[Magánjáték: Virág a hamvakból]

Szóval kihallgatás - jut eszébe egy korábbi beszélgetés, ami szintén mintha annak indult volna... De nem. Ez a helyzet tetszik. Kifejezetten tetszik. Bizonyos személyiségek számára kevés élvezetesebb dolog van, mint ha lehetőséget adnak arra, hogy kitárják magukat. Valakiknek persze minden bizonnyal ez a rémálom, és esélyes, hogy Wyn, legalábbis némely állapotában, az utóbbi csoportba kell, hogy tartozzon.
Összenéznek, Damien pedig megadóan átadja a vámpírlánynak a kezdési lehetőséget. Elég már egy pillantás is. Hát igen. Olyan összhang van köztük, mint a legközelebb álló testvérek között - ami mindkettejüknek hiányzott vagy hiányzik. Mina elvesztette, a sötét tündének sose volt esélye rá, hogy legyenek...
- Nem feltétlen úgy emberek. Személyek. De amúgy... ki mondta, hogy utáljuk az emberek társaságát? Szeretünk egyedül lenni, ez tény. Ha ott, köztük gyakorolnánk például, akkor biztos megbámulnának. Meg nem tudnék olyan szabadul viselkedni, csak úgy ugraburgálni összevissza...
- Ha nem néznek, akkor sem feltétlen támogatom az ugrabugrálást, miközben engem rángatsz magaddal - szűri a fogai között, természetesen csak viccből húzza fel magát, valójában nem haragszik. Szája sarkában mosoly.
- Jóóó, na... legközelebb kitöltesz egy papírt, hogy mi az, amit elfogadsz, mi az, amit nem. Szóval. Azok az emberek... rendesek, de jól elvagyunk mi magunknak. Csak néhány olyan téma van, amiről velük is tudnánk beszélni. Mint mondjuk... ételreceptek... hogy terem a répa... jaj, de rossz lesz, ha háború lesz... ez utóbbi már a könyökömön jön ki....
- Nekem meg a répa. - kontráz rá a hegyesfülű. - Beszélgethetnétek inkább citromfűről, az egy sokkal nemesebb növény.
- Jóóó, de ha az összes levesbe csak citromfüvet raknánk, akkor nagyon hamar mind elfogyna, és egyébként is, mindnek gyógyteaíze lenne!
Damien megadón fölemeli két kezét. - Annyira nem vagyok otthon a főzésben... - nevet. - Na de viccen kívül. Egy emberfaluban lakunk, ott nem háborgat minket senki, ha történik valami, akkor alkalomadtán kidugjuk onnan a fejünket... valószínűleg kénytelenek leszünk bevonulni a seregbe például. - De ez egy sötét téma, úgyhogy inkább visszatér az okokra, miért is nem élnek itt, bár ez sem feltétlen a legfényesebb. De a háborúnál minden jobb, mert a végén fércelheti össze a lyukakat Mina könyökén.

Már éppen közbevágna, de ez a jelző... ez benne akasztja a szót. Ösztönösen Damienre néz, aki zavarában nem igazán tudja, mit tegyen.
- Ha ezzel most arra utal...sz, kedves Wyn, hogy hajlandó voltál megosztani velünk a fa gyümölcsét, akkor... akkor talán meértem, ha viszont másra, akkor kérlek, világosíts fel - a mondat végét már majdnem teljesen elneveti. Mina eltakarja egyik kezével az arcát, és inkább visszatér Lux bámulásához. Ő még mindig változatlanul cuki.
- Nos, az utáljuk őket és a nem bírjuk a közelségüket az én szememben azért valahogy fedi egymást. - kötözködik a nyelvtanmániás. - Egyébként csak azt nem bírjuk, hogyha valaki... őő... - na, most hogy mondjam ezt úgy, hogy ne tűnjek felsőbbrendűnek - -... nos... hát... nincsenek teljesen a mi szintünkön. Hogy úgy fogalmazzak.
- Mondom. Répa. Időjárás. Egyébként tényleg teljesen rendes emberek.
- Többnyire.
- Néha kicsit túlságosan is közvetlen stílussal... - jut Damien eszébe Anja, a fogadóslány, akinek olyan finom az almáspitéje.
A répa felhasználási módjaira mindentudón elmosolyodik. - Nos, igen, tudom, volt alkalmam megtapasztalni egy párat... - Lássuk csak... répapüré, répás zöldségleves, répás krumplifőzelék, kenyér megkenve vajjal, fűszerezve és répával, répa magában, répa főzve, répa sütve... mindenhogy. De ezt el lehetne mondani körülbelül bármelyik zöldségféléről, hiszen Mina szakácstudománya lassan felülmúlja az ember háziasszonyokét. Persze a Nachtrabenek gyorsan tanulnak.
- Mi nem csinálunk semmiféle ugrabugrálást... - vörösödik el ő is, zavartan simogatva Luxot. - A gyakorlás fontos, karban kell tartani a képességeimet. A háborúban szükség lesz rá - sóhajt nagyot. Megrezzenő sötétzöld levelek, puha bunda simogatása, beszélgetés... Úgy viselkednek, mintha olyannyira ráérnének. Persze mi mást tehetnének?
- Valóban, Wyn. Ezt kérdezni is akartam. - Nem, nem fogja kihagyni az alkalmat. Csakazértsem. - Még mindig nem tisztázta, mi járatban volt azon a fán, mielőtt... lepottyant volna elénk.
Biztos, hogy nem aludt. Ó szent ég, mondd, hogy nem aludt...
- Nem kifejezetten kicsi. Mármint, nem olyan nagy, hogy zavaró legyen. Templom, pár fogadó, de csak az egyik, amelyik naagyon jó is, persze vannak kocsmák, temető... sok fű, fa, bokor, egy patak a közelben... - vállat von. Fogalma sincs, mért támadt ekkora ingerenciája népszerűsíteni Schnellbachot. De miért olyan érdekes, mennyire kicsi? Mintha a kicsi valamiféle pozitív jelző lenne.
- Körülbelül nyugati irányba van innen. Ha kiér...sz az országútra, idővel le kell fordulni balra, és az már oda vezet. Nem jöttünk olyan messze, azért a lovak sincsenek hozzászokva.
- Apropó, lovak. Lovagoltál már?
Nagyon reméli, ezért Wyn nem támad rá vöröslő arccal kiabálva, hogy "Hát szerinted hogy másznék én fel egy ekkora böhöm nagy fenevadra?!", vagy efféle. Elvégre vannak mondjuk... csikók. Pónik. Apróbb termetű lovak. Ki tudja? Vagy esetleg azzal jön, hogy már ez is az állatok kizsákmányolása?

Mi ez a sok légvétel? Tán valami aggasztja a kisasszonyt? Nagyon úgy tűnik. Talán mégis haza kellett volna lovagolni. Mina elmélkedve nézi az apró gyűrődéseket a menyét bundájában. Örülj neki, hogy állat vagy, Lux. Furcsa dolgokra képesek ezek a kétlábúak. És most nem csak a madarakra gondolok. Mennyivel egyszerűbb lenne nekem is csak surranni meg vadászgatni. Ezek a játszmák kikészítők és fárasztók. Tehát megnézné a falut. Rendben. De miért kell ezt így...
Ez a tiszteletlenség kezd sok lenni.
- Nos... nem valami arisztokratavendéglőről van szó. Őszintén, ez egy parasztfalu. Nagyon finomak a leveseik, a pitéik, igazából minden, de a bent ülő társaságról és magáról a környezetről nem mondhatnám el, hogy drágakövekkel és arannyal berakott. Az ülések sem selymesek. - Csak hogy Wyn tisztában legyen azzal: nem épp a legelegánsabb helyekről van szó.
Ha már itt tartanak, talán ráférne Minára egy elegáns hely. (Még) gyönyörűbb ruhák, de nem csak rajta, hanem másokon is, zene, tánc, ételek, amikhez nem juthat hozzá mindennap...
Felkészült, óvakodó tekintettel figyelik, ahogy Wyn föltápászkodik. Na így ülő helyzetben körülbelül egy magasságban vannak a szemeik... nem is, most kivételesen a lányka van magasabban. Bár a lányka túlontúl becéző és aranyos kifejezés rá.
Döntsem el, hogy akarok veled beszélni?... Nos, ha így folytatod, akkor meg kell gondolnom, akarok-e egyáltalán... A rideg valóság sajnos visszarángatja Damient a földre. Tekintete bezárkózó lesz és várakozó. Figyel. És vár. Közben próbál átfuttatni minden lehetőséget az elméjén. Racionalitás. Józanság, logika, nyugalom...
Mondja azt Hófehérke. - Nem tudja, mi tartja még mindig vissza attól, hogy ezt ténylegesen kimondja. Szemei élesen villannak, ajkai összeszorítva. Még számol is. Hogy mennyire gyűlöli, amikor számolnak... na persze, kivéve, ha Mina számol valamiféle összetevőket, vagy amikor... mondjuk.. gyerekek bújócskáznak.. hogy jutnak eszébe ilyenek?!
Próbál elmenekülni ilyen idilli képekbe, amikor a vele szemben álló valóság nem éppen ezt mutatja. De tűr, mint egy darab szikla, aminek szél által felkorbácsolt hullámok csapódnak, hagyja, hogy a szavak, akár vízcseppek, apróra foszolva essenek le róla. Ritkán pislant csak, akkor is csak azért, mert muszáj. Próbál olvasni arról a jéghideg arcról. Jéghideg tűz. Mi idegesíthette fel ennyire? Jogos volt a kérdés. Teljesen jogos volt.
Honnan vettem a bátorságot... én...?
Úgy érzi, elhagyták a szavak. Gondolatban persze hosszú és hosszú mondatok sora jelenik meg, érvek, amelyeket rázúdíthatna. Megvan a hangsúly is. Gúnyos. Türelmes. Szűrve a fogai közt a szavakat. Hideg, sértődött, vagy éppen humoros... Teljesen kompletten él a teljes kép az agyában, de nem érzi úgy, hogy érdemes lenne kibontani őket. Nem érdemled meg. Régen érzett már ilyesmit. Nyugodt, elvonatkoztató üresség. Lénye visszahúzódik valahová mélyre, onnan néz ki szemlélőként szemei ablakán, vizsgálva a világot és némileg értetlenkedve. Kicsit mintha most ébredt volna öntudatára.
Teste ösztönösen mozdul. Feltápászkodik, de már erősen kell koncentrálnia, el ne veszítse egyensúlyát... Félelem. Ez majdhogynem az egyetlen, amit érez. Fél, mert érzi, hogy képes lenne bántani. Megfogni azt a két apró csuklóját, megfeszíteni az izmokat, amelyeket hosszú éveken át edzett a könyörtelen vadon, és egyébként is, puszta testi fölényéből kifolyólag lényegében azt tehetne vele, amit akar. És lényének egy része meg is tenné. Ami félelmetes.
Nem mozdul. Békésen pislant párat, és vár csendesen. Érzékeli Mina heves légzését és kétségbeesését, mely nyilván nagyobb, mint a sajátja... és sajnálja, de nem tud most mit tenni. Saját szívverését próbálja lenyugtatni. Nem tudja már, mit érez. Haragot. Dühöt. Dühöt azért a sok elképzelt marhaságért. És elképesztő erejű veszteséget. Legszívesebben elfelejtené az egészet, de még előttük áll egy út. Ha már feldobták a labdát, nem lehet hagyni, hogy csak úgy földet érjen...
Legnagyobb megkönnyebbülésére meghallja az alkonyszemű hangját: - Gyerekek... mármint... mindenki... most ezt a szót nem azért használtam, hogy megsértsek bárkit is, csak úgy ez jutott eszembe... Ne bántson senki senkit, senki nem szórakozik senkin, ha tényleg el szeretnél menni a fogadóba, vagy bárhova, természetesen elkísérhetsz. Vagyis... majd... majd sétálunk a lovakkal.
Damien alig tud megállni egy ciccegést. Az úgy jó lassú lesz. De sebaj. Türelmem, az van. Bár rendesen próbára is teszik...