Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Kérdező vendégeknek
Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 62

Játékostárs kerestetik

Szer. Szept. 02, 2015 10:01 pm by Darrakard

Ha valaki esetleg ismerkedésre, küzdőtéri párbajra vagy bármi egyébre tárat keresne, itt …

Comments: 53

Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 40


You are not connected. Please login or register

[Ostromjáték]Máguscéh

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1 [Ostromjáték]Máguscéh on Kedd Jún. 12, 2018 11:41 am

A mágusok céhének elfoglalására, meggyőzésére vagy kiírtására tett kísérletek.

Felhasználó profiljának megtekintése

2 Re: [Ostromjáték]Máguscéh on Csüt. Jún. 21, 2018 11:58 pm

Lance Kalver

avatar
Tünde Zsoldos
Tünde Zsoldos
A kivonuló sereg felállt Eichenschild alatt, én a szabad zsoldosok osztagában foglaltam helyet. Kicsit izgatottan vártam az ostromot, ki akartam próbálni végre Fragarachot egy igazi nagy ütközetben, na meg Puriel erejét. Kicsit értetlenkedtem, mikor behívattak az egyik elit osztag parancsnokságába, és mikor beléptem, még két furcsa dolgot vettem észre. Egyrészt, a főnök egy féltünde volt, ebben a gömbölyű füle ellenére is biztos voltam. A másik pedig egy mágus volt, aki ellen harcoltam már, és majdnem megöltem, de aztán nem sikerült… Érdekelt volna, hogy mi történt vele, valamint a szememért azóta is bosszút akartam állni, de ennek úgy tűnt, nem most van az ideje.
- Herr Kalver, Herr Wagner, örvendek, hogy megjelentek. Van egy feladatom, maguk számára, ami véleményem szerint pontosan meg fog felelni az önök képességeinek. Legalábbis az alapján amit magukról mondanak... - Csapott bele rögtön a közepébe a vezető. Nem hiába, egy ilyen poszt nem tűr határozatlan embereket.
- Öhmm... mégis mit mondanak rólunk? És milyen feladatról lenne szó? - Tette fel a kérdéseit rögtön, amikhez csak ennyit tettem hozzá:
- Ez engem is érdekelne. - Tettem hozzá kimérten.
- Magáról, Herr Wagner azt mondják, hogy mindig ott van, ahol nem kéne, de rendelkezik akkora tudással és mindenek előtt képzelőerővel, hogy változatos helyzeteket oldjon meg. Magáról pedig, Herr Kalver azt pletykálják, varázskardja van, és hiába szabad zsoldos, valahogy mindig a csetepaté közepébe kerül. Most itt az ideje, hogy bebizonyítsák, hogy a pletykák igazak. - Mondta, majd felállt, és járkálás közben folytatta. - Megpróbáltuk megnyerni az ügyünknek az eichenschildi máguscéhez, de amikor meglátták a szemben álló seregeket, pánikba estek, és bezárkóztak a tornyukba. A maguk dolga, hogy bejussanak anélkül, hogy a biztonsági rendszer magukra robbanna, és hogy megnyugtassák a varázslókat. Mivel fogalmunk sincs, ez a biztonsági rendszer miben áll, így szükségünk volt egy kardforgatóra, aki ugyanakkor tisztában lehet az esetleges tünde hatásokkal, és egy mágusra, ezt gondolom nem kell magyaráznom. Van kérdés? - Fordult felénk.
- Ez eddig rendben van, de hogy megkönnyítsük a dolgunkat, van valami információnk az épülettel kapcsolatban? Esetleg egy térkép melyet magunkkal vihetnénk? - Kérdezett vissza a kölyök, én pedig közben kicsit húztam a számat, hogy ilyen széles körben elterjedt a pletyka már most. Néhányan láttak már használni, de nem gondoltam, hogy ennyire szétterjed a dolog. ~ Na igen, és onnan általában ki is jön élve…~ Tettem hozzá magamban, majd a valódi feladatunkat meghallva sóhajtottam egyet. Mágusok, csak a mágusok…  Ezzel együtt pedig csapdák, varázslatos. Szó szerint. Kérdésem nekem nem volt, olyan legalábbis nem, amit jó lett volna itt most feltenni, így csöndben maradtam, a kapitány pedig megrázta a fejét Theo kérdésére.
- Nincs, de ha lenne sem segítene, oda idéznek zsebdimenziókból álló labirintusokat, ahova akarnak. Pont magának kell magyaráznom? Az embereim elkísérik magukat a toronyig, onnantól magukra vannak utalva. Elmehetnek! - Küldött el.
- Rendben. Amúgy lehet, hogy mágusok vannak ott, de aki elég okos, az nem csak a mágiát használja csapdák állítására. A tudomány kifürkészhetetlen, rejtélyes, és veszélyes. És egy térkép sokszor életeket is menthet. - Mondta, majd sarkon fordult, és kiindult.
- Na persze, meg oda telepítenek padlókapcsolós csapdát, ahova akarnak.. - Morogtam magam elé halkan, mintegy megerősítésként a srácra, és egy, a mágusfiúra vetett pillantás után szintén kiindultam, ahol várt már ránk egy tízfős osztag.
- Jól van emberek. A feladat, hogy eljuttassuk a tündét és a varázslót a céhig. Minden más másodlagos, ha ők nem jutnak be, akkor vesztettünk. GOTT MIT UNS! - Mondta, a többiek pedig utána ismételték. Elindultunk, és szerencsére nem kellett sokat mennünk, mire megláttuk az épületet, ekkor azonban puskaropogást hallottam, és az osztagból hárman elestek.
- Pajzsokat! Pajzsokat!!! - Üvöltött a kapitány, de úgy láttam, hogy a puskák ellen nem sokat érnek.
- Nem lehetett volna ez egy nyugodt küldetés?! - Csattant fel Wagner, majd előkapta a könyvét, kiolvasott belőle valamit, majd sebesen eliramodott. Egy pillanatra elgondolkoztam azon, hogy beállok a csatába, de aztán észbekaptam. ~ Nem, nem, nekem most a toronyba kell mennem…. ~ Mondtam magamnak, és elkezdtem rohanni, fél szemmel figyelve, hogy céloz-e valaki rám, hátha le tudom védeni, az utolsó öt méteren pedig egy gyorsabb előretöréssel segítettem magamon. Nem sikerült teljes mértékben az elkerülés, a vállamba talált egy lövedék.
- Óbbazzz… - Mondtam, de legalább fedezékbe kerültem. Megmozgattam a karomat, és kelletlenül konstatáltam, hogy ez, nehezíteni fogja a kardforgatást, de legalább odaértem a fedezékbe. A sebemet nézegetve vettem észre, hogy a mágusfiú felém közeledik. Fenyegetően néztem rá, de megpróbált csitítani.
- Csak nyugalom, csak a sebedet nézném meg. - Mondta, ahogy a csuklóján lévő furcsa gyöngyös karkötőt piszkált, a sebem pedig egy pillanat alatt begyógyult. Hálával néztem rá.
- Most hogyan tovább? - Ő bizonyára jobban értett a mágusépületekhez, mint én, azonban velem nem nagyon törődött ezután, megpróbálta kinyitni az ajtót, és ordítani a katonáknak, hogy jöjjenek be, majd látszólag valami mágiával megpróbált segíteni rajtuk, de így is elég kilátástalannak tűnt a harc.
- Harc közben nem tudnak idefutni, vagy hátbalövik őket, ne legyél idióta! Nekünk kell odamennünk, ha segíteni akarunk! - Mordultam rá Wagnerre, majd felgyorsulva elindultam a csata irányába. Amikor még messze voltam, a természet erejével igyekeztem megvágni a hozzám legközelebbi katonát, majd ha közel értem, egy másik vágással gondoltam megszabadítani a fejétől.
- Ne törődj velünk! Biztosítsátok a máguscéhet, gyerünk! - Üvöltött le a kapitány. Kicsit fennakadtam azon, hogy nem kérnek a segítségünkből, de ám legyen. Amilyen gyorsan csak tudtam, a mágus után mentem, és ha tudtam, utánamásztam, kínosan ügyelve arra, hogy ne tegyem olyan helyre a kezem, ahol az övé még nem volt. Amint bejutottunk, az ajtó be is záródott mögöttünk. A döngő hangra megfordultam, de akkorra már az ajtó se volt ott. ~ Na remek… ~ Füstölögtem magamban, és körülnéztem. A falakon vésett képek voltak, valahol egy csapat mágus egy könyv fölé görnyedt, vagy egy csapat vámpír egy hulla fölé hajolt, meg volt ott valami kutatólabor, meg egy tanuló gyerek. A padlón hatalmas rúnák voltak szétszórva, szemben pedig a falon egy kérdés.
Mi a legfontosabb?
Már szinte rutinosan fordítottam a tekintetemet kardomra.
- Mi a legfontosabb?
- Nézz körül, mi ezeknek a mágusféléknek a legfontosabb? - Volt ráírva. A nem túl egyenes válasz meglepett, egyáltalán nem Fragarach stílusa volt.
- Mire gondolsz tünde, szerinted melyik lenne a megfelelő választás számunkra. De ne válassz, csak mondd el, mi mellett döntenél ha úgy lenne. - Kérdezte a mágus.
Nézelődtem a vésetek közt, majd az egyetlen, számomra megfogható választ adtam.
- Szerintem a tudásról van itt szó, azt jeleníti meg valamilyen formában az összes.
Közelebb mentem a kérdéshez, ahogy viszont az egyik rúnára ráléptem, felizzott egy betű a szemben lévő falon a kérdés alatt. Gyorsan felkaptam a lábam, de aztán letettem, nyugtázva, hogy ez most nem csapda. A mágus kapott az alkalmon, és odasietett az alakzathoz, amire ráléptem.
- Lehet, hogy ez egy szókirakó, vagy valami szöveget kell kiegészítenünk. Vagy akár a képekkel kell összekötnünk. Amíg én babrálok a rúnákkal, te figyeld a képeket, és az ajtón lévő feliratot hátha történik valami. - Adta ki. Minden megérintett rúna után felizzott egy-egy betű a szembefalon, de ezzel nem jutottunk egyről kettőre. Egy hirtelen ötlettől vezérelve aztán a srác elkezdte vizsgálni a képeket, majd felírogatott valamiket a noteszébe, és elkezdte böködni a padlón lévő rúnákat. nem tudtam, mi alapján dolgozik, de egyszercsak kinyílt az ajtó, mögötte pedig szoba volt.
A mágus nézése egyértelművé tette, hogy nekem kell előbb bemennem, így be is léptem óvatosan, és körülnéztem. Az elővigyázatosság helyénvaló volt, egy ahhoz hasonló lövedék ment el mellettem, és találta gyomron a fiút, amivel ő lőtte ki a szemem annak idején. ~ Na milyen érzés? ~ Gondoltam diadalmas mosollyal.
- Kik vagytok? - Szólalt meg egy nevetségesen vékony, ellenben elég erőszakosnak tűnő hang.
Az azóta eltett kardomhoz kapok, de még nem húzom elő, igyekszem magamban tartani az első dolgot, ami eszembe jut, ezzel együtt pedig a röhögést is, ami kerülgetni kezdett a hang hallatán, inkább a szememet meresztgetve próbáltam kivenni valamit, hogy hol lehetnek, vagy hányan, ha nem csak ő van itt.
- Szövetségesek vagyunk, nem harcolni jöttünk! - Szólt a mágus nyugodt hangja.
- Honnan tudjuk? - Hallatszott egy másik hang a szobában lévő szekrényből.
- Egyszerűen nem akarunk bajt. És hogy bebizonyítsam, leteszem a fegyvert. És a tünde is!
- Jah… a tünde is… - Morogtam kelletlenül, de beláttam, hogy itt nagyon más út nincs, szóval folyamatosan fölfelé nézve, lassan leguggolva letettem a kardom a földre.
- Én Theo Wagner vagyok, és csak egy döntés miatt jöttem ide, gondoljatok rám úgy, mint diplomatára. A Déli sereg, erősen nyomul be a város ezen részébe, és szerencsére sikerült a parancsnokot jobb belátásra térítenem. - Kezdett el törökülésben tárgyalni velük. Én állva maradtam, ennyire nem voltam hajlandó. - A parancsnok nagy erőkkel rombolná le ezt a tornyot, de sikerült rávennem, hogy ne tegye. Az a megannyi tudás, mely itt halmozódott fel, és amelybe annyi munkát öltetek, nem tűnhet el egy szempillantás alatt a mindent felfaló tűz martalékaként. – Sóhajtott a blöfföt megkoronázva. - Így hát azzal a paranccsal jöttem, hogy tudakoljam meg, Északhoz, vagy Délhez álltok igazán. És mielőtt azt mondanátok, hogy Eichenschild az igazi hazátok, és ő hozzá vagytok hűségesek, akkor vegyétek azt az igazságot, és jelent górcső alá, ami éppen most történik. -  Vett újabb nagy levegőt. - Két hatalmas sereg őrli a városotokat, melyből csak egy fog győztesen kikerülni. De az az egy nem Eichenschild lesz. - Mondta felállva és magát leporolva. - Ha Délt választjátok, akkor a katonáink őrként állnak a torony köré, megvédeni azt Északtól, akik elpusztítanák a tornyot, és meg sem kérdeznének titeket. - Ekkor Wagner rám, majd megint a mágusokra nézett. - Döntsetek, és kérlek helyesen. - Fejezte be mondandóját. Csodáltam, hogy ilyenekre is képes.
- Ha Dél megvédi a tornyot... Akkor nem harcolunk ellenük, DE, nem állunk be a seregükbe sem. Ez elfogadható alku? - Kérdezte a vezetőjüknek tűnő alak.
- Elfogadható. - Mondta a mi mágusunk, majd felvette a cuccait a földről. - De egy dolgot még hozzá kell tennem. A katonáinkat be kell, hogy engedjétek a toronyba. Sokkalta könnyebb megvédeni a tornyot, hogyha magasról képesek vagyunk fedezőtüzet adni a csapatainknak. - Indult el kifelé, majd visszafordult, és meghajolt. - Köszönöm nektek, hogy megőrzitek az eme toronyban felgyülemlett tudást. - Mondta, majd kiindult. Örültem annak, hogy legalább az egyikünk tud bánni a szavakkal. Talán mégse akkora suttyó ez a Wagner, mint tűnt első körben. Követtem, amerre ment, lévén én nem sok mindent tudtam csinálni. Az előző terem az kellemes előszobának tűnt, és az ajtó is megvolt. Megcsináltuk.

Felhasználó profiljának megtekintése

3 Re: [Ostromjáték]Máguscéh on Szomb. Júl. 07, 2018 10:48 pm

Jozef Strandgut

avatar
Felszentelt Pap
Felszentelt Pap
Már javában esteledik, sőt mire a tábort felállítjuk a városon belül, már este lesz. A sereg vezetői most egy kupacban tervezgetnek, hogy merre induljanak majd tovább. Egyelőre őröket állítanak állásaiknál, támadástól tartva, mivel éjszaka nem tanácsos elindulni, hacsak nincs konkrét terve a csapatoknak.
Mivel a városban nem verünk fel sátrakat, így a katonákkal, gyógyítókkal, mágusokkal, a konyhásokkal és még ki tudja kikkel tele tér egyik sarkában húzom meg magam, a hátitáskámmal a fejem alatt, a köpenyembe burkolódzva, hogy egy kicsit pihenve, várjam meg, mi lesz a következő feladat. Sokan a tábortűz körül beszélgetnek még, de én kimerültem a megpróbáltatásoktól, még így is állandóan ezen zakatol az agyam, meg hát bánkódom is az elveszett páncél miatt. Természetesen nem dicsértek meg az elvesztéséért.
Nyugtalanul forgolódom hát, el-elbóbiskolva.
Lassan már mindenki alszik, mert kell az energia holnapra. Olyan hajnal kettő fele járhat az idő, amikor is a szükség nagy úr és bár a hátam közepére sem kívánok egy éjjeli sétát, mégis el kell ballagnom, ha könnyíteni akarok magamon.
Borzongva lépek ki a házból, nagyokat pislogva, hogy lássam hová lépek, bár szerencsére kiválóan látok a sötétben.
Gyönyörű, holdfényes éjszaka van, nem látni semmit, csak azt a pár strázsát, akiket beosztottak, hogy figyelje az utcákat.
Miután megkönnyebbülve tartok visszafelé, nagyot ásítva nyújtózkodom egyet, aztán majdnem úgy, tátva marad a szám, mikor jócskán a fejem felett, a puszta levegőben meglátom csüngeni azt az alakot.
Egy ember volt, ahhoz kétség sem fér, de mintha a levegőben lebegne. Illetve nem is, úgy néz ki, mintha ülne valamin.
- Mi az ördög! - szisszen ki a levegő a tüdőmből, ahogy a szemem le nem véve róla, próbálom kivenni ki vagy mi lehet az.
Gyorsan, lélegzet visszafojtva a mellettem lévő házfalhoz tapadok, hátha nem látott még meg, én viszont igyekszem tekintetemmel megtalálni a közelben valahol strázsáló őröket, hogy szóljak nekik.
Azonban épp nem látok egyet sem és a helyemről kikukkantva meredt szemekkel bámulom, ahogy egyszer csak zuhanni kezd a föld felé, vagyis nem zuhan, mint a kő, csak mintha valami leeresztené. A földön már finoman landol. Közben van időm alaposan megnézni és a kinézete........Életemben nem láttam még senkit, aki így öltözött volna, vagyis.......mégis, talán a Sil, a démon, akivel,.....nos akivel igen csak kellemes estét sikerült csapnom....Na, de vissza a fickóra, akit bámulok épp.
Az illető egy férfi . Magas, nyurga testalkatú, harmincas éveiben járó, de talán már negyven is múlt. Hosszú szőke haja van, melyet a háta mögé vetve hord és egy nem valami férfias kinézetű apró masnival fogja össze. Szűk szabású vászonruhát visel, egy viszonylag strapabíró, de még így is elegáns cipővel és szorosan megkötött nyakkendővel. Bal kezében egy esernyőt tart, melyet most sétabotnak használ. Tartása merev és feszült, az arca viszont pont az ellenkezőjéről árulkodik: lezser, könnyelmű ábrázata van, amire még rá is segít egy kicsit idétlennek tűnő félmosoly, mintha.......nem egészen lennének nála otthon.
Annyira próbálom magamnak megnézni, hogy önkéntelenül előbbre hajolok és…… persze, hogy észrevesz!
Olyan gyorsan húzódom vissza, ahogy csak telik tőlem és dobogó szívvel várom, hogy mi lesz. Őr persze ilyenkor egy sincs a közelben. Az előző eset már figyelmeztetett rá, hogy nem mindig jó, ha a hőst játssza az ember.
- Szép estét.
~ Meglátott!  ~ zakatol a fejemben, ahogy lágy hangját meghallom és ami egyértelműen jelzi, hogy ő is jól lát a sötétben.
A kíváncsiság győz, ahogy a csend ránk telepszik, így újból kilesek.......és megáll bennem az ütő, ahogy végignézem varázslatát - mert kétségtelen, hogy azt műveli - és megnyit valamiféle átjárót az ellenségnek.
Szabad kezével int egyet a levegőben, színpadiasan egy félkör alakú ívet húzva. A keze mentén, ha a szemem nem csal, a levegő kettéhasad. Egy nagy sötét (az éjszakához képest is sötét) rés keletkezik a levegőben, majd szép lassan akkorára nyílik, hogy kényelmesen betakarózhatnék vele. A résből egy másik ember lép ki. Páncélos katona lehet, mellvértjén a Hellenburgi címerrel.
- Ez volna az? - morogja idegesen.
Az esernyős férfi bólint, majd mosolyogva leszúrja a földbe az ernyőjét.
Ez már nem tréfa dolog, hiszen pár őrön kívül mindenki alszik, könnyű prédát jelentve a lopva, a hátunkba érkezőknek.
- Riadó! Ellenség a táborban! - kiáltok fel.
A hangomra többen fáklyákat gyújtanak és páran hallható kiáltozással és fegyvercsörgéssel már el is indulnak felénk.
- Nem vagyunk egyedül? - kérdezi a páncélos.
Hirtelen ötlettől vezérelve a tőrömet a katona mellkasa felé dobom, majd megiramodom, igyekezve megkerülni őket és az enyémekhez jutni.
Fél szemmel látom, hogy a penge eltalálja, de az nem üti át a lemezeket, így aztán egyszerűen a földre hullik.
A szórakozott képű esernyős alak nem zavartatja magát annyira.
- Megesik.  - mondja, majd dobbant egyet az esernyőjével.
A hangra újabb déli katonák másznak ki a résből, nyújtózkodva készülnek fel a csatára. A páncélos alak ekkor visszafordul, nekimegy a repedésnek és egyszerűen köddé válik, az esernyős alak pedig sarkon fordul és elkezd a tábortól távolodni.
Szerencsére a társaim hamar reagálnak és ez megkönnyebbüléssel tölt el, mert nem hiszem, hogy szívesen néztem volna szembe egyedül egy nálam jóval termetesebb páncélos lovaggal, meg egy tapasztalt mágussal, aki ilyeneket tud csinálni.
Ám míg a többiek a megjelenő ellenséget veszik körbe, nem szeretném, ha a különös mágus felszívódna, mivel bárhol nyithatna ilyen rést és akkor nagy bajba is kerülhetnénk.
Így aztán kezembe kapva a buzogányom, követem, hagyva a csatát a többiekre.
A különös alak kényelmes tempót diktál, nem zavartatva magát a készülődő összecsapástól, így nem kétlem, hogy simán utolérem, ám egyszer csak nyoma vész egy kanyar után.
- A francba! - káromkodok egyet, de aztán meglátom a háztetőkön visszafelé, a tábor felé sétálgató alakot, aki úgy mászkál ott, mint én a földön.
- Sacra lux! - mutatok rá, bár sejtem, hogy sokra nem megyek vele, de ha mást nem a szent fény felhívja rá mások figyelmét is, talán egy inkvizítorét is, aki nagyobb fegyvertárral rendelkezik, mint én.
Mindenesetre legfeljebb követem a földön, hogy ne veszítsem szem elől.
A fény egyenesen eltalálja és úgy látszik megérzi. Legalábbis liheg tőle és némileg meg is izzad, kipirul az arca. De ettől függetlenül nem látszik, hogy túlságosan megsérülne tőle, csak úgy, ahogy egy átlag embert kínozna meg a szent fény. Ám nem tetszik neki az nyilvánvaló, idegesen néz körbe, hogy ki tette ezt vele és megpillant …….engem.
~ Hát az egyik cél megvan…..felfigyeltek rám, csak nem így gondoltam! ~ dermedek meg egy pillanatra.
De végre embereket hallok közeledni, ami ennek a fura mágusnak sem tetszik, mert hirtelen leugrik a másik oldalon. Bosszúsan nyögök fel.
Két északi katona érkezik kissé kifáradva a sprinteléstől.
- Mi történt? - kérdezi az egyikük, pillantása elárulja, hogy észrevette az övemben a pisztolyt és tudja, velük vagyok.
- Egy mágus rejtőzik itt, egy különös öltözetű, esernyős alak, aki valahogy ide teleportálja a délieket, egy résen keresztül. Arra kell lennie. - intek a kis utca felé, ami emlékeim szerint ott van és visszavezet a táborba. - El kell kapni, mielőtt még több ellenséget hoz ide. Próbáljuk meg bekeríteni. Ti menjetek jobbról én megyek balról.
Azzal futni kezdek a mondott irányba, hogy elzárjam az utat.
- Vettük! - bólint a két katona és futólépésben elindulnak a sikátor felé.
Örülök, hogy nem állnak le vitatkozni, hogy ki kinek adhat parancsokat, így hamarosan már két oldalról közre foghatjuk a veszélyes varázslót.
Az utca bejáratánál nem látok semmit, csak a sötét köveket, pár hordót, egy létrát, ami felfelé vezet. Na meg ott van az esernyős alak is, egyhelyben áll az utca közepén és a oldalra néz az egyik ház fala felé.
A két bajtársam velem egy időben érkezik meg a helyszínre szemből. Láthatóan haboznak, nem akarnak véletlenül engem is  lelőni, ezért inkább a férfi lába felé szegezik a puskát.
- Lőjétek le! - kiáltom erőteljesen feléjük és a falhoz ugrom, hogy hozzá lapuljak, ne akadályozzam meg a katonákat a lövésben.
Aztán én is megcélzom a varázslót a pisztolyommal.
Elégedetten mordulok fel, ahogy  mindhárom lövés csípőn találja...azaz csak találná, mert a golyók átsuhannak rajta. A mágus teste abban a pillanatban szertefoszlik és eltűnik.
- Mi a... - néz az egyik katona a helyre, ahol az előbb még egy ember állt, ezzel megelőzve az én döbbent kérdésemet.
De feldolgozni már nem marad ideje, mert mellettük a ládák közül egy alak bukkan fel. A korábbi páncélos férfi az. Olyan mintha a falból sétált volna elő. Két kezét előretartja, majd a tenyeréből fekete lángok csapnak elő, felgyújtva a két társam fejét, akik közül az egyik hangos kiáltás közepette azonnal porrá ég. A másik iszonyúan megégve, de még félig életben marad.
A férfi ingerülten kuncog egyet, majd odasétál hozzá és a nyakánál fogva ……..kiszívja a vérét.
- Vérszívó dög! - húzom el a szám undorodva a döbbenettől.
Ekkor  a lila ruhás varázsló is kisétált rejtekhelyéről.
- Mondtam, hogy követni fognak. - mondja a vámpír.
- Hát persze, persze. - bólogat elégedetten az esernyős.
A vámpír ekkor felém néz.
- Ez így nem lesz jó. Rád bízhatom?
- Innentől már boldogulok.
- Helyes, akkor én visszatérek a táborba. - mondja a lila ruhás.
A párbeszédből számomra az derül ki, hogy talán nem is véletlen, hogy idecsalt minket a mágus, vagyis baromian nem kéne itt tátanom a szám, hiszen a felállás nem igen kedvez nekem.
A futást fontolgatom, amikor a vámpír láthatóan idegesen fordul a mágus felé, talán azon bosszankodva, hogy ilyeneket miért árul el az ellenségnek, de az csak int neki és elsétál a fal felé, ahol aztán eltűnik, én pedig egyedül maradok a vámpírral, aki ingerülten nézeget felém.
Javul a helyzet, de nem vagyok biztos benne, hogy egy súlycsoportban vagyunk.
Viszont ez nem ember, úgy, hogy…….
- Saxra lux! - idézem rá Urunk fényét, miközben megtöltöm a pisztolyom és ismét rálövök, igyekezve a fejére célozni.
A szent fény meg is indul a katona felé, aki eközben egy varázskönyvet emel le az övéről é veszi kézbe.
Vámpírok ellen mindig hatásos volt a Szent fény, így szinte biztos vagyok benne, hogy most sem hagy cserben, ám csalódnom kellett.
Fellapozza a könyvet és egy rövid igét mormol, amitől előtte egy kisebb méretű, egykezes pajzs jelenik meg, halványan csillogó éjfekete anyagból mely olyan, akár a tiszta sötétség. A szent fény megakad a pajzson, nem képes áthatolni rajta.
Félnem kellene, de inkább elámulok azon, hogy milyen mágia az, vagy milyen anyag, ami elnyeli az Úr fényét.
Még szerencse, hogy azelőtt lövök rá, hogy ez a döbbenet lebénítana. De elég hozzá, hogy megint a testén lévő páncélt trafáljam telibe és ne a fejét lőjem szét, ahogy akartam.
Láthatóan fel sem veszi egyik támadásomat sem.
- Életemben nem láttam még olyan kormost, akit kitanítottak a szentfazekak? Ki vagy te, fényhozó idegen? - kérdezi inkább tőlem.
- Az Úr áldása nem csak az emberek sajátja, csak hit kérdése. Jozef novícius vagyok, aki remélem segítségedre lesz, hogy a pokolba juss. És te? Ki vagy, bár nem hiszem, hogy sírkövet akarnék állítani neked. - nem teszek lakatot csípős nyelvemre, mert kell egy kis idő, hogy megtöltsem a pisztolyt.
- Hát, részemről a megtiszteltetés. Argelus Nachtraben, szolgálatodra. - mondja, majd megköszörüli a torkát - Ha lehet, minél gyorsabban intézzük el. Meg kell ölnöm a század vezetőjét, tudod.
A név vészjelzőket indít el a fejemben, mert ha jól emlékszem ezek a vámpírok még a fajuk körében is elég titokzatosak és hírhedten kiváló csatamágusok.
~ A fene egye meg! Hogy pont egy ilyennel kell összeakadnom megint! Épp, hogy túléltem egy rotmantel elrablást és majdnem valamiféle összetákolt élőholt rabszolgaként végeztem, most meg ez! ~
Nagy szerencsém van, hogy időben sikerül beugranom egy halom hordó mögé, amibe halk pattogásokkal kis, sötét nyilak állnak bele.
- Ha rajtam múlik kudarcot vallasz Nachtraben! - vágom hozzá. - Operientes! - kiáltom, aztán, ha látom a mágia hatását egy gurulással közelebb igyekszem hozzá, persze nem túl közel, csak, hogy újabb szentséget idézhessek, a Sanctificat-ot (Felszentelés), remélve, hogy legalább meggyullad a szent fénnyel átitatott föld által.
A vámpír már közeledik, mikor észreveszem, hogy elhomályosodik a látótere.
- Mi a.... - dörzsöli meg a szemét.
De sok ideje nincs fájlalni, mert a földet megtölti a fény és elkezdi a lábát égetni. Olyan érzés lehet neki, mintha megfőznék a páncélban.
- Te alattomos! - lépked hátra, ahogy csak a lába bírja.
- Na persze, mert te olyan becsületesen akarsz kinyírni! - válaszolok a felmorranására, de már az is meglep, hogy ki tud menekülni a szent földről. Egy átlagos vérszívó már ott rogyna össze vagy akár meg is halna. Ez nem jelent jót! Egyáltalán nem jelent jót!
A körből kiérve aztán némileg előre dől, miközben liheg. Elég nehézkesen tud lépni, mert azért csúnyán megégette a felszentelt föld. El is megy a kedve, hogy közelebb jöjjön hozzám, nem is mozdul semerre sem. Ám nem hiszem, hogy feladná.
- Egy porszem sem fog belőled maradni. Gyerünk, Szefár! - kiáltja el magát.
Visszamenekülök a fedezékembe, míg van rá időm, mert félek, a közelharcban ledarálna. Ám olyat tesz, amit még nem láttam mástól.
Apró fényes pontot villan a nyakában. Egy nyaklánc az, legalábbis a formájából ítélve. Egy nagy ékkő, ami egy ékszerben foglal helyet. A vámpír körül a levegő elkezd kékes szürkés-fakó fénnyel izzani, majd hirtelen egy kéz jelenik meg a válla felett. Olyan volt, mint egy kísértet. Mint egy nagyon tiszta és élénk színű kísértet. A kézhez hamarosan csatlakozott a többi része is a testnek. A vámpír háta mögött egy tiszta arcú, őszinte tekintetű nő alakja rajzolódott ki.
Olyan bizalomgerjesztő, hogy majdnem előlépek a rejtekemből. Valahogy nem tűnik helyesnek, hogy bármilyen támadást idézzek nő felé.
Most mihez kezdjek?
- Mi ez?- bukik ki a számon.
A vámpír elkomolyodik.
- Nem te vagy az egyetlen, aki képes a mennyek erejét szólítani. - emeli magasba az egyik kezét fenyegetően - Most megmutatom neked...
Lapoz egyet a könyvben, majd a felemelt keze körül pecsétek jelentek meg.
~ Ez nem lehet igaz! ~ képedek el, azon amit mond, de nem érek rá azon agyalni, hogy vajon igaz lehet-e, vagy épp ellenkezőleg az ördög segít neki, csak megpróbál megtéveszteni, mert megint elképesztő mágiát mutat be.
- Fekete Ostor! - zárja le a varázslatot, a fel alá tekergő éjláng pedig megindul felém.
Láttam már éjlángot, de ilyet még sohasem, mintha élne és kígyóként tekeregne! És egyenesen felém tart!
Azt hiszem jobb, ha sürgősen elhagyom a búvóhelyemet, így átbukfencezem a túloldalra, de mintha a szemem sarkából láttam volna valamit. Fohászkodom, hogy a nyakamban hordott feszület, Adaequationis (Megfelelés) adjon elég erőt még a mágiámhoz és alig, hogy földet érek, még térden állva újabb Szent fényt küldök a vámpírra, nem nézve a háta mögött álló nőre.
Elkerülöm a lángot, ami az eddig búvóhelyemnek szánt ládát egy pillanat alatt felgyújtja.
Hát, ha a helyemen maradtam volna, akkor most ugyan csak "égne a képem", valószínűleg szó szerint. Elképesztő az a sötétláng korbács vagy mi!
Azonban annak jobban örülök, hogy jól láttam és az előbb a mágiámat elnyelő pajzsa már nem áll fenn, talán a két varázslat egyszerre nem megy neki, de a lényeg, hogy sikerrel járok.
A varázslat tökéletesen eltalálja. A vámpír felnyög fájdalmában és térdre rogyik, miközben próbál koncentrálni, de a tűz vezetése igencsak megterheli így, hogy közben minden irányból  felé irányul a Urunk fénye és már a pajzsa sem védi.
- Igen! - kúszik egy vigyor az arcomra, amúgy jozefesen, ami le is fagy, ahogy a lángkorbács kis habozás után, de ismét felém lendül.
Úgy vélem, hogy eléggé ki van a vámpír ahhoz, hogy merészebb legyek, de előtte még elrebegek egy imát, méghozzá a Békéét, hogy még jobban meggyengítsem, aztán kardommal megrohamozom.
Nagyon le akarom lassítani a nyomorultat, bízva benne, hogy egyébként is sérült már, velem ellentétben és a Béke hatása ellenére, talán én hatékonyabb leszek.
Az biztos, hogy a sötét láng lassabb nálam, mert már nem érzem a hőt, amit eddig igen, csak az a gond, hogy mikor odaérek a vámpírhoz és le kéne rá sújtanom, nagyon nem fűlik hozzá a fogam.
- Most már nem menekülhetsz. - csikorgom, ahogy igyekszem legyőzni a késztetést, hogy ne bántsam. - Előbb végzek veled, mint, hogy elérjen a lángod. - emelem a kardot feljebb, miközben folyik rólam a víz.
A vámpír hátralép, próbál nem kézitusába keveredni, de gyorsabb vagyok nála és csapással belevágok a jobb vállába. Elkezd folyni a vér belőle, ő meg nagyot nyögve hátrál. Visszatámadni nem támad, csak a lángot próbálja meg felém terelni. Kezd közel érni az a fekete förmedvény, amitől érzem, hogy jobb távol tartani magam.
Nem hagyhatom azonban, hogy meglépjen előlem, megyek utána és igyekszem a háta mögé kerülni, hogy köztem és  a láng közé kerüljön és most a nyakát célzom meg.
- Utolsó kívánság?
Fordul utánam és egy nagyot csap a lánggal, hogy elhessegessen.
Minden erőmet összeszedve sújtok le rá, mert tudom, hogy ez az utolsó esélyem, a lángja már nagyon közel van hozzám, szinte érzem, ahogy a nyakam felé emelkedik.
A pengém átszalad a vámpíron és abban a pillanatban a forróság is megszűnik mögöttem, ahogy a vállánál lebegő nőalak is azonnal szétfoszlik.
Nagyot sóhajtok, szinte felnyögve a megkönnyebbüléstől és majdnem a férfi mellé rogyok, aki még láthatóan akar valamit, de a sérülés megnémítja.
- Előbb kellett volna mondanod Nachtraben, sajnálom. - borzongok meg, mert ölni sosem egyszerű.
Nem mozdulok mellőle, míg el nem száll belőle az élet, csak csendben imádkozom a lelkéért, bár nem tudom egy vámpírnak van-e egyáltalán, de hát majd az Úr eldönti.
Én is örülnék, ha értem mondana valaki egy utolsó imát, még ha az az ellenség is.
Kis idő eltelik, nem történik semmi, de aztán egyszer csak ismét feltűnik egy alak a sikátorban, nem más, mint az esernyős férfi. Ha meg is lepték az események, a mosoly magassága egy fél arasznyit sem változik.
A buzogányom után tapogatózom, de nem úgy néz ki, mint aki meg akarna támadni, sőt........
- Ez váratlan volt.... - motyogja magának, majd a vállára teszi az esernyőjét - Ejnye, az én dolgom itt véget ért. Fiatalúr, megengedné, hogy elvigyem a holttestet? - kérdezi tőlem.
- Megígéri, hogy tisztességesen eltemetik és nem adja a rotmanteleknek? Ha igen, akkor viheti. - bólintok.
- Hát ilyen barbároknak gondol minket, csak mert szövetségre léptünk. - élcelődik velem, miközben közelebb sétál - Megjegyzem a maguk félóriás barátai sem különbek.
- Nem rég volt a rotmantelekkel egy kis rossz élményem, így bocsássa meg a kétkedésemet. - húzom el a szám, majd hagyom, hogy a vérszívó harcoshoz közelebb menjen.
Int egyet, mire a vámpír alatt egy fekete rés nyílik, beszippantva őt, aztán be is csukja.
- A viszont látásra. - dobbant az esernyőjével, majd elindul a déliek felé.
Ahogy hátat fordít azonnal megpróbálok ráugrani és leütni a kardom markolatával, mert jó lenne élve elfogni, biztos jóvá tenném, a nem rég történt malőrömet.
A férfi meg sem próbál rám figyelni, hogy mit csinálok, ám ahogy a fegyverem közel ér hozzá, oldalra lép és úgy kerüli el, hogy pont az arca mellett suhanjon el a kardom. Mintha pontosan tudná mi fog következni és még hátul is lenne szeme. Nem szól egy szót sem, csak elsétált oldalra, és felszívódik az egyik falban, mint korábban.
- Hogy az a …….- harapom el a szavamat, ami nem lett volna szép, pedig most igazán sokat köszönhetek az Úrnak, hogy végig segített.
Visszarohanok a táborba, hogy figyelmeztessem a társaimat a veszélyre, ám úgy néz ki a déliek a mágussal egyetemben mára visszavonulót fújtak, hiszen éjszaka végül is nem sikerült senkit sem kiiktatniuk.
Ezek után már senki nem akadályozta meg, hogy az északi sereg sikeresen elfoglalja a máguscéhet.

Felhasználó profiljának megtekintése

4 Re: [Ostromjáték]Máguscéh on Szer. Júl. 25, 2018 7:53 pm

Crispin Shadowbane

avatar
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos
Ostromjáték 3. kör - Győzelem


  Hát itt vagyunk végre. Komótosan néztem végig a kis táborunkon, amelyet az épületek közötti téren vertünk fel. A kutat azonnal letámadták, próbálva friss víz tartalékhoz jutni. Ahogy tekintetemet elszakítottam a tábortól, már megláttam a távolban a palota baljós alakját. Nemsokára megindul az ostrom, hogy átvegyük az északiaktól - hogy sikerrel jár-e, avagy sem, az már csak rajtunk múlik. Hagytam, hogy a bőröm a hold fényében sütkérezzen - végre ismét éjszaka volt, és az elememben voltam. Ellenben a tábor sok másik lakójával, akik az éjszaka leplét pihenésre használták ki. A kapitány szerint őrséget kellett állni, s mint sötét elf, rögtön engem jelöltek ki a feladatra.
  Sejthettük, hogy ha bárki is megakarja akadályozni az elkövetkezendő ostromot, akkor az éjszaka során támadás fog érni minket. A feszültség tető fokára hágott, így aztán a tábortól kissé messzebb, majdnem három háztömbnyire választottam ki a megfigyelő állásomat. Közel volt ahhoz, hogy ha kell, viszonylag rövid időn belül segítséget tudjak kérni, de elég távol ahhoz, hogy az onnan kiszüremlő zajok és illatok - gyakran inkább bűzök - ne zavarják meg a koncentrációmat. Végül megtaláltam a tökéletes helyszínt a számomra: egy épület falánál, amit már nem világított be semmilyen fáklya fény. Dracon a táborban szundikált éppenséggel - nem akartam őt elhozni az őrjáratra, hisz hófehér tollait könnyen ki lehet szúrni az éjszaka feketeségében. Mozdulatlanná dermedve üdvözöltem az árnyakat, amelyek körbeöleltek engem.

  A percek unalmasan teltek el. Legalább volt alkalmam kissé összegezni a gondolataimat és legyűrni az idegességet. Nemsokára ostrom alá vesszük a palotát, Eichenschild szívét. Már fejemben szedtem össze a felszereléseimet, amelyeket használhatok. Szerencsére a táborunkban volt alkímista felszerelés és én is magammal hoztam a cuccaimat, így megnyugodhattam abban, hogy legalább italokkal nem fogok rosszul állni. Azonban, ahogy így merengtem, egy gyanús alakot vettem észre. Legyűrve első reakciómat, miszerint behúzódjak egy sötét sikátorba - hirtelen elfeledkezve arról, hogy semmilyen körülmények között nem láthat - figyeltem tovább némán és mozdulatlanul. Lehet, hogy az egyik őrszemünk lenne? De akkor miért sunnyogna itt? Erre felé mást nem küldtek őrjáratra - csak én voltam az egyedüli, aki a palota felől közeledőket tartotta szemmel. A gyanúm csak erősödött, amikor némi motoszkálás után az ablakpárkányokat és kereteket használva kezdett el felfelé mászni. Vártam, míg a mászás teljesen lefoglalja őt és közben tovább nézelődtem, figyelve, hogy jönnek-e vele mások is? Azonban nem láttam senkit sem, ez némileg megnyugtatott. Amikor már félúton járt, megpróbálkoztam azzal, hogy a holdfény visszavetüléseit és megtörését felhasználva mérjem fel a terepet - azonban a felhők, azok az átkozott felhők mindebben megakadályoztak. Egyszerűen nem volt elég holdfényem ahhoz, hogy kivitelezzem ezt a tervet. Csak egy lemondó sóhajjal nyugtáztam a tervem sikertelenségét. De nem adtam fel, így inkább csak megjelöltem a célpontomat, hogy a továbbiakban is tudjam őt követni, még hogy ha nem is látok rá teljesen.
  Elgondolkoztam azon, hogy visszamenjek-e a táborba figyelmeztetni a zsoldos társaimat. Viszont tudatában voltam annak is, hogy a Lunar Eye-nek is meg vannak a maga korlátai: ha túlságosan eltávolodok a megfigyelt személytől, elveszthetem a jelet. A döntést gyorsan hoztam meg: egyelőre követem az alakot, és ha minden kétséget kizáróan az "Ellenség" kategóriába sorolható, végzek vele. Egyetlen egy személy volt, ha hátulról neki támadok úgy, hogy nem vesz észre, nem sok esélye van ellenem.  Mire idáig eljutottam a gondolatmenetembe, a fickó már felmászott. Én is felmértem a terepet: mindegyik ablak nyitva volt, amely eléggé felelőtlen volt a tulajdonosok részéről - már ha maradtak volna egyáltalán - viszont tökéletes kapaszkodókat nyújtottak, így gondolom a kém - már ha tényleg az - nagyon örülhetett ennek. Nem hagyhattam, hogy kifürkéssze az állásainkat, így aztán én is neki kezdtem annak, hogy felmásszak az épület oldalán - a Dornburg-toronynál már amúgy is nagy tapasztalatot szereztem ebben.
  Az első emeletre érve aztán átlendültem az ablakszegélyen. Csizmám talpai puhán landoltak az egyszerű parkettán. Kevés bútor maradt meg, amely túlélte volna a fosztogatók hadait - viszont annál több könyv, amely senkit sem érdekelt. Hát igen, a mindenkori fosztogatás szabályai: először a könnyem mozdítható értéktárgyakat kell elvinni, a könyveknek csak akkor van haszna, ha a tüzet akarod táplálni. Egy tudásdémon itt minden bizonnyal orgazmust kapna - engem viszont per pillanat nem nagyon érdekelt a könyvek vége láthatatlan sokasága. Csak egy futó gondolatot áldoztam annak, hogy akik egykor itt lakhattak, módosak voltak. Közel a palotához, a Mágus Céh szomszédságában akár még egy varázsló is lehetett volna. De ez már tényleg nem tartozott rám. Felmászva a létrákon és lépcsőkön, hamar a felső emeleten találtam magamat. A zongorát meglátva hirtelen jó ötletnek tűnt, hogy valami melodramatikus nótát játsszak el - ami inkább komédia lett volna az én nulla tapasztalatommal - de letettem az ilyen luxusról. Az erkélyre kilépve óvatosan húztam fel magamat a tető szélébe kapaszkodva. Megláttam a fickót, akit eddig követtem: a tető szélén guggolt és meredten bámulta az alatta elterülő utcákat. Fejben nagyjából belőttem a terepet: a táborunkat nézegette éppen. Aztán tovább ment, a következő tetőre. A cserép halkan megnyikordult alatta.
  Amíg Ő mászott, óvatosan felhúztam magam a tetőre. Testemet szinte a falaknak, és később a cserepeknek nyomtam, hogy eloszlassam a súlypontomat, igyekezve redukálni a nyikorgást, és annak az esélyét, hogy a testem alatt elroppanjon egy cserép. Mire végeztem a művelettel, kissé erősebben ziháltam. Vártam pár másodpercet, mire a légvételem normalizálódott, aztán óvatosan indultam meg felé berogyasztott térdekkel, karjaimat oldalra kitárva, hogy megőrizzem az egyensúlyomat. Lépteim alatt halkan reagált a tetőt fedő cserép, de nem annyit, hogy más is észre vegye. Pont, ahogy az előttem haladó. Ő is ugyanolyan halk volt, mint én. Tehát vagy bérgyilkos, vagy kém, netán egyszerű utcai tolvaj, aki a tetőkön szokott végig osonni, a következő áldozatára várva. A voksomat inkább bérgyilkosnál tettem volna le, felkészülve a lehető legrosszabbra. Dumah szerencsére most csendben maradt, ahogy Kiril is, amidőn láthatatlanságba burkoltam magamat. Éreztem, ahogy szinte könnyebbé válok - bár ez csak az elmém játéka volt, de tény, hogy az általan generált zajok szintje szinte teljesen a nullára csökkent. Előhúzva két fegyveremet, óvatosan közeledtem a megfigyelt alak felé, aki a továbbiakban is a terepet szemlélte.
  Nagyjából hat és fél lábnyira lehettem tőle, amikor mint ha észre vette volna, hogy nincs egyedül. Óvatosan nézelődött körbe, enyhén meglepve, kezét a köpenye alá csúsztatta, és rámarkolt az ott lógó tőrre. Nyugtalanított, hogy ennyire érzékeny volt. A hangomat nem hallhatta meg, árnyékom se vetődött elé. Betudhattam volna annak, hogy kifinomult hatodik érzékkel rendelkezik, aki megérzi, hogy ha valaki megfigyeli őt: vagy valamilyen szinten érezte, hogy ha valaki a közelében mágiát használ. Nem tudtam, hogy melyik, de határozottan érezte, hogy nincs egyedül. Fürkészni kezdtem őt, mágia jelei után kutakodva. A kutakodás itt sikerrel is járt: éreztem, hogy van valamilyen mágiája, viszont besorolni nem tudtam volna hova. Lehetett egy egyszerű akolitikus, egy bérgyilkos, egy jól álcázott lovag, vagy akár démon is. De határozottan mágiával bírt. Ez legalább megmagyarázta azt, hogy miért volt ennyire nyugtalan. Körbe kémleltem, de mást nem láttam magunkon kívül, így még tovább közelítettem hozzá. Ha kell, le tudom őt fegyverezni, értek annyit a puszta kezes harchoz. De nem hagyhatom, hogy ha netán ellenséges kém, hogy tovább nézelődjön. Ahogy közelebb értem hozzá, most már határozottan megérezte a jelenlétemet. Elővonta a tőrét és óvatosan nézelődött körbe.
  Nem, határozottan ellenségnek kellett lennie. Gyanús körülmények között közelítette meg ezt az épületet, óvatosan mászott fel rá, és utána perceket szentelt annak, hogy felmérje a táborunkat. Nyugtalanul, paranoid módon viselkedett, mint aki bármelyik pillanatban támadásra számít. Ellenség volt, és most már az én markomban. Vártam még egy kicsit, hogy lenyugodjon - talán még a tőrét is eltegye, aztán támadásba kell lendülnöm, hisz akármennyire is besegített Dumah, a láthatatlanság nemsokára lejár, a fickó pedig egyáltalán nem nyugodott le, továbbiakban is nyugtalanul tekingetett körbe. Fenébe, hát akkor, most vagy soha. Még egy utolsó megfigyelés, hogy biztosan észre vegyem, ha valami hiba lenne a tervemben. De nem. A kém-bérgyilkosnak csak egy tőre volt, tehát arzenál tekintetében alul marad velem szemben. Értettem a közelharchoz, és egyben druida is voltam, olyan erőkkel, amelyeket nehéz kivédeni, még hogy ha túl nagy sebzést egyelőre nem is csinálnak. Mindenképp meg kellett támadnom őt - és ha netán végül kiderül, hogy a szövetségesünk, hát könnyen el tudom rejteni a hulláját valahol, és ha nagyon kérdezik, rá fogni az északiakra, vagy a helyiekre. Lélegzetemet visszafojtva lendültem támadásba - Clandestine pengéjén megcsillant a hold fény, ahogy az ellenség hátát kutatta.
  Viszont a támadás nem úgy sikeredett, ahogy vártam volna. Az alak megpördült, tőrét védekezésre emelve. Azonban az éjgyilokom útját már nem tudta megállítani, így csak annyit ért el, hogy a háta helyett a fegyver a mellkasába mélyedt. Sajnos nem túlságosan mélyen, de egy eléggé szép sebet ejtett rajta. A csávó se volt rest, és azonnal támadásba lendült. Fury-val védtem az esetlen riposztját, Clandestine-t (amely még mindig a mellkasában volt) pedig egy erőteljes lökéssel még mélyebbre nyomtam. A reakció: egy vérrel teli köhögés, némi nyőgés, aztán élettelenül esett össze. Ajkamon győzedelmes mosoly terült szét.

  "Hmmm....nézzük csak, mit találtunk itt?"
  Merengtem el, ahogy a tetőre kiterítettem a tárgyakat, amelyet a megölt ellenfelemnél találtam. Egy papír, rajta kriksz-krakszok, egyenes vonalak és négy megjelölt pont. Nagy eséllyel egy térkép, amelyet viszont nem tudtam értelmezni. Jól van, ezt egyelőre félre tettem, majd ha találok egy térképészt, azzal megvitatom a dolgokat. Két tőr és egy dobótőr. Finomított acélból készültek, tehát eléggé minőségiek ahhoz, hogy ne egy frissen besorozott paraszt kezébe adják, de nem túl értékesek ahhoz, hogy valami rangosabbnak. Nem voltak mágikusak, se félmágikusak sem, de jó szolgálatot tehettek mindenki számára, aki értett a forgatásukhoz...vagy dobásukhoz. Akármennyire is szégyen, még életemben nem próbáltam ki a dobótőröket, pedig párszor még jól is jöhettek volna. A fegyvereket egyelőre elteszem magamnak és tovább nézelődök: egy iránytű és egy másik papír. Gondolom az iránytűt használta ahhoz, hogy megtalálja a célpontját, vagy pedig további finomításokat végezzen a térképen, amelyet magánál tartott. A tárgy nem érdekelt, ott hagytam, ahogy volt.
  Az utolsó papír viszont már annál is érdekesebb volt. Körkörös alakba felvésett ismeretlen szavak, az egyik nagyobb volt, mint a többi. A nyelv teljességgel ismeretlen volt a számomra. Nem emberi és nem is elf nyelv. Héber? Latin? Démon? Mágikus rúnák? Fogalmam sem volt róla, de nem akartam vele túlságosan szórakozni. Akármi is volt ez, akár még veszélyt is jelenthetett a számomra, így gyorsan visszagöngyöltem eredeti állapotába és a madzagot is vissza kötöttem rá. Ezt is majd megmutatom a táborban valakinek, aki ért az ilyenekhez. A testet magam mögött hagyva mentem vissza az utcára és siettem vissza a táborunkba.

- Ez egy rúna. Egy veszettül erős rúna. Az a neve, hogy Pusztítás. Szerencse, hogy nem aktiválódott, ugyanis érintésre tud robbanni.
  Adott magyarázatot a mágus, akit a táborunkban találtam. Valamiféle érthetetlen okból kifolyólag hátráltam pár lépést. Éreztem, hogy a hideg is kiráz, és libabőrözik a kezem. Nagyot nyeltem.
- És még is, mondd csak, hogy aktiválod a rúnát? - kérdeztem tőle. A hangom túlságosan is magasra sikeredett, hogy meggyőzően adhassam a szerepet, miszerint nem rezeltem be.
- A Pusztítást csak érintéssel lehet aktiválni. Hogy pontosan minek kellett volna hozzáérnie, azt az írója adja meg...
  Csodálatos. Egy erős rúna. Erősebb, mint amit Brünhild használt a Zsoldosok Céhénél. Csak magamban rebegtem imát Hold Anyának, hogy nem én voltam az, akinek hozzá kellett érnie - nagy eséllyel három blokknyi körzetben szétszóródtam volna. Nem volt kedvem ennyire szétszórtnak lenni.

- A táborunk négy sarkát jelölték meg rajta. Valamit terveznek az északiak, az már biztos.
  Érkezett a válasz a térképésztől, aki az általam átnyújtott papírost tanulmányozta. Ez se volt megnyugtató információ, bár legalább kevesebb esélye volt annak, hogy a képembe robbanjon.
- Elfogtam...pontosabban kinyírtam egy északi kémet a tetőkön, miközben felénk osont. Tudtam, hogy egy rohadt kém volt! A tábort mérte fel. Beszélnem kell a kapitánnyal, átadni neki az információt.

  És hát, meg is érkeztem a kapitányhoz. Pontosabban érkeztünk, hisz a térképész és a mágus is csatlakozott hozzám, örülve annak, hogy legalább valami értelmes feladatot láthatnak el. Még csak latrina ásásra sem oszthatták be őket...eléggé nehéz lett volna feltörni a kövezetet ehhez - és mivel amúgy se nagyon tudott senki sem aludni a  folyamatos feszültség miatt, akár még hasznot is hozhattak. A kapitány alaposan felmérte a térképet.
- Duplázzuk az őrséget és egy kis csapat induljon meg átfésülni az utcákat!
  Harsogta a kapitány, ahogy felmérte a helyzetet. Dupla őrség: akár még feltűnő is lehet. A kém nagyon ügyelt arra, hogy senki se vegye észre. Valószínűleg egy közelgő támadást akartak előkészíteni. Ha észre veszik, hogy mi észre vettük, mire készülnek, lefújják az egész akciót. Nem tudtam, hogy ez most jó, vagy rossz dolog lett volna. Viszont a mágus mondandója felkeltette az érdeklődésemet.
- Na várj, hogy HA valakinek hozzá kellett volna érnie, és az nem is én, és nem is a fickó volt, akkor a célpontja. Valakit el akartak tenni a táborban láb alól. Uram, javasolnám, hogy amíg ez az ügy nem tisztázódik, tartson maga körül testőröket.
  Bár lehetséges, hogy nem egy ember volt a konkrét célpont. Még is, ki a franc akarna egy tábor kellős közepén robbantani, ha csak egy embert akar eltenni láb alól? De nem hagyhattuk, hogy a parancsnok meghaljon, vagy megsérüljön. Az elvesztését követő fejetlenség, a hiearchia hiánya könnyen anarchiába csaphatna át - az pedig egyenlő a vereséggel. De ahogy a térképész mondta, a pontok a táborunk négy sarkát jelölték. Ha minden sarkon elhelyeznének egy ilyen rúnát, azzal elég nagy robbantást tudnának elő idézni ahhoz, hogy komoly károkat tegyenek az egységünkben. Már pedig ez teljességgel megakadályozná a palota ostromát.
- Uram, vállalom, hogy a tetőkön végezzek felderítést. Az íjászaink is besegíthetnének. A mágusainknak van bármi trükk a tarsolyában, amellyel segíthetnének?
  Aztán befogtam a számat. Már megint parancsolgatni akartam, vagy legalábbis bele kezdtem. Volt már párszor alkalom arra, hogy ilyen szerepbe csusszantam bele. Dornburg, ahol a többieknek "osztogattam" parancsokat. A Tünde-erdő, ahol ugyanezt tettem. Szerencsére mindkét esetben Láncika eléggé lazán kezelte a dolgokat - nekem meg fogalmam sem volt arról, hogy ilyenkor mi üt belém.
- Induljanak.
  Hát, választ nem kaptam, de legalább engedélyt igen. Ez is valami, ugye?
- Keressük fel ezeket a pontokat.
   Adott hangot a mágus a saját, és a térképész helyeslésének is.

  Megérkeztünk az első ponthoz, amit megjelöltek. Közel volt ahhoz, ahol a kémet eltettem láb alól. Tehát ez lett volna a végső célpontja, csak megakadályoztam abban, hogy elérkezzen idáig. Négy ilyen pont volt. Az elsőnél álltunk. Egy a palota irányában volt, egy a folyó felé nézett, és egy másik ellenkező irányba, mint ahonnan jöttünk.
- Oké, ezek a pontok tökéletes rajtaütés lehetőséget biztosítanak- konstatáltam, ahogy a ház oldalát bámultam.- Távol van a táborunktól, így észrevétlenül tudnak felküldeni íjászokat és az északiak új fegyvereit használó egységeket. Nyílt támadás a táborunk ellen őrültség lenne, így felülről akarnak ránk támadni, vagy támogatást nyújtani a közelharci egységeknek.
  Összegeztem a meglátásaimat a mágusnak és a térképésznek. Ők ketten jöttek velem hűséges kutyulikként. A mágusnak még hasznát vehettem,a térképész viszont nem nagyon tűnt úgy, mint aki egy nyílt párbajban sok támogatást nyújtana. Bár értenie kellett valamennyire a harchoz, máskülönben nem jöhetett volna a sereggel. Talán végig vitte az alapkiképzést, meg egy-két csatában megfordult, de túl sokat nem várhatok tőle. Ismét a házat bámultam.
- Oké, a palota egyelőre az északiak kezén van, az egy biztos támaszpont számukra, ahonnan támadást indíthatnak. Tudják, hogy jövünk, így felkészülnek. Én megyek a palota felé néző ponthoz, felmérni a terepet. Másoknak a maradék kettőt kéne lecsekkolni. Ellenvetés?
- Induljunk.

  Megérkeztünk a következő célpont közelébe. Itt már várt ránk egy őr a mieink közül, akit már a táborból küldtek ki. Nem látszott rajta, hogy túlságosan örülne a feladatának, nagy eséllyel a sátrából rángatták ki, de engem ez nem nagyon tudott érdekelni. A kérdésemre, miszerint tapasztalt-e bármi mozgást, csak nemleges választ kaptam. Mágiát sem érzékeltem, így nagyjából megnyugodtam.
- Oké, én felmászok a tetőre, onnan nézek körbe. Ha valamit terveznek, akkor még világosodás előtt csinálják, hogy nehezebben vegyük észre őket. Egyelőre még úgy tudják, hogy nincsenek a terveik kompromittálva. Mágus uram, Te tudod használni a rúnát?
- Nem, én csak fókusztárggyal tudok pecsétet idézni. Rúnaverset olvasni tudok, de írni sajnos nem.
- Király, és nincs egy rúnamágusunk se?
- Én nem tudok róla - rázza meg a mágus a fejét.
  Ennek nem nagyon örültem, de abból építkezünk, amink van.
- Hagyjátok a bájcsevejt későbbre. Nem érünk rá, az északiak itt ólálkodnak.
  Mordult ránk az őr. Legszívesebben a fejéhez vágtam volna, hogy ha én nem vagyok, ezt az egészet észre sem veszik és álmunkban mészárolnak le minket. De erre nem ez volt a megfelelő alkalom. Csak megjegyeztem az őr arcát, hogy később még elbeszélgethessek vele.
- Oké, oké. Vigyáznál a térképészre? Én felmegyek, a mágusunk tud földi támogatást nyújtani, ha baj ütne ki.
  Válaszoltam végül, ahogy megindultam a ház felé. Fel kell jutnom a tetőre. Akár lépcsőket használva, akár a ház oldalán felmászni. Az épület, amelyet megjelöltek, relatíve alacsony volt, csak két emeletes, bőven voltak magasabb épületek is a környéken. Bár gondolom azok messzebb voltak, így azért nem azokat választották. De ezen már nem aggodalmaskodtam, nemsokára már a tetőn is voltam, és onnan nézelődtem körbe. Nem volt itt senki sem, csak egy csapóajtó, ami lefelé vezetett és pár hordó, amelyek rögtön felkeltették a figyelmemet - meg egy deszka, amely a következő ház teteje felé vezetett. A kiszögeléssel nem foglalkozva, óvatosan vettem szemügyre a hordókat. Szaglásztam őket, de semmi furcsát nem éreztem. Kívülről is megvizsgáltam őket: jelöletlen, teljesen átlagos hordók voltak. Ezzel nem értem semmit. Sorozatosan nyitogattam ki őket, míg végül az egyikben találtam egy ugyanolyan papírost, mint a megölt kémnél. Egy Pusztítás rúna. Oh, boy.
- Hmmm...ez kezd érdekes lenni. Egy Pusztítás rúna egy kémnél és a hordókban is. Hatalmas robbanást idéznek elő - töprengtem hangosan, a hordó alján heverő rúnára meredve.- Elterelés lenne, vagy a konkrét támadás eszköze? Nem lehetek benne biztos, hogy ha hozzá érek, nem robban-e fel? Feltételezhetem, hogy a többi helyen is elhelyeztek egyet. Robbantanak a tábor négy oldalán, lezárva a menekülési útvonalakat? Vagy pedig a tábor ellen akarják használni.
  Viszont arra nem találtam magyarázatot, hogy miért pont hordókat használtak? Valami még hiányzott innen. Valamivel fel akarnák tölteni azokat, hogy megerősítsék a robbanás erejét? Valami szubsztancia? Mint a robbanó elegyek, amelyeket én szoktam néha napján gyártani? Vagy csak azért vannak itt, hogy alaposan elrejtsék a rúnát? De ki lenne olyan hülye, hogy hordókat tároljon a háza tetején? Még ha párban lenne bor vagy sör, vagy bármi, akkor megérteném, hogy jó álcát biztosítanak. De így, üresen? Ha meg nem akarták, hogy illetéktelenek érjenek hozzá, akkor miért nem csak egy kis faládába helyezték el? Hmm...mindegy is. A hordó tetejét visszaraktam, és az üres hengert a csapóajtón keresztül a felső emeletre cibáltam le nagy nehezen. Amint ezzel végeztem, lementem az utcán posztolókhoz, hogy helyzetjelentést adjak.
- Még két hely van...minek a hordó? - tette fel a logikus kérdést a mágus, ahogy ismét összefutottunk az utcán.
- Már mint hogy miért hordóban hoztam le, vagy miért tették hordóba? Először arra gondoltam, hogy megakadályozzák azt, hogy hozzá érjenek. De erre a célra egy egyszerű faládikó is megfelelt volna. Viszont a hordók teljesen üresek voltak. Nem látom semmi értelmét a hordóknak, kivéve, ha valamit el akarnak helyezni benne előtte. Hmm....- merengtem el, eszembe ötlött az északiak fegyvere.- Tudjuk, hogy milyen alapon működik az északiak fegyvere? Varázslat, vagy valami más idézi elő a tüzet a fegyvereik csövében?
- Áh, kevés dolgot tudunk, de annyi biztos, hogy nem mágia. Azt hiszem lőfegyvernek, vagy mi a nyűnek hívják.
  Hát, ezzel nem voltam túlságosan kisegítve, de köszi azért a hozzászólásodat, mágus uram.
- Ja, puska.
- Megnézzük a következő helyet?
- Feltételezésem szerint valamivel fel akarták tölteni a hordókat. Egy egyszerű rúna, akármennyire is erős, nem okozna akkora területen robbanást, amely megérné. Elterelésnek jó, pusztításra, egy egész épületet lerombolni már kevésbé. A hordókat fel akarják törteni. Menjünk. Térképész uram, hogy ha tudna szólni a kapitánynak, hogy küldjön embereket a következő helyre. Mi megyünk a folyó felé, de lehet, hogy nincs elég időnk a kettő terület lefedésére.
  Szólok a térképésznek. Mire véget ér ez az egész ostrom, egy rohadt kapitány vagy tábornok leszek. Legalábbis a parancsolgatós hangsúlyt már megtanultam. A fickó válaszát meg sem várva intettem a mágusnak, hogy kövessen. Irány: a harmadik épület.

  Némi futkározás után megérkeztünk oda, amit a térkép jelölt. A kis téren megállva mértem fel a terepet. Az érzékeim szinte azonnal jeleztek. Mágia. A második épület második emeletén. Ugyanolyan, vagy legalábbis hasonló ház volt, mint az előző.
- Van valaki a második emeleten. Mágiája van. Vagy varázsló, vagy varázstárgy. Én felosonok az emeletre, viszont kéne valaki, aki fedezi a hátamat - vagy egy cinkelt lap a pakliban. Ameddig nem tud arról, hogy van egy társam, nem is számíthat rá. Ha segítségre lenne szükségem, jelzek.
  Biccentek a társam felé, aztán megindulok az épület felé. Végig a falak mentén haladok, hogy az ablakból ne láthassanak rám. Minden további bonyodalom nélkül érünk el a házhoz. A földszinten semmi szokatlant nem látunk. Nem tartózkodott ott senki. Csak egyszerű bútorok. Az emeletről viszont nyikorgás szűrődött le. Valaki, vagy valakik vannak fent. Biccentettem a mágusnak, majd megindultam az emelet felé, óvatosan lopakodva, ügyelve a nyikorgó lépcsőfokokra. Amint felértem, már jobb rálátásom volt. Ketten voltak ott. Az egyiken mágus köpeny - felőle éreztem a mágiát - és egy ugyanolyan, köpönyegbe burkolózó alak, mint az első kém .Csak nála tőrök helyett kard volt. Még egy pillanatot áldoztam annak, hogy megfigyeljem a ténykedésüket. A csapdát helyezték el, tehát sok időm nem volt. Visszaosonva a lépcsőfordulóhoz, leeresztettem a táskámat és kivettem belőle egy fojtógáz keveréket. Meg kellett őket zavarnom, nem hagyhattam, hogy a mágus akcióba lendülhessen, hisz mágia ellen vajmi kevés védelmem volt. Persze, voltak olyan druida trükkök, amellyel egy varázslatot kivédhettem - de csak egyet. És nem is tudhattam, hogy milyen hatékonyságot jelentene rúnamágia ellen. A táskát a földön hagyva osontam vissza, majd hajítottam el a fojtógázt. Amint a flaska kirepült a kezemből, az eddig hónom alatt szorongatott Fury-t a kezembe kapva indultam meg feléjük.
- Mi az Isten?!
  Káromkodott fel a mágus, ahogy a flaska összetört közöttük. Erősen köhögve húzódzkodtak az erkély irányába, hogy friss levegőhöz jussanak. De ezt már nem hagyhattam nekik. Clandestine körül megjelentek az első lángok, én pedig támadásba lendültem. Elsődleges célpontom a mágus volt, Ő jelentette per pillanat rám a legnagyobb fenyegetést. A kardok ellen nem szenvedtem semmilyen hátrányt, egy kardforgató ellen pedig még mindig nagyobb hatásfokkal védekezhetek, mint a mágia bármilyen formája ellen. A támadás első lépése: közel kerülni a mágushoz. Futás közben használtam a Holdlépést...már az erkélynél voltak, amikor beértem őket. Azonnal döftem...azonban a támadásom egy mágikus pajzsot ért. Óóóóh, hogy rohadjál meg! A kardos se volt rest, rögtön kardot rángott és csapott felém.
- Fuck!
  Összegeztem a helyzetet. Utáltam a mágusokat és a hülye pajzsaikat. De vannak még más trükkjeim is, és nem szándékoztam itt hagyni a fogamat. Fury-vel védtem a zsoldos támadását, miközben már elő is készítettem egy kis rezonancia vihart. Rohadjatok meg, akkor is megdöglötök! Bár előre sajnáltam a saját mágusunkat, aki valószínűleg nem tartózkodott eléggé messze tőlünk, de hát majd csak megérti, hogy a szükséges lépést tettem meg.  A kard támadása eléggé erős volt ahhoz, hogy széles terpesz állást kelljen felvennem, és még hátra is dőltem, hogy elvezessem a támadás erejét. Viszont éreztem valami mágiát is....és a rezonancia viharból semmi sem lett.
- Csak ne olyan gyorsan!
  Vigyorodott el az ellenséges mágus. Óóóóh, hogy rohadjál meg! Meg Te is, hülye kardos! Ilyenkor nem illik vissza támadni, csak együtt érezni velem! Éreztem, hogy a helyzet kezd egyre szorongatóbb lenni. Vagy is hát, valószínűleg tudtam volna végezni kettejükkel, de nem akartam túlságosan leharcolni magamat, főleg, hogy ha volt támogatásom is.
- Segítség!
  Kiáltottam el magam eléggé hangosan ahhoz, hogy remélhetőleg a társam is meghallja. Igyekeztem nem tudomást venni arról, hogy mennyire is kétségbeesetten hangzott a kiáltásom. Megakadályozva a zsoldos támadását arra már nem volt lehetőségem, hogy bele is rúgjak egyet, mert mindkét lábamra szükségem volt ahhoz, hogy elvezessem a támadás erejét. Közben láttam, hogy a mágus is előkészít egy következő varázslatot, bár nem volt eléggé gyors így a sötétben, a kis könyve nélkül. Legalább a sötétség az én segítségemre volt. Na meg, a szövetségesem is, aki felbukkant menet közben. Apró fényvillanások, aztán mint ha a semmiből vágások nyílnának az ellenség bőrén és húsán is. Cuki.
- Remélem nem késtem?
- Nem, az időzítésed tökéletes!
  Hagytam, hogy a két mágus elszórakozzon egymással. Én a kardossal foglalkoztam. Szerencsére mindkét fegyveremet ugyanolyan jól tudtam forgatni és nem korlátozódtam egy kezemre. Most hálát adtam azért, amiért Alfi ennyire brutális módszereket választott a tanításomkor. Viszont a szövetségesem jelenléte azt jelentette, hogy területre ható támadást már nem tudtam kivitelezni, így csak az éjgyilokokhoz kötődő képességekre hagyatkozhattam. Mágiát áramoltatva a pengémbe szúrtam az ellenség felé. Amely be is talált, így a hülyéje megvakulva ugrott hátra, ki az erkélyre, hátát a korlátnak támasztva. Kardját maga elé szegezte, súlypontját pedig lejjebb. Felkészült arra, hogy vakon is védekezzen. Csak egy futó pillantást vetettem a díszes korlátra...aztán nemes egyszerűséggel vállal rontottam neki a kardosnak, átlökve őt a korláton. A fickó nagyot zúgott...viszont a reményeimmel ellentétben nem szegte a nyakát. Látszott rajta viszont, hogy agyrázkódást szenvedhetett, mert azt se tudta hirtelen hogy hol van...de legalább egy, vagy több csontját is eltörte, ami rendesen le fogja lassítani őt. Nem volt alkalmam a sikeremnek örülni, mert egy mágikus lövedék telibe talált és a bal vállamat kapta el. Felszisszentem a fájdalomtól: nem is olyan rég kaptam bele egy sérülést, amikor valami barom egy kardot akart használni dárdaként. A karom elzsibbadt, Fury hangosan koppant a földön. De szerencsére a cimborám egy fejre mért támadással kiütötte az ellenséges varázslót. Az éjgyilokomról egyelőre figyelmet sem véve rohanok vissza a szobába. A mágusnak csak annyi figyelmet szentelek, hogy átvágom a torkát, megakadályozva a további ficánkolást, és már rohantam is le a földszintre, menet közben szólva a varázslóhoz.
- Vizsgáld át a testét, hátha van nála rúna. Lent találkozó az utcán!
  Már majdnem a lépcsőfordulóhoz értem, amikor egy pillanatra megtorpantam.
- Ja, és kösz a segítséged! Te vagy a legjobb!
  ...és már rohantam is tovább.

Mire leértem, a kardos már eszméletéhez tért, fel is állt és most bicegve igyekezett a palota felé.
- Oh, you don't!
  Ordítottam utána. Még csak az hiányozna, hogy elmeneküljön és figyelmeztesse a többieket a tervük lelepleződéséről. A fickó után kezdtem el rohanni. Futás közben eresztettem meg felé egy tűz lövedéket, hogy még jobban lelassítsam őt, bár lehet, hogy a mágia túlságosan is feltűnő lesz, de megkockáztattam. Csak néztem a tűzgolyó röppályáját. Oké, ez be fog találni! Van még itt remény! Aztán a semmiből egy pajzsos ugrott elő a fedezékéből és a lövedék útjába helyezte a pajzsát. A tűzlövedék szétfolyt a pajzson, semmi kárt nem okozva. Kurrrrvanyád.
- Mi történt?
- Lebuktunk. Akció lefújva! - ordította vissza a kardos a pajzsosnak.
  Még több katona gyűlt oda, és visszavonulót fújva indultak meg a palota felé. Magamban szitkozódva készen álltam arra, hogy utánuk rohanjak. A mágus cimbin ekkor jelent meg mellettem.
- Ott mennek. Üldözzük őket?
- Büdös francba! Túl sokan vannak!
  Sziszegtem, ahogy a kompániát bámultam. Egy sérült kardos, egy pajzsos és még négy másik katona. Ketten semmi esélyünk nem lenne ellenük. Nekem főleg nem a pajzsos ellen. Éjgyilokkal pajzsosra támadni egyenlő volt egy öngyilkossági kísérlettel. A fejemet csóváltam.
- Rohanj vissza a táborba, vagy a legközelebbi őrhöz és riadóztasd őket. Még az előtt el kell vágni az útjukat, hogy a palotához érnének! Én üldözök őket!
  A mágus elrohant, én pedig mentem a menekülők után. Viszont akármennyire is igyekezett a mágus, nem tudta időben riasztani a többieket, így csak a távolból néztem, ahogy a hat katona visszavonult a palota irányába.

- A keservit!
  Csapta a parancsnok a földhöz sisakját. Én se voltam jobb hangulatban, mint Ő. De legalább megakadályoztunk egy potenciális támadást az ellenség részéről. Ez is valami, ugye?
- Nem baj, szépen teljesítettek. Menjenek pihenni.

  Mint később kiderült, az egész a mágusok céhe elleni támadás miatt alakult ki. Másnap terveztük megtámadni a Céhet, hogy elfoglaljuk magunknak. A palotából egy felmentő sereg érkezett volna, hogy mindezt megakadályozzák - de mi keresztül húztuk a terveiket, így ebből nem lett semmi. A Mágusok Céhe a miénk lett, és így már minden készen állt ahhoz, hogy megtámadjuk a palotát. Nem lesz ellenség a hátunk mögött. A győzelem még egy fokkal közelebb került. És én? Én elfoglaltam magamnak egy házat, amelyben valaha nemes család lakhatott. Díszes bútorok, egy kényelmes ágy, amely megmenekült a vandalizmustól és a fosztogatástól. Finom, puha tollakkal bélelt matrac és párnák, olyan takaró, amely nem bűzlött. Dracon a lábamnál aludt, ahogy mindketten felkészültünk a következő ostromra. De legalább a mágus céh a miénk lett. Egy pillanatig büszkeséget éreztem az esti teljesítményem miatt, majd álomba is szenderültem.

Felhasználó profiljának megtekintése

5 Re: [Ostromjáték]Máguscéh on Csüt. Aug. 09, 2018 8:48 am

Johannes Hagen

avatar
Felszentelt Inkvizítor
Felszentelt Inkvizítor
A sereggel együtt haladva érem el a város egyik végét, ahol eddigre már minden sivár pusztasággá vált. Romos házak és leégett épületek keresztezték utunkat, a körítés pedig fegyverdarabok és pár leszakadt végtag volt. A sereg nagyobb része egy másik irányba fordul, mi pedig egy kisebb csapattal ott maradunk a máguscéhtől nem messze, hogy védjük az utánpótlást, és biztos utat tudjunk biztosítani a fronthoz csatlakozó katonáknak. Néhányunkat elküldenek, hogy derítsük fel a terepet – jómagam magát a máguscéh épületét kapom átvizsgálásra. Embert természetesen nem kapok maga mellé: „olyan nagy veszteségekkel számol a sereg, hogy már mindenkit akit csak lehetett az első sorba vezényeltek”, hallom még most is a fülemben, ahogy az épület felé sétálok. Természetesen a legnagyobb óvatossággal, hiszen kitudja milyen csapdákkal védelmezi ez az aljanép az egész környéket. Elég csak a papírfecnikre gondolnom, hogy végig fusson a hátamon a hideg.
Az épület elé biztonságosan odaérve egy daliás, elegánsan megtervezett, ugyanakkor nem túldíszített építményt csodálhattam meg, ha megszerettem volna, és nem léptem volna egyből a kapu elé – persze csak miután megvizsgáltam az ablakokat, és egyikben sem láttam semmiféle alakot, nagy valószínűséggel az egész épület kihalt. Van még egy nagy harangtorony ugyan az épület végében, amin egy ablak sincs, de ott is elég kevés esélyét látom, hogy bárki maradt volna.  Mivel attól tartok, hogyha nem az ajtón megyek be, hanem máshol próbálok betörni, odalépek a nagy kétszárnyas famonstrum elé, és jól nevelten kopogtatok rajta. Érintésemre egy rúna izzik fel, húznám el a kezem, de már aktiválódott: a semmiből egy gigászi széllökés indul meg, majd…kinyitja nekem az ajtót. Ez vagy egy elrontott csapda, vagy inkább egy látványos trükk. Az épületbe belépve egy nagy térben találom magam, ahonnét lépcsők vezetnek fel jobbra is balra is. Mielőtt még elindulnék felfele, átvizsgálom ezt a szintet, és meg is pillantom a céh címerét az egyik sarokban jól elrejtve. Mellé lépve óvatosan szedem ki a helyéről, annak reményében, hogy ez az arany lúdtollas címer megvéd majd valamiféle ártó mágiától, amit szétszórtak az épületben, jól el is rejtem tehát a köpenyem egyik zsebében.
Ezután csakugyan megindulok felfelé a lépcsőn a második szintre. Felérve az egyik oldalt egy falat látok magam előtt mellette folyosóval, míg a másik oldalra nézve egy hordót látok, néhány díszes fegyverrel – vajon miért vannak ott, elvégre a mágusok nem használnak fegyvert? Lehet csak egy csapda. A fegyver helyett a falhoz lépek, és elkezdem vizsgálni a véseteket. Óvatosan tapogatom végig az összeset, hiszen mágusokról van szó, kitudja melyikbe mit rejtettek el. Ahogyan az egyik harcos ábrája mellé érek, a pajzsa lenyomásával a kő finoman becsúszik a falba, mire csikorgást hallok. Valahol fény gyullad – ami nagy valószínűséggel egy rúna volt – a plafonról pedig potyognak is rám az arasznyi jégcsapok. Szerencsére még pont sikerül időben kitérnem azzal, hogy oldalra vetődök, és bár a földnek vágódom, semmi komoly. A véset azonban most már teljesen biztos, hogy valami titkos alagutat vagy átjárót jelölhet – ha meg szerencsém van, kikapcsolja az épület többi rúnáját. Felkelek a földről, és a kőlaphoz érve megpróbálom elhúzni azt. Ahogyan oldalra tolom, megpillanthatok magam előtt egy lépcsőt. Nincs kivilágítva semmivel, csak a falon van egy furcsa, zöldesen foszforeszkáló csík húzva, az ad némi fényt. Pontosan merre visz nem tudni, ám sokkal jobban lekötik a figyelmemet a lépcső melletti szobrok. Vajon életre tudnak kelni? Bizonyára nem, de mégis jogos a kérdés: ér nekem ennyit ez a felderítés? Ennek ellenére már csak a kíváncsiságom miatt is kénytelen végig sétálni a lejáraton és megvizsgálni hova vezet, el is indulok tehát lefelé, minden egyes lépés után tekintetemmel valamiféle csapdát keresve.
Szerencsésen leértem, és ha volt is csapda, kikerültem. Egy nagy teremben találom magam, amely nyitható fedelű ládákkal van tele. A ládákon se felirat se tábla nem jelzi tartalmukat, a fenti fény azonban már nem ér le ide, így eléggé homályosan tudom csak szemlélni őket. Mi lehet a ládákban? Elvégre csak annyi a feladatom, hogy felderítsem a helyet. De ahhoz tudni kellene, hogy ez nem e csapda. Miért pont én tesztelném? Ha értékes lenne, nem ilyenbe rakták volna. Egy próbát megér. Kihúzom kardomat a tokjából, és odadobom az egyik ládához – a reakció azonban elmarad. Odalépek tehát a ládához és szép lassan felnyitom azt. Csak tekercseket találok benne szépen sorba rendezve, és már meg is örülnék annak, hogy semmiféle csapda nem volt, mikor újra egy rúna izzását látom. Csodálatos. Ezúttal a falból csap ki egy kisebb villám, ami elől hiába vetődöm el, úgyis elkap. Nem is kell nekem több: két mélylevegővel kipihentem a villám okozta rövid bénultságot, majd összeszedtem az eldobott kardomat, belemarkolok a tekercsekbe, és elindulok felfelé a terembe, ahonnan lejöttem. Fent pihenek még egy kicsit – hiszen nem kell sietnem – majd miután elrejtettem a zsebeimben a tekercset, elindulok a harangtorony felé.
A harangtoronyhoz vezető hosszú folyosón sétálgatva lehetőségem van megcsodálni a céh egykori nagy tagjait. Mind díszes köpenybe burkolt alakok voltak, és őszintén bevallva kicsit ijesztőek is. Természetesen nem attól féltem, hogy melyik ugrik ki a festményből, hanem attól, hogy melyik fog papírfecnivé változni és rám robbantani az egész céhet. Ez szerencsére nem történt meg, el is értem a folyosó végére, ahonnan fel is lépcsőztem a harangtorony tetejére. Egy kis szoba előtt találom magam, amit nagy valószínűséggel egy retesz véd belülről, hiszen se kulcslyukat, sem egyéb olyan eszközt nem látok az ajtón, amivel kilehet azt nyitni. A biztonság kedvéért kopogok egyet az ajtón, hátha másodjára is bejön, itt most azonban mind a látványos effektus, mind a válasz elmarad: az ajtó továbbra is némán mered ránk.
Nem mintha ez az utamba állhatna, sok ajtót nyitottam már kívülről is, többek között ilyeneket is – ismertem a technikáját. A kardomat előhúzva toltam be az ajtó tokja és a konkrét ajtó köré, és kerestem meg a retesz helyét. Mikor megtaláltam, kifaragtam az ajtóból egy kicsit a kardommal, épp csak annyit, hogy a retesz picit hátra tudjam mozgatni, egészen addig, ameddig ki nem nyílik – ami nagyjából tíz perc után meg is történt.
Belépve harang helyett egy csillagvizsgáló fogad, legalábbis sejtésem szerint amiben távcső van, az csak az lehet. Ennél azonban sokkal érdekesebb volt számomra az egyszem köpenyes alak, aki az egyik sarokban, néhány zsákon alszik. Nem lehet több 25 évesnél, ruháján pedig a királyság máguskörének hivatalos jelei szerepelnek. Döntéshelyzet elé kényszerülök. Felkelthetem és megkockáztathatom hogy rám támad, vagy megölhetem álmában - de úgy egy lehetséges szövetségest veszítek el, ráadásul az épületben nagy valószínűséggel kivételesen aktív defenzív mágiát se lenne aki kiiktassa. Ezeken túl, pedig én sem kapnék dicséretet és lehetséges előrelépést azért, milyen jól is végzem a munkám.
Mély levegőt veszek, keresek egy ülőhelyet csöndesen és biztos ami biztos kicsit közelebb helyezem övemben a fegyvert, hogy könnyebben elérjem majd. Ekkor szólítom meg a mágust, felemelt kezekkel, jelezve hogy nincs támadó szándékom.
- Szépjóreggelt. - mondom, reménykedve hogy erre felkel. Meg is történik az említett aktus, sikít egy nagyot és hátra húzódva felül.
- Jesszus, a szívbajt hozod rám! Nem mondták, hogy balszerencsével jár zargatni az alvó embert? - pislogott felém.
- Nem vagyok babonás. - mondom neki - Ki vagy?
- Az kár, néha jól tud jönni. - állt fel, majd ásított egy nagyot. - Sigmund, szolgálatodra. A családnevemet sajnos nem mondhatom el.
Kezet kellene fognom vele, de nem érzem elég biztonságosnak, így mindössze biccentek felé.
- Johannes. - Most pedig kezdődhet a kérdésparádé. A családnevét egyelőre nem piszkálom. - Te őrzöd a mágusok épületét?
- Hát a távcsövet még nem lopták el. - mutatott oldalra - Szintén bujkál?
Nem volt értelme tagadnom az igazságot, ráadásul a tekintélyemet is megemeli az, ha tudja hogy kit képviselek.
- Nem, az északi sereg egyik felderítője vagyok. - jelentettem ki, majd figyelni kezdtem a reakcióját. A válasz egy barátságosnak indító, ugyanakkor engem irritáló vigyor volt.
- Az csak még nyomósabb ok a bujkálásra.
- Jogos. Ugye nincs ellenvetésed az ellen, ha az északiaknak tervük van az épülettel? - kérdezem, bár ez már csak formalitás, végülis felderítettem, ennyi volt a feladat.
A kölyök kis ideig gondolkozott. Aztán végül az állát vakargatva így felelt:
- Erről a céhmestert kéne megkérdezni. Az épület igazgatása az ő hatásköre.
- Vannak még rajtad kívül az épületben?
- Nem, senki. Meghaltak. Úgyhogy lehet gondjai lesznek a seregnek. - nem az eszéről híres ez a gyerek se, pedig az ember azt hinné, hogy a m
- Mivel mindenki halott, ezért úgy gondolom, hogy teljesen logikus úton te örökölted a céhmesteri rangot. - bólintok hogy nyomatékosítsam a mondandómat, abban a reményben hogy ezzel elősegítem hogy a fiú bármiféle logikát, vagy evilághoz köthető tudományt felhasználjon. Vagy csak egyszerűen részeg?
- Sajnos ahhoz előbb meg kéne unnom az életem. Az meg még úgy...hát, talán hat-hét évig nem fog megtörténni. Aztán ki tudja. - Nagyon fura ez az alak, annyira hogy már a „varázslósan fura” kategóriába se fér bele. Talán ha úgy próbálok meg beszélni vele mint egy gyerekkel…
- Ugyan, hiszen céhmesterként azt csinálsz amit csak akarsz. Például el is mehetsz innen valahová ahol még 20 év után sem unod meg. Vagy csatlakozhatsz a sereghez. Céhmesterként biztos magas rangot kapsz majd.
Az alak ekkor felállt, majd egy tömlőt vett elő.
- Áh, engem nem érdekel a rang. Attól úgyse fog tudni nagyobbat ütni. A tekintélyt másban kéne mérni. - mondta, majd ivott egy kis vizet a tömlőből - Kérsz?
- Nem, köszönöm. És mégis miben? - lőttem volna le álmában, úgy biztos nem lett volna ennyire idegesítő.
- Hát itt nálunk az újoncokat mindig körbeküldtük a második és a harmadik emeleten. Ha nem figyel az ember fel tud robbanni a sok rúnától. No persze a kódot nem árultuk el nekik, így csak a leleményességükön múlt, milyen messze jutnak el. - se kedvem se időm nem volt hallgatni a nosztalgikus visszaemlékezéseit.
- Mik a terveid? Tovább rejtőzni itt és aludni?
- Egyelőre nem vagyok álmos. - mondta, majd ismét elkezdett a zsákok közt kutakodni - Hanem inkább eszem valamit.
Magamat lőjem le, vagy őt? Itt hagyhatnám, de akkor az eddigi szenvedéseim mindhiába voltak.
- Tudnál nekem segíteni? Így hogy te lettél a céhmester, kikapcsolnád az épület sok sok csapdáját? Tudod, hogy könnyebben befészkelhessük magunkat ide az északiakkal.
Vajon fejrejtették gyerekkorában?
- Ó, azok ott nem csapdák. Azokat tréfából tették oda. Egyidőben mindenki a másik cuccait próbálta meg lenyúlni. Aztán a céhmester szabályt hozott, hogy minden rúna ugyanazzal a feltétellel aktiválódhat csak. Azóta csak a nem tagok tudnak belerontani.
- Mi ez a feltétel? - kérdezem. Végre valami hasznos információ…
- Nem hallottad. Csak tagok tudhatják. Ahogy elnézlek, nem sokat járhattál errefelé. - …amit persze nem árul el.
- Céhmesterként annak mondod el akinek akarod - akár nekem is.
- Az jó, mert nem akarom senkinek. - felelte kurtán, majd visszafeküdt.
Rendben. Eddig bírtam. Felkelek a székből, odamegyek hozzá és kezdem magyarázni neki.
- Az északiaknak szüksége van erre az épületre. Vagy megoldjuk szép szóval, miszerint te beengedsz minket és még jól is jársz ezzel, vagy így is úgy is bejövünk, te pedig nagyon rosszul jársz. Melyiket választod? - kérdezem mélyen a szemébe nézve, közben pedig a Dice mihivel kezdem vizsgálni, ha esetleg nem lenne elég a fenyegetés. Láthatólag nem lepte meg, számíthatott már rá, bármennyire ostoba is.
- Áh, akkor már inkább visszafekszem. - jelentette ki határozottan. Közben a képességem hatására felvillan valami…valami ami nálam van. Az erszényem, amiben a pénzemet tartom. Sőt, nem csak ez ami után áhítozik, minden tárgy után, ami nagyobb értéket képvisel. Mennyire sekélyes…
- 3000 váltó. Azonnal megkapja amint kikapcsolja az épület védelmi rendszerét, felfedi minden titkát és elmegy a városból. Áll az alku? - Hogy nem fogja kifizetni neki a sereg? Kit érdekel, amint megvan amit kértünk tömlöcbe vetjük vagy megöljük.
Valóban megtalálhattam a gyengepontját, mivel erre azonnal felül a zsákról, és kíváncsian mered rám.
- Van nálad annyi?
- Nem vagyok őrült ennyi pénzzel mászkálni. És benned sem bízom annyira, hogy előre odaadjam. 300 váltót kaphatsz előlegnek.
- Az attól függ, miért cserébe...illetve attól se. - válaszolta és felállt.
Én is követem a példáját és felkelek.
- Amint megteszi amit mondtam megkapja az összeg maradék részét.
A mágus kis ideig agyalt. Aztán megfordult, elkezdett a zsákok közt matatni és elővett onnan egy tekercset.
- Tessék. Újoncoknak ismertető. Benne van minden, amit a helyről tudni lehet. Az is, hogyan kell a csapdák mellett elvonulni úgy, hogy ne kapcsoljanak be. - mondta, majd kinyújtotta a tenyerét a pénzért.
Átveszem a tekercset. Semmi garanciám nincs arra, hogy ez működik. - erszényemből háromszáz váltót veszek elő és nyomok a kezébe
- Megvárjuk a sereget és megkapja a maradékot. - pontosabban csak nyomnék, mivel nem fogadja el. Mi ütött ebbe?
- Áh, rá se ránts. A tiéd. - mondja, aztán elindul a tetőablak felé.
Értetlenül nézek rá.
- Most meg hová megy?
- A tetőre. - válaszolt tömören.
- Miért?
- Mert le akarok mászni.
- Miért nem erre jön, velem? - kérdezem, hátha mégsem működik az a tekercs…
- A sereghez? Hülyének néz engem? - kérdezte és elkezdte kinyitni a tetőablakot. Igen, ami azt illeti pontosan annak nézem.
- Mi van ha nem működik a tekercse?
- Hát az nem volna jó. Akkor már halottak lennénk. Itt is van vagy négy-öt rúna. – mondta, majd kilépett a tetőablakon át a tetőre.
Nem hittem neki, de nem tudtam mit tenni, és nem is akartam megérteni amit mond. Engedtem, menjen Isten hírével, én meg elindultam lefelé a toronyból. Biztonságban leértem, a tekercs pedig működött, észak eltudta foglalni a máguscéhet – még ha lassan is, mert valami óriási baromság volt a feltétele annak, hogy a rúnák ne aktiválódjanak. Csak osztozni tudok a százados szavain: „Hülye mágusok.”

Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.