Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Kérdező vendégeknek
Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 62

Játékostárs kerestetik

Szer. Szept. 02, 2015 10:01 pm by Darrakard

Ha valaki esetleg ismerkedésre, küzdőtéri párbajra vagy bármi egyébre tárat keresne, itt …

Comments: 53

Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 40


You are not connected. Please login or register

[Magánjáték] Aranyhaj és vámpírfog

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1 [Magánjáték] Aranyhaj és vámpírfog on Kedd Jún. 19, 2018 5:13 pm

Adalya Amram Ehud

avatar
Nefilim Próféta
Nefilim Próféta
A reggel az első szekéren találta a krumpliszsákot a kenyérrel és a körtével benne, mellette a kecskével és a kettő mögött a kendős nefilimmel. Ilyenkor sokkal inkább volt pusztai vándor, mint égi tünemény, hiába az ezüst tincsek, a komoly arc, a figyelmes, átható aranyszín szemek, s a tollak, amik most a kicsivel odébb ülő asszony orrát csiklandozták. Helyet akart szorítani a félangyalnak, tiszteletben tartani a távolságot, amit az emberek a gondolataik közt tőle magukban tartottak, még úgy is, hogy a zökkenőkön minden izmát megfeszítve a lehető legkényelmetlenebb volt így az ülés neki.
Eddig nem érdekelte Adát, de ma a narancsszín fényekben úsztatott feketére égett tájon átdöcögve, más színben látta ezt a görcsös tiszteletet. Megkülönböztetés volt, de soha akkora kontrasztját nem látta, mint most, amikor egy olyan átkossal utazott, akinek a sorsa alakulása nem volt közömbös a számára, s túlmutatott a bűnön és büntetésen. A nefilim szárnya elnyúlt árnyékot vetett a felkelő Nap első sugaraiban, és az egy másik, elevenebb árnyalakra hullott. A vámpír valóban olyan volt a szekér mellett-mögött léptetve, mintha maga is abból a homályból kelt volna ki, és ezt a benyomást csak tovább növelte a magára csavart sötét köpeny és az ébenszőrű ló. Adát félték, mert mint egy feljebb való hatalom megnyilvánulását tisztelték. Mert áhitatot keltettek bennük a mennyei világ földi jegyei, de a vámpírt azért félték, mert megvetették, s azért vetették meg, mert féltek tőle. Még úgy is, hogy nem látták a fogait, s a sápadtságának ezer más oka lehetett, érezték rajta valamiféle ösztönnel a másságot.
A félangyal hunyorogva, enyhén félre biccentett fejjel merengett ezen egy darabig, aztán elnyomta az álom a monoton zötykölődéstől. Az éjjel alig aludt, csak azt a pár órát a kártyavetés előtt, aztán, hogy megegyeztek, ott hagyta a fekhelyet a fiúnak, maga pedig odakint gyakorolta a fegyverek művészetét, hogy a testét efárassza és kiverje belőle az átalvatlan éjszaka okozta kellemetlen bizsergő, érzést.


A Fővárosban a kecske riadt mekegése ébresztette Adát. Eddig az is bóbiskolhatott, mert nem adott hírt magáról azóta, hogy elindultak és végigkarattyolta a faluból kivezető utat. Az egykori gazdája vegyes érzésekkel nézett utána, nagy volt rajta a nyomás a szomszédok részéről, akik miután elvezették a vámpírt a templomhoz, beszédbe elegyedtek az izgalmak után – No és azt láttátok, hogy földre küldte? Egyetlen erős csapással! Nem volt esélye a gazembernek… remélem felakasszák - megértették, hogy Hansen csak kölcsönbe adta oda a mekegő patást, és ez úgy felháborította őket, hogy másnap reggel közre fogták, Adához kísérték és szúrós pillantásaikkal rávezették a jókeresztényi adakozó, helyes útra.
Kaspar atya kicsiny temploma a Főváros középső kerületeiben porig volt égve. Ada pedig le volt forrázva a felismeréstől, hogy az egyetlen terv, amit jónak látott és késznek megvalósítani ezzel össze is dőlt. Már amennyiben eddig mindig bevált nyomást gyakorolni az atyára, hogy cserébe nem szól az ügyeiről a Katedrálisban.
Rezzenéstelen állt a szekéren és szívta magába a lehangoló látványt.
- Akkor tovább. - összegezte.
- Merre...merre óhajtja, ő...őszentsége. - kérdezte a kocsis hátra fordulva. Ada most először emekedett pápai rangra az emberek elszólásában, de még ez sem tűnt fel neki, már csak azért sem, mert ő maga amúgy is mindig összezilálta. S most még inkább úgy érezte, hogy minden szem tőle vár választ, pedig talán csak a lelkiismerete meg a hirtelen rászakadt bizonytalanság játszottak vele.
- A Katedrálisba.
Sehol máshol nem ismert szállást. Persze megfordulhattak volna, és kereshettek volna más templomot is, de ez akkor meg sem fordult a fejében. Azt mondta, a Fővárosba hozza, hát oda is viszi, és neki ahhoz a Katedrális is hozzá tartozott. Ujait ökölbe szorította, miközben leült.
Míg a szekér kerőlútra tért miattuk, a félangyal homlokráncolva bűvölte a zsákot. Nem nézett Cedrickre, mert nem akarta elárulni előtte, hogy gondban van a helyzet további folyását illetően, s ez a gond most óhatatlanul egy vékony ráncot húzott a homlokára az egyébként sima, szoborszerű arcon.
Csak miután lerakták őket krumplistól, kecskéstől a kapu előtt, akkor fordult meg benne, hogy valóban veszélybe is viheti a bolond átkost, aki most már megegyezés szerint a lovásza volt, még úgy is, hogy neki magának ne is volt lova. A zsákot Nyálasra rakta fel vele, a kecskét pedig maga vezette egy zsinegen. Az őrök pedig ugyan megbámulták a cirkuszinak is beillő összeállítást, de miután Ada annyit mondott, hogy »Velem vannak.«, mind a zsákot, mind a köpenyes, sápadt alakot beengedték, s nem mertek benézni a csuklyája alá. Azért még mielőtt elindultak, a félangyal elmagyarázta Cedricknek, hogy jobb ha megtartja a némaságát minden körülmények között, és hogy ne visorgasson, mert a cápamosoly sokba kerülhet neki, ha rossz időben villantja fel. Aztán átadott neki pár körtét.


Így hagytak el nem egy őrt, lassan, de biztosan haldva a nefilim-negyed felé, ekkor már a lány, mint minden harcos, csak a célt látta lebegni a szeme előtt. Felvinni, a szobába elrejteni, aztán keresni egy üre részt… Látta a tervben a hiányosságokat, de egyúttal bizakodó is volt és elszánt. A déli Nap felhők mögé bújt, ám ekkor hirtelen kibukkant, s vele együtt az udvar túloldalán, Barak lépett elő a házak közül. Ada szárnyai megrezdültek, ahogy összerezzenni szokás és hirtelen megállt, hogy a vápír tollakat nyelne, ha nem állna meg időben.
Nem ez volt az első, és érzése szerint az utolsó alkalom se, hogy farkasszemet nézett a népe helyi vezetőinek egyikével. Barak nem egyszer szemlélte gyanakodva a próféta járás-kelését. Ada tudta, ahogy rajta tartja a szemét.
Mi van ha ezúttal nem hagyja annyiban? Ha odajön hozzájuk és kérdőre vonja? Mit tegyen?
A fejében egymást kergették a formátlan gondolatok. Ők nem ejtenek foglyokat. De az emberek igen. Akkor hát hová viszi, miért a negyedük épületei felé? És a ló? Miért van a fogolynál ló? Hozzá kéne, hogy legyen kötve, megköti olyan gyorsan, míg Barak odaér? Mivel? Adát kiverte a veríték, de nem mozdult.
Barak ekkor lassan befordult és eltűnt a szemben lévő utcában.
A Nap most már egészen rájuk sütött, bár gyenge volt a fénye a szürkés felhőkön túl, ez a nyaláb mégis erőteljes.
Ada anélkül, hogy meggondolta volna, elengedte a kecskét és megfordult.
- Itt hagyjuk. - mély hangja magabiztosan csengett.
Azzal ledobták a krumpliszsákot a patás után, ami már amúgy is legelni indult. Nem lopnak itt, s amúgy is fontosabb dolgaik vannak. Ada pedig végre megvilágosodott azt illetően, hogy mégis mihez kezdjen. Az egész ötlet, hogy az átkost az Egyház szívébe vigye, most már színtiszta ostobaságként állt előtte. De ha volt valaki, aki ezt jóvá tudta tenni, az csak egyetlen személy lehetett. Olyasvalaki, aki még egy szentségébe fagyott rettegett harcosból is gyönyörű kisasszonyt tudott faragni egyetlen este alatt: Glória nővér.
A gyógyító nem csak csodálatosan értett a kelmékhez, de gyakorlatias is volt, az egyetlen, akinél a küldetésük alatt üst volt és ételnek való, nem is beszélve arról, hogy nem félt inni a sört, s Ada ezért külön megbízott benne.
Az árnyékot és lovát a Katedrális egy olyan részéhez vezette a félangyal, amely az Egyház egy bizarabb arcát mutatta. Az önfeláldozás, hősiesség, hűség után maradt életek maradékát. Apácákat karok vagy lábak nélkül, fél szemmel, furcsa rángással… némelyek vidámnak gondtalannak tűntek, mások komor arccal tették a dolgukat, munkálták a Szent Brünhilda rend körüli veteményeseket.
A kapu előtt őrségben álltak ketten, ahogy közeledtek feléjük, a próféta Cedrickhez fordult:
- Rejtsd el. - figyelmeztette, értve a vámpírsága jegyeire, s valamiért bűntudat markolt a szívébe. De ezt akkor még maga sem értette.
Aztán megállt a kapuban, s Glória nővért kérte, hogy küldenék ki hozzá, vagy vezessék elé. A helyzet válságos volt.

Felhasználó profiljának megtekintése

2 Re: [Magánjáték] Aranyhaj és vámpírfog on Szomb. Jún. 23, 2018 12:26 am

Cedrick von Nebelturm

avatar
a Nebelturm család tagja
a Nebelturm család tagja
Bántja a szemét a fény. Még úgy is. Csuklya és ébredező Nap. Még úgy is..
Egy régi ballada visszhangzik a fejében. Komor, zord, ködös. Emlékszik a papír illatára. Nagy, vörös, bőrkötéses könyv, a felső polcon. Visszhangzik, mert nincs meg az egész. Két sor. Három. De a kettő jobban hangzik.
„Körötte csend amerre ment,
és néma tartomány."

A semmibe bámulva hagyja, hogy a ló vigye. A csuklya alatt nem sokat kell látnia abból, amit nem akar látni. Facsonkok, romok.. Ropog a hamu. A korom.
Egy csecsemő..
A papír.
Visszhangzik.
„Körötte csend, amerre ment..”
Néha-néha félrepillant a szekérre, aztán vissza, előre, megszokásból. A horizontot bámulja, ahol az ég összeér a földdel, akkor is, ha nem látja. Tűz. Egy ház, a fogai.. Hagyja, hogy vigyék. Abrak. Zab, árpa, de legalábbis szálastakarmány. Kell. Fogalma sincs, mit csinál..
„Fegyver csörög, haló hörög,
A nap vértóba száll.”

Érzi magán a mellvértje ismerős súlyát a köpeny alatt. Amióta eljött a toronyból nem hordta, most mégis rajta van. Ismerős érzés, de túl sok emlék kötődik hozzá. Azt kéne jelentenie, hogy biztonságban van, a súlyának, most mégis inkább retteg tőle. Amióta magára öltötte hajnalban..
„Vérszagra gyűl az éji vad:
Te tetted ezt, király!"

Nagy, vérpiros könyv..
A csuklya alatt is szúrja a szemét a fény. A reggel.. Nézi a semmit, hogy addig se gondoljon. A Főváros, fő város.. Félrenéz a szekéren alvó szárnyas alakra. Nyálas horkan egyet alatta, de csak nézni tudja a fejét lógató fekete foltot, miközben visszafordulva válaszul finoman megszorítja a szárat. Megy, mert makacs. Zab. Árpa. De legalábbis takarmány, és egy istálló.
„Te tetted ezt, király!”
Konokul néz vissza a horizontra, az első irányjelző házak után kutatva.
Azok viszont csak a maguk idejében jönnek. Először csak kicsik, rengeteg leégett omladék.. Aztán nagyobbak. Csontos ujjakhoz hasonló düledékek.. Még úgy is, hogy nem néz, lát. Hamu. Az út.. Fekete. Nyugton kéne maradnia, mert a forgolódással csak figyelmet von magára. De néz. A csuklya alól, némán, csak néz. És hagyja, hogy vigyék. Elrángassák azoktól a képektől.. Korom, és a hamu. „A fajtádnak nincs keresni valója északon.”
„Te tetted ezt, király!”
Nem tudná megmondani mennyi idő telt el. Órák. De a képek a szemébe égtek. Nem látja a hatalmas, bevehetetlennek tartott falakat, se a kaput, csak az árnyékát érzi, ami másodpercekre a vállára borul, ahogy áthaladnak alatta. És nem érzi az emberek tömegét sem maga körül, pedig több tízszerese lehet, mint Hellenburg egésze. A semmibe bámulva hagyja, hogy a ló vigye, oda sem figyelve léptetve őt odébb, ahogy megállnak, és a mén megfarol a váratlan, reszelős mekegésre.
Állj.
Néz, de nem lát.
Tovább.
A Katedrálisba.
A Főváros.
A Katedrálisba.
Üres tekintettel fordítja meg a lovát. A Katedrálisba. Katedrális.
A Katedrálisba..
Visszhangzik.
Követ. A fejét még mindig fent tartva a nyeregben, mert ha lógatná csak még többen figyelnék. A Katedrális, baljóslatú szó, és egy része, egy balga, gyerekes része még mindig azt kérdezgeti tőle, hogy vajon járt-e már itt a fajtájából valaki? És a másik, a búskomor, a gúnyossal együtt csak annyit feleli, hogy feltehetőleg már járt, együtt nevetve az elhallgatott részeken, amíg a gyerek csillogó szemmel lesi az újabb kaput.
A semmibe bámulva ugrik le a lóról, némán dobva a maga helyére a krumplis zsákot. És hallgat. A mosolya.. A mosolya valahol belehalt útközben. Minden körülmények között.. Hallgat, és fogja a kezébe nyomott, felügyeletére bízott körtéket, ahogy a horizontra meredve elvezeti Nyálast az őrök előtt. A Nap a felhők mögül is túl vakító.
Szótlanul követ. Követi a váratlan megtorpanást is. Lecövekel a helyén, egy darabig mozdulatlanul meredve csak maga elé, aztán a hosszúra nyúló csendben sóbálvánnyá vált félangyal felé fordul.
„Áll néma csend; légy szárnya bent,
Se künn, nem hallatik.”

Minden körülmények között.. Hunyorogva emeli feljebb a tekintetét a déli fényben, hogy lekövethesse a másikét. Keresztül az udvaron, egy másik, házak között eltűnő szárnyas alak felé.
- Itt hagyjuk.
A szavak belé fojtják a hangot, mielőtt kérdezhetne.
„Fejére szól, ki szót emel!..”
Habozva pillant vissza a kecskét szabadon eresztő nefilimre egy másodpercig, aztán úgy dönt mégsem éri meg kinyitni a száját. Szófogadóan ledobja Nyálasról a málhát, ugyanolyan szótlanul, ahogyan fel is rakta, bár a mén egyértelműen nem teherhordásra lett tenyésztve, ezt ezúttal sem teszi szóvá.
„Minden körülmények között..”
Hagyja, hogy vezessék. Tovább, anélkül, hogy értené. Nem kérdez, de követ, kantárszáron vezetve maga után a fekete foltot.
Néz. Nem sokat egy helyre, mert az túl feltűnő. Feltűnőbb, mint egy szárnyassal végigmasírozni egy gigantikus veteményeskerten, ahol barna csuhás.. nők.. nők, munkálkodnak. Néz, mert nem tudja megállni. Csak akkor fordul vissza a néma bámészkodásból, mikor közelebb érnek az őrökhöz, és hirtelen megint érezni kezdi a köpeny alatt vállát húzó vért súlyát.
- Rejtsd el.
A figyelmeztető szavakra csak futólag elpillant a másik felé, mielőtt visszanézne újból előre, közelebb húzva magához a hátasát. Az egyenletes ló-lélegzet megnyugtatja, ahogy megáll részút a félangyal mögött, nekivetve a vállát Nyálasénak. Nem hallja pontosan a szavakat, hogy kit hívjanak ki. Ha hallaná sem lenne előrébb. Erősebben markolja a szárat, miközben a lópofa egy másodpercre ránehezedik a fejére. És közben lassan elkezd leülepedni benne, hogy hol is van pontosan. Már nem néz, csak előre, rezzenéstelen arccal, a semmibe, visszaöltve magára a maszkját.
„Remélem felakasszák”..
Vajon, járt már itt előtte más vámpír is..?
Kötéllel a nyakában..
„Minden körülmények között..”
„Te tetted ezt, király!”
Te tetted, te, te tetted!
Visszhangzik..

Felhasználó profiljának megtekintése

3 Re: [Magánjáték] Aranyhaj és vámpírfog on Szer. Jún. 27, 2018 9:13 am

Gloria

avatar
Felszentelt Apáca
Felszentelt Apáca
Kopp.
A bárd élén megcsillant a fény, ahogy lecsapott az ártatlan áldozata nyakára. A fej arrébb gurult, én pedig éppen csak utána tudtam kapni.
Vidd kicsim.
Nyújtottam oda a körülöttem ólálkodó szürke macskának, Jeromosnak, aki az elmúlt években igencsak hájasra hízott a katedrális magtárai ellen háborút viselő egerek megtizedelése közben. A macska hálásan dorombolva vette a szájába a csirkefejet és rohant el vele. Mostanában mindig elszaladt, ha nagyobb darab ételt kapott, de még nem találtam meg az almot, ahol úgy sejtettem a macskakedvese és annak kicsinyei piheghettek a kimerítő szülés után. Egyesek talán pazarlásnak vélhették, hogy a levesbe nem főztem bele a tyúk fejét is, de az ínyencebbeknek úgyis csak a taraja kellett, az meg nem volt neki.
Kopp.
Újra lesújtottam a vágódeszkára ádázul, hogy leválasszam a szárnyakat a hátról, majd a combokat. Itt kicsit megálltam, hogy a maradék apró tollat is aprólékos munkával szedjem le a bőrről.
A csöndet a konyhában csupán a többi kés kopogása törte meg. Helga zöldséget szeletelt, Anna pedig a borsóról fejtette le a hüvelyét a sarokban. A katedrálisban mostanában gyakrabban volt csönd, minta fekete viharfellegek acélsúllyal telepedtek volna rá a mellkasunkra, és csontujjakkat kulcsoltak volna a torkunkra. A vihar előtti csend volt ez, amelyben mind vártuk az újabb híreket. Először a jötünök megjelenése a Fővárosban, majd Gustav király bemutatója az új, tengerről hozott tűz és acél fegyverekkel következett. Nem láttuk egyiket sem, csak a futárok hozták a híreket, de aki figyelt a morzsákból össze tudta rakni, hogy mi készült. Ha bevásárolni mentünk a falu piacára, hallottuk a fennhangon hírdetett eszméket: Észak újra nagy lesz, Veronia királysága újra egész, és a katolikus hit győzedelmeskedni fog az eretnekeken. Minden nap vártam a parancsot, hogy pakoljunk össze, és indulunk a földi pokolba, vérzivatar sikolyok, és mostmár fegyverropogás közé, hogy ahol elől azon dolgoznak, hogy mindent elpusztítsanak, addig mi hátul megmentsük, ami még menthető.
Megtöröltem a homlokom a kézfejemmel. Anna nővér végzett borsóval, így feltette a vizet forrni, amibe lassan mehetett bele a három levágott csirkének a darabjai is, a hús mellett a májak és zúzák, az egyikből pedig a soha meg nem született kis tojások aranyló fürtjei. Egyszerű recept volt, mint tudtuk a magunk sorrendjét, így megnyitottam a táncot a gyöngyöző vízzel, mikor lassan, óvatosan, hogy meg ne égessem a kezem belehelyeztem a darabokat.
- Nővér! Glória nővér!
A futár éles hangja buzogányként törte át a konyha nyugodt csendjét, és ezzel úgy rám ijesztett, hogy a kezemben lévő csirkenyak csobbanva esett bele a kondérba, a felcsapó vízcseppek pedig sajgó vörös pöttyöket hagytak a kezemen. Haragos arccal fordultam hátra az egyik ajtón álló, páncélos keresztesnővér felé, aki ettől akaratlanul is hátra lépett egyet. Vettem egy nagy levegőt. Nem tudhatta, és nem szándékosan hozta rám a frászt.
- Itt vagyok, Clementine nővér.
A nő újra előre lépett, látva, hogy nem fogok hozzávágni se kloffolót, se húsbárdot. Pedig nem is voltam az az agresszív fajta, de Corona priorissza vérmérséklete mindannyiunkat óvatosságra oktatott.
- Látogatója érkezett, a Nefilim Androméda várja a nővért a kapuban.
Felderült az arcom. Legutóbbi közös szabósági kalandunk után valahogy közelebbnek éreztem magamhoz a félangyalt, mint előtte amikor Fényes Hildegard ereklyéit mentettük ki az évszázadokra odakötött félholt őseink karmai közül. Valamiért azonban sejtettem, hogy nem azért jött, hogy csak megigyon egy teát a rendházban. Talán ez volna? A front helyett újabb különleges küldetésre szólítanak majd Kristin nővérrel, Emilia nővérrel és Androméda kisasszonnyal?
Megtöröltem a kezem a kötényben, és felakasztottam a szögre a fehér anyagot.
- Innen már neked is menni fog, csak a Szűzanya szerelmére kérlek, hogy vigyázz a sóval. Sietek vissza. - mondtam Helga nővérnek. A fiatal novícia bólintott és oda is állt a kondér mellé, hogy megnézze a húst. Egy vödörben még kezes mostam, és egy gyors mozdulattal megigazítottam a hajam a szürke kendő alatt, majd felsiettem az udvarra.
Kint is csönd uralkodott. Nem volt mise vagy ima, a katedrális egy harangja pedig azóta is hiányzott, noha a rendház javítási munkálatait már befejezték. Szinte hiányzott a munkások kopácsolása és fűrészelése, hiszen bármennyire is illetlenek tudtak lenni néha, mégis úgy éreztük, hogy élet vesz körül minket, az élet hangjai pedig reményt adtak, hogy a tűz után van még újjászületés.
Két alak állt a kapuban. Egyikük Androméda eltéveszthetetlen fehér szárnyaival, örökké komoly tekintetével, és szoborszerűen tökéletesre faragott arcával. A másikuk viszont… Fekete köpenyben volt, ami alól elő-előcsillant a páncél szürke acélja. Az arcába csuklyát húzott, mintha el akarta volna rejteni az arcát. A szívem kihagyott egy ütemet, de csak hogy utána őrült sebességgel kezdje el pumpálni a vért az ereimbe. A lábam ólmosan nehézzé vált, ahogyan közeledtem. Nem lehetséges… Vagy mégis? A termete, az alakja, a mellvértje pont olyan volt, még ha nem is láttam az arcot a köpeny alatt, és még ha a köpeny fekete is volt Rotmantel vörös helyett. De Androméda nem tudhatta… Nem mondtam neki részleteket.
Kettétéphetnek egyetlen lelket, elválasztva a fényt az árnytól?
Sokszor visszhangzott a fejemben ez a kérdés. Közel értem, de képtelen voltam megszólalni… Majd megláttam. A kék szemet, a nemesi vágású orrt és fiatal de mégis férfias arcélt, a tökéletesen porcelán színű bőrrel. A varázslat megtört, nekem pedig kacagni támadt kedvem önmagamon. Mit is gondoltam? A fantomok nem tudnak kilépni az álmok birodalmából, a magunknak teremtett képek pedig ott maradnak, ahová valók: a fejünkben, megadva ezzel a választ a folyton szajkózott kérdésre.
Egyetlen lelket nem lehet kettétépni. Sem Isten de még maga a Sátán sem ennyire kegyetlen.
- Örülök, hogy látlak, Androméda. - fordultam mosolyogva a félangyalhoz. - Minek köszönhetem a látogatásotokat? - néztem itt rá, majd a mellette álló férfira. A démonokat megéreztem, de a vámpírokat nem, így még az is lehet, hogy ebben is tévedtem, és csupán Androméda hozta el a lovagját bemutatni. Hisz pont olyan volt, mint aki balladák lapjairól lépett volna elő.

Felhasználó profiljának megtekintése

4 Re: [Magánjáték] Aranyhaj és vámpírfog on Vas. Júl. 22, 2018 5:43 pm

Adalya Amram Ehud

avatar
Nefilim Próféta
Nefilim Próféta
Ada legalább olyan öntudatosan állt a rend kapujában Glória nővérre várva, szenvtelen pillantással, rezzenetlenül, mint ahogy minden mással nézett szembe. Ugyanígy állt a csatatereken, Azazellel szemközt, s ha ebédre várt a nefilim-negyed közösségi házában. A lelke egyetlen pattanásig feszülő húr volt, egy olyan hangszer, amely örökké magán érezte a muzsikus ujját, s készen állt a dalra: a harcra.
Meglepetésként érte minden olyan pillanat, amikor erre nem került sor.
Most is, a nővér alakja láttán jóleső borzongató melegség töltötte el, és felengedtek a mindig ítélni kész, időtlen nefilim-szemek. A kapu sötétje és a galambszürke fejkendő sem tudták elfedni a gyógyító  kibukkanó arany tincseit, olyan volt, mint egy álruhás királylány, amilyenről Ada a legutóbb olvasott. Ha a vámpír ballada, Ada pedig egy nehéz ima, amit csak az ének tesz könnyebbé, emészthetővé, akkor a nővér mese volt. Talán komor volt a mesevilág, amiben élt, de a félangyal előtt nem volt kérdés a lelke tisztasága, s a tisztalelkű mindig győz, nem igaz? Az emberek hittek ebben a győzelemben, Adának meggyőződése volt, hogy a Világ roppant súlya nem nyomhatja össze őket. De ez még mind a háború előtt volt, és a félangyal előtt homályba burkolózott a jövő. Mem, a Halál, csontos és Teth, a Remete, ráncos alakjai töltötték ki az álmait, s ő ebből csak annyit értett, hogy bármi is történjék, úgy kell lennie.

Egy fél pillanatig, úgy tetszett, elértette a nővér pillantását, a szégyen villámként nyillalt át a testén, mint azon az egy éjjelen az átkos karjai között. Fejét öntudatlan oldalt fordította és hátra, majd megnyugodott. Az ő szemében nem tükröződött balladai lovag és markáns arcél, még mindig az a félbolond, kócosfejű fiú nézett vissza rá, aki a kártyák fölött rávillantotta a fogát. Így a sejtés szertefoszlott, mielőtt gondolatformát ölthetett volna, s visszaadta a helyét az ő legégetőbb problémájuknak: fogaknak és lovaknak.
- Glória nővér, - tett felé egy apró, de lendületes lépést és a szoborszerű vonások nagy erőfeszítést tükröztek – segítened kell.
Az őrség alig bírta leplezni felindultságát és kíváncsiságát, hogy egy félangyal esdekel az ő Glória nővérüknek. Nem a megítélés zavarta Adát, hanem szemeik és füleik, amik egyre finomabbra hegyeződtek a vámpír és az ő irányába.
- Tudunk magunkban beszélni? – kérdezte immáron a tőle megszokott mély és jelentőségteljes módon. – A lóval is. – tette hozzá komolyan, mivel tudta, hogy Cedrick nem válna meg tőle.

Felhasználó profiljának megtekintése

5 Re: [Magánjáték] Aranyhaj és vámpírfog on Kedd Júl. 24, 2018 8:10 pm

Cedrick von Nebelturm

avatar
a Nebelturm család tagja
a Nebelturm család tagja
Tévedett. Ez szürke. Szürke ruha. Talán a nap miatt látta barnának. Vagy a távolság.
A fény..
Összébb húzza a szemét. Még a csuklya félhomálya sem elég. De közben figyel, kíváncsiságában észrevétlenül abbahagyva a hunyorgást, ahogy a kapuban felbukkan végül egy alak.
Szürke. Kék.
Fehér.
Dekódol.
Aztán rájön, hogy bámul. Túl sokat egy helyre. Az őrök.. Elpillant feléjük egy röpke másodpercre, aztán behunyja a szemét, még inkább a lovának dőlve. De mikor aztán felnéz újra, még pont elkapja a félangyal hátraforduló pillantását is, az idegen nőével együtt. Az őrök.. A nővér. A szürke csuhás nők tömkelege, egy nefilim..
Figyelem.
Ez a sok..
Glória nővér..
A név hallatán visszafordul a fehér bőrű lány felé. Mit segíthetne egy nővér? Apáca. Ráadásul ilyen fiatalon. Miért segítene? Újra bámulni kezdi a furcsa vágású kék szemeket. Valamire emlékeztetik, vagy valakire, de nem tudná megmondani, hogy mire, vagy kire. És hogy miért..
Az egyik kezével a körtéket öleli magához, a másikkal a kantárszárat fogja, azzal igyekszik rendre igazítani Nyálast. A körték nem almák. De édesek. Hagyja, hogy a nehéz lópofa ránehezedjen a fejére, csak akkor rántva odébb az arcát, mikor a puha ormány súlyt adva a gyümölcsök utáni vágyának belekap a fülébe.
Viselkedj! - mordul rá magában a ménre, szorosabban markolva a szárat, megtartva közben az arca mozdulatlanságát. Nem lenne szerencsés vicsorognia, megmondták. Hát csak mered előre. Már nem bámul, csak néz a köpenye takarásából, miközben a fészkelődő patás prüszkölve elkezdi a csuklyájába dörgölni az orrát. Futólag elfintorodik egy pillanatra a gyerekes ló-bosszún. Meg sem meri nézni mi került a fejére. Nyálas..
- Tudunk magunkban beszélni?
Magunkban beszélni..
A szája széle akaratlanul is felfelé görbül a mondatra. Magunkban beszélni..
- A lóval is.
Haha..
„A lóval is”!

Magunkban beszélni..
A lóval..
Belefagy a szemébe a hirtelen-jókedv. A ló..
Kötél.
Hurok..
Magunkban lógni...
Nem kap levegőt.. Az őrök. A nővér, a félangyal, a csonka apácák.. A Nap-- Meg fog fulladni. Kenderkötél. Kötél.
„Tudunk magunkban lógni?”
Csak te kellesz hozzá..
Egészen Nyálasra nehezedik, fehér ujjakkal markolva a szárat, meg a körtéket. Rosszul lesz.. Mered maga elé, és kapaszkodik. Nem nagyon érzi a lábát. Nem szól egy szót sem. Kibírja. Ha gyorsan.. Magunkban. A lóval.. Csak gyorsan. Mert az őrök, és a nővérek..
Figyelnek..

Felhasználó profiljának megtekintése

6 Re: [Magánjáték] Aranyhaj és vámpírfog on Pént. Júl. 27, 2018 5:48 pm

Gloria

avatar
Felszentelt Apáca
Felszentelt Apáca
Égszín tekintetem felváltva siklott először Andromédára, majd a néma lovagra, aki úgy állt a ló mellett, mint régi korok mementójául szolgáló szobor, akinek az arcát megtépázták az időjárás viszontagságai. Lassan bólintottam a kérdésére, és a ló említésére végre az állatot is alkalmam nyílt jobban szemügyre venni. Mióta bevonultam a zárdába nem lovagoltam, de kicsiny gyermekkorom óta lenyűgöztek ezek a pompás állatok. Megvolt a magukhoz való eszük, a szívük, s talán még lelkük is, hiszen ha jobban megismerte őket az ember rá kellett jönnie, hogy mind egyéniségek voltak.
Nem láttam, hogy a néma lovag hű paripája kanca volt-e vagy csődör, de a tónusos izmai és a fényes, tökéletesre csutakolt szőre ékesen árulkodott arról, hogy gazdája jól tartotta, s talán még a legjobb falatokat is ő kapta meg a férfi helyett ínségesebb időkben.
- Gyönyörű állat. - jegyeztem meg, majd a félangyal kérdésére bólintottam. Bevezettem a furcsa párost a rendház udvarára, de mielőtt elértük volna az egyszerű kaput, ami a főépületbe vitt jobbra fordultam, és egy egyszerű ácsolt kerítésajtón bevezettem őket a kinti gyógynövényes kert kicsiny másába. Voltka növények, amik már virágoztak illatus pedig súlyossá tette a levegőt. Hallottam, ahogyan méhek és dongók igyekeznek, hogy összegyűjtsék a virágport, hogy utána csupán néhány száz méterrel odébb a méhészetben készítsenek mézet belőlük, és még arrébb az egyik konyhán kerüljenek puha süteményekbe. Az ágyások látszólag minden féle rendszer nélkül követték egymást, de csak avatatlan szemek számára. Mi tudtuk, milyen növények támogatják egymást, és melyek azok, akik versengenek, és ezáltal megfojtják a másikat, megfosztva minket a kincseiktől, a gyógyszerektől azokra a bajokra, amiket Isten szent ereje már nem képes meggyógyítani. Az egyszerű emberek sokszor mindenhatóknak hisznek minket, pedig nem csinálunk mást, csak felgyorsítjuk a szövetek természetes regenerációját. A sebek és a csontok összeforrnak, a test meggyógyítja magát, de tehetetlenek vagyunk a seblázzal vagy a tüdővésszel szemben… legalábbis akik nem ismerik az Úr patikáját, azok tehetetlenek.
Itt voltunk hát, Isten gyógyszerészetében. A rendház falának tövében kis pad húzódott meg, ami védve volt a tűző, délutáni napsugaraktól. Ide telepedtem le.
- Kérem a lovat hagyja a kapunál. Bejöhet csak ott álljon meg, nem szeretném, ha letaposná a virágokat. - kértem a vámpírt, és igyekeztem kedves lenni, nem parancsoló. Ha ő mellette akart ácsorogni, azt nem bántam. - Nagy kockázatot vállaltál azzal, hogy idehoztad, így komoly dologról lehet szó. - mondtam Andromédának, a tekintetemben tükröződő kíváncsiság pedig reméltem, hogy volt annyira egyértelmű, hogy a nefilim érezze: itt az ideje beszélni.

Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Similar topics

-

» Part 14 / 12
» Magánszoba

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.