Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
[Küldetés] - Arachnophobia (Jelentkezés)

Kedd Szept. 25, 2018 6:00 pm by Hannes von Rotmantel

[img(983px,553px)]…

Comments: 10

Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 44

[Küldetés újaknak] Világok között

Hétf. Okt. 22, 2018 10:29 am by Esroniel von Himmelreich

Tegnap a régiek már észrevehették, hogy Asael nevű briósevő démonom egy alig használt …

Comments: 7


You are not connected. Please login or register

Küldetés: Ludum finita est...

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Go down  Üzenet [2 / 3 oldal]

26 Re: Küldetés: Ludum finita est... on Pént. Szept. 07, 2018 1:11 pm

Tertullius

avatar
Felszentelt Inkvizítor
Felszentelt Inkvizítor
A csapathoz visszaérve gyorsan összefoglaltuk amit megtudtunk, majd meg is kaptuk az új parancsot: irány a város. Az enyém pont Joanesburg lett, amit a rejtélyes alak emlegetett, aki velünk tartott – amin egyébként felettébb csodálkoztam, hogy nem tett szóvá a felettesünk, bár az alapján ahogyan eddig viselkedett, nem várok sokat tőle. Maga az ötlet még mindig nem tetszik, hogy ennyire szétszóródjunk, még ha valami ilyesmiről is szólna a felderítés. Mindenesetre nem akarok kettesben maradni a kannibállal, így szólok a fiúnak, aki velem tartott, hogy most is szükségem van rá, ő pedig késségesen követ is.
Szó nélkül menetelek a társaim mellett, és azon gondolkodom, hogy hogyan fogjuk megtenni gyalog ezt a többnapos utat, és hogy hol állunk majd meg éjszakára. Nem mintha tudnék majd aludni, hiszen a végén még engem is megakar majd enni ez a…valami.
Jónéhány óra séta után elérünk egy elhagyatott kis falucskába. A kinézete és a felszerelés alapján halászfalu lehetett, ám az itt élők vagy elmenekültek, vagy meghaltak.  Szótlanul szemlélem a romokat, túlélő után kutatva, hátha eltudod valaki rejtőzni egy nem annyira feltűnő zugba. Egyetlen gyanús dolgot sikerül felfedeznem, mégpedig egy frissen kialudt tüzet. Maga a ház, amiben találtam egy átlagos parasztháznak tűnik, amiből még legalább öt van a faluban. A többiek kíváncsian gyűlnek körém.
- Gondolod, aki itt járt tudhat valamit? - kérdezi a felderítő.
- Előfordulhatott, hogy látott valamit. - válaszolom kurtán, majd tüzetesen átvizsgálva a házat – hátha ide rejtőzött el az, akié a tűzrakás volt – semmit nem találok. Szó szerint: semmi érték, még egy edényt, vagy szerszámot sem. Állattartásra utaló nyomok is vannak a ház mögött, egy karám és itató képében – állatt természetesen abban sincs. Végső reményként a tűzrakás félig elszáradt, félig még gyengédem pislákoló hamuját kutatom át, amikor egy apró kis acéllemezre leszek figyelmes az ujjaim között. Tüzetesebben megvizsgálva ovális alakú és valamiféle különleges, számomra érthetetlen írással vagy jelekkel, szöveg van rávésve. Ránézésre betű és nem képírás, de mindössze ennyit tudok megállapítani róla. Kénytelen vagyok társaink segítségét kérni, főleg a kannibálban bízom, hátha többet tud ezekről mint én.
- Eltudja olvasni? – kérdezem, hiszen amint látták hogy találtam valamit, azonnal összegyűltek mellettem.
- Nem, ez valami érthetetlen halandzsa nyelv. Hülye lehetett, aki írta. - mondta az idegen, de más hangnembe átcsapva, azonnal folytatta is. Őrült lehet. – Tudhatott valamit. Tudatlan ember nem ír ilyet. - hangzott a teljesen másmilyen vélemény.
Biztos ami biztos alapon a köpenyem zsebébe teszem az acéllemezt, később még hasznos lehet. Talán a „banditákhoz” is kapcsolható valamilyen módon. Kimegyek a viskóból, még egyszer átnézem a falut a biztonság kedvéért, majd az idegenre nézek, hogy merre menjünk tovább. Nem szereti, ha parancsolgatnak neki, én pedig egyelőre játszom azt a szerepet, hogy ezt nem is akarom megtenni.
- Innen két irányba is mehetünk. A folyó mentén, és délre, a mocsárvidék irányába. – mondja, úgy tűnik eléggé ért a tájékozódáshoz. - Mindét úton el tudunk jutni Joanesburg felé, még ma. - Oh, akkor talán mégsem lesz olyan hosszú az út.
Társam csak vállat von.
- Mit gondoltok, talán találni kéne nyomot?
- Jómagam nem különösebben értek a nyomkereséshez, de szétnézhetünk mindkét irányba. Ha nem találunk, akkor javaslom a folyómentét, a mocsár veszélyesebb lehet éjszaka.
- Igazad lehet - rázza meg a fejét a társam.
Elindulok a folyó mentén, és egyenesen haladva egyszer füstöt látunk az ég felé szállni, valahol az út mentén. Megállunk tanakodni.
- Nem szeretem én az ilyet. A véletlenszerű helyeken talált alakok mindig olyan…hogy is mondják, vészjóslóak? - néz ránk ártatlanul. De még mennyire vészjóslóak.
- Ugyan, eddig is minden rendben ment. - mosolygok rá az alakra, remélve, hogy érti a célzást. – Ne próbáljunk meg lopakodni, csak ameddig ki nem derítjük hányan vannak. Ha kevesebben, vagy annyian mint mi, akkor sétáljunk oda nyíltan, ha lebukunk, csak megijednek. - nem ártana tudni pontosan mi a célja a mellettem sétáló idegennek, de most nem igazán van időm efelé puhatolózni, így ahogy elmondtam a mondókámat, el is indulok a füst felé.
Ahogyan közelebb érünk észreveszem, hogy kevesebben vannak mint mi: egy szekér mellett, egy férfi és egy nő foglal helyet, tábortűzzel maguk előtt. A szekér különféle ládákkal van megpakolva, előtte két ló befogva. Talán kereskedők, vagy költözne. A két alak éppen húst süt a tűz felett, a férfi mellet bőrlap, írj és nyúzókés. Egyszerű emberek.
- Üdvözletem. - lépek oda melléjük – Letelepedhetünk kicsit melegedni? - nézek végig rajtuk abban a reményben, hogy nem fogja rám szegezni az íját a következő pillanatban. Ha ezt nem is teszi meg, de a férfi az íj után kap, ám inkább csak megszokásból, nemsokára le is engedi. Innen közelebbről már látom, hogy egy ősz hajú, pocakos öregről van szó – még ha valami csoda folytán ránk is támadnak, nem hiszem hogy kihívást jelentenének.
- Ahogy érzik. - bólintott, majd odébb húzódott (persze vitte az íjat is), és ügyesen kiszúrta a kardot az oldalamon - Maga zsoldos?
- Köszönjük. Olyasmi. Északnak szolgálok felderítőként. - vallom be, feleslegesnek érezve a titkolózást. Félek, hogyha egyszerű zsoldosnak hisz, még összetéveszt a banditákkal, ha találkozott velük. – Henrik vagyok, örvendek. - nyújtom felé a kezemet – Maguk mi járatban?
- Robert. – bólint a férfi – Ő pedig a feleségem, Gizella. Kereskedők vagyunk, Joanesburg felé szállítunk élelmet. Szüksége van a városnak rá, a fronton fekszik, ha jól tudom jelenleg pont a Királyi Palota tartja irányítása alatt. - szóval egy aljas kalmár, aki kihasználja, hogy épp nincs étel. Kíváncsi vagyok milyen áron adja majd. Mindenesetre rámosolygok mindkettőre.
- Nem félnek a banditáktól, egyedül utazni? - próbálom a helyes irányba terelni a témát.
- Ezen a területen már nincsenek banditák. Mindet kiírtották. A városi őrség toborzott maga mellé katonákat, őket küldték ki, hogy tizedeljék meg őket. Egy darab sem fenyegeti ezt az utat. - válaszolta meglepően készségesen. Csak van egy kis baj a sztorival…
- Ilyen háborús időben volt rá emberük? - gondolkodom hangosan – Találkoztak más katonákkal? - engedek meg még egy kérdést, ha az előbb már ennyire szívesen válaszolt.
- Micsoda? Hát maguk még nem is hallottak róla?  - kérdezi kikerekedett szemekkel, majd miután megköszörüli a torkát, folytatja. - Szinte már legendák, élő lengedákká lettek. A harcosok, akik a fehér zászló alatt vonulnak és minden falun segítenek. Ők csinálták
- Nem. Kik ezek, vagy mi fajták? - válaszolok meglepettséget színlelve, kíváncsi hangon. Nem akartam „Hum” előtt hazudni, de kénytelen voltam, hogy a legtöbbet tudjuk meg Roberttől.
- Egy rend talán, azt hiszem keresztesek. Járják a vidéket és mindenkin segítenek, akikkel csak találkoznak. Akiket én láttam, egy csapat voltak, szegényes felszereléssel, de elég jól fegyelmezett emberekkel. Azt hiszem szerzetesrend volt, mert egy angyal a védelmezőjük, úgy hirdették. Azt mondták Omega, a földre szállt angyal vezette őket.
Úgy keresztesek ezek, mint ahogy én szentéletű pap. Így azonban, hogy már ketten is angyalt emlegettek, elég nehéz elhinni, hogy nincs közük valami mélységihez. De hogyan gyűjtött magának sereget ez az „Omega”?
- Merre járhatnak most, hogy nem maradt bandita?
- Nem kell félni, vannak felderítőek. Vigyázzák az utakat. De vándorolnak. Azt beszélik, képesek láthatatlanná válni, mert úgy tűnnek el és tűnnek fel egy másik helyen, mintha csak kísértetek lennének. Most ha minden igaz a folyó felé indultak, hogy átkeljenek. - mutat előre az öreg - Így arra felé kellett menniük. De ne aggódjon, még itt vannak. Amíg itt vannak, egy éhes farkas sem fog az utakon garázdálkodni. Úgy mesélték egy faluból menekültek, hogy képesek kiszagolni őket és megtalálni.
Annak ellenére, hogy az ilyen mendemondák nagyrésze csak pletyka, nem lehetnek könnyű ellenfelek, ha a városok katonaságát irtják ki könnyűszerrel. Ha tényleg a folyónál vannak, az tökéletes alkalom lehet arra, hogy megfigyeljük őket, éjszaka mi is könnyebben elrejtőzhetünk – ha pedig nem találunk semmit, még mindig visszajöhetünk ide, eltölteni az éjszakát.
- A biztonság érdekében mi is felderítjük a környéket. Ha nem bánják, lehet később még visszatérünk itt eltölteni az éjszakát.
- Ahogy gondolják. - mondja az öreg, és a társam is bólint, a kannibál viszont ellenkezik.
- Nekem semmi kedvem farkasba szaladni. Itt maradok. - nyögte kurtán.
- Nincsenek farkasok. Jól jönne a segítsége, kérem, tartson velünk. - mondom a lehető legudvariasabb és segítségkérő hangnememben, amiben csak tudtam, bármennyire is nehezemre esett.
- Kösz, kihagyom. - kaptam válasznak. Akkor cseszd meg, gondolom magamban. Jól megleszünk nélküle is, de ezzel a két emberrel kitudja mi történik majd. Mindegy, nem az én dolgom. Elindulok a tábortól a megadott irányba, közben pedig odaszólok a társamnak.
- Rejtsük el a fegyvereinket és a felségjelzéseket. Ha meglátnak, ne szúrják ki elsőre hogy katonák vagyunk. - mondom, és a fegyvertartó övemet a vállamon átvetve, a köpenyem alá rejtve próbálom tovább hordani, majd megvárom míg a társam is így tesz. Meddig rendezkedünk, a másik férfi mellettünk terem.
- Na jó, boldog szülinapot. Mégis jövök. Örülsz? - néz ránk unott fejjel.
- Köszönöm. Felettébb. - mosolyodom el. Maradtál volna ott a barlangban. Ezek szerint a szép szóval és meghunyászkodással lehet hatni rá. Megjegyezzük, bár nem szívesen alkalmazzuk.
Körbejárjuk a vidéket, találunk egy két leégett bokrot, de semmi különlegeset – egy állatot, vagy fosztogatót sem, ami ilyen háborús időben meglepő. Az öregnek igaza lehetett.
- Menjünk még másmerre is? - veti fel a társam.
- Menjünk még egyszer végig a folyó mentén, hátha csak elkerülte valami a figyelmünket. - mondom reménykedve. Talán már átkeltek volna a fojón?
Odaérve az egyetlen dolog amit látunk egy tutaj, magányosan, a nádas szélén kikötve. Amikor közelebb megyünk, csak annyit látunk, hogy evező sehol, se bot, se semmi amivel átkelhettek volna, mindössze a kötél, ami kint tartja. Talán magukkal vitték az evezőt? Megvizsgálom a part menti növényzetet, és találunk is néhány letört ágat a part mentén, az országút felé. Erre mehettek. Csöndben követjük a nyomot, ami egyenesen a két öreg táborához vezet. Vajon ők is a tagjai? Nem, túl öregek, és semmi logika nem lenne benne.
Ami fura, hogy a tábor felé közeledve nem látjuk a füstöt. Nem szokás éjszakára eloltani, mi történhetett? Közelebb érve meglepetten kell konstatálnunk, hogy a tábor üres. Harcra utaló jel nincs, leszámítva egy-két vágást, vagy törött fadarabot, ám a rakomány teljesen eltűnt, valamint mindenhol fa, és kődarabok vannak szétdobálva. Mi a franc történhetett?

Felhasználó profiljának megtekintése

27 Re: Küldetés: Ludum finita est... on Szomb. Szept. 08, 2018 1:23 pm

És már indul is az új kör! Ezúttal minden körítés nélkül várok mindenki skypeon. Hogy mi fog történni, az meglepetés...

Felhasználó profiljának megtekintése

28 Re: Küldetés: Ludum finita est... on Hétf. Szept. 10, 2018 9:43 pm

Adalya Amram Ehud

avatar
Nefilim Próféta
Nefilim Próféta
//Külön köszönet a mesélő végtelen türelmének és mindenki toleranciájának.//


I.

Háború. A szó menthetetlenül egy másik világ partraszállásával kapcsolódott össze benne. Amikor Loreenával derékig vízben gázoltak és fülsiketítő dörrenések és fütyülések között vértócsák foltozták a tenger sós, ideges hullámait, amikor az ordításokból szinte magán érezte milyen, ha a bőr egy csípős lövedék nyomán felszakad és úgy buggyan ki belőle a hús, mint áldozati kecskéből a belsőségek, akkor még nem tudta, hogy a vascsövet, ami halált köp, egyszer ő is szorongatni fogja. A kezébe adják a másik kisebbel együtt, ha elfogadja, és kimérten, de tényszerűen értesítik, hogy mint Észak szövetségese, köteles megvédeni ezt a földet, ezeket az embereket, ezt az Egyházat, és ezeket a székeket. Mert ugye egyházszék van meg, meg Őszentsége, s ezek nem ugyanolyan székek, mint amikben a protestáns papok ülnek, akik amúgy is hamis próféták, s először merült fel benne, hogy ő akkor vajon micsoda, s miért tűrik meg, ha neki széke sincs, s ha van is a főpapnak, az is biztosan sárga kőből faragott, egészen más, mint ami itt számít. Akkor miért? Bebugyolála a pisztolyát és arra gondolt, hogy ő maga is csak egy fegyver, ahogy minden ember, akit háborúba küldenek. Adom, ő talán tudott volna válaszolni a kérdéseire, de a háború lovasa akkor még nem tudott az emberek fenyegetéséről, vagy nem mondta el neki.

Sratégiai tanács széke.
A félangyal a rá jellemző szoborszerű nyugalommal emésztette ezt a megnevezést, amíg Kristin Angelika mellett lépdelt a Katedrális folyosóin. Egy más világ képei, formái és színei vetültek az arcára, de az árnyékok között ő is odavalónak tűnt. Ada megnézte őket és tűnődő komoran odabólintott - egyik angyal szobor a másiknak. Amióta a nefilimek megérkeztek, ezek a faragványok és képek is még inkább megszaporodtak, a kövér kis puttókat nyúlánk, embermagas alakok váltották fel újra. A műremekek mozdulatlanul tűrték a nézését, nem úgy a lovagnő, aki valamiért ma nem viszonozta a Andromeda hosszú, lélekbelátó pillantásait.
Mélyen elrejtve a Katedrális bensejében volt a tanács, ami elé a bírát vitték. A bíra, egy kissé öreg, viharvert ábrázatú, barna hajú férfi volt, eltökélt arccal és tekintettel Fehér szárnyait mereven helyben tartva sétált be a főépület kapuján, amikor Ada meglátta. Mint minden társa, ő is tudta, hogy ez a férfi újonnan jött, s megállt, hogy megnézze magának. Vajon hírt hoz-e, vagy hírért jött? A főpap küldte, vagy maga Él?
Eddig habozott, és várt, de nem küldték ki. Most maga ment a dolgok elébe azzal, hogy idejártul a tanács elé. Ha maga előtt még nem is tisztázta, de érezte már, hogy az emberek dolga most sem volt az övé. Ha bele kell, hogy folyjon a csatározásaikba, az nem azért lesz, mert az első sorba jelentkezik a frontvonalon. Félig ember volt, így volt szabad akarata, s félig angyal, így sosem kellett letérnie az igaz útról, mert hisz minden őszinte út igaz volt. Ennek a tudatnak a bizonyosságában, amit Azrael óta nem feledhetett, várt. És végül, amikor egy űzött nefilim bíra a pápa elé járult, a kártyák is kiadták végre az akasztott embert és a tornyot. Ideje volt újra megszületni.
De ahhoz előbb háborúzni kellett.
A szék egy zárt helyiségben tartózkodott, a beszélgetés számára megfejthetetlen foszlányokban szűrődött ki, s ahogy Ada leolvasta a lovagnő arcáról, ezzel nem volt egyedül.
Az ajtó egyszer csak kitárult, s egy öreg, sovány érsek nézett ki rajta és gyorsan végigfuttatta a szemét a rajtunk kívül üresen kongó folyosón.
- Maguk válaszoltak a felkérésre? - tette fel a költői kérdést a kis csapattól - Jöjjenek.
A teremben egy nagy asztal állt, mögötte egy térképpel, mely Veroniát ábrázolta, megannyi színes gombostűvel, rajzzal és egyéb más figurákkal kiegészítve, amiket Ada annak előtte még sosem látott, de sejtette, hogy a háború sajátos jelrendszere. Az asztalnál négy ember ült, ők alkották a széket: Az elsőben a pápát ismerte fel, a másodikban pedig Julius érseket. De a harmadikat sosem látta még, és a ruházata alapján nem is csodálkozhatott, hiszen az ezredes nem volt egyházi személy, és bár látásból ismerte, a nevére nem emlékezett.
- Szentatyám, eminenciád!- hajtott térdet a lovagnő, míg Ada csak végignézett rajtuk és a fejét egy mélyebb, a szokottnál hosszabb bólintásba hajtotta.
Negyedikként pedig ott volt ő, a nefilim bíra a kapuból.
- Megkérdezhetem, hogyan szólíthatlak titeket? - kérdezte a félangyal elég érdekes hangsúlyozással.- - Kristin Dalgaard vagyok, az Ordo Canes Domini és az Exercituum lovagja. – fordult felé Kristin Angelika.
- Andromeda. – felelt ő is a fajtársnak. Az alig láthatta a szemében felvillanó félelmet. Hiába, hogy már rég nem volt valódi oka rá, megszokta a távolságtartást és a számkivetettséget.
Az ismeretlen félangyal bólint egyet. Komoly, sok csataát átélt tekintete találkozott az övékével, ahogy nekifogott ismét a bemutatkozásnak.
- Az emberek nyelvén a nevem Zarakhiel, klánom bírája és pásztora – mondta egészen egyszerűen. A hangja mély volt, enyhén érces, és dinamikus, mely mellőzött minden szünetet a mondaton belül. Néha úgy tűnt, mintha kissé hadarna. De a tiszteletparancsoló, komoly hangnem mégsem veszett ki belőle ott volt, még ha kicsi más módon is.
- Szerencse, hogy ennyi idő alatt válaszolt valaki. Az idő az, aminek most leginkább szűkében vagyunk. - köszörülte meg a torkát és belekezdett a magyarázatba - Nem tudom hogyan s miként terjed az emberek falvai közt a szóbeszéd, de hallani mostanában rémes ómeneket egy bukott szektájáról. Rémes ómeneket örömhírbe burkolva. Maguk tudnak erről valami?
Az ezredes csak komoran megrázta a fejét. Őt nem érdeklik holmi pletykák, neki a protestánsokkal kell foglalkoznia. Az érsek úr ellenben egyetértően vakarta meg az állát.
- Jelentések egy szóbeszédről, melyben az emberek egy "földreszállt angyal" nevét éltetik. Már a nevét is fájdalmas kiejteni, hát még hogy dicsértessék...
- Földre szállt angyal? Úgy érti eminenciád, egy mélységi? - emelkedett fel a lovagnő, Ada tudta, hogy bár nem jelezték, hogy ne tehetné, mégis merészségnek hathatott a részéről egy ilyen szék előtt.
Adának más első gondolatja támadt. Mivel a helyzet hasonló volt az ő helyzetéhez, ha valaki valóban a saját elvei szerint értelmezte Élt, akár ő is szervezhetett volna sereget a gershomra ítélt gondolatok köré, s ő, Ada is szentül hitte, hogy amit tesz, nem lehet ellentétes azzal, amit Él akart. Másrészt miről érulkodik, ha egy nefilim angyalnak nevezi magát?
- Örömhír. - ismételte Ada és megnézte magának a bírát. Se izmos nem volt, se nem szikár, a karjain apróbb sérülések, lehetett volna harcos is, mégsem tűnt annak, a külseje nem árult el róla sokat.
-Borzalmas, nem igaz? - vicsorgott egy pillanatra a nefilim. - Mélységi, bukott, "földreszállt angyal", hívhatjuk ahogy akarjuk. Azonban ez még csak a árnypajzs csúcsa. Van még rosszabb is. Annak a dögnek a szektája háborúzni kezdett. Egyszerű szabadcsapatnak adják magukat ki és úgy...
- Szabadcsapat? - szólt közbe az ezredes. S valamiért feszengeni kezdett és megköszörülte a torkát, de Ada nem értett ezekhez a nüanszokhoz.
- Vannak jelentések súlyos veszteségekről egyes századokban. – folytatta tovább egyre belehevültebben a bíra, valüszínűleg ő sem értelmezte a közbeszólás helyességét vagy helytelenségét, csak egyre inkább felbőszült a szóba. -Osztagok teljes felszívódása. És nem egy említett egy szabadcsapatot, mely a vidéket járja és az istenért nem voltak képesek a nyomukra bukkanni. - vicsorgott idegesen.
- Egy földre szállt angyal igéét hirdető szabadcsapat, akikről az a rémhír terjeng, hogy emberfeletti érővel rendelkeznek. - összegezte Julius érsek - A frontról visszatérő szerzetesek is számoltak már be hasonlókról.
Sixtus pápa ekkor először szólalt meg.
- Khm....tehát nem pletyka... - mondta viharvert ábrázattal.
- Pontosan. - helyeselt Zarakhiel bíra. - És gondolom tudják mit jelent, hogy egy mélységi szektája a frontvonalon jár...
Adát itt vesztették volna el, ám ekkor a jól ismert női hang a férfiszékek között, Kristin Angelikáé, újra összpontosította a figyelmét arra, ami rájuk vonatkozott.
- Ha egész szakaszok tűnnek el... - kezdte óvatosan - Nem vagyok biztos benne, szent atyám, hogy ilyen kevesen megfelelő ellenlépést jelentenénk.
- Mit akarnak? – kérdezte felbátorodva Andromeda. Naív kérdés volt, de lényegre törő. Az a fajta, amelyet csak mostanában szokott feltenni.

Mindenki feszülten figyelt egy pillanatig.
- Nem igazán tudjuk, mik a céljaik. Minden, amit eddig elő tudtunk a mélyből ásni az annyi, hogy vándorolnak, megküzdenek a katonákkal, magukat hősnek hazudva nyerik el az ottaniak bizalmát.
A hallgatás nem tört meg, ők emésztették a hallottakat, de a szék úgy tűnt, más valamit emészt, a döntést.
- A klánom tagjai már jóideje próbálnak a nyomukra bukkani. – folytatta Zarakhiel, mintha érezte volna, hogy még nem győzte meg őket. -A nyomukat követve mindenhol nevüket hálásan örvendezve emlegető tömegeket, félig újjáépített falvakat és lemészárolt útonállókat találtunk. Nem tudom mi lehet a céljuk. De jó nem lehet semmi olyan, aminek örülnünk kéne. Ezért van szükségem a maguk segítségére. A klánom célja felkutatni a bukott híveit, a tetteik szándékait megtalálni. Ha az igazság napvilágot lát, talán a hadsereg is hajlandó lesz határozottabb lépéseket tenni. - vetett egy szúrós pillantást az ezredesre. - A tanítványim már elindultak az általatok Nordenflussnak hívott folyó vidékére, de kíséretre van szükségük. Ehhez keresek most igaz szivű harcosokat.
- Hogy fogjuk beérni őket? – kérdezte Kristin Angelika, és Ada most először azóta, hogy elindultak, az arcán érezte a tekintetét. - Mellesleg, nagytiszteletű Zarakhiel bíra… miért a hadsereget kereste meg az ügyével? Miért nem a félangyalok táborait?
Valóban. A többi klán tagja nagy boldogsággal és vehemenciával sújtott volna le az árulókra. Bár nefilim nem öl nefilimet, de azt, aki szégyent hoz, azt meg kell büntetni. S azt sem értette, miért baj az, ha védik a népet a katonáktól? A háború háború, de a garázdákat meg kell büntetni.
- Ki küldött? - kérdezte őt. A főpap tette volna? Valóban a mélységiek irányítják, hogy kinevettessék a félangyalokat és összezilálják az embereket, további káoszt hozva? Rájuk illene, és mégsem.
Ada nem talált irányt a szavakban.
Zarakhiel bírát pedig felingerelték. A hírnök összeráncolta a homlokát és merev, komor tekintettel válaszolt.
- Nekem nem kifogások kellenek, eredmények, nem holmi hegyek közé menekült, vagy városokban meghúzódó táborok segítsége. Nekem siker kell, méghozzá most. - nyomta meg a mondat végét - Én vagyok klánom vezére. Nem utasított engem a főbíra, hogy így tegyek.
A klánja vezére? Szóval a családja feje, aki önként adta magát az önjelölt angyalok felkutatására. Vajon miért tenné ezt, aki a följükön békében, gazdagságban és kényelemben élhet? Androméda újfent gyanúval tekintett rá, de a külseje továbbra sem árulta el. Csak a szavai.
- Nekem olyan emberekre van szükségem, akik ismerik a járást a frontvonalon. Nem olyan besavanyodott birkákra, mint a többi tábor népei.
Az ezredes haragosan felállt.
- Határozottan elutasítom, hogy a hadsereget úgy kezelje, mint holmi keresztesrendet, melyet bárhol bármikor bármilyen ostoba mesével hadba lehet hívni.
- Fékezd a nyelved, Henric. – állt talpra az érsek is, egyedül a papa ült a helyén mintegy magába roskadva. Ada nem értette ezt. - Egy szekta, mely átejti és megtéveszti az embereket veszedelmesebb ezer eretneknél.
- A csapataink teljes fronton harcban állnak a protestánsokkal! Egyetlen egy darab embert sem tudunk nélkülözni, hogy fel-alá kísérjenek kutakodó félangyalokat! - Sixtus pápa idegesen megdörzsölte az orrnyergét, de nem szólt többet.
Nem csak Androméda előtt állt tisztán az Egyház főpapjának tehetetlensége, Kristin Angelika is segélykérőn meredt rá, s hogy az nem avatkozott közbe többet, a lovagnő megköszörülte a torkát.
- A frontvonal messzebb van, mint ezeddig bármely kiküldetésem, így a Szentszék bölcsebben jár el, ha egy tapasztaltabb felderítőt nevez ki erre a feladatra. - szólt fennhangon és meghajtotta a fejét megadva a tiszteletet.
Ada hosszú idők óta először érezte, hogy a szíve és a lelke külön utakon járnak, és hogy mégis ezt kell cselekednie. A lovagnő mestere volt a kardforgatásban és felnézett rá a harcokban, de látni akarta a seregeket, tudni, mit akar az, aki pásztornak és bírának mondja magát, és családfőként átkelt a Nagy Hegyen.
- Én veled megyek. - szögezte le egyenest a másik szemébe nézve.
- Ezt nem maga dönti el, kisasszony. - csattant fel az ezredes, s Ada egy pillanatra összerezzent. - Nem tudunk senkit sem mellőzni, hogy ilyen ostoba feladatokat lássanak el. A hadműveleteket akár hónapokkal előre is tervezik, miért élvezzen pont EZ prioritást?!
- Tudja maga egyáltalán, milyen következményekkel játhat, ha ez a szekta elterjed. Nem emlékszik, hány szeme és füle van Hoskekh-nek? – szegült szembe Julius érsek.
- Elég. – szólalt meg végül a papa is. Elég, visszhangozta Ada lelke. - Most az a fő, hogy logikus konklúciót tudjunk levonni.
- Logika, mi? Elküldeni a katonáinkat ismeretlen területre, az ellenség helyett holmi útonállókkal hadakozni, akiknek harcértékéről semmi információnk, és ismeretlenek vezetése alá rendelni abszurdum! Tárgytalannak vélem ezt az ülést. - érvelt határozotta az ezredes.
- Nos igen, erről jut eszembe. – szólt közbe Zarakhiel bíra, mint aki végig erre várt. - Bár korábban már írtam pár levelet, de még nem sikerült megértenem a két ország egymással való viszonyát. Ha esetleg már kevésbé lennék elfoglalt, talán beszélgethetnénk arról, miért is zajlik ez a háború. - mondta különös hangsúllyal.
Ada ezúttal értette miről beszél. Népét sokkolta a háború fellángolása. Amióta a harcok elkezdődtek, több klán a hegyek közé menekült vissza, próbáltak távol maradni, mások délen, a városokban kerestek menedéket. Voltak, akik állást foglaltak és bevonultak a seregbe, de egyelőre csak páran. Zarakhiel ajánlata tetszett az ezredesnek. Újra elkezdett gondolkodni. A főbíró, Gedeon eddig egy követtel sem volt hajlandó tárgyalni. Nem egy helyen a pillanat hevében már ellenségként kezelték a félangyalokat, északiak és déliek egyaránt.
- Legyen. De csak önkénteseket. És nem akarom, hogy erről bárki mást informáljanak. Kitörne a pánik, ha a katonák megtudnák, hogy ide-oda küldözgetjük őket csak úgy meghalni. - és persze ha a nefilimmel kötött alku mégse lenne olyan kifizetődő, annak ő inná meg a levét.
Sem Ada, sem a lovagnő nem értették, mi győzte meg az ezredest, de meggyőzte valami. Kristin Angelika a sorok között olvasott, a próféta pusztán a megváltozott hangulatot érzékelte, s hogy nem meredt rá ellenségesen többé, inkább mintegy mérlegelve a lehetőségeket, a saját gondolatai közé merült.
Aludj csak. – gondolta a nefilim.
- Az aggályaim még mindig állnak, uram. - szólalt fel a lovagnő, de a szék süket volt a szavára.
- Akkor azt hiszem, már nincs is mit megbeszélnünk. - bólintott Zarakhiel.
- Ahogy gondolja. De részletes jelentést várok az akcióról úgy, ahogy azt egy katonai különítmény is tenné. A részletekről majd informálom. – zárta le az ezredes.
- Ez csak természetes.
Mindannyian elhagyták a termet, egy szó nélkül, mintha a próféta és a lovagnő itt sem lettek volna. Ada nem ütközött meg rajta, hogy a kinyilatkoztatások után magukra hagyják őt, de a lovagnő várt valamire, és ezt érezte a félangyal is. Nem volt rendjén, ahogy ezt a küldetést kezelték.
- Egek, hogy tűritek ti ezt meg..? - fordult feléjük Zarakhiel, egyedüliként hátramaradva. - Számíthatok rátok? Áh, igaz is. A kisasszony talán gyengének gondolja magát. Találkozott már bukott angyal hívével?
A levegő megváltozott a folyosón körülöttük, s Kristin Angelika egyébként hűséges szemei olyan haragról árulkodtak, ami vetekedett a sárkány szemében égő tűzzel, míg Veróniára a lágokat szórta.
- Tecum principium in die virtutis tuae in splendoribus sanctorum: ex utero, ante luciferum, genui te.
„Fedje el az átok, mint a köntös, hatoljon belsejébe, miként a víz, hassa át csontjait, mint az olaj!
Igen, úgy borítsa be, mint a ruha, mint az öv, amely mindig átfogja.”
A latin szavak, mint egy átok folytak közé és a nefilim közé, Ada kész volt felvonni az Égi Vértet.  
- Védelmező vagyok. Találkoztam kultistákkal, megküzdöttem Hoshekh papnőjével és éppen csak túléltem. Felderítő nem vagyok. Nem ismerem a frontot és nem ismernek a tisztek annyira, hogy kulcs lehessek a hadseregben, ami megnyitja a kért ajtókat. Így is akarja, hogy én menjek magával?
Szárnyait önkéntelen félig kitárva Ada a lovag felé fordult, mielőtt Zarakhiel bármit is mondhatott volna. A kezeit maga elé emelte, mintha elkapni, visszatartani akarná, miközben megkereste a szemét. Ezekben a pillanatokban, s talán először azóta, hogy ismerte, meggyőződése volt, hogy ez az út elvezeti őket a válaszaikhoz. Most nem az égi kísérő volt a lovagnő mögött, s onnan őrizte, hanem a hírnök, aki elsimítja a habokat, hogy tisztán lásson a hős.
- A védelmedet akarja. - mondta még mindig megemelt szárnyakkal, enyhén felborzolt tollakkal.
- Türelemmel lenni bölcs dolog. - a szavakat a bíró felé, a bíróhoz is intézte, de elsősorban Angelikának szóltak. Talán, olyasmit tudhatnak meg ebből a helyzetből, ami még fontos lehetett mindnyájuknak, az embereknek és Északnak, bármennyire is szította őt a kíváncsiság a népéből való családfő lépései iránt.
Míg Kristin Angelika megadón lecsukta a szemeit, Zarakhiel arcára furcsa, semleges, semmitmondó ábrázat ült ki, aztán finoman elmosolyodott.
- Ezt már szeretem. Tudják, az egyik tanítványom annak idején megkérdezte, mi is az a gyengeség. Én ezt válaszoltam: a gyengeség egy olyan fal, amit az erényes állít magának. Tudják hogy hívják, aki nem ismeri a gyengeséget? Őrültnek...
Ada csak halványan, épp hogy megrázta szőke ezüst fejét, amikor újra magán érezte a lovagnő elkeseredett, fátyolos tekintetét. Nem volt érdemes vitába szállni a nefilim bírával, mert az süket volt, s talán vak is.
- A tanítványaim elég kevesen vannak, hogy beérjem bárki felebaráti szeretetével, aki hajlandó felajánlani. Felderítésre...és igen, védelemre egyaránt. De térjünk a tárgyra, sok kérdést kell még megválaszolnom.
Odasétált a nagy Veronia-térképhez és azon kezdett el mutogatni.
- A tanítványaim a maguk Einburg és Eicheschild névem hívott városai között kutattak, a folyó mentén. - mutatta, meglehetősen megszenvedve a két város nevének kiejtésével. - Egyelőre várnak az erősítésre. Ha találkoztak velük, ott együtt indulnak tovább, majd megközelítik a szekta vélt területét. Ezek a kultisták a városok közt vándorolnak. A maguk segítségével úgy vélem el tudnak vegyülni egy településen belül. Meg akarom tudni a céljaikat és a szándékaikat. Hogy aztán okot adhassak a vezér seregének lecsapni rájuk. A feladatuk tehát nem több, mint a tanítványaimat kísérni és kideríteni, miben mesterkednek azok a nyomorult férgek...
- Az elvegyülés sem az erősségem. A kereszteseket mindenki egy mérföldről kiszúrja. – vetette ellen Kristin Angelika immáron nyugodt hangon, a mellén keresztbe font karokkal.
- Itt lépne érvénybe egy másik feladat, amivel meg akarom önöket bízni. – fűzte tovább töretlenül a bíra. - Mint mondtam a rejtélyben érdekeltek száma...nem elég magas. Azt szeretném, hogy állítsanak az ügy mellé az ott harcoló katonák közül minél több embert. Győzzék meg őket, hogy igenis prioritásként kell fellépni az efféle veszedelmekkel szemben. Erről persze nem szükséges informálniuk senkit. Remélem, látnak halvány reményt a sikerünkre.
Kristin Angelika felsóhajtott. Ez nem a küldetés volt, amire egy lovag szívesen jelentkezett, de a bíra miatt még csak nyugodt szívvel sem vállalhatták. Az egyszerre tudott túl sokat, s túl keveset, tőlük pedig olyasmit várt el, ami nem csak feladatnak nem volt egyszerű, de gondolatnak sem.
- Talán. Az emberek sokszor sorakoznak be a kereszt mögé, ha megfelelő ember tartja eléjük. – próbálkozott a nővér, s Ada ebből tudta, hogy ha nem is szívesen, de elfogadta a feladatot. Ő épp csak aprót bólintott.
- Nagyszerű. – örvendezett a bíra. - Akkor sok sikert kívánok maguknak. - mondta, miközben átnyújtott a lovagnőnek egy összetekert térképet. - Ebben találja a tanítványaim jelenlegi helyét.
Az ajtó mögöttünk újra kinyílt ekkor, és az ezredes jött be rajta újra. A modora pattogó volt és úgy nézett ki, mint aki rettenetesen siet.
- Remélem sikerült mindent megvitatni. Gondolom nem váratlan elvárás, hogy szeretném magát itt tudni. Azonnal megbeszéljük a maguk álláspontjának részleteit.
- Ez csak természetes. - felelte Zarakhiel és magukra hagyta őket.
Magukra, és mindarra, amit a székkel töltött feszült fél óra hozott. Ada homloka mögött egymást kergették a gondolatok, s a benyomások, de a szíve nyugodt volt, érezte, hogy a türelmetlenség és a harag, amit az emberek és a bíra keltettek benne és a lovagnőben, célravezetőek lesznek, ha nem adják meg magukat nekik.
- Kisasszony… - fordult felé Kristin Angelika, kizökkentve az elmerüléséből. - … azért örülök, hogy itt van. Ha még több, magáról sokat képzelő férfi venne csak körül, biztosan a kardomba dőlnék.
A félangyal ránézett és elmosolyodott. A szívét repdeső öröm töltötte el.


II.

A Katedrális szélén egy kisebb csapat nefilim várt rájuk, hogy útnak induljanak. Ada kerek szemekkel méregette az Északon még sosem látott társait. Hárman voltak egész pontosan, és mindannyian prófétáknak vallották magukat, ami külön felkeltette a lelkében nyugvó harcos érdeklődését. Vezetőjüktől eltérően hagyományos nefilim öltözéket hordtak. Saját bevallásuk szerint nem is mozogtak olyan sokat az emberek közt, amit azzal indokoltak, hogy még nem tartották őket elég képzettnek a családbeli vének. Tulajdonképpen ez volt az első küldetésük a veroniai emberekkel, s erről mi sem tanúskodott jobban, hogy közös útjuk alatt folyton folyvást az emberekről és szokásaikról faggatták őket. Ada megértette, miért teszik, s talán tetszelgett is a tapasztalt utazó képében, bár amikor ezt magában felismerte, egy időre mély hallgatásba merült. De nem a szégyen miatt, vagy mert elunta volna őket. Fájó ponton érintette a szerep, amit sosem játszhatott: a nővérét. Ám mindez mellékessé vált, amikor az útitársak felfedték, hogy őt és a lovagnőt egyenesen a frontvonal közepére vezetik…

Nagyjából kora délutánra járhatott az idő, amikor az úton katonákkal akadtak össze, s köztük egy csuhás nővérrel, akinek eltéveszthetetlen aranyló szőke haja tünde ősök öröksége, s mind a félangyal, mind Kristin Angelika pontosán tudták, kihez tartozik ez az örökség a közel holtakat életre keltő áldással együtt. A nyakában most is ott pihent Fényes Hildegard fátyla, amit együtt szereztek meg.
- Laudaetur Iesus Christus, Gloria nővér. - köszöntötte elsőként Kristin Angelika, s Ada először látott az arcán valami bizonytalan mosolyfélét, azóta, hogy elindultak, s mintha tükre volna, a frontvonal és a küldetés nyomasztó hangulata után kicsit feldereng benne egyfajta béke. Úgy hitte, nem hiába találkoztak újfent, s ez biztonságérzettel töltötte el.
- Glória nővér. - biccentett egy nagyot ő is.
- In aethernum, amen, Kristin nővér. Androméda nővér, örülök, hogy téged is látlak, bár békésebb körülmények között találkoznánk.
A bírától származó három nefilim, Manakel, Sealiah és Liwet, valamint a katonák is hasonló kedéllyel üdvözölték egymást. Megkönnyebbülés volt, hogy barátságos csapatokkal futnak össze, s nem az ellenséggel.
-  Üdvözlet. Ti felügyelitek az utazó katonákat, igaz? - tippelt vidám, utazástól kissé megfáradt arccal Manakel, hármuk közül a legmerészebb.
- Honnan értesültek róla, hogy erre tartunk? - érdeklődött a lovagnő. Tudtukkal ketten vállalkoztak erre a küldetésre, külön a háború fő céljaitól, meglepő volt, hogy a nővér mégis mintegy várta a jöttüket.
- Nem. Nem felügyelünk utazókat. A szállítmányt szeretnénk átvenni. - felelt felvont szemöldökkel a gyógyító előbb Manakelnek, majd a lovagnőre nézett:
- Nekem csak szóltak, hogy a fővárosból küldenek utánpótlást, és jöjjünk ki átvenni.
- Nem volt szó szállítmányról. - mondta Ada, miután megállapította magukról, hogy ők biztos nem azok. Tekintete körbevillant népe képviselőin, ők azonban nem nem árulták el, hogy másként tudnák.
Ellenben az egyik katona, mint akit tetten értek, lassan hátrálni kezdett, míg társai szúrós szemmel fordultak felé.
- Herr Lutz igaz? - a gyógyító követte a tekintetüket, s az ő pillantása hordozta a legtöbb szemrehányást. - Majd a felettese eldönti, hogy mi legyen magával. Ez itt a hadsereg, ha nem vette volna észre, több figyelmet! - szóltam rá, de ez után annyiban hagytam a dolgot. Úgy tűnt, hogy potyára küldtek ki minket...
- Férfiak. - sóhajtott fel Kristin Angelika, amint megértette, hogy a katona félre informálta az apácát. - Sajnálom nővér, de a várt szállítmány nem mi vagyunk. Nem tud a környéken járt nefilimekről?
- Nem hallottam nefilimekről, bár nem is kérdeztem. Van egy elveszett osztagunk, az itteniek velük vannak elfoglalva.
Ekkor az egyik nefilim, Liwet lépett előre. Ő maga társánál fél fejjel alacsonyabb volt, átlagos túnussal bíró bőrű, de hosszabb hajú nefilim férfi, aki egy nagy copfban viselte a haját a háta mögé vetve. A szárnya is kisebb volt, noha ugyanolyan széles, s egy-két szürkésebb tollat is fel lehetett fedezni köztük. Minden jel szerint úgy ítélte, hogy eljött a beszédük ideje.
- Mi vezérünket, Zarakhiel bírát képviseljük.  A Fővárosból érkeztünk, hogy egy szektát kutassunk fel, akik a háborút kihasználva gyűjtenek az el...elcsi...elcsig...szóval a szegény emberek közül, akik elvesztették otthonukat. A nevem Liwet, a két társam pedig Manakel és Sealiah. Ismerik már egymást, igaz?
Kristin Angelika kivárta, míg a nefilim befejezi, akkor fordult magyarázólag a gyógyító felé:
- Úgy tájékoztattak nem ők az első nefilimek, akik a szekta után kutatnak, Zarakhiel tanítványai már a nyomukba eredtek. Ha az itt eltűnt szakaszért is ők felelősek könnyen megeshet, hogy itt jártak. Biztosan nem hallott róluk, nővér?
Glória nővér rábólintott.
- Biztos, nővér. De mivel ön is velük tartott gyanítom a Szentatya áldását adta a nyomozásra. Csak mondják ezt, és senki sem fogja önöket akadályozni, a városiak sem titokzatoskodnak. Az eltűnt szakaszról azt állítják, hogy parancsot kapta, hogy álljanak odébb, de erről minket nem értesítettek. Furcsa ügy, de inkább azt gyanítom, hogy a déleik hamisították meg a parancsot. - vont végül vállat.
Míg az eshetőségeket vitatták, Ada régi szokása szerint magába fordult, s hagyta, hogy a benyomásai elragadják. Könnyű volt rásütni valakikre a szekta szót. Ada lelkében, mint egy nyitott ajtó, amiről senki sem beszél, élt a gondolat, hogy az önmagukat igazságtevőnek kikiáltó nefilimeket nem feltétlenül a mélység szította fel, vagy férleértelmezett tanok. Az elvakultságukban így is hinni tudott, de ha csak azokra sújtottak le és azokra, akik háborúznak, nem egyezik-e a szándékuk az ő meggyőződésével?
Ada nem tartotta a háborút emberek kezébe való dolognak. Ítélkezés volt ítélkezés után, s nem követte a tíz parancsolatot.
- Miért hamisították meg? - kérdezte Glória nővért, mikor újra előbukkant a gondoaltfolyam végén, hisz nem értett a háborúhoz.
- Ki tudja. - felelte a gyógyító. - Talán könnyű célpontot akartak, egy várost védők nélkül. De ha a seregeinket összezavarják, az szintén helyzeti előny számukra. Ennél többet sajnos én sem értek a dologhoz.

Glória nővér és kísérete a közeli városba vezette őket, aminek Hohenbard volt a neve. Az egykori fogadó előtt fehér lepedők száradtak, gyolcsok, és egy kézzel tolható szekérféleség, amin a betegeket hordozták. Ezen a helyen már egy ideje senki nem itta a sört, ha csak a nővérek nem gurítottak le időnként egy-egy korsóval. A kocsma kórházként szolgált, s Ada másodjára látott épületet ilyen funkcióval.
- Tehát a maguk társai követték a mélységi ivadékokat? - nézett rájuk szigorúan Magdolna nővér a Szent Brünhilda rendből, aki először az ablakból leste meg őket, majd az ajtóban elébük állt.
A három nefilim közül Liwet válaszolt, némileg elbátortalanodva:
- Pár napja akadtak a nyomukra.
A nővér végül beengedte őket, s mind leültek az egyik asztal köré.
- Milyenek voltak? - kérdi Ada ezúttal Magdolna nővért a kórházban, értve a mélységi ivadékokra.
Az idősebb nővér értetlenül nézett vissza.
- Mik?
- A mélységi ivadékok.
Magdolna nővér félig szomorúan, félig megkönnyebbülten csóválta meg a fejét:
- Egy darabot nem láttunk. Ez a város olyan, mintha szellemek laknák.
Aztán a térképnek szentelte figyelmét.
- Ha jól látom, a barátaitok most valahol Joanesburg közelében lehetnek, a tőle nem messze lévő Szőkepásztor erdő északnyugati csücskében...már ha maradt még a fákból valami. - csóválta meg ismét a fejét - A Katedrális áldását adta a kis utatokra?
- A Szentszék nem tagadta meg a segítséget Zarakhiel bírától. - felelte Kristin Angelika a teljes igazságnak megfelelően.
- Az utolsó jelentések szerint Joanesburgot elfoglalták a protestánsok. – folytatta a nővér. - Pár napja. Az erdőből ugyan könnyű szemmel tartani a várost, de nem tudom, mi vár ott rátok. Mindenesetre segítünk titeket, ahogy tudunk. - fogta rövidre, mert már kezdett elege lenni a rejtélyes eseményekből - A lovakat le tudjátok cserélni és a készleteiteket is feltölthetitek. Gloria, te ismered őket igaz?
- Igen, nővér. – bólintott a kérdésre a gyógyító.
- Megtartanám a lovamat, köszönöm. – utasította el a felajánlást a lovagnő udvariasan, ezután a térképet futja végig. - Mi a legközelebbi északi létesítmény Joannesburghoz?
- Ahogy látom, mi vagyunk az utolsó előretolt utóvéd. – válaszolt Magdolna nővér a térkép fölé hajolva. - Tőlünk délre már csak a front és a csatazaj fog várni.
Ugyanúgy ahogy a gyanúk, remények, a félelem is egy nyitott, de elhanyagolt ajtófél mögött bújt meg, és ahogy a nővér a német csatazaj szót megropogtatta, a fátyol az ajtó előtt meglibbent. Ada nem a harctól félt, hanem a háború zaja volt idegen a számára, s amennyit belőle látott abban a jövőbeli háborúban, amit ugyanígy robbanásokat köpő csövekkel vívtak, az nem volt se méltó, se igazságos. Nyomorúság volt a neve.
- A félangyalokat nem tisztelik délen is? Talán beengedik magukat a protestánsok, ha megtudják milyen ügyben járnak. – vetette közbe Glória és végignézett a három nefilimen.
- Hát ez majd ott kiderül. - vágta rá minden hezitálás nélkül Manakel, aki úgy látszik elég magabiztos volt a dolgában.
Magdolna nővér aztán meghozta a döntést.
- Rendben. Legyél te a kísérőjük. Pár embert tudunk nélkülözni, de ha túl sokan mentek, könnyebben észre fognak venni. Egy fél szakasz majd veletek tart. Így megfelel? - kérdezett vissza, mire a három nefilim bólintott.
- A félangyalokat talán, de északi egyháziakat nem. - húzta el a száját Kristin. - Manakiel próféta, javasolnám, hogy legyünk óvatosak. Nem jó ötlet minden terv nélkül ellenséges területre lépni.
- Biztos nem kellek ide Magdolna nővér? Nem szívesen hagynálak magadra... – ellenkezett Glória.
- Ne félts te minket. – legyintett Magdolna nővér a fiatal gyógyító ajánlkozására. - Eltűnt a század, akiket támogatnunk kéne. Hacsak nem jár erre egy sereg hullaidéző, boldogulni fogunk.
Manakel eközben megvakarta a tarkóját.
- Ez igaz... - ismerte el - még kevesen is túl feltűnőek vagyunk. Kéne nekünk...
Ekkor előállt a harmadik nefilim, Sealiah. Manakelhez hasonló kicsit sötétebb bőrszínű nő volt, szőke hajjal, amit rövidre nyírt, hogy ne legyen útban.
- Nekünk álruhák kellenek! - mondta lelkesen - Vannak váltóruháink, öltözzetek be ti is nefilimnek. - mondta az ötletet, ami abszurditása ellenére elég gyakori volt az északiak körében.
- Ne haragudjon, Sealiah kisasszony, de Gloria nővér és én sok mindennek ki tudjuk adni magunkat, de a félangyal nincs ezek között. Amint megnézik az arcunkat ez a terv kútba fullad.
- Ahogy a keresztesnővér mondja. Bár talán ön, Kristin nővér még talán el tudná velük hitetni, de rólam ordít, hogy félig tünde vagyok.
- Talán túl furcsa. – állapította meg. – De ha kendő volna rajtatok, nem mernék megkérdőjelezni. – merengett el az ötlet fölött és megnézte magának Sealiaht, de végül be kellett látniuk, hogy adott körülményekközött hamarabb válhattak homoksivataggá, mint hogy egy ilyen veszélyes terv húrjait tovább feszítsék.

Nem pihentek, még nem jött el az ideje, s talán egyikük sem tudovv olna nyugodtan ülni, amíg valami nyomra nem akadtak. Három katona kísérte el őket, így összesen kilencen meneteltek az elhagyatott utak, elnéptelenedett falvak között, míg hosszú, hosszú lovaglás után, a távolban végre megpillantották a nordenfluss habjait. Tőle nem messze pedig az erdőt, melynek takarásában minden bizonnyal ott húzódott Joanesburg is. Az erdő sajnos olyan volt, mint amilyenre számítottatok: kopár, élettelen, elszenesedett fákkal teli puszta, mely alig árulkodott arról, hogy annak idején daliás fák magaslottak benne végig.
Az erdő szélén végül megtalálták a számításukat: kis tábort, mindössze három faágon átvetett ponyva alkotta sátorral, s első ránézésre néptelenül. Mint Ada történeteiben, ahogy a hősök elérik az ellenség táborát, akkor lép elő a magányos kardos, s nekik vigyázni kell, hogy magukra ne vonják a figyelmét. A félangyal elszégyellte magát, amikor rájött, hogy egy meséhez hasonlította, ami a valóság volt. S ők ezt az embert megtámadni készültek, mert más királynak esküdött hűséget.
- Gloria nővér, Andromeda kiasszony, számíthatok a távolsági támogatásra? - kérdezte Kristin Angelika halkan. A nővér a lovagnő mögött ült, s folyamatos nyújtózkodásban volt, hogy kilásson a nálánál magasabb nő mögül.
Végül egyikük sem öltözött át, a puskáik,a  felszerelésük, így is elárulta volna őket.
- Természetesen Kristin nővér, mi a terv? – biztosította a keresztest és Ada is rábólintott, fejét felé fordítva jelezte, hogy figyel.
Míg ők lovaikat visszafogva vártak, a velük utazó katonák leszálltak lovaikról és a kezükbe vették a puskáik. A kardos idegenhez pedig még többen, egészen pontosan öten, csatlakoztak valahonnan az erdő mélyéből.
- Baj van? - kérdezte Lewit, inkább kijelentő hangsúllyal megnyomva a modnatot. Elég költőinek érezte a kérdést.
Baj volt. Az ellenség észrevette őket, hiábavaló let volna minden tervezgetés.
- Így már tárgytalan. – válaszolt a nefilimnek Kristin Angelika. - Szálljanak vissza, ha élni akarnak. - mondta határozottan, aztán megsarkantyúzta a lovát és kihúzta a kardját. - Kapaszkodjon, nővér, és ha bárhogyan közbe tud avatkozni ne habozzon.
Itt volt hát. Le kell rohanniuk. Soha még ilyen tisztán nem látta maga előtt, mennyire téves az ő, a népe, jelenlétük ezeknek a csatáknak a színterén, s mégsem állt meg. Lovát indulásra bírta, a galopp vágtába csapott át, ő pedig a bukottak közül Yaerach erejét hívta. A Hold farkasa még a lovasok előtt vetette magát a csatába és megharapta, azt, aki az útjába került.
Összecsaptak. Vadul rohanó katonák a tábor felől és az ő katonáik a lovakra visszappattanva. Kristin Angelika lova nekirontott az első katonának, az oldalt repült pár métert és elterült a földön. Ahogy melléjük ért, Ada hallotta a gyógyító  egyenletes, dallamos mormolását. Aki nem tudta, hogy imát mond, azt hihette átkoz.
A tábor felől a gyalogos katonák mögött egy lovas is előtört az erdőből. Nem tudtak külön törődni vele, bár észre vették, csak várhattak. Ada előre tartotta a Kezébe idézett Égi Vértet, ám ekkor a lovas rájuk kiáltott:
- Várjatok! - zengett a szava az erdőn át elég érces női hangon - Ez csak egy félreértés.
Hangjára mindannyianodafordultak, de valódi döbbenttel a három nefilim. Az illető úgyszintén félangyal volt, bár kicsit másmilyen, mint a társai. Az ő bőre szokatlanul világos volt, majdnem olyan, mint az átlagos veroniaiaké. Világosszőke haja volt neki, melyet rövidre nyírva hordott. A ruházata hasonlított és el is tért a nefilimekétől annyiban, hogy saru helyett hosszú utakra alkalmas csizmát viselt. Zöld ruhát egy fehét inggel és egy szintén zöld köpennyel. A haját egy fekete pánttal tartotta helyben. Oldalán két kard lógott, hagyományos veroniai kardok voltak. A három nefilim kísérő pedig látszólat ismerte.
- Nema? - nézett előre Manakel - Csakhogy végre megvagy.
- Ismerik egymást? – fékezte meg a lovát Kristin Angelika a szárnyas hármashoz intézve szavait. Ada ekkor fogta csak fel, hogy már semmiféle farkast nem tartott fel, Nema szavára elengedte.
Félangyal nem öl félangyalt. S ez ismerte az embereket, akik nekik támadtak. Az Égi Vért ugyan még a kezében volt, de várt, várta a magyarázatot.
- Valóban Nemalah, kicsodák ezek? - mutatott rájuk az egyik katona, miközben a társát igyekezett felsegíteni.
- Róluk beszéltem. - állt be közéjük, majd megköszörülte a torkát - Engedjétek meg, hogy bemutatkozzam. A nevem Nemalah Lévania Gananet bat Achiel. Én... - itt habozott egy kicsit - Zarakhiel bíra tanítványa vagyok. Találtatok segítőket, úgy látom. - fordult a társai felé.
Manakel emelkedett szóra:
- Nem volt kicsi túra, de sikerült.
- Igen, hálás vagyok, hogy elmentetek a Fővárosig. – hálálkodott az újonnan érkezett.
A település hallatán viszont a zsoldosok hangos zúgolódásba kezdtek. Mindegyikük fegyvert rántott, és újra nekik szegezte.
- Kalorusburg? Te idehívtad az északi mocskokat? - ordította felé az egyik.
Erre az őket kísérő katonák is reflexből fegyvert szegeztek a zsoldosokra. A levegőben újra tapinthatóvá vált a csaták heve és feszültsége. Düh és elvakultság.
Kristin Angelika megrántotta a lova nyergét, amitől az állat prüszkölve lépett egyet oldalra:
- Fékezd a nyelved, te zsoldos söpredék. Mit keres egy nefilim... - nézett hitetlenkedve Nemalah -ra - ... déliek között.
Ada elsápadt, nem értette Angelika felindultságát, hiszen a népe tagjai szabadon szétszéledtek Verónia földjén még mielőtt a háború kitört, ezt neki is tudnia kellett… De közben fenyegették őket, s így ő I rámarkolt a lándzsára, feje fölött megjelent a dicsfény, ami az angyali mágiát kísérte, ha életre hívta a mélységiektől. S kész volt fényt szórni rájuk, megégetni a szemüket, ha támadnak. Bár nehéz volt így, hogy a lovát is alig bírta fogni - nem volt az csatamén, ő pedig nem volt gyakorlott lovas -, azért megnefilimezte magát.
- Nema...tudod, most éppen...háború van. - mutatott a két sereg felé óvatosan Liwet. - Ez nem igazán volt egy jó ötlet.
A zsoldosok és Észak katonái még jobban egymásnak feszültek, ki-ki egy lépést közelített, készen a rohamra. Viszont a nefilim lány nem aggódott ennyire.
- Jaj, ugyan már, mintha eddig nem lett volna háború. Korábban is csináltuk ezt. Gyorsan elmagyarázom a helyzetet - kezdett bele magabiztosan - felvilágosítunk mindenkit, egyezséget kötünk.
Odafordult a katonák felé, majd megközörülte a torkát ismét.
- Drága barátaim. Ilyen vészterhes időkben a legfontosabb nem elfeledni, mi is az igazi gonosz - mondta úgy, mintha valami előre betanult szöveget adna vissza - Ezek a kultisták nem tisztelnek sem istent sem törvényt. Ha nem fogunk össze ellenük, mindannyian el fogunk bukni. Ezért mondom, hogy egyes...
És ekkor egy hangos puffanás törte meg a szónoklatot. Az egyik zsoldos a hasákoz kapott, majd szinte mozdulatlan lassan, mint egy képen, összeesett. Ugyanebben a pillanatban Kristinn Angelikát egy fényes tárgy találta el szemből, áthatolt a páncélján és belemart, igaz nem túl mélyen a húsába. A déliek oldalán az egyik zsoldos kezében nyitott varázskönyv volt, s mire ezt felgoták volna, arra válaszul puska dörült el mellettük, s füst szállt fel a mereven tartott fegyver csövéből.
A szemekben gyűlölet és harag.
Egymásnak esett a két tábor, a három nefilim pedig ijedten húzódott hátra, próbáltak nem harcba bocsátkozni. Nema pedig elvesztve korábbi önbizalmát rémültem fogta a fejét.
- Mi csináltok! Állj!
A délieknek esélyük sem volt a jobban feszerelt, túlerőben lévő és lovakon vágtázó északiakkal szemben.
- Nővér, önre bízhatom ezt? – fordult Angelika Glóriához a páncélján ütött sebbel, aztán az égnek emelte a kardját és kiáltott:
- Tűz angyala, Uriel... MEGÁLLJ!
Ezzel egy időben Andromeda vakító szikrákat szórt szét, kilencet, a Dél oldalán harcoló katonák, de a sajátjaik felé is.
Késő volt minden.
- Ilyen egy háború? - nézett előre Nema, teljesen magába omolva. S Ada vele osztozott az érzésben.


III.

A csatatéren nincs dicsőség.
A csatatéren nincsenek székek.
- Mi majd ásunk egy sírt. – szólalt meg Liwet – Nem kéne egyhelyben topognunk, igaz?
Nema rábólintott, így Ada nem érezte szükségét. Épp csak sejtette a mozdulatot, minden, mintha a messzeségben szólt volna, Liwet hangja, és a csatatéren átfutó gyönge szellő. A gyomrában nehéz kő feküdt, de nem volt különösebben rosszul. A harc az harc. De közben érezte, hogy ez nem egészen az volt. Megtámadták, visszatámadott, elütötte őket, félre söpörte, a földnek szögezte. Átdöfte. Egyet ölt csak meg, de akár tízet is leteríthetett volna. A fiatal nő érezte, hogy ezt is a háború teszi: nem számítanak a számok. Nem számít mennyi lélek, mennyi test és mennyi élet. Az az egy akár tíz, akár száz is lehetett volna.
Nem számított.
- Igen.  Mondta Nema. - Most az a legfontosabb, hogy minél hamarabb útnak induljunk. Kövessetek, a sátorban mindent elmagyarázok.
A sátor a kisebbik fajta volt, viszont cserébe könnyű volt szállítani és utazni vele. A belsejében mindössze pár táska, kulacs és egy-két kiterített ruha feküdt. Ellenben a bejárata nagy és széles volt, akár egy boltív, így anélkül láthatták meg mindezt, hogy be kellett volna hajolniuk.
Nema bekukkantott a sátorba, ahol úgy tűnt egy lelket sem látni, majd egyik kezét a homlokára támasztotta, úgy nézett felfelé, az erdő felé. Ada nem értette mit néz, ahogy egyikük sem, mert lassan mind követték a tekintetükkel az irányt, s hamar egészen különös látványban volt részük. Mint egy nagy, délceg bagoly, vagy emberbe oltott sólyom, a leégett fa legtetején, valószerűtlen magasan, egy szárnyas alak állt. Első pillantásra meg sem lehetett különböztetni egy szörnytől, vagy egy démontól, ám Nemaliah intett neki, s az alak a mélybe vetette magát.
Ada amúgy szoborszerű arcán lassan, jól kivehetően kirajzolódot egyfajta ellenérzés, a megdöbbennés és a rosszallás már-már hitetlenkedéssel párosuló egyvelege, miközben az alak az utolsó pillanatban kitárta a szárnyait és nem verte be az orrát. Ada sosem találkozott még bukórepülésben közlekedő nefilimmel. Sőt, repülő nefilimmel is alig. Akiket valaha az övéinek mondott, többre becsülték magukat annál, hogy mutatványokat hajtsanak végre, aki képes is volt rá, nem fektetett rá akkor súlyt, hogy nagy fák tetejéről ugrálni legyen képes vele.
- Üdv a fedélzeten, harcostársak! – köszönt oda széles, ravasz vigyorral az arcán a facsúcsról érkező – A nevem Arael, Zarakhiel bíra első tanítványa. Fogadok annyi kérdésetek van, hogy alig tudjátok fejben tartani...
- Kristin Dalgaard lovag, a Katedrálisból. - hangzott fel Kristin Angelika hangja, míg egy biccentéssel nyugtázta a nefilim megérkeztét. - Az egyetlen kérdésem az az, hogy mi lenne a következő lépés. Tudja a méltóságos bíra nem árult el sok részletet, csak hogy keressük meg magukat.
- Dícsértessék. - köszönt neki a gyógyító is.. - A nevem Glória, Könyörületes Szent Brünhilda rendjéből. - mutatkozott be udvariasan.
Míg tartott a bemutatkozás, Ada meredten figyelte a másikat, a ruháit, a haját, jellegtelen arcát, barnával foltozott szárnyait. Egész formájában, nem csak a ruháiban különbözött midnattól, amit a lány eddig félangyalnak tudott. Másságában egyedül túlzó elbizakodottsága volt ismerős, amivel a többi népek fiaihoz és lányaihoz fordult, de egyúttal meglepte, hogy még a fajtársainak sem adta meg a tiszteletet. Ki volt ő, Arael, Zarakhiel bíra első tanítványa vagy kinek tartotta magát, hogy így nézett le rájuk? Andromeda maga sem tudta volna megmondani, mi zavarta jobban a másikban, fesztelen modora, túlzó stílusa, az otthonossága, amivel ebben az emberi háború tépdelte világban mozgott, vagy a gúnya, amit magán viselt. Magának sem tudta volna megfogalmazni, így gondolatban a buzogányra fogta.
Csak nézésének intenzitása árulta el egy darabig, hogy ő is szólni kívánt, látható volt, szinte tapinthatóak a torkára forrott szavak. Végül ő is rábólintott, s annyit tett hozzá kimérten:
- Shalom alecheim.
Arael nem felelt neki, a fejét csóválta és az állát vakarta, Kristin Angelika szavai nyilván elgondolkodtatták. Végül a kezével intett feléjük.
- Legjobb, ha a sátramban folytatjuk. Zarakhiel mester szűkszavú, mint forróvérű kakas a viadalon. A következő lépéshez először meg kell tudnotok, mi is a célja a klánunknak. Aztán meglátjátok. - mondta úgy, mintha tudta volna miket mondott el a mestere nekik, s miket hallgatott el.
- Hogy a hívei miatt már egész szakaszok eltűntek, tehát veszélyes. Ezen kívül semmit. - tisztázta magukat a lovagnő, miközben körbe állták Arael asztalát.
- A mélységi, akit követtünk elég sok bajt okozhat még. - folytatta a nefilim. - A neve Medkoksh, vagy ahogy a hívei hívják, Omega. Mit hallottatok róla?
- Róla még semmit. - rázta meg a fejét Kristin Angelika, Ada s a gyógyító némán várták hová vezet a beszéd.
- Ennél sokkal veszélyesebbet is tettek. - utalt vissza a szakaszok eltűnésére Arael, miközben elővett és az asztalra kiterített egy, a Nordenfluss környékét ábrázoló térképet. - Én és a húgom már jó ideje követjük a nyomukat, láttuk mit művelnek. A folyó mentén haladtak előre. Faluról falura, városról városra. A városok, amiket maguk mögött hagytak, stabil házakkal, védművekkel, és elégedett lakókkal teli városok. Sejtik, miért akkora baj ez?
Ada szemei eddig Araelt pásztázták, s a szavait hallgatta, figyelmét végül mégis a térkép nyerte meg magának. A pontok, amelyek vonallá álltak össze Észak és Dél között, de ő nem gondolt rögtön az ellenségre. Azok ellenére, ami történt, minden egyes összecsapással kevéssé érezte a másságukat. Öltek, de ő is ölt. A háború nem követte a prófétálás szabályait, s az okok, amiért ezt tették, nem álltak meg Él lábai előtt. Bár Él segítette a népe ellenségeit, de ők mind a népe voltak. Ezért sem volt képes úgy gondolkodni, mint Kristin Angelika vagy akár Glória nővér.
- Segítenek a délieknek megtartani a frontvonalat?
A lovagnő kérdésére felvette a fejét és rápillantott, de csak hogy leaolvassa az arcáról az érzéseket, amik ezt a kérdést követték, aztán a gyógyítóra pillantott. Olyanok voltak neki, mint iránytű a sötétben. És a sötét a háború volt. Ők pedig ember lévén ingatag, mágnessel kibillentett tűk, de a legbiztosabbak, amiket ismert.
- Rosszabb. - sejtette meg Gloria, s pillantást váltott a két nővér. - Az a terület így nem lesz se délé sem északé, a két királyság közé beépül egy sáv kultistákból. Igaz?
Arael mindössze vállat vont a fölfedezésre, neki volt ideje és módja kifigyelni a következményeket.
- Ők még egy lépéssel tovább is mentek. A városok, ahol jártam, mind egy-egy királyság birtokai voltak. Fel volt húzva vagy a vörös, vagy a kék zászló. Nem tartják meg a területet, hanem átadják, majd odább állnak. A megtámogatott város erős, jól védhető helyen van minden esetben, így nem támadják meg akkora eséllyel. Ennek hála a fronton már mindenféle pletykákat hallottam egy legendás láthatatlan hadseregről, akiknek tagjai emberfeletti erővel rendelkeznek, át tudnak látni a falakon, megértik egymás gondolatait, és akit meglátogatnak, azt nem fogja letarolni a háború szele. Maguk szerint hány követőt tudott egy ilyen szekta máig toborozni?
- A kultistáknak nem szokása hízelegni. - fonta össze a karjait Kristin a mellkasa előtt. - A városoknak meg nem szokása magasztalni őket. Hogy húzhat fel északi lobogót egy város, miután kultistákkal tárgyal?


- Mire nekik a hírnév? - bökte ki Ada is, de érződött, hogy lemaradt egy szó, amit maga sem tudott megfogalmazni: Az _ilyen_ hírnév. Az olyan hírnév, ami semmi mellett nem áll, amiből hiányzott Él… Amikor felfedezte, hogy gondolatban még mindig egy új üzenet hordozóiként gondolt az ellenségükre, s nem mint kultistákra, inkább lehajtotta a fejét, s szemeit, melyek előtt a kártyáira rajzolt szimbólumok sokasága pergett a képzeletében, a térképre emelte. Így nem látta Arael elkomorodó tekintetét, csak a hangján érezte az indulatot:
- Ó, a város megteszi. Megteszi, aztán azt hazudják, nem a kultisták tették. Az itteni emberek élete maga a földi pokol. Akárki bukkan fel, ha segítséget ajánl, nem utasítják el. Omega híveinek nem számít semmi, csak hogy a veroniaiak nevét bemocskolják, és a magukét éltessék. Nem nehéz, ha nem kell gondolniuk a győzelemre, vagy a taktikai fölényre, csak menni és menni. És ennek akarja a mesterem erejét venni. Zarakhiel bíra úgy véli, még egy szerzetesrend elől is könnyedén elmenekülnének, szétszélednének. Éppen ezért a terve szerint a világ jelenlegi legerősebb hadseregét akarja Medkoksh ellenségévé tenni. - utalt itt az északi seregre.
- Valamit nem értek. - hunyta le a szemét Kristin. - Ha egy szerzetesrend is megfutamítja őket, hogyan képesek előadni, hogy egész hadseregnyi az erejük?
- Miért nem fordultak rögtön az Ordo Malleushoz? Vagy az éjféli őrséghez. Vagy az inkvizícióhoz... Az egyszerű katonák tehetetlenek a kultistákkal szemben, csupán felesleges áldozatok. - tudakolta Hlória nővér is.
- Erre úgy tudok a legegyszerűbben felelni, ha megmutatom, most hol vannak. - bökött a térképre Arael, s Ada kirebbent a beszéd és a saját gondolatok alkotta szövevényből. - A húgom és én egész idő alatt követtük őket, várva, hogy hibát kövessenek el, túlon nyújtózzanak a takarójukon. Most megtették.
A nefilim vett egy levegőt, s úgy folytatta a részlets magyarázatot:
- Ez a város Joanesburg. Nagyobb város, mint az előzőek, stabil kőhíddal a folyó felett. Jelenleg ide fészkelték be magukat. A város kívülről elég romosnak tűnt, de kőfalak védik és a folyón át utánpótlást is szállíthatnak oda. A mesterem jól tudta, hogy mivel nem hódítanak meg egy falut sem, a két hadsereg nem fogja az erejét rájuk pazarolni. Azonban ez a város itt egy apró kapocs a folyó két fele közt. Biztos vagyok benne, ha a szekta kiirtásáért egy ilyen város bőséges jutalom.
Tovább mutogatott a térképen.
- A folyó másik oldalán alig pár mérföldre van a déliek első tábora. A folyón felfelé pedig egy nagy gát duzzasztja a folyót, így szinte sehová nem tudnak elmenekülni. Ha egy rend bevonul és keresni kezdik őket, egyszerűen tovább állnak. Ugyanis, ahogy a lovag kisasszony mondja, az erejükről vajmi kevés az információnk. Itt van szükségem az önök segítségére. - rázza meg a fejét, amjd még hozzáteszi - Tegeződhetünk esetleg? Utálom a hivatalos hangnemet.
- Csak hogy tisztázzuk. Az lenne a feladatunk, hogy ennyien leszámoljunk egy csapattal, akik hadseregnyi erőt tudnak elhitetni a frontvonalra eső városokkal. De valamiért mégis szétfutnak egy komolyabb haderő elől, ezért nem lehetünk többen? - vetette fel a lovagnő. Ada pedig az orrnyerge ráncolásával igyekezett követni a Kristin Angelika által összefoglalt helyzet kanyarait.
- Be kéne szivárognunk? - tudakolta Glória nővér, immáron mindhárom szempár Araelre szegeződött.
- Mi? Nem, dehogy, ez egy borzalmas ötlet...akarom mondani természetesen más terveink vannak. - mentegetőzött a lovagnőnek, aztán Glóriára mutatott:
- A kisasszony jó helyen puhatol. - mondta ismét fellelkesült, élénk arccal - Látják, az egyetlen gondunk a bukott seregével, hogy nem tudjuk, az erejükről szóló legendák mekkora része igaz. Hallottunk már mindent, a repülésen át egészen a szívet összeroppantó tekintetig. Éppen ezért még ha segítséget is hívunk ellenük, nem tudunk róluk semmit. Joanesburgon jelenleg a katolikusok lobogója áll. Arra szeretném önöket megkérni, hogy jussanak be a városba és derítsék ki, mi igaz a pletykákból. Gyorsan kell cselekednünk, mert általában egy-két hétnél tovább nem maradnak sehol, s mozogni is csak kisebb csoportokban mozognak. Ezért közben levelet írunk, megadjuk a helyzetünket és a sereg, a Katedrális, meg az összes talpraesett világjáró segítségét elhozzuk. Mire a várost megostromolják már túl késő lesz megerősíteni a védelmüket, nehogy kém jusson a falak közé.
A többi nefilim mindeközben megérkezett a sátorba némileg lelombozott, de tettrekész arccal.
- Mi sajnos nem mehetünk, egy csapat kizárólag a népünkből túl feltűnő. Talán már észrevették, hogy követjük őket, ebben sem vagyunk bizotsak. De természetesen segítséget adunk, amenyniben nem utasítják vissza.
- Tehát mi bejutunk, aztán ránk zárják az ostromgyűrűt. - állapítja meg Kristin ellenkezés nélkül, csupán tényközlésképpen. - Mi lenne a segítség?
- Miből gondolod, hogy mi ott tudjuk tartani őket? - vetette közbe Ada is.
Arael elkezdett a zsebében kotorászni, végül aztán egy gyűrűn akadt meg a szeme.
- Ezt itt. - vette elő az egyszerű, dísztelen, rézből öntött karikagyűrűt. - Egy különleges mágia lapul benne. A postagalamb, akinél a gyűrű párja van tudni fogja milyen irányba repüljön hozzátok. Ezzel üzenetet küldhetünk egy nappal a sereg érkezése előtt. A szekta nagyjából három napja vonult be a városba, így még egy jó ideig ott kell maradjanak. Ha nem fognak gyanút, rajtuk ütünk, mielőtt menekülni kezdenének.
Arael odasétált a többi nefilimhez, majd lendített egyet a karjával.
- És ez nem minden. Én és a társaim is örömmel megyünk az ellenség városába segédkezni. Bár nem ismerjük az itteni szokásokat, ezért nem tudjuk, melyikünknek kéne mennie. Ezt a döntést meghagyom nektek. Akik itt maradtak, gondoskodnak az üzenetekről.
- Mi van akkor, ha tényleg meg van a hatalmuk, hogy összeroppantsák egy ember szívét egy pillantással? - vetette fel Glória nővér is. Ahogy Ada, úgy ő sem volt meggyőződve róla, hogy a terv elégséges, illetve, hogy elegendő információ birtokában indulnak útnak. Ha valóban mélységi kultistáival kellett szembe nézniük, valójában soha senki sem mondhatta meg nekik, mit várhatnak.
A nefilimek erősen elgondolkodtak. Arael válaszolt végül, ő szinte hezitálás nélkül, kcisit elmélázva:
- Azt hiszem akkor nem apró falvakkal próbálkoznának. Régi emlékek? - kérdezett vissza szándka szerint barátságosan.
- Egyetlen kultistával találkoztam eddig, ő majdnem végzett velem és a mellettem küzdőkkel. - fordult Kristin Angelika Ada felé szomorú mosollyal, s a lányban felvillant egy rémes délután képe egy aranybánya bejárata fölött, s hogy azt hitte, akkor és ott meg fognak halni. - Viszont egyvalami nem tiszta. Ha jól értem az a feladatunk, hogy meghatározzuk mekkora az erejük és ennek fejében hívhassanak rájuk megfelelő csapatot?
- Megpróbálhatjuk. - vont vállat Glória nővér a terv egészére. - Harcoltam már kultistákkal, akiket nem lehetett megmenteni, de ha olyan sokan vannak talán lesz akit visszavezethetünk a fényre.
Arael elégedett lehetett, mert a belépőjéből ismert emelkedett stílusban szólt újra:
- Pár szabad szerzetesrendtől mindenképp segítséget fogunk kérni. A kultisták erejétől függően pedig a környező századok közül kellő számút ide kéretünk. A mesterünk intézkedik, hogy ide is jöjjenek.
- Legyünk kultisták? - kapcsolódott fel egy újabb menóra-láng Ada lángelméjében, ahogy végig nézett társain. A veróniai cosplay megteremtői is lehettek volna ők hárman, Angelikával és Glória nővérrel, Emília tizedesről nem is beszélve, ha létezett volna efféle műfaj ebben az átkos-áldott világukban. De persze, az nem lett volna olyan egyszerű játék, így a gondolat hamvába halt.
- Hogy érti a kisasszony, hogy... - nézett Kristin Angelika kérdőan Adára, de aztán nyilván megértette mire céloz, mert bizonytalanul megvarkargatta a tarkóját. - Nos, ez is egy megoldás. Talán jobb, mint amire én gondoltam. Mindenesetre jobb, ha tudják, hogy azóta sem lettem jobb színész. - vetette ellen tapintatosan, aztán Araelhez fordult. - Ha önnek kényelmesebb úgy nyugodtan tegezzen, az én neveltetésem sajnos nem engedi meg ezt az Úr angyalaival szemben.
- Legutóbb is jól sült el. - mosolygott Glória nővér bátorítóan a lovagra. - Most is megoldjuk. És természetesen engem is tegezhet, visszafelé viszont nem tudom ígérni.
- Te gyere. - bólintott Ada is. Kért, parancsolt, mondta... nem lehetett eldönteni, és nem is számított. Ha mást nem is, ennyit azonban Arael is megértett a szakadár Muzania leszármazottjának sajátos szűkszavú közbeszólásaiból.
- Remek, remek. - örvendezett a repülő tanítvány, majd fellélegezett és megpaskolta barátsága jeléül Kristin Angelika páncélját - Akkor azt hiszem megyek én is. Liwet, addig rád hagyom a dolgok vezénylését.
- A buzogányom miatt talán engem is papnak fognak hinni. Beszélem a Biblia nyelvét is, ha az segít valamit. - sorolta Arael - Már csak egy dolgora van szükségünk. Kitalálni, kik is vagyunk mi, amikor bevonulunk a városba. Remélhetőleg kérdés nélkül engednek majd át minket…
S e reményben mind a négyen egyként osztoztak.

Felhasználó profiljának megtekintése

29 Re: Küldetés: Ludum finita est... on Hétf. Szept. 10, 2018 11:35 pm

Wilhelmina von Nachtraben

avatar
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja
Megközelítik a tanyát, ahol feltehetőleg a kultisták tanyáznak. Hm. Milyen ironikus. Elég csendes a környék, látszólag sehol senki, csak egy fészer és egy istálló,m kerítés volt, de már ripityára tört, rombolás zajlott itt... A puhának és könnyen rombolhatónak (bizonyos mágiával, persze) tűnő vályogfalak téglái közt kicsiny ablak pislákol, amely csábítja a vámpír szemeit arra, hogy beleskelődjön rajtuk... Mina meg is ragadja a lehetőséget, óvatosan megközelíti a kicsiny rést, lábujjhegyeire tornássza magát, és bepislog.
Élők nincsenek odabent, csak hullák, mégpedig öt... nincsenek nagy vágások rajtuk, csak egy-egy szúrás, valószínűleg az okozhatta halálukat,. Beteg gondolat, de örül, hogy élők nincsenek itt, a holtak nagy eséllyel nem támadják meg őket. Nyugodjanak békében, amennyire számukra erre még van esély egyáltalán. Ezenkívül egy konyha tárul a szemei elé, meg egy tisztaszoba, és egy csapóajtó, ami valamiért nagyon is vonzza a tekintetét, hogy arra, arra lesz a dolgok megoldása, hisz másmerre nem is lehet.... Damien is átnéz Mina válla fölött elemezni a helyzetet. Eközben Crispin és Amy a bejárat felé vették az irányt.
Amint beérik a csapatot, a zsoldoslány kérdi tőlük halkan: - Hányan vannak bent?   Mina felmutatja öt ujját, Damien pedig elhúzza kifeszített tenyerét a nyaka előtt, jelezve, hogy már egyikük sem él. Valamiért nagyon viccesnek érzik ezt az összedolgozást. Pedig itt életekről van szó. Mondjuk van az a mondás, hogy csak humorral lehet túlélni néhány helyzetet. Ezt most alkalmazni is fogják.
Crispin nyugtázza a helyzetet, majd ő is az ablakhoz sétál, hogy belessen rajta. Következőképp új vágást ejt a kezén, amit szörnyű látni, hiszen sebet helyez el magán, amiből ráadásul finom vér folyik, amit nem kéne kívánnia... túl ösztönös, elemi és egyértelmű. Nem szabad. feladatuk van. Úgyhogy nyel egyet és más irányba néz. A következő pillanatban viszont a sötételf nincs sehol, ellenben egy huppanás jelzi, hogy minden bizonnyal beugrott az ablakon és már az épület belsejét gazdagítja csodás jelenlétével. Na, erről se szólt volna ő se. Bár jogos, hogy csendben akar maradni. Amy pedig berúgja az ajtót, ami roskadozó mivoltából kiindulva könnyedén meg is adja magát a nyers erőnek.
- Láttál valamit? Mintha valaki lemészárolta volna őket, nem? - kérdi Crispintől a zsoldoslány. Majd neki is feltűnik a csapóajtó.
- Odalenn is körül kéne nézni. - közli egy sóhajjal, Mina nem érti, miért. Pincéket felfedezni izgalmas dolog.
Két másik vámpírjuk is besétál a házba. A Flan nevezetű nekiesik egy hullának és torkon szorítja... majd elengedi. A furcsa tekintetekre ennyi a válasza: - Mi van? Lehet, hogy szimulált.
Mi lehet szegénynek az elméjében... Crispinnek viszont láthatóan tetszik a dolog. Pedig az imént ... pár órája még meglehetősen csúnya káromkodásokkal adta tudtára nemtetszését a kultistákkal való viselkedésének. Crispin... valóban, őróla se tud sokat. Pedig azt képzeli mindig, hogy csak azért, mert egyszer találkoztak - na jó, kétszer - már ismeri. Sajnos rá kell jönnie, hogy nem.
Damien is megvizsgálja a hullákat. Mina úgy döntött, egyelőre eleget eszegetett belőlük, így inkább csak fintorogva méregeti őket a távolból.
- Ezek a nyomok eléggé úgy tűnnek, mint a csápok, vagy csak nekem tűnik így? Talán végeztek a társaikkal.
- Végül is egy árulót keresünk, nem? Lehet, hogy az ő műve az egész... de igen, támogatom, hogy lemenjünk. Tudok világítani, ha kell. Vagy van valakinél valami fényezköz? - Ha nem szakad minden kötél, nem használná feleslegesen a mágiáját. Bár az egy jó képesség, de mégis, nem menőzni akar, hanem lehetőleg elérni, hogy mindenki épségben teljesíthesse a küldetést.
- Belharc a kultistáknál? Eléggé nyakatekertnek tűnik, a Mesterük biztos, hogy nem engedne ilyet, de a jelek erre következtetnek... - kommentálja Crispin az ötletet, a csapóajtóval kapcsolatban viszont ő sem ellenkezik. - Jogos a meglátás. Amúúúgy...ja, meg kell néznünk a lenti részt, bár már előre borzódzik tőle a hátam. Ha Ti tudtok világítani, az jó, én csak tűzzel tudnék, de azt inkább nem tenném meg. De amúgy is...mekkora lehet ez a pince? - gondolkozik hangosan, illetve suttogva, majd igazi macskás halksággal sompolyog a pincelejárat közelébe.
- De miért ölte meg őket? Ennek semmi értelme. - állapítja meg Amy. Ezzel csakis egyet tud érteni. De Flan akciója ismét nem tetszik neki... legalább valaki értékrendje még normális. - Te meg mit csinálsz?  Neked ez valami mániád?
Esélyes, hiszen közölve lett velük, hogy a nő őrült. Valami hiányzik belőle, s ezáltal valamennyire több is lett...
- Én szuperül látok a sötétben.- mutat Amy a nyakláncára. Áh, hogy olyanféle erősítés van. Így már érthető. - De a többieknek jól jöhet a világítás, de lehet, hogy célpontot csinálsz magadból.
Ez is logikus, így inkább letesz a dologról. Amy pedig előremegy. Követik a csapatot, a két vámpír pedig utoljára marad.
Egy raktárhelyiségfélébe érnek, pár láda és hordó szunnyad itt minden bizonnyal már évek óta, na meg por, és dohszag. Az egyik ládán azonban van valami különös, ami nagyon nem illik oda... ruhafoszlányok, ócska parasztruha, és egy emelkedő-süllyedő mellkas... egy barna loknis lány, aki békésen szuszog. Alszik. Egy láda tetején. Egy házban, amelyben kultistákat gyilkoltak le talán kultisták. Elkábították volna? Damien erősen markolja a tőrét, ahogy meglát egy élő lelket, aki viszont nagyon is úgy tűnik egyelőre, hogy ártalmatlan... Mina mindenre felkészült kikerekedett szemekkel vizslatja a környéket. Egy teljesen normális környezet, ahhoz képest, amit fent találtak. Kérdőn néz a többiekre, mit csináljanak az alvó szépséggel?... Vagyis hát... amennyire szép lehet valaki egy ilyen helyzetben...
Crispin feszülten és óvatosan  járkál körbe, minden bizonnyal nyomok után kutatva. Eközben pisszenést sem engednek, olyan csendet igyekeznek fenntartani, amilyet csak lehet, hogy ne szaboltálják egymás tervét.
- Vigyázzatok vele...valami itt nagyon nem stimmel, csak még arra nem jöttem rá, hogy mi.
Erre Amy megböködi az alvó lánykát a kardjával. Szegény.. hiába lehet, hogy ellenség, akkor is szörnyű látni, ahogy az alvást megszakítják.. - Hahó! Ébresztő! Ki vagy?
Szegény lány igen mélyen alhatott, mert csak most ébred fel... ellenben ekkor olyan éleset sikít, hogy jó kérdés: ő az ijedtebb, vagy a csapat, akik felzargatták. Mindenesetre sokkhatásként éri őket a hang. Remek, talán nem a legjobb ötlet felverni a lányt... De a konzultáció ma nehezen megy. Végül is jobb, mintha egy óvatlan pillanatban hátbatámadja őket. - Nyugodj meg, nem fogunk bántani... - kísérli megnyugtatni a lányt.
- Csak ha okot adsz rá. - teszi hozzá a tisztaság kedvéért a self. Crispin erre csak horkant egyet, a lépcső aljáról figyelve az eseményeket.
- Azt hiszem, hogy Ő tökéletes kezekben lesz. Ideje kicsit felmérni a terepet, mielőtt ez átvág valami durva pince horror mesébe...
Ez úgy tűnik, azt jelentette, hogy lelép a színről. A sikoltozós lányka nem érdekli eszerint, mert megindul fölfelé... hát rendben. Csak ne tűnjön el vagy ne essen baja. Azon kapja magát, hogy még most is érte aggódik.
- Damien ezzel nem segítesz most. - morogja a zsoldoslány is. Mi a fene, már semmivel sem tud segíteni? Csak nem akart hazudni neki. De persze ez általában gond szokott lenni... - Ki vagy te és miért vagy itt? - folytatja az interrogációt Amy. Áldozatuk pedig, mint holmi lihegő kis veréb, a háta mögött tapogatózik, majd nemsokára egy pengét, egy tőr pengéjét rántja elő s szegezi feléjük, halálra váltan. - Ne közelítsetek! Ne vigyetek el! - Azzal nem sokra mész most, hidd el. Nézz körül, nem hinném, hogy harci esélyed lenne ellenünk. - Mina el se hiszi, hogy a saját szavait hallja...
- Ki akar elvinni és hova? - kérdi Damien. Remélhetőleg a kérdésekkel mennek valamire és nem csak félelmét szítják tovább. Fenyegetni nem akarja. De máskor az a baj, hogy túlságosan megbízik bennük... bár nem, ez nem bizalom kérdése. Csak eszközöké. Könnyen lehet, hogy ha Flanon múlik például, ez a lány is a tekercsei martalékaként végzi... ezt valahogy meg kéne akadályozni.
- Nyugodj már meg! Ha akartunk volna tőled valamit, akkor míg alszol véghez vihettük volna, szóval nem mi vagyunk a rosszak. - csóválja a fejét Amy. Ezúttal korrektnek és diplomatikusnak tűnik. - De a kérdés jogos, kitől félsz és még egyszer kérdem, hogy kerülsz ide? Bezártak?
Még mindig nagy levegőket véve, talán reményszikrát kapva, hogy mégse hal meg, a lányka válaszol nekik. - Utaztam Hellenburg fele, amikor rántört egy nagy rakás köpenyes alak...valami...valami förtelmes zöld izé nőtt ki a karjukból. Megöltek mindenkit, kivéve engem, elhurcoltak ide. Azt mondtak a mesterükhöz fognak vinni...ti...ti kik vagytok?
Mina és Damien egyszerre sóhajtanak fel. - Csak nyugodtan, magyarázz. - adja át a stafétát.
- Kultistáknak hívják őket. De azt mondod, nem hallottál még róluk? Mondjuk én se régóta. Nem lényeges. Miért tartanak itt téged? - Csapda is lehet. Az ártatlan, semmiről semmit sem tudó lánykák mindig gyanúsak. Bár a csapdalányokat miért hagynák elaludni, ez már jobb kérdés...
- Hányan voltatok? És kikkel utaztál? Egyébként meg nem hallottál odafentről semmit, elég nagy volt a felfordulás?
- záporoznak Amy felől a kérdések.Bár talán hagyni kéne szegény lányt fellélegezni. Valószínűleg a félelemtől gondolkodni se tud, ha az, akinek mutatja magát. De lehet, hogy a lányt tényleg leitatták valamivel, azért nem érzékelt semmit a fent történtekből. De mire kellhetett nekik egy élő fogoly? Vagyis hát nem is fogoly, csak itt hagyták.
- Nem válaszolok! Mondjátok meg, kik vagytok!
- ragaszkodott óvatosságához a leányzó. Akinek még a nevét se tudták.
- Nem kultisták! Ez nem elég? - Mina felnevet a self szavaira. Tán az idegesség teszi... vagy az idegesség teszi, hogy emiatt zavartnak érzi magát...
- Mi is őket keressük. És próbáljuk megállítani. Akár egy oldalon is lehetünk. Ne pánikolj, inkább segítsünk egymásnak.
És fordult a kocka, a  diplomatikus Damienből valahogy ilyen türelmetlen... valami lett. Talán azért, mert semmi se volt jó, amit mondott. Meg mert elege van már a félénk ijedős lányokból. Bár ez a lány legalább nem támadt rájuk csápokkal. Még.
- Azt hiszem nem vagyunk egy súlycsoportban. - mutat rá Amy arra, amit már korábban Mina is említett, s körbenéz a csapaton.
- De, ha igazat mondtál nincs félnivalód, sőt, ahogy a társam mondja, mi azokra vadászunk, akik elraboltak és megölték a te embereidet.- Szóval, ha segítesz, az neked is jó. - Együtt talán csak sikerül megtörni a jeget...
Amy a lépcső irányába pislant, s követi Mina meg a sötételf is, és meglátják, hogy egy Crispin tért vissza. Majdnem odaszól neki, hogy Jöhetsz, már lenyugtattuk.... nézzenek már oda, a kis holdcsókolt lemaradt a nehézkes részéről a dolognak és most, hogy válaszok is érkeznek, most meg visszatér. Cöh.
A lányka még mindig markolászva fegyverét megeredt nyelvvel kotyog ki hasznos dolgokat. - Miután idehoztak...rájuk tört egy csapat alak. Ők is ugyanolyan szörnyek voltak. A kardjuk helyén egy....egy...valamivel. Megölték őket, aztán beszélni akartak velem. Azt mondták értesültek, hogy miket művelnek, ezért jöttek megmenteni. Megkértek, hogy jöjjek velük a táborukba. Én...nem mertem rábólintani. Visszautasítottam. Akkor azt mondták, rendben van, adtak egy tőrt, meg hagytak itt élelmet és elláttak tanácsokkal, hogy hogyan tudok a kövektező városba eljutni. Csak előtte... pihennem kell...
- Mondtam, hogy kultisták voltak...
- Két kultistacsapat harca egymással? Hát ez csodálatos. De hogy értették, hogy pihenned kell? Mi történt?
Ugye nem... ugye nem lett belőle is...?
- A kardjuk helyén? Hogy érted ezt? - faggatja tovább Amy. Hogy, hogy, hát a kezük helyén csáp volt a fegyver, és nem kard... mi mások lehettek, mint kultisták? - Felmehetnénk, bár elég sok hulla van fenn, bírni fogod?
Sok választása nincs... esetleg bekötik a szemét, de a szagokat az sem szűri... oh, tényleg, a szagok...
Flan ekkor jóízűt nyújtózik, mint egy macska. - Remek. És most hogyan tovább?
- Javaslom, menjünk fölfelé.
- Tudsz valamit arról, merre mehettek ezek a csáposok? És...bocsáss meg, de még a nevedet sem tudjuk. Hogy is hívnak? - Mondjuk ő se a többiekét.. de ez más kérdés. Valamiért úgy érzi, ha hirtelen bemutatkozna, megint le lenne szólva, hogy mit szocializálódik egy potenciális ellenséggel, vagy miért ad ki teljesen fölösleges információkat. Pedig a névcsere a bizalom legközvetlenebb formája... az egyik.
- Menjünk fel, aztán megbeszéljük. - noszogatja Amy a névtelen barnahajú lánykát, aki remélhetőleg nem kultista, közben kérdőn nézve rá. Viszonylag lenyugodott már a teremtés. A halottak látványa sem hozza lázba annyira.
- Cyne? Jövünk fel. - jelzi Amy... mire gondol, hogy Crispin odafent éppen átöltözik vagy mi?
- Oké, Amy, gyertek nyugodtan!
Amint felérnek, Mina és Damien meghökkenve konstatálják, hogy Crispin éppen az asztalnál ül és egy rúd kolbászt rágicsál jóízűen... egy hullákkal teli ház kellős közepén...  Hirtelen nevetni támadna kedve, vagy megborzongani, de tartalékolja...
- Öhm... Jó étvágyat.
- Jó étvágyat.. - mondja tétován Damien is, közben azon agyal, hogy van valakinek gusztusa ilyen helyen enni. Az a kolbász viszont jónak néz ki.
- Köszi skacok, eléggé ízletes.
- Hát nem is szól a csapatnak, hogy ilyen finomságot talált? - húzza kicsit, mint sötételf a sötételfet, visszaidézve fürdőbeli szóváltásaikat. Meg aztán tényleg régen ettek... Minát kivéve, bár az nem a szó szoros értelmében evés. Hanem varázserőfeltöltés volt.
- Hééé, Ti is lent voltatok, láthattátok a kolbászokat. Hölgyem, meg kell vallanom, hogy tényleg nagyon ízletesek. Remélem a többiek nem készítették ki túlságosan idegileg a sok kérdezősködéssel. De ha már itt vagyunk: felmértem a terepet. Akárkik is voltak a támadók, miután végeztek, lovakkal távoztak innen, a folyó irányába, amerre mi is mentünk eredetileg. Nem régen távozhattak. Tippem szerint nagyjából egy órája...több idejük nem nagyon lehetett, hisz az összetűzés után mi is rögtön ide jöttünk, és itt van az egyik kultista is, aki a rajtaütésnél részt vett. A nyomok egy irányba vezetnek. Ti megtudtatok valami érdemlegeset? - kérdi végül őket, miután felvázolta nyomozása eredményeit. Hát ezért lépett le. Remek, szóval még mindig egy órával a csáposok mögött járnak...
- Csak, hogy egy másik kultista csapat ölte meg ezeket és életben hagyták a lányt, sőt még ételt és útmutatást is kapott. - fogtam rövidre az érthetetlen részleteket. - vázolja fel AMy, amit megtudtak. Lenne még a vámpírnak pár ötlete kiegészítéshez és részletezéshez.
- A...Anna vagyok. A többi alak azt mondta, a folyó felé indulnak, Joanesburgba. Azt mondták ők védik a várost, biztonságos.

Ez egybevág Crispin feltételezésével. - Ahogy Hellenburg-ban is mondták, a kultisták maguk mögé vagy mellé állítják a népeket, városokat szabadítanak fel, folyamatosan növelve a létszámukat. Bár hogy csak egy nővel foglalkozzanak...gondolom még céljai voltak magával, Anna, de ez nem az én dolgom. - értekezik a holdcsókolt. Flan viszont úgy gondolja, ez nagyon is az ő dolga... és az ő dolga eldönteni, hogy bárkivel is mi történjen...
- Remek. Akkor akár indulhatunk is...- Lelkesedése még mindig lehengerlő. Viszont... ekkor előveszi puskáját és rászegezi a barna hajú lányra, Annára, akinek most tudták meg a nevét.
- Ezt gyors elintézem. Álljatok el, lehet fröcskölni fog.
Micsoda... nem... nem lehet megint... Kikerekednek a szemei és a vér mintha egyszerre valami folyékonnyá és valami nagyon rideggé válna benne. - NEM! - azon veszi észre magát, hogy Anna elé ugrott és csak abban tud bízni, hogy nehézpáncélja megvédi a legrosszabbról... Meglőhetik. Most realizálja csak. Elméjében felkészül a rendkívül hirtelen és fájdalmas csapásra, melyet valószínű, hogy a hasában fog érezni, és nem tehet ellene semmit, olyan, mint a zuhanás. Eichenschild ostromában sok ilyet élt át. Fogalma sem volt még, milyen. Soha nem érzett olyan mértékű fájdalmat. De ha ott nem tapasztalja meg, akkor talán most sem így cselekszik. Csak azt tudta, hogy meg kell mentenie. Miért? Mert valószínűleg ártatlan. És nem lehet, egyszerűen nem lehet mindenkit csak úgy egyszerűen megölni. Ez nem old meg semmit, csak kevesebb lesz a népség a földön.
- Mina?? Mi a jó...
- Nincs okunk bántani! Miért akar mindenkit megölni, aki akár s....segíthetne is nekünk? N...nincs bizonyítékunk rá, hogy kultista... vagy hogy segít nekik... - Furcsa szürkévé kezd válni az egész világ. A szavak nehezen, akadozva jönnek elő a torkából, valami, amit talán félelemnek hívnak, gátolja előtörésüket. Össze fog esni vajon? Már meglőtték? Talán már halott is? Á, akkor biztosan nem tudna beszélni... Ismerős érzés. Fatalizmus. Vagy túléli, vagy nem. A kellő jóért.
- Flan logikája szerint a lány egy elvarratlan szál, valami, amit nem hagyna maga mögött. Túlságosan paranoiás. De ezt eddig is tudtuk. Ti intézzétek el egymás között... - alig fogja föl Crispin szavait. Valamiért arra számított, hogy most mindenki egyként ugrik rá Flanra és döntik a földre, megmentve őt. De mit is gondolt...? A valóság hirtelen kegyetlen rideg fémként súrlódik a lelkének. Damien holtra vált szemeivel találkozik a tekintete, ahogy Flan fegyvere kattan egyet, de csak halkan, nem durran, és nem jön belőle golyó, ő pedig él...
- Ó ti... - morogja méltatlanul Flan. De nem lő. Senkire, sehova. Amy keze eltolta a fegyvert. Így már nem tud célozni. Az őrült vámpír idegesen fújtat. - Tegyetek, ahogy akartok... - közli, majd sarkon fordul és elcaplat. Nincs sehol. Elmúlt a fenyegetés.
Damien egyelőre sokkban álldogál, majd odarohan Minához és futólag átöleli, de nyomban el is engedi, még mielőtt a Flan iránt érzett düh átvenné az uralmat a testén és a végén még rossz vámpírt szorongatja agyon. Inkább csak ökölbe szorítja remegő kezeit és gyűlölködőn nézi a gyilkolásmániás vámpírt. Ez így tényleg nem lesz könnyű.
- Mi... mi történt?
Mina üveges tekintettel néz maga elé, majd meghallja Anna egérszavait és meglepődik, mennyire összecseng a saját érzéseivel. Lassan felé fordítja tekintetét. - Azt hiszem... élünk. Megmenekültünk. - Nagyra nyitott szemekkel néz Annára. Megmentettelek, látod?... Igazán hálás lehetnél... most aztán ki ne derüljön rólad, hogy mégis kulti vagy...
Testében halvány emlékként maradt csak meg Damien ölelése. Egy burokba rejtőzött, ahonnan nehéz most előjönnie. Végig kell gondolnia, mit is csinált pontosan. A teste csak úgy mozdult, eléugrott, nem is gondolva a következményekkel, felmérve, hogy ez az egyetlen mód, ahogy megmentheti Annát... most iszonyú büszke magára. Főleg, mert még él is. Nem tudni, hogy a valaha volt hőstettek között hol szerepelne egy ilyen, de azért csak ér valamit. Tény, hogy ha nem teszi, valószínűleg a golyó nem tétovázik sokat és belehatol a lány testébe, elvéve ezzel az életét. És rajta nem volt semmilyen páncél...
- Nagyon bátor dolog volt ez Mina. - hallja hirtelen Amy hangját, olyan halk és komoly felhanggal, ami kirázná mindenféle apátiából, ha épp ilyenben lenne. Ám csak egy kicsi sokkból kell előrángatni. De.. akkor komolyan? Akkor tényleg igaz? Tényleg jót tett? - Nem sokan csinálták volna utánad. - Furcsa, olvadó melegség árad szét benne.
Crispin csalódott sóhaja rázza fel elmélkedéséből. Összerezzen és ijedten néz irányába. - Ti csak dumálgassatok a lánnyal...én megyek friss levegőt szívni. - Ha nem tudná jobban, inkább őt találná gyanúsnak, hiszen állandóan külön utakon jár. De... mi baja van most? Probléma az, hogy megmentettek egy életet? Komoly veszélynek tart egyetlen lányt, aki olyan együgyű, hogy fel sem fogja, mi történik körülötte?...
- Hát... köszönöm, azt hiszem... igazából nem is tudtam, hogy mit..
- Remélem, azért te sem tervezed túlzásba vinni az ilyen manőverjeidet- búgja Damien mély hangon, majd ha MIna válla elszabadult, ismét a karjaiba zárja szorosan egy pillanatra. - Nem tudtam volna, mit tenni, ha bánt téged, csak még jobban bántani őt.. amennyire képes vagyok rá. És akkor talán mindannyiunk élete veszélyben lett volna.
- Tudom.
Csak csodálkozva néz rá ezek után, hogy milyen csodalánnyal hozta össze a sors. Bár nem lesz könnyű, ha sokat tervez hősködni a közeljövőben.
- Csesződj meg Cyne, ne hidd, hogy nem láttam, hogy kivártál. - Nocsak... ezek szerint nem csak őket akasztja ki a self viselkedése...
Ki vagy te, Crispin... Cyne... akárki?
Elképedve nézi, ahogy kisétálva egy kultistahullába rúg. Ez kísértetiesen emlékeztet Flanra. Mina nyel egyet és fájdalmas tekintettel követi. Túlbecsülte. Mint a legtöbb személyt...
- Amy, egy bérgyilkostól még is, mit vártál? Magas erkölcsi normákat? S csak hogy megnyugodj: ha Flan ártani mert volna Mina-nak, készen álltam rá.  
Bérgyilkos? Tessék?!.... Elkerekedett szemekkel vesz egyre nagyobb levegőket. Ezek most azt akarják, hogy elájuljon? És Amy ezt végig tudta? Komolyan, egy bérgyilkos volt a csapatunkban, és tőle nem fél Flan, egy dadogó kislánytól meg igen? Mi a fene?
Cyne. Régi név a múltból. Titkok. Mi a francért is nem gondolt rá... lopva Damien irányába pillant, aki gyanakodva nézi a távozó holdcsókoltat.
- Csak óvatosan. - súgja oda Seraphina Crispinnek, ahogy az kisétál az ajtón. Seraphina... egész idő alatt semmit sem tett... pedig eddig benne bízott. Normálisabbnak tűnt, mint az asszonykája. De már irányába is csak ellenszenvet tud érezni.

- Persze, én mindig óvatos vagyok. Amúgy szép napunk van, nemde? - vicceli el a sötételf, és fütyörészve megy tovább... Mina csak sötéten pislog az irányába. És ezzel fürdött együtt úgy, hogy még ruha se volt rajta. Mármint nem Minán... Beleborzong az emlékbe. Kedélyesen elbeszélgettek. És még egy rohadt ölelést is kapott tőle, amikor majdnem otthagyta a fogát a palota előtti kazamatákban egy mélységi miatt! Megölelte! Most meg csak így közli, hogy amúgy csak úgy pénzért öl?...
Ezért még számolunk...
- Azt hiszem Anna jobb lesz, ha vagy bezárkózol a pincébe, amíg nem jön egy nagyobb csapat, akikkel visszamehetsz a városba, vagy nekivághatsz egyedül, ami nem épp életbiztosítás. Nekünk most mennünk kell. - magyarázza AMy, mire Anna szófogadóan távozik is... Ennyi, még csak köszönetet sem kap azért, mert megmentette. Már fogalma sincs, mihez kezdjen a helyzettel, de hosszú még az út, lesz ideje agyalni rajta.
- Hogyan tovább? - néz tétován körbe a társaságon, nyelve egyet.
- Ideje mennünk, de azt szerintem egyikünk sem tagadhatja, hogy Flan nem megbízható és bár most nem esett baja senkinek, előbb-utóbb már nem biztos, hogy így is marad.
Flannal egy szekéren utazni... egy élmény lesz. Na meg Cyne-nal. Mina ezúttal minden bűntudat nélkül merül szótlanságba, amint visszakászálódnak a szekérre. Fogalma sincs már, ki az igazi társa, egyen kívül legalábbis. Fogalma sincs, kiben bízhat, kinek van értelme segíteni... Nem gondolta volna, hogy idáig fajul ez a kultistavadászat. Mi jöhet még?

Felhasználó profiljának megtekintése

30 Re: Küldetés: Ludum finita est... on Vas. Szept. 16, 2018 4:04 pm

Amelia Tewelon

avatar
Hellenburgi Királyi Szövetség
Hellenburgi Királyi Szövetség
A lopakodás szabályait betartva lassan eljutunk egy kis tanyaszerűséghez, ami egy fészerből, egy kis istállóból, meg egy nagyobb parasztházból áll. A telket kerítés veszi körbe, amit láthatóan mostanában betörtek. Csak egy ablaka van, de kicsi és magasan, bár talán erőlködve be lehet nézni rajta. Embert egy szálat sem látni, de hát itt már mindennaposak a harcok, így ez nem is csoda.
Mina egyenesen az ablakhoz oson és ott próbál óvatosan benézni, míg Cyne az ajtóhoz megy és meglapul az egyik oldala mellett.
Ha már a vámpír lány az ablak alatt van, akkor ha ott próbálna kiugrani valaki, akkor meg fog lepődni, így inkább Cyne-vel tartok és elhelyezkedem az ajtó másik felén, jó nagy ívben elkerülve annak nyílását, nehogy észrevegyenek, már ha van itt valaki egyáltalán, mert elég nagy a csend és az elhagyatottság egyelőre.
- Érzel valakit odabenn? - tátogom szinte hangtalanul.
A férfi megrázza a fejét, így már ketten vagyunk azon az állásponton, hogy nincs odabenn senki, legalábbis élő, mozgó valaki.
Közben a vámpírlány is végzett a vizsgálódásával és társával, - aki, mint már megállapítottam, soha nem megy tőle messzire, - csatlakozik hozzánk.
- Hányan vannak bent? - kérdezi meg Cyne, megelőzve engem. így én is kíváncsian várom, hogy mit mond Mina, mert nem ártana tudni, hogy jobb eséllyel törjünk be.
Mina felmutatja öt ujját, Damien pedig elhúzza kifeszített tenyerét a nyaka előtt, jelezve, hogy már egyikük sem él. Így érthető a nagy csend, bár még a gyilkosuk lapulhatna itt, csapdát állítva nekünk, de valahogy nem hiszem, hogy így lenne és általában bízom a megérzéseimben.
Miután a sötét elf, Damien elhúzza a nyaka előtt a kezét és Cyne eloson az ablak felé, én meg megpróbálom benyomni a láthatóan nem szakember alkotta faajtót, hogy, ha mégis lenne benn élő, akkor két tűz közé fogjuk.
Bejutva csak a Mina által említett hullákat látom és a már bőszen “vizsgálódó” Cyne-hez fordulok.
- Láttál valamit? Mintha valaki lemészárolta volna őket, nem?
Közben a pincébe vezető csapóajtót nézem, legalábbis azt gondolom ez odavezet.
- Odalenn is körül kéne nézni. - sóhajtok, mert tapasztalatom szerint ez sosem egyszerű.
A másik sötét elf, Damien is letérdel a holttestek mellé, hogy megnézze a sebeket.
- Ezek a nyomok eléggé úgy tűnnek, mint a csápok, vagy csak nekem tűnik így? Talán végeztek a társaikkal.
- Végül is egy árulót keresünk, nem? Lehet, hogy az ő műve az egész... de igen, támogatom, hogy lemenjünk. Tudok világítani, ha kell. Vagy van valakinél valami fényezköz?
- Belharc a kultistáknál? Eléggé nyakatekertnek tűnik, a Mesterük biztos, hogy nem engedne ilyet, de a jelek erre következtetnek...- sóhajt egyet gondterhelten Cyne.
Kicsit a sebekre sandítok és igazat kell adnom Damien-nek, hogy ezt nem szokványos fegyver okozta, akár csáp is lehet.......
- De miért ölte meg őket? Ennek semmi értelme. - jegyeztem meg.
Közben a másik két útitárs is belép az ajtón. Flandre reflexből odalép az egyik kultistához, majd torkon ragadja, megszorítja. Semmi reakció, ezért elnegedi.
- Te meg mit csinálsz? - horgadt fel a haragom megint, ahogy Flan a hullát cseszegette már megint. - Neked ez valami mániád?
Persze rögtön van válasza, de ez akkor is beteges.
- Mi van? Lehet, hogy szimulált. – válaszolja felsőbbséggel, mutatva, hogy örüljünk, hogy egyáltalán válaszolt.
- Jogos a meglátás. – kuncog fel Cyne, bár nem tudom mi olyan vices ebben. - Amúúúgy...ja, meg kell néznünk a lenti részt, bár már előre borzódzik tőle a hátam. Ha Ti tudtok világítani, az jó, én csak tűzzel tudnék, de azt inkább nem tenném meg. De amúgy is...mekkora lehet ez a pince? – lép az ajtó felé, kardot húzva.
A csapóajtó nincs zárva, egyszerűen fel tudjuk nyitni. Lenézve, fény nem igazán szűrődik ki sehonnan és egy gyertya nem sok annyi se világít lent. Halvány fényfoszlány utal rá, hogy talán lent is van egy ablak, de semmi más.
Egyelőre túl kell lépni Flan cinizmusán, mert első a feladat.
- Én szuperul látok a sötétben. - mutatok a nyakláncomra. - De a többieknek jól jöhet a világítás, de lehet, hogy célpontot csinálsz magadból. - figyelmeztetem a lányt.
Inkább megyek előre és ha van lenn valaki, akkor talán inkább a leömlő fénypászmára figyel és nekem less időm cselekedni.
Flan és Sera, mint mindig, hátul maradnak. Ezt jó less a továbbiakban figyelembe venni, Most azonban irány lefelé.
Odalent egy egyszerű kis kamrát pillantunk meg, semmi különös, pár láda, hordó, felaggatva a plafonra némi szalonna meg kolbász. Csata nyomait itt nem igazán látni, ellenben van itt valaki.
A szemem óvatosan körbejár, de elég kicsi a pince, hogy ne tudjon elbújni még valaki, így látszólag csak ez a nő van itt, aki ráadásul édesdeden alszik, már a szuszogásából ítélve.
Az illető egy nő, kb egyidős lehet velünk, barna hajú emberkisasszony elég egyszerű, kissé szakadt parasztruhában. Egy láda tetején fekszik. látszólag épen, noha elég leharcoltnak tűnik.
- Vigyázzatok vele...valami itt nagyon nem stimmel, csak még arra nem jöttem rá, hogy mi.
Igazat kell azonban adnom sötét elf társamnak, ez az egész elég valószínűtlennek tűnik. Fenn egy halom lemészárolt hulla, akik nem hiszem, hogy hang nélkül haltak volna meg és ez itt alszik.
Nem akarok hozzáérni, így a kardommal piszkálom meg.
A hangokra a lány nem igazán ébred fel, nagyon mélyen alszik. Még arra sem riad fel, ahogy Flan a páncéljában ledübörög a lépcsőn. Ő, ahogy meglátja már nyúl is a kabátja alá a puskáért, Sera egyelőre mozdulatlan marad, egyenes háttal állva néz előre úrnője háta mögött, akár az árnyék.
Ahogy azonban megbököm a nőt, felbéred., pillantása ránk mered, aztán akkorát sikít ijedtében, hogy beleremeg a ház, majd hátrahőköl és nekifeszül a falnak.
- Nyugodj meg, nem fogunk bántani... - kísérli megnyugtatni a lányt Mina.
-- Csak ha okot adsz rá. – hallatszik Damian hangja is, de mást nem nagyon hallok mert cseng a fülem.
Minden figyelmem most a nőé, hiszen nem tudom, hogy fog reagálni és bár nem szoktam sikolyoktól ijedezni, de most, ahogy a szűk helyiség is felerősíti a hangot, kis híján még hátra is ugrom, de az önkéntelen szúrást is sikerül visszafognom.
- Damien ezzel nem segítesz most. - morgom hátra, de a szemem a nőn van továbbra is. - Ki vagy te és miért vagy itt? - kérdezem hűvösen, de a kardom kissé a föld felé fordul, hogy ne rémisszem jobban meg.
Szerencsére némileg lecsillapodni látszik a helyzet, aztán……… a lány a láda mögé nyúl, és onnan egy tőrt vesz, elő, majd elkezd felénk hadonászni remegő kézzel.
- Ne közelítsetek! Ne vigyetek el! - kiáltja.
Na, a tőr hiányzott a legeslegkevésbé ebben a helyzetbe és sejtettem, hogy lesz hozzá komment is.
- Azzal nem sokra mész most, hidd el. Nézz körül, nem hinném, hogy harci esélyed lenne ellenünk. – jelenti ki Mina, mire azért megforgatom a szemem egy sóhajjal.
- Ki akar elvinni és hova? – faggatózik tovább a sötét elf is..
- Nyugodj már meg! Ha akartunk volna tőled valamit, akkor míg alszol véghez vihettük volna, szóval nem mi vagyunk a rosszak. - csóválom meg a fejem. - De a kérdés jogos, kitől félsz és még egyszer kérdem, hogy kerülsz ide? Bezártak?
A csaj zihálva próbált meg nem elájulni, noha úgy néz ki, mostmár lenyugodott egy kcisit.
- Utaztam Hellenburg fele, amikor rántört egy nagy rakás köpenyes alak...valami...valami förtelmes zöld izé nőtt ki a karjukból. Megöltek mindenkit, kivéve engem, elhurcoltak ide. Azt mondtak a mesterükhöz fognak vinni...ti...ti kik vagytok?
- Csak nyugodtan, magyarázz. – sóhajt Damian is és társára néz.
- Kultistáknak hívják őket. De azt mondod, nem hallottál még róluk? Mondjuk én se régóta. Nem lényeges. Miért tartanak itt téged?
- Hányan voltatok? És kikkel utaztál? Egyébként meg nem hallottál odafentről semmit, elég nagy volt a felfordulás? - hagytam figyelmen kívül Mina és Damien beszólását, hiszen azért nem mindenki botlik folyton kultistákba.....
A lány félig halálra rémülve, félig pedig akaratosan engedi el a tőrét.
- Nem válaszolok! Mondjátok meg, kik vagytok!
- Nem kultisták! Ez nem elég?
Mina felnevet a társa szavaira.
- Mi is őket keressük. És próbáljuk megállítani. Akár egy oldalon is lehetünk. Ne pánikolj, inkább segítsünk egymásnak.
- Azt hiszem nem vagyunk egy súlycsoportban. - intek körbe, az állig felfegyverzett csapatunkon. - De, ha igazat mondtál nincs félnivalód, sőt, ahogy a társam mondja, mi azokra vadászunk, akik elraboltak és megölték a te embereidet. - bólintottam, megerősítve Mina szavait. - Szóval, ha segítesz, az neked is jó. -biztatom.
A lépcső felé néztem fél szemmel, ahogy mozgást észlelek, de csak Cyne jön vissza és mivel nem szól csak kaját szerez magának, sejtem, hogy nem talált semmit, így ismét a lányra nézek a válaszát várva.
A lány lenyugszik némileg, bár még mindig eléggé izzad és zihál, s a fegyvert sem engedi le, de bólint.
- Miután idehoztak...rájuk tört egy csapat alak. Ők is ugyanolyan szörnyek voltak. A kardjuk helyén egy....egy...valamivel. Megölték őket, aztán beszélni akartak velem. Azt mondták értesültek, hogy miket művelnek, ezért jöttek megmenteni. Megkértek, hogy jöjjek velük a táborukba. Én...nem mertem rábólintani. Visszautasítottam. Akkor azt mondták, rendben van, adtak egy tőrt, meg hagytak itt élelmet és elláttak tanácsokkal, hogy hogyan tudok a következő városba eljutni. Csak előtte...pihennem kell...
- Mondtam, hogy kultisták voltak...
- Két kultistacsapat harca egymással? Hát ez csodálatos. De hogy értették, hogy pihenned kell? Mi történt?
Hallgatom a lányt, de én nem vagyok egyből meggyőződve, mint Damien, hogy kultistákról beszél, bár lehet.
- A kardjuk helyén? Hogy érted ezt? - kérdezgetem tovább.
Nem volt értelme ennek sem, hiszen ha kultisták voltak, akkor miért segítettek a lánynak?
Mina kérdése jogos, mert azért nem árt az óvatosság.
- Fel mehetnénk, bár elég sok hulla van fenn, bírni fogod? - nézek a nőre.
A csaj még mindig meg van zavarodva.
- Hát láttam a csatát...megszoktam...azért is akartam pihenni, napok óta nem alszom.
Flan közben feláll és nyújtózik egyet.
- Remek. És most hogyan tovább?
- Javaslom, menjünk fölfelé.
- Tudsz valamit arról, merre mehettek ezek a csáposok? És...bocsáss meg, de még a nevedet sem tudjuk. Hogy is hívnak? – szólal meg a self.
- Menjünk fel, aztán megbeszéljük. - vonom meg a vállam Flan beszólására, de Damien kérdésére a lányra nézek, hogy tud-e még valamit, de közben felfelé terelgetem.
- Cyne? Jövünk fel. – szólok figyelmeztetően előre.
- Oké, Amy, gyertek nyugodtan! – dörmög vissza.
A nő úgy látszik elég jól bírja a traumát, mert nem elsz rosszul. Megszokta. Odafent újra egyesül a csapat. Flan és Seraphina egyelőre nem szólalnak meg.
- Öhm... Jó étvágyat. – nyögi ki Mina a sötét tünde zsoldos eszegető látványára.
- Jó étvágyat.. - mondja tétován Damien is. - - Hát nem is szól a csapatnak, hogy ilyen finomságot talált? - húzza kicsit.
Engem nem zavart különösebben, hogy itt evett, hiszen a halál a mi munkánkban nem volt ritka vendég, ha mindig elment volna tőle az étvágyunk, akkor igen csak hálni járt volna belénk a lélek. De volt még bőven étel a zsákomban, így nem ugrottam a kolbászra.
- Köszi skacok, eléggé ízletes. Hééé, Ti is lent voltatok, láthattátok a kolbászokat. Hölgyem, meg kell vallanom, hogy tényleg nagyon ízletesek. Remélem a többiek nem készítették ki túlságosan idegileg a sok kérdezősködéssel. De ha már itt vagyunk: felmértem a terepet. Akárkik is voltak a támadók, miután végeztek, lovakkal távoztak innen, a folyó irányába, amerre mi is mentünk eredetileg. Nem régen távozhattak. Tippem szerint nagyjából egy órája...több idejük nem nagyon lehetett, hisz az összetűzés után mi is rögtön ide jöttünk, és itt van az egyik kultista is, aki a rajtaütésnél részt vett. A nyomok egy irányba vezetnek. Ti megtudtatok valami érdemlegeset?
Azért pislogok egyet erre a hirtelen bőlére eresztett magyarázatra, de legalább a felderítést is elvégezte közben és pontos útmutatást ad.
- Csak, hogy egy másik kultista csapat ölte meg ezeket és életben hagyták a lányt, sőt még ételt és útmutatást is kapott. - fogom rövidre az érthetetlen részleteket.
Talán a lány mégis izgult egy kicsit, mert cask most válaszol a Damien által lent feltett kérdésre.
- A...Anna vagyok. A többi alak azt mondta, a folyó felé indulnak, Joanesburgba. Azt mondták ők védik a várost, biztonságos.
- Ahogy Hellenburg-ban is mondták, a kultisták maguk mögé vagy mellé állítják a népeket, városokat szabadítanak fel, folyamatosan növelve a létszámukat. Bár hogy csak egy nővel foglalkozzanak...gondolom még céljai voltak magával, Anna, de ez nem az én dolgom. – jegyezte meg Cyne, mire azért felszaladt a szemöldököm, de kezdett lassan összeállni a kép.
Most már megvan az irány is, a cél, a célpont, szinte minden, amire szükség van. De persze, hogy nem mehetett simán a dolog.......
Mert Flandre ekkor sóhajt egyet, megfordul.
- Remek. Akkor akár indulhatunk is...
Majd előrántja a puskáját és komor arccal rászegezi Annára.
- Ezt gyors elintézem. Álljatok el, lehet fröcskölni fog.
- NEM! – kiált fel hangosan Mina és már ugrik is Anna elé, mintha cask a társunk lenne.
- Mina?? Mi a jó...
- Nincs okunk bántani! Miért akar mindenkit megölni, aki akár s....segíthetne is nekünk? N...nincs bizonyítékunk rá, hogy kultista... vagy hogy segít nekik... – hadarja egyre fehérebben a vámpírlány.
Flan hátrahúzza a kakast. A hangja ugyanolyan, mint amikor a foglyotokat ölte meg. A tömény harag és gyűlölet itatja át, ahogy célra tart.
- Honnan tudjátok, hogy nem a fenevad szolgája, aki tévútra akar vezetni? Legjobb most elintézni, mielőtt még bajt csinálna.
Dühít, hogy Mina reagált elsőnek, de nincs idő ennek elemezgetésére, így én Flan felé ugrom, hogy ellökjem, megzavarva a lövésben.
- Nem bánthatod! - kiáltom, egyetértve Mina-val most teljesen. - Nem érdekel, hogy ez az őrült mit tart logikusnak, de ha nem áll le vagy itt hagyjuk, vagy kinyírjuk. - vágom oda dühösen.
- Flan logikája szerint a lány egy elvarratlan szál, valami, amit nem hagyna maga mögött. Túlságosan paranoiás. De ezt eddig is tudtuk. Ti intézzétek el egymás között...- Cyne hangja közömbösen hangzik, bár a figyelmem nem kerülte el azért a kardján tartott keze, viszont nyugodtan eszik tovább…….már a látszat szerint.
Mikor nekirontok a vámpírnak a karja kileng oldalra. A lövést nem engedi útjára. Stabilan fogja a fegyvert és nem süti el, gondolom nem véletlenül.
- Ó ti... - morogja a szemfogait megvillantva, majd a tenyerét előrenyújtva megpörgette a csuklóját.
Nem történik semmi. Flan liheg kettőt, majd elrakja a fegyvert.
- Tegyetek, ahogy akartok... - mondja, majd kiviharzik a szobából.
Felkészülök rá, hogy mágiát alkalmaz, ahogy előre tartja a kezét és a tőröm már az ujjaim között lapul, ám se nem lő, se nem varázsol az az átkozott némber és szerencséje, hogy kirohan, mert talán a habozásom nem tartana olyan sokáig.....
Seraphina ott marad az ajtóban állva, talán, hogy lássa, senki nem akarja hátbatámadni gonosz úrnőjét.
Anna meg csak értetlenül néz, mert le se esik neki, hogy ami látott az egy fegyver. Gondolom életében nem látott még puskát.
- Mi...mi történt?
Damian azonnal Minához szalad és átöleli. Láthatóan mindketten alig vannak maguknál, mondjuk, az biztos, hogy elég hirtelen történtek a dolgok.
- Azt hiszem... élünk. Megmenekültünk. – leheli a vámpírlány a Anna-ra nézve.
- Ti csak dumálgassatok a lánnyal...én megyek friss levegőt szívni. – rúg bele kifelé tartva az egyik hullába.
- Csesződj meg Cyne, ne hidd, hogy nem láttam, hogy kivártál. - morgom a sötét elf után, aki úgy látszik mindig kivárásra játszik.
- Amy, egy bérgyilkostól még is, mit vártál? Magas erkölcsi normákat? S csak hogy megnyugodj: ha Flan ártani mert volna Mina-nak, készen álltam rá.
Nem vágom a fejéhez Cyne-nek, hogy nem erről van szó, hanem, hogy most egy csapatként álljunk ki egymásért, de persze nem tudhattam, hogy tényleg nem avatkozott volna közbe, ha rosszra fordulnak a dolgok, de szerintem ideje sem lett volna rá. Így végül nem szóltam vissza neki, inkább mással foglalkoztam.
- Nagyon bátor dolog volt ez Mina. - paskolom meg, amolyan férfiasan a vállát a vámpírnak. - Nem sokan csinálták volna utánad. - nézek rá sokkal nagyobb tisztelettel, mint eddig.
- Hát... köszönöm, azt hiszem... igazából nem is tudtam, hogy mit.. – jön zavarba kicsit a lány.
- Remélem, azért te sem tervezed túlzásba vinni az ilyen manőverjeidet- öleli meg féltőn a self megint. - - Nem tudtam volna, mit tenni, ha bánt téged, csak még jobban bántani őt.. amennyire képes vagyok rá. És akkor talán mindannyiunk élete veszélyben lett volna.
- Tudom. – bólint Mina egyetértően és mintha ezzel meglepné társát.
- Hogyan tovább? – találja meg végül a hangját.
- Azt hiszem Anna jobb lesz, ha vagy bezárkózol a pincébe, amíg nem jön egy nagyobb csapat, akikkel visszamehetsz a városba, vagy nekivághatsz egyedül, ami nem épp életbiztosítás. - javaslom. - Nekünk most mennünk kell.
Anna csak bólint, aztán visszaindul a pince felé. Valami terve eddig is volt, szóval remélhetőleg rendben lesz.
Seraphina közben fapofával figyeli az eseményeket. Úgy néz ki egyáltalán nem akart semmibe beleavatkozni.
- Csak óvatosan. - teszi hozzá a végére halvány mosollyal az arcán.
- Persze, én mindig óvatos vagyok. Amúgy szép napunk van, nemde?- megy el mellette Cyne.
Hagytam, hogy Mina és Damien örüljenek méhg egym,ásnak, addig félreálltam, hiszen tényleg nem volt semmi a csaj. Csak egy kis idő után szakítottam félbe őket.
- Ideje mennünk, de azt szerintem egyikünk sem tagadhatja, hogy Flan nem megbízható és bár most nem esett baja senkinek, előbb-utóbb már nem biztos, hogy így is marad.
Gondolatban hozzáteszem, hogy örülök, hogy nem leszek egyedül, ha ez bekövetkezik.
Elindultam én is a szekér felé.

Felhasználó profiljának megtekintése

31 Re: Küldetés: Ludum finita est... on Csüt. Szept. 20, 2018 8:05 pm

Gloria

avatar
Felszentelt Apáca
Felszentelt Apáca
A tábort magunk mögött hagyva az erdőn át indultunk el Joanesburg felé. Mindannyian egyetértettünk abban, hogy az óvatosság nem árthat, beleértve Araelt is. Intő szavai ellenére azonban az arcára izgalom és tettvágy ült ki. Valamiért Jozef novíciusra emlékeztetett, noha biztosan jóval idősebb volt a fiatal sötét tündénél.
Joanesburg olyan volt, akár a többi város a frontvonal kellős közepén: leharcolt. A kis falvakkal ellentétben fal vette körül, de a falon több nagyobbacska lyuk tátongott, amin egy ember is kényelmesen be tudott volna mászni. A fal előtt egy sánc foglalt helyet, korábban katonák őrködhettek ott, most inkább tűnt egy régi, lassan eonok óta ott álló ároknak, amit feltöltött a por, a sár na meg persze a temérdek összetör karó, létra és egyéb ostromeszköz maradványa, amit nem tudtak sehogy sem hasznosítani és vagy otthagyták, vagy összeszedték tüzifának.
A várost a folyó szelte ketté. Kicsit feljebb a Nordenflusson egy gát foglalt helyet, ott duzzasztották fel a vizet, hogy öntözéshez kimerhessék és könnyebbé tegyék a hajózást. Az országút egészen a város északi kapujáig vezetett, ahol is egy félig kiszakadt rostélyoskapuval védték a bent tartózkodókat. Az úton alaklomadtán egy-egy szekér gördült el, és néhány hajó is megfordult a folyón fel vagy le evickélve.
- Fentről nem láttam semmiféle megerősített őrséget. - mondta közben Arael, majd vigyorogva a szárnyaira mutatott - Ha tudok segíteni vele, ezekkel a kis aranyoskákkal akár fel is röppenhetek a magasba.
- Mikor érte utoljára támadás a várost? - kérdezte Kristin a férfit.
Andromédát láthatóan jobban lekötötte Arael és a repülése. Belegondolva egyszer sem láttam Adát a magasba emelkedni, és Araelen kívül egyetlen másik nefilimet sem.
[color=goldenrod]- Hogyan? - nézett rá zavarodottan a lány.
- Amikor a kultisták idejöttek. Nem tudom kikkel harcoltak, de biztos, hogy volt valami. De nem lepne meg, ha ez már a sokadik csatája lett volna a városnak. - válaszolta először Kristinnek, majd Adához fordult.
- Ez egy elég egyedi adottság, amire talán csak én vagyok képes. Majd meglátod. - felelte barátságosan, majd eltakarta a homlokát és előrenézett. - Talán megpróbálhatnánk az egyik kis résen beszökni. Nem tartom kizártnak, hogy figyelik a kapukat.
A vízen közben több kis csónakot pillantottunk meg. Nagyrészt egyszerű halászbárkák voltak, ahogy a városba és attól elfelé igyekeznek hallal, vagy éppen halért a nyílt vízre. Az országúton is feltűnt egy újabb szekér, ami a város felé tartott, így több lehetőségünk is volt a bejutásra.
- Nem azt mondta... - kezdte Kristin, majd sóhajtott és tegezésre váltott Arael kedvéért. - Nem azt mondtad, hogy ez a város észak kezén van jelenleg?
- Lehet át kéne öltöznünk, ha el akarunk vegyülni. - néztem végig az apáca ruhámon, Kristin páncélján és Ada tógáján. Az egy dolog, hogy egy északi városban ebből nem lehetett problémánk, de az egyházi gúnyák elijeszthették a kultistákat, akiket kerestünk.
- Igen. Akkor is, amikor idejöttek. És azóta is az a zászló van fent. - felelte Arael Kristinnek.
- Gondolom ha északiakként jelenünk meg a kapuban a kultisták szétfutnak. - mondta ki a lovagnő azt, ami miatt én is szorgalmaztam az átöltözést.
- Talán ott. - mutatott Androméda egyenest a folyó szélein fennakadt, felforgott bárkákra. Nem tudtam, hogy ott miért lennének elhagyatott ruhák, de volt olyan jó kiindulási pont, mint bármely másik.
- Nézzük meg. - bólintottam Adának. - Legrosszabb esetben egyikünk bemegy és kölcsönvesz néhány ruhát, amit a végén szigorúan visszaszolgáltatunk.
A vízparton árválkodó, elhagyatott hajók mindegyike vagy több helyen lyukas volt, vagy félbe voltak törve. Végül találtunk egy viszonylag ép bárkát, amiben mind elfértünk kényelmesen. Evezőket találtunk minden felé elszórva, és néhány hosszabb deszkát is, amivel evezni lehetett. A gát alatt a sodrás nem volt olyan erős, hogy eltérítse a kis hajónk. Még én is fogtam egy evezőt, hogy segítsek a lányoknak, bár messze nem voltam annyira hatékony, mint az ő fegyverforgatáshoz szokott karjaik.
Arael közben feltekintett és a várost kémlelte a vízpartról.
- Tisztának tűnik a terep.
A városfal a folyó mellett megszakadt, és ív helyett egy-egy kis torony szegélyezte. A túloldalon néhány apró dokk és dűne is volt, ahol ki lehetett kötni, és több másik hajót is láttunk, akik épp lehorgonyoztak, vagy az egyik partról a másik felé haladtak.
- Van valahol köpeny? - kérdezte Kristin evezés közben. - Bent is ugyanolyan könnyen kiderülhet, hogy keresztes vagyok mint idekint.
Androméda szó nélkül keresgélni kezdett a csónakban hátha talált valamit az ott hagyott ládák között. Szárnyai vizes csíkot húztak maguk után. Az előbb észre sem vettem, hogy szegény nefilim tollai belelógtak a folyóba. Sajnos nem talált semmit, se köpenyt sem álruhát, így úgy tűnt az álcának lőttek. Maradt hát a beszéd. Arael levette a saját köpenyét és átnyújtotta Kristinnek.
- Szárnyban talán kissé bő, de megteszi.
Mikor elhaladtunk a fal mellett a két kis torony között, végre feltárult előttünk Joanesburg belseje is. Sűrűn lakott város lehetett régen, de most több házat lehetett látni, mint embert. A háború minden határmenti települést megtépázott. Az épületek nagy része leomlott vagy megrongálódott, volt aminek már csak egy-két fala állt, más épületek romjai között pedig bográcsban főztek a túlélők. Az élet viszont nem állt meg. A szorgoskodó emberek máris nekiálltak megjavítani a házakat, és eltakarítani a törmeléket. A katonák a part mentén gyakorlatoztak, egyesek karddal vívtak, mások céltáblákra lőttek. A legtöbben az Északi sereg egyenruháját viselték, de bőven voltak közöttük olyanok, akik egy szál ingben és nadrágban küzdöttek, ők lehettek a helyiek közül toborzott újoncok.
A városházát eltéveszteni sem lehetett volna. Egy magas, viszonylag ép ház volt haranggal, és szerencsére a templom is hasonlóan büszkén nyújtózott az ég felé, rajta Krisztus keresztjével. A part alkalmas volt rá, hogy kikössünk, és mellette éppen elvezetett egy kis út, ami egyenesen bevitt a város szívébe.
- Hogy találjuk meg... a rokonainkat itt? - kezdte Kristin, megalapozva ezzel a fedőtörténetünket.
- Szerintem ők fognak megtalálni minket. - válaszoltam baljósan.
Ekkor vettem észre, hogy Arael mozdulatlanul ült a csónakban és meredten bámul egy irányba. Arra felé fordítottam a fejem, de elsőre csupán egy teljesen hétköznapi férfit láttam. A ruhája olyan volt, mint akármelyik falusinak, bár az egyik felkarján egy kötés fehérlett. Ami viszont ez után történt, amiatt akaratlanul is keresztet vetettem. A botját előre tartotta, a lába alatt pedig egy zöldes, kocsonyás lény kúszott be az egyik rommá dőlt ház deszkái alá. Amikor kijött, mindig volt nála valamilyen tárgy, vélhetően a megmaradt értékek… Mintha csak egy keresőkutya lett volna, de jobban hasonlított egy slájmhoz. Legalábbis annak néztem volna, ha nem ismertem volna a körülményeket… El nem tudtam képzelni, hogy vetemedhetett ilyesmire fényes nappal, ennyire nyíltan. Kristin talált rá először a hangjára.
- Azt hiszem ez gyorsan meg lesz. - húzza el a száját a lovagnő. - Szóval, mi is a mesénk?
Androméda szoborszerű arcáról mint mindig, most sem lehetett leolvasni semmit, noha a tekintete mintha kissé megkeményedett volna.
- Kérjünk menedéket.
- A menedék jó ötlet. - bólintottam az ötletére. Igazából a maga egyszerűségében volt nagyszerű, és hihető is, főleg hogy a kultisták itt igazi jótevő hírében álltak.
Kikötöttünk a hajóval, és elindultunk a város belseje felé. A furcsaságok pedig egyre csak szaporodtak. Nem akartam hinni a szememnek, egyszerűen akkor sem akartam elhinni, hogy ilyesmi létezhet, mikor itt voltunk, körülöttünk történt teljes életnagyságban. A serénykedő városlakók között sokkal több harcos volt, mint elsőre tűnt, ráadásul mindannyiukon ott volt a fehér kendő, amit korábban kötésnek néztem. Valaki fejkendőnek, más sálnak, megint más karszalagnak használta, de ott volt mintha csak része lett volna az egyenruhának. Az újjáépítésen segítettek, javítottak, takarítottak, törmeléket hordtak, vagy a többieket irányították. Sokuknak lógott ki a csápszerű karja, ahogyan nyúlt valamiért, a városiak pedig valami hagymázas delíriumban lehettek, hogy derűs arccal dolgoztak tovább velük, vagy szimplán vakok voltak. Vagy mindegyikük kultista volt már…
Nagyon igyekeztem, hogy ne bámuljam őket, mert az rögtön elárult volna minket. Nem tudtam, hogy rosszallás vagy gyűlölet lett volna a szememben… De azt hiszem leginkább döbbenet. Nem gyűlöltem a kultistákat, talán még a mélységieket sem, mindegyikükben elveszett, megmentésre váró lelkeket láttam. Akik itt voltak, azok viszont nem úgy tűnt, hogy megmentésre vártak.
Harangoztak. Pedig nem volt itt a mise ideje.
Kristin odalépett egy csápos kezűhöz. El sem tudtam képzelni, hogy volt ehhez lelki ereje.
- Kérem... Hol kaphatnánk valamit enni? A szekerünket szétszaggatta egy északi sortűz egy napja, a lovaink szétfutottak és ott kellett hagynunk mindenünket, mielőtt... - nyelt egyet a lovagnő. Kristin mellé álltam, és nagy szemekkel bólogattam, hogy hihetőbb legyen a mese. Itt most minden lépésünket meg kellett gondolni.
A férfi megtörölte a homlokát.
- Persze, nézzenek körül a templomnál, ott osztanak ételt minden nap. - felelte mosolyogva, majd visszament dolgozni.
Kristin elcsigázott(nak szánt) arccal bólintott és elindul a templom felé.
- A templomnál... Egy mélységi követői az Úr házában... - motyogta.
- Köszönjük. - mosolyogtam az útba igazítóra, de az arcom elkomorodott amint elfordultunk. - Remélem árnyaltabb a helyzet ennél. Nagyon remélem...
A templom szinte teljesen ép volt. Kisebb tömeg sereglett előtte, és mindenki engedelmesen ment be a misére. Sokan voltak, de találtunk bent ülőhelyet, így letelepedtünk négyen egymás mellé. Majd megérkezett a pap.
A pap, vagyis apáca nem reverendát viselt, hanem a carolusburgi máguskör egyenruháját, rajta a szokásos vöröses mintákkal. Az oltár elé állt, hogy nem sült le a bőr a képéről, majd fellapozott egy imakönyvet, és észak legrosszabb és legszakadozottabb latin kiejtésével fogott bele a szent szövegbe. Úgy olvasta fel szótagról szótagra, mintha életében nem látta volna. A híveknek nem tűnt fel. Egy szót sem értettek a miséből, legalábbis a latin részéből, a prédikáció rész pedig nem csak rövid volt, hanem teljesen el is maradt. Úgy tűnt, nem hiányzott senkinek. Az emberek a végén felálltak és elmentek, és ahogy sikerült megfigyelnem, egyikük sem viselt karszalagot. A kultisták úgy tűnt, hogy távol maradtak a templomtól… vagy csak levették a jelzésüket. Képesek voltak egyáltalán végigülni egy misét? A démonoknak tudom, hogy nem ment, de még a vámpírok is szenvedtek alatta elméletileg. A nő még kicsit pakolászott így itt volt az ideje a cselekvésnek. Kristin sétált oda hozzá és szólította meg.
- Laudaetur! Elnézést, nővér, nem akarom zavarni, csak gyónni szeretnék.
Gyónni? Kristinnek furcsa kérései voltak, de sejtettem hova akart kilyukadni. Nem akartam szétválni tőlük, mert féltem ennyi kultista között még akkor is ha barátságosnak tűntek.
- Laudetur, soror.
Ada csak egy biccentéssel üdvözlte. A nő látszólag azt sem tudta, mi az a gyónás, ami önmagában is szégyen volt itt északon. Némán nézett vissza ránk egy ideig, majd ijedt hanggal szólalt meg.
- Kihez van szerencsém?
- Menekültek vagyunk, akik túl sok rosszat láttak és túl sok rosszat kellett tenniük. - szegte le a fejét a lovaglány. - Egy gyóntatófülke magánya könnyítene a lelkemen.
A nő meglehetősen fiatal volt, talán fiatalabb Kristinnél is. Végigsimított a félig befont haján, majd nagy nehezen bólintott.
- Persze...erre - mutatott kis keresgélés után a fülke irányába. - tessék. - mondta és beült. Kristin követte, én és Androméda pedig kint rekedtünk. A félangyal csupán arany tekintetét szegezte rá a gyóntatófülkére, én viszont nem átallottam közelebb menni és hallgatózni.
- Tudja, nővér... - kezdte Kristin a fülkében. - … két napja dél lerombolta a falumat. Aztán megjöttek az északi lovagok, de... - Kristin hangja megremegett, kiválóan csinálta. - ...az egyikük megpróbálta megrontani a húgomat. Nem hagyhattam, meg kellett állítanom... De... Nem akartam megölni. - kis szünetet tartott. - Már... már úgy érzem, senkiben sem bízhatok igazán. Mintha mindenki csak szenvedést hozna... Bűn ez, nővér?
Az álapáca rövid ideig csöndben volt a túloldalon.
- Nos...ölni...bűn. - mondta nem túl magabiztosan. - Azonban néha megkívánja a helyzet, hogy kiálljunk magunkért és megvédjük azokat, akiket...fontosnak...tartunk. Vezekelj érte és eltűni...vagyis feloldozlak a bűneid alól.
Ezt még Helga is jobban csinálta volna az első napján.
- Nővér... jól érzi magát? - kérdezte Kristin.
- Igen. - hangzott a tömör válasz, szinte azonnal. - Folytassu...egy pillanat, akkor te megszöktél a hadsereg elől? - kérdezte hirtelen.
A fenrirre csúsztattam a kezem, hogy lőni tudjak, ha valami rosszul sül el.
- Nos, igen. Tudom, hogy a gyávaság is bűn... - mondta Kristin bűnbánó hangon.
- Nem ez bámulat...vagyis ez volt a helyes döntés, emiatt ne eméssze magát. - hangzott a majdnem elhamarkodott válasz. A pap felöli oldalon megnyikordult a gyóntatófülke ajtaja. Ada megfeszítette a szárnyait, és aggódalmasan pillantott rám. Láttam minden rezdülésén, hogy féltette Kristint, de a nővér erős volt. Lassan megcsóváltam a fejem.
Még ne.
- Valóban? - kérdezte Kristin lelkesen bentről.
- Persze, ha ettől szomorú vagy, akkor csak magadat hátráltatod a céljaid elérésében.
Az ajtó kitárult, a papnő féllábbal kilépett rajta, és egyenesen szembe találta magát velünk.
- Nővér? Végeztek? - néztem érdeklődve a nőre. - Nem akarja megáldani?
Kristin is előjött.
- Köszönöm, nővér. - vett egy lélegzetvételnyi szünetet. - Siet valahová?
A nő elég ijedt arccal nézett előre, azt se tudta mit feleljen.
- Igen...sok még a ...dolgom. - mondta, majd hátat fordított és az ajtó felé igyekezett.
- Várj. - zendült fel most már Ada hangja is. - Segíts nekünk. - nem kért, parancsolt, mint az Úr anygala. Ha ettől nem rettent meg az álapácánk, akkor semmitől, de azért a biztonság kedvéért elé sétáltam, hogy ne tudjon egyszerűen futásnak eredni.
- Várjatok! - sietett oda Kristin. - A nővér az Úr szolgája, nem akadályozhatjuk a dolgában.
Szinte könyörögve nézett ránk, hogy bízzunk meg benne.
- Miben...?- kérdezte a nő tétován, a félangyal viszont úgy döntött, megbízik a lovagban.
- Nem, az várhat.
Nézett végül kristinre, és a nefilim felborzolt tollai lassan lesimultak. Én is elléptem a nő elől, aki eliszkolt, mi pedig ismét négyesben maradtunk.
- Az össze papotok ilyen esetlen? - kérdezte Arael.
- Arael, meg tudod oldani, hogy a tetőkről észrevétlenül kövesd? Biztos, hogy nem pap.
- Tényleg nem pap. - morogtam én is. Végtelenül felháborított az az istenkáromlás ami az elmúlt egy órában végbement. Ha mindennek vége ezt a templomot újra kell szenteltetni.
Arael bólintott.
- Mindjárt visszajövök. - mosolygott magabiztosan.
Elégedetten kinyújtóztatta a szárnyait. Halkan mormolt valamit héberül, majd sszehúzta a szárnyait, a csont mentén pedig fénylő burok ragyogott fel. A burok lassan páncéllá vált, könnyű és elegáns volt, bár nem tűnt túl hatékonynak.
- Ez az én lelkem kivetülése: Jonah.
Csapott egyet a szárnyaival és a magasba emelkedett. Úgy szelte az eget, akár egy madár, vagy mint egy szárnyas démon. Még sosem láttam félangyalt így repülni. A templom tetejéig emelkedett, és az egyik ablakon mászott ki, hogy minél kisebb feltűnést keltsen. Hárman maradtunk. csupán a gyóntatófülke volt a templomban, a padsorok és az álpap ottfelejtett imakönyve.
[color=goldenrod]- Ezek az emberek... önmaguk? - kérdezte tőlünk Androméda.
- Jó kérdés. - válaszoltam neki, miközben felvettem a pap imaknyvét és belelapoztam. Ha a nő hagyta itt talán nem is rendes imakönyv volt. Csak lapozgattam benne, mikor találtam egy kitépett, és kicsit kijjebb húzott lapot. Máskor nem figyeltem volna oda rá, de mos tminden részlet számíthatott. Odalapoztam, és egy összehajtotta pírt találtam a lapok közé csúsztatva.
Kivettem a papírt és széthajtottam.
- Lehet találtam valamit.
Arael ebben a pillanatban repült vissza az ablakon. Kicsit lihegett, de egybéként úgy nézett ki, hogy jól bírta a repülést.
- Egy házba ment. Egyszerű kis lakás, pár utcányira innen. Meg is tudom mutatni. - mondta Arael.
Kihajtogattam a papírt, amin egyetlen mondat állt:


"Le ne merjetek ma este feküdni"

Felhasználó profiljának megtekintése

32 Re: Küldetés: Ludum finita est... on Vas. Szept. 23, 2018 4:01 am

Adalya Amram Ehud

avatar
Nefilim Próféta
Nefilim Próféta
Joanesburg olyan volt, akár a többi város a frontvonal kellős közepén: leharcolt. A kis falvakkal ellentétben fal vette körül, de a falon nem egy lyuk tátongott, amin egy ember is kényelmesen be tudott volna mászni. A fal előtt egy sánc foglalt helyet, korábban katonák őrködhettek ott, most inkább tűnt egy régi, lassan eonok óta ott álló ároknak, amit feltöltött a por, a sár na meg persze a temérdek összetör karó, látra és egyéb ostromeszköz maradványa, amit nem tudtak sehogy sem hasznosítani és otthagyták, vagy összeszedték tüzifának. A várost a folyó szelte ketté, ez innen is látható volt, mindkét oldalról egyenlő kiterjedésű, szinte szimmetrikus építésű volt a fal. Kicsit feljebb a Nordenflusson egy gát foglalt helyet, ott duzzasztották fel a vizet, hogy öntözéshez kimerhessék és könnyebbé tegyék a hajózást. Oda vezetett az országút egészen a város északi kapujáig, ahol is egy félig kiszakadt rostélyoskapuval védték a bent tartózkodókat. Az úton alaklomadtán egy-egy szekér haladt el, illetve pár hajó is megfordult a folyón fel vagy le evickélve.
- Fentről nem láttam semmiféle megerősített őrséget. - mondta közben Arael
- Mikor érte utoljára támadás a várost? – vette fel Kristin Angelika a várost szemlélve.
- Amikor a kultisták idejöttek. Nem tudom kikkel harcoltak, de biztos, hogy volt valami. De nem lepne meg, ha ez már a sokadik csatája lett volna a városnak. - majd vigyorogva a szárnyaira mutatott - Ha tudok segíteni vele, ezekkel a kis aranyoskákkal akár fel is röppenhetek a magasba.
Ada pedig megállt, le is maradt pár lépést, amikor Arael az aranyoskáiról kezdett beszélni.
- Hogyan? - nézett rá zavarodottan. Eddig a környéket nézte figyelmesen, a lyukakat és felborult hajókat különösképpen, akárha csak a katasztrófa vonzotta vola oda. És bár olvashatatlan pillantása mögött legtöbbször éberség lapult, most valóban úgy járt, mint egy álomban. Még a frontvonal közepén is valószerűtlen volt, amit láttak.
- Ez egy elég egyedi adottság – fordult felé Arael. -, amire talán csak én vagyok képes. Majd meglátod. - felelte barátságosan, majd eltakarta a homlokát és előrenézett - Talán megpróbálhatnánk az egyik kis résen beszökni. Nem tartom kizártnak, hogy figyelik a kapukat.
- Nem azt mondta... - Kristin sóhajtott és úgy döntött megerőlteti magát a félangyal kedvéért. - Nem azt mondtad, hogy ez a város észak kezén van jelenleg?
Ada feje magától lassan és finoman oldalt billent a másik válaszára. A népe tagjai szoktak is meg nem is titokzatoskodni, és nyilván, ha képes rá, büszke is erre a képességére, így hogy nem árulta el neki, végül ráhagyta. Követte a nézését, s újra a ringó bárkákat figyelte, majd a szekéren állapodott meg a tekintete. És látá, hogy az jó, mert a szekérrel utazni kényelmes.
Kristin Angelika sóhaja vonta ki a tűnődéseiből. A nő arcára ráült a visszafogott feszültség, és Adának kicsit belekerekedett a szeme, valamiért fontos volt, hogy minden rendben menjen, hogy a lovagnő képben legyen, informálva és ne sóhajtozzon, illetve ne kelljen sóhajtoznia. De nem tudta volna megmondani miért, azon túl, ami az evidens, hogy még mindig mint parancsnokukra, kapitányukra tekintett, hiába vezette őket az úton Arael, és így nem lehetett elveszett a részletekben.
- Lehet át kéne öltöznünk, ha el akarunk vegyülni. - nézett végig az apáca ruháin Gloria, Kristin Angelika páncélján és Ada tógáján.
- Igen. Akkor is, amikor idejöttek. És azóta is az a zászló van fent. - felelte Arael a lovagnőnek, azzal magukra hagyta őket az álca gondjával.
- Gondolom ha északiakként jelenünk meg a kapuban a kultisták szétfutnak. – összegezte Kristin Angelika.
Adának, aki sokszor égi szemmel bámul, fel se tűnt, hogy kilógtak a képből. De valóban, ahogy elnézte magukat, bár az ő tógája alatt már volt nadrág, le se tagadhatta, hogy félangyal, ahogy Arael se azokkal a röpke szárnyaival, de nekik talán nem is kellett, a nefilim viselet egyértelműen nem volt északi jelenség. Ellenben a csuha és Kristin Angelika jellegzetes páncélzata már más dolog volt.
- Talán ott. - mutatott egyenest a folyó szélein fennakadt, felforgott bárkákra, válaszul Gloriának. Adát a víz, a csónakok, mint minden pusztait vonzzák, de amikor már a közelében volt, a kíváncsiságába fájdalom vegyült, Loreena képe és az emlékeik, ahogy Azrael kardját kutatták.
- Nézzük meg. - bólintott a gyógyító. - Legrosszabb esetben egyikünk bemegy és kölcsönvesz néhány ruhát, amit a végén szigorúan visszaszolgáltatunk.
A vízparti hajók többsége szinte mind kivétel nélkül lyukasak voltak, míg a hínároson túl a partszélnek akadva rá nem leltek egy viszonylag épp állapotú bárkát, amiben mindannyian kényelmeen el tudtak férni. Evezők ugyan nem voltak hozzá, azokat a többi hajóból kellett kiszedniük. Ada is felvett egyet, ami két kő közé szorult és a széles vége tehetetlenül verte a kavicsokat. Mikor hajóra szálltak, Arael feltekintett és a várost kémlelte a nem túl sebes sodrású vízpartról.
- Tisztának tűnik a terep. – állapította meg.
A városfal a folyó mellett megszakadt, nem ívelt át felette, helyette egy-egy toronyban végződött. Előtte több helyen is ki tudtak kötni, ha másol nem egy-egy magasabb földdűnének, de Ada nem ismerte a hajózás szabályait. A vizek tömegei és a rajtuk való közelekedés még mindig az újdonság erejével hatotta meg az ezüstüstökűt.
- Van valahol köpeny? - kérdezte Kristin evezés közben. - Bent is ugyanolyan könnyen kiderülhet, hogy keresztes vagyok mint idekint..
Ada Kristin Angelikát követve először ő is az evezőhöz lépett, de a kérdése megállította. A bárkán lévő dolgok felé nézett és kutatni kezdett, a ládák és dobozok között,hátha előkerül valami, ami el tudja rejteni vagy felváltani az egyházi öltözetet. A szárnyai közben vizes csíkokat húztak a fedélzet padlóján.
- Szárnyban talán kissé bő, de megteszi. – nyújtotta át Arael a maga köpenyét, amint a keresgélés nem vezetett eredményre.
Az evezés lassan ment, a bárkájuk bizonytalanul dülöngélt előre, de végül csak átértek, s partra is szálltak mind. A városba lépve, a fal mellett elhaladva megcsodálhatták Joanesburg belsejét is. Sűrűn lakott város volt ez valamikor régen, bár most szinte több házat láttak, mint embert. Az épületek nagy része leomlott, vagy megrongálódott, volt olyan aminek már csak egy-két fala állt, volt olyan is, aminek a romjaim éppen bográcsban főztek a helyiek. Több helyen szoroskodó embereket láttak, amint sérült házakat javítanak meg, vagy törmeléket takarítanak, másutt katonákat látni, akik a part mentén gyakorlatoztak, karddal vívtak, vagy céltáblákra lőttek.
- Hogy találjuk meg... a rokonainkat itt? - kezdte Kristin Angelika, közben kissé esetlen fedőnevet adva a kultistáknak.
Adának persze rögtön lett volna ötlete, ő a kocsmához húzott, de végül nem vetette fel. Valami azt sejtette vele, hogy hamarabb beléjük futnak azokba a kultista rokonokba, mint várták.
- Szerintem ők fognak megtalálni minket. – osztotta a véleményét Gloria nővér is.
Arael egyelőre nem szólt, csak nézett előre döbbenten. S a döbbenete azonnal érthetővé vált, amint követték a pillantását.
A part mentén az egyik háznál ott állt egy férfi. Semmi különös nem látszott rajta, a ruházata sem adott okot izgalomra, noha az egyik felkarján egy kendőt viselt kötés gyanánt. Botot tartott előtte, a lába alatt pedig egy zöldes, kocsonyás állagú kis lény kúszott be az egyik rommá dőlt ház deszkái alá és onnan szedegette ki a különféle még nem ripityára törött tárgyakat, amiket aztán egykupacba gyűjtöttek, mielőtt a városlakók megkezdték volna a takarítást.
Pont mintha a mélységi szolgát haszonállatnak használta volna az idézője.
Ada tekintete megkeményedett, ahogy felfedezte az ellenséget, az arca szoborszerűvé vált. A látvány bár abszurd volt, ő magában még mindig nem döntötte el hogy érez irántuk, a teste mégis felkészült a harcra.
- Azt hiszem ez gyorsan meg lesz. - húzta el a száját Kristin. - Szóval, mi is a mesénk?
- Kérjünk menedéket. - mondta ki további elgondolás vagy elképzelések nélkül. Egyszerűen ez az, ami elsőre az eszébe jutott, látván azt, ahogy a mélységi szolgát az emberek segítésére használják.
Ők pedig... talán menekültek valahonnan, talán épp az északi sereg nyomorúságától, talán már fárasztja őket a harc, és hallották a kultisták hírét... annyi mese van. S amióta a Világ elégett, s amióta a könyvekben ezer más világot fedezett fel, Ada lelkében az igaz és a hamis között felmerült a történetek igazságról szóló látszatba oltott birodalma.
- A menedék jó ötlet. - bólintott az ötletére Glória nővér, s Ada hálás volt a támogatásáért. Egyre nyilvánvalóbbá vált a számára is, hogy ez a város még a háború őrületben is saját őrülettel bírt.
Mindeközben kiköttökek a hajóval, és megindultak az úton a város belseje felé. Ahogy partra szálltak, még több furcsaság tanúivá lettek, szinte egymás után. A serénykedő munkások és városlakók közt ugyanis temérdek harcos is látható volt, szinte kivétel nélkül mindegyiknek volt egy fehér kendő valahol a testén. Ki fejpántnak, ki karszalagnak, ki sálnak, de ott virított rajtuk a hófehér kendő, mintha csak egy egyenruha része lett volna. Egytől egyik az újjáépítésben segédkeztek, törmeléket hordtak, javítottak, takarítottak, vagy a többieket irányították. Nem egy embernél láttak alkartól levelé csápszerű kezet, aminek segítségével kalapáltak vagy nyúltak dolgokért.
Az emberek pedig derűs arccal, boldogan dolgoztak velük együtt.
Kristin Angelika odalépett egy csápos kezűhöz.
- Kérem... Hol kaphatnánk valamit enni? A szekerünket szétszaggatta egy északi sortűz egy napja, a lovaink szétfutottak és ott kellett hagynunk mindenünket, mielőtt... - mondta a tőle telhető leghihetőbben szomorúan és nyelt egyet.
A félangyal feje szinte forgott, szédült a dolgok káprázatában, de a lovagnővel egütt tudott játszani. Lelógatta a szárnyait, mintha nagyon fáradt lett volna és már alig bírná feltartani őket. Megfigyelte, hogy az embereket a szemük árulja el, de őket nem. Épp ellenkezőleg, ha lefordítaná a fejét, talán gyanúsabb lenne, de így a szokásos átható tekintettel nézett arra, akit megkérdeztek. Gloria nővér is felsorakozott melléjük és elkerekedett szemekkel bólogatott  lovagnő szavaira.
Az illető megtörlle a homlokát, majd mosolyogva felelte:
- Persze, nézzenek körül a templomnál, ott osztanak ételt minden nap. - mondta, majd visszament dolgozni.
Kristin Angelika elcsigázottnak szánt arccal bólintott és elindult a templom felé.
- A templomnál... Egy mélységi követői az Úr házában... - motyogta úgy, hogy csak ők hallhatták.
-Köszönjük. - mosolyogott az útba igazítóra Gloria nővér, de az ő arca is elkomorodott amint elfordultak. - Remélem árnyaltabb a helyzet ennél. Nagyon remélem...


A templomba érve kisebb tömegbe botlottak, akik éppen az istentisztelethez készülődtek. A templom Él templomának épült, de benne az emberek nem követték a szokást. A papjuk nem is papi ruhát viselt. Helyette a carolusburgi máguskör egyenruhája volt rajta, a megszokott vöröses mintákkal. Úgy állt ki a nép elé és kezdte el az imát mondani. Fellapozott egy ima könyvet és abból mondta. A papnő, aki egy katolikus templomban varázskönyvből misézett, törtet az emberek szent nyelvét. Az egész nagyon rövid ideig tartott, és akik ott voltak, mintha észre sem vették volna a szentségtelenséget.
Ada, ha eddig nem is tudott dűlőre jutni mit gondoljon, most tudta, és érezte végre, hogy itt valami nagyon nem volt kóser. Szíve szerint már felvonta volna az Égi Vértet, hogy összetörje a hamis képet és Él teremtését félrevezették, A nővérekre sandított, aztán csak fészkelődött, várvám ők mihez kezdenek, hiszen még mindig jobban forogtak ebben a világban, mint ő. Ám a nővérek, bár arcukon döbbenet és az inaikban feszültség, nem mozdultak. Glória nővér többször körbe nézett, ám nem léptek, míg a mise tartott. Hogy véget érte, Kristin Angelika odasétált a papnőhöz.
- Laudaetur! Elnézést, nővér, nem akarom zavarni, csak gyónni szeretnék.
A félangyal követte őt, s hogy a nő elé értek rövid, kimért bólintással üdvözölte, ami a nefilimek részéről kijárt minden hit papjának.
- Laudetur, soror. –üdvözölte a gyógyító is, de a nőn nem látszott volna, hogy értené a szavaikat. Némán nézett vissza rájuk, értetlenül pislogva.
- Kihez van szerencsém? - kérdezte kissé ijedten.
- Menekültek vagyunk, akik túl sok rosszat láttak és túl sok rosszat kellett tenniük. - szegte le a fejét a lovaglány. - Egy gyóntatófülke magánya könnyítene a lelkemen.
A nő, aki egyébként annyira nem is volt idős, mert első ránézésre Kristin Angelikánál fiatalabbnak tűnt, simított egyet a félig befont haján, majd nagy nehezen rábólintott.
- Persze...erre - mutatott kis keresgélés után a fülke irányába - tessék. - mondta és beült.
Ada csak most értette meg mi történik, mit akarhat a lovagnő. Engedte, hogy ellépjen mellőle, nem próbálta meg követni, ahogy Gloria nővér, de szemmel tartotta a fülkét.
Odabentről a hangjuk tompán, de érthetően szűrődött ki a farácsok közül:
- Tudja, nővér... – kezdite Kristin Angelika a fülkében. - … két napja dél lerombolta a falumat. Aztán megjöttek az északi lovagok, de... – a hangja hangja remegett, talán mert nehezen hazudott - ...az egyikük megpróbálta megrontani a húgomat. Nem hagyhattam, meg kellett állítanom... De... Nem akartam megölni. - kis szünetet tartott. - Már... már úgy érzem, senkiben sem bízhatok igazán. Mintha mindenki csak szenvedést hozna... Bűn ez, nővér?
Kis ideig nem is érkezett válasz a túlsó oldalról.
- Nos...ölni...bűn. - mondta nem túl magabiztosan a papnő. - Azonban néha megkívánja a helyzet, hogy kiálljunk magunkért és megvédjük azokat, akiket...fontosnak...tartunk. Vezekelj érte és eltűni...vagyis feloldozlak a bűneid alól.
Ada figyelme Gloria nővérre siklott. Ha csak megváltozik is az arca, hogy ő is készen álljon, és átdöfje a papi részét a fülkének. A gyógyító keze is a revolverére siklott, mindketten tudták, hogy ha cselekedniük kell, nem tétlenkedhetnek, a gyóntatófülke sok mindent elfed.
- Nővér... jól érzi magát? - kérdezte Kristin Angelika tétovázva, de nyomatékkal.
A nő erre azonnal válaszolt.
- Igen. - hangzott a tömör válasz - Folytassu...egy pillanat, akkor te megszöktél a hadsereg elől?
- Nos, igen. Tudom, hogy a gyávaság is bűn... – próbálta menteni magát a lovagnő.
- Nem ez bámulat...vagyis ez volt a helyes döntés, emiatt ne eméssze magát. - hangzott a majdnem elhamarkodott válasz.
Közben apró nyikorgással óvatosan nyílni kezdett a papnő felőli ajtó.
Ada szárnyai most már feszesen készenlétben álltak, hogy a mozgását segítsék. Aggodalmasan és türelmetlenül Gloria nővérre pillantottak a máskor olvashatatlan szemek. A tekintete találkozott a nővér pillantásával, aki lassan megcsóválta a fejét.
”Még ne.”
A félangyal tudomásul vette, ujjai alatt az égi vért manifesztációja feszült, de nem gyulladt fel. Aztán már csak a fülke ajtót látta. Elvégre nem szúrhatott ok nélkül, mert akkor veszélyezteti a küldetésüket, de vajon elég gyorsan képes lenne felmérni a veszélyt?
Muszáj volt...
Kristin Angelika hangját hallotta a gyóntatófülkéből, ahogy lelkesen felzeng:
- Valóban? – kérdezezte a lovaglány.
- Persze, ha ettől szomorú vagy, akkor csak magadat hátráltatod a céljaid elérésében. – felelt a másik, miközben az ajtó kitárult és a nő fél lábbal kilépett rajta, megpillantva Gloria és Andromeda figyelő, tettrekész kettősét.
- Nővér? Végeztek? – nézett Gloria higgadt érdeklődéssel a nőre. - Nem akarja megáldani?
- Köszönöm, nővér. – kapcsolódott visza a beszélgetésbe a nő után kilépő Kristin Angelika is, majd  egy lélegzetvételnyi szünet után szenvtelen hangon hozzátette:. - Siet valahová?
A nő elég arccal nézett maga elé, láthatólag azt sem tudta mit feleljen nekik. Aztán végül enynit mondott:
- Igen...sok még a ...dolgom. - azzal hátat fordított és elkezdett sietős léptekkel hátrafelé igyekezni.
- Várj. - zendült fel most már Ada hangja is. - Segíts nekünk. - mondta, de nem volt a szavakban kérés.
Míg a lány megtorpant, Glória nővér lassan előresétált, s nyugodtan, de határozottan elállta előle a menekülés útját. A lány megtorpant. Bizonytalansága messzire lerítt róla, azt se tudjt, kire hallgasson.
- Miben...? – kérdezte végül.
- Várjatok! - sietett oda Kristin Angelika is, mielőtt még Ada felelhetett volna neki. - A nővér az Úr szolgája, nem akadályozhatjuk a dolgában. - mondta egy jelentőségteljes pillantás kíséretében.
Ada már nyitotta ekkor a száját, sőt el is emelkedtek az ajkak egymástól, hogy valami hazugság vagy valami ítélet jöjjön ki rajtuk, de miután sikerült körbe állniuk, Angelika közebelépésére legott belészorult a szó.
- Nem, az várhat. – sóhajtotta végül.
Aztán Angelikára pillantott és a tollai, amiket egy pillanatra felborzolt, megint lesimultak.
Ahogy Gloria nővér könnyedén kilépett elől, a nő bólintott egyet, majd eltűnt, ők pedig magukra maradtak a templomban a csendben figyelő Araellel.
- Az össze papotok ilyen esetlen? – kérdezte, s Ada, aki vak és süket volt humorra és gúnyra, mégis mindkettőt mögé sejtette.
- Arael, meg tudod oldani, hogy a tetőkről észrevétlenül kövesd? – vetette fel a lovagnő. - Biztos, hogy nem pap.
Ada csak finoman megrázta a fejét válaszképp Araelnek, de Kristin Angelika felvetésére megütközött. A nefilimek beképzeltsége, még ha oly kevésszerütközött is ki rajta teljes valójában, ott bujkált benne, s most már nem is foghatta, s mindazok után miket megtapasztalt, nem is fogta egykor gyengébbnek vélt emberi felére. Most pedig újra felütötte a fejét ez az eltemetett büszke érzés: mégis mit gondol Angelika, hogy az ő fajtársát felküldjék mint valami postagalambot, mint egy felderítő sólymot?
De szavakba nem öntötte.
- Tényleg nem pap. – hallotta Gloria megerősítő szavait, miközben Arael bólintott.
- Mindjárt visszajövök. – mosolygott magabiztosan.
Elégedetten kinyújtóztatta a szárnyait. Látszólag nagyon örült, hogy eleget tehet a kérésüknek és a magasba emelkedhet. Halkan mormolt valamit, majd összehúzta a szárnyait, mire a végtagokon, a  csonton mentén egy fénylő burkolat derengett fel lassan.
Nem sokkal később a szárnyaira egy páncél termett ott a semmiből. Könnyű, elegáns, igaz sokat nem takaró vértezetnek tűnt.
- Ez az én lelkem kivetülése: Jonah. – mondta boldogan, s Ada így már mindent értett.
Aztán csapott egyet a szárnyaival és a magasba emelkedett. A szárnyaival úgy szelte az eget, akár egy madár, nagyjából azonos sebességgel repült, mint egy képzettebb démon. A templom tetejéig repült, és az egyik ablakon mászott ki, hogy minél kisebb feltűnést keltsen. Ők pedig újra, még inkább magukra maradtak a templom hideg, személytelen tárgyaival körülvéve.
- Ezek az emberek... önmaguk? - fordult a nővérekhez Andromeda, miután megtalálta a megfelelőnek ítélt szót. Hiszen olyan akarattalannak tűnnek. Boldognak, de tompának.
- Jó kérdés. – felelt rá tűnődve a góygyító, miközben felvette a pap hátra hagyott imaknyvét és belelapozott.
Ada a gondolatai közt papírlapok surrogását hallotta, aztán az elült, s Glória keze egy apró papírt tartva kiemelkedett a könyvlapok közül.
- Lehet találtam valamit. – mondta és széthajtotta a papirost.
Arael ebben a pillanatban repült vissza az ablakon. Kicsit lihegett, de egybéként úgy nézett ki, jól bírta a reülést.
- Egy házba ment. Egyszerű kis lakás, pár utcányira innen. Meg is tudom mutatni. – mondta a bevetés izgalmától hevülten.
Gloria közben visszatért a papírhoz, s a szeme és az arca elárulták, hogy amit lát, semmi jóval nem kecsegtet.
Egy írás volt benne található.
Egyetlen egy mondat.

"Le ne merjetek ma este feküdni"

Felhasználó profiljának megtekintése

33 Re: Küldetés: Ludum finita est... on Vas. Szept. 23, 2018 2:18 pm

Crispin Shadowbane

avatar
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos
A cserkelés egészen jól sikerült. Ahogy közeledtünk a tanyához, még nem kiáltott fel senki se bentről, tehát vagy nem vettek észre...vagy rosszabb esetben csöndben készültek fel az érkezésünkre. Gyorsan felmértem a terepet. Egy fészer, egy istálló, és a parasztház. Nem volt egy nagy eresztés, és ha jól sejtem, az itteni lakosokat már régen lemészárolták. Ha nem a kultisták, akkor a háború áldozatává váltak. A kerítést egy helyen ledöntötték, utalva arra, hogy erőszakos események történtek itt, amire számíthattunk is, főleg itt, a frontvonalhoz közel. Egyelőre csak egy ablakot láttunk, amin be tudtunk volna lesni, és Mina ki is használt a lehetőséget, ahogy oda osont és óvatosan nézett be rajta. Elkomorodtam. Ha nem sietett volna ennyire előre, akkor akár még a nyakpántot is neki adhattam volna, hogy legalább a feje ne látszódjon, amikor leskelődik. Lélegzet visszafojtva vártam, hogy mikor szakítja át a koponyáját egy nyílvessző, vagy egy csáp, viszont egyelőre nem történt semmi. Én a kerülőutat választom inkább, az tűnik biztonságosabbnak. Hogy ha észre veszik a mi kis leskelődönket, az ellenség az ajtón fog kirohanni, így afelé vettem az utamat és két fegyveremet készenlétbe helyeztem, felkészülve a rohamra. Csendben meglapulva vártam a pillanatot. Amy is megérkezett hozzám, Ő is fel volt készülve a legrosszabbakra.
- Érzel valakit odabenn?- suttogja szinte hangtalanul.
  Jó kérdés. Mágiát nem érzek, ez persze nem jelent semmit sem. A támadóink ide menekültek, tehát itt kell lenniük. A kérdés, hogy hol bújtak meg? A fészerben és az istállóban is tartózkodhattak, ebben az esetben onnan kirontva teljesen elvesztenénk a meglepetés előnyét és ismét egy csúnya harcnak néznénk elébe. Csak megráztam a fejemet a lány kérdésére, jelezve, hogy egyelőre nem érzékelek semmit sem. Mina is ekkor toppan be és érdeklődve figyeli az ajtót. Felvont szemöldökkel nézek rá, hogy talán akár választ is adhatna a fel nem tett kérdésekre.
- Hányan vannak bent? - veszem át Amy suttogós módszerét.
  Mina feltartja öt ujját, Damien pedig feszülten húzza el torka előtt a kezét, jelezve, hogy senki se maradt életben. Ez egy pillanatra meglepett, de most nem volt időm ilyen dolgokon fennakadni. Visszaosonva az ablakhoz, én is felmérem a terepet. Ahogy azt a vámpírlány és a társa is megállapította, öt halott volt bent. Bloodbound-ot a biztonság kedvéért még egyszer használatba veszem. A nyomok egyértelműen bentre mutatnak. Az egyik támadónk itt fekszik - halottan. De ki végezhetett velük? A tanya lakosai? Áh, ugyan, azok már régen jó messzire menekülhettek innen, ahogy a frontvonal fokozatosan húzódott erre felé, vagy ha még is itt maradtak, megmakacsolva magukat, öt kultista ellen semmit sem értek volna. Belharc? A Zsinati gárda tagjai? Északiak? Egy másik kultusz követői? Okkultisták? Sok lehetőség volt, amikre válaszokat kell találni. Óvatosan vetem át magam az ablakkereten, amely lényegében csak egy lyuk volt a falon, még csak hólyag se volt kifeszítve. Talpam puhán érkezik meg a padlóra, és egy pillanatra megdermedek, ahogy Dracon is. Azonban egyelőre semmi reakció bentről. Innen két ajtó nyílik és egy csapóajtó. Az egyik egy tisztaszoba szerűség lehet, a másik a konyha volt. A csapóajtó a pincébe vezethetett. Ha bárki is bujkált itt, csapdát készítve elő, akkor a lenti helyszínt választotta volna, hisz azt volt a legnehezebb megközelíteni észrevétlenül...viszont az volt a legsebezhetőbb is. Akár le is zárhattuk volna és rájuk gyújthattuk volna ezt az egész kócerájt. Nem is lenne olyan rossz ötlet. De egyelőre csak berogyasztott térdekkel közelítettem meg a testeket, hogy alaposabban felmérjem a sérüléseket. Szúrt sebek...de valamiért nem olyannak tűntek, mint amilyennek lenniük kellett volna. Elkomorodott az arcom. Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és megjelent Amy is, mögötte Mina és Damien.
- Láttál valamit? Mint ha valaki lemészárolta volna őket, nem? - tette fel a kérdést, aztán a tekintete megállapodott a csapóajtón.
- Odalenn is körül kéne nézni.
  Teljesen egyetértettem Amy sóhajával. Ha csak egy egyszerű pince volt, akkor túl nagy helye nincs a támadóknak elbújni és csapdát állítani, de amíg mi le nem érünk oda, addog úgy támadnak, ahogy akarnak és védekezni sem tudunk. Vagy akár egy alagutat is rejthetett, amely mindenféle borzalmakhoz vezetett. Megrázkódtam egy pillanatra, ahogy az Eichenschild alatti barlang jutott eszembe és az ott tanyázó Egregoros. Ezek a Mélységiek manapság mindenhol ott vannak. Na de vissza a testekhez. A sebek, ahogy először megállapíthattam, nem fegyverektől származtak, vagy ha igen, akkor az nagyon is szokatlan volt. Szinte szabályos kör alakú...mint ha csápokkal intézték volna el őket. Nyugtalanító gondolat.
- Ezek a nyomok eléggé úgy tűnnek, mint a csápok, vagy csak nekem tűnik úgy? Talán végeztek a társaikkal - vetette fel Damien, ahogy Ők is a testekhez léptek.
- Végül is, egy árulót keresünk, nem? Lehet, hogy az Ő műve az egész...de igen, támogatom, hogy lemenjünk. Tudok világítani, ha kell. Vagy van valakinél valami fényeszköz?
- Belharc a kultistáknál? Eléggé nyakatekertnek tűnik, a Mesterük biztos, hogy nem engedne ilyet, de a jelek erre következtetnek.
- De miért ölte meg őket? Ennek semmi értelme.
  Hogy ha tényleg egy belső harcról van szó, akkor lehet, hogy a Mélységi úgy gondolta, hogy ideje egy kis tisztogatást rendezni házon belül. Ahogy azt mondták már Hellenburg-ban is, ezek követőket gyűjtenek a "felszabadított" városokból. Eléggé nagy lehet mostanra már a létszámuk ahhoz, hogy még egy ilyen Bukott mocsoknak is nehéz legyen kordában tartani őket - vagy teljesen elnyomni az emberek ösztönös vágyát arra, hogy folyton egymással harcoljanak. Akármi is volt a támadás mögött, azt itt nem fogjuk megtudni, kivéve, ha van valaki, akit kihallgathatunk.Mielőtt még bármelyikünk is tehetett volna valamit, Flan jelent meg, és mindenféle teketóriázás nélkül ragadta torkon az egyik halottat és szorongatni kezdte azt, végül unottan engedi el a testet. Aranyos egy nőszemély.
- Te meg mit csinálsz? Neked ez valami mániád?
- Mi van? Lehet, hogy szimulált.
  Flan válaszára halkan elkuncogtam magamat, bár a többiek ennek lehet, hogy nem örültek annyira, de akkor is, eléggé morbid volt ahhoz, hogy ne lássam meg a benne rejtőző lehetőséget. Ha más nem, hát Flan-ra mindig lehetett számítani, ha őrültségekről volt szó...na meg rám, ha levágott fejekről. Még jó, hogy ide nem hoztam be, mert akkor tuti hogy azzal csapdosta volna szét a többieket.
- Johos meglátás. Amúúúgy...ja, meg kell néznünk a lenti részt, bár már előre borsódzik tőle a hátam. Ha Ti tudtok világítani, az jó, én csak tűzzel tudnék, de azt inkább nem tenném meg. De amúgy is...mekkora lehet ez a pince?
  Folytatom tovább a sugdolózást, bár ezen a ponton már semmi értelme nem volt. A többiek léptének a zaját már biztos, hogy meghallották azok, akik lent voltak, Flan nem preferálta a csöndet és a suttogást sem, így ezen a ponton tényleg értelmét vesztette. De azért óvatosan közelítem meg a csapóajtót, várva a többiekre.
- Én szuperül látok a sötétben - hallom Amy hangját a hátam mögül. - De a többieknek jól jöhet a világítás, de lehet, hogy célpontot csinálsz magadból.
  Na igen, az örök dilemma. A sötétben még mi sem látunk, tehát kell fényforrás...amit viszont azok, akik a sötétben húzzák meg magukat, jó messziről láthatják. De ha nincs fény, akkor látni sem látunk ugyebár...így ez egy ördögi hurok volt. Látni és látszani... Végül a többiek is megérkeztek, és a kis csapatunk szépen haladt lefelé a pincébe. Felkészültem arra, hogy rögtön ránk fognak támadni. Clandestine készen állt, és ezzel együtt az elementalista képességeim is. Óh, Hold Anya, most tekints le ránk. Vagy a Természet adjon nekünk erőt ahhoz, hogy legyőzzük az ellenségeinket. Azonban....leérve semmi veszély nem veselkedik ránk, kivéve annak a veszélye, hogy degeszre együk magunkat. A falakon kampókon lógtak a finom kolbászok és szalonnák, a hordókban isten tudja, hogy mi lehetett. Csata semmi, helyette egy....ember? Még hozzá nő, a húszas éveiben járó barna hajó nő, egyszerű parasztruhákban...és alszik. Most komolyan? Ez milyen egy elfajzott dolog ez? Egy alvó parasztlány és hét behatoló. Mint ha valami mesébe csöppentünk volna - egy elég morbid, beteg mesébe, de akkor is. S mint a mesékben is, itt is számíthattunk fordulatokra. Tehát fent mindenkit lemészároltak, aztán őt meg itt hagyták életben és háborítatlanul? Nem éreztem mágiát se, ami megvédte volna őt. Ki lehetett ez a lány? Rossz érzéseim voltak az egésszel kapcsolatban - határozottan rossz érzéseim.
- Vigyázzatok vele...valami itt nagyon nem stimmel, csak még arra nem jöttem rá, hogy mi.
  Amy mindig is a tettek embere volt, így aztán kardját előhúzva és azzal piszkálva próbálta felébreszteni a leányzót. Áh, cseppet sem lehet majd félelmetes neki, hogy a békés szundikálásából egy karddal ébreszti fel őt hat idegen és egy sárkánygyík, aki a többiek háta mögött húzódik meg csendesen. Teljesen nyugodt, idilli kép ahhoz, hogy mindez egy békés és kedélyes beszélgetést eredményezzen ugyebár.
- Hahó! Ébresztő, ki vagy?
  Mögöttem hallom, ahogy Flan előhúzza a fegyverét. Jupp, csak a szokásos Flan. Sera csak békésen álldogál. Aztán az alvó parasztkisasszony is felkel, és akkorát sikít, hogy a dobhártyám majdnem beleszakad a zárt térben. Teljesen érthető reakció a részéről - kevésbé kellemes a részemről.
- Nyugodj meg, nem fogunk bántani... - óh, ez aranyos Mina, legalább Ő megpróbálja megnyugtatni őt, ami egészen jó ötlet.
- Csak ha okot adsz rá.
  Na erre viszont már felhorkanok. Damien megjegyzése lehet, hogy nem volt a legideálisabb szóválasztás ebben a helyzetben. De mivel a többiek már teljes erővel a lányra vetették magukat, nekem itt már semmi keresnivalóm nem volt - tapasztalatom szerint ebből csak káosz és csúnya mellébeszélések születnek, a lány feje meg meg fog fájdulni, mire a kérdések végére érnek.
- Azt hiszem, hogy Ő tökéletes kezekben lesz. Ideje kicsit felmérni a terepet, mielőtt ez átvág valami durva pince horror mesébe...
  És ezzel magára is hagyom a többieket. Csak imádkozni tudtam a Holdhoz és a Természethez, hogy Flan-on nem vesz erőt ismét az "öljünk meg mindent, ami mozog" életérzés, és nem esik a lánynak rögtön. Ha más nem, legalább azt megtudhatjuk tőle, hogy mi történt itt - kivéve, ha átaludta az egész mészárlást, ebben az esetben csak azt kéne kideríteni tőle, hogy erre hogy volt képes? Eléggé hasznos képesség, harci időkben igen csak jól jönne, hogy én is át tudjak aludni egy egész ostromot. Amint felértem a földszintre, az öt hulla fogadott engem úgy, ahogy ott hagytuk őket. Nem voltam megbizonyosodva róla még mindig, hogy annyira elhagyatott lenne ez az egész helyszín, így óvatosan körbe néztem még egyszer, majd az ablakon is kileskelődtem. Semmi. Intettem Dracon-nak, hogy húzódjon az egyik sarokba, hogy ha netán valaki még is meglepetésszerűen ránk támadna, a kis sárkánygyík is meglephesse azt. De semmi. Ettől független ez az egész helyzet nagyon gyanúsnak tűnt. Halott kultisták és egy sértetlen lány. Ezen a problémán járattam az eszemet, miközben átforgattam az egész belső területet, a tisztaszobával és a konyhával egyetemben. Viszont az egész házat tisztára pucolták, akárkik is végezték ezt a mészárlást, így semmit sem találtam. Elmenekültek volna a támadók? Aztán egy jéghideg borzongás futott végig a gerincem mentén, ahogy egy új lehetőség is felbukkant: mi van, hogy ha a lány fordította ezeket egymás ellen? A gondolattól megfagyott a vér az ereimben.
- Csak nem...
  Ráztam le magamról a gondolatot. Ha ez a lehetőség, én inkább takarodok innen. Nem tudnám felvenni a harcot a többiek ellen, bár Flan védett az elmetámadások ellen, és én is úgy-ahogy, de akkor is ott lenne még Sera, Mina, Damien és talán Dracon is. Abbéli igyekezetemben, hogy minél távolabb kerüljek a többiektől és még hasznos dolgot is tegyek, elhagytam a házat és a környezetet kezdtem megvizsgálni. Körbe jártam a házakat, és végül is találtam valamit: patanyomokat az istálló közelében. Eléggé sok volt ahhoz, hogy biztos ne a tanya lakóihoz tartozhasson. Eléggé frissnek tűntek, már amennyire laikus szemmel meg tudtam állapítani. Elraktároztam magamban a gondolatot és a nyomok haladási útvonalát is: egyenesen az országút felé, a folyó felé. Tehát akárkik is voltak itt, ők végeztek a kultistákkal és haladtak arra, amerre mi mentünk volna. A nyomok kezdtek összeérni, de nem tudtam, hogy ez jó vagy rossz dolog-e? Menet közben Dracon is felbukkant és a nyomokat szaglászta, aztán nagy elánnal vetette bele magát egy légy, vagy más bogár üldözésébe. Elfintorodtam a dög játszadozása láttán és fegyverekkel a kezemben a fészerhez indultam. A támadók már távoztak, de nem lehetett kizárni, hogy hátra hagytak valakit - vagy később visszatérnek a nőért, akit ismeretlen okokból hagytak itt. De mi ennek az értelme? Miért mészárolták le őket? És kik voltak ezek pontosan? Na jó, a "kik" kérdésre választ adhatunk: Mélységi követők. De még mindig nem tudjuk, hogy miért tették ezt. Lábbal löktem be a fészer ajtaját, felkészülve a támadásra. Viszont bent csak a lovaknak előkészített karámok voltak, a falakon a nyergek helyével. A bentről áradó trágyaszagtól kénytelen voltam elfintorodni. Újabb információ: nem rég még lovak voltak itt, sietve távoztak a támadók, még hozzá nem is olyan sok idővel ezelőtt. Éppen hogy csak elkerültük őket. De legalább abban megnyugodhattam, hogy nem a lány fordította a többieket egymás ellen. Volt egy olyan érzésem, hogy az árulónak is köze lehetett a dolgokhoz, akit egészen idáig üldöztünk - de most már legalább tudtuk, hogy merre kell tovább haladnunk. Az összeszedett információkkal a birtokomban mentem vissza a házba, és egyenesen le a pincébe. A lányról figyelmet sem vettem, volt neki elég baja a kérdezősködőkkel, így csak leakasztottam egy kolbászt a falról és visszamentem a konyhába, hogy végre kajáljak is. Eléggé hosszú útnak nézünk elébe, és a többieknek is gondolni kéne az ilyen alapvető szükségletekre.
  A konyhába visszaérve csak hálát adtam annak, hogy senki se állított meg. Gyorsan körbenéztem, bármiféle pokróc után kutakodva, amivel le lehetne takarni a testeket, ha netán a többiek felengednék a lányt - de mivel nem találtam semmit, csak megvontam a vállamat és folytattam tovább a kajálást. Dracon, aki nem kapta el az üldözött legyét, végül a kaja szagot megérezve visszareppent hozzám. Előhúzva egy kis kést a táskámból, vágtam pár szeletet az enyhén csípős, de ízletes kajából és dobtam egy szeletet neki.
- Egy falatot Dracinak, egy falatot apucinaaak...
  Nyújtottam el az utolsó szót, miközben én is kajáltam. Elővéve a táskámból egy boros flaskát, nagy élvezettel hajtottam le belőle pár kortyot. Meg tudnám szokni ezt az életmódot. Finom kaja, finom bor, hullák társaságként. Apropó, hullák. Az egyik felé fordultam.
- Te amúgy kérsz egy falatot? Tök finom. Kicsit erős, de a te torkodat már nem kaparja, az is biztos...
  Semmi válasz. Ha nem, hát nem. Több marad nekem. Már majdnem a kaja végére értem, amikor lentről elfojtottan hallottam Amy kiáltását.
- Cyne? Jövünk fel.
- Oké, Amy, gyertek nyugodtan!
  Bár a hullák nem voltak letakarva, így lehet, hogy kis sokkot fog kapni az almából felriasztott leányzó. De nem...amint felértek, teljesen nyugodtan nézett körbe, mint aki hozzá szokott az ilyenekhez. Elkomorodtam ismét. Oké, hogy én hozzá szoktam a hullák látványához, na de egy egyszerű parasztlány? Minimum sokkot kellett volna kapnia, még ha látta is a mészárlást. Nem volt természetes reakció, de nem tudtam vele kit kezdeni.
- Öhm...Jó étvágyat.
- Jó étvágyat...
 Replikázta Mina és Damien is meglepetten. Nem értettem, hogy mi ezzel a baj? Teljesen idilli volt a helyszín, már csak egy kosárka kellett volna sütikkel meg még pár nyalánksággal, virágokkal és a többivel. De mivel ilyen nem volt, abból kellett gazdálkodnom, amit találtam.
- Hát nem is szól a csapatnak, hogy ilyen finomságot talált?
  Még mindig nem szoktak le a magázódásról. Nem tudtam, hogy ez udvariasság volt-e (és ha igen, miért ragaszkodnak ennyire hozzá) vagy csak simán figyelmen kívül hagyják azt, hogy többször is kértem, hogy tegezzenek. De végül is, ebből aztán én nem fogok balhét csinálni.
- Köszi skacok, eléggé ízletes. Héé, Ti is lent voltatok, láthattátok a kolbászokat. Hölgyem, meg kell vallanom, hogy tényleg nagyon ízletesek - mutattam a lány felé a kis bicskámmal, amin még kolbász darabok lógadoztak. - Remélem, a többiek nem készítették ki túlságosan idegileg a sok kérdezősködéssel. De ha már itt vagyunk: felmértem a terepet. Akárkik is voltak a támadók, miután végeztek, lovakkal távoztak innen, a folyó irányába, amerre mi is mentünk eredetileg. Nem rég távozhattak. Tippem szerint nagyjából egy órája...több idejük nem nagyon lehetett, hisz az összetűzés után mi is rögtön ide jöttünk, és itt van az egyik kultista is, aki a rajtaütésnél részt vett. A nyomok egy irányba vezetnek. Ti megtudtatok valami érdemlegeset?
- Csak, hogy egy másik kultista csapat ölte meg ezeket és életben hagyták a lányt, sőt még ételt és útmutatást is kapott.
  Étel és útmutatás? Kedves, törődő Mélységi szolgák? Kötve hinném. Mi jön következőnek? Egy démon, aki misét tart a Katedrálisban? Egy vámpír, aki kiváltja az orvosi piócák helyét? Egy ember, aki a Természetet imádja majd és beáll természetpapnak? Egy nefilim humorérzékkel? Ugyan már, nem egy mesében vagyunk, ez a kőkemény valóság, és mint ilyen, eléggé furcsa.
- A...Anna vagyok. A többi alak azt mondta, a folyó felé indulnak, Joanesburgba. Azt mondták, ők védik a várost, biztonságos.
  Joanesburg? Oké, akkor tényleg lassan összeáll minden. Abban a városban fog minden eldőlni, már alig várom. Egy város, amit Bukott szolgák védenek. Hát kell ennél több? Bár ha innen tovább megyünk, az már északi fennhatóság lesz lassan...s bár az első ostromot megnyertük, a terep továbbra sem biztonságos, sőt, a harcok csak még jobban elmocskosultak. Egy darázsfészekbe megyünk éppen, csak hogy pár váltóért kockára tegyük az életünket. Csudijó!
- Ahogy Hellenburg-ban is mondták, a kultisták maguk mögé vagy mellé állítják a népeket, városokat szabadítanak fel, folyamatosan növelve a létszámukat. Bár hogy csak egy nővel foglalkozzanak...gondolom még céljai voltak magával, Anna, de ez nem az én dolgom.
  Flan viszont nagyon is úgy érezte, hogy az Ő dolga az, hogy végezzen a lánnyal. Egy halk sóhaj a részéről, ahogy a puskája felé nyúl. Megfeszültem.
- Remek. Akkor akár indulhatunk is...
  A puska a keze ügyébe került és egyenesen Anna-ra szegezi azt. Óóóh, baszdmeg.
- Ezt gyors elintézem. Álljatok el, lehet fröcskölni fog.
  Szemem Clandestine-ra csúszott, készen arra, hogy....hogy mit is tegyek? Közbe avatkozzak? Megakadályozzam, hogy lelője a lányt? Végül is, miért tettem volna? Most ebben az esetben, akármennyire is furcsa, az idegbeteg vámpírnak adtam igazat. Nem vettem be a meséjét a kedves, segítő kultistákról. Hol voltak a többiek? A többi, aki itt lakott? Nem hinném, hogy egyedül éldegélt egy tanyán, a frontvonal közelében, távol a lakott településektől. Hogy élt volna meg itt egy magában? Hogy védte volna meg magát? Senki se ennyire elvetemült. Több - vagy éppen kevesebb - mint aminek be akarja állítani magát és én aztán nem sirattam volna meg, ha Flan lelövi őt. De Mina-ban buzgott a segítőkészség és az önfeláldozás egy ismeretlen iránt és ennek következtében a puska elé ugrott. Miért? Mert Mina, azért. Akármennyire is helyeseltem volna azt, hogy lelőjük Anna-t, azt már nem hagyhattam, hogy Mina-nak ártson a másik vámpír. Készen álltam arra, hogy ha a nő lőne, elszabadítsak egy Rezonancia vihart. Az kiütött volna rajtam kívül mindenkit, elég időt vásárolva ahhoz, hogy leüssem a néhai nemes vámpírt a fenébe.
- NEM! - ugrik Mina...
- Mina?? Mi a jó... - hördül fel Damien.
- Nincs okunk bántani! Miért akar mindenkit megölni, aki akár s...segíthetne nekünk? N...nincs bizonyítékunk rá, hogy kultista...vagy hogy segít nekik...
  De arra sincs bizonyítékunk, hogy nem. Járulékos veszteség. A háborúban már hozzá szokhattál volna. De egyeseket nem érint meg az ilyen. Egyesek még mindig azok a kis naiv fiatalok maradnak, akik hiszik, hogy minden szép és jó és rószaszín. Veszélyes hozzáállás ilyen időkben.
- Flan logikája szerint a lány egy elvarratlan szál, valami, amit nem hagyna maga mögött. Túlságosan paranoiás. De ezt eddig is tudtuk. Ti intézzétek el egymás között...
  Tudtam, hogy a vámpírnak semmi esélye arra, hogy végezzen egy társunkkal. Ideje volt megőrizni legalább egy személynek a nyugalmát. Csippentettem még egy kicsit a kolbászból, miközben feszülten vártam, hogy mi is lesz még ebből.
- Nem bánthatod! Nem érdekel, hogy ez az őrült mit tart logikusnak, de ha nem áll le, vagy itt hagyjuk, vagy kinyírjuk.
  Amy-től ezt a reakciót vártam. Ő már a kezdetek óta fújtat Flan-ra, és ez minden további döntését elködösíti. Még ha a vámpírnak racionális és logikus oka is lenne valamire, a zsoldoslány akkor is útját állta volna. Már pedig nekem még kellett ez a nő - már mint Flan, na meg a többiek is - hogy túléljük ezt az egészet, és még pár más okból kifolyólag is. Azt tudtam, hogy a többiek nem fogják ezt megérteni és a tartózkodásom fel fogja őket háborítani, de a terv már meg volt a fejemben és nekik nem kell semmit sem tudniuk róla, hisz itt mindenkinek meg vannak a maga titkai, miért ne lennének nekem is? Ahhoz már amúgy is hozzá szoktam, hogy nem nagyon kedvelnek, és ha most sutba is kell dobnom az átélt kalandokat Amy-vel, az ostromot és a fürdőzés elmékét Mina-val, akkor ez egy olyan áldozat, amit hajlamos vagyok megozni, hisz a végén még ez biztosíthatja a túlélésüket.
- Honnan tudjátok, hogy nem a fenevad szolgája, aki tévútra akar vezetni? Legjobb most elintézni, mielőtt még bajt csinálna.
  Mielőtt még a nő lőhetett volna, Amy neki rontott és ellökte a karját, ezzel megakadályozva a végzetes lövést. Flan érthető módon mindennek nem örült - és meg is értettem őt.
- Óh, ti... - szitkozódott, miközben eltette a fegyverét. - Tegyetek ahogy akartok...
  Csalódottan sóhajtottam fel az események alakulta nyomán és csak a fejemet csóváltam, miközben Damien és Mina már ölelkezett, Anna csak elfehéredve kérdezgette, hogy "Mi történt?", Mina pedig nyugtatni próbálta, és Ő maga is meglepődött azon, hogy tényleg túlélték. Feltápászkodtam az asztaltól.
- Ti csak dumálgassatok a lánnyal...én megyek friss levegőt szívni.
  Tényleg szükségem volt a friss levegőre, és még néhány megerősítésre. Menet közben belerúgtam az egyik holttestbe, egy kihívó pillantást vetve Anna-ra, várva a reakcióját. Semmi. Na mindegy. Mielőtt még elhagyhattam volna a házat, Amy kiáltott utánam.
- Csesződj meg Cyne, ne hidd, hogy nem láttam, hogy kivártál.
- Amy, egy bérgyilkostól még is, mit vártál? Magas erkölcsi normákat? S cask hogy megnyugodj: ha Flan ártani mert volna Mina-nak, készen álltam rá.
  A beszélgetés további része engem már nem érdekelt, így egyenesen Flandre-hez sétáltam, aki oda kint várakozott. Menet közben elhaladva Sera mellett még mondtam volna valamit, de inkább visszanyeltem a mondandómat. Az ideges vámpírt könnyű volt megtalálni.
- Nem nagyon hajtasz arra, hogy másokkal megkedveltesd magad, mi? Akármennyire is nehéz elhinnem, most veled értek egyet. De ha minden jól megy, nem lesz belőle komplikáció. Csak a jövőben hanyagold az ilyen kirohanásokat, mert most már Mina se állna közéd és Amy közé, ha összeugornátok, és Damien egészen biztosan nem fogja elfelejteni neked ezt. De persze...te továbbra is teszed azt, amit akarsz. That's fine with me as long as you don't wanna hurt my companions.
- Nem megmondtam. El fogom őket pusztítani. Talán nem most. Most még kelletek nekem. Nem érdekel, mit kell tennem érte...és mellőzd ezt a kacskázó beszédet, egy szót sem értek belőle.
  Azzal egy hangos nyögés kíséretében feltápászkodik és visszaindul az országút felé. Egy győzedelmes vigyor jelent meg az arcomon, ahogy a távolodó vámpírt bámultam.
[color:05b4=ba07a5]- Csak óvatosan.
  Elrejtettem a kis vigyoromat, ahogy Sera felé néztem, akinek az arcán szintúgy egy halvány mosoly játszadozott. Hogy miért? Fogalmam sem volt. Az a lány volt itt az igazi rejtély a számomra, amit még meg kell fejtenem. De ez egy későbbi sztori lesz majd.
- Persze, én mindig óvatos vagyok. Amúgy szép napunk van, nemde?
  Szélesedett el a vigyorom, aztán fütyörészve indultam meg Flan után, halkan fütyörészve valami kocsma nótát. A dolgok nem is alakulhattak volna jobban - kivéve Anna halálával ugyebár - de azért még így is bizakodó voltam. Menet közben belerúgtam a kultista fejébe, akit egészen idáig hurcoltam el.
- Köszi cimbora, hasznos segítség voltál, de most már nincs szükségem rád.

Felhasználó profiljának megtekintése

34 Re: Küldetés: Ludum finita est... on Kedd Szept. 25, 2018 8:37 pm

Kristin Dalgaard

avatar
Keresztes Lovag
Keresztes Lovag
A nefilim próféta Arael arcán gyermeki izgalom és harci láz kettősével vezetett minket Joannesburg felé, miközben ruganyos lépéseinek ütemére szárnyai is aprókat rezdültek. Andromeda kisasszony szokásos kiismerhetetlen, nem egészen evilági valójában úszott mögöttünk, míg Gloria nővér csak a helyzethez mérhető nyugalommal sétált, készülve a feladatra. Egy feladatra, amihez a legkevésbé sem volt ízlésem.
Joanesburg olyan volt, akár a többi város a frontvonal kellős közepén: leharcolt. A kis falvakkal ellentétben fal vette körül, de a falon nem egy lyuk tátongott, amin egy ember is kényelmesen be tudott volna mászni. A fal előtt egy sánc foglalt helyet, korábban katonák őrködhettek ott, most inkább tűnt egy régi ároknak, talán öregebbnek, mint a város maga, amit feltöltött az ostrom elengedhetetlen velejárója: a vér, por, sár és a temérdek összetör karó, létra és egyéb ostromeszköz maradványa, amit nem tudtak sehogy sem hasznosítani és otthagyták.
Az országút a város keleti nagykapujához vezetett, egyenesen a folyó mellé. A víz maga úgy szelte ketté Joannesburgot, mintha csak a hullámok faragták volna ki a sáros partból. A helyiek még egy gátat is felhúztak, hogy megduzzasszák a Nordenfluss hátát, megkönnyítve a rajta közlekedő kompok mozgását.
- Fentről nem láttam semmiféle megerősített őrséget. - szólt Arael, aztán büszke vigyorral a szárnyaira mosolygott. - Ha tudok segíteni vele, ezekkel a kis aranyoskákkal akár fel is röppenhetek a magasba.
Noha ez egy felettébb hasznos (és kissé irigylésre méltó) képesség volt a félangyaltól, engem egyelőre más kötött le. Miért nem volt állandó, megkettőzött őrsége egy városnak a frontvonal kellős közepén?
- Mikor érte utoljára támadás a várost?
Andromeda kisasszonyt jobban érdekelték a másik nefilim szárnyai, így azokra emelte aranyszínű szemeit.
- Hogyan? - Ha jobban belegondoltam én magam sem tudtam feleleveníteni egyetlen félangyalt sem, akit repülni láttam valaha. Az a tisztavérű angyalok és a démonok sajátja volt, akiben emberi vér csörgedezett a födlhöz ragadt már az Édenkert óta.
- Amikor a kultisták idejöttek. - felelte Arael felém fordulva. - Nem tudom kikkel harcoltak, de biztos, hogy volt valami. De nem lepne meg, ha ez már a sokadik csatája lett volna a városnak.
Ennek ellenére nem hagyhatta szó nélkül fajtársa kérdését így nem engedve egy jottányit sem a büszkeségből vigyorgott rá Andromedára.
- Ez egy elég egyedi adottság, amire talán csak én vagyok képes. Majd meglátod. - Biztos voltam benne, hogy teljesen jószándékkal válaszolt úgy, hogy semmit nem mondott, csupán férfi volt így képtele volt felfogni ezt. - Talán megpróbálhatnánk az egyik kis résen beszökni. Nem tartom kizártnak, hogy figyelik a kapukat.
- Nem azt mondta... - Egy pillanatra megakadt a szavam, aztán nagyot sóhajtottam. Ő kérte, azt mondta így kényelmesebb neki. - Nem azt mondtad, hogy ez a város észak kezén van jelenleg?
- Igen. Akkor is, amikor idejöttek. És azóta is az a zászló van fent.
Gloria nővér végignézett a saját habitusán, az általam hordott Jormungandr-ön és Andromeda kisasszony törzsi viseletén.
- Lehet át kéne öltöznünk, ha el akarunk vegyülni.
- Gondolom ha északiakként jelenünk meg a kapuban a kultisták szétfutnak. - vakargattam meg a fejem búbját, mint aki utoljára ért meg egy egyértelmű tréfát. Valahogy dolgoznom kellett a helyzetfelismerő képességemen, mert ez eddig siralmas teljesítményt nyújtottam.
- Talán ott. - nyúlt ki egyik fehér karjával Andromeda kisasszony a folyóparthoz kötözött bárkák egyike felé, Gloria nővér pedig bólintott.
- Nézzük meg. Legrosszabb esetben egyikünk bemegy és kölcsönvesz néhány ruhát, amit a végén szigorúan visszaszolgáltatunk.
A hajók úgy tűnt nem hiába voltak kikötve – szinte valamennyi használhatatlan volt, egyedül a Gondviselés lehetett felelős azért, hogy egy viszonylag ép bárkát találtunk. Evezőket már a többi roncs közül kellett rekvirálni, de a végeredmény egy egészen átlagos, bár leharcolt halászbárka lett. Arael közben feltekintett és a várost kémlelte a vízpartról.
- Tisztának tűnik a terep.
A városfal a folyó mellett megszakadt, híd helyett egy őrtorony vette át a helyét. Nem emeltem fel a tekintetem, mert nem akartam magamra felhívni a figyelmet, így azt sem tudtam megállapítani állnak-e őrt a folyó felett.
- Van valahol köpeny? - kérdeztem evezés közben. - Bent is ugyanolyan könnyen kiderülhet, hogy keresztes vagyok, mint idekint.
Andromeda kisasszony és Gloria nővér is forgolódva kutatni kezdtek valami használható rongy után, de csalódott arccal kellet visszafordulniuk felém. Végül Arael sietett a segítségemre, saját köpenyét levetve.
- Szárnyban talán kissé bő, de megteszi.
Meg kellett hagyni, az ő viselete semmilyen lebukás veszélyét nem hordozta magával így ez volt a legokosabb döntés. Az, hogy így többször felejtettem rajta a szemem a széles vállakon és kellett magamat megszidnom miatta már nem volt ennyire kellemes, de igyekeztem az evezésre koncentrálni.
Joannesburg nyüzsgő város lehetett a maga idejében, a háború azonban rajta hagyta a nyomát az épületeken és az embereken egyaránt. A legtöbbje elmenekült és nem tudtam hibáztatni őket – amit itt hagytak csak egy seregek és varázslatok által felszaggatott rom volt, aminek egyik oldalán még kapaszkodott a város, mint gomba a rothadó fán. Az itt állomásozó kevés katona úgy tűnt milíciát akart szervezni a helyiekből, és jobb híján a kikötőben gyakoroltak.
- Hogy találjuk meg... a rokonainkat itt? - Esetlen kód volt, ezt még én is éreztem, de sajnos nem voltam többre képes jelenleg.
- Szerintem ők fognak megtalálni minket. - nézett körül Gloria nővér rosszallóan, így követtem az ő és a nefilim Arael pillantását. Az egyik romos ház sarka felé néztek, egy férfit véve szemügyre, aki feltehetőleg az értékeket próbálta menteni. A férfi egy botot tartott maga elé emelve, a lábánál pedig egy túlontúl ismerős, zölden sápadt torz entitás vonaglott, egyszer csak megindulva a ház felé.
Egy mélységi. Legalább is annak valami jelentéktelen, gyenge változata.
A lény pár másodpercig kutatott a romok között, aztán megannyi csápot növesztve mászott elő, mindegyik kacsban egy felhasználható szerszámot vagy értéktárgyat húzva maga után. De nem csak ő volt egyértelmű kultista, ahogy körbenéztük tucatnyi és még több ember emelt fel törmelékdarabokat kocsonyás csáppá alakult karral, mint évekkel ezelőtt Milligenben Hoshekh kultuszának főpapnője – ami a legfurcsább volt, Joannesburg egyszerű lakosai kedélyesen beszélgettek a szörnyszülöttekkel.
- Azt hiszem ez gyorsan meg lesz. - nyögtem a döbbenettől bénultan, miközben igyekeztem a kikötsre figyelni. - Szóval, mi is a mesénk?
Úgy tűnt bőven elkéstünk, és a kultisták már maguk mellé fordították a teljes várost. Akármilyen hazugság itt nem állta meg a helyét.
- Kérjünk menedéket. - javasolta Andromeda kisasszony, miután ki tudott szakadni a döbbenetből, Gloria nővér pedig helyeslően bólintott.
- A menedék jó ötlet.

A templomban miséhez harangoztak, pedig egyáltalán nem most volt itt az ideje. Egy pár percig csak idegesen szöszmötöltem a bárkánk csomójával, de végül felegyenesedtem és mély levegőt vettem. Ha a végére akartunk járni ennek, akkor határozottnak kellett lennem. Megkerestem az első szembejövőt, akin a bukott angyal förtelmes csápját láttam és keserű, fáradt arcot igyekeztem ölteni.
- Kérem... Hol kaphatnánk valamit enni? A szekerünket szétszaggatta egy északi sortűz egy napja, a lovaink szétfutottak és ott kellett hagynunk mindenünket, mielőtt... - szomorúan nyeltem egyet, ahogy az árváktól láttam, amikor az utolsó adag kenyérért versengtek. Olyankor mindig rájuk pirítottam, de most hasznomra vált.
Gloria nővér és a két nefilim hasonló szomorkán álltak mögém és gyengén, fáradtan bólogattak, még hihetőbbé téve a mesénket.
- Persze, nézzenek körül a templomnál, ott osztanak ételt minden nap. – felelte sietve a kultista, aztán visszafordult a munkájához.

Nem kellett tettetnem a rám törő heves lángolást, csupán a színét a tűznek.
- A templomnál... - fogaim önkénytelenül csikordultak meg. - Egy mélységi követői az Úr házában...
- Köszönjük. - búcsúzott el a kultistától mosolyogva az apáca is, aztán halkabbra véve a hangját sötéten pillantott a templom tornya felé. - Remélem árnyaltabb a helyzet ennél. Nagyon remélem...
A templomba érve kisebb tömeg fogadott minket, akik éppen az istentisztelethez készültek. Maga az épület hibátlan volt, mintha az egyetlen épen maradt fa lett volna egy Abaddón tüzében elégett erdőben. Betudhattam volna az Úr védelmének is, de valami azt sugallta nekem, hogy nem ilyen csodálatos a helyzet.
A pap minden aspektusában a megcsúfolása volt az Egyház szent kötelékének. Hivatalosan felszentelt miseruha helyett a fővárosi mágusok talárját viselte, latinja pedig rosszabb volt, mint az enyém – noha abban sem hittem, hogy ez lehetséges. Bűnösnek éreztem magam már csak attól, hogy végig ültem a gúnyos színjátékot, ami a szertartás volt és szinte levegő után kapva sóhajtottam fel, ahogyan vége lett. Ideje volt felelősségre vonni a nőt, aki ezt a cirkuszt misének merte beállítani.
Odasétáltam a pap...nőhöz
- Laudaetur! Elnézést, nővér, nem akarom zavarni, csak gyónni szeretnék.
Andromeda kisasszony nem szólalt meg, csak a maga földöntúli módján biccentett a nő felé.
- Laudetur, soror. - csatlakozott Gloria nővér is még több latinnal, ami láthatóan teljesen összezavarta az ál-papnőt.
- Kihez van szerencsém? - kérdezte kissé ijedten.
- Menekültek vagyunk, akik túl sok rosszat láttak és túl sok rosszat kellett tenniük. - szegtem le a fejem és reméltem, hogy a hazugság miatti arcpirulásom bűntudatnak tűnt a szemében. - Egy gyóntatófülke magánya könnyítene a lelkemen.
A nő körbenézett a templomban, mintha még a gyóntatófülke helyével sem lett volna tisztában, de végül sikerült kiszúrnia így sietve arra felé intett.
- Persze...erre. Tessék. - mondta és beült, véletlenül vagy szánt szándékkal, de a neki szánt helyre. Beléptem utána a fülkébe és igyekeztem a lehető legtávolabb maradni a rácsos ablaktól, hogy ne vehessen észre az arcomon semmi árulkodót.
- Tudja, nővér... - kezdtem bizonytalan hangon. - … két napja dél lerombolta a falumat. Aztán megjöttek az északi lovagok, de... - az ajkaim megremegtek és a hangom kis híján elcsuklott. Még mindig nehezen hazudtam, de próbáltam hihetőre összerakni a sztorit, hogy kiprovokáljam a nőből a kellő reakciókat. - ...az egyikük megpróbálta megrontani a húgomat. Nem hagyhattam, meg kellett állítanom... De... Nem akartam megölni. - kis szünetet tartottam. - Már... már úgy érzem, senkiben sem bízhatok igazán. Mintha mindenki csak szenvedést hozna... Bűn ez, nővér?
Kis ideig nem is érkezett válasz a túlsó oldalról.
- Nos...ölni...bűn. - mondta nem túl magabiztosan. - Azonban néha megkívánja a helyzet, hogy kiálljunk magunkért és megvédjük azokat, akiket...fontosnak...tartunk. Vezekelj érte és eltűni...vagyis feloldozlak a bűneid alól.
Kicsit olyan érzés volt, mintha egy novícia lett volna, aki a gyónás szövegét sem memorizálta tökéletesen és az első napját töltötte volna a templomban.
- Nővér... jól érzi magát? - vontam fel a szemöldököm. Itt volt az ideje átmenni támadásba.
A nő azonnal válaszolt.
- Igen. Folytassu...egy pillanat, akkor te megszöktél a hadsereg elől? - hangzott a gyóntatófülke másik oldaláról egy kérdés.
- Nos, igen. Tudom, hogy a gyávaság is bűn... - feleltem, de közben magamban tovább szitkozódtam. A lovagi eskü szigorúan megtiltotta a hazugságot, mégis az Úr újra és újra arra az útra vezetett, hogy meg kellett tegyem.
- Nem ez bámulat...vagyis ez volt a helyes döntés, emiatt ne eméssze magát. - hangzott a majdnem elhamarkodott válasz, majd a nő óvatosan kinyitotta a gyóntatófülke ajtaját.

- Valóban? - kérdeztem a tőlem telhető legnagyobb lelkesedéssel.
- Persze, ha ettől szomorú vagy, akkor csak magadat hátráltatod a céljaid elérésében. - felelte szinte kutyafuttában, mielőtt kilépett. Rosszallóan összevont szemöldökökkel követtem, társaim azonban nagyon helyesen az útját állták.
- Nővér? Végeztek? - kérdezte érdeklődve az apáca. - Nem akarja megáldani?
Sietve hozzájuk léptem, hálásnak szánt arccal.
- Köszönöm, nővér. - egy lélegzetvételnyi szünetet tartottam, meglepődést tettetve pislogva körbe. - Siet valahová?
A nő arcára őszinte rémület ült ki, elsőre a szava is elakadt de aztán megköszörülte a torkát.
- Igen...sok még a ...dolgom. - mondta, majd hátat fordított nekünk és sietős léptekkel hátrafelé igyekezett.
- Várj. - Andromeda hangja olyan volt, mint mennydörgés a felhőben és az alázat legkisebb jele nélkül, parancsként lépett a nőhöz. - Segíts nekünk.
Gloria nővér csatlakozott a félangyalhoz, szemeim azonban ekkor vették észre az eddig háttérbe húzódó Araelt. Nagyon büszke volt a szárnyaira, talán itt volt az ideje bízni benne.
- Várjatok! A nővér az Úr szolgája, nem akadályozhatjuk a dolgában. - erőteljes pillantást lövelltem a két nő felé, remélve, hogy értik a jelzést. A hamis papnő eközben riadtan lépett egyet hátra.
- Miben...?
Andromeda kisasszony már nyitotta a száját, de végül összezárta tökéletes ajkait. Nála sikerült elérnem, hogy bízzon bennem.
- Nem, az várhat.
Gloria nővér már kétkedőbb volt, de egy kérdő pillantással ő is hátralépett, a nő pedig csak sietve bólintott és kiviharzott a templomból.
Arael ekkor látta idejét közbeszólni.
- Az összes papotok ilyen esetlen?
- Arael. - fordultam a nefilim felé, tekintetem az övébe fúrva, hogy ne a napbarnított karokat nézzem. - Meg tudod oldani, hogy a tetőkről észrevétlenül kövesd? Biztos, hogy nem pap.
- Tényleg nem pap. - Az apácát különösen rosszul érinthette a színjáték, végülis az ő szent, krisztusi hivatását csúfolták meg a kultisták. Arael magabiztosan bólintott.
- Mindjárt viszsajövök.
A nefilim elégedetten kinyújtóztatta a szárnyait és mormogni kezdett a félangyalok recsegő-ropogó nyelvén, amitől szárnyait ugyanaz a fénylő bevonat ölelte körbe, amely Andromeda kisasszony égi lándzsáját is alkotta. A fény egy páncélszerű szerkezetté állt össze, ami úgy vette körbe Arael szárnyait, mintha csakis arra készültek volna.
- Ez az én lelkem kivetülése: Jonah.
Aztán csapott egyet a szárnyaival és a magasba emelkedett. A szárnyaival úgy szelte az eget, akár egy madár, vagy mint egy keresztes a nevét viselő Arael arkangyal áldásával. A templom tetejéig repült, és az egyik ablakon mászott ki, hogy minél kisebb feltűnést keltsen – rendkívül bölcsen.
Ahogy egyedül maradtunk a templom nyugtató csendjével a nefilim felénk fordult.
- Ezek az emberek... önmaguk?
- Jó kérdés. - felelte Gloria nővér és egyet tudtam érteni vele. Valóban jó kérdés volt. Nem akartam elhinni, hogy ennyi jó keresztény hajtott fejet egy mélységinek, de… Ha őszintén belegondoltam érthető volt a helyzetük. Gyámoltalanok voltak, a királyság, de még az egyház sem fordított rájuk elég figyelmet. A kultusz csak kihasználta ezt, mint a piócák a friss sebet.
- Lehet találtam valamit. - szólalt meg Gloria nővér, amire felé kaptam a fejem. A misén használt imakönyvet tartotta a kezében, és egy feltehetőleg abból származó lapot. Arael ebben a pillanatban ért vissza, kipirulva és zihálva, mint a katonák az erőltetett menetek után.
- Egy házba ment. Egyszerű kis lakás, pár utcányira innen. Meg is tudom mutatni.
Tehát volt egy helyünk. egy kezdőpontunk. És ahogy az apáca kezében tartott papírra néztem – egy üzenetünk is.
"Le ne merjetek ma este feküdni"
De vajon nekünk szólt, vagy az imakönyv eredeti tulajdonosának?

Felhasználó profiljának megtekintése

35 Re: Küldetés: Ludum finita est... on Szer. Szept. 26, 2018 10:53 pm

Lance Kalver

avatar
Tünde Zsoldos
Tünde Zsoldos
Csendben haladt előre a karaván, csendben voltunk, elgondolkozva emésztettem a napot és annak történéseit. Végül aztán ránk esteledett, és a karaván megállt, hogy a tündék tábort verjenek éjszakára. Miután egész nap semmi veszélyes nem került az utunkba, ez nem tűnt se rossz ötletnek, és végső soron rossz helynek se. Lefékezték a szekereket, leszerszámozták a lovakat, aztán elkezdték előkészíteni a tábort, az egyikük viszont még felajánlotta nekünk, hogy nyugodtan maradjunk csak a táborban, ha szeretnénk, úgy biztonságosabb.
- Köszönjük. - Bólintottam hálásan a meghívásra. - Segíthetek valamit? - Kérdeztem, hiszen ez volt a legkevesebb a vendégszeretet után. A vörös hajú druidalány rögtön kapott is az alkalmon, és befogott szekeret üríteni. Kicsit nehézkesen ugyan, mert féligmeddig csak udvariasságból ajánlottam fel, de ha így rám vetették magukat, nem volt mit tenni. Odaballagtam a szekérhez, amit mutattak, és engedelmesen pakolni kezdtem róla, ahogy mondták.
Kis idő múlva, ahogy a nap már majdnem lement, valaki belépett a táborba. Felállt a szőr a tarkómon, és azonnal kardot rántottam, hogy készültségben legyek. Egy sötét tünde volt az, egész jónak tűnő páncélban, fegyverrel, ami még nehezebbé tette, hogy megnyugodjak. Pár pillanat múlva azonban rájöttem, hogy erre nincs szükség, hiszen Craig ismerte a tündét, viszont a rossz érzés nem nagyon akart enyhülni, így nem engedtem le nagyon a fegyverem.
- Stephen? - Nézett rá Craig meglepetten, aztán elmosolyodott. - Te jó ég, te még egyben vagy?!
A sötét tünde visszamosolygott.
- Azt hittem már sose kerültök meg. - Válaszolt nevetve.
- Üdv... - Mondta Wyn magához híven kimérten. Közben a többi tünde közül néhányan odaérkeztek Stephen köré, köztük Kale és a két druida is.
- Eszerint Lily valóban a közelben van. - mondta Faelar némileg megkönnyebbülten.
- Igen. Ő és a többiek Joanesburgban várnak rátok, hogy egyesüljünk. - Válaszolt a sötét tünde, mire a tündék megkönnyebbült örömujjongásba kezdtek.
- Akkor végre eltűnhetünk erről az átkozott helyről. - Mondta már tárgyilagosan Kale.
- Igen. A város jól védett, így meg is tudtok pihenni, mielőtt elindulnánk vissza. Ott ki tudjuk találni azt is, hova, találtunk térképeket. - Erősítette meg a sötét tünde, azonban nekem nem szűnt a rossz érzésem, és szemernyi kétségem se volt afelől, hogy az új társunk miatt.
- Faelar - Fordultam oda az öreghez - Az öreg barátod nem látott a „furcsa szertartás” vagy mi közben ismerős személyeket? Mondjuk őt? - Böktem Stephenre. Nem tudtam megmondani, mi volt vele a baj, de hogy egyáltalán nem volt normális, abban egészen biztos voltam.
- Áh, egy kultista messze rosszabb. - Szólt közbe Wyn, miközben rám, majd a férfira nézett. - Na de ideje elfoglalni magam, miben segíthetek?
Stephen végignézett a táboron, közben pedig kelletlenül, de én is odamentem hozzá. Nem volt semmiben se másabb, mint amit vártam volna egy sötét tündétől, sötét haj, sötétebb bőr. A szeme furcsa volt, egyszerre tűnt fáradtnak és hihetetlenül energikusnak. Az öltözete egyszerű volt, fehér ing a díszítetlen bőrmellény alatt, és bőrnadrágot meg egy pár kopott cipőt viselt még. A jobb felkarjára egy tiszta fehér kendő volt kötve. Gyanús volt, de nem támadhattam le bármiért. Az oldalán egy sima rövidkardot hordott.
- Látom elég sokan lettünk. - Jegyezte meg.
- Megtettük, ami tőlünk telik. - Felelte Kale.
- Jó. - Mondta Stephen, majd sarkon fordult. - Visszamegyek a városba. Őrségváltás lesz, én pedig a városőröknek segítek védeni az utakat. Holnap találkozunk. - Mondta, és indulni készült, miközben Faelar kérdően nézett felénk.
- Őt nem... mire céloztok? - Húzta össze a szemöldökét.
- Várj csak! - Szóltam Stephen után, remélve, hogy megfordul, közben pedig Faelarhoz fordultam. - Tényleg nem érzi? - Kérdeztem hitetlenkedő és egy kissé helytelenítő hangon.
- Képesek bizonyos személyekkel szemben elfedni az aurájukat, Lance? - Nézett rám Wyn nagyon komolyan. Tudtam, mire gondol, és én is osztottam a félelmét.
- Nem tudom. Én se vagyok semmiben biztos, csak az ösztöneimben. - Néztem Wynre, majd Stephenre, ezután Faelarra, aki idegesen túrta a szakállát, ahogy válaszolt.
- Némi idegességet. Valami háborog, ennyit érzek. Nyugtalan.
Stephen közben megfordult és némán végignézett rajtunk.
- Ti nem idevalósiak vagytok, igaz? Itt a fronton természetes, ha nyugtalan az ember. - Mondta már szinte idegesítő hanyagsággal.
- Mikor kezdte el érezni az idegességet? Én is érzem, és pontosan akkor kezdődött, amikor tündénk belépett a táborba. - Valami nem volt kerek, és a végére kellett járni. Faelar csak bólintott.
- Jobb ha óvatosak leszünk akkor.
- Valóban. - Fonta össze maga előtt a kislány a kezeit - Olyat mondj, amit nem tudok... - Tette hozzá halkan, de flegmán - De a "természetes" nyugtalanság nem ilyen, ne is próbálkozz. Jól emlékszem, mit éreztem Tünde-erdő utolsó csatájában. Kérlek, szolgálj magyarázattal arra, ami történt. - Mondta szinte követelőzve. A férfi először értetlenkedett, majd a homlokára csapott, mint aki megvilágosodott.
- Á, tudom, mire gondoltok. Ez csak egy kis utórengés. Volt itt egy csata alig pár napja és én is részt vettem. Egy másik csapat, akikkel találkoztunk, ővelük fogtunk össze. Most ők is ott vannak. De tényleg mennem kell, sietek a jelentéssel. - Rázta meg a fejét, azonban én nem engedtem olyan könnyen neki.
- Mondom várj! - Léptem előre, és határozottan megfogtam a bekötözött karját, ha fáj neki, talán jobban odafigyel.
- Kik voltak az a „másik csapat”?
- Heh. - Horkantott közben Wyn elégedetlenül, majd rám nézett. - Azt ne mondd, hogy egy olyan találkozás rajtad hagyja a nyomát. - Mondta. Stephen megtorpant, ahogy megragadtam, de úgy tűnt, nincs jelentősége a szalagnak, nem fájt neki extrán.
- Vándor harcosok, akik az elesetteken segítenek. Azt mondták, ez a küldetésük, hogy jobb hellyé tegyék a világot. Ma is a város helyrehozásán munkálkodtak. Mi is besegítettünk egyébként. - Mondta hetykén, mintha ennyivel el lehetne intézni az egészet. Nagyon sablon volt, valami bűzlött még mindig.
- Próbáltak varázslatokat alkalmazni a sebesülteken? - Kérdeztem, igyekezve olyan hangnemet felvenni, aminek nem szívesen mond ellent az ember. Wynhez fordultam.
- Rajtam látod? - Kérdeztem kurtán.
- Oh, Holy Nature... Azt hiszed, én nem találkoztam még velük? Megpróbáltak Armaros oldalára állítani egy sikátorban! De nem ez a lényeg. Kezdem azt hinni, nem mindegyikük ugyanarra képes, és semmit sem javít a helyzeten a csapat felszabadító mentalitása. Emlékszel még, mint mondott Craig? Mi van, ha a két csapat ugyanaz? - Kétkedett, de nem értettem teljesen, mit akar, úgyhogy hagytam. Közben a férfi egyre ingerültebb lett.
- Nektek mi bajotok van? Persze, volt ott köztük egy druida, meg akik nálunk voltak druidák is segítettek. Fura szerzetek vagytok ti...
- Milyen érzés volt mellettük lenni? - Faggattam könyörtelenül.
- Semmi gond, én szeretek fura lenni. Bocs a gyanúsítgatásért, nem volt fair, elismerem. - Mondta Wyn könnyedén, mire a férfi kicsit lenyugodott, nem is értem, hogy ez hogy segített neki, de a hatás volt a fő. Közben Faelar közbeszólt.
- Itt a pusztaságon természetes, ha gyanakvó az ember. Ők csak most csatlakoztak hozzánk, Stephen. - Mondta békítőleg, mire a sötét tünde bólintott.
- Értem. Nos, fura. - Mondta, majd felém fordult. - Mert olyan magabiztosak voltak. És mégis mintha minden lépésük előtt megálltak volna gondolkodni. - Mondta, majd elfordult, és visszament oda, ahonnan jött. Megnyugodtam.
- Nem értem… - Morogtam halkan. Valami nagyon bűzlik.
- Igen, ez az. - Mondta közben Wyn - Ezek a dolgok még furábbak és nem jó értelemben. A helyetekben nagyon meggondolnám, letáborozom-e ma egyáltalán. - Fordította felém a fejét, de enyhén megráztam, talán nem is látta. De már szétpakoltunk, és különben is pihennünk kell. Vigaszképpen az öreg druida megveregette a lány vállát.
- Ne aggódj. Amíg én itt vagyok, a tündéket semmi bántódás nem érheti. A környék hemzseg a dögszagra előjött vadállatoktól. Menjünk vissza a táborba. - Mondta vigasztalóan, majd elindult. Hálásan néztem rá.
- Köszönjük. - Mondtam, majd szó nélkül újra viszonoztam Wyn pillantását, mielőtt visszaindultam. Itt sokkal többről van szó, mint ami nekem jól esne.
A tábor felállításával viszont azok, akik nem álltak meg bámészkodni, lassanként végeztek. Tüzet gyújtottak, és neki is álltak a vacsorakészítésnek. Valaki elkezdett zenélni, és többen táncra is perdültek, nekem viszont a katonatársaimmal ellentétben nem volt kedvem szórakozni, annál gondterheltebb voltam, viszont az étel illatára, ami kezdte belengeni a tábort, halványan elmosolyodtam. El is felejtettem, hogy legutoljára reggel ettem, és farkaséhes voltam, így felkeltem a földről, ahova letelepedtem, hogy a tűzhöz közel legyek, ahol hamarabb kaphatok vacsorát. Közben azt vettem észre, hogy Faelar odasétált hozzánk.
- Magány. - Szólalt meg szomorkás hangon. - Úgy tartják, a népünk szenved tőle. Kitaszítottként élünk őshazánkat rég magunk mögött hagyva, otthontalanul. - Mutatott a mulató csapatra - De valójában soha egyikünk sem volt igazán egyedül. Amíg a nyelvünket élő beszéli, amíg a hagyományainkat tovább viszik, lesz olyan, aki magán fogja viselni a tünde nevet. S amíg így lesz, a világ emlékezetéből eltűnni nem fogunk. Ez tesz néppé egy népet. - Mondta, majd elhallgatott. Szó nélkül magam elé meredtem.
~ Egészségedre ~ Gondoltam ~ De ezzel szerinted én tudok most mit csinálni? ~ Dohogtam magamban, de hangosan nem mondtam ki, csak csöndben vártam a vacsorámra.

Felhasználó profiljának megtekintése

36 Re: Küldetés: Ludum finita est... on Pént. Szept. 28, 2018 3:02 am

Tertullius

avatar
Felszentelt Inkvizítor
Felszentelt Inkvizítor
Hiába kutattuk a két öreg táborát, semmit nem találtunk. Módszeresen távolíthattak el mindent, mi pedig nem voltunk elég ügyesek, hogy nyomot, vagy bármit találjunk, amiből kiindulhatunk – ennek ellenére, nem volt kétségem afelől, hogy ezek a bizonyos „banditák” tették. De hogy tudtak ilyen észrevétlenül közlekedni? Nem tehettünk mást, minthogy elindultunk a város irányába, amerre a korábbi nyomok vezettek. A folyó mentén haladva lassan el is érjük a várost, és az azt körbevevő apróbb facsoportokat. A távolban egy gát, ami a közeli malomhoz duzzasztja a vizet.
- Nem kéne megállnunk? - kérdezi meg hirtelen Hum, kissé zavarodottan. Eddig is gyorsan változott a hangulata, de a haladásban mindig egyetértett. Mi lelte most?
- Miért kellene? - kérdezek vissza.
- Rossz előérzetem van… - morogja. Mintha adnék rá. figyelmen kívül hagyva folytatjuk az utunkat. Ekkor tűnnek fel a távolban a csónakok. Csak nem…? Nem, ezek egyszerű halászcsónakok, kint a vízen, tele emberekkel. Maga a város – merthogy innen már azt is megtudjuk csodálni – békésnek tűnt, ráadásul megnyugtató módon a vörös zászló lobogott rajta. Nem tudom tovább kutatni a tájat, mivel a közeli kis facsoportból hang szűrődik ki, mire pedig odakapom a szememet, már látom a felénk bandukoló csontvázat. Előhúzom a kardom, és csak reménykedem abban, hogy nem kell a szent képességeimmel lelepleznem magam. A társam is kardot ránt, és elkezdi a farkasszem nézést a csontvázzal.
- Tudsz harcolni? - kérdezem Humtól, bár nem bízom abban, hogy őszinte választ azt. Mégiscsak bevált volna az előérzete?
- A gennyedző pokol legmélyebb bugyrába fogom taszítani. - fenyegetőzik hátrálás közben. Csak a szokásos.
Jómagam is felveszem a védekező testtartást, és hátrálni kezdek, majd intek a társamnak is, hogy tegyen így. Egy csontváz nem lehet akkora ellenfél, de jó alkalom lehet kideríteni azt, hogy mire képes Hum. Miközben hátrafelé lépkedem, a földből egy csontváz bukkan elő, derékig mászik ki, és a kezében lévő karddal felém döf. Egyszerűen ellépek a csapás elől, majd kiütöm a kezéből a fegyvert, és a koponyáját eltörve végre örök nyugtot adok szerencsétlennek. Közben a társam is legyőzi a kellemetlenkedőt – előbb a földre küldi, majd a talpával összezúzza a koponyáját.
- Meg kell találnunk a nekromantát, aki megidézi őket. Hum, itt vagy? - kérdezem, hiszen az előbbi megszólalása alapján nem biztos hogy lélekben is köztünk jár.
A semmiből jelenik meg a csontváz a hátam mögött. Hallom a zajt, és a hang alapján tudom azt is, hogy mi lehet az, de nagy valószínűséggel nem érkeztem volna már hárítani a támadását. Szerencsére Hum csakugyan tudott valamit. Mire hátrafordultam, már csak a darabokra törő csontvázat látom, miközben társam a hátára nyomja a kezét.
- Ezt mi volt? - kérdezem csodálkozva. Nem valami egyszerű mágiának tűnt. Talán egy szent képesség volt, hogy ilyen könnyedén végzett az élőhalottal? Nem, azt észrevettem volna. – És miiért pont most jönnek elő? Ha ezt a trükköt eljátszanád a másikkal is, egyszerűbb dolgunk lenne... - mutatok az újabbra, ami épp most érkezik, szintúgy az erdő felől. Ezúttal egy zombi az. Szerencsére lassú dögök ezek, van időm Humra figyelni.
- Jó vicc...nem lehet ezt olyan gyakran használni. - mondta kissé lihegve, mintha elfáradt volna tőle -   Léteznek kóbor élőholtak is. Csatatereken gyakran megesik. Nem biztos, hogy irányítja őket valakit. A kóbor élőholt akkor jön elő, ha meglátja a célpontját. Akkor rátámad és megöli...legtöbb esetben.
Ekkor ért oda a társamhoz a zombi, aki inkább kitér mellőle, és hozzánk húzódik közelebb. Ügyet sem vetve rá folytatom.
- Miféle varázslat volt ez?
- Majd utána. Van fontosabb dolgunk is ami miatt aggódhatunk… - mondja, és nem véletlenül. A zombi most engem vett célba. Úgy döntöttem ideje átvenni a kezdeményezést. A feje felé indítok egy haránt irányú vágást, amivel le is vágom a fél állkapcsát – ő pedig cserébe az egyik karomra sóz rá egy nagyot. Szerencsére csak egy tompa ütés, nem vérzik, a további támadások elől pedig könnyedén hatra szökkenek. Taktikát váltok. Megvárom míg a buzogányával – mert egyébként azt viselt…a papok jellegzetes fegyverét – lesújt, és hagyom hogy a lendület tovább vigye a kezét miután kitértem előle, majd egy határozott vágással lemetszem a testéről azt. Mikor az a porba hull, felkiáltok:
- Most! - a társam érti a célzást, megindul, és levágja a fejét, amitől a zombi azonnal összeesik. Nem nyugodok meg, tovább szemlélem az erdőt, ahonnan jöttek, és nem eredménytelenül. Most egy szellem bámul meg minket, ám mielőtt bármit is tehetnénk, elrepül vissza a fák közzé. Biccentek a társam felé, hogy szép munka, majd elindulok az erdő felé, a társaimnak pedig intek, hogy kövessenek. Most pedig kérdezhetek.
- Nem hiszem, hogy ezek csak úgy kóborolnának. Honnan tudsz róluk ennyit? - szólítom meg Hum-ot.
- Az maradjon az én titkom.   - hangzott a tömör válasz - Egyelőre annyit mondok, hogy nem akarom őket látni.
Kérdeznék még, de nincs idő, közben beértünk az erdőbe, ahol újra meglátjuk a szellemet. A fák között áll, kis ideig „szemez” velünk, majd elhalványul, és köddé válik.
- Képes vagy érezni az élőhalottakat, vagy a nekromantákat? - kérdezem, hisz ha már azt nem mondja el honnan tud mindezekről, legalább azzal legyünk tisztában, hogy mire képes, mind a saját, mind az ő érdekében.
- Csak a mágiát magát. De előholton túl mást nem éreztem. Ezek itt voltak, vagy messziről küldték őket ide.
- Nem tudsz tehát semmilyen nyomot adni, ami alapján megtalálhatnánk őket? - kérdezem még azért reménykedve. Igazat mond vajon?
- Sajnos nem. De a tény, hogy itt élőholtak bóklásznak, elég nagy gond már önmagában. - Mint ahogyan a titkolózásod is.
- Egyetértek. - bólintok azért rá egyet. Zaj. Nem is akármilyen, ez csatazaj, méghozzá az országút felől. Rajtakaphatjuk a kultistákat? Elindulok a hang forrásának az irányába, majd a fák közül kiérve egy férfit látok, aki csakúgy egy csontvázzal harcol – egy csáppal. Kultista, nem kérdéses, vajon a banditák közül? Ennél jobb lehetőség nem lesz arra, hogy a közelükbe férkőzzek. - Hum, ugye nem ismer rád, ha meglát? Odamegyünk, és segítünk neki. Mi ketten leszünk a társammal a zsoldosok, te pedig valami gazdag kereskedő, akit épp a városba kísérünk. Majd én beszélek. - intek a társamnak is, majd kivonom a kardom, és elindulok a harc felé. Ha elég gyorsan otthagyom Hum-ot, nem ellenkezhet.
- Segítünk! - kiáltom a „bajbajutottnak”. Egyszerűen ejthettem is volna rajta egy nem halálos sebet, de félek, hogy azzal a többi kultistát is magamra uszítom, vagy a végén még kiderül, hogy nem tud semmit. Ha van egy kis szerencsém, így belülről ismerhetem meg őket…
- Ne féljetek, bátor utazók! Ez semmiség. - Válaszol, és nem alaptalanul. Néhány csapással széttöri a gyenge élőholtat. Ezután eltüntette a kezét, és felénk fordult. - Veszélyes ilyen területen az erdőben bóklászni. Maradjatok az úton.
- Nekünk sem okoztak akadályt, korábban már ránk támadt néhány. Azért jöttünk beljebb az erdőben is, hogy megnézzük, nincs e veszélyben valaki. Henrik. - nyújtok egy kis tettetett bátortalankodás után kezet. - Zsoldosok vagyunk, épp a városba kísérünk egy pénzest - halkítom le a hangom bizalmasan - jól jött a megbízás, nem akartunk beszállni ebbe az embereket megnyomorító háborúba...
Nem felel, mereven néz ránk előre. Rosszul kezdtem volna el? Nem, egy kis hezitálás után megszólal.
- Az mindig jól jön. Itt találni fogtok, a városnak jól jönnek a katonák, akik védik. Én is őr vagyok. Az utazókat védem és kísérem el a városig. Velem tartotok? - nem említette a nevét. Miért?
- Szívesen, együtt erősebbek vagyunk. Mi volt az a dolog a kezeden? - kérdezem ártatlanul.
A férfi ekkor reflexből a mellére csapott.
- Én a földre szállt angyal, Omega katonája vagyok. Ő segít engem és társaimat, hogy a világot járva védelmezzük azokat, akik nem képesek magukat megvédeni. - vágta rá minden hezitálás nélkül. Milyen kis büszke arra, hogy eretnek. Elkerekedett szemekkel hallgatom.
- Egy földre szállt angyal? De akkor ti az egyházhoz tartoztok...azok meg nem tudnak mást, csak ölni egymást, és sanyargatni aki nem akar részt venni a háborújukban… - szomorodom el. Faék egyszerűségű ez az ember, könnyű kicsalogatni belőle a válaszokat.
- Egyház?- háborodik fel a férfi - Nem, mi egy teljesen új sereg vagyunk. Egy célunk van: segíteni másokon. Ha nem hiszed, nézd meg te magad! - mutat a város irányába. Észak lobogója még mindig ott. Várjunk csak…ezek északnak segítenek? De hiszen őket is lemészárolták az előző helyen…Vajon segítség fejében fészkelték be magukat, hogy aztán könnyebb legyen hátba szúrni a városban állomásozókat?
Újra mosolyogva nézek előbb rá, majd a városra, hadd lássa, hogy örülök.
- Ez csodálatos...végre valaki, aki nem a saját hasznáért csinálja, amit csinál...
A férfi bólintott, majd a homlokához emelte a kezét.
- Északkelet, három utazó zsoldossal. - kicsit várt, majd magában bólintott egyet és intett, hogy kövessük. Mi ez, valamiféle kommunikáció? A város látképe nagyon rosszul festett. A falakon látszott, hogy megélt már jó pár ostromot, több helyen is törmelékből áll mindössze, nem beszélve az előttük összedőlt ostromtornyokról. Nem volt pénz a felújításra, úgy tűnik. A kaput eredetileg elzáró szerkezet kiszakadt, így most egy fából eszkábált ajtó védi mindössze. Két őr áll a tövében, a város színeiben.
- Kit találtál, Francis? – kérdezte az egyikük. Legalább kiderült a neve. Hagyom, hogy ő mutasson be.
- Katonák, akik munkát keresnek.
- Az mindig jól jön. Ki tudja, a mocskos déliek mikor akarnak visszajönni. – a város színe, mégsem bánja a háborút. Vagy csak fél azoktól, akiké most épp a város, azért beszél így? Felénk fordul. – Hogy szólíthatlak?
- Henrik. - nyújtok kezet az őrnek. - És valóban, épp nincs feladatunk. Bár idefele úton Francis beszélt valamiről, ami nagyon megtetszett...
- Ennek örülök. Majd a városban eldönthetitek. - bólintott rá az őr, majd lendített egyet a kezével, hogy mehetünk.
- Eddig kísértelek titeket. A városban könnyen megtaláltok bármit amit kerestek. - mondta Francis búcsú gyanánt.
- Köszönjük. - mosolygok rá még egy utolsót Francisra. Legalább nem tudták meg kik vagyunk - ha tényleg mészárlást kezdenek, úgy nem lesz problémám azzal, hogy engem is célba vesznek majd. Remélem senkinek nem jut eszébe megmotozni, mert gyorsan feltűnnének a köpenyem alá elrejtett fegyverek…
Ahogyan bemegyünk a kapun, egy furcsa alakra leszek figyelmes. Ott ült a kapu melletti házikó tetején, minket bámulva. Nem átlagos ember volt. Bőre barna volt, de nem annyira, mint a nefilimeké. A ruházata azonban nagyon hasonlított arra, amit korábban láttam azon a néhányon, akikkel találkoztam. Állom egy darabig a tekintetét, majd végül megunhatta a farkasszemet, mert lehuppant mellénk a földre. Tökéletes német kiejtéssel szólalt meg, egyértelmű tehát, hogy csak hasonlítani akart a félangyalokra.
- Szóval, vérre szomjazik a kardotok, jól hallottam? – néz ránk ravaszul. Érzem a csapdát, és nem tervezek belesétálni.
- Vérre? Nem. De ha vér kell ahhoz, hogy ne harcoljunk értelmetlenül tovább feleslegesen, akkor elbír egy kicsit... - válaszolom. A férfi erre közelebb lép. Ahogyan csökken köztünk a távoság, úgy kezdek érezni belőle egy nagyon furcsa mágikus aurát. Még csak koncentrálnom sem kellett ahhoz, hogy érezzem, és hogy értelmezzem: fuss. Nem figyeltem azonban rá, bármennyire is kényelmetlen volt.
- Ennek örülök. Minden harcosnak így kéne gondolkoznia. - válaszolta - Szóval, ti miféle katonák vagytok?
- Zsoldosok. Eddig elkerültük a háborút azzal, hogy kisebb munkákat vállaltunk el, főleg kísérgetést. És te ki vagy? - kérdezek vissza, mire egy színpadias meghajlás a válaszunk. Ennek is baj lehet a fejében, de mit várunk egy kultistától.
- Az én nevem Delta, Észak Csillaga, Omega Negyedik Vezére. És szívesen látlak titeket a falakon belül. - mondta, majd a fegyvereinkre kúszott a tekintete- Jó kis fegyverek. Használni is tudjátok őket?
- Henrik, bár talán már hallottam. Nem annyira jól, mint ti azokat a csápokat vagy mi az - nézek itt rá kérdően és tartok egy kis szünetet - de elboldogulunk velünk. Omega? Keveset hallottam még róla... - próbálok annyi információmorzsát összeszedni, amennyit csak tudok. Gyanakvó szemmel néz minket egy darabig erre a kérdésre, de végül feladja, és elfordul.
- A kiképzőteret a város alsó végében találjátok a fal tövében. Ott érdeklődjetek. - mondja, majd hanyag léptekkel tovább áll. Végre úton vagyunk a megoldás felé - még ha veszélyes is ez az út.

Felhasználó profiljának megtekintése

37 Re: Küldetés: Ludum finita est... on Szomb. Szept. 29, 2018 8:40 pm

Azt hiszem elegen borzoltuk már mindenki idegeit, induljon az új kör. Ismételten várok mindenkit egyeztetésre.

//Aki nem írt, a következő körben feltétlenül pótoljon, mert ha feltorlódik nagyon nehéz lesz behozni.//

Felhasználó profiljának megtekintése

38 Re: Küldetés: Ludum finita est... on Csüt. Okt. 04, 2018 5:44 pm

Gloria

avatar
Felszentelt Apáca
Felszentelt Apáca
Kristin nővér elhülve olvasta el a papírfecnit, amikor odaadtam neki.
- Ez... Ez nekünk szól, vagy...?
- Mi lesz ma este? - kérdezte Androméda is, mintha a papír választ tudott volna adni a kérdéseire.
- Nem tudom. - válaszoltam egyszerre mindkettejüknek. Nem tudtam elképzelni az álpapról, hogy ezt ő rejtette volna ide nekünk, de ha nem ő volt, akkor nem szólhatott nekünk. Visznont másnak sem szólhatott. Nagy levegőt vettem.
- De az óvatosság nem árt. Én nem hiszem, hogy szeretnék ezek után lefeküdni.
Volt még egy élénkítő italom szerencsére ilyen esetekre. Ez után Araelre néztem majd jelentőségteljesen Kristinre, hogy mint vezetőnk mondja meg a következő lépést. Bár sosem állapodtunk meg abban, hogy ő lesz a főnök, Fényes Hildegard sírjánál eleget bizonyította már a rátermettségét, hogy ez ne is legyen kérdés.
Arael a papírra pillantott.
- Talán inkább amíg itt vagyunk...este előtt kéne végezzünk mindennel? - vetette fel, de hallottam a hangján, hogy mégis mennyire tartotta ezt megvalósíthatónak.
- Az lehetetlen. - sóhajtott Kristin nővér. - Úgy tűnik az egész város az ellenségünk, viperák vermében járunk. Egyetlen elhamarkodott lépés a halálunkat is jelentheti.
- Hová ment a papnő? - kérdezte Androméda Araeltől.
- Ez az egyetlen nyomunk. - motyogtam, miközben a zsebembe tömtem a papírt az imakönyvet pedig visszatettem a helyére.
Arael a templom oldala felé mutatott.
- Innen nem túl messze, alig két utcányira egy kis házba láttam bemenni. Sima lakóháznak tűnt innen, olyasmi, amiket a városokban építenek. - mondja, mintha valami tankönyvet idézett volna az emberi építészetről.
- Láttál valakit még a házban vagy körülötte? - kérdezte a keresztesnővér is.
- Pár járókelőt, de innen egyik sem látszott veszélyesnek.
Kristin leült egy padra és látszólag mélyen a gondolataiba merült.
- Ha jól sejtem Andromeda kisasszony a direkt megközelítést tartja a legcélravezetőbbnek. Viszont, ha nem sikerül elérnünk, ami akarunk úgy nagyon könnyen véget érhet számunkra a dolog.
Androméda felkapta a fejét a kijelentésre.
- Lelepleződhetünk...? - kérdezte félig meddig meglepetten, majd rám nézett, mintha tőlem várná, hogy valami új tervvel rukkoljak elő.
- Nem tudjuk hányan vannak bent. - érintettem össze az ujjaim. Ha rájuk törünk komoly túlerővel találhatjuk szembe magunk.
Lehunytam a szemem.
- De úgy tűnik itt a kultisták annyira a mindennapok részei, hogy azt se tudom, hogy kéne nekifognunk a feladatnak. - tártam szét a karjaim. Egy ellenséges kultusz felszámolása egy dolog volt, bár ahhoz is kevésnek éreztem négyünket. Ha viszont a civil lakosság is ellenáll, akkor a helyzetünk nagyon könnyen válhatott valóban súlyossá.
- A feladatunk az, hogy meghatározzuk az erejüket. - Kristin szórakozottan elkapta az egyik hajtincsét ami elszabadult a praktikus kontyból és csavargatni kezdte. - De az nem megy úgy, ha csak a felszínt kapargatjuk. Valahogy a vezetőikhez kell jutnunk.
Mind elgondolkoztunk, majd legnagyobb meglepetésemre Androméda kiáltott fel, de úgy, mint aki éppen most kapott egy apró szikrát az isteni világosságból.
- Kristin Angelika, te előre látod a végkimeneteleket! - fordult felé hirtelen.
Döbbenten néztem Adára, majd Kristinre. A végkimeneteleket? Mint valami jósképesség? Az Egyház berkein belül még csak nem is hallottam ilyesmiről soha.
- Tényleg? Hogyan? - kérdeztem, és ahogyan körbenéztem láttam, hogy Arael is hozzám hasonlóan meg volt döbbenve. Nem hittem volna, hogy a nefilim férfit bármivel is meg lehetett lepni.
- Ez egy elég ritka adottság. A mi klánunkban talán két ember birtokol valami ehhez hasonlót...sajnos én nem vagyok köztük.
Kristin nővér jól láthatóan zavarba jött, de gyorsan leküzdötte és megköszörülte a torkát.
- A lehetőségeket látom előre, de azokat is csak lépésenként.
Még mindig kérdőn néztünk rá, így a nővér végül beadta a derekát.
- Azt hiszem javunkra válhat, ha tisztában vannak azzal, mire vagyok képes. - mondta végül a lovag szerényen, majd felállt és a homlokához érintette a nyakában lévő, egyébként gyönyörűen kidolgozott keresztet.
- Képzelőerő angyala, Haniel.
Néhány másodpercig semmi sem történt. Aztán Kristin nővér egyszercsak nekiiramodott, és megpróbálta állba vágni Araelt, aki kitért és buzogányt rántott, mint a harcos papok szokták. Androméda ösztönösen megidézte a lándzsáját, de egyelőre kivért. Kristin nővér mintha látta volna előre a mozdulatot (és már tudtam, hogy látta is), így kivédte a pajzsával Arael csapását, majd egy mozdulattal is vette a nefilimtől a fegyvert. A férfi arcán harci láz tükröződött, a tekintete szinte lángolt, majd az öklével ütött a lovagnő sisakja felé. Kristin ekkor további harc helyett egy dobással megfordította a buzogányt a kezében (amit én alig bírok el), és a markolatával előra nyújtotta a fegyvert Arael felé.
- Ha jól gondolom te egy harcos vagy, Arael. Egy harcos pedig nem bízik senkiben, míg meg nem tapasztalta hogyan is küzd. - mosolyodott el a lovagnő halványan. - Amennyiben megsértettelek, úgy mélységesen sajnálom. De azt hiszem nem hagytam több kérdést. - azzal visszaadta a félangyalnak a fegyverét és visszahátrált a padhoz. - Haniel a belső világok és képzelőerő angyala. El tudom képzelni a következő pár lépésemet, de csak bizonyos távolságig. Ha nem tudok semmit az ellenfélről úgy a képzeletem tévútra is vezethet - ahogyan most is majdnem. Azt az ütést nem láttam jönni, ha Arael le akart volna sújtani rám elég lett volna kissé közelebb lépnie.
- Bámulatos. - jegyeztem meg. Ez tényleg segíthetett, de arra ezek szerint nem  volt jó, hogy megnézzük mi van a kultistákkal odabent. - Viszont így valóban kénytelenek leszünk beépülni. Menjünk be a nő után kérjünk menedéket és segítséget, hogy letelepedhessünk itt.
Arael egy pillanatig csendben nézett Kristinre, aztán elvette a buzogányt.
- Tudod, sokban hasonlítunk. - vigyorodott el a nefilim. - Én is jobban szeretem, ha a tetteim beszélnek magam helyett. - mondta, majd felemelte az öklét. - Ami ezt illeti, nos...én és a húgom elég különösek vagyunk. Az égi vértjeink, a harcos lelkének megtestesülése nálunk önmagában szinte semmit sem ér. Hogy mégis képesek legyünk küzdeni, más fegyverekkel is megtanultunk bánni. Ezek közül az egyik az öklöm.
Nagyot szusszant, majd lelkes mosollyal eltette a fegyverét.
- Akkor, indulunk?
Kristin bólintott.
- Induljunk. - majd rám pillantott. - Bár lehet ezúttal valaki rátermettebre bíznám a beszédet. - mosolyodott el bocsánatkérőn.
A kérésre szédülni kezdtem és görcsbe rándult a gyomrom. Nem tudom milyen fals benyomást kelthettem a többiekben, mikor én sem voltam jobb beszélő, kifejezetten nehezmre esett másokkal kapcsolatot teremteni. Ezért sem nagyon voltak barátaim. Ugyanakkor amit kellett azt meg tudtam játszani. Meg tudtam játszani a kedvességet, a lelkesedést, azt is hogy elesetten menedéket keresünk, bármennyire is úgy éreztem, hogy az összes szervem távozni akar a számon át. Végül mégis bólintottam-
- Igyekezni fogok.
Majd elindultam kifelé a templomból.
Az utcán a korábbinál kisebb volt a nyüzsgés. A nap végére már mindenki elfáradt a helyreállítási munkákban, de még összeszedték az utolsó erejüket, hogy hasznossá tegyék magukat a közösségért. Ők vajon le mertek feküdni ma éjjel?
Arael mutatta az utat a szűk kis belvárosi utcácska felé, ahol az álpap lakott. Valaha szép környék lehetett ez, több emeletes házakkal, és parányi erkélyekkel, ám most a nagyrészük viharvert volt és látszólag teljesen lakatlan. Nem jöttek szembe túl sokan, néhányan fehér kendőt viseltek, mások pedig nem, de senki sem figyelt fel ránk, és senki sem próbált meg minket követni, már amennyire én észre tudtam venni az ilyesmit. Persze sosem lehetett tudni. Arael végül megállt egy két emeletes ház ajtaja előtt, és rámutatott, hogy megérkeztünk a célunkhoz.
- Talán jobb lenne, ha te készenlétben maradnál. Ha bármi rosszul alakul odabent nem szeretnénk, hogy bárki kijusson és figyelmeztesse a kultusz vezetőit. - fordul a félangyal felé Kristin. Arael biccentett, majd szárnyat fordított nekünk, és az utcákat kémlelte a sarokból.
Most rajtam volt a sor. Megigazítottam a hajam, vettem egy nagy levegőt, majd biccentettem a lányok felé és udvariasan bekopogtam. Az ajtó mögül halk dobogás hallatszott, majd nyikorgó, fémes hangot, mintha valaki egy nagy reteszt tolt volna odébb. Kisvártatva kinyílt az ajtó és a korábban látott nő nézett ki rajta.
- Ki az? - kérdezte álmosan. Kristin kissé esetlenül roskadt térdre mintha már nagyon kimerült lett volna. Picit túljátszotta talán a szerepét, de belefért. Ada is lehajtotta a fejét, majd úgy tett mint aki botladozna, utánozva a lovagnőt.
- Elnézést a zavarásért, nem tudtuk hogy ön az... Csak... Azt mondták itt segítenek. Szeretnénk menedéket kérni a városban.
Amikor megismert minket ijedten bámult ránk alig egy röpke másodpercig, majd ránk csapta az ajtót. Ez után már csak a dobogását hallottuk. Nem voltam benne biztos, hogy működni fog a terv, de azt nem gondoltam volna, hogy ennyire csúfosan kudarcot vallunk.
- Arael! Menekülni próbál! - szólt hátra erélyesen Kristin, aztán belökte az ajtót. - Andromeda kisasszony, kerülje meg a házat, hátha van hátsó kijárata! Gloria nővér, jöjjön velem! - majd a nyomába eredt, én pedig loholtam utána.
A lány a lépcsőn rohant felfelé. Nagyjából sikerült lépést tartanunk vele, bár ő is, és Kristin nővér is messze jobb kondiban voltak mint én. A lovagnő különösen, hiszen őt még a páncélja is lassította. Fent az álpapnő az erkély felé vette az irányt, hogy azon át szökjön ki, de szerencsére Arael már várt rá odafent. A lány megtorpant, és idegesen nézett végig rajtunk.
- A kegyelmes Isten egyháza nem utasít el segélykérőket. - csóválta meg a fejét Kristin.
- Ennyire nem voltunk ijesztők. - jegyeztem meg én is. - Én is félek az emberekkel beszélni mégis megerőltetem magam.
Aggódtam, hogy harcra kerül a sor, de úgy tűnt az álpapnő nem próbálkozott semmivel.
- Ne próbáljatok megpuhítani. Pontosan tudom, milyen büntetést szab ki az egyház az eretnekekre. - mondta.
- Ahogy mondtam, az Egyház nem utasít el segélykérőket. Sem bűnbánókat. Még most lehet bármelyik, csak döntsön jól.
- Nem tettem semmit, amit bánnom kéne. - jelentette ki makacsul.
- Nem? Az egyházi szentségek kigúnyolása és az egyházi rend szentségének méltatlan viselése nem számít annak?
Úgy tűnt, hogy Kristin nővérnek most mégiscsak jobban ment a beszéd. Idő közben Androméda is csatlakozott hozzánk. Bizonyára Arael szólt neki, hogy feljöhet.
- Kigúnyolni? Van fogalmatok róla, mi tettem? Megmentettem a templomot attól, hogy az egyik itteni... - habozott egy pillanatra - az egyik ittenit tegyék meg igehirdetőnek. Elnézést, ha csak ennyire vagyok képes. - felelte a végén elég gúnyosan, hogy kedvem lett volna pofon vágni. Ha ennyire nagy hős volt, akkor nem kellett volna elmenekülnie.
- Ki maga? - kérdezte Kristin.
- Ha csak ennyiről van szó, akkor higgye el, tőlünk nem kell tartania. Az itteni helyzet meglehetősen... speciális. Segítsen nekünk és szemet hunyunk a dolog felett. - mondtam én is, és úgy is gondoltam. Ha a kultistáktól mentette meg a templomot, nehogy beszennyezzék, akkor még pápai kitüntetésben is részesedhetett, csak ne lett volna ennyire makacs és előítéletes velünk szemben! Ha nem lett volna északé a város, azt hittem volna róla, hogy déli. Szerencsére a szavaim nyomán némileg elgondolkozott.
- Ezt írásban kérem...
Aztán sóhajtott egyet, és végre belekezdett.
- A nevem Rachel. A fővárosi máguskör varázslója vagyok. Egy barátom kérésére jöttem ide, aztán kötöttem ki a templomban.
- Miből gondolta, hogy futnia kell előlünk? - kérdezte Kristin és engem is érdekelt volna.
- Mit kért a barát? - kérdezte az eddig csöndben figyelő Androméda.
- Hogy miből? Azt hiszitek nem tudom, mit kap aki együttműködik ezekkel a...azt se tudom már lassan mifélékkel. Vagy talán nem azért vallattok engem olyan hevesen?
Az előbb mintha azt mondta volna, hogy megmentette a templomot. Kezdett fájni a fejem ettől a nőtől.
- Feleljen a kisasszonynak. Miért van itt? - parancsolt rá Kristin a nőre, Rachel pedig kihívóan nézett vissza rá.
- És ha nem? Csak rajta, felkészültem a legrosszabbra! - tárta szét a két karját.
Komolyan ennyire hülye vagy?
Szerencsére ezt a kérdést nem tettem fel hangosan.
- A kudarcra is felkészült? - fakadt ki Kristin dühösen. - Szembe fog nézni a barátjával, aki ide küldte úgy, hogy nem végezte el a feladatát?
Ada kinyitotta a szárnyai, mint aki felkészült a harcra, majd rám pillantott. Megmasszíroztam a homlokom.
Megmasszíroztam a homlokom.
- Nem, nem készült fel rá. Van két inkvizitor ismerősöm, akikhez beajánlhatom, hogy megtudjuk, amit akarunk. - majd Adára és Kristinre néztem. - Mondja el amit tudni akarnak, utána segítsen nekünk a kultistákkal, közben mi segítünk a maga ügyében. Ha nem látja be, hogy ez azegyetlen esélye, akkor ön végtelenül ostoba és nem érdemli meg, hogy a mágusok egyáltalán szóba álljanak magával.
A lány szemöldöke felszaladt a dühtől.
- A barátom? A barátom meghalt. Ez történik azokkal, akik olyanba ütik az orrukat, amibe nem kéne. - lihegett nagyokat, miközben az egyik kezével megdörzsölte a homloká.t - És semmi kedvem nincs sincs találkozni vele.
- A világ összes kezdő útonállója és macskajancsi banditája ezt ismételgeti. Elárulom, hogy még soha senki nem fordult ettől vissza. Maga egyértelműen nem kultista, miért állna melléjük?
Karba tettem a kezem és tüntetően nekidőltem az ajtófélfának. Emlékszem, hogy elítéltem Johannes és Matheus atya módszereit, de most azt kívántam bár itt lennének... Pedig annyira próbálkoztunk. Ajánlattal, kedvességgel, de nem, ez a nő nemeskisasszonyokat megszégyenítő módon hisztizett. Azon pedig, hogy beleütötte valamibe az orrát, amibe nem kéne, már régen túl volt. A fővárosi máguskörbe már akárkit felvettek?
Szerencsére úgy tűnt, hogy Kristin szavainak hatására végül csak összezavarodott, és vett egy nagy levegőt. Reméltem, azért, mert beadta a derekát, megkímélve minket is és magát is a további értelmetlen huzavonától.
- Tettem egy ígéretet. A barátom, és egyben a tanárom, aki itt volt Joanesburg plébánosa. Ő tanított meg engem és pár régi ismerősömet a mágia alapjaira. Hosszú évekig nem láttam, de aztán kaptam tőle egy levelet. Egy veszélyről számolt be, egy rettentő veszélyről, ami az ittenieket fenyegeti. Meg akarta védeni az embereket, hogy ne tudják őket bántani. Azt kérte, jöjjek ide és segítsek neki kitalálni valami. De mire ideértem már csak hűlt helyét találtam neki. Aztán amikor megtudtam mi történt, jelentkeztem igehirdetőnek. Tudták, hogy nem vagyok pap, azért adták nekem a tisztséget. Így legalább a templomban nem fogják a kóros eszméiket hirdetni... - a végére mintha könnybe lábadt volna a szeme. Valóban megindító történet volt, de egyelőre jobban utáltam Rachelt annál, minthogy valóban sajnálni tudjam.
- Akkor itt az ideje összeszednie magát és visszavágni. - lépett oda Kristin és határozottan megragadta a nő vállát. - Mi azért jöttünk, hogy kitakarítsuk innen a kultistákat. Ha teljesíteni akarja a volt mestere kérését nem talál jobb alkalmat.
A nő kis ideig gondolkozott rajta. Aztán bólintott.
- Rendben van. Segítek, egy feltétellel. Hagyjatok ki ebből. Elmondok mindent, amit tudok, de nem akarok harcolni velük. Én...így sem kellett sok, hogy meggyilkoljanak, nem akarok meghalni. - mondta a végét szinte már kérlelve.
- Én is így gondoltam. Elmondod amit tudsz, aztán felszállsz egy bárkára ami kivisz a városból és vissza sem nézel. Megfelel?
- Jól van...akkor segítek. Üljetek...le - mutatott az ágy felé. - Elmondok mindent, amit a szektáról megtudtam.[/color]

Felhasználó profiljának megtekintése

39 Re: Küldetés: Ludum finita est... on Szomb. Okt. 06, 2018 7:49 pm

Wilhelmina von Nachtraben

avatar
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja
Az út folytatódik. Meglepő fejlemények... elindultak, aztán folyton megakasztották őket, aztán újra mennek tovább... Miután kis híján életét vesztette az egyik őrült társuk miatt, egy másik társukról kiderült, hogy pénzért öl másokat, vagy mi a csoda, aztán meg úgy üldögéljenek egymás mellett azon a szekéren, mint drágalátos kebelbarátok.
Csodálatos a hangulat.
Mina próbál valamicskét relaxálni, persze nem nagyon lehet egy szekéren kényelmesen aludni, hiszen az út miatt rázkódik, mint a fene, meg aztán ébernek is kell lenni.
Damien többé-kevésbé komoran néz maga elé végig. Mina persze néha ráhajtja a vállára a fejét, amikor már nagyon fáradt, nem feltétlenül csak fizikailag, de lelkileg is. Nem nagyon tudja zavarni már, hogy mások mit gondolnak. Egyébként sincsenek olyan helyzetben, hogy beleköthessenek.... Nem, ez a sértődöttség valószínűleg még egy ideig ott lesz benne.
Egy kereszteződéshez érnek, és megállnak. Erre felriad ábrándozásaiból, megszakad a gondolatmenete, mely épp a Nachtraben-torony és Adéval való szaladgálás irányába tántorgott volna. A tyúkláb-kereszteződés egyik ágán a folyó irányába juthatnak tovább, a bal oldaliról pedig két alak közeledik. Erősen hellenburginak tűnnek innen távolról, egyikük csuklyát visel és véknyabb, a másik egy valóságos hústorony, feje nagyrészt tar és eléggé fenyegető izomkolosszus. De mint tudjuk, az izom nem minden.
Délieknek tűnnek. Ez megnyugtató. - Valaki tudja, merre kell innen tovább menni?
A torkának is furcsa a beszéd, régóta nem szólalt már meg.
- Nem értek térképészethez és fogalmam sincs, hogy most hol járunk...
Hát az tökéletes. Bérgyilkosuk nem tudja, merre kell menni. Akkor egyébként fantasztikus kis csapatot alkotnak, ha mindenki képes tévútra vezetődni, simán lehet, hogy a drága Flan valami veszélyes területre viszi őket.... Sokadjára gondolkodik el azon, jó ötlet volt-e vállalni ezt a kalandot.
A zsoldoslány lekászálódik a szekérről, hogy megropogtassa és kinyújtóztassa elgémberedett tagjait.
- Általában minden kereszteződésben van valami útjelző, talán itt is. - sétál körbe a szekéren keresgélve, majd Crispinhez fordul. - Kik azok? - kérdi a távolban levő figurákra utalva. Amy talál is egy táblát, diadalmasan rámutatva, amely egy erdőt jelez, Hellenburgot, egyik része pedig le van égve. Seraphina is lekászálódik, és ellenőrzi a táblát.
- Biztos jól jelez a tábla. Elég jól értek a navigáláshoz.
Vámpírkísérőszolgálólányuk hosszú idő óta először szólal meg. Furcsa. Eszébe jut az a furcsa, idegen mosoly, amellyel rájuk nézett, amikor kis híján megölték azt a lányt... Még mindig nem teljesen tudja helyrerakni magában az elmúlt eseményeket.
Amint közelebb jönnek a kinézett élőlények, sajnos csalódnia kell. Ezek korántsem olyan közönséges kis nyugalmas utazó katonák, mint amilyenekre számított. Próbálja nem túl feltűnően méregetni őket. Megpillantja a Bibliát a köpenyes-csuklyás szerzet kezében, és gondolatban elhúzza a száját. De hogy jön össze azzal az a fura tetoválás a karján, aminek csak a széle látszik ki? És ami... ami egyszerűen... naagyon-nagyon gyönyörű... A mellette álló, hegyes bajuszos, páncélozott hegy már alig tűnik fel neki mellette.
- Üdvözlet, vándorok. - köszön elegánsan a széptetoválásos köpenyes. - Ti katonák vagytok, nem igaz?
- Üdvözlet. Valahol szükség lenne katonákra? - kérdi Damien elkerülően, várakozón felvont szemöldökkel.
Crispin hirtelen megkérdi a vámpírtól: - Te, Mina...csak a biztonság kedvéért: ez nem ugyanaz a tetoválás, mint azokon volt, akik rajtunk ütöttek, ugye?
Crispin szavaira megborzong. A tartalmuk miatt, hirtelen el is felejti, hogy nemrég derült ki a férfiról, hogy bérgyilkos... Ettől függetlenül igaza lehet. De nem. Ezek legfeljebb rúnáknak látszottak. Így határozottan megrázza a fejét, persze nem túl nagy hévvel, az feltűnő lenne, csak annyira, hogy jelezzen neki. Furcsa érzés.
- Nem, de ezzel a válasszal biztosra vehetem, hogy katonák. - mosolyodik el a csuklyás. Na, és akkor mi van, ha katonák...? Nem szeret amúgy sem titokzatoskodni. És hogy ez miért fontos...?
Leánygyilkos-Flan és Cinikus Mosolyú Seraphina is közelebb lépnek a csapathoz. Flan megjegyzi: - Ha jól sejtem ti is.
Erre kap is egy bólintást beleegyezésül.
- Engedjék meg, hogy bemutatkozzam: a nevem Anton, és a Zsinat alatt dolgozom. - Olyan szép elegáns, ritmusos és megnyugtató hangja van. Sőt, vonzó. Élvezné elhallgatni sokáig. De hogy miért ezen gondolkozik most...?
Zsinat. A Zsinati Gárda. Esroniel.
- Maximillien Barte, szolgálatukra. A Királyi Szövetség lovagja. - lép előre társa, a nagy kopasz. Az ő hangja inkább ahhoz a kellemelten hanghoz hasonlít, mint mikor két sziklát karistolnak egymáshoz.
- Jó napot!
Crispin a sárkánygyíkját simogatja. Mina elgondolkozik, vajon az  az élőlény lehet-e az, akihez a férfi legjobban képes kötődni? Elvégre ő mindig mellette marad. És megválogatja a nőket. Tehát a nők jönnek és mennek, de Dracon, Fehér szellem, ő marad. Miért nem neveli meg még jobban a gazdáját?... Crispin elővesz egy üveg bort és iszogatni kezdi. Laza, mint mindig. Akárcsak nemrég, amikor kolbászokat rágcsált a hullák mellett. El kell ismerni, van valami vonzó a viselkedésében, épp azért, amilyen polgárpukkasztó és nemtörődöm.
- Üdv.
- Üdvözletem. - köszönnek sorban, de nem biztos, hogy jó ötlet bemutatkozni. A végén még elárulják magukat. A többiek előtt semmiképp nem tervezik megtenni. Viszont a hiány feltűnhet nekik... így inkább kérdéssel dobja vissza a labdát. - Mi járatban vannak? - kérdi, majd ezek után Amy közelebb lép hozzá.
- Egy szót sem szólhatok, hadititok. Ellenben szükségem van némi információra. Veszélyes szabadcsapatok után kutatunk, akik félelmetes sötét mágiával vannak felfegyverezve. Tapasztaltak a környéken bármi szokatlant? - dobja vissza a labdát Anton.
- Nincsenek kicsit kevesen? Elég veszélyes a környék.
- Hehe, ember legyen a talpán az a sületlen szikrabotos fajankó, aki ujjat mer húzni velem. - nevet erre a nagydarab, Maximilian... Max. Illik hozzá ez a név.
- Miféle sötét mágiára gondol? Nekromanták? - kérdi a self.
Nem vághatja rögtön a fejükhöz, hogy kultisták, az túl gyanús lenne... pedig elég erős véletlen, hogy két ugyanaz után kutató csapat pont összefusson itt.  
- Szikrabotos fajankó? Ez jó, legközelebb találkozok egy északival, tuti, hogy elsütöm neki. Kösz a tippet óriás barátom. - Mina önkéntelenül is elmosolyodik Crispin stílusán ismét, ami szokás szerint nagyon viccesnek tartja magát. A baj vele, hogy az is. Hogy bírják elviselni? Egy komoly küldetés kellő közepén elkezd beszélni, és mindenki, még a szövetségesek is harcképtelenek lesznek a nevetéstől...
Ezt talán közölhetné vele egyszer bók formájában. De épp elég baj az, hogy egyszer életében megölelte. Megölelt egy bérgyilkost. Mi lesz most vele?...
- Veszélyes szabadcsapatok után? Hallottuk a pletykákat olyanokról, akik városokat "szabadítanak fel"  nyomom meg a szót, és imitálok idézőjelet a kezeimmel  - és valami Angyalt szolgálnak. Rájuk gondolnak?
- Sok féle emberrel találkozhat egy háborús övezetben az ember, de szabad csapattal nem futottunk össze.
-Maximilian megjegyzésére pedig kétkedően felel az embernő: - Elég ....khmmm....magabiztos vagy. - Mire az izomkolosszus mintha fel akarna nyársalni mindenkit a szemével. Lehet, eddig is ilyen volt a tekintete. Anton pedig bólint. - Igen. - hangzott a válasz a köpenyes alaktól - Egy angyal harcosainak tartják magukat. Hogy mik a céljaik, egyelőre nem tudjuk. A küldetésünk felvenni velük a kapcsolatot, így bármi, amivel segíteni tudtok, hasznunkra válhat.
- Igen.  Egy angyal harcosainak tartják magukat. Hogy mik a céljaik, egyelőre nem tudjuk. A küldetésünk felvenni velük a kapcsolatot, így bármi, amivel segíteni tudtok, hasznunkra válhat.
Maxi megkérdi: - Akkor eszerint ti a sereg egy osztaga vagytok?
A vámpírhölgyikék rögtön ellenkeznek: - Nem, én és Seraphina - kezdi Flan, és szobalányfélesége pukedlizik egyet - A Mocsárvidékről érkeztünk.
Na még most mutogassátok magatokat.. - néz rosszallóan a vámpírokra, akik mintha csak magukra gondolnának a küldetés alatt. Egyáltalán miért küldték őket velük?
- Mind máshonnan érkeztünk, de a célunk jelenleg közös. Úgyhogy lényegében igen. Ez miért fontos?
Ez valószínűleg nem jó kérdés. De a kérdések voltak mindig az egyetlen út a sikeréhez, úgyhogy...
- Egy szabadcsapat ellen ketten? Akkor kétség kívül tényleg nagyon jónak kell lennetek. - kötözködik a zsoldoslány ismét egy picit. Miért fontos ez? ha segítenek nekik, akkor hajrá, ha pedig nem, akkor fölösleges magukra haragítani őket.
- Fogalmazzunk úgy, hogy Hellenburg érdekeit szolgáljuk - felel Crispin. - Medkokh kultistáit Joanesburg-ban keressétek, egy kis tanyasi mészárlás után oda mentek. Már összefutottunk velük, megpróbáltak kinyírni minket, nem sikerült nekik, utána egy tanyán összefutottak másokkal, öt hulla és egy szende kis szűz maradt a nyomukban, aki vígan bevágta a szunyát. Mi nekünk viszont tovább kell mennünk, van egy küldetésünk, amit viszont magunknak kéne teljesíteni.
- Ahogy ő mondja. - biccent Amy Crispin felé, miután megforgatta a szemeit. - Nekünk is meg van a saját feladatunk, de reméljük ti is, mi is sikerrel járunk.
- Mi csak az előőrs vagyunk. Ilyen férgek ellen nem szabad ész nélkül hadat viselni. Ki kell az ellenfél gyengéjét puhatolni, majd összenyomni, akár egy bogarat. - mutatja ki erős világnézetét Maxi, mire Flan, meglepő és valahol mégsem olyan meglepő módon közelebb sétál hozzá, egészen be az aurájába, s olyan közel hajol, hogy Mina szíve megugrik, azt hiszi, mindjárt valami nagyon tiszteletlennek lehet tanúja...
- Ezt magam sem mondhattam volna jobban. Volt már dolgod a fajtájukkal.
- Természetesen. - húzza ki magát a páncéltömeg büszkén. - Eszerint a kisasszony is hasonló célokkal érkezett.
- Bár én inkább használok kevésbé feltűnő fegyvereket. - Ja, mint a puska, amivel agyon akartad lőni Annát... Vagy a ruhád alatt lapuló női dolgokra gondolsz?
- Ugyan, csak gyakorlás kérdése, ne legyen letörve. - biztatja Maxi. Mina nem tudja levenni róluk a szemét. Damien se nagyon. Az undor és az ámulat vegyülete ül ki az arcukra. Az a kettő úgy bámul egymásra, mint két veszett ragadozó, akik megbeszélték, hogy együtt fognak gyönyörködni a vér és sikolyok csodálatos szimfóniájában... bár.. ez talán túl szép megfogalmazás, tekintve a stílusukat.
A péppé taposott kultista feje... ugh... elképzelni, ahogy ezek kézenfogva csinálnak kását a kultisták testéből, majd azokat hátrahagyva boldogan elsétálnak...
Kikészítette ez a mai nap.
Majd Antonra pillant, és rájön, hogy most kivételesen egy véleményen lehetnek. Anton határozottan szimpibb, mint a másik...
- Mi is ennek az angyalnak vagyunk a nyomában. Azt hiszem egyfelé visz az utunk. Felderítjük a helyzetüket és megpróbáljuk a bukott angyal helyét megtalálni. Ha az angyal helye megvan, le tudjuk rombolni a romot, ahol raboskodik és így nem lesz képes új szolgákat kreálni magának.
- Hát, sok sikert a rom elpusztításához. Életem során három Mélységivel futottam össze, szerintem hozzátok a fél Zsinatot és Esroniel-t a biztonság kedvéért. De a mi dolgunk egyelőre nem a kultistával, csak egy árulóval van...utána meg, ha megvártok, én szívesen részt veszek kultista gyilkolásban. A felszentelt fegyver eléggé hasznos lehet az ilyen dögök ellen. Ja, ha már ott vagytok és nem vártatok be: hajtsatok a Mélységi kövére. Eléggé kényesek rá.
- Miért nevezik angyalnak? Ez már bukott. Sokkal rosszabb annál.
- Nem mondtunk semmi olyat, hogy mi egy bukott angyal nyomában lennénk. - próbál ködösíteni Amy, pedig valószínűleg már felesleges. - Így valószínűleg nem is egy irányba megyünk. Én nem nagyon állnék ki egy Mélységivel szemben, így azt meghagyom másnak, nekem elég volt egy is, kösz.
Anton vállat von. - Ahogy érzitek. A világért sem akadályoználak titeket. Ahonnan ti jöttetek talán találunk még valami nyomot.
Ahogy már éppen elterveznék, hogy megvetik lábukat az indulás mezején, Flan felkiált, előrelép és még a kezét is kinyújtja. Tiszta és határozott a hangja, ellentétben a többi alkalommal, amikor olvashatatlanok az érzelmei legtöbbször. - Várjatok! Nem tudom ti mit terveztek, de ha ugyanarra a dögre vadászunk, nem kis eséllyel szükségünk lesz erősítésre. Sokan vagyunk, ha többen szaglászunk nagyobb eséllyel találnak rá valakire. Egy-két ember induljon meg vissza és kérjen erősítést. Vagy legalább jelentse, amit eddig megtudtunk.
- Miért vagyunk annyira fontosak .. miért éppen mi?
Én azt mondanám, hogy menjünk tovább ezen az úton. Az, akit keresünk, úgy is kapcsolatban van azzal, akiket ez a két úriember kajtat. Joanesburg-ot kikerülve megyünk tovább Einburg felé, onnan keletre. Én nem mennék vissza szívesen Hellenburg-ig erősítést kérve...kivéve, hogy ha vannak csapataink a környéken. Közel vagyunk a frontvonalhoz, pár századnak kéne itt lennie, nem? - vázolja fel Crispin az ötletét, Amy pedig hamar egyet is ért.
- A társam felvetésébe sok a logika és én is ezt javasolnám. Nézzük meg mi a helyzet Einburg-ban először.
Csuklyás szépségük elgondolkodóba esik ezen információk hatására. - Nos, egy-két embert vissza tudunk küldeni. Közülünk bárki megfelel futárnak nem tudom nálatok mi a helyzet.
- Einburg felé egyelőre nem találtunk semmi érdekeset....noha csak magát a várost jártuk meg - tette hozzá szikla barátja. Vagyis hát, ki tudja, barátok-e...
A két alak… Nem tűnnek veszélyesnek. Eddig nagy eséllyel az ő odlalukon állnak. Ha mégsem... hát, amint kiderül, még mindig lesznek négyen, akik összetartanak. Remélhetőleg.
- Nos... nem tudom, mennyire van szükségünk erősítésre. Akkora kaliberű harcra számítanak?
- Nem árt felkészülni.
- Én elmegyek erősítésért.. .gyorsan megjárom a távolságot, és hát, soha sem árt pár friss arc, akikkel ha nem lesz semmi gáz, még kockázni is tudok. Csak hát...hol van a legközelebbi déli tábor? Ha bármelyikőtök be meri nyögni, hogy délre...és hogy délre oda is érek, azt most nyírom ki, itt helyben... - És még ilyenkor is képes viccelődni.
- Én nem láttam sehol déli tábort, de mennyien is vagytok ti? - kérdi Amy Antonhoz fordulva.
- A legközelebbi tábor egy kis ideiglenes kikötő a folyó mellett Einburgnál. - mutat a kitűzött útirányukba. - Elég jól el van rejtve, de térképpel oda lehet találni. A mi térképünk el is vezethet oda.
- Miért pont... te?
Biztos elege lesz a csapatnak a Miért pont kezdetű kérdésekből, de hát no... Igazából nem kéne féltenie Crispint. De mégis ezt teszi.
Persze választ, azt minek is kapna. - Oké, csak induljunk már. - von vállat Amy, és nagyon is egyet tudnak vele érteni.
Anton közelebb sétál a sötételfhez, a holdcsókolthoz, mármint, és elkezdi neki részletesen elregélni, merre is kell mennie. - Ha elindultok arra, amerről mi jöttünk, az út el fog kanyarodni észak felé. Ott a folyót magas fák szegélyezik egész végig. Egy helyen láttok majd az egyik fa tetején egy hellenburgi zászlót, ott lépjetek le az útról és menjetek egyenesen a vípartra. Ott találtok egy kis dokkot, ahol utánpótlást rakodnak ki, körülötte pedig egy kisebb tábort. Ha továbbmentek nyugat felé, előbb utóbb eléritek Einburgot. A közelben van egy falu is, még laknak is benne, mert a háború elkerülte a várost és a környékét, ott megszállhattok éjszakára.
- Kösz a tippet Max és Anton. Bár...szerintem nekik több szükségük lenne az erősítésre, nem?
Ezután ő és Max elköszönnek, majd távoznak is. - Jó utat! - kiáltja utánuk Amy.
Mina fáradtan sóhajt... - Te tudtad...? - fordul Amy felé, feltételezve, hogy az tudni fogja, mire gondol.
- Mit tudtam?
- Arra, hogy... bérgyilkos volt.
- Nos, igen. Ez valamelyest új információ.. - húzza el a száját Damien beletúrva a hajába. Már kicsit elvesztette a fonalat, hogy végül ki miért és merre megy. A kultisták meg csak egyre messzebb kerülnek..
Az út kanyarog, akár egy kígyó, s nemsokára egy másik ezüst kígyó is feltűnik, a folyó. Vele párhuzamosan az országút. Fűzfák és bokrok között vezet az útjuk, a folyó illatát is érzi már, a táj valami varázslatosan gyönyörű és vad.
- Persze, hogy tudtam, hiszen dolgoztunk már együtt nem egyszer. -bólint a zsoldoslány elmerengve. - Miért te nem?
Ám mielőtt válaszolhatna, valami rájuk morog. Egy ordas mászik elő a fák közül, orra felgyűrődve a vicsorgástól, barnásszürke szőre is feláll. Szája természetellenesen nyáladzik. Szekerüket húzó lovak ijedten kezdenek el nyihogni és nem engedelmeskedni az irányításnak. Van is okuk félni....
Gyönyörű állat. EZ az első gondolata. Kár, hogy ki akarja őket nyírni. Ez a második.
- Hééé... nyugodjatok meg. - Aztán rájön, ez talán mégse a legjobb ötlet. A lovak akár agyon is taposhatják őket, akkor pedig nem jelentenek többé fenyegetést. Így nem használja rajtuk a Harmóniát.
Aztán eszébe jut, hogy bolond... nem is a lovakon kell.. Hanem a farkason!
- Várjatok! Megpróbálok valamit!... Hé, kutyus! Nem, nem kutyus vagy te, sokkal nemesebb lény vagy egy kutyánál... ne támadj ránk. Menj másfelé. Keress valami finom vadat magadnak, vadássz és egyél. Lakj jól. Ne háborgasd a lovainkat. - Nagyjából csak mondja, ami eszébe jut, a szekér széléhez hajolva és mágiát árasztva a szavaiból, minden erejével a farkas felé sugározva a legtöbb elképzelt nyugalmat, amire képes. Távozz, üzeni neki. Menj el messzire. Persze ezeket csak gondolja...
Egy ideig úgy tűnik, a Harmónia varázslat működik, az állat ugyanis megtorpan. Ám utána ugyanolyan hévvel kezd el közeledni, s társai is előbújnak rejtekükből, nemsokára egy egész falka veszi őket körbe...
Túl jó is lett volna, ha csak egyedül van... persze, hogy egy falka... magányos farkasok az állatvilágban nem léteznek.. - A fenébe. Igen, belétek, ti fenevadak! - kiáltja oda nekik. Most hát ha harc, legyen harc... - Ezek mintha veszettek lennének vagy nem tudom.. - jegyzi meg társának, majd hozzávág egy éjlángot az egyik farkashoz, ami velük szemben van, ügyelve, hogy nehogy a lovakat találja el. Sajnos csak a földet találja el... mire a lovak is ijedten kezdenek el kapálni.
- Hát ha a habzó pofájukat nézem, akkor tuti veszettek, bár soha nem láttam még, hogy egy egész falka az..... - bólint Amy, majd dobótőröket vesz elő és a ló lábát harapdáló farkast veszi célba velük. Majd vált a többire. Fájdalmas vonyítás a reakció.
- Flan, az istenedet hajts!
Az említett káromkodik egy szépet. A lovak csak állnak egy helyben. - Nem indulnak! Kapd össze magad a nyafogás helyett.
Az történik ezek után, amire talán senki sem számítana: egy kétlábú alak ugrik elő, és beáll középre, felkiáltva, magára hívva fel minden jelenlévő figyelmét. - Ne féljetek, megfáradt utazók! Lemészárlom ezeket a megvadult bestiákat egytől egyig. Ígérem nem esik bántódásotok.
Női hangja van, bár haja nem túl sok, ami van, az barna színű, szemei kéksége pedig kiragyog fiatalos, éppen csak nem gyermeki arcából. Ruhái eléggé viseltesek. Egy barna köpenyt és egy erszényt visel. Meg egy kard.
Kezd túl sok lenni a rejtélyes segítők száma most már...  pedig már éppen tervezte, miféle módszerrel intézi el a farkasokat és nyugtatja le a lovakat. Így viszont csendben várj,a mit tesz a lányka. - Akadnak még... kellemes meglepetések.. - lihegi, bár hogy mennyire lesz kellemes, az majd elválik.
- Fel, gyere a szekérre, nem tudsz elbánni ennyivel.... - kiált neki Amy. A farkasok szintén a lányt figyelik. A lány levág egy farkast a karjával, majd egy újabb támad rá, azt is elintézi, noha egyre bizonytalanabb. A harmadik, ahogy rátámad, már nem éri el Sera nyílpuskájából érkező lövedék miatt. A kékszemű mozgása különlegesen fürge.
Aki a jelek szerint nem rendelkezik mágikus képességekkel, legalábbis nem olyannal, ami csettintésre meg tudná menteni őket. De azért egész biztos, hogy a mágia valamennyire rásegített a képességeire. Talán kissé őrült. Még remekebb. No akkor nem is maradhatnak tétlenek. Damien is lepattan a szekérről és tőrével igyekszik egyelni szerencsétlen bundás, valószínűleg mágiával megrontott lényeket. De nem tud hozzájuk elég közel jutni így, ezért Mina utánzást bocsát az állatra, így már képes végezni vele. A vámpírlány éjlánggal dobja meg a másikat. A folyékony verzió túl kockázatos lenne, nem hiányzik senkinek egy erdőtűz...
Amy pedig már a rövidhajú lány mellé ugrik és fegyverével támad az ordasoknak. Leesésekor is eltalál egyet, majd következő csapásával is. Ugrása is mágiával irányított, ahogy leérkezik a szekérről, pengéje pedig ismét lángolni kezd, akárcsak a kultisták mocskos teremtményeivel való harckor.
Valami a lány elé ugrik. A farkas azonnal szét is harapja, így nincs idő megfigyelni, mi az pontosan, de zöldes-pirosnak látszik. És még egy valaki érkezik, futva, lihegve, láthatóan kifulladva az igyekezetben. Viszonylag magas - magasnak magas, ám ők is azok, így ez annyira nem tűnik fel -, éjszín hajú és egészen szemrevaló. És... ismerős. Barna nadrágot hord, kék inget és kék köpenyt. Esztétikus. De miért segít nekik? Valamint a felkarján egy furcsa fehér kendő. Nem mintha sebet közötne be, csak úgy... ott van. A hátán pajzs, a kezében pedig mintha valamiféle pásztorbot lenne, csavart végezettel.
- Egek, mindig ennyire előre kell sietned, Amelie… - feddi meg a lányt morgó hangon, botjával az állatokat célozva.
- Ostoba húzás volt te lány. - kommentál Amy is. Pedig már elég lenne talán, szegény leányzó úgyis halálra van rémülve, valószínűleg rájött már, hogy hibázott, fölösleges tovább fokozni a rossz érzéseit. Megúszták, ez a lényeg. - Ha még csak sietne....Máskor talán visszafoghatná mielőtt farkasvacsora lenne. - kommentál. Mondjuk ez logikus.
A kettős lihegve fújja ki magát. A kékszemű lány igyekszik saját védelmére kelni. - Látjátok, nincs ok a félelemre. Még ezen az Isten háta mögötti helyen is akadnak olyanok, akik kiállnak az értetlenek védel… - ám ekkor a szikár férfi fogja, és tarkón csapja. Mina és Damien is elkerekedett szemekkel nézik, ahogy a fekete hajú mákvirágocska kioszt egy tockost a leányzónak... azaz megpróbálná, ha Amy nagy hévvel nem ellenkezne eme folyamat végrehajtásában.
- Héééé!
- Ennyit arról, hogy lányokat nem bántunk, hm? - kérdi Mina is kötözködve-csipkelődve, rosszallón. Mintha ismerős lenne valahonnan ez a férfi neki.
- A segítségért mindig hálásak vagyunk. De azért nem, ha valaki felelőtlenül a halálába rohan miattunk. Mindenesetre köszönjük a segítséget...
Mina hirtelen szótlan lesz. Elmélyed a drágalátos megmentőjük arcának tanulmányozásában. A fekete szín az egyetlen, ami egyezik, mert hát szénrajzon más színt nem nagyon lehet ábrázolni, de akkor is, több mint valószínű, hogy végre megtalálták, akit kerestek...
Ekkor hirtelen ismét futás zaját hallják.. Nem igaz, hogy még egy valaki...
De nem, a most érkezőt már ismerik. Crispin az, és meglepetésére most nagyon is örül, hogy viszontláthatja. Egy darabban van legalább, még ha kicsit csapzott is. Szeme megakad a feláldozós leányzón, majd áttér a magas férfira, és felkiált:
- Hééé, szia Henrik, rég nem láttalak már, drága barátom! Hát hogy szolgál az egészséged? Amúgy mindenki jól van? Mert van egy rossz hírem. Van egy kis problémánk...ja, Henrik, kérlek, most ne kezdj itt el balhézni meg futkorászni össze-vissza, a francnak van kedve utánad futkosni. De, ahogy mondtam, örülök, hogy látlak! Hihetetlen, hogy milyen jó rajzolóink vannak - szinte mint ha csak a képed nézne velem szembe. Ha viszont nem Henrik vagy, akkor bocsi, csúnya félreértés történt, de ettől független örülök a viszontlátásnak! Na, és akkor skacok: itt mi jó történt? És miért bántottátok szegény farkaskákat? Tudhatnátok, hogy imádom őket...és Amy, ha fel mered vetni nekem a Millingen-i eseményeket és a kultista farkasok gyilkolását, nagyon morcos leszek.
Szóval szerinte is ő az. Gyorsan rájött, az biztos. És sokat tud beszélni, ki tudja, mennyi futással a háta mögött. Mina még mindig nem jött rá, miből van ez a fickó. Ráadásul úgy mosolyog, mintha ő lenne a keresett személy leendő üzleti partnere
- A bátorság és az ostobaság nem azonos, abban viszont igaza van.
Amy hirtelenséggel eltolja a lányt a férfitól és a kardját az utóbbira szegezi. - Jobb, ha nem is gondolsz arra, hogy elszökj! - majd odaszól Crispinnek: - Én nem szóltam egy szót sem, de most, hogy említed.......
Henrik szemrebbenés nélkül felel. - Igen, ez a nevem. De még sosem találkoztunk...vagy találkoztam már veletek?
FLan és Seraphina ismét harckészültségbe állnak. Hogy a jószagú szentségükbe, nem, nem fognak még egy esetleges értékes szövetségest... vagy csak úgy bűrkit, szó nélkül kinyírni, azt nem fogja hagyni... túlélt már pár északi golyót... túl fogja élni ezt is...
Nem, nem, mágiái is vannak, nem kell feltétlenül hősködése gondolni, emlékezteti magát.

Felhasználó profiljának megtekintése

40 Re: Küldetés: Ludum finita est... on Kedd Okt. 09, 2018 8:48 pm

Amelia Tewelon

avatar
Hellenburgi Királyi Szövetség
Hellenburgi Királyi Szövetség
Egészen jól haladunk és úgy vélem már nem lehetünk messze a folyótól. Bármennyire is fáradt vagyok a szekéren zötykölődve képtelen vagyok pihenni, Flan jelenlétéről meg nem is szólva.
Mikor a kereszteződéshez érve megállunk én is leszállok, hogy kinyújtóztassam az izmaimat.
- Valaki tudja, merre kell innen tovább menni?
Mina kérdését meghallva előre nézek több okból is.
- Általában minden kereszteződésben van valami útjelző, talán itt is. - kerülöm meg a szekeret. - Kik azok? - kérdezem Cyne-től, aki biztos többet lát azzal a távolbalátóval, mint én, bár a két magányos alak veszélyt aligha jelent ránk.
- Nem értek térképészethez és fogalmam sincs, hogy most hol járunk... - nézelődik tovább a közeledők irányába a sötét elf és nem tudom hallotta-e egyáltalán a kérdésemet, de végül is mindegy, mert hamarosan úgyis meglátom magam is.
Közben a susnyásban megtalálom az útjelző táblát. Régen lehetett már odaállítva és a sok évszak alatt teljesen magáévá tette a vadvilág. A tábla egyik fele, amelyik a két alak irányába mutatott volna leégett, a másik kettő pedig, ha kicsit kormosan is de mutatta az utat: az amerről mi érkeztünk Hellenburgot jelezte, az előrefelé vezető pedig a Tarkaőz erdőt, aminek körvonalait előre nézve halványan láthatom is...
Seraphina közben megerősíti az útirányt.
- Biztos jól jelez a tábla. Elég jól értek a navigáláshoz. - száll le ő is a szekérről.
Közben a két alak odaér hozzánk. Közelebbről megvizsgálva elég furcsa szerzeteknek tűnnek. A köpenyes, talán húsz év körüli fiatalember egy bibliát visel az oldalán, valamint egy különös tetoválás látható az egyik karján, már amit nem fed le belőle a rövidujjú fehér inge. A másik egy majd két méter magas, egy ölnyi széles vállú monstrum volt, talpig vasban, hátán széles pajzzsal, amin Hellenburg címere virít meg egy kétkezes fejszével, oldalán kard lóg, arcát hetyke bajusz díszíti és a feje majdnem kopasz. Elegánsan köszön a köpenyes.
- Üdvözlet, vándorok. - mondja, majd végignéz rajtunk - Ti katonák vagytok, nem igaz? - mondja úgy, mintha biztosra tudná.
- Üdvözlet. Valahol szükség lenne katonákra? - kérdi Damien elkerülően, várakozón felvont szemöldökkel.
- Te, Mina...csak a biztonság kedvéért: ez nem ugyanaz a tetoválás, mint azokon volt, akik rajtunk ütöttek, ugye? - kérdezi Cyne a vámpírlánytól, amig Damien válaszol a két jövevénynek.
A két alak kilétére van tippem, de egyelőre várakozok és csak biccentek nekik.
A köpenyes elmosolyodik.
- Nem, de ezzel a válasszal biztosra vehetem, hogy katonák.
Flan és Sera is odasétálnak közben. A vámpír a páncélos férfi pajzsára néz.
- Ha jól sejtem ti is.
A köpenyes bólint.
- Engedjék meg, hogy bemutatkozzam: a nevem Anton, és a Zsinat alatt dolgozom. - az alak hangja könnyed volt, élettel teli, mégis komoly és valahogy dallamosan csábító.
Megbízható embernek tűnt, aki érti a dolgát. A páncélos is előrelép, majd végignéz a kis csapatunkon.
- Maximillien Barte, szolgálatukra. - hangja érces, durva és a szép szavak ellenére úgy hangzik, mintha nyűg lenne neki megszólalni - A Királyi Szövetség lovagja.
- Üdv. - ismétli meg Damien.
- Üdvözletem. - köszön Mina is. - Mi járatban vannak?
- Jó napot! - hallatom végre a hangom, de nem mozdulok, csak alaposan megnézem a két férfit magamnak, akiről most már biztos tudni, hogy az egyik lelkész, a másik pedig a katonai kísérője.
Az legalább jó, hogy egy oldalon állunk, így harcolni nem kényszerülünk.
Mina felteszi a kérdést, ami érdekes lehet, így közelebb lépek mellé, hogy együtt várjuk a választ. Most azért jó lenne, ha Flan nem mutatkozna be szokásához híven, mert az most nem vetne ránk jó fényt, de Serena-val együtt most csendben van, ahogy Cyne is aki Dracot simogatja.
- Nincsenek kicsit kevesen? Elég veszélyes a környék. - jegyzem.
Anton nem rest elsőnek válaszolni.
- Egy szót sem szólhatok, hadititok. Ellenben szükségem van némi információra. Veszélyes szabadcsapatok után kutatunk, akik félelmetes sötét mágiával vannak felfegyverezve. Tapasztaltak a környéken bármi szokatlant?
Maximilien pedig felém fordulva mondja:
- Hehe, ember legyen a talpán az a sületlen szikrabotos fajankó, aki ujjat mer húzni velem.
- Miféle sötét mágiára gondol? Nekromanták? - kérdi Damien.
- Szikrabotos fajankó? Ez jó, legközelebb találkozok egy északival, tuti, hogy elsütöm neki. Kösz a tippet óriás barátom. - jön meg bérgyilkos barátunk hangja és a katonára vigyorog.
- Veszélyes szabadcsapatok után? Hallottuk a pletykákat olyanokról, akik városokat "szabadítanak fel" - nyomja meg a szót - és valami Angyalt szolgálnak. Rájuk gondolnak?
- Sok féle emberrel találkozhat egy háborús övezetben az ember, de szabad csapattal nem futottunk össze. - hárítom egyelőre a a konkrét választ, mert ha ő titkolózhat, akkor mi is, bár Cyne azért ad némi támpontot.
A keresztes szavaira csak felhúzom a szemöldököm, mert érdekes a megfogalmazása és elég nagyképű is.
Bár a céljuk nem biztos, hogy megegyezik a miénkkel, de minden esetre azért nem rossz, igaz kettecskén elég kevesen vannak ehhez.
- Elég ....khmmm....magabiztos vagy. - jegyzem meg. - Egy szabadcsapat ellen ketten? Akkor kétség kívül tényleg nagyon jónak kell lennetek.
- Igen. - hangzott a válasz a köpenyes alaktól - Egy angyal harcosainak tartják magukat. Hogy mik a céljaik, egyelőre nem tudjuk. A küldetésünk felvenni velük a kapcsolatot, így bármi, amivel segíteni tudtok, hasznunkra válhat.
Maximilien közben szúrós szemekkel mered ránk.
- Akkor eszerint ti a sereg egy osztaga vagytok?
- Nem, én és Seraphina - Seraphina ekkor elegánsan pukedlizik egyet - A Mocsárvidékről érkeztünk. - szólal meg Flandre, mintha azon igyekezne, hogy tisztázza semmi köze hozzánk.
- Mind máshonnan érkeztünk, de a célunk jelenleg közös. Úgyhogy lényegében igen. Ez miért fontos? - teszi hozzá Mina, miközben látom, hogy rosszalló tekintete a másik vámpírnőre villan.
~ Nagyon jó! Csak ásd magad minél lejjebb Flan! ~
- Fogalmazzunk úgy, hogy Hellenburg érdekeit szolgáljuk. - válaszol Cyne Maximillien-nek.
- Medkokh kultistáit Joanesburg-ban keressétek, egy kis tanyasi mészárlás után oda mentek. Már összefutottunk velük, megpróbáltak kinyírni minket, nem sikerült nekik, utána egy tanyán összefutottak másokkal, öt hulla és egy szende kis szűz maradt a nyomukban, aki vígan bevágta a szunyát. Mi nekünk viszont tovább kell mennünk, van egy küldetésünk, amit viszont magunknak kéne teljesíteni.
Cyne aztán megint belecsap a közepébe, de most csak egy szende szemforgatással reagálom le, mert végül is nem sokat veszthetünk, ha megosztjuk velük az információt, mi nem a gyilkosokat követjük.
- Ahogy ő mondja. - biccentek a sötét tünde felé. - Nekünk is meg van a saját feladatunk, de reméljük ti is, mi is sikerrel járunk.
Maximillien ad ezúttal felvilágosítást még Mina kérdésére.
- Mi csak az előörs vagyunk. Ilyen férgek ellen nem szabad ész nélkül hadat viselni. Ki kell az ellenfél gyengéjét puhatolni, majd összenyomni, akár egy bogarat.
Flan mosolyogva figyel fel rá. Odamegy és közelebb hajol Maxhoz.
- Ezt magam sem mondhattam volna jobban. Volt már dolgod a fajtájukkal.
- Természetesen. - húzza ki magát a lovag - Eszerint a kisasszony is hasonló célokkal érkezett.
- Bár én inkább használok kevésbé feltűnő fegyvereket.
- Ugyan, csak gyakorlás kérdése, ne legyen letörve.
Aztán elkezdenek egymás felé vigyorogni olyan ijesztő mosollyal, mintha éppen egy szochiopata gyilkos tervezné meg, mit művel a következő áldozatával. Anton csak nézi ledöbbenve, hogy megtalálja ez a kettő a közös hangot.
- Mi is ennek az angyalnak vagyunk a nyomában. Azt hiszem egyfelé visz az utunk. Felderítjük a helyzetüket és megpróbáljuk a bukott angyal helyét megtalálni. Ha az angyal helye megvan, le tudjuk rombolni a romot, ahol raboskodik és így nem lesz képes új szolgákat kreálni magának. - regéli el gyorsan a Zsinati protokolt.
Őszintén leesik az állam, amikor Flan partnerre talál a keresztesben. Ezek szerint az legalább annyira elmebeteg, mint a vámpírnő.
Mindenesetre nem hiszem, hogy lenne gyomrom végignézni a románcukat, amit valami beleibe csavart kultista felett ülnek.
- Miért nevezik angyalnak? Ez már bukott. Sokkal rosszabb annál. - mondja MIna.
- Hát, sok sikert a rom elpusztításához. Életem során három Mélységivel futottam össze, szerintem hozzátok a fél Zsinatot és Esroniel-t a biztonság kedvéért. De a mi dolgunk egyelőre nem a kultistával, csak egy árulóval van...utána meg, ha megvártok, én szívesen részt veszek kultista gyilkolásban. A felszentelt fegyver eléggé hasznos lehet az ilyen dögök ellen. Ja, ha már ott vagytok és nem vártatok be: hajtsatok a Mélységi kövére. Eléggé kényesek rá. - kezdi megint a maga szócséplését Cyne.
- Nem mondtunk semmi olyat, hogy mi egy bukott angyal nyomában lennénk. - jegyzem meg. - Így valószínűleg nem is egy irányba megyünk. Én nem nagyon állnék ki egy Mélységivel szemben, így azt meghagyom másnak, nekem elég volt egy is, kösz.
Anton vállat von.
- Ahogy érzitek. A világért sem akadályoználak titeket. Ahonnan ti jöttetek talán találunk még valami nyomot.
Int a társának és már elindulnának, ám ekkor Flandre közbeszól.
- Várjatok! - lép előre, miközben kinyújtja a kezét. A hangszíne valamiért különösen tisztának hangzik, nem olyan zavaros, mint egyébként szokott lenni - Nem tudom ti mit terveztek, de ha ugyanarra a dögre vadászunk, nem kis eséllyel szükségünk lesz erősítésre. Sokan vagyunk, ha többen szaglászunk nagyobb eséllyel találnak rá valakire. Egy-két ember induljon meg vissza és kérjen erősítést. Vagy legalább jelentse, amit eddig megtudtunk. - adja elő az ötletét.
- Miért vagyunk annyira fontosak .. miért -éppen mi? - teszi fel a kérdést még Mina is, bár a nagy titkolózás miatt nem hiszem, hogy erre választ is kap.
- Én azt mondanám, hogy menjünk tovább ezen az úton. Az, akit keresünk, úgy is kapcsolatban van azzal, akiket ez a két úriember kajtat. Joanesburg-ot kikerülve megyünk tovább Einburg felé, onnan keletre. Én nem mennék vissza szívesen Hellenburg-ig erősítést kérve...kivéve, hogy ha vannak csapataink a környéken. Közel vagyunk a frontvonalhoz, pár századnak kéne itt lennie, nem? - veti fel Cyne.
Nagyon összemelegedett Flan ezzel a Max-szal, mert még az őrültsége is elhagyja, ahogy javaslatot tesz az együttműködésre.
Megáll az eszem, hogy mi történik vele, ha kellő partnerre talál......
- A társam felvetésébe sok a logika és én is ezt javasolnám. - biccentek Cyne felé, azért vigyázva, hogy egyelőre ne említsek neveket, bár nem hiszem, hogy sokra mennének vele. - Nézzük meg mi a helyzet Einburg-ban először.
Anton elgondolkodik.
- Nos, egy-két embert vissza tudunk küldeni. Közülünk bárki megfelel futárnak nem tudom nálatok mi a helyzet.
- Einburg felé egyelőre nem találtunk semmi érdekeset....noha csak magát a várost jártuk meg - teszi hozzá Max.
- Nos... nem tudom, mennyire van szükségünk erősítésre. Akkora kaliberű harcra számítanak? - kérdezi Mina.
- Nem árt felkészülni. - veti ellen self társa.
- Én elmegyek erősítésért...gyorsan megjárom a távolságot, és hát, soha sem árt pár friss arc, akikkel ha nem lesz semmi gáz, még kockázni is tudok. Csak hát...hol van a legközelebbi déli tábor? Ha bármelyikőtök bemeri nyőgni, hogy délre...és hogy délre oda is érek, azt most nyírom ki, itt helyben...
Meghökkenve nézek Cyne-re. Nekem ez az egész nem tetszik, ráadásul még ő is el akar menni és már nem tudom mit gondoljak róla. Jobb lenne mielőbb becserkészni az árulót és elvégezni a feladatot, ahelyett, hogy más irányba térünk el.
- Én nem láttam sehol déli tábort, de mennyien is vagytok ti? - nézek Antonra, hiszen azt mondta ők az előőrs, nem?
- Ha úgy gondoljátok, akkor menjünk együtt, de jobb lenne mielőbb. - vágok mogorva képet, mert a rossz érzések nem hagynak el.
Anton úgy látszik tisztában van a front jelenlegi állásával.
- A legközelebbi tábor egy kis ideiglenes kikötő a folyó mellett Einburgnál. - mutat arra, amerre menni akartunk - Elég jól el van rejtve, de térképpel oda lehet találni. A mi térképünk el is vezethet oda.
- Miért pont... te? - ad hangot annak a kételkedésnek Mina is, ami engem is zavart.
- Inkább magyarázd el...térképekhez nem értek, bár már rajta vagyok az ügyön...talán valamikor rá is szánok valamennyi időt. És hogy miért pont én, Mina? Nézzük csak: van egy nyolc méter magas nyulam, amelynek a hátán igazi luxusélmény utazni és ráadásul iszonyat gyors, és van egy sárkánygyíkom, akivel üzenetet tudok küldeni nektek, ha valami gebó lenne és kétszer olyan gyorsan tudok futni, mint bármelyikőtök, anélkül, hogy elfáradnék...és ha menet közben gebó lenne, inkább én kerüljek veszélybe, mint ti.
Én nem kezdem el győzködni Cyne-t, hogy ez nem jó ötlet, mert ha a fejébe vesz valamit..........
Fogalmam sincs, hogy mire játszik, hiszen ő sem bízhat jobban idegenekben, mint én, ráadásul nem az a felajánlkozós fajta, ahogy megismertem. Valamiért bevállal egy olyan dolgot, aminek szerintem semmi értelme. Erősítésre a lelkésznek és a keresztesnek lesz szüksége, ha a Mélységi ellen indulnak, nekünk egy szem áruló kell.
- Oké, csak induljunk már. - vonom meg a vállam.
Anton odamegy Cyne-hez és elkezd magyarázni.
- Ha elindultok arra, amerről mi jöttünk, az út el fog kanyarodni észak felé. Ott a folyót magas fák szegélyezik egész végig. Egy helyen láttok majd az egyik fa tetején egy hellenburgi zászlót, ott lépjetek le az útról és menjetek egyenesen a vízpartra. Ott találtok egy kis dokkot, ahol utánpótlást rakodnak ki, körülötte pedig egy kisebb tábort. Ha továbbmentek nyugat felé, előbb utóbb eléritek Einburgot. A közelben van egy falu is, még laknak is benne, mert a háború elkerülte a várost és a környékét, ott megszállhattok éjszakára.
- Kösz a tippet Max és Anton. Bár...szerintem nekik több szükségük lenne az erősítésre, nem? - jegyzi meg a végén Cyne.
Ezek után a két férfi elköszön és elindulnak az erdő felé.
- Jó utat! - biccentek a két távozó alak felé.
Aztán magunkra maradunk négyesben, ami nem tart sokáig, mert Cyne is elköszön, hogy előre siessen az erősítésért abba a táborba, amiről Anton beszélt.
- Te tudtad...? - fordul felém Mina.
- Mit tudtam? - nézek értetlenül a vámpírlányra, ahogy mi is nekieredünk a város felé mutatott úton.
Az út tényleg csakhamar északra kezt el kígyózni és nem sokkal később meg is pillantjuk a folyót. Vele párhuzamosan fut tovább az országút.
- Arra, hogy... bérgyilkos volt.
- Nos, igen. Ez valamelyest új információ.. - húzza el a száját Damien beletúrva a hajába.
- Persze, hogy tudtam, hiszen dolgoztunk már együtt nem egyszer. - bólintok még mindig elgondolkozva. - Miért te nem?
Az út lassan eléri a folyót és követni kezdi, szinte halad a partmenti füzfák és bokrok közt cikcakkosan. Sóhajtok mert még messze a célpont és már Cyne-t sem látni sehol.
A szekér hirtelen nagyon rázóssá és ingóssá válik és majdnem kiesem belőle, aztán ahogy előre nézek meg is látom az okát.
Az út menti bokrok egyikéből egy farkas mászik előre száladzó pofával egyenesen a szekeret húzó lovag felé vicsorítva. A lovak ijedt nyihogással felelnek és próbálnak a gyeplőtől szabadulni.
- Hééé... nyugodjatok meg. - hallom Mina hangját, ahogy megpróbál nyugalomra inteni minket.
- Várjatok! Megpróbálok valamit!... Hé, kutyus! Nem, nem kutyus vagy te, sokkal nemesebb lény vagy egy kutyánál... ne támadj ránk. Menj másfelé. Keress valami finom vadat magadnak, vadássz és egyél. Lakj jól. Ne háborgasd a lovainkat. - kétségeim vannak, hogy egy őrült állatra bármi hatni fog-e.
Én minden esetre készenlétbe helyezem a kardomat.
Az állat azonban megtorpan Mina hangjára. Egy pillanatig úgy tűnik, működik a mágia. De aztán mintha meg sem hallotta volna, töretlenül közeledik tovább. Nagyot harap a ló lábába, aki ettől felnyerít, majd megrúgja a farkas. Közben a bokrok közül még több farkas bújik elő, szám szerint hét darab, minden irányból. Mindegyik élesen vigyorít ránk, többnek habzik is a szája és egyenesen felénk tartanak.
- A fenébe. Igen, belétek, ti fenevadak! - kiáltja oda nekik Mina dühösen. - Ezek mintha veszettek lennének vagy nem tudom.. - jegyzi meg majd hozzávág egy éjlángot az egyik farkashoz, ügyelve, hogy nehogy a lovakat találja el.
Hát persze, hogy nem működött az a nyugtatás! Nem mintha ez most örömmel töltött volna el.
- Hát ha a habzó pofájukat nézem, akkor tuti veszettek, bár soha nem láttam még, hogy egy egész falka az..... - bólintok a vámpírlánynak, de nem vesztegetem tovább a szót, hanem előkapom a dobótőreimet és elsőre a lovat harapdáló farkast veszem célba, aztán jöhet a következő. - Flan, az istenedet hajts! - ordítok a kis kedvencemre, hátha egyszer hasznát is vesszük.
A lovak teljesen lebénultak azonban, legalábbis ahogy Flan káromkodott egy erőset.
- Nem indulnak! Kapd össze magad a nyafogás helyett.
Sera már ott is terem a kocsi szélén elővéve a két nyílpuskáját.
Az én tőröm eltalálja az állatot, aki hangosan vonyít egyet, majd elkezd bicegve közeledni abba az irányba, de nem jut el odáig, összeesik. Mina éjlángja a földet találja el, a farkas pedig némileg megijedve hátrál egy lépést. A gond csak anynit, hogy a lovak is megijednek tőle még elkezdenek egyhelyben rúgkapálni, szinte képtelenség engedelmességre bírni őket.
A farkasok közben körbeállják a szekeret és pontokat keresnek, ahol felmászhatnak, vagy nekünk ugorhatnak, de szerencsére egyelőre nem találnak ilyet.
A farkasok nem hátrálnak, pedig már egyiket sikerült leszednem, de hát egy veszett állat már csak ilyen, nem fél semmitől. Nem jó hír.
Flan persze, nem nagyon tud mit kezdeni a lovakkal, azok meg egyre kezelhetetlenebbek. Félő, hogy elragadnak minket a szekérrel együtt és felborítanak, de ha leszállunk akkor meg lerohannak a farkasok........jó kis kilátások.
Újabb tőr repül a megtorpanó állatok felé, a legközelebbit célozva.
Ekkor viszont a bokrok közül egy alak ugrik ki az út közepére, egyenesen a farkasok felé. Hangosan ordít egyet.
- Ne féljetek, megfáradt utazók! Lemészárlom ezeket a megvadult bestiákat egytől egyig. Ígérem nem esik bántódásotok. - hangzik egy lelkes női hang.
Az illető egy lenyűtt ruháhú viszonylag fiatal lányka, bár már túl a gyerekkoron. Rövidre nyírt barna haja és kék szeme van, oldalán kardot visel, ékszereket azonban nem hord, egyetlen kiegészítője egy fehér kendő, ami a felkarjára van csomózva. Egy régi barna köpenyt van még a hátára erősítve, valamint egy erszény, de semmi több. A farkasok ahogy meglátják felé fordulnak.
- Akadnak még... kellemes meglepetések.. - lihegi Mina a lányra meredve.
Ennek nincs ki mind a négy kereke, hiszen nem szállhat szembe ennyi vadállattal!
- Fel, gyere a szekérre, nem tudsz elbánni ennyivel.... - kiáltom neki.
A zsoldoskinézető lány a szekérnél közben úgy látszik túl rájött, hogy nagy fába vágta a fejészéjét, mert egy pillanatra mintha elbizonytalanodna és a hirtelen magabiztosság odaveszne. Aztán megrázza a fejét és kardot ránt, majd egy suhintással megöl egy farkast. Ekkor egy másik már ugrik is neki, de Sera nyila eltalálja és nem kapja el a lányt. A harmadik farkas nekiugrik, de a lány el tud előle lépni. Gyors és egy pillanatra mintha úgy látszana, hogy gyorsabban mozog mint egy átlag ember. A lépése fürge, szinte követni sem lehet. Nem olyan, mint a a mi túlhajtó varázslatunk, ez valami más lehet. De el kell ismernem nagyon látványos.
A tőröm elkapja egy negyedik farkast aki szintén összeesik. Még két állat marad életben, de amikor már azt hittem lassan a végére érünk a támadóinknak, akkor tévedtem, mert mintha sosem akarnának elfogyni, mivel újabb öt csatlakozik hozzá. Egyelőre viszont nem ránk figyelnek, hanem a lányra.
Mina újabb éjlángot dob az egyikre én meg gyors mozdulattal meggyújtom a kardomat és nagy ugrással a lány mellé vetem magam, az egyik ordason landolva.
Damien viszont a nem tud hatékonyan küzdeni a tőrével, nem tud elég közel férkőzni az állatokhoz anélkül, hogy ne harapják meg, így egyelőre patt helyzetben van.
Sera közben lő még egyet, Flan a lovakat csitítja, az ismeretlen lány pedig próbálja suhintásokkal a farkasokat távoltartani magától...
- Ostoba húzás volt te lány. - morgom, ahogy legyilkolok egy újabb dögöt és megsebzek egy másikat, aztán igyekszem távoltartani a többit. Sajnos elég sokan vannak és lehet, megint jönnek még.
Mikor az egyik toportyán a lánynak ugrik, tudom, hogy nem lesz időm megvédeni, de ekkor valami eléugrik, feláldozva magát.
Nem érek rá nagyon vele foglalkozni, mert a farkas azonnal kettéharapja, de a támadást hárította ez a zöldes masszából álló, enyhén piros színezetű, kb térdig érő lény.
Ekkor egy másik ember bukkan, nagyokat lihegve, kipirult arccal lép oda a lány mellé, tőle úgy két méterre.
Az illető egy magas, szikár alkatú férfi, fekete hajjal. Kék köpenyt visel, valamint egy barna nadrágot és egy kék inget. Az öve fölé egy fehér kendő van neki is kötve amolyan díszként, egyébként semmiféle dekorációt nem visel. A hátán egy pajzs díszeleg, a kezében pedig egy botot fog, a végén egy csigavonalú faragással, akárcsak amit a pásztorok használnak a mezőkön.
- Egek, mindig ennyire előre kell sietned, Amelie… morogja, miközben a botját az állatok felé tartotta.
Elég ismerősnek tűnik, de elsőre nem jövök rá honnan.
- Ha még csak sietne..... - nyögök fel, miközben az utolsó farkas is kileheli a lelkét. - Máskor talán visszafoghatná mielőtt farkasvacsora lenne.
A lány nagyokat lihegve int.
- Látjátok, nincs ok a félelemre. Még ezen az Isten háta mögötti helyen is akadnak olyanok, akik kiállnak az értetlenek védel…
Eddig jut a lány a beszédében, mert kap egy gigászi tockost a másik alaktól...
- Elég az ostobaságtól. Ezért mondtam, hogy alaposabban figyeld meg a környezeted. Akkor látnád, hogy tapasztalt harcosok. Nem igaz? - kérdezti tőlünk némileg barátságosabb hangon, kedvesebben, mint ahogy a társát oktatta ki.
- Héééé! - emelem fel a kezem, hogy megállítsam a fickót, mert bár én is szívesen pofoznám fel a lányt, hiszen, bár segített azzal, hogy elvonta a farkasok figyelmét, ezzel bajba is sodorta magát, meg mi is többet bevállaltunk. Nem jöttem volna le a szekérről például.
Azonban egy férfi ne üssön meg egy nőt!
[color=#e88aea]- Ennyit arról, hogy lányokat nem bántunk, hm?zi meg Mina.
[color=#66ff00]- A segítségért mindig hálásak vagyunk. De azért nem, ha valaki felelőtlenül a halálába rohan miattunk. Mindenesetre köszönjük a segítséget...
- biccent Damien is.
- A bátorság és az ostobaság nem azonos, abban viszont igaza van. - meredek a lányzóra, aki Amelia, ha a fülem nem csal.
Közben leesik, hogy honnan volt ismerős a férfi és ettől én is ledermedek egy pillanatra, főleg, hogy nem tűnik valami szörnynek.
Közben befut Cyne és egyértelműsíti, hogy ő is felismerte és szokásos bőbeszédüségével le is hengerli.
- Hééé, szia Henrik, rég nem láttalak már, drága barátom! Hát hogy szolgál az egészséged? Amúgy mindenki jól van? Mert van egy rossz hírem. Van egy kis problémánk...ja, Henrik, kérlek, most ne kezdj itt el balhézni meg futkorászni össze-vissza, a francnak van kedve utánad futkosni. De, ahogy mondtam, örülök, hogy látlak! Hihetetlen, hogy milyen jó rajzolóink vannak - szinte mint ha csak a képed nézne velem szembe. Ha viszont nem Henrik vagy, akkor bocsi, csúnya félreértés történt, de ettől független örülök a viszontlátásnak! Na, és akkor skacok: itt mi jó történt? És miért bántottátok szegény farkaskákat? Tudhatnátok, hogy imádom őket...és Amy, ha fel mered vetni nekem a Millingen-i eseményeket és a kultista farkasok gyilkolását, nagyon morcos leszek.
A lányt félretolom és a kardomat a férfi mellkasára irányítom.
- Jobb, ha nem is gondolsz arra, hogy elszökj!
Aztán azért egy fél pillantást megkockáztatok a sötét elf felé is.
- Én nem szóltam egy szót sem, de most, hogy említed.......
Henrik, aki meg sem próbálja a nevét letagadni meglepetten néz ránk.
- Igen, ez a nevem. De még sosem találkoztunk...vagy találkoztam már veletek?
Flandre és Seraphina ennek hallatán azonnal harckészültségbe helyezik magukat, de szerencsére egyelőre nem váltanak át agresszívba.

Felhasználó profiljának megtekintése

41 Re: Küldetés: Ludum finita est... on Pént. Okt. 12, 2018 10:23 pm

Crispin Shadowbane

avatar
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos
A tanyánál történt fiaskó után a kedélyek ha nem is nyugodtak le, de legalább nem romlottak tovább. Amy és Damien szinte el se hagyták egymást, a lánynak most szüksége volt az ismerős arc által jelentett biztonságra és bizonyosságra azok után, amiken keresztül ment; Amy jó eséllyel felírt engem is az eddig Flan-exklúzív listára, és ha még egyszer olyat teszek, ami nem nyeri el a tetszését, jó eséllyel nekem esik. Ezt egy képzelt vállvonással nyugtáztam, aztán vetettem egy pillantást a szekeret vezető Flan-ra és társalkodónőjére és kíváncsi voltam, hogy mikor mutatják meg úgy Hold Apa igazából, hogy mik az igazi motivációik. Én pedig csak üldögéltem és próbáltam nem belegondolni abba, hogy hova is vezet az utunk. A tenyerem izzadt a visszafojtott feszültségtől és izgalomtól, próbálva a gondolataimat valami kevésbé szomorkás ösvényre vezetni - minduntalan sikertelenül. Helyette a lassan elsuhanó tájat figyeltem és próbáltam rájönni, hogy még is, hol a jó bánatos fenébe járhatunk? Sok helyen megfordultam már rövidke életem során - Dél és Észak régebben nem jelentett túl nagy különbséget, mindkettő csak emberek által lakott terület volt; a háború kirobbanása ezt gyökeresen megváltoztatta és Eichenschild ostromával az ellentétek visszavonhatatlanul elmélyültek. De most, akárhogy is járattam az agyamat, a franc se tudta volna belőni, hogy mennyire vagyunk Joanesburg-tól, vagy Einburg-tól, ahova az utunk fog vezetni - már ha még mindig a célunk az "Áruló" megtalálása és nem csaptunk át kultista vadászba. Az utóbbit nem vettem volna olyan jó néven, hisz a jó francnak van kedve velük ismét összefutni - bár Flandre jó eséllyel díjazta volna ezt a fajta végkimenetelt, még akkor is, hogy ha beledöglünk mindannyian.
  Visszadőltem a szekér oldalának, próbálva nem figyelmet venni arról, hogy nyomja a hátamat a kemény falap, vagy hogy mennyire is szúr egy kiálló szálka. Csuklyámat az arcomba húzva, a sötétített lencsés szemüveget fejemen tartva próbáltam valamennyire pihenni, hogy visszanyerjem az erőmet - amióta az emberek között lebzselek, ritkán volt alkalmam arra, hogy nappal ténylegesen aludjak - fene ezekbe a hülye emberekbe és a Nap-mániájukba. A szendergésemből Mina kérdése szakított ki. Kinyitottam a szememet, hátha valamivel okosabb leszek, mint pár perccel ezelőtt voltam, bár erre ismét csak sok esélyt nem láttam. Viszont azt megállapíthattam, hogy egy útkereszteződéshez értünk.
- Nem értek a térképészethez és fogalmam sincs, hogy most hol járunk...
  Feleltem enyhén recés hangon, enyhe utalás arra, hogy a torkom kiszáradóban van. Dracon kényelmesen nyújtózott egyet, míg Amy egy kis nyújtózkodás és testkörzés után már le is ugrott a szekérről és az elágazáshoz tartott.
- Általában minden kereszteződésben van valami útjelző, talán itt is.
  Adott választ tetteire, miközben én már a távcsövem után kutattam, hisz nem is olyan távol - kényelmetlenül közel - egy párost láttam. Egy ideig bámultam őket, meglátva a Hellenburg-i címert némileg ellazultam. Egy őrjárat, netán kimenős katonák, semmi olyasmi, ami miatt aggódnunk kéne, és azt jelzi, hogy a környéken kell lennie egy tábornak legalább vagy egy előretolt helyőrségnek.
- Kik azok?
  A kérdésre nem feleltem azonnal, később meg már el is feledkeztem róla, miközben a közeledőket bámultam kelletlenül. Miközben a zsoldoslány a táblákkal volt elfoglalva, kicsivel több időnk volt nézelődni, bár úgy is nemsokára választ kapunk arra, hogy ki fia borja ez a furcsa páros.
- Biztos jól jelez a tábla. Elég jól értek a navigáláshoz.
  Ugrik le Sera is a szekérről, hogy Amy-hez csatlakozzon. Király, legalább akkor már azt is tudjuk, hogy merre felé kell tovább menni, így ezen kérdés megválaszolásra talált. Időközben azonban további kérdések vetődtek fel, ahogy a Hellenburg-i katonák is közelebb érkeztek. Az egyik eléggé nagy darabnak tűnt, szinte már hajazott méretben arra a batár nagy dögre, aki Demiphones testőre volt a Tünde-erdőben. A hasonlóság nem nyerte el a tetszésemet. A másik alak inkább tűnt valami könyvmolynak, vagy szerzetesnek, a testalkata na meg a magánál tartott Biblia alapján. Ha tippelnem kellett volna, egy lelkész és egy keresztes...vagy templomos vagy mi a jó franc van itt délen. Soha se tanultam meg a különbséget az északi és déli lovagok között. Ami viszont feltűnő volt, az a kisebb termetű ember karján keresztül futó tetoválás. Elkomorodtam, ahogy eszembe jutott az, amit a rajtaütésnél láttunk. Mina értette, hogy mit jelentett a bőrdísz, én kevésbé.
- Üdvözlet, vándorok. Ti katonák vagytok, nem igaz? - csendül fel a kérdés.
- Üdvözlet. Valahol szükség lenne katonákra?
- Jó napot!
- Üdvözletem.
  Mindenki olyan aranyos, hogy bemutatkozott - kicsit kínos volt, hogy én hagytam ki az üdvözölgetést. Damien válaszát kihasználom, hogy közelebb hajoljak Mina-hoz, bár sejtem, hogy annyira nem örül ennek, és egy suttogás formájában előadjam a kérdésemet.
- Te, Mina...csak a biztonság kedvéért: ez nem ugyanaz a tetoválás, mint azokon volt, akik rajtunk ütöttek, ugye?
  Mert az, bizony, drága barátaim, cseppet sem lett volna kívánatos végkifejlet. A fejrázásra némileg megnyugodtam, hagytam, hogy a kölcsönös üdvözlések utáni beszélgetés a maga medrében és ütemében haladjon tovább.
[color:7634=##5c6d08]- Nem, de ezzel a válasszal biztosra vehetem, hogy katonák.
  A köpenyes szavaira elfojtottam egy enyhén lenéző mosolyt. Hát, haver, ezzel annyira félre nyúltál, hogy az valami hihetetlen. Itt egyikünk sem hivatásos katona, csupán képzett kard-,éjgyilok-,tőr és puskaforgató - az irregulárisak közül. De nem az én dolgom volt, hogy megosszam vele ezt a kis tévedést.
[color:7634=9607ba]- Ha jól sejtem, Ti is.
  Flan kérdésére csak egy biccentés volt a válasz.
- Engedjék meg, hogy bemutatkozzam: a nevem Anton, és a Zsinat alatt dolgozom.
  A fickó hangja megnyugtató volt és dallamos - pont ezért nem nagyon tetszett. Nem tetszett, mert az én hangom aztán jó messze állt ettől, pedig jól jött volna párszor az, hogy ha ilyen behízelgő hangszínem lett volna: csajozásban se egy rossz pont. A társa, azonban amikor megszólalt, szöges ellentéte volt ennek. Furcsa egy duót alkottak, csak úgy, mint Mina és Damien, vagy Flan és Sera. Ez a fura duók triósa...
- Maximillien Barte, szolgálatukra. A Királyi Szövetség lovagja.
  A részemről én inkább ráhagyom a beszélgetést a kevésbé antiszociálisokra - úgy is szereztek bőven tapasztalatot a farmnál talált lány kikérdezésével, én aztán nem akartam elvenni tőlük a lehetőséget, hogy tovább koptassák a bagólesőjüket, és csillogtassák a beszélőjüket. Inkább simogattam Dracon-t és iszogattam pár kortyot a borból, próbálva kényelembe helyezkedni. Bár önként vállaltam azt, hogy a tőrrel megsebzem magamat, ettől független még mindig enyhe rosszindulattal vettem tudomásul, hogy kicsit gyengébb vagyok a vérveszteség miatt. Ez pedig soha sem egy jó jel, így aztán vártam és igyekeztem megnyugodni, hogy valamelyest javítsak a helyzetemen és csak hallgatóztam.
- Mi járatban vannak?
- Nincsenek kicsit kevesen? Elég veszélyes a környék  - két kérdés, az egyik kissé gyanakvó, a másik szintúgy gyanakvó, de legalább az enyhén megjátszott aggódás köntösébe csavarva.
- Egy szót sem szólhatok, hadititok. Ellenben szükségem van némi információra. Veszélyes szabadcsapatok után kutatunk, akik félelmetes sötét mágiával vannak felfegyverezve. Tapasztaltak a környéken bármi szokatlant?
  Anton válasza kissé elgondolkoztatott. Nyilvánvalóan a vezetés próbálja a civil lakosság elől elfedni azt a tényt, hogy "szabadcsapatok" mászkálnak a királyság területén belül - gyakorlatilag, hogy mindenféle Mélységi kultuszkövetők szopatják a jónépet erre felé, miközben a felszabadítók szerepébe öltöztetik magukat. De legalább valamit igyekeztek kezdeni a helyzettel. A Zsinatis taggal egy időben a nagy darab állat Amy-nek válaszol a maga idegesítő hangján.
- Hehe, ember legyen a taplán az a sületlen szikrabotos fajankó, aki ujjat mer húzni velem.
  A megjegyzésre kénytelen voltam halkan elkuncogni magamat. Ha a hangja nem is, a stílusa némileg tetszett Maximininek, bár úgy látszik, hogy Délen egy egy népbetegség: már mint a túlzott önbizalom. Az Azúrok is nagyon önbizalomteliek voltak.
- Szikrabotos fajankó? Ez jó, legközelebb találkozok egy északival, tuti, hogy elsütöm neki. Köszi a tippet, óriás barátom.
- Elég...kmhmm....magabiztos vagy - Amy megfogalmazta az én gondolataimat is ezzel kapcsolatban.
- Miféle sötét mágiára gondol? Nekromanták?
  Mina most passzivitásba vonult, a szószóló szerepét Damien vette át. Nagyon óvatosan fogalmaz, nyilvánvalóan nem akarja rögtön kikotyogni nekik azt, hogy már bizony van tapasztalatunk ezekkel kapcsolatban, s egyelőre még egyet értettem az elővigyázatossággal, azonban ha túlságosan sokáig elhúzzuk, akkor egész nap itt köntörfalazhatunk, miközben nem haladunk semmit sem előre. De egyelőre együtt játszottam a fajtársammal.
- Veszélyes szabadcsapatok után? Hallottuk a pletykákat olyanokról, akik városokat "szabadítanak fel" - imitáltam idézőjeleket a kezemmel, enyhén megnyomva a mondat végét egy hitetlenkedő fejcsóválás keretében. - és valami Angyalt szolgálnak? Rájuk gondolnak?
  Persze, hogy rájuk, efelől kétség sem volt. Óh, hogy mennyire utáltam én másokkal beszélgetni néha napján...
- Sokféle emberrel találkozhat egy háborús övezetben az ember, de szabadcsapattal nem futottunk össze.
 ...mert ezek a beszélgetések gyakran csapnak át féligazságokba és rejtegetésekbe, nekem meg gyakran nincs meg a türelmem hozzá...
- Igen. Egy Angyal harcosainak tartják magukat. Hogy mik a céljaik, egyelőre nem tudjuk. A küldetésünk felvenni velük a kapcsolatot, így bármi, amivel segíteni tudtok, hasznunkra válhat.
  Anton volt az, aki inkább felveszi a kapcsolatot, míg Max gyanakvóbb volt, és ez látszott is rajta - vagy csupán mindig így viselkedik. A szemében azonban gyanakvás ült és a gyanújának hamar hangot is adott.
- Akkor eszerint Ti a sereg egy osztaga vagytok?
  Ez egy olyan egyenes kérdés volt, hogy hazugságokkal nehéz lett volna kibújni alóla. Vagyis, hát, hazudhattunk volna, nem ezen múlik, viszont az sokkal több magyarázkodásba került volna és az erőfeszítések nem nagyon érték volna meg.
- Nem, én és Seraphina - néz a társára, aki egy enyhe pukedlizással jelzi, hogy Ő róla lenne szó.- a Mocsárvidékről érkeztünk.
- Mind máshonnan érkeztünk, de a célunk jelenleg közös. Úgyhogy lényegében igen. Ez miért fontos?
  Mina végre megtalálta a hangját, és további kitérő válaszokkal szolgáltatott csak.
- Egy szabadcsapat ellen ketten? Akkor kétség kívül tényleg nagyon jónak kell lennetek.
- Mi csak az előőrs vagyunk. Ilyen férgek ellen nem szabad ész nélkül hadat viselni. Ki kell az ellenfél gyengéjét puhatolni, majd összenyomni, akár egy bogarat.
  Maximillien válasza a többieknek legalább megnyugvást hozhat, már amennyiben tényleg aggódtak miattuk. Flan számára viszont jó alkalmat biztosított, hogy hozzádörgölje magát az ügyeletes badass-hez. Enyhén fintorogva néztem a kettő frissen alakult románcát. Nők...
- Ezt magam se mondhattam volna jobban. Volt már dolgod a fajtájukkal.
- Természetesen. Eszerint a kisasszony is hasonló célokkal érkezett.
- Bár én inkább használok kevésbé feltűnő fegyvereket.
- Ugyan, csak gyakorlás kérdése, ne legyen letörve.
  Fintorogva hallgattam ezt a kedélyes beszélgetést, és inkább az épeszűbbnek tűnő Anton felé fordultam.
- Fogalmazzunk úgy, hogy Hellenburg érdekeit szolgáljuk....
  Kezdtem volna bele egy hosszas tirádába, amely alatt annyi hülyeséget hordok össze, hogy ember legyen a talpán, aki bármi értelmet kihámoz belőle - de a türelmem nagyjából ennyi ideig tartott. Fáradt voltam, nyűgös, minél előbb az ügy végére akartam járni, hogy visszatérhessek a szállásomra végre normálisan pihenni egyet. Nem volt túlságosan sok bajom senkivel sem, de ha még hosszabb ideig leszek összezárva bárkivel is, csak még nyűgösebb leszek, és a végére csak egy idegbajos sötét elf leszek. Jobban szerettem azt, amikor egyedül dolgozhattam...úgy hogy rövidre zárom ezt az egész titkolózós szarságot.
- Medkokh kultistáit Joanesburg-ban keressétek, egy kis tanyari mészárlás után oda mentek. Már összefutottunk velük, megpróbáltak kinyírni minket, nem sikerült nekik, utána egy tanyán összefutottak másokkal, öt hulla és egy szende kis szűz maradt a nyomukban, aki vígan bevágta a szunyát. Mi nekünk viszont tovább kell mennünk, van egy küldetésünk, amit viszont magunknak kéne teljesíteni.
  És a részemről ennyi. Már előre hallottam, ahogy a többiek szitkozódnak. Tegyék. Magasról teszek az egészre.
- Mi is ennek az Angyalnak vagyunk a nyomában. Azt hiszem egyfelé visz az utunk. Felderítjük a helyzetüket és megpróbáljuk a Bukott Angyal helyét megtalálni. Ha az Angyal helye megvan, letudjunk rombolni a romot, ahol raboskodik és így nem lesz képes új szolgákat kreálni magának.
  Szinte láttam, ahogy a könyv kilóg a fickó szájából. Az egésznek olyan szaga volt, mint ha reggeltől estig ezt a kis szöveget szajkózták volna nekik. Nem volt még semmi tapasztalata Mélységiekkel, ebben egészen biztos voltam, máskülönben nem egy olyan dumát vágott volna le. De nem az én dolgom volt az, hogy kétségbe vonjam a professzionalizmusát.
- Miért nevezik Angyalnak? Ez már bukott. Sokkal rosszabb annál.
- Nem mondtunk semmi olyat, hogy mi egy Bukott Angyal nyomában lennénk- javította ki a tévedést Amy a maga egyenes módján. - Így valószínűleg nem is egy irányba megyünk. Én nem nagyon állnék ki egy Mélységivel szemben, így azt meghagyom másnak, nekem elég volt egy is, kösz.
  Hát, lényegében tekintve még mindig "angyal", még hogy ha bukott is - de most aztán nem kötöttem bele a dolgokba, és abba, hogy Mina kiket akar kijavítani a választott szavaikkal kapcsolatban.
- Hát, sok sikert a rom elpusztításához. Életem során három Mélységivel futottam össze, szerintem hozzátok a fél Zsinatot és Esroniel-t a biztonság kedvéért. De a mi dolgunk egyelőre nem a kultistával, csak egy árulóval van...utána meg, ha megvártok, én szívesen részt veszek kultista gyilkolásban. A felszentelt fegyver eléggé hasznos lehet az ilyen dögök ellen. Ja, ha már ott vagytok és nem vártatok be: hajtsatok a Mélységi kövére. Eléggé kényesek rá.
  Hogy ha már nem lehet őket lebeszélni róla, legalább legyenek felkészülve a dolgokra. Báár...lehet, hogy nekem most inkább jó messzire kéne kerülnöm az ilyen dögöket, úgy hogy nyugodtan menjenek és ne várjanak engem be. A legutóbb majdnem ott hagytam a fogamat és csak iszonyatos szerencsének köszönhettem, na meg Lánci kódfejtő képességeinek, hogy nem hagytam ott a fogam Eichenschild undorító városa alatt Egregoros-sal szemben. Bár ott még csak egy kis szolgáját idézte meg, és Ő maga nem nagyon foglalkozott velünk...ha a tényleges erejével csapott volna le ránk, akkor már rég halottak lennénk. Akármennyire is jónak képzeltem magam néha - nagyon ritkán - azt azért még nekem is be kellett látnom, hogy egy Bukott Angyal ellen semmi esélyem se lenne. Ha jól tudom, a Hold-mezei csatánál..vagy talán a Kísértet szigeteknél? (a fene se tudja már) egy egész déli század kellett egy ilyen dög ellen és nem egy elmebajos sötét elf.
- Ahogy érzitek. A világért sem akadályoználak titeket. Ahonnan Ti jöttetek, talán találunk még valami nyomot.
  Sok sikert hozzá. Ja, ha már ott vagytok, eresszetek egy golyót a csaj fejébe légyszives, ha már Flan-t nem engedték a drága társaim. Vagy megszabadultok egy fenyegetéstől, vagy a lányt szabadítjátok meg a felesleges szenvedéstől. Egy egyedül élő lányka a frontvonalon szinte biztos, hogy előbb-utóbb egy egész század áldozatává válik, s ha szerencséje van, utána megölik...
- Várjatok! Nem tudom, Ti mit terveztek, de ha ugyanarra a dögre vadászunk, nem kis eséllyel szükségünk lesz erősítésre. Sokan vagyunk, ha többen szaglászunk, nagyobb eséllyel találnak rá valakire. Egy-két ember induljon meg vissza és kérjen erősítést. Vagy legalább jelentse, amit eddig megtudtunk.
  Flan a távozóra készülő katonák után veti magát. Nem értem a frissen jött lelkesedését, és mint ha egy mély álomból ébredt volna fel, hosszú ideje az első tiszta pillanatai lehettek. Annyira nem tiszták ugyan, hogy elfelejtse: mi nem a Mélységire vadászunk, az csak neki a heppje, nekünk az Árulót kell megtalálnunk, minden további csak egy opcionálisan választható dolog.
- Én azt mondanám, hogy menjünk tovább ezen az úton - kezdek bele, Mina kifakadását nem is értelmezve, csak a hangját hallom. - Az, akit keresünk, úgy is kapcsolatban van azzal, akiket ez a két úriember kajtat. Joanesburg-ot kikerülve megyünk tovább EInburg felé, onnan keletre. Én nem mennék vissza szívesen Hellenburg-ig erősítést kérve...kivéve, hogy ha vannak csapataink a környéken. Közel vagyunk a frontvonalhoz, pár századnak kéne itt lennie, nem?
- A társam felvetésébe sok logika van és én is ezt javasolnám.
  Amy válasza jobb kedvre derített. Tehát annyira nem szívta mellre az "árulásomat" a tanyánál, és még mindig képesek voltunk összedolgozni és egyetérteni egymással. Ez jó dolog volt.
- Nézzük meg mi a helyzet Einburg-ban először.
- Nos, egy-két embert vissza tudunk küldeni. Közülünk bárki megfelel futárnak, nem tudom, nálatok mi a helyzet.
- Einburg felé egyelőre nem találtunk semmi érdekeset...noha csak magát a várost jártuk meg.
  Hát, legalább azon a környéken nincsen kultista aktivitás, legalábbis eddig nem volt. Ez azért egy egész megnyugtató dolog volt, talán még esélyünk is lesz rá, hogy azelőtt csípjük el az áldozatunkat, hogy ránk szabadítania pár Mélységi seggnyalót. De most látszott, hogy a társaság pár tagja elgondolkozott - a kérdés pedig egyértelmű, hogy mi volt: kérjünk-e erősítést, avagy sem? Már mint, mire számíthatunk? A két tag a kultisták után kajtatott, mi pedig az Áruló után. Viszont lehet, hogy a célpontunk tényleg összemelegedett a Mélységi kultuszával, ez esetben nem ártana mellénk pár ember. De ki menjen? És hova? És egyáltalán, ha közülünk menne valaki egy közeli táborhoz, még is, hogyan állna elő egy erősítés gondolatával? Meg egyáltalán...eh, annyi kérdés, és olyan kuszaság volt a fejemben, hogy már csak azért is elmentem volna, hogy távol legyek mindenkitől egy ideig, hogy kicsit össze tudjam szedni magamat.
- Nos...nem tudom, mennyire van szükségünk erősítésre. Akkora kaliberű harcra számítanak?
- Nem árt felkészülni.
- Én elmegyek erősítésért...gyorsan megjárom a távolságot, és hát, soha sem árt pár friss arc, akikkel ha nem lesz semmi gáz, még kockázni is tudtok. Csak hát...hol van a legközelebbi déli tábor? Ha bármelyikőtök bemeri nyőgni, hogy délre...és hogy délre oda is érek, azt most nyírom ki itt helyben...
  Szögeztem le a végén a gondolatot - magamat ismerve tuti, hogy lecsaptam volna rá, ha más hozakodik elő ezzel a kérdéssel, és tuti, hogy idegbajt is kapott volna az, akit ilyen hülyeségekkel zaklatok - nem akartam én is áldozattá válni.
- Én nem láttam sehol déli tábort, de mennyien is vagytok ti? - Amy kérdése eléggé jogos volt, a következő megjegyzése meg aranyos: tudtam én, hogy hiányoznék nekI! - Ha úgy gondoljátok, akkor menjünk együtt, de jobb lenne mielőbb.
- A legközelebbi tábor egy kis ideiglenes kikötő a folyó mellett Einburg-nál - mutat kezével egy adott irányba. - Eléggé jól el van rejtve, de térképpel oda lehet találni. A mi térképünk is elvezethet oda.
-Miért pont...te?
  Mina kérdésére a lány felé fordultam. Ő még mindig nyugtalankodik miattam, és inkább tartana szem előtt, ahol felügyelheti a lépéseimet és tetteimet - ennyire meglepő lett volna, hogy bérgyilkos vagyok? Hold Anya szerelmére, nem látott még soha sem éjgyilokot? Rajtunk kívül más nem használja.
- Inkább magyarázd el...térképekhez nem értek, bár már rajta vagyunk az ügyön...talán valamikor rá is szánok valamennyi időt - válaszoltam inkább Anton-nak előbb, egy pillanatig elgondolkozva azon, hogy figyelmen kívül hagyom Mina kérdését, csak hogy tovább húzzam egy kicsit az agyát - de nem nagyon érte volna meg. - És hogy miért pont én, Mina? Nézzük csak: van egy nyolc méter magas nyulam, amelynek a hátán igazi luxusélmény utazni és ráadásul iszonyat gyors, és van egy sárkánygyíkom, akivel üzenetet tudok küldeni nektek, ha valami gebó lenne és kétszer olyan gyorsan tudok futni, mint bármelyikőtök, anélkül, hogy elfáradnék...és ha menet közben gebó lenne, inkább én kerüljek veszélybe, mint Ti.
- Oké, csak induljunk már.
  Amy ismét csak gyanakodni kezd. Ugyan már, ennyire megrengett bennem a bizalom? Mit hisznek? Hogy meg vannak a magam kis tervei, ami lehet, hogy nekik nem nagyon tetszene? Hát ilyen ....könnyen kiismertek volna? Meglepő és kissé kellemetlen és nyugtalanító. De inkább Anton válaszára figyeltem.
- Ha elindultok arra, amerről mi jöttünk, az út el fog kanyarodni észak felé. Ott a folyót magas fák szegélyezik egész végig. Egy helyen láttok majd az egyik fa tetején egy hellenburg-i zászlót, ott lépjetek le az útról és menjetek egyenesen a vízpartra. Ott találtok egy kis dokkot, ahol utánpótlást rakodnak ki, körülötte pedig egy kisebb tábort. Ha tovább mentek nyugat felé, előbb-utóbb eléritek Einburg-ot. A közelben van egy falu is, még laknak is benne, mert a háború elkerülte a várost és a környékét, ott megszállhattunk éjszakára.
- Kösz a tippet Max és Anton- biccentettem a katonák felé, akik már útra is keltek, hogy a maguk sorsát üldözzék.
- Bár...szerintem nekik több szükségük lenne az erősítésre, nem? - kérdeztem tétován Dracon-tól.
 

  Csak figyeltem a távolodó páros alakját egy ideig, majd Dracon-nal az oldalamon útnak indultam, lehagyva a többieket, akik szintúgy majd ezen az úton indulnak meg, de én még előttük akartam a táborba érni, hogy a megbeszélt erősítést megigényelhessem, és legyen elég időm arra, hogy meggyőzzem a tábor parancsnokát, hogy nekünk már pedig kell - ha ez nem jön össze, akkor legalább eligazítom őket Anton és Max irányába, hogy induljanak meg, rövidre zárva a két csoport közötti távolságot, ha netán sürgősen segítségre lenne szüksége az előőrsnek. A gondolataim száguldoztak, miközben sprintelésre fogtam magamat az enyhe kocogásból. Élveztem, ahogy a szellő az arcomnak csapódik, miközben közel kétszer olyan gyorsan futottam, mint alapesetben meg tudtam volna tenni, de fáradni nem fáradtam jobban. Élveztem a sebességet, ahogy Dracon is, aki a földfelszín közelében szállva tartott lépést velem. Csak hamar magam mögött hagytam a négy társamat, és megindultam az Anton-ék által említett útvonalon.
  Tíz perc se telt belé, már ott is voltam a folyóparton. A víz távoli csobogása alapesetben megnyugtató lett volna. Hisz ki ne vágyna arra, hogy a magas fák árnyékban a lábát megmártóztassa a hideg, erős sodrású vízben, miközben tőle nem is olyan messze egy szövetséges sereg állomásozik, így biztosítva őt arról, hogy baja nem eshet és a hadbiztostól némi kenőpénzért cserébe még fejadagokat is vehet magának, s az onnan rekvirált bort iszogatva nézi a naplementét? A képpel volt egy kis probléma: a zászló, amit Anton emlegetett, lengett a szélben...miközben füst kavargott körülötte. Innen már tisztán kivehető volt az égő fa szúrós szaga, a lángok egyelőre távoli, de erős pattogása. Egy pillanatra felrémlett előttem az égő Tünde-erdő, ahogy átvágtunk a lángtenger közepette...rossz előérzetem volt. Nagyon rossz.
- Dracon, fel a fára!
  Utasítottam a sárkánygyíkot. Nem akartam ,hogy bajba keveredjen, és harcba aztán biztos, hogy nem engedtem volna. A kis dög felreppent a legközelebbi fára, és jól befurakodott a lombok közé, hogy elrejtse magát - legalábbis addig, míg az a fa is lángra nem kap. Amint megbizonyosodtam arról, hogy a társam biztonságban van, kinyúltam Dumah-ért. Az angyal lenyomata mint ha csak erre várt volna. Semmi megjegyzést nem fűzött egyelőre a dolgokhoz, hisz bár a kölcsönös kommunikáció nem volt megerőltető - már hozzászoktam a hangokhoz a fejemben - de annyi "örömöt" nem hozott, hogy ezzel fárassza magát és engem is. Kiril is meglepően csendben volt végig - most mindenki lélegzetvisszafojtva várta, hogy mi is lesz az út végén. A láthatatlanság ködébe burkolózva indultam meg kocogva a tűz forrása felé, imádkozva, hogy lángoló kultistákat vagy szabadcsapatot lássak - és ne a déliek halálának legyek szemtanúja.
  A fák oltalmából kiérve elszörnyedve néztem végig a táboron - legalábbis azon, ami maradt belőle. Már pedig az nem volt sok. Égésnyomok szinte mindenütt - a földön kráterek, olyan erős tűz nyomai, amik egy helyre voltak sűrítve. Mint ha a északiak által használt új fegyverek erejét nagyították volna fel. Hatalmas volt a pusztítás és szisztematikus. Mindenkit lemészároltak - és nem tudtam most a kultistákra gondolni. Ők nem ilyen fegyverekkel harcoltak volna. Az északiak idáig merészkedtek volna? De hisz Anton-ék nem rég hagyhatták el a tábort, nem messze voltak tőle - tudniuk kellett volna egy északi seregről a közelben. Egy akkora hadtest, ami egy egész tábor lerohanására képes, nem maradhat sokáig rejtve. Akkor viszont még is csak a szabadcsapatoknak kellett hogy legyen. Miközben a holttesteket vizsgálgatva haladok előre, a folyóparton, egy csónaknak dőlve egy még életben lévő katonát pillantok meg. Közelebb megyek hozzá, még mindig láthatatlanul, hogy felmérjem őt. Déli katona volt, ez nem kérdéses - a sebei meg túl súlyosak ahhoz, hogy akár egy erős gyógyitallal is megmenthessem az életét. Ilyen az én szerencsém... A sérülését, amennyire meg tudtam állapítani, egyetlen támadás okozta. Egy csapás, ami majdnem ketté vágta őt - erős túlzással. Hát, a csávónak nem volt túl nagy szerencséje.
- Semmi baj nem lesz...
  Szólaltam meg a férfi előtt, megtörve a láthatatlanságot. Hogy a mondatot neki szántam-e, vagy saját magamnak, azt egyelőre nem tudtam eldönteni. De azért most jól esett volna nekem is, ha valaki odalép hozzám és megnyugtat, hogy minden rendben lesz - mert úgy se lesz semmi sem rendben. Valami csúnyába tenyereltünk bele...szokás szerint.
- Hellenburg-ot szolgálom- igyekeztem megnyugtatni a férfit, akit eléggé sokkolhatja, hogy a semmiből előtte terem egy sötét elf, főleg egy ilyen mészárlás után.[/color]...de ahogy látom, túl későn érkeztünk meg. Sajnálom, Uram...de ezen már a gyógyitalom se segítene.[/color]
  Guggoltam le mellé, hogy közelebb kerüljek hozzá és némileg megnyugtatóbb pofaszerkezetet igyekeztem felvenni.
- Csak árulja el nekem, hogy ki tette ezt a táborral, és ha akarja, utána megszabadítom a szenvedésétől egy könyörületes módon, vagy itt hagyok magának egy tőrt...bár csak tudnék segíteni -csóváltam meg ismét a fejemet.- DE még megbosszulhatjuk azt, aki ezt tette. A társaim már úton vannak, bármikor betoppanhatnak és nem rég váltunk el a Zsinat embereitől - riadóztathatjuk Hellenbort-ot és visszatérünk, hogy tisztes, hősi temetést adjunk maguknak.
  Nem volt pofám hazudni neki, és azt mondani, hogy túl fogja ezt érni. Katona volt, tudta, hogy mire vállalkozott és Ő is tudta, hogy ebből a sebből nem fog felépülni - ahhoz már ténylegesen egy "Isteni" csoda kellett volna - arra meg én nem voltam képes. Be kell látnom,hogy nem dobtam fel a hangulatát, de a mézes-mázos hazugságokat meghagytam volna most másnak. A fickó végül felém nyúl, szemében...nem is tudom? Hit? Meglepettség? Remény? Aztán közelebb húz magához, és hagyom magamat.
- Egy...egy...egy ember...tette...figyelmeztesd a sereget...fussanak előle... - suttogja a férfi erőtlenül.
  Egy ember? Szegény túl sok vért vesztett és sokkot kapott. Képzeleg, az emlékei megmásultak. Jó eséllyel olyan borzalmakat látott, amit az agya nem volt képes feldolgozni, és a sok, ugyanolyan ruhát, egyenruhát, páncélt viselő támadó végül egyetlen alakká folyt össze a szemei előtt. Az ilyen tudatállapotban lévőtől tiszta választ kapni lehetetlenség volt.
- Egyetlen ember? Képtelenség...hányan voltak, jó ember? És kik? Figyelmeztetem a sereget, persze...de egy ember nem pusztíthat el egy egész tábort...képtelenség! Merre felé mentek? Kinek az oldalán harcoltak?
  Bár lehetetlenségnek tartottam normális választ kicsikarni belőle, meg kellett próbálnom. Egy kis vizet locsoltam az ajkaira, bár most a szomjúság volt a legkevesebb gondja, de legalább valamit tettem érte - ez a gondolat a másodperc töredékrészére elégedettséggel töltött el. Nagyon rövid időre. Puff, már tovább is suhant!
- Az az Ezerkarú vasálarcos....Óvakodj...a Vasálarcostól!
  Vett erőt magán a fickó, miközben egy véreset köhögött, alig kerülve el a ruhámat. Valami nagy nyomot hagyott benne. De aztán erőtlenül hanyatlik hátra. Kezét a nyakára teszem, pulzus után kutatva. Semmi. Meghalt.
- Az fasza....
  Jegyzem meg a férfi halálának megállapításakor. Lecsuktam a szemhéjait, majd enyhén nyögve, a térdeimre támaszkodva álltam fel mellőle, tekintetemmel átjárva a csatamezőt. A csodálatos hírek egyszerűen csak úgy zúdulnak ránk mostanában.
- Tehát van egy árulónk, aki kinyírta pár társát menekülés közben; van egy Madcock bukottunk és az elborult szolgái; meg mások, akik vígan gyilkolásszák egymást. Egy Déli páros, akik vígan mászkálnak itt a semmi kellős közepén...és most egy ezerkarú vasálarcos. Mi a jó bánatos módon teherbe ejtett erkölcstelen nemi életű édesanyja jön még ezek után?
  Merengek hangosan magamban, miközben a csatamezőt járom. Most valahogy nem volt indíttatásom arra, hogy kifosszam a hullákat értékek után kutatva, inkább nyomokat igyekeztem találni - de nem találtam semmi érdekeset sem. Menet közben végig füleltem, hátha meghallom a szekerünk zötykölődését, azonban semmi jel sem utalt rá, hogy Flan-ék méltóztattak volna idáig eljönni. Szerencsére legalább Dracon itt volt mellettem és most egymás mellett állva néztünk nyugatra, amerre az utunk folytatódott volna tovább: már ha még van értelme. Ki tudja, hogy ott mi vár ránk? Mert hogy a támadóknak arra felé kellett menniük, felénk nem jöhettek, azt észre vehettük volna és ez a támadás eléggé friss volt. Valahogy mindig előttünk jártak egy kicsivel és mindig csak a végére értünk ide.
- Dracon, ideje visszaindulnunk. Itt már nem tehetünk semmit sem...ja, és ha meglátsz egy ezerkarú köcsögöt, sikíts, mint ha egy farkas rakta téged hátulról.
  Jegyeztem meg félig elborultan, félig kedélyesen, miközben a fákon túl visszatértünk arra az útra, ahonnan jöttünk. Ideje a többieket értesíteni arról, hogy a helyzet csak még tovább fokozódott - eddig a szar csak a nyakunkig ért, most már a fejünk búbját karcolgatja.

  A helyzet - mily' meglepő! - csak tovább fokozódik, ahogy abból az irányból, ahonnan jöttem, varázslatot érzek, még hozzá elég sokat. Óh, hogy az a jó bánatos fene! Fél órára se hagyom őket magukra, és már megint bajba keverednek? Sietősen indulok neki, futok, ahogy erőmből telik, kezemben a fegyvereimmel, hogy még időben megmentsem a társaimat...viszont ahogy oda érek, csak halott farkasokat - itt elmorzsolok egy könnyet, csak úgy szolidan - és két új alakot látok meg. A szemem rögtön az új lányra téved, és annak kék szemére, s fiatalos vonásaira. Egészen szemrevaló teremtés, a kék szem meg mindig is a gyengém volt. Lehet, hogy rá kéne beszélnem: maradjon még velünk egy ideig, ha más nem, hogy jobban érezzem magamat, nőktől körülvéve. Aztán ahogy a társára, az idősebb férfire siklik a pillantásom, már tudom, hogy baj van. Amikor a Zsinat embere megmutatta nekünk az Árulóról készített képet, jó ideig tanulmányoztam azt, elképzelve más hajjal, bajusszal, sebhelyekkel az arcán...elég nehéz volt nem észrevenni hát a kettő közötti hasonlóságot. Hogy a francba akadtak rá Mina-ék a csávóra ilyen gyorsan? Szinte alig fújtam ki magam a rohanásom után, amikor újabb Cyne-féle monológba kezdtem. Éreztem, hogy Kiril már a fejét fogja, Dumah pedig megrettenve hátrál vissza, pedig már épp tett volna valami megjegyzést.
- Hééé, szia Henrik, rég nem láttalak már, drága barátom! Hát hogy szolgál az egészséged? Amúgy mindenki jól van? Mert van egy rossz hírem. Van egy kis problémánk...ja, Henrik, kérlek, most ne kezd itt el balhézni meg futkorászni össze-vissza, a francnak van kedve utánad futkosni. De, ahogy mondtam, örülök, hogy látlak! Hihetetlen, hogy milyen jó rajzolóink vannak - szinte mintha csak a képed nézne velem szembe. Ha viszont nem Henrik vagy, akkor bocsi, csúnya félreértés történt, de ettől független örülök a viszontlátásnak! Na, és akkor srácok: itt mi jó történt? És miért bántottátok szegény farkaskákat? Tudhatnátok, hogy imádok őket...és Amy, ha fel mered vetni nekem a Millingen-i eseményeket és a kultista farkasok gyilkolását, nagyon morcos leszek.
  Hihetetlen, hogy mennyit kibír mondani egy self alig egy-két légvétellel. Bár nekem ebben már nagy tapasztalatom van. Na most meg a többieknek kell nagy tapasztalatot gyűjteniük abban, hogy értelmezzék is ezt az egész hülyeséget, ami elhagyta az ajkaimat. Ahhoz pedig sok sikert kívánok! Amy azonnal reagál, ahogy a lányt félretolva a kardját Henrik-nek szegezi. Imádom a lány stílusát.
- Jobb, ha nem is gondolsz arra, hogy elszökj!
  A társaságunk mindig örömmel fogadja az újonnan érkezőket! De ahogy felém fordul, már előre félek.
- Én nem szóltam egy szót sem, de most, hogy említed...
  Elfintorodok. Kellett nekem pofáznom. Inkább az Áruló felé nézek, akinek arcán meglepettség tükröződik vissza.
- Igen, ez a nevem. De még sosem találkoztunk...vagy találkoztam már veletek?
  Óh, barátom, még nem! De hidd el, nem vesztettél sokat. Nézzük is, csak szépen sorjában! Az a lány, aki a mellkasodnak szegez egy kardot, még egészen normálisnak tekinthető, amennyiben nem hozakodsz elő Flan-nal, a viselkedése átlagosnak tekinthető, és szereti a harcot. Az egyik vámpírunk kissé naiv és túlságosan is túlbuzog benne a mindenkin segíteni akarás, de amúgy tök normális. A sötét elf társa...hát, róla túl sok mindent nem tudok mondani - egy totálisan átlagos, szürke férfi, némi féltéssel a társnője iránt. Na de a másik vámpír! Na az egy idegbeteg pszichopata, és ha kultistákat emlegetsz, már rohan is rajtad keresztül, a beleidet kitépve fojtja meg a Mélységi követőket - ja, és tuti, hogy még van más terve is. A társnőjéről túlságosan sokat nem lehet mondani - úgy látszik, hogy ez a vámpírkísérők átka, hogy szürke, hétköznapiak legyenek. Aztán itt van a sötét elf. Bérgyilkos szegényke és tudathasadásos. Vagyis hát, a testvére él benne, meg egy angyal lenyomatával társalog, és valahol mélyen még benne él az az énje is, aki egy Mélységivel való találkozás előtt az igazi személyiségét jelentette. Szóval úgy ja, tök jó fejek vagyunk - csak éppenséggel a fejedre kitűzött vérdíjért jöttünk, meg hogy megbüntizzünk titeket...kivéve a naiv vámpír és társa, akik annyira nem sietnének ezzel. Üdv a köreinkben!

Felhasználó profiljának megtekintése

42 Re: Küldetés: Ludum finita est... on Szomb. Okt. 13, 2018 3:23 am

Tertullius

avatar
Felszentelt Inkvizítor
Felszentelt Inkvizítor
Örömmel konstatáltam, hogy a magát nefilimnek hívő kultista nem követett minket a városba, hiszen így nyugodtan tudunk nyomozni. Nem is siettem el, hogy az adott irányba induljak, helyette körbejártam nyugodtan kezdtem el körbenézni a városban. A legtöbb lakó azzal volt elfoglalva, hogy rendbe szedje a romokat – le se tagadhatná, hogy a frontvonal kellős közepén helyezkedik el. A házak fele ledőlt, a maradéknak pedig ha egy-két fala áll, sokat mondok. Sok katonát is látni, minden bizonnyal a helyiek közül kikerülő városőröket. Természetes tehát ami a szemünk elé tárul, egy furcsaságot leszámítva.
Több ember keze helyén is konkrétan csápokat látok. Le se tagadhatnák, hogy kultisták, van köztük tünde, sötét tünde, de ember is. Az is megütközést kelt bennem, hogy a fajuk miatt nem néznek rájuk ferde szemmel, de még a csápokat is tolerálják, ugyanúgy mosolyognak rájuk, mintha csak a szomszéddal futnának össze. Ezen túl minden csáposon fehér kendő jelez valamit – sőt, néhány csáp nélkülin is. Ez jelentené a kultuszhoz tartozásukat? Lehet bölcs lenne nekem is szerezni egyet, hogyha forróvá válik a lábam alatt a talaj, tudjak mihez nyúlni…
Végül a fogadó felé indulunk el, amit nagy nehezen meg is találunk. Célom néhány északi katonát keresni, hogy informálódjak, ám sem az utcákon, sem most a kocsmában nem látom egyiken sem a jellegzetes színeket és felségjelzést, de még csak puskát, vagy vikingpáncélt sem. Ennek ellenére úgy döntök, hogy kikérdezem a fogadóst. Leülök a pult mellé, és sört kérve kezdek bele a bájcsevejbe.
- Nagy csetepaté volt? – bámulok ki az ablakon, a törmeléket szemlélve. Amikor kiadja az italomat azonnal fizetek, tetemes – de még nem feltűnő – mennyiségű borravalóval. A sör szörnyen vizezett volt, de a kocsmáros legalább beszédes kedvében volt.
- Az beza. A várost alig pár napja foglalták vissza a déliektől. Nagy csata volt, azért is ennyire fáradt itt mindenki. Ti mikor jöttetek, hogy nem hallottátok, komáim? – kérdez vissza, hiszen közben a társaim is leültek, szerencsémre csöndben.
- Nemrég, az egyik nemes seggét kísérgettük, meg védtük meg a vadállatoktól. - húzok egy újabbat…még mindig szörnyű – Nagy ünnepség lehetett akkor…bár még az árokparton se láttam északi katonákat? Hová tűntek? - nézek rá, a mostanában oly sokszor bevetett értetlenkedő tekintetemmel.
- Tömegsír. – vágta rá szinte azonnal – A fejesek parancsa, nehogy szárnyra kapjon valami ragály. Meg tudjátok nézni, a város keleti felében látható, a fal tövében. – mutatta közben az utat a kezével, legalább ezután nem kell majd kutakodni. Gyanús azonban itt nekem valami…
- És a túlélők? - kérdezek rá bátran, csak reménykedve abban, hogy nem csődíti ide az összes kultistát azonnal.
- Azóta továbbálltak. Azt mondták a vezérkar parancsára kellett előrenyomulniuk délre. – vágra rá újfent azonnal. Most már biztos, hogy hazudik. Ennek ellenére, egy dolgot talán még megtudhatok tőle.
- Mik ezek a fehér kendők? Sokat láttam kint. - kortyolok újabbat. Már nem sokat kell kibírni belőle, nemsokára elfogy…
- Kendők? – értetlenkedik – Nem figyelte rá, biztos valami hóbort. – Persze, konstatálom magamban, de azért rávágok még egy semleges választ.
- Vagy lehet a segítőket jelzik vele. - felhörpintem a sör maradékát, majd ügyet sem vetve arra, hogy a többieknek maradt e még a kupájában, elindulok megkeresni a templomot, hiszen ettől már úgy sincs amit kiderítsek, ha meg tovább kérdezősködöm, lehet még gyanúba is keveredek. Ellenben a templomban ha szerencsém van találok egy papot, akiből ha kell, akkor kínzással ugyan, de kihúzom a választ.
Ahogy közeledek a templomhoz, meglepetten könyvelem el magamban, hogy viszonylag ép állapotban van. Mikor odaérek épp kifelé tartanak a templomból, lehet épp mise volt, vagy valamiféle gyűlés. Pont lekésem az emberekkel való találkozást, de a templomba gond nélkül bejutok. Senki nem maradt már bent, még a papot sem, aki egész nap megtalálható kellene hogy legyen…akkor kivel tartották az összejövetelt? Az egész templomnak kihalt érzése van. Mindenesetre elkezdek kutatni: megvizsgálom a gyóntatófülkét – ami egyébként teljesen üres és érdektelen volt – közben pedig Humtól érdeklődöm.
- Mi a célod most, hogy a városba értél? - hiszen csak ennyi volt az ajánlata, miszerint jöhetünk együtt.
- Meg akarok keresni valakit, aki részt vesz ebben a színházban, és elvenni tőle valamit, amire szükségem van. Ha ez megnyugtat, nem azzal a fura tekintetűvel, aki a tetőn ülve várt ránk.
- Tudsz valamit erről a színházról amit mi nem? - kérdezek vissza, közben pedig az imakönyvet kezdem el vizsgálni. Ahogyan lapozom, feltűnik egy kitépett lap helye, majd egy oldal, amit picit lejjebb húztak mint a többit. A szélére egy megjegyzés van felírva: Le ne merjetek ma este feküdni. Megvizsgálom a tintát, és elég száraznak tűnik, valamint a szomszéd lapokat sem fogta be a szöveg, nem siethettek az összecsukásával. Talán egy korábbi feljegyzés lenne, vagy egy aktuális üzenet? Nem tudom sem eldönteni, sem kötni bármihez, így egyelőre csak elraktározni tudom magamban. – Érzem valamiféle mágiát? - teszem még hozzá.
- Akkor már elmondtam volna. Nem maradnék a kelleténél tovább ezen a helyen...hacsak nem hulla körülöttem mindenki. - válaszolt hidegen - Csak annyit tudok, hogy a végére kell járnunk ennek a dolognak. De ezek nem adják ki könnyen a titkaikat. - Nem bízom benne és a véleményére se túl sokat adok, de reménykedem egy értelmes ötletben, így felteszem neki a következő kérdést:
- Mi lenne a következő lépésed? - kutakodom tovább, ám ezúttal sikertelenül.
- Az én tervem úgy kezdődne, hogy öljünk meg valakit, akire nem gyanakodnak. Biztos akarod ezt? - néz rám kételkedve, miközben a fejét vakargatja.
- Miben segítene ez minket? - nézek rá komolyan, hiszen minden opciót számításba kell vennünk, valamikor pedig muszáj áldozatot hozni. Ha biztosra tudnám, hogy végezhetünk ezzel a kultusszal, úgy csekély ár lenne érte egyetlen élet.
- Mondjuk úgy, képesek lennénk a soraikba férkőzni. - válaszol sejtelmesen.
- Erre semmi szükség! – suttogja felém mérgesen a katonatársam – Még bőven van hol körülnézni, nem kell ilyen radikális megoldást hozni.
Ebben igaza volt. Sok felderítetlen része maradt még a városnak, ahol talán katonákat találhatunk, akár másmilyen nyomot. Egyelőre elnapoltam magamban a döntést, ám a nekromanta módszerére még mindig kíváncsi vagyok. Nem kételkedek benne hogy ez az alak az, hiszen csak azok képesek ennyi „trükkre” a holtakkal.
- Miért szükséges, hogy mi öljünk meg valakit? - kérdezem Humtól, majd a másik felderítő felé fordulok, hogy támassza is alá valamiféle érvvel vagy elképzeléssel az ötletét – Te merre indulnál?
- Mert kell a teste, ennyi az egész. Ha másképp meg tudod oldani…hát állok elébe. - vonja meg a vállát Hum, azonnal válaszolva a kérdésemre. A másik csak ezután kerül sorra, ám jobb is – látszott az arcán, hogy egész eddig keményen gondolkodik valamiféle konkrét tervről.
- Talán…talán a barakknál találunk valamit. Kiderítenénk mifélék a fehér kendősor. – megvolt már az elképzelésem, hogy hová megyünk, ettől függetlenül azonban ezeket is megjegyeztem, a nekromantától pedig tovább folytattam a kérdezősködést.
- Egy egyszerű hulla miért nem jó? Biztos akad abból most pár...
- Olyan kell aki az ő bajtársuk volt. Máskülönben nem vesszük hasznát. Egyszerű hullát itt, a fronton…hehe, mondjuk úgy könnyű találni.
Nem kommentálom tovább a dolgot, egyszerűen elindulok kifelé a templomból, majd kiérve kijelentem:
- Keressük meg a tömegsírt. - reménykedem benne, hogy valami hasznos információt találunk ott, hiszen ha a lehetőségekkel eddig jól is álltunk, a konkrétumokkal nem.
Elkezdjük a sétát tehát a város keleti része felé, ám nem kerülik el a figyelmemet a kisebb utcák sem, hátha valamelyik sikátorban egy elrejtőzött északit találok, vagy bárminemű más érdekességet. Kíváncsiságom kifizetődőnek bizonyult, az egyik sikátorban három embert látok beszélgetni. Az egyiken fehér kendő, míg a másik kettőn nincs. Nem lehet kellemes a téma, hiszen eléggé hevesen vitatják meg a dolgot – sajnos azonban nem elég hangosan ahhoz, hogy halljam is. Felmérem a terepet, de sehol semmi, ami mögé akár én egyedül eltudnék rejtőzni, hogy kihallgassam őket, muszáj tehát beérni a figyeléssel. Elrejtőzünk az egyik ház sarkában és figyeljük a jelenet. Közben persze nem felejtek el egyéb eszközöket is bevetni. Célpontommá az egyik kendő nélküli alakot választom, ám ahogy belekezdenék a szokásos procedúrába, az csúnyán visszarúg. Érzések helyett egy halk hangot hallok, ami egyre nagyobb kétséget okoz az elmémben, a végén már csak azt sem tudom mit akarok csinálni. Az egész egy homlokráncolásban tömörül össze, majd hirtelen elmúlik. Nem tudtam meg semmit, a másik elméje mintha…kivetett volna. Soha nem történt még ilyen. Valami védi az elméjét? Nincs időm gondolkodni, mivel a három alak vitája időközben tettlegessé fajul. Az egyik kendő nélküli alak egy kardot húz elő, és hezitálás nélkül a kendős felé szúr, az azonban ahelyett, hogy összeesne, vagy szenvedni kezdene, egyszerűen rezzenéstelen arccal áll ott továbbra is. Nincs rajta páncél, mégsem látok sem vért, sem semmi sérülésre utaló nyomot. Sőt, ahogyan nézem a penge megállt, még azelőtt, hogy a férfi mellkasába hatolt volna. Ekkor hirtelen egy kéz ugrik elő a mellkasa mellől, ebbe fúródott bele a kard…Mi ez? Ennyire durva elváltozást egyetlen kultistán sem láttam még, ez mintha egy teljesen külön lény lenne…A sértett ekkor gondolkodás nélkül leszúrja a támadót, én pedig úgy döntök itt az ideje beleavatkozni. Nem tudtam még kinek álljak az oldalára (bár a kendő nélküli szimpatikusabb volt, hiszen kevesebb az esély arra, hogy kultista legyen), de ha ez így folytatódik, nem is dönthetek majd.
- Mi folyik itt? - kérdezem fennhangon. A kis lény erre leugrik a férfi mellkasáról, de még csak arra se sikerül rájönnöm, hogyan kapcsolódott a férfi testéhez: se seb, se semmi. Az egyelőre még élő kendő nélküli alak idegesen lép egyet hátra.
- Megláttak… - motyogja a kultista (ha ugyan az) - Kik vagytok? - mutat felénk tőrével. Mindenki mozdulatlan a feszültségtől, ám a társaimnak legalább van annyi lélekjelenléte, hogy felsorakozzanak mellém. Mélységi ide vagy oda, ha ránk támad letudjuk győzni, az a kéz sem védhet ki minden szúrást.
- Utazók. - válaszolok, készen arra, hogy bármelyik pillanatban előrántsam a kardom. – És te ki vagy? Miért ölted meg? - kérdezem ingerülettel a hangomban. Rég játszottam már az igazság hősét…Ha a kendőzetlen alakoknál nem jött be a tervem, nála hátha. Kevésbé volt…elutasító, és rendezetlen az elméje, ám így is hallottam azt a fura hangot – ám ezúttal legyőztem, és képes voltam kivenni mire vágyik: frissen folyó vérre, ami a halottból folyt ki. Vámpír lenne? Vagy még egy kanibál? Esetleg ezeknél a kultistáknál ez a szokás? Nem ötletelhetek sokat, hiszen jön a válasz.
- Az ellenség kéme volt. Most menj, és ne beszélj erről senkinek. A rossz hírek pánikot kelthetnek, amire semmi szükség. Omega mester nem hagyja, hogy a hozzá hasonló mocskok ártsanak nektek.
Végre valakik, akik látszólag szembeszálltak a kultistákkal, én pedig hagyjam itt őket? Nem. Ha megölöm ezt az alakot, a nekromanta talán feltudja használni, ám túl kockázatos. Ha el is bírunk vele, lehet a mélységi megérezné, és ránk uszítaná az egész várost. Van másik út.
- Miért nem mutatod hát meg neki a mester terveit? Amint meglátja az igazságot, azonnal csatlakozna... - mondon lassan, miközben komótosan elindulok előre. A célom az, hogy az alak hátunk mögé kerüljön, ezáltal bárhogy is alakul a beszélgetés, védve legyen a kis informátor.
Kérdésemre a kultista nem csinál semmit…szó szerint. Egyszerűen csak áll ott, és bámul a szemembe. Nem akaródzik viszonozni ezt a tekintetet, és belemenni a farkasszemezésbe, de érzem, hogy kénytelen vagyok. Bármennyire is félek attól, hogy mit csinál az elmémmel, visszabámulok a szemébe, és tovább folytatom a mondókámat.
- Még a kémek is képesek felismerni az igazságot, ha meglátják. - közben pedig lassan előrébb lépek. Hátam mögé rejtett kezemmel intek társaimnak, hogy jöjjenek ők is, abban pedig csak reménykedni tudok, hogy a kendőzetlen alak is kitalálja mi a tervem. Az alak közben tovább bámul, de még attól sem rezzen a szeme, hogy a kendőzetlen férfit is lehagytuk. Nem tudok mit tenni, a kultista helyett a másiktól kérdezem meg hallkan, anélkül hogy megtörném a szemkontaktust:
- Ki vagy? Mi történt?
- Miért érdekel ez egy zsoldost? – válaszolja durván.
- Mert most mentettem meg az életed, és nem tudom hányszor fog sikerülni még. - zárom rövidre az esetleges ellenkezését, de itt már a kultista is megszólal.
- Micsoda nyűg… - majd felemelte a tőrt és felém lépett. Újra el kell tehát kezdenem a beszédet.
- Omega békét akar. A hátam mögött pedig egy békés ember áll, aki az útjára léphet, ha nem ölöd most meg. - közben persze a rejtett kezemmel rázom az ujjam, hogy nehogy elhiggyenek bármit abból amit mondok, és legyenek készen a támadásra, bár nem hiszem, hogy erre szükség lenne: ha megakarta volna tenni, már rég megtette volna. – Te vagy most az agresszor, aki a meglévő békét akadályozza. Talán a gyilkosság fontosabbá vált, mint a fő cél? fejezem be a monológot egy költői kérdéssel. Az alak gondolkodik egy darabig, majd leteszi a fegyvert. Úgy tűnik sikerült meggyőzni.
- Mi van akkor ha azt mondom ártani akart azoknak, akik a békéért harcolnak? - néz rám ravaszul. Az ő csapdájába se fogok beleesni, ha a vezetőjüket elkerültem.
- Úgy meg kell győzni, hogy a rossz oldalon áll. Nem minden lélek veszett, ami első ránézésre annak tűnik. - válaszolom diplomatikusan. Az alak egy darabig folytatja a bámulást, majd bólint, végül pedig elmosolyodik. Szinte a nevetés tör elő belőle, ahogyan ránk hagyja a dolgot.
- Rendben van. Tégy ahogyan jónak látod. - kacag, majd mindenféle elővigyázatosság nélkül sarkonfordul, és elindul az utca másik irányába. Nagyon csábító, hogy megpróbáljuk hátba szúrni, de láttuk mire képes, én pedig nem akarok kockáztatni. Egyébként is van most nyom amin elinduljunk: a kis megmentett civil, akihez hátra is fordulok.
- Most már talán könnyebben társaloghatunk. Ki vagy?
A férfi arcán is érzelmek széles skálája rajzolódik ki: előbb megszeppenve néz rám, majd elkomorodott tekintettel a zsebébe nyúl. Én is emelem a kezem, de túl gyors ahhoz, hogy bármit tegyek: a következő pillanatban már egy pisztoly elsütő szerkezetének a hangját hallom, amint a mellkasomhoz nyomva végez az életemmel…avagy végezne. A pisztoly lövés helyett puffanást ad ki, és füstöt ereget. Besült.
- A hadsereg kéme…akárcsak ti.

Felhasználó profiljának megtekintése

43 Re: Küldetés: Ludum finita est... on Szomb. Okt. 13, 2018 8:36 pm

Adalya Amram Ehud

avatar
Nefilim Próféta
Nefilim Próféta
Kristin elhülve olvasst el a papírfecnit, amit Gloria kiemelt az imakönyvből.
- Ez... Ez nekünk szól, vagy...? - a mondatot igazából maga sem tudta befejezni, mert ötlete sem volt ki mást fenyegethetnének.
Ada tett egy lépést a könyv felé be- és lehajolva, mintha attól, hogy jobban látta, jobban is érthené. Ez valami új volt: az ellenség üzent.  De ő nem úgy gondolkodott mint az Egyház, nem jutott eszébe, hogy csel is lehet. Ha eszébe is jutott volna ilyesmi, egyszerűen csak megpróbált volna róla elfeledkezni, mint egy zavaró tényezőről, miközben úgy is egész éjjel virrasztott volna.
- Mi lesz ma este? - kérdezte mintegy a papírtól.
- Nem tudom. – válaszolta Glória nővér egyszerre mindkettejüknek. Egy darabig hallgatott ő is, aztán nagy levegőt vett:
- De az óvatosság nem árt. Én nem hiszem, hogy szeretnék ezek után lefeküdni. Arael és a lovagnő tekintetét kereste, de Arael is tanácstalanul nézte a papírt.
- Talán inkább amíg itt vagyunk...este előtt kéne végezzünk mindennel? - mondta olyan hangsúllyal, mintha máris elkönyvelte volna, hogy ez egy lehetetlen feladat.
- Az lehetetlen. – sóhajtott Kristin Angelika. - Úgy tűnik az egész város az ellenségünk, viperák vermében járunk. Egyetlen elhamarkodott lépés a halálunkat is jelentheti.
A nővérek gyanakvása, és az érzés, ami óvatosságra int, rá is átragadt, a csontjaiban érezte, de ahogy kiemelkedett a cetliből, mégsem tudott félni, vagy csak nem tudott elég okos lenni. . A nefilimben parázs és tűz váltakozott, ahogy néha a merészsége borította be, néha a viperák közelsége hűtötte a lelkét.
- Láttál valakit még a házban vagy körülötte? - kérdezte Araeltől, Glória nővér pedig megerősítőleg bólintott:
- Ez az egyetlen nyomunk. – azzal a zsebébe tömte a papírt az imakönyvet epdig visszatette a helyére.
Arael a templom oldala felé mutatott.
- Innen nem túl messze, alig két útcányira egy kis házba láttam bemenni. Sima lakóháznak tűnt inne, ilyasmi, amiket a városokban építenek. - mondta, mintha valami tankönyvet idézne az emberi építészetről.
- Láttál valakit még a házban vagy körülötte? - kérdezte a keresztesnővér is.
- Pár járókelőt, de innen egyik sem látszott veszélyesnek. - felelte Arael.
Kristin Angelika leült egy padra és úgy látszott, mélyen a gondolataiba merült.
- Ha jól sejtem Andromeda kisasszony a direkt megközelítést tartja a legcélravezetőbbnek. – válaszolt a félangyal ki nem mondott gondolatára. - Viszont ha nem sikerül elérnünk, ami akarunk úgy nagyon könnyen véget érhet számunkra a dolog.
Ada összerezzent és felkapta a fejét. Eddig természetszerűnek tartotta, hogy a lovagnő szinte mindig pontosan értette mire gondolt és mit próbált kifejezni, most mégis meglepte, hogy kitalálta a mi jár a fejében. Ott ugyanis, az ezüstszőke tincsek takarásában ő már bőven a papnő ajtaja alatt osont, aztán az ajtót belökve előre szegett lándzsával követelte, hogy mutassa magát.
- Lelepleződhetünk...? - esett ki belőle a konstatáló, bonyolult német szó ezegyszer pontosan, és Gloria nővérre pillantott, mint mindig, ha valami praktikusra volt szükség.
- Nem tudjuk hanyan vannak bent. - érintette össze az ujjait a gyóógyító. - Ha rájuk törünk komoly túlerővel találhatjuk szembe magunk.
Lehunyta a szemét.
- De úgy tűnik itt a kultisták annyira a mindennapok részei, hogy azt se tudom hogy kéne nekifognunk a feladatnak. - tárta szét a karjait.
- A feladatunk az, hogy meghatározzuk az erejüket. – a lovagnő szórakozottan elkapta az egyik hajtincsét ami elszabadult a praktikus kontyból és csavargatni kezdte. - De az nem megy úgy, ha csak a felszínt kapargatjuk. Valahogy a vezetőikhez kell jutnunk.
Tehát a gyógyító is tehetetlen volt, de még csak találgattak, nem adták még fel. Ezt látta mindkét nővérben, és ahogy a képzelete előtt leperegtek a módok, amiket ismert - megpróbálni beépülni, felfedni egyiküket, egyik mese a másik után, egyik haditerv a másik után - öntudatlanul követte Kristin Angelika mozdulatát. A saját hajához nyúlt, de meg is akadt a gondolatban, a vonzás elmúlt, a mozdulat idegen volt: ő nem szokta babrálni a tincseit.
És ekkor mintegy megvilágosodott - de legalábbis támadt egy ötlete.
- Kristin Angelika, te előre látod a végkimeneteleket! - fordult felé mintegy 'mire vársz még' pillantással. Haniel angyal erejére gondolt. Mi másra gondolna valaki, aki maga is forgatja a jövőt, de ilyen közelre nem lát ilyen tisztán?
- Tényleg? Hogyan? – nézett rájuk döbbenten Glória nővér.
- Ez egy elég ritka adottság. – kontemplálta Arael is meglepetten. - A mi klánunkban talán két ember birtokol valami ehhez hasonlót...sajnos én nem vagyok köztük.
- A lehetőségeket látom előre, de azokat is csak lépésenként. – pontosított a lovagnő.
Talán egy kissé zavarba jött, amitől Ada szégyellte el magát, nem akarta ilyen helyzetbe hozni, de Kristin Angelika hamar feltalálta magát:
- Azt hiszem javunkra válhat, ha tisztában vannak azzal, mire vagyok képes. - felelte a lovaglány tényszerűen, alázatosan, aztán felállt, és a homlokához érintette a Jégkeresztet.
- Képzelőerő angyala, Haniel.
Ada tudta, hogy ilyenkor a homloka mögött a jövő lehetséges képei három ízben villantak fel. Újra felnyíltak Észak jeges tavait idéző szemei, és abban a pillanatban a karja is mozdult a nehéz páncélban sebesen, mint egy a rejtekéből támadó farkas, előretört az ökle Arael álla felé, s vele fordult a pajzsa, felfogta a félangyal buzogányát, csak hogy megváltoztassa a mozdulatot, s az álla helyett a fegyveréért nyúlt, kitépte a kezéből. Harcos volt, úgy küzdött, mint mások táncolnak, folyékonyan, erővel, lendülettel.
Arael, arcán a nefilim próféták vadságával, ő is az öklét nyújtotta s egy eléggé komolynak tűnő, célzott ütést lendített a lovagnő sisakja felé, megállítva az öklét az arca előtt. Talán nem is bírta volna tovább nyújtani, addig ért az ökle. Ada kezében megjelent a lándzsa, de nem használta, a harc elült, ahogy Angelika egy dobással megfordította a kezében a buzogányt és a nyelével nyújtotta Araelnek. Adalya elkerekedett szemei követték a mozdulatot, és megnyugodott, bár mozdulatlan, az izmai a bőre alatt még mindig követték és újraforgatták a lépések játékát.
- Ha jól gondolom te egy harcos vagy, Arael. – összegezte Kristin Angelika. - Egy harcos pedig nem bízik senkiben, míg meg nem tapasztalta hogyan is küzd. - halványan elmosolyodott, és Ada tudta, hogy ez annak a jele, hogy élvezte az összecsapást. - Amennyiben megsértettelek, úgy mélységesen sajnálom. De azt hiszem nem hagytam több kérdést. - azzal visszaadta a félangyalnak a fegyverét és visszahátrált a padhoz. - Haniel a belső világok és képzelőerő angyala. El tudom képzelni a következő pár lépésemet, de csak bizonyos távolságig. Ha nem tudok semmit az ellenfélről úgy a képzeletem tévútra is vezethet.
Kristin Angelika konklúziójára csak bólintott megadóan. Ő tudtaa, meddig ér az ereje és mik a veszélyei.
- Bámulatos. – szól a gyógyító is. - Viszont így valóban kénytelenek leszünk beépülni. Menjünk be a nő után kérjünk menedéket és segítséget hogy letelepdhessünk itt.
Arael egy pillanatig csendben nézett Kristinre. Aztán elvette a buzogányt.
- Tudod, sokban hasonlítunk. - vigyorodott el. - Én is jobban szeretem, ha a tetteim beszélnek magam helyett. - mondta, majd felemelte az öklét - Ami ezt illeti, nos...én és a húgom elég különösek vagyunk. Az égi vértjeink, a harcos lelkének megtestesülése nálunk önmagában szinte semmit sem ér. Hogy mégis képesek legyünk küzdeni, más fegyverekkel is megtanultunk bánni. Ezek közül az egyik az öklöm.
Nagyot szusszant, majd lelkes mosolylal eltette a fegyverét.
- Akkor, indulunk?
Kristin bólintott és Glória nővérre pillantott:
- Induljunk. Bár lehet ezúttal valaki rátermettebre bíznám a beszédet. - mosolyodott el bocsánatkérőn.
- Igyekezni fogok. – nyugtázta a nővér tettre készen, majd elindult kifelé a templomból.


Az utcán azt látták, hogy városlakók ugyanúgy élték a mindennapjaikat mint eddig. Talán csak a nyüzsgés volt kisebb, mindenki nyugodt volt és nagyon fáradt, elcsigázott, és ereje utolsó morzsáival próbált csinálni valami hasznosat, mielőtt kidől volna és aludt egy jót. Ada bizonyos fokú csodálattal szemlélte az elszánásukat. Hiszen minden élet fontos, minden élet méltó a megélésre, bármi is töltse ki.
Arael mutatta az utat és ők elindultak az utca felé, ahol a félangyal a papnőt eltűnni látta. Egy elég szűk, belvárosi utcáról volt szó emeletes házak között, parányi erkélyekkel, melyek árnyékot vetettek, szinte az út közepéig.
Több ház teljesen elhagyatott volt, eber is csak pár, s köztük fehér újra fel-felbukkant egy-egy fehér kendőt hordó, mint egy olcsó uniformist, úgy viselték. De ők nem figyeltek rájuk, és a négyes biztonságban elérte az ajtót.
- Talán jobb lenne, ha te készenlétben maradnál. Ha bármi rosszul alakul odabent nem szeretnénk, hogy bárki kijusson és figyelmeztesse a kultusz vezetőit. - fordult a félangyal felé Kristin Angelika, mire Arael hátat fordított nekik és a sarokról az utcát figyelte.
Glória nővér azonnal a tárgyra tért. Megigazította a haját, vett egy nagy levegőt, majd biccentett feléjük és udvariasan bekpogoktt
Halk dobogás, majd egy fémes, csörgő hang, mintha valaki egy gigászi reteszt tolna odébb. Kisvártatva kinyílt az ajtó és a korábban látott pap nézett ki rajta.
- Ki az? – pillantott rajtuk végig fáradt szemekkel.
Kristin igyekezett nagyon fáradtnak tűnni, hirtelen kissé esetlenül térdre is roskadt, a tenyerein támaszkodva meg.
Ada is előre ejtette a fejét, próbálta utánozni Kristint Angelikát, bár inkább csak botlania sikerült egyet roskadás helyett, de a figyelme eközben sem lankadt.
- Elnézést a zavarásért, nem tudtuk hogy ön az... Csak... Azt mondták itt segítenek. Szeretnénk menedéket kérni a városban.
Gloria nővér még épp befejezte, ekkor futotta át a felismerés a nőt. Az arca elborzadt és rájuk csapta az ajtót, még hallották ahogy futólépésben távolodik tőle. Ada felkapta a fejét és reflexből nekivetemedett a bejáratnak, de elkésett és se a súlya, se az ereje nem volt elég abban a pillanatban, hogy az ajtót betörej, mielőtt újra próbálkozhatott volna, a lovagnő hangja zendült fel:
- Arael! Menekülni próbál! - szólt hátra erélyesen Kristin Angelika, aztán egy szuverén mozdulattal belökte az ajtót. - Andromeda kisasszony, kerülje meg a házat, hátha van hátsó kijárata! Gloria nővér, jöjjön velem! - aztán a nyomába eredt, sarkában a gyógyítóval.
Ada a parancsszóra megpördült a sarkán és rohanni kezdett a ház fala mellett, ajtót keresve. Ajtó nem volt, de a zaj elvezette az erkély alá. Az alkonyi fényben nemkellett hunyorognia, tisztán látta, hogy a társai kiszorítitták a nőt, de egyszerre szárnyak suhogása kélt és Arael röppent fel mellette, egyenesen az ekrélyre. Bekerítették.
- A kegyelmes Isten egyháza nem utasít el segélykérőket. - csóválta meg a fejét Kristin.
- Ennyire nem voltunk ijesztők. – hallatszott Glória nővér hangja is. - Én is félek az emberekkel beszélni mégis megerőltetem magam.
- Ne próbáljatok megpuhítani. – felelt dacosan a papnő. - Pontosan tudom, milyen büntetést szab ki az egyház az eretnekekre.
- Ahogy mondtam, az Egyház nem utasít el segélykérőket. Sem bűnbánókat. Még most lehet bármelyik, csak döntsön jól. – teríette ki a lehetőségeit Kristin Angelika.
Ekkor Arael gyorsan leröppent Adához, a nefilim nem tudott mást, csak csodálattal nézni ezt a szabadságot, ami az égbe emelte. Szép volt, de közben olyan is, mint egy madár. A Világ szárnyas sarkai.
- Fent van az emeleten. Majd én őrködöm, menj te is. – biztatta.
- Nem tettem semmit, amit bánnom kéne. - jelentette ki makacsul a papnő. Ada habozott.
- Nem? Az egyházi szentségek kigúnyolása és az egyházi rend szentségének méltalan viselése nem számít annak? – keményedett meg még inkább a gyógyító hangja, mire a félangyal végre döntött. Egy bólintással Araelnek sebesen elindult vissza, amerről jött, be a házba és a fel a lépcsőn, arra, amerről sejtette és hallotta őket.
- Kigúnyolni? Van fogalmatok róla, mi tettem? Megmentettem a templomot attól, hogy az egyik itteni... - habozott egy pillanatra - az egyik ittenit tegyék meg igehirdetőnek. Elnézést, ha csak ennyire vagyok képes. - felelte a végén elég gúnyosan hozzátéve.
- Ki maga? – kérdezte a lovagnő, s ezekre a szavakra lépett be Ada is a képbe, szárnyait félig kiterjesztve társnői mögött, de a lány nem felelt.
- Ha csak ennyiről van szó, akkor higgye el, tőlünk nem kell tartania. Az itteni helyzet meglehetősen... speciális. Segítsen nekünk és szemet hunyunk a dolog felett.
A lány komor, szkeptikus ábrázata mintha eltűnni látszott volna, ahogy Gloria kimondta ezeket a szavakat. Gondolkodott egy kcisit, majd annyit felel:
- Ezt írásban kérem...
Aztán sóhajtott egyet, és belekezdett:
- A nevem Rachel. A fővárosi máguskör varázslója vagyok. Egy barátom kérésére jöttem ide, aztán kötöttem ki a templomban.
- Miből gondolta, hogy futnia kell előlünk? – tudakolta Kristin Angelika.
- Mit kért a barát? – hajtotta félre a fejét Ada is.
- Hogy miből? – kérdezett vissza keserűen, akit Ráchelnek hívtak. - Azt hiszitek nem tudom, mit kap aki együttműködik ezekkel a...azt se tudom már lassan mifélékkel. Vagy talán nem azért vallattok engem olyan hevesen?
- Feleljen a kisasszonynak. Miért van itt? – tartott ki a kérdése mellett Kristin Angelika.
Ada vetett felé egy oldalpillantást, de a lovagnő arca nem árult el semmit, ami őt zavarba hozta ezektől a szavaktól. Összezavarodott, talán csalódott is, bár fogalma sem volt, miért süppedt meg a szíve hirtelen. Viszont ebből az ő arca sem árult el semmit, öntudatosan, a vallatók komorságával várta a válaszát, talán csak épp a szemében a szenvtelenség rendült meg, de azt is képes volt leplezni, amíg nem nézett a lovagra.
Rachel azonban nem tört meg, kihívóan nézett vissza rájuk.
- És ha nem? Csak rajta, felkészültem a legrosszabbra! - tárta szét a két karját.
- A kudarcra is felkészült? – kérdezett vissza hirtelen fenyegetéssel a hangjában Kristin Angelika. - Szembe fog nézni a barátjával, aki ide küldte úgy, hogy nem végezte el a feladatát?
Ada félig kitárt szárnyait tovább emelte, de még nem támadt. Ha a diplomácia csődöt mond, úgyis a harc jön a harc, és ha a szárnyai nem is bírják felemelni, de az ő tollainak is van mágiája, talán akkor majd meggondolná magát. De amennyire harcias, annyira vágyja a tudást, nem kenyere az értelmetlen összecsapás. A tekintetét Gloria nővérre kapta a szeme sarkából, aztán vissza az ellenfelükre.
A nővér csak megmasszírozta a homlokát, látszott, hogy az ő türelme is fogyóban van.
- Nem, nem készült fel rá. Van két inkvizitor ismerősöm, akikhez beajánlhatom, hogy megtudjuk amit akarunk. – a gyógyító pillantása befogta őket egy pillanatra, majd újra a papnőnek szegezte a tekintetét. - Mondja el amit tudni akarnak, utána segítsen nekünka kultistákkal, közben mi segítünk a maga ügyében. Ha nem látja be hogy ez azegyetlen esélye, akkor ön végtelenül ostoba és nem érdemli meg, hogy a mágusok egyáltalán szóba álljanak magával.
A lány szemöldöke felszalad a dühtől az inzultusra.
- A barátom? A barátom meghalt. Ez történik azokkal, akik olyanba ütik az orrukat, amibe nem kéne. - lihegett nagyokat, miközben az egyik kezével megdörzsölte a homlokát - És semmi kedvem nincs sincs találkozni vele.
- A világ összes kezdő útonállója és macskajancsi banditája ezt ismételgeti. – felet szkeptikusan Kristin Angelika. - Elárulom, hogy még soha senki nem fordult ettől vissza. Maga egyértelműen nem kultista, miért állna melléjük?
Glória nővér karba tette a kezét és nekidőlt az ajtófélfának, a lány pedig mintegy összezavarodott. Aztán végül beadta a derekát, igaz eléggé vonakodva, de vett egy nagy levegőt:
- Tettem egy ígéretet. A barátom, és egyben a tanárom, aki itt volt Joanesburg plébánosa. Ő tanított meg engem és pár régi ismerősömet a mágia alapjaira. Hosszú évekig nem láttam, de aztán kaptam tőle egy levelet. Egy veszélyről számolt be, egy rettentő veszélyről, ami az ittenieket fenyegeti. Meg akarta védeni az embereket, hogy ne tudják őket bántani. Azt kérte, jöjjek ide és segítsek neki kitalálni valami. De mire ideértem már csak hűlt helyét találtam neki. Aztán amikor megtudtam mi történt, jelentkeztem igehirdetőnek. Tudták, hogy nem vagyok pap, azért adták nekem a tisztséget. Így legalább a templomban nem fogják a kóros eszméiket hirdetni... - a mese végére jól látszott, hogy egy kisebb könnycsepp kúszott a szemébe.
Kint volt hát az igazság.
- Akkor itt az ideje összeszednie magát és visszavágni. - lépett oda Kristin Angelika és határozottan megragadta a nő vállát. - Mi azért jöttünk, hogy kitakarítsuk innen a kultistákat. Ha teljesíteni akarja a volt mestere kérését nem talál jobb alkalmat.
Ada pillantása csak a kinyújtott páncélkart követte, egyikükre sem tudott nézni, de rábólintott. A próféta mindig erősebb volt benne, mint bármiféle zavar vagy érzés.
- Rendben van. – adta fel a viszakozást végül a papnő. - Segítek, egy feltétellel. Hagyjatok ki ebből. Elmondok mindent, amit tudok, de nem akarok harcolni velük. Én...így sem kellett sok, hogy meggyilkoljanak, nem akarok meghalni. - mondta a végét szinte már kérlelve.
- Én is így gondoltam. – nyugtázta a lovagnő. - Elmondod amit tudsz, aztán felszállsz egy bárkára ami kivisz a városból és vissza sem nézel. Megfelel?
- Jól van...akkor segítek. Üljetek...le - mutatott az ágy felé a papnővé lett mágus, Ráchel. - Elmondok mindent, amit a szektáról megtudtam.

Felhasználó profiljának megtekintése

44 Re: Küldetés: Ludum finita est... on Vas. Okt. 14, 2018 1:14 pm

Lance Kalver

avatar
Tünde Zsoldos
Tünde Zsoldos
Az ébredés nyugodt volt, de nem felejtettem el, miért vagyunk itt. De azt ki kellett találnunk, miért történt az, ami történt. Csendesen odalépdeltem Horatiushoz.
- Mit gondol a tegnap esti kis incidensről? - Kérdeztem. Nem hagyott nyugodni a sötét tünde személye. Szerencsére ő nem volt olyan pozitív róla, mint a többi, akik már ismerték. Persze, ők elfogultak, de mi külső szemmel láttuk a dolgokat.
- Ez az egész bűzlik. Azok a furcsa katonák, akiket keresünk, most meg ezek a tündék. És véletlenül pont egy helyen fognak gyülekezni... azt gondolom amint megtudtuk, kik ezek, tűnjünk el innen. - Jelentette ki határozottan.
- Roger that… - Morogtam magam elé. - Kétlem, hogy ebből bármi jó kisülhet. - Mondtam, immáron egyenesen neki.
- Már azzal is jól járunk, ha leadjuk a jelentést a vezérkarnak. - Válaszolt a férfi.
- Ahhoz el kéne még jutni a vezérkarhoz. - Körülnéztem. - Mit gondol, erre mennyi az esély jelenleg? - Kérdeztem némileg kétkedően.
- Körülbelül annyi, mint szentté avatni egy mélységit. - Szólalt meg a kislány, aki észrevétlenül lopózott oda, legalábbis számomra észrevétlenül. - csak tudnám, miért érdekel. Remélem, egyikük sem bánja, ha csatlakozom. - Mondta. ~ Nem mintha bármit számítana, mit mondunk… ~ Mondtam magamban, de valójában csak bólintottam.
- Ahogy érzi, kolléga. Egyelőre nem látom, hogy bármi miatt aggódnunk kéne. Az egyetlen veszély, hogy belefutunk még egy északi felderítőcsapatba.
A férfi felé fordultam.
- Vagy még ma elérünk azokhoz, akiket keresünk. Ez alapesetben lehet, hogy jól hangzik, de - Mutattam körbe, utalva arra, hogy kevesen vagyunk itt déli zsoldosok. - Jó ötlet lenne ez?
- Engem valami egészen más jobban izgat. - Vágott közbe a lány fontoskodó hangon. - Miért nem küldtek az északiak azonnal embereket Südfalchten elfoglalására, ha, tegyük fel, tudták, hogy elesett? Ez azt engedi feltételeznem, hogy a csapat, legyenek akárkik is, tőlük teljesen függetlenek. - Fejezte be a gondolatmenetét. Meglepett, igazság szerint rosszabbra számítottam.
- Micsoda? Ez... ez lehetséges lenne? Van rá esély de... elég nagy kockázatot vállal, aki egy ilyen része lesz. - Mondta a vezetőnk, én pedig, miután jobban belegondoltam, összeráncoltam a szemöldökömet.
- Ezt egyáltalán nem értem. Mire gondol? - De Wynt nem igazán érdekelte, amit gondoltam, csak mondta a magáét.
- Nem vállal, ha nagyon jól tudja, hogy az övéi erősebbek Északnál. És Délnél is, mert gondolom, tudták, hogy a város a miénk. - adtam hangot a gondolataimnak, amelyeket elég idő volt alaposan felülvizsgálni, tekintve, hogy hajnalig folyt a... mulatozás. - Fejtette ki, amivel én nem voltam sokkal beljebb.
- Hát... léteznek útonállók, meg rablólovagok, de egy egész várost elfoglalni... nem tudom, nehezemre esik elképzelni. Talán még egy ok, hogy minél hamarabb végezzünk. - Mondta óvatosan Horatius. Sóhajtottam, feladtam.
- Akkor mit csináljunk?
- Sok olyan dolog növekszik Veronia szem elől téveszthető helyein, ami erre engedett következtetni, de ha a sejtésem beválik, már most késő menekülni. Lehet, hogy a szentség erős, de itt már csak a hit segíthet. Ha senki nem éli túl, egy árva szó sem fog eljutni Hellenburgba. Ha megengedi, talán nem ártana pár lelkesítő szót mondania, uram. Az emberei meglehetősen elvesztették az események fonalát. - Mutatott a fehér kislány meglehetősen fennkölten körbe. Kezdett nagyon idegesíteni, a főnök viszont csak megdörzsölte az állát.
- Igazad lehet, Wynnesa. Ha elkapnak minket, az még rosszabb, mintha semmit sem derítenénk ki. Talán vissza kéne küldeni pár embert, hogy tegyenek jelentést... - Morfondírozott.
- Én szívesen megyek! - Húztam ki magam a szavába vágva. - Bár, az is érdekel, hogy itt mi folyik - vallottam be - Döntsön ön inkább. Fejeztem be.
- Még nem küldtek jelentést Südfalchtenről? - Kérdezett vissza, mintha neki egyébként tudni kellene róla. - Nem értek a háborúzáshoz but I think it was the first red flag. Lance. - Nézett most rám - Nincs jogom, hogy ezt mondjam, de túl erős vagy, hogy elmenj. Taktikailag nem lenne jó lépés. - Mondta olyan fahangon, hogy kedvem lett volna elásni. Nem kellett volna sokáig koptatnom az ásót egy gyerekhez.
- Emiatt nem kell aggódni. Én amúgy sem tudnék olyan jól elvegyülni, ti pedig könnyebben szót értetek a tündékkel. Magam megyek vissza pár társammal, amint elértük a város határát. - Próbált megnyugtatni a főnök, de most máson forrt a fejem.
- Valóban. Nincs jogod. - Néztem jeges egykedvűséggel a lányra, azonban a tiszt megjegyzésére eleresztettem magamban egy „chh”-t. Jellemző, a tisztek mindig kihátrálnak, és ránk marad a neheze.
- Legyen.
- What... - Fonta össze maga előtt a karjait a kölyök, és maga elé morgott valamit, aztán újból hangosan felszólalt. -... és még engem nem vesz senki komolyan. - Mondta, és elviharzott. ~ Menj csak, nélküled mindenkinek jobb… ~ Mondtam dühösen. Hogy nem vágta képen ezt a gyereket senki a stílusáért? Miért nem maradhat csak úgy csöndben, mint a Tünde erdőben?
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok közben értünk oda lassan Joanesburghoz. Nem volt nagy város, de fallal volt körülvéve, a Nordenfluss pedig átfolyt rajta. Kicsit feljebb egy gát volt, ebből arra következtettem, hogy itt elsődlegesen hajókkal foglalkoznak. Kicsit arrébb pedig egy hatalmas kőhidat vettem észre, ami hosszan ívelt át a folyó felett. Amit még észrevettem, hogy a zászló a város felett vörös színekben pompázik. Nem örültem. A karaván se valószínűleg, inkább megálltunk a város melletti erdő szélén, és ott rendezkedtek be várakozásra. Körülnéztem. Ez az erdő is leégett, legalábbis az elszenesedett fákból ítélve, de az újranőtt törzsek bizakodóvá tettek, hogy még van remény ennek az erdőnek. A gondolataim közben Faelar érkezett meg két oldalán Kale-lel és Craiggel.
- Elnézést, zavarhatok egy kicsit? - Kérdezte udvariasan, ahogy az induláshoz már buzgón összekészült zsoldosok is ránéztek.
- Nem zavar. - Mondtam, majd a visszainduló zsoldosok felé néztem.
- Most komolyan elmennének anélkül, hogy legalább körülnéztek? Így nincs miről jelentést adni, maximum arról, hogy volt egy unalmas utatok, plusz egy találkozás az északiakkal. Ezzel akartok a vezérkar elé állni? - Kérdeztem egyszerre kérdő és némileg lesújtó tekintettel.
- Egy percük sem lenne Önre, éppen hazafelé készülnek. - Szólt bele megint a kiscsaj. - Ahogy Mr. Kalver is mondta az imént, igen sietősen és felületesen végzik a munkájukat. - Mondta, és annak ellenére, hogy egyetértett velem, azt kívántam, bárcsak ne szólalt volna meg. Végül is csak egy gyerek. Nem tudtam, hogy ezért, vagy másért, de Horatius szúrós szemmel nézett vissza ránk.
- Jobban aggódok amiatt, hogy nem lesz alkalmunk kijönni azokon a falakon... legyen - Adta be végül lemondóan a derekát - bemegyünk. Mondasz valamit. - Bólintottam, és ezt lezártnak is tartottam, Faelarnak pedig úgyis más mondanivalója volt.
- Említették, hogy nem bíznak meg Stephen barátaiban. Szeretném, ha mesélnének erről. - Környékezett meg minket finoman, de Kale a rá jellemző egyenességgel közbevágott.
- Nem kell kerülgetni a forró kását. Ha valóban nem bízhatunk azokban, akik odabent várnak, nem fogunk bemenni. Itt az erdő mélyén elbújva akarjuk megvárni, amíg páran körbenézünk, kihívjuk a karaván másik részét ide és együtt eltűnünk. - Mondta határozottan.
- Én sem szívesen vinném az ártatlan tündéket azok elé a szörnyetegek elé... - Norzongott meg Craig, de az ő gyávaságára nem sokat adtam.
- Az is egyfajta jelentés, hogy nem megyünk vissza. - Mondtam. Vigasztalásnak szántam eleinte, hogy a munka el lesz végezve, aztán rádöbbentem, hogy valószínűleg mások más élt fedeznének fel benne, de nem bántam. Ezután keményen Faelar szemébe néztem.
- Nézze, én erről az egészről nem tudok annyira sokat. Azt tudom, hogy Stephen már nem az, akinek régen ismerték. Sokan válnak megszállottá egy különös erő által, és biztos vagyok benne, hogy Stephent is megszállták. Mi is ilyen megszállottakat keresünk. Tudom, hogy most az következik, hogy őt biztos nem szállták meg, szerintem meg igen. A bizonyítéka ennek az a különös érzés, ami akkor kerítette magukat hatalmába, amikor Stephen belépett a táborba, és a megkönnyebbülés, amit távozásakor éreztek. Nem, azt nem tudom, mit akarnak. De az ő jelenlétük még soha semmi jót nem jelentett. - Mondtam határozottan, mielőtt a szavamba vágnának.
- Vannak olyanok, akiket nem utálok közülük. De a legtöbbjük csak romlást jelent mindenre, ami él, ez pedig ellenkezik az elveimmel, akárcsak a gyávaság, hűtlenség és mások lebecsülése. Ettől függetlenül én nem megyek vissza, megnézem, mi van odabent és kihozok minden tündét, olyat is, aki nem a Természetet szolgálja, ezt megígérem. De szükségem lesz kíséretre. - Mondta a lány. Remélem, hogy nemsokára leszáll a saját seggéből, és megérti, hogy nem ő itt a főszereplő. De nem is én vagyok. MI vagyunk a főszereplők, együtt kell cselekednünk. Az egyéni akciók ritkán szülnek sikert.
- Akkor ez eldőlt. Én mondtam, hogy nem lehetünk elég óvatosak. - Mondta Kale, Craig viszont csalódottan hajtotta le a fejét.
- Jól van. De nem mehetünk mind. Valakinek itt kell maradni és vigyázni a többiekre.
Faelar nem volt rest előrukkolni egy megoldással.
- Azt hiszem az urak tapasztaltabbak ilyen téren. Döntsék el ők, kit a legalkalmasabbak a többiek felkutatására.
Gondolkodóba estem egy rövid időre. Craig semmit nem fog érni ott bent, a druidalány túl könnyen fog feltűnést kelteni, a többieket meg még ennyire se ismerem.
- Önt szeretném megkérni erre, és Kalet. - Mondtam végül Faelarnak. A két tünde bólintott, a többiekkel abban a pillanatban nem is törődtem.
- Akkor én maradok. Amúgy sem mennék oda szívesen azokhoz az állatokhoz... - Hallottam Craig megkönnyebbült hangját.
Stephen, akit eddig figyelmen kívül hagytam, most elkezdett minket vezetni, mialatt Kale magyarázni kezdett.
- Csak hogy tisztázzuk. Bemegyünk, megkeressük a többieket és már itt sem vagyunk. Minél előbb tűnünk el erről az átkozott földről, annál jobb. - Fejtette ki, én pedig bólintottam. Ebben nem tűnt semmi ördögtől valónak. Azonban a hátam mögül megint annak a hangját hallottam, akinek nem akartam.
- Válogasd meg a szavaid és vezekelj a Természet előtt. De ne aggódj, imádkozni fogok érted, hogy legközelebb mást használj szidalmazásra. - Mondta Wyn. Ezt a családja hogy bírta ki?
A város kapuja nyitva állt, ami a háborús helyzethez képest igen furcsa volt, aztán közelebbről megnézve láttam, hogy nem is lehet, mert a rostély ki volt szakadva a helyéről, és nem is volt sok értelme: a fal több helyen repedezett volt, és habár volt egy árok körülötte, olyan tele volt törött eszközökkel, hogy szinte azt éreztem, hogy nincs is ott árok. Két ember őrködött előtte, mindannyian szedett vetett páncélt és lándzsát viselő katonák voltak. Puska senkinél nem volt. A ruhájukra a város címere volt felhímezve, így minden bizonnyal városőrök lehettek.
- Szép napot. Megtaláltam a régi barátaimat. - Közölte Stephen, mire minden további kérdés nélkül továbbengedtek mindenkit. Még mindig nem örültem annak, hogy az a férfi közöttünk van, de nem volt választásom, csak az, hogy csendben kövessem, és reméljem, hogy semmi nem sül el rosszul.
Csendben haladtunk, mígnem a pattogós sötét tünde úgy döntött, hogy megint akciózni fog.
- Mindig ilyen jó kapcsolatot ápol*tál* az erdőgyújtogatókkal? - Kérdezte, a múlt időt jól megnyomva, ennek hatására pedig Stephen megállt, de csöndben maradt, aztán a lányra nézett. Olyan komor volt a tekintete, hogy reméltem, hogy a kislány legalább elszégyelli magát.
- Jó kapcsolatot ápolok a várossal, ami befogadott minket. A bosszút és a gyűlöletet meg kicsinyesnek tartom. Egyéb kérdés? - Kérdezte szinte ismeretlen hangon. Kale is érezte, hogy valami feszültség gerjed, és megpróbált közbelépni.
- Jól van, a szükség nagy úr, és mindenkinek lehetnek rossz tapasztalatai másokkal. Inkább ne akarj jelenetet rendezni, Stephen. Mutasd, merre keressük Lily-mestert. - Mondta bizonytalanul, de békítőleg. Felvontam a szemöldökömet. Valami bűzlik, de ha ennek most hangot adok, abból nagy baj lehet, így vártam, háromszor annyi figyelemmel, mint eddig.
- Hagyd csak, Kale. - Mondta a lány, majd egy pillanat múlva folytatta. - Egy szóval sem mondtam, hogy gyűlölködöm, de ő máris lenézett. Én ezt tartom nagy hibának, viszont a tény, hogy Stephen barátod megtalálta velük a közös hangot, jó tanulság lenne a terveimhez, miszerint elterjesztem a Természethitet az emberek között. Azóta gondolkodom ezen, amióta helyt kellett állnom ellenük Tünde-erdő utolsó nagy csatájában, arkruidaként. - Fejezte be, mintha nagyjából harminc évvel idősebb lenne. Stephen, mintha nem akarna egy ilyen elszánt gyerekkel goromba lenni, megint hangnemet váltott.
- Ez... egy elég nemes cél. Sok sikert kívánok hozzá. - Mondta, de a másik két kísérő tündénknek elkerekedett a szeme.
- Arkdruida?! Te egy arkdruida vagy....? - Nézett rá Kale elképedve. Erre már mosolyogtam. Ha ők ezt tudnák… de úgy döntöttem, rájátszok.
- Az hát. - Mondtam komoly hangon.
- Akkor az voltam. Annak kellett lennem, senki mást nem jelölhettek volna ki a feladatra. Ám mivel akkor még kevésbé voltam tapasztalt, egy thuata erővel ruházott fel a feladathoz. - Próbált javítani, de ezzel még inkább azt sugallta, hogy most már elég erős. Kale még egy lépést hátrált is bizonytalanul.
- Nem ismertem rá.... - Mondta remegő hangon, Faelar ezzel szemben viszont fel volt villanyozva.
- Ez remek. Ez azt jelenti, hogy feltétlenül be kell mutassalak a harmadik társunknak. Hiszen indulás előtt még ki kell találjuk, merre akarunk menni. Stephen, merre találjuk? - Kérdezte izgatottan, Stephen pedig az egyik ház felé mutatott.
- Jelenleg a városházán van. - Mondta határozottan.
- Köszönjük. Most már visszamehetsz a saját helyedre. - Válaszoltam neki, mielőtt elindultam a mutatás irányába. Csak hagyjuk már itt ezt a szart…
- Nem. Ragaszkodom hozzá, hogy jöjjön velünk. - Próbált megint nagylányt játszani, de aztán el is indult, hogy bizonytalanul hátranézzen néhány lépés után. Ennyit a nagy határozottságodról megint. Mindenesetre én is elindultam a többiekkel együtt, közben pedig nézelődtem. Sokan dolgoztak a város felújításán, ami úgy nézett ki, mintha teljesen letarolták volna. A sok szorgos emberen viszont más is feltűnt: kultisták dolgoztak a felújításon. Furcsa módon a falusiak nem féltek tőlük, sőt, kedélyesen segítették őket a munkában. Ez nem lehet jó, a kultisták ritkán jó szándékúak, ekkora tömegben meg pláne. Ráadásul fehér kendő volt az összesen, különböző helyeken, de az volt. Fehér kendő, pont, mint Craignek.
- És akkor most lesz vége. - Mondtam félhangosan, ahogy a kardomért nyúltam, hogy Stephent levágjam, de aztán eszembe jutott, hogy ez valószínűleg nem pont itt és most lenne jó ötlet, így veszteg maradtam, és nagyon-nagyon idegesen haladtam tovább. Végül beértünk a városházához, ami a körülményekhez képest erősen volt őrizve a három katonával, akik körülötte álltak.
- Mi járatban? - Kérdezte az egyikük, Stephen pedig válaszolt is nekik.
- A tábornokhoz jöttek a vendégek.
Az őr erre bólintott, és kinyitotta az ajtót.
- Gamma mestert a tanácsteremben találjátok, éppen a polgármesterrel egyeztet. - Mondta.
~A francba már, ez a hely rohadtul frusztráló… ~ Gondoltam magamban, pedig sose voltam egy könnyen ijedős akárki. Ennek ellenére felmerült bennem a kérdés, hogy mit is csinálunk mi itt.
Egy kis további séta után beértünk a tárgyalóterembe. Négy alak állt bent, látszólag két őr, egy lesoványodott, feszült arcú férfi tollas kalapban és egy barna, elnyűtt köpenyben, talán az említett polgármester. A negyedik egy magas, fehér bőrű tünde nő volt vörös hajjal. A hajában apró jégcsapok voltak, amit elsőre furcsálltam, de aztán rájöttem, hogy ő valószínűleg a jégnek parancsol. Egy letisztult druidaköpenyt viselt, s egy görcsös boton támaszkodott, ahogy a polgármesterrel beszélgetett. Arrébb léptem, és engedtem, hogy Faelar beszéljen, ezzel együtt Horatius felé nézve az ajkamra tettem az ujjamat. Ez nem a zsoldosok hatásköre volt.
Stephen előrelépett, majd alázatosan meghajolt.
- Gamma mester, meghoztam az ifjabb Bloomglade és Faelar mester kívánnak veled beszélni. A barátjuk mellettem egy arkdruida, aki a nagy kivonulásban játszott jelentős szerepet. - Mutatta be Wynt. A Gammának nevezett nő intett a polgármesternek, majd odalépett hozzánk, kecses, tündéhez méltó léptekkel.
- Már ezerszer mondtam, hogy hagyd a formaságokat, Stephen. - Emelte felé a botját. aminek közepén szorosan megkötve ott volt egy fehér kendő. Kale és Faelar is értetlenkedett.
- Gamma? Miféle név ez? - kérdezte a fiatalabb.
- Az engem is érdekelne. - Kotyogott megint közben a lány, mintha nem tudná, hogy mikor kell beszélnie és mikor jobb inkább csöndben maradnia. A tünde nő viszont barátságos mosollyal válaszolt.
- Meghagyták nekem a városban lévő szabadcsapat vezetését. Ezt a nevet kaptam cserébe a segítségemért. - Magyarázta, Faelar viszont nem volt teljesen elégedett.
- Sokat jelenthet a Gamma név, ha lemondtál érte a régiről. - Mondta, majd  egy nagy szusszanás után, megnyugodott és köszönés gyanánt ő és a nő meghajoltak egymás felé. - De jó újra látni téged, drága tanítványom. Az Erdő védelmezője, a Téli fagy pásztora, Lily White. - Mondta, és mosolygott, de az arcán zavart aggodalom ült. Mit forgathatott a fejében?

Felhasználó profiljának megtekintése

45 Re: Küldetés: Ludum finita est... on Hétf. Okt. 15, 2018 5:57 pm

Amelia Tewelon, Crispin Shadowbane, Wilhelmina von Nachtraben: Ahogy Amy a fegyverét Henrik felé szegezi, Amelie ijedten ránt kardot és haragos arccal tartja felé.
- Hé, mit képzelsz magadról, fegyvert szegezni arra, aki baráti jobbot nyújt?!
Flandre és Seraphina Scattenschtahl erre reflexből előrántják a maguk fegyvereit és Amelie felé irányítják.
- Mozdulj meg még egy arasznyit...figyeld meg, mi fog történni... – sziszegte a vámpír, aki úgy látszik kivételesen hajlandó a szövetségesei védelmére kelni.
Érzitek, ahogy egyre feszültebb a helyzet...


Kristin Dalgard, Adalya Amram Ehud, Gloria: Miután sikeresen megpuhítottátok Rachelt, a varázslólány egy gyanakvó mozdulattal becsuklya az ajtót, majd olyan helyzetben foglal helyet az emeleti ágyán, hogy az ablakból ne lehessen őt meglátni.
- Nincs sok időnk. Minden nap, nagyjából egy órával a mise után elküldik ide az egyik...azt se tudom mi, valami apró lény nyálkás tagokkal. Jön megnézni, hogy nem csinálok-e valami különöset. Egyelőre azt hiszik, még nem fedeztem fel a dögöt.
Elővett egy nagy papírt, hogy rajzolni tudjon nektek. Volt a szobában tinta és lúdtoll is, elvégre ezek minden varázsló elválaszthatatlan társai.
- A legnevetségesebb, hogy alig próbálnak a titkaik közül valamit elfedni. Mintha direkt azt akarnák, hogy valaki elkezdjen nyomozni utánuk...
Azzal húzott egy a Nordenfluss-t jelképező vonalat, rajzolt rá egy a várost szimbolizáló kört és nekilátott magyarázni.


Lance Kalver, Wyn Silvernight: Lily White, Gamma, vagy ki tudja még hogy hívják nem vesztegeti senki idejét. Mindenki örül a viszont látásnak, sokan gondolták, hogy talán már csak a sírját tudják a másiknak meglátogatni, de nincs idejük ilyesmire. Sok-sok tünde várja, hogy végre elmehessenek innen. Ekkor viszont Lily előáll egy másik alternatívával.
- Az úticélunkkal kapcsolatban találtam egy jobb megoldást. Egy biztosabb helyet. Jobbnak látom, ha itt maradunk és egyesülünk ezzel a szabadcsapattal. – persze említeni sem kéne, hogy mind Kale, mint Faelar ledöbbent, amikor ezt hallották.


Johannes Hagen : Az újonnan talált társaddal, aki mint azt kiderült valóban a társad elvonultok egy csendes kis sikátorba, majd miután megnéztétek, nem követett-e titeket semmi, elkezdtek beszélni. Ám ekkor a titokzatos nekromanta, aki még mindig nem árulta el a nevét rámutatott a férfira.
- Valami furcsa mágiát érzek felőle. Nem ő csinálja, de ott van! – és ekkor ver tábort mindenki fejében a gondolat, itt valami nagyon bűzlik.

Felhasználó profiljának megtekintése

46 Re: Küldetés: Ludum finita est... on Szomb. Okt. 20, 2018 2:27 pm

Wilhelmina von Nachtraben

avatar
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja
- Amelie! Tedd el a kardot. - jelenti ki a meglehetősen higgadt Henrik, aki úgy fest, nem félti a sima kis finom bőrét attól, hogy azon bármiféle kár esik. Magabiztossága egyrészt félelmetes, másrészt... tiszteletreméltó? Inkább csak csodálnivaló. A lány is meglepődik ezen, de azért hallgat rá és leengedi a kardot. - Fölöslegesen nem szabad sosem fegyvert rántani. - magyaráz tovább, mire Amelie furcsállón néz néhány pillanatig, mielőtt teljesen leeresztené fegyverét.
A másik Amelie - vagy fene tudja, mi a teljes neve, de mindenesetre Amy viszont nem cselekszik így, határozottan szegezi továbbra is a kékszemű férfi mellkasának a fegyverét. - Velünk kell jönnöd, hogy az árulásos elnyerje jutalmát.
Crispin pedig jókedvűen elkezd röhögni...
- Hát nem csodálatosak vagyunk? Egy nagy rakás...hogy is fogalmazzam...paranoiás alak? Fegyverek itt, fegyverek ott, készen állunk, hogy egymás vérét ontsuk. Ez határozottan tetszik. Nem, kérlek, folytassátok csak...
Mintha valami színházi komédiát nézne. Be kell vallani, megkönnyebbülés, hogy van még, aki viccesnek találja a helyzetet.
Bár Damien már nem érzi annyira viccesnek, szeme sarkából kissé szúrósan pillant a holdcsókoltra. Igazából csak el akarja kerülni, hogy megint mindenféle agresszió és hősködés szülessen. A holdcsókolt jóízűen törölgeti a könnyeit, vagy csak egy gesztus ez nála talán, de tény, hogy nagyon jól szórakozik. Mina szája ösztönösen is mosolyba ível felfelé. - Picikém, nem őrültem meg. Annyira. Talán. Remélem. Lehetőleg nem. Remélhetőleg se. Azt hiszem...de ha az őrületnek az a jele, hogy most még is azt kérem, hogy mindenki tegye le a fegyverét, akkor lehet, hogy megőrültem. Beszélgessünk egy kicsit, mert én személyesen rohadtul kíváncsi lennék, hogy Henrik miért tette azt, amit, és hogy mivel érdemelte ki a lány hűségét, aki nem nagyon néz ki úgy, mint hogy ha a lánya lenne, bár ki tudja, én aztán nem feltételezek senkiről se semmit látatlanul. De ez csak az én felvetésem.
- Támogatom Crispin ötletét annyiban, hogy egyelőre szerintem ne próbáljunk meg egymásnak esni, hanem inkább szavak útján kideríteni, hogy van-e erre ok, vagy el lehet simítani az ügyet... másképp is.- beszív egy nagy adag levegőt. Nagyon hálás lenne, ha a terv sikerülne. Meglepő, hogy pont egy bérgyilkos adja elő az ötletet, miszerint békésen beszéljenek meg valamit az egymásnak esés ellenében. Néha azt kívánja, bárcsak ő is képes lenne ilyen lazán reagálni a dolgokra és aztán oly hirtelen váltani. Hasznára lett volna, de nem, nem eléggé negligáns és szívtelen ő ahhoz. Amy is csak sóhajt egyet a self reakcióján és türtőzteti magát, hogy beszóljon rá.
[color:8354=66ff00]- A lánya?- lepődik meg a sötételf és úgy mindenféle udvariasságot háttérbe szorítva, meg illemet, mert hát minek az, ha már ott tartanak, hogy fegyvert fognak egymásra,pillant először Henrikre, majd pedig Amelie-re. Végül is alapvetően hasonlítanak....
- Árulás? Nem értem, mire gondoltok. Nem fordultam egy társam ellen sem. - vonja meg a vállát lazán a magas fekete hajú. Mina megvonja a szemöldökét. Nem fordult ellenük? Ők valahogy máshogy hallották a történetet. Tudhatná az eszes, hogy hazugsággal nem ér célt, akkor mégis miért? - Meg amúgy is, egy ilyen egyértelmű irányú támadás sose lenne képes kárt tenni bennem.
Túl sok magabiztosság szorult ezekbe a csápos szolgákba.
A rövid hajú leányzó egy darabig még méregeti őket, mintha csak azon gondolkozna, hogy elfenekelést kapjanak inkább vagy néhány pofont, aztán letesz a harcról egy időre, úgy tűnik.
- Mi bajtársak vagyunk. A feladatunk felügyelni az utat és megvédeni az áthaladó utazókat a vadállatoktól és rablóktól. Henrik közülünk a magasabb rangú.
Vadállatok és rablók. Hát, azoknál rosszabbakkal is találkoztak most sajnos. Henrik meg nem is régen csatlakozott hozzájuk elvileg. Így elég érdekes, hogy ő a legmagasabb rangú.
- Talán van egy ikertestvére? Nem szolgált a déli seregben? Kinek a parancsára vagytok itt? - faggat Amy, amely magatartást már elég sokat gyakorolták mostani útjuk során.
- Áh, hogy kinek a parancsára? Én csak azon csodálkozom, hogy nem éppen városok felszabadításában segédkeznek. Gondolom néha nekik is lehet egy kis kimenőjük...
Ikertestvér? - pillant Amyre elgondolkozva, de nem szól hozzá semmit. Nem rossz ötlet, de túl egyszerű lenne így a történet.
- Túl szép lenne, ha lenne egy ikertestvér és aki itt áll velünk szemben , az nem az lenne, akit keresünk.
Amelie ekkor úgy gondolja, hogy itt az ideje promóciózni a kis csapatukat, és előreugrik társa/vezetője/pótapuja/árulótársa mögül, majd teátrális mozdulatokkal adja elő magát: - Mi vagyunk a hatalmas földre szállt angyal, Omega mester katonái. - Egyik keze az ég felé nyúl, majd ökölbe zárva csapódik vissza a kardja markolatára. - Küldetésünk nem kevesebb, mint véget vetni a nép nyomorúságának és továbbvezetni őket a béke korába!
A zsoldoslány gyanakodva hátrál. - És te Henrik? Nem válaszoltál a kérdésemre? Hogy kerültél ide? Hogy váltál Omega követőjévé?
Mind a ketten körülbelül ki akarnak esni a szemükön, azon, amit látnak. Omega mester. Ez a kultusz komolyabb, mint gondolták... tehát van valami Omega nevű mélységi? Legalább szebben hangzik, mint az Egresboros.
Crispin eközben valamit turkálni kezd a táskájában. Nem is meglepő, hogy másra figyel, a hullák között is nyugodtan eleszegette a kolbászt és hasonló. Vajon megbánta már, hogy elvállalta ezt a megbízást? Netán az bántja, hogy rájöttek, hogy mivel is foglalkozik valójában? Mina egy ideig áltatja magát ezekben a tévképzetekben. Úgyse fog kiderülni, igazok-e. Lehet, hogy túl se élik a mai napot. Lassan hozzászokik ehhez a gondolathoz.
- Henrik, még csak véletlenül se Te vagy az Ezerkarú Vasálarcos, ugye? Oooh...végre, megtaláltam. Már órák óta idegesít ez a kis szar.
Lövésük sincs, miről beszél a holdcsókolt.
- Ezerkarú vasálarcos?! Crispin, tud valamiről, amiről mi nem?
- Nagyon úgy tűnik. Bár most nemigen visel álarcot.
És nem is bánja ezt. Henrik úgy áll ott, mint aki tisztában van legyőzhetetlenségével... Mina kezd egyre jobban összezavarodni. Henrik pedig csak most jut el odáig, hogy válaszolon Amynek.
- Egyszerűen csatlakoztam. Talán valami gond van azzal, amit csinálok?
Á, nem, hogy a nyavalya essen az eszed tokjába, semmi baj nincs vele...
- Hát elég nagy go... - kezdi Amy is, ekkor viszont egy dördülés rázza meg a világot.
Mina szíve kis haján kiugrik a helyéről. Damien is összerezzen, ahogy nagy nehezen legyűri a késztetést, hogy erősen belemarkoljon Mina karjába, még mielőtt ő előreugrik megint hősködni... már késő..
- Francba, elvétettem... - Vagy mégsem. A célzott személy még él. De ez több mint gyanús. Flan képes célt téveszteni? Valahogy erősen kétli, főleg most, hogy esélye volt hirtelen cselekedni és meglepve mindenkit. Valamiféle trükk lenne? Lehet, hogy a következőt már nem véti el? És inkább Henrik a célpont?
- Állj le te gyilkos némber! Mi nem volt világos a "beszélgessünkben"? Vagy nálad ez az? - förmed rá a barna hajú zsoldos. Crispin is összerezzent, mindenkit meglepett ezúttal a nem várt támadás. Persze mit is számíthattak volna ettől a pszichopatától?
- Mit jelentsen ez? Magyarázatot követelek. Óvatosnak lenni nem bűn, de konstans fegyvert szegezni a másikra...ez már több, mint óvatosság! - háborodik fel a drágalátos kultistafőnök. Amynek számára is van válasza.
- Ne mond, hogy nem tudod, hogy vérdíj van a fejeden komám? Ha valaki kinyírja a bajtársait, hogy ellopjon egy fontos iratot és átjátssza az ellenségnek, azt általában nem érdemrenddel jutalmazzák, nem?
Szavai mintha hideg jég lennének a sebére. Mindegyikükkel egyetért és már majdnem elirigyli őket a lánytól, de ilyen apró érzelmeknek itt nincs helye, amikor épp életek forognak kockán!
- Elég volt, komolyan! Nem szabad senkire sem vaktában lövöldöznünk.... először is... ki kell deríte... áh, mindegy. - kezdi el a földet bámulni és naagy nagy levegőket venni, hogy lenyugodjon. Bele fog ebbe így őrülni, ha lépten nyomon mindenkit ki akarnak nyírni mellette.
- Csillapodjon le mindenki, kérem. Én először kíváncsi lennék, hogyan lenne képes egy bukott angyal békét hozni a földre. A fegyverét jó lenne, ha mindenki eltenné, lyukas mellkassal ugyanis nehéz beszélni. - néz jelentőségteljesen Flanra szemöldöke alól.
- Itt ti vagytok az egyetlenek, akik fegyvert ragadtak. - jelenti ki komoran Henrik, mire legszívesebben odaszaladna és két kicsi kezébe fogná torkocskáját, hogy szorongatni kezdje.
- I.... we... WE didn't. She did. - jelenti ki Damien. Egen, jobb lett volna, ha nem ilyen csodálatosan gyilkolásmániás útitársakat kapnak. Csakhogy Flan specialitása a kultisták. (Aki egyébként most bosszankodva bámul mindenhova, kivéve a társulatra.) Ezek pedig nagyon annak tűnnek. Így hogy a manóba győzzék meg, hogy előbb hagyni kéne, hadd jártassák a jómadarak a lepénylesőiket?
Az áruló sóhajt egyet. - Ezt mondták? Ez a történet elég erősen ki lett színezve. A bajtársaimmal az a szekta végzett, akiket üldöztem. Én azután indultam útra egyedül, hogy megkeressem Omega mestert. A segítségével pedig legyőztük őket. Omega mester békét akar, ezért mi békét hozunk. Talán szükség van ennél több indokra?
Keze majdhogynem az arcán csattan. Mármint, a sajátján. Bár talán alternatívákon is el lehetne kezdeni gondolkodni. Ezek a féleszűek nem látnak tovább az orruknál.
- Már bocsáss meg Henrik, ha cseppet kételkedek a mondandódban, hiszen elég furcsa, hogy a társaidat lemészárolják, aztán te nem a saját seregedtől, a parancsnokaidtól, másik csapattól kérsz segítséget, hanem egy ismeretlen "jótevőtől", akit honnan is ismertél?
- Hé! Az ellenség az orrotok előtt van, ti pedig meg sem moccantok. Ne engem hibáztassatok a gyengeségetekért. - kezdi megint lekezelő dumáját a gyilkosnémber, vagy hogy szokás mostanában hivatkozni rá. Mina csak... el akar tűnni innen. Amikor a vámpír már a saját csapattagjaiban tud bízni, az elég kellemetlen.
- Talán egyszerűbb lenne, ha megmutatnám. Hogy a saját szemetekkel lássátok, mekkora hatalma van annak a "jótevőnek". Mert Omega mester segítségével lehetőséget kaptam megtenni azt, amit a királyság katonájaként soha: segíteni azokon, akik rászorulnak. Olyanoknak tűntök, akiket érdekel, mit tesznek és miért. Látni akarjátok? - ajánlja drága Henrikük...
- Mellébeszélsz! - förmed rá Amy. - Vagy épp eléggé megbűvölt már, hogy válaszolni se tudj?
- Oké, most már kicsit sok a mellébeszélés. Henrik: van bármi közöd a közeli tábor teljeskörű lemészárlásához? - szegezi neki a kérdést Crispin.
- Nem érted? Megmutatni, mire képes a mesteretek? Ha nem tűnt volna fel, ez a drága hölgyszemély - fordul fejével egy pillanatra Flan felé - nem éppen kedveli a fajtátokat, és ha ráadásul még a mesteretek erejét is rászabadítod, akkor mit gondolsz, nem fog rögtön rátok támadni?
- Először egy magyarázatot várnánk, hogy miért ne tartsunk gonosztevőnek már most. Utána jöhet a béke-dolog és a többi. - teszi hozzá Mina is, aki kissé összeszedte magát. Crispinre néz furcsállón, aki már egy ideje lefelé bámul egy tükörre. Ennyire odafigyelne a szépségére, vagy mi a fene?
- Ha találkozol egy idegennel, rögtön azt feltételezed róla, hogy ártani akar neked? - kuncog egy sort, és ezen az attitűdön kénytelen megint elmosolyodni. Nem. Nem kéne. Csak túl sok a rossz tapasztalat. És sajnos most sem épp az éleseszűségükről tettek tanúbizonyságot a drága kultisták. - Így elég nehéz barátokat szerezni - Hálás köszönet. Még egy kultista-barát hiányzik neki, csakis az. Az északi és a bérgyilkos mellé. Majdnem felnevet hangosan. Leo drága, ha itt lenne és ezt látná...? Vajon mit szólna a dologhoz? - Én azért siettem ide, hogy segítsek nektek, mert azt feltételeztem, nem akartok ártani. Nem tudok semmilyen táborról. Egész végig az utat őriztem.
Hát hogyne. Majd Henrik széttárja a karját és a folyó irányába mutat. - Látom csak a harc jár a fejetekben. De nem haragszom érte, hiszen ez a munkátok. Nem, meg akarom mutatni a mesterem igazi hatalmát. Meg akarom mutatni azt a rengeteg embert, akinek segítettünk.
- Egy háború kellős közepén, harcosként, igen, bármennyire is meglepő, de alapból azt feltételezem, hogy ártani akar nekem, ezzel élünk túl. - rázza meg a fejét Amy.
- Nem értem, hogy ezzel mi a probléma... - morogja Crispin is.
- Gondolod, hogy érdekel, hogy haragszol-e ezért? - mosolyodik el olyan éllel, akár egy fagyos penge. - Tudod mit..... - néztem rá fürkészve, - talán megnézzük ezt a te.....jótevődet, de válaszolj már arra, hogy miért dezertáltál egyáltalán? És ha már megtetted, miért kellett lopnod is?
Crispin visszatuszkolja a tükröt a táskájába. - Ezzel még egy probléma letudva.
- Igen, Medkoksh emberei csak úgy vígan szabadítgatnak fel városokat, mert annyira nagyon jószívű egy Mélységi? Életemben három ilyen szarrágóval találkoztam, és egyik se éppen a kedvességéről volt híres. Tudod, igazán élveztem végignézni, ahogy Erborosh-t kinyírták, és örülök, hogy részt vehettem abban, hogy megdögöljön az a szarrágó. Jó, mondjuk Abaddón utána már annyira nem hiányzott, ez tény és való, de akkor is. És Te most egy másik ilyen Mélyseggihez akarnál engem elvezetni, hogy a hazugságaiddal traktálj? Én megpróbáltam tényleg jómodorú lenni, még akár kedves is, de én aztán egy ilyennek a közelébe se megyek és nem fogom a hazugságait hallgatni. Jószívű, segítőkész Mélységi nem létezik...és nem Te fogsz meggyőzni az ellenkezőjéről.
- Még egyszer mondom, nem mindegyikünk feltételezte... - Amy ellen nem akar fordulni, ellenben hogy Flannal egy kalap alá vegyék, azt már azért kicsit kikéri magának.
Az Erborosh névre felkapják a fejüket, de nem, nem ugyanaz, mint amivel ők ismeretesek. Fene hitte volna, hogy ennyi hasonló nevű létezik. Az viszont meglepő, hogy Crispin látta saját szemével egy mélységi megölését.
- Főleg nem létezik jószívű mélységi, amennyiben a békét úgy akarja elérni, hogy kinyír mindenkit, és ezáltal nem marad, aki szembeálljon vele.
- Azt hiszem így már érthető. Elnézést kérek, a mesteremhez hasonlók gyakran képviselnek hasonló célokat. Többek közt ezért titkolóztam, mert aggódtam az előítéletek miatt. Éppen ezért lépünk fel ellenük mi is. Ha ez eloszlatja a kétségeitek, akkor jobb ha tudjátok: Omega mester lakhelyét nem ismerem én sem. Nem hozzá akarlak vinni, csupán csak egy városba, ahol éppen táborozunk.
Még jó, hogy nem egy angyalromba akarja vinni őket kirándulni.
- Én amondó vagyok, hogy teljesítsük a megbízásunkat és húzzunk el innen. - ajánlja Amy. Úgy tűnik, megunták a beszélgetést...
- Hát, azt hiszem, hogy egyetértek Amy-vel. A feladatunk Henrik visszakísérése Hellenburg-ba. Erre direkt parancsot kaptunk a seregtől, és nem a mi dolgunk az indítékokat kétségbe vonni. Ha hagyjuk, hogy a keresett személy elmenjen vagy meglógjon, a ránk vonatkozó következmények se lesznek túl rózsásak - Ekkorra a két tőre már készenlétben áll a kezeiben. - A parancs az parancs. Ezért fizetnek minket, nem a kérdezősködésért. Henrik Baumenberg, a háborús bűneiért, véltek vagy valósak, őrizetbe helyezzük. Talán tárgyalása is lesz, ez már nem az én dolgom. Ha nem követett el bűnt, ahogy állítja, nincs mitől félnie. Ha még is vétkes a maga ellen felhozott vádakban, úgy a büntetése is hasonló lesz. Kérem, ne tanúsítson ellenállást, ahogy a társa sem. Vele nincs semmi dolgunk, nyugodtan távozhat.
Nem tetszik neki a dolgok alakulása. Hát már senkit sem érdekel itt az igazság és hogy mit rejtenek a dolgok? Csak a megbízás? Csak a pénz, vagy mi a csoda? Crispin pedig mióta tud ilyen hiteles hivatalos söveget előrittyenteni a semmiből?
- Azért a kérdezősködés sem lehet hátrány. Talán a megbízóink sem bánnák, ha fényt derítünk néhány dologra, ami azért világszinten fontos, mint például a mélységik - áll elő egy érvvel, ami véleménye szerint helytálló tud lenni, még ha csak a racionális indokokat nézik is. - Azt mondod, Omega más,mint a többiek? - néz Henrikre kérdőn és talán kissé vádlóan is, remélve, a többiek nem esnek neki. Az azonban nemigen akar válaszolni, csak csalódottan bólint. Ne... nem lesz ez így jó...
- Értem. Megértem. Örülök, hogy korrekt ajánlatot kaptam. A munka az munka, még ha hálátlan is. - A hangja mélyülni kezd, ami kevéssé engedi hihetővé válni a szavakat. Amikor fölnéz rájuk ismét, valami gyermeki makacsság, dac ül a tekintetében. - Ezért elutasítom! Pontosan ezért dezertáltam.
Óó, hogy rohadnának ketté.... Hát ez a hála azért, hogy már megint én vagyok az egyetlen szerencsétlen nyomorék, aki esélyt akar adni nektek, hogy a varjak kaparásznák meg a kék szemeteket?!
Azzal az áruló hátrébb is lép a zsoldoslány kardja elől. Flan nyúl a puskájáért, és ezúttal senkinek nem nagyon van indíttatása megakadályozni ebben. A kultistalány védekező állásban várja, ami készül. De mi az? Amit nem tud elkerülni, az azonban Amy csapása a fejére, ami nagy eséllyel kiütötte jó időre.
- Well, fuck you too... - motyogja Crispin, és Mina annyit azért tud a tündék szóhasználatáról, hogy tudja, mit jelent ez.
A sötételf ismét elképesztő sebességgel hidalja át a távolságot, mint ahogy azt már látta tőle.
- Állj! - kiáltja el magát, inkább ösztönből, mint szándékosan, és hogy elejét vegye a dolgoknak, kinyúl mágiával Henrik és Amelie irányába, bár őszintén fogalma sincs, hogy képes lesz-e a szokásos varázslatával lefegyverezni őket. De ha sikerül, akkor mozdulatlannak kéne lenniük, mint ahogy a vámpír is az. A többiek már pozícióba helyezkedtek, így nem szükséges a "bábokat" arrébb vinni sehová... Elégedetten konstatálja a meglepetést a kultista arcán, amint nem képesek megmozdulni. Flan elteszi lőfegyverét, és helyette egy tekercset kér társnőjétől.
Henrik tekintete megtalálja a szemeit, és valahogy furcsán kezdenek el csillogni azok... ám nincs túl sok idejük megbabonázva szemezni, mivel Henrik inge nemsokára szétszakad, és egy már ismerős kinézetű zöld rondaság mászik elő belőle. Négylábú és hosszú fogai vannak, viszont egész teste olyan, mintha szétfolyó masszából lenne. Mint valami, ami nem képes rendesen megragadni ezt a világot és egyben tartani anyagi valóját. Viszont nemcsak zöld, de még fénylik is. Mina ijedten lép hátrább, ahogy a többieket hátralöki a megugró állat-lény-izé, őneki viszont sikerül könnyedén megtartania egyensúlyát, mert messze van.
Amy valamiféle tárggyal, úgy tűnik, felerősítette a fizikaiját, mert elképesztő erővel és sebességgel támad neki a kis zöld mocsokságnak. Ismét egy cuki lény. Csodálatos. Pedig ő aztán igazán próbálkozott... Ijedten lép hátra, hogy megtámaszkodjon a lábán, amikor látja, hogy mindenki megtántorodik, ahogy hátralöki őket elementális erővel az a valami. Amy kevésbé, mint a többiek.
Újabb változás viszont, hogy ismét emberkék tűnnek fel a színen, ráadásul a béke színével, a fehérrel, ami azért vicces, mert elvileg Omega mester is békét terjeszt.. aha.. attól tart, hasonlatos lesz inkább a Nyírjunk ki mindenkit, senki sem mond ellent-békéhez.
Crispin ismét tüzet idéz, ami gyönyörű, és valószínűleg Zöldike sem fogja szeretni. Azért Minától is kap még egy éjlángot. Ez már teljesen szétégeti és eltűnik a világi létezésből.
Ekkor a közelükbe ér a lovascsapat, akiknek mindegyike hasonló fehér kendőt visel. Amy kardja ismert szent fénnyel kezd el világítani, ahogy a zsoldos mérgesen körbefordul, hogy szembenézzen velük.
Mind Damien, mind Mina szemei kidüllednek és még a lovasokról is elveszik tekintetüket, csak hogy rámeresszék Crispinre, akinek irányából valami olyan hang érkezik, mintha egy kisgyermek rémálma vált volna valóra. - Mi a kénköves pokol?! - idéz egy népszerű emberkáromkodást, Mina pedig csak zavartan felnevet.... majd a hozzá legközelebb eső lovas szemébe néz. ERŐSEN. Szemei fényesen kezdenek el világítani, mire a lovas le is pottyan a nyergéből. A lovak persze már a pokoli kacagást meghallva elkezdtek félve nyihogni és elmenekülni. Aki viszont leesett, egy fiatal, barna hajú páncélos nő ekkor a karját átváltoztatja valami szép kis csáppá. Az ujjai lassan már el sem különíthetők, az egész alkarja zöldes kocsonyává lesz. Amy be is célozza magának, miután szitkozódott egy sort, hogy a többiek meg elszaladtak.

Felhasználó profiljának megtekintése

47 Re: Küldetés: Ludum finita est... on Kedd Okt. 23, 2018 4:21 pm

Wyn Silvernight

avatar
Sötét Tünde Druida
Sötét Tünde Druida
[PÓTLÁS]
Egy karavánnyi tünde, egy elveszett bizalom, és egy csapat kételkedő északi
... avagy rosszabb már csak egy esetben lehetne.


Soha.
Többet.
Nem.
Ülök.
Lóra.
Nagyjából ezzel volt leírható az, ami a fejemben folyt, mióta csak elindultunk, így rendkívül örültem annak, amit az előttem ülő törzse mellett enyhén kihajolva láttam, valamint annak, hogy Craig megerősítette, csaknem megérkeztünk. Ha rajtam múlt volna, azonnal levetem magam ebből a meglehetősen hátrányos helyzetből, de egyelőre a helyemen maradtam, nem azért, mert nem tudtam volna velük lépést tartani. Valahogyan a tény, hogy emlékeim szerint a kultisták is erre távoztak, egyáltalán nem töltött el megkönnyebbüléssel. Semmi garancia nem volt rá, hogy az előttünk kibontakozó karaván - vagy Craig - nem gyarapítja-e a csáposok sorait. De hát a zsoldosokkal voltam, Hellenburg szolgálatában, nem sétálhattam csak úgy el, mert nem tetszettek a kis drágák, már csak azért sem, mert rendkívül haragudtam rájuk, amiért olyan eszetlenségeket csinálnak meg a mestereikért.
Ez, vagyis pontosabban a harag emléke pedig már majdhogynem teljes valójában kiköltözött az arcomra, amikor végül ráeszméltem, mit látok a távolban: egy rendkívül nagy karavánt, a szó szoros értelmében hatalmasat, rengeteg szekérrel, amelyek előtt lovak, szamarak haladtak húzva a biztosan nehéz terhet (legalábbis gondolom, az volt, a tető miatt ki tudja, mi nem látszódott) valamint…
Tündék! És milyen sok!
Hát ezt már közelebbről is látnom kellett, úgyhogy rögvest le is ugrottam a lóról, s csatlakoztam Lance-hez, Craig-hez és Horatius-hoz, jóllehet, leginkább csak szemlélődés okán. Elvégre, nemcsak, hogy mind tündék voltak, de még druida is akadt közöttük, nekem pedig... nos, nem ártott volna egy új mester. Na persze ez nem jelentette azt, hogy megbíztam volna bennük... Mindenesetre közeledtünk láttán az egész karavánnak megálljt parancsoltak, ami egészen úgy festett, még ilyen közelről is, mintha egy furcsa, élettelen anyagokkal beborított, nem túlságosan folytonos testű, gigantikus kígyó szakított volna ránk némi időt, hogy megszemlélhessen minket, mint potenciális zsákmány. Jóllehet, talán ők jobban féltek tőlünk, mint a csapatom tőlük, ugyanis körülbelül olyan kíváncsisággal ugrottak le mindössze néhányan a szekerekről, mint amikor régi mesterem, Basil arra kért, hogy hatodjára is mondjam fel neki ugyanazt a növényhatározó részletet.
Egy szó mint száz, ketten végül elmerészkedtek egészen addig, hogy kényelmesen meg lehessen kezdeni a társalgást.
- Hol a pokolban kujtorogtál? - pillantott meglehetősen biztosan Kale-re az egyikük, méghozzá egy tetőtől talpig Zephyrantesben látott ruhákba öltözött vörös hajú lány, az általam félreismerhetetlen druida bottal a kezei között.
A mellette lévő férfi…fiú…férfi (mindegy…) egyáltalán nem tűnt olyannak, aki varázslatot használ, bár ki tudja, a végén még kiderül, hogy több köze van a Természet ismeretéhez, mint nekem.
- Most tudtam csak elindulni. - válaszolta ekkor Craig, kissé feszülten, a tarkóját vakargatva, mintha…
1.) hazudni próbálna,
2.) nem lenne biztos benne, hogy amit mondani fog, kielégíti-e a lány számára a válasz fogalmát.
- Mert féltél a sötétben? - kérdezte tőle teljesen úgy, mint amikor valaki ugratni akarja a másikat.
- Nem, hanem mert majdnem besoroztak a...hogy is hívtátok, kultisták? - érkezett a válasz, miközben Craig barátunk jelentőségteljesen felénk fordult.
A szó hallatán szinte már ösztönösen fontam össze karjaim a mellkasom előtt. Érdekes népség voltak azok. Nem mind velejéig őrült és romlott, de többségük esetében semmi jót nem ígért, ha felbukkant. Ettől függetlenül még nem éreztem késztetést, hogy megszólaljak.
- Azok. - biztosította erről Lance - Craigtől bölcs döntés volt, hogy inkább elkerülte őket, és nem hagyta magát. Maguk viszont hogy is kerülnek ide?
Azonban úgy tűnt, a (feltételezem) druida köpenyes lány nem akart válaszolni erre a kérdésre.
- Kiket hoztál?
- A Hellenburgi Királyi Szövetség katonái vagyunk. - válaszolt neki a jelenlévő legrangosabb egyén, azaz: - A nevem Horatius Malchnez. Mi kísértük el a barátját.
- Üdv. - jelentettem ki ekkor, de csak azért, hogy ne álljak úgy ott, mint valami tartozék Horatiushoz és Lance-hez.
Ekkor valamiféle csend állt be, igaz, csak rövid ideig, ugyanis némi neszezéssel járt, ahogyan Herr Malchnez elővett egy zsebórát, megnézte, aztán megszólalt:
- Mi teljesítettük az alku ránk eső részét. Kultista viszont még mindig egy szál se.
Craig erre olyan arckifejezést produkált, amitől pofozhatnékom támadt.
- Hé, csak azt mondtam, beszélek róluk.
- De mégis. - folytatta, mielőtt még - Craig szerencséjére - sor került volna bármiféle kirohanásra is felőlem, irányában - Egy irányba haladnak azokkal, akikről mesélt. Maguk tudnak erről? - intézte az utolsó kérdést a vörös hajú lánynak… vagy nőnek, aki kissé késve felelt, mintha ez a kérdés mázsás súlyokkal terhelné a vállait.
- Erről inkább a karaván vezetőjével tárgyaljanak. Addig is, ugorjanak fel, nyújtsák kicsit a lábukat.
Azzal elindította a szekérsort mindössze egy intéssel, és szedni kezdte a lábait, gondolom, arrafelé, amerre az a karaván vezető volt fellelhető. Lance azonban nem tudta, mit kellene tennünk, legalábbis gondolom, hogy még nem, ugyanis utasítás reményében pillantott vezetőnkre. Ami azonban engem illetett, nem gyötörtek efféle aggályok. Való igaz, Craig-et legszívesebben gyomorszájon küldtem volna egy kiürült felespohárral, ám mivel utóbbiból egy szál sem akadt nálam, mint ahogy szemmel láthatólag a mélységiek szolgáiból sem, egyetlen ésszerű választásom maradt, azon kívül, hogy két legyet üthettem egy csapásra, ha meglépem: nem kell lovagolnom, és többet tudhatok meg arról az ügyről, amiért végtére is ide keveredtünk.
- Én megyek. - közöltem, majd léptem egyet, de azért még visszanéztem a déliekre, és legfőképp Lance-re, hiszen ő is ugyanazt érezhette valahol mélyen a szívében, mint én, a sok más alatt, ami súlyként nehezedett ránk.
Tehát a vörös hajú nő által mutatott útvonalon haladva igyekeztünk megközelíteni a karaván elejét… vagyis pontosabban az elejéhez közeli részt, ami egyszerre tűnt jó taktikának és óriási butaságnak is, tekintve, hogy a vezetőnek így fogalma sem lesz róla, miféle dolgok zajlanak a menet előtt. Na de végre itt voltunk, a szekéren ülő két alak oldalánál, akik merőben különböztek egymástól, leszámítva, hogy mindketten a tündék sorait gyarapították: Az első és egyben legérdekesebb látványt nyújtó személy egy idős férfi volt, teljesen ősz hajjal, hosszú szakállal, druida bottal (ez kérdéses), de a legényegesebb részletet - a hosszú orrán kívül - a köpenye adta hozzá a képhez, amelyen a Tünde Királyság félreértelmezhetetlen címere díszelgett. Ebben a tekintetben a másik sem maradt alul, a fiú - vagy férfi, bár ezt ezen a ponton már kezdtem unni - ugyanis engem is megszégyenítő unottsággal volt képes ott ülni, holott szemmel láthatólag egy felfegyverzett lovag lehetett, a kőrisfalevél jelvényét elnézve, amit a mellényére tűzött. Na persze már amennyire én ismertem az aktuális státuszjelzéseket.
- Visszatértem. - hallatszott egy hang, s a nagy bámészkodásban szinte már el is felejtettem, hogy Craig is velünk tartott…
- Sikerrel jártál? - kérdezte az idősebbik, szemlátomást érdeklődést mutatva az ismerőse kísérete iránt, aki ekkor megingatta a fejét.
- Nem. Nem találtam senkit. Alighanem mind meghaltak.
És amikor már azt hittem volna, hogy a lovag uraság azért pattant le a szekérről, hogy imádkozzon az elesettekért…
- És ők kicsodák? - kérdezte.
- Ők kísértek vissza. - mutogatott felénk Craig természetességgel.
Erre már valamiért az idős úr sem tudott nyugton ülni tovább, így hát leugrott a szekérről és - nem kis meglepetésemre - átható, zavaró, vizslató tekintettel bámulni kezdett, szigorúan, már-már félelmetesen, mintha csínytevő kölykök lennénk, akiket éppen leszidni készül…
Mondtam már, hogy utálom, ha bámulnak? Más esetben nem különösebben érdekelt, a kerekfülűek mindent megnéztek, ami más volt, mint amihez szoktak, na de ez... arra emlékeztetett, mint mikor apám kérdőre vont, mégis mit kerestem kint az éjszaka kellős közepén. Sötételf voltam, az ég szerelmére! Legalábbis túlnyomórészt. Mindenesetre egyáltalán nem azért jöttem ide, hogy hasonló okokból megrovó tekintetek pásztázzák az arcom. Na persze, ha mi ódzkodtunk a kultistáktól, ők is tehették ugyanezt, és tették is, ahogyan a példa mutatta. Eszméletlenül nehéz volt így fenntartani az érzelemmentesség álarcát, velük szemben, akik nyilvánvalóan onnan jöttek, ahonnan mi is. Illetve csak Lance, de nekem egyébként sem volt szükségem arra, hogy a hovatartozásom miatt kedveljenek... vagy gyűlöljenek, tehát nagyon reméltem, hogy nem nézik rossz szemmel a sötételfek ténykedéseit.
- Akkor köszönet illet titeket. - űzte el magából a fenyegetés jelenlétét, majd folytatta - A nevem Faelar Everfree. Néhai druida mester. Ennek a karavánnak a segítője.
- Milyen feladatod volt? - kérdezte Lance kíméletlenül törtetve az igazságért, majd megrázta az öreg kezét - Lance Kalver, aktív zephyrantesi tünde zsoldos, szolgálatára.
Az előttem álló példát követve tettem eleget az udvariassági formáknak, némileg visszavéve abból a hidegségből, amit eddig tanúsítottam környezetem irányában.
- Wyn Silvernight-Gentlesaline. - mutatkoztam be, úgysem lett volna kifizetődő takargatni előlük bármit is, tekintve azokat a zephyrantesi jeleket, na meg hogy Faelar druida (méghozzá néhai mester…!), és a múltból kiindulva, ki tudja, nem rejtőzött-e a pusztaságban egy Driseog-hoz hasonló lény, akitől csettintés könnyedségével megtudhatta, ha hazudunk - Hellenburg szolgálatában álló druida.
Inkább azt kellett volna megkérdezni, mit csinálnak itt, nem azt, hogy az a mákvirág mit keresett a városban.
Ennek ellenére semmit sem szóltam. Egyelőre.
- Túlélőket. Olyan tündéket, akik itt ragadtak népem nagy kivonulása után. - válaszolt Lance-nek az idős druida, ami ellen úgy tűnt, Craig-nek nincs ellenvetése, viszont Malchnez úrnak szemlátomást valami nagyon nem tetszett.
- Miért akarták őket egy helyen tudni? - kérdezte, amin most, hogy így említette, nekem is el kellett gondolkodnom.
- Amikor messzi rokonaink idejöttek és kaput nyitottak egy másik világba, az erdőtől távol élőknek nem volt esélyük átmenni. Amelie királynő egy lovagja, Sir Joseph Bloomglade kivonult, hogy összegyűjtse és idevezesse őket. Én, mint az ő társa indultam útnak. Sajnálatos módon azonban... nos, a kapu bezárult, mielőtt elég tündét találtunk volna. Most tovább keressük itt ragadt társainkat, hogy kimenekítsük őket a két királyság közti sivár pusztaságból.
- Nem hinném, hogy a királynő rokonságában állnál. Ha azt hiszed, hogy kikiálthatod magadat uralkodónak, nagyon tévedsz. És mégis hova akarjátok menekíteni őket? Mi elől akarjátok menekíteni őket? A háború mindenhol el fog érni titeket. Vagy tán a tündék nyomait kutatva Finsterwald területére?
Here we go...
Azt hiszem, jogosan tettem volna fel a kérdést, mi a fenének akartak menekíteni egyáltalán?! Hogy miért? Büszke nép voltunk, nem? Hát hagytuk volna, hogy az emberek a csatározásaik közben legyalulják a Természet kincseit és szó nélkül átengedtük volna nekik a terepet?! Szerintük én mi a kiszáradt vízipáfrányt próbáltam művelni Délen? Azon kívül persze, hogy egyetértettem velük és meg akartam óvni közülük annyi értelmes lényt, amennyit csak tudtam. De inkább csak nyeltem egyet, elhessegetve mindent. Indulattal itt aztán nem sokra mentünk volna. Még az is kisülhetett a dologból, hogy valójában teljesen ugyanaz a cél járt a fejükben, mint nekem. Talán csatlakozni akartak Hellenburghoz, hisz' az északiak nagy része rossz úton járt, olyan úton, amely nem volt kedves a tündéknek egyáltalán.
- Miért mennének oda? - kérdeztem halkan, jobbára csak Lance-től - Nem hiszem, hogy meghalni vágynak.
Erre aztán kimondottan kíváncsian vártam a magyarázatot. Az egész kezdett nagyon zavarossá válni, amit Faelar furcsa tekintete sem csökkentett egy leheletnyivel sem.
- Elnézést, sajnos a németem már ugyancsak kikopott. Úgy értettem..."my kind"...fajtárs, igen. Nem, csak egy bolond akarna király lenni királyság nélkül. - heh, még jó…. akarom mondani: WHAT?! Királyságot akar? - De bárhol jobb, mint itt, ahol a csatákat vívják. Ha Földanya is úgy akarja, sikerült innen egy távolabbi vidékre mennünk. Talán néhány nagyobb városba, amiket falak védenek. Ott aztán majd meglátjuk, hogyan is tovább.
Ám ekkor, mielőtt esélyem lett volna továbbgondolni a kimondottakat, a vörös hajú druida hajolt oda hozzám, hogy - legnagyobb és legjobban elrejtett értetlenségemre - a fülembe suttogja:
- Az öreg életében ha kétszer tette ki az erdőből a lábát.
Aha… és ez pontosan mit is magyaráz meg…?
Ennek ellenére csak alig láthatóan bólintottam egyet, aztán:
- Jobban járt vele, kétségkívül. - feleltem ugyancsak suttogva, bár nem mosolyogtam vissza.
Nem voltam most érzelemkimutatós kedvemben, és egyébként is, amit mindent összevetve ki tudtam volna fejezni, csak gyűlölet lett volna a bukottak szolgálóinak címezve, arra meg pláne, hogy tündéket is megpróbáltak besorozni maguk közé. Eszembe jutott az a látvány, az a sikoly, amikor a fekete ruhás alakok, arcukon virító vörös háromszöggel rángatták szerencsétlen, magatehetetlen nőt, azt gondolva, bármit megtehetnek, amit csak a mesterük parancsba ad nekik. Hát ilyen "angyalokat" senki ne szabadítson Veroniára!
- Akkor miért mennek egyenesen a frontra? - tapintott a lényegre Horatius, bár el is vártam tőle, tekintve, hogy vezető.
Azonban az a végtelenül negatív, reményvesztett arckifejezés Faelar részéről kissé váratlanul ért.
- Egy szektát keresünk. Ugyanis félő, hogy néhány társunk összetűzésbe keveredett vele.


…WHAT?!?!
- Szekta? - kérdezte Craig csodálkozva.
Legalább nem csak nekem tartogatott új információkat az a mondat.
- Hadd találjam ki: csuklyák, csápok, helyenként leginkább kis méretű, undorító, sikamlós kis lények, vagy nagyobb darab rusnyaságok, egy szóval: kultisták. Azt árulja már el nekem, hogy miért vannak a nyomukban? Ha ezek tényleg kultisták, néhány társért nem biztos, hogy ezt az egész magasztos mentőakciót kockáztatni kellene. Nem az egészet. - mondta Lance.
- A karmokat és a világító szemet ki ne hagyd. - szóltam, rá sem hederítve, hogy úgy nézett rám, mintha csak most vette volna észre, hogy fiúnak álcázom magam - De a legrosszabb az az idegölő fejfájás.
És mintha csak magától értetődően ellent mondtam volna a saját józan eszemnek, arra vágytam, hogy végre valahára szemben álljak azzal a szektával. Hogy mit kezdtem volna velük, az viszont jó kérdés...
- Igen, láttam én is egy furcsa csapat katonát, akikre illett a leírás... egy-két részletet leszámítva. Ugyanarra mentek, amerre mi tartunk. - közölte Craig, mire Faelar arca borússá változott, miközben a szakállát piszkálta.
- Értem. Nos, erre a kérdésre könnyen tudok válaszolni. - vette át  szót Faelar, mielőtt még megkérdezhettem volna magamtól, mégis mi az az ugyanarra pontosan, aztán az idős druida megfogta a botját, a földhöz ütötte a végét, mire az égnek meredő oldalából egyszer csak előkerült egy meglehetősen szép kiállású sólyom, néhányat csapott a szárnyaival, aztán Faelar mellkasára telepedett, mintha megpróbálna beleolvadni az idős férfi öltözetébe - Régi jó barátom repült át a város felett. Igaz hasonlókat nem látott, csak egy szertartást. Egy furcsa meditációt.
Az hiányzott még… Hogy mertek holmi bukott-imádók gúnyt űzni a SZENT MEDITÁCIÓBÓL?!
- Nem tudom pontosan mit csináltak, de az egyik emberből egy nagyon idegen kisugárzás érződött. Felkavaró volt és kellemetlen, mégis olyan határozott. Több is volt belőlük a városban. Ott találta meg a mieinket, akiket a másik társunk gyűjtött össze. Egy másik druida, akivel korábban szétváltunk. Azért akarunk egyesülni, mielőtt tovább indulunk.
És mielőtt még végérvényesen kifakadthattam volna, immár szóban és a fejemen kívül, Horatius a lényegre tapintott, amit sikeresen el is kerültem eddig.
- Ez melyik város, azt is meg tudja mondani?
- Lássuk csak... azt hiszem, Joanesburg.
Joanesburg… nekem ugyan nem sokat mondott, azon kívül, hogy valamerre erre kellett lennie, a frontvonalhoz közel, talán…
- A legutolsó jelentések szerint a város az északiakhoz tartozik.
- A legutolsó jelentések szerint Südfalchten Dél fennhatósága alatt volt. – felelte Lance, nyilván annak nyomatékosításaként, hogy semmi sem úgy van, ahogyan azt eddig hittük.
- Volt. - szóltam - Ezek szerint már nincs. Mennyi az esélye, hogy vissza tudjuk foglalni ennyi emberrel? - kérdeztem Horatius-tól - Tekintve, hogy nem tudjuk, a kultisták támogatják-e Északot, avagy sem.
- Oké, csak én vesztettem el a fonalat...? - szólalt meg ekkor Craig.
Mintha nem ő irányított volna erre minket…
- Itt valami nagyon nagy disznóság akar kikerekedni. - tette hozzá Herr Malchnez - Megyünk és megnézzük.
Ekkor az eddig egészen hallgatag vörös hajú leány mosolyogni látszott. Talán kedvére volt, hogy cselekszünk, nem úgy Lance-nek, aki erre csak sóhajtott egyet.
- Felőlem nézzük.
Az kellett volna még, félóriások és mélységiek egyazon oldalon, és mind ellenünk. Bár külön-külön is nagy fejfájást okozhattak, ha szétválasztják a déli csapatokat. De talán túlságosan előre szaladtam. Végignéztem a körülöttem állókon. Lance-nek láthatóan nem igazán tetszett az ötlet, miszerint tartunk egy felderítést, de ha azt vesszük, ez volt az eredeti célunk is, többé-kevésbé. Nem kecsegtettek túl sok jóval egy olyan ember ilyesfajta szavai, aki nyilván sok furcsaságot tapasztalt már, de bennem csak szította a tettvágy és kíváncsiság tüzét, amivel, a druida lány arca láttán nem voltam teljesen egyedül.
- Merre fekszik?
- Ezen az úton, északra a folyó mellett. - mutatott előre a tűzhajú.
- Akkor azt hiszem, egy ideig együtt tudunk utazni. Kérlek, foglaljatok helyet egy szekéren. Kale, mutass nekik utat.
A lovagfiú - ezek szerint Kale - nem igazán repesett az örömtől, de azért teljesítette a rangidős kérését.
- Gyertek.
Az a Kale úgy nézett ki, mintha valamelyik rokonát éppen most rabolta volna el egy átkozott kultista. Mindenesetre nem tartottam túl jó ötletnek még ennél is tovább szűkszavúnak maradni, úgyhogy felkapaszkodtam az általa mutatott szekérre, amilyen gyorsan csak tudtam, jó mélyen elrejtve azt a kitörő örömöt, amely azt volt hivatott jelezni, mennyire nem kívántam visszakerülni a mozgó négylábúak nyergébe. Vagyis rejtettem volna, ha nem vettem volna észre azt a fene nagy vigyort a saját tulajdon arcomon kibontakozni.
Na tessék... Hollóhaj és Méregszem jó hatása néha káros is tud lenni.
És ha jobban belegondoltam, még hiányoztak is, hogy vágott volna fejbe egy odvas fa elöregedett ága.
- Köszönjük. - intéztem a fiúhoz - Mi a baj?
Valamin nagyon igyekezett, csak tudnám, min, ugyanis semmi mást nem érzékeltem felőle, csak kézzel foghatóvá sűrűsödött negativitást.
- Semmi. Csak ez a hely... ez a sivár puszta. Mintha már értelme sem volna itt lakni. - mondta, ezzel alá is támasztva, amit éreztem.
- Van. - vágtam rá szinte azonnal, egész Veroniára értelmezve a sivár pusztát, elvégre az erdőnk elvesztése után minden annak tűnt - Tünde vagy. Most van ránk a legnagyobb szükség. Észak pusztítja a Természetet és senki más nincs, aki többet értene a károk helyreállításához nálunk. Nálatok.
Erre, mintha valami eget rengető okosságot ejtettem volna ki az ajkaimon, a szekér ponyváján áthatolt egy fej - a vörös hajú druida lányé, kinek szemlátomást felettébb tetszett, amit éppen végrehajtani készültem  -, amit egy kéz követett, biztató és elismerő jeleket mutogatva, miközben az arcán mosoly terült szét.
- Igazad van... - folytatta ekkor Kale, nagyjából olyan hangvételben, mint amikor odahaza, Nebelwaldban temettünk valakit - Ez a feladat mindörökké a miénk lesz. - majd ennek megfelelően, mint aki jelzi, hogy egyedül fog gyászolni, sarkon fordult és lelépett.
- Nyugi, nem mindig ilyen. - közölte a tűzhajú, pedig még csak nem is kérdeztem - Csak... könnyen lelombozódik.
- Jól van... - mondtam, egy afféle "Hadd menjen, ilyenkor talán jobb egyedül" felhanggal - Elég baj, hogy ezt műveli ez a helyzet.
És amikor már azt hittem, végre elkezdhetek informálódni jóféle druidatanok után, két másodperc alatt úgy elöntött a meglepettséggel keretezett düh, mint annak a rendje.
- Ez nem teljesen így van. Nem csak a természetet pusztítja, hanem mindent, ami az útjukban áll a céljuk elérése közben. Értem, hogy neked a természet a világ, de nem árt néha kitekinteni. - avatkozott közbe Lance, bár elég későn, de ezt megtartottam magamnak.
- What the ffff… - torpantam meg egy pillanatra, de tényleg csak egyetlen egyre, és azt is csak a többiekre való tekintettel - are you talking about?! MINDEN, amit látsz, amiről tudsz, hozzá tartozik, Lance Kalver. Ettől jobban kitekinteni nem lehetséges.
Azzal szigorúan ránéztem, remélve, hogy ráébred, akinek itt bármit is átgondolni kellene, hát az ő.
- Rendben, akkor te mit értesz „természet” alatt? Az erdőt, ha nem tévedek. És mik neked a települések, a tanyák, mi neked a bennük pezsgő élet? Mi neked egyáltalán a szabadság? Mi neked a fegyver? - azzal kihúzta a tokjából a kardját, mintha azt hitte volna, hogy ennyitől megijedek…
Hogy villog a vajazó késével... heh.
Vetettem rá egy röpke pillantást, aztán lehunytam a szemem, hogy ne legyen olyan látványos, hogy forgatom a szemem. Pedig ha ketten lettünk volna, azt hiszem, ez lett volna az a pont, amikor elküldöm magaslati levegőre, hadd szedjen ritka hegyi gyógynövényeket.
- Mi neked Ez? - mutatta meg azt a kis kerek dolgot, ami egyértelműen alátámasztotta, hogy Lenyomattal rendelkezik - És engedelmeddel maradnék Lance, köszönöm.
- Természet a legutolsó, legapróbb házhoz tartozó kert, amelyben család termel magának élelmet, természet a legelő nyájak messzire nyúló látképe a mezőn, természet a repedt virágcserép a felszolgálóleány városi szobájának ablakában. Tisztelem az életet, jöjjön bárhonnan is, tartozzon bárkihez. Ez is szerepel az okok között, amiért úgy döntöttem, harcolok. A harchoz fegyverek kellenek, ami nem csak hűvös fém vagy varázstárgy lehet. Szavakkal is küzdhetsz. A saját, személyes szabadságodat csak azzal vívhatod ki. Van, ahol a fegyver nem megoldás. - mondtam, aztán kissé késve hozzátettem - Lance... Rendben. De jobb, ha nem kötözködsz velem. Nem félek semmitől.
Azzal parázsló szemeimet inkább a tájra emeltem.
- Oké, hogy nem félsz semmitől, de jelzem, nem csak gyáva emberek haltak már meg túlzott nagyszájúság miatt, a fenyegetőzésről nem is beszélve.
A haláltól sem félek.
De ezt szükségtelennek tartottam kimondani. Valójában semmi többet nem akartam Lance orrára kötni annál, amit már így is sikerült elárulnom neki magamról. Minél többen ismertek belőlem nagyobb darabokat, annál veszélyesebb helyzetbe sodortam magam. Nehéz lett volna pont róla elképzelni, hogy hátba szúrjon, de sosem lehetett tudni... soha.
Tündék is lehettek ugyanolyan balgák, ahogyan emberek is tehettek meghökkentően tisztelendő dolgokat, sosem tudhattam előre, mi következik, mit hoz az élet.

~***~


Ugyan nem teljesen erre gondoltam, amikor azt mondtam, nem tudom, mit hoz, de itt volt, olyan valóságosan, mint hogy én itt ültem a szekér biztonságában, s csak szemtanúja lehettem a pusztítás nyomainak, melyek éppen úgy fájó sebeket égettek a lelkemben, mint ahogy a tűz az erdőben és a falvakban. Mondani sem kellett, mindenki tudta, hogy a frontvonal közeledik, minden borzasztó szörnyűségével együtt, és… Hát úgy tűnik, mára egy lehetséges szövetséges elvesztése volt kitűzve. Meg egy rakás lovas, akikről nem lehet eldönteni, támadó jelleggel közelednek-e.
Reméljük, ezek lesznek a kultisták álruhában. - gondoltam és fújtam egyet.
- Karaván állj! - kiáltotta ekkor Mr. I’ve got a Fancy Sword - Harcosok a lovasok felőli oldalon, többiek az ellenkezőn szálljanak le, nem vagyok róla meggyőződve, hogy kifejezetten békés szándékúak. - azzal fogta magát, és mit sem törődve vele, hogy nemrég még ő mondta Faelarnak, ne próbáljon király lenni egy nem létező királyságban, azt gondolta, most ő fog minket irányítani.
Na remek...
Ráadásul semmi kedvem nem volt pont velük keveredni összetűzésbe. Mit sem értem páncélos lovasok ellen, tétlenül ücsörögni meg nem az én stílusom volt, de mi mást tehettem volna azon kívül, hogy meggyógyítom azt, aki felszíni sérülést szenvedett? Na meg előre küldhettem volna Wade-et, hogy akadályozza a lövőcsöveseket a célzásban, na de lóról mi értelme lett volna, arról nem is beszélve, hogy őt magát is eltalálhatták. Végül, több pillanatnyi eszmefuttatás után valami kedvező állásban és az eszemben bízva leugrottam azon az oldalon, ahol a harcra képtelenek, de csak azért, hogy a szekér alá mászhassak, és kitalálhassam a lehető legjobb elterelő taktikát.
Nagy meglepetésemre a tündék egy része pontosan azt tette, amit Kalver úr elvárt tőlük, leszámítva, hogy megannyi lépés zaját hallottam még mindig a szekerekből és nem a földről. Meg sem kellett számolnom, kik álltak a zsoldos oldalára, hiszen úgyis tudtam: csupa déli, a sereg tagjai, sehol egy tünde… kivéve Kale-t és a tűzhajú lányt. A másik oldalon nagy lett a tömeg, és a sugdolózás zaja is, jóllehet, ez alábbhagyott, amikor a lovasok közelebb értek - szemlátomást valóban mind északi -, ám egyelőre semmit nem tettek, azon kívül, hogy a vezetőjüknek tippelt illető leszállt a nyeregből.
- Megállni! Mi dolgotok erre? - kiáltotta szinte lehordóan néhány tündéhez a karaván első szekerénél.
Azonban ők meg sem szólaltak - vagy féltek, vagy nem volt nekik szabad, ezt pedig onnan gondoltam, hogy Faelar a kezébe vette az ügyet.
- Egyszerű vándorok vagyunk, semmi több.
- Egyenest a déliek városa felé? - kérdezett vissza az északi, amit nem igazán értettem… déliek? De hiszen mi szemlátomást is Joanesburg felé haladtunk.
De sajnos nem értem rá tovább gondolkodni, ugyanis az északi szószólónak hamar csinos kis kísérete kerekedett.
- De kérem, távol álljon tőlünk, hogy csak azért menjünk arra.
Az északiak tekintete találkozott, mintha szótlanul akarnák megbeszélni az ítéletüket felettünk, ez pedig kicsit sem segített a gondolkodásban, még úgy sem, hogy tudtam: a szekér elrejt a kíváncsi szemek elől.
- Értem... - szólt az egyik nagy sokára, aztán a déliek felé pillantott - És ők? - tette hozzá, miközben már a lövő…csöves fene-tudja-micsodáját is elővette.
- Kérem, mi csak féltünk. Manapság sose tudhatja, mikor támadja meg egy kóbor banda, de természetesen az északi katonáktól, tudjuk jól, nem kell tartanunk. közölte Kalver és félig láttam, ahogy elteszi a kardját… micsoda képmutatás, eh.
A katona azonban hallgatásba burkolózott. Sokáig csendes maradt, már-már kínzóan hosszú ideig, míg végül megmozdult, bár közel sem annyira nyugtatott meg, mint terveztem, ugyanis előrelépett, egyenesen a déliek felé.



A hozzászólást Wyn Silvernight összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Okt. 23, 2018 5:16 pm-kor.

Felhasználó profiljának megtekintése

48 Re: Küldetés: Ludum finita est... on Kedd Okt. 23, 2018 4:36 pm

Amelia Tewelon

avatar
Hellenburgi Királyi Szövetség
Hellenburgi Királyi Szövetség
A harc a levegőben lóg, mindenki feszülten, és támadásra készen áll. Az egyetlen, aki nem vágja magát harckészültségbe, az Henrik. És úgy látszik nem is fogja, mert rögtön azután, hogy fegyvert fogunk egymásra, rárivall a mellette állóra.
- Amelie! Tedd el a kardot. Fölöslegesen nem szabad sosem fegyvert rántani.
A lány értetlenül néz rá, de a fegyvert kissé lejjebb engedi, majd még egy fél pillanatig hezitál és elteszi.
Engem nem érdekel, hogy a lány mit csinál, én biztos nem fogom és - bár nem tudom Flan miért épp, most állt mellénk, - de úgy néz ki legalább most időben veti be magát.
- Velünk kell jönnöd, hogy az árulásos elnyerje jutalmát. - tartom a fegyveremet rendületlenül Henrik mellkasa felé.
- Hát nem csodálatosak vagyunk? Egy nagy rakás...hogy is fogalmazzam...paranoiás alak? Fegyverek itt, fegyverek ott, készen állunk, hogy egymás vérét ontsuk. Ez határozottan tetszik. Nem, kérlek, folytassátok csak... - vihog fel Cyne, mint akinek elmentek otthonról és ezzel a véleménnyel nem vagyok egyedül, mert a sárkányka is furcsán néz rá, ami fel is tűnik a gazdinak.
- Picikém, nem őrültem meg. Annyira. Talán. Remélem. Lehetőleg nem. Remélhetőleg se. Azt hiszem...de ha az őrületnek az a jele, hogy most még is azt kérem, hogy mindenki tegye le a fegyverét, akkor lehet, hogy megőrültem. Beszélgessünk egy kicsit, mert én személyesen rohadtul kíváncsi lennék, hogy Henrik miért tette azt, amit, és hogy mivel érdemelte ki a lány hűségét, aki nem nagyon néz ki úgy, mint hogy ha a lánya lenne, bár ki tudja, én aztán nem feltételezek senkiről se semmit látatlanul. De ez csak az én felvetésem. - ül le végül az állat mellé és valami érthetetlen oknál fogva annak bolházkodásának kezd, mintha nem egy feladat kellős közepén lennénk.
- Támogatom Crispin ötletét annyiban, hogy egyelőre szerintem ne próbáljunk meg egymásnak esni, hanem inkább szavak útján kideríteni, hogy van-e erre ok, vagy el lehet simítani az ügyet... másképp is.- csap le a lehetőségre Mina, bár láthatóan a társa nem osztja felhőtlenül Cyne megmozdulását.
[color:983d=66ff00]- A lánya?- ad hangot azonban a legváratlanabb dolognak és néz először Henrikre, majd pedig rám.
Nagy levegőt veszek, először az égre, aztán Cyne-re nézek, miközben megállom, hogy ne csapjam homlokon magam, mert az most elég hülyén jönne ki ennyi ismeretlen előtt és a kardomba sem dőlhetek kínomban.
Nem hiszem el, hogy az a terve, hogy leállunk cseverészni, de aztán mikor Mina is mellé áll.........
Az apa-lánya felvetésre azért alaposan megnézem őket és bár ezt a viszonyt enyhén kétlem, azért az feltűnik, hogy Henrik még csak nem is idegeskedik azon, hogy mivel fenyegetem.
Henrik figyelmesen hallgat minket, aztán készségesen válaszol, mint aki még csak nem is sejt semmit.
- Árulás? Nem értem, mire gondoltok. Nem fordultam egy társam ellen sem. - vonja meg a vállát. Nem kell Neulander vámpírnak lenni, hogy tisztán lehessen látni, a legkevésbé sem fél. Nem elfedi, nem elnyomja, a félelem legkisebb elemi jelét sem látni rajta
- Meg amúgy is, egy ilyen egyértelmű irányú támadás sose lenne képes kárt tenni bennem.
- Talán van egy ikertestvére? Nem szolgált a déli seregben? - kérdezem kissé irónikusan ezek után. - Kinek a parancsára vagytok itt? - eresztem lejjebb a kardom, de eszem ágában sincs eltenni.
- Áh, hogy kinek a parancsára? Én csak azon csodálkozom, hogy nem éppen városok felszabadításában segédkeznek. Gondolom néha nekik is lehet egy kis kimenőjük.- Cyne mintha csak az én gondolataimat mondaná ki hangosan......
- Túl szép lenne, ha lenne egy ikertestvér és aki itt áll velünk szemben , az nem az lenne, akit keresünk. - mondja Mina is.
Amelie elég szúrós szemmel néz felénk, de végül beadja a derekát és válaszra méltat.
- Mi bajtársak vagyunk. A feladatunk felügyelni az utat és megvédeni az áthaladó utazókat a vadállatoktól és rablóktól. Henrik közülünk a magasabb rangú.
Aztán a lány kiugrik Henrik árnyékából és egy olyan előadást produkál, hogy könnyedén elmehetne színésznek egy vándorló társulathoz.
- Mi vagyunk a hatalmas földre szállt angyal, Omega mester katonái. - lendíti az ég felé az ujját, majd egy gyors mozdulattal ököllel rácsap a kardja markolatára - Küldetésünk nem kevesebb, mint véget vetni a nép nyomorúságának és továbbvezetni őket a béke korába!
Henrik érdekes módon most nem szólja le a lányt, csak csendben nézi, ahogy akciózik.
Én meg majdnem levágtam az ostoba lányt, amikor ugrálni kezd mellettem!
- Ez nem volt túl jó ötlet...... - lépek kicsit hátrébb, mert nem tudom mit akar ezzel a színjátékkal.
Azonban legalább megtudjuk hogy nem csak szóbeszéd ez az Omega és ráadásul az orrunk előtt vannak a követői, nem mintha Henrikről ezt már nem tudtuk volna, de hogy most már nem is titkolják......
- És te Henrik? Nem válaszoltál a kérdésemre? Hogy kerültél ide? Hogy váltál Omega követőjévé? - faggatom tovább, hiszen Cyne szerint beszélgetnünk kéne és nem bevágni a kocsiba gúzsbakötve, aztán letudni a megbízást, leszállítva a főnökeinek.
A sötét elf bérgyilkos meg pont ezt a pillanatot választotta, hogy a zsákjában kotorászva elővarázsoljon egy kis tükröt és vizsgálat tárgyává tegye az orrszörzetét.
Eddig meg voltam győződve a "szakértelméről" és csak ez tartott vissza, hogy valami cifrát mondjak, mert még bíztam benne, hogy valami szándéka van ezzel és a valóságban nem ment el az esze.
- Henrik, még csak véletlenül se Te vagy az Ezerkarú Vasálarcos, ugye? Oooh...végre, megtaláltam. Már órák óta idegesít ez a kis szar.
- Ezerkarú vasálarcos?! Crispin, tud valamiről, amiről mi nem?
- Nagyon úgy tűnik. Bár most nemigen visel álarcot.
A vámpír és sötét elf páros azonnal a furcsa névre kérdez rá és én is kérdőn nézek társunkra, hogy ezt honnan vette.
Henrik azonban ismét gond nélkül felel, bár kissé gyanakvóan.
- Egyszerűen csatlakoztam. Talán valami gond van azzal, amit csinálok?
- Hát elég nagy go........ - felelnék neki, de ekkor puskalövés dörren
Egy golyó repül ki, egyenesen Flan fegyveréből, Ameliet megcélozva. A golyó a lány feje mellett suhant el, de végül nem találta meg.
- Francba, elvétettem...
Nagyot ugrok, de aztán szép ívesen elkáromkodom magam.
Henrik idegesen néz ránk.
- Mit jelentsen ez? Magyarázatot követelek. Óvatosnak lenni nem bűn, de konstans fegyvert szegezni a másikra...ez már több, mint óvatosság! - fakad ki belőle.
Hát ki lenne a tettes, ha nem Flan, aki megint nagyszerűen időzítette a beleavatkozását!
- Állj le te gyilkos némber! Mi nem volt világos a "beszélgessünkben"? Vagy nálad ez az? - dühöngök felé, bár az szöget üt a fejembe, hogy eddig nem volt ilyen remegős a keze, de aztán vissza Henrikhez. - Ne mond, hogy nem tudod, hogy vérdíj van a fejeden komám? Ha valaki kinyírja a bajtársait, hogy ellopjon egy fontos iratot és átjátssza az ellenségnek, azt általában nem érdemrenddel jutalmazzák, nem?
- Elég volt, komolyan! Nem szabad senkire sem vaktában lövöldöznünk.... először is... ki kell deríte... áh, mindegy. - kiáltja izgatottan Mina.
- Csillapodjon le mindenki, kérem. Én először kíváncsi lennék, hogyan lenne képes egy bukott angyal békét hozni a földre. A fegyverét jó lenne, ha mindenki eltenné, lyukas mellkassal ugyanis nehéz beszélni. - áll azonnal társnője mellé Damien és morcosan néz Flanra.
- Itt ti vagytok az egyetlenek, akik fegyvert ragadtak. - szólal meg komoran Henrik, aztán sóhajt egyet. - Ezt mondták? Ez a történet elég erősen ki lett színezve. A bajtársaimmal az a szekta végzett, akiket üldöztem. Én azután indultam útra egyedül, hogy megkeressem Omega mestert. A segítségével pedig legyőztük őket. Omega mester békét akar, ezért mi békét hozunk. Talán szükség van ennél több indokra? - kérdez vissza.
Mina békítő szavai remélem a kerge vámpírra is hatnak, mert itt ő az aki nem bír magával, még ha most játssza a sértődöttet.
- I.... we... WE didn't. She did. - jelenti ki Damien.
- Hé! Az ellenség az orrotok előtt van, ti pedig meg sem moccantok. Ne engem hibáztassatok a gyengeségetekért. - szól vissza Flandre, de ügyet sem vetek rá, egyelőre.......
Nagyon erősen ráncolom azonban a homlokom, hogy a kételkedésemnek láthatóan így is hangot adjak, bár szavakba is kívánom önteni.
- Már bocsáss meg Henrik, ha cseppet kételkedek a mondandódban, hiszen elég furcsa, hogy a társaidat lemészárolják, aztán te nem a saját seregedtől, a parancsnokaidtól, másik csapattól kérsz segítséget, hanem egy ismeretlen "jótevőtől", akit honnan is ismertél?
Henrik is úgy dönt, elengedi a füle mellett az őrült vámpír mondókáját és némileg mintha megkönnyebbülne, hogy visszafogjuk. Sóhajt egyet.
- Talán egyszerűbb lenne, ha megmutatnám. Hogy a saját szemetekkel lássátok, mekkora hatalma van annak a "jótevőnek". Mert Omega mester segítségével lehetőséget kaptam megtenni azt, amit a királyság katonájaként soha: segíteni azokon, akik rászorulnak. Olyanoknak tűntök, akiket érdekel, mit tesznek és miért. Látni akarjátok?
- Mellébeszélsz! - kiáltok rá, mert csak fújja a magáét. - Vagy épp eléggé megbűvölt már, hogy válaszolni se tudj?
Egyszerűen túl nyugodt a helyzethez képest, ez nem normális viselkedés, más már a torkunknak esett volna, vagy rettegett volna, de ennél a fickónál egyik sem volt.
- Oké, most már kicsit sok a mellébeszélés. Henrik: van bármi közöd a közeli tábor teljeskörű lemészárlásához? - szólal meg Cyne is, bár még mindig a tükrében bámulja magát.
~ Hmmm......ez több, mint gyanús......~
- Nem érted? Megmutatni, mire képes a mesteretek? Ha nem tűnt volna fel, ez a drága hölgyszemély - förmed a férfira Damien és fordul fejével egy pillanatra Flan felé , majd Mina folytatja - Nem éppen kedveli a fajtátokat, és ha ráadásul még a mesteretek erejét is rászabadítod, akkor mit gondolsz, nem fog rögtön rátok támadni? Először egy magyarázatot várnánk, hogy miért ne tartsunk gonosztevőnek már most. Utána jöhet a béke-dolog és a többi. - fejezi be és furcsa pillantást vet a bérgyilkosra.
Henrik még mindig nem tűnik zavarodottnak.
- Ha találkozol egy idegennel, rögtön azt feltételezed róla, hogy ártani akar neked? - kuncog magában egy fél pillanat erejéig - Így elég nehéz barátokat szerezni - válaszol Minának - Én azért siettem ide, hogy segítsek nektek, mert azt feltételeztem, nem akartok ártani. - majd Cyne felé fordul - Nem tudok semmilyen táborról. Egész végig az utat őriztem. - tárja ki a karját, majd a folyó felé mutat vele. - Látom csak a harc jár a fejetekben. De nem haragszom érte, hiszen ez a munkátok. Nem, meg akarom mutatni a mesterem igazi hatalmát. Meg akarom mutatni azt a rengeteg embert, akinek segítettünk.
- Nem értem, hogy ezzel mi a probléma... - mormolja halkan a háttérben Cyne és egyetértek vele, főleg, hogy végre elteszi azt a tükröt, akármit is akart vele.
- Egy háború kellős közepén, harcosként, igen, bármennyire is meglepő, de alapból azt feltételezem, hogy ártani akar nekem, ezzel élünk túl. - rázom meg a fejem és én biztos vagyok már benne, hogy Henriket megbűvölték. - Gondolod, hogy érdekel, hogy haragszol-e ezért? - vetek rá egy hideg mosolyt. - Tudod mit..... - nézek rá fürkészve, - talán megnézzük ezt a te.....jótevődet, de válaszolj már arra, hogy miért dezertáltál egyáltalán? És ha már megtetted, miért kellett lopnod is? - erőltem tovább, bár kételkedem benne, hogy ezek után választ kapok.
Kérdőn nézek Cyne-re, Mináékra, vajon ők mit szólnak ehhez.
- Igen, Medkoksh emberei csak úgy vígan szabadítgatnak fel városokat, mert annyira nagyon jószívű egy Mélységi? Életemben három ilyen szarrágóval találkoztam, és egyik se éppen a kedvességéről volt híres. Tudod, igazán élveztem végignézni, ahogy Erborosh-t kinyírták, és örülök, hogy részt vehettem abban, hogy megdögöljön az a szarrágó. Jó, mondjuk Abaddón utána már annyira nem hiányzott, ez tény és való, de akkor is. És Te most egy másik ilyen Mélyseggihez akarnál engem elvezetni, hogy a hazugságaiddal traktálj? Én megpróbáltam tényleg jómodorú lenni, még akár kedves is, de én aztán egy ilyennek a közelébe se megyek és nem fogom a hazugságait hallgatni. Jószívű, segítőkész Mélységi nem létezik...és nem Te fogsz meggyőzni az ellenkezőjéről. - fejti ki a szokásos bőséggel Cyne az álláspontját.
- Még egyszer mondom, nem mindegyikünk feltételezte...
- Főleg nem létezik jószívű mélységi, amennyiben a békét úgy akarja elérni, hogy kinyír mindenkit, és ezáltal nem marad, aki szembeálljon vele. - teszi hozzá a magáét a páros.
- Azt hiszem így már érthető. Elnézést kérek, a mesteremhez hasonlók gyakran képviselnek hasonló célokat. Többek közt ezért titkolóztam, mert aggódtam az előítéletek miatt. Éppen ezért lépünk fel ellenük mi is. Ha ez eloszlatja a kétségeitek, akkor jobb ha tudjátok: Omega mester lakhelyét nem ismerem én sem. Nem hozzá akarlak vinni, csupán csak egy városba, ahol éppen táborozunk. - mondja tovább a magáét Henrik, mintha csak valami délutáni teázásnál keveredtünk volna nézeteltérésbe.
- Én amondó vagyok, hogy teljesítsük a megbízásunkat és húzzunk el innen. - közöltem ezek után a többiekkel, mert már csak az hiányzott, hogy egy egész csapat ilyen elmebéklyózott fanatikussal kelljen szembenéznem.
Henrik meg van, nem a mi dolgunk legyőzni egy kisebb sereg útonállót.
- Hát, azt hiszem, hogy egyetértek Amy-vel. A feladatunk Henrik visszakísérése Hellenburg-ba. Erre direkt parancsot kaptunk a seregtől, és nem a mi dolgunk az indítékokat kétségbe vonni. Ha hagyjuk, hogy a keresett személy elmenjen vagy meglógjon, a ránk vonatkozó következmények se lesznek túl rózsásak. - kapja elő fegyvereit Cyne, egyértelművé téve a dolgot. - A parancs az parancs. Ezért fizetnek minket, nem a kérdezősködésért. Henrik Baumenberg, a háborús bűneiért, véltek vagy valósak, őrizetbe helyezzük. Talán tárgyalása is lesz, ez már nem az én dolgom. Ha nem követett el bűnt, ahogy állítja, nincs mitől félnie. Ha még is vétkes a maga ellen felhozott vádakban, úgy a büntetése is hasonló lesz. Kérem, ne tanúsítson ellenállást, ahogy a társa sem. Vele nincs semmi dolgunk, nyugodtan távozhat.
[color:983d==#e88aea]- Azért a kérdezősködés sem lehet hátrány. Talán a megbízóink sem bánnák, ha fényt derítünk néhány dologra, ami azért világszinten fontos, mint például a mélységik. Azt mondod, Omega más,mint a többiek? - kérdezi gyorsan Mina a férfit, mintha félne, hogy még előtte neki esünk.
Henrik viszont csak csalódottan bólint egyet.
- Értem. Megértem. Örülök, hogy korrekt ajánlatot kaptam. A munka az munka, még ha hálátlan is. - a hangja mintha elmélyült volna.
Talán ekkor először válik fenyegetővé. Arcára hirtelen egy dacos, félig haragos ábrázat ül ki.
- Ezért elutasítom! Pontosan ezért dezertáltam.
Flan már nyúl is a másik puskájáért, úgy vélem rosszat sejt. Henrik szökken egyet, hátraugrik, hogy hátrébb kerüljön a kardom elől, Amelie pedig védekező állásba vágja magát, mintha tudná, mire készül.
Én már nem látom értelmét a további szócséplésnek, hiszen Henrik csak azt tudja ismételni, hogy menjünk vele, mert milyen szép és jó, amit a csapata, vagyis a mélységi hordája tesz, így meg nem jutunk sokkal előbbre.
Cyne is egy húron pendül velem, talán az is az oka, hogy mi már találkoztunk a romlás angyalaival és nem volt benne köszönet, Mina meg még nem.
Azt hiszem számítottam rá, hogy nem fogja egyszerűen megadni magát és a hebrencs lány eddigi reakcióiból arra is, hogy természetesen mellé áll, így nem ért váratlanul a megmozdulásuk.
Nem akarom megvárni, hogy a lány bajt okozzon, ezért elsőnek őt akarom kiiktatni, remélve, hogy a többiek lefoglalják addig Henriket. Természetesen nem áll szándékomban Amelia-t megölni, ha nem kényszerít rá, csak leütni.
- Állj! - hallom Mina kiáltását, aki valószínűleg még mindig a meggyőzés mellett állna ki,de aztán csinál valamit és a két ellenfelünk mintha megdermedne. Remek! Így kell ezt csinálni!
Fél szemmel látom, ahogy Flan is elindul felénk.......
Henrik még most sem látszik rémültnek, mintha.......Épp elindulok a lány felé, mikor a ruhája alatt elkezd valami mocorogni. Az inge nem sokkal utána szétszakad és egy mélységi szolga, egy kocsonyás négylábú, hegyes fogú állatszerű lény ugrik ki belőle. Egész eddig azon a ponton gubbasztott, ahová a fegyveremet szegeztem.
Az az izé felugrik a levegőbe, egyenesen elénk, a bőre erős zöldes fénnyel izzik.
Nem tudom mire képes, azért úgy vélem nem árt megerősítenem magam, ezért megidézem egyik legféltettebb ajándékomat, Ernst hagyatékát, a "Gólem szíve" varázslatot, hogy véghez vigyem utána a támadásomat és ha lehet, még a lénynek is nekirontsak.
És milyen jól tettem......Mire észbekapok, a szolgából egy brutális erejű lökéshullám indul meg, egy nagyobb állat erejével próbál mindenkit hátratolni és ahogy látom Cyne-vel sikerrel is járt és engem is csak az időben aktivizált varázslat tartott meg, de még így is tolt rajtam vagy két métert hátra.
Cyne még röptében is képes megidézni egy lövedéket, ami Mina éjlövedékével együtt eltalálja a kis dögöt és halálra égetik. A szolga nagyokat ordít és a földön próbálja magáról a tüzet lerázni. A dolog érdekessége, hogy Henrik és Amelie is kaptak egy gigászi pofont a lény által okozott hullámtól és kb. annyira repültek hátra, mint Cyne, csak az ellenkező irányba.
Nem foglalkozom most azonban mással, mert nekem van a legnagyobb esélyem, hogy legyőzzem őket, így azonnal Amelia és Henrik felé ugrom újra.
Ám a tervemben nem szerepelnek a feltűnő lovasok. Egy kisebb csapat embert láttok, egytől egyig lóháton. Egy szedett vetett szabadcsapat tagjai lehetnek, változatos fegyverekkel és páncéllal, egyetlen egy dolog közös bennük: mindannyian egy-egy fehér kendőt viselnek. Ki a bokáján, ki a felkarján, ki a homlokát, ki a fegyverén, ki maszkként, de mindenkin ott virít a fehér kendő, amit Henrik és Amelie is visel.
A lovasok azonnal két kultista megsegítésére sietnek és egy ügyes mozdulattal megragadják és felrántják őket maguk mellé. Ezt ketten csinálják, a többiek addig fel alá köröznek, hogy fedezzék őket.
Dühösen fordulok körbe, hogy elijesszem magam körül a keringő lovasokat és ehhez most már komolyabb fegyvert, a Seraph fejlesztésemet vetem be.
Egy ijesztő kacaj azonban egy pillanatra ledermeszt és....Cyne felől hangzik.....
Nem vagyok egyedül a döbbenetemmel.
- Mi a kénköves pokol?! - idéz egy népszerű emberkáromkodást Damien.
A lovasok amint meghallották az ékszer sikolyát, azonnal fejvesztve kezdenek el rohanni a folyó felé ahonnan jöttek, bár valószínűleg e nélkül is mennének.
Mina tekintete villan egyet és elkapják az egyik lovast, akinek az állata összezavarodik és leveti őt a hátáról. Az illető, aki egyébként egy nagyjából huszonöt éves nő lehetett bőrpáncélban és fehér kendővel a hajában talpra ugrik, majd a karját átváltoztatja, egy csáppá teszi.
A csáp egészen az alkarja végéig terjed, az ujjai egybeforrnak, s tenyere kisimul, mígnem teljesen homogén nem lesz. Harcra készen áll meg velünk szemben.
Pár szitokszót elmormolok a fogaim között. A kezünkben voltak és hagytuk őket elmenni!
Ám az egyik fehérkendő, egy lány csak megmarad nekünk, még ha épp kiderül, hogy ő is csápos.
A mágiával átitatott kard még a kezemben van, így azzal indulok felé.

Felhasználó profiljának megtekintése

49 Re: Küldetés: Ludum finita est... on Szer. Okt. 24, 2018 1:38 am

Wyn Silvernight

avatar
Sötét Tünde Druida
Sötét Tünde Druida
[PÓTLÁS]
Valaki mondja meg, miért vagyok még mindig itt

Nem lehetett volna nem észrevenni a fegyverét, amit ugyan nem szegezett ránk, de határozottan készült valamire, egyszerűen látszott rajta. Aztán, éppen, amikor kinyílt a szája és rájöttem, hogy mindössze beszélni óhajt, egy hang szertefoszlatta a szándékát.
- Várj! - hallatszott a kiáltás, majd kisvártatva Kale keveredett ki a tündék közül, s csatlakozott azokhoz, akiket a szekér alól láttam - Ha békén hagyjátok a karavánt, el tudunk titeket látni élelemmel.
Eddigre azonban már kezdett nagyon elegem lenni, egyrészt, mert nem mindent hallottam, másrészt, mert ez nem éppen tartozott azok közé a kicsi és sötét helyek közé, amiket szeretek, harmadrészt pedig a nem létező kalapom tele volt vele, hogy soha semmi sem mehet simán. Nem is vártam többet, előmásztam a szekér alól, csak vázlatosan kigondolt terv-töredékekkel, és csatlakoztam Lance-hez és Kale-hez, szemben az északi katonákkal. Most először jelentett óriási gondot megfékezni a felszínre törni készülő ellenszenvem.
Ha nem lennék természetpap, eladnám magam az ágyasotoknak és magam vágnám el a torkotokat...
Mindeközben persze úgy tettem, mintha csak egy félős kisfiú lennék, mialatt pattanásig feszült idegszálakkal azt lestem, mit felel az északiak vezetője.
- És ezek, akik felsorakoztak mellettetek? - mutatott ránk meg a többi zsoldosra, bár sejtettem, hogy azért egy kisebb rakás ember, dél felől érkezve talán… esetleg gyanút kelthet bennük - Ti is a tündékkel vagytok?
- Csak egy irányba megyünk. - nyögtem ki még mindig az álcának megfelelően, aztán kis tétovázás után végül bedobtam - A katona bácsik keresnek valakiket.
Azzal félig-meddig elbújtam Lance mögé, remélve, hogy ez legalább egy leheletnyivel növeli az ártatlanságunk látszatát. Ami meg az emberi zsoldosokat illette, hát vágják ki saját magukat a mocsári nádasból. Egyébként is mindig csak a „mosogatófiú” voltam vagy a kis furcsaság, akit jól meg kell nézni, aztán meg pletykálni róla a háta mögött, mintha nem tudnák, hogy egyébként is hallom, de teljesen mindegy! Teljesen…
[color:481b=4DDE3A]- Mi csak a karavánt kísérjük. - tette hozzá FancySword-Lord.
Persze ahogy várható is volt, ennyi nem vitt végbe csodákat, az az ember pedig jóformán meg sem hallotta, amit mondunk, egyszerűen csak megvonta a vállát, aztán tett valamiféle érdekes taglejtést a szekerek felé a fegyverével.
- Ahogy érzitek. - mondta közben - Na, uzsgyi le a szekérről és hagyjátok itt. Mehettek, amerre jónak látszik.
…Ó, hogy okádnátok romlott almát!
Mialatt azonban nekem ökölbe szorult a kezem, a tündék szemlátomást kevésbé érezték magukat mérgesnek, jóllehet, voltak köztük, akik még vicsorogtak is az északiakra. A nagy többség mégis fojtogatóan tömény félelmet árasztott, olyat, ami még a gondolataimat is kitörölte egy pillanatra.
- Van a birtokomban pár értékesebb tárgy is. Azokat is szívesen odaadom. - mondta ekkor Kale, nekem pedig beletelt pár másodpercbe, míg felfogtam, mivel próbálkozott.
- Helyes. - érkezett a válasz, de semmi több, csak a csupasz helyes egymagában, ridegség-ágyba foglalva.
A feszültség érezhetően gyorsan emelkedett, nem csak bennem, amin egyáltalán nem csodálkoztam. Felháborító dolgot mondott az az ember, és ismerve a büszke tünde népet, mindjárt megtanulja, hol és hol nem kell ilyeneket kijelenteni. Vagyis tanulta volna, ha nem jöttem volna rá, hogy a legtöbb fajtársam a szekér „nem harcos” oldalán ért földet, ám ennek ellenére is voltak, akik úgy gondolták, idege megtorolni, ami történt.
- El innen! - mondta a tűzhajú lány, miután szinte követhetetlen sebességgel szökkent oda mellénk.
- Myra… - förmedt rá - már ha ez annak nevezhető - Kale, de legalább így már tudtam valami nevet kötni hozzá.
- Nem érdekel, mit mondasz, akkor sem fogom hagyni, hogy ezt tegyék. - válaszolt, én pedig, ha nem tettettem volna még mindig félős kisfiút, hevesen bólogattam volna hozzá, nem úgy Kale.
- Ez parancs! - közölte.
- Akkor átkozz ki érte, de megteszem... - vágott vissza Myra, s úgy tűnt, ezzel el lett rendezve az ügy.
Csak ez, mert a fiú nem szólt, a feszültség azonban ennek hatására is csak növekedett, legalábbis részemről biztosan. Vetettem még egy pillantást rájuk, aztán a félig rettegő-félig felháborodott tündékre, végül a tizenöt-húsz északira, és a vezetőjük arcához érve éreztem, hogy itt a türelmem vége. Szinte szélben ellibbenő papírlapként vált le rólam az álca, a következő pillanatban pedig már a fogaimat vicsorgattam az északiakra. Kezem egyből a botomra tévedt, s erősen megmarkolta azt, azonban még mielőtt nekiálltam volna megkeresni, kit fogok először zászlórúdon - gyermeknemzőszerven - ütni vele, valami heves, sürgető, égető dolog robbant bennem, s egyszeriben minden szándékomról letettem.
- Nem tehetitek ezt. - léptem távolabb társaimtól, hogy az északiak jobban láthassanak - NEM égethettek erdőket, NEM pusztíthattok állatokat és növényeket SENKINEK a parancsára! És még valami. Dél az ellenségetek, nem a tündék. Hagyjátok őket elmenni. Mindenükkel együtt.
Na persze miért is történt volna minden úgy, ahogyan gondoltam! Elsőként Lance tett keresztbe nekem: szó szerint visszarángatott maga mögé, és ha kettőt találhattam volna, miért, a „Wyn védelmezése” egyáltalán nem hagyta volna el a számat.
[color:481b=4DDE3A]- Ki mondja? - kérdezte, legalább úgy, mintha az ő ellensége nem is velünk szemben állna.
Hát ez meg mégis mi a francot képzel magáról?! ÉN mondom, ÉN és mindenki örülhet, hogy nincs nagy erőm és nem is lesz, mert ilyenkor egyáltalán nem tudom türtőztetni magam!
Nem is tudtam, szinte azonnal kihátráltam a háta mögül. Hamis védelemmel akkor sem éltem volna, ha az életem múlik rajta, megtarthatta magának igazán nyugodtan. És ha ez még nem lett volna elég, tisztán hallottam, hogy valaki felröhögött. De ki?
- Ez óriási! Mindjárt hátast dobok...na jó, elég a mókából. - hallatszott egy hang, de legalább így már rájöttem, melyik északi művelte: nos az, amelyik éppen most fogta rám a dördülő csövét, bár nem mintha jelen helyzetben ez kicsit is tudott volna érdekelni.
Ha nem éreztem volna, hogy menten elégek belülről, akkor azt hiszem, lélegzetvisszafojtva rohantam volna vissza a szekér alá, most viszont szinte nem is én irányítottam, mit teszek vagy éppen mit mondok.
- Tudod, kit röhögj ki még egyszer, eretnek! - tört ki belőlem, miközben szinte már felhorkantam - Egy nap még félni fogod az igazam és meghallgatni, amit mondok! - ám ekkor megütötte a fülem valami morgásféle.... a fülem? Inkább az elmém, egyszerűen egyetlen csomóvá sűrűsödött védelem és gyűlölet.
Az idős druida pontosan azt tette, amit én is tettem volna, ha nem csak szemfényvesztésként birtokoltam volna akkoriban annyi erőt. A Természet teremtményeit hívta segítségül. Valóban nagy mester lehetett, ha ennyi idő alatt képes volt farkasokat varázsolni ide, a PUSZTASÁG KELLŐS KÖZEPÉBE! És ami még tisztelnivalóbbá tette őt, hogy mindegyiküknek parancsolni is tudott, így eszük ágában sem volt ránk vagy a többi tündére, de még a déliekre sem, támadni. Elmosolyodtam hát, ridegen, ahogy szoktam.
- Bár úgy néz ki, azt nem éred meg.
Botom szépen lassan a kezembe csusszant. Nem tudtam, mit tehetek de abban a pillanatban nem is ezen gondolkodtam. Meg akartam szabadítani magam attól a sok ellenséges érzéstől, amelyek felém érkeztek. És ha nem értettek a szóból, csak egy valami maradt hátra: küzdeni, amíg még lépni tudok. Nem voltam egyedül ezzel, tisztán láttam, hogy Egyre-jobban-gyűlöllek-uraság is kivonta Te-egy-senki-vagy-Wyn-kardját.
Csak nyugodtan. Már ha még maradt bátorságod lőni...
- Ez a vidék tele van kóborló, veszett vadállatokkal. Nem nehéz őket egy helyre gyűjteni. - szólt Faelar - Nem érdekel, mi dolgotok van a vándorokkal, de nem engedem, hogy a családunkat bántalmazzátok! - emelte fel a hangját, mire minden apró pihe égnek meredezett a bőrömön.
De legalább nem csak nekem, ugyanis az északiak kocsonyaként kezdtek mozgolódni, ami egyszerre töltött el elégedettséggel és dühvel, amiért a szavaim semmit sem értek ellenük.
- Mi a fene ez? - érkezett a tétova kérdés.
- Ez itt a büszke tündenép hatalma. Nem kenyerünk a háború. Nem jelentünk veszély senkire. De nem vagyunk védtelenek. És ha valaki megfenyeget minket, tudunk harcolni. Tűnjetek el! Nem bántunk titeket.
Az északiak azonban ebben nem voltak annyira biztosak, ugyanis fejvesztve elrohantak, vissza se nézve, de úgy, hogy olyat még az egész háború alatt nem látott senki, erre mérget vettem volna. Csendesen néztem, ahogy távolodnak, de mire már hallani is alig lehetett a lépteiket, a farkasoknak is nyoma veszett.
[color:481b=4DDE3A]- Hát ezek ritka puhapöcsök voltak… - kommentálta Lance a helyzetet - [color:481b=4DDE3A]Köszönjük. - intézte ezt Faelarhoz, aztán folytatta még - [color:481b=4DDE3A]És most hogyan tovább?
- Ha erősítéssel jönnek vissza, szétrúgjuk a "puha pöcsüket", egyébként pedig kerítsük elő a kultistákat, elvégre azért vagyunk itt... - bukott ki belőlem, miközben még mindig morogva, meredten néztem a semmit, ahol a katonák eltűntek. Kinevetni engem?! Csak ajánlani tudtam nekik, hogy imádkozzanak addig, amíg újra össze nem futunk.
Nem maradok örökké ennyire gyenge.
- Egyébként valóban, köszönjük. - követtem Lance példáját és odafordultam, hogy meghajolhassak a druida előtt, ezzel elismerve tudását és erejét.
- Ugyan, semmiség. Természetes, hogy két útitárs egymást próbálja meg védelmezni. - válaszolta Faelar, aztán elment, de én azért többet láttam bele a szavaiba, minthogy azokat csak úgy egyszerűen kiejtette volna nekünk.
Talán látta, mit művelünk egymással, vagy megtudta, de egyébként is kiéleződött a helyzet közöttünk az elmúlt negyedórában, ami, úgy hiszem, az egész hátralévő kapcsolatunkat megbélyegezte. Ha ezt Crispin látta volna, én valószínűleg már nem élnék. Nyilván Lance oldalára állt volna. Hogy miért voltam ebben olyan biztos? Az enyémen sosem állt senki.
- Az öreg túl melegszívű, hogy kimondja. - szakította félbe Kale a gondolataimat - De ha lehet, tartsátok meg magatoknak a háborútokat. Van elég bajunk így is. - tette hozzá nem kis meglepődésemre, de meg se várta, hogy bármit is reagáljak, továbbállt, és már csak azt hallottam, hogy a tündékhez beszél, mint valami vezető - Gyerünk, indulás. Veszélyes sokáig itt maradni.
Myra és a kísérete - néhány harcos tünde - azonban maradni látszott, nyilván azért, hogy valamire felügyeljen, az a valami pedig kötve hiszem, hogy a déli sereg volt, sokkal inkább mi ketten.
- Elég nehéz lehet nektek a seregben szolgálni. - szólalt meg a tűzhajú lány, ezzel alá is támasztva, hogy nem Malchnez csapata érdekelte.
- Ha folyton csak elvonulnék, soha nem tudnék értelmet verni az eretnekek fejébe. - válaszoltam, majd mikor rájöttem, hogy nem teljesen érthette meg, folytattam - Mindkét oldalon vannak. De Dél eszméi legalább elfogadhatóak a számomra, így ezen az oldalon állok, valójában azonban csak egyvalakién. - azzal idéztem egy régen - és talán utoljára - látott druida (kultista is, de az most nem lényeges) szavait - „Nature guide us.” Nem lesz több értelmetlen pusztítás, amerre megyek. - itt célzottan Kale irányába néztem, ritka pillanatok egyikeként lenyelve iránta érzett friss haragom - De elveszett lélek sem.
[color:481b=4DDE3A]- Szokható. - kezdte meg a maga válaszát Lance is - [color:481b=4DDE3A]Én harcolok, mióta tudom, melyik végét kell megfogni a kardnak, noha zsoldos voltam többnyire, a sereg pedig egy fokkal kötöttebb, de hé, így legalább tartozom valahova. Ez is valami.
- Azt hiszem ez a legjobb, amit tehetünk. Valahogy túlélni ebben a világban. - mondta, de olyan hang kíséretében, mintha semmi kedve nem lenne tovább velünk társalogni, de azért még közelebb lépett, ki tudja, miért - Nézzétek el Kale-nek, kérlek. Amióta az apja meghalt, felelősnek érzi magát a tündékért, és bár nem vallja be, a stressz lassan kikészíti. Tényleg csak a karaván érdekeit tartja szem előtt.
- A sajátjait is kellene. - jegyeztem meg egészen halkan - Ha csak búslakodik, nem tud cselekedni. Muszáj lesz életet rázni bele valahogy.
Túlélni... ez kevés volt nekem már régóta. Túléléssel csak nem haltam meg, de nem tettem semmit azért, hogy kiirtsam az idegesítő eltévelyedést Veronián. Na persze egészen eddig nem is csináltam szinte semmit, de miért is? A zsoldosok csak mosogatófiúnak hívtak, a seregben sem vettek komolyan, Lance is furcsán viselkedett, most meg Kale küldött el melegebb éghajlatra. Miért volt ez? Miért történt mindig ugyanaz? Miért nem tudtak végre elvonatkoztatni a testemtől és a hangomra figyelni?!
Megszorítottam a botom, aztán csak ridegen sóhajtottam. Pontosan ezért nem tettem eddig semmit. Nem volt súlya a szavaimnak.
[color:481b=4DDE3A]- Csak azt tudnám, miért akar mindig mindenki a saját nyakába akasztani minden elérhető terhet… - közölte a zsoldos - [color:481b=4DDE3A]Mind tündék vagyunk. Ha annyit teszünk, hogy magunk körül rendet rakunk, sokkal többet adunk a közösségnek, mintha megpróbálnánk az egész nagy minden javára cselekedni. Pláne ha valaki ilyen fiatal…
Miért, ő nem volt az? Ránézésre nem tűnt nálam túl sokkal öregebbnek, de már nem ez lett volna az első alkalom, hogy téved a kormeghatározó-készségem, úgyhogy annyiban is hagytam a dolgot.
- Ő más. - magyarázta Myra - Az ő apjának hála vagyunk mind itt. Az apja, a néhai Joseph Bloomglade indította útjára az expedíciót. Céltudatos vezető volt, határozott és erős. De túl sok tündét akart megmenteni, így a kapu bezárult, mire elindultunk volna vissza. Kale az egyetlen fiaként az ő örököse és rangban a legnagyobb köztünk. A többiek Sir Bloomglade-et látják benne, ő pedig folyton folyvást meg akar magának felelni.
Miért nem dobta el ezt az egészet? Miért nem ment szembe az elvárásokkal, mint én? Mi oka lett volna rabként élni az apja öröksége és saját maga közt? Nyilván nem akarta, hogy kitagadja a közösség. De valóban kitagadta volna csupán annyitól, hogy nem követi az apját? A tündéket nem ilyennek ismertem.
- Ezt nem értem. A saját életét csak ő irányítja. Nem gyakorolhat felette hatalmat még az apja árnyéka sem. Nem veszik észre, hogy ezzel az elvárósdival csak börtönbe zárják a fiút?
[color:481b=4DDE3A]- Miért vennék? Szerintem még ő maga sem veszi észre a nagy kötelességtudat miatt.
- Igen, egyszer én is azt hittem. - folytatta Tűzhaj - De Sir Bloomglade utat mutatott nekem. Azóta segítem a karavánunkat. Egy nagyobb célért. Kimenekítjük az itt rekedt társainkat és új otthont alapítunk egy békésebb vidéken, messze a fronttól. Kitartok Kale mellett, akármilyen nehéz is legyen. Tudom, nehéz lehet megérteni, de világ életemben makacs voltam, mint az öszvér. - mondta nevetve, amit meg tudtam volna érteni, de nem az után, ami történt, és ami még mindig történik.
- Ha elvonulunk, semmiben sem változtatunk az emberek hozzáállásán felénk. És ha megtesszük, hagyjuk őket szabadon pusztítani a Természet értékeit. Ez kicsit sem zavar titeket? - néztem végig rajta komolyan. Hogy volt képes ilyen helyzetben nevetni?
Myrának ez szemlátomást nagyon nem tetszett. Úgy nézett ki, mint aki éppen fel akar robbanni, de aztán visszanyelte, akármi volt is az a furcsa szó szerint tüzes dolog körülötte és a szemeiben. Olyan hatást keltett, mintha a lány egyáltalán nem evilági volna.
- Talán...de előtte fontosabb dolgom is van. És amúgy sem...vagyunk harcosok. Csak egyszerű tündék a lángoló pokolban. - mondta, majd ő is továbbállt.
Mert szerinted én harcos vagyok..?!
Legszívesebben ráordibáltam volna és elküldtem volna a fészkes fenébe az egész világgal együtt. Hogy miért nem tettem? Magam sem tudom. Csak, egyszerűen nem csináltam semmit, azon kívül, hogy gyilkos tekintettel meredtem mindenre, ami elém került és jócskán kikerültem az idős druidát is. Nem kértem olyanok vendégszeretetéből, akik nem hajlandóak figyelni rám. Csak és kizárólag azért maradtam a helyemen, mert különben elvesztettem volna még azt is, amit idáig Délen a magaménak tudhattam.
Persze amikor már azt hittem, egyedül maradhatok a gondolataimmal, Faelar jelent meg mellettünk, de legalább nem azért, hogy ő is ellenem forduljon. Talán. De várjunk, tulajdonképpen semmi sem kötelezett arra, hogy beszéljek!
- Kérlek, elnézést, hogy beavatkoztam a harcotokba. Nem akartam, hogy szükségtelenül baja essen a népünknek. Élvezzétek továbbra is a vendégszeretetünket. Biztosíthatlak, hogy ritkán találkozunk ilyen mérges katonákkal. Nem is értem, miért dühödtek be ennyire.
[color:481b=4DDE3A]- „A mi harcunk”? Itt nincs olyan, hogy „Az én harcom” vagy a „te harcod”. Ez egy nagyon nagyképű gondolat ezekben az időkben. Amint valaki önző módon kezd el acsarkodni mindenkivel, mindenki elveszett.
- Valóban. Ezt megjegyzem. Bölcs vagy, Lance Kalver. Ezt az adottságodat ne veszítsd el. Eljön még a nap, amikor jó hasznát veszed.
Persze. Természetesen! Lance erős volt meg okos meg bölcs meg minden egyéb, és még meg is hallgatták a szavait. Hát, ha így álltunk, márpedig nagyon biztos voltam benne, akkor azt hiszem, sehova sem tartoztam már. De - így - akartam egyáltalán?

Felhasználó profiljának megtekintése

50 Re: Küldetés: Ludum finita est... on Pént. Okt. 26, 2018 10:20 pm

Gloria

avatar
Felszentelt Apáca
Felszentelt Apáca
A varázslólány egy gyanakvó mozdulattal becsukta az ajtót, majd olyan helyzetben foglalt helyet az emeleti ágyán, hogy az ablakból ne lehessen őt meglátni.
- Nincs sok időnk. Minden nap, nagyjából egy órával a mise után elküldik ide az egyik...azt se tudom mi, valami apró lény nyálkás tagokkal. Jön megnézni, hogy nem csinálok-e valami különöset. Egyelőre azt hiszik, még nem fedeztem fel a dögöt.
Elővett egy nagy papírt. Volt a szobában tinta és lúdtoll is, elvégre ezek minden varázsló elválaszthatatlan társai.
- A legnevetségesebb, hogy alig próbálnak a titkaik közül valamit elfedni. Mintha direkt azt akarnák, hogy valaki elkezdjen nyomozni utánuk...
Azzal húzott egy a Nordenfluss-t jelképező vonalat, rajzolt rá egy a várost szimbolizáló kört és nekilátott magyarázni. Örültem, hogy így megoldódott a nyelve, és nem kellett erőszakhoz folyamodnunk. Tisztelettel adóztam Kristin nővér meggyőzőképességeinek.
- Amit most láttok, egy bukott angyalt imádó szekta. Nem tudom, hallottatok-e már róluk. Eléggé elmaszkírozták magukat, de elemükben nem változtak: hitük töretlen, készek az életüket is feláldozni. A bukottat, aki mögöttük áll hívják Omegának. Úgy látszik maguknak adták ezeket a neveket. Ahogyan láttam, nem is nagyon titkolják, hogy miféle szerzetek, szinte büszkék rá. Mintha nem is vennék magukat egy kalap alá a többi kultistával.
Ezután a papíron a várost jelképező karikára mutatott.
- Egyelőre csak egy részük tartózkodik a városban. Négy nagyobb csoportra oszolva járják a frontvonalat, hogy ha bajba jutnánka könnyebben el tudjanak menekülni. A négy csoportot négy  parancsnok vezeti, akik a mesterükhöz hasonló álnevet használnak: Alfa, Béta, Gamma és Delta. Elég ijesztő belegondolni, hogy ezeket bárkinek elmondják, ha úgy adódik. Toboroznak minden városban, ahol járnak, akkor kezdenek el mindenféle mesebeli nótákkal fűszerezett mesét mondani magukról.
- Mikor jelentek meg először? - kérdezte Kristin nővér. Rachel picit gondolkozott.
- Ezt én sem tudom pontosan. Az első pletykákat még a városban hallottam egy szabadcsapatról, akik utánpótlás-vonalakat fosztanak ki és nem tudnak sehogy sem a nyomukra lelni. Úgy mondták olyan volt, mintha beleláttak volna az áldozataik fejébe. Azt hiszem ők voltak. Itt a városban már lassan egy hete.
- Es az emberek itt? Mind... tagok? - csatlakozott Androméda is a kérdezősködésbe.
- Igen, de nem mind kaptak erőt ettől a "földre szállt angyaltól". Vannak, akik csak simán beálltak közéjük, anélkül, hogy rituálés szerződéssel pecsételnék meg. Szoktak csinálni az általuk "kiválasztott"-nak nevezettekkel egy furcsa rituálét. Aki anélkül tudja teljesíteni, hogy elájulna közben, az megkapja a bukott angyal erejének egy részét. Ezt...általában titokban végzik. - tette hozzá a végét kicsit félénken a varázslónő. Nagyon furcsa volt ez az egész. Úgy tűnt egy egész város beállt a kultisták mögé, akik gyors, könnyű és látványos segítséget ígértek nekik, cserébe pedig „csupán” a lelküket kérték. Valóban ennyire könnyen megvásárolható volt az üdvösségük?
- Milyen meséket mondanak magukról? - kérdeztem, hátha ez segített magyarázatot találni a helyzetre.
- Azt hiszem azt, hogy ők lesznek Veronia megmentői. Legendás csatákról dalolnak, legyőzhetetlen harcosaikról, az angyal áldásról, amivel az elmondásuk szerint emberfeletti képességekre tesznek szert. És hogy ezzel kiállnak azokért, akiket a két királyság magára hagyott. Azt mondják fehér zászló alatt harcolnak. Mert ez a zászló tartozik azokhoz, akikért kardot rántanak.
Ezután elővett egy tollat és egy tintatartót, majd a rajza felé irányította a figyelmünk.
- A várost gyakorlatilag ők irányítják. A királysághoz tartozó katona egy szál sincs itt, minddel végeztek. Az utakat is felügyelik, védik az arra járókat a banditáktól és megritkítják a megvadult állatokat is. Felelőtlenek és nem gondolnak arra, hogy bárki ártani akarna nekik. Szerintem, ha kardot rántanátok rájuk is csak egy vidám köszöntést kapnátok. Viszont van három épület, amit különösen szigorúan őriznek. - itt rajzolt három pontot nagyjából a térképen. - Az első a városháza. A másik a nagy magtár és a hozzá épített harangtorony. A harmadik pedig az egyik fegyvertár.
Kristin elgondolkodott néhány másodpercre.
- Azt mondta, hogy négy vezetőjük van, az óterrai görög bölcsek ábécéjét idézve, de csak az egyikük van itt. Tehát ha sikerül is itt elpusztítanunk, a másik három megneszeli és menekülőre fogja. Vagyis fel kell készülnünk erre a lehetőségre, élve elfognunk az itteni vezetőt és rávenni, hogy mondjon el mindent a kultuszukról. Egyetlen bukott angyal sem akart még Veronia megmentője lenni, az Úr nem hiába büntette meg őket. Ez az Omega, aki Krisztus teljességének nevével csúfolódik is elkövetett valamit, amiért börtönbe vetették.
A lovagnő úgy tűnt elfelejtette, hogy Abaddón tüzétől végső soron egy bukott angyal mentett meg minket… De ezen a ponton elgondolkoztam rajta, hogy ő talán nem tudott arról, hogy Azrael mélységi volt. Én is csak azért tudtam mert Corona priorissza ott volt. Ám ez most nem számított.
- Mi van bennuk? - kérdezte Androméda a három pöttyre pillantva a pergamenen.
A félangyalra néztem és bólintottam. Ez fontos kérdés volt.
- Valamiért kell nekik egy bázis, és kell lennie valaminek a három épületben. Kérdés, hogy hozzátartozik-e a feladatunkhoz a szabotálásuk. A feladatunk az információ szerzés volt, és az megvan, hála Rachelnek. - biccentettem a nő felé is elismerően. Nagyban megkönnyítette a dolgunkat. Itt viszont már Kristinen múlt, hogy melyik utat választja. Tartjuk magunkat a parancshoz és csak ahhoz, vagy kezdeményezünk.
Arael, aki eddig meg sem szólalt elismerően bólogatott felém. Egész végig nagy erőkkel jegyzetelt egy papírlapra, amit valahonnan a ruhájából vett elő.
- Bizony meg. Még a feltételezett gyenge pontjaik is. - mutatta fel a papírt. - Talán meg kéne ejteni most rögtön a levél elküldését? - nézett ránk kérdőn. Igaza volt. A jelentést ki kellett juttatni, ha esetleg bármi történne velünk. Különös érzés kerített hatalmába. Az utóbbi hónapokban annyiszor éreztem fenyegetve az életem, és annyiszor sétáltam be önként a pokolba, hogy már nem éreztem félelmet így előre. Mintha megszoktam volna.
Rachel eközben válaszolt Andromédának.
- Omega...akarom mondani Medkoksh, a mélységi egyik adottsága, hogy képes a testének egy részét átadni a szolgáinak. Azzal tudnak emberfeletti erőhöz jutni.
- Még nem tudjuk mennyire erősek. - jelentette ki Kristin.- Azt viszont pontosan tudom, mit fog az inkvizíció csinálni a városokkal, akik önként, hálálkozva hódoltak be egy mélységinek. Talán óvatosan kellene eljárnunk, türelemmel. - felelte Araelnek. - Azt tudja, hol van az itteni vezető? Illetve, hogy hogyan nevezi magát?
- Ennek a csapatnak a vezetője Gamma, egy vörös hajú tünde nő. Két napja elhagyta a várost, szóval nem tudom, azóta visszatért-e. Általában a városházás szokott találkozókat lebonyolítani. - válaszolta Kristinnek Rachel. - Csak nem azt tervezitek, hogy lázadást szíttok ellenük?
Andorméda zavartnak látszott, de miközben a lovagnő beszélt látszott, hogy újra összeszedte magát.
- Mi alapján választják ki, kibe kerüljön Medkoksh?
Rachel megcsóválta a fejét.
- Valami rendszerük biztos van rá, de én sem tudom. Egyszer megpróbáltam kideríteni, de csak annyit értem el, hogy majdnem feldobtam a talpam. Azóta óvatosabb vagyok.
Ekkor a fejembe ismerősen hasító érzés telepedett be. Egy démon. Egyre csak közeledett és éreztem, hogy errefelé tartott. Semmivel nem lehetett volna összetéveszteni, az aurája alapján pedig nem egy újszülöttel lesz dolgunk, hanem egy tapasztalt démonnal. Az aura egyre erősödött, ami arra engedett következtetni, hogy erre tartott. Talán egy utcányira lehetett.
Kristin nővér szeme felcsillant.
- Eredetileg nem, de most, hogy mondja... - utalt a lázadásra. - Ha lenne egy város, amely keményebb, nyakasabb lenne a többinél, vagy riválisuk támadna akkor kénytelenek lennének nagyobb erőket is ideterelni. Akkor pedig egyetlen csapással véget vethetnénk nekik. - mosolygott rá sokatmondóan Araelre.- Csak ezt könnyebb mondani, mint... - ő is megérezhette a démon auráját és kardot rántva az ajtó mellé lapul, jelezve Adának és nekem, hogy tegyünk mi is hasonlóan. - Démon. - mondta magyarázatképp halkan a félangyaloknak és Rachelnek. Androméda és én is követtük a parancsot és a falhoz lapultunk.
- Nos, talán egy valaki van, akire számíthattok. Volt egy főtiszt, akit most fogolyként őriznek a fal melletti kis erődben. Nem tudom miért hagyták életben, de ott raboskodik. Talán ő tud segíteni. - válaszolt Kristinnek Rachel, még mielőtt mindenki harckészültségbe vágta volna magát.
Arael egy pillanatig zavarodottan nézett, de aztán a buzogányára csúsztatta a kezét és ő is a falhoz lapult, noha nem éri miért. Az aura közeledett, már beért az utcába, egyre közelebb jött a házhoz.
Rachel elgondolkodott-
- Dicsekedtek vele, hogy még a démonok is beálltak közéjük...talán tényleg így van.
Ekkor az aura odaért a ház elé. Egyszerűen éreztük a földszintről. Aztán megállt... És ekkor hirtelen kopogás hallatszott a bejárati ajtón.
- Kinyissam? - kérdezte Rachel tanácstalanul.
- Hívja be. - suttogta halkan Kristin. Androméda bólintott és megidézte az Égi vértjét. Én is bólintottam. Rachel lement, majd ajtót nyitott. Elég halkan de azért hallottuk, mit beszélgettek.
- Tessék. - köszönt a lány.
Az ajtó túloldaláról egy erősen érces, kissé komor hang szűrődött fel.
- Áh, Rachel. Csak jöttem beköszönni.
- Te...tudod a nevem? Találkoztunk már?
- Nem, de tudom a neved. Szerettem volna meggyőződni, hogy minden úgy megy, ahogyan utasítottunk.
- Természetesen. - vágta rá Rachel hezitálás nélkül. Egész jól tudott hazudni, nem érződtt a hangján, hogy bizonytalan lenne.
- Arael, ha leereszkedsz az erkélyen be tudod keríteni? - suttogta Kristin.
Androméda Kristinre nézett és fejével intett az ajtó felé, hogy nem indulunk-e el mégis megküzdeni a démonnal. Arael némán bólintott és megindult  az erkélyre kifelé. A beszélgetés közben sem állt meg.
- Alfa mester kérte, hogy nézzek el ide. Nagyon fontos, hogy az elkövetkező napokban semmi kiszámíthatatlan ne történjen.
- Értem... - bizonytalanodott el Rachel hangja egy pillanatra. - Nem lesz semmilyen hiba.
- Ajánlom is. Akkor én most megyek. Áh, igaz is, adja át üdvözletem a kedves félangyaloknak odafent. - tette hozzá a végére. Nem tudtam, honnan sejthette meg… De legalább rám és Kristinre nem utalt semmivel. Arael közben kiért az erkélyre.
- Változott a terv, kövesd merre indul. Talán elvezet minket Alfához. -  adta ki a parancsot Kristin az utolsó pillanatban a félangyalnak. Androméda viszont elindult lefelé a lépcsőn. Én Kristin mellett maradtam és tovább hallgatóztam. Amikor a démon meglátta Adát azonnal meg is szólította.
- Üdvözletem. Gyorsan leértél. - mintha tudta volna, hogy a félangyal egész végig hallgatózott
- Nem félsz tőlünk... - Ada hangja álmodóznak hatott. - Se tőlem, se a társamtól. - utalt itt Araelre.- Vagy csak elbíztad magad.
Rvid szünet és léptek hangja következett-
- Kellemes az illatod. - mondta a démon. - Higgadt és megfontolt.
Az aurája hirtelen felerősödött. A gerincemen jeges borzongás futott végig, de tudtam, hogy ez egy volt a trükkjeik közül, hogy megfélelmlítsék az embereket. Nem szabadott engednünk, hogy úrrá legyen rajtunk a kétségbeesés. Magamban némán imádkoztam Istenhez, hogy tartsa meg a bátorságunk.
- Megkérdezhetem, miért jöttetek ebbe a városba, kedves...elnézést, még be sem mutatkoztunk? - dudorászta.
- Androméda. - hallatszott a válasz.- Menedékért.
A félangyal úgy tűnt még mindig tartotta magát a mesénkhez. Nem voltam benne biztos, hogy ezen a ponton érdemes volt. A felerősödött aura agressziónak tűnt, és nem tudtam, hogy el tudtuk-e kerülni ezek után a harcot. Jó lett volna, ha igen.
- Harcos lennél. Kik elől menekültél, hogy itt végezted? - folytatta a démon. Volt valami irritáló a hangszínében, amitől önmagában is égnek állt volna a szőr a hátamon. Kristinre néztem, de a lovagnő még mindig kivárt.
- A háború elől. - folytatta Androméda. Én nem bírtam tovább tétlenül nézni ezt az egészet. Ha mást nem is tehettem, legalább a félangyalt fel kellett erősítenem. Tenyeremet összeérintve imádkoztam az úrhoz, hogy áldja meg és erősítse fel a lányt az ő szent nevében.
- Ez az illat...egy hazugság illata, Andromeda!
Eljött a pillanat. Mind éreztük. Itt már nem volt hova tovább, a beszéd ideje lejárt.
Kristin megidézi a kardjára a szél angyalának erejét, legalábbis a kavargó légörvény a penge körül erre engedett következtetni, aztán berúgta az emeletről a lépcsőre vezető ajtót.
- Kisasszony, félre! - kiáltotta, de Androméda ehelyett elszabadította a saját varázslatát. Így már láttam, hogy ezernyi apró toll szállt a démon felé, ragyogva, és mint apró pengék, úgy szaggatták az átkozott bőrt. Egy pillanatra lehetőségem nyílt meglátni az ellenfelünket is.
A démon magas volt, nyurga testalkatú, kevés izom pihent a tagjain, de feszes volt. Lenge ruhákat viselt, melyek alig takartak valamit, s a bőréhez simultak. Ezek fölött köpenyt hordott, hogy kisebb feltűnést keltsen. A nyaka köré egy fehér kendőt kötött, amely eltakarta az arca egy részét, egészen a szájáig. A pupillái macskaszerűen keskenyek voltak. Bőre enyhén vöröses árnyalatú volt, barna haja pedig rövid. Se szarva se szárnya nem volt látszólag. Fegyvert csak egyet láttam nála egy egykezes kardot, ami egyik felén életlen volt, a másik felén pedig hatalmas tüskékkel recézett.
Ez után viszont elborították a szélviharként kavargó, fénylő pengetollak. A démon ijedten kiáltott egyet, és a kezeit az arca elé kapta. Vér fröccsent mindenfelé, ahogy Kristin szélvihara még egy utolsó löketet adott a démonnak, akit semmiféle páncél nem védett. A szélmágia kirepítette a pengékkel teletűzdelt testet az ajtón, neki az utca túlsó felének, mígnem egy kisebb szemétkupacnak nekivágódva állt meg, Arael mellett elsuhanva.
Előre futottunk, hogy jobban lássuk mi történt. Szép találatot kapott, de még nem volt vége a küzdelemnek. Tbb helyen is vérzett, de a sebei nem tűntek annyira súlyosak. A bőre viszont egyáltalán nem olyan volt, mint korábban. Zöldes árnyalatú, olajos fénnyel csillogó testéből több helyen bugyogott a vér, de a tollak nem hatoltak annyira mélyre, több, ami csak kis sebet ejtett. A démon nagy nehezen felállt, nem törődve a fájdalommal.
- Mocskos félangyalok....
Kiegyenesedett, ekkor a sebei nekilátnak maguktól gyógyulni. A kis sebek már el is tűntek, a többi pedig nekilátott összeforrni. Támadni viszont nem támadt, nem is mozdult a helyéről. Arael közelebb sietett hozzánk.
- Ez baj, most nyakig bene vagyunk... - nézett ránk, várva a parancsot.  Rachel még mindig szótlanul állt könyvvel a kezében. Kristin fanyar arccal bólintott, miközben határozottan a démon felé indult.
- Nem juthat el a híre a kultuszvezérhez. Itt kell megállítanunk, mielőtt nem késő.
Androméda is támadásba lendült, újra megidézve az égi vértjét. Egyenesdféssel támadt előre, hogy egyetlen szúrással elintézhesse. Újra imára emeltem a kezeim, hogy az Úr elvegye a démon hangját, és ne legyen képes varázsolni. A démon továbbra sem mozdult és nem úgy tűnt, hogy megpróbálna menekülni. Hátrált, de nem valami gyors. Ahogy megindultunk felé, a ház mellőli utcából két jövevény csatlakozott a csatához. Mindketten fehér kendőt viseltek, tehát valószínűleg nem a mi segítségünkre igyekeztek. Az egyiküknél egy felhúzott íj volt, amivel lőtt is egyet Ada irányába, a másikuknál pedig egy könyv, ő egy kékes árnyalatú lövedékkel támadta meg Kristint. Mindketten mindenféle hezitálás vagy nézelődés nélkül támadtak, mintha tudták volna előre, hogy kire kell célozniuk. Vagy régóta figyeltek minket, vagy…. Talán beleláttak egymás gondolataiba is.
Szerencsére Kristin félreütötte a lövedéket a pajzsával, amit a Szentatya adományozott neki Fényes Hildegard pajzsa helyett.
- Legközelebb tényleg ne vesződjünk álcával. Bármilyen jól csináljuk, valahogy mindig ez a vége. - jegyeztem meg keserűen, majd az íjász felé lőttem egy sacra luxot.
Androméda megpróbált félrefordulni a nyíl elől, de nem sikerült kitérnie. Ugyanakkor… A nyíl egyszerűen átsuhant rajta, anélkül, hogy sérülést okozott volna neki. Abban a pillanatban, amikor eltalálta a szent fényem az alakja megremegett és eltűnt, ás kicsit a mágus alakja is destabilizálódott.
Illúzió… Csak illúziók voltak…
A démon háta mögötti ház teteje felől egy dárda repült egyenesen Kristin irányába. Ahogy esik le látni lehetett, hogy fekete fénnyel csillogó, különös anyagból készült fegyver volt, a markolatán egy koponyával és karcsúsított heggyel. A ház tetején pedig ott állt a gazdája is. Egy vézna alkatú varázsló volt, kendővel a karján, a fejét két hosszú szarv díszítette. Érdekes módon azonban démoni aurát nem éreztem felőle. Újabb illúzió lett volna? Vagy valami egészen más?

Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [2 / 3 oldal]

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.