan veszed, hgy ismered a királynőd esze járását?
- Nem láthattam bele az agyába, ez kétségtelen. De ha agresszív szándékai lettek volna, akkor kamatoztathatta volna őket korábban is, nemde? Tud bármiféle példát is mondani arra, amikor a tündék az embereket diszkriminálták, vagy foglalták volna el a falvaikat, városaikat halomra?
- Nem. - vonja meg a vállát a katona. - De miért is kellene?
- Mert akkor nem volt joguk feltételezni, hogy ellenségek! Az erdők leégetése hatalmas és drasztikus csapás volt. a természet pusztítását nem csak a tündék veszik rossz néven. Vallás ide vagy oda, az erdőkre mindenkinek szüksége van, elvégre állatokból táplálkozunk. Az egyik legszentebb dolgot sértették meg.
- Persze maguk nyilván nem, vagyis nem biztos, hogy olyan nagy szerepük volt a döntésekben. De nincs abban bűn, ha belátja, mit hibáztak - csatlakozik Mina hosszú idő után. - Én is tudom, hogy vannak hibái a déli seregnek. Mindenkinek vannak. De egy háborúnak az alkuk és tárgyalások is a részei. Ha megérti, mit miért akarunk, akkor azt is tudja, hogy értékes lehet az életünk.
- Hova vezet ez a beszélgetés? Mit hisztek, mi fog történni? Belátom, hogy az északi sereg a gonosz és engedlek titeket megnyerni a háborút délnek?
Mina kis híján eltátja a száját. Hát... öhm... Igen? De ezt nyilván nem mondhatja ki. Ugye?
- Noss... talán... sikerülhet elérni valamiféle kompromisszumot. Mint láthatja, nem mindenki az a vérengző déli katona, aki bármelyik északit szívesen elteszi láb alól és más nem is jár a fejében. Higgye el, mi lennénk a legboldogabbak, ha semmiféle harcra nem kerülne sor.

- És ha Észak meg Dél végre felfogják, hogy nem kéne egymás torkának esni.
- Azt nem ti fogjátok elérni. - mosolyodik el hidegen Frida.[color:d682=ce4a66] - Tudjátok én miért csatlakoztam ebbe a háborúba? A családomnak egy kis birtoka volt délen. Nem nagy, nem gazdag, de a miénk volt. Aztán amikor von Himmelreich vérrel alkotta meg az új egyházát a szüleim pedig nem voltak hajlandóak eldobni mindent, amiben eddig hittek nem volt más választásuk, mint menekülni. Ezért a délért küzdötök ti. Ezt a háborút vívjátok, amit egy őrült robbantott ki. Ti meghajolnátok valakinek csak azért, hogy egy hisztis elmebeteg megkapja, amit akar?
- Nem - titlakozik Mina rögtön -, nem Esronielért csináljuk. Nem egyetlen ember küldöttei vagyunk, magunkért csináljuk, azért, mert próbálunk véget venni ennek az egész... hacacárénak. - Nem biztos benne, hogy ez a szó illik ide, de mindegy is.
- És azért, hogy az itt maradt tündék egy normális világban tudjanak élni - teszi hozzá a hegyesfülű, majd a vámpír folytatja.
- Nagyon sajnálom, ami magukkal történt - Várjunk, most komolyan sajnálok egy északit, aki meg akar ölni? -, biztos vagyok benne, hogy nem ön az egyetlen, és azzal is tisztában vagyok, hogy mint gondolom, tudja, rengeteg déli pártolt el a zsinatelnöktől. Engem nem érdekelnek a vallási ügyeik, és még mindig nem értem, hogy min veszekednek, mikor ugyanarról az Istenről van szó! Az, hogy hogyan fejezzük ki a tiszteletünket neki, nem mindegy?
- Szerintük nem. És ha nem Esronielért csináljátok, miért harcoltok dél mellett? Miért tesztek észak vereségéért? Mert azt csináljátok, bármit is hazudtok magatoknak.
Mina egy pillanatig csak tátog, végül társa szólal meg. - Mert nincs más választásunk. Meg az sem tetszett, hogy az erdők leégtek, ugyebár. Nem akartunk tétlenül ülni és nézni, ahogy az emberek ismét egy lerágott csonton marakodnak, miközben mi várjuk, hogy végre vége legyen az egésznek. Amint látja, maga most meghallgat minket, és talán nem is felejti el rögtön, amit hallott. Tehát máris volt értelme, hogy itt vagyunk. Talán ha bármely másik délivel beszélgetnek, tényleg csak annyit hallanak, hogy "Dögöljetek meg, Északiak", de most legalább láthatják, lehet árnyaltabban is látni a dolgokat.
- Ti okosak vagytok, kislányok, még ha naívak is. Gondolkodjatok el. Bementek a könyvtárba, elviszitek a mágiáról szóló könyveket és odaadjátok a feletteseiteknek. Mit gondoltok, mi fog történni?
- Elolvassák őket?!... Igen, értem, mire gondol. Nyilván nem ringatjuk magunkat abban a tudatban, hogy esti mesének szánják. De semmi garancia nincs rá, hogy most, a háború alatt lesznek felhasználva. A mágiát folyamatosan és mindig bővítik, és mint mondtam, jó célokra is alkalmazható. Életet menthet.
- Így van. Semmi garancia. A háborúkat nem bizalommal nyerik. El kellene hinnem nekik, ha nagyon, nagyon, NAGYON megígérik hogy nem használják fel ellenünk?
Mina azon veszi észre magát, hogy elhúzódnak az ajkai megint és alig tudja visszatartani vállai rázkódását. Ezt nem hiszem el.
- Hát... nézzék... - közben feltűnt, hogy az északi immár magázza őket. - Maguk fel tervezték használni azokat a varázskönyveket? Inkább a technika irányába halad a fejlődésük, úgy tudom. Dél nagyon sok mindent tudna velük kezdeni.MI van, ha valami olyasmit is kiíksérleteznek, ami végül megtöri az átkot? Ez csak nagyobb stílű cél, mint egy háború megnyerése vagy elvesztése. Amúgy is, egy háborúban mindenki veszít...
Frida erre elkezd nevetni.
- Te tényleg ennyire buta vagy vámpírlány, vagy csak tetteted? Épp az a baj hogy elhiszem, hogy dél nagyon sok mindent tudna velük kezdeni. Sok mindent, amit észak nem akar, hogy dél elérjen. kezdem megunni a beszélgetést, mozgás! - s újra rájuk emeli a mennydörgő csövet...
- Ké-kérem, most tényleg képes ezt tenni azok után, amit papoltam magának? Azt hittem, felfogott valamit!... Mi az, amit nem akarnak, hogy Dél elérjen? - néz mélyen a katona szemébe. - Tényleg megölték azt a kultistát, vagy ez csak megfélemlítés volt?
Amaz nem hagyja abba a nevetést. - Szóval tényleg ilyen buta vagy. Sajnálatos, pedig ígéretes pillanataid voltak. Majd a fogolytáborban elmondja valaki, mi is az a háború, mert láthatóan neked fogalmad sincs róla. Mozgás! - érzi a hideg fémet a hátánál...
- És mit tesz, ha nem megyek? - dübörög szíve a torkában. - Nem maradok itt a háború végéig, ha azt várja. Csak pár koszos könyvért jöttünk, hogy az a drága istenük világosítsa meg az agyukat! Mi lenne, ha egy fegyveres különítményt uszítottak volna magukra? Legyen már esze! Könyvek!
- És a fegyvereinket még mindig nem vették el...
- Mit tesz? Semmit. De nincs választásotok. Majd később megbánod, hogy beléptél a háborúba.
Úgy látszik, ragozni már elfelejthetett a katona. - Magának van választása. Kérem, engedjen be a könyvtárba. Ha nem akarja, hogy mindketten bent legyünk, akkor csak egyikünket. Velem is jöhetnek, mit bánom én. Csak engedjenek be.
- Kislány, látom hogy neked semmi keresnivalód itt. A könyvtárba nem engedlek be, mert akárki küldött biztosan nem ennyire naív. Viszont ha elindultok abba az irányba... - mutat egy utcára bal felől. - … akkor a város széléhez jutottok.[color=#ce4a66]
- Micsoda? Most már csak úgy elengedne minket? Miért kéne bíznom ebben, amikor a legutóbbi kérésünk az volt, mutassák meg a halott kultistát, maga meg elkezdett rángatni a fogolytábor felé?
- Én megpróbáltam. Na nyomás, meguntam a beszélgetést, láthatóan nem vezet sehova. - lökdösi őket tovább.
- Mit próbált meg? Mégis mit akart elérni?... Nem... Nem mehetek csak úgy vissza! Kellenek azok a könyvek.
- Nem is vissza mész. - feleli, és taszigálja őket tovább, míg az utca végén még egy csapat fegyvderes északi tűnik fel... Nem... nem kerülhetnek fogságba... nem hagyhatják a sereget...
Nem.... Nem, nem, nem!
Mina úgy dönt, nem akar foglytáborba kerülni, így kénytelen ismét a varázslást segítségül hívni. Mégpedig a Balladai homályt. Megragadja Damien karját, erősen a szemeibe néz, majd egy jókora adag sötétséget idéz, mely a könyvtár irányába terül el és ott kezdődik, ahol jelen esetben a katonák próbálják őket rábírni a haladásra. Ezek után Damient maga után húzva igyekszik megkerülni a katonákat és ahogyan csak bír, futni vissza a könyvtár irányába. Hallja, hogy futni kezdenek utánuk, de minden erejüket öszeszedve elérik a könyvtár bejáratát, ahol már csak egy őr várakozik. Tervek, tervek... ajtó kinyit, őr kivon a forgalomból...
- Damien, én lefoglalom egy időre, addig megkérhetlek, hogy nyisd ki az ajtót és intézd el...?
- lihegi, míg a lábát erősel fájlaló sötét tünde ahogy tud, siet utána. Az őrt egy Utánzással harcképtelenné teszi, amíg Damien kitárja a hatalmas könyvtárajtó egyik felét, előveszi holdezüst tőrei közül az egyiket, be is célozza vele az immár Minával egyenértékű mozgást művelő - azaz egy helyben álló - őrt, majd gondol egyet és inkább megfordítja a tőrt, majd annak markolata végével mér egy állapotához mérten lehető legerősebb csapást annak tarkójára. A penge jól megvágja a kezét, mire felszisszen, de szerencsére az őr elvesztette eszméletét. Mina megtöri hát a varázst, és összeszorított fogakkal iszkolnak be a jókora épületbe, majd magukra csapják az ajtót. A hatalmas hang rémisztő ugyan, de menekülésüket jelzi...
- Huh. Hát ez... ez szoros volt. - jegyzi meg. - Ügyes voltál, köszönöm.
- Nem fogom tagadni, úgy, hogy alig bírom vonszolni magam a földön... a jó atyaúristenüket, már azt hittem, egy fogolytáborból kell beimádkoznunk magunkat.
- Én meg azt hittem, kinő az agya annak az északinak. Na jó, dologra... Ezeket vajon ők égették meg vagy már így találták? - gondolkozik, elnézve a majdhogynem hamuvá lett könyveket, melyek egy halomban csücsülnek a földön a tetejéről pedig leveszi az elsőt a két-három nagyjából még ép könyv közül, megvizsgálja kívülről, nincs-e rajta valami jel, amivel vigyázni kéne, majd pedig kinyitja az elején és elkezd lapozgatni. Egyikük egy mágiaelméleti könyv, ami az arkán mágia alágairól szól, a másik kettő pedig valami angyalromokról szóló dolog illetve egy "Haladó elemi mágia" címet viselő könyv a szerzeményük.
- Ezek tökéletesek lesznek. - helyezi őket a batyujába. - Láttál még valahol hasonlókat? - kezd el járkálni, és kis időt arra is szentel, hogy megcsodálja a hatalmas épület belsejét. Ahogy a fény süt be az ablakokon, és az illat, amely mindent beleng... csodálatos. Kár, hogy nagy része szürke hamuvá égett. Más hasznosat nem nagyon lelnek itt. Odakintről viszont emberek hangjai hallatszanak, léptek és egyéb, így sietősre kell fogniuk a dolgot.
Gyorsan körbepillantanak, miféle kijutási módok állhatnak rendelkezésükre, elsősorban ajtók és ablakok. Utóbbiak túl magasan vannak, az egyetlen ajtó pedig az, amelyet már kívülről is láttak. Két őr állt előtte. A falhoz simulva az oldalsó ajtóhoz surrannak, figyelve, hogy most is ott állnak-e még az északi őrök, de az sajnos zárva van... így semmit sem látnak.
- Ennél jobb ötletem nincs.

- Mindjárt benyitnak a főbejáraton - súgja Damien. - De abban reménykedhetünk, hogy most már az egész különítményt odairányították.
- Vagy inkább csak még jobban őrzik az épületet... Nem baj, készítsük a tőröket aztán futás. Majd elterelem a figyelmüket, ha muszáj. - Bár varázsereje már kissé fogytán, még azért valahogy bírja szusszal. Menyétje idegesenmocorog a táskában, előássa magát a könyvek alól és kidugja kicsi fejecskéjét. - Ne aggódj, Lux, mindjárt végzünk! - dugja vissza a pici állatot. Majd egy jókora lökéssel kitárja a mellékajtót. Körbenéz, és nem akar hinni a szemeinek. Sehol senki! Beleszagol a szabadságillatú levegőbe, majd a sötételfre vigyorog és meglapogatja szerzeményeit a batyuban.
- Légy azért résen.
Óvatosan nekierednek az útnak, amerről jöttek, közben folyton oldalra és felfelé is pillantgatva, meg fülelve, hátha akad még valaki, aki megállítaná őket a csapathoz való visszajutásban. Ám az őrök el vannak foglalva valahol másutt. Vigyorogva rohannak hát vissza a sereghez, immáron a keresett könyvekkel... Sikerült... túlélték.... és még meg sem sérültek. Legalábbis jobban.

Felhasználó profiljának megtekintése

5 Re: [Ostromjáték]Könyvtár on Kedd Aug. 07, 2018 9:42 pm

Jozef Strandgut

avatar
Felszentelt Pap
Felszentelt Pap
Lassan bandukolva visszaérek az előző küldetésemről, azaz csak visszaérnék, ugyanis útban az északiak táborába egy kisebb csapat északi katona rohan el előttem, aztán az egyik lemaradó nekem is ütközik
- Nézz már az orrod elé. - förmed rám, ahogy feltápászkodik. - Sietünk, nem látod?
- Már bocs, de te jöttél nekem. - fortyanok fel, hiszen elég rossz napom volt. - Ha sietős, akkor meg főleg nem árt a lábad elé nézni. - tör ki belőlem.
- Te sétálgatsz, mint egy holdkóros! - csattan vissza a katona, amire a többiek visszafordulnak és egy idősebb, kissé Katherre hasonlító férfi katonai egyenruhában, közepes Jormungandrben odasétál hozzánk.
- És az ok rá, hogy nekem gyere? - emelkedik meg a hangom.
Ha kötözködni akar, akkor jó lóra tett, mert még mindig paprikás hangulatban vagyok az igehirdető lánnyal való csata miatt. Majdnem megfogott, pedig nem is tudott harcolni.
- Mégis mire véljem ezt? - mér végig minket.
A csapat parancsnoka ismerős aurát áraszt, így némileg megjuhászodom a tekintete súlya alatt, de a szám persze nem fogom be. Nem szokásom.
- Majdnem beletaposott a földbe, aztán még neki áll feljebb. Én is kiveszem a részem a csatákból, most is épp ejtettem egy foglyot, így semmi joga ugrálni itt. - háborgok.
- Mert az neked okot ad, hogy feltartóztass egy parancs teljesítése közben? - fortyan fel a katona, aki tőlem ha pár évvel lehet csak idősebb.
- Csend legyen! - csattan fel a tiszt. - Ki maga? - néz végig rajtam.
- Tartóztat az ördög! - nézek kihívóan a baka szemébe, egy lépést téve felé, de a parancsnok erőteljes hangjára megállok és ráemelem a tekintetem.
- Jozef Strandgut novícius vagyok. - emelem fel az állam és kezdődő dac villan a szememben.
Rosszul tűröm a parancsolgatást, ez rossz szokásom, de nem húzok nyíltan ujjat, ha nem muszáj.
- Őrszolgálaton vagyok a kúriánál a századommal, de most fogtunk el egy kémet és a pihenőmre térek vissza. - teszem hozzá, gondosan lespórolva az "uram" megszólítást.
Azt hittem most jön az, hogy leüvölti a fejem, hogy mit képzelek én, meg ilyesmi, de meglepetésemre egészen másra lyukad ki.
- Egyházi. - mondja a tiszt, majd pár másodpercig gondolkodik. - Eressze lejjebb az orrát, aztán jöjjön velünk. Elkél a szent támogatás. A déli csapatok elfogtak egy fontos északi személyt és bevették magukat a könyvtárba, az a hely pedig egy erőd. Nem lesz könnyű kiszabadítani, jól jön egy gyógyító.
- A Könyvtárba, uram? - bukik ki a számon és végig fut rajtam a borzongás az emlékektől.
Alig úsztam meg a múltkor és ha összefutnék azzal a lovaggal, meg az íjásznővel........
Na, de most nem egyedül mennék, meg .......meg ha az előbb adtam a nagylegényt, most nem hátrálhatok meg.
- Nem kimondottan gyógyító vagyok, de azt is tudok. - sóhajtok, hiszen megint lőttek a pihenésemnek. - Én már egyszer bejutottam oda, de az biztos, hogy csak a bejáraton keresztül van rá esély. - adok neki igazat.
A tiszt bólint.
- Akkor különösen hasznos lesz nekünk. Jöjjön, fiam. Maga meg ne vágjon ilyen pofákat! - förmed rá a mellettem álló fiatal katonára, aki erre csak kihúzza magát.
- Igen, uram. Elnézést, uram.
- Na, ja! - értek egyet egy újabb sóhajjal, de pont időben állok le a fintorgással, ahogy rápirít a katonájára, bár egy elégedett vigyorgást azért megengedek magamnak, de úgy csak, hogy a fiú látja.
Elindulunk hát és, ahogy meg tudom számolni velem együtt kilenc fős a csapat.
Rohamtempóban közelítünk a célpontként megnevezett épülethez, de nem rohanunk fejjel a falnak, ám megállunk az azt körülvevő házak takarásában.
- Kleiner, mit lát? - kérdezi a tiszt, a fiatal katona akivel összeakadtál pedig egy ideig koncentrál, miközben szeme előtt alig észrevehető halvány kék pecsét jelenik meg.
Nem mondom, hogy nem lepődöm meg, amikor pont arról a katonáról derül ki, hogy valami mágikus képessége van, akivel össze kötöttem az előbb a bajuszt.
- Ketten-ketten a szomszédos házak falán, egy tünde, három ember... vagy vámpír, innen meg nem mondom. Számszeríjaik vannak. – sorolja a fiú.
- Nagyszerű. - sóhajt fel a tiszt. - Az ajtót nyilván elbarikádozták, ha nem intézzük el előbb a lövészeiket mire betörjük tűpárnát csinálnak belőlünk. Schultz, Krammer bal oldal, Kleiner, Strandgut, maguké a jobb.
Az íjászok nem jó opciók, ha nyílt téren kell átvágnia az emberfiának, így teljesen egyetértek a tiszttel, hogy le kell szerelni őket, arról nem beszélve, hogy riaszthatják az egész bagázst a Könyvtárban. Az, hogy pont Kleiner-rel rak egy párba, szerintem meg szándékos, de hát egy csapatban evickélünk.
- Mit tudsz még a felderítésen kívül? - kérdezem a társamtól, ahogy a ház felé loholunk. - Én egy rövid időre meg tudom vakítani őket.
- Lőni. - feleli Kleiner, miközben egy kis mellékutcán át próbálja megkerülni a kérdéses házat. - Szóval az nekem elég. A kérdés az hogyan jutunk fel anélkül, hogy ők észrevegyenek. - kérdezi, ahogy eléri a ház sarkát. Az épület, aminek a tetejére kell feljutnunk egy kétemeletes lakóház amúgy, szépen faragott sarokoszlopokkal és egy kis erkéllyel az utca felé.
- Én az ajtóval próbálkoznék. - intek a bejárat felé. - Aztán odabentről közelítenék. Szerintem ők az utcát figyelik, így talán a hátukba kerülhetnénk.
Kleiner bólint.
- Csak utánad, Strandgut.
Az épületek falához tapadva, futok a bejárathoz és benyitok az ajtón, a kezem a buzogányom markolatán, mert nem akarom felverni a környéket egy lövéssel, ha nem muszáj. Remélem, hogy észrevétlen jutunk fel a tetőre.
Befordulunk az épületbe és egy takaros előszobába jutunk, ami azonban látott már szebb napokat is: a csillárt és a lámpákat leszaggatták, a bútorok nagy része fel lett borítva, balra és jobbra egy-egy szoba van, előre felé pedig egy faragott karfás lépcső vezet felfelé a felső emeletre. A harcok láthatóan nem kímélték a helyet.
Óvatosan és főleg halkan lépkedek befelé, bár úgy néz ki itt egy árva lélek sem feni ránk a fogát.
- Először nézzük meg nincs-e valaki a szobákban. - suttogom Kleiner-nek. - Te jobbra én balra. - intek, mert nem szeretném, ha valaki hátba kapna minket, míg felfelé megyünk. - Ha nincs itt senki, irány a lépcső.
- Mióta lettél te a főnök? - suttogja vissza Kleiner, aztán befordul a jobb oldali szobába puskáját maga előtt tartva, annak szuronyát lándzsahegyként szegezve előre.
- Ha állandóan ezen fogunk rágódni, akkor tuti itthagyjuk a fogunkat. - grimaszolok rá, ráadásul ez csak egy jóindulatú javaslat volt.
- Majd legközelebb, te mondod meg, hogy mi legyen, így már jó? - morgom, persze halkan, aztán odalépkedek a szoba ajtajához és belesek. A hely igen szomorú állapotban van, mintha istenesen kirabolták volna, az ablakokat betörték, a falról mindent elvittek, egy asztal van csak az ablakhoz tolva és felborítva, nyilván fedezéknek.
Már megyek is vissza a lépcsőhöz.
- Itt nincs senki. – tájékoztatom a társamat. - Remélem a lépcső nem recseg, de azért menjünk a legszélén.......már, ha egyetértesz. - teszem hozzá, mert bár nem áll messze tőlem a kakaskodás, azért nem akarok ezért meghalni.
Szerintem a fiú még nem volt nagyon éles helyzetben, ezért nem érzi a súlyát.
- Tiszta. - jön vissza Kleiner. - Sokat beszélsz, Strandgut. Menj, fedezlek. - bök az állával a lépcső felé.
- Mi? - nézek rá döbbenten.
Hogy én sokat beszélek? Ezt nem mondhatja komolyan,hiszen kommunikálnunk csak kell, nem? De ha neki így jó, akkor kapja be.
Dühösen vetek rá egy pillantást, aztán elindulok felfelé, remélve, hogy tényleg fedezi a hátam és nem szalad el az első vészhelyzetre. Óvatosan lopakodok felfelé, feszülten hallgatózva és figyelve.
Gond nélkül felérünk a második emeletig, ahol azonban az egyik szobából lépteket hallok közeledni.
- Fedezékbe, jön valaki! - lehelem a hátam mögött Kleiner-nek és gyorsan próbálom felmérni, hogy van-e valami szekrényféle ami mögött meghúzhatnám magam.
Kleiner visszaugrik a lépcsőre és lehasal, én viszont nem találok semmit, a folyosó, ahová felértünk teljesen üres.
Nem sok időm van gondolkozni, de nyilvánvaló hogy a folyosón mindjárt észrevesz a közeledő, így követem a fiú példáját és gyorsan visszavonulót fújok, mellé hasalva.
A léptek lassabbra fogják és egy hangot hallani.
- Van itt valaki.
A lépések közelednek, Kleiner pedig felém fordulva némán felnyújtja három ujját aztán egyesével lehajtja őket - három, kettő, egy... amikor az utolsót is lehajtja egy férfialak megjelenik a lépcső melletti fal szélén, Kleiner pedig gondolkodás nélkül a bokája felé szúr, sikeresen megsebesítve a férfi lábszárát.
Eleget voltam már katonák között, hogy rám ragadjon a koszon kívül is valami, így mire a közeledő férfi a lépcső tetejéhez ér, már sejtem, hogy a felmutatott ujj nem a közeledők számát, hanem a támadás idejét jelzi, így, ahogy a fiú szúr, én is felpattanok és a buzogánnyal a nyak felé lendítek, hogy megakadályozzam a kiáltást.
A mágiámat készenlétben tartom, hogy megvakítsam a többieket, ha még vannak mások is. Ezzel nyerhetünk némi időt, mert a szava alapján van még legalább egy ember itt.
- Mit csinálsz? - ordít fel Kleiner, miközben félig feltápászkodva a vállával oldalra lök.
Ez a szerencsém, így ugyanis nem engem talál el a számszeríj lövedéke, hanem Kleiner nyakába áll bele. A fiatal fiú szeme fennakad, aztán nagy csörömpöléssel holtan gurul le a lépcsőn.
Nekitántorodom a falnak és aztán egy pillanatra ledermedve nézem, ahogy a társam holtan vágódik el, nyakában a nekem szánt nyíllal.
A délinek nincs ideje újratölteni, így eldobja a fegyvert és hátralépve egy egykezes fejszét akaszt le az oldaláról, miközben a szobából társa is kilép, számszeríját rám szegezve.
A déli mozdulata és társa felbukkanása lendít ki abból a döbbenetből, hogy épp most halt meg valaki miattam.
- Operientes! - bukik ki rekedten a számból és hátrálva rálövök a fejszésre, mert most őt tartom közvetlenül veszélyesnek. Remélem a varázslat elég időt ad, hogy utána odaérjek az íjászhoz.
- Nem látok rendesen. - kiáltja a hátul álló számszeríjas.
És be is jön a tervem, hiszen, ahogy pisztolyt rántok a fejszés nem tud elég gyorsan reagálni, így a lövésem keresztül megy rajta, a férfi felbukik, az íjász pedig ekkor felém céloz.
- Na mindegy, ennyivel kevesebb hátráltató tényező. Most már, hogy csak te maradtál nem kell látnom a körvonalaidat.
Ijedten kapom a szerszámíjász felé a fejem, mert erre nem gondoltam, bár igazán azt sem láthatta már, hogy a társa elesik, mégis kockáztat. Ezen agyalni azonban nincs időm, a szavaira már ugrom is oldalt, levetve magam a földre, és gyorsan a buzogányom után kapok.
Szerencsémre az igézet erősen rontja a látását ahhoz, hogy csak nehezen érzékeljen, a számszeríj tövise így elrepül mellettem és belecsapódik a falba mögöttem.
Most kell kihasználnom a lehetőséget, hogy miután ellőtte a nyilát, megtámadjam. Laposan, deréktájon ugrom neki és lendítem meg a buzogányom. Ha csak fellököm már talán lesz időm a pisztoly újra töltésére és akkor nem menekülhet.
Azonban váratlanul, szinte ahogy egy lépést is teszek felé, az üres számszeríjból egy lövedék csapódik a vállamba, majd fekete árnyak szövedékévé foszlik szét azonnal.
Féltérdre rogyok a fájdalomtól, mert ezt a vállamat már egyszer eltalálták. Most sem fáj kevésbé. De, hogy az ördögbe lőtt meg? Értetlenül meredek a fickóra és az üres fegyverére.
Lassan fordulnak meg a gondolataim, de ilyen árnyfegyvert már láttam, bár az dárda volt és egy.......démon? Egy démon lenne?
- Sacra Lux! - teszem az ujjam a bal kézzel felcsapott, oldalamra csatolt Biblia lapjára.
Ha igazam van, akkor talán megfoghatom a fickót.
A szent fény lecsap rá, amitől fájdalmasan kiált fel és egy újabb árnynyíl röppen el a fülem mellett. Ha nem reagáltam volna időben, lehet már kiterülve feküdnék a földön.
De úgy néz ki, hogy talán igazam van! Az Úr fénye hatott rá.
Feltápászkodom, de közben gyorsan igyekszem megtölteni a fegyverem, de nem sikerül olyan tempóban, minthogy túltegye magát a fájdalmon, így egy újabb árnyéknyíl talál el, a térdem fölött a combomba fúródva.
Ismét letérdelek, de már nagyon közel a cél, így kipislogom a kín könnyeit a szememből és mivel már közben a golyó is a csőben, megcélzom és lövök.
Ezúttal nincs ami utamat állja, a férfi nyakát találom el, amitől hátraesik és bugyborékolva vergődik.
Legszívesebben eldőlnék, mint egy zsák és csak csendben sírdogálnék és nem csak amiatt, hogy megmenekültem, hanem a lépcső tövében fekvő fiú miatt is, aki az életével fizetett az ostobaságom miatt. De még nem adhatom át magam a kétségbeesésnek. Körbe kell néznem és jelenteni a parancsnoknak. Mivel nem fújtak még riadót, így úgy vélem a másik csapat sikerrel járhatott.
Négykézláb elmászom a déliig és ekkor látom meg a hegyes szemfogait.
Szóval nem démon, hanem vámpír!
Mindegy, nem kenyerem, hogy szenvedni hagyjak másokat, még ha az ellenségem is. Beszélni meg úgy sem tud, a nyakát lőttem meg. Előhúzom a vadászkésemet és egyenest a szívébe döföm.
Aztán amennyire tudom meggyógyítom magam, majd nagy levegőt véve felállok és elindulok hogy körbenézzek, van-e még itt valaki. Természetesen újra töltök közben.
Úgy látszik ez a kettő volt csak itt, több embert nem találok a házban.
Mivel már más dolgom nincs, lemászom a lépcsőn és felnyalábolom Kleiner élettelen testét, majd nyögve elcipelem oda, ahol szétváltunk a csapattól, remélve, hogy ott találom a többieket.
- A ház most már üres,....uram. - jelentek, miközben egyre nagyobb gombóc nő a torkomban.
A tiszt hirtelen szívja be a levegőjét, ahogy a szava is elakad, utána megköszörüli a torkát és megigazítja a sisakját.
- Ostoba kölyök! Mondtam neki, hogy ha nem lesz óvatosabb... Mindegy, szép munka, Strandgut. Már csak a könyvtár maradt.
- Nem.......nem az ő hibája volt, uram. - köszörülöm meg a torkom. - én hibáztam és ő megmentette az életem. Azt a nyilat nekem szánták. - hajtom le a fejem és hosszú idő óta ismét könny csípi a szemem.
A tiszt nem válaszol egy ideig, aztán megragadja a vállam.
- Ha már megmentette, akkor használja ki a lehetőséget. Tudja, mi a feladata.
Megrázkódom és elszakítom a fiú sápadt arcától a szemem.
- Igen, tudom! Ki kell szabadítani valakit. Menjünk, uram!
Mindenki csendben felkészül, aztán a tiszt rohamot vezényel, ő szalad elől, előkapva egy irtózatosan nagy puskát, ami inkább tűnik egy apró ágyúnak és, ahogy az ajtó elé érünk megveti a lábát és meghúzza a ravaszt. A fegyver mennydörgésszerűen bőg fel, az ajtó pedig szinte kiszakad a helyéről.
Kicsit még kába vagyok az eseményektől, de dolgozik bennem a bosszúvágy, ám majdnem megsüketülök, ahogy a parancsnok elsüti mellettem a túlméretezett fegyverét.
De az biztos, hogy hatásos és lendületet sem vesztve, pillanatokon belül már az előtérben találjuk magunkat.
De a benti erők már láthatóan várnak minket és rögtön rám is ront egy északi lovagnak kinéző nő, aki bár nőnemű, ez cseppet sem von le a félelmetességéből. Biztos pont azért szúr ki magának, mert úgy véli én vagyok a legkönnyebb ellenfél.
Bár nem tagadhatom, hogy ez a közelharcra, főleg egy lovaggal szemben, igaz is.
Kénytelen vagyok ismét a mágia alkotta megzavaráshoz folyamodni, hogy esélyem legyen ellene.
- Operentes! - irányítom rá a fátylat, miközben oldalra lépek, aztán a kezemben lévő buzogánnyal a fejét célzom meg.
A nő megzavarodik egy pillanatra, de gyakorlottnak tűnik, mivel azonnal maga elé emeli a karján lévő fapajzsot és szinte ugorva indul meg előre, így hamarabb ront nekem, minthogy lecsaphatnék a buzogánnyal és fel is taszít.
A lábaim alól kicsúszik a talaj. Egy pillanatra kiszalad belőlem a szusz.
Ma már meg sem számolom hányszor feküdtem a földön a halállal szemezve, de most csak az lebeg a szemem előtt, ahogy annak a fiúnak kiszáll az élet a szeméből, így nem félek, még akkor sem, amikor már látom magam fölött a lesújtó kardot, ekkor azonban az egyik társam a puskáját használva lándzsának félretaszítja a pengét.
Leejtem magam mellé a buzogányt és előkapom a pisztolyt és közvetlen közelről belelövök a lovagba, lehetőleg elkerülve a páncélját, bár ilyen közelről nem hiszem, hogy megvédené.
A lövésem nekicsapódik a lovag páncéljának, ami ettől felrepedezik és lehullik, finomszemű porrá omolva, ami aztán összegyűlik egy üres ékszerfoglalatba a nő nyakában, alatta ott az igazi páncélja, ami ép és sértetlen.
- Úgy látszik ez ennyi volt Mikael, köszönöm. - mondja a nő, aztán kardját rátok szegezi
- Milyen gyorsan töltesz újra, kölyök? - kérdezi a megmentőm, egy harminc körüli férfi.
- Ha az életünk a tét, nagyon gyorsan. - válaszolom, miközben jár a kezem, mint a motolla.
Az életösztön nagy dolgokra képes.
Nem akarom még egyszer végig nézni, ahogy egy újabb katona áldozza fel magát miattam, így ez is ösztönöz, hogy gyors legyek.
Erre a férfi előre ront, szuronyával próbálva ledöfni a lovagot, de az ügyesen félreüti a fegyvert és gyomron térdeli, aztán kardjának markolatával nagyot üt a nyakára, amitől szerencsétlen elterül. A nő nem bolond, ahelyett, hogy sok időt hagyna nekem, sietve felém indul.
Beharapom a számszélét, ahogy látom elborulni a férfit, de azt is látom, hogy nem valószínű, hogy meghalt volna, ám ez rajtam is múlik.
- Angyal vagy démon, már nem segít rajtad. - húzódik feszült vonallá a szám és egyenesen a nő szeme közé célzok, majd meghúzom a ravaszt.
Tisztában vagyok vele, hogy nem lennék képes felvenni a harcot azzal a pallossal, akármilyen ügyesnek is képzelem buzogánnyal vagy karddal magam. A mágiám itt meg most semmit nem ér.
A pisztoly eldördül, a nő pedig alábecsüli a jötün fegyverek sebességét, ugyanis szemei meglepetten kerekednek el, ahogyan koponyáját átlyukasztja a golyó és szinte kirobbantja a feje hátulját, csont és vérdarabokat szórva mindenhová mögötte.
A szétrobbanó fej látványa máskor biztos megviselne, de most csak megkönnyebbülést érzek, ahogy a nő összerogy.
Elszakítom a látványtól magam és a többiek után nézek, mielőtt megint rám szakad valaki. A pisztolyt közben ismét töltöm, igaz konstatálom, hogy fogytán vagyok a muníciónak, így legközelebb már vételeznem kell.
Úgy néz ki, hogy a csata véget ér, és sikeresen leszámolunk a bent ragadt déliekkel, mivel a parancsnok épp ekkor támogat ki egy nőt az épületből, aki valószínűleg a fogságba ejtett fontos északi személy lehet.
Fellélegzem, hogy vége van, de most még sem érzem azt, amit más győzelmekkor, nem érzem a siker ízét, inkább szomorúságot, valamiféle ürességet.
Most van időm megnézni a katonát, aki megmentett és meg is gyógyítom, legalábbis gyógyítok rajta, amennyit csak tudok, aztán feltámogatom és a tiszt után indulok, kifelé.
Bízom benne, hogy a fiút is visszaviszi valaki a táborba, hogy tisztességes temetést kapjon, amit egy hős, önfeláldozó katona megérdemel, ezért mindent meg fogok tenni.

Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.