Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 50

Magánküldetések

Szomb. Jún. 08, 2013 6:05 pm by Jerobeam

Ezen a szent helyen lehet magánküldetésekre jelentkezni, szám szerint párhuzamosan kettőre. …

Comments: 83

Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 88


You are not connected. Please login or register

Küldetés: Ludum finita est...

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next

Go down  Üzenet [3 / 5 oldal]

51Küldetés: Ludum finita est... - Page 3 Empty Re: Küldetés: Ludum finita est... on Szomb. Okt. 27, 2018 9:39 pm

A helyzet, ki gondolta volna, egyre jobban fokozódik. Mindenki teljesen be volt feszülve. Fegyverek meredtek egymásra, ahogy a két csoport egymásnak feszült, és még senki se tudta, hogy ebből az egészből még is, mi fog kisülni. Bár, ha jól ismerem a drága társaimat, akkor itt egy teljeskörű mészárlás némi vérontással lesz a napi menü. Ami meglepő volt, hogy most Flan is mellénk állt, és életében talán először kiált másokért is, nem csak magáért. Bár, ha jól sejtem, ez is csak a terveinek egyik része volt.
- Amelie! Tedd el a kardot!
  Először azt hittem, hogy Amy-re rivall rá így Henrik és még csodálkoztam is, hogy név szerint ismeri a zsoldoslányt, amikor nem is találkoztak ezelőtt még egyszer sem, aztán eszembe jutott, hogy a kísérőjét hívják így. A lányon látszódott az értetlenkedés, a névrokonán pedig még jobban látszódott az, hogy Őt aztán az ilyen tettek nem nagyon fogják meghatni. Ha jól sejtettem, Mina nemsokára közbe fog avatkozni, hogy megakadályozza a vérontást, Damien pedig...hát, Ő csak Damieneskedik és áll mint farok a lakodalomban és féltően pislog a vámpír társa felé. A helyzet egy időre megnyugodni látszik, ahogy a csaj elteszi a kardot, de bennem egyre jobban gyűlik egy hisztérikus nevetés és ha nem hagyják ezt most rögtön abba, hát én itt fogok mindenki előtt röhögőgörcsöt kapni. Már mint...épp kultisták mászkálnak a közelben, egy teljes tábort lemészároltak, mi meg a kis kardjainkkal meg mágiánkkal hadakozunk itt, mint ha nem mászkálna ellenség a környéken. Megkapó egy kép.
- Fölöslegesen nem szabad sosem fegyvert rántani.
  Ki mondta, hogy felesleges? De végül is, ez nem az én dolgom volt. A csapat többi részéről nem tudtam, hogy mit fognak tenni, de amikor Amy, még mindig a kardjával a kezében fordult Henrik felé, semmi jót nem sejtettem.
- Velünk kell jönnöd, hogy az árulásod elnyerje a jutalmát.
  Itt már nem bírtam megállni. Már mint Hold Anyára és Apára esküszöm, hogy én aztán megpróbáltam. De a röhögés olyan erővel robbant ki belőlem, hogy ha tovább visszatartom, akkor a fejem pukkant volna szét. Dracon értetlenkedve nézett rám, szokása szerint, kétségkívül a többieknek is hasonló reakciói lehetnek. Reszkető hanggal a röhögéstől vágok közbe.
- Hát nem csodálatosak vagyunk? Egy nagy rakás...hogy is fogalmazzak...paranoiás alak? Fegyverek itt, fegyverek ott, készen állunk, hogy egymás vérét ontsuk. Ez határozottan tetszik. Nem, kérlek, folytassátok csak....
  Az utolsó szavakat már szinte csak lehelni tudom, ahogy kifogyott a levegőm. A könnyeimet törölgetem le, miközben Draci felé fordulok.
- Picikém, nem őrültem meg. Annyira. Talán. Remélem. Lehetőleg nem. Remélhetőleg se. Azt hiszem...de ha az őrületnek az a jele, hogy most még is azt kérem, hogy mindenki tegye le a fegyverét, akkor lehet, hogy megőrültem. Beszélgessünk egy kicsit, mert én személyesen rohadtul kíváncsi lennék, hogy Henrik miért tette azt, amit és hogy mivel érdemelte ki a lány hűségét, aki nem nagyon néz ki úgy, mint ha a lánya lenne, bár ki tudja, én aztán nem feltételezek senkiről se semmit látatlanul. De ez csak az én felvetésem.
  Minek után senki sem akadályozott meg abban, hogy lehuppanjak a földre, ezt is tettem és egy ronggyal kezdtem el tisztogatni Dracon tollait, amelyek véresek és sárosak voltak a csatamezőn való átkeléstől. A fegyvereim mellettem hevertek, azokat is meg kell majd tisztogatnom, mielőtt a sima acél berozsdásodik. A felszentelt fegyver jelenléte némi erőtlenséggel sújtott, de ezt a kockázatot most vállaltam - s közben figyelmesen hallgattam a többieket.
- Támogatom Crispin ötletét annyiban, hogy egyelőre szerintem ne próbáljunk meg egymásnak esni, hanem inkább szavak útján kideríteni, hogy van-e erre ok, vagy el lehet simítani az ügyet...másképp is.
   Mina, az örök pacifista szavait hallhattuk. Nem, itt kétség sem volt arról, hogy Henriket, ha kell, erővel cibáljuk Hellenburg-ba. Azonban a beszélgetéssel időt nyerünk arra, hogy kicsit kifújjuk magunkat. Ők is egy kisebb csatán estek keresztül, amelynek nyomában pár halott farkas maradt, én pedig most jártam meg jelentős távolságot rövid idő alatt , s bár nem fáradtam jobban, mint ha csak simán futottam volna, de azért nem árt pár pillanatnyi nyugalom, mielőtt őrizetbe vesszük ezt az alakot. És talán menet közben el is szólja magát valahogyan. A türelemnek is meg van a maga helye és a maga előnyei. Ez határozottan ilyen pillanat volt.
- A lánya?
  Felemelem a fejemet Damien-re, aki új szemszögből kezdi vizsgálgatni a furcsa párost. He? Ja...na jó, én nem azt mondtam, hogy a lánya, hanem éppen az ellenkezőjét, de aztán nem az én dolgom kijavítani azt, ha mások félreértelmezik a szavaimat. Nem hittem volna, hogy rokoni kapcsolatban állnak egymással, bár kizárni nem lehetett. Meg hát, hadd nézelődjön Damien más nőket is, kijár neki egy kis...bámészkodás.
- Árulás? Nem értem, mire gondoltok. Nem fordultam egy társam ellen sem.
  A fickó hazudott - ez olyan nyilvánvaló volt, mint hogy a nappali időszakot az a rohadt fénygolyó uralja, és hogy az emberek nagy része mocskos féreg. De ami még jobban meglepett - azon kívül, hogy ilyen nyíltan a képünkbe mer hazudni - az az, hogy egyáltalán nem félt, még akkor sem, amikor határozottan túlerőben voltunk. Két fajta ember létezett, aki nem félt volna ilyen helyzetben: az, aki teljesen ostoba; és az, aki tudja, hogy nem árthatunk neki, mert vagy erősebb, mint mi együtt, vagy támogatása van. Nem tudtam, hogy melyik eset állt fenn, de azért nem ártott óvatosnak lenni. A fickó tekintete Amy kardjára siklott.
- Meg amúgy is, egy ilyen egyértelmű támadás sose lenne képes kárt tenni bennem.
   Fellengzős kijelentés. Tehát nem ostoba, csak túlságosan elbizakodott. A szavai azért némi gyanút ébresztenek bennem - de semmi, amivel igazolni tudnám ezeket.
- Mi bajtársak vagyunk. A feladatunk felügyelni az utat és megvédeni az áthaladó utazókat a vadállatoktól és rablóktól. Henrik közülünk a magasabb rangú.
  Önjelölt védelmezők a semmi kellős közepén? Whatever.
- Talán van egy ikertestvére? Nem szolgált a déli seregben?
  Amy gúnyos felvetése egy apró mosolyt csalt ki belőlem. A lány nem habozott kimondani azt, amit gondolt és nem félt cselekedni sem. Éppen ezért tiszteltem a lányt, mert meg volt benne a kellő szintű határozottság és tettvágy ahhoz, hogy megtegye, amit meg kell tenni.
- Kinek a parancsára vagytok itt?
  A kérdés jogos volt. Ha ők tényleg egy utazókat védő jó szamaritániusok, akkor is kell, hogy legyen egy parancsnokuk. Na meg egy táboruk a közelben, hisz most nem láttunk náluk semmiféle olyan mennyiségű felszerelést, amivel napokig kihúzták volna a vadonban. Meg többen is kellett, hogy legyenek.
- Áh, hogy kinek a parancsára? - kuncogok fel halkan. - Én csak azon csodálkozom, hogy nem éppen városok felszabadításán segédkeznek. Gondolom néha nekik is lehet egy kis kimenőjük...
- Túl szép lenne, ha lenne egy ikertestvér és aki itt áll velünk szemben, az nem az lenne, akit keresünk.
  Nem, teljességgel kizárt ,hogy ez a jelenet legyen a valóság. Mielőtt még ismét egy gúnyos megjegyzést fűzhettem volna az eseményekhez, Amelie kiugrott elénk és bizony olyan jelenetet vágott le, mint ha csak egy könyvből olvasta volna az egészet. Szégyen...szégyen, hogy egyesek ennyire tudnak hinni egy elcseszett ideában. Hogy egyesek képesek azt hinni, hogy jót tesznek, amikor másokra csak szenvedést hoznak. Jól tudtam, hogy milyen érzés ez. Hányszor igazoltam én is egy-egy gyilkosságot azzal, hogy másoknak teszek jót? Na jó, az esetek nagy részében, még évekkel ezelőtt csak azért tettem, hogy az erszényemet töltsem meg - most meg tetszelgek abban a szerepben, hogy Veronia sötét igazságosztója vagyok. Az elmeháborodottak szép kis társasága voltunk mi itt.
- Mi vagyunk a hatalmas földre szállt angyal, Omega mester katonái. Küldetésünk nem kevesebb, mint véget veni a nép nyomorúságának és tovább vezetni őket a béke korába!
  Na, mit nem mondtam? Ők annak a hülye Madcock-nak a bérencei. Kultisták, ahogy azt előre is sejtettem, már az indulás pillanatában és a lány épp most buktatta le magukat. Egy pillanatra Ada arca lebegett elém, mint a nefilim faj megtestesítője. Ők is békét akartak hozni a világra, ha jól emlékszem...és mi a legjobb módja annak, hogy az emberek ne ontsák egymás vérét? Hát azt, hogy kiírtsák őket. Ha emberek nincsenek, akkor emberölések sem. Szépen kifacsart ideológia alapján akartak teljeskörű népírtást rendezni, és csoda, hogy nem tették ezt meg végső soron. Miért van az, hogy az angyalok és a bukottak képviselői is ilyen illúziókba ringatják magukat? Mondjuk nem kéne csodálkoznom - az Idegen Isten teremtményei, és a vén kaporszakállú aztán mindenről híres, csak az épelméjűségről nem. A Biblia, amit Lory adott még nekem kölcsönbe - hát, tartalmazott pár szép kis történetet róla. Csoda hát, ha a teremtményei is ilyen elmeháborodottak?
- Ez nem volt túl jó ötlet...
  Amy morgása ragadott ki abból az elmélkedésemből, miszerint minden, amihez az Idegennek köze van, alapvetően rossz és kifacsart. Végül is, a lánynak igaza van - már mint Amy-nek. Nem jó ötlet a kultista mivoltját hirdetni itt, főleg Flan előtt nem, aki a saját érdekei érdekében mindegyiket kiirtaná. Na meg, közülünk egyikünk se rajong túlságosan a dögökért - én meg aztán főleg nem.
- És te Henrik? nem válaszoltál a kérdésemre. Hogy kerültél ide? Hogy váltál Omega követőjévé?
  Csak hallgattam a beszélgetést, miközben a táskámban turkáltam. Az Áruló felbukkanása ilyen közel a mészárláshoz nem lehetett véletlen. Felszabadítók voltak - legalábbis annak vallották magukat - de felszabadítani nem lehet vérontás nélkül. Akár északi akár déli seregről volt szó, az az ellenségüknek kellett, hogy számítson. A lemészárolt déli tábor pedig túl közel volt ahhoz, hogy mindez teljességgel véletlen legyen. Végül csak sikerült előhalásznom a tükrömet a táskából, és egy pillanatig úgy tettem, mint ha csak magamat bámulnám benne, na meg az orrom belsejét. Végül csak láttam, ahogy Henrik arca tükröződik vissza benne. A hazugságok korszakának vége. Tudnom kellett, hogy Ő-e az a személy, aki felelős a katonáink haláláért. Bááár...Anton és a társa nem sokkal azelőtt kellett, hogy elhagyják a tábort, mint a mészárlás. Mi van, hogy ha csak magukra öltötték a déliek egyenruháját és most menekültek? Magukkal akartak csábítani oda, ahol a kultisták vannak - vagy legalábbis feltételezték a helyüket. Ha nem Henrik volt az, akkor csak az a két szerencsétlen volt az egyetlen lehetséges magyarázat, amíg új információt nem szerzek. De előbb ki kellett zárnom Henrik-et a számításból.
- Henrik, még csak véletlenül se Te vagy az Ezerkarú Vasálarcos, ugye? ooooh...végre megtaláltam. Már órák óta idegesít ez a kis szar.
  Vidorodtam fel, mint ha tényleg megtaláltam volna a kis fikát, amit oly bőszen kerestem. A mutatóujjam tétován indult meg az orrlyukam felé, készen arra, hogy mély bányászásba kezdjek - de közben egy pillanatra sem tekintettem félre a tükörről és Henrik arcképéről benne.
- Ezerkarú Vasálarcos?! Crispin, tud valamiről, amiről mi nem?
  Hupsz, hogy elfelejtettem volna nekik megemlíteni, hogy milyen mészárlás volt alig pár mérföldnyire innen? Bocsi, az én hibám...majd elmondom nekik a többit, amint ismét idegenek nélkül leszünk itt.
- Nagyon úgy tűnik. Bár most nemigen visel álarcot.
  Mint ahogy a Rotmantelek se viselnek mindig vörös köpönyeget, vagy ahogy a Nachtraben-ek valójában nem is éjszakai hollók vagy varjúk. Bár tény, hogy ha Vasálarcos nevet kapta valaki, akkor valamilyen ponton viselnie is kellett azt.
- Egyszerűen csatlakoztam. Talán valami gond van azzal, amit csinálok?
- Hát., elég nagy go...
   Gond? Gond egy szál sem! Csupán egy kurva Mélyseggi követője vagy, akik átkok ezen a vidéken, jobban, mint a sötét elfek vagy a vámpírok átka, vagy az, ami azt a csodás kis halásztelepülést sújtotta. De ezen kívül aztán tényleg semmi baj nincs. Mindenki úgy keresi a betevőjét, ahogy csak tudja, gondolom én. Igazából Flan lövésénél csak azon csodálkoztam, hogy ennyi ideig váratott magára. Na meg arra, hogy elvétette. Az a nő jól bánt azokkal a fegyverekkel, Amelie tiszta célpont volt, és alig pár lépésnyi távolságra tőle. Az, hogy elvétette, szinte képtelenségnek tűnt. A szemeim gyanakodva szűkültek össze.
- Francba, elvétettem...
  Vagy valami megakadályozta, hogy célba érjen a lövésed, Flan kedves. Több van itt a háttérben, mint amit mi még csak sejtettünk is eddig.
- Mit jelentsen ez? Magyarázatot követelek. Óvatosnak lenni nem bűn, de konstans fegyvert szegezni a másikra...ez már több, mint óvatosság!
  A kérdésemre nem válaszolni pedig több, mint bunkóság, te istenverte köcsög!
- Állj le te gyilkos némber. Mi nem volt világos a "beszélgetésünkben"? Vagy nálad ez az?
  Amy kifakadásai annyira aranyosak. Főleg, ahogy becézgeti Flan-t. Őszintén szólva, szerintem igen csak mókás lenne a két nőszemélyt összezárni egy szobába, karddal a kezükben és nézni, hogy miképp csépelik egymást. Amy gyűlölete Flan-nal szemben és Flan őrültsége Amy-vel szemben. Melyik pasi nem élvezné a látványt, ahogy két nő csépeli egymást? Óóóóh...mamám, le kéne állnom.
- Ne mond, hogy nem tudod, hogy vérdíj van a fejeden komám? Ha valaki kinyírja a bajtársait, hogy ellopjon egy fontos iratot és átjátssza az ellenségnek, azt általában nem érdemrenddel jutalmazzák, nem?
- Elég volt, komolyan! Nem szabad senkire sem vaktában lövöldöznünk..először is...ki kell deríte...áh, mindegy.
   Mina is aranyos a maga módján, ahogy megpróbál haragos lenni, de inkább csak megijedt volt és rémült. Legalábbis a levegő kapkodásai arról árulkodtak, hogy lenyugtatni igyekszik magát. Vajon mennyi kell ahhoz, hogy a lány átessen a túl oldalra és ténylegesen haragos legyen?
- Csillapodjon le mindenki, kérem. Én először kíváncsi lennék, hogyan lenne képes egy bukott angyal békét hozni a földre. A fegyverét jó lenne, ha mindenki eltenné, lyukas mellkassal ugyanis nehéz beszélni.
  Ahogy az várható volt, mindenki Flan-ra volt ideges és csak hajtogatták az ismerős rigmust: nyugi van, meg fegyverek eltétele, Flan, te meg rohadjál meg. Ugyanazok a szavak más köntösben. Valahol mélyen, legbelül élveztem ezt az egész helyzetet. Jó alkalom volt arra, hogy alaposan felmérjem a többieket. Hogy miképp is cselekednek különböző esetekben és körülmények között. Flan kirohanása nem volt meglepő. Viszont aggódtam Sera miatt. Abban a lányban több van, mint amennyit még most megmutatott magából - már ha a gyanúm helyes - és feszülten vártam, hogy mikor mutatja meg az igazi valóját. Ő volt az egyetlen ebből a társaságból, aki ténylegesen idegesített, olyan okokból kifolyólag, amelyeket nem tudtam volna még magamnak sem megmagyarázni.
- Itt ti vagytok az egyetlenek, akik fegyvert ragadtak.
  És ez idegesít is. Senki sem olyan hülye, hogy rá szegezett fegyverekkel szemben ne tegyen semmit sem, hogy megvédje magát. Varázslat. Határozottan annak kellett lennie. Bár végső soron minden kultista varázshasználó, ahogy az a dög beléjük plántálja egy kis darabját. A kérdés csak az volt, hogy a kettő típus közül Ő melyik az? Az, amelyik csápokat növeszt, vagy az, aki kis dögöket idéz? Reméltem, hogy nem az utóbbi.
- Ezt mondták? Ez a történet elég erősen ki lett színezve. A bajtársaimmal az a szekta végzett, akiket üldöztem. Én azután indultam útra egyedül, hogy megkeressem Omega mestert. A segítségével pedig legyőztük őket. Omega mester békét akar, ezért mi békét hozunk. Talán szükség van több indokra?
- Már bocsáss meg Henrik, ha cseppet kételkedek a mondandódban, hiszen elég furcsa, hogy a társaidat lemészárolják, aztán te nem a saját seregedtől, a parancsnokaidtól, másik csapattól kérsz segítséget, hanem egy ismeretlen "Jótevőtől", akit honnan is ismertél?
- I...we...WE didn't. She did.
  Damien hirtelen a nyelvünkre vált. Ennyire kihozták volna a sodrából a jelenlegi események? Kíváncsian vártam a következő fordulatokat és a válaszokat. A válaszokat, amelyek nemsokára jönnek.
- Hé, az ellenség az orrotok előtt van, Ti pedig meg sem moccantok. Ne engem hibáztassatok a gyengeségetekért.
   Egyetértettem Flan-nal abban, hogy az ellenség az orrunk előtt van, azonban nem akartam vaktában belerohanni egy ütközetbe úgy, hogy nem ismerek minden tényezőt. Amit Flan csinál, az őrültség és felelőtlenség volt. Az, amit én csináltam, jobban biztosította a túlélést. Ettől függetlenül egyetértettem vele. Hogyan is ne tettem volna? Engem is ugyanúgy idegesített, hogy ilyen dögökkel pofázgatunk, de a gyűlöletet néha félre kell tenni, még egy kis időre. Már nem sokáig...
- Talán egyszerűbb lenne, ha megmutatnám. Hogy a saját szemetekkel lássátok, mekkora hatalma van annak a "jótevőnek". Mert Omega mester segítségével lehetőséget kaptam megtenni azt, amit a királyság katonájaként soha: segíteni azokon, akik rászorulnak. Olyanoknak tűntök, akiket érdekel, mit tesznek és miért. Látni akarjátok?
- Mellébeszélsz! - ez eléggé egyértelmű volt, így egyetértettem Amy kifakadásával. - Vagy épp eléggé megbűvölt már, hogy válaszolni se tudj?
- Nem érted? Megmutatni, mire képes a mesteretek? Ha nem tűnt volna fel, ez a drága hölgyszemély - egy nyílt utalás Flan kontójára. - nem éppen kedveli a fajtátokat, és ha ráadásul még a mesteretek erejét is rászabadítod, akkor mit gondolsz, nem fog rögtön rátok támadni?
- Először egy magyarázatot várnánk, hogy miért ne tartsunk gonosztevőnek már most. Utána jöhet a béke-dolog és a többi.
  Folytatja Mina is, miközben egy gyanakvó kérdést lövel felém, meg a tükörre. Ja, lehet, hogy kicsit hiúnak nézek ki, de hát ez van. De ha már a tükörről volt szó...
- Oké, most már kicsit sok a mellébeszélés - fakadok ki. Meguntam a várakozást. Eléggé kipihentem magamat. Ideje cselekedni. - Henrik: van bármi közöd a közeli tábor teljes körű lemészárlásához?
  A válasz még egy kicsit várat magára, ahogy Henrik sorra veszi a hozzá vágott vádakat és fenyegetésbe burkolt kérdéseket - vagy kérdésekbe burkolt fenyegetéseket.
- Ha találkozol egy idegennel, rögtön azt feltételezed róla, hogy ártani akar neked? Így elég nehéz barátokat szerezni. Én azért siettem ide, hogy segítsek nektek, mert azt feltételeztem, nem akartok ártani.
- Egy háború kellős közepén, harcosként, igen, bármennyire is meglepő, de alapból azt feltételezem, hogy ártani akar nekem, ezzel élünk túl
- Nem értem, hogy ezzel mi a probléma...
  Jegyeztem meg az idegenekkel találkozós - gyilkolászós gondolatra. Teljesen logikus volt, nem? Már szinte hinni akartam neki. Nem akartam mindenképpen harcot, de ez egyre jobban elkerülhetetlenné vált minden egyes kiejtett szóval, minden egyes másodperccel. Szabályoztam a légvételemet, felkészülve arra, hogy bármikor felpattanjak. A fickó végül rám nézett. Na....here we go.
- Nem tudok semmilyen táborról. Egész végig az utat őriztem.
- Ezzel még egy probléma letudva.
  Nem hazudott. A picsába. Akkor Ő "csak" az Áruló volt, és nem is Omega emberei gyilkolásztak arra - mármint, gondolom tudna arról, hogy a társai mit csinálnak. Akkor az a két szerencsétlen lett volna? Vagy még mindig vannak ismeretlen játékosok a pályán? Hova bonyolódhat tovább még ez a helyzet?! Csalódottság és elégedettség elegyével dugtam vissza a tükröt a táskába.
- Látom, csak a harc ját a fejetekben. De nem haragszom érte, hiszen ez a munkátok. Nem, meg akarom mutatni a mesterem igazi hatalmát. Meg akarom mutatni azt a rengeteg embert, akinek segítettünk.
- Gondolod, hogy érdekel, hogy haragszol-e ezért? Tudod mit...talán megnézzük ezt a te...jótevődet, de válaszolj már arra, hogy miért dezertáltál egyáltalán? És ha már megtetted, miért kellett lopnod is?
  A felvetés ismét jogos volt, de válaszokat mindeddig nem kaptunk. Óh...azt hiszem, hogy túl sokat tartózkodtam Flan társaságában, a türelmetlensége végül rám is rám ragadt és erőt vett rajtam. Nem tudtam tovább megjátszani magam - nem egy ilyen  dög követőjének a társaságában.
-Igen, Medkoksh emberei csak úgy vígan szabadíthatnak fel városokat, mert annyira nagyon jószívű egy Mélységi?! Életemben három ilyen szarrágóval találkoztam, és egyik se éppen a kedvességéről volt híres. Tudod, igazán élveztem végignézni, ahogy Erborosh-t kinyírták és örülök, hogy részt vehettem abban, hogy megdögöljön az a szarrágó. Jó, mondjuk Abaddón utána már annyira nem hiányzott, ez tény és való, de akkor is. És Te most egy másik ilyen Mélyseggihez akarnál engem elvezetni, hogy a hazugságaiddal traktálj? Én megpróbáltam tényleg jómodorú lenni, még akár kedves is, de én aztán egy ilyennek a közelébe se megyek és nem fogom a hazugságait hallgatni. Jószívű, segítőkész Mélységi nem létezik...és nem TE fogsz meggyőzni az ellenkezőjéről.
- Főleg nem létezik jószívű Mélységi, amennyiben a békét úgy akarja elérni, hogy kinyír mindenkit, és ezáltal nem marad, aki szembeszálljon vele.
  Örülök, hogy végül Mina is egyetértett velünk. Neki is meg volt a maga dolga a dögökkel, egyel közösen néztünk szembe - legalábbis egy kis szolgálójával - és az bőven elég volt arra, hogy megutálja őket.
- Azt hiszem, így már érthető. Elnézést kérek, a mesteremhez hasonlók gyakran képviselnek hasonló célokat. Többek között ezért titkolóztak, mert aggódtam az előítéletek miatt. Éppen ezért lépünk fel ellenük mi is. Ha ez eloszlatja a kétségeiket, akkor jobb, ha tudjátok: Omega mester lakhelyét nem ismerem én sem. Nem hozzá akarlak vinni, csupán egy városba, ahol éppen táborozunk.
  Éééés....igen, most akar minket a csapata kellős közepébe rángatni minket. Egy kultistáktól szennyezett város? Jó vicc. Előbb égetem porrá, semmint hogy a közelébe lépjek. A tűz, az éltető, és égető tűz egyre jobban fellángolt bennem. Nyugi...mindjárt lesz itt lehetőség akciózni.
- Én amondó vagyok, hogy teljesítsük a megbízásunkat és húzzunk el innen.
- Hát, azt hiszem, hogy egyetértek Amy-vel. A feladatunk Henrik visszakísérése Hellenburg-ba. Erre direkt parancsot kaptunk a seregtől, és nem a mi dolgunk az indítékokat kétségbe vonni. Ha hagyjuk, hogy a keresett személy elmenjen vagy meglógjon, a ránk vonatkozó következmények se lesznek túl rózsásak.
  Tápászkodok fel nehezen a földről, kezemben mindkét fegyveremmel. Ideje pontot tenni ennek az ügynek a végére.
- A parancs az parancs. Ezért fizetnek minket, nem a kérdezősködésért. Henrik Baumenberg, a háborús bűneiért, véltek vagy valósak, őrizetbe helyezzük. Talán tárgyalása is lesz, ez már nem az én dolgom. Ha nem követett el bűnt, ahogy állítja, nincs mitől félnie. Ha még is vétkes a maga ellen felhozott vádakban, űgy a büntetése is hasonló lesz. Kérem, ne tanúsítson ellenállást, ahogy a társa sem. Vele nincs semmi dolgunk, nyugodtan távozhat.
- Azért a kérdezősködést sem lehet hátrány. Talán a megbízóink se bánnák, ha fényt derítenénk néhány dologra, ami azért világszinten fontos, mint például a Mélységik.
   Nem, a megbízóinkat semmi ilyesmi nem érdekelné. Visszamegyünk, és utána már ki tudják hallgatni Henrik-et, ha akarják, ez már nem a mi dolgunk. És én meg aztán főleg nem fogom beleártani a dolgomat jobban, mint amennyire kell. De azért Mina még erősködik.
- Azt mondod, Omega más, mint a többiek?
- Értem. Megértem - bólint csalódottan Henrik, mint aki beletörődik a sorsába. Wow, ez könnyen ment. - Örülök, hogy korrekt ajánlatot kaptam. A munka az munka, még ha hálátlan is.
  Csak figyeltem, ahogy az arca egyre ridegebbé, hangja egyre komorabbá és fenyegetőbbé válik. Huh, talán még sem mentek a dolgok olyan könnyen, mint amennyire reméltem? Végül megérkezett a harag is...oh, fuck me.
- Ezért elutasítom! Pontosan ezért dezertáltam!
  Éééés...már megint harc! Flan fegyvert rántott. Sera nem csinált semmit. Amelie kardot rántott és hátrébb ugrott, védekező állásban. Mágia szárba szökkenése Henrik felől. Az események gyorsan zajlottak. Gyorsabban, mint az kívánatos lett volna.
- Well, fuck you too...
  Szűröm a fogaim között, ahogy Amy is felkészült az ellencsapásra, beállása és koncentrációja alapján a lányt akarja előbb semlegesíteni. Így rám és Mina-ra maradna Henrik kiiktatása. Végül is, nekem ez így is jó. Szívesen és örömmel gyilkolászok kultistákat ott és akkor, amikor csak alkalmam nyílt rá.  Már lendültem volna neki az ellennek, amikor több dolog is történt egyszerre. Mina határozott Állj! parancsával egy időben már meg is tudtam azt, hogy mire készült Henrik, az Áruló. A ruhája szétszakadt, és egy lény ugrott elő alóla. Tehát a második fajta kultista, aki lényeket idéz. Csodálatos! Visszahőköltem, ahogy még nem küzdöttem le a távolságot eléggé, hogy Henrik közelébe kerüljek. A cselekedeteim ösztönösek voltak. Clandestine felragyogott, ahogy tűz ölelte körbe, készen arra, hogy tűzzel harcoljak az idézett szolga ellen - eddig is használt, reméltem, hogy ezután is fog. A támadásom megindult...ezzel egy időben egy láthatatlan erő hátra vetett engem és ledöntött a lábamról.
  Amikor feltápászkodtam, láttam, hogy a támadásom, az a kétségbeesett valami célba talált és még Mina is rásegített a maga mágiájával. A szörny dobálta magát, gurult a földön, próbálva lerázni magáról a lángokat. Azonban kénytelen voltam megpördülni, ahogy paták dübörgését hallottam meg a hátam mögül - a folyó felől. Fehér zászló alatt nyargalászó szabadcsapat. Madcock emberei, efelől kétségeim sem voltak. A béke hírnökei, készen arra, hogy véres rendet vágjanak közöttünk. Most már biztos voltam benne, hogy ők voltak ott a tanyánál, ők ölték meg a többi kultistát. Hát, mindez most már túl késő. Amy kardjából erős mágia áramlik, ahogy maga körül pörögve próbálja távol tartani magától a lovasokat, akik nem támadnak, csak Henrik-et és Amelie-t próbálják kimenekíteni a helyszínről, miközben körülöttük köröznek. A lovasok ellen semmi esélyünk se lett volna - alapvető harctéri tanulság, hogy lóhátról mindig előnyben lesznek. De nem akartam hagyni, hogy elmeneküljenek a célpontunkkal. Nem akkor, amikor ilyen közel volt hozzánk. Az ujjam ösztönösen siklott a gyűrűre, amelybe erős mágia volt belebűvölve. A célom az volt, hogy ráijesszek a lovakra és levessék a hátukról a lovasaikat. S a gyűrűből egy éles sikoly robbant ki...
  A hatás nem az volt, amire számítottam. A lovasok csak menekülőre fogták a dolgot, de Mina tett valamit, aminek a következményeként az egyik ló csak ledobta hátáról a gazdáját. Egy nő. Ennyit voltam képes megállapítani, mielőtt a ribancnak a karjai nem változtak volna csáppá. Juhééé, a másik fajta kultista! Szép egy csapat, kérem szépen! Na, akkor ezt most azt hiszem, hogy szépen ki is nyírom, ha nincs senkinek sem ellenvetése az ügy ellen. Amy-nek határozottan nincs semmi ellenvetése, így aztán irány a fehér kendőt viselő csápos kultista lány kinyírása! Most nem fogok foglyokat ejteni. Nem fogok kérdezősködni. Ölni akartam! ÖLNI!


_________________
Küldetés: Ludum finita est... - Page 3 Fzb676
"Ki vagy te valójában a sok szöveg mögött, Cynewulf?"
- Armin Fairlight herceg

" You know the guy, the batshit loose one, thinkin’ two guys livin’ in his head. Good homie, just crazy and drunk most of the time. "
- Random nigga from the ghetto to Det. Christine Dalgarde

Cynewulf "Soberisthenewugly" Longtalk
- Szép kis megnevezés ala Darr
Felhasználó profiljának megtekintése

52Küldetés: Ludum finita est... - Page 3 Empty Re: Küldetés: Ludum finita est... on Csüt. Nov. 01, 2018 9:02 pm

Wyn Silvernight

Wyn Silvernight
Sötét Tünde Druida
Sötét Tünde Druida
[PÓTLÁS]
Sötétség a sötétségből

Az a sok némaságban töltött perc arra emlékeztetett, amikor egyedül sétálgattam Tünde-erdőben, amerre kedvem tartotta és annyi időm akadt gondolkodni, hogy a végén már szó szerint vágyakoztam valami társaság után - jóllehet, többnyire az állatokat preferáltam, mint a kétlábú életformákat. Tehát összefoglalva nem sok hasznos vagy értelmes dolgot tettem az utazás alatt, mégis jobban elfáradtam a körülöttem lévők jelenlétének elviselésétől, mintha egy csapat Lance Kalver kezdett volna kioktatni egyszerre beszélve öt különböző témáról. Na de minden kényelmes helyzetnek véget kell vetni egyszer, és így is történt hamarosan: a tündék úgy döntöttek, letáboroznak, és előszeretettel jelezték felénk, hogy velük maradhatunk.
[1]- Köszönjük. Segíthetek valamit?[] -ajánlkozott szinte azonnal a zsoldos.
Nekem azonban Mr. Kalverrel ellentétben semmi kedvem nem volt most tábortűz mellett ücsörögni és beszélgetni, jóllehet, velem a mai incidensek után aligha állt volna szóba akármelyik jelen lévő tünde vagy déli katona, de nem bántam. Ha másért nem, az ételért már megérte, úgyhogy maradtam és vártam, vajon osztanak-e ki rám feladatot. Addig is, úgy véltem, jó lesz fülelni, hátha megtudhatok valami érdekeset vendéglátóinktól.
Na meg nézhetem, ahogy Lance-t ugráltatják.
Legalábbis ezt gondoltam, elnézve Myrát, aki úgy használta ki az önkéntes munkaerőt, ahogy csak tudta, aztán a dolgozókat, egészen addig, amíg már azon kaptam magam, hogy egyre sötétebb lesz körülöttem. Ám ezúttal azzal, ami általában megnyugvást kellett volna, hozzon, frusztráltság, félelem és valami furcsa nehézérzet érkezett, nem is beszélve egy idegenről, sötételfről, hogy pontosabb legyek. Rendkívül belesimult az éjszaka sötétjébe a fekete hajával, hogy a bőrét már meg se említsem. Mintha maga az éj kelt volna életre.
- Na, pont így kell elrontani valakinek az étvágyát... - nyögtem éppen csak magam elé, mikor már készültem volna magam is feltenni a kezem, hogy legalább teljesen érzéketlen, kihasználó baromnak ne tűnjek a tündék szemében - mert azért mégis csak egy hazánk volt, még ha a legtöbbjük azt se értette, minek beszélek -, de a kezem valahol félúton megállt a levegőben.
- Stephen? - hallottam Craig hangját - Te jó ég, te még egyben vagy?!
- Azt hittem már sose kerültök meg. - érkezett a nevetéssel tarkított válasz.
Hát hogyne. Amint ránéztem a közeledő alakra, egyből tudtam, ő is csak még valaki lesz az elég hosszú sorban, aki azt hiszi, ha hozzám vágnak egy madártollat, ezer darabra török, a szavaim pedig olyanok, mint lenge szellő a hóviharban. Arról nem is beszélve, hogy egyre közelebb ért, annál idegesebb lettem a bosszantó kisugárzásával küzdve. Attól pedig, hogy nincs-söröm-Craig ennyire lelkes lett miatta, közel sem éreztem jobban magam.
- Üdv... - közöltem, miután végre sikerült felemelnem a kezem, de a fura érzés leküzdhetetlensége miatt csak feszültté váltam.
Szép lassan valóságos tömeg gyűlt Stephen köré, én viszont még mindig a helyemen ültem inkább, ahol elért a tűz melege.
- Eszerint Lily valóban a közelben van. - szólt Faelar.
- Igen. Ő és a többiek Joanesburgban várnak rátok, hogy egyesüljünk.
Az ezt követő kitörő öröm jeleit elnézve biztos voltam benne, hogy ma este még nagy ivászat lesz… vagy valami olyasmi.
- Akkor végre eltűnhetünk erről az átkozott helyről. - jelentette ki Kale, én pedig némán osztottam a véleményét.
- Igen. A város jól védett, így meg is tudtok pihenni, mielőtt elindulnánk vissza. Ott ki tudjuk találni azt is, hova, találtunk térképeket. - válaszolta az újonnan érkezett, mire én felkaptam a fejem.
Vissza? - ragadta meg a figyelmem ez az egyetlen szó - Merre vissza?
[1]- Faelar. Az öreg barátod nem látott a „furcsa szertartás” vagy mi közben ismerős személyeket? Mondjuk őt?[] - kérdezte a zsoldos, miközben a sötét tünde felé mutogatott.
Ezt már nem hagyhattam annyiban, biztosan nem. Ha volt valami rejtett tündeparadicsom Veronián( amire az a bizonyos vissza utalt volna, következésképpen pedig Kale csapata ONNAN JÖTT), amit sikeresen elhallgatott előlem mindenki, tudtam, egészen biztosan dühkitörésben fog végződni az este. Az enyémben, természetesen.
- Áh, egy kultista messze rosszabb. - jelentettem ki Lance felé, majd az újonnan érkezettre nézve - Na de ideje elfoglalni magam, miben segíthetek?
Nos igen. Segíteni, az aztán nem az én asztalom volt, de valamikor el kell kezdeni...
Persze most már felkeltem a helyemről, csak azért is meg akartam nézni magamnak ezt a Stephent, aki, úgy néz ki, ugyanígy volt az egész tünde karaván tagjaival. Nem különösebben öltözködött másként, mint a többiek, eltekintve a kardját, ami inkább hasonlított a déli zsoldosok fegyvereihez, mint tündékéhez, valamint, ha már a furcsaságoknál tartottunk, úgy nézett ki, mint aki már napok óta nem alszik rendesen, és egészen idáig fogalmam sem volt róla, hogy ez sötét bőrön is meglátszik.
- Látom elég sokan lettünk.
- Megtettük, ami tőlünk telik. - felete Kale.
- Jó. - nyugtázta a -feltehetőleg kultista - sötételf, majd prezentált nekünk egy szabályos hátraarcot - Visszamegyek a városba. Őrségváltás lesz, én pedig a városőröknek segítek védeni az utakat. Holnap találkozunk.
Azzal esétált, mintha tényleg csak ennyiért tett volna meg ekkora utat, ám nem volt túl sok időm ezen gondolkodni, ugyanis Faelar felénk fordult.
- Őt nem...mire céloztok? - adta meg a választ korábbi kérdésekre és kijelentésekre.
[1]- Várj csak![] – kiáltott a fura alak után Lance.
Szép munka, mondhatom, persze, hívjuk csak vissza, mintha még eddig nem lett volna elég idegesítő a jelenléte!
[1]- Tényleg nem érzi?[] - kérdezte az öreg druidát, bevallom, jogosan.
Nos, őszintén és bátran kijelenthetem, ez volt az a pillanat, amikor minden eddigi haragom elillant a zsoldossal szemben. Valóban aggódhatott, így komolyabban meg is vizsgálta a problémát, ami felett én csak elsiklottam, tekintve, eddig minden találkozásom afféle mélységiszolgákkal vagy - Természet óvjon tőle legközelebb, Azrael is sok volt - mélységiekkel más jellegűnek bizonyult, sokkal magától értetődőbbnek, világosabbnak, míg ez inkább idegesítő.
- Képesek bizonyos személyekkel szemben elfedni az aurájukat, Lance? - néztem rá mérhetetlen komolysággal, amivel legnagyobb félelmemet próbáltam leplezni.
A zsoldos komolyan rám nézett, aztán elirányította a tekintetét a többiekre. Ritka pillanatok egyike volt, hogy észrevett, meghallotta a szavaimat és még arra is méltatott, hogy válaszoljon.
[1]- Nem tudom. Én se vagyok semmiben biztos, csak az ösztöneimben.[]
Az idős tünde ekkor zaklatottan megpiszkálta a szakállát.
- Némi idegességet. Valami háborog, ennyit érzek. Nyugtalan.
[1]- Mikor kezdte el érezni az idegességet? Én is érzem, és pontosan akkor kezdődött, amikor tündénk belépett a táborba.[]
Faelar csak megerősítően bólintott. Nyilván ő is érezte, méghozzá pontosan akkor, amikor mi is… és feltehetőleg mindenki más.
- Jobb ha óvatosak leszünk akkor.
Ám mintha csak meghallotta volna, Stephen fogta magát és visszafordult...
- Ti nem idevalósiak vagytok, igaz? Itt a fronton természetes, ha nyugtalan az ember.
Egyenesen ránk nézett, minden kétséget kizáróan rám és Lance-re, bennem pedig nem meglepően újjáéledt a feszültség.
- Valóban. - fontam keresztbe a karjaim mellkasom előtt, ahogy szoktam, mikor valami nem tetszik, és egyenesen belebámultam a sötételf arcába - Olyat mondj, amit nem tudok... - tettem hozzá halkabban, de aztán megint felemeltem a hangom - De a "természetes" nyugtalanság nem ilyen, ne is próbálkozz. Jól emlékszem, mit éreztem Tünde-erdő utolsó csatájában. Kérlek, szolgálj magyarázattal arra, ami történt.
Úgy nézett, mintha idegen nyelven beszéltem volna, olyanon, amelyet nem ért meg. Gyűlöltem ezt. Mikor valaki lebukik, elbukik, mert leleplezik és nekiáll játszani az ártatla…
Csatt
Homlokon csapta magát.
Hm… Érdekes fejlemények. Most azt fogja tettetni, hogy tudja, miért történik ez, de valójában messzire eltereli a témát.
- Á, tudom, mire gondoltok. Ez csak egy kis utórengés.
Nem meglepő, hogy itt nem tudtam megállni, hogy ne vágjak pofákat, persze, lehetőleg úgy, hogy senki se lássa.
Utórengés a nem létező anyai ági nagynénikém Észak zászlajának mintáját magán viselő kötött pulóvere.
- Volt itt egy csata alig pár napja és én is részt vettem. Egy másik csapat, akikkel találkoztunk, ővelük fogtunk össze. Most ők is ott vannak. - mondta, de mintha magának mondott volna ellent, rázni kezdte a fejét.
Na ennyit arról, hogy Damienre emlékeztettél.
- De tényleg mennem kell, sietek a jelentéssel.
- Heh. - adtam hangot ingerültségemnek.
Nem szerettem, ha szándékosan kikerülik a válaszadást, és már készültem felmérgesíteni, már a nyelvem hegyén volt az is hogy "Hová mész, Kormos?", amikor jobban belegondoltam abba, amit válaszolt. Az arcom egyszerűen csak kisimult, ámde a lehetséges veszély gondolatától. Ismét Lance felé néztem.
- Azt ne mondd, hogy egy olyan találkozás rajtad hagyja a nyomát.
[1]- Mondom, várj![] - hagyott ismét figyelmen kívül, de legalább nem hiába.
Azzal a zsoldos utána lépett és meglepő bátorsággal szorította meg a karját, amelyen egy fehér kötést viselt, gondolom, megsérült. És a tünde pontosan ezt akarta kihasználni.
[1]- Kik voltak az a „másik csapat”?[]
Azonban nemhogy fel nem szisszent, de még az arcán sem látszódott a szenvedés leghalványabb formájának jele sem, következésképpen vagy rendkívül jól titkolta az érzelmeit, vagy pedig az a fehér anyag semmire sem szolgált díszítésen kívül.
- Vándor harcosok, akik az elesetteken segítenek. Azt mondták, ez a küldetésük, hogy jobb hellyé tegyék a világot. Ma is a város helyrehozásán munkálkodtak. Mi is besegítettünk egyébként. - válaszolta már-már hidegrázó nyugalmassággal, ahhoz képest, hogy éppen most fogták kényszeredett maradásra.
[1]- Próbáltak varázslatokat alkalmazni a sebesülteken?[/color] - kérdezett vissza a zsoldos, még magához mérten is sokkal ridegebben, majd furcsállva tűrtem, hogy felém fordítja a fejét - [1]Rajtam látod?[]
Ha meg nem haragszol, fene akarna téged fehérneműben látni, úgyhogy, köszönöm, nem vizsgálom meg.
- Oh, Holy Nature... - mondtam aztán - Azt hiszed, én nem találkoztam még velük? Megpróbáltak Armaros oldalára állítani egy sikátorban! De nem ez a lényeg. Kezdem azt hinni, nem mindegyikük ugyanarra képes, és semmit sem javít a helyzeten a csapat felszabadító mentalitása. Emlékszel még, mint mondott Craig? Mi van, ha a két csapat ugyanaz?
Na persze Stephen erre olyan arcot vágott, miközben ránk nézett, mint aki egyenesen a pokol legmélyére kíván minket.
Felettébb udvariatlan.
- Nektek mi bajotok van? Persze, volt ott köztük egy druida, meg akik nálunk voltak druidák is segítettek. Fura szerzetek vagytok ti...
Mhmm. But please let me know, what do you call yourself?
[1]- Milyen érzés volt mellettük lenni?[] - folytatta a sötételf feltartását.
- Értem. Nos fura. - válaszolta - Mert olyan magabiztosak voltak. És mégis mintha minden lépésük előtt megálltak volna gondolkodni.
Na de… egy druida, aki kultista is? Azt hiszem, ki se kellett mondanom, kire gondolok, valószínűleg az arcomra volt írva, amit csak Lance érthetett, már ha hajlandó volt rám figyelni, nem úgy, mint akkor, Rheo titkos tervének kulcselemeiként menetelve az erdő kellős közepén. Bár nehezen tudtam volna róla elképelni, hogy ilyesmibe fog, hacsak nem számított intő jelnek az a folytonos, fura mosolygás, amitől borsódzott a hátam. Sóhajtottam egyet, hogy ne reagáljak semmire meggondolatlanul, aztán figyeltem a zsoldost.
- Semmi gond, én szeretek fura lenni. - válaszoltam végül Stephennek valamivel könnyedebben - Bocs a gyanúsítgatásért, nem volt fair, elismerem.
Erre persze ősötétsége haragja alábbhagyott, Faelar pedig kihasználta az alkalmat egy kis békítési kísérletre… vagy minek nevezhetném.
- Itt a pusztaságon természetes, ha gyanakvó az ember. Ők csak most csatlakoztak hozzánk, Stephen.
Ez úgy tűnt, megnyugtatta Stephent. Köszönt valamifélét, aztán, ahogy az imént tervezte, úgy tűnt el ismét, pont ott, ahol felbukkant, eggyé olvadva hőn szeretett éjszakámmal, hogy nem szégyellte magát…
- Igen, ez az. - tettem hozzá még ahhoz, amit a páncélos sötételf mondott, de csak miután elment - Ezek a dolgok még furábbak és nem jó értelemben. A helyetekben nagyon meggondolnám, letáborozom-e ma egyáltalán. - azzal jelentőségteljesen Lance-re néztem.
Sejtettem, hogy az járt a fejében, ami nekem is. Itt kultisták voltak. Jó sok. Mindenütt.
- Ne aggódj. - rázott fel gondolataimból az idős druida, miközben tenyerével megütögette a vállamat - Amíg én itt vagyok, a tündéket semmi bántódás nem érheti. A környék hemzseg a dögszagra előjött vadállatoktól. Menjünk vissza a táborba.
[1]- Köszönjük.[] - felelte a zsoldos, aztán ismét rám nézett, ezúttal megint számításba véve, hogy én is ott vagyok.
Ki érti már ezt.
Egy ideig csak néztem az öreg után, próbálva kitalálni, mégis mi késztette arra, hogy hozzám érjen, ámde sikertelenül. Végül inkább csak szótlanul követtem. Mit tehettem volna azon kívül, hogy hiszek Faelarban? Nem tudom. Talán a Természet úgy akarta, hogy legyen még egy utolsó vacsorám, mielőtt darabokra szed a villogó szemű ellenség, és ha tényleg így volt, vállat kellett volna vonnom és örülni az ingyen ételnek, azt hajtogatva, hogy nem félek a haláltól. Csakhogy féltem. Mert már volt veszteni valóm.
Wilhelmina arca rémlett fel előttem, aztán a sötét tündéé, Damiené.
~***~
Érdekes látványt nyújtottunk az estében: a tűzrakás körül mind-mind ott ültek a tündék, és beszélgettek, amíg a vacsora elkészülésére vártak, mindeközben pedig még talpon lévő társaik köréjük rendezték a szekereket. Az egész úgy festett, mint valami furcsa védősánc, de tulajdonképpen nekem tetszett. Na nem mintha megkedveltem volna őket az este folyamán… Még mindig kerültem velük a szemkontaktust, a beszédbe elegyedést vagy bármi mást. Néztem őket, a táncukat, amit egyik társuk lantjának dallamára lejtettek, és egyáltalán nem csodálkoztam, hiszen én megmondtam, hogy ezek még ma előveszik az italos flaskáikat! Rendre le is nyúltam egy-egy pohárral, hogy leöblítsem az ételt, de ezeket az alkalmakat leszámítva egyáltalán senkinek nem néztem az arcára, vagyis… jobban mondva egészen addig a pillanatig, amíg meg nem láttam, hogy velük bizony sötét tündék is utaznak! Persze sóhajtva konstatáltam, hogy velem ellentétben ők nyugodtan alhattak nappal (gondolom, emiatt szíveskedtek csak most előmászni a szekerükből).
Heh, mázlisták.
De még ez sem késztetett arra, hogy odamenjek, legalább hozzájuk és kinyissam a szám. Ültem a helyemen, unalmamban összefogtam a hajam, miután vagy hatszor kifésültem, és folytattam a keresztbe font karokkal semmittevést, mígnem arra lettem figyelmes, hogy déli zsoldostársaink is szíveskedtek bővíteni a mulatság résztvevőinek létszámát.
Ahogy elnéztem ezt az egészet, már csak még egy kis ital hiányzott volna - na meg az, hogy továbbra is kihagyjanak a táncból -, de még így is egészen jól elücsörögtem az ételtől nem messze, és hamarosan azon kaptam magam, hogy tarkóra emelt kézzel, hanyatt fekve vigyorgok bele az éjszakába.
Ez a sok gyanú, rejtély és háború különös dolgokra kényszerít.
- Magány. - riasztott fel egy ismerős hang, aminek következtében azonnal felültem.
Akkor vettem észre, hogy Kalver nem ül tőlem olyan messze, és a hang tulajdonosa, Faelar egyértelműen hozzánk beszél.
- Úgy tartják, a népünk szenved tőle. Kitaszítottként élünk őshazánkat rég magunk mögött hagyva, otthontalanul.
Ekkor körbemutatott a szekerekből formált kör belsejében ülők, táncolók és egyéb tevékenységeket végzők összességére.
- De valójában soha egyikünk sem volt igazán egyedül. Amíg a nyelvünket élő beszéli, amíg a hagyományainkat tovább viszik, lesz olyan, aki magán fogja viselni a tünde nevet. S amíg így lesz, a világ emlékezetéből eltűnni nem fogunk. Ez tesz néppé egy népet.
Sokáig némán néztem az öreg druidára, azon gondolkodva, miért pont akkor mondta ki ezeket a szavakat, amikor egyáltalán nem éreztem magam magányosnak, hiszen még mindig tartott a vigadalom, az evészet-ivászat, a táncolás, a beszélgetés, a tünde nyelv jellegzetes dallamának suhanása a zene örvényeiben. Idegesítenie kellett volna a tömegnek, a sok mozgásnak körülöttem, de inkább furcsán, kifordítottan jól esett, még akkor is, ha kicsit elkeseredett a szívem, amikor végül rájöttem, az alapján, amit mondott, az a bizonyos vissza egyáltalán nem egy titkos tündeotthont takart.
Amikor már - ki tudja, mennyi idő telt el - úgy éreztem, nyugodtan visszafekhetek, anélkül, hogy bárki furcsán nézne rám, mert valami illetlenséget követtem el azzal, hogy nem feleltem neki semmit erre, még egyszer utoljára végignéztem mindenen és mindenkin, a sötételfektől kezdve, aztán, amikor a kör Lance-nél körbeért, kicsit odébb, hogy ne legyek útban senkinek (fene akarja, hogy kerülgessék, ha aludni kíván) bal oldalamra fordulva gömbölyödtem össze a földön, beszívva a Természet jellegzetes, étellel és meleg tűzzel vegyített illatát, miközben szépen lassan lehunytam a szemem a tábor hangjait hallgatva.
Meglehetősen bátor illető volt, akinek eszébe ötlött közel merészkedni hozzám. Halottam a lépteit, meg valaminek a surrogását, valami anyagnak, ami… kisebb meglepetésemre rajtam landolt. A delikvensnek nagy szerencséje volt, hogy már túl fáradt voltam, hogy kinyissam a szemem és megkérdezzem tőle, mégis mit művel. Szerencséje, hogy csak annyira futotta:
- Nem vagyok gyereh…
Azzal félkábán felemeltem a mutatóujjam, hogy hitelesítsem az információt, miközben még mindig az átható sötétséget bámultam szemhéjaim mögött.
Azonban, hogy őszinte legyek, el nem tudtam képzelni, mégis kinek volt még annyi empátiája irányomban, hogy aranyos kisfiúnak - vagy lánynak - nézve anyámat megszégyenítő módon gondoskodjon rólam.


_________________
"Nutella-One! Nutella- One, report!"
"Sir, there are at least....six aisle of Nutella in the target area!"
"Okay, Nutella-One. Commence Operation: Total Annihilation. Move in, flank the area with Nutella-Two. Stat rep ASAP. ETA: 2 spooning sec."
"Sir, yes, Sir! Nutella One out!"
/Crispin Shadowbane/
Felhasználó profiljának megtekintése

53Küldetés: Ludum finita est... - Page 3 Empty Re: Küldetés: Ludum finita est... on Pént. Nov. 02, 2018 8:56 pm

Lance Kalver

Lance Kalver
Tünde Katona
Tünde Katona
Egy bedeszkázott ablak alatt ültettek le minket egy kör alakú asztalhoz: mintha mindent elkövettek volna, hogy ne érezzem biztonságban magam, ezen talán csak a kör alakú asztal segített, mert mindenkire rá lehetett látni. A Polgármester és Stephen is eltávozott. Szótlanul ültünk, mire végül összeszedtem magam, és odahajoltam Faelarhoz.
- Miért vagy ilyen gondterhelt? - Kérdeztem tőle súgva. Nem hagyott nyugodni az arckifejezése.
- Csak aggódom, ennyi az egész. Sok dolog történt az utóbbi pár hétben. - Válaszolt normális hangnemben, amire Kale is rákontrázott.
- Az már igaz. Nem sok kellett, hogy odavesszen az egész karaván. De most hogy már itt vagyunk, minden gond nélkül eltűnhetünk innen. De ha jól értettem, más terveid vannak. - Szólt az asszonyhoz, aki könnyedén bólintott egyet.
- A mi csapatunk is nagyon sok nehézségbe ütközött. Pár hete két tűz közé keveredtünk és majdnem mind odavesztünk. Sokunk nem is élte túl. Akkor talált ránk ez a csapat, akikkel most a városlakókon segítünk. Ezért is akarom azt, hogy itt maradjunk velük. - Fejtette ki. Visszahelyezkedtem egyenes ülésbe. Lily felé néztem, noha a szemébe nem mertem bámulni.
- Csináltak veletek valamit? - Kérdeztem mindenféle teketóriázás nélkül.
- Nem értem. Ki akarna tündéket bántani, akik egyik csatázó felet sem támogatják? - Szólalt meg Wyn, és tőle szokatlan módon értelmes dolgot kérdezett, amire gyorsan jött is a válasz.
- Fődruida létére nagyon naiv, kisasszony. Ez a háború mindent magával ragadott. A két hadsereg bárkit megtámad, aki veszélyt jelenthet rájuk, még ha békések is. "Aki nincs velünk, az ellenünk van", ezt vallják. - Felelt, viszont a lovagfiú egyszerre csak gyanakvó hangnemet vett fel.
- Akkor is, miért érné meg nekünk itt maradni, itt az isten háta mögött? - Kérdezte, viszont a nő szinte az asztalra csapott tőle.
- Mert elegem van abból, hogy mi, a tündék büszke népe egyfolytában csak menekülünk! - Mondta indulatosan, én pedig átvettem a temperamentumát.
- Talán ideje lenne félretenni ezt a büszkeséget, ha már se haszna, se alapja! - Szólaltam fel némileg ingerülten. Az életem kisebb részét töltöttem tündék közt, és bennem nem volt meg ilyen erősen ez a fennhéjázás, nehezen értettem meg, hogy ennek mi a lényege.
- Ez nem büszkeség. Csak nem kéne hagynunk elnyomni magunkat. Egyébként pedig nem vagyok fődruida. Mint mondtam, csak az voltam, egyetlen válságos helyzet erejéig. Az információ tehát téves. - Mondta a lány, és hallani véltem belőle a lesajnáló élt, ahogy rám nézett. Faelar ellenben engem támogatott egy bólintással.
- Én is így látom. Többet ér, hogy népünk boldogan élhessen, a háborútól messze, mintsem hogy itt a támolygó halál közepén akarjunk csatározni. - Erősítette meg szavaival, viszont a kultistanő a kislány pártját fogta.
- Annak ellenére, hogy nem vagy az, elég jól látod a dolgokat. Tündék vagyunk, az erdő büszke népe, nem hagyhatjuk, hogy elnyomjanak minket. Sokáig én is azt hittem, nincs esélyünk kiállni magunkért. De felnyitották a szemem. A szabadcsapat vezére ha minden igaz, nemsokára itt lesz, biztos vagyok benne, hogy az ő szavai hozzátok is eljutnak. - Mondta diplomatikusan. Nem gondoltam ezzel együtt, hogy igazat mond, az előbb még azt mondta Wynnek, hogy nagyon naiv, most meg már azt, hogy jól látja a dolgokat. Akkor mi a valódi igazság?
- Te tudod, mit jelent, ha beszélni akar hozzánk ezeknek a csapatoknak a vezetője. - Néztem aztán jelentőségteljesen Wynre, majd vissza Lilyre. - Ébredj fel! Nincs már Erdő. Ez most nem a mi időnk. El kell fogadnunk, ha valamit nem mi irányítunk, különben beletörik a kormány, amit olyan kétségbeesetten akarsz rángatni. - Mondtam komoran, de mintha a nem akart volna valójában meghallgatni.
- Nem kell feltétlenül háborúval megoldani. Hiszek benne, hogy szavakkal is meg tudjuk magunkat értetni a minket körülvevő világgal, csakhogy nem mindegy, kinek a szájából hallatszanak. De pont amiatt, amit hagytunk eddig, tűnt el Tünde-erdő és Nebelwald. Ha a thuatát nem számítjuk... Élhetetlen terület került az otthonunk helyére. Már senki nem beszél arról, hogy "Tünde királyság", ami önmagában nem jelentene problémát, de mi van a tündékkel? Egyébként is, hova mennénk? A térképen túlra, ahol azt sem tudjuk, mi van, hogy később ott is elérjenek minket a veszélyek, amiket csírájában nem szüntettünk meg? - Fakadt ki a druidalány. Nem mondott hülyeségeket, de szívesen megkérdeztem volna tőle, hogy mégis kivel akar beszélni az érdekünkben.
- Elnézést a nem ide illő hangsúlyozásért. Senkit nem akartam megsérteni vele. - Mondta, valószínűleg hiába. Ez most nem a bocsánatkérések helye volt.
- Lance, mi a fenét akarsz ezzel mondani?! - Hallottam Kale hangját. Ahogy odakaptam a fejem, láttam, hogy az egész ökle fehér, olyan erősen szorította.
- Látod, erről beszéltem. Védtük egymást, próbáltunk békések maradni. De ez nem elég. Nem amíg el nem vesznek tőlünk mindent, amink maradt. Egyhelyben siránkozással nem érünk el semmit. Miért harcoljunk, ezek az emberek is szenvednek, mert uraik háborúra kényszerítik őket! - Jött Lily egyidejűleg ezzel. Nem a legkellemesebb légkör, nem voltam vitatkozáshoz szokva, amilyen helyeken én járok, általában ilyenkor már fegyverek vannak a kézben, és senki se ül.
- Kicsinyes agresszivitás és gyerekes dac hajt titeket előre, azt. - Néztem keményen Kale szemébe, ekkor azonban történt valami. Belépett egy sápadt férfi, feltehetőleg vámpír, aki cseppet se hatott természetesnek, nem voltak jó érzéseim. Elcsendesedtem, és újból a kardomra csúsztattam a kezem, noha tudtam, hogy semmi értelme. Vártam, és felmértem. Inkább nézett ki tündének, magas volt, szőke és hegyes fülű, elegáns ruhába öltözve. A jellegzetes fehér kendőt a csuklóján viselte. A mosolya, ami a büszke, nemesi kisugárzását kísérte, makulátlanul tökéletes volt. Félelmetes. Ahogy az aurája is: olyan volt, mint egy horgász. Mintha ártani akarna nekem csak azért, hogy magához tereljen, és ott biztonságban legyek.
- Gamma, hányszor mondtam már, hogy fékezd az indulataidat. - Szólalt meg. A hangja egyszerre volt gyengéd és kemény, lágy és parancsoló. Nem tudtam hova tenni, de az bizonyos volt, hogy a kultistanő rögtön meghunyászkodott.
- Sajnálom. - Fordult oda, a vámpír pedig belekezdett a mondókájába.
- Köszöntöm a kedves vendégeket szerény kis ideiglenes főhadiszállásunkon. A nevem Alfa, a földre szállt angyal, Omega első vezére. Örülök, hogy épségben eljutottatok idáig. -[/color] Hajolt meg enyhén, aztán leült. Faelarra néztem, rangidősként tőle vártam megoldást, de azt láttam rajta, hogy alig bírja visszatartani azt, ami kirobbanni készül belőle. Nem tudtam behatárolni, hogy mi az, de nem voltam abban az állapotban, hogy találgatni kezdjek. A férfi viszont folytatta mondanivalóját jellegzetes, egyszerre vonzó és taszító hangon.
- Akkor azt hiszem rögtön a tárgyra is térnék. Ajánlatot szeretnék tenni, hogy a kecske is jóllakjon, s a káposzta is megmaradjon, ha szabad így kifejeznem magam. A seregünk hamarosan elhagyja ezt a város és elindul békésebb vidékekre kipihenni a fáradalmait, mielőtt visszatérnénk további ártatlan embereken és tündéken segíteni. Így lehetőségünk adódna a teljes tünde népet biztonságos vidékre elkísérni. Cserébe megadjuk azt a lehetőséget, hogy velünk tartsatok. Nem állunk senki oldalán, egyedül azokon, akik nem képesek magukat megvédeni. Ennek jegyében akarjuk egy a pokoli helyet kissé jobbá tenni. - Mondta elegánsan, mint aki teljes mértékben meg van győződve arról, hogy helyes, amit tesz. Lily rá is tett egy lapáttal.
- Az enyéimmel már megvitattuk és egyhangúan támogatjuk ezt az ötletet. Így csak a ti beleegyezésetekre volna szükség. - Mondta fontoskodóan, én viszont nem vettem meg az ötletet.
- Pontosan miért is cserébe ajánljátok ezt fel? - Morogtam, ahogy furcsa érzések sora ostromolt meg. Nem tudtam, mit érezzek igazán.
- Nem nekünk. Ez Faelar és Kale ügye. Illetve te mehetsz, ha akarsz, de ez pont az, ami ellen az előbb beszéltem, úgyhogy mivel már nem kell senkit sehova visszakísérnem, mert minden eldőlt, a jelen lévők engedelmével szeretnék eltávozást kérni. Én nem menekülök sehová. - Beszélt bele Wyn, a vámpír pedig közben válaszolt nekem.
- Hogy velünk tartsatok. Ide vissza igazságot szolgáltatni. Addig nem nyugszunk, amíg itt ártatlanokat mészárolnak le. Nem fogunk menekülni, senki elől sehova. Mi vagyunk a fehér zászló viselői. Ez a zászlónk, mert ez tartozik azokhoz, akikért kiállunk! - Húzta ki magát beszéde végén, ahogy kitért a selflány mondandójára is. Szétnéztem. Kale szólásra nyitotta a száját, de aztán becsukta, nem úgy, mint én. Nagyon erős késztetés volt bennem, hogy vele menjek. De nem, nem ez volt a dolgom. Nyeltem egy nagyot.
- Tegyétek, ami nektek tetszik. - Nyögtem ki végül. Nekem máshol volt kötelességem.
- ...Én ezt nem veszem be! - Mondta a kislány kicsit talán indulatosan - Próbáltak már kultisták a mesterük szolgájává tenni. Honnan kellene tudnom, hogy itt nem ez a terv?! Senkinek nem hódolok be, aki a Hatalmas és Dicső Természet ellen sorakozik fe….... - Akadt meg egy pillanatra a mondatban, aztán látszott az arcán, hogy valami eltört benne. - Örömmel önökkel tartok... - Mondta. Hitetlenkedve néztem rá, azonban Kale másba kezdett bele.
- Ez egy elég bonyolult kérdés. Nem fogunk senkit sem belerángatni csak azért, mert ne akarná. Meg kell beszéljük a többiekkel. - Mondta, mint egyetlen, aki a helyzetet reálisan mérte fel, Faelar is látszólag csak hozzá csatlakozott, nem maradt hely a fejében más gondolatnak azon kívül, hogy fékezze magát.
- Egyetértek. Kimegyünk hozzájuk és megvitatjuk. Lily, azt hiszem jobb, ha a veled lévők sem fogják be a füleiket. Egyelőre még nem egyeztünk meg. - Mondta az öreg, mire a vámpír hátborzongatóan elmosolyodott.
- De amennyiben megegyeztek, gondolom nem vetették el az ajánlatot. - Mondta, Faelaron pedig látszott, hogy nagyon ideges.
- Természetesen nem. - Mondta diplomatikusan, majd a fiatal sráccal együtt kiindultak. Szó, és bármi egyéb köszönés nélkül követtem őket, nagyon igyekezve, hogy rá se nézzek arra a vámpírra. A hideg rázott tőle. Úgy tűnt, nem csak engem, Faelar, amint kiértünk hallótávolságból, megszólalt.
- El kell mennünk innen, most! - Mondta sürgetve, Kale pedig mellélépett.
- Mester, mi ütött beléd? - Kérdezte értetlenkedve.
- Az az illető veszélyes. Nem tudom megmondani miért, de nagyon veszélyes. Ha nem vigyázunk, elevenen falja fel a lelkünket! - Folytatta az öreg druida, mintha valami nagy sokkról beszélne. Nos, nem éltük meg nagyon másként ezt a találkozást.
- Nem mondod… - Mondtam szinte dühösen, most, hogy már elmúltak ezek az érzések. - Amúgy meg néhány dolgot megtanul az ember, ha elég ideig katona. Ha valaki veszélyes, akkor nem számít, miért. Iktassuk ki, vagy vonuljunk vissza. Kiiktatni nem tudjuk, marad a visszavonulás. - Mondtam már némileg nyugodtabban, de nem sokkal. Ez az egész dolog bűzlött, és nagyon bosszantott, hogy nem ismertem fel, hogy mi az igazi oka.
- Egyetértek. - mondta Kale, Faelar viszont komoran nézett előre.
- Drága fiaim, és akik Lilyvel tartottak? Talán még most is itt raboskodnak. El kell vinnünk őket, különben elemészti őket az a furcsa, megfoghatatlan erő... - Mondta, én viszont keményen felé fordultam.
- Őszintén beszélj. Mennyi esélyt látsz arra, hogy el tudjuk őket vinni innen? - Kérdeztem meglehetősen szigorúan, egy pillanatra el is feledve, kivel beszélek. Kale viszont nem, azon a napon sokadszor is kiakadt rám.
- Lance, hogy merészeled… - És még folytatta volna, de Falear egy nyugodt mozdulattal leintette.
- Nyugalom, Kale. - Sóhajtott. Már nem volt felkavart, vagy zavart, csak nyugodt. Féktelenül nyugodt. Nem tudtam, hogy csinálja. - Látom én is, milyen reménytelen a helyzetünk. De vannak idők, amikor fel kell állni, megszólalni, s tenni azt, ami helyes. Induljunk. Ha ennek vége, megkeresem Lily-t és azokat, akik vele maradtak, s meggyőzöm, hogy váljunk el ezektől az alakoktól. - Mondta, aztán felém fordult. - Ahogy említetted, neked más kötelességed van. Nem tartunk itt erővel, menj csak vissza a társaidhoz.
Hálásan bólintottam, miközben üzenetet küldött a hollójával a tábor felé, és körülnéztem. Az előbb meg se láttam Horatiust és a többieket, most azonban megkönnyebbülve odaléptem hozzájuk.
- Felőlem mehetünk. - Mondtam.
- Ezek voltak, nem igaz? Ezekről mesélt az a vándor tünde... - Morgott a főnök.
- Ezekről - Horkantottam - és a legszörnyűbb, hogy valójában észre se veszik, kikkel van igazából dolguk. - Mondtam, de aztán elbizonytalanodtam, és egy pillanat múlva folytattam.
- A szándékaik látszólag tiszták, de én tiszta szándékú kultistával még nem találkoztam. Habár nem is tudom, mit tudnánk ellenük tenni. - Morfondíroztam.
- Ezek, ezek. - Mondta az időközben kijött Wyn egy nagy sóhajtással. - A nő Gamma, a férfi Alfa, meg beszéltek arról az Omegáról, aki állítólag egy földre szállt angyal. Nagyon biztosak benne, hogy jó, amit cselekszenek. - Mondta, aztán rám nézett.
- De találkoztál. Ő volt az egyetlen, aki épeszű. Emlékszel a viharra? - Mondta sokat tudó hangon.
- Mi semmit. A mi dolgunk csak az, hogy felderítsünk. Jelentjük a látottakat a Zsinatnak. Ők majd küldenek embert, ha még egy ilyen tisztára pucolt városba fogunk bevonulni. Induljunk is, a hideg ráz ki ettől a helytől. - Felelt közben nekem a kapitány, én viszont Wynre néztem, felvont szemöldökkel.
- Darianre gondolsz? - Kérdeztem kétkedve. Mindennek kinézett, csak kultistának nem. Viszont Horatius ötlete jobban tetszett.
- Roger that, ne késlekedjünk.
- Nem tudom... Ennyi tündét itt hagyni nekik. Mire Esroniel von Himmelreich ideér, már mindből kultistát csinálnak, és el fognak égni. Ezt akkor sem hagyhatjuk. - Bizonytalankodott Wyn, viszont Horatius határozottan megindult a városkapu felé.
- Ez már nem a mi hatáskörünk. Bízzunk benne, hogy a tündék helyesen cselekszenek - Mondta menet közben, én pedig követtem. Az utunk egy darabig gondtalan volt, aztán észrevettem, hogy valaki követ minket. Óvatosan hátranéztem, és azt láttam, hogy egy fehér karszalagos, csuklyás alak jött utánunk, pár méterrel lemaradva. Én viszont elfáradtam a játékokban. Nagyon. Hátrafordultam, és olyan helyzetbe álltam, hogy könnyedén elővehessem a kardomat, ha szükségessé válik.
- Miben segíthetek? - Kérdeztem, de választ nem kaptam, ehelyett viszont a lábam alatt megmozdult a föld, és mielőtt reagálhattam volna, leszakadt az egész, mi pedig elkezdtünk zuhanni, hogy aztán egy puffanással megérkezzünk. Mit tartogat még ez az út?

Felhasználó profiljának megtekintése

54Küldetés: Ludum finita est... - Page 3 Empty Re: Küldetés: Ludum finita est... on Vas. Nov. 04, 2018 2:30 am

Tertullius

Tertullius
Klerikus
Klerikus
Úgy tűnik ezek a fegyverek csakugyan nem tudnak északi katonát megsebezni. Persze akkor amikor épp a mellkasomhoz tartva sütötték el, nem ez járt a fejemben. Megkönnyebbülve sóhajtottam, mihelyst eltette a fegyvert, és el is indultunk egy kisebb sikátor felé, hogy immár nyugodtan tudjunk információt cserélni. Épp elkezdtük volna a beszélgetést, amikor a magát csak Humnak nevező nekromanta felszólalt.
- Valami furcsa mágiát érzek felőle. Nem ő csinálja, de ott van! - figyelmeztetett minket. Logikus volt, még mágiaérzékelés nélkül is: annyira csak nem lehet őrült a kultista, hogy minden további nélkül elsétáljon. Annak ellenére azonban, hogy nem ő csinálja, könnyen benne lehet a keze. Jobb lesz most kicsit közelebb férkőzni hozzá, aztán tesztelgetni.
- Ugyan Hum, biztos vagyok benne, hogy csak a hely miatt érzed ezt. - csitítom el a nekromantát, majd rátérek a puhatolózásra. – Nos, mint mondtam, most már társaloghatunk. Mit tudott meg ezekről a kultistákról, mióta itt van?
- Ezek veszélyesek. - kezd bele a történetbe, miközben helyet foglalunk egy-egy közeli sziklán – Sokkal rafináltabbak, mint azok, akikkel eddig találkoztam. Nem egyszerűen csak randalíroznak a városokban. A királyság ellen hangolják folyamatosan a népet.
Lefordítva: nesze semmi, fogd meg jól. Nem csak hogy ezzel eddig is tisztában voltam, de semmi konkrétumot nem mondott el – bár talán az az információ ér valamit, hogy a királyság ellen lázítanak. Nem terelte el magáról a gyanút.
- Hányan vannak összesen? Vannak még északi katonák a városban?
- Amenynire tudom, nincs egy darab se. Mindet megölték, amikor idejöttek. Egy csata közepén bukkantak fel, akkor támadtak amikor a harcoló felek egymással voltak elfoglalva. Hogy hogy nem vettük eddig észre őket, arról fogalmam sincs, de a királyságnak fogalma sincs róla, hogy mit művelnek ezek. Te ki tudtál valamit deríteni? - kérdez vissza. Úgy tűnik nem annyira mindenhatóak csata terén amennyire korábban beállították őket, csak jókor támadtak.
- Nem ez az első város, amivel eljátszák ezt, ám egy idő után mindet otthagyják. Úgy tűnik azonban nem csak a katonákat célozzák meg: két kereskedővel találkoztam idefelé, és ők is úgy végezték mint az északiak. - elégítem ki legalább olyan szintű információval, mint amit ő szolgáltatott nekem. – Te hogy éltél túl eddig? Mi volt az összetűzés alapja? - kérdezem, hátha róla is megtudok valamit.
- Amikor elfoglalták a várost, beépültem a civilek közé. de aztán lebuktam és el akartak tenni láb alól. Viszont csendesen akarták, azért nem támadtak rám nyíltan. Ezeket a város hősként tiszteli, nem akarják a hamis vízióikat a lakókban tönkretenni. - magyarázott - elvileg most is tovább akarnak majd menni. Említettek valami hasonlót, bár nem beszélnek egymással sokat. Többnyire olyan, mintha belelátnának egymás fejébe…ijesztő… - ha tudná mennyire igaza volt. Ennyi beszéd után azonban már bőven eljött az ideje annak, hogy pontot tegyünk Hum fura megérzésének a végére.
Két opcióm volt, elsütni a fegyvert – ami hogyha valóban elsül felveri a fél várost – vagy előszedni a füstölőmet – ami viszont azonnal lebuktat Hum előtt, hogy ki is vagyok valójában. No nem mintha nem jött volna rá egyből, hogy hazudok magamról, de pontosan még nem tudta. Végül mégis emellett döntöttem, hiszen inkább egy ember előtt bukjak le, mintsem hogy magamra uszítsak egy városnyi kultistát.
- Ne rémülj meg. - fordulok oda Humhoz, majd előszedem– Sok aljas trükkjeit láttam már a kultistáknak, engedd meg, hogy biztosra menjek, testvérem. - mondom, és a katona mellé lépve gyújtom meg a füstölőt, épp csak annyi időre, hogy néhányszor kénytelen legyen beleszívin az alak. Nem várt hatást érek ezzel el: a kémnek semmi problémája nincs vele, ám a ruhája alatt elkezd vergődni valami. Amaz ijedt sikollyal ugrik fel, ahogyan a nadrágja helyett immár az inge alatt rázkódik a valami. Nem nehéz kitalálni, hogy egy azon kis dögök közül, amiket nem rég láttunk. Leteszem a füstölőt a földre, és rákiáltok:
- Vedd le az inget! - kiáltottam rá, ő pedig engedelmeskedett. Ahogyan eltűnt a ruha, azonnal megpillanthattuk a lényt alatta. Egy Judica Mea-val lebénítottam, majd a kardom lapjával megpróbáltam levenni róla, nehogy megsebesítsem az informátort – a lény azonban gyorsabb volt, és a kardról leugorva kezdett el menekülni a földön. Egy újabb Judica Mea azonban pont elég időre állította meg ahhoz, hogy végezzek vele. A baj most már csak az, hogy lehet mindent tudnak arról, amit beszéltünk – ennyit az álcámnak.
- Igen, ezt éreztem. - erősíti meg a nekromanta. Jómagam eloltom a füstölőt, majd visszakérdezek.
- Hulla kellett, tudsz vele kezdeni valamit?
- Ez neked hulla? - döbbent le – Ez egy ilyen…mi ez egyáltalán?
- Szolga, amit a bukott angyal eszenciájából idéznek meg. Harcra, munkavégzésre és kémkedésre is egyaránt használható. - Egyértelmű tehát, miért engedték el az előbb a férfit.
- Nagy valószínűséggel mindent hallottak, amit beszéltünk. Ennyit a meglepetés erejéről. Keressünk valami más helyet, ahol beszélhetünk, kitudja nem e érzik a szolgájuk helyét. - rakom el beszéd közben a füstölőmet, és el is indulok egyenesen. – Mennyire ismered ki magad a városban?
- Eléggé. Három hely kivételével nem őriznek egyet sem. A városházát, az egyik magtárat, illetve a fegyverraktárat erősen őrzik, minden más helyre oda se figyelnek. A fal alá, ott könnyen lehet elrejtőzni. - mutat a város széle felé, én pedig folytatom is arra felé az utam.
- Ellátmány miatt fontos nekik a magtár, vagy vajon mást is őriznek ott? - Vajon hogy nem tűnt fel neki, hogy rámászott valami? Még mindig nem vagyok biztos abban, hogy megbízhatok benne, nem is hagyom, hogy a hátam mögé kerüljön. Kell egy terv, mert minél többet bolyongunk a városban, annál nagyobb az esélye annak, hogy elkapnak.
- Csak van valaki még a városban, aki nem hiszi el ezt az illúziót, hogy kultisták majd megmentik őket… - morfondírozok hangosan - Mi lett a pappal? A templom ugyan kihalt volt, és papot sem találtam, mégis láttam embereket összegyűlni benne. Miért? - nézek rá, és egyúttal ki is használom a lehetőséget arra, hogy újra megnézzem a vágyait. Nem igazán vagyok kíváncsi rájuk, ez azonban talán árulkodhat arról, hogy a kis lény volt egyedül a dologban, vagy valami más is...Úgy tűnik semmi olyasmi nincs, mint korábban – a dög eltűnt.
-  Van a városban pap, de amennyire láttam, együttműködik. Talán félti az életét, talán ő is elhitte, nem tudom. A seregünkből mindenkit vagy megöltek, vagy elmenekült, talán egy tisztet leszámítva. Őt most a fal melleti erődben őrizik, mint fogoly. Talán ki akarják vallatni, nem tudom, de az is lehet, hogy csak egy látványos kivégzést akarnak.
- Ahonnan mi jövünk, valószínűleg ott is jártak. De nem modntak semmit semmilyen nem a királysághoz tartozó seregről. – emlékeztet a másik társam.
Ezek szerint a pap is kiesik, ám ha minden kötél szakad, talán tehetünk egy látogatást hozzá is.
- Jól mondja a társam. Egyik helyen járványt emlegettek, hogy az végzett mindenkivel, aki még nem állt tovább, míg megint mások egyenesen keresztesnek nevezték ezeket az embereket, akik a fehér zászló alatt harcolnak. - bólintok. - Tud bármiféle gyengepontjukról? Mit értett azalatt, hogy a bukott angyal esszenciája?
- Ó, erről őket is megkérdezhetted volna. Nem titkolóznak egyáltalán. Sőt, hirdetik magukat. Nyíltan toboroznak, mint valami vidám lelkületű idealista zsoldosbanda. Aztán aki "méltónak találtatik" rá, az kap egy áldást, amivel segítségül hívhatja a "földre szállt angyal" erejét...és ilyeneket tud maga mellé a semmiből előhívni. Bár elnézve rajta nem lehet rossz üzlet.
- És mi történik azokkal, akik nem? Az eredeti ötletem a beépülés volt, de ezután a találkozás után túl kockázatos lenne. Kivégzésről nem hallottam eddig, sem arról, hogy bárkit is fogva tartottak volna, ez azonban még kevés, hogy azt feltételezzem, valóban ér valamit számunkra az a tiszt, és megéri megpróbálkozni a kiszabadításával. Járt már a tömegsírnál? Azt is megakartuk látogatni, nyomok után kutatva...
- Nem, próbáltam nem feltűnést kelteni. Csak a belvárosban kutakodtam. Amikor az erőd környékét akartam felderítani, akkor találtak meg. De hogy mi történik a sajátjaikkal...ki tudja. Sok jó biztos nem.
- Hát igen, az egy érdekes történet. Elmeséljem? – szólal meg hirtelen egy másik hang felülről – egy túlságosan ismerős hang. Delta. Most már nem csak a beépülésről mondhatok le, hanem a kémkedésről is. Nem nyúlok egyelőre a fegyverem felé, játszom a hidegvérűt.
- Hallgatlak. - nézek fel rá, már csak azért is, mert biztos vagyok benne, hogy élvezi. Közben hátrálni kezdek kissé a tetőtől, hogy a földre érkezése pillanatában (vagy akár már az ugrás közben) ne tudjon azonnal megtámadni. Társaim közben a fegyvereikért nyúltak, ám nem hátráltak. Akármilyen félelmetes is volt az aurája korábban, négyen talán van esélyünk legyőzni.
- Nektek aztán van vér a pucátokban. Imádom az ilyet. - teszi keresztbe a lábát - Nyugi van már, nem foglak megölni... Épp ellenkezőleg, egy ajánlatot hoztam.
- Ajánlat? - kérdezek vissza. - Miféle?
- Mi lenne ha azt mondanám, hogy a mi nagyon, de nagyon gonosz szektánk szövetségre lépne veletek? - áll fel ekkor a tetőn. Hátrébblépek az emelkedésére, ám megnyugodok, miután látom, hogy csak a beszéded folytatja.
- Miért tennétek ilyet? - kérdezem az eddigi nyugodt hangon, miközben azon töprengek, hogy mi lehet a hátsószándék emögött az egész mögött.
- A királyságotok semmiért. De ti igen. Nem éreztétek még sosem azt, a törvény csak megbilincsel titeket? Igazságot csak úgy lehet szolgáltatni, ha időnként bizonyos dolgokat...nos...mondjuk úgy megtartunk magunknak. Nincs igazam?
Lesz annyira naiv, hogy adjon nekünk még egy lehetőséget arra, hogy belülről tegyük tönkre őket, miután rájött, hogy kémek vagyunk? Hmm…tényleg naiv, vagy tud valamit, amit mi nem? Kérdésére zavartan sütöm le a szemem színjáték gyanánt, majd néhány másodperc gondolkodás után válaszolok.
- De igen.
- Ragyogó! - ugrik le a tetőről, egyenes elénk, mire társaim azonnal felvették a támadóállást. - A királyság le akarja nyomni a protestáns kutyákat, vagy mit tudom én hogy hívják, mi pedig igazságot akarunk szolgáltatni és megvédeni az ártatlanokat. A recept egyszerű. - mutat itt a várfal felé - Nem sok idő kell, hogy a déliek ismét itt teremjenek. Ez a város ha nem cserélt gazdát hatszor, egyszer se. Mit szólnál, ha azt mondanám, ha eljön az ostrom ideje, te véletlenül a kezedbe kapnád a mi csapaterveinket, és ezálltan pont találnátok egy kis kitérőt, ami egyenesen a déleikhez vezet majd titeket. A város a tiétek, téged hőssé avatnak, mi pedig gond nélkül eltűnhetünk, miközben menekítjük az ártatlan civileket, akiket aljas módon belekevertetek a harcba. Nem szép dolog, ejnye-ejnye... - lebegteti meg a mutatóujját.
Elgondolkozom. Miután odaérünk a déliekhez, egyszerűen a két csapat közé szorulva előbb minket mészárolnának le, majd a délieket. Ettől függetlenül azonban nekünk is meg van a lehetőségünk arra, hogy néhány egységgel odacsaljuk a délieket az ő menekülő útvonalukhoz, és ugyanazt a taktikát alkalmazva, mint ők, két legyet üssünk egycsapásra...vagy ezer más mód még, amivel ők jöhetnek ki rosszul ebből a cseréből. Annak ellenére, hogy élni fogok az ajánlattal, nem szabad könnyen beadnom a derekamat, hiszen az feltűnő lenne.
- Eddig nem volt erre szükségetek...most miért mennétek bele abba, hogy északé legyen egy város, a felszabadítása helyett? - érdeklődöm.
- Felszabadítani? Mi nem szabadítunk fel várost. Mi nem vagyunk ország. Mi csak segítünk azokon, akik rászorulnak. - felelte Delta kurtán - Persze a hajóinkat is megkapjátok, amik most a kikötőben horgonyoznak. Hibátlan utánpótlás-vonal. Cserébe pedig csak egy dolgot kérek. - mutatott az egyik magasabb ház tetejére, úgy nagyjából háromszáz méterre, melynek tetején egy szélkakas díszelgett - Fogd a puskádat és lődd azt nekem le...kétszer, gyorsan egymás után, rühellem a fejét.
Ahogy a szemébe nézek, látom a zavarodottságot – ez egy egyszerű őrült, aki hatalmat kapott.
- Hány városon akartok még segíteni? Hová mentek Joanesburg után? - teszem fel az utolsó kérdésemet, majd szép lassan leveszem a vállamról a Gungnirt. Nem sietek, nem akarom hogy támadásnak érezze, és az időt is húzni akarom.
- Ki tudja...erről kérdezz meg valaki mást. Csak annyit tudok, hogyha később még összefutunk, akkor köthetünk hasonló...gyümölcsöző alkukat...áh, jut is eszembe, nem kell most döntenétek. Elég csak akkor, ha már itt van az ideje. Nem követelem, hogy most rögtön csináld meg...ugye milyen kedves vagyok? - vigyorodik el. Az előző találkozásunk alatt még nem volt ennyire őrült… - De ha akarok kifizetheted előre...
- Meglepsz. - vigyorgok vissza kelletlenül, majd visszateszem a fegyvert a köpenyem alá, ahonnan elővettem. - A kakas lelövése lesz az alkunk pecsétje. Továbbra is rejtőzködnünk kell? - kérdezem, óvatosan érdeklődve afelől is, hogy a felettesei vajon tudnak-e erről.
- Eddig sem kellett volna. Nem vagytok az ellenségeink. Na vizslát, bogaraim. Ha keresnétek, csak mondjátok azt bármelyik társunknak, hogy "Deltával akarok beszélni" és ott termek...oké, talán nem azonnal. Na csááá… - köszönt el dalolászva, majd széttárt karokkal elkezdett rohanni az egyik utcában. Ez teljesen őrült.
Megkönnyebbülök mikor végre itt hagy minket.
- Te…tényleg beleakarsz menni?
- Ti kihagynátok egy ilyen alkalmat, hogy dicsőséget szerezzünk magunknak? - kérdezem, ám közben komor arccal, hevesen rázom a fejem. Még egyszer nem vernek át ezek a mocskok, még ha semmi jelét is nem láttuk a kis dögjeiknek, előhúzom a füstölőt, és megnyújtva lengetem körbe magunk körül, hogy biztosra menjek, ezúttal nem hallgatóznak, ám ezúttal semmi jele nincs kémkedésnek.
- Nem csak ez aggaszt. Ezeknek a rohadékoknak taktikáik vannak. Tudják, hogyan kell úgy keverni a kártyák, hogy ők jöjjenek ki belőle jól. De a puskához nem értenek, nem tudnak vele mit kezdeni. Azért gondolkozok, miért pont azt kérte, lőj egyet célba...?
Beoltom és elrakom a füstölőt és elrakom, majd immár nyíltan szólalok meg.
- Ez egy nagyon jó kérdés...talán arra kíváncsi képesek lennénk e puskákkal megölni őket...talán azt akarja, hogy megtanítsuk nekik a használatát? - gondolkodom hangosan. - A menekülési útvonalukhoz akarom csalni a délieket, és ugyanazzal a módszerrel győzni mint ők: a csata hevében mindkét féllel végezni.
- Ennek van értelme. Amikor ellenük harcoltam, a puska elől mindig fedezékbe húzódtak. Féltek tőle, nem ismerték, csak tudták mit lehet vele elérni. De amikor kardot rántottam, azonnal úgy álltak fel, hogy egy kardforgató minél nagyobb hátrányban legyen.
Hum elismerően bólogat.
- Ez egy remek terv. Ellenük használnia saját fegyverüket...mert ez csapda. Szinte biztos, hogy az.
Bántam ugyan hogy ennyire részletesen beavattam őket a tervembe, hiszen fennáll az árulás esélye, de valahogy rákellett vennem őket, hogy bizzanak bennem és abban amit csinálni akarok - máskülönben talán azért szúrnának hátba, hogy ne enyém legyen a dicsőség. Nem érkezek válaszolni társaim szavaira amikor megfájdul a fejem. Démon, nem is gyenge. A kikötőnél. Ki érkezhet még?
- A kikötőhöz kell mennünk. - indulok válaszra sem várva. Véletlen? Ugyan, egy ekkore hatalmú démon nem állít be sehová a puszta szerencsénknek hála.
Bármennyire is sietek, nem feledkezem meg az óvatosságról, főleg ahogyan a kikötőhöz közelítünk, úgy próbálok meg egyre jobban és jobban rejtve maradni.
A kikötőbe érve hatalmas tömeg fogad minket. Emberek voltak ott, átlagos emberek, illetve kultisták, akik fehér kendőt viseltek. Egy hajó állt a parton, s pár alak szállt le róla.
Közülük kettő keltette fel az érdeklődésemet. Az egyikük egy magas, szőke hajú vámpír volt, hegyes fülekkel, elegáns ruhákban, fehér kendővel a csuklóján. Oldalán egy párbajtőr lógott. Ahogy lelépett a padlóról nyájasan mosolygott, mire az odacsődült tömeg még nagyobb éljenzésben tört ki. Mindenki csak azt ordíbálta "Sokáig éljen Alfa mester!". Az illetőnek brutális kisugárzása volt, elég volt csak ránéznem, a szívembe szúrt és próbált magához húzni. Magához akar húzni, mert a szárnya alatt biztonságban leszek. Nem. Ellenállok, még ha nehéz is. Az aurája azonban valami elképesztő volt. Látszott rajta, hogy nem erőlködik, mégis szinte teljesen elnyomta a mellette álló démonét.
Hogy tettek ezek ekkora erőre szert? A vámpír egy Neulander volt, nem vitás, a démon pedig a ruhái és eddigi tapasztalataim alapján egy csábdémon. Hány déli, vagy északi katona kell ahhoz, hogy akár ezzel a kettővel elbírjunk? Hála a tömegnek, nem okoz problémát a rejtőzködés, nem is tágítok a helyemről, talán szólni kívánnak a néphez – és valóban. Megáll a kiszállás után, majd fennhangon kezd beszélni.
- Omega mester szólott. Hála az újabb hajónyi ellátmánynak akár hetekig gond nélkül élhetünk városunk falai közt. Most menjetek, a dicsőségben fürdeni nekem nincs jogom. Nem amíg nem lett ez a város újra a világszál, mely hajdanán volt.
A tömeg ismét éljenezte. "Micsoda vizét. És még szerény is. Nem száll el magától!" majd mindenki ment tovább tenni a dolgát. Nagyon jól értett a retorikához, ahogy az egy Neulandertől elvárható. Alfa ezután beszélt a mellette álló démonnal, majd kettéváltak. Alfa és a kultista bérencei elindultak a városháza felé, a démon pedig egy másik irányba a fal felé. Éppenséggel az erőd is arra volt.
Veszélyes bármelyiket is követnem, de anélkül nem tudok meg semmit. A városházán nincs dolgom, ám az erőd felé tartó démon...a tisztet akarja kihallgatni? A Neulandernek sem lenne nehéz rávenni a beszédre, ám egy csábdémonnak még inkább gyerekjáték. Ha a feltételezésem igaz, úgy valóban tud valamit az a tiszt, amire szükségük van. A démont kezdem el követni. Nagy valószínűséggel az erődön kívül nincs semmi érdekes számára arra felé, így nem kockáztatok, és viszonylag távolról követem, hogy kevesebb legyen a lebukás esélye.

Felhasználó profiljának megtekintése

55Küldetés: Ludum finita est... - Page 3 Empty Re: Küldetés: Ludum finita est... on Vas. Nov. 04, 2018 2:09 pm

Kristin Dalgaard

Kristin Dalgaard
Keresztes Lovag
Keresztes Lovag
A csönd nehéz lepelként telepedett ránk és szinte úgy éreztem fuldoklom alatta. Mégis nehéz volt megmozdítani az ajkaimat, a gondolataim kínkeserves lassúsággal találtak csak utat a félelem között.
Máris lelepleződtünk volna?
- Ez... Ez nekünk szól, vagy...?
Ostoba kérdés volt, nem volt egyetlen más lehetőség sem adódott, amely felmentett volna minket a fenyegetés terhe alól. Kinek üzenhettek volna egy misekönyvben? Egy szertartási iratban, amelyet ráadásul csak a miséző pap – jelen esetben annak kontár helyettese – lát? Andromeda kisasszony közelebb hajolt az üzenethez, aranyszín szemei tüzetesen vizsgáltak végig minden kacskaringót a betűk között, mintha olyan tudást keresett volna, amely csak az ő félangyali fenségének mutakozott meg.
- Mi lesz ma este?
- Nem tudom. - felelt Gloria nővér, noha bizonytalan volt, hogy voltaképpen melyikünk kérdésére. Talán mindkettőre.
- De az óvatosság nem árt. Én nem hiszem, hogy szeretnék ezek után lefeküdni.
Arael közelebb lépett, mi pedig reménykedően néztünk rá. Végülis ő volt a csapat nem hivatalos műveleti tisztje, aki a feladatot körvonalazta számunkra, minden esély meg volt rá, hogy volt valami terve.
- Talán inkább amíg itt vagyunk...este előtt kéne végezzünk mindennel? - javasolta óvatosan, de bizonytalan hangja elárulta mennyire tartotta valószínűnek. Sajnos egyet kellett értenem vele.
- Az lehetetlen. - sóhajtottam fel. - Úgy tűnik az egész város az ellenségünk, viperák vermében járunk. Egyetlen elhamarkodott lépés a halálunkat is jelentheti.
Andromeda kisasszony felemelkedett a papír vizsgálatából, szemeinek kérlelhetetlen bírálatát a másik félangyalra fordítva.
- Hová ment a papnő? - kérdezte. Gloria nővér eközben szürke ruhájának egyik zsebébe rejtette a fenyegetést, a misekönyvet pedig visszatette az őt megillető helyére az ambón.
- Ez az egyetlen nyomunk. - tette hozzá magyarázatképp, noha senki nem ellenkezett. Szerencsére legalább ő a kétkezi oldalán fogta meg a dolgot, ami valamelyest megnyugtatott.
Arael a templom oldala felé mutatott.
- Innen nem túl messze, alig két utcányira egy kis házba láttam bemenni. Sima lakóháznak tűnt innen, olyasmi, amiket a városokban építenek.
Néhány éve meglepődtem volna a különös fogalmazáson, de azóta eleget tanultam a nefilimek különös nomád szokásairól, hogy megértsem – nekik a házaink falai és cseréptetői voltak különösek.
- Láttál valakit még a házban vagy körülötte? - kérdeztem a félangyaltól.
- Pár járókelőt, de innen egyik sem látszott veszélyesnek.
Leültem egy padra, ujjaimat összefontam és az állam alá támasztottam. A kultisták legnagyobb veszélye megjelenésük óta a rejtőzködési képességeikben rejlett – sosem lehetett tudni, hogy az idegen vándor, a kedves szomszéd vagy a tulajdon testvére volt mélységi fenevadak híve valakinek. Az viszont elég egyértelművé vált, hogy a helyiek nem igazán titkolják a jelenlétüket, így Arael figyelő szemei elől sem rejtőzködhettek volna.
- Ha jól sejtem Andromeda kisasszony a direkt megközelítést tartja a legcélravezetőbbnek. Viszont ha nem sikerül elérnünk, ami akarunk úgy nagyon könnyen véget érhet számunkra a dolog.
Szinte egyértelműnek tűnt a következő lépés, de éppen ezért féltem tőle. Ami ennyire egyfelé mutatott, az csak előre eltervezett lehetett. És nem tudtam, hogy az Úr tervezte el – vagy az ellenségeink.
- Lelepleződhetünk...? - rezzent össze Andromeda kisasszony, folyékony arany szemeit az apáca felé fordítva. Gloria nővér összeérintette az ujjait, mint a feddés mikéntjén gondolkodó püspökök és okos szemei elgondolkodva jártak fel-alá.
- Nem tudjuk hányan vannak bent. De úgy tűnik itt a kultisták annyira a mindennapok részei, hogy azt se tudom hogy kéne nekifognunk a feladatnak. - tárta szét végül a karjait megadóan.
- A feladatunk az, hogy meghatározzuk az erejüket. - Szórakozottan elkaptam egy hajtincsemet, amelyik elszabadult a praktikus kontyból és csavargatni kezdtem. Domitius nagymester mindig azt mondta, ha akadály elé állít az Úr jobb visszamenni oda, amit még tudunk. Onnan talán minden világos lesz. - De az nem megy úgy, ha csak a felszínt kapargatjuk. Valahogy a vezetőikhez kell jutnunk.
Andromeda kisasszony szórakozottan, öntudatlanul utánozta le a mozdulataimat, mintha tükörben állt volna, aztán hirtelen lelkesedés tört rá.
- Kristin Angelika, te előre látod a végkimeneteleket!
Gloria nővér meglepetten pislogott, aztán haloványkék szemei elkerekedve fordultak felém.
- Tényleg? Hogyan?
- Ez egy elég ritka adottság. - csatlakozott Arael is, én pedig zavaromban éreztem, hogy kezd elpirulni a fülem hegye. - A mi klánunkban talán két ember birtokol valami ehhez hasonlót...sajnos én nem vagyok köztük.
Jól tudtam mire gondolt a nefilim – Haniel angyal erejére. Noha többet látott bele, mint a valóság volt.
- A lehetőségeket látom előre, de azokat is csak lépésenként.
Láthatóan a nővéreket nem elégítette ki ez az egyszerű pontosítás, így beletörődve a ki nem érdemelt figyelembe felsóhajtottam és előhúztam az ingem alól Weißdorf város ajándékát, a Jégkeresztet.
- Azt hiszem javunkra válhat, ha tisztában vannak azzal, mire vagyok képes.
Alázatot erőltettem az arcomra és a homlokomhoz érintettem az apró feszületet, imához hunyva le a szemem. Konrad azt mondta az ima nem a szavakon múlik és nagy szerencsémre nem is a latinon. Egy forró sóhaj, egy őszinte könnycsepp is lehetett ima – vagy egy tettre kész, elszánt fejbiccentés.
Neked, Uram!
- Képzelőerő angyala, Haniel.
A képzeletem megiramodott, ahogy az emberek lelkében lakó benső világ patrónusának ereje magával ragadott. Láttam magam, ahogyan felpattanok és Arael felé lépek, árnyjátékként az álla felé lendítve az öklömet. A félangyal hátralépett és buzogányát lendítette felém, azonban ahogy a fegyver eltalált volna a kép szétszakadt. Újfent felálltam és lendítettem, ezúttal a pajzsommal védve magam a válaszcsapástól, az azonban sikeresebb volt, mint vártam. A nefilim keze megremegett és lehullott, bizonytalanabbul tartva a fegyvert. Haniel ereje visszaragadott harmadszorra is, így újra nekiiramodtam. Ezúttal még rövidebbre hagytam az ütést, a pajzsomra figyeltem és amint a buzogány lecsapott és lepattant volna szabad kezemmel kinyúltam felé, piruettel magamhoz ragadva a félangyal fegyverét, aki erre esetlenül, puszta kezével próbált megtaszítani.
Kinyitottam a szemem. Az angyal ereje véget ért.
A nefilim férfi nem számított a támadásra, meglepettsége olyan életszerűen terült szét az arcán, amelyet én képtelen voltam magam elé vetíteni. Ütni készültem, amire hasonlóképp tért ki, mint ahogy elképzeltem és buzogányt rántott. A fegyver lecsapott, találkozva a pajzsom kemény lapjával, Arael karja pedig lehullott. Érte nyúltam, megragadva a buzogány nyelének közepét és fordulattal kitéptem a napbarnított, égi csodálatosságot hordozó ujjak közül – ekkor a valóság megcáfolta a képzeletem. Arael arcán felragyogott az a harcra kész, szenvedélyes ábrázat, amivel fogadott minket, lökés helyett viszont az öklét nyújtotta elő, s egy erőteljes, célzott ütést lendített a homlokom felé. Alig egy harántujjnyira állt meg a csapás az arcomtól, egyedül a szele csapott meg.
Egy dobással megfordítottam a kezemben a buzogányt és a fejénél fogva a nyelét nyújtottam a félangyal felé.
- Ha jól gondolom te egy harcos vagy, Arael. Egy harcos pedig nem bízik senkiben, míg meg nem tapasztalta hogyan is küzd. - Legalább is ez volt az első benyomásom. A próféta határozottnak, parázslónak tűnt, olyan harcosnak, aki nem veti meg az erőt de nem is keresi. - Amennyiben megsértettelek, úgy mélységesen sajnálom. De azt hiszem nem hagytam több kérdést. Haniel a belső világok és képzelőerő angyala. El tudom képzelni a következő pár lépésemet, de csak bizonyos távolságig. Ha nem tudok semmit az ellenfélről úgy a képzeletem tévútra is vezethet - ahogyan most is majdnem. Azt az ütést nem láttam jönni, ha Arael le akart volna sújtani rám elég lett volna kissé közelebb lépnie.
Visszahátráltam a padhoz és leroskadtam, próbálva a hirtelen támadt tüzet legyőzni a tagjaimban. Andromeda kisasszony hasonló feszes tartásban várakozott, égi lándzsáját várakozóan kézközelben tartva. Szinte mosolyogni támadt kedvem az őszinte bizalmon, amelyet a félangyal felém mutatott. Ha őrületből, ok nélkül sújtottam volna le Araelra ő akkor is követett volna. A bűnbe.
- Bámulatos. - nyugtázta Gloria nővér, noha kétségeim voltak egy harchoz nem szokott apáca milyen mélységekben látta meg a rövid mozdulatsor mögött rejlő titkot. - Viszont így valóban kénytelenek leszünk beépülni. Menjünk be a nő után kérjünk menedéket és segítséget hogy letelepdhessünk itt.
Arael nem szólt sokáig, csak nézett rám várakozóan. Nem féltem az ítéletét, de a bizonytalanság nyomasztott, még lélegzetemet is visszafojtottam.
- Tudod, sokban hasonlítunk. - vigyorodott el végül. - Én is jobban szeretem, ha a tetteim beszélnek magam helyett. Ami ezt illeti, nos...én és a húgom elég különösek vagyunk. Az égi vértjeink, a harcos lelkének megtestesülése nálunk önmagában szinte semmit sem ér. Hogy mégis képesek legyünk küzdeni, más fegyverekkel is megtanultunk bánni. Ezek közül az egyik az öklöm.
A nefilim elégedettnek tűnt, én pedig osztoztam benne vele ezúttal. Amit rá mondtam ítéletképp nem csak Araelre vonatkozott. Magamra is.
- Akkor, indulunk?
Bólintottam.
- Induljunk. Bár lehet ezúttal valaki rátermettebre bíznám a beszédet. - pillantottam Gloria nővérre és bocsánatkérően mosolyodtam el. Nem akartam veszélybe sodorni a feladatunkat az ostoba habogásommal, ahogy azt majdnem tettem is az álpapnő előtt. Nem arról volt szó, hogy ne tudtam volna hazudni – arról, hogy nem engedtem magamnak. A belém nevelt lovag még most, a halállal szemben is elém állt.
- Igyekezni fogok. - felelte az apáca, noha valami keserű szájízzel. Kegyetlen volt tőlem, hogy rá toltam a bűn felelősségét, de nem tehettem mást.
Az utca, amely felé Arael vezetett minket szűk volt, Joannesburg belvárosának egy látszólag jelentéktelen negyedében. Nem tűnt sem kényelmes nemesi villának, sem ördöngös szekták gyülekezőhelyének – de a mélységiek ereje épp ebben volt. Az utcákra árnyékot vetett a házak emeletéről kinyúló erkélyek fogazata, a nap végére elfáradt vagy épp elcsigázott emberek szinte velünk nem is foglalkozva rugaszkodtak neki a munka utolsó foszlányainak. Példamutató szorgalmuk lett volna, ha nem virít a karjukon a mélységi kultuszt fémjelző fehér kendő.
- Talán jobb lenne, ha te készenlétben maradnál. Ha bármi rosszul alakul odabent nem szeretnénk, hogy bárki kijusson és figyelmeztesse a kultusz vezetőit. - fordultam Arael felé, mielőtt beléptünk volna a papnő házába. A félangyal biccentett és hátat fordított nekünk, a ház sarkában foglalva el egy egyszerű őrhelyet, Gloria nővér pedig megigazította a ruháját és bekopogott. A kopogásra halk dobogás hallatszott, majd egy fémes, csörgő hang, mintha valaki egy jókora reteszt tolt volna odébb. Az ajtó kisvártatva kinyílt, a máguszekés papnő pedig fáradt arccal nézett ki a résen.
- Ki az?
Nem tudtam mit tehettem volna. Ha megszólalok, talán elébe vágok annak, amit Gloria nővér kigondolt, ha csak állok viszont a legkevésbé hihető menedékkérő voltam a Nordenflussnak ennek az oldalán. Pedig az épp egy nyíllövésre fojt tőlünk. Így úgy tettem, ahogy az árvák az éhség küszöbén – lemondtam még az életről is, a küszöb előtt roskadva térdre.
- Elnézést a zavarásért, nem tudtuk hogy ön az... Csak... Azt mondták itt segítenek. Szeretnénk menedéket kérni a városban.
A nő úgy látszik óvatosabb volt annál, hogy ne vegye észre a másodszori felbukkanásunk okozta egyértelmű csapdát, így sarkon fordult, becsapta az ajtót és dobogó léptekkel szaladt valahová.
- Arael! Menekülni próbál! - pattantam fel a térdelésből és teljes vállammal nekifeszülve belöktem az ajtót. - Andromeda kisasszony, kerülje meg a házat, hátha van hátsó kijárata! Gloria nővér, jöjjön velem!
A papnő egy emelet felé vezettek minket, a lépcső tisztán dobbant minden rohanó lépése nyomán. Nem volt túl jó erőben, ugyanakkor nem is viselt Jormungandr-t, mint én. Az emeleti szobában értük utol, egy erkély felé nyíló ajtó előtt, amelyet Arael szerencsére hamarabb ért el, mint a nő.
- A kegyelmes Isten egyháza nem utasít el segélykérőket. - csóváltam meg a fejem, miközben igyekeztem nyugodt lélegzetet erőltetni magamra.
- Ennyire nem voltunk ijesztők. - csatlakozott Gloria nővér is meglepő gúnnyal a hangjában. Noha magamat sem menthettem fel alóla, az apáca szavai úgy csattantak, mint egy ostrocsapás. - Én is félek az emberekkel beszélni mégis megerőltetem magam.
A papnő, aki inkább volt lány mint nő határozott tekintettel és a félelem legkisebb jele nélkül nézett vissza ránk.
- Ne próbáljatok megpuhítani. Pontosan tudom, milyen büntetést szab ki az egyház az eretnekekre. Eretnekekre. Nem kultistának mondta magát, csak hittagadónak. Ez a jelen helyzetben már bíztató kezdet volt.
- Ahogy mondtam, az Egyház nem utasít el segélykérőket. Sem bűnbánókat. Még most lehet bármelyik, csak döntsön jól.
- Nem tettem semmit, amit bánnom kéne. - jelentette ki makacsul a nő, amire csak felvontam egy szemöldökömet.
- Nem? Az egyházi szentségek kigúnyolása és az egyházi rend szentségének méltalan viselése nem számít annak?
Andromeda kisasszony, akit sajnálatos mód feleslegesen küldtem el a nő háza mögé eközben félangyali méltóságában sétált fel a lépcsőn és csatlakozott a társasághoz. Az álpapnő eközben gúnyosan felhorkant.
- Kigúnyolni? Van fogalmatok róla, mi tettem? Megmentettem a templomot attól, hogy az egyik itteni... az egyik ittenit tegyék meg igehirdetőnek. Elnézést, ha csak ennyire vagyok képes.
Elegem lett a félmondatok között megbúvó igazságokból és a titkolózó utalásokból. A válaszok ideje következett.
- Ki maga?
- Ha csak ennyiről van szó, akkor higgye el, tőlünk nem kell tartania. Az itteni helyzet meglehetősen... speciális. Segítsen nekünk és szemet hunyunk a dolog felett. - próbált a lelkére hatni Gloria nővér, de a nő nem adott sokat az ígéretére.
- Ezt írásban kérem...
Végül azonban úgy tűnt feladta a szélmalomharcot és megadóan sóhajtott.
- A nevem Rachel. A fővárosi máguskör varázslója vagyok. Egy barátom kérésére jöttem ide, aztán kötöttem ki a templomban.
- Miből gondolta, hogy futnia kell előlünk?
Eretnek, vagy kultista? Önfeláldozó híveknek, akik csupán a templom szentségét akarták megóvni nem volt szokása ajtót csapni egyháziak orrára.
- Mit kért a barát? - kérdezte a félangyal, de a kérdése láthatóan elsikkadt sokkal fontosabb dolgok között.
- Hogy miből? Azt hiszitek nem tudom, mit kap aki együttműködik ezekkel a...azt se tudom már lassan mifélékkel. Vagy talán nem azért vallattok engem olyan hevesen?
- Feleljen a kisasszonynak. Miért van itt? - szóltam rá ellenkezést nem tűrően – legalább is próbálva olyannak tűnni. Rachel kihívásnak vehette, ugyanis karjait széttárva nézett vissza.
- És ha nem? Csak rajta, felkészültem a legrosszabbra!
Ez egy végtelenül ostoba nő volt, aki úgy gondolta a halál a legutolsó menekvés. Éreztem, hogy a szemem mögött elpattan valami és Uriel tüze kigyulladt a szívemben.
- A kudarcra is felkészült? - Olyan hangosan beszéltem, amennyire mertem a kultisták fészkében. Gyáva volt, tagadó és megalkuvó, ha ezt választotta a küzdelem helyett. A halál nem oldott meg semmit, ha feladat elvégzetlen maradt – olyan igazság volt ez, amelyre nekem is hosszú évekig tartott ráébrednem. - Szembe fog nézni a barátjával, aki ide küldte úgy, hogy nem végezte el a feladatát?
- Nem, nem készült fel rá. Van két inkvizitor ismerősm, akikhez beajánlhatom, hogy megtudjuk amit akarunk. - Gloria nővér fáradtan dörzsölte meg a homlokát, lehunyt szemmel, sötéten ejtve ki a szavakat. Őszintén meglepődtem az apácából áradó hideg fenygetéstől és kezdtem úgy érezni több van ebben a nőben, mint ami elsőre látszott.
Valami hideg.
- Mondja el amit tudni akarnak, utána segítsen nekünk a kultistákkal, közben mi segítünk a maga ügyében. Ha nem látja be hogy ez azegyetlen esélye, akkor ön végtelenül ostoba és nem érdemli meg, hogy a mágusok egyáltalán szóba álljanak magával.
Az álpapnő szemöldöke megremegett az idegességtől.
- A barátom? A barátom meghalt. Ez történik azokkal, akik olyanba ütik az orrukat, amibe nem kéne. És semmi kedvem sincs találkozni vele.
Tehát végeredményben csak gyáva volt.
- A világ összes kezdő útonállója és macskajancsi banditája ezt ismételgeti. Elárulom, hogy még soha senki nem fordult ettől vissza. Maga egyértelműen nem kultista, miért állna melléjük?
Úgy tűnt ha más nem, legalább összezavarni sikerült Rachelt. A lány vett egy mély, tétova lélegzetet, aztán beszélni kezdett.
- Tettem egy ígéretet. A barátom, és egyben a tanárom, aki itt volt Joanesburg plébánosa. Ő tanított meg engem és pár régi ismerősömet a mágia alapjaira. Hosszú évekig nem láttam, de aztán kaptam tőle egy levelet. Egy veszélyről számolt be, egy rettentő veszélyről, ami az ittenieket fenyegeti. Meg akarta védeni az embereket, hogy ne tudják őket bántani. Azt kérte, jöjjek ide és segítsek neki kitalálni valami. De mire ideértem már csak hűlt helyét találtam neki. Aztán amikor megtudtam mi történt, jelentkeztem igehirdetőnek. Tudták, hogy nem vagyok pap, azért adták nekem a tisztséget. Így legalább a templomban nem fogják a kóros eszméiket hirdetni…
A szeme sarkából kibuggyanó könnycseppre végképp elveszítettem a türelmem. Nem, nem fogja a jelenlétemben senki sajnáltatni magát.
- Akkor itt az ideje összeszednie magát és visszavágni. - léptem oda hozzá, határozottan megragadva a vállát. - Mi azért jöttünk, hogy kitakarítsuk innen a kultistákat. Ha teljesíteni akarja a volt mestere kérését nem talál jobb alkalmat.
A nő kis ideig gondolkozott rajta. Aztán bólintott.
- Rendben van. Segítek, egy feltétellel. Hagyjatok ki ebből. Elmondok mindent, amit tudok, de nem akarok harcolni velük. Én...így sem kellett sok, hogy meggyilkoljanak, nem akarok meghalni.
A jámborság erény volt, a halálfélelem pedig bölcs. De egyik sem segített most.
- Én is így gondoltam. Elmondod amit tudsz, aztán felszállsz egy bárkára ami kivisz a városból és vissza sem nézel. Megfelel?
- Jól van...akkor segítek. Üljetek...le - egyezet bele a szobájának ágya felé mutatva. - Elmondok mindent, amit a szektáról megtudtam.


_________________
"I'm a scythe in a field full of briar"

Kényelmi linkek:
Adatlap
Kovácsműhely
Felhasználó profiljának megtekintése

56Küldetés: Ludum finita est... - Page 3 Empty Re: Küldetés: Ludum finita est... on Vas. Nov. 04, 2018 6:24 pm

Kristin Dalgaard

Kristin Dalgaard
Keresztes Lovag
Keresztes Lovag
Rachel a varázstudók óvatosságával rendezett el mindent a szobájában, mielőtt mesélni kezdett volna. Az ajtót gondosan bezárta, az ablakot elfüggönyözte, de a teljes biztonság kedvéért úgy ült le az ágyára, hogy anélkül se lehessen rálátnia senkinek.
- Nincs sok időnk. Minden nap, nagyjából egy órával a mise után elküldik ide az egyik...azt se tudom mi, valami apró lény nyálkás tagokkal. Jön megnézni, hogy nem csinálok-e valami különöset. Egyelőre azt hiszik, még nem fedeztem fel a dögöt.
A batyuja rejtekéből egy jókora papírtekercset húzott elő és kitekerte az ágyra, aztán valahonnan, szinte a semmiből pennát és tintát ragadott és rajzolni kezdett. Igaza lehetett Konradnak, amikor azt mondta, hogy a mágusok szinte növesztik a rengeteg tollat, amit a könyveikhez elhasználnak.
- A legnevetségesebb, hogy alig próbálnak a titkaik közül valamit elfedni. Mintha direkt azt akarnák, hogy valaki elkezdjen nyomozni utánuk... - magyarázta a nő, miközben gyors, széles mozdulatokkal felskiccelte a Nordenfluss és Joannesburg nagyon kancsal mód nézve is stilizált mását a papírra.
- Amit most láttok, egy bukott angyalt imádó szekta. Nem tudom, hallottatok-e már róluk. Eléggé elmaszkírozták magukat, de elemükben nem változtak: hitük töretlen, készek az életüket is feláldozni. A bukottat, aki mögöttük áll hívják Omegának. Úgy látszik maguknak adták ezeket a neveket. Ahogyan láttam, nem is nagyon titkolják, hogy miféle szerzetek, szinte büszkék rá. Mintha nem is vennék magukat egy kalap alá a többi kultistával.
Ezután a körre mutatott, ami a várost volt hivatott szimbolizálni.
- Egyelőre csak egy részük tartózkodik a városban. Négy nagyobb csoportra oszolva járják a frontvonalat, hogy ha bajba jutnánka könnyebben el tudjanak menekülni. A négy csoportot négy  parancsnok vezeti, akik a mesterükhöz hasonló álnevet használnak: Alfa, Béta, Gamma és Delta. Elég ijesztő belegondolni, hogy ezeket bárkinek elmondják, ha úgy adódik. Toboroznak minden városban, ahol járnak, akkor kezdenek el mindenféle mesebeli nótákkal fűszerezett mesét mondani magukról.
- Mikor jelentek meg először? - kérdeztem, amire a mágusnő elgondolkozott.
- Ezt én sem tudom pontosan. Az első pletykákat még a városban hallottam egy szabadcsapatról, akik utánpótlás-vonalakat fosztanak ki és nem tudnak sehogy sem a nyomukra lelni. Úgy mondták olyan volt, mintha beleláttak volna az áldozataik fejébe. Azt hiszem ők voltak. Itt a városban már lassan egy hete.
- És az emberek itt? Mind... tagok? - kérdezte óvatosan Andromeda kisasszony, küszködve a kifejezésekkel. Rachel viszont mintha megkönnyebbült volna a kérdéstől.
- Igen, de nem mind kaptak erőt ettől a "földre szállt angyaltól". Vannak akik csak simán beálltak közéjük, anélkül, hogy rituálés szerződéssel pecsételnék meg. Szoktak csinálni az általuk "kiválasztott"-nak nevezettekkel egy furcsa rituálés. Aki anélkül tudja teljesíteni, hogy elájulna közben, az megkapja a bukott angyal erejének egy részét. Ezt...általában titokban végzik. - tette hozzá a végét kicsit félénken. Valamit titkolt, de egyelőre sejtésem sem volt, hogy mit és mennyire fontosat.
- Milyen meséket mondanak magukról?
Gloria nővér kérdése volt a legpraktikusabb. Végérvényesen arról szólt a feladatunk, hogy megbizonyosodjunk a kultusz erejéről, ehhez pedig valahonnan el kellett indulnunk.
- Azt hiszem azt, hogy ők lesznek Veronia megmentői. Legendás csatákról dalolnak, legyőzhetetlen harcosaikról, az angyal áldásról, amivel az elmondásuk szerint emberfeletti képességekre tesznek szert. És hogy ezzel kiállnak azokért, akiket a két királyság magára hagyott. Azt mondják fehér zászló alatt harcolnak. Mert ez a zászló tartozik azokhoz, akikért kardot rántanak.
Rachel újra kézbe vette a lúdtollat és finoman hozzákoppintotta a rajzához, hogy arrafelé terelje a figyelmünket.
- A város gyakorlatilag ők irányítják. A királysághoz tartozó katona egy szál sincs itt, minddel végeztek. Az utakat is felügyelik, védik az arra járókat a banditáktól és megritkítják a megvadult állatokat is. Felelőtlenek és nem gondolnak arra, hogy bárki ártani akarna nekik. Szerintem ha kardot rántanátok rájuk is csak egy vidám köszöntést kapnátok. Viszont van három épület, amit különösen szigorúan őriznek. Az első a városháza. A másik a nagy magtár és a hozzá épített harangtorony. A harmadik pedig az egyik fegyvertár.
Ahogy beszélt az épületek négyszögei sorban felkerültek a lapra, a fogaim pedig dühösen csikordultak meg. Védik az utazókat. Banditákat űznek el. Vadakkal számolnak le. Ez a kultusz eddig többet tett az emberekért, mint az Egyház. A Veroniai Kegyelmes Isten kiválasztottjait csak az érdekelte, hogyan pusztíthatja el az ellenségeit.
Nem kételkedhettem. Most nem. Túl közel voltunk a tűzhöz, a viperák már a nykaunk köré fonták ronda gyűrűiket és elég volt egyetlen rossz lépés, hogy a fogaik és belénk vájjanak.
Mégis egyetlen kérdés zengett bennem újra és újra – miért?
- Azt mondta, hogy négy vezetőjük van, az óterrai görög bölcsek ábécéjét idézve, de csak az egyikük van itt. - kezdtem elgondolkdova, hogy a saját lelkem lenyugtassam. Ha nem tudod mit kell tenned ajánld magad az Úr kezébe és tedd, amit ő sugall neked. Az Úr pedig azt sugallta, hogy mélységi fenevadak még nem tettek szívjóságból semmit. - Tehát ha sikerül is itt elpusztítanunk, a másik három megneszeli és menekülőre fogja. Vagyis fel kell készülnünk erre a lehetőségre, élve elfognunk az itteni vezetőt és rávenni, hogy mondjon el mindent a kultuszukról. Egyetlen bukott angyal sem akart még Veronia megmentője lenni, az Úr nem hiába büntette meg őket. Ez az Omega, aki Krisztus teljességének nevével csúfolódik is elkövetett valamit, amiért börtönbe vetették.
- Mi van bennük? – kérdezte Andromeda kisasszony az épületekre értve, Rachel azonban félreértette a kérdést.
- Omega...akarom mondani Medkoksh, a mélységi egyik adottsága, hogy képes a testének egy részét átadni a szolgáinak. Azzal tudnak emberfeletti erőhöz jutni.
Sosem tudtam, hogy hogyan kapják az erőt a bukottak szolgái. Ezeddig úgy képzeltem ugyanúgy, ahogyan az Úr ajándékoz meg minket, pusztán a hitünkért, de a valóság ennél kegyetlenebb és förtelmesebb volt.
- Valamiért kell nekik egy bázis, és kell lennie valaminek a három épületben. Kérdés, hogy hozzátartozik-e a feladatunkhoz a szabotálásuk. A feladatunk az információ szerzés volt, és az megvan, hála Rachelnek. - válaszolt a nefilimnek Gloria nővér, Arael pedig elégedett vigyorral bólintott.
- Bizony meg. Még a feltételezett gyenge pontjaik is. - A nefilim egy papírt mutatott fel, amire eddig vélhetően nagy szorgalommal írt fel mindent, amit hasznosnak talált. - Talán meg kéne ejteni most rögtön a levél elküldését?
Arael, Gloria nőbér, még Andromeda kisasszony is várakozóan nézett rám.
- Még nem tudjuk mennyire erősek. - ráztam meg a fejem. - Azt viszont pontosan tudom, mit fog az inkvizíció csinálni a városokkal, akik önként, hálálkozva hódoltak be egy mélységinek. Talán óvatosan kellene eljárnunk, türelemmel. - feleltem Araelnek, igyekezve kizárni az elmémből a lángoló Hellenburg képét. Több város nem válik ártatlanok máglyájává, ameddig én élek. - Azt tudja, hol van az itteni vezető? Illetve, hogy hogyan nevezi magát? - fordulta Rachel felé.
- Ennek a csapatnak a vezetője Gamma, egy vörös hajú tünde nő. Két napja elhagyta a várost, szóval nem tudom, azóta visszatért-e. Általában a városházás szokott találkozókat lebonyolítani. Csak nem azt tervezitek, hogy lázadást szíttok ellenük?
Nem, egyáltalán nem terveztem. Ez egy alattomos, lovaghoz nem méltó lépés volt, olyanok ellen, akiket igazabbnak éreztem magamnál. De nem volt választásom.
- Mi alapján választják ki, kibe kerüljön Medkoksh? - kérdezte Andromeda kisasszony, Rachel azonban megcsóválta a fejét.
- Valami rendszerük biztos van rá, de én sem tudom. Egyszer megpróbáltam kideríteni, de csak annyit értem el, hogy majdnem feldobtam a talpam. Azóta óvatosabb vagyok.
- Eredetileg nem, de most, hogy mondja... - utaltam a lázadásra, szinte a nyelvemen forgatva az ízét. Nem kellene ezt tennem. Nem éreztem sem jónak, sem helyesnek. De döntenem kellett, hogy kiállok az Anyaszentegyház erényei mellett, vagy a két szememnek hiszek és elfogadom, hogy a kultisták tesznek jót a néppel. Az előbbit választottam. - Ha lenne egy város, amely keményebb, nyakasabb lenne a többinél, vagy riválisuk támadna akkor kénytelenek lennének nagyobb erőket is ideterelni. Akkor pedig egyetlen csapással véget vethetnénk nekik. - mosolygotam rá sokatmondóan Araelre, aztán felsóhajtottam. - Csak ezt könnyebb mondani, mint...
És akkor megéreztem. Semmihez nem hasonlítható borzongás, mint egy tovatűnt betegség emléke, egy láz kísértete a koponyámban.
- Démon.
Az aura daemonium, a kárhozott lelkeket körülvevő gonosz levegő közel járt, és egyre csak közeledett. A falhoz lapultam az ajtó mellett, miközben biccentettem Gloria nővérnek és Andromeda kisasszonynak,h ogy tegyenek hasonlóan.
- Nos, talán egy valaki van, akire számíthattok. Volt egy főtiszt, akit most fogolyként őriznek a fal melletti kis erődben. Nem tudom miért hagyták életben, de ott raboskodik. Talán ő tud segíteni. - magyarázta naívan Rachel, mintha mi sem történt volna. Fontos részlet volt, ugyanakkor rossz időben. - Dicsekedtek vele, hogy még a démonok is beálltak közéjük...talán tényleg így van. - tette hozzá, látva a harckészültséget.
Ekkor az aura elérte a házat. A démon pedig bekopogott.
Gyanakodva vontam össze a szemöldököm, aztán a varázslónőre néztem, aki csak bizonytalanul bámult vissza rám.
- Kinyissam?
- Hívja be. - bólintottam, miközben nagyon halkan kivontam a kardomat. Andromeda kisasszony és Gloria nővér szintén bólintottak, így Rachel lesétált az emeletről és a hangokból ítélve ajtót nyitott.
- Tessék. - köszöntötte az érkezőt a lány.
Az ajtó túloldaláról egy erősen érces, kissé komor hang szűrődött fel.
- Áh, Rachel. Csak jöttem beköszönni.
- Te...tudod a nevem? Találkoztunk már?
Az, hogy az álpapnő is meglepődött megnyugtató volt. Ha nem ismerte a démont, úgy még fennállt a lehetőség, hogy nem vert át minket.
- Nem, de tudom a neved. Szerettem volna meggyőzödni, hogy minden úgy megy, ahogyan utasítottunk.
Tehát valóban kultista volt.
- Természetesen. - vágta rá hezitálás nélkül. Egész jól tudott hazudni, nálam legalább is biztosan jobban.
- Arael. - szóltam halkan a félangyal felé. - Ha leereszkedsz az erkélyen be tudod keríteni?
Andromeda kisasszony aranyszínű szemei szinte magukhoz ragadták a tekintetem, miközben fejével az ajtó felé biccentett. Mély levegőt vettem, és megráztam a fejem. Még nem.
Arael bólintott és megindult az erkélyre kifelé.
- Alfa mester kérte, hogy nézzek el ide. Nagyon fontos, hogy az elkövetkező napokban semmi kiszámíthatatlan ne történjen. - folytatta a démon odalent.
Alfa. Rachel szerint az itteni vezetőt Gammának nevezték – vagyis hamarabb gyűlt össze a fejünk felett a kultisták viharfelhője, mint azt remélni mertem. Épp csak a mennykövekkel kellett vigyáznunk.
- Értem... - felelte bizonytalanul a mágusnő. - Nem lesz semmilyen hiba.
- Ajánlom is. Akkor én most megyek. Áh, igaz is, adja át üdvözletem a kedves félangyaloknak odafent. - zárta le a beszélgetést a démon, mintegy elengedve az eddig kifeszített íjideget.
A nyíl pedig pontosan szíven talált.
- Változott a terv… - szóltam fogcsikorgatva az erkélyre kiérő Arael után. - Kövesd merre indul. Talán elvezet minket Alfához.
Andromeda kisasszony nefilim hevessége eddig bírta a tétlen várakozást. Népének nevét hallva előlépett a fal takarásából és leindult a lépcsőn, én pedig meg sem próbáltam megállítani. Egy magát elhatározott félangyalt amúgy sem lehetett. Az volt a fontos, hogy én és az apáca rejtve maradjunk, ha már minket nem fedezett fel a bűnöket halmozó démonkultista.
- Üdvözletem. Gyorsan leértél. - szólította meg gúnyosan az elé lépő félangyalt.
- Nem félsz tőlünk... – szólította meg Andromeda kisasszony a maga réveteg, imában elveszett elmélkedő hangján. - Se tőlem, se a társamtól. Vagy csak elbíztad magad.
Rövid szünet és léptek hangja következett.
- Kellemes az illatod. - mondta a démon, én pedig tajtékzó haraggal szorítottam ökölbe a kezem, ahogyan elképzeltem az átkozottat, amint tiszteletlenül közel lép a nefilimhez. - Higgadt és megfontolt.
A démonlég olyan erővel vett körbe, mint még soha. Szinte fojtogatott, a torkomat markolta és hideg ujjakkal karmolta végig a bordáimat, míg remegő kezekkel elő nem kerestem a zekém alól a Jégkeresztet. Pater mei, kyrie eleison.
- Megkérdezhetem, miért jöttetek ebbe a városba, kedves...elnézést, még be sem mutatkoztunk? - duruzsolta a démon szinte énekelve.
- Androméda. - a félangyal válasza nyugodt volt, mintha  ahangokat is alabástromból faragták volna. - Menedékért.
Az átkozott nem volt olyan egyszerűen átejthető, mint Joannesburg lakosainak nagy része.
- Harcos lennél. Kik elől menekültél, hogy itt végezted?
A hazugság lassan, apránként omlott darabjaira Leviatán fattyának nem emberi figyelmétől, én is éreztem. Gloria nővér kék szemei sürgetően néztek rám, de még vártam. Még nem.
- A háború elől. - folytatta Andromeda kisasszony. Ennél tovább Gloria nővér sem bírta, minden parancsoló pillantásom ellenére imára kulcsolta a kezét és egy egyszerű, sokat használt áldás szavait mormolta. Ha a démon képes volt megérezni a mágia foszlányait úgy azon nyomban lelepleződhettünk.
- Ez az illat...egy hazugság illata, Andromeda!
Vége volt a színjátéknak. Lehunytam a szemem, mélyen, kérlelően lélegezve, ahogy egykor Jeremiás próféta. Ő, aki a Biblia szerint szélvihart kapott az Úrtól, mégsem látta meg benne.
Szelek és viharok angyala, Zaamiel.
Megpördültem és berúgtam az emeletről nyíló ajtót, szinte kitörve a lépcső felé.
- Kisasszony, félre! - kiáltottam, és már döftem is. Az angyali vihar elszabadult és vad bikaként tört előre, felkapva és magával ragadva a levegőben szálló, fényes tollakat. Nefilim varázslat volt, kétségkívül – semmi más nem tudott olyan tisztán, olyan ítélően hasítani a démon húsába, mint azok az égi fénytől derengő, pengeként szálló tollak.
A démon magas volt, nyurga testalkatú mint a cirkuszi akrobaták – vagy a tolvajok. Lenge ruhákat viselt, melyek alig takartak valamit, s a bőréhez simultak. A vállára öltött köpeny és a nyaka köré tekert fehér kendő is felcsavarodott a kettős mágia erejétől macskaszerűen keskeny pupillái riadtan tágultak ki. Rémületében az arca elé kapta a kezét, de az elszabadult nyers haragot már nem tudta megállítani – Zaamiel lendülete olyan erővel taszította hátra, hogy az ajtót kiszakítva a helyéről a keskeny utca szemközti oldalát alkotó ház falába csapódva állt csak meg.
Alig egy pillanatra láttam az arcát a támadás előtt, de még így is feltűnt a különbség. Az a zöldes, halott és beteges árnyalat, amely körbeölelte egészen biztosan nem a saját ereje volt.
Omegáé.
- Mocskos félangyalok.... - morogta méregként csepegő gyűlölettel, miközben lassan felállt. Torz bőre mozgott, mintha eleven férgek alkották volna és a húsába maró pengék sebei lassan, egyesével záródtak össze.
Gyűlöltem a kultistákat.
- Ez baj, most nyakig benne vagyunk... - lépett mellém Arael, ahogy követtem a démont az utcára és segélykérő várakozással nézett ránk. Rám.
- Nem juthat el a híre a kultuszvezérhez. Itt kell megállítanunk, mielőtt nem késő. - bólintottam határozottan, nem engedve a gyomromból felkúszó keserűségnek.
Andromeda kisasszony égi lándzsája ragyogott a lassan érkező naplemente félhomályában, a fényt követve pedig mindannyian a démon felé léptünk. Az továbbra sem mozdult, csak esetlenül hátrált – azonban nem volt egyedül.
Épp a szemem sarkából láttam meg a fehér kendőt viselő alakot és a kékesen derengő, tenyérnyi lövedéket. Talán az Úr angyalának Vigyázó Keze segített, talán a belém ivódott ösztönök, de éppen időben kaptam bal felé a pajzsomat. A lövedék nekiütközött Audentes áldott ezüst lemezeinek, szerencsére Esroniel volt pajzsa azonban úgy ütötte félre, mintha csak egy kavics lett volna.
- Legközelebb tényleg ne vesződjünk álcával. Bármilyen jól csináljuk, valahogy mindig ez a vége. - jegyezte meg epésen Gloria nővér, és ezúttal igazat kellett neki adnom. Szent fény sistergett keresztül az alkonyi levegőn, eltalálva egy látszólag íjászt, aki hasonlóan az engem zargató mágushoz Andromeda kisasszonyt vette célba. Az íjász és a mágus alakja is megremegett, mintha csak egy pocsolyán tükröző vízfelületre láttunk volna rá.
Képzelgések. Csak illúziók voltak, tünékeny délibábok hogy átverjenek minket.
Az igazi ellenfelünk a szemközti ház tetején állt. Nem démon volt, legalább is nem érződött felőle az átkozottak gonosz aurája – a felém dobott lándzsa azonban kísértetiesen hasonlított arra, amelyet Milligenben egy fiatal démonfiú egy másik, veszélyesebb kultista leterítésére idézett meg.
Sosem fogok megszabadulni ezektől az átkozottaktól.


_________________
"I'm a scythe in a field full of briar"

Kényelmi linkek:
Adatlap
Kovácsműhely
Felhasználó profiljának megtekintése

57Küldetés: Ludum finita est... - Page 3 Empty Re: Küldetés: Ludum finita est... on Csüt. Nov. 08, 2018 7:16 pm

Induljon az új kör! Kezdjünk el időpontokat keresni, és hajrá.

Felhasználó profiljának megtekintése

58Küldetés: Ludum finita est... - Page 3 Empty Re: Küldetés: Ludum finita est... on Szomb. Nov. 10, 2018 7:20 pm

Wyn Silvernight

Wyn Silvernight
Sötét Tünde Druida
Sötét Tünde Druida
[PÓTLÁS]
A joanesburgi kultisták


Furcsa... 
Már fogalmam sincs, mióta nem éreztem, bár otthon lehetnék, ahol ezen eshetőség - azaz a sötételfek számára rettegett reggel - fennállásakor csak minden fényforrást eltakarok és éti csigák lassúságával visszamászom az ágyamba. Csakhogy ezt itt most nem lehetett megtenni - a zsoldosok céhében sem, de azt most hagyjuk -, ráadásul nyakamba szakadt a kultisták nyugtalanító ügye, Stephen, meg az egész "nem a ti dolgotok" tünde karaván, és igen kevés kellett hozzá, hogy ezen a ponton sarkon forduljak és elmenjek. Kellett a fenének ez a hülyeség... és mégis, a lábaim nem vittek arra, pont, mint amikor Flameblossom szorult önnön akaratán kívül a segítségemre. Mintha a saját helyváltoztató testrészeim jobban tudták volna, mit kell tennem...
Heh... felettébb problémás.
De azon kívül, hogy mérgelődöm miatta, olyan nagyon nem tudtam mást tenni, kivéve, hogy a mélységiek ellen hergelem magam, megpróbálva a lehető legkevesebbet mutatni ebből kifelé, mert azért valljuk be, semmi kedvem nem volt még jobban összeveszni a tündékkel, akik már régóta talpon lehettek (vagy még), ugyanis a karaván lassan útra kész állapotba került, ami azt jelentette, hamarosan nekem is haladásra kellene bírnom magam, bár előtte azt kellett valahová elhelyeznem magamban, hogyan került ide vissza Stephen vagy mikor, de egy szó, mint száz, a mászkáló szénhalom (nem, ilyet más sötét bőrű fajtársamra nem mondtam volna, de ő több volt, mint idegesítő) vezetni készült a menetet.
És ha már menet, a déliek is összekészülődtek, legtöbbjük azt se tudva már, mi történik, azonban nem úgy Horatius.
- Ez az egész bűzlik. Azok a furcsa katonák, akiket keresünk, most meg ezek a tündék. És véletlenül pont egy helyen fognak gyülekezni...azt gondolom amint megtudtuk, kik ezek tűnjünk el innen. - mondta.
- Roger that… Kétlem, hogy ebből bármi jó kisülhet.
Csak fél füllel hallgattam Lance ne-hívj-a-teljes-nevemen Kalver beszélgetését a vezetőnkkel, mert bár elegem volt, valamelyest érdekelt, mit gondol egy tapasztaltabb ember a helyzetünkről, és hát nem kis meglepetésemre azt, amit én. Felszívódni innen, mint tűző napfényben az időszakos tó. Csakhogy azzal nem értünk volna el semmit. Ha teszem azt, egy kultista sereg készült megkavarni a háború vérszagú gőzölgő levesét, csírájában kellett volna elfojtani, ide kellett volna rendelni Esronielt és Azraelt, és addig égetni őket, amíg porrá nem válnak, mint Tünde-erdő fái az északiak által. Na persze az élet az élet, mindegy, kié... megpróbálhatnám őket jobb belátásra téríteni a Természet erejével.
- Már azzal is jól járunk, ha leadjuk a jelentést a vezérkarnak. - tette hozzá Horatius.
- Ahhoz el kéne még jutni a vezérkarhoz. - ekkor körbejártatta a tekintetét, mintha a sereg legfőbb vezetőit keresné a tündék között - Mit gondol, erre mennyi az esély jelenleg?
- Körülbelül annyi, mint szentté avatni egy mélységit. - csatlakoztam végül a beszélgetéshez, aztán mikor rájöttem, mennyire nem vethet rám jó fényt - csak tudnám, miért érdekel -, hozzátettem - Remélem, egyikük sem bánja, ha csatlakozom.
- Ahogy érzi, kolléga. - érkezett a gyors, talán ellenérzésekről sem árulkodó válasz Herr Malchnez részéről - Egyelőre nem látom, hogy bármi miatt aggódnunk kéne. Az egyetlen veszély, hogy belefutunk még egy északi felderítőcsapatba.
- Vagy még ma elérünk azokhoz, akiket keresünk.- oszlatta el az emberférfi gondolataiban gyülekező sötét felhőket Lance - Ez alapesetben lehet, hogy jól hangzik, de… Jó ötlet lenne ez?
- Engem valami egészen más jobban izgat. - néztem rájuk, előbb a tünde arcát célba véve, majd Horatiusét - Miért nem küldtek az északiak azonnal embereket Südfalchten elfoglalására, ha, tegyük fel, tudták, hogy elesett? Ez azt engedi feltételeznem, hogy a csapat, legyenek akárkik is, tőlük teljesen független.
- Micsoda? - nézett rám a déliek vezetője kissé talán… meglepetten? - Ez...ez lehetséges lenne? Van rá esély de...elég nagy kockázatot vállal, aki egy ilyen része lesz.
Lance erre olyan arcot produkált, mint amikor apám leszidni készült. Persze ha ő is meg akarta tenni, számolnia kellett a következményekkel…
- Ezt egyáltalán nem értem. Mire gondol?
Csak nem keresi a nézeteltérést feleslegesen.
- Nem vállal, ha nagyon jól tudja, hogy az övéi erősebbek Északnál. És Délnél is, mert gondolom, tudták, hogy a város a miénk. - adtam hangot a gondolataimnak, amelyeket elég idő volt alaposan felülvisgálni, tekintve, hogy hajnalig folyt a... mulatozás.
Horatius ekkor valamiféle burkolt célzást sugárzott felém, hogy talán abba kéne hagynom ennek a témának még a kerülgetését is. Na nem mintha annyira jó lettem volna ilyesmiben, de sokat fejlődtem, úgyhogy több, mint biztos voltam benne, hogy ez a szándéka.
- Hát...léteznek útonállók, meg rablólovagok, de egy egész várost elfoglalni...nem tudom, nehezemre esik elképzelni. Talán még egy ok, hogy minél hamarabb végezzünk.
Kalver erre csak sóhajtott egyet, mintha megkönnyebbült volna. Vagy idegesítette volna, mint engem? Mert azért meg kellett hagyni, fenemód piszkálta a csőröm ez a furcsa nemtörődömség, még csak kíváncsiság sem érződött Horatius felől. Nem volt ez jó jel egy vezető részéről.
- Akkor mit csináljunk?
- Sok olyan dolog növekszik Veronia szem elől téveszthető helyein, ami erre engedett következtetni, de ha a sejtésem beválik, már most késő menekülni. Lehet, hogy a szentség erős, de itt már csak a hit segíthet. - Vagy valaki, aki képes mélységit ölni. - Ha senki nem éli túl, egy árva szó sem fog eljutni Hellenburgba. Ha megengedi, talán nem ártana pár lelkesítő szót mondania, uram. Az emberei meglehetősen elvesztették az események fonalát. - mutattam a déli katonákra körülöttünk.
Na ezt kapd ki, kerekfülűkém.
Persze nem nagyon láttam rajta, hogy meglepődne, pedig biztos voltam benne, hogy váratlanul érte. Talán az álldörgölése is csak el akarta rejteni a megbotránkozást saját magán, hogy nézhetett le ennyire egy gyereknek kinéző lá…fiút.
- Igazad lehet, Wynnesa. Ha elkapnak minket, az még rosszabb, mintha semmit sem derítenénk ki. Talán vissza kéne küldeni pár embert, hogy tegyenek jelentést...
- Én szívesen megyek!- hallottam ekkor Lance hangját, legnagyobb megdöbbenésemre -Bár, az is érdekel, hogy itt mi folyik.
Vér... hamarosan.
- Döntsön ön inkább.
- Még nem küldtek jelentést Südfalchtenről? - kérdeztem vissza hidegen-meglepődve - Nem értek a háborúzáshoz but I think it was the first red flag. Lance. - néztem ezúttal a tündére - Nincs jogom, hogy ezt mondjam, de túl erős vagy, hogy elmenj. Taktikailag nem lenne jó lépés.
- Emiatt nem kell aggódni. Én amúgy sem tudnék olyan jól elvegyülni, ti pedig könnyebben szót értetek a tündékkel. Magam megyek vissza pár társammal, amint elértük a város határát.
Hogy képzeli?... A vezetőnk hátat fordít nekünk... - gondoltam furcsállva a dolgot, de a ciccegésből úgy tűnt, nem vagyok vele egyedül.
- Legyen. - hagyta jóvá Lance, bár éreztem, hogy nem valami boldog miatta -Valóban. Nincs jogod.
Nem ezt akartam elérni Lance-nél, de legalább már tudtam, hogy még nem kellene befejeznem, már csak azért sem, mert ez felettéb felidegesí...
Álljunk csak meg egy kicsit!
- What... - fontam keresztbe a karjaimat, miközben érzelemmentes arccal visszanéztem Lance-re. Csak nem akart volna ő is elmenni a vezetőnkkel?!!!?! 
- Lenéznek, és még gyávák is... - aztán felemeltem a hangom - ... és még engem nem vesz senki komolyan.
Azzal faképnél hagytam őket. Egyelőre éppen eleget beszélgettem mászkáló szégyenekkel.

~***~

A Nordenfluss, mint egy beképzelt, öntelt egyenes, szelte ketté Joanesburg városát, határozottan és visszavonhatatlanul, aztán, amilyen dölyfösen haladt előre, ugyanolyan hirtelenséggel állt meg a gát akarata előtt, visszatartva, örök fogságban. Persze ez a fogság számunkra jelenleg mást is jelentett: ott állt a kőhíd, emlékezetből kitörölhetetlenül, északi zászlóval ellátva, amely csak növelte bennem az érzelmek viharát.
A tündék sem ítélték meg másképp a helyzetet, ugyanis megálltak az erdőnél, a város alatt. Az átkozott erdőnél, amely, mintha Abaddón járt volna ott, izzott és virágzott egyszerre, szörnyű, mégis csodálatos kettősségbe burkolva a tájat. És ahogyan az is meglepetéseket tartogatott, Faelar is megjelent, Craig-gel és Kale-lel az oldalán, ki tudja, miért.
- Elnézést, zavarhatok egy kicsit?
Az öreg druida látszólag fontos dologról óhajtott társalogni.
- Nem zavar. - jelentette ki Lance, aki ekkor az éppen Joanesburgot megpillantó és távozni készülő déi zsoldos sereghez beszélt - Most komolyan elmennének anélkül, hogy legalább körülnéztek? Így nincs miről jelentést adni, maximum arról, hogy volt egy unalmas utatok, plusz egy találkozás az északiakkal. Ezzel akartok a vezérkar elé állni?
- Egy percük sem lenne Önre, éppen hazafelé készülnek. - mondtam olyan lenézően bámulva a déliekre, amennyire csak a magasságom engedte - Ahogy Mr. Kalver is mondta az imént, igen sietősen és felületesen végzik a munkájukat.
Ez a főnöknek annyira azért már nem tetszett, ugyanis úgy nézett, mintha ő lenne a nyárs az esti hússütögetéshez.
- Jobban aggódok amiatt, hogy nem lesz alkalmunk kijönni azokon a falakon...legyen. - mondta, mintha csak elkunyerálták volna tőle az ebédjét - Bemegyünk. Mondasz valamit.
Faelar persze szokás szerint próbált semleges maradni, a maga bölcsességgel és némi rejtéllyel keretezett formájában.
- Említették, hogy nem bíznak meg Stephen barátaiban. Szeretném, ha mesélnének erről.
- Nem kell kerülgetni a forró kását. Ha valóban nem bízhatunk azokban, akik odabent várnak, nem fogunk bemenni. Itt az erdő mélyén elbújva akarjuk megvárni, amíg páran körbenézünk, kihívjuk a karaván másik részét ide és együtt eltűnünk. - közölte Kale.
- Én sem szívesen vinném az ártatlan tündéket azok elé a szörnyetegek elé... - közölte Craig, akiről őszintén egyre kevésbé gondoltam, hogy bármi köze lenne mélységiekhez.
- Az is egyfajta jelentés, hogy nem megyünk vissza.
Lance azonban ezután nem hagyta annyiban a dolgot. Azonnal az idős druidához fordult.
- Nézze, én erről az egészről nem tudok annyira sokat. Azt tudom, hogy Stephen már nem az, akinek régen ismerték. Sokan válnak megszállottá egy különös erő által, és biztos vagyok benne, hogy Stephent is megszállták. Mi is ilyen megszállottakat keresünk. Tudom, hogy most az következik, hogy őt biztos nem szállták meg, szerintem meg igen. A bizonyítéka ennek az a különös érzés, ami akkor kerítette magukat hatalmába, amikor Stephen belépett a táborba, és a megkönnyebbülés, amit távozásakor éreztek. Nem, azt nem tudom, mit akarnak. De az ő jelenlétük még soha semmi jót nem jelentett.
- Vannak olyanok, akiket nem utálok közülük. - adtam magyarázatot - De a legtöbbjük csak romlást jelent mindenre, ami él, ez pedig ellenkezik az elveimmel, akárcsak a gyávaság, hűtlenség és mások lebecsülése. Ettől függetlenül én nem megyek vissza, megnézem, mi van odabent és kihozok minden tündét, olyat is, aki nem a Természetet szolgálja, ezt megígérem. De szükségem lesz kíséretre.
Kale persze mondani sem kell, mennyire magabiztos lett ezek hallatán.
- Akkor ez eldőlt. Én mondtam, hogy nem lehetünk elég óvatosak.
Na persze nem mindenki osztotta a véleményét, példának okáért Craig egyenesen úgy tűnt, csalódott, csak azt tudnám, miben.
- Jól van. De nem mehetünk mind. Valakinek itt kell maradni és vigyázni a többiekre.
A kijelentés jogos volt, jogosabb, mint képzeltem, ugyanis az ő szemszögükből megvizsgálva igazán bizonytalan helyzetnek tűnt volna, ha minden ismert arcot beviszünk magunkkal, ki tudja hová.
- Azt hiszem, az urak tapasztaltabbak ilyen téren. Döntsék el ők, kit a legalkalmasabbak a többiek felkutatására. - szólalt meg ekkor Faelar, szemlátomást igen nagyfokú udvariasságot használva, ám egyelőre nem voltam képes meghatározni ennek okát, főként azután nem, ahogyan eddig viselkedtem.
- Önt szeretném megkérni erre, és Kalet.
Kösz, hogy beavattál a választásba...
De nem szólam inkább semmit. Az ilyenek úgyis csak átnéztek volna a szavaimon, mint az a semmirekellő északi. Vagy talán mégsem. Szerettem volna azt hinni, hogy csak én értem félre a helyzetet, csak én gondolok mást, mint ami valójában történik, mint a Tünde-erdő utolsó csatájánál, ahol Lance igenis figyelt rám. És ha már megint róla volt szó, mondanom sem kell, Faelar és Kale szó nélkül elfogadták a rájuk kiszabott sorsot. Craig is, mármint egészen pontosan azt, hogy nem kell jönnie. Legalábbis az arca igen nagy megkönnyebbülésről árulkodott.
- Akkor én maradok. Amúgy sem mennék oda szívesen azokhoz az állatokhoz...
És valahogy így, ennek hatására indult meg a menet, Horatiust és két emberét, az idős druidát, Lance-t, Stephen-t, Kale-t - és engem - magába foglalva, ám utóbbi úgy tűnt, egyetlen percig sem tud rest maradni. Nagyon komolyan magyarázott a sötét tündének, már-már úgy véltem, engem is jóval felülmúl.
- Csak hogy tisztázzuk. Bemegyünk, megkeressük a többieket és már itt sem vagyunk. Minél előbb tűnünk el erről az átkozott földről, annál jobb.
Azonban ahogyan az lenni szokott, és jelen helyzetben éppen azzal voltam elfoglalva, hogy ne borítson ki véglegesen Stephen aurája, ne legyek ideges Lance levegőnek néző viselkedésétől, ennek hatására sokkal később vettem tudomást kevésbé fontosnak vélt dolgokról, például Craig iménti igazán érdekes kijelentéséről. Őszintén szólva nem is gondoltam volna, hogy tündék képesek ilyen szavakat használni negatív érzésekkel körbevéve. Nem hagyhattam hát annyiban, ha ilyen égbekiáltóan magától értetődő dolgot nem tudott, így hát visszafordultam még néhány szó erejéig.
- Válogasd meg a szavaid és vezekelj a Természet előtt. De ne aggódj, imádkozni fogok érted, hogy legközelebb mást használj szidalmazásra. - azzal egy afféle "szégyen, amit csináltál" tekintettel elfordultam tőle és botomat kirántva az övemből, elrohantam a többiek után.

~***~

Joanesburg városának kapuja úgy nézett ki, mintha Abaddón megtaposta volna és még a falakon is kitöltötte volna a mérgét, talán azért, mert a nagy gyújtogatásban az összes tüze elfogyott. Mindenhol repedések vágták ketté a fal egyenletes folytonosságát, a hadi árokban pedig - mert feltételezem, az volt az a nagy gödör a bejárat előtt - mindenfelé használhatatlan fegyverek hevertek. Ennek a zilált környezetnek, s a város belsejébe utat engedő rozoga kapunak mindössze két őre volt, két szánalmasan felfegyverzett ember, lándzsával. Stephen azonban látszólag egyáltalán nem zavartatta magát, rögtön intézett is hozzájuk néhány szót.
- Szép napot. Megtaláltam a régi barátaimat.
Bólintás követte a szavait, majd utunkra engedtek bennünket. Csendesen haladtunk, pedig azt hittem, legalább Lance-nek feltűnik ez a szörnyűség.Amikor elég távol kerültünk az északiaktól, vettem hát a bátorságot és odaugrottam Stephen mellé, előtte alaposan megrázva a fejem, hogy legalább kicsit enyhüljön a rosszérzés.
- Mindig ilyen jó kapcsolatot ápoltál az erdőgyújtogatókkal? - kérdeztem tőle fahangon, keresztbe font karokkal.
Nagy meglepetésemre azonban mondandóm címzettje - tehát következésképpen az egész menet - lecövekelt. Azt vártam, hogy felad a városnak valami mondvacsinált ürüggyel vagy valamilyen módon eltávolít a közeléből, de leginkább, hogy oda sem figyel rám. Éppen ezért dobogott a szívem a torkomban, amikor megfordult és rám nézett azokkal a szemekkel. Sötét arca egyáltalán nem volt olyan barátságos, mint Damiené, tekintete pedig olyan hűvös és metsző vágással idézett elő bennem nyilalló fájdalmat, hogy azt hittem, felordítok. Csak egyvalamit voltam képes kiolvasni a szemeiből. Mintha azt akarná mondani… 
„Hozzám mertél szólni? Ezért megdöglesz!”
Azonban a várt halálos csapás elmaradt, én pedig hangtalanul, alig láthatóan felsóhajtottam, igaz, éppen csak egy kis időre, ugyanis megszólalt.
- Jó kapcsolatot ápolok a várossal, ami befogadott minket. A bosszút és a gyűlöletet meg kicsinyesnek tartom. Egyéb kérdés?
Olyan rideg volt, mint Joanesburg falai. Sokkal ridegebb és komorabb, mint azt bármikor is el tudtam volna játszani. Talán a többiek is érezhették a sötételf modorában bekövetkezett változást, legalábbis Kale közbelépése erre engedett következtetni.
- Jól van, a szükség nagy úr, és mindenkinek lehetnek rossz tapasztalatai másokkal. Inkább ne akarj jelenetet rendezni, Stephen. Mutasd, merre keressük Lily-mestert.
Én meg csak néztem rá a szemem sarkából, azon gondolkodva, hogyhogy nem engem hordott le, még ha biztonytalan hangon is tette azt a karaván barátjával. Lance-re is rápillantottam. Azt hittem, ő majd legalább ezért hozzám szól végre, de nem tette, csak a szemöldöke szaladt fel. Faelar tekintetét szándékosan kerültem, Horatius meg jó ideje nem is érdekelt, felőlem maradhatott volna magának igazán.
- Hagyd csak, Kale. - mondtam, miután - kiverve a fejemből minden félelemre vonatkozó gondolatot -, úgy, hogy senki más ne lássa, viszonoztam a páncélos sötét tünde pillantását tudatva vele, hogy rossz fajtársával kezdett.
Nem félek semmitől. Felesleges próbálkoznod.
Aztán már-már mosolyogva, feszültség nélkül folytattam.
- Egy szóval sem mondtam, hogy gyűlölködöm, de ő máris lenézett. Én ezt tartom nagy hibának, viszont a tény, hogy Stephen barátod megtalálta velük a közös hangot, jó tanulság lenne a terveimhez, miszerint elterjesztem a Természethitet az emberek között. - azzal jobban ránéztem, ritka pillanatok egyike, de őszintén - Azóta gondolkodom ezen, amióta helyt kellett állnom ellenük Tünde-erdő utolsó nagy csatájában, arkdruidaként. - tettem hozzá végül, hogy egyszer s mindenkorra eloszlassam a "tehetetlen kisgyerek vagyok" tévképzetet.
Erre merj még egyszer úgy nézni rám.
- Ez...egy elég nemes cél. Sok sikert kívánok hozzá. - hallatszott tőle nem sokkal később, és milyen érdekes, a visszataszító modorát is zsebre vágta ezúttal.
Azonban jelenleg azt hiszem, nagyobb gondom is akadt annál, minthogy az ő jellemváltoztatásain elmélkedjek és próbáljam megfejteni, vajon a mélységi beszélt-e belőle, avagy valójában olyan gyűlölködő, hogy én olyat még nem láttam. Nagyobb gond, igen, ezt mondtam, ugyanis Faelar és Kale innentől kezdve úgy néztek rám, mintha kiderül volna, hogy valójában nefilim vagyok és a nagy tiszteletű Andromeda küldött volna, hogy ugyanazt tegyem velük, amit ő is velem: felemeljen a saját téves gondolataim által alkotott sötét és nyirkos gödörből.
- Arkdruida?! Te egy arkdruida vagy....? - kérdezte Kale, teljesen ledöbbenve, azonban még mielőtt bármit is szólhattam volna, valaki megelőzött… valaki, aki egészen eddig rám sem hederített.
- Az hát. - mondta Lance, mintha világrengető tényt közölne.
Hmph.... a mai ebédemet rá, hogy te azt élvezed, hogyan tudsz kellemetlen helyzetekbe sodorni.
Ami viszont Stephen-t illette, kirázott tőle a hideg, de lenyeltem, egyrészt, mert zsoldosunk megint ellenem tervezett támadást indítani, másrészt meg azért, mert valóban nem féltem semmitől. Nem szabadott félnem.
- Akkor az voltam. Annak kellett lennem, senki mást nem jelölhettek volna ki a feladatra. Ám mivel - túl gyenge voltam... eh - akkor még kevésbé voltam tapasztalt, egy thuata erővel ruházott fel a feladathoz.
A tündefiú ekkor hátrébb lépett, mintha el se hinné, amit hall. Nem értettem, mi ebben olyan lenyűgöző, hiszen szilárd következtetést kellett volna levonnia, hogy VOLTAM és nem vagyok, de ehelyett csak bámult, mintha valaki azt mondta volna neki, hogy feleségül kell vennie.
- Nem ismertem rá.... - mondta Kale, miközben még mindig engem nézett, és ahogy kénytelen voltam én is ezt tenni vele, úgy tapasztaltam valami hihetetlen dolgot.
Mintha lelket öntött volna belé az, hogy erősnek tart. Mintha sokkal biztosabban állt volna a lábán, most, hogy Lance jóvoltából hibás információt tudott meg rólam. De mégis… ezek után hogy lettem volna képes elmagyarázni, hogy a zsoldos csak szórakozik? Egészen eddig csak szomorúnak és idegesnek láttam Kale-t, és íme, ő volt az első személy, akire tényleg hatottak a szavaim valahogyan.
És ha már itt tartottunk, Faelarnak is volt hozzáfűzni valója a dolgokhoz.
- Ez remek. 
Oh well… 
- Ez azt jelenti, hogy feltétlenül be kell mutassalak a harmadik társunknak. Hiszen indulás előtt még ki kell találjuk, merre akarunk menni. Stephen, merre találjuk?
Én meg csak hallgattam. Azt nem mondanám, hogy valahol belül nem tetszett a helyzet, de nem így akartam fontos lenni, nem valami erő miatt, ami nem is az enyém. Csendesen néztem hát, hová mutat Stephen.
- Jelenleg a városházán van. - mondta, azzal tovább haladtunk az épület irányába.
- Köszönjük. Most már visszamehetsz a saját helyedre.
WHAT?!
- Nem. Ragaszkodom hozzá, hogy jöjjön velünk.
Nem téveszthetjük szem elől a környék lehetséges legveszélyesebb személyét, Lance! Bármennyire is jobb lenne nélküle. - néztem rá egy pillanatra szótlanul.
Aztán megindultam, néhány lépés után hátranézve.

~***~

Joanesburg belülről sem volt éppenséggel szokványosnak nevezhető. Úgy festett az egész, mint egy valóságos csatatér, természetesen, de még ha csak ez lett volna a baj, rábólintottam volna. Háborúztunk, nem kellene ezen csodálkozni, sem a romos házakon, sem azokon, amelyekből már rom sem maradt. A lakók, vagy talán a többi városi is, már hozzáfogtak eltakarítani mindent, azonban egyáltalán nem voltak egyedül a feladat elvégzésére. Egy rakás olyan személy is tevékenykedett arrafelé, akiknek különféle sérüléseik lehetetlenné kellett volna tegyék a munkájukat, jóllehet, ebben az esetben a hiányzó végtagok helyén kanyargó-nyúló csápszerű képződményt is bele kellett volna kalkulálni az illetők hasznavehetőségébe… ugye? Úgy használták a pótvégtagokat, mint egy multifunkciós kart, egy olyan testrészt, amely sokkal többre volt képes, mint az, amit elvesztettek. És ami számomra a leggyanúsabbnak tűnt az egészben: senki sem félt tőlük. Mindenki úgy dolgozott, mintha az ég világon semmi furcsa nem történne körülöttük. Na persze annyira nem voltam tudatlan, hogy ne értsem a kultisták által viselt fehér kendő jelenlétét, de ez azért jóval több volt, mint amit el tudtam volna hinni, még Darian Sagewind után is. Távolabb az építkezéstől is úgy gyakorlatoztak, mintha semmi sem folyna itt.
- És akkor most lesz vége. - hallottam Lance hangját.
Találgathattam volna, hogy minek, de ekkora túlerővel szemben biztosan nem a háborúnak, ráadásul olyan erős hányingerem csak akkor volt, amikor Johnnyval próbáltam megbirkózni a sikátorban, és mondanom sem kell, hogy egy hajszál választott el attól, hogy a gyomrom tartalma ismét napvilágot lásson, azonban azon kívül, hogy erősen megmarkoltam a botomat, nem sok mindent tudtam tenni. Az itt élők nem féltek tőlük, az északiak nem támadtak rájuk, sem a csapatom, ráadásul ott volt még az a fehér kendő... Háborúban a "megadjuk magunkat" jelentést hordozta, de kétlem, hogy ők a mesterükön kívül bárki alá ereszkedtek volna. Ha valóban nem csak a látszat miatt viselték - amiben erősen kételkedtem -, akkor az ártalmatlanságukat volt hivatott jelenteni. De akárhogy is néztem, bizarr látvány tárult a szemem elé. Olyan helyzetbe kerültem, hogy lássam Stephen arcát, de ő ne vegye észre, hogy nézem. Látni akartam az arcának minden rezdülését. Még mindig nem tettem le arról a feltételezésről, hogy mélységi. Olyan, mint Azrael... csak éppenséggel ő az északiak oldalán áll.
A városházának nevezett létesítményt sokkal inkább mondtam volna valami érdekes templomnak, mert hasonlított rá. Persze templomot biztosan nem őriztek volna ennyire szigorúan, mint ahogyan az látható volt. Tündéket is láttam közöttük, de tudván, hogy Stephen ismerte Lilyt, már meg sem lepődtem rajta, még akkor sem, amikor felfedeztem, miért tűntek olyan furcsának: Mert nem voltak furcsák! Nem növesztettek csápokat, hiába volt fehér kendőjük.
- Mi járatban? - kérdezte az egyik őr, amikor már beszédtávon belülre kerültünk.
- A tábornokhoz jöttek a vendégek. - közölte Stephen, mire az őr bólintott és beengedte őt, s vele minket is.
- Gamma mestert a tanácsteremben találjátok, éppen a polgármesterrel egyeztet.
Oh Nature... I was wrong again. - gondoltam, miután persze felfogtam az előttem lezajló párbeszéd lényegét.
Ezek szerint a mélységi nem Stephen volt, hanem Lily. Nyilván semmit sem változtatott a sorsunkon, sőt, inkább lettem volna Raczahquel szolgája, tudván, hogy őt Esroniel úgyis megöli majd Ramiel lenyomata miatt. De ezt a gondolatot elmém legtávolabbi szegletébe dobva léptem egyre magabiztosabban, egyre gyorsabban. Ha valami szörnyűnek kell velem történnie, mind a két sarkamra állva fogom elviselni.
Nem félek semmitől... bár elég szokatlan, hogy egy bukottat Gammának hívnak.


Ez az imént említett tanácsterem hozzáillő kiegészítéséül szolgált az odakint tapasztalt helyzetnek. Beértek a tárgyalóterembe. Túl sok tünde volt itt... azt hittem, inkább Délhez húzunk a történtek miatt, de a polgármestert elnézve ők Északhoz sem akartak kesztyűs kézzel közeledni és nem is tették. Igazam volt: ők valóban egy harmadik, független szerveződés és a fehér kendő csak egy ideiglenes, ügyesen megjátszott álca. Remegés akart átfutni rajtam, de megfeszítettem az izmaimat és összecsattintottam a fogaim. Azok nyikorogtak egymáson, a kezem még jobban a botomra szorult, így egy pillanatra a padlót bámultam. Aztán hideg, érzéketlen maszkot öltöttem magamra, úgy emeltem fel a fejem. A leghidegebbet az összes eddigi közül. 
Egy sötételf és egy tünde őrt álltak, míg a harmadik fajtársuk, egy druida botot fogó nő a teremben tartózkodó egyetlen ember társaságában állt jó néhány papír felett. Gondolom - legalábbis az ideges arca és az egész megjelenése miatt - ő lehetett Joanesburg vezetője, a druidaköpenyt viselő nő pedig minden kétséget kizáróan Lily. Vörös haja volt, akárcsak Myrának, azonban valami egészen tisztán és erősen elkülönítette tőle: belőle nem tűz áradt, hanem jég. Szó szerint: A haja tele volt vele, és az mégsem olvadt el, egyszerűen csak mintha megállították volna számára az időt, lógott alá, s emlékeztetett gazdag uradalmak vagy agyondíszített tánctermek díszes csillárjaira. 
Stephen, mint valami hűséges komornyik, hajolt meg előtte.
- Gamma mester, meghoztam az ifjabb Bloomglade és Faelar mester kívánnak veled beszélni.
Ezek szerint legalább ő nem hitte el, amit Lance mon…
-  A barátjuk mellettem egy arkdruida, aki a nagy kivonulásban játszott jelentős szerepet.


Oh dear…
Gamma, azaz Lily ekkor otthagyta a sovány férfit és hozzánk lépett oda. Bár sejtettem, hogy visszatekintve nem éppen most volt a legjobb ötlet elmondani - bebizonyítani -, hogy valóban fontos vagyok - voltam -, legalább annyira, mint a felnőttnek kinéző egyének, nem bántam, még akkor sem, ha éppen ez fogja elvenni a szabadságom talán egész életemre. Játszanom kellett hát a tudatlan szerepét, aki örül, hogy elismerik, így - éppen csak a fejemmel, de - meghajoltam a bemutatáskor, jóllehet, kis gondot okozott az érzelmeim elrejtése. Még mindig nem értettem, miért tette ezt Lance, miért lett volna jó számára az, ha emiatt bajba kerülök.
- Már ezerszer mondtam, hogy hagyd a formaságokat, Stephen. - szólt rá a jeges hajú nő, majd felemelte a botját, amire szintén fehér kendőt kötöttek.
Stephennel ellentétben azonban az idős természetpap és Kale egyáltalán nem tűntek felhőtlenül boldognak a nagy viszontlátás pillanatában.
- Gamma? Miféle név ez? - kérdezte utóbbi kissé értetlenül.
- Az engem is érdekelne. - csatlakoztam, elvégre még sosem hallottam ilyet sehol, és még arra sem lett volna ötletem, miféle nyelvhez tartozik.
- Meghagyták nekem a városban lévő szabadcsapat vezetését. Ezt a nevet kaptam cserébe a segítségemért. - érkezett a magyarázat, mely egyáltalán nem elégítette ki a kíváncsiságom, s úgy tűnt, Faelar-ét sem, ugyanis olyan komoly, elgondolkodó arckifejezést produkált, hogy egészen nyugodtan beülhetett volna a hellenburgi tanácskozások egyikére.
- Sokat jelenthet a Gamma név, ha lemondtál érte a régiről. - szólt, aztán sóhajtott, mintha azzal akarta volna előkészíteni a már egyszer látott meghajlási rituálét.
Rengeteg keserűséget éreztem az öreg felől. Talán élénk képzeletem szüleményének volt betudható, de könnyen megeshetett, hogy ennek a nőnek az előéletével jobban egyezett a meglátása, mint azzal, amit most tesz. Sőt… beállt a kultisták közé, valószínűleg önként és dalolva, szóval ez nem is kellett volna, kérdéses legyen.
- De jó újra látni téged, drága tanítványom. Az Erdő védelmezője, a Téli fagy pásztora, Lily White. - folytatta enyhe mosoly kíséretében, amelynek elmúltával már csak aggodalom sugárzott az arcáról, mely bizonytalansággal és kérdésekkel kézen fogva töltötte be a városháza tárgyalótermét.
Még az sem volt képes reményt önteni belém, hogy Faelar hajlandó volt tanítványt fogadni maga mellé, így talán ha kikeveredtünk volna ebből az őrültségből, elvállalt volna engem is. Egyetlen egy égető kérdésre próbáltam keresni a választ még perzselőbben cikázó gondolataim között.
Innen vajon hogyan tovább?


_________________
"Nutella-One! Nutella- One, report!"
"Sir, there are at least....six aisle of Nutella in the target area!"
"Okay, Nutella-One. Commence Operation: Total Annihilation. Move in, flank the area with Nutella-Two. Stat rep ASAP. ETA: 2 spooning sec."
"Sir, yes, Sir! Nutella One out!"
/Crispin Shadowbane/
Felhasználó profiljának megtekintése

59Küldetés: Ludum finita est... - Page 3 Empty Re: Küldetés: Ludum finita est... on Vas. Nov. 11, 2018 12:26 pm

Az egyik kultistát, aki egy nő, és szintén barna haja van, mint Amynek, sikerül hát leráncigálniuk a lováról. Társai visszafordulnak, öten, és fegyvereikkel közelítenek a kis csapat felé. Fejszék, kardok, tőr, és van egy botos. Valószínűleg mágusféle lesz.
- Dracon, fel a levegőbe! Most! - kiáltja el magát Crispin. Remek, megint nem sikerült a béke mezején maradniuk, ezen már nem is kell meglepődni.
Már majdnem el is felejtette, hogy Crispinnek van egy kis tollas segítője, csak most, hogy szólt neki, jön rá, hogy valóban, az aranyosnak sikerült túlélnie ezt a rengeteg viszontagságot. Még.
Csak pozitívan....
A holdcsókolt a földön fekvő, lóról lerántott nő felé kezd sietni. Mina szívverése felgyorsul, megint gyorsan és hirtelen kell cselekedni, ráadásul egymással szinkronban lehetőleg, egymás számításait keresztül nem húzva.
Damien a tőrös alakot kezdi megközelíteni, hátha nagyobb sikere lesz, mint a fejszékkel vagy kardokkal szemben. Mina pedig úgy dönt, a botokkal hadonászó egyént teszi sebezhetővé a mágia által. A következőkben pedig ha Crispin úgy dönt, használja a tüzét, vagy elérnek oda az éjlángjai, erősebb hatást fog tudni elérni.
A zsoldoslány apró tőröket kezd el dobálni a buzogányos felé. Hát ilyen fegyverei is vannak neki? Úgy tűnik, még nem vonultatták fel a teljes arzenált. Vagy csak ő volt figyelmetlen. Bár... nekik is vannak még trükkök a tarsolyukban, amit a társak nem láttak. Amy tőrei közül az egyik egy fejszés kultista karjában talál menedéket. A buzogányos, célzott személy viszont pajzzsal hárít.
Crispin támadása sikerrel is jár, egy kultistával kevesebb.
A kultisták megtervezett formába rendeződnek, legalábbis nagyon úgy tűnik, elöl a pajzsos, mögötte a fejszés és a kardos, hátul a bottal machináló és végül középen egy a tőrrel hadonászó kultista. Egyikük felháborodottan felkiált:
- Hogy mertétek, hiszen a földön volt!
Mina csak annyit gondol magában, hogy ő ugyan nem támadott meg senkit, aki a földön volt. Szíve szerint úgy egyáltalában senkit nem támadott volna meg, de ezek a drágák nem akarnak olyan kedvesek lenni, hogy hagyják ezt.
Crispin, a "vádlott fél" felel is: - És nemsokkal később feltápászkodott volna és ránk támad veletek együtt. Háborúban nem kockáztat se az ember, se a sötét elf, se a vámpír, ugyebár. Én, csak úgy, mint Omega Mester, a békét terjesztem. Ha nincs ellenség - érinti ujját párszor a halántékához, mintha a nagy eszére utalna - nincs háborúskodás sem, ugyebár.
Valahogy tudja, hogy amit Crispin mond, az igaz. Sóhajt egyet. Háború. Azt hitte, eltemetheti ezeket az emlékeket, de áh, az túl egyszerű lenne.
Viszont nem érkezik következő támadás. Ez meglepő. Ezek szerint hajlandóak lennének beszélni? Végre valaki hajlandó lenne?
- Mit akartok? - kérdi. Ha nem is támadni, valami céljuk biztosan van, semmiyen fegyverszünet nincs taktika nélkül.
- Talán meg is adhatta volna magát és nem átalakulni. - von vállat Amy, ami szintén jogos. - És ha visszaadjátok Henrik-et, akkor ti megúszhatjátok.
Na ebben már nem biztos, hogy hinni kellene, de legalább megpróbálja a diplomáciai vizeire terelni a dolgot, és ez jó. Talán... félsiker. Vagy negyed.
Ekkor újabb lövés rázza meg a világot, és Mina már csak egy kicsit rezzen össze. Megszokhatta volna. Ki más lenne az, mint Flan? Azonban senki nem vesztette el életét az északi fegyver elsütése következtében, ugyanis a pajzsos, akit célzott, ügyesen hárította. A vámpír nem tudja, ez jó hír-e vagy sem.
Az önérzetes kultista pedig ismét nagy hévvel esik Crispinnek: - Hogy merészeled? A mi istenünkkel egyenrangúan beszélni magadról?!
Kedve lenne megforgatni a szemét. Ez a nyáladzás a mélységiek irányába egyenesen visszataszító. Hát nem szégyellik ilyen alantas módon egy gusztustalan, bármivé szétfolyni képes lény irányításának alávetni magukat? Azt képesek hinni, hogy ez egyáltalán az ő választásuk? És még ők hirdetik a hitüket. Hit. Mi történne mégis, ha egy ilyen átvenné az uralmat a világ felett? Egész Veronia egy nyálkasivataggá alakulna? Vagy tengerré. Inkább tengerré.
- Oké, köszi hogy szóltál: legközelebb nem egyenrangúként kezelem, hanem a neki megillető helyen: a béka segge alatt...
Végül is, Egregoros ha nem is a béka feneke alatt volt, de elég mélyen, Eichenschild alatt. Minának hirtelen eszébe jut egy mese, amit még nagyon régen hallott. Egy fa volt benne, amelynek gyökereire valahogyan rátelepedett egy óriási béka, és ezért a fa elkorhadt, elszáradt. A békát le kellett győzni, hogy újra nőni és virágozni tudjon.
A botot irányító valószínűleg máguskultista viszont megpróbálja lenyugtatni társát. - Csak nyugalom. - Kicsit érződik rajta, hogy tart a csapattól, de megpróbál nagyon bátornak és határozottnak látszani. - Azt hiszik, olyan helyzetben vannak, hogy alkudozhatnak. - Majd hangosabban: - A seregeink már úton vannak. Hamarosan még többen leszünk! Titeket pedig magunkkal viszünk!
És mintegy varázsütésre, minden fegyver rájuk szegeződik. Remek.
A perifériás látásában megpillant valamit. A folyó irányából. Nem fordítja teljesen arra a fejét, épp csak annyira, hogy a szeme sarkából érzékelni tudja, mi az. Egy hajó.
Ó a francba...
- Ti most szopattok engem, ugye? - ad hangot Crispin is nemtetszésének egy sóhaj kíséretében. Nem biztos, hogy jó ötlet elképzelni a folyamatot, amire épp gondolt, és jó kérdés, hogy harc közben miért kell szexuális aktust emelgetnie, de mindegy is, nagyobb gondjuk is akad ennél most.
Figyelmezteti magát, nehogy megörüljön legközelebb, amikor úgy tűnik: nincs ártó szándék. Meg a frászt nincs.
- Damn.. - sóhajt a sötét tünde, jobb kommentárt nem találva a helyzetre, ahogy meglátják a hajót közeledni.
- Menjetek a seregeitekkel valahová... Mégis mit gondoltok? Omega mester majd átveszi az uralmat a világ fölött, vagy mi? Nem visztek ti minket sehová... - Készül egy éjlánggal, kissé lemondóan, de azért a harci hév még ott dolgozik benne, sőt. Izgatottan várja a fejleményeket. Ez már az a beteg állapot, mikor élvezi a veszélyt....
- Azt hiszem gyorsan kéne túl esnünk a farokméregetésen, mert jól jönnének a lovaik. - ad egy logikus ötletet Amy, halkan, hogy a kultisták füléig ne terjedjen el a hang. Hm. Hát Mina ugyan nem méregethet olyasmit, ami nincs, viszont kissé belevörösödik ebbe a mondatba. Crispin és a fürdő... nem, nem szabad elterelnie a gondolatait. Itt gyorsan kell reagálni.
Valami olyasféle hang hallatszik hirtelen, mint amikor nagy állatok ássák elő magukat a felszínre. Nem egy állat az, "csak" egy zombi, ami a föld alól kimászik közéjük. Jókora, karddal és páncéllal felszerelt. A kardot vajon hogy ásta át a földön? Mindegy, mágia, inkább nem köt bele... - Mi a nekromanta szentségit?! - "káromkodik" fojtottan. Ez a legjobb. Egy nekromanta ÉS kultista egyben.
Lövés. Flan gyorsan megpróbálja elintézni a helyzetet. Viszont ismét nincs hatása. Erre a vámpír vérmesen nekiesik a teremtménynek.
- Ezt bízzátok ránk. - közli a többiekkel társa, Sera, és hát ha így van, jó, hallgatnak rá, sok kedve nem volt újraismerkedni azokkal a bűzös lényekkel. Az eichenschildi bordélyház előtti csatornákban volt szerencséje hozzá. Brr... rossz emlékek. Abból a napból nem a zombi volt a legrosszabb, amivel szembetalálkoztak.
A tőrös kultista, aki középen áll, átalakítja egyik karját csáppá. Jó kérdés, mit akar vele elérni, mikor még mindenki jót távol van tőle, a csáp pedig nem tud olyan hosszúra nyúlni.
Damien gyorsan Minára pillant, majd a lény felé bök, Mina pdig teszi is a dolgát, nevezetesen megbénítani próbálkozik a csápost, hogy aztán Damien tehesse, amit tervez.
A self pedig közelebb tendál és egy éles erős mozdulattal becélozza a csáp tövét, majd rávág. Vajon visszanőnek nekik?... A csápot a tövénél ugyan nem éri el, csak a közepénél, de így is sok vér vagy valamiféle nyálka kezd el folxdogálni belőle, és a mérete is csökken. Vissza nem kezd el nőni egyelőre.
Közben Amy hangját hallja, ahogy egy másik kultistára támad: - Ezt kapjátok ki! - Fegyvere megint angyali fényben csillog. Az a szentség még neki is fájna. Még jó, hogy szövetségesek. Amy áldozata viszont konkrétan kettévágódik a penge által. Kikerekedett szemekkel néz a derékban kettészelt élőlényre. A gyomra egy picikét ugrik egyet, és nyel egyet, belegondolva, mekkora sebet képes okozni az a penge.
Láng csap a levegőbe, ahogy Crispin becélozza az ellen egyikét. Nem is azt találja el pontosan, akit célzott, de egyiküket eltalálja, akinek ordítása felidézi az ostromot ismét...
A pajzsos kultista előtt egy élőholt mászik ki a földből. Viszont Minának nem nagyon kéne nézelődnie, ugyanis egy batár nagy fegyver repül felé, a buzogányosé... Ijedten rogyasztja össze a térdeit és bukik le, amilyen gyorsan csak tud, közben a biztonság kedvéért magára idézve az Árnyak védelmét. Nem kéne loccsant koponyával végezni, vagy bármi mással...
Damien pedig visszafordítva a pengéjét nem vacakol tovább, és a csápos torkába igyekszik szúrni a holdezüstöt. Úgyse fogják ezek megadni magukat vagy átállni a józan ész oldalára egyhamar.
Mina nem tudott eléggé mélyre guggolni, mert a fegyver rajta reccsen és töri szét apró darabkákra a pajzsát.
A páncélja is behorpad a buzogány ütésétől, de a bőrét már nem éri erős nyomás. Jó az a nehézpáncél néha.
És Minával ismét fordul a világ....
Egy kiáltással próbál hangot adni annak, mennyire nem tetszik neki, mikor a mágia akár a szélfuvallat egy őszi levélkét, libbenti arrébb. A gond az, hogy ő nehezebb, mint egy levél, így a tömegvonzás valamivel jobban hat rá. Méltatlankodó hangja egy nyekkenéssel zárul, amikor is érzi, hogy feje egy jó kis bibit kapott, de legalább még eszméleténél van, a fájdalom meg... hát, azt megszokta. MIndenesetre morog egyet, bár inkább az adrenalin és bosszúság, semmint a fájdalom miatt. Feltápászkodik, megrázza a fejét és szemeit ide-odarángatván méri fel a helyzetet. Meg elűzni a szédülést. Úgy tűnik, vele egyetemben a kultista, akit az Utánzás alá vont, is hátrarepült. Elvigyorodik, kissé kábán. Ez a képesség még mindig bámulatos, újabb s újabb meglepetéseket tud okozni.
Belegondolni is rémisztő, milyen közel volt ahhoz, hogy meghaljon itt és most. De a védelme megmentette, az árnyak segítettek neki. Az éjszaka a barátja. Ó, bárcsak lemenne már a nap. Akkor éberebb lenne. Éjszaka mindig éberebb.
Damien előre is hajol, tőrét a tőrös torkának szegezve. Szerencsére nem fordult oda, hogy lássa Mina hátraesését, vagy csak volt annyi lélekjelenléte, hogy ne hagyja kicsúszni a markai közül áldozatát. Az nem is mozdul, feszülten néz maga elé és egy moccanást sem ejt.
Damien alig akarja elhinni, hogy az elkapott észlény tényleg nem próbálkozik semmivel. Azért még rajta kell tartani a szemét - meg a tőrét -, nem bízhatja el magát, abból mindig bajok voltak.
Amy a földön van, ezt Mina nem hagyhatja annyiban. Mina becélozza a pajzsost egy Éjlánggal, a fején lehetőleg. Ott a leghatékonyabb. Amennyiben az nem tér ki. Nem teszi, odafordul, így az éjláng lényegében csak elterelésnek volt jó, mert közben Amy egy tőrrel elvágja a lábát, s így összeesik.
Mina elégedetten konstatálja, hogy az általa támadott élőlény már nem élő. Pár pillanatnak el kell telnie, hogy rájöjjön: nincsenek már többen. A szél elült, a hullámok kilengik lassan magukat, a csatának, ha minden igaz, vége.
Damient keresi tekintetével, és meg is találja, egy kultival szemezve, megkapóan intim közelségben. Közben érkezik a kérdés, hogy jól vannak-e.
- Tökéletesen. Fogtam egy kis madárkát is, azt javaslom, tanítsuk meg énekelni majd.
Kicsit nyugodtabb most, hogy a többség úgy tűnik, épen megúszta. Mina kénytelen elmosolyodni az, ahogy Crispin dédelgeti a kisállatát. Az elég veszélyes kisállatát. Hogy tud ilyen lenni egy bérgyilkos?
- Ti jól vagytok? - ellenőrzi Amy ismét a csapat állapotát.
- Jól vagyok... bár bevertem a fejem kissé...
Damien részvétteljes pillantása szinte szenvedő, ahogy ránéz, de fölemeli a kezét, hogy megnyugtassa: maradjon csak, meglesz. A madárkát nem kéne hagyni elrepülni, hisz szép fogás.
- Én megvagyok és nekem is van egy tartalék madaram, ha a másik néma marad. - szegezi kardját a saját maga által fogottra a zsoldos. Majd a hajó irányába néz, ami ugyanúgy áll ott, mint eddig, nem jön onnan senki... - Még nincs társaságunk, viszont bármikor lehet, mi legyen?
- Azt hiszitek olyan erősek vagytok! Tévedtek. És nem mondok nektek semmit. Ki van csukva, hogy bármit is kihúzzatok belőlem. - feleli nagyzolón Damien kultistája.
Flan és Seraphina pedig most végeztek, holmijaikat összegyűjtve megérkeznek a csapathoz, fáradtságtól lihegve. - Mocskos erős egy dög volt...
Mina fél szemét Flanon tartja, hogyha az valami lövöldözős vagy tekercses akcióba kezdene, időben tudjon reagálni.
- Mina, ülj le. Fejsérüléssel nem érdemes túlságosan szaladgálni. Tessék, egy kis víz. - nyújt át neki egy kulacsot Crispin, de a kultista beszéde most sokkal jobban érdekli valahogy, mint saját jóléte. Utóbbi úgyis rendbejön majd... Kikerekednek a szemei, ahogy a bérgyilkos fogja, és a kultista ágyéka..... felett picivel ejt egy vágást. Az áldozat is eléggé elsápad e tett következtében. - A következő már oda fog menni... - figyelmezteti Crispin. A gyomra ismét forogni kezd. Vannak olyan helyek, amelyeket nem bír látni, hogy bántanak. Ilyenek a szemek például, és... az efféle érzékeny részek.
Amy is faggatni kezdi a sajátját: - És te, te is ennyire hűséges vagy? Esetleg a karod többi részétől is megválnál vagy talán a két szép szemedtől?
Flan közelebb lép. Már pusztán ettől a ténytől is görcsbe rándul a gyomra. - Szabad lesz, ennél sokkal elegánsabb megoldás is létezik. - azzal a szónak megfelelő eleganciával igazít egyet a kesztyűjén.
- Kedves Flan. Kérlek, most ne süsd meg a golyóit egyesével, mint ahogy az előzőekkel tetted. Esküszöm, amikor a másiknak egyesével tépted ki a körmét és végül a levágott farkát a szájába nyomtad, mert nem beszélt, az se volt valami túl kedveskedő mozzanat. Hadd beszéljek vele én egy kicsit...utána átengedem neked ezt az igazán elbűvölő, kedves kis kultistát... - kacsint a vámpírra. Mit csinált?! Mina határozottan nem emlékszik, hogy Flan ilyet csinált volna. Szétverte a fejét, ez tény, de...
Ó te jó ég, mennyivel egyszerűbb egyedül csinálni ezt, mint egy csapat pszichopatával.
- Na, akkor beszélsz, vagy mi lesz? Őszintén szólva, amit én tudok veled tenni az lófasz ahhoz képest, amit Ő tenne. Már bocs a csúnya beszédért kedves hölgyeim... - fordul vissza a kultistához Crispin. Azok után, amik történtek, egy ronda szó a legkevesebb sebet sem képes ejteni rajta. Egy szélfuvallat, egy semmi. Rosszabb belegondolni az imént emlegetett vallatási módszerekbe.
- Szerintetek félnünk kell egy lefegyverzett kultistától? Komolyan!... - fakad ki. - Teljesen mindegy, mit csinálunk vele, akkor sem leszünk rosszabb helyzetben. Akár már meg is hagyhatjuk.
- Mindenki a madárkámra pályázik, és egy szavam sincs a dologban? Mégis csak én fogtam... - méltatlankodik csak félig komolyan a self, Mina meg majdnem elröhögi magát. Úgy veszekednek egy csápos fölött, mint kutyák a csonton.
- Nem félünk tőle, csak a nyelvét akarjuk megoldani, és lehet, hogy ez szó szerint értendő, ha Flan is színre lép.
Na ezzel Amy nem sokat segít. Mina gyilkolási és kínzási módszerekkel fog rémálmodni a következő nap. Már ha megérik azt és/vagy egyáltalán lesz lehetőségük aludni, mert az is ráférne már a csoportra.
- Omega mester szemében értékes harcosok vagyunk. Nem feláldozható senkik, mint a ti seregeitek katonái. Ha beszéltek...ha beszélek szabadon engedtek tényleg?
Most reménykedni kezdett a drága. A vámpír már előre sajnálja. Ahogy a csapatra néz, ezek nem fogják meghagyni élve, vagy épen legalábbis semmiképp. Már megint elkezdett sajnálatot érezni egy kultista iránt, hát ez remek. Na de még ne igyunk előre a medve bőrére.
- Ha beszélsz, akkor szabadon engedlek és garantálom azt is, hogy se Flan, se a többiek nem fognak neked ártani. Flan, kérlek, most az egyszer tényleg ne tegyél semmit se ellene. A célunk most fontosabb, és az, amiért eredetileg jöttünk, mint a kultisták kivégzése.
Mina Crispin szemeit keresi tekintetével, vajon igazat beszél-e és komolyan gondolja-e. Erős kétségei vannak ez irányban, hiszen az eddigiek alapján mindig az egyszerűbb, logikusabb és gyakorlatiasabb módszert választotta. Ha a bérgyilkos fejével gondolkozik, mi érelme lenne életben hagyni? Flan meg úgyis lelőné. Azt pedig úgyse fogja senki megakadályozni. Ez a hím kevésbé tűnik ártatlannak, mint Anna, és még az is lehet, hogy az ő meghagyása is hiba volt. Kétszer nem fogják elkövetni ugyanazt a "hibát".
- Tehát: hova ment Henrik és a társnője? Mit tudtok a déli tábor lemészárlásáról? És … kié az a hajó és mi van rajta? Ha tényleg beszélsz, akkor élve megúszod és még egye fene, ellátmányt is adok neked.
Na jó, ez már azért tényleg sok. Még ha azt el is hinné, hogy Crispin nem akarja megölni a kultistát... vagy csak egy kis körülmetélést hajt végre rajta, esetleg egy jókora pofonnal útnak ereszti, azt már túlzás lenne elhinni, hogy még inni- meg ennivalót is ad neki. Erre aztán végképp mi oka lenne?
A kultista láthatóan kezdi úgy érezni, hogy megint nyeregben van.
- Az a hajó csak egy a sok közül. Egybegyűlik az egész sereg. Ott a hajón utazik a hajdani Henrik barátotok is. Egyenesen Joanesburg felé.
- Oké, tehát egy sereg tart Joanesburg felé. Oké, és Henrik is ott van. Oké. - Vajon hányszor tudja egy percen belül kimondani az Oké szót? - Omega mesternek bizonyára nagy tervei vannak ezzel az egésszel. Felszabadítani Joanesburg-ot és utána tovább terjeszkedni. Dél eléggé szaftos falat lenne, hisz ott vannak az ékszereik, amelyekbe angyallelkeket zártak be. Omega mester biztosan örülne is annak, hogy ha az ilyen förtelmeket elpusztítanátok, hisz Ők, amíg a déliek uralma alatt vannak, potenciális fenyegetést jelentenek hatalmas mesteretek terveire.
A holdcsókolt úgy tesz, mint aki megértő. Olyan határozottan felépítette ezt a mondókát, hogy megint nincs kedve közbeszólni. Akkor úgyis csak tönkretenné a meggyőzésfonalat, amelyet a férfi megindított az áldozatkával szemben. Várja, mire megy ki végül a játék.
- Csak a kíváncsiságom kielégítése számára, Henrik magától csatlakozott, vagy ti kényszerítettétek és miért olyan fontos ő, hogy nem hagytátok a kezeink között?
- Kinek képzeltek ti minket! Egyetlen egy társunkat sem kényszerítjük semmire. És egyetlen egy társunkat sem hagyjuk hátra. - néz körbe. Fájdalmas. Úgy állítja be a csapatát, mintha a hűség és összetartás mintapéldányai lennének. Ami alapvetően dicsérendő és csodás. De miért kell pont az ilyeneknek egy csápos dögöt szolgálniuk? Miért nem lehetnek ilyen morálokkal olyanok, akiket nem üldöz a társadalom és vet meg? Mert hát nem elfogadható egy bukott angyal hatalma. Nem véletlenül bukottak azok. - Azt hiszitek, megijedünk pár ócska angyalutánzattól. Minket egy valódi angyal kísér az utunkon!
- Hahh! - fejezi ki egyet nem értését Amy. - Ostoba vagy!
- Medkoksh egy hatalmas angyal, ehhez kétség sem férhet és mint ilyen, sok mindenkitől nem kell félnie. Azonban, mint láthattátok, Ti, a halandó szolgái...hát, benne is van a szóban maga: halandók vagytok. Hát nem lenne biztonságosabb dél nélkül? A Mester biztos, hogy nem hagyná, hogy az emberei feleslegesen hulljanak el. Kivéve, ugyebár, hogy ha van egy módszere annak, hogy megvédjen titeket a szeráfok erejétől.
Crispin ötlete nem éppen egyezik azzal, amit ő talált volna ki, ha... de teljesen mindegy a feltételes mód, hiszen nincsenek egyedül. Crispin viszont megint ugyanazt csinálja, mint a palotánál: hízeleg egy mélységinek. A hátán is feláll a szőr ettől, de ha beleszólna a dologba, valószínűleg mindenki egyöntetűen esne neki. Így hát csak lélegzik egy nagyot. Mire fog ez kimenni? Úgysem fognak beállni kultistának. Nem hiányzik senki a fejükbe.
Azért engem csak nem bánsz, vámpírlány.
Tudod, hogy nem... - felel Razielnek, aki csak egy pillanatra, halvány mosolyával jelent meg, majd vissza is húzódik a háttérbe, amíg nincs szükség a támogatására.
- Én nem hiszem, hogy lenne ilyen módszere, annyira nem hatalmas. - fűz hozzá a játékhoz a zsoldoslány is.
- Lehet, hogy ostoba...de a Mestere egyáltalán nem az. De ha nincs ilyen módszere a Mesterének...akkor még is, hogyan akarná megvédeni az embereit? Hisz Omega mester, és a katonái se hagyják magukra a társaikat. Nem tenné meg azt, hogy az emberei hiába haljanak meg. Főleg így nem, hogy Joanesburg után tovább folytatják áldásos tevékenységüket.
- Senkinek nem tűnikn fel az angyal és a bukott angyal közti különbség? Komolyan, senkit nem zavar, hogy talán nem véletlenül buktak el? - néz mélyen a csápos szemeibe. - Nem gondolkodtatok még el rajta, hogy talán nem a legjobb útra vezet titeket ez a mester?
- Hiszen láthatod, hogy ezeket a szerencsétleneket sem védte meg, pedig mi nem is vettünk igénybe "angyali" segítséget.
- mutat Amy gunyorosan a két fogva tartott jómadárra. - Ha kicsit megerőltetjük magunkat már mindannyian halottak és akkor aztán sokra mennek a "küldetésükkel" és a fellengzős szavaikkal.
- Nevessetek csak... - morogja Damien madara. - A magát elbízó ellenség a legjobb szövetségese a harcosnak. - Ebben igaza van egyébként. Nyel egyet, mutatva, hogy mégse annyira magabiztos. - Elmondtam mindent, amit akartatok. Eresszetek el!
- Flan, van bármi kérdésed hozzájuk? Vagy neked, kedves kísérő nő? Mostanában nem nagyon beszéltél sokat. Amennyiben másoknak nincs kérdése, ahogy ígértem, szabadon távozhatsz erről a helyről.
"Kedves kísérő nő". Hát Sera nevét el is felejtette?
Tanácstalan. Fogalma sincs, mi lenne a helyes út, főleg, hogy nem lát társai fejébe. Érdemesebbnek tűnik maguknál tartani a kultistát, főleg, ha még többel akarnak találkozni, akár még zsarolhatják is vele őket, de....
- És hová mész, ha elengedünk?
- Ennek én nem ígértem semmit és ha nem vesszük hasznát..... - mondja Amy a sajátjára gondolva, akit úgy néz ki, le is tervez fejezni, mert már emeli a kardot a nyaka irányába. Az megpróbál elfutni, vergődve kimenekülni fogva tartója karjai közül.
- Hát, a társadról tényleg nem esett egy szó sem, mi csak a Te életedről döntöttünk. - feleli a másiknak Crispin.
- Legyetek átkozottak!- kiáltja az, kikerekedett szemekkel és elsápadva. Mi...mi történik?
- Átkozottak? Miért?
Ő ugyan kikéri magának.
- Már azok vagyunk, köszönjük.- szólal meg a self gyanakodva méregetve Flant. Mire készülhet, ami nem látszik? és mi ez a vacakolás egyetlen kultista körül? Csak el kéne indulnia és eltűnnie a szemük elől.
- Kérsz netán kenyeret és vizet az útra? Tudod, kultúrált egyén vagyok, amennyiben a helyzet is úgy adja és a hadifoglyokkal tisztességesen kell bánni. De...ha akarsz, most már mehetsz.
Hát a társát megölik, de ő mehet. Végül is valóban nem túl rózsás a helyzete.
Társát Amy azonnal le is vágja, amint kiszabadul. Az összeesik és nem mozdul többé. Mina lehunyja a szemeit. Ugyanaz a szó, ami ilyenkor mindig, felvillan benne. Ösztönösen visszanéz a halott társára, akinek vörös szemei könnyektől telien, vádlón villognak rájuk. Érzi, ahogy égeti az a nézés. - Férgek! Alávaló férgek! - Átváltozásra készen emeli fel a kezeit, azonban.. nem tudja azt véghezvinni. Valami megakasztja a kezét a levegőben. Mina körbenéz, varázsol-e valaki, de nem. Flan nem csinál semmit, és tudta szerint saját maga sem. A kultista arcon csapja saját magát. Ez minden bizonnyal a mélységije befolyása lesz...
Ekkor egy halovány hang, mint egy suttogás, kúszik keresztül a légen: Élj...
A csápos csak néz maga elé egy pillanatig, majd sarkon fordul és rohanni kezd. Élj? Mármint, fuss és élj? És az a hang bízik is benne, hogy el fog tudni futni a drága?
Ez vajon a mélységi hangja volt? De azt ők mióta hallják?
- Hé, láttátok? Elmozdult a helyéről! - kiáltja gonosz mosollyal Crispin. Szóval mégis végig el akarta intézni a csápost. Gratulálni tud... Lemondóan sóhajt egyet.
- Flan, lennél olyan kedves és lelőnéd őt? -Szóval megint kokettálnak. És már azt hitte, végre megutálták egymást, annak rendje s módja szerint. - Mocskos egy hazug disznó vagyok... - von vállat, Mina meg inkább nem szól hozzá semmit.
- Mi lehetett ez a hang? Tudtok olyasmiről, hogy a mélységi hangját az is hallhatja, aki nem kultista?
HIrtelen megrémül, hogy mi van, ha csak ő hallotta a hangot és Damienre néz. - Ugye te is...?
- Igen, én is hallottam.
- Hála az égnek..
A zsoldoslány maga elé emeli a kardját. Flan pedig engedelmeskedik a kérésnek. A vámpír nagyobbat rezzen össze a kelleténél, mikor újra lő. Ezúttal talál. A kultista ordítása követi a fegyver hangját, majd a földre esik és tehetetlenül vonaglik ott. Fél kézzel próbál kúszni a földön. Nézni is rossz.
Crispin megközelíti a földön fekvőt és megszólítja. Na nem éppen őt mondjuk. - Medkoksh, csak egy szóra. Tudom, hogy hallasz. Ha nem akarsz több embert feleslegesen veszíteni, elküldöd hozzánk Henrik-et. Még ha meg is öltök minket, pár emberedet magunkkal visszük...most komolyan egy ember életéért kockára tennéd a többiekét is? Végezd el a matekot és add meg a válaszodat.
Telekommunikáció egy mélységivel... hát ez gyönyörű. Mondjuk még mindig jobb, hogy nem itt van a közelben. Várjunk. Ugye nincs a közelben?!
Miért annyira biztosak ezek magukban? Nem érti...
Összeszedi azt a kevés manáját, ami maradt még, és jobb híján vár. ELképzeli, hogy újra hallja a mélységi hangjá. Vajon válaszol majd nekik?
Ám a mélységi helyett csak a szolgája dühös arcát látni és szavait hallani. - Ti! Ti meg az a rothadó királyságotok. Egytől egyik el fogtok esni, Ezerkarú Béta mester keze által!
Ezek az utolsó szavai. Üveges szemei ezek után élettelenül merednek a vágyott menekülés irányába. Sajnálom. Lelj békére ott, ahová jutottál.
- Na, köszike, szóval most már tudom, hogy az Ezerkarú a Ti emberetek volt. Viszont Henrik semmit sem tudott a déli tábor lemészárlásáról, ahol ez az alak feltűnt. Tehát nem árulták el neki a dolgokat. Csodálatos a bizalom a kultisták körében, nem igaz? És még hogy a béke hívei? De legalább azt is megtudtuk, hogy Délre fáj a foguk. Azt hiszem, hogy ez egy igen csak gyümölcsöző beszélgetés volt... - dörzsöli össze kezeit a bérgyilkos.
Hogyne. Gyümölcsöző. Vérvirágokat termett ez, nem gyümölcsöt. Hej, pedig legalább ezt az egyet meghagyhatták volna. Hozhatták volna magukkal... de már mindegy. A holdcsókolt visszatér kis állatkájához, aki az ölébe kuporodik.
- Skacok, le kéne pihennünk. Innen, ha jól sejtem, Joanesburg-ba megyünk tovább...viszont ott a helyzet nagyon rázós lehet. Ha fáradtan és éhesen megyünk oda két csata, meg jó pár mérföld lovaglás után, azt nagyon megszívjuk. Ellenvetés?
- Csodás... Amíg pihenünk, mesélhetnél erről az Ezerkarúról. - mondja Damien egy sóhajtás után, Újabb cél, újabb helyszín. És eléggé kimerültek.
- Én meg addig fájlalom a fejem.
- Oké, de azért arrébb mehetnénk kicsit, azért nem szeretek hullák társaságában enni és aludni. - teszi le fegyverét Amy, és az egyik lóhoz sétál. A hátasok még jó szolgálatot tesznek majd nekik. Most pedig itt az ideje a sebek nyalogatásának. Crispin valószínűleg ellesz Draconnal, meg remélhetőleg valami hasznos információt is megoszt. Mina pedig próbálhatja bekötözni a kétséges lukakat a lelkén, és eldönteni, hogy most amit tette, az helyes vagy nem helyes... Végül is, megpróbálták, amit lehetett. Ha nem is minden úgy jött össze, megvan a következő lépés. Talán az már az utolsó lesz, és Henriket végre megtalálják, és valahogy véget vetnek a sokkarúak ámokfutásának.


_________________
"Ez biztos a hajdani báróné udvari bolondja. Na, tágulj innét lányom, mielőtt eldurvulnak a dolgok." - Egy északi katona
Felhasználó profiljának megtekintése

60Küldetés: Ludum finita est... - Page 3 Empty Re: Küldetés: Ludum finita est... on Hétf. Nov. 12, 2018 11:37 pm

Wyn Silvernight

Wyn Silvernight
Sötét Tünde Druida
Sötét Tünde Druida
[PÓTLÁS]
Vámpimaszság


Nos, egyértelműen jutottunk valahová, még ha csak az asztalhoz is, ahol mindenki helyet foglalt a nem túl bizalomgerjesztő bedeszkázott ablak alatt. Jóllehet, legalább a fényt távol tartotta a helyiségtől, amire az elmúlt éjszaka rövidsége és kimerítősége miatt minden szükségem is lett volna - már ha olyan helyzetben tudhattam volna magam, amelyben a self lánya megengedhet magának olyan luxust, mint az alvás. Nevetségesnek és valószerűtlennek tűnt ez a kép, csupa tünde, egyetlen közös asztalnál, egy északi város tanácstermében, ahol mostanra már egyetlen emberi lény sem maradt, még a polgármester is kereket oldott. Na persze mondanom sem kell, hogy Stephen is hamarost lelépett, aminek örültem is meg nem is, tekintve, hogy ő mártott be Lily előtt, ő idegesített egész úton és tegnap egész este, erre csak úgy elsétál… 
Csak annyit láttam, hogy Lance közelebb hajol Faelarhoz és mond neki valamit, hallani egy szót sem hallottam, pedig tudomásom szerint igen jó volt a fülem. Na mindegy, miután Lance és Stephen tökéletes félreértésbe kevertek, egyébként is végérvényesen elhagyott a társalgási hajlandóságom, úgyhogy csak keresztbe fontam a kezeimet a mellkasom előtt, hogy ezzel leplezzem, mennyire nincs kedvem tovább kultisták között ütni el az időt. Nem igazán néztem senkire, az asztalt bámultam jobbára.
- Csak aggódom, ennyi az egész. Sok dolog történt az utóbbi pár hétben.
Faelarnak úgy néz ki, egyáltalán nem állt szándékában suttogni, így legalább azt megtudhattam, miről beszélgettek ők ketten Lance-szel.
- Az már igaz. Nem sok kellett, hogy odavesszen az egész karaván. De most hogy már itt vagyunk, minden gond nélkül eltűnhetünk innen. De ha jól értettem, más terveid vannak.
És Kale rátapintott a lényegre. A jeges hajú nő bólintása is megerősítette a kijelentést, bennem pedig azt, hogy a nagy semmiért kísértük ide a tündék vezetőit.
Valaki adjon egy szobát és egy ágyat…
- A mi csapatunk is nagyon sok nehézségbe ütközött. - magyarázta Lily - Pár hete két tűz közé keveredtünk és majdnem mind odavesztünk. Sokunk nem is élte túl. Akkor talált ránk ez a csapat, akikkel most a városlakókon segítünk. Ezért is akarom azt, hogy itt maradjunk velük.
Lance erre természetesen a lehető leglogikusabb és naivabb kérdést tette fel, noha nem hibáztattam érte, mert magamban én is ezen rágódtam. Ismétlem, rágódtam, de ő már úgy tűnik, eldöntötte.
- Csináltak veletek valamit?
Én viszont nem értettem: Most akkor kultista vagy nem kultista?! Bár részemről teljesen mindegy volt, nem állt szándékomban mélységiek ügyét segíteni. Minél hamarabb ki kellett hát derítenem, mi folyik itt, hogy eltűnhessek végre.
- Nem értem. - bátorkodtam szavakba önteni a gondolataimat - Ki akarna tündéket bántani, akik egyik csatázó felet sem támogatják?
És ha még nem lett volna ez az egész így is hatalmas rémálommal egyenlő, Lily White-nak pont arra kellett emlékeztetnie, amitől még nagyobbá vált, hála két illetőnek.
- Fődruida létére nagyon naiv, kisasszony. Ez a háború mindent magával ragadott. A két hadsereg bárkit megtámad, aki veszélyt jelenthet rájuk, még ha békések is. "Aki nincs velünk, az ellenünk van", ezt vallják.
Kale pedig ma már másodjára ragadta meg a legfontosabb dolgot, amiért viszont büszke voltam rá, azt hiszem.
- Akkor is, miért érné meg nekünk itt maradni, itt az isten háta mögött?
- Mert elegem van abból, hogy mi, a tündék büszke népe egyfolytában csak menekülünk! - válaszolta a nő nem túl higgadtan, én pedig, mikor már éppen arra készültem volna, hogy kijavítsam a fődruida kifejezést, látványosa Lily felé kaptam a fejem. 
Azt hiszem, teljesen láthatóvá váltak az érzelmeim, amelyek azt jelentették: Mi van?! Nem csak én gondolom így?! Szóval jó sok időt elvett, mire újból visszarendeztem az arcom, s addigra már Lance is hozzászólt a témához, Lilyhez hasonlóan nem valami higgadtan.
- Talán ideje lenne félretenni ezt a büszkeséget, ha már se haszna, se alapja!
- Ez nem büszkeség. - javítottam ki gondolkodás nélkül - Csak nem kéne hagynunk elnyomni magunkat. Egyébként pedig nem vagyok fődruida. - ekkor ismét Lance-re néztem, minthogy Stephen már kereket oldott - Mint mondtam, csak az voltam, egyetlen válságos helyzet erejéig. Az információ tehát téves.
Az idős druida azonban egyáltalán nem gondolta helyesnek, amit én, sőt, egyenesen Lance pártjára állt, amivel gyakorlatilag véglegesen el is buktam minden esélyt, hogy a tanítványa lehessek. Na nem mintha eddig nem vesztettem volna el az ő és a karavánja szeretetét és figyelmét.
Holy Nature… azt mondtam, hogy szeretet?
- Én is így látom. Többet ér, hogy népünk boldogan élhessen, a háborútól messze, mintsem hogy itt a támolygó halál közepén akarjunk csatározni.
És ha még nem lettem volna eléggé összezavarodva magamtól, valamint a körülöttem folyó eseményektől, Lily White még egyszer körbeforgatta a dolgokat a fejemben.
- Annak ellenére, hogy nem vagy az, elég jól látod a dolgokat. Tündék vagyunk, az erdő büszke népe, nem hagyhatjuk, hogy elnyomjanak minket. Sokáig én is azt hittem, nincs esélyünk kiállni magunkért. De felnyitották a szemem. A szabadcsapat vezére ha minden igaz, nemsokára itt lesz, biztos vagyok benne, hogy az ő szavai hozzátok is eljutnak.
Ha tehettem volna, kérdőn nézek rá: Fődruidának buta voltam, Wynnek meg nem? Hogy kellett ezt érteni? Azt jelentette volna, hogy eddig teljesen hülyének nézett? Különben is ő volt nagyon-nagyon buta, ha egy pillanatig is elhitte Stephen szavait!
- Te tudod, mit jelent, ha beszélni akar hozzánk ezeknek a csapatoknak a vezetője. - hallottam Lance hangját, és amikor rá irányítottam a tekintetem, nagy meglepetésemre felém nézett.
Figyelmeztetni akart valamire, ami elkerülte a figyelmem a nagy gondolkodásban… de mire? Mit jelenthetett, ha ez a valaki beszélni akart velünk?
- Ébredj fel! Nincs már Erdő. Ez most nem a mi időnk. El kell fogadnunk, ha valamit nem mi irányítunk, különben beletörik a kormány, amit olyan kétségbeesetten akarsz rángatni. - folytatta a zsoldos ezúttal Lily felé fordulva.
Én viszont már tényleg nem értettem, mit nem ért ezen mindenki. Egyszerűen nem voltak képesek tovább látni vérnél, fegyvereknél és pusztításnál, talán azért, mert mostanában folyton az vett körül minket, de ezt nem hagyhattam annyiban csak így.
- Nem kell feltétlenül háborúval megoldani. Hiszek benne, hogy szavakkal is meg tudjuk magunkat értetni a minket körülvevő világgal, csakhogy nem mindegy, kinek a szájából hallatszanak. De pont amiatt, amit hagytunk eddig, tűnt el Tünde-erdő és Nebelwald. Ha a thuatát nem számítjuk... Élhetetlen terület került az otthonunk helyére. Már senki nem beszél arról, hogy "Tünde királyság", ami önmagában nem jelentene problémát, de mi van a tündékkel? - kérdeztem, aztán megint az asztalt kezdtem bámulni - Egyébként is, hova mennénk? A térképen túlra, ahol azt sem tudjuk, mi van, hogy később ott is elérjenek minket a veszélyek, amiket csírájában nem szüntettünk meg?
Nagy levegőt véve gondoltam végig, mindent elmondtam-e, amikor rájöttem, mégis hogyan beszéltem, és ezúttal egyáltalán nem akartam belenyugodni a gondolatok tálalásába. Vártam egy kicsit, aztán körbenéztem.
- Elnézést a nem ide illő hangsúlyozásért. Senkit nem akartam megsérteni vele.
De így gondolom…
Kale azonban, mintha hirtelen már nem is tartotta volna olyan sokra a zsoldost, egyenesen neki szegezett egy kérdést, de úgy, hogy még én sem csinálhattam volna ennél jobban felpaprikázódva.
- Lance, mi a fenét akarsz ezzel mondani?!
- Kicsinyes agresszivitás és gyerekes dac hajt titeket előre, azt. - érkezett a - kissé felháborító - válasz, aminek hatására már nem voltam képes megakadályozni, hogy a szemöldököm a homlokom közepére szaladjon, miközben mérgemben összeszorítom a fogam és szorosabban fonom keresztbe a karjaim…
Nos, nem nézhettem ki túl jól, de egyáltalán nem érdekelt, dühös voltam! Már nem csak a kultistákra, hanem a tündék homályos látására is. Hallottam, hogy Faelar rosszallóan morog magában, de ez sem akadályozott volna meg abban, hogy perceken belül tegyek mindenkit helyre. Úgy éreztem, igazam van és helyes, amivel megoldásként szolgáltam, ám mégsem fogadták el, csak beszéltek tovább, egyenesen el a lényeg mellett, csípték egymást, mint Észak és Dél, anélkül, hogy leültek volna megbeszélni.
- Látod, erről beszéltem. - oszlatta szét baljós gondolataimat a jéghajú nő - Védtük egymást, próbáltunk békések maradni. De ez nem elég. Nem, amíg el nem vesznek tőlünk mindent, amink maradt. Egyhelyben siránkozással nem érünk el semmit. Miért harcoljunk, ezek az emberek is szenvednek, mert uraik háborúra kényszerítik őket!
És mielőtt még bármit is szólhattam volna, olyan vita kerekedett, hogy nem csodálkoztam volna, ha az odakint békésen takarító és építkező kultista-joaneesburgi tömeg a városháza elé csődült volna megkérdezni, hogy mi a probléma, így… nos, a válaszadás vagy egyáltalán a kommunikáció nem teljesen sikeredett, ugyanis elnyomta a hangom a veszekedés, amit végül az ajtó hangja szakított félbe. Vagy inkább azé, aki bejött rajta.
- Gamma, hányszor mondtam már, hogy fékezd az indulataidat. - mondta, mire a druida nő pislogott egyet és azonnal megálljt parancsolt magának, mint egy engedelmes, jól nevelt kutya.
- Sajnálom.
A férfi magas volt, hegyes fülű, akárcsak a tündék. Jól öltözöttségének módja azonban azonnal el is különítette volna tőlük, ha nem viselt volna ő is olyan fehér kendőt. Olyan hosszú volt a - szőke - haja, hogy még Nachtrabenékét is felülmúlta, pedig ők aztán értettek hozzá, hogyan kell megnöveszteni. Ha nem hordott volna fegyvert, tökéletesen mutatott volna egy nemesi kastély előtt, főleg azzal a lehengerlő mosollyal, amit nem győztem figyelemmel kísérni, holott gyűlöltem túl sokáig ok nélkül nézni valakit, de ő egészen egyszerűen vonzotta a szemem. Na persze nem úgy, mint mondjuk egy férfi, aki tetszik - bár valami igazán kellemes érzésben úszkálva még azt is szívesen vettem volna, ha a barátnőjének választana. Már láttam is magam előtt, ahogyan az oldalán sétálva, makulátlan ruhában - igen, ruhában - osztom a parancsokat a kultistákn…
Megráztam a fejem, miközben egyre csak azon gondolkodtam, mégis mi a fene történt velem. Megpróbáltam tisztán gondolkodni, de a szőke férfi aurája egyszerűen újra és újra megpróbált behálózni, gy egy idő után feladtam a próbálkozást, hogy teljesen szabaduljak, arról nem is beszélve, hogy kikerüljek ebből az átkozott teremből.
- Köszöntöm a kedves vendégeket szerény kis ideiglenes főhadiszállásunkon. A nevem Alfa, a földre szállt angyal, Omega első vezére. Örülök, hogy épségben eljutottatok idáig. - mutatkozott be, azzal meghajolt és mintha cska invitáltuk volna, helyet foglalt az asztalunknál.
Cseppet sem értettem, akárhogy néztem, akárhogy gondoltam át. Földre szállt angyal nem lehetett mélységi, meg különben is, mik voltak ezek a nevek? És miért vett egy kalap alá a tünde karavánnal?
This smells exactly like those things which I don't wanna participate in.
Furcsa volt ez az Alfa, még kultistának is igazán furcsa ezzel a lehengerlően kellemes, mégis pont emiatt olyan taszító aurával, ráadásul csalhatatlanul fénylettek a szájában a hosszú, hegyes vámpírfogak.
Vámpír.
Egy kultista.
Aki vámpír is.
Bocsáss meg, Wilhelmina és Dieter, de EZ MÉGIS MIFÉLE TORZSZÜLÖTT SZÖRNYETEG?!
Körbenéztem az asztalnál ülők arcán, hátha valaki más is osztja a véleményem, de egyikükén sem véltem felfedezni ekkora döbbenetet. Jól titkolták, vagy méregbe fojtották, mint az idős druida, aki még azt is magába próbálta erőszakolni, ahogyan farkasszemet néztek egymással, ő és Alfa. Zavart volt, dühét keresztezte valami, amit nem tudtam beazonosítani, de kísértetiesen hasonlított arra az érzésre, amikor valamitől kiver a libabőr. Aztán amikor Faelar homlokán gyöngyözni kezdett az izzadság, jöttem rá, hogy Alfa valószínűleg valami visszataszító kultista tudatbefolyásoló varászaltot felhasználva kínozta az öreg elméjét. Kale-nek is feltűnt, de velem együtt ő sem értett túl sokat a lezajlott eseményekből.
Tényleg… Miért is kellene mérgesnek lennünk erre az elegáns úriemberre? Nem csinált ő semmi rosszat, sőt, a jelenléte csak beragyogja a szobát. Azt hiszem, vele karom leélni az életem!
Ismét megráztam a fejem.
Vámpírra, aki kultista, Wyn, hát ezért!
- Akkor azt hiszem rögtön a tárgyra is térnék. - szólt Alfa édesen, jóllehet, mintha ebbe a marék málnába romlottak is kerültek volna - Ajánlatot szeretnék tenni, hogy a kecske is jóllakjon, s a káposzta is megmaradjon, ha szabad így kifejeznem magam. 
Most meg mire célzol? Harcolva fogjuk békébe beszélni Veroniát?
- A seregünk hamarosan elhagyja ezt a várost és elindul békésebb vidékekre kipihenni a fáradalmait, mielőtt visszatérnénk további ártatlan embereken és tündéken segíteni. Így lehetőségünk adódna a teljes tünde népet biztonságos vidékre elkísérni. Cserébe megadjuk azt a lehetőséget, hogy velünk tartsatok. Nem állunk senki oldalán, egyedül azokon, akik nem képesek magukat megvédeni. Ennek jegyében akarjuk egy a pokoli helyet kissé jobbá tenni.
Na tessék! Ha már azt hittem, nem lehet rosszabb, Alfa fogta magát és rácáfolt, mintha csak egy legyet ütött volna le, mert zavarta a zümmögése.
- Az enyéimmel már megvitattuk és egyhangúan támogatjuk ezt az ötletet. - folytatta Lily - Így csak a ti beleegyezésetekre volna szükség.
Miféle TI?
- Pontosan miért is cserébe ajánljátok ezt fel? - kérdezte borúsan, már-már mérgesen a tünde zsoldos.
Úgy tűnt, nem is gondolt bele, hogy létezik olyan is, hogy „Nem”, ez pedig meglepett. Pont ő ne vette volna észre, hogy nem muszáj részt vennünk? Hiszen a feladatunk annyiban kimerült, hogy elkísértük ide a karaván képviselőit. Sőt… az is lehet, hogy ez az egész kérdés nem is nekünk szólt, csak nekik.
- Nem nekünk. Ez Faelar és Kale ügye. - javítottam ki - Illetve te mehetsz, ha akarsz, de ez pont az, ami ellen az előbb beszéltem, úgyhogy mivel már nem kell senkit sehova visszakísérnem, mert minden eldőlt, a jelen lévők engedelmével szeretnék eltávozást kérni. Én nem menekülök sehová.
Alfa természetesen várható módon egyesével végignézett rajtunk, mint a gazda a kis háziállatkáin, aztán elmosolyodott, úgy, hogy megint minden harag kiment a fejemből.
- Hogy velünk tartsatok. Ide vissza igazságot szolgáltatni. Addig nem nyugszunk, amíg itt ártatlanokat mészárolnak le. Nem fogunk menekülni,  senki elől sehova. - irányította rám a tekintetét, én pedig úgy éreztem, hogy valami meleg és egyáltalán nem fájdalmas szúr keresztül - Mi vagyunk a fehér zászló viselői. Ez a zászlónk, mert ez tartozik azokhoz, akikért kiállunk! - folytatta, aztán kihúzta magát.
Még ülve is képes volt vigyázzba állni. Ennek a férfinak nem létezett lehetetlen. Kale azonban azt hiszem, nem ezen a véleményen volt. Ő is, akárcsak Faelar, mondani szeretett volna valamit, azonban végül csendben maradt. Vajon azon gondolkodott, hogy nem tart velük és velem jön? De hát én Alfát akartam követni. Vagy nem?
Zavart fejtörésemet Lance szakította meg, ugyanis olyan hangosan nyelt, hogy hallottam - persze könnyű volt, hiszen mellettem ült. De hálás voltam neki, hogy megtörte a vámpír varázsát, mielőtt gondolkodás nélkül igent mondtam volna. Kezdett nagyon magára haragítani ez a szőke ál-tökéletesség.
- Tegyétek, ami nektek tetszik. - mondta végül Lance, mire csend állt be, pont olyan csend, amiben végre állást tudtam foglalni.
Elhatalmasodott bennem a mérhetetlen, végeláthatatlan harag. Torkig voltam a kultistákkal és most már a vámpírokkal is. Egyáltalán mi volt ő, hogy a népem nevében beszélt, vámpírelf?! Nem szégyellte magát ilyen kijelentéseket tenni, ilyen nagyszabásúan előadni valami tervet, amihez annyi köze sem volt, mint nyírfának a folyami hínárhoz? A tündék helyében én kétszer is meggondoltam volna, hallgatok-e valakire, aki ilyen és hagyom-e hogy vezessen egy idegen, egy kívülálló, akiben egy romlott lélek darabkája munkálkodik.
- ...Én ezt nem veszem be! - mondtam - Próbáltak már kultisták a mesterük szolgájává tenni. Honnan kellene tudnom, hogy itt nem ez a terv?! Senkinek nem hódolok be, aki a Hatalmas és Dicső Természet ellen sorakozik fe….... - adtam válaszul a felém intézett tekintetre, vagyis akartam, de a férfiből áradó ismeretlen, leírhatatlanul kellemes dolog túl erős volt, aztán a következő pillanatban pedig már nem is értettem, miért küzdök ellene.
Való igaz, hiszen feleségül akarok menni hozzá.
Azt hittem, szétrobbanok a gyönyörűségtől. Elképzeltem a karaván elején, a nagy tünde menetet vezetve, bölcsességgel és nyugalommal elárasztva a népemet, előttünk pedig egy csodálatos erdő terült el, pontosan olyan, mint az, amit Rheo elvett tőlünk. Alfa  kézlendítésére pedig az erdő fái és állatai nem engedték be az embereket, akik ártani akartak nekünk. Letelepedtünk a rengeteg szívében, felépítettük hanyatló kultúránk újjászületett bölcsőjét - és a csodálatos szőke gyermekeimét, akikből Tünde-erdő ikerhercegei lettek.
 - Örömmel önökkel tartok... - jelentettem ki, amint álmaim jövőképe halványodni kezdett, mélyen belül rettegve, hogy máris elkéstem a válaszommal és Alfa más nőnek fogad örök hűséget.


Wait. What the hell did just happen….?!
Az öröm szertefoszlott, helyét pedig szégyen és düh foglalta el rohamos gyorsasággal. Ha lettek volna hozzá elég nagy kezeim, és senki nem fogott volna vissza, én esküszöm, hogy pillanatok alatt megfojtom ezt a férfit…
Kale is ezt tervezhette, ugyanis megszólalt, bár csodáltam, mennyire higgadt tud maradni.
- Ez egy elég bonyolult kérdés. Nem fogunk senkit sem belerángatni csak azért, mert ne akarná. Meg kell beszéljük a többiekkel.
Az öreg druida helyeselte a dolgot, én pedig már alig vártam, hogy eltűnhessünk innen. Biztos voltam benne, hogy ha könyörögnek, sem kísérem vissza ide őket, sőt, ha nem hallgatnak rám, utat sem engedek.
- Egyetértek. Kimegyünk hozzájuk és megvitatjuk. Lily, azt hiszem jobb, ha a veled lévők sem fogják be a füleiket. Egyelőre még nem egyeztünk meg.
Erre természetesen Alfa ismét elmosolyodott, de ezúttal nem dőltem be neki, gyorsan elkaptam a fejem.
Biztosan ez a varázslat. Nézed a mosolyát és beszippant egy tévképzet. Micsoda gyűlöletes egy kultista.
- De amennyiben megegyeztek, gondolom nem vetették el az ajánlatot.
Faelar ekkor csatlakozott Lance-hez, jóllehet, ezúttal Alfa jóformán még nyelni se engedte őt. Mérget mertem volna venni rá, hogy ez történt.
- Természetesen nem.
Megráztam a fejem, aztán dühösen hátracsaptam a hajam, úgy meredtem a vámpírra, szinte érezve, hogy villan a tekintetem. Hogy merészelte a nyálkás trükkjeit használni? És ahogy belegondoltam, mégis mekkora hatás alatt voltam egész idáig… ahogy játszadozott a gondolataimmal… Az undor kerülgetett, ahogy próbáltam harcolni az aurája ellen, és már pontosan tudtam, minek a jele ez... pontosan, amióta Johnathannel találkoztam és hasonló jelenet játszódott le kettőnk között. Kavargott a gyomrom, éreztem, hogy mindjárt viszont látom a tartalmát, az előbbitől azonban annyira összezavarodtam és tele lettem feszültséggel, hogy ezúttal nem voltam képes visszatartani. 
De irányítani igen!
Odaléptem hát Alfához, mintha csak kérdezni akarnék valamit, aztán kecsesen megállva, nyugalmasan, mit sem sejtetően, halkan megszólaltam.
- Ezt az előbbiért.
Azzal kultistaundorom meleg és nedves jelét egyenesen a vámpír lábbelijére engedtem.
- Watch yourself… - nyögtem, miközben büszkén megtöröltem a szám - Nem bírom túl jól a kultista aurát.
Mondanom sem kell, hogy addigra már az asztal mellett ülve próbáltam összeszedni magam, mindeközben pedig a vámpír arcát lestem. Leszidást, türelemvesztést, ordibálást vártam legkevésbé, inkább abban bíztam, hogy nem lesz túlságosan fájdalmas, amit tenni fog velem, mert hát ezek után igazán nem hazudhattam, hogy véletlenül sikerült pont a cipőjét bemocskolnom. Felnéztem tehát és csak vártam, figyelve az arcát, amely - legnagyobb döbbenetemre - ismét mosolyban fürdőzött.
- Biztosíthatom, mi mások vagyunk, mint azok akikkel eddig találkozott. Többek közt tévútra tévedt testvéreink ellen is hadat viselünk.
Úgy hangzott, mint egy mese, s ennek folytán ötször is emlékeztetnem kellett magamat, túl szép, hogy igaz legyen. Pedig Alfa egyszerűen nem tűnt másnak igaznál és őszinténél, amikor így mosolygott, még ha valahol a lelkem mélyén már tisztában is voltam vele, hogy ez csak szemfényvesztés, egy tetszetős álca, amely valami elképzelhetetlenül undorító sötétséget rejt.
- Bizonyítsa be. - motyogtam, miközben próbáltam valahogy felkecmeregni és kitalálni, hogyan tovább.
Nem maradhattam itt, még a végén kultistát csinálnak belőlem, akkor meg inkább ajánlottam volna fel magam önként Naamah számára, amikor Darian elárulta a dolgot azon a borzalmas napon. De persze, miért is ne húzhattam volna mindig én a legrövidebbet?!
- Megnézheted. - szólt ekkor Lily, akiről már el is felejtettem, hogy velünk van - Maradj itt velünk, adunk szállást, fegyvereket, megtanítunk őket használni. Elmehetsz a társainkkal, s meglátod, kik ellen ragadunk kardot. Ilyen egyszerű.
Utáltam, ha gyengének látnak, márpedig ez minden volt, csak nem az, amihez hozzászoktam. Még annak is örültem volna, ha csak ülök, és mindenki levegőnek néz. Apropó levegő, amikor körbenéztem - már amennyire láttam innen lentről -, tűnt csak fel, hogy valamilyen oknál fogva Faelar, Kale, de még Lance is köddé váltak, ezért beszélt Lily egyes számban. Mondhatom, igazán rosszul éreztem magam, hogy még csak annyit sem jelentettem nekik, hogy felnyaláboljanak és magukkal vigyenek! Kereket oldottak, biztos voltam benne, kihasználták, hogy mindenki rám figyel és feláldoztak, hogy elmenekülhessenek. Most aztán kereshettem a kiutat egyedül, teljesen egyedül, egy ÉSZAKI városból.
- Raczahquelnek nem sikerült, Armarost visszautasítottam. Eddig csak olyanokról hallottam, mint ők. Látom a fehér kendőt, de ettől többet nem, ennyiért pedig nem fogom feladni a Természet szolgálatát. Ha nincs olyan, amivel most azonnal alá tudják támasztani a szavaikat, akkor nem is igazak. Viszontlátásra.... bár remélem, az nem jön el.
Az a szörnyűséges kisugárzás körbelengett. Muszáj volt elérnem a kijáratot, akárhol is legyen. Megkapaszkodtam az asztalban, felhúztam magam, s tántorogva elindultam arra, amerre az ajtót hittem.
Kösz a nagy semmit. Ha nem vagyok arkdruida, már fel is lehet áldozni, mi?!
Ingatag léptekkel és szájra tapasztott kézzel ugyan, de megindultam, amint rájöttem, hogy kiértem és semmiféle karok nem rántottak vissza, semmi nem húzott vissza és senki nem állt elém, hogy mégis mit képzelek. Hát ezt! De valahonnan sürgősen erőt kellett szereznem, különben nem fognak kiengedni a kapun. Mert ugyebár eszem ágában sem volt olyanokkal egy lépést is megtenni, akik nem értékelnek. Én meg még tiszteltem őket, meg akartam kérni Faelart, hogy legyen a mesterem, fel akartam karolni Kale-t, erre mit kapok? Gyakorlatilag a tünde nép és a déli zsoldosok együttes csizmája küldött engem az ég felé, hogy aztán ki tudja, hol landoljak.
Reményeik szerint egy mélységi szolgálatában.

Aztán persze az új mester lehetősége, Kale esetleges tanítása, és az erős szándék, hogy Lance-t hátsón billentsem valamilyen közvetett vagy közvetlen módon, mégiscsak arra terelt, amerre őket láttam sétálni, cserbenhagyni készülő zsoldosvezetőnkkel egyetemben, amit szintén nem nézhettem semmibe ugyebár… Szóval úgy döntöttem, ezzel is csak megmutatni tudom, hogy keményebb fából faragtak, mint hogy valami kultusz tagja legyek, mert egyedül nem voltam képes leküzdeni azt, ami odabent folyt!
Dehogynem!
Persze ahogy lenni szokott, a terveimnek csak töredéke érte el a megvalósítható fázist, így most sem a teljes csapattal találkoztam. Horatiusék kezdtek integetni, én meg, mint valamire való déli zsoldos, mi mást tehettem volna, mint szót fogadok?
- Ezek voltak, nem igaz? Ezekről mesélt az a vándor tünde... - kérdezte rosszkedvűen a vezetőnk, azonban mielőtt még válaszolhattam volna, Kalver megint megelőzött.
- Ezekről. És a legszörnyűbb, hogy valójában észre se veszik, kikkel van igazából dolguk. A szándékaik látszólag tiszták, de én tiszta szándékú kultistával még nem találkoztam. Habár nem is tudom, mit tudnánk ellenük tenni.
Na ugyebár engem mostanában már nem kellett attól félteni, hogy nem mondomel emiatt, amit akartam, úgyhogy szinte késlekedés nélkül bele is kezdtem. Ennyi a minimum, ami kijárt nekem, amiért EGYEDÜL hagytak a KULTISTÁKKAL.
- Ezek, ezek. - mondtam, miután beszívtam a levegőt, ami csodával határos módon segített felegyenesedni - A nő Gamma, a férfi Alfa, meg beszéltek arról az Omegáról, aki állítólag egy földre szállt angyal. Nagyon biztosak benne, hogy jó, amit cselekszenek.
Ekkor azonban Lance-re néztem, afféle "most már mindegy, hagyjuk az egész ellentétet a fenébe" arccal, és teljesen normális hangon javítottam ki.
- De találkoztál. Ő volt az egyetlen, aki épeszű. Emlékszel a viharra? - törölgettem meg a homlokom a kezemmel, mintha bármit is segítene, ha szétkenem rajta a koszt.
Úgysincs itt, hogy megöljön, amiért elmondom...
Horatius azonban úgy tett, mintha ott sem lennék.
- Mi semmit. A mi dolgunk csak az, hogy felderítsünk. Jelentjük a látottakat a Zsinatnak. Ők majd küldenek embert, ha még egy ilyen tisztára pucolt városba fogunk bevonulni. Induljunk is, a hideg ráz ki ettől a helytől.
Lance viszont ezúttal úgy tűnt, felhagyott ezzel a szokásával. Talán Malchneznek adta át a stafétát?
- Darianre gondolsz? - kérdezte meglepődve, ám aztán lerázta magáról az új információ keltette zavart és újra a feladatunkra koncentrált - Roger that, ne késlekedjünk.
- Igen, rá. - válaszoltam - Nem tudom, hogyan lehetséges, de ő maga mondta. 
Aztán hallgattam egy kicsit. Volt azért itt némi probléma, ami felett nem szerettem volna szemet hunyni.
- Nem tudom... - azok után sem, ahogy Kale és Myra viselkedett velem - Ennyi tündét itt hagyni nekik. Ha elmennek velük, ki tudja, mi fog történni? Kizárt, hogy elengedjék őket, kivéve, ha lehet hinni a fehér kendőnek.... - aztán meguntam a körülírást, sóhajtottam és végül kimondtam - Aggódom a népemért, uram.
A vezető azonban tovább masírozott előre.
- Ez már nem a mi hatáskörünk. Bízzunk benne, hogy a tündék helyesen cselekszenek. - közölte, én pedig belenyugvást színleltem, hiszen mindenki más követte őt.
Persze, hogy nem kaptam maradási parancsot, miért is kaptam volna? Miért is ért volna valamit ha egyszer végre őszintén kimondom, ami nyugtalanít? Ráadásul most először éreztem tehernek, hogy vissza kell mennem Hellenburgba, még akkor is, ha ezek a tündék nem fogadtak be maguk közé. Mi mást tehettem volna, követtem Horatiust, abban bízva, hogy út közben majd rendezem magamban a gondolataimat.
De persze olyan örvény keletkezett a fejemben, hogy csodálkoztam, miért nem fulladok még meg, valahogy azonban mégiscsak áthatolt rajta valami. Nem tudtam volna megmondani, honnan vagy miből, de éreztem, hogy nem vagyunk egyedül, és ezt nem arra értettem, hogy nem lehetnek járókelők a városban, na de ez? Az "ez" alatt pedig azt értettem, egy nagy rakás sötétség, amiből kivirít valami fehér, és ez az alak, pontosabban a jelenség már jó ideje fennállt. Lance-nek is feltűnt, ugyanis azonnal hátrafordult.
- Miben segíthetek?
Holy Hature… Most vagy kultisták leszünk, vagy halottak. - gondoltam.
Noha pedig az előbbire több esély látszott, mint az utóbbira, tekintve, hogy eddig nem öltek meg, - ugyanakkor megtehették volna, így ez nem tűnt logikusnak - azonban ez egy csapásra megváltozott, amikor mindannyian érezni kezdtük, hogy a föld mozog a talpunk alatt. Mozgott? Miket beszélek, egyenesen LESZAKADT! Joanesburg és a városból kivezető út látványa kis fényes képecskévé sűrűsödött, ahogyan tehetetlenségünkben, s lábunk alól a talajt elvesztve zuhanni kezdtünk, ki tudja, hová és miért, de egy biztos volt: ekkora magasságból akármikor is érkezzünk utunk végére, biztosan nem éljük túl.
Azt hiszem, nem hibáztatott volna senki, ha a Természethez való imádkozás helyett egy jókorát sikoltok, ám ekkorra már az is a torkomra fagyott.
Féltem.
Nagyon is.
És ezen kívül semmire nem tudtam gondolni, most először életemben.


_________________
"Nutella-One! Nutella- One, report!"
"Sir, there are at least....six aisle of Nutella in the target area!"
"Okay, Nutella-One. Commence Operation: Total Annihilation. Move in, flank the area with Nutella-Two. Stat rep ASAP. ETA: 2 spooning sec."
"Sir, yes, Sir! Nutella One out!"
/Crispin Shadowbane/
Felhasználó profiljának megtekintése

61Küldetés: Ludum finita est... - Page 3 Empty Re: Küldetés: Ludum finita est... on Szomb. Nov. 17, 2018 12:08 am

Gloria

Gloria
Klerikus
Klerikus
Közben a démon és Androméda nagy erőkkel farkasszemet néztek. Egy Fekete árnyakból gyúrt dárda repült Kristin felé, de a lovagnő berántotta maga elé a pajzsát, amin úgy foszlott szét a szentségtelen mágia, mintha soha nem is let volna. A hátatunk mögött, az utcák közt álló két alak képe szertefoszlott. Valóban mind csupán illúzió volt, hogy megtévesszenek minket… A gyanús alak, aki ezidáig a tetőn állt nemes egyszerűséggel leugrott az épületről a társához. Lassan zuhant, mintha még a fld vonzó erejének is képes let volna ellenállni. Ekkor hasított bele a fejembe az ismerős fájdalom, először csak halovány emlékeztetőként, hogy véletlenül se feledkezhessek el a lehetőségről, hogy esetleg egy démonnal álltunk szemben, de mire leért már határozottan biztosak lehettünk benne.
A másik demon sóbálvánnyá válva várta, hogy Androméda eltalálja a lándzsájával, ami sikerült is a félangyalnak, már-már túlságosan is egyszerűen. Ekkor vpedig ellentámadásba lendült, mintha az égi lándzsa let volna a jel, amire várt. A teste, ahol a fegyver nyele érte összehúzódott, mint a giliszta amikor a gyerek megpiszkálja. A testének azon része elkocsonyásodott, majd egyszerűen elhúzódott a fegyver hegy elől. A démon ekkor előrenyújtotta a kezét. A karja megnyúlt, mintha valami nagyon rugalmas, feszes anyagból lett volna, de semmiképp sem evilági matériból. Az ujjai végén lévő éles karmok Androméda vállába mélyedtek, majd egy gyors karmolással feltépte a nefilim fehér bőrét, bordó vért fakasztva a nyomán. Mindez másodpercek tredéke alatt zajlott le, de mintha az idő is lelassult volna, miközben a szív hevesebben kezdett el dobogni, a vér pedig egyenesen száguldott az ereinkben. Az enyémben legalábbis biztosan. Csak elborzadva néztem egy darabig, ahogyan a korábbi ellenfelünk átváltozott. Miféle erős varázslat volt ez? Láttam már hasonlót, de nem tudtam eldönteni, hogy mindkettő kultista volt-e vagy a korábban látott demon csak egy mélységi szolga volt precízen megformálva. Úgy gondoltam, inkább mindkettő kultista volt.
- Androméda! - kiáltottam fel, és azonnal mellé léptem. Csúnyán vérzett.
A démon még azzal a lendülettel visszahúzta a kezét, majd két öklét az arca elé tartva komoly, elszánt tekintettel várta a következő lépéseteket. Nagyon gyors volt, és egyáltalán nem látszódott rajta a korábbi bizonytalansága.
Androméda szinte azonnal viszonozta a támadást egy az ujjai közül előidézett szikrával, amivel a demon lábát célozta meg, feje körül pedig arany dicsfényből font korona ragyogott. Ez után pedig a saját sérülésével nem törődve előre döfött. Nem törődtt vele, mert tudta, hogy az az én feladatom volt. Még ha nem is volt halálos a sérülés, a vérveszteségtől elgyengült, így azonnal imádkozni kezdtem, Fényes Hildegard kendője pedig felragyogott a nyakamban, hogy erőt adjon a gyógyításhoz.
A fény hevesen égette a szentségtelen testet, de a démont úgy tűnt nem zökkentette ki. Lebukik, majd az egyik lábát ugyan olyan ruganyosan megnyújtva, mint az imént a karját Androméda sípcsontjába rúgott. Ezután felegyenesedett és kicsit hátrébb ugrott.
- Nem tudom miért jöttetek, de nem hagyom, hogy Omega mester terveit veszélybe sodorjátok.
- Kisasszony, cseréljünk... - lépett be Kristin Androméda elé a pajzsával, aminek tbb esélye volt hárítani a ruganyos demon támadásait.
- Állj!
Ismerős hang szakította félbe a csatát. Hirtelen fordultam az iránába, amikor pedig felismertem Johannes atyát megkönnyebbült mosoly terült szét az arcomon. Nem godnolkoztam el rajta, hogy kerülhetett ide… hiszen bizonyos voltam benne, hogy az Úr küldte a megsegítésünkre.
- Nincs értelme a harcnak. Alkut kötöttem az egyik társatokkal, csak ők még nem tudnak róla. - mutatott felénk. - Menjetek el.
Nem volt egyedül, még ketten voltak mellette, de őket nem ismertem, és még csak abban sem lehettünk biztosak, hogy az Egyház hű szolgái voltak-e. Az alku kötés ugyan gyanus lehetett, de nem tőle. A beszivárgás nem volt idegen stratégia Johannes atya számára sem.
- Na látod, most pofára estek. - nevette el magát a demon, aki később érkezett és eddig Kristinnel hadakozott.
- Maga meg ki? - kérdezte a keresztes nővér.
Androméda korábban még sérült vállára tettem a kezem.
- Az urat Johannes Hagennek hívják, és bízhatunk benne. - válaszoltam Kristinnek a férfi helyett. - Ám nem mi voltunk, akik támadtak, miért ne fejezhetnénk be úgy a küzdelmet, hogy ezek meghalnak? - fordítottam itt élénk kék szememet az inkvizitor felé. Nagyon reméltem hogy volt erre is ésszerű válasza.
Johannes atya intett a társainak, majd mind megindultak felénk, hogy egyesítsük erőinket… meg hogy ne kelljen egymásnak az utca két végéből kiabálnunk.
- Jól mondja a nővér, Johannes Hagen inkvizítor vagyok. - mutatkozott be neünk, és úgy tűnt egyúttal a saját társainak is. - Mert felesleges vérrontás lenne két, immár szövetséges fél között. Semmi szükség nincs arra, hogy bármelyikünk erejét is gyengítsük. - próbált meg érvelni, de reméltem, hogy ő is érezte, hogy mennyire gyenge lábakon is álltak ezek az érvek. Az álca és a kémkedés egy dolog volt, de jelenleg egy nyílt csatába csöppent az egyház és a kultisták köztt, ráadásul épp az imént vallotta be, hogy inkvizitor volt. Fogalmam sem volt, hogy ebből mégis hogyan lehetett volna békésen kijönni. Egy darabig mindenki csak méricskélte egymást, de senki sem mert megmozdulni. Végül pedig a nyúlós tagokkal rendelkező demon mosolyodott el rosszindulatúan a társával egyetemben.
- Szövetség? Sosasem szövetkeznénk szentfazekakkal. - majd egyetlen mozdulattal letépte magáról az arcát fedő maszkot. A fogai hegyesek voltak és borotvaélesek, szinte már nem is fogaknak látszottak, hanem inkább pengéknek, melyek úgy csillogtak a napfényben, akár a drágakő. Rémisztően csattogtatott egyet vele. Még az állkapcsa is úgy kopogott, mintha fém pengéket ütöttek volna egymáshoz. Ekkor Arael lépett előre.
- Félre, nővérek! - ordította, majd fogta volna a buzogányát és nekihajította a démonok mgtti falnak. Androméda és Kristin nővér reflexből ugrottak el a szálló buzogány útjából, én pedig még úgy döntöttem, hogy utána küldök egy sugárnyi szent fényt, hogy bármit is talál el, segítsek neki a harcban.
A buzogány egyenesen belecsapódott a falba, mint valami meteorit, amitől az egyébként is romos ház fala omlásnak indult. Por, tégladarabok és törmelék hullott alá, ami pont elkerülte Andrométád és Kristint, de a démonok már nem reagáltak ennyire gyorsan. A tudásdémon-szerű volt a legkevésbé szerencsés, őt tbb tégle is eltalálta és fájdalmas kiáltás kíséretében esett oldalra. Ruganyos társa viszont könnyedén kerülte el a leeső törmeléket, mintha neki még a mennykő sem árthatott volna. Kristin nővér felé nézett, majd rögtön támadásba is lendült. Előszr egyik karját megnyújtva csapott előre, majd ez után megnyúlt a nyaka is, és előre harapva próbálta meg megsebesíteni a keresztest a vállánál. Kristin nővér lesújtott a felé csapó kézre, de mintha acélba ütközött volna a lángoló kardja. Még a csattanást is lehetett hallani Szerencsére a pajzsával még így is képes volt állba vágni a démont. A szemem sarkából közben láttam, hogy Johannes atya sem tétlenkedett, egy félreesőbb helyen gyújtotta mega tömjénezőjét, hogy a füstje hátráltassa az ellenségeinket. Ennyit a békés megoldásról és a tárgyalásról… Androméda közben a földön fekvő tudásdémonhoz lépett és ledöfte a lándzsájával, hogy többet ne árthasson nekünk, én pedig egymás után több sacra luxot is megidézve próbáltam segíteni Kristin nővért. Johannes atya is igyekezett a puskájával besegíteni. Mégis… mintha mindez hiába való let volna. A tűz némileg kárt tett benne, ahogyan a szent fény is égette, sőt mintha a tagjai egyenesen remegtek volna. Az arca fájdalmas grimaszba torzult, de ennek ellenére még mindig talpon volt.
- Átkozott... - vicsorogta Kristin, aztán egyszerűsen lerohanta a démont, pajzsát maga előtt tolva. Androméda is igyekezett a lándzsájával ledöfni ezt a démont is. Parttalan harcnak tűnt az egész. Így hogy ennyien támadták és ott volt Kristin pajzsa is nem voltam benne biztos hogy eltalálnám a sacra-luxal de... Volt még egy ötletem. Ha ősi viking varázslatokat meg tudtam törni az imámmal, akkor talán sikerülni fog eltüntetnem erről a szentségtelen teremtményről is a varázslatait. Hiszen máshogy nem tehetett szert ilyen képességekre. Így hát imádkoztam Istenhez, hogy tisztítsa meg ezt a teremtményt a mágiától, és álljon úgy az Ő színe előtt, ahogyan megteremtette.
És ekkor a demon bőréről eltűnt a zldes fény és a csillogás. A fogai még mindig hegyesek voltak, de elvesztették a fényességük. Kristin pedig ekkor nekiment a pajzsával. A demon megpróbált kitérni de már nem volt ruganyos.
Kösznöm, Uram.
A pajzs ellökte, így kicsit hárarepült, de végül mégiscsak megtartotta az egyensúlyát. Ekkor rontott neki Androméda az Égi Vértjével, és végigszántotta a húst a bőrén mély, égő sebet hagyva. A demon a fldre hullt, de még élt. Kristin nővér a demon fölé állt a lángoló kardjával.
- Hagen atya... igaz? Kíván tőle kérdezni? - kérdezte némileg hátra fordulva az inkvizítortól.
- Köszönöm nővér. - mondts s férfi, és kicsit közelebb lépett. - Miért őrzitek a foglyot? - mutatott az erőd irányába. - Hová mentek Joanesburg után?
A démon erősen hörögve próbált meg végignézni rajtunk. Köhögött egyet, és oldalra köpött, hogy megszabaduljon a szájában felgyűlt vértől.
- Alábecsülsz minket. Azt csak a mester tudja. - nyögött egyet, ahogy próbált felállni, de visszaesett. Rachel eközben döbbent arccal lépett oda a démonhoz.
- Te jó ég, most aztán nyakig benne vagyunk...
- Csak mi. A maga részéről még áll az alku. - felelte neki Kristin, fél szemét a démonon tartva.
- Felelj neki. - parancsolta a démonnak Androméda.
- A helyedben meggondolnám a szavaim, démon. Ahogy megkönnyíthetjük, úgy meg is nehezíthetjük a halálodat. - csóváltam meg a fejem majd a mágushoz fordultam. - Ne féljen Rachel. Mosmár minden rendben lesz. - mosolygtam rá bátorítóan, noha még mindig rühelltem.
Johannes atya újratöltötte a Fenrirt, és rámutatott vele a démonra, aki összerándult a fájdalomtól.
- Biztos vagy benne, hogy tudsz valamit.
A demon fájdalmasan ordított fel. Ettől valahogy mindig mindenkinek megeredt a nyelve.
- El...északra... - hörögte fájdalmasan, hogy abbamaradjon a fájdalom. - A gát...a gát...veszély...! - nyögte, majd elájult, de kzelebbről megnézve egyértelművé vált, hogy a szíve megszűnt dobogni.
Rachel közben zavarodottan nézett vissza Kristinre.
- Mennyi esélyünk van...? - kérdezte kicsivel több magabiztossággal a hangjában.
- Az Úr nem állít minket olyan feladat elébe, ami erőnkön felül lenne. - felelte a lovagnő a mágusnak. - Nem tudom mennyi esélyünk van, de mindent meg fogunk tenni. - egy pillanat erejéig fintorogva nézett a halott démonra, aztán Johannes atya felé fordult.- Milyen fogolyról van szó, Hagen atya?
- Egy északi tiszt. Mindenkit megöltek rajta kívül, de őt valamiért még életben tartják. Tudhat valamit, akár erről a gátról is. Azt javaslom próbáljuk meg kiszabadítani.
Rachel egy jó darabig meredten nézett előre, aztán sóhajtott egyet.
- A fene egye meg...mentsük meg a várost. - adta végül beleegyezését.A Johannes mellett lévő férfi, aki eddig csöndben volt és a harcból se nagyon vette ki a részét most megszólalt.
- Van egy gát, nem sokkal fentebb a folyón.
- Talán vissza kéne mennünk erősítést kérni. Én át tudok repülni a falon, és értesíthetem a klánomat. Ők nem előitéletesek. - vetette fel Arael.
[color=orangered]- Ugyanerről a tisztről beszélt?/ - kérdezte Kristin Racheltől. - Azt modnta ha lázadást akarunk szítani fontos lehet. Bármit is tervez vele Medkoksh kultusza, élve van rá szükségük. Vagyis ha kiszabadítjuk az nekik csak rosszat jelent. - bólintott Johannes tervére. Androméda is szótlanul rábólintott, ahogyan én is.
- Valóban nagy segítség lenne, tegyen úgy. - fordult a nefilim felé Johannes atya. - Ezesetben irány a fogoly. - szedte össze a füstölőjét a földről beszéd közben.
Rachel is bólintott.
- Igen. Ha minden igaz, ő volt Joanesburg kapitánya, mielőtt ők ideértek volna.
Majd a csapat erőltetett menetben megindult az erőd felé.


_________________
"Find the lady of the light gone mad with the night
That's how you reshape destiny"
Felhasználó profiljának megtekintése

62Küldetés: Ludum finita est... - Page 3 Empty Re: Küldetés: Ludum finita est... on Szomb. Nov. 17, 2018 7:13 pm

Amelia Tewelon

Amelia Tewelon
Déli Katona
Déli Katona
A lováról lecibál illető egyébként egy nagyjából velem egykorú nő lehet és eléggé hasonlít is, már ami hajszínt, magasságot illette, de ennél alaposabban nincs időnk szemügyre venni. A kultisták közül néhányan meg is fordulnak, egész pontosan öten, akik visszanéznek felénk, leszállnak a lovaktól, majd fegyvereket rántva közelítenek. Ezek a fegyverek elég változatosak, főképp kard és fejsze, valamint tőr és az egyiküknél botot is látni.
- Dracon, fel a levegőbe! Most! - kiáltja Cyne és egyenest a feltápászkodó nő felé kezd rohanni, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy legázolja. Damien pedig a tőrös kultista felé oldalaz.
Ezért aztán én a maradék közül szemezgetek és a buzogányost és a fejszést megpróbálom a dobótöreimmel meggyengíteni, kettőt-kettőt feléjük hajítva, aztán amelyik a legközelebb van, a lángoló pengével keresztüldöfni.
Bérgyilkos társam, szinte megtorpanás nélkül végez a kultista nővel, aki még csak védekezésre sem gondolhat. Nekem nincs ilyen szerencsém. Morranok egyet, ahogy látom a tőrök nem sokra mennek, csak a fejszés karját tudom megsebezni, a buzogányos a hátáról egy pajzsot emel le, azzal hárítja a fegyvert, de ez nem akadályoz meg abban, hogy ne akarjak nekik rontani. Ám a rutinos összedolgozások óvatossá tesz és Cyne mellé lépek pár méter távolságot tartva. Sejtésem szerint Mina hátrébb marad, mivel neki jobb a mágikus képessége, így jobb a távolsági támadásokban.
A távolság köztünk és a kultisták között jelenleg nagyjából egy tíz méter lehet és ők csinos kis alakzatban állnak meg, elöl a pajzsos, mögötte a fejszés és a kardos, hátul a bottal mahináló és végül középen egy a tőrrel hadonászó. Az egyikük meg is szólal.
- Hogy mertétek, hiszen a földön volt! - mutat a ledöfött társukra, de támadni nem támadnak egyelőre.
- És nem sokkal később feltápászkodott volna és ránk támad veletek együtt. Háborúban nem kockáztat se az ember, se a sötét elf, se a vámpír, ugyebár. Én, csak úgy, mint Omega Mester, a békét terjesztem. Ha nincs ellenség kopogtatom meg a halántékomat nincs háborúskodás sem, ugyebár. - vág vissza Cyne azonnal.
- Mit akartok? - kérdezi hátulról Mina, aki még mindig reménykedik a "békés" kimenetelben.
Én a kardom magam elé tartva hallgatom a szóváltást.
- Talán meg is adhatta volna magát és nem átalakulni. - vonom meg a vállam, egyébként sem hiszek benne, hogy harc nélkül fogunk ezen tovább jutni. - És ha vissza adjátok Henrik-et, akkor ti megúszhatjátok. - mosolyodom el hirtelen.
Flannak szokás szerint nincs sok kedve diplomatát játszani és lő egyet. A pajzsos azonban pontosan tudta, ki ellen harcol és jól felkészülten hárít.
- Hogy merészeled? A mi istenünkkel egyenrangúan beszélni magadról?! - rivall rá Cyne-re az a kultista, akivel felelősségre vonta az előbb is. Úgy látszik ő a "becsület" mintapolgára. Ezen kedvem lett volna jót kacagni.
- Csak nyugalom. - mondja kissé félénken a hátul álló botos ember. - Azt hiszik olyan helyzetben vannak, hogy alkudozhatnak. - majd felemeli a hangját, hogy véletlenül se tévesszük el a mondókáját. - A seregeink már úton vannak. Hamarosan még többen leszünk! Titeket pedig magunkkal viszünk!
Erre aztán minden kultista fegyvert szegez ránk, marcona ábrázattal, a mágus hátul pedig varázsolni kezd. Húú, de megijedtem!
A kultisták nem igazán vettek minket komolyan, sőt nagyon is magabiztosan nyilatkoztak velünk kapcsolatban.
- Oké, köszi hogy szóltál, legközelebb nem egyenrangúként kezelem, hanem a neki megillető helyen: a béka segge alatt... - morog vissza Cyne a kultistára, hozva a szokásos gunyoros stílusát, amivel most még teljesen egyet is értek, majd oldalra néz és látom, hogy megvillan a szeme. - Ti most szopattok engem, ugye? - emeli meg a kezét és a következő pillanatban egy tűzlabda emelkedik fel a levegőbe.
Én is odanézek és a folyón meglátom közeledni és kikötni a hajót. Már nem vagyok biztos benne, hogy mi jönnénk ki jól, ha leállunk hosszasan hadakozni.
- Azt hiszem gyorsan kéne túl esnünk a farokméregetésen, mert jól jönnének a lovaik. - közlöm halkan, hogy azért ha lehet csak a társaim hallják.
Közben csendesen megidézem a Seraphomat, és a kardom csak arra vár, hogy rámutassak valakire.
- Damn.. - sóhajt Damien is, gondolom ő is meglátja a hajót.
- Menjetek a seregeitekkel valahová... Mégis mit gondoltok? Omega mester majd átveszi az uralmat a világ fölött, vagy mi? Nem visztek ti minket sehová... - csattan fel Mina, akire most tört rá a harci láz....
A hátunk mögött ekkor a föld megrepedezik és egy előholt ugrik elő. Egy nagydarab zombi. Elég markos ember lehetett élő korában. Páncélt is viselt és kard volt nála. Seraphina azonnal rálő egyet, de meg sem érzi a dög. Flan ekkor sarkon fordul és nekiugrik.
- Ezt bízzátok ránk. - mondja Sera, majd ő is úrnője segítségére siet.
Kezdenek begyorsulni a dolgok.
A középen álló tőrös kultista mindkét karja egy-egy hosszú csáppá változik. Cyne is mozgásba lendül és a tűzgolyót a levegőből úgy látom a botosra irányítja, Mina sötét elf társa pedig az átalakuló tőrös felé iramodik, hogy feldarabolja.
A fejem csak egy pillanatra fordítom el, hogy megbizonyosodjak róla, a hátunk biztosítva lesz, aztán máris a kultistákra figyelek. Én sem akarok lemaradni a társaimtól és, hogy kicselezzem az elől álló pajzsost, akinek valószínűleg azt a szerepet szánják, hogy védjen minden elölről jövő támadást, a képességemet használva magasra ugrom a levegőben és a feje fölött mutatok rá a kardommal a fejszésre és remélem azonnal keresztül égeti az angyali fény.
- Ezt kapjátok ki! - kiáltom.
Nem gondoltam volna, hogy célpontom beleugrik Cyne támadásának útjába, megvédve így a tűztől, nekem is csak az utolsó pillanatban sikerült módosítanom a célzásomat, mivel a földön fetreng kínjában, de ez nem menti meg. A seraph sújtása szabályosan kettészeli, miközben megpróbál felállni. Mielőtt földet érnék még látom, hogy Damien tőre is sikeresen célbaért alaposan megsebezve ellenfelét, akinek egészen lefittyed a csápja.
Ekkor a pajzsos nemes egyszerűséggel elhajítja a buzogányát, de nem felém, hanem valahová mögém, ám nem tudok most már senki másra figyelni, mert most már benne vagyok a kultisták sűrűjében és bár elégedett vagyok a seraph munkájával, nem mondhatnám, hogy túl vagyunk a nehezén. Ezek a kultisták nem ijednek meg a drasztikus eredménytől és nekem meg csak arra van időm, hogy fél fordulatot téve megakasszam a sunnyogó kardforgatót, akit bár nem látok, de tapasztalatból számítok rá. Azonnal visszatámadok a szíve felé szúrva (a kardom továbbra is lángol), de csak a kardot sikerül kiütnöm a kezéből, mert közben a másik kezét csáppá változtatja, azzal hasít és akadnak össze a fegyvereink. A tűz látszólag fáj neki, de vicsorogva tűri.
Éktelen vísítás hallatszik a kultisták hátsó sorából, szerintem Dracon is támadásba lendült, viszont mintha fájdalmas nyögést hallottam volna Mina felöl és ez nem túl jó hír, talán pont őt célozta a az a buzogány......így viszonzom az ellenfelem vicsorgását, hátha én ijesztőbb vagyok. Apropó pajzsos......
Fél szemmel érzékelem a mozgást, így tudom, hogy jó lesz igyekeznem, mert nem csak ketten vagyunk. Minden erőmet - kedvenc gólemem erejével megtoldva, - egy újabb csapásra fordítom, mert nem harcolhatok kétfelé. Csak remélni merem, hogy a többiek is jól állnak, na meg, hogy a hajóról nem érkezik meg közben még az erősítés is.
- Nem menekülsz. - sziszegem a kultista képébe.
A csáp Ernst erejével szemben nem képezhet akadályt, így le is hullik jó része, a kultista pedig fájdalmas kiáltással hátrál. Remélem ezzel sikerül úgy megsebesítenem, hogy egyelőre kiessen a játszmából. Persze szándékomban áll végleg elintézni, de ebben megakadályoz a nekem rohanó másik fickó, amitől sajnos a földre kerülök. Szerencsémre a Flambard a kezemben marad, de félek, most nem lenne időm vele felugrani, ám ehhez időt nyerhetek.
Mivel nem számítok senki segítségére, kipattintom a csizmámból a pengét és a térdhajlata felé rúgok, hogy elmetszem az inait. Ezzel egyidejűleg magam elő kapom a kardom, remélve, hogy magától belezuhan.
Egy éjláng vágódik a pajzsos felé, ám időben hárítja, így nem látja az én közeledő pengémet, ami belehasít a lábába és amitől térdre rogy. Azonnal felpattanok és a kardom szélesen csap le rá, elrepítve messzire a fejét, miközben a lábommal taszítom a testét hátra, hogy ne terítsen be vérrel.
A szemem aztán a sérült kardos kultistára ugrik és neki szegezem a véres pengémet. Érzékelem, hogy a csatának vége, hiszen elül a csatazaj és Cyne kérdése, hogy jól vagyunk-e és Mina, valamint Damien válasza is ezt sugallta.
- Én megvagyok és nekem is van egy tartalék madaram, ha a másik néma marad. - tekintek gyorsan körbe és elismerően a self felé biccentek.
Megkockáztatok egy pillantást a hajó felé is, de onnan nincs mozgás.
- Még nincs társaságunk, viszont bármikor lehet, mi legyen? - kérdezem a többieket, bár ha Flan megjelenik, az biztos, hogy nem sok kérdezni való áldozatunk marad.
Damien tőre végén a kultista pökhendien néz vissza ránk. Látszik hogy fájdalmai vannak, de megzabolázza őket.
- Azt hiszitek olyan erősek vagytok! Tévedtek. És nem mondok nektek semmit. Ki van csukva, hogy bármit is kihúzzatok belőlem. - nagyzol erőteljes fenhanggal.
Flan és Seraphina közben a csatából összeszedve cuccaikat sétálnak oda hozzánk.
- Mocskos erős egy dög volt... - lihegi a vámpír.
- Mit tenne a mestered, ha mégis megtennéd? Mennyit érsz neki vajon? - kérdezi foglyát Damien.
- Mina, ülj le. Fejsérüléssel nem érdemes túlságosan szaladgálni. Tessék, egy kis víz. - nyújtja oda a kulacsát Cyne a vámpír lánynak, felállva a hozzá bújó sárkányka mellől. Mina kissé még mintha szédelegne. Tehát mégis csak eltalálta a buzogány?
Megvártam, amíg kiderül, hogy mennyire is akar nekünk segíteni a Damien által sakkban tartott csápos, de úgy látszik elég tökösnek képzeli magát a makacskodáshoz, amit nem sokáig fog magáénak vallani, ha Cyne belelendül és....belelendül.
Leguggol a dacoló férfihez és a családi ékszerei felett megvágja a kardjával.
- A következő már oda fog menni...
A kardom hegyével megbököm a nyakán a saját foglyomat, hogy rám figyeljen.
- És te, te is ennyire hűséges vagy? Esetleg a karod többi részétől is megválnál vagy talán a két szép szemedtől? - kérdezem halk, szenvtelen hangon, hiszen én sem riadok vissza időnként a gyilkosságtól, legalábbis morális okok biztos nem tartanak vissza.
Flan érdeklődve nézi, ahogy Cyne a kultistát faggatja, aki a könnyű vágásra elsápad, és ijedten nyel egyet. Ekkor a vámpír odalép.
- Szabad lesz, ennél sokkal elegánsabb megoldás is létezik. - tört belőle elő ismét lényének úri része, ahogy hölgyhöz való módon megigazította a kesztyűjét.
- Kedves Flan. Kérlek, most ne süsd meg a golyóit egyesével, mint ahogy az előzőekkel tetted. Esküszöm, amikor a másiknak egyesével tépted ki a körmét és végül a levágott farkát a szájába nyomtad, mert nem beszélt, az se volt valami túl kedveskedő mozzanat. Hadd beszéljek vele én egy kicsit...utána átengedem neked ezt az igazán elbűvölő, kedves kis kultistát... - mondja aggodalmas képpel a bérgyilkos a vámpírnőnek és ha nem ismerném, még el is hinném, hogy komolyan aggódik. Aztán a kultistára néz sürgetően:
- Na, akkor beszélsz, vagy mi lesz? Őszintén szólva, amit én tudok veled tenni az lófasz ahhoz képest, amit Ő tenne. Már bocs a csúnya beszédért kedves hölgyeim...
- Szerintetek félnünk kell egy lefegyverzett kultistától? Komolyan!... - fakad ki Mina. - Teljesen mindegy, mit csinálunk vele, akkor sem leszünk rosszabb helyzetben. Akár már meg is hagyhatjuk.
- Mindenki a madárkámra pályázik, és egy szavam sincs a dologban? Mégis csak én fogtam... - csatlakozik Damien is, bár nem hiszem, hogy komolyan gondolná.
Az én kultistám meg sem mer mukkanni, talán elvitte a cica a nyelvét, vagy lenyelte ijedtében, de úgy látom a másik mélységi seggnyaló sincs könnyű helyzetben, hiszen, ahol megjelenik a színen Flan ..........
Azért a kis közjátékra elmosolyodom, mert már én is játszottam hasonló "jó fiú- rossz fiú" játékot és tudom, hogy legtöbbször bejön.
- Nem félünk tőle, csak a nyelvét akarjuk megoldani, és lehet, hogy ez szó szerint értendő, ha Flan is színre lép. - mondom Mina-nak készségesen.
A kultista ijedten lihegni kezd, aztán nyel egyet és megembereli magát. A csápjai eltűnnek, ami talán a megadás jele......
- Omega mester szemében értékes harcosok vagyunk. Nem feláldozható senkik, mint a ti seregeitek katonái. Ha beszéltek...ha beszélek szabadon engedtek tényleg?
- Ha beszélsz, akkor szabadon engedlek és garantálom azt is, hogy se Flan, se a többiek nem fognak neked ártani. Flan, kérlek, most az egyszer tényleg ne tegyél semmit se ellene. A célunk most fontosabb, és az, amiért eredetileg jöttünk, mint a kultisták kivégzése. Tehát: hova ment Henrik és a társnője? Mit tudtok a déli tábor lemészárlásáról? És … kié az a hajó és mi van rajta? Ha tényleg beszélsz, akkor élve megúszod és még egye fene, ellátmányt is adok neked. - vágja rá Cyne.
Mondjuk én egy szavát sem hiszem el, hiszen tudom, mennyire gyűlöli a self a mélységieket és azok talpnyalóit, így hogyan is hihetném el, hogy simán elengedné őket?
Mindenesetre a játék bejön és a kultista elhiszi, hogy ha beszél életben maradhat. Hát ha ezek Omega legértékesebb harcosai......., akkor nyert ügyünk van.
Erősen remélem, hogy Flan legalább addig visszafogja magát, amíg megtudjuk a kérdésekre a választ és mivel ezek a legégetőbb kérdéseink csak kíváncsian várom a választ.
A kultista visszanyerni látszik az önbizalmát, mert halványan kuncog egyet.
- Az a hajó csak egy a sok közül. Egybegyűlik az egész sereg. Ott a hajón utazik a hajdani Henrik barátotok is. Egyenesen Joanesburg felé.
- Oké, tehát egy sereg tart Joanesburg felé. Oké, és Henrik is ott van. Oké. Omega mesternek bizonyára nagy tervei vannak ezzel az egésszel. Felszabadítani Joanesburg-ot és utána tovább terjeszkedni. Dél eléggé szaftos falat lenne, hisz ott vannak az ékszereik, amelyekbe angyallelkeket zártak be. Omega mester biztosan örülne is annak, hogy ha az ilyen förtelmeket elpusztítanátok, hisz Ők, amíg a déliek uralma alatt vannak, potenciális fenyegetést jelentenek hatalmas mesteretek terveire. - hadovál Cyne, véleményem szerint meg akarván téveszteni a kultistát, aki így talán több információt oszt meg vele.
- Csak a kíváncsiságom kielégítése számára, Henrik magától csatlakozott, vagy ti kényszerítettétek és miért olyan fontos ő, hogy nem hagytátok a kezeink között? - kérdezem azért gyanakvóan.
- Kinek képzeltek ti minket! Egyetlen egy társunkat sem kényszerítjük semmire. És egyetlen egy társunkat sem hagyjuk hátra. - néz körbe - Azt hiszitek megijedünk pár ócska angyalutánzattól. Minket egy valódi angyal kísér az utunkon!
- Hahh! - morranok fel a kultista szavaira, mert biztos vagyok benne, hogy hazudik, bár lehet, hogy ő nincs vele tisztában, hiszen az elméjét egy mélységire bízta.
- Ostoba vagy! - vonom meg a vállam.
- Medkoksh egy hatalmas angyal, ehhez kétség sem férhet és mint ilyen, sok mindenkitől nem kell félnie. Azonban, mint láthattátok, Ti, a halandó szolgái...hát, benne is van a szóban maga: halandók vagytok. Hát nem lenne biztonságosabb dél nélkül? A Mester biztos, hogy nem hagyná, hogy az emberei feleslegesen hulljanak el. Kivéve, ugyebár, hogy ha van egy módszere annak, hogy megvédjen titeket a szeráfok erejétől.
Cyne szavaira kérdőn nézek rá, mert úgy emlegeti Délt, mintha mi nem oda tartoznánk.
Valószínűnek tartom, hogy ez egy újabb játék részéről, de nála már semmire nem mernék fogadni, főleg nem az életemmel.
- Én nem hiszem, hogy lenne ilyen módszere, annyira nem hatalmas. - jegyzem meg azért, hátha felingereljük vele ezt a nagyszájú hőst és elkotyogja magát.
- Lehet, hogy ostoba...de a Mestere egyáltalán nem az. De ha nincs ilyen módszere a Mesterének...akkor még is, hogyan akarná megvédeni az embereit? -húzza fel a szemöldökét Cyne. - Hisz Omega mester, és a katonái se hagyják magukra a társaikat. Nem tenné meg azt, hogy az emberei hiába haljanak meg. Főleg így nem, hogy Joanesburg után tovább folytatják áldásos tevékenységüket.
- Senkinek nem tűnikn fel az angyal és a bukott angyal közti különbség? Komolyan, senkit nem zavar, hogy talán nem véletlenül buktak el? - mered Mina a fogolyra. color=#e88aea]- Nem gondolkodtatok még el rajta, hogy talán nem a legjobb útra vezet titeket ez a mester?[/color]
Mina meggyőzése nem hiszem, hogy eléri a célját ezeknél az agymosottaknál, így inkább Cyne módszerét támogatom.
- Hiszen láthatod, hogy ezeket a szerencsétleneket sem védte meg, pedig mi nem is vettünk igénybe "angyali" segítséget. - biccentek a két kultista felé, szándékosan gúnyosan. - Ha kicsit megerőltetjük magunkat már mindannyian halottak és akkor aztán sokra mennek a "küldetésükkel" és a fellengzős szavaikkal. - cukkolom tovább.
De talán már mindent elmondott csáposka, amit tud, nem tudhatjuk, csak remélhetjük, hogy tényleg valami fontos embereit sikerült levadásznunk, akik többet tudnak az átlagnál.
- Nevessetek csak... - morogja a kultista - A magát elbízó ellenség a legjobb szövetségese a harcosnak. - mondja, majd nyel egy nagyot - Elmondtam mindent, amit akartatok. Eresszetek el!
- Flan, van bármi kérdésed hozzájuk? Vagy neked, kedves kísérő nő? Mostanában nem nagyon beszéltél sokat. Amennyiben másoknak nincs kérdése, ahogy ígértem, szabadon távozhatsz erről a helyről. - néz körbe a bérgyilkos.
- És hová mész, ha elengedünk? - kérdez rá Mina.
~ Vajon tényleg elhiszi, hogy elengedjük a fickót? ~ fürkészem a vámpírlány arcát és úgy vélem igen.
Sóhajtok egyet, de ez az ő baja.
- Ennek én nem igértem semmit és ha nem vesszük hasznát..... - emelem meg a kardom, hogy lenyisszantsam a foglyom fejét......
Flan nem mozdul, csak ravaszul mosolyogva néz minket. A kultista szeme pedig halálra rémülve kerekedik ki, ahogy haragtól és kétségbeeséstől telt arccal megpróbál felállni.
- Legyetek átkozottak!
- Hát, a társadról tényleg nem esett egy szó sem, mi csak a Te életedről döntöttünk. - biccent felém Cyne.
A kardos, akit eddig nyugton állt előttem megpróbál elfutni. A bolond.....
Igazán nem értem a másik kultista átkozódását, hiszen őt elvileg "szabadon" engedte Cyne.........
Az enyém viszont - annak ellenére, hogy arra számítok, megered a nyelve, - inkább futásnak ered, persze nem engedhetem el, így halálra ítéli saját magát.
Természetesen utána vetem magam és lecsapok rá, így lemaradok a társalgás egy részéről. Azonnal elesik és egy éles vágással a hátán hullik a földre, majd ráng egyet és nem mozdul többé.
Mire visszaérek a kifaggatott kultista felállt, könnyektől lángoló szemmel méricskél minket.
- Férgek! Alávaló férgek! - emeli magasba a karját készen arra, hogy átváltozzon és emgbosszulja bajtársát.
A másik kultista azonban eléggé zokon veszi, holott csak az ő élete volt zálogba téve, nem is értem.....
Ekkor azonban valami váratlan történik. A kultista megtorpan. A keze megáll, majd megfordul és saját magát üti arcon az öklével. Mozogni akar, de nem tud. Egy halk hang hallatszik a levegőben szállni, egy mély, lágy hang suttogja: "Élj!" A kultista egy pillanatig egyenesen néz előre, majd megfordul és elkezd futni, ahogy a lába bírja.
- Hé, láttátok? Elmozdult a helyéről! - kurjant fel lelkesen Cyne, ajkán sötét mosollyal. - Flan, lennél olyan kedves és lelőnéd őt?
És Flan van olyan kedves......ahogy a hátát mutatja neki a kultista fegyvert ránt és meglövi. A kultista felordít, inkább a tehetetlenségtől, mint a fájdalomtól, majd összeesik. De még él. Egyik kezével feltámaszkodik és tovább vonszolja a testét a földön.
- Rohadjatok meg! Élni fogok! Nem fogok meghalni! Mind egy szálig meg fogtok dögleni! - ordítja ahogy csak bírja, miközben Flan elégedett mosollyal szemléli, ahogy szenved.
- Mocskos egy hazug disznó vagyok... - ismeri be egy vállvonás kíséretében az elégedett bérgyilkos.
A kultista halála nem okoz lelkiismeret furdalást, azonban ami kiváltotta igen szokatlan dolog és bár az események gyorsan peregnek, azért ez azért elég szokatlan jelenség és Mina szavai alapján nem csak én hallottam......
- Mi lehetett ez a hang? Tudtok olyasmiről, hogy a mélységi hangját az is hallhatja, aki nem kultista?- Ugye te is...? - néz a barátjára kissé rémülten.
- Igen, én is hallottam.
- Hála az égnek..
~ Vajon ki avatkozott közbe az előbb? És mit akar elérni......? ~ tekingetek jobbra-balra és biztos, ami biztos a kardom magam elé emelem......
Közben Cyne odaért a szenvedő kultistához, de láthatóan ő is elég óvatossá vált, hiszen nem lehetett tudni mi történt. Leguggol hozzá:
- Medkoksh, csak egy szóra. Tudom, hogy hallasz. Ha nem akarsz több embert feleslegesen veszíteni, elküldöd hozzánk Henrik-et. Még ha meg is öltök minket, pár emberedet magunkkal visszük...most komolyan egy ember életéért kockára tennéd a többiekét is? Végezd el a matekot és add meg a válaszodat.
Óóóó, hát ő úgy véli, hogy a mélységi szállta meg a saját emberét! Ez igen logikus következtetés.
Nem mozdulok és várok, lehet, hogy Cyne terve beválik és mi megkapjuk további harc nélkül Henrik-et. Azért nem bánnám, ha nem kéne több ilyen csápossal megküzdeni, még ha ezt a látszatot is akarjuk kelteni.
A vergődő kultista Cyne felé fordul és haragos arccal leordítja.
- Ti! Ti meg az a rothadó királyságotok. Egytől egyik el fogtok esni, Ezerkarú Béta mester keze által! - nyög egy utolsót, mielőtt a teste végleg feladná és össze nem esik. Szemei nyitva maradnak, úgy merednek előre a puszta irányába, arra, amerre menekült volna.
- Na, köszike, szóval most már tudom, hogy az Ezerkarú a Ti emberetek volt. Viszont Henrik semmit sem tudott a déli tábor lemészárlásáról, ahol ez az alak feltűnt. Tehát nem árulták el neki a dolgokat. Csodálatos a bizalom a kultisták körében, nem igaz? És még hogy a béke hívei? De legalább azt is megtudtuk, hogy Délre fáj a foguk. Azt hiszem, hogy ez egy igen csak gyümölcsöző beszélgetés volt... - hagyja ott a halott kultistát a self végül és a sárkányka mellé guggol, az meg belegömbölyödik az ölébe. Örülök neki, hogy láthatóan már jól van.
- Skacok, le kéne pihennünk. Innen, ha jól sejtem, Joanesburg-ba megyünk tovább...viszont ott a helyzet nagyon rázós lehet. Ha fáradtan és éhesen megyünk oda két csata, meg jó pár mérföld lovaglás után, azt nagyon megszívjuk. Ellenvetés? - néz ránk Cyne kérdőn.
- Csodás... Amíg pihenünk, mesélhetnél erről az Ezerkarúról. - mondja Damien egy sóhajtás után.
- Én meg addig fájlalom a fejem. - sóhajt Mina.
Igaza van a sötét elf társunknak, sok mindent megtudtunk és még egyáltalán nincs vége.
- Oké, de azért arrébb mehetnénk kicsit, azért nem szeretek hullák társaságában enni és aludni. - teszem el a kardom és az egyik lóhoz sétálok, hogy megfogjam és ne most jusson eszébe elszaladni.

Felhasználó profiljának megtekintése

63Küldetés: Ludum finita est... - Page 3 Empty Re: Küldetés: Ludum finita est... on Vas. Nov. 18, 2018 5:24 pm

A dolgok egy ideig úgy látszódtak, hogy normálisan fognak alakulni és még a végén szerencsénk is lesz. Amikor a kultista lány - aki sajnálatos módon eléggé hasonlított Amyhez ahhoz, hogy kicsit megsajnáljam őt - leesett a lováról, arcomon egy győzedelmes és elégedett mosoly terült szét. Ha más nem, hát akkor őt is kihallgathatjuk, nekem aztán édes mindegy. A győzedelmes mosoly abban a pillanatban fagyott az arcomra és távozott onnan, mint hajnali dér a napsütés hatására, amikor a többi lovas visszafordult, hogy kimenekítsék a társnőjüket. Hogy ezek nem tudnak megmaradni az átkozott seggükön és rohanni tovább. Neeem, nekik hősködniük kell és ezzel egyetemben megnehezíteni a mi dolgunkat. Utáltam őket az ilyen bajtársias döntésekért, de most már nem volt időm azon sajnálkozni, hogy a dolgok ilyen formában alakultak, csak cifrán káromkodhattam egyet magamban, aminek hallatán még Kiril is majdnem hogy elsápadt - már ha tudna ilyet tenni - Dumah pedig felháborodottan horkantott fel, ahogy meghallotta a tündék nyelvének legkreatívabb felhasználását, és a továbbiakban inkább visszahúzódott, hogy kimossa elméjéből ezeket a cifrán vulgáris és triviális szavakat.
- Dracon, fel a levegőbe! Most!
  Kiáltottam rá a sárkánygyíkra, mielőtt még valami hülyeséget venne a fejébe és neki rontana valakinek. Bár mostanában inkább a passzív nézelődő szerepét választotta, és ezt annyira nem is csodáltam, tekintve, hogy volt már pár rázós helyzetben része, és nemrégiben még le is láncolták őt. Most azonban mindenféle ellenkezés nélkül emelkedett fel és kezdett el körözni a levegőben, várva azt, hogy miképp is alakulnak a dolgok. Miután megbizonyosodtam arról, hogy Ő viszonylagos biztonságban van, tudtam felmérni azt, hogy még is, kikkel állunk szemben? A lány a földön nem volt olyan állapotban, hogy a közeljövőben bonyodalmakat okozzon, a figyelmem leginkább a potenciálisabb veszélyforrások felé irányult. Volt ott egy kardos, aki ellen még egész jól fel tudnám venni a harcot, hála a hosszú évek kiképzésének, rájöttem, hogyan küszöböljem ki a hosszabb fegyverükből származó előnyüket. A fejszés alak viszont már teljesen más lapra tartozott. Egy olyan fegyvert elég nagy erővel lehet meglendíteni ahhoz, hogy kicsavarja a kezemből az éjgyilokokat, vagy akár a karomat is eltörje, amelyekre rá vannak fektetve - így Őt inkább a csapat nagyobb fegyverekkel ellátott tagjaira bíztam volna. Az, akinél egy bot volt, már ismét egy más lapra tartozott. Varázshasználó, ha nem tévedek és mint ilyen, eléggé nagy fenyegetést jelent, de legalább effektíve nem tud védekezni a közelharci támadások ellen - csak elég közel kell jutnom hozzá. Egy másiknál tőr volt, Ő tűnt még egyelőre a legkönnyebb ellenfélnek. Az ötödik ,akinél pajzs is volt a kard mellett, szintúgy egy olyan ellenség volt, akinek a közelébe se kellett volna merészkednem. Tehát öt ellenségből kettővel nem szabad szórakoznom, a másik három viszont szabad prédát jelentett. Hogy ezeket a számokat ne rontsuk el, gyorsan ki is akartam végezni a lóról leesett nőt, mielőtt még visszanyerné az öntudatát és csatlakozna ehhez az őrülethez. Bár nem szívesen öltem volna le egy nőt, akinek még védekezni se volt túl sok esélye, a moralitást most a háttérbe kellett űznöm - meg amúgy is, kultista volt és mint ilyen, bőven megérdemelte a halált már csak azzal is, hogy lélegzett. Hogy még több előnyre tegyek szert, aktiváltam a nyakamban a koncentráció nyakéket és a kar-,és lábpereceket is többlet erő reményében.
  Miközben a nő felé haladok, látom a többieket is, ahogy akcióba lendültek. Mindenki kiválasztotta a maga ellenfeleit, még Amy felől két dobótőr is elrepült, bár hogy milyen eredménnyel, arról fogalmam sem volt, egyelőre nem is nagyon tudott érdekelni. Bár Damien részéről eléggé bátor vagy inkább botor volt, hogy megindult az ötös fogat felé, de ha megakarja öletni magát, hát az az Ő döntése. Én közben megérkeztem a nőhöz, egy szánakozó pillantás erejéig álltam meg felette, majd az éjgyilok lendült és mielőtt a nő még könyörögni tudott volna, már át is metszette a torkát. A test önkéntelenül rángatózni kezdett, kezével próbálta betömködni a légcsövén tátongó nyílást, azonban mindez már csak kétségbeesett próbálkozás volt, amelynek végső soron semmi eredménye nem volt. Mire felpillantottam, az ellenség már szépen mintába rendeződött, várva az összecsapást.
- Hogy mertétek, hiszen a földön volt! - fakadt ki az.
- És nem sokkal később feltápászkodott volna és ránk támad veletek együtt. Háborúban nem kockáztat se az ember, se a sötét elf, se a vámpír, ugyebár. Én, csak úgy, mint Omega Mester, a békét terjesztem - rikkantottam vissza neki a saját stílusomban, hisz még ennyi év után se tanultam meg befogni a pofámat. - Ha nincs ellenség - kopogtatom meg ujjammal a halántékomat - nincs háborúskodás sem, ugyebár.
  Na igen, határozottan fel fogom őket bőszíteni, még hozzá nagyon csúnyán. Már csak a hülye mesterük emlegetése elég okot adhat nekik az ilyen jellegű érzelmek erőszakos kifejezésének, az, hogy én meg menet közben egy elesett társuk felett állva papolok nekik a vérrel hozott békéről...hát, az már csak olaj a tűzre.
- Mit akartok?
  Mina a kérdés feltevője. A válasz egészen egyszerű volt: mindenkit megölni, aztán a halottaknak papolni arról, hogy milyen igazságos és szent is az Ő földre szállt angyaluk. Amy már sokkal inkább tárgyilagosabb és lényegre törőbb volt a maga részéről.
- Talán meg is adhatta volna magát és nem átalakulni.
  Ebben teljesen igaza volt a lánynak. Bár hogy ha nem is alakult volna át, valószínűleg akkor is átmetszem a torkát, csak a biztonság kedvéért.
- És ha vissza adjátok Henrik-et, akkor Ti megúszhatjátok.
  Imádtam Amy-t és a stílusát. Kihívó volt, és a mosolyától még egy kőszörny is ellágyult volna. Ahogy elnéztem, a két csapat eléggé kiegyenlített volt, így még akár győzni is lenne esélyünk, amennyiben ténylegesen harcra kerül a sor. Bár már kezdtem fáradni, és hiába volt rajtam a sötétített lencsés szemüveg, a napsugarak hatását még így is megéreztem, rátetézve a Clandestine-ból szivárgó felszenteléssel. A maga módján Flan is kifejezte a véleményét, s a lövedékét csak az utolsó pillanatban feltartott pajzs állította meg. Kár, pedig olyan szép lövés lett volna. De miért van az, hogy mostanában Flan lövései soha se találnak? Talán jobb lenne, hogy ha új fegyver után nézne szegényke...
- Hogy merészeled? A mi istenünkkel egyenrangúan beszélni magadról?!
  Csattant fel ismét a szószóló. Én tudtam, hogy fel fog ezen háborodni. Annyira kiszámíthatóak szegénykéim, hogy az már szintet fáj. De hát végül is, nem az eszükért tartják őket, abban is egészen biztos vagyok.
- Oké, köszi hogy szóltál: legközelebb nem egyenrangúként kezelem, hanem a neki megillető helyen: a béka segge alatt...
  Vágok neki vissza, mivel itt már a helyzet amúgy is menthetetlen volt, akkor meg miért ne hergeljem őket tovább? Hátha elkapkodnak valamit, vagy véletlen kikotyognak egy hasznos információt. Mielőtt azonban az első felszólaló bármit is reagálhatott volna, a botot markolászó alak is felkiáltott. A hangjából csöpögő arrogancia és túlzott önbizalomtól hányingerem támadt.
- Csak nyugalom - ez még egészen normális volt tőle, a későbbiekkel volt bajom. - A seregeink már úton vannak. Hamarosan még többen leszünk! Titeket pedig magukkal viszünk!
  Hát ez volt az a rész, ami már kevésbé nyerte el a tetszésemet. Megpördülve még láttam, ahogy egy hajó köt ki a folyóparton. Csodálatos, hát megérkezett volna az erősítés? Lehet, hogy tényleg ideje lenne innen dobbantanunk, bár ezzel a velünk szemező öt kultista biztosan nem értett volna egyet, sajnálatos módon.
- Ti most szopattok engem, ugye?
  Hát, azt hiszem, hogy ennél frappánsabb választ vagy reagálást most nem sikerült kicsikarnom magamból. De szerintem ez is bőven megteszi helyzetösszegzésként. Mielőtt még egyáltalán rá kellett volna irányítanom a figyelmemet, a tűz, amelyet magamba fogadtam, mint egy értelmes lény, támadt fel bennem. A megidézett tűzgolyó pedig olyan természetességgel repült fel a levegőbe, mint ha végig erre várt volna.
- Menjetek a seregeitekkel valahová... - próbálkozik kétségbeesetten Mina, miközben Damien morog valamit az orra alatt. - Még is mit gondoltok? Omega mester majd átveszi az uralmat a világ fölött, vagy mi? Nem visztek ti minket sehová...
  Hát, ha más nem, ennek a kis összetűzésnek meg van az a kis előnye, hogy még Mina-t is kigyógyítja az enyhe naivitásából és bizakodásából. Bár mondjuk lehet, hogy nem nekem kéne naivitásról beszélnem, amikor még mindig szinte érzem magamban a mellkasomba ágyazódott kardot. Ott és akkor fogadtam meg, hogy én aztán ezek után nem fogok senkiben se úgy megbízni és értelmet sejteni, mint akkor tettem.
- Azt hiszem, gyorsan kéne túl esnünk a farokméregetésen, mert jól jönnének a lovaik.
  Amy praktikus megjegyzése célba talált. A lovaikat tényleg el tudnánk kötni, már amennyiben összekapdossuk őket és nagyban meggyorsítanánk a haladásunkat, hisz valljuk be, az a szekér eléggé lassan döcögött eddig, amin jöttünk. A farokméregetésre most inkább nem fűztem semmi megjegyzést, mert felesleges lett volna: mindenki tudta - vagy illet volna tudnia- hogy az emberek soha se fogják felvenni a versenyt velünk ilyen téren. Kivéve Feketevesszősi Ivan...legalábbis szeret vele kérkedni, szerencsére még nem sikerült ezt a tényt se megcáfolnom, se igazolnom. Túlságosan is féltem az....eredménytől.

  S végül beindult az egész. Újabb csata forgatagában találtam magamat. A vérem szinte lángolni kezdett az egyre jobban felszínre törő izgalomtól. Végre kultistákat ölhetek, és ez bizony nagyon is jól esett. Amikor azonban a föld úgy kezdett el recsegni és ropogni, mint amikor Driseog intézte el az Ordo Draconis tagjait a Tünde-erdőben, megpördültem, csak hogy lássam, ahogy egy megtermett zombi mászik elő a földből, a fajtájához illő darabos mozgással. Az ilyen dögök eléggé ellenállóak a fizikai sebzések ellen ahhoz, hogy tudjam: én aztán nem kötözködök vele. De az arcomon megjelenő eszelős vigyor nem akart lerohadni: biztosra vettem, hogy a botos alaknak a munkája volt ez a dög. Kultista ÉS nekromanta? Óóóh, hát nagyon élvezni fogom azt, amikor megölöm őt.
- Ezt bízzátok ránk-ajánlkozik fel Flan és Sera, és én bizony nem szálltam velük vitába.
  Vitatkozás helyett viszont a levegőbe lőtt tűzgolyóra irányítottam a figyelmemet, és amint újra rá tudtam fókuszálni, módosítottam a pályáján, hogy a nekromanta-kultista felé irányítsam azt.  Ezzel egyidőben Mina és Damien, illetve Amy is támadásba lendül. Mondjuk hogy Mina mit csinál, arról egyelőre fogalmam sincs, de most ezzel nem is törődök. Nincs akkora figyelmem és koncentrálásom, hogy a csata minden egyes kis részletét kivegyem, így csak a periférikus látómezőn széléből látom, ahogy Damien az ellennek ront. Annál feltűnőbb volt, amikor Amy fellendül a levegőbe, és a kardjával hadonászik ott, és közben még valamit kiállt is, azonban a szavait elfojtja a fülemben dörömbölő vérem.
  Meglepetten láttam, ahogy a tűzlabda elé veti magát a fejszés - mi a franc ez a nagy önfeláldozás a köreikben - és szinte lángra kap...csak hogy telibe kapja Amy trükkje és úgy lényegében ketté vágja őt a derekánál. Damn, ezzel a nővel se kéne többet szórakoznom, mielőtt én is így végzem. Aztán már csak egy hangos surrogást hallok, és a fejemtől nem messze repül el egy átkozott buzogány, s hátra se kell néznem, hogy tudjam: MIna-t vették célba. Egy pillanatra elbizonytalanodtam, de csak remélni tudtam, hogy a lány túléli a támadást. Nem mertem hátra nézni, nehogy egy betört koponyájú vámpírt lássak mögöttem. Helyette inkább látok egy csontvázat magam előtt, na meg egy kardost, aki Amy-t célozza meg. Csodálatos, a helyzet nem annyira rózsás, mint amire számítottam volna. Damn again.
  Ahogy a helyzet jelenleg állt: volt egy halott fejszésünk, egy Amy, akivel szemben ott volt a buzogányát vesztett pajzsos alak, és egy kardos ront rá; egy tőrös alak, akivel a szintúgy tőrös Damien van elfoglalva, és egy neci/kulti, aki mindeközben lazán vigyorogva idézett meg egy csontvázat a pajzsos előtt. Na meg egy Draci, aki hátulról és észrevétlenül közeledik a botos kultista felé egy meglepetésszerű támadás reményében. Lehetne rosszabb is. Egyelőre félretolva az aggodalmamat Amy és Mina iránt rontok a csontváz felé. Nem kellene semmiféle nehézséget okoznia annak, hogy visszaküldjem ezt a dögöt oda, ahova való: a leggyengébb nekromanta szolga, még egy ötéves kisgyerek is lecsapja egy fakarddal. Csak a fegyverükön lévő méreggel nem kéne közelebbi kapcsolatba kerülni. De nem is lett belőle semmiféle probléma, s mielőtt még egyáltalán belegondoltam volna, hogy ez ilyen jó kis testmozgás is volt, a csontkupac összeesett. Innentől kezdve már csak a nemezisemre gondoltam, egy futó pillantást vetve csak a folyó felé (egyelőre semmi fenyegetés), egy fél pillantás Mina felé (még él), Amy (egy lefegyverzett ellenfél, és egy pajzsos rohan felé, ügyes lány, elbánik velük) és Damien felé is(aki eléggé nyerő helyzetben áll), így mindenféle aggodalom és aggódás nélkül rohantam a nekromanta felé, aki menet közben a nyakába kapta Dracit.
  A kis sárkánygyík hősiesen küzdött a botos ellenfél ellen, aki eléggé meglepődött ahhoz, hogy hirtelen azt se tudja, mi a franc folyik és így semmiféle aljas trükköt se tudott előhúzni a köpenye ujja alól. Azonban nem akartam túlságosan sokáig magára hagyni a sárkánygyíkot, aki sokáig úgy se húzhatja az ellenség ellen, így igen csak megszaporázva a lépteimet igyekeztem még azelőtt odaérni, hogy a baj bekövetkezett volna. Mielőtt odaértem volna, a kultista össze szedte magát és akkorát vág rá Dracon fejére, hogy szegényke szédelegve esik a földre és fájlalja a tagjait. A düh erőt vett rajtam és vaktában szúrtam a rohadék felé, amint odaértem hozzá. A támadásom hatására elejtette a botját, így már csak idézgetni sem tud és innentől kezdve tényleg mint egy védtelen kisgyermek volt előttem. Egy gyermek, aki halált érdemel. Jobb kezem kivágódik és Clandestine suhogva lendül a nekromanta feje felé; azonban nem ez volt a főtámadás, csak egy elterelés, mert menet közben Fury-val szúrtam ellenfelem hasa felé, remélve, hogy a holdezüst fegyver eléggé magára vonja a figyelmet, hogy vak legyen a másik támadásra. A számításom bevált, s rövidesen utána a nekró holtan esett össze előttem. Csodálatos, ezzel kettővel megdobtam a gyilkolási számlálómat. Megpördülve a többiek felé láttam, hogy a csata ezzel úgy el is dőlt. A zombi - amiből már alig maradt valami - a földön, ejtettünk két hadifoglyot, megöltünk három ellenséget. Csodálatosak voltak a kilátások.

  S most, hogy a csata véget ért, s a hajó felől se láttam senkit se közeledni, végre megnyugodhattam és levezethettem a feszültségemet. Pár ideges vágással gyaláztam meg a halott ellenfelem hulláját, majd pedig Dracihoz rohantam, aki a földön vergődött. Összeszoruló szívvel vizsgáltam meg: semmi komolyabb sérülés, de bőven alakulhatott volna rosszabbul a helyzet. Magamhoz öleltem a sárkánygyíkomat s kedveskedő hangon búgtam neki.
- Bátor voltál, picinyem. Apuci büszke rád...
  Simogattam meg őket és fúrtam a fejemet a pofijához, hagyva, hogy párszor végig nyaljon az arcomon, majd visszafordultam a többiek felé.
- Ti jól vagytok?
- Tökéletesen. Fogtam egy kis madárkát is, azt javaslom, tanítsuk meg énekelni majd.
  Damien egy olyan oldalát mutatta, amit nem nagyon láttam tőle eddig. Egyáltalán nem volt Damienes. Most nem tudtam, hogy megjátszotta-e magát, vagy rajta is erőt kapott az az őrület, ami a csapat többi részét tartotta fogságában. Mina kissé ingatag volt és bizonytalan, de legalább élt.
- Jól vagyok...bár bevertem a fejem kissé...
  Tehát csak egy kisebb agyrázkódás a legrosszabb esetben is. Jól van, akkor ez eléggé megnyugtató hír volt.
- Én megvagyok és nekem is van egy tartalék madaram, ha a másik néma marad.
  Aztán a hajó felé pillant Amy, mint ahogy én is tettem. Egyelőre semmi mozgás abból az irányból, bár lehet, hogy ez nem sokáig marad így.
- Még nincs társaságunk, viszont bármikor lehet, mi legyen?
  A kérdés jogos volt. Le kéne innen lépnünk, méghozzá mihamarabb. Azonban két kultistát nem cipelhetünk magunkkal, így mielőtt kinyírjuk őket, akár ki is kérdezhetjük őket, már amennyiben Flan nem akadályoz meg minket ebben. Imádkoztam Hold Anyához, hogy most kissé racionálisabb legyen, mit előtte volt.
- Azt hiszitek olyan erősek vagytok! Tévedtek. Én nem mondok nektek semmit. Ki van csukva, hogy bármit is kihúzzatok belőlem.
  Pofázik közbe az egyik hadifoglyunk. Csodálatos, még amikor a csapata nagy részét lemészároltuk, akkor is folyamatosan szájal. Ezeket még is honnan szalasztották? Menet közben megérkezett Flan is ,eléggé leharcolna és lefáradva, de még élve, ahogy a társnője is.
- Mocskos erős egy dög volt...
  Hát, ha már Ő is lefáradt tőle, akkor tényleg az lehetett.
- Mit tenne a mestered, ha mégis megtennéd? Mennyit érsz neki vajon?
  Szegezi a kérdést Damien a foglyának, miközben Mina is megérkezett, gyanakodva pillantva Flan felé, készen állva arra, hogy ha a vámpírnő akcióba lendülne.
- Mina, ülj le. Fejsérüléssel nem érdemes túlságosan szaladgálni. Tessék, egy kis víz.
  Menet közben Dracont már letettem a földre és most a táskából húztam elő egy kulacsot és nyújtottam Mina felé, azonban nem vett róla tudomást, így a vállamat megvonva tettem vissza. Ha nem, hát nem. A figyelmemet ezek után a csápos dög felé irányítottam. Most jött az a rész, amit nagyon is élvezni fogok. Mielőtt még Mina reagálhatott volna, egy tiszta vágást ejtettem annak az ágyéka felett alig egy hajszálnyival.
- A következő már oda fog menni... - biztosítottam őt egy gonosz vigyor kíséretében.
- És Te, Te is ennyire hűséges vagy? Esetleg a karod többi részétől is megvál vagy talán a két szép szemedtől?
  Csatlakozik Amy a fogolykínzás örömünnepéhez. Hát igen, ez mindig is így lesz. A győztes kegyetlenül bánik az elesettel, mert tudja, hogy fordított helyzetben Ő se várhatna többet és jobbat. A fenyegetések legalább megtették a hatásukat, az, akivel én foglalkoztam, szemmel láthatólag sápadt el és ijedten nyel egyet. Bár lehet, hogy a sápadás leginkább Flan-nak szólt.
- Szabad lesz, ennél sokkal elegánsabb megoldás is létezik.
  Igazgatja a kesztyűjét az egykori nemesasszony. Gondolom most arra gondolt, hogy egy újabb tekerccsel fogja leolvasztani a fickó pofájáról a bőrt és a húst. Egyelőre még életben akartam tartani ezt a szerencsétlent, amíg válaszokat nem ad. És az sem árt, hogy ha még jobban beparáztatjuk, így csak Flan-hoz fordultam.
- Kedves Flan. Kérlek, most ne süsd meg a golyóit egyesével, mint ahogy az előzőekkel tetted  - körítettem a nő köré egy sötétebb történetet, hogy még ijesztőbbnek fessem le - a fogolynak nem kell tudnia, hogy mindez csak blöff. - Esküszöm, amikor a másiknak egyesével tépted ki a körmét és végül a levágott farkát a szájába nyomtad, mert nem beszélt, az se volt valami túl kedveskedő mozdulat. Hadd beszéljek vele én egy kicsit...utána átengedem neked ezt az igazán elbűvölő, kedves kultistát...
  A biztonság kedvéért azért egy cinkos kacsintást is lövök Flan felé, hogy értse a célzást. Na de most, vissza a fogolyhoz.
- Na, akkor beszélsz, vagy mi lesz? Őszintén szólva, amit én tudok veled tenni az lófasz ahhoz képest, amit Ő tenne. Már bocs a csúnya beszédért kedves hölgyeim...
- Szerintetek félnünk kell egy lefegyverzett kultistától? Komolyan!- nem tudtam mire vélni Mina kifakadását, de ráhagytam a dolgot. - Teljesen mindegy, mit csinálunk vele, akkor sem leszünk rosszabb helyzetben. Akár még meg is hagyhatjuk.
  Nem értettem Mina-t. Hogy miért akarja még mindig életben hagyni ezeket a förtelmes dolgokat. A sötét elf azt hinné, hogy vámpír létére legalább egy kis vérszomj szorult belé, de nem...Ő még mindig a virágos mezőkön járva gyűjtöget virágokat...
- Mindenki a madárkámra pályázik és egy szavam sincs a dologban? Mégis csak én fogtam...
~Ki mondta, hogy nincs beleszólásod? Csak azért, mert nincs tököd ahhoz, hogy te is kifaggasd őt, vagy mert passzivitást vállalsz, nekem ne háborogj itt...~
  Persze, ezt nem mondhattam ki hangosan, mert akkor meg mindenki nekem esik.
- Nem félünk tőle, csak a nyelvét akarjuk megoldani, és lehet, hogy ez szó szerint értendő, ha Flan is színre lép.
  A Flan-ba vetett őszinte bizalom mindenki részéről szinte elbűvölő. Dehát, lényegében ki is érdemelte, meg nem árt még jobban ráijeszteni a két szerencsétlenre. Bár az Amy által ejtett fogoly eléggé szótlan maradt ezidáig. Lehet, hogy halottnak akarja tettetni magát?
- Omega mester szemében értékes harcosok vagyunk - lihegi Damien foglya, miközben visszahúzza a csápjait. - Nem feláldozható senkik, mint a ti seregeitek katonái. Ha beszéltek...ha beszélek, szabadon engedtek tényleg?
  Visszafojtottam egy vigyort. Egy gúnyos vigyort. Óh, hát persze, hogy szabadon fogunk engedni téged. Mi sem természetesebb ennél!
- Ha beszélsz, akkor szabadon engedlek és garantálom azt is, hogy se Flan, se a többiek nem fognak ártani neked. Flan, kérlek, most az egyszer tényleg ne tegyél semmit se ellene. A célunk most fontosabb és az, amiért eredetileg jöttünk, mint a kultisták kivégzése. Tehát: hova ment Henrik és a társnője? Mit tudtok a déli tábor lemészárlásáról? És...kié ez a hajó és mi van rajta? Ha tényleg beszélsz, akkor élve megúszod és még egye fene, ellátmányt is adok neked.
Első lépés: a bizalom elnyerése.
- Az a hajó csak egy a sok közül. Egybegyűlik az egész sereg. Ott a hajón utazik a hajdani Henrik barátátok is. Egyenesen Joanesburg felé.
Második lépés: minden lehetséges információ kinyerése.
- Oké, tehát egy sereg tart Joanesburg felé - ez eddig nem volt új információ, tudtuk eddig is, hogy ott gyülekeznek, bár egy egész sereg...?- Oké, és Henrik is ott van. Oké. Omega mesternek bizonyára nagy tervei vannak ezzel az egésszel. Felszabadítani Joanesburg-ot és utána tovább terjeszkedni. Dél egészen szaftos falat lenne, hisz ott vannak az ékszereik, amelyekbe angyallelkeket zártak be. Omega mester biztosan örülne is annak, hogy ha az ilyen förtelmeket elpusztítanátok, hisz Ők, amíg a déliek uralma alatt vannak, potenciális fenyegetést jelentenek hatalmas mesteretek terveire.
Soha se árt egy kis plusz hízelgés és hogy megértést mutassunk a fogoly felé. Néha ez többre vezet, mint a fizikai fájdalom okozása.
- Csak a kíváncsiságom kielégítése számára, Henrik magától csatlakozott, vagy ti kényszerítettétek és miért olyan fontos Ő, hogy nem hagytátok a kezeink között?
- Kinek képzeltek minket! Egyetlen egy társunkat sem kényszerítjük semmire. És egyetlen társunkat sem hagyjuk hátra. Azt hiszitek, megijedünk pár ócska angyalutánzattól. Minket egy valódi angyal kísér az utunkon!
Hogy ennek a szajkózásába még mindig nem fáradtak bele...
- Hahh!- horkan fel Amy a kijelentésre.- Ostoba vagy!- fűzi még hozzá a biztonság kedvéért.
- Medkoksh egy hatalmas angyal, ehhez kétség sem férhet és mint ilyen, sok mindentől nem kell félnie. Azonban, mint láthattátok, Ti, a halandó szolgái....hát, benne is van a szóban maga: halandók vagytok. Hát nem lenne biztonságosabb dél nélkül? A Mester biztos, hogy nem hagyná, hogy az emberei feleslegesen hulljanak el. Kivéve, ugyebár, hogy ha van egy módszere annak, hogy megvédjen titeket a szeráfok erejétől.
- Én nem hiszem, hogy lenne ilyen módszere, annyira nem hatalmas.
  Fűzi tovább Amy. Ő legalább megértette, hogy mire megy ki a játék. Ha Mina és Damien is csatlakozik a játékhoz, még akár sikert is érhetünk el.
- Lehet, hogy ostoba...de a Mestere egyáltalán nem az. De ha nincs ilyen módszere a Mesterének...akkor még is, hogyan akarná megvédeni az embereit? Hisz Omega Mester, és a katonái se hagyják magukra a társaikat. Nem tenné meg azt, hogy az emberei hiába haljanak meg. Főleg így nem, hogy Joanesburg után tovább folytatják áldásos tevékenységüket.
- Senkinek nem tűnik fel az angyal és a bukott angyal közötti különbség?
~Excuse me but...what?~
- Komolyan, senkit nem zavar, hogy talán nem véletlenül buktak el? - folytatja tovább a kifakadását az aranyosabbik vámpírlányka. - Nem gondolkodtatok még el rajta, hogy talán nem a leg jobb útra vezet titeket ez a mester?
- Hiszen láthatod, hogy ezeket a szerencsétleneket sem védte meg, pedig mi nem is vettünk igénybe "angyali segítséget.
~Csak szeráfit...~
- Ha kicsit megerőltetjük magunkat már mindannyian halottak és akkor aztán sokra mennek a "küldetésükkel" és fellengzős szavaikkal.
- Nevessetek csak... - hördül fel a fogoly.- A magát elbízó ellenség a legjobb szövetsége a harcosnak. Elmondtam mindent, amit akartatok. Eresszetek el!
  Hát, az elbizakodó ellenségre vonatkozó részben egyet kellett értenem. De pont ők beszélnek, akik még fogolyként, lefegyverezve is pattognak? The nerve of these people....
- Flan, van bármi kérdésed hozzájuk? Vagy neked, kedves kísérőnő? Mostanában nem nagyon beszéltél sokat. Amennyiben másoknak nincs kérdése, ahogy ígértem, szabadon távozhatsz erről a helyről.
Harmadik lépés: az ígéretek megerősítése.
- És hova mész, ha elengedünk?
- Ennek én nem ígértem semmit és ha nem vesszük hasznát...
  Amy eddig meglepően csöndben maradó foglya nyaka felett megjelent a kard. Hát, az Ő életére tényleg nem alkudoztunk, és semmi ellenvetésem az ellen, hogy kinyírjuk akár itt ,helyben is. A legrémisztőbb azonban mindeközben Flan ravasz mosolya volt. Az a nő creepy as fuck. A beszédesebb kultista persze még sérteget minket, ahogy látja, hogy a társa nemsokára távozik ebből a világból.
- Legyetek Átkozottak!
~ Hát még hány Átok legyen rajtam?!~
- Hát, a társadról tényleg nem esett egy szó sem, mi csak a Te életedről döntöttünk...
  Egy pillantás elég volt ahhoz, hogy lássam, a kis köcsög futóra venné a dolgot. Egészen biztos voltam benne, hogy Amy meg fogja őt akadályozni ebben. Utolsó felvonás: egy utolsó kedves kis szívélyesség csodákra képes.
- Kérsz netán kenyeret és vizet az útra? Tudod, kulturált egyén vagyok, amennyiben a helyzet is úgy adja és a hadifoglyokkal tisztességesen kell bánni. De...ha akarsz, most már mehetsz.
  És az arcomon megjelent a legkedvesebb mosoly, amit csak elő tudtam keríteni. Istenem, néha annyira egy nagy köcsög vagyok! Közben csak fél füllel hallom a Damina páros háborgását az Átkozott megnevezésen és egy halvány mosoly jelenik meg az arcomon. Főleg amikor belegondolok abba, hogy a Damien és Mina nevéből összerakott Damina már egészen közel áll a Domina-hoz. Vajon Mina mennyire lehet benne az ilyen dolgokban? Vajon Damien ezért ennyire hűséges hozzá? Végül is, el tudnám őt - már mint Minat - képzelni bőrcuccokban és egy ostorral a kezében...Na de vissza a komolyabb témákhoz. Amy foglya menekülőre fogta magát. Amy utána eredt. Amy levágta őt. Amy-nek jár a taps. Az első számú fogoly meg majdnem hogy elbőgi magát a jelenetre. Ejnye, hát ennyi érzelgősség szorult beléjük?
- Férgek! Alávaló férgek!
  És már támadna is ránk. Látom a szemében a dühöt, a keserűséget, a bánatot és az őrületet. Azonban mielőtt még bármit tehetett volna, mint ha valaki átvette volna felette az irányítást. Félúton megállt a keze és inkább saját magát pofozta fel. Mi a jó bánatos franc volt ez? Látszik rajta az erőlködés, aztán a beletörődés....s a semmiből egy "Élj! parancs. A hang, amelyhez nem tartozott test. Hogy honnan jött ez a hang, arról fogalmam sem volt, de cseppet sem volt megnyugtató. Ilyet még életemben nem tapasztaltam mert ez nem olyan volt, mint amikor egy Mélységi a fejünkben szólal meg. Valami más...de nem tudtam, hogy mi. De a kultista engedelmeskedik a parancsnak és futásnak ered. Na ekkor terült szét az arcomon egy gonosz mosoly.
- Hé, láttátok? Elmozdult a helyéről!  - jegyzem meg "meglepetten." - Flan, lennél olyan kedves és lelőnéd őt?
  Kértem meg a kedves vámpír ismerősömet, hogy végezze be ezt az egész komédiát, miközben én elégedetten figyeltem. Megtanultam pár dolgot...egészen gyümölcsöző egy beszélgetés volt. A lövés se váratott magára és hátulról telibe kapta a kultistát, akibe ettől független még szorult némi élet.
- Mocskos egy hazug disznó vagyok... - ismerem be egy vállvonás kíséretében.
  Közben a többiek - vagy is Damina - a hang forrásával voltak elfoglalva, de ez most túlságosan nem tudott aggasztani. Felesleges olyanon tépelődni, amire úgy se tudsz választ adni. A rejtélyes hang azonban Amy-t is eléggé megijesztette ahhoz, hogy kardját maga előtt tartva készüljön fel egy újabb támadásra. Aztán a vonagló kultista vonja magára  a figyelmemet.
- Rohadjatok meg! Élni fogok! Nem fogok meghalni! Mind egy szálig meg fogtok dögleni!
  Ordít keserű dühvel, köpködve a szavakat. Úgy látszik, hogy a halálközeli élmény előhozza az igazi valóját. Ennyit Omega mester békességéről és a többi. Flan újabb mosolyától a hideg is kiráz. Veszélyes egy perszóna. De én megindulok a vergődő alak felé, kezemben két fegyveremmel laza, kényelmes tempóban, majd leguggolok mellé, s kedélyesen cseverészek vele még egy utolsót. Pontosabban....nem vele.
- Medkoksh, csak egy szóra. Tudom, hogy hallasz. Ha nem akarsz több embert feleslegesen veszíteni, elküldöd hozzánk Henrik-et. Még ha meg is öltök minket, pár emberedet magunkkal visszük...most komolyan egy ember életéért kockára tennéd a többiekét is? Végezd el a matekot és add meg a válaszodat.
~ Cris, most komolyan? Egy kurva Mélységit fenyegetsz meg?~
~  Miért ne? Úgy is már mindegyik a halálomat akarja....~
~ Hogy a bánatás fenébe maradtunk mi életben ezidáig, ez örök rejtély marad számomra.~
~ Szerintem még egyik istenség sem készült fel arra, hogy szemtől-szembe találkozzanak velem a Fátylon Túl...még élvezik egy kicsit a szabadságot, mielőtt magukhoz rendelnének.~
~ De ritka egy nagy barom vagy...~
~ Mondj valami újat...~
  De Kiril nem mondott semmi újat.
- Ti! Ti meg az a rothadó királyságotok. Egytől egyik el fogtok esni, Ezerkarú Béta mester keze által!
  És ezzel a kultista élete véget is ért. Üveges tekintettel meredt a pusztaság felé, amerre rohant volna. Nagy kár, hogy soha se érte el....már majdnem hogy megsajnáltam. De csak majdnem.
- Na, köszike, zsóval most már tudom, hogy az Ezerkarú a Ti emberetek volt. Viszont Henrik semmit sem tudott a déli tábor lemészárlásáról, ahol ez az alak feltűnt. Tehát nem árulták el neki a dolgokat. Csodálatos a bizalom a kultisták körében, nem igaz? És még hogy a béke hívei? De legalább azt is megtudtuk, hogy Délre fáj a foguk. Azt hiszem, hogy ez egy igen csak gyümölcsöző beszélgetés volt...
  Elégedetten dörzsöltem össze a kezeimet. Tényleg jobban ment, mint amire számítottam volna. Azt hiszem, hogy kezdek belelendülni a dolgokba. De egyelőre csak visszasétáltam Dracon-hoz, aki a kínvallatás alatt végig csak a sebeit nyalogatta. Most, hogy minden lenyugodott, leültem és hagytam, hogy az ölembe telepedjen le.
- Skacok, le kéne pihennünk. Innen, ha jól sejtem, Joanesburg-ba megyünk tovább...viszont ott a helyzet nagyon rázós lehet. Ha fáradtan és éhesen megyünk oda két csata, meg jó pár mérföld lovaglás után, azt nagyon megszívjuk. Ellenvetés?
  Teszem fel a kérdést egy fáradt sóhaj kíséretében. Most, hogy a csata közbeni izgalom elmúlt, a fáradtság ismét erőt vett rajtam. Tényleg nem ártana már lepihenni...
- Csodás...amíg pihenünk, mesélhetnél erről az Ezerkarúról - veti fel Damien az ötletet. Csak biccentettem egyet.
- Én meg addig fájlalom a fejem.
  Erre meg csak a szemöldökömet vontam fel. Nem mint ha nem mondtam volna neki, hogy pihenjen le és igyon vizet.
- Oké, de azért arrébb mehetnénk kicsit, azért nem szeretek hullák társaságában enni és aludni.
  Veti fel Amy, miközben már az egyik lóhoz lép...Igen, ideje kicsit arrébb mennünk és normális tábort felverni.


_________________
Küldetés: Ludum finita est... - Page 3 Fzb676
"Ki vagy te valójában a sok szöveg mögött, Cynewulf?"
- Armin Fairlight herceg

" You know the guy, the batshit loose one, thinkin’ two guys livin’ in his head. Good homie, just crazy and drunk most of the time. "
- Random nigga from the ghetto to Det. Christine Dalgarde

Cynewulf "Soberisthenewugly" Longtalk
- Szép kis megnevezés ala Darr
Felhasználó profiljának megtekintése

64Küldetés: Ludum finita est... - Page 3 Empty Re: Küldetés: Ludum finita est... on Szomb. Nov. 24, 2018 3:32 am

Tertullius

Tertullius
Klerikus
Klerikus
Követjük a démont, most épp az egyik ház sarkának takarásából. Bement az közönségesnek tűnő épületbe – nagy valószínűséggel lakóház – és jó ideje nem jött ki. Hirtelen hangzavar támad, és a démon nem csak hogy kijön, de szó szerint kirepül az ajtón, át az utca túloldalára. Nem kell sokáig gondolkodnom az okán, az ajtón ezután két nefilim, egy feltehetőleg kereszteslovag nő, egy mágusköpenyt viselő lány, valamint Gloria nővér lép ki. Jobban megnézve az egyik nefilimet, Andromédát. Milyen rég is zajlott az a beszélgetés a templomban…Nem volt időm a szentimentalitásra, hiszen láthatóan megölni készülnek egymást. Nem tenne jót az bimbózó szövetségemnek a kultistákkal. Egy sötét varázslat repül, valamint megjelenik még egy démon, a tetőről ereszkedik le. Váltanak még néhány csapást, az ismerős nefilim meg is sérül.
- Androméda! - kiáltja Gloria nővér, és jól láthatóan gyógyítani kezdi.
- Nem tudom miért jöttetek, de nem hagyom, hogy Omega mester terveit veszélybe sodorjátok. – folytatta volna a harcot a démon, miközben a kereszteslovag láthatóan helyet akar cserélni a frontvonalon harcoló nefilimmel. Úgy érzem eljött az ideje a közbelépésemnek. Nem lettem volna muszáj belefolyni, el is sétálhattam volna innen, ám ennyi szövetséges egyértelműen segítené a tervem véghezvitelét.
- Állj! - kiáltottam el magam, hogy a harc hevében is meghallják. Csak reménykedtem, hogy a nefilimek és a keresztes nem hiszi el azt amit mondani készülök, különben helyben megölnek. Az apáca miatt nem aggódtam, hiszen vele együtt csináltam már hasonlót. -Nincs értelme a harcnak. Alkut kötöttem az egyik társatokkal, csak ők még nem tudnak róla. - mutatok az északiak felé – Menjetek el. - közben persze társaim mellett maradok: bárki is támad meg, felhasználhatom őket a védekezésre.
Egy pillanatra mintha megállna a levegő a közbelépésemre, majd az egyik démon hangosan felröhög.
- Na látod, most pofára estek.
- Maga meg ki? - sandít rám a lovaglány. Ez így érdekes menet lesz. Kezdeném a színjátékot, de Gloria félbeszakít. Arcán mosoly terült szét, talán az öröm miatt siet ennyire a válasszal.
- Az urat Johannes Hagennek hívják, és bízhatunk benne. - Csodálatos. Hogyan tegyünk tönkre egy eddig csodálatos álcát? Egy csettintéssel. A nőknek mindig csak eljár a szája. Annyiban sikerem volt, hogy a harc leállt, de nem akartam ilyen árat fizetni érte.
Hogyan tovább? Valamivel rá kell vennem a keresztest, hogy hallgasson rám, még mielőtt folytatják az ütközetet, ráadásul volt a háttérben más is, aki nem ismert – a nefilimek pedig még mindig élnek-halnak a papokért. Kétes a döntés amit hozok, de nincs időm tovább vacillálni.
- Szakmai ártalom… - intek a társaimnak, akik nagy valószínűséggel csodálkoztak az igazi nevemen. Ezután előre megyek, láthatóan az egyházi csapat felé. Nem csak hogy nem kell kiabálnom – és felvernem az egész várost – de ha esetleg nem sikerül őket meggyőznöm, úgy biztonságosabb lesz a nefilimek és a keresztes társaságában. Középtájon állok meg a soraikban, nem teljesen a frontvonalon, de nem is leghátul. Jól mondja a nővér, Johannes Hagen inkvizítor vagyok. - mondtam el még egyszer. Megfordulok azok felé, akik a hátam mögött állnak, és egy apró grimasszal jelzem nekik, hogy a tervem csak átverés. – Mert felesleges vérrontás lenne két, immár szövetséges fél között. Semmi szükség nincs arra, hogy bármelyikünk erejét és gyengítsük. - érvelek nem csak a nővérnek, de a démonoknak is. Az alapján amit Delta mondott és amilyen elmeállapotban volt, talán nem fog változtatni az álláspontján az, hogy az Egyházhoz tartozom.
- Szövetség? Sohasem szövetkeznénk szentfazekakkal. – mondta egy pillanatnyi hallgatás után mosoly kíséretében. Talán tévedtem. Letépte az arcát fedő maszkot, és kivillantak a penge-szerű fogai. Innen talán még visszatudtam volna hozni, ám az ismeretlen nefilim gyorsan gondoskodott arról, hogy esélyem se legyen.
- Félre, nővérek! – ordította, majd fogta a buzogányát, és egyszerűen hozzávágta a démonok mögötti ház falának. Esztelenek. Kitérek hát én is a buzogány elől, aztán figyelem ahogyan újra lángra kap a csata – akárcsak a keresztes kardja.
- Ennek ellenére azonban démonok… - sóhajtok, hangot adva annak, hogy nem vagyok annyira eretnek és átkozottakkal szövetkező, mint a látszat mutatja (és mutathatja majd amikor visszaérünk a Katedrálisba, beszámolni az esetről). Előveszem a tömjénezőt és leteszem egy félreeső helyre, ahol talán nem rúgják fel a csata hevében.
Ekkor érződik meg a falnak vágott buzogány ereje. Az egyébként is romos ház fala omladozni kezd és a törmelék elkezd hullani az alatta állókra. Androméda és a keresztes még időben félreugrik, a démonok közül azonban csak egyik ilyen szerencsés: a varázsfegyvert kezében tartó megsérül, talán még a karja is eltörik a póz alapján, ahogyan áll.
A hegyesfogú mindeközben kihasználja a zűrzavart hogy támadjon: ráveti magát a lángoló kardú nőre. Keze megnyúlik mintha egy csáp lenne, a nyakát pedig szintúgy, így próbálja meg vállmagasságban elérni célpontját. Az azonban nem hagyja, kardjával a démon kezére, míg pajzsa felső szegélyével az állára súlyt le a démonnak – a megszokott húsba marás helyett azonban a látvány alapján inkább koccanás történik a kéznél, mintsem a fent említett találkozás…mintha valami fémből lenne a démon teste. Intek a társaimnak hogy húzzák elő a fegyvereiket ők is, majd jópéldaként előljárva a Fenrirrel rálövök a támadóra, mintegy próba gyanánt. Valóban, a golyó mindössze egy kisebb sebet ejt a mellkason. Mi a franc ez…
Androméda mindeközben megöli a földre került démont, néhány egyszerű szúrással a lándzsájából, Gloria pedig szent fénnyel ostromolja az eddigi támadásoknak ellenálló másikat. A tömjénem messze jár még attól, hogy elérje az aktuális csatateret, és az alapján mennyire a szabadban vagyunk, el is fog tartani még egy darabig.
- Átkozott… - hallom a morgást, majd a nő szimplán lerohanja a démont. A nőnemű félangyal szintén offenzíva alá veszi, az apáca pedig valamiféle imát használ, amitől az ellenfelünk bőre fura ragyogása eltűnik. Ekkor ér oda a keresztes és fellöki a pajzsával. Hátraesik egy kicsit, de visszaszerzi az egyensúlyát, és a következő pillanatban már térne is ki a félangyal lándzsája elől, ám nem sikerül tökéletesre a mutatvány: amaz végigszántja a húst a törzsén, égő sebet hagyva a szentségtelen húsban. Nem bírja tovább, egyszerűen a földre hullik, egyértelműen képtelenül a mozgásra. Már korábban úgy döntöttem, hogy nem pazarlom a lőszert, így a fegyvert leengedve nem csak a frontvonalat volt időm ilyen részletesen szemlélni, de a hátsó sorokat is: Hum eltűnt. Nem hiszem, hogy az inkvizítori voltam rémisztette volna el, hiszen korábban is látta a tömjénezőt a kezemben. Megijedt volna a harctól? Nem hinném. Aggasztó, de egyelőre nem tudok mit tenni, mint várni, hogy mikor találkozom vele újra – reménység szerint nem az ellenség oldalán.
Közben a keresztes és Androméda földhöz szorítják a démont.
- Hagen atya…igaz? Kíván tőle kérdezni? - fordul hátra.
- Köszönöm nővér. - lépek kissé közelebb a démonhoz. Végre alkalmam támadt egy magasabb rangú valakit kikérdezni. – Miért őrzitek a foglyot? - mutatok az erőd irányába – Hová mentek Joanesburg után?
Hörög és köhög, köp egy kis vért, majd kinyög néhány szót.
- Alábecsülsz minket. Azt csak a mester tudja. – próbál felállni, de nem is kell hogy megakadályozzák, visszaesik magától.
- Te jó ég, most aztán nyakig benne vagyunk.  – csatlakozik a démonszemléhez a mágusköpenyes.
- Csak mi. A maga részéről még áll az alku. - Ha már alku…nem láttam egyiket sem, hogy aféle módon kommunikált volna, mint a korábbi kultista, talán van esélyem arra, hogy ne menjen híre ennek az ütközetnek.
- Felelj neki. – szólal meg először a nefilim, a maga mély hangján.
- A helyedben meggondolnám a szavaim, démon. Ahogy megkönnyíthetjük, úgy meg is nehezíthetjük a halálodat. - csóválta a fejét Gloria. Vajon a közelségem hozza ki belőle az inkvizítort, vagy máskor is ilyen? – Ne féljen Rachel. Most már minden rendben lesz. - mosolyog. Az intermezzo közben újratöltöm a Fenrirt, a démonra szegezem és az időpazarlás elkerülése végett a Confiteorral ösztönzöm arra, hogy beszéljen.
- Biztos vagyok benne, hogy tudsz valamit. - jelentem ki. Nem is kell sokat várni. Felordít a fájdalomtól, majd hörögni kezd.
- El…északra… - próbálja eltűntetni a fájdalmat – A gát…a gát…veszély! – nyög végül egy nagyot, majd elájul, ám az állapota alapján azt is megkockáztatom, hogy meghalt.
- Mennyi esélyünk van? – kérdezi a barna hajú nő.
- Az Úr nem állít minket olyan feladat elébe, ami erőnkön felül lenne. - tehát vagy egy újabb áll-kegyessel, vagy egy pietistával hozott össze a sors újra – Nem tudom mennyi esélyünk van, de mindent megfogunk tenni. - fintorog egyet a démonon, majd felém fordul - Milyen fogolyról van szó, Hagen atya? - teszi el a kardját
- És milyen gátról?
Nem igazán fülledt a fogam ahhoz, hogy elmondjam a fogoly kilétét, hiszen az alapján ahogy megismertem Gloriat, valamint e rövid idő alatt ezeket, úgy a következő ötlet az lenne, hogy rohanjunk megmenteni. Tovább gondolva azonban, nekünk is értékes lehet, ha a kultistáknak az.
- Egy északi tiszt. Mindenkit megöltek rajta kívül, de őt valamiért még életben tartják. Tudhat valamit, akár erről a gátról is. Azt javaslom próbáljuk meg kiszabadítani.
- A fene egye meg…mentsük meg a várost. – sóhajt fel az eddig ismeretlen nevű hölgyemény. Megmenteni? Ha sikeresen kiűzzük innen a kultistákat (valamint a tervem szerint a délieket sem engedjük be), úgy kíváncsi leszek a kollégáim ítélethozatalára a városlakókkal szemben, amiért mosolyogva fogadtak be ennyi kultistát.
- Van egy gát, nem sokkal fentebb a folyón. – ötletel a kém, akivel korábban hozott össze a sors.
- Talán vissza kéne mennünk erősítést kérni. Én át tudok repülni a falon, és értesíthetem a klánomat. Ők nem előítéletesek. – szólal fel a nefilim férfi.
- Ugyanerről a tisztről beszélt?  – fordul a nőhöz a keresztes. Vajon ki ez? Varázsló, a köpenyéből ítélve, és valamiféle egyezménye is volt a kultistákkal. - Azt mondta ha lázadást akarunk szítani fontos lehet. Bármit is tervez vele Medkoksh kultusza, élve van rá szükségük. Vagyis ha kiszabadítjuk az nekik csak rosszat jelent. - bólint a tervemre. Medkoksh. Nem hallottam még a nevet, de hasonlított az általam eddig ismert mélységiekére. Lázadás? Ezekkel a lakosokkal, akik etetik és ellátják ezeket az eretnekeket?
- Igen. Ha minden igaz, ő volt Joanesburg kapitány, mielőtt ők ideértek volna. – bólint, csakúgy ahogyan a másik két nő is akiket korábbról ismertem, ám ők feltehetőleg a tervemre. A férfira azonban senki nem reagált, veszem hát a bátorságot és egyedül döntök.
- Valóban nagy segítség lenne, tegyen úgy. - egyébiránt is jól jön a szöktetéshez, ha kevesebben vagyunk, nagy valószínűséggel nem puszta harccal tervezzük legyőzni az őröket.
- Ez esetben irány a fogoly. - szedem össze a füstölőmet a földről, majd elindulunk az erőd felé.

Felhasználó profiljának megtekintése

65Küldetés: Ludum finita est... - Page 3 Empty Re: Küldetés: Ludum finita est... on Vas. Nov. 25, 2018 4:34 pm

Rachel a az ajtót gondosan bezárta, az ablakot elfüggönyözte, de a teljes biztonság kedvéért úgy ült le az ágyára, hogy anélkül se lehessen rálátnia senkinek.
- Nincs sok időnk. Minden nap, nagyjából egy órával a mise után elküldik ide az egyik...azt se tudom mi, valami apró lény nyálkás tagokkal. Jön megnézni, hogy nem csinálok-e valami különöset. Egyelőre azt hiszik, még nem fedeztem fel a dögöt.
A batyuja rejtekéből egy jókora papírtekercset húzott elő és kitekerte az ágyra, aztán valahonnan, szinte a semmiből pennát és tintát ragadott és rajzolni kezdett.
- A legnevetségesebb, hogy alig próbálnak a titkaik közül valamit elfedni. Mintha direkt azt akarnák, hogy valaki elkezdjen nyomozni utánuk... - magyarázta a nő, miközben gyors, széles mozdulatokkal felskiccelte a Nordenfluss és Joannesburg stilizált mását a papírra.
- Amit most láttok, egy bukott angyalt imádó szekta. Nem tudom, hallottatok-e már róluk. Eléggé elmaszkírozták magukat, de elemükben nem változtak: hitük töretlen, készek az életüket is feláldozni. A bukottat, aki mögöttük áll hívják Omegának. Úgy látszik maguknak adták ezeket a neveket. Ahogyan láttam, nem is nagyon titkolják, hogy miféle szerzetek, szinte büszkék rá. Mintha nem is vennék magukat egy kalap alá a többi kultistával.
Ezután a körre mutatott, ami a várost volt hivatott szimbolizálni.
- Egyelőre csak egy részük tartózkodik a városban. Négy nagyobb csoportra oszolva járják a frontvonalat, hogy ha bajba jutnánka könnyebben el tudjanak menekülni. A négy csoportot négy  parancsnok vezeti, akik a mesterükhöz hasonló álnevet használnak: Alfa, Béta, Gamma és Delta. Elég ijesztő belegondolni, hogy ezeket bárkinek elmondják, ha úgy adódik. Toboroznak minden városban, ahol járnak, akkor kezdenek el mindenféle mesebeli nótákkal fűszerezett mesét mondani magukról.
- Mikor jelentek meg először? – kérdezte Kristin Angelika, amire a mágusnő elgondolkozott.
- Ezt én sem tudom pontosan. Az első pletykákat még a városban hallottam egy szabadcsapatról, akik utánpótlás-vonalakat fosztanak ki és nem tudnak sehogy sem a nyomukra lelni. Úgy mondták olyan volt, mintha beleláttak volna az áldozataik fejébe. Azt hiszem ők voltak. Itt a városban már lassan egy hete.
- Es az emberek itt? Mind... tagok? – meredt a rajzra Ada is. A képet nézte, de maga körül a várost érezte, a furcsa lakókat, ide nem illő mosolyukat és túlzó fáradásukat.
- Igen, de nem mind kaptak erőt ettől a "földre szállt angyaltól". – felet Rachel. - Vannak akik csak simán beálltak közéjük, anélkül, hogy rituálés szerződéssel pecsételnék meg. Szoktak csinálni az általuk "kiválasztott"-nak nevezettekkel egy furcsa rituálés. Aki anélkül tudja teljesíteni, hogy elájulna közben, az megkapja a bukott angyal erejének egy részét. Ezt...általában titokban végzik. - tette hozzá a végét kicsit félénken.
- Milyen meséket mondanak magukról? – tudakolódott a gyógyító is. Mert tudniuk kellett kivel állnak szemben, a varázslónő pedig ismerte az ellenséget.
- Azt hiszem azt, hogy ők lesznek Veronia megmentői. Legendás csatákról dalolnak, legyőzhetetlen harcosaikról, az angyal áldásról, amivel az elmondásuk szerint emberfeletti képességekre tesznek szert. És hogy ezzel kiállnak azokért, akiket a két királyság magára hagyott. Azt mondják fehér zászló alatt harcolnak. Mert ez a zászló tartozik azokhoz, akikért kardot rántanak.
Ezután elővett egy tollat és egy tintatartót, majd a rajza felé terelte a Valkűrök figyelmét. Mit sem tudták még, hogy az ereklyék azzá tették őket.
- A város gyakorlatilag ők irányítják. A királysághoz tartozó katona egy szál sincs itt, minddel végeztek. Az utakat is felügyelik, védik az arra járókat a banditáktól és megritkítják a megvadult állatokat is. Felelőtlenek és nem gondolnak arra, hogy bárki ártani akarna nekik. Szerintem ha kardot rántanátok rájuk is csak egy vidám köszöntést kapnátok. Viszont van három épület, amit különösen szigorúan őriznek. - azzal berajzolt három pontot nagyjából a térképen - Az első a városháza. A másik a nagy magtár és a hozzá épített harangtorony. A harmadik pedig az egyik fegyvertár.
Kristin Angelika elgondolkodott egy pár másodpercre. Az arca szigorú volt és hűen tükrözte a koncentrációját. De egyben fáradtnak és aggodalmasnak is tűnt, már Ada szemében. Talán mind azok voltak, hiszen amióta megérkeztek, azóta egy sosem látott és eddig elképzelhetetlennek tűnő arcát mutatta a város. A megszállott elmék üres bábokká nyomták össze a halhatatlannak szánt emberi lelkeket. Ők pedig egyszerre szívták magukba a város hangulaát, őrületét és mindazt az általános tudást, amit a papnőnek álcázódott varázslónő hetek óta ivott magába. A próféta érezte, hogy bár a türelmét nem tette még próbára a sok újdonság, de a gondolatai telítve voltak.
Amennyire figyelt, a figyelmét nem konkrétumok, hanem a képek teljessége ragadta meg. A döntései nem alapultak pusztán a tényeken, de nem is rugaszkodtak el tőlük. Így megfontoltan is gondolattalan többet látott, mint az, aki a részleteken rágódva elveszett bennük. De még messze voltak a konklúziótól, még messze voltak tőle, hogy a szavak terveket szüljenek és tettekké érjenek. És ez nehéz volt a harcosnak.
- Azt mondta, hogy négy vezetőjük van, az óterrai görög bölcsek ábécéjét idézve, de csak az egyikük van itt. Tehát ha sikerül is itt elpusztítanunk, a másik három megneszeli és menekülőre fogja. Vagyis fel kell készülnünk erre a lehetőségre, élve elfognunk az itteni vezetőt és rávenni, hogy mondjon el mindent a kultuszukról. Egyetlen bukott angyal sem akart még Veronia megmentője lenni, az Úr nem hiába büntette meg őket. Ez az Omega, aki Krisztus teljességének nevével csúfolódik is elkövetett valamit, amiért börtönbe vetették.~Azrael... Tévedsz, Kristin Angelika.~
Nem, most nem gondolhatottott erre. Ami itt folyt, az olyan ferde volt, mint az arcmása egy görbe tükörben. Egy fejrázással el is engedte a mélységi képét, és mindazét az áldozatét, amit az emberekért meghozott.
A nefilim eőtt nem volt világos, mi végre nekik a városháza, nem olyasvalakiknek tűntek, mint akik közigazgatási ügyekkel akarnának foglalkozni. Mindenesetre emlékezett még, hogy ott egyéb hasznos információt is tárolnaka  lakosságról, s talán ha másért nem, azért fontos lehet nekik tudni, hányan vannak és kik, akiken uralkodnak.
- Mi van bennük? - értette a három épületre.
- Omega...akarom mondani Medkoksh, a mélységi egyik adottsága, hogy képes a testének egy részét átadni a szolgáinak. Azzal tudnak emberfeletti erőhöz jutni.
A félangyal szoborszerű arcán az orrnyergére és a homloka közepére apró ráncokat rajzolt a gyanú. Közben Glória nővér ránézett és bólintott, amitől aztán végképp összezavarodott.
- Valamiért kell nekik egy bázis - mondta a gyógyító -, és kell lennie valaminek a három épületben. Kérdés, hogy hozzátartozik-e a feladatunkhoz a szabotálásuk. A feladatunk az információ szerzés volt, és az megvan, hála Rachelnek. - biccentett a nő felé is elismerően. Ada úgy döntött, annyiban hagyja a dolgot.
Arael pedig, aki eddig meg sem szólt, eközben elismerően bólogatott Gloriának. Ada kissé feszengett a teljes bábeli értetlenségben, amit az ő szűk kifejezőkészsége és Rachel félreértése indított meg benne, s így nem nézte jó szemmel a buzgó fajtásat, amint vadul jegyzetel. Úgy sejlett fel előtte, hogy így jobban tudja követni az eseményeket és gyermeteg harag gyúlt benne, hogy a másik képben van, de ő nem.
Vetett egy rövid, és meglehetősen zaklatott pillantást a nővérekre, s köztük is Kristin Angelikára, mintha azt tudakolnák a szemei, vajon látta-e a ballépést. Egyszerre számítot, hogy nevetségessé válhat, ami újdonság volt neki.
- Bizony meg. Még a feltételezett gyenge pontjaik is. - mutatta fel a papírt, tovább fitoktatva témalekövető készségeit Arael- Talán meg kéne ejteni most rögtön a levél elküldését? - nézett rájuk kérdőn.
Mind gondolkodóba estek, de Rachel varázslónő szólalt meg először:
- Dicsekedtek vele, hogy még a démonok is beálltak közéjük...talán tényleg így van.
S mint egy végszóra, lentről hirtelen kopogás hallatszott fel.
Dermedten álltak, a két nefilim, mert nem hitt a véletlenben, a két nővér pedig, mert érezte a démoni aurát, ami egy emelettel alattuk a küszöbön állapodott meg.
- Kinyissam? - nézett rájuk a nő tanácstalanul.
- Hívja be. - suttogta Kristin Angelika. Mind rábólintottak, Ada pedig rámarkolt a Vértre.
A hírek és tervek zsibbasztó sokasága, amelyben próbáltak nem elsüllyedni, semmit figyelmen kívül hagyni, háttérbe került. Újfajta feszültséggel telt meg a szoba, a várakozás, a készenlét félre ismerhetetlen elektromossága szorította az idegeiket, s felborzolta a bőrükön ülő aprócska pihéket. Ez volt az a csend, amiről a próféta tudta, ha nem tud elnyugodni benne, hirtelen cselekszik, és hibázhat. De nem tudott elnyugodni.
Rachel lement az emeletről, majd ajtót nyitott. A beszélgetés halkan, de jól kivehető volt:
- Tessék. - köszönt a lány.
Az ajtó túloldaláról egy erősen érces, kissé komor hang szűrődött fel.
- Áh, Rachel. Csak jöttem beköszönni.
- Te...tudod a nevem? Találkoztunk már? - kérdezte egy megszeppent Rachel.
- Nem, de tudom a neved. Szerettem volna meggyőzödni, hogy minden úgy megy, ahogyan utasítottunk.
- Természetesen. - vágta rá a nő hezitálás nélkül. A hangján nem érződött bizonytalanság, Ada még ebben a kiélezett pillanatban is adózni tudott annak a készségnek, ami olyan ritkán volt meg benne: a mástmondásénak.
- Arael, ha leereszkedsz az erkélyen be tudod keríteni? - vetette fel a lovagnő, mire a félangyal halkan bólintott és megindult az erkély felé.
Ada most már úgy érezte, szétveti a tétlenség. Végre van egy potencionális ellenség odalent, és képtelen hasznosnak érezni magát. Ez a gondolat is idegen volt, hisz ő mindig hasznos, amíg rendelkezésre áll és eleget tesz Él parancsainak. Ez most mégis kevésnek érzett, a szívét valami ismeretlen gyöngeség fertőzte meg.
Kristinre Angelikára nézett és fejével intett az ajtó felé. Nem indulnak el mégis, hogy megmérkőzzenek vele?
De nem jött válasz, helyette a lenti beszélgetés hömpölygött tovább megállíthatatlanul sodorva őket olyan események felé, amelyeket nem láthattak előre.
- Alfa mester kérte, hogy nézzek el ide. - szólt a Rachel varázslónőbe, s mindannyiukba feszültséget oltó hang gazdája. - Nagyon fontos, hogy az elkövetkező napokban semmi kiszámíthatatlan ne történjen.
- Értem... - felelt a lány, egy pillanatra megbicsakló hangon. - Nem lesz semmilyen hiba.
- Ajánlom is. Akkor én most megyek. Áh, igaz is, adja át üdvözletem a kedves félangyaloknak odafent. - tette hozzá a végére.
Arael kiért az erkélyre. Bennük pedig megfagyott a vér.
- Változott a terv - fordult az utolsó pillanatban Araelhez a lovagnő. -, kövesd merre indul. Talán elvezet minket Alfához.
Ada nem bírta tovabb a tétlenseget. Meglephetik a lentit, hiszen nem tud róluk!
Kifordult a szobából és elindult lefelé a lépcsőn. A léptei ruganyosak, hangtalanok voltak, míg meg nem nyikordult egy lépcsőfok, de már nem számított az sem. Leért és üdvözölte a démont:
- Shalom alecheim.

A démon magas volt, nyurga testalkatú, kevés izom pihent a tagjain, de feszes volt. Lenge ruhákat viselt, melyek alig takartak valamit, s a bőréhez simultak. Ennek elrejtése céljából köpenyt hordott, hogy kisebb feltűnést keltsen. A nyaka körül egy fehér kendő volt kötve, ami eltakarta az arca egy részét, egészen a szájáig. Szemei hegyesek voltak, a pupillái pedig a vadmacskákéra emlékeztettek. Kezei feszesek voltak, lábai kidogozottak, és az ujjai végén karmokat lehetett látni. Bőre enyhén vöröses árnyalatú volt, barna haja pedig rövid, rendezett. Szarv vagy szárny nem borította a testét. Fegyvert csak egyet lehetett látni nála, egy egykezes kardot, ami egyik felén életlen volt, a másik felén pedig hatalmas tüskékkel recézett. Azonnal megpillantotta Adát.
- Üdvözletem. Gyorsan leértél. - mondta úgy, mintha tudná, hogy egész végig hallgatózott. A tekintete gyanakvó volt, nem lehetett egyértelműen látni, hogy tényleg igazat mond-e.
Annak ellenére, hogy a démon láttán a szívében az irántuk őrzött minden gyűlölet feltüremkedett, majdnem úgy állt ott, mint akit csak a kíváncsiság hozott le, hogy mégis ki jött látogatóba.
A megjegyzést eleresztette a füle mellett, persze, hogy sietett, látni akarta, mivel állnak szemközt, s amit látott, megerősítette, hogy nem hiába jött.
- Nem félsz tőlünk... - eltűnődni látszott, de az ő szeme bár nem volt olyan éles, azért mégis figyelt. - Se tőlem, se a társamtól. - tette hozzá, bár fölöslegesen, hiszen a nővérekről nem tudhatott. - Vagy csak elbíztad magad.
A démon tett egy lépést, elhaladt Rachel mellett, közelebb ment Adához. Nagyott szippantott a levegőbe.
- Kellemes az illatod. - nézett Adára - Higgadt és megfontolt.
Ekkor valami megváltozott. az aurája hirtelen felerősödött. A próféta érezte, ahogy felkúszott rajta az aggodalom. Amúgy is elöntötte volna, ami a testét a harcra felkészíti, de ez más volt, lélekölő, mintha üresség venné körül, mégis messze nem olyan mély, mint amit a mélységiek váltanak ki. Érezte, tudta, hogy bármit is csinált a másik, a saját félelmeit próbálja szítani. A démon pedig még közelebb jött.
- Megkérdezhetem, miért jöttetek ebbe a városba, kedves...elnézést, még be sem mutatkoztunk? - dudorászta.
- Androméda. - felelt neki gondolkodás nélkül, mert egyelőre mást nem tudott. Aztán a kezéből eltűnt az Égi Vért.
- Menedékért. - ismételte a mesét, amit már párszor előadtak ma. Ő egyáltalán nem tudott jól hazudni, ugyanakkor, ha az arca rezzenéstelen volt, a szemében pedig valami reszketegség, honnan tudta volna a démon, hogy nem csak azért tűnik úgy hogy fél, mert az auráját felerősítette és az teszi bizonytalanná a szavait?
A férfi Adára nézett, még mindig úgy, mintha ez egy átlagos találkozás lett volna két idegen között, akik érdeklődnek egymás iránt.
- Harcos lennél. Kik elől menekültél, hogy itt végezted? - s a felére csökkentette maguk között a távolságot.
- A háború elől. - jött a félangyal nyelvére a maga előtt is nem várt felelet, őszintébben, mint gondolta.
Végig ott volt benne, tudta, hogy elítéli, mégsem fogalmazta meg soha. Mire a démon jól hallhatóan szippantott egyet a levegőbe. Aztán a kendő alól egy széles vigyor keretében kicsúszott a szája széle:
- Ez az illat...egy hazugság illata, Andromeda! - emelte fel a kezét fenyegetően. A hangja most először nem volt olyan morgó, inkább erőteljes és elszánt.
Rachel ijedten nyitotta ki a könyvet, ami eddig az övén lógott. Arael szárnycsapásai hallatszottak, ahogy földet ért az úton a ház előtt...

Ada pedig imára emete a kezét maga is, nem tudván, hogy Glória nővér is így tett alig pár pillanattal előbb. De a démon sem tudhatta, hogy a nefilimek nem kulcsolják össze a kezeiket, ha Élnek ajánlják magukat, csak az ég felé emelt tenyérrel előre tartják, mint akik kérnek.
A félangyal hallotta a fent kivágódó ajtót, miközben a tenyerét előre tolta, széttárja karjait, szabadjára engedi a szérnyaiban rejlő mágiát, tollak vakító, fehér viharát. A hajába szélroham kapott, Za'miel angyal ereje, Kisasszony, félre! harsant a fülébe, s ő mint egy báb, olyan biztonsággal engedelmeskedett Krsitin Angelika hangjának. Tet egy lépést oldalt, de egy pillanatig sem tévesztette szem elől a démont és a hasított pupilláit.
Akármilyen balgaság is volt, de azóta, hogy egy legyőzte, hő vágya lett, hogy megfutamodni lássa a hozzá hasonlókat. A démonok hazugok, álnokok, és nem látnak a szívébe. Mégis megrengeti amit a szemére vet. Hogy ő hazudott volna? Arról igen, hogy menekült. De a háborúról nem. És ki tudja, talán nem e ezzel próbált menekülni előle, hogy egy nefilimeket érintő szolgálatot vállalt el? Miért nincs most a fronton? Tehetetlennek érezné magát. Ez volt az igazság. De a démon már sosem tudja meg. Féregként viselkedik, és féregként hal meg.
Elmosta a nővérek és Androméda összefonódó ereje: Kristin Angelika pengéjéről a szél, Gloria nővér hitének csodája, amit neki kölcsönzött és a démon bőrét hasoító tollainak.
A démon még egy lépés erejéig nem fogta fel, hogy veszélyben volt. Megindult Ada felé, miközben a kardjáért nyúlt. Aztán megtorpant, ahogy útjára indult a tolláradat. Ijedten kiáltott egyet, a kezeit az arca elé kapta, de hiába, a tollak, mint vékony pengék hada, eltalálták a démont, sok-sok helyen belemarva a húsába. Vér fröccsent mindenfelé, ahogy Kristin Angelika szélvihara még egy utolsó löketet adott a démonnak, akit semmi páncél nem védett, így hátrarépült. A szélmágia kirepítette a pengékkel teletúzdelt testét az ajtón, neki az utca tulsú felének, mígnem egy kisebb szemétkupacnak nekivégódva állt meg, Arael mellett elsuhanva.

Ada azonnal utána indult, a léptei lendületesek voltak, ruganyosak. Hosszú időt várt a csatára.
- Mocskos félangyalok.... – morogta a démon. Több sebből vérzett, de azok mégsem voltak túl súlyosak. S a bőre egyáltalán nem volt olyan, mint előzőleg. Zöldes árnyalatú, olajos fénnyel csillogó testéből több helyen bugyogott a vér, de a tollak nem hatoltak annyira mélyre, volt ami csak kis sebet ejtett. A démon nagynehezen felállt, a fájdalom nem viselte meg.
Kiegyenesedett előttük, ahogy felsorakoztak körötte.
Ekkor látták meg. A sebei maguktól gyógyultak, s azonnal. A kisebbek már el is tűntek, a többi pedig nekilátott összeforrni. Elborzasztotta a fiatal prófétát. Támadni viszont nem támadt a démon, nem is mozdult a helyéről.
Arael sietett közelebb hozzájuk.
- Ez baj, most nyakig bene vagyunk... - nézett rájuk, talán, hogy azt tudakolja van-e valami tervük.
Rachel még mindig szótlanul állt könyvvel a kezében.
Kristin fanyar arccal bólintott, miközben határozottan a démon felé indult. Mindig volt tervük. Ha nem lett volna, már egyikük sem élne.
- Nem juthat el a híre a kultuszvezérhez. Itt kell megállítanunk, mielőtt nem késő.
Ada visszaidézte a kezébe a lándzsát. Csak nem gondolta a démon, hogy a közelébe engedi? Előre fogta és egy egyenes döfésre fogta. A démon továbbra sem mozdult, nem próbált menekülni, mindössze hátrálni igyekezett, de nem volt gyors. Ők pedig megindultak felé, ám ekkor a ház mellőli utcából két jövevény csatlakozott hozzájuk. Mindketten fehér kendőt viseltek. Az egyiküknél egy felhúzott íj, azzal lőtt egyet Ada irányába, a másikuknál egy könyv, abbol indított egy kékes árnyalatú mágikus lövedéket Kristin Angelika felé. Mindketten mindenféle hezitálás vagy nézelődés nélkül, mintha tudták volna, kire kell célozzanak.
Esroniel von Himmelreich pajzsa könnyeden hárította a lövedéket, Ada a nyíl suhogására félre fordult és maga elé emelte a szárnyát – a hegyes lövedék nem okozott neki sérülést. Egyszerűen csak átsuhant rajta, mintha csak egy szellem lenne. Mire Andromeda felfogta volna, mit jelentett ez, Gloria nővér egy Sacra Luxot küldött az egyik jjász felé:
- Legközelebb tényleg ne vesződjünk álcával. Bármilyen jól csináljuk, valahogy mindig ez a vége...
Az íjász alakja elmosódott, mad eltűnt. Illúzió volt. S vele tűnt a varázsló alakja is a könyvvel.
A démon háta mögötti ház teteje felől azonban egy dárda zuhant le egyenesen Kristin Angelika irányába. Fekete fénnyel csillogó, különös anyagból készült fegyver, a markolatán egy koponyával és némileg karcsúsított heggyel. A lövés egy vézna alakú varázslótól származott, kendőt viselt a karján, a fején pedig két hosszú szarv...
Ada összevonta a szemöldökét.


_________________
“The timeless in you is aware of life's timelessness. And knows that yesterday is but today's memory and tomorrow is today's dream.”
Felhasználó profiljának megtekintése

66Küldetés: Ludum finita est... - Page 3 Empty Re: Küldetés: Ludum finita est... on Vas. Nov. 25, 2018 6:35 pm


………………

Kristin Angelika berántotta maga elé a pajzsát és stabil alapállásban várta, hogy a lándzsa eltalálja. Akár csak a délibáb lövedéke, hangos kongással az is lepattant a pajzsról, a lovagnő erősen markolt, épp csak belerezgett, de kárt nem tett benne, s már lépett is előre az újonnan érkezett idegen felé. A szarvas varázsló felé.
Megtévesztette őket, de az illúziói szertefoszlottak, ő pedig talán belátta, hogy messziről nem megy semmire, leugrott az épületről a társához. Ahhoz, amelyik lassan bár, ám hátrált és gyógyult - de még vérzett. Ada nem szándékozott megvárni, hogy végképp összeforrjanak a sebei. Lándzsáját előre, döfésre tartva rohanta meg, az meg megállt és csak nézte. A nefilim látta már ezt, de nem tudott mást, hinnie kellett a saját támadásában. Nem vakon, nem süketen, mégia elszántan.
Úgy nézett ki, hogy a szúrás eltalálta, ekkor viszont ellentámadást indított. A teste, ahol a fegyver nyele érte összehúzódott, mint a giliszta, amikor a gyerek megpiszkálja. A testének azon része elkocsonyásodott, majd nemes egyszerűséggel elhúzódott a fegyver irányából, így a szent lándzsa nem érte a démon testét. A fenevad testét.
A démon ekkor előrenyújtotta a kezét, a karja megnyúlt, mintha valami nagyon rugalmas, feszes anyagból lett volna, egészen Ada válláig. Az ujjai végén lévő éles karmok a lány húsába mélyedtek, majd egy gyors karmolással közepesen mély sebet ejtettek rajta, ami erősen vérzett.
- Androméda! - kiáltott fel Gloria nővér, és azonnal hozzá lépett. Nyakában felragyogott Hildegard kendője, hogy erőt adjon neki a góygyításhoz, s Ada válla hamarosan összefortt.
A pokolfajzat még azzal a lendülettel visszahúzta a kezét, majd két öklét az arca elé tartva komoly, elszánt tekintettel várta a következő lépésüket.  Az életéért harcolt, nem volt már benne semmi fölényesség. De a bizonytalansága és a zavarodottsága is tova tűntek, csak a fürgeségébe vetett bizonyossága maradt. S az ő sorsát fonó erőnek a hatalma is nagy volt.
A fénylő kocsonyás anyag, ami eddig a bőre helyén, volt úgy kezdett el mozogni, mintha nem csontok és izmok mozgatnák, hanem valami mágia. Egészen hasonlított ahhoz, amiből a kultisták karját helyettesítő csáp állt.
Ada és a nővér elszörnyedten álltak a testének átalakulása előtt. Az alakja démoni volt, de mivel ő nem érzi az auráját, most már elbizonytalanodott, hogy valódi démonnal állt-e szemközt, vagy egy mélységi szolgával. Nem volt meg hozzá a kellő tudása, hogy megmondja, képesek e a szolgák egy ilyen trükkre, hogy egymástól elkülönítse. Átkozott mindkettő.
Hol a gyenge pontja?
Az Égi Vértet a baljába fogva, határozottan előre nyújtotta a jobb karját és a démon fejére mutatott. A saját homloka körül dicsfényt jelent meg, a démon talán mostanra tudhatta, hogy ő is varázslatra készült, s az ujjából lőni fog. De mielőtt megtette volna, a kezét lejjebb eresztette a démon combjára. S lőtt. Égő fénynyalábot, míg a saját vállából dőlt a vér. S abban a pillanatban, amíg a fény vakított, a démon könnyeden lebukott, de a teste égni kezdett, sokkal hevesebben, akárha egy embert érné. S mégis, képes volt teljesen lehetetlen mód a lábát előre kinyújtani és a nefilimet sípcsonton rúgni. Ada erős, de múló fájdalmat érez és csodlkozást: a démon testét nem határolják a földi korlátok
- Nem tudom miért jöttetek, de nem hagyom, hogy Omega mester terveit veszélybe sodorjátok. – jelentette ki immáron újra fölényesen a fenevadba burkolt shedim.
Ada kezébe vette a vértet és döfni készült. A fejére.
- Állj! – kiáltás harsant, s a mellékutcából egy férfi rohant elő, egy inkvizítor, akivel a félangyal korábban már találkozott, s őt követte pár másik alak, de Ada nem látta őket, most csak a közvetlen veszély élt előtte.  - Nincs értelme a harcnak. Alkut kötöttem az egyik társatokkal, csak ők még nem tudnak róla. – beszélt a férfi a démonoknak és mutogatott a nővérek felé. - Menjetek el.
Ha Ada látta volna most, gyávának látta volna, ahogy megtorpant és mielőtt elérte volna őket, lassított, hogy a társai között maradjék védelemért. Ha a tudatáig el is jutott a hang ismerős volta, s más körülmények között a teljes figyelmét magához ragadná, most, a harc hevében, lefolyt róla. Kristin Angelika hangja és alakja azonban nem.
- Kisasszony, cseréljünk... - A lovagnő elé állt, s a nefilim képes volt magához visszavonni a démonnyálka iránt érzett minden szent dühét és eleget tenni a parancsnak. Csak egy zavarodott pillanatra állt meg, amíg felismerte az inkvizítort, de a szavait, hogy kihez beszél, kire utal és valójában mit is akar, nem tudta felfogni. Arcát és szemeit a másik, lándzsát szorongató démonra fordította, felkészült, és várt.
Társától pár méterre ért földet, s ahogy előbb Kristin Angelika, majd Andromeda elállták az útját, egy másik dárda jelent meg a kezében.
- Na látod, most pofára estek. - nevette el magát, de nem mozdult, s ők most nem vele foglalkoztak.
- Maga meg ki? – intézte a lovagnő kérdését az inkvizítor felé.
- Az urat Johannes Hagennek hívják, és bízhatunk benne. – válaszolt helyette Gloria. Ismerte. Ada megjegyezte magában, hogy később rákérdezzen, mivel érdemelte ki a tiszteletét, amivel bemutatta. - Ám nem mi voltunk, akik támadtak, miért ne fejezhetnénk be úgy a küzdelmet, hogy ezek meghalnak? - fordította élénk kék szemeit az inkvizitor felé a gyógyító.
Bocsánatkérő mosollyal fordult el tőlük Johannes Hagen a társai felé, mondott nekik valamit, amit a félangyal nem hallott, majd intett, hogy kövessék, s lassan elindult négyőjük irányába.
- Jól mondja a nővér, Johannes Hagen inkvizítor vagyok. - mondta el mégegyszer, amint megállapodott valahol középen, nem túl messze, de tisztes távban a csata színterétől.
A démonok törték meg a csendet, amit az inkvizítor keltett. Ha Ada látott volna nagyobb vize a tündék tavainál, akkor hullámokhoz hasonlíthatta volna őket, hullámokhoz, melyek megtörték az áramlást és nyomukban percnyi csendet hagyak, csak hogy újabb hagok ágaskodjanak mögöttük.
- Szövetség? Sosasem szövetkeznénk szentfazekakkal. - mondta a démon a nyúlós tagokkal, majd amikor már azt hitték minden láttak, egyetlen mozdulattal letépte magáról az arcát fedő maszkot.
A fogai hegyesek, borotvaélesek voltak, szinte már nem is fogak, hanem pengék, melyek úgy csillogtak a napfényben, akár a drágakő. Rémisztően csattogtatott egyet vele. Úgy kopogott az állkapcsa, mintha fém pengéket ütnének egymásnak.
A nefilim férfi, Arael ekkor előrelépett:
- Félre, nővérek! - ordította nem sokkal azelőtt, hogy fogta volna a buzogányát és nemes egyszerűséggel elhajította volna. A fegyver egyenesen szállt a démon háta mögötti ház falának, nagyjából egy méterrel a fejetek fölött, akárcsak egy nyílvessző. A buzogány fél úton szent fénnyel felragyogott és Ada még látta Gloria nővér némán mozgó ajkait, míg ő és Kristin Angelika egyszerre nyitottak utat a rettenetes fegyvernek a rettenetes ellenfél felé.
Arael buzogánya, megtoldva Gloria fényével parázsló üstökösként csapott bele a ház falába, amitől az amúgy is romos épület egész fala elkezdett omladozni és törmelék hullott alább mindenkire, aki ott állt.
Ada és Kristin Angelika időben félre ugrottak, így őket nem érte el, a két démon viszont ekkor kapott észbe. A hegyes fogú gyorsan mozgott, sikerült is neki a téglákat elkerülni, a másik a dárdával viszont nem volt ilyen szerencsés, őt három is eltalálta, komoly sebeket hagyva rajta, az egyik karja el is tort, hallották a csont hangos, kérlelhetetlen reccsenését. Azt fájlalva esett oldalra, majd próbált meg feltápászkodni.
A hegyes fogú démon közben Kristin felé nézett, elég volt ez az egy pillantás, benne volt a szemében: támadt. Az egyik karját megnyújtva csapott előre. Majd nem sokkal utána a nyaka is megnyúlt és egy harapással próbálta meg a lovagnő testét elérni, nagyjából vállmagasságban, ő azonban pajzsa felső szegélyével alulról állba vágta a pokolfajzatot. Az éles fogak azar ca előtt csaptak össze.
A próféta eközben a törmelék alá esetthez lépett és megadta neki, amit más esetben az emberek kegyelemdöfésnek hívtak. Ő ölt. Bűn nélkül vette Él valódi ellenségének életét, aki a teremtményeit fenyegette.
Fémes koccanásra kapta fel a fejét. A másik démonnal hadakozó Kristin Angelika a shedim kezére csapott és az adta ki ezt a hangot. Lövés dördült, de az inkvizíor lövedéke sem ejtett a páncélszerű bőrön vágást. Csak ahogy a pajzs a megnyúlt részt érte a nyak alatt, az mintha fájdalmat okozott volna neki. S a Sacra Lux, amit a gyógyító küldött rá, meghátrálásra késztette. Egyetlen lépést hátrált, aztán a tagjai, melyek kígyószerűen lehetetlen formákban tartották a testét remegni kezdtek. Az arca fájdalmat tükrözött és Ada most már azt is látta, hogy a szent lövedék fekete foltott hagyott a testén.
- Átkozott... – vicsorgott Kristin Angelika, aztán nemes egyszerűséggel lerohanta a démont, pajzsát maga előtt tolva.
A démon összeszedte magát és kész volt ismét harcolni. Ám ekkor történt valami. Valami, ami már egyszer megtörtént, s egyértelműen a szőkehajú nővértől származott. Gloria varázslata megtörte a mélységi és a démon összefonódását. Így kellett lennie, mert a fémes, zöldesen csillogós felszín úgy ahogy volt eltűnt az ellenfelük bőréről. A fogai is vesztettek a fényükből, bár a hegyük megmaradt, de elvesztették fémes színük.
Kristin Angelika ekkor ment neki. A démon próbált kitérni, de már közel sem olyan gyorsan, mint korábban, hála a sok fénynek amit kapott. A pajzs ellökte, ő pedig újra repült egy kicsit, noha el nem esett.
Vörös posztó.
Ada addigra belekerült abba az állapotba, amit leginkább éber transznak lehetne nevezni. Már csak a harc volt, a lépések, akció-reakció. Szinte táncos mozdulattal fordult a szétnyúló, égett, kínjában vonagló démon felé, és elmosolyodott. Az arca újra olvashatatlanná vált, mielőtt lesújtott volna rá. A szemére célzott, a szájára. A fejébe akarta döfni a Vértet, ha addig élt is.
A démon persze próbált ismét kitérni, de a teste nem engedelmeskedett már neki. Oldalra vetődött, de hiába: a nefilim lándzsája elkapta az oldalát, végigszántva a húst a törzsén, egy mély és égő sebet hagyva. A démon a földre hullt. Nem halt meg, mozdulni képtelen feküdt a lábaik előtt a porban.
- Hagen atya... igaz? – szólította meg a lovagnő az inkvizítort, míg ellenfelükre emelte a kardját. S Ada is így tett a maga fegyverével. - Kíván tőle kérdezni? – ajánlotta kissé hátra fordulva, hogy az atyára lásson.
- Köszönöm nővér. – jött a felelet, és kicsit közelebb lépett. A inkvizítor olyan ember volt, aki minden helyzetbe bele tudott simulni. - Miért őrzitek a foglyot? - mutatott az erőd irányába - Hová mentek Joanesburg után?
A démon erősen hörögve próbált meg végignézni rajtuk. Köhögött egyet, majd próbálta a szájából kitessékelni a vért, s nagynehezen nyögött valamit:
- Alábecsülsz minket. Azt csak a mester tudja. - próbált felállni, de visszaesett. Rachel, a vörös köpenyes mágus eközben ledöbbent arccal lépett oda a démonhoz.
- Te jó ég, most aztán nyakig benne vagyunk...
- Csak mi. A maga részéről még áll az alku. – felelt neki Kristin Angelika, fél szemét a démonon tartva.
- Felelj neki. – szólt Ada a démonhoz a maga mély, parancsoló hangján. Tudni akarta ki ez a fogoly.
- A helyedben meggondolnám a szavaim, démon. Ahogy megkönnyíthetjük, úgy meg is nehezíthetjük a halálodat. - csóválta meg a fejét Glória nővér is, majd a mágushoz fordult. - Ne féljen Rachel. Mosmár minden rendben lesz. – egy olyan nő mosolya volt, akit nem riasztott vissza semmi, s aki mindig tudta, mi a kötelessége.  
- Biztos vagy benne, hogy tudsz valamit. – fogta a démonra a puskacsövet az inkvizítor, s a szavaiban különös erő volt. Olyasmi, ami ellen nem lehetett védekezni.
A démon, bár amúgy sem volt valami jó bőrben, fájdalmasan ordított fel.
- El...északra... – hörögte fájdalmasan, talán a fájdalmát próbálta leküzdeni. - A gát...a gát...veszély...! - nyögött nagyot, majd elájult. S a szíve sem dobogott tovább.
Rachel közben megzavarodva nézett vissza Kristinre.- Mennyi esélyünk van...? - kérdezte kissé több magabiztossággal.
- Az Úr nem állít minket olyan feladat elébe, ami erőnkön felül lenne. - felelt Kristin a shedim teteme fölött,  leeresztette a krdját. - Nem tudom mennyi esélyünk van, de mindent meg fogunk tenni. - egy pillanatig fintorogva nézte a halott démont, aztán Hans felé fordul.- Milyen fogolyról van szó, Hagen atya?
- Egy északi tiszt. Mindenkit megöltek rajta kívül, de őt valamiért még életben tartják. Tudhat valamit, akár erről a gátról is. Azt javaslom próbáljuk meg kiszabadítani.
Rachel egy jó darabig meredten néz előre, s mind így voltak vele, mindaz amit láttak és átéltek, mindaz a harckészültség, annak le kellett üllepednie. Aztán a varázslónő sóhajtott egyet:
- A fene egye meg...mentsük meg a várost. - adta végül beleegyezését.
- Van egy gát, nem sokkal fentebb a folyón. – szólt közbe a Hans balján álló társa.
Araelnek, a nefilimnek ekkor támadt egy ötlete.- Talán vissza kéne mennünk erősítést kérni. Én át tudok repülni a falon, és értesíthetem a klánomat. Ők nem előitéletesek
- Ugyanerről a tisztről beszélt? - kérdezte Kristin Angelika Racheltől. - Azt mondta ha lázadást akarunk szítani fontos lehet. Bármit is tervez vele Medkoksh kultusza, élve van rá szükségük. Vagyis ha kiszabadítjuk az nekik csak rosszat jelent. - bólintott Johannes tervére.
Ada csak rábólint. Minden ami a kultistáknak fontos, nekik is fontos lehet. S ez gondolhatta Gloria nővér is, aki mellette szintén, beleegyezéssel biccentett. A terv megszületett tehát.
- Valóban nagy segítség lenne, tegyen úgy. – fordult végül az inkvizítor is a nefilim felé. - Ezesetben irány a fogoly. - szedte össze a füstölőjét a földről beszéd közben, amit még a csata elején helyezett el, s füstje akkor is ott gomolyott köztük. Mint egy baljós jóslat, mint egy elkerülhetetlen végzet.
- Igen. – nyugtázta Rachel is. - Ha minden igaz, ő volt Joanesburg kapitánya, mielőtt ők ideértek volna.
Azzal erőltetett menetben megindultak az erőd felé.


_________________
“The timeless in you is aware of life's timelessness. And knows that yesterday is but today's memory and tomorrow is today's dream.”
Felhasználó profiljának megtekintése

67Küldetés: Ludum finita est... - Page 3 Empty Re: Küldetés: Ludum finita est... on Kedd Nov. 27, 2018 4:24 pm

Induljon hát a következő kör. Aki nem írt, az igyekezzen minél előbb pótolni (lehet egyben, de külön-külön elküldve is), mert ekkora küldetésnél nagyon tud fájni, ha felgyülemlik az írnivaló. Szokás szerint mindhárom csapatot várom skypeon vagy discordon

Felhasználó profiljának megtekintése

68Küldetés: Ludum finita est... - Page 3 Empty Re: Küldetés: Ludum finita est... on Hétf. Dec. 10, 2018 3:54 pm

Amelia Tewelon

Amelia Tewelon
Déli Katona
Déli Katona
A nap lassan lemenőben van. A hajók a parton közben megindulnak, bár elég lassan.
Még egy utolsó pillantást vetek rájuk, aztán, ha a többiek is készen vannak, felülök a lóra és onnan nézek szét, hogy lássam merre mehetnénk. Ekkor látom meg a katonákat.
Elöl lovasokat, mögöttük pedig a gyalogságot. Helelnburgi zászló alatt menetelnek.
- A hajókra nem hiszem, hogy felengednének, különben is tudjuk hová tartanak, de egy kis erősítés talán nem ártana. - intek a sereg felé és kérdőn nézek a többiekre.
- Ha szövetségesek... -tétovázik Mina.
- Ennyien azért csak nem álcázzák magukat. Lovasok meg gyalogosok is, komoly haderőnek tűnnek. - erősíti meg a sötét elf az én gondolataimat is.
- Hmmm.... nézi a katonákat Cyne is. - Ilyen fáradtan semmi kedvem a hajókhoz, viszont azok a katonák is csatába menetelnek. Nekünk pedig pihenni kéne. Joanesburg-ba nem akarok úgy bemenni, hogy a szemem mindjárt lecsukódik, bár irónikus módon ahhoz este kéne aludnom, ami kegyetlen mélytorkozás a javából, de vagy ez, vagy kidőlök...és Titeket Hellenburg elhagyása óta egyszer se láttam, hogy kajáltatok volna. Tehát én amondó vagyok, hogy verjünk tábort.
- Igazad van Cyne, pihennünk kell, de egy sereggel a hátunk mögött az is jobban menne, különben is nekik is le kell táborozniuk úgy is. És egy irányba is megyünk. - intek a hajók és a reménybeli távoli város felé.
Cyne morog valamit az orra alatt, de mivel végül is senki nem tiltakozik elindítom a lovat a déliek felé.
Közelebbről is szemügyre véve őket zsoldoscsapatnak néznek ki a felszereltségük alapján, akiket úgy verbuválhattak össze valószínűleg, mint minket. Ahogy meglátják kis csapatunkat, rögvest az egész bagázs a fegyveréért nyúl, majd páran előrelépnek fegyvert szegezve ránk.
Persze, a háború nem kedvez a könnyű ismerkedésnek.......
Egy százados, egy barna hajú bajszos, nagyjából 190 magas férfi lép elő, majd megszólal.
- Állj! Milyen ügyben? - kérdezi kurtán.
- Különleges küldetésben, százados. Egy oldalon állunk és van pár hírünk is, ami biztos érdekli majd. - emelem fel a kezem, hogy lássa békés szándékainkat.
- Kultistákkal kapcsolatos. - teszi hozzá Mina még és árgus szemekkel figyeli a katonák arcát, láthatóan mióta elindultunk sokkal paranoiásabb lett.
- Esetleg ha van receptetek egy király kis sárkánygyík pörkö….nevermind…. - morog tovább Cyne, miután láthatóan nincs kibékülve a kis barátjával.
A százados viszont nem tűnik túl meggyőzöttnek.
- Oszt mivel bizonyítjátok, hogy velünk vagytok-e? - vonja fel a szemöldökét.
Gyorsan végignézek a csapatunkon. Seraphina elég érdekesen reagál a helyzetre, picit úgy tűnik, mintha ideges lenne, bár igyekszik szokásához híven hideg és néma maradni.
Visszafordulok a tiszthez.
- Gondolja, hogy idejöttünk volna, ha nem dél oldalán állnánk? - sóhajtom kissé megforgatva a szemem, de egy pillanatra belém akad a szó, ahogy Draci kicsit meglökve a vállam megkapaszkodik bennem.
Kérdő pillantást vetek a gazdijára, de úgy vélem most nincs idő magánbeszélgetésre, így csak nyugtatóan megsimogatom a sárkányka buksiját.
- Az előbb harcoltunk egy csapat kultistával, akik maradéka épp a városba tart és jó lenne, ha segítenének őket kifüstölni. - nézek továbbra is a századosra, de még eszemben sincs leszállni a lovamról.
- Teljesen agymosottak, és elég elszántnak tűntek. Bár, gondolom, különben nem lennének kultisták.. - erősít meg Mina.
- A Medkoksh nevű mélységi behálózottjai. Ők Omega néven hangoztatják. - egészíti ki self barátja.
A századost nem győztük meg elsőre, de hát ezt azért nem csodálom.
- Hm...fura egy mese, az biztos. Hanem majd Hans megmondja, ő ért ezekhez.
Most nem megyek be egy farkasszemezéses párbajba Cyne-vel, mert épp a zsoldosok vezetőjét kell meggyőzni, de szerencsére nem ejtették a fejére és nem gondolja azt, hogy előbb lőni kell és aztán kérdezni, így megjelenik egy szőke hajú mágus, hosszú utazásra felkészített öltözékben könyvvel az oldalán. és a győzködést már el is felejthetjük, mivel a fickó kis ideig szemez velünk, mintha csak a vesénkbe nézne, majd bólint.
- Ezeket megsimogatta egy angyal. Rendben vannak.
A százados bólint, majd így felel.
- A csapat Joanesburg felé indult. Parancsot kaptunk, hogy vegyük ostrom alá a várost. Ha jól írták a felderítők, a kutyák most éppen máshol csaholnak. - néz ismét végig rajtunk.
- Hát, ha eddig távol voltak, most kapnak egy-két hajónyi erősítést. - intek a bárkák felé, amik lassan, de biztosan távolodnak. - Csatlakoznánk magukhoz, mert nekünk is a városban lesz dolgunk. - nézek a századosra kérdőn. - Mikorra terveznek egy kis pihenőt, mert ránk ránk férne, meg egy kis étel is. Kemény harc volt az előbb.
- Pontosan, a következő célpontunk nekünk is a város.
- Csak amikor tábort verünk, addig erőltetett menet a városig. Éjszaka állítjuk fel a sáncokat. Addig jöhetnek velünk. Ételt tudunk adni. - int a százados, majd a kis csapat ismét mozgásnak indul.
- Akkor majd utolérjük magukat, de nekünk most muszáj pihennünk. - sóhajtok és valamiféle tisztelgésfélét mutatok be, bár a sárkánykával a vállamon ez elég érdekesre sikerül.
Miután elindulnak, igyekszem keresni valami fás-bokros részt, ahol pihenhetünk egyet.
Találunk is egy táborhelyet nagyjából az út szélétől kétszáz méterre a fák előtti kis félig bokros mezőrészen.
- Kösz, hogy vigyáztál rám. - paskolom meg újra a kis sárkányt. - De most engedj leszállni és kapsz pár finom falatot.
Kikötöm a lovat egy bokor erős ágához, aztán előveszem a megmaradt ételemet és letelepszem a földre falatozni, de állom a szavam és Draci is kap.
- Én vállalom az első őrséget. Ki lesz a következő? - kérdezem mielőtt mindenki kiütné magát.
- Én szívesen.... úgyis felborult már az alvási időm. - jelentkezik elsőnek Mina, aztán Damien is.
- Szintúgy.
- Akkor enyém az utolsó őrség. Na jóccakát...- dől el Cyne, hogy kihasználja az alvásidőt.
De előtte még Seraphina is jelentkezik.
- Én leszek az utolsó. Így egy embernek kevesebbet kell őrködnie.
Flan valamiért nem jelentkezik önként. De érdekes módon nem is fekszik le, csak ledől egy fa tövébe és meredt szemekkel bámul maga elé. Nem vagyok teljesen nyugodt, mikor Mina felvált és a vámpírnő még miindig nyitott szemmel bámul maga elé, de pihennem kell.
Az éjszaka meglepően hűvős, kissé szeles ugyan az idő, de esni nem esik legalább.
Reggel elég morcos vagyok, mert sikerült elfeküdnöm magam és mindenem sajog, de hát ez van, ha az emberlánya a földön tölti az éjszakát és egyáltalán nem újdonság, de attól még nem kell élveznem is.
Fázósan megborzongok, de aztán a kulacsomból egy kis vízet löttyintek az arcomba, meg a lovamnak is a tenyerembe.
- Érjük utol a csapatot, nekik biztos van valami meleg ételük. - javasolom a többieknek.
- Utol? Hát már elmentek? - érkezik a kérdés Mina felöl, mire kissé értetlenül nézek rá, de Cyne és a sárkányka közjátéka eltereli a figyelmem.
- Ja, most már ideje lenne őket beérni. Este ők is tábort vertek, és nem hinném, hogy olyan gyorsan kapják össze magukat, hogy nagy előnyre tegyenek szert. - bólint nekem a bérgyilkos, aztán Mina-ra néz láthatóan ő is meglepve.
- Nem, csak itt bújkálnak a bokorban álomszuszék. Amúgy...csodálatos egy napunk van, nemde? - vigyorodik el és nyújtózkodik, míg meg nem reccsen hangosan valami benne. - Utálom a reggeleket...- törlődik le a vigyor és morran fel.
Miután kényelmesen összeszedtük magunkat el is indulunk egyenesen a város felé. A folyó mellett órákkal később megpillantom a várost a horizonton, s körülötte a déli sereg táborát.
Joanesburg maga egy kicsit, de jó helyre épült város. Körbeöleli két oldalról a Nordenflusst. Tőle északra a folyón egy gát foglal helyet, mert eredetileg a folyón felvitt hajók átemelésével foglalkoztak azok, akik a várost alapították. Mindkét oldalról fal veszi körbe a várost, noha még innen nézve is elég leharcoltnak tűnik, látszik rajta, hogy megélt már egy-két csatát.
És az előtte táborozó déli sereg láthatóan ostromra készül, ahogy a százados mesélte.
Az előörshoz érve látni a harcra kész szakaszokat, illetve azokat, akik este a tábor felállításán munkálkodtak, s most pihennek. Kihegyezett karók védik a tábort minden irányba, földsáncot hánytak köré, illetve egy kisebb árkot. Több helyen létrákat készítenek a fal megmászásához. A tiszti sátor messziről látszik már.  Egy út vezet be a városba, az út amit most a sereg áll el. A város mellett egy kisebb félig leégett erdőrészt van, ezen kívül más nem szeli ketté a síkságot.
- Üdvözlök mindenkit az emberiség pöcegödrében. - jegyzi meg gunyorosan Cyne. - Na, akkor már csak Henrik-et kell valahol megtalálnunk. Tök egyszerű lesz, nem igaz?
A tiszti sátornál leszállok a lóról és ha van aki elveszi a kantárt rábízom, egyelőre úgy is itt van dolgunk.
Ha engedélyt kapunk rá, akkor megkeressük a konyhasátrat, hogy kapjunk egy kis meleg ételt. Hát az nincs, de hideget legalább kapunk.
Miközben falatozunk alaposan szemügyre veszem a várost és a környéket. A százados igazat mondott a sereg készen áll egy ostromra.
- Jobb lenne megelőzni őket és valahogy kihozni onnan a barátunkat, mielőtt kitör a káosz és végleg elveszítjük. Mi legyen? - nézek a többiekre, hátha van valami jó ötlet.
- Szerintem várjuk meg, míg végeznek egymással, aztán megkeressük a holttestét és elcibáljuk Hellenburg-ba. Mekkora az esélye annak, hogy véletlen pont belefutnánk abba az őrültbe és a kis ribi kísérőjébe? Ha ez a terv nem tetszik, akkor lebratyizok az itteni főgóréval, beszivárgok idő előtt a városba és élve ráncigálom ki azt az anyaszomorítót. Más tervem egyelőre nincs. De hogy én az ostromban nem veszek részt, az is biztos. Elegem lett belőle egy egész életre.
- Ezek szerint mindenki úgy gondolja, hogy jobb lesz bejutni még az ostrom előtt és aztán Henrik-kel távozni? Én sem rajonganék egy őrült adok-kapokért. - rágom a hideg húst, de a víz az most nagyon jól esik.
A két jóformán eddig szótlan útitársunk is  beszáll a tanácskozásba.
- Bűzlik nekem ez az egész. Megnézem mi folyik bent ha törik ha szakad. - mondja Flan.
Seraphina közben hozzáteszi.
- Én azt javasolnám, váljunk ketté, úgy nagyobb területet át tudunk fésülni ugyanannyí idő alatt.
Erősen elgondolkozom, hogy jó-e az nekünk, ha Flan külön utakon jár. Nem azért, mert annyira hiányozna, hanem mert még most sem tudom mik a szándékai, mert, hogy nem csak Henrik-ért van itt, arra a nyakam tenném.
- Túl nagy a város még két csapatnak is, nem lennénk sokkal előrébb, ha külön válunk, talán jobb lenne együtt maradni.
- De hogyan osztanánk szét a csapatokat? - teszi fel e kérdést Mina helyettem is.
[&olor=#66ff00]- Nehéz lenne üzengetni egymásnak. [/color]. - reagál Damien is.
- Én viszont úgy vagyok vele, hogy egy jó kis különválás mindig jól jön. Amy, veled jól össze tudunk dolgozni, mert már ismerjük egymást, de én csak lelassítalak titeket és viszont. Jobban megy ez nekem szólóban, mint csapatban. - vonja meg a vállát Cyne és cseppet sem zavartatva magát elkezd átöltözni.
Nem az zavar, hogy megmutatja "kidolgozott" testét, hanem a hozzáállása, hogy most, hogy a célnál vagyunk simán faképnél hagy minket, de hát, ha belegondolok és végignézek magunkon, részben igazat kell adjak neki.
- Hát, ha már az ostrom végét nem várjuk be, akkor én bemegyek. Előtte még beszélek az itteni főtiszttel, hátha van valami célpont, akire érdemes figyelni, és netán el tudom tenni láb alól. Elvégre első sorban déli zsoldosok vagyunk, és minél előbb demoralizáljuk az ellenséget, annál több esélyünk lesz élve kikecmeregni onnan. Nem hinném, hogy megvárnának minket az ostrommal, míg békésen elvégezzük bent a dolgunkat. A különválásról ebben az esetben nem nyitok vitát. Egyedül megyek...ez rád is vonatkozik Draci. Te itt maradsz.- fejezi be az öltözést és a magyarázatot.
Flandre erre csak legyint egyet.
- Nekem aztán olyan mindegy. Csak ne tartsatok fel... - mondja, aztán elindul a város felé egy helyet keresve, ahol beosonhat, ami jobban szemügyre véve a várost nem is olyan nehéz.
A fal több helyen már omladozott, néhol félig le is volt dőlve. Bár volt kapu, a kapurostély is védte, az ve volt szakadva,a vasrácsok pedig gyűrött papírként simultak hozzá a kőtömbökhöz. A város előtt egy sánc volt kiásva, mely most tele volt törött fadarabokkal, fegyverek maradványaival, nyílhegyekkel, létrák, tornyok, hordozható pajzsok összetört darabjaival. Itt ott még lehetett látni a kialudt lángok nyomait, a szénfekete foltokat a földön. Büdös volt, olyan enyhe dögszag terjengett a levegőben. A fal maga magas volt és karcsú, de már elég erősen rogyadozott.
- Hát úgy néz ki az is eldőlt, hogy nem maradunk együtt, bár nem tudom, hogy miként értesítjük egymást, ha valaki megtalálja, erre van ötletetek? Talán megkérhetnénk a sereg vezetőjét, hogy jelezzen egy kürt jellel, vagy dobbal, nem? - vetem fel.
- Hedwig itt van a környéken, szólhatok neki.l - ajánlja fel Mina.
- Ő a madara.
- Hollóm. - pontosít feddőn a vámpír.
- Igen, egy holló...
Én erre csak bólintok, de Cyne és a Flan-ék már a város felé tartanak, nem hiszem, hogy hallottak ebből valamit, így csak megrántom a vállam. Mit tehetnék?
A tisztek a parancsnok sátrában éppen egy térkép felett görnyedve tárgyalnak. Öten voltak összesen, köztük az a varázsló is, aki beazonosított minket
Némi habozás után odasétálok és szóba elegyedem a mágussal.
- Meg tudna találni mágiával valakit, ha őt is megérintette egy angyal? - kérdezem.
Az a logikám, hogy egy ilyen fontos feladattal, amit Henrik képviselt a délieknek, talán ő is kapott szerafot és akkor meg lehetne találni.
A varázsló elfordul a többiektől, illedelmesen elnézést kér, majd felém fordul.
- Az én mágiámmal csak a sajátjainkat tudom megtalálni. És sajnos csak egészen közelről. - hangzik az egyenes válasz.
- Mi az egészen közel? - kérdezek vissza. - A sajátjainkkal nincs baj.
- Hogyhogy a sajátjaikat? Ha minden igaz, a drága jómadár, akit keresünk, ő is déli volt...
- Csak volt. Az angyalok mágiája különleges, így aki ért hozzá, kis gyakorlással képes lesz azokat felismerni, akik az erejét hordozzák. De az árulók teljesen mások. A Seraph mindent lát, nem lehet átverni. Azt az embert, akinek a hite meginog Hellenburgban, elhagyja az angyala és soha nem tér hozzá vissza. - jelenti ki a mágus a mondat utolsó felét szokatlanul szigorúan.
~ Hát akkor ez az opció kilőve. ~ sóhajtok magamban. ~ Akkor irány a város. ~

Felhasználó profiljának megtekintése

69Küldetés: Ludum finita est... - Page 3 Empty Re: Küldetés: Ludum finita est... on Vas. Dec. 16, 2018 4:36 pm

A nap lenyugodni készül, és a fáradtság is egyre inkább erőt vesz a csapaton. A hajók a parton elindulnak, szép lassan, csábító lehetőségként jelezve, hogy arra is lehetne menni... ám feltűnik még egy csapat. Hellenburgi zászlajuk van, bár ez nem garancia arra, hogy valóban onnan jöttek. Katonának tűnnek, elöl lovakon baktatnak, hátul pedig már azok nélkül, mindössze saját lábukat használva segítségnek.
Mindenki felpattan egy szimpatikusnak tűnő hátasállatra, Mina is megbarátkozik eggyel, amelyik szőre a legszebbnek tűnik, természetesen a saját nézőpontjából, valamint amelyik még nem foglalt.
- A hajókra nem hiszem, hogy felengednének, különben is tudjuk hová tartanak, de egy kis erősítés talán nem ártana. - mutat Amy, a zsoldoslány a közeledő csapatra.
- Ha szövetségesek... -jegyzi meg, mostanában fölvette ugyanis az örök kétkedő címet.
- Ennyien azért csak nem álcázzák magukat. Lovasok meg gyalogosok is, komoly haderőnek tűnnek.
Mina vállat von, megjegyezve magában, hogy reménykedjenek. De valóban, jólesne tudni, hogy az ő oldalukon vannak...még egy ilyen mágiacsata, és teljesen kimerülnek az energiái.
Crispin egy sor hümmögés után fejti ki ötletét: - Ilyen fáradtan semmi kedvem a hajókhoz, viszont azok a katonák is csatába menetelnek. Nekünk pedig pihenni kéne. Joanesburg-ba nem akarok úgy bemenni, hogy a szemem mindjárt lecsukódik, bár irónikus módon ahhoz este kéne aludnom, ami kegyetlen mélytorkozás a javából, de vagy ez, vagy kidőlök...és Titeket Hellenburg elhagyása óta egyszer se láttam, hogy kajáltatok volna. Tehát én amondó vagyok, hogy verjünk tábort. - vonja meg a vállát, majd elővesz egy kulacsot, hogy megnedvesítse száját.
- Igazad van Cyne, pihennünk kell, de egy sereggel a hátunk mögött az is jobban menne, különben is nekik is le kell táborozniuk úgy is. És egy irányba is megyünk.
- Egy rakásnyi barommal bratyizni, akik még azt se tudják, hogy a fasz melyik végét fogják...
Nem teljesen biztos benne, hogy érti ennek a mondásnak a lényegét. Vajon honnan veszi Crispin ezt a sok egyébként választékos trágárságot? S vajon ha feltenné ezt kérdésként, hány métert repülne?
No jó. Komolyság. Még mindig nem felejtette el, hogy mi is ő valójában. Hihetetlen egyébként, hogy órák óta ebben a tudatban menetelnek egymással...
Az ötletet, miszerint pihenjenek, így hát senki más nemigen díjazna - bár ők megtennék, de néha jobb alkalmazkodni -, így elindulnak a zsoldoscsapat irányába, hisz látszik, hogy azok, kissé szedett-vedett, ám elszánt társaság. Nem túl barátságos köszöntésben lesz részük, mivel mindenki a közeledőkre fogja a fegyverét, majd egy jókora magas, barna hajú tiszt lép elő, és kérdi sötéten: - Állj! Milyen ügyben?
- Különleges küldetésben, százados. Egy oldalon állunk és van pár hírünk is, ami biztos érdekli majd. - mondja Amy, kezeit fölemelve.
Minának fogalma sincs, hogy fog összejönni, hogy az oldalukra állítják a zsoldoscsapatot ÉS még pihennek is. Na mindegy, majd kiderül.
- Kultistákkal kapcsolatos. - szólal meg, és ha valamikor, akkor most valószínűleg kiderül, hogy akikkel szembenállnak, azok kultisták-e, így figyeli a reakcióikat...
Bár talán nem kéne minden bokorban kultistát látni. De fő az elővigyázatosság.
- Nyughassál már Draci a nénikéd sorvadt farkára mondom, ha tovább rágcsálod a fülemet, belőled lesz a következő vacsora... - szidalmazza kedvelt állatkáját, ahogy ő is felpattan egy lóra. Dracon mindeközben a hegyes füleit veszi célba fogyasztás tekintetében. Mina nem tud nem kuncogni elnézve a kis közjátékot. - Esetleg ha van receptetek egy király kis sárkánygyík pörkö….nevermind….
Na, a nevermindot biztosan nem értik a jó hellenburgi katonák, de nem is gond.
- Oszt mivel bizonyítjátok, hogy velünk vagytok-e? - teszi fel a fifikás kérdést a katona, megvonva szemöldökét. Seraphina Schattenstaal különösen idegesnek tűnik. Amy felsóhajt erre a csodás kérdésre.
- Gondolja, hogy idejöttünk volna, ha nem dél oldalán állnánk? - forgatja meg a szemét. Dracon ekkor Amy vállán keres újabb menedéket, a zsoldoslány pedig furcsálló pillantással néz rá, de nem hessegeti el és nem is kommentál.
- Az előbb harcoltunk egy csapat kultistával, akik maradéka épp a városba tart és jó lenne, ha segítenének őket kifüstölni.
11Néha meglepi, hogy Amy érvelése mennyire hasonlatos tud lenni a sajátjához. A jó hír viszont, hogy a beszédéből ítélve a katona nem valami észlény. Így talán könnyebb rábírni az igazra.
- Teljesen agymosottak, és elég elszántnak tűntek. Bár, gondolom, különben nem lennének kultisták..
- A Medkoksh nevű mélységi behálózottjai. Ők Omega néven hangoztatják. - jegyzi meg a self, hátha derengeni fog valami a hellenburgiaknak.
- Hm...fura egy mese, az biztos. Hanem majd Hans megmondja, ő ért ezekhez.
Egy utazóruhába öltözött másik egyén lép oda, könyvvel az oldalán, majd megállapítja: - Ezeket megsimogatta egy angyal. Rendbe vannak.
Megsimog... tessék?!
Nem, nem kéne nyíltan tiltakozni, az még gyanús lenne. De azért ez a kifejezés enyhén szólva fura.
Raziel jóízűen kuncog a fejében, mire elvörösödik. Nem... nem... nem vicces, ne szórakozzunk ezen.... mindegy.
A százados nyugtázólag bólint. - A csapat Joanesburg felé indult. Parancsot kaptunk, hogy vegyük ostrom alá a várost. Ha jól írták a felderítők, a kutyák most éppen máshol csaholnak.
- Hát, ha eddig távol voltak, most kapnak egy-két hajónyi erősítést.[/color] -mutat kezével Amy a távolodó hajók irányába. - Csatlakoznánk magukhoz, mert nekünk is a városban lesz dolgunk. Mikorra terveznek egy kis pihenőt, mert ránk ránk férne, meg egy kis étel is. Kemény harc volt az előbb.
- Pontosan, a következő célpontunk nekünk is a város.
A pihenő reményében nagy szemekkel várakozik. Csak remélni tudja, hogy nem fognak gyanakodni rájuk.
- Akkor majd utolérjük magukat, de nekünk most muszáj pihennünk.
Na, Crispin örülhet tehát. Meg mondjuk a páros is, hiszen bár nem nagyon látszik, de majd leragad a szemük, különösen az összevissza alvó Minának.
Az út szélétől nagyjából kétszáz méterre találnak egy fás-bokros védettnek látszó helyet, ami kényelmesnek ígérkezik egy rövid relaxációra. Jelen pillanatban úgy érzik, hogy puszta kövön is képesek lennének elaludni.
- Kösz, hogy vigyáztál rám. - paskolja meg Amy a sárkánygyíkot, úgy tűnik, összebarátkoztak. Mina lassan kezd féltékeny lenni. Ő csak egy rövid simogatást adott a sárkánynak még indulás előtt, de már akkor is látszott, hogy Amy régebb óta ismeri... Teljesen logikus, hogy egy kultistavadász küldetésen kiakad azon, kit szeret jobban egy bérgyilkos háziállata.  - De most engedj leszállni és kapsz pár finom falatot. - Vajon mennyibe kerülhet egy sárkánygyík? Venni kellene neki egyet.
Amennyiben túlélik ezt a mai napot, mert hát ebben se lehet biztosnak lenni...
- Én vállalom az első őrséget. Ki lesz a következő?
- Én szívesen.... úgyis felborult már az alvási időm.
- Szintúgy.
- Én leszek az utolsó. Így egy embernek kevesebbet kell őrködnie. - jelentkezik Seraphina, Flan viszont nem tűnik úgy, hogy túl lelkes volna a dologgal kapcsolatban.
Kidőlnek, mivel rettenetesen fáradtak, így a kelleténél többet nem agyalnak azon, mennyire kényelmes is a talaj. Minavalahogy eléri, hogy ne nagyon zsibbadjon sehol, aztán...
A következő, amit érzékel, hogy borzasztóan éles reggeli fények nyitogatják a tudatát. Még nyöszörögni is fáradt, a tagjai pedig mozgásképtelenül fájónak érződnek. De mikor megpróbálja mégis helyváltoztatásra bírni őket, azért sikerül.
- Érjük utol a csapatot, nekik biztos van valami meleg ételük. - javasolja Amy egy sor didergést követően.
Crispin ásít egy hatalmasat, amit még egy sárkánygyík is megirigyelhetne. - Ja, most már ideje lenne őket beérni. Este ők is tábort vertek, és nem hinném, hogy olyan gyorsan kapják össze magukat, hogy nagy előnyre tegyenek szert.
Remek, mindig egy lépéssel a történések mögött vannak.. Na de hát pihenni muszáj.
Le fog fogyni, mire hazaérnek. Nem, mintha amúgy annyira kövér lenne...
- Utol? Hát már elmentek?
- Nem, csak itt bújkálnak a bokorban álomszuszék. Amúgy...csodálatos egy napunk van, nemde?
Legszívesebben most kígyó módra nyelvet öltene, de így inkább csak magában forgatja meg a szemét. Túl fáradt most a kötözködéshez.
- Utálom a reggeleket...
Ezzel egyet tud érteni. Ilyenkor szokott lefeküdni aludni. Néha...
Mindenki nekiáll pakolni, majd útnak is indulnak, kicsikét alacsony kényelmi szinttel, de azért még bírják. Már lassan elérik céljukat, nem most kellene feladni a lelkesedést.
Pár óra vágtázás után megpillantják Joanesburgot. Két oldalról körbeépítették vele a Nordenfluss folyót, ami minden bizonnyal hasznot húzott a városnak, amely nem kifejezetten nagy, ám elhelyezkedése ennélfogva előnyös. A várostól északra a folyón látnak egy gátat. A várost mind a két oldalról fal határolja, ám már elég leharcolt, nyilván ostromolták már.
Ostrom.
Nem túl jó emlékek.
Csapatokat látnak, akik csatából jöttek vagy oda készülnek, pakolnak, sátrakat állítanak, parancsokat kapnak és osztanak. A tábort minden irányból kihegyezett karók védik, a kizárás egyik leghatékonyabb és leglátványosabb módja, hisz aki rájuk néz, akaratlanul is elképzeli, hogy valaki vagy valami felszúródik rá... vagy lehet, hogy nem mindenki, de a vámpírlány igen. A karók előtt földsánc és árok is helyet foglal. Ők itt nagyon felkészülnek a támadásra. A fal megmászásához alkalmas létrák készülnek több helyen is. Egy út vezet a városba befelé, a folyó sincs túl messze, valamint a város mellett egy kormos, leégett erdőrész foglal helyet.
- Üdvözlök mindenkit az emberiség pöcegödrében. - összegzi a holdcsókolt a látottakat.
Amy kiszúrja a tiszti sátrat, amely valóban látványosan kitűnik a többi közül, és kérvényez is ételt. Hideg ételt kapnak csak, ám ezért is borzasztóan hálásak. Mina élvezettel mélyeszti bele a fogait szinte mindenbe, amit talál.
- Na, akkor már csak Henrik-et kell valahol megtalálnunk. Tök egyszerű lesz, nem igaz? - jegyzi meg a bérgyilkos "teljes beleéléssel."
- Jobb lenne megelőzni őket és valahogy kihozni onnan a barátunkat, mielőtt kitör a káosz és végleg elveszítjük. Mi legyen?
- kérdi a zsoldoslány lényegre törően.
- Szerintem várjuk meg, míg végeznek egymással, aztán megkeressük a holttestét és elcibáljuk Hellenburg-ba. Mekkora az esélye annak, hogy véletlen pont belefutnánk abba az őrültbe és a kis ribi kísérőjébe? Ha ez a terv nem tetszik, akkor lebratyizok az itteni főgóréval, beszivárgok idő előtt a városba és élve ráncigálom ki azt az anyaszomorítót. Más tervem egyelőre nincs. De hogy én az ostromban nem veszek részt, az is biztos. Elegem lett belőle egy egész életre.
Ezzel mélységesen egyet tud érteni. Megborzong, ahogy eszébe jutnak a golyók által ütött sebek, a rengeteg afféle érzés, miszerint minden, amit csinál, értelmetlen és eleve kudarcra ítélt, a megvető tekintetek, melyek úgy villantak rá, hogy mit akarsz te itt, kislány, a nagyok játékában. A rengeteg szétroncsolódott fizikai manifesztáció és a rengeteg szétroncsolódott lélek.
- Bűzlik nekem ez az egész. Megnézem, mi folyik bent, ha törik, ha szakad. - jegyzi meg Flan. Crispinnel megint egy véleményen vannak, úgy látszik.
- Én azt javasolnám, váljunk ketté, úgy nagyobb területet át tudunk fésülni ugyananniy idő alatt.
Hát ez csodás... megint szétdarabolódik a csapat.
- Ezek szerint mindenki úgy gondolja, hogy jobb lesz bejutni még az ostrom előtt és aztán Henrik-kel távozni? Én sem rajonganék egy őrült adok-kapokért.
Igazából fogalma sincs, kinek az oldalán akarna állni ebben az ostromban. Mármint... A kultisták agymosottak, ez tény. De nem azért jöttek ide, hogy őket irtsák, és nem is esküdtem fel Joanesburg védelmére.
Most komolyan elutasítaná a lehetőséget, hogy megmentsen egy várost...? Eh... nem is biztos, hogy sikerrel járnának. Elvégre fél tucatnyian sincsenek.
- Túl nagy a város még két csapatnak is, nem lennénk sokkal előrébb, ha külön válunk, talán jobb lenne együtt maradni.
Crispin "optimizmusa" nem feltétlen ragad át a csapatra, viszont ez talán nem is baj.
- De hogyan osztanánk szét a csapatokat? Szerinte is jobb, ha együtt maradunk.
- Nehéz lenne üzengetni egymásnak.
- Én viszont úgy vagyok vele, hogy egy jó kis különválás mindig jól jön. Amy, veled jól össze tudunk dolgozni, mert már ismerjük egymást, de én csak lelassítalak titeket és viszont. Jobban megy ez nekem szólóban, mint csapatban.
Önálló akciózni akar. Remek. Az alatt az idő alatt, míg nincs velük, bármi történhet vele, bármit csinálhat, ami miatt nem vonhatják felelősségre.... eh.
Kikerekednek Mina szemei, amikor Crispin fogja és ott mindenki előtt nekiáll átöltözni, mindenféle közlés, pillantás vagy elbújási kísérlet nélkül, mintha mi sem lenne természetesebb. Nyel egyet, és fogalma sincs, hogy fogja kimagyarázni a pár lopva odapillantást. Nem biztos benne, hogy akarja látni, sem abban, hogy nem.
Teljesen mindegy. Ez egy bérgyilkos. Aki nemsokára elmegy egyedül akciózni. És zsoldostárs volt... bajtárs... s egész végig, amíg együtt szolgáltak, nem jöttek rá, hogy...
Mindegy. Nem számít. Koncentrálni kell a feladatra. És egyébként sem vette le MINDEN ruháját. Nem úgy, mint a fürdőben. ...Francért jutnak ilyenek eszébe.
- Nekem aztán olyan mindegy. Csak ne tartsatok fel... - zárja rövidre Flan, Crispin pedig közben megannyi felszerelését és új ruháját veszi fel magára. Amint mindenki elkészült, továbbindulnak.
A fal több helyen is omladozik, ki tudja, hány éves lehet és miféle atrocitások érték már pályafutása, élete során. A kapurostély beszakadva, a vasrácsok nekisimulva a kőtömbnek. Valami hatalmas erő végezte ezt, ami a fémet is simán meghajlítja, mint szél a leveleket. Egy kiásott sáncot teledobáltak törött fadarabokkal, melyek pajzsokból, létrákból,  nyílvesszőkből, egyéb fegyverekből maradtak. Mint egy temető. Itt is égetett tűz, néhány helyen kormos foltok tarkítják a földet. Furcsa, fűszeres rothadó húsillat leng a levegőben... még jó, hogy most ettek...
A tiszti sátor, amely elég hevenyészetten van összeállítva, öt tárgyaló személlyel van most tele, közülük egy a varázsló, aki azonosította őket ideérkeztükkor.
- Hát úgy néz ki az is eldőlt, hogy nem maradunk együtt, bár nem tudom, hogy miként értesítjük egymást, ha valaki megtalálja, erre van ötletetek? Talán megkérhetnénk a sereg vezetőjét, hogy jelezzen egy kürt jellel, vagy dobbal, nem?
- Hedwig itt van a környéken, szólhatok neki.l - ajánlja fel, üzenetközlés szempontjából.
- Ő a madara.
- Hollóm. - pontosít feddőn a vámpír.
- Igen, egy holló...
S Mina már szól is lelki szavával az állatnak, hogy közeledjen, mert lehet, hogy szükség lesz rá.
Úgy tűnik, az ötlet elfogadásra kerül. Amy ezek után megkérdi a mágustól: - Meg tudna találni mágiával valakit, ha őt is megérintette egy angyal?
Miután amaz exkuzálta magát társainál, visszafordul hozzájuk.
- Az én mágiámmal csak a sajátjainkat tudom megtalálni. És sajnos csak egészen közelről.
- Mi az egészen közel? A sajátjainkkal nincs baj.
- Hogyhogy a sajátjaikat? Ha minden igaz, a drága jómadár, akit keresünk, ő is déli volt...
- Csak volt. Az angyalok mágiája különleges, így aki ért hozzá, kis gyakorlással képes lesz azokat felismerni, akik az erejét hordozzák. De az árulók teljesen mások. A Seraph mindent lát, nem lehet átverni. Azt az embert, akinek a hite meginog Hellenburgban, elhagyja az angyala és soha nem tér hozzá vissza.
Nagy hibát vétett hát Henrik. Olyat veszített el, amit már soha nem kaphat vissza. Miért? Mi lehet olyan csábító azon csápos szörnyetegek szavában, amiért ennyien állnak be soraikba? Miért éri meg kiirtani mindent, amit szeretsz, leégetni a hidakat magad mögött és csápokat növeszteni? Mi lehet ennyire vonzó?


_________________
"Ez biztos a hajdani báróné udvari bolondja. Na, tágulj innét lányom, mielőtt eldurvulnak a dolgok." - Egy északi katona
Felhasználó profiljának megtekintése

70Küldetés: Ludum finita est... - Page 3 Empty Re: Küldetés: Ludum finita est... on Szomb. Dec. 22, 2018 10:24 pm

Gloria

Gloria
Klerikus
Klerikus
A csapat megindul a a joanesburgi városőrség erődje felé. A Johannes atyával érkező két ember vállalta, hogy eltüntetik a csata nyomait a két holttesttel együtt, majd keresnek egy menedéket és később csatlakoznak hozzánk. Az alatt a néhány perc alatt nem ismertem meg őket annyira, hogy hiányozzanak, de azért reméltem, hogy felbukkannak majd, ha esetleg harcra kerülne a sor. Mire az erődhöz értüml már lebukott a Nap a horizont mögött, az égen még hagyva néhány rózsaszín sugarat mara után, de jórészt halvány szürkület telepedett az utcákra.
Az erőd magas épület volt, robosztus. mint amilyet őseink annak idején őseink építettek. Nagyjából egy emelettel magasabb volt, mint a város külső fala. Több ablaka is volt, de mindegyiken rácsok feszültek, valamint egy kisebb udvar is terpeszkedett a bejárat előtt, amit egy kőkerítés övezett. Egy bejárat egy kétajtós kapu volt, melynek oldalán két őr várakozott, mintha nem özönlötték volna el a kultisták a várost. Némi magyarázattal szolgált ezügyben, hogy mindkét őr fehér kendőt viselt az egyik karján, jól látható helyen. Ahogy fel tudtam mérni elhasznált bőrpáncélt viseltek, kezükben egy-egy lándzsát tartottak. Mindkét férfi jobban hasonlított közönséges banditára, semmint egy mélységi kultuszának ájtatos tagjára. Az egyiknek az erős borostáját teljesen kettészelte ehy hatalmas seb, ami a homlokától indulva a fél szemén át az álláig húzódott, a de a másik sem nézett ki sokkal szebben a féloldalt teljesen lenyírt, féloldalt a vállára omló hajával és a feje búbját fedő, kissé homályosan kivehető tetoválással.
- Gondolja, hogy be tud minket juttatni, Hagen inkvizítor? - sandított Kristin nővér a két őrt látva Johannes atya felé.
- Be mindenképp, a kijutással azonban már lehetnek majd problémák. - nézegette a férfi az épületet. - A probléma az, hogy képesek gondolat útján kommunikálni, így azonnal letudják ellenőrizni igazat mondunk-e. Arról nincs tudomáson, hogy őket mennyire figyelik meg, így esetleg megpróbálhatjuk lefizetni őket. Útról összeszedett banditáknak tűnnek, ha elég pénzt ajánlunk, megtörhetnek. - válaszolta végül, de magához képest elég bizonytalannak tűnt, így rank nézett, Andromédára, Rachelre és rám.
- Lehet, hogy ijedösek. - vetette fel a félangyal tőle meglehetősen szokatlan módon, de abban egyet értettem vele, hogy nem let volna jó, ha harcba bocsátkozunk, közben pedig idecsődítik a teljes szektát. Elgondolkozva néztem fel az épületre. Ez egy erőd volt, olyan, amit Ostrom alá szoktak venni, de még inkább olyan, amiben sokan szoktak jönni-menni. Ráadásul még nagy is volt, aligha tudtam elképzelni, hogy a fldekről a káposztát ezen a kapun vitték volna be.
- Kell legyen másik bejárat is. Akár egy csatorna, vagy oldalsó kiskapu.
Kristin elgondolkozott. Most ő volt a csapat vezetője, neki Kellett mérlegelnie a lehetőségeinket.
- A beépülés nem az én erősségem, de Hagen atyának és Gloria nővérnek is igaza lehet. Azt kétlem, hogy felbérelt fogdmegek félnének bárkitől, de ha mégis, az első dolguk segítségért kiáltani. - mosolyodott el bocsánatkérően Adára pillantva. - Nézzünk körül.
Androméda bólintott és rögtön a falakat kezdte el pásztázni.
- Próbáljuk meg a folyó felé, szerintem maradjunk együtt. - javasoltam, majd ha nem volt ellenvetés elindultam arrafelé.
- Támogatom. - mondta Johanes egyszerre mindkettőnknek, így mint elindultunk, hogy körülnézzünk az erőd falának folyó felé eső szakaszánál.
A város elég sűrű volt, ráadásul megannyi rom is belepte már az utcáit, így nem volt túl nehéz olyan utat találni, ahol a folyó irányába haladva megkerülhettük az épületet. Johannes atya talált rá elsőnek egy girgeburba kis sikátorra, ami abba az irányba mutatott, és hamarosan ki is kötöttünk az erőd oldalában. Mögé nem tudtunk menni, távolról nézve úgy tűnt, az erőd hátsó fala és a városfal összeépültek egymással. Az oldalánál pár ablakon túl semmi különös nem volt, azokon is minden rácsok voltak. Az idő vasfoga, az a tucatnyi ostrom azonban már eléggé kikezdte ezt az épületet is, közelebb érve látni is lehetett, mert több helyen kilazultak a kövei, és szétesett az ablakok belső szegélye. Az egyik abalknál a fémrács, melyet kívülről szögeltek a falba szintén megsínylette ezt, több helyen ki volt lazulva. Még túl erősen tartotta magát ahhogy, hogy kézzel ki lehessen venni, vagy magától lessen, de még mindig okosabbnak tűnt itt próbálkozni, mint a többinél. Maga az ablak tipikusan a forró, síksági időjáráshoz mérten készült, széles volt, kényelmesen befértünk rajta, ha egyszr eltüntettünk legalább néhányat az odaszgelt nyolc acélrács közül. Utána már nem lehetett probléma a fából készült zsalu már félig kihullott, a másik fele meg elrohadt.
Kristin nővér alaposan körbenézett, aztán mivel látott senkit gyorsan előhúzta a kardját és a rács egyik szorosabban tartó szegecseléséhez illesztette.
- Uriel. - suttogta, majd ahogy a láng megjelenik a kardon igyekezett a fémet addig hevíteni, míg eldeformálódott annyira, hogy elengedje a falat és leránthassa a rácsot. Johannes atya az inkvizitor láncait tekerte rá a fémrudakra és annak az erejével segített kifelé húzni. Androméda kézzel segített rá, aminek láttán előszr felszisszentem, de utána eszembe jutott a nefilimek legendás hőtűrő képessége.
Beletelt egy kis időbe, de a fém megadta magát. A rács először csak megmozdult, de ahogy haladtak vele, úgy egyre jobban és jobban engedett a szerkezet. az egész szerkezet. Óvatos, és türelmes munka árán a nyolból hat szeg kiesett a falból. A rács vészes sebességgel zuhant a föld felé, de szerencsére sikerült időben elkapni, és letámasztani a földre, így nem csapott zajt. Az ablakon egyszerre csak egy ember fért be, de ez nem volt probléma, egymást segítve végül mindannyian bejutottunk.
Az erőd belülről sem volt sokkal fényűzőbb mint kívülről. Csak az egyszerű funkcionalitás jellemezte és semmi több. Néhány fáklyatartó a falon szolgáltatta a fényt... azaz szolgáltatta volna, ha let volna bennük fáklya is, így kénytelenek voltunk Kristin nővér még mindig lángoló kardjára és Androméda felvont Égi Vértjének fényére támaszkodni. Az épület is teljesen kihalt volt, közel s távol semmi sem volt, sem élő, sem pedig elszórt tárgyak. A folyosón végighaladva láttunk egy lépcsőt, ami felfelé vezetett, és egy másikat, ami lefelé. A felfelé vezető úton bár felnéztünk egy rövid időre, de csak szobák irodák és üres fegyvertárak ásítottak. Lefelé menet a börtönnel találtuk magunkat szemben. Üres cellákat ásítottak sorba rendezve egymás után. Mind üres volt, noha a berendezés állapota arról árulkodott, hogy nemrég még telis-tele volt az egész hely. Az egyik, a folyosó végén lévőben viszont határozottan volt valaki. Egy ember körvonalait lehetett kivenni a félhomályban, ahogy két kezét magasba emelték a falhoz rögzített bilincsek. Rachelre néztem.
- Ő az? - kérdeztem tőle suttogva, mire a lány bólintott.
Johannes atya a kapitány elé érve mutatóujját a szája elé emelve kezdett suttogni.
- Nyugalom, megmenteni jöttünk.
Mikor végül odaértünk a lángoló kard fényében végre meg tudtuk csodálni a kapitányt teljes valójában. Férfi volt, magas és erős izomzatú, olyan tikipus katonaalkat. Fekete haja volt és barna szeme, ami a tűz fényében inkább halványsárgának látszott. Körülötte nem lehetett látni semmit, csak egy vödör vizet meg egy dézsát, amit latrinának szoktak használni, noha így felkoncolva nem tudtam mégis hogyan vehette igénybe. A hideg kövön ült, a karjain pedig már látszott, hogy szinte teljesen kiment belőlük a vér. Talán éppen időben érkeztünk, különben már nem lehetett volna emgmenteni. Rövid szakálla volt, bajszot nem viselt, az arcszőrzete arra engedett következtetni, hogy már valószínűleg több mint egy hete fogoly volt itt. Az arca fáradt volt és megtört, de még volt benne némi életerő, hogy felnézzen ránk.
- Kik vagytok? - kérdezte, mint aki tudta, hogy nem Omega emberei voltunk. Mondjuk elég árulkodó volt, hogy nem viseltünk fehér kendőt.
- Az egyháztól jöttünk. - felelte Kristin nővér tömören. Johannes atya meggyújtotta a tömjénezőjét és meglengette kicsit a fogoly előtt, csakhogy biztos legyen benne, hogy a kultisták nem fertőzték meg. Szerencsére semmilyen gyanús reakciót nem mutatott, így az inkvizitor azonnal el is oltotta.
- Sajnálom, de jók a kémjeik. - szabadkozott. Még körbenéztett a biztonság kedvéért, majd egy tolvajkulcsot elővéve megpróbálta felnyitni a bilincs zárját. Szerencsére hamar sikerült. A kapitány sziszegett a fájdalomtól, mikor elgémberedett karjaiba újra vér áramolt. Remegett és alig bírta őket mozgatni. Csak reménykedni mertem benne, hogy nem keletkezett benne rög, vagy elhalás a szövetekben…
- Köszönöm. - mondta hálásan. - A nevem... - nyelt egy nagyot - a nevem Armin von Schröder, Joanesburg kapitánya vagyok. Megmentették az életem. Fogalmam sincs, mit történt volna, ha még egy napot itt maradok...
- Még ne köszönje, Schröder kapitány. - csóválta meg a fejét Kristin nővér szomorúan. - A nevem Kristin Dalgaard, a Katedrális lovagja, és a segítségét kell kérnem. Segítenie kell kitakarítani a városából a kultistákat. Mondja, vannak még emberei, akik hajlandóak hallgatni önre?
A kapitány morogva próbálta az ujjait behajlítani, majd, bár nem ment neki óvatosan féltérdre emelkedett
- Többen, mint gondolná. A város retteg a bukott angyal szolgáitól és azoktól, akiknek elcsavarták a fejét. - a hangja mintha kezdte volna viszsanyerni az erejét, ahogy újra sierült neki térdelő helyzetben kiegyenesedni.
- Hol vannak az őrei? - kérdezte Androméda. Valóban gyanús volt, hogy még egyetlen őrrel sem találkoztunk, miúta bejöttünk az erődbe.
- Nem tudom... - feleli zavarodottan a kapitány. - Általában csak vallatni jönnek le. Állítólag már a város is azt hiszi, hogy halott vagyok... - szomorodott el.
- Majd megmutatjuk nekik, hogy nem az. - próbáltam bátorítani.- Vannak ellátásra szoruló sérülései?
- Nem. - vágta rá hezitálás nélkül, majd felállt. A karjaiba közben kezdett visszatérni a vér és mintha mozgatni is tudta volna őket végre. - Elég a beszédből, el kell innen tűnnünk, mielőtt valaki megint lejö...
Nem tett meg egy lépést sem, rögtön féltérdre zuhant, és ha nem támasztotta volna meg magát a kezével, meg is csókolta volna a padlót. Lihegett, halántékán pedig egy kövér izzadtságcsepp folyt le. Ha sebei nem is voltak, egészen biztos, hogy a végkimerültség szélén állt.
- Nincs valakinek valamiféle felfrissítő főzete? Talán egy kis alkohol is segítene... - kérdezte Johannes atya, miközben megpróbálta talpra állítani. - Támaszkodjon rám, minél hamarabb el kell tűnnünk.
Ketten segítettünk neki így el tudtunk indulni a kijárat felé. A folyosón eljuttottunk egészen az ablakig, ahol bejöttünk. Adtam a kapitánynak egy élénkítő italt - az utolsót ami nálam volt, hogy könnyebben mászon ki az ablakon. Később még meglesz a böjtje, de most jól jött, hogy volt nálam. Remélhetőleg az éjszaka folyamán majd ki fogja pihenni a szervezete a hirtelen megterhelést.
Ekkor léptek hallatszottak egy másik irányból, az elsők, mióta bejöttünk az erődbe. Egész pontosan két léptet hallottunk, közülük az egyik biztosan egy páncélozott csizmához tartozott. Már az épület másik odlalán voltunk, de jól hallottuk az ürességben viszhangozni, ahogy a két illető elindult lefelé a lépcsőn pechünkre a börtön felé.
- Eloltani mindent! - suttogja Kristin, aztán segített a kapitánynak kimászni az ablakon. - Kifelé, nyomás! Én maradok utolsónak.
- Nem tudok segiteni, ha nem vagyok melletted. - ellenkezett Androméda.
- Ne haragudjon, kisasszony, de erről most nem nyitok vitát.
Végül szerencsére mind kijutottunk, mielőtt a kultisták odaértek volna, de még így is hallottuk, ahogyan egymással vitatkoztak.
- Mit akar ez jelenteni, Delta?! - hallatszott egy éles, karizmatikus hang.
. - Delta... Itt vannak. Ezek a vezetőik. - dermedt meg Kristin nővér.
- Nyugi, nyugi. Nem kell aggódni, minden rendbe fog jönni.
- Te meg azok az éretlen ötleteid. Most azonnal kiküldök őrszemeket. Nem érdekel mit akarsz vele, megkapom amit akarok!
- Találkoztam velük, túl erősek ahhoz, hogy így győzni tudjunk. Menjünk. - szólt rank Johannes atya.
A kapitányba viszont visszatért az élet, épphogy kijutottunk, az egyik utca irányába mutatott.
- Arra! Arra lakik az egyik tisztem. - intett egy irányba a kapitány.
- Menjenek. Maga... - nézett Kristin a mágusnőre. - ...maradjon itt velem, ameddig megbizonyosodunk arról, hogy őket hallottuk. Valaki nagyon parancsoló volt deltával, vagyis csakis egy feljebbvalója lehetett. Már csak a tény, hogy a vezetők itt vannak fontos lehet. Amint megtudtam, amit lehet csatlakozok magukhoz.
Így hát Rachel ott maradt vele, mi pedig futottunk egészen egy kisebb házig. Látszólag nem követett minket senkit. A házikó ugyanolyan volt, mint a többi. Belülről fény szűrődött ki, a háziak még nem aludtak. Ez egyébként meglepő volt, talán ezen kívül ha egy házból szűrődött ki fény az utcán, pedig csak alig egy órája esteledett be. A kapitány kopogott egyet, mire egy nyurga, kölyökképű ifjú nyitott ajtót, majd meglepetten tárta ki akkora lendülettel, hogy kis híján kiszakadt.
- Armin kapitány! Hát maga é...
- Ne üvölts, mert mindnyájunkat felkoncoltatsz. - teremtette le, mire a katona gyorsan a szája elé kapta a kezét, aztán bólintott.
- Gyertek be. - intett.
Odabent a katona egy idősebb nővel (valószínűleg az anyja) és egy vele hasonló korú nővel (aki vagy a testvére vagy a felesége lehetett) élt együtt. Gyorsan elküldte őket egy másik szobába és mondta, hogy ki se merjék a fejüket dugni. Majd végignézett rajtatunk, hozott egy kancsó vizet és elénk tolta. Ez alapján nem akartam tudni, hogy nézhettünk ki.
- Mi történt veletek?
- Kimentettük a kapitányukat. - felelte Androméda a tiszt kérdésére, és értetlenul pillantott az ajtó felá, amelyen a nők távoztak. Én sem értettem egye a kizárásukkal, de most fontosabb dolgokon Kellett aggódnunk.
- Kőszönöm. - néztem hálásan a vízre és töltöttem magamnak. - A várost jöttük felmenteni.
- Kapitány, mit tud egy bizonyos gátról a város közelében? - tért rögtn a lényegre az inkvizitor.
- Gát? A folyón felfelé van egy nagy gát. Eredetileg azért épült a város, hogy az itt révbe érő hajókat át tudják emelni vagy rakodni a folyó felső részére. - magyarázta Armin kapitány.
- Kapirány úr, mi történt magával? - kérdezte a kiskatona zavartan.
- Átvertek titeket. Azt hazudták, meghaltam, hogy engedelmeskedjetek. De ennek most vége van. Eleget szenvedett a város...
- Van terve? - kérdeztem.
- Össze kell gyűjtenünk azokat, akik annak idején alattam szolgáltak. Aztán még több embert, akik hajlandóak harcolni. Biztos vagyok benne, hogy rengetegen lesznek. Hajnalban támadunk, amikor a legkevésbé sázmítanak rá. Először a fegyverraktárat vesszük célba. Ha sikerül elég fegyvert szereznünk, a győzelmünk biztosítva van. - felelte határozottan
- Mi történik ha lerombolják azt a gátat? - kérdezte még Johannes atya. Forgatott a fejében valamit, láttam rajta. És bíztam is benne, hogy a lehető leghatékonyabb tervvel fog előrukkolni.
- Nem tudnak mit kezdeni a lőfegyverekkel szemben. - közölte még az inkvizitor. - Hány emberre számíthatunk megközelítőleg?
A kaptiány elgondolkodott.
- A folyó jelenleg meg van áradva. Ha agát átszakadna, valószínűleg a város egész kikötői részét elöntené a víz.
- A megfelelö idö. - nézett Johannesre Androméda bölcs arany szemeivel. - A megfelelö idöben kell ledönteni.
A másik katona közben halkan az asztalra csap, mert erősebben nem mert.
- Többre, mint gondolnátok. Ez a város...nem olyan, mint amilyennek látszik. A nyomorult kultisták békéje nem több félelemmel fenntartott tétlenségnél. Azok az átkozottak az össze bűnözőt kiengedték a fogdából, amnesztiát kaptak, azt tehetnek amit akarnak, amíg követik a mesterük parancsait. Befogadnak mindenkit, a városlakók pedig félnek, hogy ellenük fordulnak. Tudják, hogy aki nem áll be a soraikba mosolyogva, az elteszik láb alól...
Ekkor kopogás hallatszott, majd mikor a fiú ajtót nyitott, Kristin nővér és Racel léptek be a házikóba.
- Híreim vannak.
- Megtudtál valamit? - kérdezte a kapitány.
- Alfa a városban van, tehát legalább két vezetővel számolhatunk. Ráadásul tajtékzik a haragtól a szöktetés miatt, és holnapra bitófákat készül felállíttatni a főtéren.
- Akkor sietnünk kell. Egy csapatnak a gátnál, a többieknek meg fel kell venniük a harcot a kultistákkal. Én önkkel tartok, szükség lehet rám. - biccentettem a kapitány felé.
- Elintézem a gátat. - bólintott Johannes atya.
?indenki egészen kezdett fellelkesülni, de a kapitány próbálta lehűteni a kedélyeket.
- Ne siessünk. Ha ennyien esünk nekik, fél karral lemészárolnak. Tudom mire képesek, azért akartak kivallatni. Pihennünk kell, és összegyűjteni mindenkit, akit csak tudunk. Tizedes. - fordult az emberéhez - Hányan maradtak életben a századból?
- Hat tiszt, uram. - hangzott a válasz.
- Megkeressük mindannyiukat. Ők továbbadják a hírt. A haditervet is add át nekik. Napkeltekor fogunk nekikezdeni, a gyülekezési pont pedig az erőd kapuja lesz. Ott számítanak ránk a legkevésbé. - ismertette a tervet. Kristin nővér azonban tüntetően leült egy székre.
- Nekem úgy tűnik ön az aki siet, kapitány. Úgy tudjuk a kultisták gyorsan szívódnak fel, amint veszélyt éreznek. Megfelelő csali nélkül csak elriasztjuk őket, hogy egy másik várost szálljanak meg.
A lovagnő szavaira Rachel egy kis ideig gondolkozott, majd felállt és kihúzta magát.
- Csali kell? Leszek én a csali. - mondta határozottan, noha nagy adag kétséget és kétségbeesést lehetett a hangjában érezni. - Holnap amikor megnyitom a templomot Omega ellen szítom a lakókat. Az majd odavonzza őket! - szorította ökölbe a kezét.
A máguslányra néztem. Még mindig nem kedveltem, de az hogy nem rohant el, és az hogy most így kiállt, felébresztett bennem némi tiszteletet.
- Ha ott kiállsz, akkor meg fognak ölni. - mondtam meg neki nyíltan, ha esetleg még nem gondolt volna rá. - Van, aki megvédjen?
- Hát...reméltem, hogy segítetek nekem. - vallotta be a lány, némileg visszavéve a lendületből.
- Sajnálom, de attól függetlenül hogy önök hogy döntenek, nekem minél korábban oda kell érnem a gáthoz, hogy biztosra tudjak menni. - nézett körbe Johannes atya szabadkozva. - Amint a két társam visszatér, vegyék magukhoz őket, jól fognak jönni a csata során. Ne feledjék, mennyire rettegnek a lőfegyverektől, sem azt, hogy a nefilimek megígérték a segítségüket. Apropó, Deltára különösen is nagy hatással lehet egy nefilim, ha fel kell hívni a figyelmét.
Szinte meg is feledkeztem Araelről és a nefilim csapatokról. Így kicsivel optimistábban néztem az elkövetkezendő csata elé. A gyomrom ugyanakkor ökölnyire zsugorodott. Talán csak Eichenschild ostroma alatt vettem részt igazi csatában de az is… Kisebb volt.
- Kezdjünk el készülődni. - mondta a kapitány, majd hátradőlt a székében, hogy erőt vegyen magán.
- Akkor én elindulok a többiekhez. Maradjatok itt, oltsátok le a lámpát és ki ne merjetek az ablakon nézni. - tette hozzá a tizedes, majd elment.
Kristin nővér előre dőlt ültében.
- Egyetértek az inkvizítoratyával, a gátat biztosítani létfontosságú. Ha gondolja, vigye magával, akit jónak lát. Én, Rachel kisasszony és reményeim szerint Androméda kisasszony pedig felkészülünk, hogy elég hangosan ordítsuk a kultisták fülébe a csalit. - néz a két nőre. - Aztán ha a vezetőik megjelennek a templomnál Armin kapitány emberei leszámolhatnak a gyengébb tagjaikkal, hátbatámadva őket, míg mi álljuk a sarat Alfa és Delta ellen, míg meg nem érkeznek. Ezután a túlerő a mi oldalunkra kell fordítsa az esélyeket, hacsak tényleg nem képesek szívroppantó pillantást küldeni. - a lovagnő elfintorodott. - Lassan kezd gyakorlatom lenni abban, hogy templomok menedékében várjam a halált vagy a győzelmet.
- Az a legcsöndesebb, ha egyedül megyek, itt pedig egyébként is jól jön minden ember. A katonák tudnak szervezettek lenni, szervezettebbek mint ők, használják ki. - indult el Johannes atya is a gát felé.
Már csak a pihenés volt hátra. Isten teljes erejével felvértezve Kellett csatába vonulnunk, ehhez pedig nekem is és Kristin nővérnek is aludnunk Kellett. Úgy tudtam a mágusoknak is. Szerencsére a tizedes rokonai kerítettek nekünk néhány szalmazsákot, amin néhány órára álomra hajthattuk a fejünket.


_________________
"Find the lady of the light gone mad with the night
That's how you reshape destiny"
Felhasználó profiljának megtekintése

71Küldetés: Ludum finita est... - Page 3 Empty Re: Küldetés: Ludum finita est... on Vas. Dec. 23, 2018 2:17 pm

Fájó szívvel néztem a lemenő napot, s azt, ahogy a Hold átvette az uralmat az égbolt felett. Fájt a szívem, hisz igazából most kéne aktívnak lennem - szemüveg ide vagy oda, azért a Nap káros hatásait teljesen nem sikerült mellőzni s az állandó, enyhe gyengeség mindig jelen volt - de az egész napos utazás, az első rajtaütés, a tanya felmérése és a mostani összecsapás szinte minden erőmet kiszívta belőlem és tudtam, hogy nemsokára tábort kell vernünk és normálisan kajálni végre valamit, különben itt esünk össze mindannyian. Gyanús tekintettel méregettem ideiglenes utazótársaimat, bajtársaimat, élőpajzsaimat...nevezze mindenki annak őket, aminek akarja. Gyanúsan, hisz amióta elindultunk, egyikük se mutatta se fáradtságnak, se éhségnek semmi jelét, már pedig azért már jópár óra eltelt. Oké, én tudtam, hogy a nők egy külön kategóriába tartoznak, akiket megérteni nagyjából annyira lehetséges, mint egy jóságos Mélységit találni, de azért csak halandók voltak halandókhoz illő igényekkel, és itt volt Damien is, aki szintúgy a himbilimbis társaságba tartozott, de vagy túl sok időt töltött Mina-val és elnőiesedett, vagy erősebb, mint aminek gondoltam volna. Az én részemről a fáradtság, az éhség és a feszülő hólyagok mindegyike problémát jelentett és csak irigyeltem a négy és fél nőt, amiért nekik semmi ilyen bajuk nincsen. Talán nekem is kéne valamit tennem ebben az ügyben, de egyelőre csak egy csóró, gyarló lélek vagyok, ehhez illő igényekkel.
  A másik, ami nem nagyon tetszett, hogy a hajók megindultak. Azok a hajók, amelyeken Henrik és az a bárgyú társnője is utazott, na meg jó pár kultusz tag, akik Joanesburg ostromára vagy "felszabadítására" készülnek, s arra, hogy összecsapjanak az ott állomásozó déli erőkkel. Már ha már nem foglalták el a várost és mészároltak le mindenkit. A franc se tudta, hogy mi a helyzet arra felé, és őszintén szólva, hiába választottam a Tünde-erdő és Köderdő eltűnése után a Hellenburgi Királyi Szövetség oldalát és kötöttem kétes alkut és szövetséget az ottani emberekkel és egyéb fajokkal - közvetett módon Rudenz von Hellenburg-gal és sleppjével - az Ő életük, a teljesen idegen katonák és tábori követük jóléte, egészsége és egyáltalán, az élők közé való besorolásuk vajmi kevésbé tudott meghatni. Nekem csak Henrik kellett, ők meg csak arra voltak alkalmasak, hogy kinyírják a kultisták jó részét, hogy nekem könnyebb dolgom legyen. Abban már most biztos voltam, hogy ha valahogy bejutunk a városba, és választanom kell a déliek megmentése vagy a feladatom végrehajtása között, vígan és dalolászva áldozok fel akár egy egész ezredet. Ők akartak mindenféle seggbe rakott ostromot, nekem már Eichenschild sem hiányzott, csupán belekényszerítettek a helyzetbe - hát élvezzék ki az aratásukat.
   És akkor még ott voltak a katonák, akik a látóhatár szélén bukkantak fel. Némi kukkolás a távcsővel megerősítette azt a sejtésemet, hogy hellenburg-i katonákról van szó, egy egészen jól felszerelt századról, vagy ezredről, vagy miről - annyira a katonai szakzsargonban nem voltam túl jó - és ők is abba az irányba tartanak, mint amerre a hajók. A szálak lassan összeérnek, s mindenki a végkifejlet felé halad - velük együtt sajnos mi is. Tehát még egy ostromra számíthatunk, még több vérre és bűzre és haláltól kifakult, üres tekintetekre. Na meg a káoszra, amely a magam fajtának nem való. Nem szoktam hozzá a tömeges harcokhoz, a túl sok beáramló információhoz, arra, hogy egyszerre vagy húsz fele kellett volna figyelnem...utáltam a tömeges csatákat, s csak reméltem, hogy valahogy el tudom ezeket kerülni. De mindenekelőtt a testi szükségleteket kellett volna kielégíteni (sajnos nem mindegyiket, de nem hinném, hogy menet közben ráakadunk egy bordélyra, bár a seregeket általában kísérni szokták a tábori szolgák és az örömlányok, akik szívesen felajánlották szolgáltatásaikat az elcsüggedt katonáknak, jó pénzt kereshettek itt...az már más kérdés, hogy a híresen hírhedt déli "erkölcsök" vajon ezt megengedték-e volna egyáltalán?).
- A hajókra nem hiszem, hogy felengednének, különben is tudjuk, hova tartanak, de egy kis erősítés nem ártana - szólal fel Amy, aki ekkor már a frissen rekvirált lova hátán üldögélve figyelte a közeledő sereget.
  Hát igen, erősítés nem ártana, de egyelőre nem számítok arra, hogy egy újabb rajtaütésre kerülne sor. Most minden bábú mozgásban van és a célirány felé tart, az ilyen kis kitérők már nem megengedettek és nem is nagyon kívánatosak. Na persze, hogy ha Medkoksh-nak és a tábornokainak (már ha vannak ilyenek) lenne egy csöppnyi kis katonai érzéke, akkor a város felé tartó csapatokat folyamatosan zaklatnák és gyengítenék őket hátba támadásokkal. Nem is kellene lemészárolni a teljes erősítést, csupán megsebesíteni őket, rombolni a morált. Egy sebesülteket szállító csapat jelentősen lelassul és a morálnak sem tesz túlságosan jót. Már ha lett volna bárkinek is legalább egy minimális stratégiai érzéke. De most a két fél túlságosan is a menetelésre összpontosított ahhoz, hogy ilyeneken gondolkozzanak. Tehát: Amy arra szavaz, hogy csatlakozzunk hozzájuk. Amennyire ismertem a saját szerencsémet, egészen biztos, hogy Damina is így fog dönteni.
- Ha szövetségesek...
  Oooh, hát mit hallnak füleim? Mina kételkedik valamiben? Na, talán már az Ő idegeire is ráment ez a folyamatos csatározás és kételkedni kezd mások indíttatásaiban? Meglepő, de örömmel fogadott változás volt. Talán még a végén abból is sikerül kigyógyítanom, hogy mindenképp megpróbálja megmenteni Henrik-et és babusgatni őt, mert nem hiszi, hogy ténylegesen Áruló, még azok után sem, amiket hebegett és habogott a rövid, de emlékezetesre sikerült találkozásunkkor.
- Ennyien azért csak nem álcázzák magukat. Lovasok meg gyalogosok is, komoly haderőnek tűnnek.
  Na igen, Damien-nek ebben igaza lesz. Akármennyire is aljas csúszó-mászók voltak Madcock és csicskásai, ez azért még tőlük is elég botor húzás lett volna, meg azért egy egész századnyi elesett katona páncéljait kellett volna lerángatniuk kihűlő testeikről ahhoz, hogy mindenkit beöltöztessenek, ami azért szép egy teljesítmény lett volna és hosszas tervezésről adott volna tanúbizonyosságot - ezt pedig azért nem néztem volna ki belőlük.
- Hmmm... - "szólalok fel", miközben Draci buksiját vakargatom, aki úgy döntött, hogy a továbbiakban a vállamat használja közlekedési eszközként. Összeszűkülő tekintettel figyeltem a masírozó katonákat és a bárkák vitorláinak lassan halványuló körvonalait. - Ilyen fáradtan semmi kedvem a hajókhoz, viszont azok a katonák is csatába menetelnek. Nekünk pedig pihenni kéne. Joanesburg-ba nem akarok úgy bemenni, hogy a szemem mindjárt lecsukódik, bár irónikus módon ahhoz este kéne aludnom, ami kegyetlen mélytorkozás a javából, de vagy ez, vagy kidőlök...és Titeket Hellenburg elhagyása óta egyszer se láttam, hogy kajáltatok volna. Tehát én amondó vagyok, hogy verjünk tábort.
  Fejtettem ki szokásos szűkszavú módomon a véleményemet, miközben egy vizes kulacsot bogarásztam elő a táskámból. Bár előre sejtettem, hogy le leszek szavazva. A nőknek első sorban bizonyosság és biztonság kell, az érzés, hogy semmi baj nem történhet velük - így aztán az életemet is feltettem volna arra, hogy Ők bizony oda fognak menni és lebratyizni a bátor déli katonákkal.
- Igazad van Cyne, pihennünk kell, de egy sereggel a hátunk mögött az is jobban menne, különben is, nekik is le kell táborozniuk úgy is. És egy irányba is megyünk....
  Tehát ismételten le lettem szavazva, ahogy arra előre is számítottam. Elkomorodva léptem oda a lóhoz, amit a halott kultistától csórtam el - neki már úgy se lesz szüksége rá - és próbáltam felszállni a hátára, bár nem álltam meg azt, hogy még valami morgás kíséretében kifejezzen a véleményemet ezzel az egésszel kapcsolatban.
- Egy rakásnyi barommal bratyizni, akik még azt se tudják, hogy a fasz melyik végét fogják...
  Fáradt voltam, nyűgös voltam, s az amúgy is lehengerlő és elbűvölő stílusom csak tovább romlott, főleg, amikor még az a szájbarakott ló is elkezdett velem szórakozni. Folyamatosan megpróbált ledobni a hátáról (már a felszállás maga is egy akrobatikai mutatvány volt a javából), folyamatosan bakolt, hátrált, dobálta magát én meg úgy kapaszkodtam a sörényébe és a kantárjába, mintha az életem múlt volna rajta. El tudtam képzelni, hogy szívesen széttaposná a koponyámat, amennyiben sikerül levetnie a hátáról, így ténylegesen életveszélyben voltam.  Kissé késve és lemaradva követtem a társaság többi tagját, akik már a zsoldosok felé közeledtek. A lovat is sikerült vágtára bírnom, bár úgy ugráltam a nyeregben minden egyes lépése után, hogy azt hittem, a gerincem is szét fog törni s Dracon se élvezte nagyon az utazás ezen módját, így mélyen a vállamba karmolva próbálta megtartani a pozícióját. Mire odaértünk, a nők már beszélgetésbe elegyedtek a katonákkal, leginkább egy batáris méretekkel rendelkező fickóval, akinek a ruháján volt jó pár rangjelzés, amiket nem tudtam értelmezni, mert magasról tettem a reguláris erők mindenféle plecsnijére. Még sikerült elkapnom Mina mondanivalójának végét.
- ....tistákkal kapcsolatos.
  Gondolom a kérdés arra vonatkozhatott, hogy mi a francot keresünk itt. Hát, a beszédet inkább a nőkre hagytam most, mert biztos voltam abban, hogy ha én most kinyitom a számat, abból lincselés lesz. A katonáknak van az a csúnya rossz szokásuk, hogy idegbetegek egytől egyig, a tenyerük viszket egy jó kis verésért és a csóri sötét elf nagy pofával tökéletes célpont ahhoz, hogy rajta vezessék le a feszültségüket. Dracon meg a vállammal készült ugyanezt tenni, s nem bírtam ki tovább, hogy rá ne förmedjek.
- Nyughassál már Draci, a nénikéd sorvadt farkára mondom, ha tovább rágcsálod a fülemet, belőled lesz a következő vacsora...
  Mert most már a fülemmel szórakozott. Oké, megértettem én, hogy éhes, én magam is az voltam, de azért viselkednie kéne ilyen illusztris társaságban és nem tökéletes idiótát csinálni belőlem mindenki szeme láttára. Miért is hoztam magammal én ezt a dögöt? Inkább el kéne passzolnom valakinek, aki örülne egy tinédzser éveiben járó, s ehhez illő értelmi szinttel rendelkező szárnyas macska-kutya-sárkány keveréknek.
- Esetleg ha van receptetek egy király kis sárkánygyík pörkö...nevermind... - sóhajtok fel megkönnyebbülten, ahogy a dög leszállt végre a vállamról és inkább Amy-hez repült, hátha Őt tovább tudja kínozni és nem beszél előtte mindenféle kajákról. Áruló kis rohadék...
- Oszt mivel bizonyítjátok, hogy velünk vagytok-e?
  "Oszt"? Az anyád meg cseppet se volt paraszt, hogy rohadjál el. Még a kapanyél kilóg a szádból, aztán már Te mersz minket kérdőre vonni? Esküszöm, az emberek színvonala is évről évre egyre lejjebb süllyed. Mi lesz a következő? Egy disznószaros bakancsos parasztfiú beállít a királyi palotába, vagy mibe és követeli a trónt meg a koronát és Rudi bácsi tök kedélyesen hozzá vágja, hogy nesze, akkor mostantól te vagy az új király?! Hát azért a standard-et nem kéne nenyire leadni. De ezt inkább ismét csak megtartottam magamnak....
- Gondolja, hogy idejöttünk volna, ha nem Dél oldalán állnánk?
  Amy se volt túlségosan jó a bájcsevelyben, meg a kultúrált nő szerepének tettetésében. Egyenes volt és határozott, s mindenféle köntörfalazás nélkül mondta ki a véleményét, amit egyáltalán nem rejtett véka alá. Úgy forgatta a szemeit, mint a kardját, s ebben a szemakrobatikában igen csak hatásos volt. De azért még az Ő vasfegyelmét is legyűrte a mocskos sárkánygyík megérkezése, s kérdően pillantott rám, én meg csak a vállamat vonogattam. Mostantól kezdve az Ő felelőssége és baja az a rohadék, engem aztán kurvára nem érdekel. Fuck off Dracon, you freaking traitor-bitch.
- Az előbb harcoltunk egy csapat kultistával, akik maradéka épp a városba tart és jó lenne, ha segítenének őket kifüstölni.
  Azt hittem, hogy ettől az utolsó hozzáfűzéstől el fogom sírni magam a röhögéstől és leesek a lóról - aminek az említett állat határozottan örült volna és győzedelmi táncot járt volna el a koponyámon ezt megünneplendő. Amy úgy beszélt, mintha Mi kegyesen megengednénk a katonáknak, hogy harcoljanak már mellettünk és értünk. Szerintem itt enyhe fogalomzavar volt, vagy az én agyam nem pörgött már annyira, mint amennyire kellett volna. A helyzet az volt, hogy a déliek mondhatták volna azt, hogy mi talán - de csak talán - segíthetünk nekik, ha arra alkalmasak voltunk.
- Teljesen agymosottak, és eléggé elszántnak tűntek. Bár, gondolom különben nem lennének kultisták.
- A Medkoksh nevű Mélységi behálózottjai. Ők Omega néven hangoztatják.
  És így már minden információt hozzájuk vágtunk, amit csak tudtunk róla. Hát nekem azt hiszem, hogy tényleg semmi hozzáfűzni valóm nem volt a dolgokhoz, csak minden másodpercben háborút vívtam magammal, hogy ne ásítsam el magamat igazán parasztosan, olyan igazi üvöltve ásítós bőgés formájában.
- Hm...fura egy mese, az biztos. Hanem majd Hans megmondja, Ő ért ezekhez.
  Mese? Melyik része mese ennek? Nem is olyan rég egy háztömbnyi méretű sárkány vágtatott keresztül az égbolton és hamuvá égette Veronia felét, előtte egy vámpírtorony döntött úgy, hogy nem akar a földön járni, fölszállt inkább a fejünk fölé...ja, és recently egy egész erdőség eltűnt a fenébe, helyette egy rémálomba illő facsoportosulás került, a Veroniai fae-k jelentős része meg követte a drága hazáját és neked az a mese, hogy pár leharcolt alak azt állítja, hogy ők déliek és kultistákkal harcoltak? Haver, téged aztán kurva nehéz lenyűgözni, az is biztos. De Hans említésére felkaptam a fejem. Ha a kapitány is itt van, akkor talán még lesz esélye annak, hogy valaki értelmes is lesz közöttük. De nem, csak egy szőke hajú anyámasszony katonája lépett elő, akiről harminc mérföld távolságról lerítt, hogy mágus, és úgy bámult minket, mint ha most látott volna először vámpírokat és selfeket együtt dolgozni emberekkel. Csak bámult és bámult, én meg már készen álltam arra, hogy oda vágtatok hozzá és jól torkon rúgom feszkó levezetés gyanánt. De végül csak bólintott egyet, mint aki meg van elégedve azzal, hogy a nőket stíröli (én is kivettem ebből a részemet az elmúlt órák alatt elégszer ahhoz, hogy megértsem az álláspontját.)
- Ezeket megsimogatta egy angyal. Rendbe' vannak.
  Simogatta az édesanyád ráncos seggét, azt, hogy rohadjál meg. Ja, de hupszika, totál elfeledkeztem arról, hogy Dumah is itt van velem, meg Mina és Amy oldalán is gondolom ott vannak a szeráfjaik, ami egyértelműen bizonyítja azt, hogy Dél oldalán harcolunk. Dehát ez nem az én hibám. Az az angyalszerűség már jó ideje kussban volt Kiril-lel egyetemben, így aztán ez nem is volt annyira meglepő. Szerencsére most se készültek arra, hogy bármiféle megjegyzést fűzzenek a dolgokhoz.
- A csapat Joanesburg felé indult. Parancsot kaptunk, hogy vegyük ostrom alá a várost. Ha jól írták a felderítők, a kutyák most éppen máshol csaholnak.
   Tehát a város már Madcock kezén van. Csodálatos és kanfasztikus. Tehát jó kis buli lesz bejutni oda és átvágni magunkat egy egész kultusz hadseregen, hogy megtaláljuk Henrik-et. Inkább a karavánkíséretet kellett volna választanom, azzal kevesebb problémám lett volna.
- Hát, ha eddig távol voltak, most kapnak egy-két hajónyi erősítést. Csatlakoznánk magukhoz, mert nekünk is a városban lesz dolgunk.
- Pontosan, a következő célpontunk nekünk is a város.
  Nekem inkább egy ágy, de ja, végső soron a város. Most, hogy ezt ilyen szépen lerendeztük, akár mehetnénk is tovább, nem? Csak essünk már végre túl ezen az egész hülyeségen és térhessek vissza Hellenburg-ba. Lenne még bőven más dolgom is, semmint mindenféle útszéli és utcasarki katonákat győzködni arról, hogy nem akarjuk őket itt helyben megtámadni.
- Mikorra terveznek egy kis pihenőt, mert ránk ránk férne, meg egy kis étel is. Kemény harc volt az előbb.
  Na, most már Amy az én szívemből és gyomromból beszél.
- Csak amikor tábort verünk, addig erőltetett menet a városig. Éjszaka állítjuk fel a sáncokat. Addig jöhetnek velünk. Ételt tudunk adni.
  Na meg a nagy bánatos farkakat az fog még erőltetett menetben menni veletek a városig. Felőlem aztán nélkülem is elkezdhetitek az egész ostromot, sőt, az lenne a legjobb. Mészároljatok le mindenkit, civilekkel együtt, francokat se érdekli, aztán csak kikeresgélem a hullák közül azt, amelyik kell nekem. De én innen már egy tapodtat se mozdulok, az is biztos.
- Akkor majd utolérjük magukat, de nekünk most muszáj pihennünk.
  És ezzel a katonák már meg is indultak Joanesburg felé. Amy még tisztelegni is próbált a vezető felé, bár Draci, aki még mindig a vállám pihengetett, ezt nehézkessé tette, és egyben eléggé érdekes mutatvánnyá is, de a kis sárkánygyík nem nagyon zavartatta magát ilyen dolgokkal kapcsolatban. Ahogy én se, csak vetettem még egy pillantást a távolodó katonák után, aztán elkezdtem valami táborhelyet keresgélni, pontosabban követtem Amy-t, aki már hasonló dolgokon törte cuki kis buksiját. Ha minden kötél szakad, én simán elalszok a Wolpertinger vállán, amíg nem találunk valami jó kis helyet, csak nehogy aztán akkor térjen visssza a tojásába, amikor én még rajta vagyok és zuhanjak jó 26 lábnyi magasságot, mert az legalább csonttöréssel, de még inkább halállal járt volna.

  Aztán végre-valahára találtunk egy kis táborhelyet magunknak pár csenevész fa tövében, s olyan vidáman kurjongatva rohantam le a legközelebbi bokrot, mintha legalábbis egy kincsesládikóra bukkantam volna. Figyelmet sem véve a nők esetleges megbotránkozásáról vagy furcsálló tekinteteiktől könnyítettem végre magamon, mert ezek az átkozott hólyagok már legalább egy órája követelték, hogy szabaduljak meg a tartalmuktól. Mikor végeztem, a világ már rögtön szebb színekben tűnt fel, s hozzá láthattam a tábor felveréséhez, legalábbis a pokróc kiteregetésének. Még elkaptam Amy kérdését és felvetését s láttam, ahogy végre Ő is elfogyasztja az órák óta megkésebb reggelijét és ebédjét s Draci jó izűen falatozik a neki adott maradványokból.
- Én vállalom az első őrséget. Ki lesz a következő?
- Én szívesen...
- Szintúgy.
  Mielőtt válaszoltam volna, csak lehuppantam a frissen kiterekegett pokrócra és a hidegélelmet pakoltam elő, miközben a Holdat tanulmányoztam. Tudnom kellett, hogy reggelig esni fog-e az eső, avagy sem, hogy ez alapján tudjak netán valami gyorsan felállított esőfogót összedobni. De nem, reggelig esőnek semmi nyoma nem volt, legalábbis a Hold fényeiből nem tudtam kiolvasni, így az extra óvintézkedésre se volt semmi szükségem, így én is neki láttam a kajálgatásnak.
- AKkor enyém az utolsó őrség. Na jóccakát...
   Fejeztem be a licitálást, meg a gyors kajálást is, aztán már dőltem is le. Minden egyes percét ki szerettem volna használni a rövidke pihenőnek.

  Az este nyugodtan telt el. Némi hideg szellőcske, amire számítani is lehetett, békésen horkoló utazótársak, semmi extra. Mivel Sera vállalta az utolsó őrséget, így még az én sorom után visszadőltem arra a másfél órácskára, ami vissza volt, s csak akkor nyitottam ki a szememet, amikor megéreztem a Nap első sugarait az arcomon.  A többiek is ébredeztek, bár még mindenkinek eléggé álmos volt az arca, s a hideg földön való alvástól egészen biztos voltam abban, hogy mindenkinek elgémberedtek az izületei. Nem tetszésemnek egy hangos ásítással adtam hangot, közvetlen ezután valami hangosan puffant mellettem a földön. A felháborodott csipogásra lenéztem a lábam elé, ahol a durcásan vergődő Draci-t láttam, aki, ha jól sejtem, egész este a fejem felett lengedező ágak valamelyikén aludhatott és a hirtelen jött hangos zarja felriadt álmából és lezuhant. Elmosolyodtam rajta, hisz ezt bőven kiérdemelte, aztán némi kaját dobtam elé, mert még én se vagyok azért kegyetlen. Elsőként Amy jutott el a reggeli ébredés utáni agyi aktivitás azon szintjére, hogy egyáltalán valami felvetése is legyen.
- Érjük utol a csapatot, nekik biztos van meleg ételük.
- Utol? Hát már elmentek?
   Kérdően néztem Mina-ra és a kérdésére. Oooh booii, határozottan nem egy koránkelős típus vagy Te sem, azt már most megmondhatom. Igyekeztem lenyelni a számban felhalmozott kaja darabokat, amelytől úgy néztem ki, mintha mumpszos lettem volna s a végtagjaimat kezdtem el hajlítgatni és tornáztatni, hogy megszabaduljak a reggeli fájdalmaktól. Egy hatalmas nyelés után:
- Ja, most már ideje lenne őket beérni. Este Ők is tábort vertek és nem hinném, hogy olyan gyorsan kapják össze magukat, hogy nagy előnyre tegyenek szert.
  Ezt Amy-nek, de mivel én egy alapvetően jó fej srác vagyok, Mina-nak is válaszoltam.
- Nem, csak itt bújkálnak a bokorban álomszuszék. Amúgy...csodálatos egy napunk van, nemde?
  Tettem fel a kérdést, amely igen csak hajazott arra, amit a tanyánál mondtam és tovább folytattam a reggeli tornázgatást. Aztán amikor egy hirtelen mozdulattól valamelyik izületem akkorát reccsent, hogy öt mérföldes környékben mindenki meghallhatta, egy időre teljesen lebénultam s fájdalomtól eltorzult arccal próbáltam visszanyerni az önuralmamat. Ez rohadtul kellemetlen volt.
- Utálom a reggeleket...
  A kora reggeli kóma miatt jó ideig eltartott, mire összehajtogattam a pokrócot, elraktam a kaja maradványait és mindezt úgy, hogy még a táskába is vissza tudjam gyömöszölni őket. Francba, kéne valami mágussal meg mérnökkel beszélnem, hogy dobjanak össze nekem egy olyan sátrat, ami saját magát felállítja és össze is pakolja és állandóan kellemes hőmérséklet van benne...meg bor...meg jó kaja...meg egy-két anyaszült meztelen nő, hogy jobban tudjak aludni. Hmmmm....THEOOOO, rohadjál meg, egyszer még megcsináltatom ezt veled, vagy addig verlek, amíg nem találsz más, kevésbé komplikált megoldást. De amíg nem találom meg ismét azt a kotnyeles mágusfiút, sajnos marad a hideg földön alvás, annak minden egyes káros következményével.

  S ezzel útra is keltünk. Mindenki szótlanul baktatott a lován azon az úton, amelyen a katonák mentek tovább az előző este után. A zsákmányolt lovam nem békélt még ki mindig velem, ahogy én se vele - nem szoktam én hozzá a lovakhoz és nem is értettem annyira hozzájuk, hogy egyáltalán elfogadható lovasnak mondhassam magamat - de legalább elvitt engem ezen az úton. A távolban már feltünedezett a célpontunk, a végső állomásunk. Az első, amit megláttam, az a déli tábor volt, amely felkészült a város ostromára. A zsívem összeszorult a látványtól, ahogy a hadseregünk szálláshelyét és műveleti központját mértem fel, ahogy egyre közelebb kerültünk. Rossz emlékeim voltak az ostromokkal kapcsolatban. Aztán a táborhoz közelebb érve Joanesburg-ot is fel tudtam mérni.
  A város maga a folyó két oldalán épült fel, kétség kívül rengeteg híd ívelt át a víztömeg felett, összekötve a két végét. Nem tudtam, hogy miért pont ezt a helyet válaszottták az egykori városalapítók, de gondolom a kereskedelem fontos szerepet játszhatott a városka életében, s nem csodálkoztam volna, hogyha béke időben rengeteg hajó haladt volna keresztül rajta. Az egyetlen igazán lényeges dolog, amit megállapíthattam, hogy a város már jó pár csatát átvészelt, s a falak olyan állapotban voltak, hogy igazán nem lehet majd túl nagy kunszt áttörni őket. Egy gyengébb faltörő kos is simán átvinné a háború látta falakat.
  A tábor maga is úgy épült fel, hogy meg tudják védeni azt, amennyiben az ostromlott város védői leakarnák őket rohanni. Kihegyezett karókból álló kerítések egész fala, amely egy lovas ostromot is meg tudott volna akasztani, előtte sáncárkok s csak egy szűk átjáró ezek között. Amennyiben sikerül tartaniuk az átjárót, a támadók nem tudják lerohanni a tábort s egy szűk keresztmetszerte korlátozódik le a támadásuk ereje, míg a védőknek több manőverezési lehetőségük van. De aztán ott van az, hogy ők kultisták voltak, akiknek meg voltak a maguk mocskos trükkjeik és a megidézett szolgáikkal terrorizálhatták a védőket és bomlaszthatták az amúgy se magasan szárnyaló morált egészen addig, míg meg nem törnek. Nem tudtam, hogy mit gondoljak erről az egész helyzetről, de azért gyorsan összefoglaltam az egészet.
- Üdvözlök mindenkit az emberiség pöcegödrében.
  Mert ez tényleg az volt. Fiatalok, akik előtt még ott állt az egész élet, kezükben karddal meredtek Joanesburg-ra. Vajon hányan térnek vissza a családjukhoz? Öregek, akik már láttak pár csatát, s életük nagy része már mögöttük állt. Vajon látják még újra az unokákat? A háború kegyetlen dolog volt, s soha sem az egyszerű köznép kívánta, csupán a hatalmasok, akik bársony székekben üldögélve röhögtek a markukba. Kereskedők, akik hatalmas profitot kaszálnak mindebből. Ez mindig is a hatalmasok játéka lesz, és minden uralkodó, aki háborúba vezeti a népét egyáltalán nem mondható igazságosnak.
  Komor gondolatokkal érkeztünk meg a tisztek sátraihoz, ahol meg kellett terveznünk a következő lépést, lett légyen az bármi is. Miután megtaláltuk az ellátmányozó sátrat és magunkhoz vettünk némi hideg élelmet, már neki is álltunk a tanácskozásnak, bár tudtam, hogy ez rám nem nagyon fog vonatkozni. Itt volt az ideje annak, hogy lelépjek a többiektől, hisz csak lelassítanának engem, és amúgy se szerettem a csoportos harcokat. De egyelőre még ezt magamban tartottam.
- Jobb lenne megelőzni őket és valahogy kihozni onnan a barátunkat, mielőtt kitör a káosz és végleg elveszítjük. Mi legyen?
- Szerintem várjuk meg, míg végeznek egymással, aztán megkeressük a holttestét és elcibáljuk Hellenburg-ba. Mekkora az esélye annak, hogy véletlen pont belefutnánk abba az őrültbe és a kis ribi kísérőjébe? Ha ez a terv nem tetszik, akkor lebratyizok az itteni főgóréval és beszivárgok idő előtt a városba és élve ráncigálom ki azt az anyaszomorítót. Más tervem egyelőre nincs. De hogy én az ostromban nem veszek részt, az is biztos. Elegem lett belőle egy egész életre.
  Jobban belegondolva még az ostromot vezető tiszttel se kell beszélnem. Intézzék el maguknak az egész gyilkolósdit, nekem egyetlen célpontom volt, és nem az volt a dolgom, hogy az itteni barmokat pátyolgassam.
- Bűzlik nekem ez az egész. Megnézném, mi folyik bent, ha törik, ha szakad.
- Én azt javasolnám, válljunk ketté, úgy nagyobb területet át tudunk fésülni ugyanannyi idő alatt.
- EZek szerint mindenki úgy gondolja, hogy jobb lezs bejutni még az ostrom előtt és aztán Henrik-kel távozni? Én sem rajonganék egy őrült adok-kapokért.
  Ezzel mindannyian egyetértettünk, bár Mina még nem mondott semmit sem. Miközben mindannyian a rágós reggelivel küzdöttünk, Amy két falat között az együtt maradás mellett voksolt.
- Túl nagy a város még két csapatnak is, nem lennénk sokkal előrébb, ha külön válunk, talán jobb lenne együtt maradni.
  Persze, mindkét félnek igaza van. Nagyobb területet kell lefednünk, de együtt maradva nő a túlélés esélye is. Nekik. Nekem nem. Persze, alkalomadtán jól jön az erősítés is, de most úgy se a nyers erőre kell támaszkodnunk. Hiába menne együtt az Amy-Mina-Damien-Flan-Sera és általam alkotott kis csapat, egy egész városra való kultista ellen semmi esélyünk nem lenne. Viszont ha sikerülne észrevétlennek maradnom a városban, akkor én legalább túl tudnám élni, és végszükség esetén ott van a vámpír nagyúrtól kapott rúna is, még van benne szufla ahhoz, hogy el tudjak menekülni. Nem fogok velük menni, mert csak lehetetlenné tennék nekem azt, amit egész életemben gyakoroltam.
- De hogyan osztanánk szét a csapatokat? Szerintem is jobb, ha együtt maradunk.
- Nehéz lenne üzengetni egymásnak.
  Ebben az utolsó megszólalónak igaza volt, de biztos vagyok benne, hogy majd kitalálnak valami fasza kis megoldást. Sok sikert mindenkinek hozzá!
- Én viszont úgy vagyok vele, hogy egy jó kis különválás mindig jól jön. Amy, veled jól össze tudunk dolgozni, mert már ismerjük egymást, de én csak lelassítalak titeket és viszont. Jobban megy ez nekem szólóban, mint csapatban.
  Aztán a többiekről tudomást se véve kezdtem el felkészülni a városba való behatolásra. A nők szeme előtt dobáltam le a ruháimat, míg csak az alsónemű maradt rajtam és felvettem magamra az éjfekete ruhákból álló öltözékemet. Néha mintha láttam volna, ahogy Mina lopva felém pillant, de most nem volt időm vele foglalkozni, bár a figyelme mindenképp jól esett, és hasonló esetben én is biztos, hogy párszor szemügyre vettem volna őt...de inkább nem mentem bele a témába. A fekete ruhák felvétele közben összeszedtem fejben azt, hogy mikre is lesz szükségem, és ezeket a már megszokott helyükről pakoltam elő. Aztán már csak a felaggatásuk volt hátra. Jobb kezem gyűrűs ujján Dumah fekete gyűrűje foglalt helyett, nyakamban a koncentrációt elősegítő nyakék, fülemben Silence, hogy elviseljem az ostrommal együtt járó hangos zajokat. A Caenn an Dullahan-t csak felakasztom a mellényemen lévő kis kampóra, ami direkt ennek a tárolására lett kialakítva, a bal kezemen lévő gyűrűbe belebűvöltem egy rezonancai vihart, a standard felszerelésnek számító erőt és kitartást kölcsönző pántok ismerős társakként simultak hidegen a bőrömre, s az orrom elé húztam a sálamat, amely most leginkább csak a bűz kizárásában segített, később még több hasznot is húzhatok belőle. Mivel a Nap fent volt az égen, a szemüveg alapvető felszerelésnek tűnt. A rúnázott flaska és a plüssfarkas is felkerültek az előre kialakított helyükre, hogy a fizikai és mentális támadásokat is le tudjak védeni. Menekülés esetére a Stellenweise, kínzás esetére pár szilánk a Rotmantel bázisról. Az alkarvédőmre egy gyógyitalt, egy tisztánlátást és egy mágiaellenállás-italát pakoltam, hogy könnyen hozzájuk tudjak férni. Ellenőríztem, hogy Clandestine markolatán biztosan üljön meg az ékkő. Mire végeztem, azt hittem, hogy a nap is le fog menni, de sajnos nem így történt.
- Hát, ha már az ostrom végét nem várjuk be, akkor én bemegyek. Előtte még beszélek az itteni főtiszttel, hátha van valami célpont, akire érdemes figyelni, és netán el tudom tenni láb alól. Elvégre első sorban déli zsoldosok vagyunk és minél előbb demoralizáljuk az ellenséget, annál több esélyünk lesz élve kikecmeregni onnan. Nem hinném, hogy megvárnának minket az ostrommal, míg békésen elvégezzünk bent a dolgunkat. A különbálásról ebben az esteben nem nyitok vitát. Egyedül megyek...ez rád is vonatkozik Draci. Te itt maradsz.
  Bár említettem, hogy talán elteszek pár fontos alakot oda bent, és beszélek előtte a főtiszttel, ezzel kapcsolatban már a szavak kimondásakor meggondoltam magam. Eddig se terveztem, de talán a többieknek majd jól esik a tudat, hogy bent leszek és az ellenség demoralizálásán fogok ügyködni. Pontosabban nem, de csak higgyék nyugodtan ezt. Amit biztosra vettem és komolyan gondoltam, az az, hogy Draci ténylegesen itt marad. A fehér tollaival csak felhívta volna rám a figyelmet és nem is akartam, hogy bármi baja is essen. Nem egy harcra kiképzett állat volt, bár néha voltak jó megmozdulásai, de ettől függetlenül védtelennek számított és nem viseltem volna el, ha elveszítem őt. Indulás előtt megsimogattam őt, és felkészültem arra, hogy útnak induljak.
- Nekem aztán olyan mindegy. Csak ne tartsatok fel...
  S ezzel a Flan és Sera által alkotott páros már meg is lépett.  Damina és Amy még tanácskoztak az üzernetváltásról, de mivel nekem ezzel kapcsolatban semmi ötletem nem volt, így aztán le is léptem, hagytam, hogy a csajok a tisztekkel beszélgessenek. A város felé közeledve csak még jobban rá kellett döbbennem, hogy mennyire leharcolt is volt a fal. Bármelyik percben össze omolhatott volna, a kapu látott már jobb napokat is, és sokáig nem állt volna ellen egy ostromnak. A fal előtt ásítozó sáncot szinte teljesen feltöltötték az előzetes ostromok során elpusztított ostromeszközök maradványai. Távcsővel felmérve a terepet a kapu előtt két alakot láttam, akik a kultistáknál már ezelőtt is látott módon jelölték meg magukat. Bár csak ketten voltak, de nem volt kedvem harcba elegyedni velük, mert biztos, hogy jött volna az erősítés, így inkább kerülő utat kerestem, na meg Flan-ékat. Közeledtünk a végjátékhoz, s még kellettek nekem, hogyha netán nem találnám meg Henrik-et. Ha jól sejtettem, most, hogy Medkoksh szolgái itt voltak a közelben, az a rohadt mocsok is hallhatta a gondolataimat, így könnyebb lett volna vele kommunikálni...és talán egy kölcsönösen előnyös üzletet nyélbe ütni, bár előre forgott a gyomrom attól, hogy Mélységivel egyeztessek...de elkeseredett idők elkeseredett megoldásokat szülnek. Csak Flan és Sera éljék túl...
  Az emlegetett jó madarakat a falak mentén találtam meg, ahogy egyedi módon próbáltak áthatolni a védelmi vonalak felett. Flan a vámpír lebegéssel segíti felfelé magát, míg Sera a rúnáit segítségül hívva repteti fel magát a magasba. Hát ez csodálatos, hogy itt mindenkinek van valami fasza kis megoldása a bejutásra, csak nekem marad meg az egyszerű, hétköznapi mászás. Megfigyelve, hogy Flan hol talált kapaszkodókat, én is megkezdtem a fal megmászását, bár engem nem segített a lebegés, így ténylegesen a fizikai erőmre voltam kénytelen hagyatkozni. De csak pár lábnyi falat kell megmásznom és bent leszek a városban - s onnantól kezdve végre hajthatom a terveimet.


_________________
Küldetés: Ludum finita est... - Page 3 Fzb676
"Ki vagy te valójában a sok szöveg mögött, Cynewulf?"
- Armin Fairlight herceg

" You know the guy, the batshit loose one, thinkin’ two guys livin’ in his head. Good homie, just crazy and drunk most of the time. "
- Random nigga from the ghetto to Det. Christine Dalgarde

Cynewulf "Soberisthenewugly" Longtalk
- Szép kis megnevezés ala Darr
Felhasználó profiljának megtekintése

72Küldetés: Ludum finita est... - Page 3 Empty Re: Küldetés: Ludum finita est... on Vas. Dec. 23, 2018 10:50 pm

Lance Kalver

Lance Kalver
Tünde Katona
Tünde Katona
Kisebb csobbanással értünk földet a gödör alján. Gyorsan végigtapogattam magam, de konstatáltam, hogy nem ütöttem meg magam igazán, mert vízbe érkeztünk, így csak átáztunk. Az is eléggé kellemetlen volt, de elviselhetőbb, mint egy törött csontozat. Felnézve láttam a lyukat, ahol leestünk. A leszűrődő fény leginkább egy kútra hasonlító helyet világított meg, ahol a víz összevissza folydogált. Előrenézve egy alagutat pillantottam meg, ami szerteágazott, na három alakot, akikből az egyik Stephen volt, a másik egy ismeretlen, barna hajú tünde férfi volt karddal az oldalán, meglehetősen ijesztő tekintettel. A harmadik pedig az ijesztő nő, Lily volt, aki szigorú tekintettel méregetett minket. Leráztam magamról a vizet, amennyire tudtam, és feltűrtem a ruhám ujját, idegesítő volt a karomon végigfolyó víz. Rájuk néztem, és amennyire meghökkentem az elején, annál nyugodtabban sikerült megszólalnom.
- Mi a probléma?
- Nem vagyunk szomjasak... - Mondta Wyn, azonban a nőnek egyéb kérdései voltak.
- Három kérdésem van! Kik vagytok? Ki küldött? Mennyit tudtatok meg? - húzta össze a szemeit.
- Én már bemutatkoztam. Senki nem küldött, jöttem magamtól. És asszem mindent, amit meg kellett. - Soroltam a válaszokat, habár sokkal bizonytalanabb, remegőbb hangon, mint ahogy én azt akartam, de igyekeztem mereven rá nézni, hogy minél kevésbé legyek bizonytalan.
- Wynnesa Fawn Isabel Silvernight-Gentlesaline. A Természet és nyugodj meg, mert semmit sem értek. - Hallottam a koncentrációm mögül a lány hangját. Azonban a nő tekintete komor maradt, és oldalra döntötte a fejét.
- Azt hiszitek, érdekelnek a rébuszaitok? - Mondta, ahogy az ujjának egy mozdulatára egy jégcsap szállt ki a vízfelszín alól, és telibe találta az egyik társunkat. Reflexből támadóállásba helyezkedtem, aztán rádöbbentem arra, hogy itt nem vagyok jó helyzetben, így enyhítettem rajta.
- Azt hiszitek, nem tudom, merről fúj a szél? Bökjétek ki, kit szolgáltok! - Nézett ránk a nő.
- Azt hinné a jóhiszemű tünde, hogy egy kultista észrevesz egy másikat, de úgy tűnik, még annál is ostobábbak vagytok, mint gondoltam. - Morogtam, ahogy idegességemben összeszorított fogakkal lenéztem a társamra. Tudtam, hogy nem segít, ha felállítom, így legalább összenyomódik a seb, és lassabban fog vérezni. Valamennyivel.
- Szóval, mi a probléma? - Húztam elő a kardomat, végre bátorságot véve.
- Szégyen! Miféle druida vagy te? Ha felkaroljátok a rászorulókat, hogyan lehetsz képes megsebezni valakit, aki nem tett neked semmit? - Buktak ki Wynből a dühös szavak, és nem tudtam hibáztatni.
- Hát nem értitek? A tündék halálra vannak ítélve. Azt hiszitek, bármely királyság meg fog védeni minket. Képtelenség! Magunkat kell megvédenünk. Meg kell bosszuljuk azokat, akik odavesztek a nagy tűzben. Akiket elüldöztek a földről a nyomorult emberek. És ti kardot szegeztek arra, aki megoldást kínál? - Mondta forrongó hangon, de nem maradt válasz nélkül.
- Megoldást? Pontosan mire is? - Kérdeztem némileg gunyorosan, még akkor is, ha a szívem majd kiugrott a helyéről.
- Mélységi sosem kínál megoldást, csak rabszolgaságot. - Mondta a lány kissé idegesen. - Az emberek pedig nem nyomorultak, sem Észak, sem Dél. Csak az nyomorult... - Folytatta, majd tartott egy kis hatásszünetet -, aki ok nélkül és általánosítva gondolja azt valakiről, csak mert az, ami. - Fejezte be, de a druida nem figyelt ránk.
- Vakok vagytok. Nem látjátok a fától az erdőt. Ez a város, sőt az egész karavánotok engem fog követni… - mondta sejtelmesen, én viszont felbátorodtam annyira, hogy beszélni merjek.
- A nemlétező fától a kámforrá vált erdőt, úgy érted, igaz? Merthogy az otthonunk, a Tünde-erdő már nem létezik itt. Idiótaság belé, és ezzel a nagy tünde identitásba kapaszkodni, mert alaptalan. - Mondtam reszketve, majd még hevesebben kezdett el dobogni a szívem, és aztán kissé eszelősen el is mosolyodtam. Még egy lépést is mertem előrefelé tenni. - Téged? Mit szólna Alfa, ha ezt hallaná? - Kérdeztem vigyorogva. Rá kell jönnie, hogy ez így nincs rendjén, hacsak… hacsak nem árulta el. De nem tehette. Legalábbis nagyon reméltem, hogy nem.
- Terrorral nem fogsz jó követőket szerezni. Félni fognak tőled, és ez nem tartozik a tünde erények közé. -Hallottam a lány hangján, de szinte már nem is számított.
- Pokolba az erdővel a tündéivel együtt! - Üvöltötte el magát ugyanis a nő, ahogy eluralkodott rajta az indulat, vérgőzösen ordibált tovább.
- Azt hiszitek, érdekel az a rakás fa, a halott, nyomorult isteneivel meg a gyáva népével?! Tőlem aztán ott dögölhet meg az összes. Segített bárki is, amikor el akartam menni megmenteni őket? Megvártak talán, mielőtt elmentek volna? Nyújtott bárki is baráti jobbot, amikor a bűzös, rothadó háború magával ragadott? Nem érdekel, mi lesz. Omega mestert ennek az átkozott földnek az istenévé fogom tenni! És megölök mindenkit, aki az utamba mer állni. - Lihegett, aztán megnyugodott. Vett egy mély levegőt, majd hátat fordított, és elindult.
- A tündéket ne féltsétek. Követni fognak engem. Követni fognak, amint megtudják, hogy a szeretett vezetőiket aljas módon elárulták és felkoncolták a déliek. Stephen, Oscar, ezt a kettőt rátok bízom. - Kacagott fel. ~ Tehát nem árulta el ~ Fordult át a fejemben, miközben otthagyott minket a két, minket hidegen méregető kultistával. Magam elé emeltem a kardomat. Harcos voltam, a harcosokkal kellett törődnöm.
- Hallottátok, hogy ez a fruska szó szerint halálra ítélt titeket az imént, igaz? - Kérdeztem őket, mindenre felkészülve. Teljes koncentrációmat rájuk fordítottam, így a kislány kiáltozása csak tompán jutott el a fülemig. Az Oscarnak nevezett ekkor kardot rántott és lépett egyet előre, alatta pedig a víz erőteljes bugyborékolásba kezdett. Pár pillanattal később egy olyan három méter magas, emberi alakra emlékeztető, de lábak nélküli, áttetsző víztömeg imbolygott előttünk.
- Úgy néz ki, Gamma mester itt hagyta nekünk a szolgáját. - Mondta a férfi, de Stephen csak állt mögötte.
- Úgy néz ki. - Hagyta rá. A lény nem késlekedett sokat, egyik hosszú, majd másfél méteres karjával vízszintesen csapott egyet felénk, én pedig ösztönből reagáltam.
- LEBUKNI! - Kiáltottam, és leguggoltam. Ebből a helyzetből megpróbáltam áttörni a víztömegen egy ugrással, hogy Oscar elé kerüljek. Sikerült is átjutnom a víztömegen, nem jobban elázva, mint amúgy is lehetséges lett volna, és már készültem volna lecsapni, amikor Stephen hangját hallottam.
- Azt hiszem ennyi elég is lesz. - Szólt, és egy penge suhogása után az ellenfelem feje könnyedén elvált a testétől.
- A helyedben nem fordítanék neki hátat. - Mondta a kultista a lényre utalva. Hirtelen túl sok tényező rohamozott meg. Stephen, aki hirtelen mellénk állt, és a figyelmeztetése… De gyorsan döntöttem: kipördültem oldalra, és a falnak támasztottam a hátamat. Csak így volt rálátásom a szörnyre és Stephenre egyszerre.
- Köszönöm. - Mondtam gyorsan, hangsúly nélkül: a harcra kellett koncentrálnom. Úgy tartottam a fejemet, hogy a látóteremben Stephen is benne legyen, de a többiekből minél többet lássak.
- Lily White egy druida, aki képes manipulálni a vizet. Ezen itt nem fog se a kard, se a puska. Mással kell elintézni. - Magyarázta Stephen pörgő nyelvvel.
- Nekem nincs semmim, egyéb ötlet onnan? - Kiabáltam át.
- Nem. Semmi, ha ez nekem szólt! Azon kívül, hogy valahogy rá kellene omlasztani a barlang tetejét, de akkor mi is meghalunk. - Válaszolt Wyn, majd néhány pillanatig hallgatott.
- Még mindig nem bízom benned! - Kiáltott, feltehetően Stephennek, aki viszont le volt ragadva a tervnél.
- Ez működhet. De hátrébb kell mennünk, nehogy minket is elkapjon. Ezeket az alagutakat is Gamma vájta ki víz segítségével. Nem omlik be az egész, ha egy helyen meggyengítjük. - Fejtette ki elgondolkozva, majd hátraugrott, ahogy az elementál felé csapott. Én nem voltam elég gyors, engem elkapott, és hátra is lökött, ahogy beszorult a levegő a tüdőmbe egy pillanatra.
- Talán ki tudunk fent is mászni. Melyik irányba menjünk? - kérdezte Stephen, miközben ide-oda járatta a tekintetét. A hirtelen ötletem, hogy omlasszuk be alatta a teret is egy csapásra szertefoszlott, amikor megtudtam, hogy mesterségesek a járatok.
- Kövessük Gammát! Biztos nem maradt itt lent, csak kijut valahova… - Morogtam, és közben reméltem, hogy az nem a személyes hálókörlete, ahol szembenézünk vele. Jobb ötletem viszont nem volt. El is indultunk volna, a vízlény viszont azonnal támadásra emelte a kezét. Ekkor azonban Horatius és a még lesérült társa lépett oda, hogy kardjukkal megzavarják.
- Majd feltartjuk, menjetek! - Nézett ránk a katona, mindenre kész tekintettel. Horatius is biztatott.
- Kint találkozunk, mi a lyukon mászunk ki! - Mondta, azzal elkezdtek ordibálni és a kardjukkal csörömpölni, hogy eltereljék a szörnyet.
- Idióták… - Morogtam. Minek akarnak hősködni? A többiek felé fordultam.
- Stephen, te mész elöl. - Mondtam neki ellentmondást nem tűrő hangon.
- Hát persze. Hiszen én tudom, merre kell kimenni. - Mondta Stephen pimasz fintorral, miközben Wyn ideért.
- Ezért még egyszer vadkant sütünk. - Mondta a druidalány fagyos hangon, amit egyáltalán nem tudtam hova tenni. Futólépésben elindultunk, és némi loholás után végre fény jelent meg az alagút végén. Fent a város egyik kisebb, félig összedőlt házában találtuk magunkat. Meglehetősen kihalt volt minden, rajtunk kívül senki nem volt az utcákon. Stephen lihegve támasztotta a falat, és fogta a fejét.
- Te jó ég... Ez kezd nagyon eldurvulni... - Mondta. Odaléptem hozzá.
- Mármint? - Kérdeztem, a kardomról nem levéve a kezem.
- Ha csak itt állunk, nem fogjuk megmenteni őket! Dél érdekében és a tündékében is... - Szólt bele Wyn, de engem jobban érdekelt az, hogy választ kapjak. Stephen felegyenesedett, vett egy nagy levegőt, és végre elkezdte a magyarázatot.
- Ha pár nappal később értetek volna ide, talán már nem lett volna időnk... Már az elején tudtam, mire megy ki ennek a "földre szállt angyalnak" a játéka. Egész eddig a pillanatra vártam, hogy Faelar mester ideérjen. Még nem kell aggódnunk. Ez az Omega lát mindent, amit a szolgái és a fattyai látnak, de a vízelementál nem tartozik közéjük. Oscar pedig nem látta, ki végzett vele. Ha szerencsénk van, még nem bújt ki a szög a zsákból. - Fejtette ki. Ez nagyon-nagyon rosszul nézett ki, és nagyon valószínűtlen volt, hogy igaz legyen. Ennek ellenére úgy gondoltam, hogy nincs mit vesztenünk, sőt Horatiusék is hiába maradtak volna ott, ha most hátat fordítunk.
- Egészen úgy hangzik, mintha lenne terved. Hallgatlak. - Mondtam végül.
- Ha hihetünk neked, akkor miért árasztottál magadból olyan ocsmányságot? Ha szereted Faelar "mestert"... és gondolom, a többi tündét is. -[/color] Vonta kérdőre Wyn a tündét, akinek elakadt a szava, és súlyosan zavarba jött.
- Én...nos...az a helyzet...én súlyos árat fizettem ezért a döntésemért. Kellemetlen dolog nagyon. - Dadogott. - De erre most nincs időnk, meg kell találjuk Kale-t és Faelar mestert. Ha minden igaz a városkapu felé mentek. - Mutatott a fal egyik része felé - De nem tudom, pontosan merre. - Terelte el végül a témát.
- Akkor indulhatsz is, megyünk utánad. - Mondtam, jelezve, hogy még mindig nem fogom megengedni, hogy a hátam mögé kerüljön.
- Jól van, de igyekezzünk. - Jelentette ki kicsit vonakodva a sötét tünde lány. Stephen el is indult a fal felé.
- Sajnos nincs tervem, azon túl, hogy Faelar mester majd megállítja. Az a nő nem tudom kicsoda, de köze nincs ahhoz a Lily Whitehoz aki annak idején kimenekített engem az égő városból. És azt sem tudom, merre kéne pontosan keresni őket. Sok utca vezet a kapu felé. Van ötletetek? - Kérdezte.
- Faelar már biztos elért a karavánhoz. Menjünk oda, még biztonságosabb is, hiszen a városon kívül álltunk meg. - Javasoltam, és a várost megnézve nagyjából betippeltem, merre lehet. - Arra juthatunk oda a legrövidebben. - Böktem az adott irány felé.
- Bármerre, csak ne maradjunk egy helyen. Veszélyes. - Fejezte ki a lány aggodalmait, miközben elindult. - Akármelyik Lily White legyen az igazi, köze nincs a Természet eszméihez, a hatalommal való visszaélés pedig előbb-utóbb bajba fogja sodorni. - Mondta eltökélten.
Nagyjából tíz perce haladhattunk, mikor megérkeztünk a kapuhoz, ott találtuk Kale-t és Faelart, ahogy próbáltak kijutni. Ebben egy kisebb csapat fehér kendős akadályozta meg őket, Kale előhúzott fegyveréből ítélve pedig észérvekkel nem is fogják tudni meggyőzni őket..
Öröm töltött el, ahogy újból ismerős arcokat láttam, szinte jókedvűen rikkantottam el magam a kihúzott kardomat lóbálva.
- Át kellene engedni őket! Az uratok azt mondta, tárgyalniuk kell a néppel! - Mondtam. A korábbi idő helyett is magabiztos voltam: minden nekem állt kézre. Nappal volt, kard volt a kezemben, és náluk se volt egyéb. Úgyis le kellett vezetni a felgyülemlett feszültséget. Lassan közeledtem az emberi blokádhoz. Viszont odaérve jobban felmértem őket, és rájöttem, hogy háromszoros túlerőben vannak.
- Hát itt vagytok. Nem esett bajotok, igaz? - Mondta a druidamester megkönnyebbülten, ahogy észrevett minket.
- Nekünk nem, de nem ránk acsarkodik néhány felfegyverzett katona… - Torpantam meg kelletlenül. - Ki tudtok jönni? - Kérdeztem félig csak költőien.
- Mi lett azzal a nagy békességgel, heh? - Kérdezte a lány hetykén, erősen markolva a botját. Kissé előrelépett, motyogott magában valamit, majd azt vettem észre, hogy körülöttünk mindenhol térdig érő, tüskés aljnövényzet jelent meg, nekem pedig elment a kedvem a mozgolódástól. Faelar viszont csak mosolygott.
- Most már ki. Ha megengedi a kisasszony, besegítek egy kicsit. - Fordult Wyn felé. - Nincs más választásom… - Mormolt, ahogy összecsapta a tenyerét, én pedig összehúztam magam, ahogy hatalmas mennyiségű mágiát éreztem, pedig nem szokásom. Az egyik kultista már megérezte a vesztét, és futásra akarta ösztökélni a társait, de elkésett. Faelar szétválasztotta a kezeit, mire a földből ezernyi fa bukkant elő, és tört a kultisták életére. A földbe gyökerezett a lábam, és nem a tüskés aljnövényzettől. Ámulásomból Kale hangja ébresztett fel.
- Gyerünk! - mondta a fiú, ahogy a szabaddá tett út felé intett. A kezdeti sokk után már kicsit csalódottan, hogy nekem nem jutott semmi, a hüvelyébe löktem a kardom.
- Akkor menjünk. - Mondtam, és meglódultam a fákkal szegélyezett ösvényen. Ekkor három ellenfelet láttam meg, akik a fák között vergődve próbáltak eljutni hozzánk, de nem sok helyük volt. Odaálltam a fák elé, ahonnan jönni akartak, és elővettem a kardomat.
- Ti sose álltok meg, igaz? - Kérdeztem immáron fölényesen, és egy Force of Nature-t rájuk eresztve, ahogy a hatótávba értek, majd hátrébb lépve várakoztam rájuk. Nem szálfegyverem volt, nem kockáztathattam meg, hogy berántanak, és nem is mehettem közéjük a szűk helyre. A támadásom az első kultistát le is terítette, a második azonban nem sokat törődött a társával, átlépett rajta, és egy dobótőrt hajított felém. Elütöttem a tőrt, és azzal a lendülettel előretörtem, hogy egy erős csapást indítsak felülről a lendületemmel megtámogatva. Nem tudtam azonnal lefejezni, de egy hárítás után átszaladt rajta a kardom.
- Kapjátok el! - Kiabáltam, és reméltem, hogy rájönnek, hogy a harmadik, menekülő férfire gondolok. Feléjük nézve már csak azt láttam, hogy Kale elintézte a dolgot. Nem feledkeztem meg a kifektetett férfiről, odaléptem hozzá, és torkon szúrtam, mielőtt számunkra rossz ötletei támadnának, aztán odamentem hozzájuk, közben pedig Faelar is felzárkózott.
- Mi történt veletek? - Kérdezte az öreg, ahogy sétáltunk a város falain túl. Összeszedtem a gondolataim, hogy válaszoljak neki.
- Tömören: Csapdába ejtettek, aztán kiderült, hogy Stephen nem olyan rossz arc, Lily viszont meg akar titeket ölni, úgyhogy sietni kell. Viszont meg kell találnunk az alagútban maradt társainkat is. Merre menjünk? - Néztem Stephenre.
- Alfáról se feledkezzünk meg. Ha ugyanolyan jól takargatja a mérgét, mint Lily, könnyen meglehet, hogy ő is a nyomunkban van. - Tette hozzá a kislány. Bólintottam, megerősítésképp.
- Tudtam, hogy valami nincs rendjén vele. - Mondta Kale. - Ha tényleg így van, a többi tünde veszélyben van. Azonnal oda kell mennünk! - Mondta, és Faelarral el is indultak. Wynre néztem, akit egész addig figyelmen kívül hagytam.
- Most mi legyen? - Kérdeztem tanácstalanul, ő pedig hagyott egy kis szünetet, mielőtt válaszolt.
- Nem lenne helyénvaló sorsára hagyni Herr Malchnezt... Lehet, hogy itt akart minket hagyni, de vállalta volna értünk a halált.
- Akkor egyetértünk. - Bólintottam. - Menjünk vissza a lyukhoz, hátha ott vannak még, vagy menjünk vissza az alagútba? Én ott biztosan eltévednék. - Fejeztem ki egyúttal a kételyeimet is.
- Inkább az előbbi. - Vágta rá magabiztosan. Nagyjából 5-10 percnyi futásra lehettünk a hasadéktól, ahol leestünk. Esteledett, egész kevesen voltak már az utcán, és ők is messze tőlünk, ami kapóra jött nekünk. Wynre néztem.
- Emlékszel, milyen mély volt a hasadék, ahova leestünk? - Kérdeztem. Túl hosszú kötelet nem érdemes keresni, lehet, hogy kárunkra nem válna, de minél rövidebb után nézünk, annál nagyobb az esélye, hogy megtaláljuk. Ő viszont határozottan megrázta a fejét válaszként.
- Nem volt lent vaksötét, nem lehetett olyan mély.
Lance
- Valahogy fel kell húznunk őket, talán kötéllel. Az a baj, hogy valamelyikünknek le kell másznia mindenképp, hogy elirányítsa őket idáig - Fejeztem ki az aggályaim - Mit kellene tennünk szerinted? - Kérdeztem.
- Időbe telne, de rengeteg ruha van a megölt kultistákon… összekötözhetnénk. - Felelte némi gondolkodás után. Felvontam a szemöldököm.
- Én nem tudnék olyan csomót kötni. Meg tudod, ki nyúl hozzá azokhoz a ruhákhoz. - Aztán ötletem támadt. - Nem tudnánk ott kivezetni őket, ahol mi kijöttünk? Ki tudja, hol tart a harc most…
- Hát akkor hívd vissza Stephen-t, mert már nem emlékszem az útra. - Mondta kissé durcásan.
- Az egyértelműen nem megoldás. Felőlem belekezdhetünk az ötletedbe, csak akkor számolj azzal, hogy mi fog történni, ha akár egy kultista meglátja, hogy épp vetkőztetjük a társai hulláját. - Aztán körülnéztem. - Végülis megvárhatjuk, amíg teljesen éjszaka nem lesz… - Gondolkodtam el.
- Éjszaka még gyanúsabb. És szerintem már egyébként is haragszanak ránk, mert velünk volt, aki megölte őket. Minél többet várunk, annál biztosabb, hogy Lily és a Szőke Ficsúr felbukkannak, vagy későn érünk oda. Tapasztaltabb vagy. Rajtad áll, hogy mit teszünk. - Nézett rám komolyan. Eddig nem sokszor fordult elő, hogy nekem kell döntenem, de igyekeztem a hidegvéremet megtartva mérlegelni.
- Éjszaka nem fogják észrevenni, ahogy tevékenykedünk. Eddig se foglalkoztak a holttestekkel, nem éjnek idején fog eszükbe jutni. A te tervedet követjük. - Döntöttem végül. Bólintott, majd körülnézett.
- Van ötleted, hol keressünk búvóhelyet? Olyan kellene, ami magasan van, mégsem leszünk védtelenek. - Kérdezte, majd megint körbenézett, vele együtt pedig én is. Voltak egész újnak kinéző házak is, de nem lett volna biztonságos odamenni egyikhez se, mert nem lehetett eldönteni, melyik lakott és melyik nem.
- Mennyit tudunk vajon elvonszolni magunkkal egy menetből? - Kérdeztem. A fal és a házak között lett volna valószínűleg a legbiztonságosabb tevékenykedni, ahova nem volt semmi építve, de egyelőre el kellett jutni addig, hogy elinduljunk.
- Egyet. Talán kettőt, ha segítesz húzni. - Készülődött neki a munkának.
- Gyere, kezdjük el. Azt fogják hinni, hogy csak elássuk őket egy tömegsírba. - Vetette fel. Ebben nem találtam kivetnivalót, és elindultunk a holttestekhez. Már épp nekiveselkedtünk volna, mikor egy idegen hangot hallottam.
- Ezt mind ti intéztétek el?
- Mi a… - Szisszentem fel, ahogy reflexből hátraléptem támadóállásba, a kardomra téve a kezem. - Ki kérdezi? - Kérdeztem fenyegetően, még akkor is, ha egyértelműen fölényben voltak.Két alak állt ott: az egyik katonának tűnt, barna haja és rövid szakálla volt, egyik kezében könyvvel, a másikban gyertyatartóval. A karját díszítő pecsétekkel együtt egészen furcsa látványt nyújtott. A másik viszont egy sokkal megtermettebb, majdnem két méter magas, elképesztően robosztus és széles vállú férfi volt, erősen páncélozottan. Ez utóbbi sokkal idegesebb volt, mint a vékonyabb férfi, aki kedélyesen méregetett minket.
- Gott mit uns, barátaim. - Nyújtotta felénk a kezét. A karján egy másik alak jelent meg, egy apró, angyalszerű valaki, tógába öltözve.
- Ha tudják, hogy déliek vagyunk, nyilván figyeltek minket, tehát a válasz is adott. - Mutatott rá a druidalány. A vékony alak nem érezte magát fenyegetve, nyugodt hangon válaszolt.
- A nevem Anton Käsbaum. - Mondta, a páncélos pedig kurtán meghajolt. Tartása merev volt és elegáns.
- Sir Maximillien Barte, szolgálatotokra. - Mutatkozott be, majd Anton folytatta.
- A Zsinat megbízásából vagyunk itt. Különös mágiát éreztem, így hát idesiettünk. A specialitásom a nyomkövetés. Én a Zsinat okkultistája vagyok. Olyan ördögűző, akit mélységiek ellen képeztek ki. Érzem őket, akár pap a démonokat. Így találtunk ide... - Mondta, majd két kezével egy-egy kultista felé mutatott - Ők még élnek, csak elkábultak. A maguk küldetése? - Kérdezett vissza a végén.
- Jelenleg az osztagunk vezetőjének, Herr Horatius Malchneznek kihúzása a pácból. - Feleltem, nem sokkal nyugodtabban. Anton bólintott.
- Akkor jobb nem késlekedni. Nem kell sok idő, hogy valakinek feltűnjön, hogy mennyi emberük hiányzik, és akkor bajban lesztek. A bukott képes a gondolataival parancsokat adni a szolgáinak, nagyon gyorsan tudnak reagálni a szorult helyzetekre. Merre vannak? - Kérdezte segítőkészen.
- A városban mindenhol. Itt mindenki úgy gondolja, hogy ők a jófiúk. Az az ismertetőjegyük, hogy egy fehér kendőt hordanak magukon. - Adtam választ.
- Ha pedig Herr Malchnezre gondolt, egy gödörben. - Egészített ki Wyn, majd hozzátette - Kötél nélkül nem tudjuk kihozni.
Maximillien azonban nem zavartatta magát, sőt, mosolyogva hümmögött egyet.
- Az bízzátok csak rám. - Mondta.
- Segítünk nektek, vezessetek oda hozzájuk. - tette hozzá Anton. Hálásan bólintottam.
- Köszönöm. Jöjjenek. - Mondtam, és el is indultam a gödör felé.
Baj nélkül odaértünk, és elkezdtek a többiek vizsgálódni.
- Hm... méretes. - nézett előre bólogatva Max, majd leemelte a hátáról méretes pajzsát. Szív alakú, egyszerű fém pajzs volt, Hellenburg címerén kívül díszítetlenül.
- Gyerünk, Szeráf! - Kiáltotta, én pedig már fel is készültem a varázslatra. Furcsa, sűrű köd tört elő a dereka felől, ami egy idő után szárnyas, babérkoszorús ember alakját vette fel. Belebbent a pajzs alá.
- Egy ember fogja meg és ereszkedjen le vele. Ha megkocogtatják, azt én is érzem és fel tudom húzni, aki kapaszkodik belé. - Magyarázta a lovag, ahogy a gödör felé lebegtette a pajzsot. Wynre néztem.
- Te vagy a könnyebb… - Mondtam könnyedén, szinte már élcelődően.
- Megyek. - Jelentette ki magabiztosan, és le is ereszkedett. Fent mindenki, velem egyetemben szaporán járatta körbe a tekintetét.
- Mi tartott ennyi ideig? - Kérdeztem végül. - Az ideérésen. Ezek nem két napja vannak itt. - Fejeztem be.
- A jelentések szerint ez a város a katolikusoké. Mi csak az előőrs vagyunk, egy kisebb sereg is megindult, hogy elfoglalják a várost. Véletlenül szagoltuk ki a kultistákat. A többiek úgy reggelre itt is lesznek. - Válaszolt Anton szinte azonnal. Hümmentettem, majd ahogy lentről hangokat hallottam, összeszűkítettem a szememet, hogy lássak valamit, de csak koromsötétet érzékeltem, és Wyn hangját hallottam. Maximillien nem habozott, leugrott a gödörbe, és szinte azonnal hatalmas csobbanást hallottam, pár pillanattal később pedig fel is emelkedett a pajzs, a lenti embereket hozva magán.
- Tyűha… - Néztem a lovag hősies műveletét, viszont elterelte a figyelmemet a sötétben szinte máglyaként világító fáklya. Megböktem a mellettem álló vállát, és arra mutattam, közben a számat az ujjamra tettem, jelezve, hogy nem akarom, hogy meghalljanak. Anton rám nézett, majd a tömeg felé, ekkor viszont olyan történt, amire nem igazán számítottam pedig kellett volna: zavarodottan nézett vissza.
- Valami nincs rendben... Nincs köztük egy kultista sem... - suttogta sziszegve.
- Akkor meg… - Értetlenkedtem, majd tágra nyílt a szemem. - Lázadás lenne? - Hitetlenkedtem.
- Tündék. - Jelentette ki Wyn magabiztosan, majd odalépett a sebesültjeinkhez.
- Tündék? Miféle tündék? - Kérdezett vissza Anton gyanakvóan, én viszont megerősítően bólintottam.
- Rengeteget tévesztettek meg az itteni kultisták.
- Siessünk. - mondta Anton és elindult a kapu felé. Max hordágyként használta a pajzsát és azon vitte a két ájult, vagy talán már halott katonát.
- Nem vehetnek észre! - Sziszegtem, noha követtem őket. Nem volt szükségünk feltűnésre.
- Ha itt hagyjuk őket, Lily és Alfa kultistákat csinálnak belőlük. - Jegyezte meg Wyn, mintha azt mondta volna, hogy a többi gyerek kint játszik, ő csak szörpért jött be a lakásba.
Szerencsére rendben kiértünk a kapuig, és azon túl, kívül pedig a déli csapatok maradéka vert tábort egy tisztáson, a másik helyen pedig a tündék voltak. Ahogy Faelar és Stephen megpillantott bennünket, rögtön odajöttek.
- Hál' istennek jól vagytok. - Sóhajtott megkönnyebbülten az öreg tünde druida, Stephen viszont korántsem volt ilyen pozitív.
- Elkéstünk. - morogta - Lily hamarabb ért ide. A karaván nagy része bevonult éjszakára a városba. Csak azon maradtak itt, akik Omega embereinek érkezésekor éppen nem voltak a táborban, mert élelmet gyűjtöttek. - Vázolta fel a nem épp rózsás helyzetet.
- Akkor mit csináljunk? - Vetettem fel az alapvető kérdést, én itt nagyrészt ismeretlen terepen voltam.
- Meg kell győznünk őket. És kihozni valamennyit, mielőtt fehér kendős idiótát csinálnak belőlük és a tünde nemzet másodjára is meghal. - Jelentette ki Wyn magabiztosan és eltökélten, Faelar pedig osztozott az érzelmeiben.
- Bemegyünk. Lily White átlépett egy határt. Ez már messze túl van a megbocsátáson. - Ahogy beszélt, mögöttük felsorakozott a tündék maradéka, köztük a tüzes druidalány is, viszont Kale nem volt elragadtatva az ötlettől.
- El kéne innen tűnni. A végén még ennél is rosszabb lesz... - morogta halkan, én viszont keményen a szemébe néztem.
- Ha nem érdekel a néped, menj csak. Ha érdekel, akkor mozdítsd meg a kedvetlen valagadat, és tegyél valamit érte. - Bámultam a szeme közé. Aki ennyit megtesz a népéért, az nem fordulhat ilyenkor vissza.
- Tudja valaki, hogy hová mentek? - Kérdezte Wyn. Anton szólalt meg.
- Azok alapján, amiket eddig tudunk, ha valaki kultistává szeretne válni, ahhoz a bukott közelébe kell mennie és egész biztos, hogy ez a Medkoksh nem itt tartózkodik. - Mondta, de a lovagfiút nem győzte meg teljesen.
- Kérlek mester, legalább engedd, hogy pihenjünk. Mindenki el van fáradva... - Mondta ő maga a legfáradtabb hangon. Ebben láttam rációt.
- Elég sok dolog történt ma. Álljunk le, pihenjük ki magunkat. - Tanácsoltam, mellé állva..
- Remélem, ez a Medkoksh nagyon messze van innen. - Morgott a kislány, és leült a szekér mellé, nekidőlve. A többieknek Anton azt tanácsolta, hogy a déli előőrs táborában szálljanak meg, ebbe én bele is mentem szívesen. Hiába kerültem mostanában közelebb a tündékhez, egy katonatábor még mindig otthonosabb volt. Még Anton javaslatára gyorsan betértem a vezetői sátorba, elmondtam, amit a kultistákról tudok, és az elbocsátás után fekhelyet keresve leheveredtem.
- Hajnalban támadunk! - Hallottam halványan, mielőtt elhatalmasodott rajtam az álom. Tényleg hosszú nap volt.

Felhasználó profiljának megtekintése

73Küldetés: Ludum finita est... - Page 3 Empty Re: Küldetés: Ludum finita est... on Pént. Dec. 28, 2018 2:20 am

Északi csapat: A hajnal gyorsabban jött el, mint vártátok. A ház ura, a korábbi tizedes már ébren vár titeket, karikás szemekkel ásítozva. A kapitányt kelti utolsónak, aki azóta sokkal jobb bőrben van, s immáron páncélban, karddal az oldalán vág neki a város utcáinak. A városfal mellett, a házak közt egy apró kis kiszélesedő sikátorban kezdenek el gyülekezni az emberek, akiket az este folyamán sikerült meginvitálni és nem is utasították vissza azt. Sokan voltak, kevesebbre számított a kapitány. Meggyötört, elcsigázott katonákat, polgárokat, parasztokat láttok, akiknek néhol még ott csillog a szemében a remény. Mindannyian tiszteletteljes csenddel hallgatják, ahogy a kapitány felvázolja ugyanazt a tervet, amit nektek is.


Déli csapat: Hajnalban már útjukra indultak az első felderítők, hogy az ellenség számáról információt hozzanak. A protestáns sereg körülzárta a város déli oldalát, onnan többé egy légy sem jut se ki se be. A déliek egyelőre várakoznak, nem akarnak vakon az ellenség városának rontani arról nem is beszélve, hogy ennyien csupán csak a folyó egyik oldaláról tudták Joanesburgot körbefogni. Távolról szemlélve a fal tetejéről, netalántán a tábornból látni lehet, ahogy az első déli katonák óvatosan megindulnak a a fal irányába, majd a kisebb-nagyobb vakfoltokon bejutnak a városba.


Kezdhetünk időpontot keresni. Aki nem írt, tényleg ne felejtsen pótolni!

Felhasználó profiljának megtekintése

74Küldetés: Ludum finita est... - Page 3 Empty Re: Küldetés: Ludum finita est... on Hétf. Dec. 31, 2018 12:42 am

Tertullius

Tertullius
Klerikus
Klerikus
Megindultunk tehát az erőd felé. Két társam ott maradt, hogy eltűntesse a csata nyomait, ezzel is késleltetve azt, hogy ránk találnak – csak remélni tudtam, hogy csakugyan senkinek nem fog szemet ütni a dolog, főleg nem a nefilim mániás valamelyik csatlósának. Az idő kérlelhetetlenül telik, és mire az erőd közelébe értünk, a nap már le is bukott a horizont alá. A belopódzáshoz tagadhatatlanul jól jött, ám a sötétség nem csak nekünk adott előnyt, hanem mindenki másnak, városon belül, é városon kívül is.
Maga az erőd – ahogy egy ilyen épületnél annak lenni kell – robosztus volt és még a városfalnál is jóval magasabb. Voltak ablakok, ám a legtöbb ráccsal védett, bejáratból pedig mindössze egy volt jól látható helyen, azt is két őr védte. Az őr talán erős kifejezés, ha az ember rájuk néz, leginkább a bandita jut legelőször eszébe.
- Gondolja be tud minket juttatni, Hagen inkvizítor? - kérdezte a keresztes.
- Be mindenképp, a kijutással azonban már lehetnek majd problémák. - nézegettem az épületet. Nem fűlött a fogam ahhoz, hogy önszántamból besétáljak az ellenség börtönébe álca alatt sem, nemhogy még úgy, hogy felhívjuk magunkra a figyelmet. – A probléma az, hogy képesek gondolat útján kommunikálni, így azonnal letudják ellenőrizni igazat mondunk e. Arról nincs tudomásom, hogy őket mennyire figyelik meg, így esetleg megpróbálhatjuk lefizetni. Útról összeszedett banditáknak tűnnek, ha elég pénzt ajánlunk, megtörhetnek. - válaszoltam, majd körülnéztem, hátha valakinek támadt jobb ötlete is. A nefilim ugyan különös teremtmény volt, ám mind a keresztes, mind a nővér csinosak voltak, ha más járható út nem lesz, akár őket is bevethetjük figyelemelterelésre.
- Lehet, hogy ijedősek. - vetette fel Androméda. Elég különös köveztetés ez, főleg a kinézetükre alapozva, nem is nagyon hiszem, hogy működne, és nem csak dühöt vagy ellenállást váltana ki belőlük.
- Kell legyen másik bejárat is. Akár egy csatorna, vagy oldalsó kapu. - kézenfekvő megoldás lehet ez is, sőt, talán a legszimpatikusabb az összes lehetséges és kivitelezhető közül.
- A beépülés nem az én erősségem, de Hagen atyának és Gloria nővérnek is igaza lehet. - Lehet. Makacs jellem? – Azt kétlem, hogy felbérelt fogdmegek félnének bárkitől, de ha mégis, az első dolguk segítségért kiáltani. - szabadkozott a nefilimnek. Kedvesség, vagy mélyebb a kapcsolatuk, mintsem hogy összefutottak a városban? – Nézzünk körül.
- Próbáljuk meg a folyó felé, szerintem maradjunk együtt. - javasolta a nővér.
- Támogatom. - értettem egyet, majd el is indultam az emlegetett irányba.
Lopakodva meresztettem a szemem valamiféle másik bejárat után. A romok nem csak a rejtőzködésben voltak hasznosak, de abban is segítségünkre voltak, hogy megkerülhessük az épületet. A tapasztalat úgy tűnik meghozta a gyümölcsét, viszonylag gyorsan feltűnik egy kis sikátor, ami az erőd oldalába visz – teljesen megkerülni lehetetlen, mintha egybeépítették volna a városfallal.
Elsőre semmi különös nem tűnt fel, mindössze rácsozott ablakok tarkították a falat, közelebb érve azonban nyilvánvalóvá vált, hogy az idő (vagy talán a háború) vasfogai bizony kikezdték ezt is: a kövek kilazultak, valahol az ablakok belső szegélye is szétesett. Nem kellett sokat nézelődni, míg találtunk egy ablakot, amivel láthatóan könnyebb dolgunk lesz, mint az összes többivel. Egyértelmű volt mit kell tenni. A keresztes szétnézett, majd mikor konstatálta, hogy sehol senki, a kardját az egyik szegecshez illesztve kezdi el hevíteni azt a fegyveréből előtörő lángokkal. A nefilim is odalépett, hogy segítse lehúzni, hiszen nekik nem ártott a forróság. Ennyi erő elég kellett volna hogy legyen, ám a sebesség, és a biztonság érdekében a láncaimat rátekerve a rácsra kezdtem el én is húzni azt. Beletelt egy kis időbe, ám a fém végül elengedte magát, egyre jobban kilengett, majd végül teljesen elvált. Aggódva kaptam volna utána, nehogy zajt csapjon, ám se időm, se szabad kezem nincs – nem úgy mint Gloria nővérnek, aki megakadályozta a bajt.
Az ablak maga elég széles volt ahhoz, hogy gond nélkül bejussunk rajta, egyedül a nehézpáncélzattal rendelkező keresztesnek kellett segítenünk, hogy bejussunk az épületbe. Belülről sem nézett ki jobban, ám talán még annál is kihaltabb, mint amilyennek kívülről tűnt. Minden elhagyatott, és az összes cella üres, talán a kultisták kiengedték őket – ironikus lenne, ha pont ők őriznék a börtönt.
Mégsem voltak azonban teljesen üresek a cellák. A folyosó legvégén van valaki, odasietve pedig egy embert láttunk meg a félhomályban, falhoz bilincselt kezekkel. Nem volt kétséges, hogy ő az az emlegetett kapitány, a keresztes kardja által megvilágított meggyötört arc pedig még inkább alátámasztotta ezt.
- Ő az? - kérdezi a minket végig követő várositól a nővér, az pedig egy bólintással felel, miközben félénken végignéz rajtunk.
- Nyugalom, megmenteni jöttünk. - emelte mutatóujjam a szám elé, annak reményében hogy nem kezd el sikítani a hirtelen felbukkanó csapattól. A tipikus katona testfelépítésű férfi azonban sikoltozás helyett szenvedő arccal, ám nyugodt hangon kérdezett.
- Kik vagytok?
- Az egyháztól jöttünk. - kapta a tömör választ.
Ezután munkához láttam. Előkaptam a füstölőt, begyújtottam és meglengettem néhány pillanatra a fogoly körül. Mivel nem érkezett semmilyen reakció, így azonnal beoltottam és elraktam.
- Sajnálom, de jók a kémjeik. - szabadkoztam, majd miután már-már megszokásból körbenéztem, elővettem az egyik tolvajkulcsomat és kinyitottam a bilincs zárjait – nem volt időnk itt kérdezgetni, hiszen kitudja mikor jönnek újra ellenőrizni, vagy újra kínozni a kapitányt.
Amaz erős sziszegéssel engedte le a karjait, ami nem is csoda, tekintve hogy arcsszőrzete alapján legalább egy hete raboskodhat már.
- Köszönöm…A nevem…- nyelt egy nagyot - …Armin von Schröder. Joanesburg kapitánya vagyok. Megmentették az életem. Fogalmam sincs, mi történt volna, ha még egy napot itt maradok…
- Még ne köszönje, Schröder kapitány. - csóválja szomorúan a fejét a keresztes – A nevem Kristin Dalgaard, a Katedrális lovagja, és a segítségét kell kérnem. Segítenie kell kitakarítani a városából a kultistákat. Mondja, vannak még emberei, akik hajlandóak hallgatni önre?
- Többen, mint gondolná. - emelkedik féltérdre óvatosan, miközben morogva jön rá, hogy nem tudja behajlítani az ujjait - A város retteg a bukott angyal szolgáitól és azoktól, akiknek elcsavarták a fejét. – mondta egyre erősebb hangon.
Ha csakugyan olyan sokan vannak mint mondtam úgy akár egy lázadást is szíthatunk a kultisták ellen. Ez persze azt jelenti, hogy az eredeti tervemet nem tudom kivitelezni – bár annak talán már így is lőttek, hisz előbb utóbb rájönnek arra, hogy valaki megszöktette a rabot és legyőzte az egyik vezérüket -, az előnyüknek a déliekkel szemben pedig annyi. Sajnos fogalmam sem volt arról, hogy merre járhat az északi sereg, így ha a déliek azután ütnek rajta a városon, hogy az összes katona belerokkant a kultistákkal való harcba, esélyünk nem lesz…
- Hol vannak az őrei? - kérdezte a nefilim a férfit.
- Nem tudom… - felelte zavarodottan - Általában csak vallatni jönnek le. Állítólag már a város is azt hiszi, hogy halott vagyok…
- Majd megmutatjuk nekik, hogy nem az. Vannak ellátásra szoruló sérülései?
- Nem. - vágta rá már-már dölyfösen - Elég a beszédből, el kell innen tűnnünk, mielőtt valaki megint lejö… - magyarázott volna, ám ahogy ránehezedett a lábára, az össze is csuklott alatta. Reménység szerint nem belső sérülés, mindössze kimerültség.
- Nincs valakinek valamiféle felfrissítő főzete? Talán egy kis alkohol is segítene… - nézek körbe kérdően, majd lehajoltam mellé, és talpra állítottam – Táaszkodjon rám, minél hamarabb el kell tűnnünk. - szinte gyanúsan kevesen őrizték.
Már az épület másik oldalán jártunk, amikor léptek hangzottak fel. Az egyik hallhatóan egy páncélozott csizmához tartozott, míg a másik egyszerűen visszhangzott.
- Eloltani mindent! - suttogta Kristin – Kifelé, nyomás! Én maradok utolsónak. - Jó harcosnak tűnt, aki a néhány órai ismeretség után azt a benyomást keltette bennem, hogy nem okoz gondot számára ha harcolni kell, ám az sem ha épp a tokban kell tartani a kardot, mint például a bejutásnál. Röviden: jól jöhet még  a feladat további részében, kár lenne egy ilyen meggondolatlanság miatt elveszíteni, ám nem pótolhatatlan.
- Nem tudok segíteni, ha nem vagyok melletted. - próbálkozott a nefilim. Igen, ez korábbi ismeretség lesz.
- Ne haragudjon kisasszony, de erről most nem nyitok vitát. - felelte a másik. Mindeközben Gloria nővér valamiféle itallal öntött újra erőt a kapitányba, aki szinte megújult erővel mászott ki az ablakon. Miután már csak Kristin maradt bent, két hang szűrődött ki a falak közül.
- Mit akar ez jelenteni, Delta?! – karizmatikus hang, talán ahhoz a Neulander tartozott akit korábban láttam.
- Nyugi, nyugi. Nem kell aggódni, minden rendbe fog jönni.
- Te meg azok az éretlen ötleteid. Most azonnal kiküldök őrszemeket. Nem érdekel mit akarsz vele, megkapom amit akarok! – haltak el a hangok végül.
- Delta…Itt vannak. Ezek a vezetőik. – dermedt le a nővér. Talán képesek lennénk megölni őket és lebénítani az egész kultuszt, de túl veszélyes. Már az aurája is elég volt ahhoz, hogy majdnem elvegye az eszemet, ráadásul Delta is ott volt vele. Túl nagy a vereség esélye, ráadásul a szűk épületben még a létszámbeli fölényünket sem tudnánk kihasználni, nemhogy elmenekülni, ha veszítünk.
- Találkoztam velük, túl erősek ahhoz, hogy így győzni tudjunk. Menjünk. - szóltam oda a nővérnek.
- Arra! Arra lakik az egyik tisztem. - mutat az egyik irányba, én pedig Gloriával valamint Andromédával el is indulok utána. Jól jön a keresztes, de ahhoz nem elég fontos, hogy veszélyeztessem magam.
- Menjenek. Maga… - nézett rá a lányra akit nem ismertem – …maradjon itt velem, ameddig megbizonyosodunk arról, hogy őket hallottuk. Valaki nagyon parancsoló volt deltával, vagyis csakis egy feljebbvalója lehetett. Már csak a tény, hogy a vezetők itt vannak fontos lehet. Amint megtudtam, amit lehet csatlakozok magukhoz.
Így is lett, ők ott maradtak, mi pedig elfutottunk egy egész kicsi házhoz. Bentről még fény szűrődött ki, nem aludtak a bent lévők – ami csak annak a tükrében fura, hogy az utca összes többi házában sötétség honolt. A kapitány kopogott egyet, mire egy kölyöknek kinéző alak nyitott ajtót.
- Armin kapitány! Hát maga é… - kezdte, de a kapitány belé fojtotta a szót.
- Ne üvölts, mert mindnyájunkat felkoncoltatsz. - teremtette le. Amaz szája elé kapott kézzel visszakozott, bólintott, míg végül intett.
- Gyertek be.
Belépve egy átlagos család képe fogadott. Idősebb nő, valószínűleg az anyja, valamint egy vele egykorú nő – gyorsan el is zavarta őket a másik szobába. Egy korsó víz elénk tolása után már ő is helyet foglalt.
- Mi történt veletek?
- Kimentettük a kapitányukat. - mondta a nefilim, majd értetlennek tűnő pillantással tekintett az ajtó felé, ahová a két nőt küldte be. Nem értette volna miért kellett elbújniuk?
- Köszönöm. - hálálkodott Gloria, majd töltött magának a vízből - A várost jöttünk felmenteni.
Nem igazán akartam elengedni a beszélgetést az egyszerű csevegés irányába, így úgy éreztem ideje közbe szólnom.
- Kapitány, mit tud egy bizonyos gátról a város közelében? - nagy valószínűséggel ez volt most a legégetőbb kérdés, ha csakugyan azt tervezték amire gondoltam.
- Gát? A folyón felfelén felfelé van egy nagy gát. Eredetileg azért épült a város, hogy az itt révbe érő hajókat át tudják emelni vagy rakodni a folyó felső részére. - magyaráz harciasan.
- Kapitány úr, mi történt magával.
- Átvertek titeket. Azt hazudták, meghaltam, hogy engedelmeskedjetek. De ennek most vége van. Eleget szenvedett a város…
- Van terve?
- Össze kell gyűjtenünk azokat, akik annak idején alattam szolgáltak. Aztán még több embert, akik hajlandóak harcolni. Biztos vagyok benne, hogy rengetegen lesznek. Hajnalban támadunk, amikor a legkevésbé számítanak rá. Először a fegyverraktárat vesszük célba. Ha sikerül elég fegyvert szereznünk, a győzelmünk biztosítva van. - felelte határozottan.
Tehát a lázadás tervét akarta kivitelezni. Volt vajon még esélyem arra, amit eredetileg terveztem? Sajnos elég kevés. esély volt arra, hogy Delta a fogoly megszökése után hajlandó legyen kötélnek állni – még az ő fanatikus eszük is elég lesz ahhoz, hogy kitalálják volt közöm a dologhoz.
- Mi történik, ha lerombolják azt a gátat? - kérdeztem újra az előző témában – Nem tudnak mit kezdeni a lőfegyverekkel szemben. - ismertettem a gyengeségüket, hiszen minden jel arra mutat, hogy harcolnunk kell velük. – Hány emberre számíthatunk megközelítőleg?
- A folyó jelenleg meg van áradva. Ha a gát átszakadna, valószínűleg a város egész kikötői részét elöntené a víz... - gondolkodott hangosan a kapitány, míg a kölyökképű katona erőtlenül csapott az asztalra.
- Többre, mint gondolnátok. Ez a város…nem olyan, mint amilyennek látszik. A nyomorult kultisták békéje nem több félelemmel fenntartott tétlenségnél. Azok az átkozottak az összes bűnözőt kiengedték a fogdából, amnesztiát kaptak, azt tehetnek amit akarnak, amíg követik a mesterük parancsait. Befogadnak mindenkit, a városlakók pedig félnek, hogy ellenük fordulnak. Tudják, hogy aki nem áll be a soraikba mosolyogva, azt elteszik láb alól…
Még mielőtt válaszolhattunk volna, ajtókopogás ütötte meg a fülünket. Reméltem, hogy Kristin tért vissza a másik nővel. A katona felállt, óvatosan ajtót nyitott, majd egy fejbiccentéssel jelzett, hogy jöjjenek be ők is – csakugyan a keresztes és a társa volt azt.
- Híreim vannak. - hallottuk.
- A megfelelő idő. - néz rám a nefilim - A megfelelő időben kell ledönteni. - Persze kérés, hogy mihez a megfelelő időben…
- Megtudtál valamit? - kérdezi a kapitány.
- Alfa a városban van, tehát legalább két vezetővel számolhatunk. ráadásul tajtékzik a haragtól a szöktetés miatt, és holnapra bitófákat készül felállíttatni a főtéren.
- Akkor sietnünk kell. Egy csapatnak a gátnál, a többieknek meg fel kell venniük a harcot a kultistákkal. Én önökkel tartok, szükség lehet rám. - biccentett a kapitány felé. Legalább nem kell vitáznom azért, amit hirtelen kiötlöttem.
A kultistákkal való üzletemnek vége, ráadásul a városban csúnyán elfajulhatnak a dolgok. Nem akartam egy lázadás közepén találni magam, legalábbis nem frontharcosként. Arról nem is beszélve, hogyha rajtunk üt dél, akkor minden északi fogolynak örülni fognak, nem hogy egy inkvizítornak…Tökéletes lesz számomra a gát. Eláraszthatom nem csak a kultistákat, de akár a délieket is, ha valóban megjelennének. Sőt, ha valami arra ad okot, talán ráérnék jóval később is visszatérni, az északi sereggel együtt, a teljes biztonság érdekében, a kultistákkal való dulakodás kitűnő kifogás lesz majd.  Hovatovább, így, hogy tudjuk a kultisták gyengéit, könnyű lesz később rajtuk ütni – a lázadás pedig így is úgy is megtépázza a soraikat, győznek e vagy sem.
- Elintézem a gátat. - bólintottam én is.
- Ne siessünk. Ha ennyien esünk nekik, fél karral lemészárolnak. Tudom mire képesek, azért akartak kivallatni. Pihennünk kell, és összegyűjteni mindenkit, akit csak tudunk. Tizedes. – fordult a kölyökhöz - Hányan maradtak életben a századból?
- Hat tiszt, uram.
- Megkeressük mindannyiukat. Ők továbbadják a hírt. A haditervet is add át nekik. Napkeltekor fogunk nekikezdeni, a gyülekezési pont pedig az erőd kapuja lesz. Ott számítanak ránk a legkevésbé. - fogalmazta meg gyorsan, majd ránk nézett, van e hozzáfűzni valónk.
- Nekem úgy tűnik Ön az aki siet, kapitány. Úgy tudjuk a kultisták gyorsan szívódnak fel, amint veszélyt éreznek. Megfelelő csali nélkül csak elriasztjuk őket, hogy egy másik várost szálljanak meg. – ült le tüntetőlegesen.
A nő, aki eddig alig akart megszólalni, most nagy nehezen felállt és kihúzta magát.
- Csali kell? Leszek én a csali. – próbált határozottnak tűnni, de a kétségebesését nem tudta elpalástolni. – Holnap amikor megnyitom a templomot Omega ellen szíom a lakókat. Az majd odavonzza őket! – szorította ökölbe a kezét.
- Ha ott kiállsz, akkor megfognak ölni. Van aki megvédjen? - Bántam volna, hogyha a nővér jóakarata sikeresen eltántorítja a nőt a tökéletes csalitól, ám úgy tűnik ettől nem kellett tartanom.
- Hát…reméltem, hogy segítetek nekem. – vallotta be, kissé lelankadt lendülettel.
Segíteni fognak neki, így pedig biztosítva van a csali – bár jobban belegondolva nem igazán értintett a dolog, hiszen vagy győztes csatára érek vissza, vagy az északi sereggel együtt. Ideje volt elindulnom, hiszen kitudja mikor érkezik egy rajtaütés.
- Sajnálom, de attól függetlenül, hogy Önök hogy döntenek, nekem minél korábban oda kell érnem a gáthoz, hogy biztosra tudjak menni. - néztem körbe szabadkozva – Amint a két társam visszatér, vegyék magukhoz őket, jól fognak jönni a csata során. Ne feledjék, mennyire rettegnek a lőfegyverektől, sem azt, hogy a nefilimek megígérték a segítségüket. Apropó, Deltára különösen is nagy hatással lehet egy nefilim, ha fel kell hívni a figyelmét. - utaltam a nevetségesen nefilim-szerű viselkedésére, majd körbepillantottam, akad e még mondandójuk.
- Egyetértek az inkvizítoratyával, a gátat biztosítani létfontosságú. Ha gondolja, vigye magával, akit jónak lát. Én, Rachel kisasszony és reményeim szerint Andromeda kisasszony pedig felkészülünk, hogy elég hangosan ordítsuk a kultisták fülébe a csalit. - nézett a két nőre. - Aztán ha a vezetőik megjelennek a templomnál Armin kapitány emberei leszámolhatnak a gyengébb tagjaikkal, hátbatámadva őket, míg mi álljuk a sarat Alfa és Delta ellen, míg meg nem érkeznek. Ezután a túlerő a mi oldalunkra kell fordítsa az esélyeket, hacsak tényleg nem képesek szívroppantó pillantást küldeni. - Fintorodott el a nő. - Lassan kezd gyakorlatom lenni abban, hogy templomok menedékében várjam a halált vagy a győzelmet. - Igazán szívszorító, de keresztesként ez több mint érthető.
- Az a legcsöndesebb - és a döntéseimtől függően a legbiztonságosabb is – ha egyedül megyek, itt pedig egyébként is jól jön minden ember. A katonák szervezettebbek mint ők, használják ki. - bíztam rájuk, majd a házból kilépve el is indultam a gát felé.

Óvatosan megcéloztam a falat, majd el is indulta az irányába. Minden további nélkül sikerült elérnem, majd elkezdtem haladni a rozoga építmény mentén. Nem is kellett sokáig keresnem, míg találtam egy embermagasságú lyuk, nagyjából kétszáz méterre az erődtől – vizsgálódásaim alapján ráadásul minden csapdától mentesen.
Gondolkodni kezdtem, majd előkaptam a Gungnirt és belelőttem a templomtorony kakasába. Gyorsan újratöltöttem, majd megismételtem a lövést. Jeleztem Deltának. Ha volt még egy leheletnyi esély is arra, hogy ideadja a terveket, úgy élni akartam vele. Ha nem, úgy talán arra is jó lesz ez a megmozdulás, hogy kissé összezavarjam őket, akár a gátat illetően is. Milyen nagylelkűen emlegette Delta, hogy a hajókat is nekünk adják – egy elsüllyesztett kikötőből én is ilyen nagylelkű lennék.
Nem volt idő a gondolkodásra, átvágtam a járaton és megindultam az úti célom irányába. Egy idő után irányjelzőim is akadtak: a „kijárat” felől jöttek, hordókkal és ládákkal a kezükben. Lőpor. Persze, valahogyan le kell rombolniuk a gátat. Ha ügyes vagyok, talán őket is eltudom pusztítani, miközben állítják fel a robbanóanyagot. Ahogyan követem őket, hirtelen tenyércsattogást hallok a hátam mögül.
- Te…te aztán megéred a pénzed.  – hallatszott az őrült hang. Francba.
- Mindig jólesik a dicsérete. - erőltettem magamra egy mosolyt, mielőtt megfordultam volna. Az aurája alapján nem sok esélyem van vele szemtől-szembeni harcra, így hát mindenáron azon kell lennem, hogy elkerüljem az összeütközést. Mire megfordulok azonban semmit nem látok. Csak a fejemben szólna?
- Hm…vajon hol lehet? Hol bujkálhat? – hallom továbbra is a semmiből a hangot, ám ekkor hirtelen megjelenik előttem Delta. Nem, nem is hirtelen, szép lassan ölt alakot, mintha egy áttetsző szellemből válna újra emberré. – Bakker, tudod mit kaptam miattad. – nevette el magát.
- Miattam? - kérdeztem csodálkozó hangon.  Volt ötletem arra, hogyan verjem át, a kérdés már csak az, sikerülni fog e.
- Miért, tán nem te szabadítottad ki Schrödert? – tárta szét vigyorogva a kezét.
- Kit? - adtam az értetlent, majd egy lesújtó pillantás keretében néztem félre – Ó hogy az a… - dörzsöltem meg gondterhelten a homlokomat – Nem láttad véletlenül a két társam?
Amaz csak nézett egy jó darabig, majd végül elnevette magát.
- Nem, de tudod mit? Íme egy újabb ajánlat. Te elvezetsz engem Schröderhez, cserébe pedig tiszt lehetsz a sorainkban. Jól hangzik, mi? – próbálkozott. Ez már nagyon átlátszó volt.
- Még egyiket sem teljesítetted, és te máris emeled a tétet. Gyanús. - Jegyeztem meg. Fontos volt neki, hogy megtalálja azt a kapitányt, így nem fog megölni. Nem akartam visszautasítani egyértelműen az ajánlatot, ám elfogadni sem. Szavaimra azonban elkomorodott.
- Ja. Nem teljesítettem…az meg ott nem a haverom a hátad mögött egy késsel… - mondta lazán. Olcsó trükk, de nem lehettem biztos abban, hogy nem mond igazat. Ahelyett azonban, hogy hátra néztem volna, oldalra szökkenve próbáltam kikerülni az össztűzből. Ahogyan oldalra pillantottam azonban hogy megnézzem hová ugrok, a következő pillanatban azonban már Delta állt előttem, és valami keménnyel fejbe vágott. Hát persze, a keze…visszahangzott még egy gondolat az elmémből, mielőtt elveszítettem volna az eszméletemet.

Egy cellában térek magamhoz. Ismerős a hely, nemrég jártam itt: az erőd. Megtapogatom a kardom és a puskáim helyét, de mindkettőt elszedték. A kijáratot rám zárták, kintről pedig hangzavar szűrődik be. Sietnem kell.

Felhasználó profiljának megtekintése

75Küldetés: Ludum finita est... - Page 3 Empty Re: Küldetés: Ludum finita est... on Szomb. Jan. 05, 2019 11:27 pm

Gloria

Gloria
Klerikus
Klerikus
A reggel eljött. Bár nem a hideg földön kellett aludnunk, és annál még a krumpliszsák is jobb volt, mégsem mondhatnám, hogy kipihenten ébredtem fel. A lényeg azonban az volt, hogy visszanyertem a varázserőmet egészen, és erre volt a legnagyobb szükségünk az elkövetkezendő harcok során. Mire észbe kaptam Rachel, Androméda és Kristin nővér már el is indultak a templom felé, úgy véltem reggeli nélkül, pedig tudhatnák, hogy üres gyomorral nem lehet rendesen háborúzni. Fontos volt azonban, hogy mihamarabb egy kicsit felkavarják a port. Mint megtudtam, a megadott gyülekezési pontja a seregnek az erőd lett, ahol annak idején a kapitányt fogva tartották, így arrafelé tartottunk a tizedessel, akinél megszálltunk. A kapitány már korábban elindult, hogy összegyűjtse az embereket. Óvatosan közlekedtünk, mígnem el nem jutottunk ahhoz a sarokhoz, ahol annak idején körbeosontuk az épületet. A bejárat előtt ismét két őr állt, hasonlóan felszerelve, mint a korábbiak, talán annyi különbséggel, hogy mindkettejüknél egy-egy balta volt fegyver gyanánt. A tizedes rögtön neki is látott hangosan gondolkodni.
- Ha ezek riadót fújnak, nekünk befellegzett... - morgott egyet, majd kérdőn nézett rám.
- Nem lett volna ésszerűbb a város egy másik pontján gyülekezni? - kérdeztem elhúzott szájjal. A legfeltűnőbb helyet kellett kiválasztaniuk… - Annyit tehetek hogy ne akarjanak harcolni, de az önökre is hatni fog.
- Talán...- ismerte be. - Akkor meg kell oldanunk, egy csapással. Van fegyvere? - kérdezte a tizedes, akinek talán inkább magát kellett volna féltenie, mert egyetlen harceszköze egy kard volt, ami az oldalán lógott. Én előhúztam a fenrirt.
- Van.
Emellett volt buzogányom és egy gungnirom is de egyelőre ennek elégnek kellett lennie.
- Jól van. - vett egy mély levegőt, majd kardot rántott és odasimult a falhoz. - Adjon egy jelet, amikor induljak.
- Én? - vontam fel a szemöldököm. - Maguk a katonák...
A tizedes kis ideig némán hallgatott, bizonyára feldolgozta, hogy itt biztos nem én leszek, aki katonai parancsokat fog osztogatni, aztán csak egyszerűen bólintott egyet.
- Akkor megpróbálok odalopózni. Fedezzen.
Óvatosan elindult a kapu irányába oldalról, én pedig a falhoz lapulva igyekeztem fedezni, készenlétben tartva a puskám. Alig néhány méterre volt tőle, amikor az őrök észrevették. Az egyik megindult felé a másik viszont habozott, majd óvatosan elkezdett hátrálni. Látszólag ő volt az ártalmatlanabb, de most kulcsfontosságú volt, hogy ne szólhasson a társainak, így rá céloztam, és egyenesen a két szeme közé lőttem a fenrirrel. Az őr azonnal összeesett és meghalt, a másik pedig összecsapott a tizedessel. A fegyvereik pár suhintás erejéig összecsattantak, ám meglepő módon úgy látszott, hogy az őr felülkerekedik a tizedesen. Az ellenfelünk utolsó mozdulatával még megvágta a fiú combját. Az egy lépést hátrált, kis híján fél térdre ereszkedett. A puskám ekkor nem használhattam, féltem, hogy baráti tűz lenne belőle, így szent fényhez folyamodtam.
- Sacra lux!
A fény eltalálta a férfit, aki idegesen kapott a szeme elé, ahogy az belevilágított. Égetni azonban nem úgy tűnt, nem égette. Mielőtt viszont megállíthattam volna, a tizedes megmozdult és egy jól irányzott vágással végigszántotta a mellkasát az őrnek. Az felordított, elejtette a fegyverét, és előre dőlt. A kegyelemdöfést ezután már gyorsan megkapta.
A csatát követően az ő holtteste mellé léptem. Úgy tűnt, a szent fény csak annyira bántotta őt, mint bármely, romlottabb lelkű embert, de a bukott angyal nyomaira utaló sebek nem voltak rajta. Noha ennek ellenére ott volt rajta a fehér kendő, valószínűleg nem volt kultista. Egyszerre mardosott a lelkiismeret, ugyanakkor emlékeztetnem kellett magamat rá, hogy háborúban álltunk. Az inkvizíció ezt az embert már régen máglyán égette volna el, csak azért, mert felvette azt a fehér kendőt. Keresztet vetettem a holttest felett, majd a tizedeshez fordultam.
- Nem közéjük tartozott így a lelke megmenekült. Legközelebb azt hiszem ezzel kell kezdenünk. - sóhajtottam. Nem szerettem volna olyan embereket megölni, akik megmenthetők voltak.
- Eszerint a lelkét még nem mindenki adta el annak a hamis angyalnak. - bólintott a tizedes, ahogy gyorsan összeszedte magát.
A térre ez után egymás után érkeznek meg az emberek. Férfiak, nők, fiatalok, idősebbek vegyesen, talán csak a gyermekeiket hagyták otthon. A korosabb polgárok között azonban volt egy-két, erősebb alkatúnak tűnő férfi is a színes ki csapat sorai közt. Armin kapitány is megérkezett egy csapat katona élén. A lázadó sereg nagy részét úgy tűnt a polgárok alkották, de minden északi polgárt megtanítottak a puskával bánni. Helyt kellett állniuk. Nem vesztegették sokat az idejüket, rögtön nekiláttak a tervet ismertetni.
- Ha minden igaz a puskáinkat elzárták az egyik raktárépületben. Egy kisebb csapat elmegy értük. Ha a fegyverek megvannak, könnyedén átlyukasztjuk velük azt a kemény taknyot, amit a kabátjukra kennek. - mondta kapitány nem kis undorral a hangjában. A bizonytalanság és a megtörtség szinte teljesen eltűnt a hangjából, és most végre egy erős, határozott és mindenre elszánt katonát lehetett a lázadás élén látni. - A másik csapat elindul a kapu felé és biztosítja azt. Oda mennek azok, akik jártasak a kardforgatásban, meg a lándzsavívásban. Ha a kapu a miénk, vész esetén el tudunk menekülni és a városiak sem fognak itt ragadni, ha eldurvulnának a dolgok. A többiek itt maradnak, és egybegyűjtik azokat, akik még nincsenek itt. Bent az épületben el tudtok rejtőzni. - ezután hozzám fordult. - Gloria, te felügyelj az itt maradt emberekre. Megbirkózol vele?
- Mit kell tennünk akik itt maradunk?- - kérdeztem egy bólintás után.
- Fognak még csatlakozni többen. Ha visszaértünk a fegyverekkel, és biztosítottuk a menekülőutat, a templomhoz megyünk. - mutatott nyugat fele, ahonnan látni lehetett a templomtornyot kicsúcsosodni háztetők közül. - Ott rajtaütünk a kultistákon, akiket addig a társaink tereltek oda, majd átvonulunk a folyón, bevesszük a főteret és a városházát a másik oldalon. Ha az sikerül, a kultisták nem tudnak többé a hátunkba kerülni. Addig azonban tartsa a lelket az emberekben. - nézett óvatosan körbe. Látni lehetett a félelmet, a bizonytalanságot az arcukon, elvégre a nagy részük nem katona volt, csak szerencsétlenül járt lakója a városnak. Ám az, hogy itt voltak, bizonyosságot tett az elszántságukról. - És még valami., ügyeljen arra, hogy ne fedjük fel magunkat idő előtt. Pár embernél több, akik a többieket idevezetik ne legyen az erőd falán kívül.
A csapat ez után szétszéledt és mindenki elindult végrehajtani a feladatot, amit kiosztottak nekik. A maradékot, akik az erődbe fészkelték meg magukat könnyebb volt csendre inteni, mint gondoltam volna, nem igazán akart feltűnést kelteni senki. Folyamatosan érkeztek az új emberek, nőtt a sereg száma, vele együtt pedig a remény, hogy fel tudjuk menteni a várost. Ahogy mondták, csak egy-két ember ment ki, noha arról voltak viták, kik legyenek azok, akik a többieket idevezetik.
- Én megyek! Jobban ismerem ezt a várost, mint a tenyerem.
[]- Te, aki egész nap elő sem bújik a házából?[/b]
Ehhez hasonlók elég gyakran megestek, ahogy többen és többen lettünk. Az emberek viszont ezzel együtt egyre lelkesebbek is voltak. Szerencsére mindig sikerült a végén megoldani, ha más nem egy szkanderezéssel, hogy ki menjen ki, megkockáztatva azt, hogy nyakon csípik a kultisták. A távolban harang csengése hangzott fel. Úgy tűnik, a többiek is elkezdték.
Nem tudom mennyi idő telt el így, de egyszerre az egyik ember, aki éppen akkor tért vissza az erődbe hozzám sietett.
- Gloria nővér igaz? Van egy kis...probléma. - kezdett bele zavarodottan. - Egy férfi kérte, hogy jelentsem be...vagyis hogy vezessen ide, mert beszélni akar azzal...aki felügyel.
Ekkor egy másik alak lépett be az ajtón mellette.
- Valahogy úgy.
Összehúzott szemmel mértem végig az érkezőt. Egy férfi volt az, meglehetősen magas, erőteljes déli arcvonással bíró ember. Izmos testalkata volt, noha nem tűnt katonának. Hosszú, csuklyás köpenyt viselt, melynek ujja fel volt tűrve. Ruházatát a déliekre jellemző kék mintázat ékesítette, az egyik kezén egy furcsa jel volt, de nem ismertem fel, hogy mi lehetett az. Elegánsan meghajolt, majd az egyik kezével óvatosan végigsimított az erőteljes borostáján.
- Miben segíthetek? - kérdeztem udvariasan. Biztos voltam benne, hogy déli, de érdekelt mit akart, ráadásul úrinő voltam.
- Engedje meg, hogy bemutatkozzam. A nevem Anton Käsbaum. A Hellenburgi Zsinat egy egyszerű embere. Egy különleges hírt szeretnék átadni...meg persze egy ajánlatot. A Királyi Szövetség seregei az éjszaka alatt a város alá érkeztek. Az első felderítők már minden bizonnyal a városon belül vannak.
Összefűztem az ujjaim, hogy leplezzem a hirtelen rám törő idegességet. Máris ideértek volna? Nem volt elég a kultisták hada ennek a városnak, most még jöttek a protestánsok is? A szívem a torkomban dobogott, azonban nyugodtnak kellett maradnom. Nem eshettem pánikba, főleg úgy nem, hogy Armin kapitány rám bízta az embereket, és hogy tartsak rendet, ameddig vissza nem tér. Amit a déli értékes információ volt, de nem hittem, hogy azért jött, hogy ezt elmondja. Még csak a bevezetésnél tartottunk.
- Köszönöm a tájékoztatást.
Se seregünk nem volt, hogy tegyünk ellene, sem más. Csak várni tudtunk. Az összegyűlt emberek egy része ijedten kezdett el sugdolózni, egészen megszeppentek, ahogy a déli sereg szóba került. Anton mosolya pedig ettől egy fokkal szélesebbre húzódott.
- Éppenséggel tudok a tervről, amit kovácsoltak. Mondják csak, mennyit jelent maguknak a királyság, ami hagyta, hogy idáig fajuljanak a dolgok?
Az ajkam megremegett egy pillanatra, de csak egy pillanatra. Nem tudom mit képzelt, hogy azt hitte, csak úgy besétálhat ide, hogy sértegesse az országom és packázzon velünk. Felemeltem az államat.
- Pontosan annyit hogy lelőjek egy déli eretneket ha nem tér a lényegre a következő mondatában.
Anton meglepetten lépett egyet hátra. Nem számított ezek szerint szilárd ellenállásra.
Jó. Nagyon helyes.
-Elnézést. Hoztam volna fehér zászlót, de az ebben a városban többet árt, mint használna. Ez volna az ajánlatom: csatlakozzanak hozzánk és együtt harcoljunk a hamis angyal szolgái ellen. - a hangjából, ahogy a szavait megnyomta jól érződött, mit értett "csatlakozás" alatt.
Felkacagtam. Ez már egészen abszurd volt, és sértő, hogy ennyire tartott minket. Nem volt szükségünk a segítségükre.
- És utána győztesként és megmentőként vonulna be Dél a városba igaz? Takarodjon innen mielőtt tényleg lelövöm.
Anton idegesen pislogott egyet. Nagy levegőt vett, csak azután felelt.
- Gondolják csak meg. - mostmár mindenkihez szólt, hiába nézett még mindig rám. Azt remélhette, hogy ha én ellen is állok, talán ha a tömeget meggyőzi, akkor sikerülhet a tervük. - Hellenburg megbecsüli azokat, akik igaz célért küzdenek. Jutalmat ad nekik, támogatja. Hát nem jobb Hellenburg, mint ez a rothadó ország? - a hangja halkabb lett, szinte már sziszegett, mint a Sátán, amikor annak idején a bűnbe csábította Ádámot és Évát. Sajnos valamennyire hatott is. Az emberek elbizonytalanodtak, páran mintha óvatosan bólogatnának, mások viszont dacosan húzzák ki magukat. Ők voltak azok, akik még ilyenkor is Észak hűséges fiai és lányai voltak. Egyelőre senki nem szólalt fel, mindenki próbált a háttérben maradni. Mélyre nyúltam a saját lelkemben, hogy bátorságot és erőt merítsek, amit átadhatok másoknak is. Voltak akik a puszta hangjukkal elérték, hogy az emberek higgyenek bennük és melléjük álljanak. Most nekem is így kellett eléjük lépnem, és hinnem kellett benne, hogy sikerülhet. Amikor pedig megszólaltam éreztem valamit. Valami sugárzást, mely mintha az Isteni fényhez lenne hasonló, de ez most belőlem jött… S még így is éreztem az Ő kegyelmét.
- Ne inogjatok meg a hitetekben! - fordultam az emberekhez. - Még ha most úgy is tűnik az egyház és észak nem hagyott cserben benneteket! Meg tudjuk mutatni a délieknek milyen kemény fából faragtak minket.
A tömeg elhallgatott. Csendben figyelt. Aztán mindenki kihúzta magát, és egy szó nélkül, és elszántan bámultak egy emberként Antonra. Nem volt számára mondanivalójuk, és nekem sem. Anton csak nézett, mint aki nem hinné el, hogy mit látott. Tekintete remegett a zavarodottságtól. Idegesen lépett egyet előre, a fogai összekoccantak, mikor ráébredt, hogy veszített. Vesztett, mert Isten itt is velem volt.
- Ó, te kis átko… - már nyúlt a kardja felé, hogy nekem támadjon, ám a mozdulat közepén egyszercsak megfagyott, mint aki szellemet látott volna. Amikor magam mögé néztem, a városlakókat szép sorjában felsorakoztak krülöttem. Ki az öklét, ki egy husángot, ki éles szerszámot, ki fegyvert tartott a kezében, mind-mind elszánva magukat arrra, hogy megvédjenek. Anton leengedte a kezét.
- Elnézést a zavarásért. - majd elfordult és döngő léptekkel viharzott el, ki az erődből. Elégedetten néztem ahogy távozik majd az emberekhez fordultam.
- Köszönöm. Nem fogom elfelejteni és teszek róla, hogy az egyház se feledkezzen meg a helytállásukról. Imádkozzunk együtt.
Fogtam meg a mellettem állók kezét. Mindenki magabiztosan rángatta oda a barátait a többiekhez. Voltak, akik szintén kezet fogtak, mások egymás vállát veregették még, többen pedig egy nagy kört alkottak, belőlünk kiindulva, ezzel kifejezve egységüket.
- Elkergetjük az ebadtákat, ha beledöglünk is! - kiáltotta valaki a tömeg közepéből.
- Csak ne olyan hangosan, még észrevesznek. - hallatszott egy ismerős hang.
Az ajtón a kapitány érkezett meg több katonatársával együtt. Ott volt náluk a fegyver, a maradék ember, és azok is visszatértek, akik a kapu felé mentek.
- Akinek nincs renged fegyvere, vegyen egy puskát. - mondta Armin kapitány. - Puskaporunk sajnos nincs olyan sok, óvatosan lőjjön mindenki. A menekülőút biztosítva van. Nem maradt más hátra... - előhúzta a kardját és a magasba emelte. - Visszavenni a városunk!
A kapitány ezután hozzám fordult. Észre vette a csapat megnött harci kedvét, és hogy megszeppent városiak helyett elszánt lázadókat talált mire visszatért.
- Történt valami?
- Csak egy eretnek azt hitte átadjuk nekik a várost. Sajnos a kultisták után lesz más gondunk is. Úgy tűnik, Hellenburg megérkezett.
A kapitány bólintott.
- Ezt jó tudni. Úgy kell mozognunk majd. Ne is vesztegessük az időt. - majd intett és a sereg megindult a templom felé.


_________________
"Find the lady of the light gone mad with the night
That's how you reshape destiny"
Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [3 / 5 oldal]

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.