Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
[Küldetés] - Arachnophobia (Jelentkezés)

Kedd Szept. 25, 2018 6:00 pm by Hannes von Rotmantel

[img(983px,553px)]…

Comments: 10

Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 44

[Küldetés újaknak] Világok között

Hétf. Okt. 22, 2018 10:29 am by Esroniel von Himmelreich

Tegnap a régiek már észrevehették, hogy Asael nevű briósevő démonom egy alig használt …

Comments: 7


You are not connected. Please login or register

Küldetés: Ludum finita est...

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3

Go down  Üzenet [3 / 3 oldal]

51 Re: Küldetés: Ludum finita est... on Szomb. Okt. 27, 2018 9:39 pm

Crispin Shadowbane

avatar
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos
A helyzet, ki gondolta volna, egyre jobban fokozódik. Mindenki teljesen be volt feszülve. Fegyverek meredtek egymásra, ahogy a két csoport egymásnak feszült, és még senki se tudta, hogy ebből az egészből még is, mi fog kisülni. Bár, ha jól ismerem a drága társaimat, akkor itt egy teljeskörű mészárlás némi vérontással lesz a napi menü. Ami meglepő volt, hogy most Flan is mellénk állt, és életében talán először kiált másokért is, nem csak magáért. Bár, ha jól sejtem, ez is csak a terveinek egyik része volt.
- Amelie! Tedd el a kardot!
  Először azt hittem, hogy Amy-re rivall rá így Henrik és még csodálkoztam is, hogy név szerint ismeri a zsoldoslányt, amikor nem is találkoztak ezelőtt még egyszer sem, aztán eszembe jutott, hogy a kísérőjét hívják így. A lányon látszódott az értetlenkedés, a névrokonán pedig még jobban látszódott az, hogy Őt aztán az ilyen tettek nem nagyon fogják meghatni. Ha jól sejtettem, Mina nemsokára közbe fog avatkozni, hogy megakadályozza a vérontást, Damien pedig...hát, Ő csak Damieneskedik és áll mint farok a lakodalomban és féltően pislog a vámpír társa felé. A helyzet egy időre megnyugodni látszik, ahogy a csaj elteszi a kardot, de bennem egyre jobban gyűlik egy hisztérikus nevetés és ha nem hagyják ezt most rögtön abba, hát én itt fogok mindenki előtt röhögőgörcsöt kapni. Már mint...épp kultisták mászkálnak a közelben, egy teljes tábort lemészároltak, mi meg a kis kardjainkkal meg mágiánkkal hadakozunk itt, mint ha nem mászkálna ellenség a környéken. Megkapó egy kép.
- Fölöslegesen nem szabad sosem fegyvert rántani.
  Ki mondta, hogy felesleges? De végül is, ez nem az én dolgom volt. A csapat többi részéről nem tudtam, hogy mit fognak tenni, de amikor Amy, még mindig a kardjával a kezében fordult Henrik felé, semmi jót nem sejtettem.
- Velünk kell jönnöd, hogy az árulásod elnyerje a jutalmát.
  Itt már nem bírtam megállni. Már mint Hold Anyára és Apára esküszöm, hogy én aztán megpróbáltam. De a röhögés olyan erővel robbant ki belőlem, hogy ha tovább visszatartom, akkor a fejem pukkant volna szét. Dracon értetlenkedve nézett rám, szokása szerint, kétségkívül a többieknek is hasonló reakciói lehetnek. Reszkető hanggal a röhögéstől vágok közbe.
- Hát nem csodálatosak vagyunk? Egy nagy rakás...hogy is fogalmazzak...paranoiás alak? Fegyverek itt, fegyverek ott, készen állunk, hogy egymás vérét ontsuk. Ez határozottan tetszik. Nem, kérlek, folytassátok csak....
  Az utolsó szavakat már szinte csak lehelni tudom, ahogy kifogyott a levegőm. A könnyeimet törölgetem le, miközben Draci felé fordulok.
- Picikém, nem őrültem meg. Annyira. Talán. Remélem. Lehetőleg nem. Remélhetőleg se. Azt hiszem...de ha az őrületnek az a jele, hogy most még is azt kérem, hogy mindenki tegye le a fegyverét, akkor lehet, hogy megőrültem. Beszélgessünk egy kicsit, mert én személyesen rohadtul kíváncsi lennék, hogy Henrik miért tette azt, amit és hogy mivel érdemelte ki a lány hűségét, aki nem nagyon néz ki úgy, mint ha a lánya lenne, bár ki tudja, én aztán nem feltételezek senkiről se semmit látatlanul. De ez csak az én felvetésem.
  Minek után senki sem akadályozott meg abban, hogy lehuppanjak a földre, ezt is tettem és egy ronggyal kezdtem el tisztogatni Dracon tollait, amelyek véresek és sárosak voltak a csatamezőn való átkeléstől. A fegyvereim mellettem hevertek, azokat is meg kell majd tisztogatnom, mielőtt a sima acél berozsdásodik. A felszentelt fegyver jelenléte némi erőtlenséggel sújtott, de ezt a kockázatot most vállaltam - s közben figyelmesen hallgattam a többieket.
- Támogatom Crispin ötletét annyiban, hogy egyelőre szerintem ne próbáljunk meg egymásnak esni, hanem inkább szavak útján kideríteni, hogy van-e erre ok, vagy el lehet simítani az ügyet...másképp is.
   Mina, az örök pacifista szavait hallhattuk. Nem, itt kétség sem volt arról, hogy Henriket, ha kell, erővel cibáljuk Hellenburg-ba. Azonban a beszélgetéssel időt nyerünk arra, hogy kicsit kifújjuk magunkat. Ők is egy kisebb csatán estek keresztül, amelynek nyomában pár halott farkas maradt, én pedig most jártam meg jelentős távolságot rövid idő alatt , s bár nem fáradtam jobban, mint ha csak simán futottam volna, de azért nem árt pár pillanatnyi nyugalom, mielőtt őrizetbe vesszük ezt az alakot. És talán menet közben el is szólja magát valahogyan. A türelemnek is meg van a maga helye és a maga előnyei. Ez határozottan ilyen pillanat volt.
- A lánya?
  Felemelem a fejemet Damien-re, aki új szemszögből kezdi vizsgálgatni a furcsa párost. He? Ja...na jó, én nem azt mondtam, hogy a lánya, hanem éppen az ellenkezőjét, de aztán nem az én dolgom kijavítani azt, ha mások félreértelmezik a szavaimat. Nem hittem volna, hogy rokoni kapcsolatban állnak egymással, bár kizárni nem lehetett. Meg hát, hadd nézelődjön Damien más nőket is, kijár neki egy kis...bámészkodás.
- Árulás? Nem értem, mire gondoltok. Nem fordultam egy társam ellen sem.
  A fickó hazudott - ez olyan nyilvánvaló volt, mint hogy a nappali időszakot az a rohadt fénygolyó uralja, és hogy az emberek nagy része mocskos féreg. De ami még jobban meglepett - azon kívül, hogy ilyen nyíltan a képünkbe mer hazudni - az az, hogy egyáltalán nem félt, még akkor sem, amikor határozottan túlerőben voltunk. Két fajta ember létezett, aki nem félt volna ilyen helyzetben: az, aki teljesen ostoba; és az, aki tudja, hogy nem árthatunk neki, mert vagy erősebb, mint mi együtt, vagy támogatása van. Nem tudtam, hogy melyik eset állt fenn, de azért nem ártott óvatosnak lenni. A fickó tekintete Amy kardjára siklott.
- Meg amúgy is, egy ilyen egyértelmű támadás sose lenne képes kárt tenni bennem.
   Fellengzős kijelentés. Tehát nem ostoba, csak túlságosan elbizakodott. A szavai azért némi gyanút ébresztenek bennem - de semmi, amivel igazolni tudnám ezeket.
- Mi bajtársak vagyunk. A feladatunk felügyelni az utat és megvédeni az áthaladó utazókat a vadállatoktól és rablóktól. Henrik közülünk a magasabb rangú.
  Önjelölt védelmezők a semmi kellős közepén? Whatever.
- Talán van egy ikertestvére? Nem szolgált a déli seregben?
  Amy gúnyos felvetése egy apró mosolyt csalt ki belőlem. A lány nem habozott kimondani azt, amit gondolt és nem félt cselekedni sem. Éppen ezért tiszteltem a lányt, mert meg volt benne a kellő szintű határozottság és tettvágy ahhoz, hogy megtegye, amit meg kell tenni.
- Kinek a parancsára vagytok itt?
  A kérdés jogos volt. Ha ők tényleg egy utazókat védő jó szamaritániusok, akkor is kell, hogy legyen egy parancsnokuk. Na meg egy táboruk a közelben, hisz most nem láttunk náluk semmiféle olyan mennyiségű felszerelést, amivel napokig kihúzták volna a vadonban. Meg többen is kellett, hogy legyenek.
- Áh, hogy kinek a parancsára? - kuncogok fel halkan. - Én csak azon csodálkozom, hogy nem éppen városok felszabadításán segédkeznek. Gondolom néha nekik is lehet egy kis kimenőjük...
- Túl szép lenne, ha lenne egy ikertestvér és aki itt áll velünk szemben, az nem az lenne, akit keresünk.
  Nem, teljességgel kizárt ,hogy ez a jelenet legyen a valóság. Mielőtt még ismét egy gúnyos megjegyzést fűzhettem volna az eseményekhez, Amelie kiugrott elénk és bizony olyan jelenetet vágott le, mint ha csak egy könyvből olvasta volna az egészet. Szégyen...szégyen, hogy egyesek ennyire tudnak hinni egy elcseszett ideában. Hogy egyesek képesek azt hinni, hogy jót tesznek, amikor másokra csak szenvedést hoznak. Jól tudtam, hogy milyen érzés ez. Hányszor igazoltam én is egy-egy gyilkosságot azzal, hogy másoknak teszek jót? Na jó, az esetek nagy részében, még évekkel ezelőtt csak azért tettem, hogy az erszényemet töltsem meg - most meg tetszelgek abban a szerepben, hogy Veronia sötét igazságosztója vagyok. Az elmeháborodottak szép kis társasága voltunk mi itt.
- Mi vagyunk a hatalmas földre szállt angyal, Omega mester katonái. Küldetésünk nem kevesebb, mint véget veni a nép nyomorúságának és tovább vezetni őket a béke korába!
  Na, mit nem mondtam? Ők annak a hülye Madcock-nak a bérencei. Kultisták, ahogy azt előre is sejtettem, már az indulás pillanatában és a lány épp most buktatta le magukat. Egy pillanatra Ada arca lebegett elém, mint a nefilim faj megtestesítője. Ők is békét akartak hozni a világra, ha jól emlékszem...és mi a legjobb módja annak, hogy az emberek ne ontsák egymás vérét? Hát azt, hogy kiírtsák őket. Ha emberek nincsenek, akkor emberölések sem. Szépen kifacsart ideológia alapján akartak teljeskörű népírtást rendezni, és csoda, hogy nem tették ezt meg végső soron. Miért van az, hogy az angyalok és a bukottak képviselői is ilyen illúziókba ringatják magukat? Mondjuk nem kéne csodálkoznom - az Idegen Isten teremtményei, és a vén kaporszakállú aztán mindenről híres, csak az épelméjűségről nem. A Biblia, amit Lory adott még nekem kölcsönbe - hát, tartalmazott pár szép kis történetet róla. Csoda hát, ha a teremtményei is ilyen elmeháborodottak?
- Ez nem volt túl jó ötlet...
  Amy morgása ragadott ki abból az elmélkedésemből, miszerint minden, amihez az Idegennek köze van, alapvetően rossz és kifacsart. Végül is, a lánynak igaza van - már mint Amy-nek. Nem jó ötlet a kultista mivoltját hirdetni itt, főleg Flan előtt nem, aki a saját érdekei érdekében mindegyiket kiirtaná. Na meg, közülünk egyikünk se rajong túlságosan a dögökért - én meg aztán főleg nem.
- És te Henrik? nem válaszoltál a kérdésemre. Hogy kerültél ide? Hogy váltál Omega követőjévé?
  Csak hallgattam a beszélgetést, miközben a táskámban turkáltam. Az Áruló felbukkanása ilyen közel a mészárláshoz nem lehetett véletlen. Felszabadítók voltak - legalábbis annak vallották magukat - de felszabadítani nem lehet vérontás nélkül. Akár északi akár déli seregről volt szó, az az ellenségüknek kellett, hogy számítson. A lemészárolt déli tábor pedig túl közel volt ahhoz, hogy mindez teljességgel véletlen legyen. Végül csak sikerült előhalásznom a tükrömet a táskából, és egy pillanatig úgy tettem, mint ha csak magamat bámulnám benne, na meg az orrom belsejét. Végül csak láttam, ahogy Henrik arca tükröződik vissza benne. A hazugságok korszakának vége. Tudnom kellett, hogy Ő-e az a személy, aki felelős a katonáink haláláért. Bááár...Anton és a társa nem sokkal azelőtt kellett, hogy elhagyják a tábort, mint a mészárlás. Mi van, hogy ha csak magukra öltötték a déliek egyenruháját és most menekültek? Magukkal akartak csábítani oda, ahol a kultisták vannak - vagy legalábbis feltételezték a helyüket. Ha nem Henrik volt az, akkor csak az a két szerencsétlen volt az egyetlen lehetséges magyarázat, amíg új információt nem szerzek. De előbb ki kellett zárnom Henrik-et a számításból.
- Henrik, még csak véletlenül se Te vagy az Ezerkarú Vasálarcos, ugye? ooooh...végre megtaláltam. Már órák óta idegesít ez a kis szar.
  Vidorodtam fel, mint ha tényleg megtaláltam volna a kis fikát, amit oly bőszen kerestem. A mutatóujjam tétován indult meg az orrlyukam felé, készen arra, hogy mély bányászásba kezdjek - de közben egy pillanatra sem tekintettem félre a tükörről és Henrik arcképéről benne.
- Ezerkarú Vasálarcos?! Crispin, tud valamiről, amiről mi nem?
  Hupsz, hogy elfelejtettem volna nekik megemlíteni, hogy milyen mészárlás volt alig pár mérföldnyire innen? Bocsi, az én hibám...majd elmondom nekik a többit, amint ismét idegenek nélkül leszünk itt.
- Nagyon úgy tűnik. Bár most nemigen visel álarcot.
  Mint ahogy a Rotmantelek se viselnek mindig vörös köpönyeget, vagy ahogy a Nachtraben-ek valójában nem is éjszakai hollók vagy varjúk. Bár tény, hogy ha Vasálarcos nevet kapta valaki, akkor valamilyen ponton viselnie is kellett azt.
- Egyszerűen csatlakoztam. Talán valami gond van azzal, amit csinálok?
- Hát., elég nagy go...
   Gond? Gond egy szál sem! Csupán egy kurva Mélyseggi követője vagy, akik átkok ezen a vidéken, jobban, mint a sötét elfek vagy a vámpírok átka, vagy az, ami azt a csodás kis halásztelepülést sújtotta. De ezen kívül aztán tényleg semmi baj nincs. Mindenki úgy keresi a betevőjét, ahogy csak tudja, gondolom én. Igazából Flan lövésénél csak azon csodálkoztam, hogy ennyi ideig váratott magára. Na meg arra, hogy elvétette. Az a nő jól bánt azokkal a fegyverekkel, Amelie tiszta célpont volt, és alig pár lépésnyi távolságra tőle. Az, hogy elvétette, szinte képtelenségnek tűnt. A szemeim gyanakodva szűkültek össze.
- Francba, elvétettem...
  Vagy valami megakadályozta, hogy célba érjen a lövésed, Flan kedves. Több van itt a háttérben, mint amit mi még csak sejtettünk is eddig.
- Mit jelentsen ez? Magyarázatot követelek. Óvatosnak lenni nem bűn, de konstans fegyvert szegezni a másikra...ez már több, mint óvatosság!
  A kérdésemre nem válaszolni pedig több, mint bunkóság, te istenverte köcsög!
- Állj le te gyilkos némber. Mi nem volt világos a "beszélgetésünkben"? Vagy nálad ez az?
  Amy kifakadásai annyira aranyosak. Főleg, ahogy becézgeti Flan-t. Őszintén szólva, szerintem igen csak mókás lenne a két nőszemélyt összezárni egy szobába, karddal a kezükben és nézni, hogy miképp csépelik egymást. Amy gyűlölete Flan-nal szemben és Flan őrültsége Amy-vel szemben. Melyik pasi nem élvezné a látványt, ahogy két nő csépeli egymást? Óóóóh...mamám, le kéne állnom.
- Ne mond, hogy nem tudod, hogy vérdíj van a fejeden komám? Ha valaki kinyírja a bajtársait, hogy ellopjon egy fontos iratot és átjátssza az ellenségnek, azt általában nem érdemrenddel jutalmazzák, nem?
- Elég volt, komolyan! Nem szabad senkire sem vaktában lövöldöznünk..először is...ki kell deríte...áh, mindegy.
   Mina is aranyos a maga módján, ahogy megpróbál haragos lenni, de inkább csak megijedt volt és rémült. Legalábbis a levegő kapkodásai arról árulkodtak, hogy lenyugtatni igyekszik magát. Vajon mennyi kell ahhoz, hogy a lány átessen a túl oldalra és ténylegesen haragos legyen?
- Csillapodjon le mindenki, kérem. Én először kíváncsi lennék, hogyan lenne képes egy bukott angyal békét hozni a földre. A fegyverét jó lenne, ha mindenki eltenné, lyukas mellkassal ugyanis nehéz beszélni.
  Ahogy az várható volt, mindenki Flan-ra volt ideges és csak hajtogatták az ismerős rigmust: nyugi van, meg fegyverek eltétele, Flan, te meg rohadjál meg. Ugyanazok a szavak más köntösben. Valahol mélyen, legbelül élveztem ezt az egész helyzetet. Jó alkalom volt arra, hogy alaposan felmérjem a többieket. Hogy miképp is cselekednek különböző esetekben és körülmények között. Flan kirohanása nem volt meglepő. Viszont aggódtam Sera miatt. Abban a lányban több van, mint amennyit még most megmutatott magából - már ha a gyanúm helyes - és feszülten vártam, hogy mikor mutatja meg az igazi valóját. Ő volt az egyetlen ebből a társaságból, aki ténylegesen idegesített, olyan okokból kifolyólag, amelyeket nem tudtam volna még magamnak sem megmagyarázni.
- Itt ti vagytok az egyetlenek, akik fegyvert ragadtak.
  És ez idegesít is. Senki sem olyan hülye, hogy rá szegezett fegyverekkel szemben ne tegyen semmit sem, hogy megvédje magát. Varázslat. Határozottan annak kellett lennie. Bár végső soron minden kultista varázshasználó, ahogy az a dög beléjük plántálja egy kis darabját. A kérdés csak az volt, hogy a kettő típus közül Ő melyik az? Az, amelyik csápokat növeszt, vagy az, aki kis dögöket idéz? Reméltem, hogy nem az utóbbi.
- Ezt mondták? Ez a történet elég erősen ki lett színezve. A bajtársaimmal az a szekta végzett, akiket üldöztem. Én azután indultam útra egyedül, hogy megkeressem Omega mestert. A segítségével pedig legyőztük őket. Omega mester békét akar, ezért mi békét hozunk. Talán szükség van több indokra?
- Már bocsáss meg Henrik, ha cseppet kételkedek a mondandódban, hiszen elég furcsa, hogy a társaidat lemészárolják, aztán te nem a saját seregedtől, a parancsnokaidtól, másik csapattól kérsz segítséget, hanem egy ismeretlen "Jótevőtől", akit honnan is ismertél?
- I...we...WE didn't. She did.
  Damien hirtelen a nyelvünkre vált. Ennyire kihozták volna a sodrából a jelenlegi események? Kíváncsian vártam a következő fordulatokat és a válaszokat. A válaszokat, amelyek nemsokára jönnek.
- Hé, az ellenség az orrotok előtt van, Ti pedig meg sem moccantok. Ne engem hibáztassatok a gyengeségetekért.
   Egyetértettem Flan-nal abban, hogy az ellenség az orrunk előtt van, azonban nem akartam vaktában belerohanni egy ütközetbe úgy, hogy nem ismerek minden tényezőt. Amit Flan csinál, az őrültség és felelőtlenség volt. Az, amit én csináltam, jobban biztosította a túlélést. Ettől függetlenül egyetértettem vele. Hogyan is ne tettem volna? Engem is ugyanúgy idegesített, hogy ilyen dögökkel pofázgatunk, de a gyűlöletet néha félre kell tenni, még egy kis időre. Már nem sokáig...
- Talán egyszerűbb lenne, ha megmutatnám. Hogy a saját szemetekkel lássátok, mekkora hatalma van annak a "jótevőnek". Mert Omega mester segítségével lehetőséget kaptam megtenni azt, amit a királyság katonájaként soha: segíteni azokon, akik rászorulnak. Olyanoknak tűntök, akiket érdekel, mit tesznek és miért. Látni akarjátok?
- Mellébeszélsz! - ez eléggé egyértelmű volt, így egyetértettem Amy kifakadásával. - Vagy épp eléggé megbűvölt már, hogy válaszolni se tudj?
- Nem érted? Megmutatni, mire képes a mesteretek? Ha nem tűnt volna fel, ez a drága hölgyszemély - egy nyílt utalás Flan kontójára. - nem éppen kedveli a fajtátokat, és ha ráadásul még a mesteretek erejét is rászabadítod, akkor mit gondolsz, nem fog rögtön rátok támadni?
- Először egy magyarázatot várnánk, hogy miért ne tartsunk gonosztevőnek már most. Utána jöhet a béke-dolog és a többi.
  Folytatja Mina is, miközben egy gyanakvó kérdést lövel felém, meg a tükörre. Ja, lehet, hogy kicsit hiúnak nézek ki, de hát ez van. De ha már a tükörről volt szó...
- Oké, most már kicsit sok a mellébeszélés - fakadok ki. Meguntam a várakozást. Eléggé kipihentem magamat. Ideje cselekedni. - Henrik: van bármi közöd a közeli tábor teljes körű lemészárlásához?
  A válasz még egy kicsit várat magára, ahogy Henrik sorra veszi a hozzá vágott vádakat és fenyegetésbe burkolt kérdéseket - vagy kérdésekbe burkolt fenyegetéseket.
- Ha találkozol egy idegennel, rögtön azt feltételezed róla, hogy ártani akar neked? Így elég nehéz barátokat szerezni. Én azért siettem ide, hogy segítsek nektek, mert azt feltételeztem, nem akartok ártani.
- Egy háború kellős közepén, harcosként, igen, bármennyire is meglepő, de alapból azt feltételezem, hogy ártani akar nekem, ezzel élünk túl
- Nem értem, hogy ezzel mi a probléma...
  Jegyeztem meg az idegenekkel találkozós - gyilkolászós gondolatra. Teljesen logikus volt, nem? Már szinte hinni akartam neki. Nem akartam mindenképpen harcot, de ez egyre jobban elkerülhetetlenné vált minden egyes kiejtett szóval, minden egyes másodperccel. Szabályoztam a légvételemet, felkészülve arra, hogy bármikor felpattanjak. A fickó végül rám nézett. Na....here we go.
- Nem tudok semmilyen táborról. Egész végig az utat őriztem.
- Ezzel még egy probléma letudva.
  Nem hazudott. A picsába. Akkor Ő "csak" az Áruló volt, és nem is Omega emberei gyilkolásztak arra - mármint, gondolom tudna arról, hogy a társai mit csinálnak. Akkor az a két szerencsétlen lett volna? Vagy még mindig vannak ismeretlen játékosok a pályán? Hova bonyolódhat tovább még ez a helyzet?! Csalódottság és elégedettség elegyével dugtam vissza a tükröt a táskába.
- Látom, csak a harc ját a fejetekben. De nem haragszom érte, hiszen ez a munkátok. Nem, meg akarom mutatni a mesterem igazi hatalmát. Meg akarom mutatni azt a rengeteg embert, akinek segítettünk.
- Gondolod, hogy érdekel, hogy haragszol-e ezért? Tudod mit...talán megnézzük ezt a te...jótevődet, de válaszolj már arra, hogy miért dezertáltál egyáltalán? És ha már megtetted, miért kellett lopnod is?
  A felvetés ismét jogos volt, de válaszokat mindeddig nem kaptunk. Óh...azt hiszem, hogy túl sokat tartózkodtam Flan társaságában, a türelmetlensége végül rám is rám ragadt és erőt vett rajtam. Nem tudtam tovább megjátszani magam - nem egy ilyen  dög követőjének a társaságában.
-Igen, Medkoksh emberei csak úgy vígan szabadíthatnak fel városokat, mert annyira nagyon jószívű egy Mélységi?! Életemben három ilyen szarrágóval találkoztam, és egyik se éppen a kedvességéről volt híres. Tudod, igazán élveztem végignézni, ahogy Erborosh-t kinyírták és örülök, hogy részt vehettem abban, hogy megdögöljön az a szarrágó. Jó, mondjuk Abaddón utána már annyira nem hiányzott, ez tény és való, de akkor is. És Te most egy másik ilyen Mélyseggihez akarnál engem elvezetni, hogy a hazugságaiddal traktálj? Én megpróbáltam tényleg jómodorú lenni, még akár kedves is, de én aztán egy ilyennek a közelébe se megyek és nem fogom a hazugságait hallgatni. Jószívű, segítőkész Mélységi nem létezik...és nem TE fogsz meggyőzni az ellenkezőjéről.
- Főleg nem létezik jószívű Mélységi, amennyiben a békét úgy akarja elérni, hogy kinyír mindenkit, és ezáltal nem marad, aki szembeszálljon vele.
  Örülök, hogy végül Mina is egyetértett velünk. Neki is meg volt a maga dolga a dögökkel, egyel közösen néztünk szembe - legalábbis egy kis szolgálójával - és az bőven elég volt arra, hogy megutálja őket.
- Azt hiszem, így már érthető. Elnézést kérek, a mesteremhez hasonlók gyakran képviselnek hasonló célokat. Többek között ezért titkolóztak, mert aggódtam az előítéletek miatt. Éppen ezért lépünk fel ellenük mi is. Ha ez eloszlatja a kétségeiket, akkor jobb, ha tudjátok: Omega mester lakhelyét nem ismerem én sem. Nem hozzá akarlak vinni, csupán egy városba, ahol éppen táborozunk.
  Éééés....igen, most akar minket a csapata kellős közepébe rángatni minket. Egy kultistáktól szennyezett város? Jó vicc. Előbb égetem porrá, semmint hogy a közelébe lépjek. A tűz, az éltető, és égető tűz egyre jobban fellángolt bennem. Nyugi...mindjárt lesz itt lehetőség akciózni.
- Én amondó vagyok, hogy teljesítsük a megbízásunkat és húzzunk el innen.
- Hát, azt hiszem, hogy egyetértek Amy-vel. A feladatunk Henrik visszakísérése Hellenburg-ba. Erre direkt parancsot kaptunk a seregtől, és nem a mi dolgunk az indítékokat kétségbe vonni. Ha hagyjuk, hogy a keresett személy elmenjen vagy meglógjon, a ránk vonatkozó következmények se lesznek túl rózsásak.
  Tápászkodok fel nehezen a földről, kezemben mindkét fegyveremmel. Ideje pontot tenni ennek az ügynek a végére.
- A parancs az parancs. Ezért fizetnek minket, nem a kérdezősködésért. Henrik Baumenberg, a háborús bűneiért, véltek vagy valósak, őrizetbe helyezzük. Talán tárgyalása is lesz, ez már nem az én dolgom. Ha nem követett el bűnt, ahogy állítja, nincs mitől félnie. Ha még is vétkes a maga ellen felhozott vádakban, űgy a büntetése is hasonló lesz. Kérem, ne tanúsítson ellenállást, ahogy a társa sem. Vele nincs semmi dolgunk, nyugodtan távozhat.
- Azért a kérdezősködést sem lehet hátrány. Talán a megbízóink se bánnák, ha fényt derítenénk néhány dologra, ami azért világszinten fontos, mint például a Mélységik.
   Nem, a megbízóinkat semmi ilyesmi nem érdekelné. Visszamegyünk, és utána már ki tudják hallgatni Henrik-et, ha akarják, ez már nem a mi dolgunk. És én meg aztán főleg nem fogom beleártani a dolgomat jobban, mint amennyire kell. De azért Mina még erősködik.
- Azt mondod, Omega más, mint a többiek?
- Értem. Megértem - bólint csalódottan Henrik, mint aki beletörődik a sorsába. Wow, ez könnyen ment. - Örülök, hogy korrekt ajánlatot kaptam. A munka az munka, még ha hálátlan is.
  Csak figyeltem, ahogy az arca egyre ridegebbé, hangja egyre komorabbá és fenyegetőbbé válik. Huh, talán még sem mentek a dolgok olyan könnyen, mint amennyire reméltem? Végül megérkezett a harag is...oh, fuck me.
- Ezért elutasítom! Pontosan ezért dezertáltam!
  Éééés...már megint harc! Flan fegyvert rántott. Sera nem csinált semmit. Amelie kardot rántott és hátrébb ugrott, védekező állásban. Mágia szárba szökkenése Henrik felől. Az események gyorsan zajlottak. Gyorsabban, mint az kívánatos lett volna.
- Well, fuck you too...
  Szűröm a fogaim között, ahogy Amy is felkészült az ellencsapásra, beállása és koncentrációja alapján a lányt akarja előbb semlegesíteni. Így rám és Mina-ra maradna Henrik kiiktatása. Végül is, nekem ez így is jó. Szívesen és örömmel gyilkolászok kultistákat ott és akkor, amikor csak alkalmam nyílt rá.  Már lendültem volna neki az ellennek, amikor több dolog is történt egyszerre. Mina határozott Állj! parancsával egy időben már meg is tudtam azt, hogy mire készült Henrik, az Áruló. A ruhája szétszakadt, és egy lény ugrott elő alóla. Tehát a második fajta kultista, aki lényeket idéz. Csodálatos! Visszahőköltem, ahogy még nem küzdöttem le a távolságot eléggé, hogy Henrik közelébe kerüljek. A cselekedeteim ösztönösek voltak. Clandestine felragyogott, ahogy tűz ölelte körbe, készen arra, hogy tűzzel harcoljak az idézett szolga ellen - eddig is használt, reméltem, hogy ezután is fog. A támadásom megindult...ezzel egy időben egy láthatatlan erő hátra vetett engem és ledöntött a lábamról.
  Amikor feltápászkodtam, láttam, hogy a támadásom, az a kétségbeesett valami célba talált és még Mina is rásegített a maga mágiájával. A szörny dobálta magát, gurult a földön, próbálva lerázni magáról a lángokat. Azonban kénytelen voltam megpördülni, ahogy paták dübörgését hallottam meg a hátam mögül - a folyó felől. Fehér zászló alatt nyargalászó szabadcsapat. Madcock emberei, efelől kétségeim sem voltak. A béke hírnökei, készen arra, hogy véres rendet vágjanak közöttünk. Most már biztos voltam benne, hogy ők voltak ott a tanyánál, ők ölték meg a többi kultistát. Hát, mindez most már túl késő. Amy kardjából erős mágia áramlik, ahogy maga körül pörögve próbálja távol tartani magától a lovasokat, akik nem támadnak, csak Henrik-et és Amelie-t próbálják kimenekíteni a helyszínről, miközben körülöttük köröznek. A lovasok ellen semmi esélyünk se lett volna - alapvető harctéri tanulság, hogy lóhátról mindig előnyben lesznek. De nem akartam hagyni, hogy elmeneküljenek a célpontunkkal. Nem akkor, amikor ilyen közel volt hozzánk. Az ujjam ösztönösen siklott a gyűrűre, amelybe erős mágia volt belebűvölve. A célom az volt, hogy ráijesszek a lovakra és levessék a hátukról a lovasaikat. S a gyűrűből egy éles sikoly robbant ki...
  A hatás nem az volt, amire számítottam. A lovasok csak menekülőre fogták a dolgot, de Mina tett valamit, aminek a következményeként az egyik ló csak ledobta hátáról a gazdáját. Egy nő. Ennyit voltam képes megállapítani, mielőtt a ribancnak a karjai nem változtak volna csáppá. Juhééé, a másik fajta kultista! Szép egy csapat, kérem szépen! Na, akkor ezt most azt hiszem, hogy szépen ki is nyírom, ha nincs senkinek sem ellenvetése az ügy ellen. Amy-nek határozottan nincs semmi ellenvetése, így aztán irány a fehér kendőt viselő csápos kultista lány kinyírása! Most nem fogok foglyokat ejteni. Nem fogok kérdezősködni. Ölni akartam! ÖLNI!

Felhasználó profiljának megtekintése

52 Re: Küldetés: Ludum finita est... on Csüt. Nov. 01, 2018 9:02 pm

Wyn Silvernight

avatar
Sötét Tünde Druida
Sötét Tünde Druida
[PÓTLÁS]
Sötétség a sötétségből

Az a sok némaságban töltött perc arra emlékeztetett, amikor egyedül sétálgattam Tünde-erdőben, amerre kedvem tartotta és annyi időm akadt gondolkodni, hogy a végén már szó szerint vágyakoztam valami társaság után - jóllehet, többnyire az állatokat preferáltam, mint a kétlábú életformákat. Tehát összefoglalva nem sok hasznos vagy értelmes dolgot tettem az utazás alatt, mégis jobban elfáradtam a körülöttem lévők jelenlétének elviselésétől, mintha egy csapat Lance Kalver kezdett volna kioktatni egyszerre beszélve öt különböző témáról. Na de minden kényelmes helyzetnek véget kell vetni egyszer, és így is történt hamarosan: a tündék úgy döntöttek, letáboroznak, és előszeretettel jelezték felénk, hogy velük maradhatunk.
[1]- Köszönjük. Segíthetek valamit?[] -ajánlkozott szinte azonnal a zsoldos.
Nekem azonban Mr. Kalverrel ellentétben semmi kedvem nem volt most tábortűz mellett ücsörögni és beszélgetni, jóllehet, velem a mai incidensek után aligha állt volna szóba akármelyik jelen lévő tünde vagy déli katona, de nem bántam. Ha másért nem, az ételért már megérte, úgyhogy maradtam és vártam, vajon osztanak-e ki rám feladatot. Addig is, úgy véltem, jó lesz fülelni, hátha megtudhatok valami érdekeset vendéglátóinktól.
Na meg nézhetem, ahogy Lance-t ugráltatják.
Legalábbis ezt gondoltam, elnézve Myrát, aki úgy használta ki az önkéntes munkaerőt, ahogy csak tudta, aztán a dolgozókat, egészen addig, amíg már azon kaptam magam, hogy egyre sötétebb lesz körülöttem. Ám ezúttal azzal, ami általában megnyugvást kellett volna, hozzon, frusztráltság, félelem és valami furcsa nehézérzet érkezett, nem is beszélve egy idegenről, sötételfről, hogy pontosabb legyek. Rendkívül belesimult az éjszaka sötétjébe a fekete hajával, hogy a bőrét már meg se említsem. Mintha maga az éj kelt volna életre.
- Na, pont így kell elrontani valakinek az étvágyát... - nyögtem éppen csak magam elé, mikor már készültem volna magam is feltenni a kezem, hogy legalább teljesen érzéketlen, kihasználó baromnak ne tűnjek a tündék szemében - mert azért mégis csak egy hazánk volt, még ha a legtöbbjük azt se értette, minek beszélek -, de a kezem valahol félúton megállt a levegőben.
- Stephen? - hallottam Craig hangját - Te jó ég, te még egyben vagy?!
- Azt hittem már sose kerültök meg. - érkezett a nevetéssel tarkított válasz.
Hát hogyne. Amint ránéztem a közeledő alakra, egyből tudtam, ő is csak még valaki lesz az elég hosszú sorban, aki azt hiszi, ha hozzám vágnak egy madártollat, ezer darabra török, a szavaim pedig olyanok, mint lenge szellő a hóviharban. Arról nem is beszélve, hogy egyre közelebb ért, annál idegesebb lettem a bosszantó kisugárzásával küzdve. Attól pedig, hogy nincs-söröm-Craig ennyire lelkes lett miatta, közel sem éreztem jobban magam.
- Üdv... - közöltem, miután végre sikerült felemelnem a kezem, de a fura érzés leküzdhetetlensége miatt csak feszültté váltam.
Szép lassan valóságos tömeg gyűlt Stephen köré, én viszont még mindig a helyemen ültem inkább, ahol elért a tűz melege.
- Eszerint Lily valóban a közelben van. - szólt Faelar.
- Igen. Ő és a többiek Joanesburgban várnak rátok, hogy egyesüljünk.
Az ezt követő kitörő öröm jeleit elnézve biztos voltam benne, hogy ma este még nagy ivászat lesz… vagy valami olyasmi.
- Akkor végre eltűnhetünk erről az átkozott helyről. - jelentette ki Kale, én pedig némán osztottam a véleményét.
- Igen. A város jól védett, így meg is tudtok pihenni, mielőtt elindulnánk vissza. Ott ki tudjuk találni azt is, hova, találtunk térképeket. - válaszolta az újonnan érkezett, mire én felkaptam a fejem.
Vissza? - ragadta meg a figyelmem ez az egyetlen szó - Merre vissza?
[1]- Faelar. Az öreg barátod nem látott a „furcsa szertartás” vagy mi közben ismerős személyeket? Mondjuk őt?[] - kérdezte a zsoldos, miközben a sötét tünde felé mutogatott.
Ezt már nem hagyhattam annyiban, biztosan nem. Ha volt valami rejtett tündeparadicsom Veronián( amire az a bizonyos vissza utalt volna, következésképpen pedig Kale csapata ONNAN JÖTT), amit sikeresen elhallgatott előlem mindenki, tudtam, egészen biztosan dühkitörésben fog végződni az este. Az enyémben, természetesen.
- Áh, egy kultista messze rosszabb. - jelentettem ki Lance felé, majd az újonnan érkezettre nézve - Na de ideje elfoglalni magam, miben segíthetek?
Nos igen. Segíteni, az aztán nem az én asztalom volt, de valamikor el kell kezdeni...
Persze most már felkeltem a helyemről, csak azért is meg akartam nézni magamnak ezt a Stephent, aki, úgy néz ki, ugyanígy volt az egész tünde karaván tagjaival. Nem különösebben öltözködött másként, mint a többiek, eltekintve a kardját, ami inkább hasonlított a déli zsoldosok fegyvereihez, mint tündékéhez, valamint, ha már a furcsaságoknál tartottunk, úgy nézett ki, mint aki már napok óta nem alszik rendesen, és egészen idáig fogalmam sem volt róla, hogy ez sötét bőrön is meglátszik.
- Látom elég sokan lettünk.
- Megtettük, ami tőlünk telik. - felete Kale.
- Jó. - nyugtázta a -feltehetőleg kultista - sötételf, majd prezentált nekünk egy szabályos hátraarcot - Visszamegyek a városba. Őrségváltás lesz, én pedig a városőröknek segítek védeni az utakat. Holnap találkozunk.
Azzal esétált, mintha tényleg csak ennyiért tett volna meg ekkora utat, ám nem volt túl sok időm ezen gondolkodni, ugyanis Faelar felénk fordult.
- Őt nem...mire céloztok? - adta meg a választ korábbi kérdésekre és kijelentésekre.
[1]- Várj csak![] – kiáltott a fura alak után Lance.
Szép munka, mondhatom, persze, hívjuk csak vissza, mintha még eddig nem lett volna elég idegesítő a jelenléte!
[1]- Tényleg nem érzi?[] - kérdezte az öreg druidát, bevallom, jogosan.
Nos, őszintén és bátran kijelenthetem, ez volt az a pillanat, amikor minden eddigi haragom elillant a zsoldossal szemben. Valóban aggódhatott, így komolyabban meg is vizsgálta a problémát, ami felett én csak elsiklottam, tekintve, eddig minden találkozásom afféle mélységiszolgákkal vagy - Természet óvjon tőle legközelebb, Azrael is sok volt - mélységiekkel más jellegűnek bizonyult, sokkal magától értetődőbbnek, világosabbnak, míg ez inkább idegesítő.
- Képesek bizonyos személyekkel szemben elfedni az aurájukat, Lance? - néztem rá mérhetetlen komolysággal, amivel legnagyobb félelmemet próbáltam leplezni.
A zsoldos komolyan rám nézett, aztán elirányította a tekintetét a többiekre. Ritka pillanatok egyike volt, hogy észrevett, meghallotta a szavaimat és még arra is méltatott, hogy válaszoljon.
[1]- Nem tudom. Én se vagyok semmiben biztos, csak az ösztöneimben.[]
Az idős tünde ekkor zaklatottan megpiszkálta a szakállát.
- Némi idegességet. Valami háborog, ennyit érzek. Nyugtalan.
[1]- Mikor kezdte el érezni az idegességet? Én is érzem, és pontosan akkor kezdődött, amikor tündénk belépett a táborba.[]
Faelar csak megerősítően bólintott. Nyilván ő is érezte, méghozzá pontosan akkor, amikor mi is… és feltehetőleg mindenki más.
- Jobb ha óvatosak leszünk akkor.
Ám mintha csak meghallotta volna, Stephen fogta magát és visszafordult...
- Ti nem idevalósiak vagytok, igaz? Itt a fronton természetes, ha nyugtalan az ember.
Egyenesen ránk nézett, minden kétséget kizáróan rám és Lance-re, bennem pedig nem meglepően újjáéledt a feszültség.
- Valóban. - fontam keresztbe a karjaim mellkasom előtt, ahogy szoktam, mikor valami nem tetszik, és egyenesen belebámultam a sötételf arcába - Olyat mondj, amit nem tudok... - tettem hozzá halkabban, de aztán megint felemeltem a hangom - De a "természetes" nyugtalanság nem ilyen, ne is próbálkozz. Jól emlékszem, mit éreztem Tünde-erdő utolsó csatájában. Kérlek, szolgálj magyarázattal arra, ami történt.
Úgy nézett, mintha idegen nyelven beszéltem volna, olyanon, amelyet nem ért meg. Gyűlöltem ezt. Mikor valaki lebukik, elbukik, mert leleplezik és nekiáll játszani az ártatla…
Csatt
Homlokon csapta magát.
Hm… Érdekes fejlemények. Most azt fogja tettetni, hogy tudja, miért történik ez, de valójában messzire eltereli a témát.
- Á, tudom, mire gondoltok. Ez csak egy kis utórengés.
Nem meglepő, hogy itt nem tudtam megállni, hogy ne vágjak pofákat, persze, lehetőleg úgy, hogy senki se lássa.
Utórengés a nem létező anyai ági nagynénikém Észak zászlajának mintáját magán viselő kötött pulóvere.
- Volt itt egy csata alig pár napja és én is részt vettem. Egy másik csapat, akikkel találkoztunk, ővelük fogtunk össze. Most ők is ott vannak. - mondta, de mintha magának mondott volna ellent, rázni kezdte a fejét.
Na ennyit arról, hogy Damienre emlékeztettél.
- De tényleg mennem kell, sietek a jelentéssel.
- Heh. - adtam hangot ingerültségemnek.
Nem szerettem, ha szándékosan kikerülik a válaszadást, és már készültem felmérgesíteni, már a nyelvem hegyén volt az is hogy "Hová mész, Kormos?", amikor jobban belegondoltam abba, amit válaszolt. Az arcom egyszerűen csak kisimult, ámde a lehetséges veszély gondolatától. Ismét Lance felé néztem.
- Azt ne mondd, hogy egy olyan találkozás rajtad hagyja a nyomát.
[1]- Mondom, várj![] - hagyott ismét figyelmen kívül, de legalább nem hiába.
Azzal a zsoldos utána lépett és meglepő bátorsággal szorította meg a karját, amelyen egy fehér kötést viselt, gondolom, megsérült. És a tünde pontosan ezt akarta kihasználni.
[1]- Kik voltak az a „másik csapat”?[]
Azonban nemhogy fel nem szisszent, de még az arcán sem látszódott a szenvedés leghalványabb formájának jele sem, következésképpen vagy rendkívül jól titkolta az érzelmeit, vagy pedig az a fehér anyag semmire sem szolgált díszítésen kívül.
- Vándor harcosok, akik az elesetteken segítenek. Azt mondták, ez a küldetésük, hogy jobb hellyé tegyék a világot. Ma is a város helyrehozásán munkálkodtak. Mi is besegítettünk egyébként. - válaszolta már-már hidegrázó nyugalmassággal, ahhoz képest, hogy éppen most fogták kényszeredett maradásra.
[1]- Próbáltak varázslatokat alkalmazni a sebesülteken?[/color] - kérdezett vissza a zsoldos, még magához mérten is sokkal ridegebben, majd furcsállva tűrtem, hogy felém fordítja a fejét - [1]Rajtam látod?[]
Ha meg nem haragszol, fene akarna téged fehérneműben látni, úgyhogy, köszönöm, nem vizsgálom meg.
- Oh, Holy Nature... - mondtam aztán - Azt hiszed, én nem találkoztam még velük? Megpróbáltak Armaros oldalára állítani egy sikátorban! De nem ez a lényeg. Kezdem azt hinni, nem mindegyikük ugyanarra képes, és semmit sem javít a helyzeten a csapat felszabadító mentalitása. Emlékszel még, mint mondott Craig? Mi van, ha a két csapat ugyanaz?
Na persze Stephen erre olyan arcot vágott, miközben ránk nézett, mint aki egyenesen a pokol legmélyére kíván minket.
Felettébb udvariatlan.
- Nektek mi bajotok van? Persze, volt ott köztük egy druida, meg akik nálunk voltak druidák is segítettek. Fura szerzetek vagytok ti...
Mhmm. But please let me know, what do you call yourself?
[1]- Milyen érzés volt mellettük lenni?[] - folytatta a sötételf feltartását.
- Értem. Nos fura. - válaszolta - Mert olyan magabiztosak voltak. És mégis mintha minden lépésük előtt megálltak volna gondolkodni.
Na de… egy druida, aki kultista is? Azt hiszem, ki se kellett mondanom, kire gondolok, valószínűleg az arcomra volt írva, amit csak Lance érthetett, már ha hajlandó volt rám figyelni, nem úgy, mint akkor, Rheo titkos tervének kulcselemeiként menetelve az erdő kellős közepén. Bár nehezen tudtam volna róla elképelni, hogy ilyesmibe fog, hacsak nem számított intő jelnek az a folytonos, fura mosolygás, amitől borsódzott a hátam. Sóhajtottam egyet, hogy ne reagáljak semmire meggondolatlanul, aztán figyeltem a zsoldost.
- Semmi gond, én szeretek fura lenni. - válaszoltam végül Stephennek valamivel könnyedebben - Bocs a gyanúsítgatásért, nem volt fair, elismerem.
Erre persze ősötétsége haragja alábbhagyott, Faelar pedig kihasználta az alkalmat egy kis békítési kísérletre… vagy minek nevezhetném.
- Itt a pusztaságon természetes, ha gyanakvó az ember. Ők csak most csatlakoztak hozzánk, Stephen.
Ez úgy tűnt, megnyugtatta Stephent. Köszönt valamifélét, aztán, ahogy az imént tervezte, úgy tűnt el ismét, pont ott, ahol felbukkant, eggyé olvadva hőn szeretett éjszakámmal, hogy nem szégyellte magát…
- Igen, ez az. - tettem hozzá még ahhoz, amit a páncélos sötételf mondott, de csak miután elment - Ezek a dolgok még furábbak és nem jó értelemben. A helyetekben nagyon meggondolnám, letáborozom-e ma egyáltalán. - azzal jelentőségteljesen Lance-re néztem.
Sejtettem, hogy az járt a fejében, ami nekem is. Itt kultisták voltak. Jó sok. Mindenütt.
- Ne aggódj. - rázott fel gondolataimból az idős druida, miközben tenyerével megütögette a vállamat - Amíg én itt vagyok, a tündéket semmi bántódás nem érheti. A környék hemzseg a dögszagra előjött vadállatoktól. Menjünk vissza a táborba.
[1]- Köszönjük.[] - felelte a zsoldos, aztán ismét rám nézett, ezúttal megint számításba véve, hogy én is ott vagyok.
Ki érti már ezt.
Egy ideig csak néztem az öreg után, próbálva kitalálni, mégis mi késztette arra, hogy hozzám érjen, ámde sikertelenül. Végül inkább csak szótlanul követtem. Mit tehettem volna azon kívül, hogy hiszek Faelarban? Nem tudom. Talán a Természet úgy akarta, hogy legyen még egy utolsó vacsorám, mielőtt darabokra szed a villogó szemű ellenség, és ha tényleg így volt, vállat kellett volna vonnom és örülni az ingyen ételnek, azt hajtogatva, hogy nem félek a haláltól. Csakhogy féltem. Mert már volt veszteni valóm.
Wilhelmina arca rémlett fel előttem, aztán a sötét tündéé, Damiené.
~***~
Érdekes látványt nyújtottunk az estében: a tűzrakás körül mind-mind ott ültek a tündék, és beszélgettek, amíg a vacsora elkészülésére vártak, mindeközben pedig még talpon lévő társaik köréjük rendezték a szekereket. Az egész úgy festett, mint valami furcsa védősánc, de tulajdonképpen nekem tetszett. Na nem mintha megkedveltem volna őket az este folyamán… Még mindig kerültem velük a szemkontaktust, a beszédbe elegyedést vagy bármi mást. Néztem őket, a táncukat, amit egyik társuk lantjának dallamára lejtettek, és egyáltalán nem csodálkoztam, hiszen én megmondtam, hogy ezek még ma előveszik az italos flaskáikat! Rendre le is nyúltam egy-egy pohárral, hogy leöblítsem az ételt, de ezeket az alkalmakat leszámítva egyáltalán senkinek nem néztem az arcára, vagyis… jobban mondva egészen addig a pillanatig, amíg meg nem láttam, hogy velük bizony sötét tündék is utaznak! Persze sóhajtva konstatáltam, hogy velem ellentétben ők nyugodtan alhattak nappal (gondolom, emiatt szíveskedtek csak most előmászni a szekerükből).
Heh, mázlisták.
De még ez sem késztetett arra, hogy odamenjek, legalább hozzájuk és kinyissam a szám. Ültem a helyemen, unalmamban összefogtam a hajam, miután vagy hatszor kifésültem, és folytattam a keresztbe font karokkal semmittevést, mígnem arra lettem figyelmes, hogy déli zsoldostársaink is szíveskedtek bővíteni a mulatság résztvevőinek létszámát.
Ahogy elnéztem ezt az egészet, már csak még egy kis ital hiányzott volna - na meg az, hogy továbbra is kihagyjanak a táncból -, de még így is egészen jól elücsörögtem az ételtől nem messze, és hamarosan azon kaptam magam, hogy tarkóra emelt kézzel, hanyatt fekve vigyorgok bele az éjszakába.
Ez a sok gyanú, rejtély és háború különös dolgokra kényszerít.
- Magány. - riasztott fel egy ismerős hang, aminek következtében azonnal felültem.
Akkor vettem észre, hogy Kalver nem ül tőlem olyan messze, és a hang tulajdonosa, Faelar egyértelműen hozzánk beszél.
- Úgy tartják, a népünk szenved tőle. Kitaszítottként élünk őshazánkat rég magunk mögött hagyva, otthontalanul.
Ekkor körbemutatott a szekerekből formált kör belsejében ülők, táncolók és egyéb tevékenységeket végzők összességére.
- De valójában soha egyikünk sem volt igazán egyedül. Amíg a nyelvünket élő beszéli, amíg a hagyományainkat tovább viszik, lesz olyan, aki magán fogja viselni a tünde nevet. S amíg így lesz, a világ emlékezetéből eltűnni nem fogunk. Ez tesz néppé egy népet.
Sokáig némán néztem az öreg druidára, azon gondolkodva, miért pont akkor mondta ki ezeket a szavakat, amikor egyáltalán nem éreztem magam magányosnak, hiszen még mindig tartott a vigadalom, az evészet-ivászat, a táncolás, a beszélgetés, a tünde nyelv jellegzetes dallamának suhanása a zene örvényeiben. Idegesítenie kellett volna a tömegnek, a sok mozgásnak körülöttem, de inkább furcsán, kifordítottan jól esett, még akkor is, ha kicsit elkeseredett a szívem, amikor végül rájöttem, az alapján, amit mondott, az a bizonyos vissza egyáltalán nem egy titkos tündeotthont takart.
Amikor már - ki tudja, mennyi idő telt el - úgy éreztem, nyugodtan visszafekhetek, anélkül, hogy bárki furcsán nézne rám, mert valami illetlenséget követtem el azzal, hogy nem feleltem neki semmit erre, még egyszer utoljára végignéztem mindenen és mindenkin, a sötételfektől kezdve, aztán, amikor a kör Lance-nél körbeért, kicsit odébb, hogy ne legyek útban senkinek (fene akarja, hogy kerülgessék, ha aludni kíván) bal oldalamra fordulva gömbölyödtem össze a földön, beszívva a Természet jellegzetes, étellel és meleg tűzzel vegyített illatát, miközben szépen lassan lehunytam a szemem a tábor hangjait hallgatva.
Meglehetősen bátor illető volt, akinek eszébe ötlött közel merészkedni hozzám. Halottam a lépteit, meg valaminek a surrogását, valami anyagnak, ami… kisebb meglepetésemre rajtam landolt. A delikvensnek nagy szerencséje volt, hogy már túl fáradt voltam, hogy kinyissam a szemem és megkérdezzem tőle, mégis mit művel. Szerencséje, hogy csak annyira futotta:
- Nem vagyok gyereh…
Azzal félkábán felemeltem a mutatóujjam, hogy hitelesítsem az információt, miközben még mindig az átható sötétséget bámultam szemhéjaim mögött.
Azonban, hogy őszinte legyek, el nem tudtam képzelni, mégis kinek volt még annyi empátiája irányomban, hogy aranyos kisfiúnak - vagy lánynak - nézve anyámat megszégyenítő módon gondoskodjon rólam.

Felhasználó profiljának megtekintése

53 Re: Küldetés: Ludum finita est... on Pént. Nov. 02, 2018 8:56 pm

Lance Kalver

avatar
Tünde Zsoldos
Tünde Zsoldos
Egy bedeszkázott ablak alatt ültettek le minket egy kör alakú asztalhoz: mintha mindent elkövettek volna, hogy ne érezzem biztonságban magam, ezen talán csak a kör alakú asztal segített, mert mindenkire rá lehetett látni. A Polgármester és Stephen is eltávozott. Szótlanul ültünk, mire végül összeszedtem magam, és odahajoltam Faelarhoz.
- Miért vagy ilyen gondterhelt? - Kérdeztem tőle súgva. Nem hagyott nyugodni az arckifejezése.
- Csak aggódom, ennyi az egész. Sok dolog történt az utóbbi pár hétben. - Válaszolt normális hangnemben, amire Kale is rákontrázott.
- Az már igaz. Nem sok kellett, hogy odavesszen az egész karaván. De most hogy már itt vagyunk, minden gond nélkül eltűnhetünk innen. De ha jól értettem, más terveid vannak. - Szólt az asszonyhoz, aki könnyedén bólintott egyet.
- A mi csapatunk is nagyon sok nehézségbe ütközött. Pár hete két tűz közé keveredtünk és majdnem mind odavesztünk. Sokunk nem is élte túl. Akkor talált ránk ez a csapat, akikkel most a városlakókon segítünk. Ezért is akarom azt, hogy itt maradjunk velük. - Fejtette ki. Visszahelyezkedtem egyenes ülésbe. Lily felé néztem, noha a szemébe nem mertem bámulni.
- Csináltak veletek valamit? - Kérdeztem mindenféle teketóriázás nélkül.
- Nem értem. Ki akarna tündéket bántani, akik egyik csatázó felet sem támogatják? - Szólalt meg Wyn, és tőle szokatlan módon értelmes dolgot kérdezett, amire gyorsan jött is a válasz.
- Fődruida létére nagyon naiv, kisasszony. Ez a háború mindent magával ragadott. A két hadsereg bárkit megtámad, aki veszélyt jelenthet rájuk, még ha békések is. "Aki nincs velünk, az ellenünk van", ezt vallják. - Felelt, viszont a lovagfiú egyszerre csak gyanakvó hangnemet vett fel.
- Akkor is, miért érné meg nekünk itt maradni, itt az isten háta mögött? - Kérdezte, viszont a nő szinte az asztalra csapott tőle.
- Mert elegem van abból, hogy mi, a tündék büszke népe egyfolytában csak menekülünk! - Mondta indulatosan, én pedig átvettem a temperamentumát.
- Talán ideje lenne félretenni ezt a büszkeséget, ha már se haszna, se alapja! - Szólaltam fel némileg ingerülten. Az életem kisebb részét töltöttem tündék közt, és bennem nem volt meg ilyen erősen ez a fennhéjázás, nehezen értettem meg, hogy ennek mi a lényege.
- Ez nem büszkeség. Csak nem kéne hagynunk elnyomni magunkat. Egyébként pedig nem vagyok fődruida. Mint mondtam, csak az voltam, egyetlen válságos helyzet erejéig. Az információ tehát téves. - Mondta a lány, és hallani véltem belőle a lesajnáló élt, ahogy rám nézett. Faelar ellenben engem támogatott egy bólintással.
- Én is így látom. Többet ér, hogy népünk boldogan élhessen, a háborútól messze, mintsem hogy itt a támolygó halál közepén akarjunk csatározni. - Erősítette meg szavaival, viszont a kultistanő a kislány pártját fogta.
- Annak ellenére, hogy nem vagy az, elég jól látod a dolgokat. Tündék vagyunk, az erdő büszke népe, nem hagyhatjuk, hogy elnyomjanak minket. Sokáig én is azt hittem, nincs esélyünk kiállni magunkért. De felnyitották a szemem. A szabadcsapat vezére ha minden igaz, nemsokára itt lesz, biztos vagyok benne, hogy az ő szavai hozzátok is eljutnak. - Mondta diplomatikusan. Nem gondoltam ezzel együtt, hogy igazat mond, az előbb még azt mondta Wynnek, hogy nagyon naiv, most meg már azt, hogy jól látja a dolgokat. Akkor mi a valódi igazság?
- Te tudod, mit jelent, ha beszélni akar hozzánk ezeknek a csapatoknak a vezetője. - Néztem aztán jelentőségteljesen Wynre, majd vissza Lilyre. - Ébredj fel! Nincs már Erdő. Ez most nem a mi időnk. El kell fogadnunk, ha valamit nem mi irányítunk, különben beletörik a kormány, amit olyan kétségbeesetten akarsz rángatni. - Mondtam komoran, de mintha a nem akart volna valójában meghallgatni.
- Nem kell feltétlenül háborúval megoldani. Hiszek benne, hogy szavakkal is meg tudjuk magunkat értetni a minket körülvevő világgal, csakhogy nem mindegy, kinek a szájából hallatszanak. De pont amiatt, amit hagytunk eddig, tűnt el Tünde-erdő és Nebelwald. Ha a thuatát nem számítjuk... Élhetetlen terület került az otthonunk helyére. Már senki nem beszél arról, hogy "Tünde királyság", ami önmagában nem jelentene problémát, de mi van a tündékkel? Egyébként is, hova mennénk? A térképen túlra, ahol azt sem tudjuk, mi van, hogy később ott is elérjenek minket a veszélyek, amiket csírájában nem szüntettünk meg? - Fakadt ki a druidalány. Nem mondott hülyeségeket, de szívesen megkérdeztem volna tőle, hogy mégis kivel akar beszélni az érdekünkben.
- Elnézést a nem ide illő hangsúlyozásért. Senkit nem akartam megsérteni vele. - Mondta, valószínűleg hiába. Ez most nem a bocsánatkérések helye volt.
- Lance, mi a fenét akarsz ezzel mondani?! - Hallottam Kale hangját. Ahogy odakaptam a fejem, láttam, hogy az egész ökle fehér, olyan erősen szorította.
- Látod, erről beszéltem. Védtük egymást, próbáltunk békések maradni. De ez nem elég. Nem amíg el nem vesznek tőlünk mindent, amink maradt. Egyhelyben siránkozással nem érünk el semmit. Miért harcoljunk, ezek az emberek is szenvednek, mert uraik háborúra kényszerítik őket! - Jött Lily egyidejűleg ezzel. Nem a legkellemesebb légkör, nem voltam vitatkozáshoz szokva, amilyen helyeken én járok, általában ilyenkor már fegyverek vannak a kézben, és senki se ül.
- Kicsinyes agresszivitás és gyerekes dac hajt titeket előre, azt. - Néztem keményen Kale szemébe, ekkor azonban történt valami. Belépett egy sápadt férfi, feltehetőleg vámpír, aki cseppet se hatott természetesnek, nem voltak jó érzéseim. Elcsendesedtem, és újból a kardomra csúsztattam a kezem, noha tudtam, hogy semmi értelme. Vártam, és felmértem. Inkább nézett ki tündének, magas volt, szőke és hegyes fülű, elegáns ruhába öltözve. A jellegzetes fehér kendőt a csuklóján viselte. A mosolya, ami a büszke, nemesi kisugárzását kísérte, makulátlanul tökéletes volt. Félelmetes. Ahogy az aurája is: olyan volt, mint egy horgász. Mintha ártani akarna nekem csak azért, hogy magához tereljen, és ott biztonságban legyek.
- Gamma, hányszor mondtam már, hogy fékezd az indulataidat. - Szólalt meg. A hangja egyszerre volt gyengéd és kemény, lágy és parancsoló. Nem tudtam hova tenni, de az bizonyos volt, hogy a kultistanő rögtön meghunyászkodott.
- Sajnálom. - Fordult oda, a vámpír pedig belekezdett a mondókájába.
- Köszöntöm a kedves vendégeket szerény kis ideiglenes főhadiszállásunkon. A nevem Alfa, a földre szállt angyal, Omega első vezére. Örülök, hogy épségben eljutottatok idáig. -[/color] Hajolt meg enyhén, aztán leült. Faelarra néztem, rangidősként tőle vártam megoldást, de azt láttam rajta, hogy alig bírja visszatartani azt, ami kirobbanni készül belőle. Nem tudtam behatárolni, hogy mi az, de nem voltam abban az állapotban, hogy találgatni kezdjek. A férfi viszont folytatta mondanivalóját jellegzetes, egyszerre vonzó és taszító hangon.
- Akkor azt hiszem rögtön a tárgyra is térnék. Ajánlatot szeretnék tenni, hogy a kecske is jóllakjon, s a káposzta is megmaradjon, ha szabad így kifejeznem magam. A seregünk hamarosan elhagyja ezt a város és elindul békésebb vidékekre kipihenni a fáradalmait, mielőtt visszatérnénk további ártatlan embereken és tündéken segíteni. Így lehetőségünk adódna a teljes tünde népet biztonságos vidékre elkísérni. Cserébe megadjuk azt a lehetőséget, hogy velünk tartsatok. Nem állunk senki oldalán, egyedül azokon, akik nem képesek magukat megvédeni. Ennek jegyében akarjuk egy a pokoli helyet kissé jobbá tenni. - Mondta elegánsan, mint aki teljes mértékben meg van győződve arról, hogy helyes, amit tesz. Lily rá is tett egy lapáttal.
- Az enyéimmel már megvitattuk és egyhangúan támogatjuk ezt az ötletet. Így csak a ti beleegyezésetekre volna szükség. - Mondta fontoskodóan, én viszont nem vettem meg az ötletet.
- Pontosan miért is cserébe ajánljátok ezt fel? - Morogtam, ahogy furcsa érzések sora ostromolt meg. Nem tudtam, mit érezzek igazán.
- Nem nekünk. Ez Faelar és Kale ügye. Illetve te mehetsz, ha akarsz, de ez pont az, ami ellen az előbb beszéltem, úgyhogy mivel már nem kell senkit sehova visszakísérnem, mert minden eldőlt, a jelen lévők engedelmével szeretnék eltávozást kérni. Én nem menekülök sehová. - Beszélt bele Wyn, a vámpír pedig közben válaszolt nekem.
- Hogy velünk tartsatok. Ide vissza igazságot szolgáltatni. Addig nem nyugszunk, amíg itt ártatlanokat mészárolnak le. Nem fogunk menekülni, senki elől sehova. Mi vagyunk a fehér zászló viselői. Ez a zászlónk, mert ez tartozik azokhoz, akikért kiállunk! - Húzta ki magát beszéde végén, ahogy kitért a selflány mondandójára is. Szétnéztem. Kale szólásra nyitotta a száját, de aztán becsukta, nem úgy, mint én. Nagyon erős késztetés volt bennem, hogy vele menjek. De nem, nem ez volt a dolgom. Nyeltem egy nagyot.
- Tegyétek, ami nektek tetszik. - Nyögtem ki végül. Nekem máshol volt kötelességem.
- ...Én ezt nem veszem be! - Mondta a kislány kicsit talán indulatosan - Próbáltak már kultisták a mesterük szolgájává tenni. Honnan kellene tudnom, hogy itt nem ez a terv?! Senkinek nem hódolok be, aki a Hatalmas és Dicső Természet ellen sorakozik fe….... - Akadt meg egy pillanatra a mondatban, aztán látszott az arcán, hogy valami eltört benne. - Örömmel önökkel tartok... - Mondta. Hitetlenkedve néztem rá, azonban Kale másba kezdett bele.
- Ez egy elég bonyolult kérdés. Nem fogunk senkit sem belerángatni csak azért, mert ne akarná. Meg kell beszéljük a többiekkel. - Mondta, mint egyetlen, aki a helyzetet reálisan mérte fel, Faelar is látszólag csak hozzá csatlakozott, nem maradt hely a fejében más gondolatnak azon kívül, hogy fékezze magát.
- Egyetértek. Kimegyünk hozzájuk és megvitatjuk. Lily, azt hiszem jobb, ha a veled lévők sem fogják be a füleiket. Egyelőre még nem egyeztünk meg. - Mondta az öreg, mire a vámpír hátborzongatóan elmosolyodott.
- De amennyiben megegyeztek, gondolom nem vetették el az ajánlatot. - Mondta, Faelaron pedig látszott, hogy nagyon ideges.
- Természetesen nem. - Mondta diplomatikusan, majd a fiatal sráccal együtt kiindultak. Szó, és bármi egyéb köszönés nélkül követtem őket, nagyon igyekezve, hogy rá se nézzek arra a vámpírra. A hideg rázott tőle. Úgy tűnt, nem csak engem, Faelar, amint kiértünk hallótávolságból, megszólalt.
- El kell mennünk innen, most! - Mondta sürgetve, Kale pedig mellélépett.
- Mester, mi ütött beléd? - Kérdezte értetlenkedve.
- Az az illető veszélyes. Nem tudom megmondani miért, de nagyon veszélyes. Ha nem vigyázunk, elevenen falja fel a lelkünket! - Folytatta az öreg druida, mintha valami nagy sokkról beszélne. Nos, nem éltük meg nagyon másként ezt a találkozást.
- Nem mondod… - Mondtam szinte dühösen, most, hogy már elmúltak ezek az érzések. - Amúgy meg néhány dolgot megtanul az ember, ha elég ideig katona. Ha valaki veszélyes, akkor nem számít, miért. Iktassuk ki, vagy vonuljunk vissza. Kiiktatni nem tudjuk, marad a visszavonulás. - Mondtam már némileg nyugodtabban, de nem sokkal. Ez az egész dolog bűzlött, és nagyon bosszantott, hogy nem ismertem fel, hogy mi az igazi oka.
- Egyetértek. - mondta Kale, Faelar viszont komoran nézett előre.
- Drága fiaim, és akik Lilyvel tartottak? Talán még most is itt raboskodnak. El kell vinnünk őket, különben elemészti őket az a furcsa, megfoghatatlan erő... - Mondta, én viszont keményen felé fordultam.
- Őszintén beszélj. Mennyi esélyt látsz arra, hogy el tudjuk őket vinni innen? - Kérdeztem meglehetősen szigorúan, egy pillanatra el is feledve, kivel beszélek. Kale viszont nem, azon a napon sokadszor is kiakadt rám.
- Lance, hogy merészeled… - És még folytatta volna, de Falear egy nyugodt mozdulattal leintette.
- Nyugalom, Kale. - Sóhajtott. Már nem volt felkavart, vagy zavart, csak nyugodt. Féktelenül nyugodt. Nem tudtam, hogy csinálja. - Látom én is, milyen reménytelen a helyzetünk. De vannak idők, amikor fel kell állni, megszólalni, s tenni azt, ami helyes. Induljunk. Ha ennek vége, megkeresem Lily-t és azokat, akik vele maradtak, s meggyőzöm, hogy váljunk el ezektől az alakoktól. - Mondta, aztán felém fordult. - Ahogy említetted, neked más kötelességed van. Nem tartunk itt erővel, menj csak vissza a társaidhoz.
Hálásan bólintottam, miközben üzenetet küldött a hollójával a tábor felé, és körülnéztem. Az előbb meg se láttam Horatiust és a többieket, most azonban megkönnyebbülve odaléptem hozzájuk.
- Felőlem mehetünk. - Mondtam.
- Ezek voltak, nem igaz? Ezekről mesélt az a vándor tünde... - Morgott a főnök.
- Ezekről - Horkantottam - és a legszörnyűbb, hogy valójában észre se veszik, kikkel van igazából dolguk. - Mondtam, de aztán elbizonytalanodtam, és egy pillanat múlva folytattam.
- A szándékaik látszólag tiszták, de én tiszta szándékú kultistával még nem találkoztam. Habár nem is tudom, mit tudnánk ellenük tenni. - Morfondíroztam.
- Ezek, ezek. - Mondta az időközben kijött Wyn egy nagy sóhajtással. - A nő Gamma, a férfi Alfa, meg beszéltek arról az Omegáról, aki állítólag egy földre szállt angyal. Nagyon biztosak benne, hogy jó, amit cselekszenek. - Mondta, aztán rám nézett.
- De találkoztál. Ő volt az egyetlen, aki épeszű. Emlékszel a viharra? - Mondta sokat tudó hangon.
- Mi semmit. A mi dolgunk csak az, hogy felderítsünk. Jelentjük a látottakat a Zsinatnak. Ők majd küldenek embert, ha még egy ilyen tisztára pucolt városba fogunk bevonulni. Induljunk is, a hideg ráz ki ettől a helytől. - Felelt közben nekem a kapitány, én viszont Wynre néztem, felvont szemöldökkel.
- Darianre gondolsz? - Kérdeztem kétkedve. Mindennek kinézett, csak kultistának nem. Viszont Horatius ötlete jobban tetszett.
- Roger that, ne késlekedjünk.
- Nem tudom... Ennyi tündét itt hagyni nekik. Mire Esroniel von Himmelreich ideér, már mindből kultistát csinálnak, és el fognak égni. Ezt akkor sem hagyhatjuk. - Bizonytalankodott Wyn, viszont Horatius határozottan megindult a városkapu felé.
- Ez már nem a mi hatáskörünk. Bízzunk benne, hogy a tündék helyesen cselekszenek - Mondta menet közben, én pedig követtem. Az utunk egy darabig gondtalan volt, aztán észrevettem, hogy valaki követ minket. Óvatosan hátranéztem, és azt láttam, hogy egy fehér karszalagos, csuklyás alak jött utánunk, pár méterrel lemaradva. Én viszont elfáradtam a játékokban. Nagyon. Hátrafordultam, és olyan helyzetbe álltam, hogy könnyedén elővehessem a kardomat, ha szükségessé válik.
- Miben segíthetek? - Kérdeztem, de választ nem kaptam, ehelyett viszont a lábam alatt megmozdult a föld, és mielőtt reagálhattam volna, leszakadt az egész, mi pedig elkezdtünk zuhanni, hogy aztán egy puffanással megérkezzünk. Mit tartogat még ez az út?

Felhasználó profiljának megtekintése

54 Re: Küldetés: Ludum finita est... on Vas. Nov. 04, 2018 2:30 am

Tertullius

avatar
Felszentelt Inkvizítor
Felszentelt Inkvizítor
Úgy tűnik ezek a fegyverek csakugyan nem tudnak északi katonát megsebezni. Persze akkor amikor épp a mellkasomhoz tartva sütötték el, nem ez járt a fejemben. Megkönnyebbülve sóhajtottam, mihelyst eltette a fegyvert, és el is indultunk egy kisebb sikátor felé, hogy immár nyugodtan tudjunk információt cserélni. Épp elkezdtük volna a beszélgetést, amikor a magát csak Humnak nevező nekromanta felszólalt.
- Valami furcsa mágiát érzek felőle. Nem ő csinálja, de ott van! - figyelmeztetett minket. Logikus volt, még mágiaérzékelés nélkül is: annyira csak nem lehet őrült a kultista, hogy minden további nélkül elsétáljon. Annak ellenére azonban, hogy nem ő csinálja, könnyen benne lehet a keze. Jobb lesz most kicsit közelebb férkőzni hozzá, aztán tesztelgetni.
- Ugyan Hum, biztos vagyok benne, hogy csak a hely miatt érzed ezt. - csitítom el a nekromantát, majd rátérek a puhatolózásra. – Nos, mint mondtam, most már társaloghatunk. Mit tudott meg ezekről a kultistákról, mióta itt van?
- Ezek veszélyesek. - kezd bele a történetbe, miközben helyet foglalunk egy-egy közeli sziklán – Sokkal rafináltabbak, mint azok, akikkel eddig találkoztam. Nem egyszerűen csak randalíroznak a városokban. A királyság ellen hangolják folyamatosan a népet.
Lefordítva: nesze semmi, fogd meg jól. Nem csak hogy ezzel eddig is tisztában voltam, de semmi konkrétumot nem mondott el – bár talán az az információ ér valamit, hogy a királyság ellen lázítanak. Nem terelte el magáról a gyanút.
- Hányan vannak összesen? Vannak még északi katonák a városban?
- Amenynire tudom, nincs egy darab se. Mindet megölték, amikor idejöttek. Egy csata közepén bukkantak fel, akkor támadtak amikor a harcoló felek egymással voltak elfoglalva. Hogy hogy nem vettük eddig észre őket, arról fogalmam sincs, de a királyságnak fogalma sincs róla, hogy mit művelnek ezek. Te ki tudtál valamit deríteni? - kérdez vissza. Úgy tűnik nem annyira mindenhatóak csata terén amennyire korábban beállították őket, csak jókor támadtak.
- Nem ez az első város, amivel eljátszák ezt, ám egy idő után mindet otthagyják. Úgy tűnik azonban nem csak a katonákat célozzák meg: két kereskedővel találkoztam idefelé, és ők is úgy végezték mint az északiak. - elégítem ki legalább olyan szintű információval, mint amit ő szolgáltatott nekem. – Te hogy éltél túl eddig? Mi volt az összetűzés alapja? - kérdezem, hátha róla is megtudok valamit.
- Amikor elfoglalták a várost, beépültem a civilek közé. de aztán lebuktam és el akartak tenni láb alól. Viszont csendesen akarták, azért nem támadtak rám nyíltan. Ezeket a város hősként tiszteli, nem akarják a hamis vízióikat a lakókban tönkretenni. - magyarázott - elvileg most is tovább akarnak majd menni. Említettek valami hasonlót, bár nem beszélnek egymással sokat. Többnyire olyan, mintha belelátnának egymás fejébe…ijesztő… - ha tudná mennyire igaza volt. Ennyi beszéd után azonban már bőven eljött az ideje annak, hogy pontot tegyünk Hum fura megérzésének a végére.
Két opcióm volt, elsütni a fegyvert – ami hogyha valóban elsül felveri a fél várost – vagy előszedni a füstölőmet – ami viszont azonnal lebuktat Hum előtt, hogy ki is vagyok valójában. No nem mintha nem jött volna rá egyből, hogy hazudok magamról, de pontosan még nem tudta. Végül mégis emellett döntöttem, hiszen inkább egy ember előtt bukjak le, mintsem hogy magamra uszítsak egy városnyi kultistát.
- Ne rémülj meg. - fordulok oda Humhoz, majd előszedem– Sok aljas trükkjeit láttam már a kultistáknak, engedd meg, hogy biztosra menjek, testvérem. - mondom, és a katona mellé lépve gyújtom meg a füstölőt, épp csak annyi időre, hogy néhányszor kénytelen legyen beleszívin az alak. Nem várt hatást érek ezzel el: a kémnek semmi problémája nincs vele, ám a ruhája alatt elkezd vergődni valami. Amaz ijedt sikollyal ugrik fel, ahogyan a nadrágja helyett immár az inge alatt rázkódik a valami. Nem nehéz kitalálni, hogy egy azon kis dögök közül, amiket nem rég láttunk. Leteszem a füstölőt a földre, és rákiáltok:
- Vedd le az inget! - kiáltottam rá, ő pedig engedelmeskedett. Ahogyan eltűnt a ruha, azonnal megpillanthattuk a lényt alatta. Egy Judica Mea-val lebénítottam, majd a kardom lapjával megpróbáltam levenni róla, nehogy megsebesítsem az informátort – a lény azonban gyorsabb volt, és a kardról leugorva kezdett el menekülni a földön. Egy újabb Judica Mea azonban pont elég időre állította meg ahhoz, hogy végezzek vele. A baj most már csak az, hogy lehet mindent tudnak arról, amit beszéltünk – ennyit az álcámnak.
- Igen, ezt éreztem. - erősíti meg a nekromanta. Jómagam eloltom a füstölőt, majd visszakérdezek.
- Hulla kellett, tudsz vele kezdeni valamit?
- Ez neked hulla? - döbbent le – Ez egy ilyen…mi ez egyáltalán?
- Szolga, amit a bukott angyal eszenciájából idéznek meg. Harcra, munkavégzésre és kémkedésre is egyaránt használható. - Egyértelmű tehát, miért engedték el az előbb a férfit.
- Nagy valószínűséggel mindent hallottak, amit beszéltünk. Ennyit a meglepetés erejéről. Keressünk valami más helyet, ahol beszélhetünk, kitudja nem e érzik a szolgájuk helyét. - rakom el beszéd közben a füstölőmet, és el is indulok egyenesen. – Mennyire ismered ki magad a városban?
- Eléggé. Három hely kivételével nem őriznek egyet sem. A városházát, az egyik magtárat, illetve a fegyverraktárat erősen őrzik, minden más helyre oda se figyelnek. A fal alá, ott könnyen lehet elrejtőzni. - mutat a város széle felé, én pedig folytatom is arra felé az utam.
- Ellátmány miatt fontos nekik a magtár, vagy vajon mást is őriznek ott? - Vajon hogy nem tűnt fel neki, hogy rámászott valami? Még mindig nem vagyok biztos abban, hogy megbízhatok benne, nem is hagyom, hogy a hátam mögé kerüljön. Kell egy terv, mert minél többet bolyongunk a városban, annál nagyobb az esélye annak, hogy elkapnak.
- Csak van valaki még a városban, aki nem hiszi el ezt az illúziót, hogy kultisták majd megmentik őket… - morfondírozok hangosan - Mi lett a pappal? A templom ugyan kihalt volt, és papot sem találtam, mégis láttam embereket összegyűlni benne. Miért? - nézek rá, és egyúttal ki is használom a lehetőséget arra, hogy újra megnézzem a vágyait. Nem igazán vagyok kíváncsi rájuk, ez azonban talán árulkodhat arról, hogy a kis lény volt egyedül a dologban, vagy valami más is...Úgy tűnik semmi olyasmi nincs, mint korábban – a dög eltűnt.
-  Van a városban pap, de amennyire láttam, együttműködik. Talán félti az életét, talán ő is elhitte, nem tudom. A seregünkből mindenkit vagy megöltek, vagy elmenekült, talán egy tisztet leszámítva. Őt most a fal melleti erődben őrizik, mint fogoly. Talán ki akarják vallatni, nem tudom, de az is lehet, hogy csak egy látványos kivégzést akarnak.
- Ahonnan mi jövünk, valószínűleg ott is jártak. De nem modntak semmit semmilyen nem a királysághoz tartozó seregről. – emlékeztet a másik társam.
Ezek szerint a pap is kiesik, ám ha minden kötél szakad, talán tehetünk egy látogatást hozzá is.
- Jól mondja a társam. Egyik helyen járványt emlegettek, hogy az végzett mindenkivel, aki még nem állt tovább, míg megint mások egyenesen keresztesnek nevezték ezeket az embereket, akik a fehér zászló alatt harcolnak. - bólintok. - Tud bármiféle gyengepontjukról? Mit értett azalatt, hogy a bukott angyal esszenciája?
- Ó, erről őket is megkérdezhetted volna. Nem titkolóznak egyáltalán. Sőt, hirdetik magukat. Nyíltan toboroznak, mint valami vidám lelkületű idealista zsoldosbanda. Aztán aki "méltónak találtatik" rá, az kap egy áldást, amivel segítségül hívhatja a "földre szállt angyal" erejét...és ilyeneket tud maga mellé a semmiből előhívni. Bár elnézve rajta nem lehet rossz üzlet.
- És mi történik azokkal, akik nem? Az eredeti ötletem a beépülés volt, de ezután a találkozás után túl kockázatos lenne. Kivégzésről nem hallottam eddig, sem arról, hogy bárkit is fogva tartottak volna, ez azonban még kevés, hogy azt feltételezzem, valóban ér valamit számunkra az a tiszt, és megéri megpróbálkozni a kiszabadításával. Járt már a tömegsírnál? Azt is megakartuk látogatni, nyomok után kutatva...
- Nem, próbáltam nem feltűnést kelteni. Csak a belvárosban kutakodtam. Amikor az erőd környékét akartam felderítani, akkor találtak meg. De hogy mi történik a sajátjaikkal...ki tudja. Sok jó biztos nem.
- Hát igen, az egy érdekes történet. Elmeséljem? – szólal meg hirtelen egy másik hang felülről – egy túlságosan ismerős hang. Delta. Most már nem csak a beépülésről mondhatok le, hanem a kémkedésről is. Nem nyúlok egyelőre a fegyverem felé, játszom a hidegvérűt.
- Hallgatlak. - nézek fel rá, már csak azért is, mert biztos vagyok benne, hogy élvezi. Közben hátrálni kezdek kissé a tetőtől, hogy a földre érkezése pillanatában (vagy akár már az ugrás közben) ne tudjon azonnal megtámadni. Társaim közben a fegyvereikért nyúltak, ám nem hátráltak. Akármilyen félelmetes is volt az aurája korábban, négyen talán van esélyünk legyőzni.
- Nektek aztán van vér a pucátokban. Imádom az ilyet. - teszi keresztbe a lábát - Nyugi van már, nem foglak megölni... Épp ellenkezőleg, egy ajánlatot hoztam.
- Ajánlat? - kérdezek vissza. - Miféle?
- Mi lenne ha azt mondanám, hogy a mi nagyon, de nagyon gonosz szektánk szövetségre lépne veletek? - áll fel ekkor a tetőn. Hátrébblépek az emelkedésére, ám megnyugodok, miután látom, hogy csak a beszéded folytatja.
- Miért tennétek ilyet? - kérdezem az eddigi nyugodt hangon, miközben azon töprengek, hogy mi lehet a hátsószándék emögött az egész mögött.
- A királyságotok semmiért. De ti igen. Nem éreztétek még sosem azt, a törvény csak megbilincsel titeket? Igazságot csak úgy lehet szolgáltatni, ha időnként bizonyos dolgokat...nos...mondjuk úgy megtartunk magunknak. Nincs igazam?
Lesz annyira naiv, hogy adjon nekünk még egy lehetőséget arra, hogy belülről tegyük tönkre őket, miután rájött, hogy kémek vagyunk? Hmm…tényleg naiv, vagy tud valamit, amit mi nem? Kérdésére zavartan sütöm le a szemem színjáték gyanánt, majd néhány másodperc gondolkodás után válaszolok.
- De igen.
- Ragyogó! - ugrik le a tetőről, egyenes elénk, mire társaim azonnal felvették a támadóállást. - A királyság le akarja nyomni a protestáns kutyákat, vagy mit tudom én hogy hívják, mi pedig igazságot akarunk szolgáltatni és megvédeni az ártatlanokat. A recept egyszerű. - mutat itt a várfal felé - Nem sok idő kell, hogy a déliek ismét itt teremjenek. Ez a város ha nem cserélt gazdát hatszor, egyszer se. Mit szólnál, ha azt mondanám, ha eljön az ostrom ideje, te véletlenül a kezedbe kapnád a mi csapaterveinket, és ezálltan pont találnátok egy kis kitérőt, ami egyenesen a déleikhez vezet majd titeket. A város a tiétek, téged hőssé avatnak, mi pedig gond nélkül eltűnhetünk, miközben menekítjük az ártatlan civileket, akiket aljas módon belekevertetek a harcba. Nem szép dolog, ejnye-ejnye... - lebegteti meg a mutatóujját.
Elgondolkozom. Miután odaérünk a déliekhez, egyszerűen a két csapat közé szorulva előbb minket mészárolnának le, majd a délieket. Ettől függetlenül azonban nekünk is meg van a lehetőségünk arra, hogy néhány egységgel odacsaljuk a délieket az ő menekülő útvonalukhoz, és ugyanazt a taktikát alkalmazva, mint ők, két legyet üssünk egycsapásra...vagy ezer más mód még, amivel ők jöhetnek ki rosszul ebből a cseréből. Annak ellenére, hogy élni fogok az ajánlattal, nem szabad könnyen beadnom a derekamat, hiszen az feltűnő lenne.
- Eddig nem volt erre szükségetek...most miért mennétek bele abba, hogy északé legyen egy város, a felszabadítása helyett? - érdeklődöm.
- Felszabadítani? Mi nem szabadítunk fel várost. Mi nem vagyunk ország. Mi csak segítünk azokon, akik rászorulnak. - felelte Delta kurtán - Persze a hajóinkat is megkapjátok, amik most a kikötőben horgonyoznak. Hibátlan utánpótlás-vonal. Cserébe pedig csak egy dolgot kérek. - mutatott az egyik magasabb ház tetejére, úgy nagyjából háromszáz méterre, melynek tetején egy szélkakas díszelgett - Fogd a puskádat és lődd azt nekem le...kétszer, gyorsan egymás után, rühellem a fejét.
Ahogy a szemébe nézek, látom a zavarodottságot – ez egy egyszerű őrült, aki hatalmat kapott.
- Hány városon akartok még segíteni? Hová mentek Joanesburg után? - teszem fel az utolsó kérdésemet, majd szép lassan leveszem a vállamról a Gungnirt. Nem sietek, nem akarom hogy támadásnak érezze, és az időt is húzni akarom.
- Ki tudja...erről kérdezz meg valaki mást. Csak annyit tudok, hogyha később még összefutunk, akkor köthetünk hasonló...gyümölcsöző alkukat...áh, jut is eszembe, nem kell most döntenétek. Elég csak akkor, ha már itt van az ideje. Nem követelem, hogy most rögtön csináld meg...ugye milyen kedves vagyok? - vigyorodik el. Az előző találkozásunk alatt még nem volt ennyire őrült… - De ha akarok kifizetheted előre...
- Meglepsz. - vigyorgok vissza kelletlenül, majd visszateszem a fegyvert a köpenyem alá, ahonnan elővettem. - A kakas lelövése lesz az alkunk pecsétje. Továbbra is rejtőzködnünk kell? - kérdezem, óvatosan érdeklődve afelől is, hogy a felettesei vajon tudnak-e erről.
- Eddig sem kellett volna. Nem vagytok az ellenségeink. Na vizslát, bogaraim. Ha keresnétek, csak mondjátok azt bármelyik társunknak, hogy "Deltával akarok beszélni" és ott termek...oké, talán nem azonnal. Na csááá… - köszönt el dalolászva, majd széttárt karokkal elkezdett rohanni az egyik utcában. Ez teljesen őrült.
Megkönnyebbülök mikor végre itt hagy minket.
- Te…tényleg beleakarsz menni?
- Ti kihagynátok egy ilyen alkalmat, hogy dicsőséget szerezzünk magunknak? - kérdezem, ám közben komor arccal, hevesen rázom a fejem. Még egyszer nem vernek át ezek a mocskok, még ha semmi jelét is nem láttuk a kis dögjeiknek, előhúzom a füstölőt, és megnyújtva lengetem körbe magunk körül, hogy biztosra menjek, ezúttal nem hallgatóznak, ám ezúttal semmi jele nincs kémkedésnek.
- Nem csak ez aggaszt. Ezeknek a rohadékoknak taktikáik vannak. Tudják, hogyan kell úgy keverni a kártyák, hogy ők jöjjenek ki belőle jól. De a puskához nem értenek, nem tudnak vele mit kezdeni. Azért gondolkozok, miért pont azt kérte, lőj egyet célba...?
Beoltom és elrakom a füstölőt és elrakom, majd immár nyíltan szólalok meg.
- Ez egy nagyon jó kérdés...talán arra kíváncsi képesek lennénk e puskákkal megölni őket...talán azt akarja, hogy megtanítsuk nekik a használatát? - gondolkodom hangosan. - A menekülési útvonalukhoz akarom csalni a délieket, és ugyanazzal a módszerrel győzni mint ők: a csata hevében mindkét féllel végezni.
- Ennek van értelme. Amikor ellenük harcoltam, a puska elől mindig fedezékbe húzódtak. Féltek tőle, nem ismerték, csak tudták mit lehet vele elérni. De amikor kardot rántottam, azonnal úgy álltak fel, hogy egy kardforgató minél nagyobb hátrányban legyen.
Hum elismerően bólogat.
- Ez egy remek terv. Ellenük használnia saját fegyverüket...mert ez csapda. Szinte biztos, hogy az.
Bántam ugyan hogy ennyire részletesen beavattam őket a tervembe, hiszen fennáll az árulás esélye, de valahogy rákellett vennem őket, hogy bizzanak bennem és abban amit csinálni akarok - máskülönben talán azért szúrnának hátba, hogy ne enyém legyen a dicsőség. Nem érkezek válaszolni társaim szavaira amikor megfájdul a fejem. Démon, nem is gyenge. A kikötőnél. Ki érkezhet még?
- A kikötőhöz kell mennünk. - indulok válaszra sem várva. Véletlen? Ugyan, egy ekkore hatalmú démon nem állít be sehová a puszta szerencsénknek hála.
Bármennyire is sietek, nem feledkezem meg az óvatosságról, főleg ahogyan a kikötőhöz közelítünk, úgy próbálok meg egyre jobban és jobban rejtve maradni.
A kikötőbe érve hatalmas tömeg fogad minket. Emberek voltak ott, átlagos emberek, illetve kultisták, akik fehér kendőt viseltek. Egy hajó állt a parton, s pár alak szállt le róla.
Közülük kettő keltette fel az érdeklődésemet. Az egyikük egy magas, szőke hajú vámpír volt, hegyes fülekkel, elegáns ruhákban, fehér kendővel a csuklóján. Oldalán egy párbajtőr lógott. Ahogy lelépett a padlóról nyájasan mosolygott, mire az odacsődült tömeg még nagyobb éljenzésben tört ki. Mindenki csak azt ordíbálta "Sokáig éljen Alfa mester!". Az illetőnek brutális kisugárzása volt, elég volt csak ránéznem, a szívembe szúrt és próbált magához húzni. Magához akar húzni, mert a szárnya alatt biztonságban leszek. Nem. Ellenállok, még ha nehéz is. Az aurája azonban valami elképesztő volt. Látszott rajta, hogy nem erőlködik, mégis szinte teljesen elnyomta a mellette álló démonét.
Hogy tettek ezek ekkora erőre szert? A vámpír egy Neulander volt, nem vitás, a démon pedig a ruhái és eddigi tapasztalataim alapján egy csábdémon. Hány déli, vagy északi katona kell ahhoz, hogy akár ezzel a kettővel elbírjunk? Hála a tömegnek, nem okoz problémát a rejtőzködés, nem is tágítok a helyemről, talán szólni kívánnak a néphez – és valóban. Megáll a kiszállás után, majd fennhangon kezd beszélni.
- Omega mester szólott. Hála az újabb hajónyi ellátmánynak akár hetekig gond nélkül élhetünk városunk falai közt. Most menjetek, a dicsőségben fürdeni nekem nincs jogom. Nem amíg nem lett ez a város újra a világszál, mely hajdanán volt.
A tömeg ismét éljenezte. "Micsoda vizét. És még szerény is. Nem száll el magától!" majd mindenki ment tovább tenni a dolgát. Nagyon jól értett a retorikához, ahogy az egy Neulandertől elvárható. Alfa ezután beszélt a mellette álló démonnal, majd kettéváltak. Alfa és a kultista bérencei elindultak a városháza felé, a démon pedig egy másik irányba a fal felé. Éppenséggel az erőd is arra volt.
Veszélyes bármelyiket is követnem, de anélkül nem tudok meg semmit. A városházán nincs dolgom, ám az erőd felé tartó démon...a tisztet akarja kihallgatni? A Neulandernek sem lenne nehéz rávenni a beszédre, ám egy csábdémonnak még inkább gyerekjáték. Ha a feltételezésem igaz, úgy valóban tud valamit az a tiszt, amire szükségük van. A démont kezdem el követni. Nagy valószínűséggel az erődön kívül nincs semmi érdekes számára arra felé, így nem kockáztatok, és viszonylag távolról követem, hogy kevesebb legyen a lebukás esélye.

Felhasználó profiljának megtekintése

55 Re: Küldetés: Ludum finita est... on Vas. Nov. 04, 2018 2:09 pm

Kristin Dalgaard

avatar
Keresztes Lovag
Keresztes Lovag
A csönd nehéz lepelként telepedett ránk és szinte úgy éreztem fuldoklom alatta. Mégis nehéz volt megmozdítani az ajkaimat, a gondolataim kínkeserves lassúsággal találtak csak utat a félelem között.
Máris lelepleződtünk volna?
- Ez... Ez nekünk szól, vagy...?
Ostoba kérdés volt, nem volt egyetlen más lehetőség sem adódott, amely felmentett volna minket a fenyegetés terhe alól. Kinek üzenhettek volna egy misekönyvben? Egy szertartási iratban, amelyet ráadásul csak a miséző pap – jelen esetben annak kontár helyettese – lát? Andromeda kisasszony közelebb hajolt az üzenethez, aranyszín szemei tüzetesen vizsgáltak végig minden kacskaringót a betűk között, mintha olyan tudást keresett volna, amely csak az ő félangyali fenségének mutakozott meg.
- Mi lesz ma este?
- Nem tudom. - felelt Gloria nővér, noha bizonytalan volt, hogy voltaképpen melyikünk kérdésére. Talán mindkettőre.
- De az óvatosság nem árt. Én nem hiszem, hogy szeretnék ezek után lefeküdni.
Arael közelebb lépett, mi pedig reménykedően néztünk rá. Végülis ő volt a csapat nem hivatalos műveleti tisztje, aki a feladatot körvonalazta számunkra, minden esély meg volt rá, hogy volt valami terve.
- Talán inkább amíg itt vagyunk...este előtt kéne végezzünk mindennel? - javasolta óvatosan, de bizonytalan hangja elárulta mennyire tartotta valószínűnek. Sajnos egyet kellett értenem vele.
- Az lehetetlen. - sóhajtottam fel. - Úgy tűnik az egész város az ellenségünk, viperák vermében járunk. Egyetlen elhamarkodott lépés a halálunkat is jelentheti.
Andromeda kisasszony felemelkedett a papír vizsgálatából, szemeinek kérlelhetetlen bírálatát a másik félangyalra fordítva.
- Hová ment a papnő? - kérdezte. Gloria nővér eközben szürke ruhájának egyik zsebébe rejtette a fenyegetést, a misekönyvet pedig visszatette az őt megillető helyére az ambón.
- Ez az egyetlen nyomunk. - tette hozzá magyarázatképp, noha senki nem ellenkezett. Szerencsére legalább ő a kétkezi oldalán fogta meg a dolgot, ami valamelyest megnyugtatott.
Arael a templom oldala felé mutatott.
- Innen nem túl messze, alig két utcányira egy kis házba láttam bemenni. Sima lakóháznak tűnt innen, olyasmi, amiket a városokban építenek.
Néhány éve meglepődtem volna a különös fogalmazáson, de azóta eleget tanultam a nefilimek különös nomád szokásairól, hogy megértsem – nekik a házaink falai és cseréptetői voltak különösek.
- Láttál valakit még a házban vagy körülötte? - kérdeztem a félangyaltól.
- Pár járókelőt, de innen egyik sem látszott veszélyesnek.
Leültem egy padra, ujjaimat összefontam és az állam alá támasztottam. A kultisták legnagyobb veszélye megjelenésük óta a rejtőzködési képességeikben rejlett – sosem lehetett tudni, hogy az idegen vándor, a kedves szomszéd vagy a tulajdon testvére volt mélységi fenevadak híve valakinek. Az viszont elég egyértelművé vált, hogy a helyiek nem igazán titkolják a jelenlétüket, így Arael figyelő szemei elől sem rejtőzködhettek volna.
- Ha jól sejtem Andromeda kisasszony a direkt megközelítést tartja a legcélravezetőbbnek. Viszont ha nem sikerül elérnünk, ami akarunk úgy nagyon könnyen véget érhet számunkra a dolog.
Szinte egyértelműnek tűnt a következő lépés, de éppen ezért féltem tőle. Ami ennyire egyfelé mutatott, az csak előre eltervezett lehetett. És nem tudtam, hogy az Úr tervezte el – vagy az ellenségeink.
- Lelepleződhetünk...? - rezzent össze Andromeda kisasszony, folyékony arany szemeit az apáca felé fordítva. Gloria nővér összeérintette az ujjait, mint a feddés mikéntjén gondolkodó püspökök és okos szemei elgondolkodva jártak fel-alá.
- Nem tudjuk hányan vannak bent. De úgy tűnik itt a kultisták annyira a mindennapok részei, hogy azt se tudom hogy kéne nekifognunk a feladatnak. - tárta szét végül a karjait megadóan.
- A feladatunk az, hogy meghatározzuk az erejüket. - Szórakozottan elkaptam egy hajtincsemet, amelyik elszabadult a praktikus kontyból és csavargatni kezdtem. Domitius nagymester mindig azt mondta, ha akadály elé állít az Úr jobb visszamenni oda, amit még tudunk. Onnan talán minden világos lesz. - De az nem megy úgy, ha csak a felszínt kapargatjuk. Valahogy a vezetőikhez kell jutnunk.
Andromeda kisasszony szórakozottan, öntudatlanul utánozta le a mozdulataimat, mintha tükörben állt volna, aztán hirtelen lelkesedés tört rá.
- Kristin Angelika, te előre látod a végkimeneteleket!
Gloria nővér meglepetten pislogott, aztán haloványkék szemei elkerekedve fordultak felém.
- Tényleg? Hogyan?
- Ez egy elég ritka adottság. - csatlakozott Arael is, én pedig zavaromban éreztem, hogy kezd elpirulni a fülem hegye. - A mi klánunkban talán két ember birtokol valami ehhez hasonlót...sajnos én nem vagyok köztük.
Jól tudtam mire gondolt a nefilim – Haniel angyal erejére. Noha többet látott bele, mint a valóság volt.
- A lehetőségeket látom előre, de azokat is csak lépésenként.
Láthatóan a nővéreket nem elégítette ki ez az egyszerű pontosítás, így beletörődve a ki nem érdemelt figyelembe felsóhajtottam és előhúztam az ingem alól Weißdorf város ajándékát, a Jégkeresztet.
- Azt hiszem javunkra válhat, ha tisztában vannak azzal, mire vagyok képes.
Alázatot erőltettem az arcomra és a homlokomhoz érintettem az apró feszületet, imához hunyva le a szemem. Konrad azt mondta az ima nem a szavakon múlik és nagy szerencsémre nem is a latinon. Egy forró sóhaj, egy őszinte könnycsepp is lehetett ima – vagy egy tettre kész, elszánt fejbiccentés.
Neked, Uram!
- Képzelőerő angyala, Haniel.
A képzeletem megiramodott, ahogy az emberek lelkében lakó benső világ patrónusának ereje magával ragadott. Láttam magam, ahogyan felpattanok és Arael felé lépek, árnyjátékként az álla felé lendítve az öklömet. A félangyal hátralépett és buzogányát lendítette felém, azonban ahogy a fegyver eltalált volna a kép szétszakadt. Újfent felálltam és lendítettem, ezúttal a pajzsommal védve magam a válaszcsapástól, az azonban sikeresebb volt, mint vártam. A nefilim keze megremegett és lehullott, bizonytalanabbul tartva a fegyvert. Haniel ereje visszaragadott harmadszorra is, így újra nekiiramodtam. Ezúttal még rövidebbre hagytam az ütést, a pajzsomra figyeltem és amint a buzogány lecsapott és lepattant volna szabad kezemmel kinyúltam felé, piruettel magamhoz ragadva a félangyal fegyverét, aki erre esetlenül, puszta kezével próbált megtaszítani.
Kinyitottam a szemem. Az angyal ereje véget ért.
A nefilim férfi nem számított a támadásra, meglepettsége olyan életszerűen terült szét az arcán, amelyet én képtelen voltam magam elé vetíteni. Ütni készültem, amire hasonlóképp tért ki, mint ahogy elképzeltem és buzogányt rántott. A fegyver lecsapott, találkozva a pajzsom kemény lapjával, Arael karja pedig lehullott. Érte nyúltam, megragadva a buzogány nyelének közepét és fordulattal kitéptem a napbarnított, égi csodálatosságot hordozó ujjak közül – ekkor a valóság megcáfolta a képzeletem. Arael arcán felragyogott az a harcra kész, szenvedélyes ábrázat, amivel fogadott minket, lökés helyett viszont az öklét nyújtotta elő, s egy erőteljes, célzott ütést lendített a homlokom felé. Alig egy harántujjnyira állt meg a csapás az arcomtól, egyedül a szele csapott meg.
Egy dobással megfordítottam a kezemben a buzogányt és a fejénél fogva a nyelét nyújtottam a félangyal felé.
- Ha jól gondolom te egy harcos vagy, Arael. Egy harcos pedig nem bízik senkiben, míg meg nem tapasztalta hogyan is küzd. - Legalább is ez volt az első benyomásom. A próféta határozottnak, parázslónak tűnt, olyan harcosnak, aki nem veti meg az erőt de nem is keresi. - Amennyiben megsértettelek, úgy mélységesen sajnálom. De azt hiszem nem hagytam több kérdést. Haniel a belső világok és képzelőerő angyala. El tudom képzelni a következő pár lépésemet, de csak bizonyos távolságig. Ha nem tudok semmit az ellenfélről úgy a képzeletem tévútra is vezethet - ahogyan most is majdnem. Azt az ütést nem láttam jönni, ha Arael le akart volna sújtani rám elég lett volna kissé közelebb lépnie.
Visszahátráltam a padhoz és leroskadtam, próbálva a hirtelen támadt tüzet legyőzni a tagjaimban. Andromeda kisasszony hasonló feszes tartásban várakozott, égi lándzsáját várakozóan kézközelben tartva. Szinte mosolyogni támadt kedvem az őszinte bizalmon, amelyet a félangyal felém mutatott. Ha őrületből, ok nélkül sújtottam volna le Araelra ő akkor is követett volna. A bűnbe.
- Bámulatos. - nyugtázta Gloria nővér, noha kétségeim voltak egy harchoz nem szokott apáca milyen mélységekben látta meg a rövid mozdulatsor mögött rejlő titkot. - Viszont így valóban kénytelenek leszünk beépülni. Menjünk be a nő után kérjünk menedéket és segítséget hogy letelepdhessünk itt.
Arael nem szólt sokáig, csak nézett rám várakozóan. Nem féltem az ítéletét, de a bizonytalanság nyomasztott, még lélegzetemet is visszafojtottam.
- Tudod, sokban hasonlítunk. - vigyorodott el végül. - Én is jobban szeretem, ha a tetteim beszélnek magam helyett. Ami ezt illeti, nos...én és a húgom elég különösek vagyunk. Az égi vértjeink, a harcos lelkének megtestesülése nálunk önmagában szinte semmit sem ér. Hogy mégis képesek legyünk küzdeni, más fegyverekkel is megtanultunk bánni. Ezek közül az egyik az öklöm.
A nefilim elégedettnek tűnt, én pedig osztoztam benne vele ezúttal. Amit rá mondtam ítéletképp nem csak Araelre vonatkozott. Magamra is.
- Akkor, indulunk?
Bólintottam.
- Induljunk. Bár lehet ezúttal valaki rátermettebre bíznám a beszédet. - pillantottam Gloria nővérre és bocsánatkérően mosolyodtam el. Nem akartam veszélybe sodorni a feladatunkat az ostoba habogásommal, ahogy azt majdnem tettem is az álpapnő előtt. Nem arról volt szó, hogy ne tudtam volna hazudni – arról, hogy nem engedtem magamnak. A belém nevelt lovag még most, a halállal szemben is elém állt.
- Igyekezni fogok. - felelte az apáca, noha valami keserű szájízzel. Kegyetlen volt tőlem, hogy rá toltam a bűn felelősségét, de nem tehettem mást.
Az utca, amely felé Arael vezetett minket szűk volt, Joannesburg belvárosának egy látszólag jelentéktelen negyedében. Nem tűnt sem kényelmes nemesi villának, sem ördöngös szekták gyülekezőhelyének – de a mélységiek ereje épp ebben volt. Az utcákra árnyékot vetett a házak emeletéről kinyúló erkélyek fogazata, a nap végére elfáradt vagy épp elcsigázott emberek szinte velünk nem is foglalkozva rugaszkodtak neki a munka utolsó foszlányainak. Példamutató szorgalmuk lett volna, ha nem virít a karjukon a mélységi kultuszt fémjelző fehér kendő.
- Talán jobb lenne, ha te készenlétben maradnál. Ha bármi rosszul alakul odabent nem szeretnénk, hogy bárki kijusson és figyelmeztesse a kultusz vezetőit. - fordultam Arael felé, mielőtt beléptünk volna a papnő házába. A félangyal biccentett és hátat fordított nekünk, a ház sarkában foglalva el egy egyszerű őrhelyet, Gloria nővér pedig megigazította a ruháját és bekopogott. A kopogásra halk dobogás hallatszott, majd egy fémes, csörgő hang, mintha valaki egy jókora reteszt tolt volna odébb. Az ajtó kisvártatva kinyílt, a máguszekés papnő pedig fáradt arccal nézett ki a résen.
- Ki az?
Nem tudtam mit tehettem volna. Ha megszólalok, talán elébe vágok annak, amit Gloria nővér kigondolt, ha csak állok viszont a legkevésbé hihető menedékkérő voltam a Nordenflussnak ennek az oldalán. Pedig az épp egy nyíllövésre fojt tőlünk. Így úgy tettem, ahogy az árvák az éhség küszöbén – lemondtam még az életről is, a küszöb előtt roskadva térdre.
- Elnézést a zavarásért, nem tudtuk hogy ön az... Csak... Azt mondták itt segítenek. Szeretnénk menedéket kérni a városban.
A nő úgy látszik óvatosabb volt annál, hogy ne vegye észre a másodszori felbukkanásunk okozta egyértelmű csapdát, így sarkon fordult, becsapta az ajtót és dobogó léptekkel szaladt valahová.
- Arael! Menekülni próbál! - pattantam fel a térdelésből és teljes vállammal nekifeszülve belöktem az ajtót. - Andromeda kisasszony, kerülje meg a házat, hátha van hátsó kijárata! Gloria nővér, jöjjön velem!
A papnő egy emelet felé vezettek minket, a lépcső tisztán dobbant minden rohanó lépése nyomán. Nem volt túl jó erőben, ugyanakkor nem is viselt Jormungandr-t, mint én. Az emeleti szobában értük utol, egy erkély felé nyíló ajtó előtt, amelyet Arael szerencsére hamarabb ért el, mint a nő.
- A kegyelmes Isten egyháza nem utasít el segélykérőket. - csóváltam meg a fejem, miközben igyekeztem nyugodt lélegzetet erőltetni magamra.
- Ennyire nem voltunk ijesztők. - csatlakozott Gloria nővér is meglepő gúnnyal a hangjában. Noha magamat sem menthettem fel alóla, az apáca szavai úgy csattantak, mint egy ostrocsapás. - Én is félek az emberekkel beszélni mégis megerőltetem magam.
A papnő, aki inkább volt lány mint nő határozott tekintettel és a félelem legkisebb jele nélkül nézett vissza ránk.
- Ne próbáljatok megpuhítani. Pontosan tudom, milyen büntetést szab ki az egyház az eretnekekre. Eretnekekre. Nem kultistának mondta magát, csak hittagadónak. Ez a jelen helyzetben már bíztató kezdet volt.
- Ahogy mondtam, az Egyház nem utasít el segélykérőket. Sem bűnbánókat. Még most lehet bármelyik, csak döntsön jól.
- Nem tettem semmit, amit bánnom kéne. - jelentette ki makacsul a nő, amire csak felvontam egy szemöldökömet.
- Nem? Az egyházi szentségek kigúnyolása és az egyházi rend szentségének méltalan viselése nem számít annak?
Andromeda kisasszony, akit sajnálatos mód feleslegesen küldtem el a nő háza mögé eközben félangyali méltóságában sétált fel a lépcsőn és csatlakozott a társasághoz. Az álpapnő eközben gúnyosan felhorkant.
- Kigúnyolni? Van fogalmatok róla, mi tettem? Megmentettem a templomot attól, hogy az egyik itteni... az egyik ittenit tegyék meg igehirdetőnek. Elnézést, ha csak ennyire vagyok képes.
Elegem lett a félmondatok között megbúvó igazságokból és a titkolózó utalásokból. A válaszok ideje következett.
- Ki maga?
- Ha csak ennyiről van szó, akkor higgye el, tőlünk nem kell tartania. Az itteni helyzet meglehetősen... speciális. Segítsen nekünk és szemet hunyunk a dolog felett. - próbált a lelkére hatni Gloria nővér, de a nő nem adott sokat az ígéretére.
- Ezt írásban kérem...
Végül azonban úgy tűnt feladta a szélmalomharcot és megadóan sóhajtott.
- A nevem Rachel. A fővárosi máguskör varázslója vagyok. Egy barátom kérésére jöttem ide, aztán kötöttem ki a templomban.
- Miből gondolta, hogy futnia kell előlünk?
Eretnek, vagy kultista? Önfeláldozó híveknek, akik csupán a templom szentségét akarták megóvni nem volt szokása ajtót csapni egyháziak orrára.
- Mit kért a barát? - kérdezte a félangyal, de a kérdése láthatóan elsikkadt sokkal fontosabb dolgok között.
- Hogy miből? Azt hiszitek nem tudom, mit kap aki együttműködik ezekkel a...azt se tudom már lassan mifélékkel. Vagy talán nem azért vallattok engem olyan hevesen?
- Feleljen a kisasszonynak. Miért van itt? - szóltam rá ellenkezést nem tűrően – legalább is próbálva olyannak tűnni. Rachel kihívásnak vehette, ugyanis karjait széttárva nézett vissza.
- És ha nem? Csak rajta, felkészültem a legrosszabbra!
Ez egy végtelenül ostoba nő volt, aki úgy gondolta a halál a legutolsó menekvés. Éreztem, hogy a szemem mögött elpattan valami és Uriel tüze kigyulladt a szívemben.
- A kudarcra is felkészült? - Olyan hangosan beszéltem, amennyire mertem a kultisták fészkében. Gyáva volt, tagadó és megalkuvó, ha ezt választotta a küzdelem helyett. A halál nem oldott meg semmit, ha feladat elvégzetlen maradt – olyan igazság volt ez, amelyre nekem is hosszú évekig tartott ráébrednem. - Szembe fog nézni a barátjával, aki ide küldte úgy, hogy nem végezte el a feladatát?
- Nem, nem készült fel rá. Van két inkvizitor ismerősm, akikhez beajánlhatom, hogy megtudjuk amit akarunk. - Gloria nővér fáradtan dörzsölte meg a homlokát, lehunyt szemmel, sötéten ejtve ki a szavakat. Őszintén meglepődtem az apácából áradó hideg fenygetéstől és kezdtem úgy érezni több van ebben a nőben, mint ami elsőre látszott.
Valami hideg.
- Mondja el amit tudni akarnak, utána segítsen nekünk a kultistákkal, közben mi segítünk a maga ügyében. Ha nem látja be hogy ez azegyetlen esélye, akkor ön végtelenül ostoba és nem érdemli meg, hogy a mágusok egyáltalán szóba álljanak magával.
Az álpapnő szemöldöke megremegett az idegességtől.
- A barátom? A barátom meghalt. Ez történik azokkal, akik olyanba ütik az orrukat, amibe nem kéne. És semmi kedvem sincs találkozni vele.
Tehát végeredményben csak gyáva volt.
- A világ összes kezdő útonállója és macskajancsi banditája ezt ismételgeti. Elárulom, hogy még soha senki nem fordult ettől vissza. Maga egyértelműen nem kultista, miért állna melléjük?
Úgy tűnt ha más nem, legalább összezavarni sikerült Rachelt. A lány vett egy mély, tétova lélegzetet, aztán beszélni kezdett.
- Tettem egy ígéretet. A barátom, és egyben a tanárom, aki itt volt Joanesburg plébánosa. Ő tanított meg engem és pár régi ismerősömet a mágia alapjaira. Hosszú évekig nem láttam, de aztán kaptam tőle egy levelet. Egy veszélyről számolt be, egy rettentő veszélyről, ami az ittenieket fenyegeti. Meg akarta védeni az embereket, hogy ne tudják őket bántani. Azt kérte, jöjjek ide és segítsek neki kitalálni valami. De mire ideértem már csak hűlt helyét találtam neki. Aztán amikor megtudtam mi történt, jelentkeztem igehirdetőnek. Tudták, hogy nem vagyok pap, azért adták nekem a tisztséget. Így legalább a templomban nem fogják a kóros eszméiket hirdetni…
A szeme sarkából kibuggyanó könnycseppre végképp elveszítettem a türelmem. Nem, nem fogja a jelenlétemben senki sajnáltatni magát.
- Akkor itt az ideje összeszednie magát és visszavágni. - léptem oda hozzá, határozottan megragadva a vállát. - Mi azért jöttünk, hogy kitakarítsuk innen a kultistákat. Ha teljesíteni akarja a volt mestere kérését nem talál jobb alkalmat.
A nő kis ideig gondolkozott rajta. Aztán bólintott.
- Rendben van. Segítek, egy feltétellel. Hagyjatok ki ebből. Elmondok mindent, amit tudok, de nem akarok harcolni velük. Én...így sem kellett sok, hogy meggyilkoljanak, nem akarok meghalni.
A jámborság erény volt, a halálfélelem pedig bölcs. De egyik sem segített most.
- Én is így gondoltam. Elmondod amit tudsz, aztán felszállsz egy bárkára ami kivisz a városból és vissza sem nézel. Megfelel?
- Jól van...akkor segítek. Üljetek...le - egyezet bele a szobájának ágya felé mutatva. - Elmondok mindent, amit a szektáról megtudtam.

Felhasználó profiljának megtekintése

56 Re: Küldetés: Ludum finita est... on Vas. Nov. 04, 2018 6:24 pm

Kristin Dalgaard

avatar
Keresztes Lovag
Keresztes Lovag
Rachel a varázstudók óvatosságával rendezett el mindent a szobájában, mielőtt mesélni kezdett volna. Az ajtót gondosan bezárta, az ablakot elfüggönyözte, de a teljes biztonság kedvéért úgy ült le az ágyára, hogy anélkül se lehessen rálátnia senkinek.
- Nincs sok időnk. Minden nap, nagyjából egy órával a mise után elküldik ide az egyik...azt se tudom mi, valami apró lény nyálkás tagokkal. Jön megnézni, hogy nem csinálok-e valami különöset. Egyelőre azt hiszik, még nem fedeztem fel a dögöt.
A batyuja rejtekéből egy jókora papírtekercset húzott elő és kitekerte az ágyra, aztán valahonnan, szinte a semmiből pennát és tintát ragadott és rajzolni kezdett. Igaza lehetett Konradnak, amikor azt mondta, hogy a mágusok szinte növesztik a rengeteg tollat, amit a könyveikhez elhasználnak.
- A legnevetségesebb, hogy alig próbálnak a titkaik közül valamit elfedni. Mintha direkt azt akarnák, hogy valaki elkezdjen nyomozni utánuk... - magyarázta a nő, miközben gyors, széles mozdulatokkal felskiccelte a Nordenfluss és Joannesburg nagyon kancsal mód nézve is stilizált mását a papírra.
- Amit most láttok, egy bukott angyalt imádó szekta. Nem tudom, hallottatok-e már róluk. Eléggé elmaszkírozták magukat, de elemükben nem változtak: hitük töretlen, készek az életüket is feláldozni. A bukottat, aki mögöttük áll hívják Omegának. Úgy látszik maguknak adták ezeket a neveket. Ahogyan láttam, nem is nagyon titkolják, hogy miféle szerzetek, szinte büszkék rá. Mintha nem is vennék magukat egy kalap alá a többi kultistával.
Ezután a körre mutatott, ami a várost volt hivatott szimbolizálni.
- Egyelőre csak egy részük tartózkodik a városban. Négy nagyobb csoportra oszolva járják a frontvonalat, hogy ha bajba jutnánka könnyebben el tudjanak menekülni. A négy csoportot négy  parancsnok vezeti, akik a mesterükhöz hasonló álnevet használnak: Alfa, Béta, Gamma és Delta. Elég ijesztő belegondolni, hogy ezeket bárkinek elmondják, ha úgy adódik. Toboroznak minden városban, ahol járnak, akkor kezdenek el mindenféle mesebeli nótákkal fűszerezett mesét mondani magukról.
- Mikor jelentek meg először? - kérdeztem, amire a mágusnő elgondolkozott.
- Ezt én sem tudom pontosan. Az első pletykákat még a városban hallottam egy szabadcsapatról, akik utánpótlás-vonalakat fosztanak ki és nem tudnak sehogy sem a nyomukra lelni. Úgy mondták olyan volt, mintha beleláttak volna az áldozataik fejébe. Azt hiszem ők voltak. Itt a városban már lassan egy hete.
- És az emberek itt? Mind... tagok? - kérdezte óvatosan Andromeda kisasszony, küszködve a kifejezésekkel. Rachel viszont mintha megkönnyebbült volna a kérdéstől.
- Igen, de nem mind kaptak erőt ettől a "földre szállt angyaltól". Vannak akik csak simán beálltak közéjük, anélkül, hogy rituálés szerződéssel pecsételnék meg. Szoktak csinálni az általuk "kiválasztott"-nak nevezettekkel egy furcsa rituálés. Aki anélkül tudja teljesíteni, hogy elájulna közben, az megkapja a bukott angyal erejének egy részét. Ezt...általában titokban végzik. - tette hozzá a végét kicsit félénken. Valamit titkolt, de egyelőre sejtésem sem volt, hogy mit és mennyire fontosat.
- Milyen meséket mondanak magukról?
Gloria nővér kérdése volt a legpraktikusabb. Végérvényesen arról szólt a feladatunk, hogy megbizonyosodjunk a kultusz erejéről, ehhez pedig valahonnan el kellett indulnunk.
- Azt hiszem azt, hogy ők lesznek Veronia megmentői. Legendás csatákról dalolnak, legyőzhetetlen harcosaikról, az angyal áldásról, amivel az elmondásuk szerint emberfeletti képességekre tesznek szert. És hogy ezzel kiállnak azokért, akiket a két királyság magára hagyott. Azt mondják fehér zászló alatt harcolnak. Mert ez a zászló tartozik azokhoz, akikért kardot rántanak.
Rachel újra kézbe vette a lúdtollat és finoman hozzákoppintotta a rajzához, hogy arrafelé terelje a figyelmünket.
- A város gyakorlatilag ők irányítják. A királysághoz tartozó katona egy szál sincs itt, minddel végeztek. Az utakat is felügyelik, védik az arra járókat a banditáktól és megritkítják a megvadult állatokat is. Felelőtlenek és nem gondolnak arra, hogy bárki ártani akarna nekik. Szerintem ha kardot rántanátok rájuk is csak egy vidám köszöntést kapnátok. Viszont van három épület, amit különösen szigorúan őriznek. Az első a városháza. A másik a nagy magtár és a hozzá épített harangtorony. A harmadik pedig az egyik fegyvertár.
Ahogy beszélt az épületek négyszögei sorban felkerültek a lapra, a fogaim pedig dühösen csikordultak meg. Védik az utazókat. Banditákat űznek el. Vadakkal számolnak le. Ez a kultusz eddig többet tett az emberekért, mint az Egyház. A Veroniai Kegyelmes Isten kiválasztottjait csak az érdekelte, hogyan pusztíthatja el az ellenségeit.
Nem kételkedhettem. Most nem. Túl közel voltunk a tűzhöz, a viperák már a nykaunk köré fonták ronda gyűrűiket és elég volt egyetlen rossz lépés, hogy a fogaik és belénk vájjanak.
Mégis egyetlen kérdés zengett bennem újra és újra – miért?
- Azt mondta, hogy négy vezetőjük van, az óterrai görög bölcsek ábécéjét idézve, de csak az egyikük van itt. - kezdtem elgondolkdova, hogy a saját lelkem lenyugtassam. Ha nem tudod mit kell tenned ajánld magad az Úr kezébe és tedd, amit ő sugall neked. Az Úr pedig azt sugallta, hogy mélységi fenevadak még nem tettek szívjóságból semmit. - Tehát ha sikerül is itt elpusztítanunk, a másik három megneszeli és menekülőre fogja. Vagyis fel kell készülnünk erre a lehetőségre, élve elfognunk az itteni vezetőt és rávenni, hogy mondjon el mindent a kultuszukról. Egyetlen bukott angyal sem akart még Veronia megmentője lenni, az Úr nem hiába büntette meg őket. Ez az Omega, aki Krisztus teljességének nevével csúfolódik is elkövetett valamit, amiért börtönbe vetették.
- Mi van bennük? – kérdezte Andromeda kisasszony az épületekre értve, Rachel azonban félreértette a kérdést.
- Omega...akarom mondani Medkoksh, a mélységi egyik adottsága, hogy képes a testének egy részét átadni a szolgáinak. Azzal tudnak emberfeletti erőhöz jutni.
Sosem tudtam, hogy hogyan kapják az erőt a bukottak szolgái. Ezeddig úgy képzeltem ugyanúgy, ahogyan az Úr ajándékoz meg minket, pusztán a hitünkért, de a valóság ennél kegyetlenebb és förtelmesebb volt.
- Valamiért kell nekik egy bázis, és kell lennie valaminek a három épületben. Kérdés, hogy hozzátartozik-e a feladatunkhoz a szabotálásuk. A feladatunk az információ szerzés volt, és az megvan, hála Rachelnek. - válaszolt a nefilimnek Gloria nővér, Arael pedig elégedett vigyorral bólintott.
- Bizony meg. Még a feltételezett gyenge pontjaik is. - A nefilim egy papírt mutatott fel, amire eddig vélhetően nagy szorgalommal írt fel mindent, amit hasznosnak talált. - Talán meg kéne ejteni most rögtön a levél elküldését?
Arael, Gloria nőbér, még Andromeda kisasszony is várakozóan nézett rám.
- Még nem tudjuk mennyire erősek. - ráztam meg a fejem. - Azt viszont pontosan tudom, mit fog az inkvizíció csinálni a városokkal, akik önként, hálálkozva hódoltak be egy mélységinek. Talán óvatosan kellene eljárnunk, türelemmel. - feleltem Araelnek, igyekezve kizárni az elmémből a lángoló Hellenburg képét. Több város nem válik ártatlanok máglyájává, ameddig én élek. - Azt tudja, hol van az itteni vezető? Illetve, hogy hogyan nevezi magát? - fordulta Rachel felé.
- Ennek a csapatnak a vezetője Gamma, egy vörös hajú tünde nő. Két napja elhagyta a várost, szóval nem tudom, azóta visszatért-e. Általában a városházás szokott találkozókat lebonyolítani. Csak nem azt tervezitek, hogy lázadást szíttok ellenük?
Nem, egyáltalán nem terveztem. Ez egy alattomos, lovaghoz nem méltó lépés volt, olyanok ellen, akiket igazabbnak éreztem magamnál. De nem volt választásom.
- Mi alapján választják ki, kibe kerüljön Medkoksh? - kérdezte Andromeda kisasszony, Rachel azonban megcsóválta a fejét.
- Valami rendszerük biztos van rá, de én sem tudom. Egyszer megpróbáltam kideríteni, de csak annyit értem el, hogy majdnem feldobtam a talpam. Azóta óvatosabb vagyok.
- Eredetileg nem, de most, hogy mondja... - utaltam a lázadásra, szinte a nyelvemen forgatva az ízét. Nem kellene ezt tennem. Nem éreztem sem jónak, sem helyesnek. De döntenem kellett, hogy kiállok az Anyaszentegyház erényei mellett, vagy a két szememnek hiszek és elfogadom, hogy a kultisták tesznek jót a néppel. Az előbbit választottam. - Ha lenne egy város, amely keményebb, nyakasabb lenne a többinél, vagy riválisuk támadna akkor kénytelenek lennének nagyobb erőket is ideterelni. Akkor pedig egyetlen csapással véget vethetnénk nekik. - mosolygotam rá sokatmondóan Araelre, aztán felsóhajtottam. - Csak ezt könnyebb mondani, mint...
És akkor megéreztem. Semmihez nem hasonlítható borzongás, mint egy tovatűnt betegség emléke, egy láz kísértete a koponyámban.
- Démon.
Az aura daemonium, a kárhozott lelkeket körülvevő gonosz levegő közel járt, és egyre csak közeledett. A falhoz lapultam az ajtó mellett, miközben biccentettem Gloria nővérnek és Andromeda kisasszonynak,h ogy tegyenek hasonlóan.
- Nos, talán egy valaki van, akire számíthattok. Volt egy főtiszt, akit most fogolyként őriznek a fal melletti kis erődben. Nem tudom miért hagyták életben, de ott raboskodik. Talán ő tud segíteni. - magyarázta naívan Rachel, mintha mi sem történt volna. Fontos részlet volt, ugyanakkor rossz időben. - Dicsekedtek vele, hogy még a démonok is beálltak közéjük...talán tényleg így van. - tette hozzá, látva a harckészültséget.
Ekkor az aura elérte a házat. A démon pedig bekopogott.
Gyanakodva vontam össze a szemöldököm, aztán a varázslónőre néztem, aki csak bizonytalanul bámult vissza rám.
- Kinyissam?
- Hívja be. - bólintottam, miközben nagyon halkan kivontam a kardomat. Andromeda kisasszony és Gloria nővér szintén bólintottak, így Rachel lesétált az emeletről és a hangokból ítélve ajtót nyitott.
- Tessék. - köszöntötte az érkezőt a lány.
Az ajtó túloldaláról egy erősen érces, kissé komor hang szűrődött fel.
- Áh, Rachel. Csak jöttem beköszönni.
- Te...tudod a nevem? Találkoztunk már?
Az, hogy az álpapnő is meglepődött megnyugtató volt. Ha nem ismerte a démont, úgy még fennállt a lehetőség, hogy nem vert át minket.
- Nem, de tudom a neved. Szerettem volna meggyőzödni, hogy minden úgy megy, ahogyan utasítottunk.
Tehát valóban kultista volt.
- Természetesen. - vágta rá hezitálás nélkül. Egész jól tudott hazudni, nálam legalább is biztosan jobban.
- Arael. - szóltam halkan a félangyal felé. - Ha leereszkedsz az erkélyen be tudod keríteni?
Andromeda kisasszony aranyszínű szemei szinte magukhoz ragadták a tekintetem, miközben fejével az ajtó felé biccentett. Mély levegőt vettem, és megráztam a fejem. Még nem.
Arael bólintott és megindult az erkélyre kifelé.
- Alfa mester kérte, hogy nézzek el ide. Nagyon fontos, hogy az elkövetkező napokban semmi kiszámíthatatlan ne történjen. - folytatta a démon odalent.
Alfa. Rachel szerint az itteni vezetőt Gammának nevezték – vagyis hamarabb gyűlt össze a fejünk felett a kultisták viharfelhője, mint azt remélni mertem. Épp csak a mennykövekkel kellett vigyáznunk.
- Értem... - felelte bizonytalanul a mágusnő. - Nem lesz semmilyen hiba.
- Ajánlom is. Akkor én most megyek. Áh, igaz is, adja át üdvözletem a kedves félangyaloknak odafent. - zárta le a beszélgetést a démon, mintegy elengedve az eddig kifeszített íjideget.
A nyíl pedig pontosan szíven talált.
- Változott a terv… - szóltam fogcsikorgatva az erkélyre kiérő Arael után. - Kövesd merre indul. Talán elvezet minket Alfához.
Andromeda kisasszony nefilim hevessége eddig bírta a tétlen várakozást. Népének nevét hallva előlépett a fal takarásából és leindult a lépcsőn, én pedig meg sem próbáltam megállítani. Egy magát elhatározott félangyalt amúgy sem lehetett. Az volt a fontos, hogy én és az apáca rejtve maradjunk, ha már minket nem fedezett fel a bűnöket halmozó démonkultista.
- Üdvözletem. Gyorsan leértél. - szólította meg gúnyosan az elé lépő félangyalt.
- Nem félsz tőlünk... – szólította meg Andromeda kisasszony a maga réveteg, imában elveszett elmélkedő hangján. - Se tőlem, se a társamtól. Vagy csak elbíztad magad.
Rövid szünet és léptek hangja következett.
- Kellemes az illatod. - mondta a démon, én pedig tajtékzó haraggal szorítottam ökölbe a kezem, ahogyan elképzeltem az átkozottat, amint tiszteletlenül közel lép a nefilimhez. - Higgadt és megfontolt.
A démonlég olyan erővel vett körbe, mint még soha. Szinte fojtogatott, a torkomat markolta és hideg ujjakkal karmolta végig a bordáimat, míg remegő kezekkel elő nem kerestem a zekém alól a Jégkeresztet. Pater mei, kyrie eleison.
- Megkérdezhetem, miért jöttetek ebbe a városba, kedves...elnézést, még be sem mutatkoztunk? - duruzsolta a démon szinte énekelve.
- Androméda. - a félangyal válasza nyugodt volt, mintha  ahangokat is alabástromból faragták volna. - Menedékért.
Az átkozott nem volt olyan egyszerűen átejthető, mint Joannesburg lakosainak nagy része.
- Harcos lennél. Kik elől menekültél, hogy itt végezted?
A hazugság lassan, apránként omlott darabjaira Leviatán fattyának nem emberi figyelmétől, én is éreztem. Gloria nővér kék szemei sürgetően néztek rám, de még vártam. Még nem.
- A háború elől. - folytatta Andromeda kisasszony. Ennél tovább Gloria nővér sem bírta, minden parancsoló pillantásom ellenére imára kulcsolta a kezét és egy egyszerű, sokat használt áldás szavait mormolta. Ha a démon képes volt megérezni a mágia foszlányait úgy azon nyomban lelepleződhettünk.
- Ez az illat...egy hazugság illata, Andromeda!
Vége volt a színjátéknak. Lehunytam a szemem, mélyen, kérlelően lélegezve, ahogy egykor Jeremiás próféta. Ő, aki a Biblia szerint szélvihart kapott az Úrtól, mégsem látta meg benne.
Szelek és viharok angyala, Zaamiel.
Megpördültem és berúgtam az emeletről nyíló ajtót, szinte kitörve a lépcső felé.
- Kisasszony, félre! - kiáltottam, és már döftem is. Az angyali vihar elszabadult és vad bikaként tört előre, felkapva és magával ragadva a levegőben szálló, fényes tollakat. Nefilim varázslat volt, kétségkívül – semmi más nem tudott olyan tisztán, olyan ítélően hasítani a démon húsába, mint azok az égi fénytől derengő, pengeként szálló tollak.
A démon magas volt, nyurga testalkatú mint a cirkuszi akrobaták – vagy a tolvajok. Lenge ruhákat viselt, melyek alig takartak valamit, s a bőréhez simultak. A vállára öltött köpeny és a nyaka köré tekert fehér kendő is felcsavarodott a kettős mágia erejétől macskaszerűen keskeny pupillái riadtan tágultak ki. Rémületében az arca elé kapta a kezét, de az elszabadult nyers haragot már nem tudta megállítani – Zaamiel lendülete olyan erővel taszította hátra, hogy az ajtót kiszakítva a helyéről a keskeny utca szemközti oldalát alkotó ház falába csapódva állt csak meg.
Alig egy pillanatra láttam az arcát a támadás előtt, de még így is feltűnt a különbség. Az a zöldes, halott és beteges árnyalat, amely körbeölelte egészen biztosan nem a saját ereje volt.
Omegáé.
- Mocskos félangyalok.... - morogta méregként csepegő gyűlölettel, miközben lassan felállt. Torz bőre mozgott, mintha eleven férgek alkották volna és a húsába maró pengék sebei lassan, egyesével záródtak össze.
Gyűlöltem a kultistákat.
- Ez baj, most nyakig benne vagyunk... - lépett mellém Arael, ahogy követtem a démont az utcára és segélykérő várakozással nézett ránk. Rám.
- Nem juthat el a híre a kultuszvezérhez. Itt kell megállítanunk, mielőtt nem késő. - bólintottam határozottan, nem engedve a gyomromból felkúszó keserűségnek.
Andromeda kisasszony égi lándzsája ragyogott a lassan érkező naplemente félhomályában, a fényt követve pedig mindannyian a démon felé léptünk. Az továbbra sem mozdult, csak esetlenül hátrált – azonban nem volt egyedül.
Épp a szemem sarkából láttam meg a fehér kendőt viselő alakot és a kékesen derengő, tenyérnyi lövedéket. Talán az Úr angyalának Vigyázó Keze segített, talán a belém ivódott ösztönök, de éppen időben kaptam bal felé a pajzsomat. A lövedék nekiütközött Audentes áldott ezüst lemezeinek, szerencsére Esroniel volt pajzsa azonban úgy ütötte félre, mintha csak egy kavics lett volna.
- Legközelebb tényleg ne vesződjünk álcával. Bármilyen jól csináljuk, valahogy mindig ez a vége. - jegyezte meg epésen Gloria nővér, és ezúttal igazat kellett neki adnom. Szent fény sistergett keresztül az alkonyi levegőn, eltalálva egy látszólag íjászt, aki hasonlóan az engem zargató mágushoz Andromeda kisasszonyt vette célba. Az íjász és a mágus alakja is megremegett, mintha csak egy pocsolyán tükröző vízfelületre láttunk volna rá.
Képzelgések. Csak illúziók voltak, tünékeny délibábok hogy átverjenek minket.
Az igazi ellenfelünk a szemközti ház tetején állt. Nem démon volt, legalább is nem érződött felőle az átkozottak gonosz aurája – a felém dobott lándzsa azonban kísértetiesen hasonlított arra, amelyet Milligenben egy fiatal démonfiú egy másik, veszélyesebb kultista leterítésére idézett meg.
Sosem fogok megszabadulni ezektől az átkozottaktól.

Felhasználó profiljának megtekintése

57 Re: Küldetés: Ludum finita est... on Csüt. Nov. 08, 2018 7:16 pm

Induljon az új kör! Kezdjünk el időpontokat keresni, és hajrá.

Felhasználó profiljának megtekintése

58 Re: Küldetés: Ludum finita est... on Szomb. Nov. 10, 2018 7:20 pm

Wyn Silvernight

avatar
Sötét Tünde Druida
Sötét Tünde Druida
[PÓTLÁS]
A joanesburgi kultisták


Furcsa... 
Már fogalmam sincs, mióta nem éreztem, bár otthon lehetnék, ahol ezen eshetőség - azaz a sötételfek számára rettegett reggel - fennállásakor csak minden fényforrást eltakarok és éti csigák lassúságával visszamászom az ágyamba. Csakhogy ezt itt most nem lehetett megtenni - a zsoldosok céhében sem, de azt most hagyjuk -, ráadásul nyakamba szakadt a kultisták nyugtalanító ügye, Stephen, meg az egész "nem a ti dolgotok" tünde karaván, és igen kevés kellett hozzá, hogy ezen a ponton sarkon forduljak és elmenjek. Kellett a fenének ez a hülyeség... és mégis, a lábaim nem vittek arra, pont, mint amikor Flameblossom szorult önnön akaratán kívül a segítségemre. Mintha a saját helyváltoztató testrészeim jobban tudták volna, mit kell tennem...
Heh... felettébb problémás.
De azon kívül, hogy mérgelődöm miatta, olyan nagyon nem tudtam mást tenni, kivéve, hogy a mélységiek ellen hergelem magam, megpróbálva a lehető legkevesebbet mutatni ebből kifelé, mert azért valljuk be, semmi kedvem nem volt még jobban összeveszni a tündékkel, akik már régóta talpon lehettek (vagy még), ugyanis a karaván lassan útra kész állapotba került, ami azt jelentette, hamarosan nekem is haladásra kellene bírnom magam, bár előtte azt kellett valahová elhelyeznem magamban, hogyan került ide vissza Stephen vagy mikor, de egy szó, mint száz, a mászkáló szénhalom (nem, ilyet más sötét bőrű fajtársamra nem mondtam volna, de ő több volt, mint idegesítő) vezetni készült a menetet.
És ha már menet, a déliek is összekészülődtek, legtöbbjük azt se tudva már, mi történik, azonban nem úgy Horatius.
- Ez az egész bűzlik. Azok a furcsa katonák, akiket keresünk, most meg ezek a tündék. És véletlenül pont egy helyen fognak gyülekezni...azt gondolom amint megtudtuk, kik ezek tűnjünk el innen. - mondta.
- Roger that… Kétlem, hogy ebből bármi jó kisülhet.
Csak fél füllel hallgattam Lance ne-hívj-a-teljes-nevemen Kalver beszélgetését a vezetőnkkel, mert bár elegem volt, valamelyest érdekelt, mit gondol egy tapasztaltabb ember a helyzetünkről, és hát nem kis meglepetésemre azt, amit én. Felszívódni innen, mint tűző napfényben az időszakos tó. Csakhogy azzal nem értünk volna el semmit. Ha teszem azt, egy kultista sereg készült megkavarni a háború vérszagú gőzölgő levesét, csírájában kellett volna elfojtani, ide kellett volna rendelni Esronielt és Azraelt, és addig égetni őket, amíg porrá nem válnak, mint Tünde-erdő fái az északiak által. Na persze az élet az élet, mindegy, kié... megpróbálhatnám őket jobb belátásra téríteni a Természet erejével.
- Már azzal is jól járunk, ha leadjuk a jelentést a vezérkarnak. - tette hozzá Horatius.
- Ahhoz el kéne még jutni a vezérkarhoz. - ekkor körbejártatta a tekintetét, mintha a sereg legfőbb vezetőit keresné a tündék között - Mit gondol, erre mennyi az esély jelenleg?
- Körülbelül annyi, mint szentté avatni egy mélységit. - csatlakoztam végül a beszélgetéshez, aztán mikor rájöttem, mennyire nem vethet rám jó fényt - csak tudnám, miért érdekel -, hozzátettem - Remélem, egyikük sem bánja, ha csatlakozom.
- Ahogy érzi, kolléga. - érkezett a gyors, talán ellenérzésekről sem árulkodó válasz Herr Malchnez részéről - Egyelőre nem látom, hogy bármi miatt aggódnunk kéne. Az egyetlen veszély, hogy belefutunk még egy északi felderítőcsapatba.
- Vagy még ma elérünk azokhoz, akiket keresünk.- oszlatta el az emberférfi gondolataiban gyülekező sötét felhőket Lance - Ez alapesetben lehet, hogy jól hangzik, de… Jó ötlet lenne ez?
- Engem valami egészen más jobban izgat. - néztem rájuk, előbb a tünde arcát célba véve, majd Horatiusét - Miért nem küldtek az északiak azonnal embereket Südfalchten elfoglalására, ha, tegyük fel, tudták, hogy elesett? Ez azt engedi feltételeznem, hogy a csapat, legyenek akárkik is, tőlük teljesen független.
- Micsoda? - nézett rám a déliek vezetője kissé talán… meglepetten? - Ez...ez lehetséges lenne? Van rá esély de...elég nagy kockázatot vállal, aki egy ilyen része lesz.
Lance erre olyan arcot produkált, mint amikor apám leszidni készült. Persze ha ő is meg akarta tenni, számolnia kellett a következményekkel…
- Ezt egyáltalán nem értem. Mire gondol?
Csak nem keresi a nézeteltérést feleslegesen.
- Nem vállal, ha nagyon jól tudja, hogy az övéi erősebbek Északnál. És Délnél is, mert gondolom, tudták, hogy a város a miénk. - adtam hangot a gondolataimnak, amelyeket elég idő volt alaposan felülvisgálni, tekintve, hogy hajnalig folyt a... mulatozás.
Horatius ekkor valamiféle burkolt célzást sugárzott felém, hogy talán abba kéne hagynom ennek a témának még a kerülgetését is. Na nem mintha annyira jó lettem volna ilyesmiben, de sokat fejlődtem, úgyhogy több, mint biztos voltam benne, hogy ez a szándéka.
- Hát...léteznek útonállók, meg rablólovagok, de egy egész várost elfoglalni...nem tudom, nehezemre esik elképzelni. Talán még egy ok, hogy minél hamarabb végezzünk.
Kalver erre csak sóhajtott egyet, mintha megkönnyebbült volna. Vagy idegesítette volna, mint engem? Mert azért meg kellett hagyni, fenemód piszkálta a csőröm ez a furcsa nemtörődömség, még csak kíváncsiság sem érződött Horatius felől. Nem volt ez jó jel egy vezető részéről.
- Akkor mit csináljunk?
- Sok olyan dolog növekszik Veronia szem elől téveszthető helyein, ami erre engedett következtetni, de ha a sejtésem beválik, már most késő menekülni. Lehet, hogy a szentség erős, de itt már csak a hit segíthet. - Vagy valaki, aki képes mélységit ölni. - Ha senki nem éli túl, egy árva szó sem fog eljutni Hellenburgba. Ha megengedi, talán nem ártana pár lelkesítő szót mondania, uram. Az emberei meglehetősen elvesztették az események fonalát. - mutattam a déli katonákra körülöttünk.
Na ezt kapd ki, kerekfülűkém.
Persze nem nagyon láttam rajta, hogy meglepődne, pedig biztos voltam benne, hogy váratlanul érte. Talán az álldörgölése is csak el akarta rejteni a megbotránkozást saját magán, hogy nézhetett le ennyire egy gyereknek kinéző lá…fiút.
- Igazad lehet, Wynnesa. Ha elkapnak minket, az még rosszabb, mintha semmit sem derítenénk ki. Talán vissza kéne küldeni pár embert, hogy tegyenek jelentést...
- Én szívesen megyek!- hallottam ekkor Lance hangját, legnagyobb megdöbbenésemre -Bár, az is érdekel, hogy itt mi folyik.
Vér... hamarosan.
- Döntsön ön inkább.
- Még nem küldtek jelentést Südfalchtenről? - kérdeztem vissza hidegen-meglepődve - Nem értek a háborúzáshoz but I think it was the first red flag. Lance. - néztem ezúttal a tündére - Nincs jogom, hogy ezt mondjam, de túl erős vagy, hogy elmenj. Taktikailag nem lenne jó lépés.
- Emiatt nem kell aggódni. Én amúgy sem tudnék olyan jól elvegyülni, ti pedig könnyebben szót értetek a tündékkel. Magam megyek vissza pár társammal, amint elértük a város határát.
Hogy képzeli?... A vezetőnk hátat fordít nekünk... - gondoltam furcsállva a dolgot, de a ciccegésből úgy tűnt, nem vagyok vele egyedül.
- Legyen. - hagyta jóvá Lance, bár éreztem, hogy nem valami boldog miatta -Valóban. Nincs jogod.
Nem ezt akartam elérni Lance-nél, de legalább már tudtam, hogy még nem kellene befejeznem, már csak azért sem, mert ez felettéb felidegesí...
Álljunk csak meg egy kicsit!
- What... - fontam keresztbe a karjaimat, miközben érzelemmentes arccal visszanéztem Lance-re. Csak nem akart volna ő is elmenni a vezetőnkkel?!!!?! 
- Lenéznek, és még gyávák is... - aztán felemeltem a hangom - ... és még engem nem vesz senki komolyan.
Azzal faképnél hagytam őket. Egyelőre éppen eleget beszélgettem mászkáló szégyenekkel.

~***~

A Nordenfluss, mint egy beképzelt, öntelt egyenes, szelte ketté Joanesburg városát, határozottan és visszavonhatatlanul, aztán, amilyen dölyfösen haladt előre, ugyanolyan hirtelenséggel állt meg a gát akarata előtt, visszatartva, örök fogságban. Persze ez a fogság számunkra jelenleg mást is jelentett: ott állt a kőhíd, emlékezetből kitörölhetetlenül, északi zászlóval ellátva, amely csak növelte bennem az érzelmek viharát.
A tündék sem ítélték meg másképp a helyzetet, ugyanis megálltak az erdőnél, a város alatt. Az átkozott erdőnél, amely, mintha Abaddón járt volna ott, izzott és virágzott egyszerre, szörnyű, mégis csodálatos kettősségbe burkolva a tájat. És ahogyan az is meglepetéseket tartogatott, Faelar is megjelent, Craig-gel és Kale-lel az oldalán, ki tudja, miért.
- Elnézést, zavarhatok egy kicsit?
Az öreg druida látszólag fontos dologról óhajtott társalogni.
- Nem zavar. - jelentette ki Lance, aki ekkor az éppen Joanesburgot megpillantó és távozni készülő déi zsoldos sereghez beszélt - Most komolyan elmennének anélkül, hogy legalább körülnéztek? Így nincs miről jelentést adni, maximum arról, hogy volt egy unalmas utatok, plusz egy találkozás az északiakkal. Ezzel akartok a vezérkar elé állni?
- Egy percük sem lenne Önre, éppen hazafelé készülnek. - mondtam olyan lenézően bámulva a déliekre, amennyire csak a magasságom engedte - Ahogy Mr. Kalver is mondta az imént, igen sietősen és felületesen végzik a munkájukat.
Ez a főnöknek annyira azért már nem tetszett, ugyanis úgy nézett, mintha ő lenne a nyárs az esti hússütögetéshez.
- Jobban aggódok amiatt, hogy nem lesz alkalmunk kijönni azokon a falakon...legyen. - mondta, mintha csak elkunyerálták volna tőle az ebédjét - Bemegyünk. Mondasz valamit.
Faelar persze szokás szerint próbált semleges maradni, a maga bölcsességgel és némi rejtéllyel keretezett formájában.
- Említették, hogy nem bíznak meg Stephen barátaiban. Szeretném, ha mesélnének erről.
- Nem kell kerülgetni a forró kását. Ha valóban nem bízhatunk azokban, akik odabent várnak, nem fogunk bemenni. Itt az erdő mélyén elbújva akarjuk megvárni, amíg páran körbenézünk, kihívjuk a karaván másik részét ide és együtt eltűnünk. - közölte Kale.
- Én sem szívesen vinném az ártatlan tündéket azok elé a szörnyetegek elé... - közölte Craig, akiről őszintén egyre kevésbé gondoltam, hogy bármi köze lenne mélységiekhez.
- Az is egyfajta jelentés, hogy nem megyünk vissza.
Lance azonban ezután nem hagyta annyiban a dolgot. Azonnal az idős druidához fordult.
- Nézze, én erről az egészről nem tudok annyira sokat. Azt tudom, hogy Stephen már nem az, akinek régen ismerték. Sokan válnak megszállottá egy különös erő által, és biztos vagyok benne, hogy Stephent is megszállták. Mi is ilyen megszállottakat keresünk. Tudom, hogy most az következik, hogy őt biztos nem szállták meg, szerintem meg igen. A bizonyítéka ennek az a különös érzés, ami akkor kerítette magukat hatalmába, amikor Stephen belépett a táborba, és a megkönnyebbülés, amit távozásakor éreztek. Nem, azt nem tudom, mit akarnak. De az ő jelenlétük még soha semmi jót nem jelentett.
- Vannak olyanok, akiket nem utálok közülük. - adtam magyarázatot - De a legtöbbjük csak romlást jelent mindenre, ami él, ez pedig ellenkezik az elveimmel, akárcsak a gyávaság, hűtlenség és mások lebecsülése. Ettől függetlenül én nem megyek vissza, megnézem, mi van odabent és kihozok minden tündét, olyat is, aki nem a Természetet szolgálja, ezt megígérem. De szükségem lesz kíséretre.
Kale persze mondani sem kell, mennyire magabiztos lett ezek hallatán.
- Akkor ez eldőlt. Én mondtam, hogy nem lehetünk elég óvatosak.
Na persze nem mindenki osztotta a véleményét, példának okáért Craig egyenesen úgy tűnt, csalódott, csak azt tudnám, miben.
- Jól van. De nem mehetünk mind. Valakinek itt kell maradni és vigyázni a többiekre.
A kijelentés jogos volt, jogosabb, mint képzeltem, ugyanis az ő szemszögükből megvizsgálva igazán bizonytalan helyzetnek tűnt volna, ha minden ismert arcot beviszünk magunkkal, ki tudja hová.
- Azt hiszem, az urak tapasztaltabbak ilyen téren. Döntsék el ők, kit a legalkalmasabbak a többiek felkutatására. - szólalt meg ekkor Faelar, szemlátomást igen nagyfokú udvariasságot használva, ám egyelőre nem voltam képes meghatározni ennek okát, főként azután nem, ahogyan eddig viselkedtem.
- Önt szeretném megkérni erre, és Kalet.
Kösz, hogy beavattál a választásba...
De nem szólam inkább semmit. Az ilyenek úgyis csak átnéztek volna a szavaimon, mint az a semmirekellő északi. Vagy talán mégsem. Szerettem volna azt hinni, hogy csak én értem félre a helyzetet, csak én gondolok mást, mint ami valójában történik, mint a Tünde-erdő utolsó csatájánál, ahol Lance igenis figyelt rám. És ha már megint róla volt szó, mondanom sem kell, Faelar és Kale szó nélkül elfogadták a rájuk kiszabott sorsot. Craig is, mármint egészen pontosan azt, hogy nem kell jönnie. Legalábbis az arca igen nagy megkönnyebbülésről árulkodott.
- Akkor én maradok. Amúgy sem mennék oda szívesen azokhoz az állatokhoz...
És valahogy így, ennek hatására indult meg a menet, Horatiust és két emberét, az idős druidát, Lance-t, Stephen-t, Kale-t - és engem - magába foglalva, ám utóbbi úgy tűnt, egyetlen percig sem tud rest maradni. Nagyon komolyan magyarázott a sötét tündének, már-már úgy véltem, engem is jóval felülmúl.
- Csak hogy tisztázzuk. Bemegyünk, megkeressük a többieket és már itt sem vagyunk. Minél előbb tűnünk el erről az átkozott földről, annál jobb.
Azonban ahogyan az lenni szokott, és jelen helyzetben éppen azzal voltam elfoglalva, hogy ne borítson ki véglegesen Stephen aurája, ne legyek ideges Lance levegőnek néző viselkedésétől, ennek hatására sokkal később vettem tudomást kevésbé fontosnak vélt dolgokról, például Craig iménti igazán érdekes kijelentéséről. Őszintén szólva nem is gondoltam volna, hogy tündék képesek ilyen szavakat használni negatív érzésekkel körbevéve. Nem hagyhattam hát annyiban, ha ilyen égbekiáltóan magától értetődő dolgot nem tudott, így hát visszafordultam még néhány szó erejéig.
- Válogasd meg a szavaid és vezekelj a Természet előtt. De ne aggódj, imádkozni fogok érted, hogy legközelebb mást használj szidalmazásra. - azzal egy afféle "szégyen, amit csináltál" tekintettel elfordultam tőle és botomat kirántva az övemből, elrohantam a többiek után.

~***~

Joanesburg városának kapuja úgy nézett ki, mintha Abaddón megtaposta volna és még a falakon is kitöltötte volna a mérgét, talán azért, mert a nagy gyújtogatásban az összes tüze elfogyott. Mindenhol repedések vágták ketté a fal egyenletes folytonosságát, a hadi árokban pedig - mert feltételezem, az volt az a nagy gödör a bejárat előtt - mindenfelé használhatatlan fegyverek hevertek. Ennek a zilált környezetnek, s a város belsejébe utat engedő rozoga kapunak mindössze két őre volt, két szánalmasan felfegyverzett ember, lándzsával. Stephen azonban látszólag egyáltalán nem zavartatta magát, rögtön intézett is hozzájuk néhány szót.
- Szép napot. Megtaláltam a régi barátaimat.
Bólintás követte a szavait, majd utunkra engedtek bennünket. Csendesen haladtunk, pedig azt hittem, legalább Lance-nek feltűnik ez a szörnyűség.Amikor elég távol kerültünk az északiaktól, vettem hát a bátorságot és odaugrottam Stephen mellé, előtte alaposan megrázva a fejem, hogy legalább kicsit enyhüljön a rosszérzés.
- Mindig ilyen jó kapcsolatot ápoltál az erdőgyújtogatókkal? - kérdeztem tőle fahangon, keresztbe font karokkal.
Nagy meglepetésemre azonban mondandóm címzettje - tehát következésképpen az egész menet - lecövekelt. Azt vártam, hogy felad a városnak valami mondvacsinált ürüggyel vagy valamilyen módon eltávolít a közeléből, de leginkább, hogy oda sem figyel rám. Éppen ezért dobogott a szívem a torkomban, amikor megfordult és rám nézett azokkal a szemekkel. Sötét arca egyáltalán nem volt olyan barátságos, mint Damiené, tekintete pedig olyan hűvös és metsző vágással idézett elő bennem nyilalló fájdalmat, hogy azt hittem, felordítok. Csak egyvalamit voltam képes kiolvasni a szemeiből. Mintha azt akarná mondani… 
„Hozzám mertél szólni? Ezért megdöglesz!”
Azonban a várt halálos csapás elmaradt, én pedig hangtalanul, alig láthatóan felsóhajtottam, igaz, éppen csak egy kis időre, ugyanis megszólalt.
- Jó kapcsolatot ápolok a várossal, ami befogadott minket. A bosszút és a gyűlöletet meg kicsinyesnek tartom. Egyéb kérdés?
Olyan rideg volt, mint Joanesburg falai. Sokkal ridegebb és komorabb, mint azt bármikor is el tudtam volna játszani. Talán a többiek is érezhették a sötételf modorában bekövetkezett változást, legalábbis Kale közbelépése erre engedett következtetni.
- Jól van, a szükség nagy úr, és mindenkinek lehetnek rossz tapasztalatai másokkal. Inkább ne akarj jelenetet rendezni, Stephen. Mutasd, merre keressük Lily-mestert.
Én meg csak néztem rá a szemem sarkából, azon gondolkodva, hogyhogy nem engem hordott le, még ha biztonytalan hangon is tette azt a karaván barátjával. Lance-re is rápillantottam. Azt hittem, ő majd legalább ezért hozzám szól végre, de nem tette, csak a szemöldöke szaladt fel. Faelar tekintetét szándékosan kerültem, Horatius meg jó ideje nem is érdekelt, felőlem maradhatott volna magának igazán.
- Hagyd csak, Kale. - mondtam, miután - kiverve a fejemből minden félelemre vonatkozó gondolatot -, úgy, hogy senki más ne lássa, viszonoztam a páncélos sötét tünde pillantását tudatva vele, hogy rossz fajtársával kezdett.
Nem félek semmitől. Felesleges próbálkoznod.
Aztán már-már mosolyogva, feszültség nélkül folytattam.
- Egy szóval sem mondtam, hogy gyűlölködöm, de ő máris lenézett. Én ezt tartom nagy hibának, viszont a tény, hogy Stephen barátod megtalálta velük a közös hangot, jó tanulság lenne a terveimhez, miszerint elterjesztem a Természethitet az emberek között. - azzal jobban ránéztem, ritka pillanatok egyike, de őszintén - Azóta gondolkodom ezen, amióta helyt kellett állnom ellenük Tünde-erdő utolsó nagy csatájában, arkdruidaként. - tettem hozzá végül, hogy egyszer s mindenkorra eloszlassam a "tehetetlen kisgyerek vagyok" tévképzetet.
Erre merj még egyszer úgy nézni rám.
- Ez...egy elég nemes cél. Sok sikert kívánok hozzá. - hallatszott tőle nem sokkal később, és milyen érdekes, a visszataszító modorát is zsebre vágta ezúttal.
Azonban jelenleg azt hiszem, nagyobb gondom is akadt annál, minthogy az ő jellemváltoztatásain elmélkedjek és próbáljam megfejteni, vajon a mélységi beszélt-e belőle, avagy valójában olyan gyűlölködő, hogy én olyat még nem láttam. Nagyobb gond, igen, ezt mondtam, ugyanis Faelar és Kale innentől kezdve úgy néztek rám, mintha kiderül volna, hogy valójában nefilim vagyok és a nagy tiszteletű Andromeda küldött volna, hogy ugyanazt tegyem velük, amit ő is velem: felemeljen a saját téves gondolataim által alkotott sötét és nyirkos gödörből.
- Arkdruida?! Te egy arkdruida vagy....? - kérdezte Kale, teljesen ledöbbenve, azonban még mielőtt bármit is szólhattam volna, valaki megelőzött… valaki, aki egészen eddig rám sem hederített.
- Az hát. - mondta Lance, mintha világrengető tényt közölne.
Hmph.... a mai ebédemet rá, hogy te azt élvezed, hogyan tudsz kellemetlen helyzetekbe sodorni.
Ami viszont Stephen-t illette, kirázott tőle a hideg, de lenyeltem, egyrészt, mert zsoldosunk megint ellenem tervezett támadást indítani, másrészt meg azért, mert valóban nem féltem semmitől. Nem szabadott félnem.
- Akkor az voltam. Annak kellett lennem, senki mást nem jelölhettek volna ki a feladatra. Ám mivel - túl gyenge voltam... eh - akkor még kevésbé voltam tapasztalt, egy thuata erővel ruházott fel a feladathoz.
A tündefiú ekkor hátrébb lépett, mintha el se hinné, amit hall. Nem értettem, mi ebben olyan lenyűgöző, hiszen szilárd következtetést kellett volna levonnia, hogy VOLTAM és nem vagyok, de ehelyett csak bámult, mintha valaki azt mondta volna neki, hogy feleségül kell vennie.
- Nem ismertem rá.... - mondta Kale, miközben még mindig engem nézett, és ahogy kénytelen voltam én is ezt tenni vele, úgy tapasztaltam valami hihetetlen dolgot.
Mintha lelket öntött volna belé az, hogy erősnek tart. Mintha sokkal biztosabban állt volna a lábán, most, hogy Lance jóvoltából hibás információt tudott meg rólam. De mégis… ezek után hogy lettem volna képes elmagyarázni, hogy a zsoldos csak szórakozik? Egészen eddig csak szomorúnak és idegesnek láttam Kale-t, és íme, ő volt az első személy, akire tényleg hatottak a szavaim valahogyan.
És ha már itt tartottunk, Faelarnak is volt hozzáfűzni valója a dolgokhoz.
- Ez remek. 
Oh well… 
- Ez azt jelenti, hogy feltétlenül be kell mutassalak a harmadik társunknak. Hiszen indulás előtt még ki kell találjuk, merre akarunk menni. Stephen, merre találjuk?
Én meg csak hallgattam. Azt nem mondanám, hogy valahol belül nem tetszett a helyzet, de nem így akartam fontos lenni, nem valami erő miatt, ami nem is az enyém. Csendesen néztem hát, hová mutat Stephen.
- Jelenleg a városházán van. - mondta, azzal tovább haladtunk az épület irányába.
- Köszönjük. Most már visszamehetsz a saját helyedre.
WHAT?!
- Nem. Ragaszkodom hozzá, hogy jöjjön velünk.
Nem téveszthetjük szem elől a környék lehetséges legveszélyesebb személyét, Lance! Bármennyire is jobb lenne nélküle. - néztem rá egy pillanatra szótlanul.
Aztán megindultam, néhány lépés után hátranézve.

~***~

Joanesburg belülről sem volt éppenséggel szokványosnak nevezhető. Úgy festett az egész, mint egy valóságos csatatér, természetesen, de még ha csak ez lett volna a baj, rábólintottam volna. Háborúztunk, nem kellene ezen csodálkozni, sem a romos házakon, sem azokon, amelyekből már rom sem maradt. A lakók, vagy talán a többi városi is, már hozzáfogtak eltakarítani mindent, azonban egyáltalán nem voltak egyedül a feladat elvégzésére. Egy rakás olyan személy is tevékenykedett arrafelé, akiknek különféle sérüléseik lehetetlenné kellett volna tegyék a munkájukat, jóllehet, ebben az esetben a hiányzó végtagok helyén kanyargó-nyúló csápszerű képződményt is bele kellett volna kalkulálni az illetők hasznavehetőségébe… ugye? Úgy használták a pótvégtagokat, mint egy multifunkciós kart, egy olyan testrészt, amely sokkal többre volt képes, mint az, amit elvesztettek. És ami számomra a leggyanúsabbnak tűnt az egészben: senki sem félt tőlük. Mindenki úgy dolgozott, mintha az ég világon semmi furcsa nem történne körülöttük. Na persze annyira nem voltam tudatlan, hogy ne értsem a kultisták által viselt fehér kendő jelenlétét, de ez azért jóval több volt, mint amit el tudtam volna hinni, még Darian Sagewind után is. Távolabb az építkezéstől is úgy gyakorlatoztak, mintha semmi sem folyna itt.
- És akkor most lesz vége. - hallottam Lance hangját.
Találgathattam volna, hogy minek, de ekkora túlerővel szemben biztosan nem a háborúnak, ráadásul olyan erős hányingerem csak akkor volt, amikor Johnnyval próbáltam megbirkózni a sikátorban, és mondanom sem kell, hogy egy hajszál választott el attól, hogy a gyomrom tartalma ismét napvilágot lásson, azonban azon kívül, hogy erősen megmarkoltam a botomat, nem sok mindent tudtam tenni. Az itt élők nem féltek tőlük, az északiak nem támadtak rájuk, sem a csapatom, ráadásul ott volt még az a fehér kendő... Háborúban a "megadjuk magunkat" jelentést hordozta, de kétlem, hogy ők a mesterükön kívül bárki alá ereszkedtek volna. Ha valóban nem csak a látszat miatt viselték - amiben erősen kételkedtem -, akkor az ártalmatlanságukat volt hivatott jelenteni. De akárhogy is néztem, bizarr látvány tárult a szemem elé. Olyan helyzetbe kerültem, hogy lássam Stephen arcát, de ő ne vegye észre, hogy nézem. Látni akartam az arcának minden rezdülését. Még mindig nem tettem le arról a feltételezésről, hogy mélységi. Olyan, mint Azrael... csak éppenséggel ő az északiak oldalán áll.
A városházának nevezett létesítményt sokkal inkább mondtam volna valami érdekes templomnak, mert hasonlított rá. Persze templomot biztosan nem őriztek volna ennyire szigorúan, mint ahogyan az látható volt. Tündéket is láttam közöttük, de tudván, hogy Stephen ismerte Lilyt, már meg sem lepődtem rajta, még akkor sem, amikor felfedeztem, miért tűntek olyan furcsának: Mert nem voltak furcsák! Nem növesztettek csápokat, hiába volt fehér kendőjük.
- Mi járatban? - kérdezte az egyik őr, amikor már beszédtávon belülre kerültünk.
- A tábornokhoz jöttek a vendégek. - közölte Stephen, mire az őr bólintott és beengedte őt, s vele minket is.
- Gamma mestert a tanácsteremben találjátok, éppen a polgármesterrel egyeztet.
Oh Nature... I was wrong again. - gondoltam, miután persze felfogtam az előttem lezajló párbeszéd lényegét.
Ezek szerint a mélységi nem Stephen volt, hanem Lily. Nyilván semmit sem változtatott a sorsunkon, sőt, inkább lettem volna Raczahquel szolgája, tudván, hogy őt Esroniel úgyis megöli majd Ramiel lenyomata miatt. De ezt a gondolatot elmém legtávolabbi szegletébe dobva léptem egyre magabiztosabban, egyre gyorsabban. Ha valami szörnyűnek kell velem történnie, mind a két sarkamra állva fogom elviselni.
Nem félek semmitől... bár elég szokatlan, hogy egy bukottat Gammának hívnak.


Ez az imént említett tanácsterem hozzáillő kiegészítéséül szolgált az odakint tapasztalt helyzetnek. Beértek a tárgyalóterembe. Túl sok tünde volt itt... azt hittem, inkább Délhez húzunk a történtek miatt, de a polgármestert elnézve ők Északhoz sem akartak kesztyűs kézzel közeledni és nem is tették. Igazam volt: ők valóban egy harmadik, független szerveződés és a fehér kendő csak egy ideiglenes, ügyesen megjátszott álca. Remegés akart átfutni rajtam, de megfeszítettem az izmaimat és összecsattintottam a fogaim. Azok nyikorogtak egymáson, a kezem még jobban a botomra szorult, így egy pillanatra a padlót bámultam. Aztán hideg, érzéketlen maszkot öltöttem magamra, úgy emeltem fel a fejem. A leghidegebbet az összes eddigi közül. 
Egy sötételf és egy tünde őrt álltak, míg a harmadik fajtársuk, egy druida botot fogó nő a teremben tartózkodó egyetlen ember társaságában állt jó néhány papír felett. Gondolom - legalábbis az ideges arca és az egész megjelenése miatt - ő lehetett Joanesburg vezetője, a druidaköpenyt viselő nő pedig minden kétséget kizáróan Lily. Vörös haja volt, akárcsak Myrának, azonban valami egészen tisztán és erősen elkülönítette tőle: belőle nem tűz áradt, hanem jég. Szó szerint: A haja tele volt vele, és az mégsem olvadt el, egyszerűen csak mintha megállították volna számára az időt, lógott alá, s emlékeztetett gazdag uradalmak vagy agyondíszített tánctermek díszes csillárjaira. 
Stephen, mint valami hűséges komornyik, hajolt meg előtte.
- Gamma mester, meghoztam az ifjabb Bloomglade és Faelar mester kívánnak veled beszélni.
Ezek szerint legalább ő nem hitte el, amit Lance mon…
-  A barátjuk mellettem egy arkdruida, aki a nagy kivonulásban játszott jelentős szerepet.


Oh dear…
Gamma, azaz Lily ekkor otthagyta a sovány férfit és hozzánk lépett oda. Bár sejtettem, hogy visszatekintve nem éppen most volt a legjobb ötlet elmondani - bebizonyítani -, hogy valóban fontos vagyok - voltam -, legalább annyira, mint a felnőttnek kinéző egyének, nem bántam, még akkor sem, ha éppen ez fogja elvenni a szabadságom talán egész életemre. Játszanom kellett hát a tudatlan szerepét, aki örül, hogy elismerik, így - éppen csak a fejemmel, de - meghajoltam a bemutatáskor, jóllehet, kis gondot okozott az érzelmeim elrejtése. Még mindig nem értettem, miért tette ezt Lance, miért lett volna jó számára az, ha emiatt bajba kerülök.
- Már ezerszer mondtam, hogy hagyd a formaságokat, Stephen. - szólt rá a jeges hajú nő, majd felemelte a botját, amire szintén fehér kendőt kötöttek.
Stephennel ellentétben azonban az idős természetpap és Kale egyáltalán nem tűntek felhőtlenül boldognak a nagy viszontlátás pillanatában.
- Gamma? Miféle név ez? - kérdezte utóbbi kissé értetlenül.
- Az engem is érdekelne. - csatlakoztam, elvégre még sosem hallottam ilyet sehol, és még arra sem lett volna ötletem, miféle nyelvhez tartozik.
- Meghagyták nekem a városban lévő szabadcsapat vezetését. Ezt a nevet kaptam cserébe a segítségemért. - érkezett a magyarázat, mely egyáltalán nem elégítette ki a kíváncsiságom, s úgy tűnt, Faelar-ét sem, ugyanis olyan komoly, elgondolkodó arckifejezést produkált, hogy egészen nyugodtan beülhetett volna a hellenburgi tanácskozások egyikére.
- Sokat jelenthet a Gamma név, ha lemondtál érte a régiről. - szólt, aztán sóhajtott, mintha azzal akarta volna előkészíteni a már egyszer látott meghajlási rituálét.
Rengeteg keserűséget éreztem az öreg felől. Talán élénk képzeletem szüleményének volt betudható, de könnyen megeshetett, hogy ennek a nőnek az előéletével jobban egyezett a meglátása, mint azzal, amit most tesz. Sőt… beállt a kultisták közé, valószínűleg önként és dalolva, szóval ez nem is kellett volna, kérdéses legyen.
- De jó újra látni téged, drága tanítványom. Az Erdő védelmezője, a Téli fagy pásztora, Lily White. - folytatta enyhe mosoly kíséretében, amelynek elmúltával már csak aggodalom sugárzott az arcáról, mely bizonytalansággal és kérdésekkel kézen fogva töltötte be a városháza tárgyalótermét.
Még az sem volt képes reményt önteni belém, hogy Faelar hajlandó volt tanítványt fogadni maga mellé, így talán ha kikeveredtünk volna ebből az őrültségből, elvállalt volna engem is. Egyetlen egy égető kérdésre próbáltam keresni a választ még perzselőbben cikázó gondolataim között.
Innen vajon hogyan tovább?

Felhasználó profiljának megtekintése

59 Re: Küldetés: Ludum finita est... on Vas. Nov. 11, 2018 12:26 pm

Wilhelmina von Nachtraben

avatar
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja
Az egyik kultistát, aki egy nő, és szintén barna haja van, mint Amynek, sikerül hát leráncigálniuk a lováról. Társai visszafordulnak, öten, és fegyvereikkel közelítenek a kis csapat felé. Fejszék, kardok, tőr, és van egy botos. Valószínűleg mágusféle lesz.
- Dracon, fel a levegőbe! Most! - kiáltja el magát Crispin. Remek, megint nem sikerült a béke mezején maradniuk, ezen már nem is kell meglepődni.
Már majdnem el is felejtette, hogy Crispinnek van egy kis tollas segítője, csak most, hogy szólt neki, jön rá, hogy valóban, az aranyosnak sikerült túlélnie ezt a rengeteg viszontagságot. Még.
Csak pozitívan....
A holdcsókolt a földön fekvő, lóról lerántott nő felé kezd sietni. Mina szívverése felgyorsul, megint gyorsan és hirtelen kell cselekedni, ráadásul egymással szinkronban lehetőleg, egymás számításait keresztül nem húzva.
Damien a tőrös alakot kezdi megközelíteni, hátha nagyobb sikere lesz, mint a fejszékkel vagy kardokkal szemben. Mina pedig úgy dönt, a botokkal hadonászó egyént teszi sebezhetővé a mágia által. A következőkben pedig ha Crispin úgy dönt, használja a tüzét, vagy elérnek oda az éjlángjai, erősebb hatást fog tudni elérni.
A zsoldoslány apró tőröket kezd el dobálni a buzogányos felé. Hát ilyen fegyverei is vannak neki? Úgy tűnik, még nem vonultatták fel a teljes arzenált. Vagy csak ő volt figyelmetlen. Bár... nekik is vannak még trükkök a tarsolyukban, amit a társak nem láttak. Amy tőrei közül az egyik egy fejszés kultista karjában talál menedéket. A buzogányos, célzott személy viszont pajzzsal hárít.
Crispin támadása sikerrel is jár, egy kultistával kevesebb.
A kultisták megtervezett formába rendeződnek, legalábbis nagyon úgy tűnik, elöl a pajzsos, mögötte a fejszés és a kardos, hátul a bottal machináló és végül középen egy a tőrrel hadonászó kultista. Egyikük felháborodottan felkiált:
- Hogy mertétek, hiszen a földön volt!
Mina csak annyit gondol magában, hogy ő ugyan nem támadott meg senkit, aki a földön volt. Szíve szerint úgy egyáltalában senkit nem támadott volna meg, de ezek a drágák nem akarnak olyan kedvesek lenni, hogy hagyják ezt.
Crispin, a "vádlott fél" felel is: - És nemsokkal később feltápászkodott volna és ránk támad veletek együtt. Háborúban nem kockáztat se az ember, se a sötét elf, se a vámpír, ugyebár. Én, csak úgy, mint Omega Mester, a békét terjesztem. Ha nincs ellenség - érinti ujját párszor a halántékához, mintha a nagy eszére utalna - nincs háborúskodás sem, ugyebár.
Valahogy tudja, hogy amit Crispin mond, az igaz. Sóhajt egyet. Háború. Azt hitte, eltemetheti ezeket az emlékeket, de áh, az túl egyszerű lenne.
Viszont nem érkezik következő támadás. Ez meglepő. Ezek szerint hajlandóak lennének beszélni? Végre valaki hajlandó lenne?
- Mit akartok? - kérdi. Ha nem is támadni, valami céljuk biztosan van, semmiyen fegyverszünet nincs taktika nélkül.
- Talán meg is adhatta volna magát és nem átalakulni. - von vállat Amy, ami szintén jogos. - És ha visszaadjátok Henrik-et, akkor ti megúszhatjátok.
Na ebben már nem biztos, hogy hinni kellene, de legalább megpróbálja a diplomáciai vizeire terelni a dolgot, és ez jó. Talán... félsiker. Vagy negyed.
Ekkor újabb lövés rázza meg a világot, és Mina már csak egy kicsit rezzen össze. Megszokhatta volna. Ki más lenne az, mint Flan? Azonban senki nem vesztette el életét az északi fegyver elsütése következtében, ugyanis a pajzsos, akit célzott, ügyesen hárította. A vámpír nem tudja, ez jó hír-e vagy sem.
Az önérzetes kultista pedig ismét nagy hévvel esik Crispinnek: - Hogy merészeled? A mi istenünkkel egyenrangúan beszélni magadról?!
Kedve lenne megforgatni a szemét. Ez a nyáladzás a mélységiek irányába egyenesen visszataszító. Hát nem szégyellik ilyen alantas módon egy gusztustalan, bármivé szétfolyni képes lény irányításának alávetni magukat? Azt képesek hinni, hogy ez egyáltalán az ő választásuk? És még ők hirdetik a hitüket. Hit. Mi történne mégis, ha egy ilyen átvenné az uralmat a világ felett? Egész Veronia egy nyálkasivataggá alakulna? Vagy tengerré. Inkább tengerré.
- Oké, köszi hogy szóltál: legközelebb nem egyenrangúként kezelem, hanem a neki megillető helyen: a béka segge alatt...
Végül is, Egregoros ha nem is a béka feneke alatt volt, de elég mélyen, Eichenschild alatt. Minának hirtelen eszébe jut egy mese, amit még nagyon régen hallott. Egy fa volt benne, amelynek gyökereire valahogyan rátelepedett egy óriási béka, és ezért a fa elkorhadt, elszáradt. A békát le kellett győzni, hogy újra nőni és virágozni tudjon.
A botot irányító valószínűleg máguskultista viszont megpróbálja lenyugtatni társát. - Csak nyugalom. - Kicsit érződik rajta, hogy tart a csapattól, de megpróbál nagyon bátornak és határozottnak látszani. - Azt hiszik, olyan helyzetben vannak, hogy alkudozhatnak. - Majd hangosabban: - A seregeink már úton vannak. Hamarosan még többen leszünk! Titeket pedig magunkkal viszünk!
És mintegy varázsütésre, minden fegyver rájuk szegeződik. Remek.
A perifériás látásában megpillant valamit. A folyó irányából. Nem fordítja teljesen arra a fejét, épp csak annyira, hogy a szeme sarkából érzékelni tudja, mi az. Egy hajó.
Ó a francba...
- Ti most szopattok engem, ugye? - ad hangot Crispin is nemtetszésének egy sóhaj kíséretében. Nem biztos, hogy jó ötlet elképzelni a folyamatot, amire épp gondolt, és jó kérdés, hogy harc közben miért kell szexuális aktust emelgetnie, de mindegy is, nagyobb gondjuk is akad ennél most.
Figyelmezteti magát, nehogy megörüljön legközelebb, amikor úgy tűnik: nincs ártó szándék. Meg a frászt nincs.
- Damn.. - sóhajt a sötét tünde, jobb kommentárt nem találva a helyzetre, ahogy meglátják a hajót közeledni.
- Menjetek a seregeitekkel valahová... Mégis mit gondoltok? Omega mester majd átveszi az uralmat a világ fölött, vagy mi? Nem visztek ti minket sehová... - Készül egy éjlánggal, kissé lemondóan, de azért a harci hév még ott dolgozik benne, sőt. Izgatottan várja a fejleményeket. Ez már az a beteg állapot, mikor élvezi a veszélyt....
- Azt hiszem gyorsan kéne túl esnünk a farokméregetésen, mert jól jönnének a lovaik. - ad egy logikus ötletet Amy, halkan, hogy a kultisták füléig ne terjedjen el a hang. Hm. Hát Mina ugyan nem méregethet olyasmit, ami nincs, viszont kissé belevörösödik ebbe a mondatba. Crispin és a fürdő... nem, nem szabad elterelnie a gondolatait. Itt gyorsan kell reagálni.
Valami olyasféle hang hallatszik hirtelen, mint amikor nagy állatok ássák elő magukat a felszínre. Nem egy állat az, "csak" egy zombi, ami a föld alól kimászik közéjük. Jókora, karddal és páncéllal felszerelt. A kardot vajon hogy ásta át a földön? Mindegy, mágia, inkább nem köt bele... - Mi a nekromanta szentségit?! - "káromkodik" fojtottan. Ez a legjobb. Egy nekromanta ÉS kultista egyben.
Lövés. Flan gyorsan megpróbálja elintézni a helyzetet. Viszont ismét nincs hatása. Erre a vámpír vérmesen nekiesik a teremtménynek.
- Ezt bízzátok ránk. - közli a többiekkel társa, Sera, és hát ha így van, jó, hallgatnak rá, sok kedve nem volt újraismerkedni azokkal a bűzös lényekkel. Az eichenschildi bordélyház előtti csatornákban volt szerencséje hozzá. Brr... rossz emlékek. Abból a napból nem a zombi volt a legrosszabb, amivel szembetalálkoztak.
A tőrös kultista, aki középen áll, átalakítja egyik karját csáppá. Jó kérdés, mit akar vele elérni, mikor még mindenki jót távol van tőle, a csáp pedig nem tud olyan hosszúra nyúlni.
Damien gyorsan Minára pillant, majd a lény felé bök, Mina pdig teszi is a dolgát, nevezetesen megbénítani próbálkozik a csápost, hogy aztán Damien tehesse, amit tervez.
A self pedig közelebb tendál és egy éles erős mozdulattal becélozza a csáp tövét, majd rávág. Vajon visszanőnek nekik?... A csápot a tövénél ugyan nem éri el, csak a közepénél, de így is sok vér vagy valamiféle nyálka kezd el folxdogálni belőle, és a mérete is csökken. Vissza nem kezd el nőni egyelőre.
Közben Amy hangját hallja, ahogy egy másik kultistára támad: - Ezt kapjátok ki! - Fegyvere megint angyali fényben csillog. Az a szentség még neki is fájna. Még jó, hogy szövetségesek. Amy áldozata viszont konkrétan kettévágódik a penge által. Kikerekedett szemekkel néz a derékban kettészelt élőlényre. A gyomra egy picikét ugrik egyet, és nyel egyet, belegondolva, mekkora sebet képes okozni az a penge.
Láng csap a levegőbe, ahogy Crispin becélozza az ellen egyikét. Nem is azt találja el pontosan, akit célzott, de egyiküket eltalálja, akinek ordítása felidézi az ostromot ismét...
A pajzsos kultista előtt egy élőholt mászik ki a földből. Viszont Minának nem nagyon kéne nézelődnie, ugyanis egy batár nagy fegyver repül felé, a buzogányosé... Ijedten rogyasztja össze a térdeit és bukik le, amilyen gyorsan csak tud, közben a biztonság kedvéért magára idézve az Árnyak védelmét. Nem kéne loccsant koponyával végezni, vagy bármi mással...
Damien pedig visszafordítva a pengéjét nem vacakol tovább, és a csápos torkába igyekszik szúrni a holdezüstöt. Úgyse fogják ezek megadni magukat vagy átállni a józan ész oldalára egyhamar.
Mina nem tudott eléggé mélyre guggolni, mert a fegyver rajta reccsen és töri szét apró darabkákra a pajzsát.
A páncélja is behorpad a buzogány ütésétől, de a bőrét már nem éri erős nyomás. Jó az a nehézpáncél néha.
És Minával ismét fordul a világ....
Egy kiáltással próbál hangot adni annak, mennyire nem tetszik neki, mikor a mágia akár a szélfuvallat egy őszi levélkét, libbenti arrébb. A gond az, hogy ő nehezebb, mint egy levél, így a tömegvonzás valamivel jobban hat rá. Méltatlankodó hangja egy nyekkenéssel zárul, amikor is érzi, hogy feje egy jó kis bibit kapott, de legalább még eszméleténél van, a fájdalom meg... hát, azt megszokta. MIndenesetre morog egyet, bár inkább az adrenalin és bosszúság, semmint a fájdalom miatt. Feltápászkodik, megrázza a fejét és szemeit ide-odarángatván méri fel a helyzetet. Meg elűzni a szédülést. Úgy tűnik, vele egyetemben a kultista, akit az Utánzás alá vont, is hátrarepült. Elvigyorodik, kissé kábán. Ez a képesség még mindig bámulatos, újabb s újabb meglepetéseket tud okozni.
Belegondolni is rémisztő, milyen közel volt ahhoz, hogy meghaljon itt és most. De a védelme megmentette, az árnyak segítettek neki. Az éjszaka a barátja. Ó, bárcsak lemenne már a nap. Akkor éberebb lenne. Éjszaka mindig éberebb.
Damien előre is hajol, tőrét a tőrös torkának szegezve. Szerencsére nem fordult oda, hogy lássa Mina hátraesését, vagy csak volt annyi lélekjelenléte, hogy ne hagyja kicsúszni a markai közül áldozatát. Az nem is mozdul, feszülten néz maga elé és egy moccanást sem ejt.
Damien alig akarja elhinni, hogy az elkapott észlény tényleg nem próbálkozik semmivel. Azért még rajta kell tartani a szemét - meg a tőrét -, nem bízhatja el magát, abból mindig bajok voltak.
Amy a földön van, ezt Mina nem hagyhatja annyiban. Mina becélozza a pajzsost egy Éjlánggal, a fején lehetőleg. Ott a leghatékonyabb. Amennyiben az nem tér ki. Nem teszi, odafordul, így az éjláng lényegében csak elterelésnek volt jó, mert közben Amy egy tőrrel elvágja a lábát, s így összeesik.
Mina elégedetten konstatálja, hogy az általa támadott élőlény már nem élő. Pár pillanatnak el kell telnie, hogy rájöjjön: nincsenek már többen. A szél elült, a hullámok kilengik lassan magukat, a csatának, ha minden igaz, vége.
Damient keresi tekintetével, és meg is találja, egy kultival szemezve, megkapóan intim közelségben. Közben érkezik a kérdés, hogy jól vannak-e.
- Tökéletesen. Fogtam egy kis madárkát is, azt javaslom, tanítsuk meg énekelni majd.
Kicsit nyugodtabb most, hogy a többség úgy tűnik, épen megúszta. Mina kénytelen elmosolyodni az, ahogy Crispin dédelgeti a kisállatát. Az elég veszélyes kisállatát. Hogy tud ilyen lenni egy bérgyilkos?
- Ti jól vagytok? - ellenőrzi Amy ismét a csapat állapotát.
- Jól vagyok... bár bevertem a fejem kissé...
Damien részvétteljes pillantása szinte szenvedő, ahogy ránéz, de fölemeli a kezét, hogy megnyugtassa: maradjon csak, meglesz. A madárkát nem kéne hagyni elrepülni, hisz szép fogás.
- Én megvagyok és nekem is van egy tartalék madaram, ha a másik néma marad. - szegezi kardját a saját maga által fogottra a zsoldos. Majd a hajó irányába néz, ami ugyanúgy áll ott, mint eddig, nem jön onnan senki... - Még nincs társaságunk, viszont bármikor lehet, mi legyen?
- Azt hiszitek olyan erősek vagytok! Tévedtek. És nem mondok nektek semmit. Ki van csukva, hogy bármit is kihúzzatok belőlem. - feleli nagyzolón Damien kultistája.
Flan és Seraphina pedig most végeztek, holmijaikat összegyűjtve megérkeznek a csapathoz, fáradtságtól lihegve. - Mocskos erős egy dög volt...
Mina fél szemét Flanon tartja, hogyha az valami lövöldözős vagy tekercses akcióba kezdene, időben tudjon reagálni.
- Mina, ülj le. Fejsérüléssel nem érdemes túlságosan szaladgálni. Tessék, egy kis víz. - nyújt át neki egy kulacsot Crispin, de a kultista beszéde most sokkal jobban érdekli valahogy, mint saját jóléte. Utóbbi úgyis rendbejön majd... Kikerekednek a szemei, ahogy a bérgyilkos fogja, és a kultista ágyéka..... felett picivel ejt egy vágást. Az áldozat is eléggé elsápad e tett következtében. - A következő már oda fog menni... - figyelmezteti Crispin. A gyomra ismét forogni kezd. Vannak olyan helyek, amelyeket nem bír látni, hogy bántanak. Ilyenek a szemek például, és... az efféle érzékeny részek.
Amy is faggatni kezdi a sajátját: - És te, te is ennyire hűséges vagy? Esetleg a karod többi részétől is megválnál vagy talán a két szép szemedtől?
Flan közelebb lép. Már pusztán ettől a ténytől is görcsbe rándul a gyomra. - Szabad lesz, ennél sokkal elegánsabb megoldás is létezik. - azzal a szónak megfelelő eleganciával igazít egyet a kesztyűjén.
- Kedves Flan. Kérlek, most ne süsd meg a golyóit egyesével, mint ahogy az előzőekkel tetted. Esküszöm, amikor a másiknak egyesével tépted ki a körmét és végül a levágott farkát a szájába nyomtad, mert nem beszélt, az se volt valami túl kedveskedő mozzanat. Hadd beszéljek vele én egy kicsit...utána átengedem neked ezt az igazán elbűvölő, kedves kis kultistát... - kacsint a vámpírra. Mit csinált?! Mina határozottan nem emlékszik, hogy Flan ilyet csinált volna. Szétverte a fejét, ez tény, de...
Ó te jó ég, mennyivel egyszerűbb egyedül csinálni ezt, mint egy csapat pszichopatával.
- Na, akkor beszélsz, vagy mi lesz? Őszintén szólva, amit én tudok veled tenni az lófasz ahhoz képest, amit Ő tenne. Már bocs a csúnya beszédért kedves hölgyeim... - fordul vissza a kultistához Crispin. Azok után, amik történtek, egy ronda szó a legkevesebb sebet sem képes ejteni rajta. Egy szélfuvallat, egy semmi. Rosszabb belegondolni az imént emlegetett vallatási módszerekbe.
- Szerintetek félnünk kell egy lefegyverzett kultistától? Komolyan!... - fakad ki. - Teljesen mindegy, mit csinálunk vele, akkor sem leszünk rosszabb helyzetben. Akár már meg is hagyhatjuk.
- Mindenki a madárkámra pályázik, és egy szavam sincs a dologban? Mégis csak én fogtam... - méltatlankodik csak félig komolyan a self, Mina meg majdnem elröhögi magát. Úgy veszekednek egy csápos fölött, mint kutyák a csonton.
- Nem félünk tőle, csak a nyelvét akarjuk megoldani, és lehet, hogy ez szó szerint értendő, ha Flan is színre lép.
Na ezzel Amy nem sokat segít. Mina gyilkolási és kínzási módszerekkel fog rémálmodni a következő nap. Már ha megérik azt és/vagy egyáltalán lesz lehetőségük aludni, mert az is ráférne már a csoportra.
- Omega mester szemében értékes harcosok vagyunk. Nem feláldozható senkik, mint a ti seregeitek katonái. Ha beszéltek...ha beszélek szabadon engedtek tényleg?
Most reménykedni kezdett a drága. A vámpír már előre sajnálja. Ahogy a csapatra néz, ezek nem fogják meghagyni élve, vagy épen legalábbis semmiképp. Már megint elkezdett sajnálatot érezni egy kultista iránt, hát ez remek. Na de még ne igyunk előre a medve bőrére.
- Ha beszélsz, akkor szabadon engedlek és garantálom azt is, hogy se Flan, se a többiek nem fognak neked ártani. Flan, kérlek, most az egyszer tényleg ne tegyél semmit se ellene. A célunk most fontosabb, és az, amiért eredetileg jöttünk, mint a kultisták kivégzése.
Mina Crispin szemeit keresi tekintetével, vajon igazat beszél-e és komolyan gondolja-e. Erős kétségei vannak ez irányban, hiszen az eddigiek alapján mindig az egyszerűbb, logikusabb és gyakorlatiasabb módszert választotta. Ha a bérgyilkos fejével gondolkozik, mi érelme lenne életben hagyni? Flan meg úgyis lelőné. Azt pedig úgyse fogja senki megakadályozni. Ez a hím kevésbé tűnik ártatlannak, mint Anna, és még az is lehet, hogy az ő meghagyása is hiba volt. Kétszer nem fogják elkövetni ugyanazt a "hibát".
- Tehát: hova ment Henrik és a társnője? Mit tudtok a déli tábor lemészárlásáról? És … kié az a hajó és mi van rajta? Ha tényleg beszélsz, akkor élve megúszod és még egye fene, ellátmányt is adok neked.
Na jó, ez már azért tényleg sok. Még ha azt el is hinné, hogy Crispin nem akarja megölni a kultistát... vagy csak egy kis körülmetélést hajt végre rajta, esetleg egy jókora pofonnal útnak ereszti, azt már túlzás lenne elhinni, hogy még inni- meg ennivalót is ad neki. Erre aztán végképp mi oka lenne?
A kultista láthatóan kezdi úgy érezni, hogy megint nyeregben van.
- Az a hajó csak egy a sok közül. Egybegyűlik az egész sereg. Ott a hajón utazik a hajdani Henrik barátotok is. Egyenesen Joanesburg felé.
- Oké, tehát egy sereg tart Joanesburg felé. Oké, és Henrik is ott van. Oké. - Vajon hányszor tudja egy percen belül kimondani az Oké szót? - Omega mesternek bizonyára nagy tervei vannak ezzel az egésszel. Felszabadítani Joanesburg-ot és utána tovább terjeszkedni. Dél eléggé szaftos falat lenne, hisz ott vannak az ékszereik, amelyekbe angyallelkeket zártak be. Omega mester biztosan örülne is annak, hogy ha az ilyen förtelmeket elpusztítanátok, hisz Ők, amíg a déliek uralma alatt vannak, potenciális fenyegetést jelentenek hatalmas mesteretek terveire.
A holdcsókolt úgy tesz, mint aki megértő. Olyan határozottan felépítette ezt a mondókát, hogy megint nincs kedve közbeszólni. Akkor úgyis csak tönkretenné a meggyőzésfonalat, amelyet a férfi megindított az áldozatkával szemben. Várja, mire megy ki végül a játék.
- Csak a kíváncsiságom kielégítése számára, Henrik magától csatlakozott, vagy ti kényszerítettétek és miért olyan fontos ő, hogy nem hagytátok a kezeink között?
- Kinek képzeltek ti minket! Egyetlen egy társunkat sem kényszerítjük semmire. És egyetlen egy társunkat sem hagyjuk hátra. - néz körbe. Fájdalmas. Úgy állítja be a csapatát, mintha a hűség és összetartás mintapéldányai lennének. Ami alapvetően dicsérendő és csodás. De miért kell pont az ilyeneknek egy csápos dögöt szolgálniuk? Miért nem lehetnek ilyen morálokkal olyanok, akiket nem üldöz a társadalom és vet meg? Mert hát nem elfogadható egy bukott angyal hatalma. Nem véletlenül bukottak azok. - Azt hiszitek, megijedünk pár ócska angyalutánzattól. Minket egy valódi angyal kísér az utunkon!
- Hahh! - fejezi ki egyet nem értését Amy. - Ostoba vagy!
- Medkoksh egy hatalmas angyal, ehhez kétség sem férhet és mint ilyen, sok mindenkitől nem kell félnie. Azonban, mint láthattátok, Ti, a halandó szolgái...hát, benne is van a szóban maga: halandók vagytok. Hát nem lenne biztonságosabb dél nélkül? A Mester biztos, hogy nem hagyná, hogy az emberei feleslegesen hulljanak el. Kivéve, ugyebár, hogy ha van egy módszere annak, hogy megvédjen titeket a szeráfok erejétől.
Crispin ötlete nem éppen egyezik azzal, amit ő talált volna ki, ha... de teljesen mindegy a feltételes mód, hiszen nincsenek egyedül. Crispin viszont megint ugyanazt csinálja, mint a palotánál: hízeleg egy mélységinek. A hátán is feláll a szőr ettől, de ha beleszólna a dologba, valószínűleg mindenki egyöntetűen esne neki. Így hát csak lélegzik egy nagyot. Mire fog ez kimenni? Úgysem fognak beállni kultistának. Nem hiányzik senki a fejükbe.
Azért engem csak nem bánsz, vámpírlány.
Tudod, hogy nem... - felel Razielnek, aki csak egy pillanatra, halvány mosolyával jelent meg, majd vissza is húzódik a háttérbe, amíg nincs szükség a támogatására.
- Én nem hiszem, hogy lenne ilyen módszere, annyira nem hatalmas. - fűz hozzá a játékhoz a zsoldoslány is.
- Lehet, hogy ostoba...de a Mestere egyáltalán nem az. De ha nincs ilyen módszere a Mesterének...akkor még is, hogyan akarná megvédeni az embereit? Hisz Omega mester, és a katonái se hagyják magukra a társaikat. Nem tenné meg azt, hogy az emberei hiába haljanak meg. Főleg így nem, hogy Joanesburg után tovább folytatják áldásos tevékenységüket.
- Senkinek nem tűnikn fel az angyal és a bukott angyal közti különbség? Komolyan, senkit nem zavar, hogy talán nem véletlenül buktak el? - néz mélyen a csápos szemeibe. - Nem gondolkodtatok még el rajta, hogy talán nem a legjobb útra vezet titeket ez a mester?
- Hiszen láthatod, hogy ezeket a szerencsétleneket sem védte meg, pedig mi nem is vettünk igénybe "angyali" segítséget.
- mutat Amy gunyorosan a két fogva tartott jómadárra. - Ha kicsit megerőltetjük magunkat már mindannyian halottak és akkor aztán sokra mennek a "küldetésükkel" és a fellengzős szavaikkal.
- Nevessetek csak... - morogja Damien madara. - A magát elbízó ellenség a legjobb szövetségese a harcosnak. - Ebben igaza van egyébként. Nyel egyet, mutatva, hogy mégse annyira magabiztos. - Elmondtam mindent, amit akartatok. Eresszetek el!
- Flan, van bármi kérdésed hozzájuk? Vagy neked, kedves kísérő nő? Mostanában nem nagyon beszéltél sokat. Amennyiben másoknak nincs kérdése, ahogy ígértem, szabadon távozhatsz erről a helyről.
"Kedves kísérő nő". Hát Sera nevét el is felejtette?
Tanácstalan. Fogalma sincs, mi lenne a helyes út, főleg, hogy nem lát társai fejébe. Érdemesebbnek tűnik maguknál tartani a kultistát, főleg, ha még többel akarnak találkozni, akár még zsarolhatják is vele őket, de....
- És hová mész, ha elengedünk?
- Ennek én nem ígértem semmit és ha nem vesszük hasznát..... - mondja Amy a sajátjára gondolva, akit úgy néz ki, le is tervez fejezni, mert már emeli a kardot a nyaka irányába. Az megpróbál elfutni, vergődve kimenekülni fogva tartója karjai közül.
- Hát, a társadról tényleg nem esett egy szó sem, mi csak a Te életedről döntöttünk. - feleli a másiknak Crispin.
- Legyetek átkozottak!- kiáltja az, kikerekedett szemekkel és elsápadva. Mi...mi történik?
- Átkozottak? Miért?
Ő ugyan kikéri magának.
- Már azok vagyunk, köszönjük.- szólal meg a self gyanakodva méregetve Flant. Mire készülhet, ami nem látszik? és mi ez a vacakolás egyetlen kultista körül? Csak el kéne indulnia és eltűnnie a szemük elől.
- Kérsz netán kenyeret és vizet az útra? Tudod, kultúrált egyén vagyok, amennyiben a helyzet is úgy adja és a hadifoglyokkal tisztességesen kell bánni. De...ha akarsz, most már mehetsz.
Hát a társát megölik, de ő mehet. Végül is valóban nem túl rózsás a helyzete.
Társát Amy azonnal le is vágja, amint kiszabadul. Az összeesik és nem mozdul többé. Mina lehunyja a szemeit. Ugyanaz a szó, ami ilyenkor mindig, felvillan benne. Ösztönösen visszanéz a halott társára, akinek vörös szemei könnyektől telien, vádlón villognak rájuk. Érzi, ahogy égeti az a nézés. - Férgek! Alávaló férgek! - Átváltozásra készen emeli fel a kezeit, azonban.. nem tudja azt véghezvinni. Valami megakasztja a kezét a levegőben. Mina körbenéz, varázsol-e valaki, de nem. Flan nem csinál semmit, és tudta szerint saját maga sem. A kultista arcon csapja saját magát. Ez minden bizonnyal a mélységije befolyása lesz...
Ekkor egy halovány hang, mint egy suttogás, kúszik keresztül a légen: Élj...
A csápos csak néz maga elé egy pillanatig, majd sarkon fordul és rohanni kezd. Élj? Mármint, fuss és élj? És az a hang bízik is benne, hogy el fog tudni futni a drága?
Ez vajon a mélységi hangja volt? De azt ők mióta hallják?
- Hé, láttátok? Elmozdult a helyéről! - kiáltja gonosz mosollyal Crispin. Szóval mégis végig el akarta intézni a csápost. Gratulálni tud... Lemondóan sóhajt egyet.
- Flan, lennél olyan kedves és lelőnéd őt? -Szóval megint kokettálnak. És már azt hitte, végre megutálták egymást, annak rendje s módja szerint. - Mocskos egy hazug disznó vagyok... - von vállat, Mina meg inkább nem szól hozzá semmit.
- Mi lehetett ez a hang? Tudtok olyasmiről, hogy a mélységi hangját az is hallhatja, aki nem kultista?
HIrtelen megrémül, hogy mi van, ha csak ő hallotta a hangot és Damienre néz. - Ugye te is...?
- Igen, én is hallottam.
- Hála az égnek..
A zsoldoslány maga elé emeli a kardját. Flan pedig engedelmeskedik a kérésnek. A vámpír nagyobbat rezzen össze a kelleténél, mikor újra lő. Ezúttal talál. A kultista ordítása követi a fegyver hangját, majd a földre esik és tehetetlenül vonaglik ott. Fél kézzel próbál kúszni a földön. Nézni is rossz.
Crispin megközelíti a földön fekvőt és megszólítja. Na nem éppen őt mondjuk. - Medkoksh, csak egy szóra. Tudom, hogy hallasz. Ha nem akarsz több embert feleslegesen veszíteni, elküldöd hozzánk Henrik-et. Még ha meg is öltök minket, pár emberedet magunkkal visszük...most komolyan egy ember életéért kockára tennéd a többiekét is? Végezd el a matekot és add meg a válaszodat.
Telekommunikáció egy mélységivel... hát ez gyönyörű. Mondjuk még mindig jobb, hogy nem itt van a közelben. Várjunk. Ugye nincs a közelben?!
Miért annyira biztosak ezek magukban? Nem érti...
Összeszedi azt a kevés manáját, ami maradt még, és jobb híján vár. ELképzeli, hogy újra hallja a mélységi hangjá. Vajon válaszol majd nekik?
Ám a mélységi helyett csak a szolgája dühös arcát látni és szavait hallani. - Ti! Ti meg az a rothadó királyságotok. Egytől egyik el fogtok esni, Ezerkarú Béta mester keze által!
Ezek az utolsó szavai. Üveges szemei ezek után élettelenül merednek a vágyott menekülés irányába. Sajnálom. Lelj békére ott, ahová jutottál.
- Na, köszike, szóval most már tudom, hogy az Ezerkarú a Ti emberetek volt. Viszont Henrik semmit sem tudott a déli tábor lemészárlásáról, ahol ez az alak feltűnt. Tehát nem árulták el neki a dolgokat. Csodálatos a bizalom a kultisták körében, nem igaz? És még hogy a béke hívei? De legalább azt is megtudtuk, hogy Délre fáj a foguk. Azt hiszem, hogy ez egy igen csak gyümölcsöző beszélgetés volt... - dörzsöli össze kezeit a bérgyilkos.
Hogyne. Gyümölcsöző. Vérvirágokat termett ez, nem gyümölcsöt. Hej, pedig legalább ezt az egyet meghagyhatták volna. Hozhatták volna magukkal... de már mindegy. A holdcsókolt visszatér kis állatkájához, aki az ölébe kuporodik.
- Skacok, le kéne pihennünk. Innen, ha jól sejtem, Joanesburg-ba megyünk tovább...viszont ott a helyzet nagyon rázós lehet. Ha fáradtan és éhesen megyünk oda két csata, meg jó pár mérföld lovaglás után, azt nagyon megszívjuk. Ellenvetés?
- Csodás... Amíg pihenünk, mesélhetnél erről az Ezerkarúról. - mondja Damien egy sóhajtás után, Újabb cél, újabb helyszín. És eléggé kimerültek.
- Én meg addig fájlalom a fejem.
- Oké, de azért arrébb mehetnénk kicsit, azért nem szeretek hullák társaságában enni és aludni. - teszi le fegyverét Amy, és az egyik lóhoz sétál. A hátasok még jó szolgálatot tesznek majd nekik. Most pedig itt az ideje a sebek nyalogatásának. Crispin valószínűleg ellesz Draconnal, meg remélhetőleg valami hasznos információt is megoszt. Mina pedig próbálhatja bekötözni a kétséges lukakat a lelkén, és eldönteni, hogy most amit tette, az helyes vagy nem helyes... Végül is, megpróbálták, amit lehetett. Ha nem is minden úgy jött össze, megvan a következő lépés. Talán az már az utolsó lesz, és Henriket végre megtalálják, és valahogy véget vetnek a sokkarúak ámokfutásának.

Felhasználó profiljának megtekintése

60 Re: Küldetés: Ludum finita est... on Hétf. Nov. 12, 2018 11:37 pm

Wyn Silvernight

avatar
Sötét Tünde Druida
Sötét Tünde Druida
[PÓTLÁS]
Vámpimaszság


Nos, egyértelműen jutottunk valahová, még ha csak az asztalhoz is, ahol mindenki helyet foglalt a nem túl bizalomgerjesztő bedeszkázott ablak alatt. Jóllehet, legalább a fényt távol tartotta a helyiségtől, amire az elmúlt éjszaka rövidsége és kimerítősége miatt minden szükségem is lett volna - már ha olyan helyzetben tudhattam volna magam, amelyben a self lánya megengedhet magának olyan luxust, mint az alvás. Nevetségesnek és valószerűtlennek tűnt ez a kép, csupa tünde, egyetlen közös asztalnál, egy északi város tanácstermében, ahol mostanra már egyetlen emberi lény sem maradt, még a polgármester is kereket oldott. Na persze mondanom sem kell, hogy Stephen is hamarost lelépett, aminek örültem is meg nem is, tekintve, hogy ő mártott be Lily előtt, ő idegesített egész úton és tegnap egész este, erre csak úgy elsétál… 
Csak annyit láttam, hogy Lance közelebb hajol Faelarhoz és mond neki valamit, hallani egy szót sem hallottam, pedig tudomásom szerint igen jó volt a fülem. Na mindegy, miután Lance és Stephen tökéletes félreértésbe kevertek, egyébként is végérvényesen elhagyott a társalgási hajlandóságom, úgyhogy csak keresztbe fontam a kezeimet a mellkasom előtt, hogy ezzel leplezzem, mennyire nincs kedvem tovább kultisták között ütni el az időt. Nem igazán néztem senkire, az asztalt bámultam jobbára.
- Csak aggódom, ennyi az egész. Sok dolog történt az utóbbi pár hétben.
Faelarnak úgy néz ki, egyáltalán nem állt szándékában suttogni, így legalább azt megtudhattam, miről beszélgettek ők ketten Lance-szel.
- Az már igaz. Nem sok kellett, hogy odavesszen az egész karaván. De most hogy már itt vagyunk, minden gond nélkül eltűnhetünk innen. De ha jól értettem, más terveid vannak.
És Kale rátapintott a lényegre. A jeges hajú nő bólintása is megerősítette a kijelentést, bennem pedig azt, hogy a nagy semmiért kísértük ide a tündék vezetőit.
Valaki adjon egy szobát és egy ágyat…
- A mi csapatunk is nagyon sok nehézségbe ütközött. - magyarázta Lily - Pár hete két tűz közé keveredtünk és majdnem mind odavesztünk. Sokunk nem is élte túl. Akkor talált ránk ez a csapat, akikkel most a városlakókon segítünk. Ezért is akarom azt, hogy itt maradjunk velük.
Lance erre természetesen a lehető leglogikusabb és naivabb kérdést tette fel, noha nem hibáztattam érte, mert magamban én is ezen rágódtam. Ismétlem, rágódtam, de ő már úgy tűnik, eldöntötte.
- Csináltak veletek valamit?
Én viszont nem értettem: Most akkor kultista vagy nem kultista?! Bár részemről teljesen mindegy volt, nem állt szándékomban mélységiek ügyét segíteni. Minél hamarabb ki kellett hát derítenem, mi folyik itt, hogy eltűnhessek végre.
- Nem értem. - bátorkodtam szavakba önteni a gondolataimat - Ki akarna tündéket bántani, akik egyik csatázó felet sem támogatják?
És ha még nem lett volna ez az egész így is hatalmas rémálommal egyenlő, Lily White-nak pont arra kellett emlékeztetnie, amitől még nagyobbá vált, hála két illetőnek.
- Fődruida létére nagyon naiv, kisasszony. Ez a háború mindent magával ragadott. A két hadsereg bárkit megtámad, aki veszélyt jelenthet rájuk, még ha békések is. "Aki nincs velünk, az ellenünk van", ezt vallják.
Kale pedig ma már másodjára ragadta meg a legfontosabb dolgot, amiért viszont büszke voltam rá, azt hiszem.
- Akkor is, miért érné meg nekünk itt maradni, itt az isten háta mögött?
- Mert elegem van abból, hogy mi, a tündék büszke népe egyfolytában csak menekülünk! - válaszolta a nő nem túl higgadtan, én pedig, mikor már éppen arra készültem volna, hogy kijavítsam a fődruida kifejezést, látványosa Lily felé kaptam a fejem. 
Azt hiszem, teljesen láthatóvá váltak az érzelmeim, amelyek azt jelentették: Mi van?! Nem csak én gondolom így?! Szóval jó sok időt elvett, mire újból visszarendeztem az arcom, s addigra már Lance is hozzászólt a témához, Lilyhez hasonlóan nem valami higgadtan.
- Talán ideje lenne félretenni ezt a büszkeséget, ha már se haszna, se alapja!
- Ez nem büszkeség. - javítottam ki gondolkodás nélkül - Csak nem kéne hagynunk elnyomni magunkat. Egyébként pedig nem vagyok fődruida. - ekkor ismét Lance-re néztem, minthogy Stephen már kereket oldott - Mint mondtam, csak az voltam, egyetlen válságos helyzet erejéig. Az információ tehát téves.
Az idős druida azonban egyáltalán nem gondolta helyesnek, amit én, sőt, egyenesen Lance pártjára állt, amivel gyakorlatilag véglegesen el is buktam minden esélyt, hogy a tanítványa lehessek. Na nem mintha eddig nem vesztettem volna el az ő és a karavánja szeretetét és figyelmét.
Holy Nature… azt mondtam, hogy szeretet?
- Én is így látom. Többet ér, hogy népünk boldogan élhessen, a háborútól messze, mintsem hogy itt a támolygó halál közepén akarjunk csatározni.
És ha még nem lettem volna eléggé összezavarodva magamtól, valamint a körülöttem folyó eseményektől, Lily White még egyszer körbeforgatta a dolgokat a fejemben.
- Annak ellenére, hogy nem vagy az, elég jól látod a dolgokat. Tündék vagyunk, az erdő büszke népe, nem hagyhatjuk, hogy elnyomjanak minket. Sokáig én is azt hittem, nincs esélyünk kiállni magunkért. De felnyitották a szemem. A szabadcsapat vezére ha minden igaz, nemsokára itt lesz, biztos vagyok benne, hogy az ő szavai hozzátok is eljutnak.
Ha tehettem volna, kérdőn nézek rá: Fődruidának buta voltam, Wynnek meg nem? Hogy kellett ezt érteni? Azt jelentette volna, hogy eddig teljesen hülyének nézett? Különben is ő volt nagyon-nagyon buta, ha egy pillanatig is elhitte Stephen szavait!
- Te tudod, mit jelent, ha beszélni akar hozzánk ezeknek a csapatoknak a vezetője. - hallottam Lance hangját, és amikor rá irányítottam a tekintetem, nagy meglepetésemre felém nézett.
Figyelmeztetni akart valamire, ami elkerülte a figyelmem a nagy gondolkodásban… de mire? Mit jelenthetett, ha ez a valaki beszélni akart velünk?
- Ébredj fel! Nincs már Erdő. Ez most nem a mi időnk. El kell fogadnunk, ha valamit nem mi irányítunk, különben beletörik a kormány, amit olyan kétségbeesetten akarsz rángatni. - folytatta a zsoldos ezúttal Lily felé fordulva.
Én viszont már tényleg nem értettem, mit nem ért ezen mindenki. Egyszerűen nem voltak képesek tovább látni vérnél, fegyvereknél és pusztításnál, talán azért, mert mostanában folyton az vett körül minket, de ezt nem hagyhattam annyiban csak így.
- Nem kell feltétlenül háborúval megoldani. Hiszek benne, hogy szavakkal is meg tudjuk magunkat értetni a minket körülvevő világgal, csakhogy nem mindegy, kinek a szájából hallatszanak. De pont amiatt, amit hagytunk eddig, tűnt el Tünde-erdő és Nebelwald. Ha a thuatát nem számítjuk... Élhetetlen terület került az otthonunk helyére. Már senki nem beszél arról, hogy "Tünde királyság", ami önmagában nem jelentene problémát, de mi van a tündékkel? - kérdeztem, aztán megint az asztalt kezdtem bámulni - Egyébként is, hova mennénk? A térképen túlra, ahol azt sem tudjuk, mi van, hogy később ott is elérjenek minket a veszélyek, amiket csírájában nem szüntettünk meg?
Nagy levegőt véve gondoltam végig, mindent elmondtam-e, amikor rájöttem, mégis hogyan beszéltem, és ezúttal egyáltalán nem akartam belenyugodni a gondolatok tálalásába. Vártam egy kicsit, aztán körbenéztem.
- Elnézést a nem ide illő hangsúlyozásért. Senkit nem akartam megsérteni vele.
De így gondolom…
Kale azonban, mintha hirtelen már nem is tartotta volna olyan sokra a zsoldost, egyenesen neki szegezett egy kérdést, de úgy, hogy még én sem csinálhattam volna ennél jobban felpaprikázódva.
- Lance, mi a fenét akarsz ezzel mondani?!
- Kicsinyes agresszivitás és gyerekes dac hajt titeket előre, azt. - érkezett a - kissé felháborító - válasz, aminek hatására már nem voltam képes megakadályozni, hogy a szemöldököm a homlokom közepére szaladjon, miközben mérgemben összeszorítom a fogam és szorosabban fonom keresztbe a karjaim…
Nos, nem nézhettem ki túl jól, de egyáltalán nem érdekelt, dühös voltam! Már nem csak a kultistákra, hanem a tündék homályos látására is. Hallottam, hogy Faelar rosszallóan morog magában, de ez sem akadályozott volna meg abban, hogy perceken belül tegyek mindenkit helyre. Úgy éreztem, igazam van és helyes, amivel megoldásként szolgáltam, ám mégsem fogadták el, csak beszéltek tovább, egyenesen el a lényeg mellett, csípték egymást, mint Észak és Dél, anélkül, hogy leültek volna megbeszélni.
- Látod, erről beszéltem. - oszlatta szét baljós gondolataimat a jéghajú nő - Védtük egymást, próbáltunk békések maradni. De ez nem elég. Nem, amíg el nem vesznek tőlünk mindent, amink maradt. Egyhelyben siránkozással nem érünk el semmit. Miért harcoljunk, ezek az emberek is szenvednek, mert uraik háborúra kényszerítik őket!
És mielőtt még bármit is szólhattam volna, olyan vita kerekedett, hogy nem csodálkoztam volna, ha az odakint békésen takarító és építkező kultista-joaneesburgi tömeg a városháza elé csődült volna megkérdezni, hogy mi a probléma, így… nos, a válaszadás vagy egyáltalán a kommunikáció nem teljesen sikeredett, ugyanis elnyomta a hangom a veszekedés, amit végül az ajtó hangja szakított félbe. Vagy inkább azé, aki bejött rajta.
- Gamma, hányszor mondtam már, hogy fékezd az indulataidat. - mondta, mire a druida nő pislogott egyet és azonnal megálljt parancsolt magának, mint egy engedelmes, jól nevelt kutya.
- Sajnálom.
A férfi magas volt, hegyes fülű, akárcsak a tündék. Jól öltözöttségének módja azonban azonnal el is különítette volna tőlük, ha nem viselt volna ő is olyan fehér kendőt. Olyan hosszú volt a - szőke - haja, hogy még Nachtrabenékét is felülmúlta, pedig ők aztán értettek hozzá, hogyan kell megnöveszteni. Ha nem hordott volna fegyvert, tökéletesen mutatott volna egy nemesi kastély előtt, főleg azzal a lehengerlő mosollyal, amit nem győztem figyelemmel kísérni, holott gyűlöltem túl sokáig ok nélkül nézni valakit, de ő egészen egyszerűen vonzotta a szemem. Na persze nem úgy, mint mondjuk egy férfi, aki tetszik - bár valami igazán kellemes érzésben úszkálva még azt is szívesen vettem volna, ha a barátnőjének választana. Már láttam is magam előtt, ahogyan az oldalán sétálva, makulátlan ruhában - igen, ruhában - osztom a parancsokat a kultistákn…
Megráztam a fejem, miközben egyre csak azon gondolkodtam, mégis mi a fene történt velem. Megpróbáltam tisztán gondolkodni, de a szőke férfi aurája egyszerűen újra és újra megpróbált behálózni, gy egy idő után feladtam a próbálkozást, hogy teljesen szabaduljak, arról nem is beszélve, hogy kikerüljek ebből az átkozott teremből.
- Köszöntöm a kedves vendégeket szerény kis ideiglenes főhadiszállásunkon. A nevem Alfa, a földre szállt angyal, Omega első vezére. Örülök, hogy épségben eljutottatok idáig. - mutatkozott be, azzal meghajolt és mintha cska invitáltuk volna, helyet foglalt az asztalunknál.
Cseppet sem értettem, akárhogy néztem, akárhogy gondoltam át. Földre szállt angyal nem lehetett mélységi, meg különben is, mik voltak ezek a nevek? És miért vett egy kalap alá a tünde karavánnal?
This smells exactly like those things which I don't wanna participate in.
Furcsa volt ez az Alfa, még kultistának is igazán furcsa ezzel a lehengerlően kellemes, mégis pont emiatt olyan taszító aurával, ráadásul csalhatatlanul fénylettek a szájában a hosszú, hegyes vámpírfogak.
Vámpír.
Egy kultista.
Aki vámpír is.
Bocsáss meg, Wilhelmina és Dieter, de EZ MÉGIS MIFÉLE TORZSZÜLÖTT SZÖRNYETEG?!
Körbenéztem az asztalnál ülők arcán, hátha valaki más is osztja a véleményem, de egyikükén sem véltem felfedezni ekkora döbbenetet. Jól titkolták, vagy méregbe fojtották, mint az idős druida, aki még azt is magába próbálta erőszakolni, ahogyan farkasszemet néztek egymással, ő és Alfa. Zavart volt, dühét keresztezte valami, amit nem tudtam beazonosítani, de kísértetiesen hasonlított arra az érzésre, amikor valamitől kiver a libabőr. Aztán amikor Faelar homlokán gyöngyözni kezdett az izzadság, jöttem rá, hogy Alfa valószínűleg valami visszataszító kultista tudatbefolyásoló varászaltot felhasználva kínozta az öreg elméjét. Kale-nek is feltűnt, de velem együtt ő sem értett túl sokat a lezajlott eseményekből.
Tényleg… Miért is kellene mérgesnek lennünk erre az elegáns úriemberre? Nem csinált ő semmi rosszat, sőt, a jelenléte csak beragyogja a szobát. Azt hiszem, vele karom leélni az életem!
Ismét megráztam a fejem.
Vámpírra, aki kultista, Wyn, hát ezért!
- Akkor azt hiszem rögtön a tárgyra is térnék. - szólt Alfa édesen, jóllehet, mintha ebbe a marék málnába romlottak is kerültek volna - Ajánlatot szeretnék tenni, hogy a kecske is jóllakjon, s a káposzta is megmaradjon, ha szabad így kifejeznem magam. 
Most meg mire célzol? Harcolva fogjuk békébe beszélni Veroniát?
- A seregünk hamarosan elhagyja ezt a várost és elindul békésebb vidékekre kipihenni a fáradalmait, mielőtt visszatérnénk további ártatlan embereken és tündéken segíteni. Így lehetőségünk adódna a teljes tünde népet biztonságos vidékre elkísérni. Cserébe megadjuk azt a lehetőséget, hogy velünk tartsatok. Nem állunk senki oldalán, egyedül azokon, akik nem képesek magukat megvédeni. Ennek jegyében akarjuk egy a pokoli helyet kissé jobbá tenni.
Na tessék! Ha már azt hittem, nem lehet rosszabb, Alfa fogta magát és rácáfolt, mintha csak egy legyet ütött volna le, mert zavarta a zümmögése.
- Az enyéimmel már megvitattuk és egyhangúan támogatjuk ezt az ötletet. - folytatta Lily - Így csak a ti beleegyezésetekre volna szükség.
Miféle TI?
- Pontosan miért is cserébe ajánljátok ezt fel? - kérdezte borúsan, már-már mérgesen a tünde zsoldos.
Úgy tűnt, nem is gondolt bele, hogy létezik olyan is, hogy „Nem”, ez pedig meglepett. Pont ő ne vette volna észre, hogy nem muszáj részt vennünk? Hiszen a feladatunk annyiban kimerült, hogy elkísértük ide a karaván képviselőit. Sőt… az is lehet, hogy ez az egész kérdés nem is nekünk szólt, csak nekik.
- Nem nekünk. Ez Faelar és Kale ügye. - javítottam ki - Illetve te mehetsz, ha akarsz, de ez pont az, ami ellen az előbb beszéltem, úgyhogy mivel már nem kell senkit sehova visszakísérnem, mert minden eldőlt, a jelen lévők engedelmével szeretnék eltávozást kérni. Én nem menekülök sehová.
Alfa természetesen várható módon egyesével végignézett rajtunk, mint a gazda a kis háziállatkáin, aztán elmosolyodott, úgy, hogy megint minden harag kiment a fejemből.
- Hogy velünk tartsatok. Ide vissza igazságot szolgáltatni. Addig nem nyugszunk, amíg itt ártatlanokat mészárolnak le. Nem fogunk menekülni,  senki elől sehova. - irányította rám a tekintetét, én pedig úgy éreztem, hogy valami meleg és egyáltalán nem fájdalmas szúr keresztül - Mi vagyunk a fehér zászló viselői. Ez a zászlónk, mert ez tartozik azokhoz, akikért kiállunk! - folytatta, aztán kihúzta magát.
Még ülve is képes volt vigyázzba állni. Ennek a férfinak nem létezett lehetetlen. Kale azonban azt hiszem, nem ezen a véleményen volt. Ő is, akárcsak Faelar, mondani szeretett volna valamit, azonban végül csendben maradt. Vajon azon gondolkodott, hogy nem tart velük és velem jön? De hát én Alfát akartam követni. Vagy nem?
Zavart fejtörésemet Lance szakította meg, ugyanis olyan hangosan nyelt, hogy hallottam - persze könnyű volt, hiszen mellettem ült. De hálás voltam neki, hogy megtörte a vámpír varázsát, mielőtt gondolkodás nélkül igent mondtam volna. Kezdett nagyon magára haragítani ez a szőke ál-tökéletesség.
- Tegyétek, ami nektek tetszik. - mondta végül Lance, mire csend állt be, pont olyan csend, amiben végre állást tudtam foglalni.
Elhatalmasodott bennem a mérhetetlen, végeláthatatlan harag. Torkig voltam a kultistákkal és most már a vámpírokkal is. Egyáltalán mi volt ő, hogy a népem nevében beszélt, vámpírelf?! Nem szégyellte magát ilyen kijelentéseket tenni, ilyen nagyszabásúan előadni valami tervet, amihez annyi köze sem volt, mint nyírfának a folyami hínárhoz? A tündék helyében én kétszer is meggondoltam volna, hallgatok-e valakire, aki ilyen és hagyom-e hogy vezessen egy idegen, egy kívülálló, akiben egy romlott lélek darabkája munkálkodik.
- ...Én ezt nem veszem be! - mondtam - Próbáltak már kultisták a mesterük szolgájává tenni. Honnan kellene tudnom, hogy itt nem ez a terv?! Senkinek nem hódolok be, aki a Hatalmas és Dicső Természet ellen sorakozik fe….... - adtam válaszul a felém intézett tekintetre, vagyis akartam, de a férfiből áradó ismeretlen, leírhatatlanul kellemes dolog túl erős volt, aztán a következő pillanatban pedig már nem is értettem, miért küzdök ellene.
Való igaz, hiszen feleségül akarok menni hozzá.
Azt hittem, szétrobbanok a gyönyörűségtől. Elképzeltem a karaván elején, a nagy tünde menetet vezetve, bölcsességgel és nyugalommal elárasztva a népemet, előttünk pedig egy csodálatos erdő terült el, pontosan olyan, mint az, amit Rheo elvett tőlünk. Alfa  kézlendítésére pedig az erdő fái és állatai nem engedték be az embereket, akik ártani akartak nekünk. Letelepedtünk a rengeteg szívében, felépítettük hanyatló kultúránk újjászületett bölcsőjét - és a csodálatos szőke gyermekeimét, akikből Tünde-erdő ikerhercegei lettek.
 - Örömmel önökkel tartok... - jelentettem ki, amint álmaim jövőképe halványodni kezdett, mélyen belül rettegve, hogy máris elkéstem a válaszommal és Alfa más nőnek fogad örök hűséget.


Wait. What the hell did just happen….?!
Az öröm szertefoszlott, helyét pedig szégyen és düh foglalta el rohamos gyorsasággal. Ha lettek volna hozzá elég nagy kezeim, és senki nem fogott volna vissza, én esküszöm, hogy pillanatok alatt megfojtom ezt a férfit…
Kale is ezt tervezhette, ugyanis megszólalt, bár csodáltam, mennyire higgadt tud maradni.
- Ez egy elég bonyolult kérdés. Nem fogunk senkit sem belerángatni csak azért, mert ne akarná. Meg kell beszéljük a többiekkel.
Az öreg druida helyeselte a dolgot, én pedig már alig vártam, hogy eltűnhessünk innen. Biztos voltam benne, hogy ha könyörögnek, sem kísérem vissza ide őket, sőt, ha nem hallgatnak rám, utat sem engedek.
- Egyetértek. Kimegyünk hozzájuk és megvitatjuk. Lily, azt hiszem jobb, ha a veled lévők sem fogják be a füleiket. Egyelőre még nem egyeztünk meg.
Erre természetesen Alfa ismét elmosolyodott, de ezúttal nem dőltem be neki, gyorsan elkaptam a fejem.
Biztosan ez a varázslat. Nézed a mosolyát és beszippant egy tévképzet. Micsoda gyűlöletes egy kultista.
- De amennyiben megegyeztek, gondolom nem vetették el az ajánlatot.
Faelar ekkor csatlakozott Lance-hez, jóllehet, ezúttal Alfa jóformán még nyelni se engedte őt. Mérget mertem volna venni rá, hogy ez történt.
- Természetesen nem.
Megráztam a fejem, aztán dühösen hátracsaptam a hajam, úgy meredtem a vámpírra, szinte érezve, hogy villan a tekintetem. Hogy merészelte a nyálkás trükkjeit használni? És ahogy belegondoltam, mégis mekkora hatás alatt voltam egész idáig… ahogy játszadozott a gondolataimmal… Az undor kerülgetett, ahogy próbáltam harcolni az aurája ellen, és már pontosan tudtam, minek a jele ez... pontosan, amióta Johnathannel találkoztam és hasonló jelenet játszódott le kettőnk között. Kavargott a gyomrom, éreztem, hogy mindjárt viszont látom a tartalmát, az előbbitől azonban annyira összezavarodtam és tele lettem feszültséggel, hogy ezúttal nem voltam képes visszatartani. 
De irányítani igen!
Odaléptem hát Alfához, mintha csak kérdezni akarnék valamit, aztán kecsesen megállva, nyugalmasan, mit sem sejtetően, halkan megszólaltam.
- Ezt az előbbiért.
Azzal kultistaundorom meleg és nedves jelét egyenesen a vámpír lábbelijére engedtem.
- Watch yourself… - nyögtem, miközben büszkén megtöröltem a szám - Nem bírom túl jól a kultista aurát.
Mondanom sem kell, hogy addigra már az asztal mellett ülve próbáltam összeszedni magam, mindeközben pedig a vámpír arcát lestem. Leszidást, türelemvesztést, ordibálást vártam legkevésbé, inkább abban bíztam, hogy nem lesz túlságosan fájdalmas, amit tenni fog velem, mert hát ezek után igazán nem hazudhattam, hogy véletlenül sikerült pont a cipőjét bemocskolnom. Felnéztem tehát és csak vártam, figyelve az arcát, amely - legnagyobb döbbenetemre - ismét mosolyban fürdőzött.
- Biztosíthatom, mi mások vagyunk, mint azok akikkel eddig találkozott. Többek közt tévútra tévedt testvéreink ellen is hadat viselünk.
Úgy hangzott, mint egy mese, s ennek folytán ötször is emlékeztetnem kellett magamat, túl szép, hogy igaz legyen. Pedig Alfa egyszerűen nem tűnt másnak igaznál és őszinténél, amikor így mosolygott, még ha valahol a lelkem mélyén már tisztában is voltam vele, hogy ez csak szemfényvesztés, egy tetszetős álca, amely valami elképzelhetetlenül undorító sötétséget rejt.
- Bizonyítsa be. - motyogtam, miközben próbáltam valahogy felkecmeregni és kitalálni, hogyan tovább.
Nem maradhattam itt, még a végén kultistát csinálnak belőlem, akkor meg inkább ajánlottam volna fel magam önként Naamah számára, amikor Darian elárulta a dolgot azon a borzalmas napon. De persze, miért is ne húzhattam volna mindig én a legrövidebbet?!
- Megnézheted. - szólt ekkor Lily, akiről már el is felejtettem, hogy velünk van - Maradj itt velünk, adunk szállást, fegyvereket, megtanítunk őket használni. Elmehetsz a társainkkal, s meglátod, kik ellen ragadunk kardot. Ilyen egyszerű.
Utáltam, ha gyengének látnak, márpedig ez minden volt, csak nem az, amihez hozzászoktam. Még annak is örültem volna, ha csak ülök, és mindenki levegőnek néz. Apropó levegő, amikor körbenéztem - már amennyire láttam innen lentről -, tűnt csak fel, hogy valamilyen oknál fogva Faelar, Kale, de még Lance is köddé váltak, ezért beszélt Lily egyes számban. Mondhatom, igazán rosszul éreztem magam, hogy még csak annyit sem jelentettem nekik, hogy felnyaláboljanak és magukkal vigyenek! Kereket oldottak, biztos voltam benne, kihasználták, hogy mindenki rám figyel és feláldoztak, hogy elmenekülhessenek. Most aztán kereshettem a kiutat egyedül, teljesen egyedül, egy ÉSZAKI városból.
- Raczahquelnek nem sikerült, Armarost visszautasítottam. Eddig csak olyanokról hallottam, mint ők. Látom a fehér kendőt, de ettől többet nem, ennyiért pedig nem fogom feladni a Természet szolgálatát. Ha nincs olyan, amivel most azonnal alá tudják támasztani a szavaikat, akkor nem is igazak. Viszontlátásra.... bár remélem, az nem jön el.
Az a szörnyűséges kisugárzás körbelengett. Muszáj volt elérnem a kijáratot, akárhol is legyen. Megkapaszkodtam az asztalban, felhúztam magam, s tántorogva elindultam arra, amerre az ajtót hittem.
Kösz a nagy semmit. Ha nem vagyok arkdruida, már fel is lehet áldozni, mi?!
Ingatag léptekkel és szájra tapasztott kézzel ugyan, de megindultam, amint rájöttem, hogy kiértem és semmiféle karok nem rántottak vissza, semmi nem húzott vissza és senki nem állt elém, hogy mégis mit képzelek. Hát ezt! De valahonnan sürgősen erőt kellett szereznem, különben nem fognak kiengedni a kapun. Mert ugyebár eszem ágában sem volt olyanokkal egy lépést is megtenni, akik nem értékelnek. Én meg még tiszteltem őket, meg akartam kérni Faelart, hogy legyen a mesterem, fel akartam karolni Kale-t, erre mit kapok? Gyakorlatilag a tünde nép és a déli zsoldosok együttes csizmája küldött engem az ég felé, hogy aztán ki tudja, hol landoljak.
Reményeik szerint egy mélységi szolgálatában.

Aztán persze az új mester lehetősége, Kale esetleges tanítása, és az erős szándék, hogy Lance-t hátsón billentsem valamilyen közvetett vagy közvetlen módon, mégiscsak arra terelt, amerre őket láttam sétálni, cserbenhagyni készülő zsoldosvezetőnkkel egyetemben, amit szintén nem nézhettem semmibe ugyebár… Szóval úgy döntöttem, ezzel is csak megmutatni tudom, hogy keményebb fából faragtak, mint hogy valami kultusz tagja legyek, mert egyedül nem voltam képes leküzdeni azt, ami odabent folyt!
Dehogynem!
Persze ahogy lenni szokott, a terveimnek csak töredéke érte el a megvalósítható fázist, így most sem a teljes csapattal találkoztam. Horatiusék kezdtek integetni, én meg, mint valamire való déli zsoldos, mi mást tehettem volna, mint szót fogadok?
- Ezek voltak, nem igaz? Ezekről mesélt az a vándor tünde... - kérdezte rosszkedvűen a vezetőnk, azonban mielőtt még válaszolhattam volna, Kalver megint megelőzött.
- Ezekről. És a legszörnyűbb, hogy valójában észre se veszik, kikkel van igazából dolguk. A szándékaik látszólag tiszták, de én tiszta szándékú kultistával még nem találkoztam. Habár nem is tudom, mit tudnánk ellenük tenni.
Na ugyebár engem mostanában már nem kellett attól félteni, hogy nem mondomel emiatt, amit akartam, úgyhogy szinte késlekedés nélkül bele is kezdtem. Ennyi a minimum, ami kijárt nekem, amiért EGYEDÜL hagytak a KULTISTÁKKAL.
- Ezek, ezek. - mondtam, miután beszívtam a levegőt, ami csodával határos módon segített felegyenesedni - A nő Gamma, a férfi Alfa, meg beszéltek arról az Omegáról, aki állítólag egy földre szállt angyal. Nagyon biztosak benne, hogy jó, amit cselekszenek.
Ekkor azonban Lance-re néztem, afféle "most már mindegy, hagyjuk az egész ellentétet a fenébe" arccal, és teljesen normális hangon javítottam ki.
- De találkoztál. Ő volt az egyetlen, aki épeszű. Emlékszel a viharra? - törölgettem meg a homlokom a kezemmel, mintha bármit is segítene, ha szétkenem rajta a koszt.
Úgysincs itt, hogy megöljön, amiért elmondom...
Horatius azonban úgy tett, mintha ott sem lennék.
- Mi semmit. A mi dolgunk csak az, hogy felderítsünk. Jelentjük a látottakat a Zsinatnak. Ők majd küldenek embert, ha még egy ilyen tisztára pucolt városba fogunk bevonulni. Induljunk is, a hideg ráz ki ettől a helytől.
Lance viszont ezúttal úgy tűnt, felhagyott ezzel a szokásával. Talán Malchneznek adta át a stafétát?
- Darianre gondolsz? - kérdezte meglepődve, ám aztán lerázta magáról az új információ keltette zavart és újra a feladatunkra koncentrált - Roger that, ne késlekedjünk.
- Igen, rá. - válaszoltam - Nem tudom, hogyan lehetséges, de ő maga mondta. 
Aztán hallgattam egy kicsit. Volt azért itt némi probléma, ami felett nem szerettem volna szemet hunyni.
- Nem tudom... - azok után sem, ahogy Kale és Myra viselkedett velem - Ennyi tündét itt hagyni nekik. Ha elmennek velük, ki tudja, mi fog történni? Kizárt, hogy elengedjék őket, kivéve, ha lehet hinni a fehér kendőnek.... - aztán meguntam a körülírást, sóhajtottam és végül kimondtam - Aggódom a népemért, uram.
A vezető azonban tovább masírozott előre.
- Ez már nem a mi hatáskörünk. Bízzunk benne, hogy a tündék helyesen cselekszenek. - közölte, én pedig belenyugvást színleltem, hiszen mindenki más követte őt.
Persze, hogy nem kaptam maradási parancsot, miért is kaptam volna? Miért is ért volna valamit ha egyszer végre őszintén kimondom, ami nyugtalanít? Ráadásul most először éreztem tehernek, hogy vissza kell mennem Hellenburgba, még akkor is, ha ezek a tündék nem fogadtak be maguk közé. Mi mást tehettem volna, követtem Horatiust, abban bízva, hogy út közben majd rendezem magamban a gondolataimat.
De persze olyan örvény keletkezett a fejemben, hogy csodálkoztam, miért nem fulladok még meg, valahogy azonban mégiscsak áthatolt rajta valami. Nem tudtam volna megmondani, honnan vagy miből, de éreztem, hogy nem vagyunk egyedül, és ezt nem arra értettem, hogy nem lehetnek járókelők a városban, na de ez? Az "ez" alatt pedig azt értettem, egy nagy rakás sötétség, amiből kivirít valami fehér, és ez az alak, pontosabban a jelenség már jó ideje fennállt. Lance-nek is feltűnt, ugyanis azonnal hátrafordult.
- Miben segíthetek?
Holy Hature… Most vagy kultisták leszünk, vagy halottak. - gondoltam.
Noha pedig az előbbire több esély látszott, mint az utóbbira, tekintve, hogy eddig nem öltek meg, - ugyanakkor megtehették volna, így ez nem tűnt logikusnak - azonban ez egy csapásra megváltozott, amikor mindannyian érezni kezdtük, hogy a föld mozog a talpunk alatt. Mozgott? Miket beszélek, egyenesen LESZAKADT! Joanesburg és a városból kivezető út látványa kis fényes képecskévé sűrűsödött, ahogyan tehetetlenségünkben, s lábunk alól a talajt elvesztve zuhanni kezdtünk, ki tudja, hová és miért, de egy biztos volt: ekkora magasságból akármikor is érkezzünk utunk végére, biztosan nem éljük túl.
Azt hiszem, nem hibáztatott volna senki, ha a Természethez való imádkozás helyett egy jókorát sikoltok, ám ekkorra már az is a torkomra fagyott.
Féltem.
Nagyon is.
És ezen kívül semmire nem tudtam gondolni, most először életemben.

Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [3 / 3 oldal]

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.