Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Kérdező vendégeknek
Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 62

Játékostárs kerestetik

Szer. Szept. 02, 2015 10:01 pm by Darrakard

Ha valaki esetleg ismerkedésre, küzdőtéri párbajra vagy bármi egyébre tárat keresne, itt …

Comments: 53

Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 40


You are not connected. Please login or register

Azonnali játék: Szikra a lőporos hordóban

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1 Azonnali játék: Szikra a lőporos hordóban on Szer. Jún. 20, 2018 1:35 pm

V.I.SZ. (Veroniai Időszámítás Szerint) 820-as írunk. A háború máglyája, mely eddig csak halvány fénnyel parázslott, most ismét életre kelt, s elkezdte falni az őt tápláló farönköket. Aligkezdődött el, az emberek máris úgy emlegetik: A nagy veroniai háború. A világot magával ragadta a vér és a győzelem mámorító illata. Mindenki csatába száll, legyen a győzelem szívügye, vagy csupán csak céljainak érdeke. Mielőtt észbe kaptak volna, a népek már mint kardot rántani készültek.
A két emberi királyság közül az egyik oldalán harcoltok ti is. De hogy pontosan ki hogyan jutott a hadsereg berkeibe, azt még homály fedi. Mindkét királyságban lezajlott a toborzás, a protestánsoknál magukhoz rendelték az összes felbérelhető zsoldost, Gustav országában felfegyverezték a hadsereget, míg a Sisakos Király seregének krémje magán viselhette az angyalok áldását. A két királyság a jelentős átalakulások ellenére megmaradt az, ami. Mindkét országnak megvan a maga szépsége, és a maga árnyoldala. Ott van például a katolikus egyház, aki kénytelen volt a hadsereg alárendeltjévé válni a háború miatt. Vagy a legendás déli erkölcs, a hellenburgi királyságot átszövő puritanizmus és a szigorú törvények. Vagy a tündék újdonsült helyzete, a félangyal klánok megosztottsága.
A feladat adott: megmutatni, hogyan keveredett a kalandor az egyik királyság közelébe, miért csatlakozott hozzájuk, hogyan lett a szerkezet része. Hogyan adtak puskát a kezébe, hogyan választották ki, hogy angyallenyomatot hordozzon. Hogyan zajlott a kiképzés és hogyan szerezte meg azokat a bónuszokat, amiket most magával a csatába visz. Hogyan éli meg a háborús helyzettel járó nehézségeket és nem utolsó sorban, hogyan éli a mindennapjait egy királyságban, ami háborút vív.


Jutalom: 150 TP
Határidő: 2018.07.10

Felhasználó profiljának megtekintése

2 Re: Azonnali játék: Szikra a lőporos hordóban on Szomb. Jún. 23, 2018 5:59 pm

Crispin Shadowbane

avatar
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos
War Never Changes
[Zenei aláfestés: Sum 41 - This Is War ]
"Mindent össze vetve, végül is, nem is annyira nagy csoda, hogy itt kötöttem ki. Itt, mindennek a végén, az új kezdetén, visszanézve tetteimre, levonva a konklúziókat, végig követve a nyomokat, keseregve követve végig a göröngyös utat, amely ide vezetet...nem, tényleg nem kellett volna meglepődnöm. Meg volt az esélyem arra, hogy a hátam mgött hagyjam a kínokat, hogy letegyem a fegyvereimet - de nem tudtam. S most, ahogy Hellenburg falairól nézem, ahogy a Nap lehanyatlik a horizonton, vörösre festve az ég alját, már nem a Naplementét látom - hanem egy új háború kezdetét. A horizont vörösre festve - a vér vörösére. Kezemen egy szeráf gyűrűjével, köpönyegem alatt régi fegyvereimmel az Új Út kezdetén állok.  Akérdés az, hogy még is, hova vezet majd mindez engemet?"
- Crispin Shadowbane


  A kezdetek rögösek voltak. Az Armin-tól és Lory-tól való búcsú démonként marcangolta a belsőmet. Rohantam, minél messzebb tőlük, minél messzebb attól a helytől, amelyet egy ideig otthonomnak nevezhettem. Nem néztem vissza. Soha se néztem vissza. Amikor elrohantam otthonról, elhagyva a saját édesanyámat, nem néztem vissza. Csak önző disznó módjára cselekedtem - évekkel később pedig már csak egy gazos sírt találtam. Most se néztem vissza, nem bírtam volna elviselni a látványt, ahogy az erdőt felszipkázza valami hatalom, amelyet még csak meg sem tudtam érteni. Az első napok alkoholmámoros ködbe vesztek. Egyedüli társamként csak Dracon maradt, aki hűen követett engem végig ezen az úton; ha kellett, vigaszt nyújtott; ha kellett, az újabb boros palackokat verte ki a kezemből, megakadályozva, hogy a vérvörös ital lecsússzon a torkomban és ismét kiüssem magamat. Egy elvadult ösztönlénnyé váltam, egy alantas állattá.

  A kiújuló háború hírei már nem is tudom, hogy hol értek engem utol. Totenpfad-nál talán? Abban a kis faluban, a néha Köd-erdőtől nem is annyira messze? Valami halványan rémlik. Vagy talán az ezernyi kisebb közösség valamelyikében, ahol egy-egy estére megfordultam, az emberek gyanakodó és ideges pillantásáról ügyet sem vetve vetettem be magam a pult mellé és sorra gurítottam le az ocsmányabbnál ocsmányabb piákat. Véreres tekintetemmel körbe nézve milyen látvány fogadott engem? Őszülő hajú parasztok, fogaik sárgák, mint a húgy, és több lyuk van, mint fog. Ráncos arcok, mélyen ülő tekintetek, elfátyolosodott lélektükrök. Az éhségtől beesett arcok, remegő kezek, amelyeken az erek úgy dagadtak ki, mint hegyvonulatok a sík vidék kellős közepén. Az asztal alatt fiatal lurkók, akik apjuk vagy anyjuk lábába kapaszkodnak és onnan bámulják bizalmatlanul azt a furcsa idegent, akitől a szüleik óva intik őket. Egy apó félbe tör egy akkorka darab cipót, amivel még egy egér se lakna jól és megosztja a feleségével, aki az éhségtől és a fáradtságtól dől le az asztalra.
" Minden rendben lesz, drágám. Minden rendben lesz..."
  De persze, soha, semmi sem lesz rendben. Mert a világ egyre jobban rohant lefelé, egy spirálvonalon mozogva, amelynek a végén a totális annihiláció lesz csak. Ha meg kéne erőltetni az agyamat, kezdő pontként akár a 800-ban bekövetkezett reformációt is felhozhatnám, ahonnan elkezdődött ez az egész adok-kapok, a testvérek egymás ellen fordítása. Vagy akár a Holt-mezei csata, a Kísértet-hadjárat...de nem, az utolsó kettő csak egy következmény volt. Az, ami most közvetlen ide vezetett, az mindenképpen a Dornburg-torony ostroma volt és az azután elszabadult Pokol. A hatalmas sárkány, a pusztítás ígérete, amit meg is valósított, még ha nem is olyan eredménnyel, mint előtte kihirdette...de a következmények akkor is kegyetlenek voltak. Veronia fele leégett a fenébe, a másik felét hamu borította. A termés elégett, a haszonállatok elpusztultak, vagy haldokoltak és a néhai állomány töredék része maradt csak meg, makacsan kapaszkodva az életbe, amely számukra nem jelentett mást, csak kihasználtságot. Az élethez szükséges egyszerű cikkek, mint a búza, a kukorica, az árpa, a liszt, a kenyér....egyáltalán, a friss és tiszta ivóvíz, mind hiánycikké váltak. Nem csoda hát, hogy ebben a környezetben a ragályok új erőre keltek, járványok pusztítottak, s csak a Hollódoktorok, az alkímisták és néhány helyen a papok és a nővérek gyógyító mágiája volt az, amely megpróbálta megállítani ezt a hatalmas kataklizmát.
  Ha a sötét elf azt hinné, hogy ebből tanultunk - nagyot tévedne. Alig múltak el a sokk első hullámai, a tenger felől visszatért emberek hadjáratba kezdtek a tünde fajok ellen. Az okok? Kellettek? Kiprovokált támadás volt-e? Vagy csak erőfitogtatás? Rasszizmusból fakadó hevült érzelmek miatt kaptak kardot és furcsa fegyvereket a kezükbe a lakosok, az Ordo Draconis tagjai? Vagy valami sötétebb titok húzódott meg a háttérben? Nem tudom és most már ki sem derítem. De őszintén szólva nem is nagyon változtatott volna semmin sem. A támadásról már csak későn szereztem tudomást, és kapkodva, sietve rohantam a dolgok sűrűjébe, ahogy az a szokásom volt. Ha tudtam volna, hogy milyen eseményeket indítok az útjára - persze, én egyes egyedül, mert az egoizmus egy előnyös tulajdonság - Sharlotte képébe nevetek Elatha-ban, középső ujjam elegáns mozdulatával jelzem, hogy csináljon magával azt, amit akar, én nem segítek Amelie-nek ebben. De persze, nem tudtam semmit sem. Ostoba voltam és még így 28 évvel a hátam mögött is kibaszottul naiv és tudatlan, egy folyó hátán magányosan sodródó falevél, amelynek vajmi kevés eszköze van arra, hogy változtasson bármin is. Persze, ha már a múltat kéne megbánni, sok mindennel kezdhetném. Legyen az akár az a furcsa angyalrom...vagy a Fakó Napkelet. Nagy nevek, nagy események, és az események kellős közepén én, a tudatlan bábú. Így hát egy vámpír családdal kevesebb lett, egy felégetett Veronia-val több...és végül két erdővel kevesebb, helyette lett valami elbaszott izé.
  Az emberek ekkor már rezignáltan fogadták az újabb eseményeket. Egy osztagnyi ember halálát lelte az erdőben, az erdő eltűnt. Nagy ügy. Azok a falvak, amelyek a szomszédos tünde királyság vagy sötét elf hercegséggel való kereskedelemből tartották el magukat, most hirtelen tök egyedül találták magukat a semmi kellős közepén, a legközelebbi szomszédjuk egy kísértet járta erdő, amely nem is erről a világról származott. Lightleaf, a kölcsönös együtt működés jelképe szintúgy megszűnt létezni, ezzel együtt az utolsó remény, hogy az emberek és a fae fajok békésen élhetnének egymás mellett. Loreena Wildwind álma is eltűnt. Aztán jöttek a pletykák arról, hogy Észak Királya, Gustav valakikkel szövetséget kötött, idegenekkel a tengeren túlról, valami félóriások. Egyet én is láttam és nem volt valami túl bizalomgerjesztő látvány. De a szövetség itt még nem ért véget. Azok a fegyverek, amelyeket az erdőben való harcomkor láttam és annyira furcsának tűntek, az északi polgárok számára a mindennapok részeseivé váltak. A háború újra forrongani kezdett, és...

.... egyszerűen nem volt lehetőségem arra, hogy pártatlan maradjak. Mert még is, hova tudtam volna menni innen? Finsterwald-ba? Na meg a nagy bánatos fenéket. Menedéket keresni a vámpíroknál? De hisz, a mesék alapján, amelyeket hallottam, szövetséget kötöttek Déllel, hozzá járulva valamivel a háborús erőfeszítésekhez. Átkelni az Árnypajzs-hegységen? De ott is, mi várt volna rám? Ítélkező nefilimek, Ada népének tagjai, akik még kevésbé szívesen láttak volna egy elkallódott sötét elfet maguk között, mint bárki más Veronian-n. Meghúzni magamat a hegyekben? És miből tartottam volna el magamat? Megkísérelni átkelni Cinderwaldba, a tündérek erdejébe? Nem, az se volt vállalható opció. Elhajózni a tengeren? Ha elakartam volna hagyni Veronia-t, akkor engedtem volna a szívem hívásának és a barátaimmal tartottam volna Alfheim-be, a mézzel kikent hazugságok világába - legalábbis ezzel hitegettem magamat, hogy ott se lett volna jobb, mert az egész egy hazugság. Akkor még is, mi maradt számomra? Észak és Dél. Az északiakra azóta nem tudtam másként, csak ellenségként tekinteni. Bármi is volt az okuk a támadásra - akár még a támadásuk igazságosnak is volt tekinthető - a dolgokon nem változtatott...ez a támadás adta meg az utolsó lökést. Mi várt volna ott rám? Kirekesztettség, mindenképpen. Ott kevésbé elfogadóak voltak a népek. Tudtam, hogy Ada ott lesz, hogy ha oldalt választott, akkor Északot választotta, hisz a Dornburg torony ostroma után is a Fővárosba tért vissza, és ott töltötte ideje nagy részét, amikor nem vándorolt. De...már ez a kötelék is alig jelentett valamit, egy tova suhanó, enyhén sajgó érzés a mellkasomban. Mit is várhattam volna attól az egy éjszaka emlékétől? Hogy valahogy majd olyan körülményeket biztosít nekem, ahol elfelejthetem a sértettségemet? Én, a nagyra nőtt kisgyerek, aki haragszik, pedig őszintén megvallva, vajmi kevés oka lett volna.
  Dél? Akárhányszor kénytelen voltam az emberek területén tevékenykedni, igyekeztem délre összpontosítani a figyelmemet. Rengeteg időt töltöttem a Hellenburgi könyvtárban, kutatásokat végezve, anyagokat gyűjtve a legújabb kísérleteimhez, az alkímia receptekhez, vagy amikor valamit csak igyekeztem jobban megérteni. Az emberek, bár gyakran megnéztek maguknak, nem volt mindegyikük pillantása gyűlölettel teli. Ahogy hallottam, a régóta eltűntnek hitt Esroniel von Himmelreich is visszatért. De Ő róla figyelmeztettek. Ada elhívott magával beszélgetni a Fakó Napkeleti katasztrófa kezdetekor. "Tudjuk, kinél van a kard. Azrael kardja, egy Mélységinél van és maga Esroniel von Himmelreich vadászik rá." Loreena és Ada is ellenszenvvel viseltetett a néhai Zsinat elnök iránt. A kérdés innentől kezdve már csak az volt, hogy hagyatkozhatok-e a női megérzésekre, és az emlékek tisztaságára? Tudtam, hogy kicsoda Esroniel, mindenki ismerte őt. Bajkeverő, az Isten Büntetése, Sátán - egyesek szerint. Észak szerint. Megmentőként, hősként ünnepelt alak a Déliek szerint. A döntés nehéz volt, így aztán úgy döntöttem, hogy ledöntök még pár üveg borocskát...

  Végül valamelyik hajnal Heimswald-nál talált meg engem. Egy aprócska kis erdő kezdemény, amely úgy istenek igazából fogalmam sem volt, hogy miképp bukkant fel itt, annyira távol a nagyobb erdőségektől. Méretében össze se volt mérhető a Tünde-erdővel vagy akár csak Köd-erdővel, de helyszínnek alkalmas volt. A felbukkanó Nap sugarai félénken hatoltak át a tölgyek lombkoronáján, megülve a kis patak felszínén, hogy felszárítsák a harmatot. A ruháim egy fa ágain pihentek és száradtak, teljes mezítelenségben hagytam, hogy az észak-keleti szél lágy hullámai a csupasz bőrömet simogassák. A madarak halk csiripelése, a kis testű állatok halk motoszkálása segített elmerülni a meditációmban. A meditációban ,amelyre az a vén banya tanított még meg, nem sokkal azután, hogy elhagyva Elatha-t, Lory tanácsát követve Lightleaf-be mentem, hogy válaszokat találjak. Most ismét tanácstalan voltam és ismét válaszokat kerestem. Válaszokat, amelyeket minél hamarabb meg kell találnom, mert éreztem a nyomást. Éreztem, hogy nemsokára döntenem kell. De nagy döntés volt ez, amely gyökeresen megváltoztatja majd az életemet. A nap sugarai, még ha gyengék is voltak, vadul ostromolták a bőrömet. Nem volt rajtam a szemüvegem, amely legalább tompította volna azt a viszkető, szúró érzést, amelyet most éreztem. A fájdalmat régi ismerősként köszöntöttem viszont, a testemen lecsordogáló izzadtságtól csak még jobban viszketni támadt kedvem.
  Dracon halk mormogása és dorombolása-búgása segített megtalálni azt a belső pontot, amelyet el kellett érnem. A tudatom egyre halványult, ahogy átadtam magamat a Természetnek. Éreztem a bensőmben tomboló lángot, amely képes volt arra, hogy egy egész világot lángra lobbantson...vagy kis pislákoló lángként aludjon ki. Most a lángok melengettek, és erőt adtak. A lelki szemeim előtt feltűnő látvány torzult volt. Olyan, mint amikor forró napon a levegő is szinte reszketni és vibrálni látszódik. Carolusburg, Észak dicső városa jelent meg előttem. Fentről néztem a képet, látva a mészkőből épült falakat, a várost, amely egy néhai angyalrom maradványaira húztak fel. Emberek mászkáltak az utcákon, furcsa páncélokba öltözött egyének vágtak keresztül a szűk sikátorokon. Ada ott állt egy kis házikó előtt, magányosan bámulva a távolba, aranyszínű szemei kutakodóak és ítélkezőek. Kicsivel távolabb, alig pár utcányira Kristin Dalgaard a kardját élezte. Őket tisztán láttam, hisz őket ismertem - van, akit jobban, van, akit kevésbé. Megláttam Hesser-t, ahogy a kovácsműhelyében az izzó vasat próbálja az akaratának megfelelően alakítani. Miért ezt a képet láttam magam előtt? Megláttam, ahogy egy különítmény masírozok ki a kapukon. Kezükben azokkal a botokkal, amelyek tüzet és pusztítást köptek magukból.
  A testemet felkapta egy áramlat. Átkelve tűzön és füstön és hamun és a forró levegőn, amelyben nem kaptam levegőt és fuldokoltam, végül megérkeztem Hellenburg-hoz, a Déli királyság fővárosához. A kép itt vajmi keveset változott az előzőhöz képest. Minden kép ugyanolyan volt. Emberek az utcán, a kovácsműhelyek hangos dübörgése, a lovak vágtázása. Parasztok, akik próbálják megmenteni azt, amit még meg lehet menteni. Mindkét oldalon elkeseredett hajsza az életben maradásért. Örvény kapott fel. Megérkeztem a frontvonalhoz. Vér és halál, kiszáradt testek, fehérre csiszolódott csontok, a hullák felett marakodó keselyűk és farkasok látképe. Patkányok és élősködők, férgek mindenütt. Egy lecsupaszított koponya szemgödréből giliszták sorjáztak ki, férgek hajszolták őket. A lángok hirtelen felcsaptak. Egy égő csipke borok. Szórakoztok. Nem, nem csipkebokor. Ami fentről bokornak tűnt, az közelebbről már tisztán kivilágosodott, hogy egy halomnyi csont csak. Megszenesedett végtagokkal körül véve. A lángok pattogása szavakat formált, amelyeket nem tudtam megérteni. Egy csuklyás alak vágott át a csatamezőn, ahol bőven hullottak el az emberek, mindkét királyságból. Az alak felkapott valamit a földről, halkan motyogott magában és végül visszafordult - Délnek.
Háború van. Választanod kell. Válassz! VÁLASSZ!
  A hang lecsapott rám, a csontjaim is bele rezegtek. Ordibálva keltem fel a cseppet sem megnyugtató meditációmból. Az izzadtság sós patakként száguldott le a testemen. A  fű, amelyben ültem, körülöttem elszenesedett és leégett, ahogy ösztönösen is tűzzel vettem körbe magamat. Dracon ijedt pillantása, halk szűkölése. Hagytam, hogy lenyugodjak és ezzel együtt a tűz is, amely még ott parázslott körülöttem, lassan kihunyt. Látomás volt ez, vagy csak a tudatalattim jutott végül döntésre? Látomás? Ugyan már...kitalációk, hazugságok. Felemeltem a fejemet és mélyen Dracon szemébe néztem.
- Ideje útra kelnünk, barátom. Háború van és választanunk kell. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy elbujdossunk, hogy megpróbáljuk kivárni ennek az egésznek a végét, átvészelni és aztán folytatni mindent úgy, mint ha mi sem történt volna. Menjünk....még egyszer, az Utunk egy újabb forduló ponthoz érkezett...

  S végül itt voltam. A részeg mámorban végig tántorgott út végén megálltam a kapu előtt. Dracon mellettem ácsorgott, nyakát hátra szegve nézte a magas falakat, s az Északi kapu erőteljes, robosztus alakját. Emberek áramlottak a kapunál mindkét irányba. Érezni lehetett a feszültséget, aztán a beletörődést, az elkerülhetetlenség érzését. A morál vajmi keveset javult az elmúlt időben, vagy csak én éreztem úgy. Heimswald-tól ide vezető utamon volt alkalmam kérdezősködni és érdeklődni, persze nem a saját valómban. Az álcalánc, amely egy megtört, idős férfi ember képét tartalmazta, hasznos társam volt az ilyen kérdezősködések során. Az emberek hajlandóbbak beszélgetni egy fajtársukkal, mint egy lezüllött sötét elffel. Megtudtam a legújabb információkat. Itt ért utol a tényleges megerősítése annak, hogy Gustav és népe milyen új fegyvereket állított csata rendbe, hogy milyen új szövetségeseket találtak maguknak. Az emberek elkeseredettek voltak. Hogy lehet védekezni a távolból lecsapó halál ellen, amely pusztítóbb, mint bármelyik nyílvessző? Aztán a remény gyenge, pislákoló fénye, ahogy egy fura szót hajtogatnak: szeráf. Mint valami megváltás, mint valami titkos fegyver, egy eszköz, amely kiegyenlítheti az esélyeket. Ékszerek, bennük a pletykák szerint angyalok léleklenyomatával.
- Ha Isten és az Ő angyalai mellettünk, akkor még is, ki lehet ellenünk?
   Mondta egy fiatal lelkész vagy pap, vagy hogy a fenébe hívják ezeket itt? Azonban a mosolya erőltetett volt, de hamar rendezte arcvonásait, ahogy visszafordult a nyája felé, és a harcuk igazságosságáról prédikált tovább. Próbált lelket önteni a parasztokba és szegényekbe, fenntartani a morált. Nem volt szívem ahhoz, hogy a képükbe vágjam, hogy nincs olyan, mint igazságos háború. Főleg nem a szegények részére, akik mindig a rövidet húzzák. A hivatásos katonáknak több esélyük volt. Ők rendes felszerelést kapnak és kiképzést, de háborús időkben a kényszer besorozások? Na az már egészen más tészta. Belép a városi laktanyába a paraszt, akinek a gatyája és a keze még mindig ganéban úszik, akinek a keze - jobb esetben - vasvellához (rosszabb esetben valami tákolmányhoz) szokott, akinek a legtöbb "lovas" tapasztalata, hogy gyerekkorában megpróbálta megülni azt a széles hátú kandisznót, amely a falu elöljárójának birtokában volt - belép hát a kaszárnyába, kezébe adnak egy rozsdás kardot, ráköpnek kettőt a pengére, kicsit megsuvickolják és tádáááám - kész a legújabb katona. Aztán az ifjak, akik még túl kevés telet éltek meg, és az öregek, akik már túlságosan is sokat, béltartalmukkal a gatyájukban, szívükkel a gyomrukban masíroznak, hogy szembe nézzenek az ellenséggel, aki ugyanúgy meg van ijedve. A háborúból kevesen térnek vissza. Nincs senki, aki megmunkálja a földeket, az asszonyok és kislányok nem bírják elvégezni három ember munkáját egyszerre - tehát ismét éhínség következik be. A hadsereg rekviráló utakat szervez, hogy táplálja a katonáit. A családjuktól elragadt irregurális haderők egy-egy faluba betérve, amennyiben nincsenek ott a hivatásosok, erőszakoskodnak, hogy magvaikkal együtt a rettegésüket is kiadják magukból. A háború véres és ocsmány egy dolog volt, Pap, de te csak prédikálj arról, hogy az Idegen Isten a Ti oldalatokon áll.

  Így hát itt voltam, az Északi Kapunál. Fejembe húzva a csuklyámat, Dracon-nal mellettem léptem be Hellenburg városába. Döntöttem. S csak Hold Anya és Apa a tudhatója, hogy a döntésem mennyire volt helyes. Vagy ha ők nem, hát az a  Danu, vagy a Természet, vagy bárki más, akinek hatalmában állt ilyen konklúziókat levonni. Az előkészületek nagyban zajlottak. Nem is tudom, hogy mit kerestem itt. A nyílegyenes utcákon keresztül vágva eltévedve bolyongtam. Igazából még csak úti célom sem volt. A kiszáradt torkom, a sajgó májam, zsongó fejem és korgó gyomrom azt jelezte, hogy egy fogadóba kéne mennem. Végül találtam is egyet. Egy út széli kis épület, még csak emeletes sem volt. Mellette egy kis méretű istálló, benne egy éjfekete igáslóval, mellette egy kis fakordéval. A közeli falvak egyikéből érkezett egy paraszt, hogy megpróbáljon túladni szegényes portékáján. A kínálata szívet markolóan szegényes volt. Gyermekjátékok, kis ruhák - egyszerű szövetingek. Valaha egy gyermeké lehettek...de a gyermeknek már nem volt szüksége ilyenekre. Keserű látvány volt. A gyerek eltávozott, az életnek viszont folytatódnia kellett tovább. Holtában a ruháitól és a játékaitól próbált megszabadulni az egyszerű paraszt, hogy néhány soványka rézérmét szerezzen rajtuk, amellyel szegényes készleteket vásárolhat magának és talán a családjának - már ha volt neki egyáltalán valami. Az ajtó nyikorogva tárult ki. Bent nem voltak sokan, szabad hely akadt bőven. Poros köpönyegemet egy szék háttámlájára akasztva léptem a pulthoz és rendeltem magamnak egy szerény reggelit, sör és bor helyett vízzel. Amíg a fogadós elő készítette nekem - vagy inkább felmelegítette azt, ami előző estéről maradt - a fakeretes ablakon bámultam ki. Nem volt pénze üvegre, így csak kiterített halhólyag funkcionált némi választó vonalként, ami kint tartotta a kinti csípős hideget és némi fényt engedett át.
  Még mindig nem tudtam, hogy jó döntést hoztam-e, de itt voltam, Hellenburg-ban és kész voltam arra, hogy oldalt válasszak. A reggelim elfogyasztása közben nem csak az ételen, de a gondolataimon és aggályaimon is rágódtam. Dracon-nal megosztoztunk a szegényes reggelin - igazságosan, egyenlő módon. A kis sárkánygyík az ölemben ült. A gyomrunk még utána se volt tele, de elegendő erővel szolgált, hogy még pár órát elkószáljunk itt. Köszönetet mondva a fogadósnak, lehajtva az enyhén poshadt víz maradékát, folytattam tovább az utamat. Végül két óra mászkálás után kibukkantam egy helyen, amire egy helyi lakos azt mondta, hogy a Templom térre érkeztem. Hát, mondjuk nem lepődtem meg azon, hogy így nevezték, hisz az egész környéket szinte uralta az a hatalmas templom, vagy katedrális, vagy mi a fene, amely ott tornyosult előttem. Hatalmas, masszív épület. Szilárdnak és szinte megingathatatlannak tűnt. Előtte egy pap tartott prédikációt az összegyűlt tömegnek. Szinte mindenhol beleakadt az ember az ilyenekbe. Vagy prédikáltak, vagy szolgáltatást nyújtottak nincstelennek és módosnak egyaránt. Beálltam a tömegbe és hallgattam, mi mondani valója van.
- ...erkölcstelenek! Elvetették Istent, elvetették az Urunk és Megváltónk tanításait! Idegenekkel szövetkeztek, akik számára a Mindenható nem más, mint egy ostoba vicc! De Isten, a mi Istenünk a mi oldalunkon áll! Erősítsétek meg szíveteket, barátim. Ne gondoljatok a búra és bánatra. Ez az igazságos háború! S amidőn ezen szörnyű kor véget ér, Isten fénye fog ránk világítani.  In nomine Patris et Filio et Spiritio Sancti. Amen!
  Csak a szentbeszéd végére értem ide, úgy látszik, nem mint ha hallgatni akartam volna a gyűlölködő beszédet a maga teljes valójában. Hangos "Amen"nel zárta a közönség is a prédikációt, aztán oszolni kezdtek. A pap még megvárta azokat, akik beszélni akartak vele, én addig az egyik épület falának árnyékából figyeltem őket. Megpróbáltam megérteni a fajukat, a szokásaikat, megpróbáltam egyáltalán nem lenézni őket azért, mert egy Idegen Istenséget imádtak. Óh, én buta, hányszor tagadtam azt, hogy Ő nem létezik. Makacsul tagadtam és tiltakoztam és a fejemet ráztam, vádlóan mutogattam, hogy "Isten" nem létezik. Hogy csak Hold Anya és Hold Apa van, ők pedig hazugságok bűzös pocsolyájában dagonyáznak. De végül nekem is el kellett fogadnom az igazságot. Az Idegen Isten létezik és hatalmas. Végül a pap egyedül maradt a téren, és már azon volt, hogy vissza térjen a templomba, azonban kiléptem az árnyak közül és megállítottam őt.
- Atyám, hogy ha lehetne...pár szóra.
  A nyelv, amelyen megszólaltam, az embereké volt. Hasonultunk velük, átvettük a szokásaikat. Már fae is emberül beszélt egymás között, csak ceremoniális alkalmakkor, vagy egymás között bizalmasan beszélgetve vették ajkukra a nyelvünket. Az akcentusom megmaradt - egy olyan hátrányosság, amelyet soha se tudok leküzdeni. A szavak töredezve, enyhén nyelvet törve tólultak az ajkaimra. A pap megfordult, arcán csak egy pillanatra suhant át meglepetés, aztán megigazította arcvonásait.
- Miben segíthetek neked, Fiam?
- Nem régiben érkeztem a városba. De nem tudom, hogy mihez kezdjek itt.
- Ha eltévedtél, tudnám ajánlani bármelyik fogadót, ott útba igazítást kaphatsz és szállást is. Netalán van itt valakid?
- Nem, nincs itt senkim. Akiket ismertem, azok....eltávoztak.
- Részvétem a veszteségedért, Fiam.
- Crispin, atyám. De ...
- Nálunk nem atyázunk. Én lelkész vagyok, Crispin. Ha nem áll a nyelvedre se a lelkipásztor, sem a Tiszteletes Úr, csak szólíts Jens-nek.
- Legyen hát. Ismerem a várost, úgy-ahogy, tudom, hogy hol találnák szállást magamnak. Nem ebben értettem azt, hogy "nem tudom, mihez kezdjek". A múltban meghoztam egy döntést...és bizonytalan vagyok. Választanom kellett....
- Választanod kellett Észak és Dél között, ha jól értem? A háborúról van szó, fiam, ne is tagadd. És most itt állsz, előttem, a Templom előtt, az Úr színe előtt és azt kérded magamtól és tőlem is, hogy jól döntöttél-e? Nem ismered a vallásunkat, vagy ha igen, akkor is csak felszínesen. Ha a helyzet másképp alakul, ha nem újul ki a háború, akkor maradtál volna a továbbiakban is távol az egész ügytől, távol az emberektől a hercegségedben. Azonban azok, a legnagyobb bánatunkra, örökre eltűntek. Így hát itt vagy és tanácstalan vagy.
- Tanácstalan? Igen. Rákényszerültem, hogy válasszak...
- Tényleg rákényszerültél?
- Mi más választásom maradhatott volna? Elbujdosni? Elvonulni?
- Folytathatnád ezt a beszélgetést akár egy pappal vagy nővérrel a Katedrálisban is. De Te itt vagy. Miért?
- Mert végső soron rájöttem arra, hogy ha már választanom kell a két királyság között, Dél mellett tenném le a voksomat.
- Tehát a döntést már meghoztad, és most csak megerősítés kell neked, hogy a döntésed helyes volt. Barátom...a legtöbb döntésről csak akkor tudod meg, hogy helyes volt-e vagy sem, amennyiben a konklúzió teljes mértékben kiforrja magát. Hogy a győztes oldalt választottad-e? Isten bocsássa meg, de nem tudom megmondani neked. Amit megmondhatok neked viszont az az, hogy amennyiben bizonyítod azt, hogy a mi oldalunkon állsz - akár pogányként, akár eretnekként, akár sötét elfként, akár Átkozottként - mi nem utasítunk el téged. Mi nem üldözünk el téged. A népeinknek most még jobban meg kell tanulnia egymás mellett élni, mint bármikor máskor. Végül is, a vámpírokkal is szövetséget kötöttünk.
- Ennyire egyszerű lenne? Beállítok ide, és azt mondom, hogy "Délt szolgálom, tűrjetek meg?"
- Hogy egyszerű-e? Neked egyszerű volt meghozni a döntést? Nem, nem hinném. De amennyiben hajlandó vagy letelepedni, úgy hát Isten hozott nálunk. Amennyiben tényleg komolyan gondolod azt, hogy fegyvereidet - mert látom, hogy harcos vagy - a mi oldalunkon vetnéd be - akár Dél dicsőségére, akár a saját érdekeidben - beszélj a Zsinattal, vagy a hadsereg tisztjeivel. Minden segítséget szívesen fogadunk. És most, Fiam, az Úr kegyelme kísérjen téged az utadon. And may you find peace here. A shelter from your torment, a safe house to rest...and comrades to fight your demons.
  A pap csak biccentett felém még búcsúzó gyanánt, majd halkan fütyülve indult meg, hogy folytassa tovább a napi teendőit.

  A Zsinathoz végül nem tértem be. Az valahogy bennem úgy maradt meg, mint az über vallásosak gyülekezete. A hadseregről se tudtam, hogy mennyire vannak alá vetve az egyházi hierarchiának, vagy éppen fordítva működött-e, pont úgy, mint Északon, ahol ha jól tudtam és hallottam, az egyházi osztagok is a világi seregeknek engedelmeskedtek. Persze, mindenki mást mondott, és akárkit kérdeztem, a végén a válasz az északiak szapulásába ment át, így túl sok segítséget nem nyújtottak. De végül letettem arról, hogy a regulárisokhoz kopogtassak be. Nem voltam állampolgár, még csak szállásom se volt itt, most érkeztem pár órája ide, úgy hogy tuti, hogy elzavartak volna a fenébe, na meg nem is voltam annyira nagy rajongója még csak Délnek sem, hogy rögtön a hivatásosokhoz álljak be. Az, ami a személyiségemhez és a jellememhez leginkább illett, az a Zsoldosok voltak. Bíztam benne, hogy itt is van valamilyen fajta szervezet, amely lefedi ezt az "álláskört". A további kérdezősködések ilyen irányban már megnyugtatóbbak voltak. Na persze, amikor a Barakk negyedben bekopogtattam a városi őrség szállására, hogy "helló, a zsoldosokat keresem", nem nagyon örültek nekem, de végül csak elirányítottak oda. Aztán menet közben ismét eltévedtem - nem volt azért egy kis város ez, nekem pedig a tájékozódásom soha se volt a legfényesebb - és a civileket kérdezgettem, akiknek a zsoldosokról is meg volt a maguk véleménye. Egyesek szerint koszos csürhe voltak, akik a rendes embereken élősködtek, mások éltették őket, a legtöbbjüknek azonban vajmi kevés véleménye volt erről az illusztris társaságról.
  Az ebédemet egy viszonylag módosabb fogadóban költöttem el, nem messze a Zsoldosok Céhének bázisától. A kis előkert helyiségben a kerítésre kiakasztott virágtálak, vagy mi szöszök ékesítették, pár frissen ültetett fa hajtogatta az első virágait, s a fogadós kis ölebe cirkált a vendégek között, kajáért kuncsorogva, vagy éppen élvezve a kis simogatásokat. A dög - akinek a tisztes neve Vakarcs volt  - végül megállapodott Dracon-nál. A két állat rövid úton barátságot kötött egymással, s az ebéd hátra lévő részére a többi vendég megrökönyödésére kergették egymást vidáman csaholva, ártatlan játékot játszadozva. A tojásból, szalonnából, friss kenyérből és almából álló étek a maga nemében egyszerű, de ízletes volt, alaposan megszórva borssal és sóval. A víz tiszta volt, igazán felüdülést hozott s még Dracon-nak is jutott annyi kaja, hogy Vakarccsal meg tudjanak osztozni rajta. Megvártam még a kinyúló erkély árnyékában, hogy a Nap túl jusson a zenitjén, addig a felfuttatott vadszőlők által nyújtott árnyékot élveztem ki, s a száraz vörös bort iszogattam, amit az ebéd utánra külön rendeltem. Mire végeztem mindennel, a közérzetem is javult, s végül tovább álltunk, Dracon és Vakarcs legnagyobb bánatára.
  A Zsoldosok házáról túl sok mindent nem lehet elmondani. Funkcionális. Ez lenne talán a legjobb szó rá. Azoknak, akiknek akkor van pénze, amikor egy küldetést teljesítenek és igyekeznek úgy élni, mint ha csak a ma számítana és a holnap lehet, hogy el sem jön, az ilyen világi hívságok, mint a díszítések, a rozettás ablakok, a szépen faragott kerítések és ajtók vajmi keveset jelentettek. Annál inkább a gyakorló bábuk, a masszív asztalok, és a söntés. Belépve már ismerős viszonyok fogadtak. Volt itt mindenféle alak, kezdve a csenevész fiútól, akinek az oldalán egy egyszerű, vékony pengéjű kard lógott; folytatva az íját ápoló harcoson át a bicepszét fitogtató hivatásos bajvívóig mindent meg lehetett találni. Az élet itt jobban pezsgett, mint bárhol máshol, ahol eddig megfordultam a nap folyamán. Enyhén kesernyés sör szag lengte be a csarnokot, hangos civakodások és biztató kiáltások, ahogy kettő, kovácsnak is beillő alak épp az asztalt készült széttörni egy vad szkander meccs kellős közepén. Ők voltak azok, akik viaskodással és hangoskodással próbálták elűzni a reménytelenséget vagy éppen az unalmat. Tőlük élesen elütött a professzionálisabbak gyülekezete, akik a fegyvereiket javítgatták, vagy egymás között halkan pusmogva beszéltek meg valamit. Nem kellett duhajkodniuk ahhoz, hogy mindenki tudja: veszélyes alakok. Olyanok, akik kettővel több aranyérméért képesek egy egész falut lemészárolni. Szívtelen állatok álarcát öltötték magukra, hogy elkerüljék a további bonyodalmakat.
  Ahogy megérkeztem, egy pillanatra minden tekintet rám szegeződött, egy kicsivel tovább állapodtak meg ezek a fürkésző tekintetek Dracon-on, aztán a bentiek többsége visszatért ahhoz, amit eddig is csinált, csak páran figyeltek minket a továbbiakban is, miközben folytatták a beszélgetésüket, vagy éppen a korsójuk tartalmának lassú szürcsölgetését. Nem lógtam ki a tömegből, és egy picit úgy éreztem, mint ha jó helyre érkeztem volna. Bár emberekkel volt tele, de legnagyobb meglepetésemre láttam pár tündét is és még sötét elfet is, akik inkább gyanakodva méregettek engem. Mielőtt még bárki lecsaphatott volna rám, egy harcsa bajszú, fekete hajú alak lépett oda mellém. A harmincas évei közepét taposhatta az ember, ami azonban jobban feltűnő volt ennél, az az arcának bal oldalának súlyos roncsolódása volt, és egy kötés, ami a szemét takarta. Láttam már ilyet: akkor torzult el valakinek ilyen módon az arca, amikor a vele szemben álló ellenfele buzogánnyal csapott le rá, és a sisak, amit viselt, szinte beépült az arcába.
- Mi szél hozott erre felé, fiam? Talán eltévedtél?
- Nem, azt hiszem, hogy pont most érkeztem meg valahova.
- S mit hiszel, hogy hova érkeztél meg? Valami kocsmába, vagy fogadóba? Haver, ez itt a ...
- ...Zsoldosok Céhe, egy hely, ahol olyanok gyülekeznek, akik pár csilingelő érméért felajánlják a szolgálataikat, és harcolnak - leginkább az olyanok, akik nem akarják elkötelezni magukat egy nagyobb ügy mellett.
  A férfi arca elkomorult, ahogy végig nézett rajtam.
- A jövőben jobban válogasd meg a szavaidat, azt tanácsolnám. A fiúk itten nem azért álltak be zsoldosnak, mert nem kötelezték volna el magukat Dél mellett, hanem azért, mert jobban tetszik nekik a szabadság, mint a megkötöttségek. Te milyen fajta vagy? Akinek ha tíz arannyal többet fizetnek havonta, már rohan is az Északi ölebekhez és tisztára nyalja a seggüket?
- Eléggé tiszta nekik már így is, nem hinném, hogy az én nyelvi szolgáltatásaimat szeretnék igénybe venni. Hisz elvégre, nem akárkik, hanem holmi félóriások nyelve csapkod a sejhajukban és közben még vidámul hujjognak is közben. Igazán elbűvölő szimbiózis.
  A férfi felkacagott és párszor alaposan megveregette a vállamat, amitől majdnem össze este, Dracon pedig haragosan és hangosan morgott fel, karmait kieresztve méregette a megtermett alakot.
- Nah, a miniatűrizált Abaddón-odat most csitítsad le, mielőtt kipróbálom, hogy az én egyszerű kis kardom is elvégzi-e a feladatot olyan jól, mint Azraelé tette azzal a megtermett gyíkkal....
- Dracon, nyugi van cimbora. Nem lesz itt semmi baj. Ugye?
  Néztem mereven a férfi szemébe. A tekintetünk összekapcsolódott és egy percig meredten és mereven bámultuk egymást. Nem tudtam semmit sem kiolvasni a barna szemekből. Üresek voltak, mindenféle érzelemtől megfosztottan. Legalábbis az, amelyik látszódott. Igyekeztem nem bele bámulni az arcának szétroncsolódott felébe s még jobban igyekeztem lenyelni azt, hogy kiüljön az arcomra a szánakozás és a viszolygás bűnös elegye.
- Hmm...talán nem lesz baj. Ez rajtad múlik. S most mondd, mit akarsz öcskös? Csatlakozni ehhez a csodálatos családhoz? Ontani a vért akkor, amikor mondják neked és még fizetséget is kapni érte? Élvezni azt, hogy Liliomok Házában mindig tárt karokkal...és még szélesebbre tárt lábakkal várnak minket? Megmutatni a Délieknek, hogy még egy sötét elfből is lehet tisztes harcos?
- A Liliomok Házánál már megfogtál. Hold Anyára, Isebelle és az Ő édes kis mellei...
- Hé, hallod Joe? Ennek a srácnak is meg volt Isebelle! És azt mondta, hogy neki nem is kellett fizetnie érte, mert a csaj teljesen el volt alélva a dorongjától!
- Azt merészelte mondani, hogy nekem kicsi a farkam?! GYERE IDE, TE ÁTKOZOTT ÁTKOZOTT!
- Hogy mi? Én semmi ilyesmit nem mondtam!
  Azonban Joe nem mutatkozott túlságosan hajlamosnak arra, hogy elhiggye az én kis mentegetőzésemet. A fickó felállt az asztaltól és csak most döbbentem rá, hogy neki is valószínűleg valamelyik felmenője azon félóriások közül került ki, akik az Északiakkal léptek szövetségbe. Legalábbis a majdnem két méteres magassága, tuskó vastagságú nyaka és egy harci pörölyre emlékeztető öklei erre engedtek utalni. A fickó döngő léptekkel indult meg felém. Lassan húztam elő Clandestine-t és csak a nyakamat ropogtattam meg.
- Nyugodjál meg, Joe. Nem vagyok olyan hangulatban, hogy most játszadozzak. Fizetek két sört és amellett elbeszélgetünk Isebelle-ről és az Ő adottságairól...és ki tudja, ha elég jól viselkedünk, talán még arra is alkalmunk lesz, hogy kipróbáljuk, mennyire bír el egyszerre két pasival.
  Az előhúzott fegyverem láttára mindenki, aki a közelben állt, óvatosan tett pár lépést hátra, azok, akik a falnál voltak, vagy asztaloknál ültek, elő kapták a fegyvereiket és felém fordultak. Joe is megtorpant, majd vállat vont.
- Eh, csak egy kicsit rád akartam ijeszteni, nem kell rögtön felkapni a vizet. De legalább nem szartad magad össze rögtön. Ez jó pont. Szóval Főni, mi lesz?
- Egy esélyt megérdemel. Mostanában úgy is leapadt az újoncok száma. A háború kitörésekor, tudod, sokan - nagyon sokan - jelentkeztek. Leginkább az elf fajzatok, akik elvesztették a hazájukat, vagy ők döntöttek úgy, hogy itt maradnak. Meg páran a civilek közül, akik a sajátjaikat akarják megmenteni a saját életük árán. De kevés akadt az újoncok között, akik két küldetésnél többet megértek. Ha megnézed a kiakasztott táblát, láthatod, hogy túl sok a Két Strigulás.
  Mutatott egy fal szakaszra, amely most táblaként funkcionált. Lényegében egy egész oldalt ennek alakítottak át, és azokon fecnik és cédulák lógtak, rajtuk nevekkel és strigulákkal. Minden elkezdett és / vagy befejezett küldetés után egy. Látni lehetett, hogy hány újonc is csatlakozott, akik annyit értettek a kardhoz, hogy tudták, melyik a markolat és melyik a penge része - többet nem nagyon.
- Nem hinném, hogy a Két Strigulások sorát fogom erősíteni.
- Akkor hát, haver, üdv a Zsoldosok Céhében. Mondd csak, hogyan hívjunk?
- Majd egyszer kiérdemlek közöttetek egy nevet magamnak. Addig is, csak legyek Újonc. Igyekszem magam mögött hagyni a múltamat, így a nevemet egyelőre megtartanám magamnak.
- El sem hiszed, hogy hányan döntöttek így...

   A hetek lassan teltek a Zsoldosok Céhének Újoncaként. A fickó, aki fogadott, és akit Joe csak Főnöknek hívott, polgári nevén Hans Kauzohr, mint kiderült, a zsoldoskapitány volt. Még kamasz volt  reformáció kirobbanásakor, s már egészen fiatalon részt vett a Holt-mezei csatában és az utána következő többi konfliktusban, legtöbbször Dél oldalán, bár bevallotta, hogy volt alkalom, amikor az elkeseredettsége és lapos erszénye Északra hajtotta Őt, de végül mindig vissza tért Délre, és már jó ideje a Zsoldosoknál szolgált. Fél éve nevezték ki kapitánynak, az előző vezető halála után. A hülyéje volt olyan szerencsés, hogy a frontvonal közelébe keveredve részegen bele kötött pár alakba, akikről hamar kiderült, hogy nem hivatalos pihenőjüket kihasználó Inkvizítorok voltak. Kettő társának sikerült csak megmenekülnie, a többieket legyűrték  - nem volt túl nehéz pár részeg barmot lecsapni - a további sorsuk ismeretlen volt, de nagyon feltételezhető, hogy mindegyikük valami sötét pincében lelte kínlódással teli halálukat.
  Az azóta eltelt fél évben Hans nyakába zuhant minden. Az újoncok fogadása és képességeik felmérése. Leginkább csak egy vad káromkodás sorozatban merült ki az ilyen jellegű bemutató. A frissen csatlakozottakra jellemző volt a nagy lelkesedés, amellyel kompenzálni igyekezték a képességeik hiányát. Volt, hogy pár törött csont után az egyszerű parasztfiúk úgy gondolták, hogy a kardforgatás helyett inkább tényleg csak az ekékkel meg a disznókkal foglalatoskodnak.  Persze, Hans számai és beszámolói kissé túlzóak voltak. Azért annyira reménytelen nem volt a helyzet, de tény, hogy azon személyek jelentkezése, akik ténylegesen is jól értettek a harc bármely aspektusához, szívesen voltak itt fogadva. Amint a többiek megtudták, hogy egy mester alkímistát és egy - feltételezhetőleg - bérgyilkost üdvözölhetnek a soraik között, nagy volt az öröm. Na nem a bérgyilkos rész, hanem az alkímista miatt. Dracon-ból pedig nemsokára kabala állatka lett, és a megbízatásokra induló zsoldosoknál nagy hagyománya lett annak, hogy távozás előtt megsimogatják a kis dög buksiját és pár falat húst adnak neki. Valamivel fenn kellett tartani a morált és a babonákban hívő emberek nagyon is hajlamosak voltak arra, hogy a maguk kis rituáléit alakítsák ki. Mindent megtettek azért, hogy úgy érezzék, van valami nagyobb hatalom, ami vigyáz rájuk.
- Tudod, egyeseknél ez ténylegesen igaz - szólalt meg mellettem Hans, ahogy egymás mellett ülve egy két fős társaság távozását néztük, akik még utoljára megsimogatták Draci-t.
- Már mint mi az igaz?
- Az, hogy egy nagyobb hatalom vigyáz rájuk. Nem csak az Északiaknak vannak meg a maguk kis trükkjeik, fogalmazzunk így.
  Csak bólintottam a kapitány szavaira. Azoknál, akik legalább nyolc strigula díszelgett a nevük mellett, valamiféle ékszer is díszelgett vagy az ujjukon, vagy a nyakukba. Kabalák. Vagy még inkább varázs tárgyak. Hamar megtanultam azt, hogy ebben a városban aztán nem érdemes megnyitni az elmémet a mágia hullámai előtt, mert hamar erős fejfájást tudhatok be magamnak. A Zsoldosok Céhénél ez határozottan igaz volt. Valahogy a társaim nagy hajlamosságot és hajlandóságot mutattak arra, hogy mindenféle mágikus cuccokkal aggassák fel magukat. Olyanokkal, amelyeket lehet, hogy a reguláris erőknél meg sem engednének nekik, vagy a papok cibálnák le róluk,  miközben felháborodottan ordítoznak. Csak fürkészően néztem Gruber és Hinder után, akik már egy össze szokott párost alkottak. Gruber a tizedik vonalát húzhatta be magának, amennyiben visszatér a küldetésről, Hinder közeledett a mágikus Tizenötös felé. Az már nagy elismertséget jelentett.
- Szóval, Karmazsin, mit szólsz a következő feladatodhoz?
  Ajkamon egy halvány mosoly jelent meg. Karmazsin. Rohadjanak meg, csak nem bírták ki, hogy valami idióta nevet aggasszanak rám. A második küldetésem alkalmával, amikor felderítőként törtem az utat a többiek számára, hogy lecsaphassunk egy északi különítményre, akik a déli vonalak mögé akartak férkőzni, harcba bonyolódtunk az említett különítménnyel. Aznap este folyt bőven a harc, én meg szerencsétlen módon egy áfonya bokorban találtam magamat egy "puska" elől elugorva - valami neve is volt, amit nem jegyeztem meg, valami Gundigunbiizébizé - és a szétnyomódott bogyók leve az ellenfelek vérének vörösével keveredve halványan karmazsinra emlékeztető színt eredményezett. Mivel az Újoncozást már megunták, és a Zsoldosok névválasztáskor nem a kreativitásra építettek, így el is neveztek sebtiben annak. Azóta csak így neveztek.
- Sima liba lesz. Elkapni egy északi kémet és a Zsinat elé rángatni? Ugyan már, még csak kérdezned sem kéne, Főnök.
- Azért legyél óvatos. Nem akármilyen kém ez. Óvatos a rohadékja, és volt, amikor ölni is kényszerült, hogy megőrizze az inkognitóját. Ha nem árulta volna be őt valaki, akiben azt hitte, hogy megbízhat, még a mai napig nem sikerült volna lefülelnünk. Inkvizítor, ezt ne felejtsd el.
- Tudod, igazából túl sok különbség nincs egy inkvizítor és egy magam fajta között. Na jó, ők kissé kegyetlenebbek, meg füstölögnek össze-vissza...
- Menj, inkább menj, mert ha tovább kell hallgatnom a hülye szóvicc kezdeményeidet, hamar átnevezünk Karmazsinról Akasztófa Függelékre.
- Kedves, mint mindig...
- Idegesítő kis pöcs, mint mindig...

  Két hét múlva véres ruhákkal, friss kötésekkel a fejemen - igazából már rég lehajtottam egy erős gyógyitalt, de erről nem kellett senkinek sem tudnia - de győzedelmes vigyorral estem be a Zsoldos Céh ajtaján. Aztán elfeledkeztem arról, hogy a gyógyital a vérveszteséget nem nagyon pótolja, és a piában van bőven erős alkohol,  ami a megfogyatkozott vér miatt erősebben beütött, mint kellett volna...így a menőnek szánt belépőmből egy hatalmas zuhanás lett. De legalább megérkeztem! És végeztem! A rohadt kém elkapva és már valószínűleg vígan énekelget a Zsinat valamelyik sötét pincéjében. Tényleg, "nekünk" is vannak hivatásos kínvallatóink, vagy az északi találmány? Eh, fene se tudja.
- Baszki, azt hittem, hogy megszabadulunk ettől a kolonctól!
- Én is örülök, hogy látlak, Főnök. Hééé, Joee! - ordítottam fel, ahogy megpróbáltam feltápászkodni a padlóról, kettő cimborám segítségével.- Húzd be azt a rohadt nyolcadik strigulát! A kis pöcs alaposan megdolgoztatott érte!
- Remélem Te is alaposan megdolgoztad őt, Karmazsin! - kiáltott fel Joe a fal mellől, ahol egy kihegyezett szén darabbal egy újabb csíkot húzott a nevem mellé.
- Hát, fogalmazzunk úgy, ha a Zsinatnál úgy döntenek, hogy megfingatják, lesz bőven lyuk, amin keresztül vidáman dalolhat a segge!
  Kiáltottam fel győzedelmesen, mikor már sikeresen talpra rángattak, aztán le is ültettek egy székre, a fal mellett. A fejemet a választófalnak támasztva néztem körbe a társaságon. Az utóbbi időben pár arc kicserélődött. Az újoncokat könnyen ki lehetett szúrni, ők egy csoportba verődve nézelődtek körbe, várva, hogy elfogadott tagjai legyenek a közösségnek. A régebb óta itt lévőknél már kialakultak a klikkek és csoportok, amelyek szabadon elegyedtek egymással. A hangulat most egészen jó volt, rengeteg sör folyt le a torkokon, ahogy az elmúlt két hétben rekordot döntöttünk és senkit se vesztettünk el. Igyekeztünk minél előbb elfelejteni a veszteségeket és ünnepelni azt a keveset, amit tudtunk. Hans, a Főnök kihúzta a széket velem szemben és lehuppant.
- Volt egy kis beszélgetésem a Zsinattal, miután elindultál a küldetésedre. Gondolom hallottál már a szeráf ékszerekről.
  Csak bólintottam egyet némán. Persze, hogy hallottam, ki ne hallott volna? Pár zsoldosnak is kijutott az ékszerekből. Az olyanoknak, akik eleget bizonyítottak már, és akiknek a hűsége kikezdhetetlen volt. Van, aki büszkén mutogatta szerzeményét, volt aki inkább rejtegette, mint valami sötét titkot, vagy mint egy előnyt, amit nem akar felfedni. Egyesek jobban össze hangolódtak az angyalok léleklenyomatával és gyakran lehetett azon kapni őket, hogy magukban beszélnek, amikor azt hiszik, hogy senki se figyeli őket.
- A Zsinati vezetés bele egyezett, hogy neked is adjanak egy ilyet, amennyiben elvállalod. Hatalmas segítség lehet az északkal vívott háborúban és hatalmas megtiszteltetés az, hogy egyáltalán felajánlották.
- És mivel járna ez? Hithű kereszténynek kéne lennem hozzá?
  Fordultam a kapitány felé, miközben az előttem heverő, enyhén vizezett bort tartalmazó ónkupával játszadoztam. Ujjaim végig futottak a peremen, miközben Dracon, aki utánam lépett be az ajtón letelepedett a kandalló mellé, és onnan nézte álmos tekintettel a jelenetet. Hófehér bundáján pár vércsepp díszelgett, ami akkor fröccsent rá, amikor végül bevittem azt a támadást az inkvizítor ellen, amely lebénította, elég időre ahhoz, hogy leüthessem és a saját láncával kötözhessem meg.
- Nem várhatják el tőled, és nem is várják el, hogy fanatikus hívő legyél. Persze, az angyaloknak meg van a maguk jelleme és személyisége, így ha túlságosan lázadozol ellenük, hiába fogadott el téged a halandó világ, Ők lehet, hogy már nem lesznek ennyire türelmesek. Azonban ha nem akarsz szoros kapcsolatot ápolni velük, szerintem azon se sértődnek meg. Segítik Délt így vagy úgy.
- Tételezzük fel, hogy elfogadom az ajánlatot. Akkor mi történik?
- Amint felépültél, felveszel valami tiszta ruhát magadra, alaposan megfürödsz, és amikor nem bűzlesz úgy, mint akit az inkvizítor seggén rángattak keresztül, hogy aztán egy hullákkal teli tömegsírban pácoljanak három héten keresztül, elviszlek a Zsinati Gárdához, ahol átadnak neked egy gyűrűt, amit a vámpírok és egy "külsős segítség" igénybe vételével reprodukáltak. Nálam volt valami kis ceremónia is, de elmagyarázzák neked azt, hogy hogyan is működik a dolog. Aztán onnantól kezdve lesz egy saját bejáratú Őrangyalod...vagy mid.
- Oké, ezen még elgondolkozok. De addig is, tudod hogy mi a szokásom...
- Yupp! Hé, semmit érő lusta csürhe! - kiáltotta el magát Főnök, ahogy felállt az asztaltól. - Ez az ocsmány képű anyaszomorító itt állja a következő poshadt sörös kört!
   Az este ezek után egészen vidám hangulatban telt. Egészen addig, míg a vérveszteségből fakadó gyengeség, fáradtság és kábaság, vegyítve az alkohollal véglegesen le nem döntött a lábamról.

  Három napig nem nagyon mászkáltam, csak a Céhen belül. A harmadik napra eléggé erősnek éreztem magam, hogy beszéljek Hans-szal.
- Döntöttem.
- És?
- A döntésem pedig az, hogy... - itt elharaptam a mondani valómat. Hans felvonta a szemöldökét.
- Na ide figyelj, ha tovább baszakodsz velem, elintézem, hogy az északi féregnek legyen társa a cellában.
- ...hogy elfogadom a szeráf ékszert! Nem kell rögtön felkapni a vizet!
- Hogy én mivel érdemeltelek ki...
- Biztos nagyon huncut kisfiú voltál és Isten most így büntet téged.
  Hans idegesen csóválta a fejét, aztán felkapta a köpenyét, fejére csapta a kalapját, felkapott egy séta botot - enyhén bicegett három hete, amikor az indulatok kissé elszabadultak. Három tagot is vesztettünk egyszerre, a piálás soha nem látott mértéket öltött és egy spontán verekedés alakult ki. Hans megpróbálta leállítani a bunyót, de Joe elvesztette az egyensúlyát és rázuhant. Hans pedig ritka szerencsétlenül esett el, és kibicsaklott a bokája, még hozzá elég csúnyán. Hangosan szitkozódva utasított el bármilyen gyógyitalt, vagy gyógyító mágiát, Ő "régi módi" alak volt, így megvárta, míg magától meggyógyul a lába és csak a felcser hagyományos szolgáltatásait vette igénybe.
  Ennek megfelelően a bicegésre lassult tempóval szép időt vett igénybe, mire elértünk oda, ahol a Zsinat pár tagja már várt ránk. Hans félre vonult velük és maguk között beszéltek meg pár dolgot, felém mutogattak, valamit pusmogtak, aztán intettek, hogy kövessem őket. Széles folyosókon vágtunk keresztül a kirendelt épületben. A rideg falak hidegséget ontottak magukból, ahogy egyre mélyebbre ereszkedtünk le. Valószínűleg már rég az utca szintje alatt jártunk. Az ismerős félhomályt boldogan üdvözöltem - a folyosókon csak alig pár fáklya égett. Ahogy haladtunk előre, egyre több beszéd hang ütötte meg a fülemet, és egy-egy nyitott ajtón bepillantva kis ékszerész műhelyeket pillanthattam meg, ahol bágyatagon dolgozott pár vámpír. Nem volt időm mondjuk alaposabban körül nézni. Az utunk végcélja egy egyszerű terem volt, kör alakúra kialakítva, a mennyezetet széles márványoszlopok tartották meg - amik milyen meglepő, semmiféle díszítést nem hordoztak magukon! A teremben egyedül egy damaszttal leterített asztal volt, amin csak egy gyűrű foglalt helyet.
- Neve?
- Karmazsin.
  Válaszoltam az alaknak, aki velem szembe fordult. A Templomos egyszerű páncélzatot viselt, a hátán palást lógott, de nem tudtam kivenni, hogy milyen színű. Az egésznek állítólag valami köze volt ahhoz, hogy amikor Esroniel kirobbantotta a reformációt, valami fali szövetet vagy zászlót vagy mit tépett le és kanyarította maga köré. A fene se tudja, eléggé homályos az emberek emlékezete és mint mindenben, itt is eléggé megoszlóak a vélemények és a beszámolók. A Templomoson és Hans-on kívül még kettő papnak kinéző személy is jelen volt, akik csak csöndben álldogálltak, kezüket keresztezve a mellkasuk előtt a Templomos háta mögött álltak. Arcukat csuklya takarta, így nem tudtam kivenni a vonásaikat.
- Nem a Zsoldosoknál felvett nevére vagyok kíváncsi. Több komolyságot, ha kérhetném...
  A hangja eléggé komor és rideg volt ahhoz, hogy ne próbálkozzak több szájalással. Megvontam a vállamat, amelyet rajtam kívül más úgy se vehetett észre.
- Crispin Shadowbane.
  Hallottam, ahogy Hans felszisszen a hátam mögött és az egyik pap tartása is megfeszül egy pillanatra. Nos, tény és való, hogy csináltam pár nem túl kellemes dolgot a környéken a Millingen-i eset óta és párszor voltam olyan botor, hogy a nevemet használjam. A Templomos arca azonban kifürkészhetetlen maradt.
- Hosszasan tanácskoztunk Hans Kauzohr zsoldoskapitánnyal és a maga előre meneteléről a Zsoldosok Céhén belül. A tetteivel - lett légyenek bármilyenek is - bebizonyította, hogy a harcban kellőképpen megállja a helyét, és hogy nem habozik azon esetekben, amikor az Északiak ellen kell harcot folytatnia.
  Akármennyire is megőrizte a nyugalmát a férfi, a hangjából egy pillanatra ki lehetett érezni valami erősebb indulatot, amikor az Északiakat emlegette. Nem csoda, itt mindenki elég erős érzelmekkel viseltetett a másik frakció iránt. Szükségük is volt ezekre az erős érzelmekre, hogy ha harcolni akartak ellenük - vagy éppen rákényszerültek. Minél jobban gyűlölnek valakit (akármilyen okból kifolyólag) annál könnyebb lesz azt egy legyőzendő féregként kezelni, semmint hús-vér emberként, aki akár a testvérük vagy fiúk is lehetne. Az emberi elme és annak játékai néha egészen lenyűgözőek tudnak lenni.
- A Zsinati Gárda, az egyház és a kapitánya is úgy ítélte meg, hogy magára bízhatunk egy angyal léleklenyomatával ellátott ékszert. Azonban jegyezze meg, hogy amint ezt a gyűrűt elveszi, teljes egészében elkötelezi magát a Hellenburgi Királyi Szövetség mellett, innentől kezdve minden cselekedet, amelyet bármilyen déli polgár vagy ügy ellen vét, háborús bűnnek tekintendő és a helyszínen felállított hadbíróság ítél a további sorsáról. Amennyiben még viszakozni kíván ez az utolsó lehetősége. Ebben az esetben adunk elég időt arra, hogy össze szedje a felszerelését és elhagyja a Királyságot, de amennyiben utána bármikor a területeinken találjuk, ellenségként lesz kezelve és ennek megfelelő elbánásban részesül.
  Nem mertem megszólalni, így csak bólintottam egyet, annak jeléül, hogy megértettem. Megértettem a fenyegetést és a bizalmatlanságot, amellyel felém fordultak. A mondandója nagy része arra volt kihegyezve, hogy számíthatnak az én részemről árulásra. Némán álltam ott, hátam mögött összekulcsolt kézzel.
- Hallgatását vehetjük úgy, hogy megértette az itt elhangzottakat, és ennek teljes tudatában hozza meg a döntését?
- Igen.
  Hangom rekedt volt, de most még a torok köszörülést se éreztem úgy, hogy megengedhetem magamnak.
- A megtiszteltetést elfogadom, s a Hellenburgi Királyi Szövetség végleges szolgálatára ajánlom fel képességeimet és fegyvereimet. Gott mit uns?
  Tettem fel óvatosan a végén a kérdést, szinte már cincogó hangon. Hans mögöttem halkan felkuncogott, aztán gyorsan abba is hagyta. A Templomos csak egy halk, hitetlenkedő sóhajt engedett meg magának, a két pap mozdulatlanul állt. Aztán a lovag biccentésére az egyik pap felvette az asztalról a gyűrűt és tenyerét kitartva lépett oda felém. Ott csücsült a tenyerében a fekete gyűrű, amelynek oldala vörössel volt befuttatva.
- Ez a gyűrű Dumah, a Csend, Titoktartás és a Halál Mozdulatlanságának angyalának léleklenyomatát tartalmazza. Viseljed büszkén és segítsen az angyal téged az utadon. Segítsen téged a közös utunkon.
  Óvatosan vettem át a gyűrűt és egy ideig az ujjaim között forgatva méregettem azt, s végül felhúztam az ujjamra.
- Tehát választottál, Halandó.
- Ez a hang....
- ...lehet, hogy csak hallucináció volt? Végül is, általában csendben vagyok. Az annyira...kézenfekvő és megnyugtató, nem igaz, bérgyilkos?
- Valahogy azt hiszem, hogy még a végén talán meg is értjük majd egymást...
- Talán, Halandó. Talán. De most...Csend.
  Dumah hangja folyamatosan halkult, aztán teljesen elveszett a gondolataim között...egészen addig, míg valószínúleg "össze nem futott" Kiril-lel. Vagy úgy őszintén szólva, én nem tudtam, hogy mi a fene akart lenni, de egyszer csak a lélektestvérem eléggé hangosan felvisított és mint ha Dumah bársonyos hangját egyszerre hallottam volna. Csodálatos...
- Megismerkedett tehát az angyallal. Üdvözöljük a kiválasztottak között, Crispin Shadowbane. És most mutassa meg, hogy a magába fektetett bizalmunk nem volt alaptalan.
- Úgy lesz....
  Biccentettem a Templomos felé, majd megfordulva határozott léptekkel sétáltam ki a teremből, mögöttem Hans kissé bicegő lépteinek zaja kísért....na meg a  Csend.

Felhasználó profiljának megtekintése

3 Re: Azonnali játék: Szikra a lőporos hordóban on Pént. Júl. 06, 2018 9:27 pm

Wilhelmina von Nachtraben

avatar
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja
Észak Dél ellen

"Don't walk away when the world is burning" - Poets of the Fall: Carnival of Rust


Schnellbach egy határozottan békés falu. Mindig is az volt. Idegesítően primitívek az emberei ugyan, de azért lehet kedvelni őket. Számukra teljesen egyértelmű például, hogy ha észak és dél közül kell választani, akkor nyilván delet választják, azon egyszerű okból kifolyólag, hogy ott élnek. Ráadásul el van rejtve hegyek völgyében, nevét is a mellette csordogáló patakocskáról kapta, melynek nevét ugyan senki nem tudja; eredetileg nem Schnellbach volt, de ma már mindenki úgy hivatkozik rá, mintha egyezne a faluéval.
Az egyetlen dolog, ami egy fikarcnyi árnyékot vethet az itt élők idilli létére, nevezetesen a vámpíréra és a selfére, hogy a Nachtraben torony mondjuk bármelyik pillanatban megjelenhetne itt. Mina nem egyszer elképzelte már, hogy a hatalmas, robosztus épület, az a vándorló palota egyszer csak ott szemez vele, mikor a hold fényére felnyitja kipihent pilláit, lesétál benne sötét köpenyében az, aki életet adott neki, a testvéréét pedig elvette, és közli, hogy vagy vele megy, vagy ő is arra a sorsra jut... Akárhányszor tette fel a kérdést magában, hogy hogy tehet valaki ilyet a családtagjával, nem jutott eszébe értelmes válasz. A legfájóbb, hogy annyira közönséges az egész. Mesekönyvekben olvashat a kétlábú fia vagy lánya ilyeneket. A szegényember kitagadja a fiát, a legkisebb herceget, hercegnőt elküldik, mert nem felelt meg kellőképp az elvárásoknak... Szinte ő szégyelli magát az apja tette miatt. S máig nem tudja hová tenni a viszolygást, amit emiatt érez. Le akarja vakarni, el akar bújni előle egy hűs tó mélyére, ő nem, neki nincs köze ezekhez. Mégis, mikor mágiáját használja, mikor bemutatkozik és a teljes neve hagyja el az ajkait, mégis büszkeséggel cseng a Nachtraben. Meg a "von". Mégiscsak nemes lenne... és akárhány hónap, év telik is el, van, ami nem változott benne. A kék, vörös, fekete, lila és ezek kombinációjával rendelkező ruhaköltemények, a fodrok, a minták, a nyakékek, gyűrűk, és úgy általában mindenféle ékszer lenyűgözi, legyen az a legegyszerűbb ócskaság, vagy kiművelt, drága és értékes műalkotás. Nyilván nem lenne ilyen, ha nem onnan jön. Na és amit a hajjal lehet művelni, díszeket rakni bele, fonások ezreivel megfűszerezni... Sosem szabadul ettől. De nem is maga lenne, ha megtenné.

Adelin nézi magát a tükörben. Melléáll és ő is nézi magát a tükörben. Majdnem egyformák. Ugyanazok a hatalmas szemek, ugyanaz a szemöldök, a szinte szánakozó tekintet, ugyanaz a halovány bőr. Egyszerre gyermekek és öregek, időtlenek. Időtlen szépségek. Igaz, Adelin már halott, de ez nem számít, most itt van. Ugyanazok a hullámos fekete tincsek. Mi a különbség? Talán semmi, talán az a pici szikra, Adelin szemeiben, picivel sötétebb, picivel szomorúbb... Olyan jó most itt látni. Nem sokáig marad itt, de most itt van. Kérdezni kellene tőle valamit. De vajon fog-e tudni válaszolni?
- Nem akarok szomorú lenni most, Ade.
Ade elmosolyodik, látja a tükörben, majd ő is megteszi. - Akkor ne légy. Miért lennél az?
- Nem tudok választani. Abban reménykedtem, hogy majd segítesz.
- Észak és Dél?
Bólint.
- Mindenkitől ez lesz a kérdésed, igaz? Hát, örülök, hogy kitüntetett szerepben vagyok. Hiányoztál már. Nagyon hiányoztál. Egyedül vagyok itt.
- Nem is vagy sehol.
- Ezzel vitatkoznék.
Nem... ezek nem a te szavaid. Ezek az én szavaim. Az én elmémben vagy. Csakis ott. Nem tudsz kijutni onnan, mert már nem létezel.

- Akkor mégis kit kérdezel? Igen, tudom, hogy tudod, saját magadat...
- Nem kéne ilyen filozofikusnak lenned...
- Azazhogy neked nem kéne, nem igaz, drága testvérkém?
- Na látod, ezért nem te vagy. Soha nem beszélnél így. Soha.
- Helyes meglátás. Akkor hát miért kérdezel? Azt akarod, hogy én mondjam ki a szavakat?
- Igen... Unom már a saját hangom.
- Te most komolyan hallasz hangokat?
- Igen. Meglepő. És a kép is egészen tiszta. Ritkán szoktam élesen látni. Talán nem is fogok élesen látni, amikor... nem!
- Amikor felébredsz...?
- Csak mondd! Mondd, mit gondolsz. Mit tennél a helyemben? - Így talán valamivel megfoghatóbb lesz. Persze ettől még mindig csak egy illúzió, de akkor is...
- Nézzük csak... - túr bele a hajába Ade. - Damien sötét tünde, igaz? Ennélfogva nem tudom, miért gondolkozol. Persze, vannak kétségeid, nyilván, mindenkinek vannak, de... hogy én mit tennék... hm... érdekes látni, mivé vált a családunk. Valószínűleg, ha még éltem volna, ellenük szegülök ismét, és akkor megint csak nem élnék. De ezzel nem jutottunk messzire, ugyebár. Így hát talán csak azért választottam volna északot, hogy szembenézhessek mindennel. Az egész fajtámmal. Elvégre ilyen vagyok, nem? Legalábbis a te fejedben. Az is egyfajta választás, melyben az választod, amelyik az ellenséged ellensége, nem gondolod? Áh, nem, benned nincs ennyi utálat. Senki iránt. Még apát sem tudod ennyire utálni.
A tükörsima felület lassan töredezni kezd. Ade kezei végigsimogatják, így a darabkák az ő kezét sértik fel, karcolásai nyomán vér fakad, mely azonban nem folyik le, a levegőben lebeg tovább.
- Mennyire sztereotipikus vagy. Szidalmazol az álmaimban.
- Tessék! Kimondtad! Jó reggelt... vagyis inkább jó éjszakát, Mina.
***


Azon veszi észre magát, hogy a plafonját bámulja. Sötét és szürke. Balra néz, fordul. Egy ismerős test fekszik mellette, hófehér haja kuszán teríti be a párnát, a vállait, a takarót. Békés. Egyenletesen lélegzik. A vámpír megcsóválja a fejét. Ilyen közönségeset álmodni... Ezek után vicces lesz, ha megkérdez egy élő személyt. Mondjuk Anját. Bele sem gondolt még, hogy a fogadóslánynak miféle véleménye lehet a dolgokról.
Rég volt már, hogy ismét éjszaka ébredt volna fel. Ha nagyon hinne a spiritualitásban, akkor ezt annak tudná be, hogy a testvérével álmodott, és ezáltal is a korábbi életére emlékezteti magát, de ez... baromság.
Várjunk. Ő nem használ ilyen szavakat. Akkor miért...?
Úgy dönt, nem árthat még egy kis alvás, így talán alhatna még egy picit az éjszakából is. A fogadótól elvégre nem várhatja el, hogy éjszaka üzemeljen, mármint, üzemel éjszaka, de Anja biztos alszik már... Ám előtte még tesz egy pici sétát. A hold úgy félig lehet tele, a leveleket enyhén fújkálja a szél. Vajon ezek a fából épült falak meddig bírják még?
Sétája az istállóba viszi a két lovacskához. Őket is rá kéne bízni valakire, amíg távol vannak. Ha távol lesznek... Meglepi, de már úgy beszél magában a háborúról, mint valami biztos tényről az életében. Lust és Vollwind lehajtott fejjel alszanak, négy lábuk valami furcsa erővel tartja őket fent. Sosem értette, ez hogy nem fáj nekik, de azt tudja, hogy ha egy ló lefekszik, ott már komoly bajok vannak.
- Lovacskáim. Lehet, hogy nem térek vissza hozzátok. - Furcsán hangzanak a szavak kimondva. Tényleg komolyan gondolja? El tudja képzelni, hogy ne térjen vissza? Nézzük, mi történne, ha nem tenné...
Cserben hagynék mindenkit. Apáék is... Még a végén azt mondanák, hogy csak azért maradok ki az egészből, mert elmenekültem, gyáva vagyok. Az a levél is, amit az apjától kapott... Még mindig nem tépte szét, égette el vagy ilyesmik. Ott pihen elrejtve, vádlóan. Na persze nem amiatt, nem őmiattuk, kicsit sem. Ha megteszi is a lépést, nem miattuk...
Lépteket hall. Ó, a francba, lehet, hogy felébresztette? De mégis mivel? Vagy tán az elég lenne hozzá, hogy nincs odabent?
Egy szimpla ingben és nadrágban közelítő Damiennel találja szembe magát, kinek járása kissé ingatag és bizonytalan, mintha csak azt a tevékenységet űzte volna, melyről fajtája olyannyira híres, ám ő személy szerint elég mélyen megveti ama tevékenységet.
- Hát te? Elszöksz?
Felkuncog. Érdekes lehetőség. Valamikor megtette volna talán, de esélyesen rájött volna, hogy nem volt a legjobb ötlet. - Innen már nem.
- Visszaszökhetnél hozzájuk...
- Rossz vicceid vannak kora reggel.
Damien felnéz az égre, és amint megpillantja a Holdat, kissé maga is úgy érzi, mintha kora reggel lenne. Végtére is, minek is aludni, mikor az éjszaka olyan csodákat nyit meg, melyeket csak kevesen látnak? A vadállatok, kik halkan csörtetnek a bozótban, a bérgyilkos, ki a nesztelen alvóhoz oson, a szerelmese gondolata miatt forgolódó nemeskisasszony... De mind máshogy látják. És csak nagyon kevesen látják. Épp ez a csodálatos benne.
A Hold ereje némiképp visszaadja erejét, melyet elszív az álmosság és a kipihenetlenség. - Sétáljunk egyet?
- El akartam menni Anjához megkérdezni, mit gondol...
Ez persze nem jelent nemet. - Majd elmész és megkérdezed. Én addig húzom a lóbőrt. - Ránéz a két pejre. Időközben felébredtek... - Na nem a tiéteket! - mosolyogva megpaskolja Lust nyakát, majd odabújik és hagyja, hogy a ló megölelje, a maga módján. Kezei ugyan nincsenek, ám feje mozdulatai a legkülönbözőbb érzéseket képesek kifejezni.
Tücskök ciripelnek a fűben, hűs mezőillata van a légnek. Falusi béke, mely már a vérükbe ivódott. Ezt megtörni... Kész bűn lesz, de a legbetegebb dolog, hogy valamiféle kíváncsiság is társul hozzá. Mintha valami átkozott színházi előadásról lenne szó vagy ilyesmi. Végül is, új emberekkel biztos fog találkozni. Az izgalom sem hiányozhat a dologból, és több mint valószínű, hogy akadnak majd váratlan fordulatok.
Lépteik piciny zajt hagynak csak a füvön, homokon. Az utcák mélyen alvó emberek lelkeit rejtik, kik életének ritmusát a munka adja meg. Talán nekik is tudnak segíteni. Talán, mire visszatérnek, porrá ég ez a pici falu. És a lovak. De talán meglesz még, és éhen is kevesebben halnak, ha... Két személy vajon tud különbséget tenni egy ilyen helyzetben?
- Be voltunk ide zárva...
- Hm? Na ne. Ne kezdd ezt, hogy ezt nevezed bezártságnak az után a kastély után...
- Nem úgy... csak... Inkább csak egy... Azt hittem, itt maradhatok. De itt is érezni fogjuk a bajt. És mi tudunk változtatni, arra gondolok. Ezek a parasztok legfeljebb a vasvillával a kezükben, vagy gyógyítóként tudnának, de a fenébe is, én sajnos nem tudok gyógyítani. A mágiám viszont megvan, és lehet, hogy pont ez állítja meg azt a sereget. Lehet, hogy egyetlen apró momentumon múlik az egész. Akkor pedig nem ülhetek itt azt bámulva, hogy mennyire nőnek a sárgarépák, mert a végén még jönnek az északiak, lelegelik az összes sárgarépám, és akkor mi marad? Sőt, a végén még téged is bántanak.
- Engem féltesz?
- Ne nézz így. Mintha nem tudnád elképzelni. Én mindenkit féltek - jelenti ki büszkén. Valamilyen szinten még az apját is félti. Sokszor elgondolkozott már rajta, milyen lenne holtan látni. Vagy csak tudni, hogy az. Biztos nem valami hú de nagy elégedettség, eleget olvasott, hogy ezt tudja, meg magába is nézett, és inkább csak zavart keserűséget érezne... Bár édesanyjának biztosan jobb lenne. Az ő létezése egy olyasféle homály az életében, hogy mindig meglepődik, mikor eszébe jut. Ő mindig... támogatott és segített, de a háttérben volt, és borzasztó bűntudat, hogy mintha... mintha nem is létezne. Csak Ade és az apja... ennyi. Mi van, ha esetleg elhagyta azóta? Vagy mi van, ha neki is baja esett?!
- Mi a gond?
- Csak a családomra gondoltam... Anyut is el kellett volna hozni valahogy. Fogalmam sincs, milyen élete van ott. Nonszensz, nem? Évekig megvoltam nélküle, maga a GONDOLAT nélkül, most meg egyszerre csak elindulnék feláldozni magam és bevillan. Őrület. Hozz egy ásót, kérlek.
- Éjszaka akarsz nekiállni kertészkedni?
- Persze, inkább egy fa nőjön belőlem, annak legalább hasznát is veszed, árnyékot ad...
Nevetésük mintha visszaverné a csillagos ég.
- Figyelj... Ha annyira szeretnéd tudni, mi történt vele, küldj egy levelet.
- Micsoda?! Csak úgy...? Már megbocsáss, de ha nem tűnt volna fel, halványlila gőzöm sincs, hol van most a Nachtraben-torony, mivel senkinek sincs róla halványlila gőze sem, ráadásul nem biztos, hogy épp életbiztosítás bárkit is megbízni azzal, hogy egy illúziómágus vámpírcsalád egyik tagjának átadjon egy levelet az édes kicsi lányától, aki több éve nem járt ott. A végén még lenyomozzák, hol lakunk, és ez a hát is úgy jár, mint anno a tiétek... Azt meg nem akarom.
- Mina. Van egy madarunk. Meg egy menyétünk.
- Hm... Kockáztassam szegény Hedwig életét? Istenem, ha valami baja esik...
Damien rámosolyog. A vámpír így viselkedik körülbelül mindennel, amire egyszer szemét vetette, lényegében ha megpillantott egy bokrot az út szélén, annak minden leveléhez is úgy fog kötődni, hogy ha annak baja esik, hát vége a világnak. Ez mondjuk elég nagy motiváció életben maradni.
- Hát, egy menyétnél hamarabb eljut oda. Esetleg kereshetnénk egy másik megbízót.
- De kit? Mindenki élete veszélyben forogna... Nem nagyon szeretik az embereket arra.
- Csak vacsorára, igaz?
- Régi poén... Nem vagyunk állatok. Legalábbis többnyire. Jó esetben. - Groteszk, hogy ennyit tud viccelődni. Körbenéz, hogy valamiféle tükröződő felületen nem látja-e esetleg Ade arcát, de nem, a lány nem kísérti a való életben hála a józan észnek. Az hiányozna még, hogy teljesen megőrüljön. Persze egy illúziómágus családban azt is megtanulja a vámpír lánya, hogy lényegében minden az agyban gyökerezik. Talán ezért is tud ennyire tisztában lenni az álmaiban. Majdhogynem irányítani is őket, de csak néha.
De ez az ötlet talán valóban működhet. - De kit keressünk? Valamiféle Hellenburgi vámpírt, aki hajlandó elvállalni egy ilyen kockázatos feladatot?
A helység egyetlen fogadója ugyanúgy nyüzsög, mint máskor. Hétvége van, így mindenki jobban ráér pihenni, iszogatni. Anja a szokásos munkáját végzi, mikor a csuklyás Mina és a csuklya nélkül Damien benyit az ajtón.
- Jó reggelt, drágáim! Megjöttek a törzsvendégek - jelzi egy kollégájának, kioszt egy-két poharat, majd siet is hozzájuk. Szőke haja ezúttal kettőbe van fonva, arca kipirult, egy-két szeplő is látszik rajta, melyeket sose bánt. - Mit adhatok?
- Életerőt... - nyögi Mina, majd valami nevetésfélét produkál. Anja gyanakodva méri végig.
- Ha magunkfajta lennél, lyányom, mondanám, hogy ejj, de sápadt vagy. De neeem, nem iszol te itten senki véréből, azt most megmondom!
- Ugyan már, tudod, hogy nem vagyok részeges!
Damien csak mosolyog, és egy lehetőleg kellőképp félreeső asztalnál igyekszik helyet foglalni. - Minának némi lélekerősítőre lenne szüksége. Nem, nem szíverősítőre...
- Azonnal jövök, drágáim, amint lesz egy szabad percem.
Mina legszívesebben leborulna a tölgyfaasztallapra, de valahogy még egyenesen tartja a hátát. Bízik benne, hogy Anja vidám stílusa majd csak feldobja. Ahogy sürög-forog, már nézni is vidámító. Lazán hátracsapja a csuklyáját és haja igazgatásába kezd. Akkor lenne még jobb, ha lenne egy fogadó, amely éjjel üzemelne.
Amint Anja végez, le is telepszik az asztalukhoz, kék kötényes szoknyáját eligazgatja és várakozóan lesi őket. - No. Mi nyomja a csőrötöket?
- Madarak azért még nem lettünk. Irigyellek egyébként, hogy megőrzöd a vidámságod mindennek ellenére is.
- Áh, apám is ilyen vót. Akármi baja vót, nem törődött vele, kacagott mindenen, amin csak lehetett. Amin nem, azon is. Na persze, vótak, akiknek nem tetszett a humora, de aztán keménykötésű legény vót ő...
Érdekes lenne látni Anját verekedni. Persze esélyes, hogy Damien nem hagyná, hogy bárki is kezet emeljen rá, és bántsa, így inkább hamarabb közbeavatkozna, bár nem kétséges, hogy a lány meg tudná magát védeni.
- Épp az életemet tervezem kockára tenni.
Anja elkerekíti a szemeit. - Csak nem beállsz a seregbe?
- Azt tervezem.
- Akkor ugyebár a legénykédet se hagyhatod itthon...
-... és nem tudom, ki fog addig vigyázni a lovakra...
- Hát csak ennyi a baj? Szóra sem érdemes, miért nem ezzel kezdted?
- Nem csak ennyi, és nem csak azért jöttem, hogy szívességet kérjek tőled... az lenne aztán a kihasználás.
- Egy fogadóstól szívességet kérni, az nem kihasználás.
Mina elmosolyodik. Persze, Anja bárkinek bármit megtesz szívesen, kérni se kell. Nem mindenki lenne ezzel így...
- Aztán vigyázz magadra odakint. Ne hagyd, hogy mindenféle legényfajta reád tegye a kezit.
- Azt úgyse hagynám!
- Nem is azért mondom, ne legyen itt sértődés... De ha nem vigyázol, úgy a lelkedbe tipornak. A zsoldosfélék. Azok veszélyes népség. Eszük némelyiknek nem sok, szájuk annál nagyobb. Ne szívd a melledre, amit mondanak, sokan úgyis csak az idomaidat fogják látni benned. Ne törődj velük, tudd, ki vagy és mit akarsz, az a fontos.
- Köszönöm. Úgy lesz.
- Majd rendbehozom őket.
- Damien, nem szeretném, hogy minden áldott nap verekedésre ébredjek... Ha egyáltalán el tudok aludni.
- Én sem akarok verekedést, de ők fogják akarni... - Nem is véletlenül csinál meg pár hete naponta ötven fekvőtámaszt kétszer. Valahogy fel kell készülni azok ellen a verőlegények ellen. Persze lehet, hogy elég pokoli képet festettek nekik az egészről és mégse lesz olyan borzalmas a hangulat...
- Na de enni is fogtok valamit, vagy csak gyászoljunk titeket?
- Ne merészeljetek gyászolni! És igen, kérnék két csirkecombot, burgonyával. Meg egy kis tejet.
Megunta a teát és a gyümölcsöt...
Ételük hamarosan megérkezik, Mina pedig farkaséhesen lát neki. Vajon milyen kosztot fognak kapni? Az lesz még a csodálatos. Szinte biztos, hogy le fog fogyni. Talán ki is esik a ruháiból, mire hazaér. Ha hazaér...

Drága Anyukám!



Tudom, mennyire abszurd, amit művelek. De nem volt jobb ötletem. Azon gondolkozom, hogy kiveszem a részem a háborúból, de nem ezért írok. Ha valaha eljut hozzád ez a levél, kérlek, válaszolj. Tudni akarom, mi van veled. Nem bánom, ha haragszol, vagy utálsz, vagy akármi, csak annyit mondj, hogy rendben vagy-e. Épségben akarlak tudni. Ha tehetek valamit érted, add tudtomra. Nem tudom, miért most, és nem tudom, az eddigi hónapokban miért nem jutott eszembe, hogy felajánljam a segítségem. Remélem, megérted, miért tettem, amit tettem. Meglehetősen felelőtlen lépés volt, de nem bántam meg, leszámítva, hogy téged otthagytalak. Menekülés volt, de jó helyre találtam, jó emberek vesznek körül. Meg nem csak emberek, hanem egy sötételf is. Rengeteget tanultam.
Egy Schnellbach nevű kis falut keress, Hellenburgtól délre, úgy másfél nap lovon. Valóban, van két lovam is. És egy hintó. Egyszer talán elmesélem, hogyan szereztük. Kérlek, csak... mondd meg, hogy jól vagy.

Mina



Amint sokadjára leteszi a tollat, megállapítja, hogy ennél többet akkor se tud kifacsarni magából, ha még három hajnalt végigír. Mint valami könyvbeli nemesasszonynak, könnyek ülnek meg a szeme sarkában. Nevetnie kell magán. Hogyhogy eddig nem tette meg ezt? Tényleg legszívesebben a föld alá süllyedne. Nem fél, mit gondolnak róla, hisz az nem lehet rosszabb, mint amit maga gondol. Most jön csak rá, hogy voltaképp nagyon is vágyik arra, hogy találkozzanak. Mindenki másban kereste őt, talán saját magában is, de akárhogy is folytatódik ez a történet, jó lenne látni. Sőt, jó lenne együtt lenni vele, bár a gondolatot még mindig nem tudja hová tenni, hogy hogy volt képes valaki valaha is szeretni egy olyan lényt, mint az apja. Vagy ennyit volt képes változni, vagy anyu mérte föl nagyon rosszul a dolgokat.
Aztán itt van ő. Ade élete nem várt és nem épp kellemes fordulatot vett, de Mina valahogy még mindig él és mozog, és láthatóan kevés hasonlóságot mutat családja deviáns tagjaihoz... Soha nem fogja megérteni az öröklődést, ám hálás ezért. Amennyi fájdalmat okoztak, annyira hasznos is ez néha.
Megtörli a szemét. Borítékba teszi a levelet, becsukva, majd lepecsételi. Így már úgy fest, mint egy akármilyen másik levél. Nincs is ráírva semmi. Csak egy sima pecsét. Könnyű súlyán nem is érezni, mit jelentenek a benne lévő szavak, a lány kalligrafikus betűi, a száradó tinta, mely talán el fog kenődni, néhol egy-két könnycseppet hagyott ráhullani.
Már csak keresni kell valakit, aki kézbesíti.

Az eső tengerként ömlik a Kék Hajnalcsillag fogadó tetőcserepeiről. Hellenburg utcáin még éjszaka is nyüzsög a nép. Itt-ott zavargások, rengeteg koldus, árusok, kikiáltók; senkinek nincs kedve aludni még. Nagyon elszoktak ettől az állandó zenebonától. A hangulat szinte annyira magával ragad, hogy alapvető feladatukat is elfelejtik. Pedig a fáradtság jó emlékeztető szokott lenni, na meg a korgó gyomor is.
Azt hihetné a kétlábú gyermeke, hogy nem nehéz kiszúrni egy fővárosban egy vámpírt. Nos, az emberfaj legtöbb prototípusával ugyan már találkoztam, ám hegyesfogúféle nem akadt még horogra. Mina kezd izgulni, mégis hogy fogja megszólítani az illetőt... Csak bámul kifelé az ablakon, ócska teáját már kiitta ebből a régi, repedt szélű bögréből és kezd elege lenni a piaszagból.
Ez az egész kicsikét Eichenschildre emlékezteti. A fogadó. A gondolatok. És Leo. A pimaszul provokatív és igencsak szemrevaló hímegyede az emberi fajnak. Még mindig nem tudja hová tenni azokat a pillantásokat. Kicsit olyan, mintha a másik a lelkébe akart volna látni. És miért érez ennyi bűntudatot, amiért végül ellenkezett Leo ajánlatával? Aki zsoldosnak adta ki magát, noha mindig is fúrta oldalát a kíváncsiság, mi lehetett valójában, mert nem tűnt valószínűnek, hogy azok mögött a mély barna szemek mögött valóban egy ilyen közönséges ranggal rendelkező egyén álljon. Habár... most így belegondolva ők vajon mik lesznek, ha csatlakoznak? Ordibáló főnökök parancsát kell majd végrehajtaniuk? Ez lesz abból, hogy kiállunk a hazánkért? Egyre inkább kezd elmenni az életkedve. Ez az eső...
Megbánást érez, amiért "szembeszegül" egy zsoldos kérésével. Egyáltalán kérés volt az, vagy csupán jó tanács, esetleg az érdekek játéka? Vicces lenne, ha kiderülne, hogy a férfi valójában Delet támogatja, csak szórakozott velük. De azért elég esélytelen. Ahogy szavaiból kiderült, a profit számított számára, és az, hogy kinek van nagyobb valószínűsége a győzelemre, így nem éppen erkölcsi finomságok vezethették, amikor oldalt választott. Ezzel megint csak nincsenek előrébb, ugyanis bármennyire is hasznos lehet anyagilag a haszonelvűség, Mina akkor sem fogja ezt az utat követni, mert... nem és kész. Akármennyien is nézik bolondnak amiatt, amit tesz.
És ekkor mintegy megváltásként, tárul az ajtó, és...
Sötét utazóköpeny, konszolidált, elegáns megjelenés, halovány bőrszín, némileg sznob arcvonások, magas, kihúzott test, díszes csizmák, vörös szemek, ficsúrszőke haj.... Tökéletes! Mina szemei felcsillannak, mint két drágakő. De most hogyan tovább? Valahogy el kéne érni, hogy az asztalukhoz üljön le. Na de nem állhat le mágiát használni. Mi van, ha csak úgy elsétál mellettük, és...
- Jól van, kisasszony?
Oh egek, túl feltűnően bámult. Várjunk. Felhívta magára a figyelmet, végül is ez volt a terv, ezaz! A hangja is olyan, mint a bársony. Tökéletes felsőbbrendűségi tudatban fürdetett vámpírnak látszik, de a feladatra tökéletes lesz. Talán. Elvégre elég kockázatos a terv. Jogos ez egyáltalán? Jogos ilyet kérni? Hát most már mindegy...
- Peeersze... azt hiszem.
A fajtárs elnézően mosolyog. Damien felkészülten pislog, próbálva elemezni a helyzetet, amennyire tudja.
- Aldrich von Neulander, szolgálatára.
Áh, egy Neulander. Minden világos. Végül is, ki jobb egy üzenet kézbesítésére, mint egy diplomata...? Damiennek van egy rossz érzése, hogy a kedves hegyesfogú meglehetősen meg fog lepődni, ha rájön, miféle feladatot várnak tőle. Talán mégsem ez volt a legjobb módszer. De mi lett volna jobb? Nem hirdethetik meg, hogy baglyot keresnek a Nachtraben-toronyhoz levélkézbesítésre. Kissé őrültség lenne.
- Wilhelmina. Igazán örvendek a szerencsének. Van kedve csatlakozni egyelőre eléggé sovány asztaltársaságukhoz?
Aldrich végigméri Damient, láthatóan nem érti, mégis hogy keveredett Mina közelébe, ám ebben semmi meglepő nincs, így a sötét tünde teljesen nyugodtan állja a mélyvörös pillantást.
- Üdvözlöm, uram. - Az udvariassági gesztust még így is megkapja, viszont jóval hidegebben. Nos, ez is megszokott, elvégre nem éppen rendelkezik olyan női idomokkal, mint társnéja. Valamilyen szinten szórakoztató kitalálni, mi járhat azok fejében, akik elnézik őket együtt. Már akiknél van idő a találgatásra. Egyes, kevésbé kontrollált egyének rögtön a képükbe vágják feltételezéseiket.
Meghajtja a fejét.
- Nos, miért is ne. Csak egy könnyed italra vágytam a mai napot megkoronázandó. - Várakozón Damienre pillant, talán azért, hogy amaz hátha elsüt egy poént a vámpírokkal és az iszogatással kapcsolatban, ám ha erre várt, csalódnia kell. Damien ismét fölvette szótlansági palástját.
Így immár hárman ücsörögnek az asztalnál. Aldrich a maga kisugárzó megjelenésével hamar magához is vonz egy pincérlánykát, kinek arca rögtön rózsavörösre változik.
- Mit adhatok, uraim, hölgyem?
Aldrich valami elegáns bort említ, amelynek nevét talán hallották valamikor, de semmiképp sem jegyezték meg. Damien a maguk részéről csak annyit mond: - We would like a refill, please.
A lányka angyali mosollyal tova is libben.
- Még be sem mutatkoztam. Damien Nightwind - nyújtja a kezét, jelentőségteljes pillantással. Nem mutatkozott be, ugyanis nyilván senkit sem érdekel, hogy ő ki, de hát ez sem új...
- Éjjeli szél. Csak nem az hozta magukat ide?
- Nos, voltaképp... afféle családi ügy. - vállat von. - Nem könnyű dolog. De ezek a feszült helyzetek a legváratlanabb dolgokat képesek előhozni a vámpír lányából.
- Meghiszem azt... Valószínűleg fogalma sincs Wilhelmina kisasszonynak, mennyire örülök, hogy végre elszakadhatok az otthoni teendőktől... Az a sok bürokrácia. Bele lehet őrülni. És ha belegondolok, hogy ebből fog állni az egész további életem...
Hm. Egy Neulander, aki nem szereti a munkáját. Ez is új. Vajon hány éves lehet?
- Maga az a fajta, aki az efféle fogadókba jár lazulni? - kérdi Damien teljesen ártatlanul, ám a lesújtó pillantás, amit kap érte, tisztán mutatja, hogy rossz néven lett véve...
- Na de kérem. Lazulni? Holmi részeges söpredéknek néz? Még hogy az a fajta...
- Ugyan-ugyan, Damien nem úgy gondolta! Semmi hátsó szándék nem volt benne, csupán...
- Köszönöm, Mina, magam is meg tudom magyarázni. - pillant fel fehér szemöldöke alól sötéten. Belül viszont jól szórakozik. Ez hihetetlen, kiteszi a lábát otthonról, és rögtön egy párbaj. Nagyon idegesítő kisugárzása lehet, ha az összes létező hím, aki a közelébe jön, szinte rögtön felkapja a vizet. Pedig most még ő is elegánsan öltözött. A haja is frissen fésülve, meg minden.
- Kíváncsian várom.
- Kérem, ne kapja fel rögtön a vizet, Aldrich. Semmi oka rá. Vagy talán irritálja a jelenlétem? Itt is hagyhatom önöket tárgyalni, ha attól kellemesebben érzi magát.
Mina elhűlve néz rá.
- Ez nem magyarázat.
Elmosolyodik. - Éles meglátás. Nos, csupán arra óhajtottam utalni, hogy teljesen logikusan némileg lazít a feladatai után. Mint egyébként oly sokan. De ez nem jelenti azt, hogy ugyanúgy lazít, mint mások.
Aldrich megvonja a szemöldökét. Láthatóan nem tudja őt hova tenni. Tényleg le kéne lépni valahová. Elvégre is ez az ő játéka, Mináé.
- Itt az itala, uram! - jelenik meg egy pörgő szoknyácska, és a kis csicseriborsó le is teszi a díszes poharat a Neulander elé. Természetesen udvarias köszönést kap, márványarca viszont még mindig feszes.
Még jó, hogy a kisujját el nem tartja, miközben iszogat. Vagy azt teázásnál kell?
- Mikor tervez hazamenni, Aldrich?
A férfit meglepi a kérdés. Megfontolja a választ. - Még nem igazán döntöttem el. De logikus volna a nap első sugarai előtt.
- Nincs oda a csuklyák viseléséért? Na meg ne sértődjön ismét. Én már hozzászoktam. - von vállat és játékosan elmosolyodik.
- Kisasszony. Pontosan miről szeretne beszélni? Látom, hogy van valami célja, csak talán fél, vagy szégyelli elmondani, mi az?
Mina arca egyre vörösebbé válik. Damien beletúr a hajába. Nem lesz ez így jó...
- Talán nem ez a fogadó a lehető legjobb hely...
- Nézzék. Alig aludtam az éjjel. Kibérelek egy szobát, maguk pedig kószáljanak, amerre csak akarnak nyugodtan, nem zavarom kettejüket. - Érzi, hogy ezért még nagyon kapni fog Minától, de jobb ötlete nincs. Amíg ő színen van, addig nem jutnak egyről a kettőre, az szent. - Nyugodalmas jó éjszakát - bólint, mielőtt felhajtja újra a pohara tartalmát.
Aldrich arcán valami olyasmi jelenik meg, ami az öröm és a lenézés keveréke. - Aludjon jól.
- És kérem, épségben hozza vissza a kisasszonyt. - jelenti ki szinte magától értetődően.
- Afelől ne aggódjon. - Ez a mosoly már majdnem gonosz. Damien int még egyet Minának, majd érméket csörgetve a bárpulthoz siet és rendel magának egy szobát. Az emeleten. Még a távozók után néz, s amint bezáródik az ajtó, nem tudja letörölni a mosolyt az arcáról. Fölsétál, leveti magát az ágyra, tarkója alatt összefonja a kezét és csak bámulja a plafont egy ideig.

- Még az eső is elállt.
- Ha azt mondanám, azért állt el, hogy a kisasszony haja el ne ázzon, az nagyon közönséges lenne, igaz?
- Valóban az lenne - vörösödik el, bár már nem lehet tudni, hová. Nem tudni, mennyi időt várakozhattak odabent a fogadóban, de sok lehetett, ugyanis a népség eléggé megcsökkent a bent töltött idő alatt. Egy-két kóbor macska mászik csak el itt-ott. És persze a koldusok. De őket igyekeznek kikerülni. Nehéz ugyan leküzdenie a bűntudatot, amiért nem vet nekik legalább egy-két érmét. Ahogy elsétál egy tócsa mellett és megpillantja benne a tükörképüket, megállapítja, mennyire hasonlítana is külsőre, és mennyire összeillenek. Aldrich csak picivel magasabb nála. Ha valaki kívülről látná őket, azt hihetné... igen, azt hihetné.
Ez is lehetett volna az életedből, Nachtraben, szólal meg benne valahol mélyen a leskelődő Ade. Talán logikusabb is lett volna, ha valami olyasféle utat választ, ami a fajtársait involválja. Akkor talán Damien is talált volna sötételfeket magának. De nem, most nincs ideje a megbánásnak...
- Nos, Wilhelmina, ha nem látnám, mennyire nem kedveli a fogadókat, felajánlnám, hogy meghívom valamire.
- Köszönöm, nem vagyok éhes. Se szomjas. Csak... olyan régen találkoztam egy... magamfajtával.
- Magához hasonlóan gyönyörűvel, vagy fajtársra gondol?
Befejezhetné... - Fajtársra gondoltam.
Az esőtől lehűtött levegőtől borzongni kezd. De kellemes ez, kis változatosság a hőség után. Az éjszaka neszei ismerősen ölelik körbe. Kicsit mintha már ettől otthon lenne. Itt-ott sötét alakok járják az utcákat. Ha ember lenne, nagyon is félne tőlük most. Na meg ha egyedül lenne. Bár a Neulanderek sem a verekedésről híresek.
- Hogyhogy? Csak nem árva a kisasszony?
Bár az lennék... tán könnyebb lenne. - Nem, én csak... nem élek már a családommal.
- Sajnálom. - Aldrich keze tétován meglendül az oldala mellett, mire Mina rögtön odakapja a tekintetét, erre a mozgás meg is szűnik. - Megkérdezhetem, hogy lehet, hogy... a sötét tünde...
- Nos, őő... - Vele él, igen. Valamiért ezt így kimondani viszont bántónak érzi. - Ő is olyasmi, mint én. Ő tényleg árva.
A részvét valamiért már nem oly erős, mint irányában volt...
- Nem is említette, melyik család tagja a nemes hölgy.
- Nemes? Én? Ugyan... - Tényleg össze kellett volna írnia egy listát. De mindenbe csak úgy beleugrik, fejjel a tóba... - Nos, hát, születésem alapján Nachtraben.
Aldrich kikerekíti a szemeit. - Nahát. Meglepő, hogy megtiszteli Hellenburgot a jelenlétével.
- Ahogy ön is - dobja vissza a labdát.
- Engem sajnos a munka szólított ide, mint mindig... de szerencsére kellemes társaságra akadtam. - A mosolya olyan őszinte, hogy az már fájó. Mi a fene történt? Elég csak ránéznie valakire, hogy...
Gyönyörű vagy, kicsi Mina, meglásd, egyszer az egész világ téged csodál majd. Ilyesféléket mondtak neki még anno. Akkor még azt remélte, ez tényleg igaz lesz, most inkább azt kívánná, bár ne így lenne...
- Aldrich, én...
- Ön? - Fogalma sincs, milyen épület előtt álldogálnak, csak abban reménykedik, hogy az kellő takarást biztosít. A férfi hirtelen szembefordul vele és óvatosan a kezeiért nyúl.
Meg... megfogta a kezeim?!
- Én, kérem, bocsásson meg, amiért úgy odarángattam az asztalunkhoz. - Damien, mi a fenéért tűntél el aludni? Biztos, hogy nem alszol, csak nevetsz rajtam...
- Mindig mindenkitől bocsánatot kér? Mindenki nevében?
- Nem, ez koránt sincs így. De önző voltam. Önző és követelőző, úgyhogy sajnálom. - Az a két mancs kezdi zavarni a sajátján.
- Wilhelmina. Hagyja a társadalmi normákat. Ne hagyja, hogy fogvatartsák.
- Heh... Én? Meg a társadalmi normák? Maga nem ismer engem - nevet fel, de amilyen viccesnek szánta eme mondandóját, annyira látszik a sértés Aldrich arcán. Ennyire vékony lenne az orra? Hirtelen olyan képet vág, mint aki mindent megbánt, Mina pedig borzasztóan megijed. Ha most hidegen itt hagyja, elvesztette az esélyét. Muszáj valahogy véghezvinnie őrült tervét...
- Nos... Nem. Valóban nem. Igaza van. Kérem, bocsásson meg. Talán ideje volna...
- Nem! - kiált fel a kelleténél kissé hangosabban, kirántja kezeit a puha fogásból és most ő ragadja meg a férfi csuklóját.
- Wilhelmina?
- Csak Mina. Mindenki így hív.
- Rendben, Mina. Azt akarja, hogy maradjak?
- Kérem... nagyon hálás lennék.
Lágy, engedékeny mosolyt kap válaszul. Ekkor hirtelen elengedi a kezeit. A francba is, vissza kéne fognia magát. - Mi nyomja a lelkét?
Meg fog őrülni. Kész. Vége. - Én... Nem vagyok normális.
- Kérem, ne szidja magát. Bármit kérhet. Képességeim szerint megpróbálom teljesíteni. Ha valaki bántani akarja esetleg... talán... Damienről van szó?
- Tessék?... Nem! Dehogyis! Ő nem csinált semmi rosszat... én... én csináltam. Bocsásson meg.
- Mit tett? Szüksége van valakire, akinek elmondhatja? Tőlem nem kell félnie. Mina, miért sír?
Lehajtja a fejét, fekete tincsei jótékony takaróként kígyóznak arca mellett.
Hogy miért? Mert nem látsz. Te sem látsz, már megint. Önszántadból kihasználtatod magad. És a végén még a kérésemet sem fogod teljesíteni, mert meggyűlölsz, amit meg lehetne érteni teljességgel. Én és a bolond ötleteim. Azért is sírok, mert hiányzik a fajtám társasága, igen. Hiányzik a családom. Nem tehetek róla, hogy a családom egy része vadállat. Ettől még hiányoznak, és hiányzik az, amikor még az élt bennem, hogy normálisak, tudnak szeretni. És illenek hozzám. Hiányzik az, hogy elmúljon az Átok és az összes vele kapcsolatos nyavalya, meg a háború. Hiányzik az, hogy megmondd, mit tegyek... Valóban.
- Aldrich. Mondja csak. Attól függetlenül, hogy ön személyesen mit választott, pusztán arra kérem, válaszoljon. Ön szerint megéri ez a háború? Van értelme?
Most veszi először a bátorságot hosszú percek óta, hogy a szemébe nézzen. A Neulander láthatóan nem erre számított.
- Nos... én értem, ha aggódik, kisasszony.
- Csak azért aggódom, jól döntöttem-e. Mert igenis meg akarom tenni, amit tudok. Ezt elvárhatják tőlem, nem?
- Ön? A háborúban? Harcosként?
- Mágusként, akármiként! A lényeg, hogy ott legyek. És ez nem csak presztízs. Nem egy név akarok lenni egy dicsfalon. Csak tudnom kell, hogy van értelme, amire vállalkozom.
- Nos... Elkerülni aligha lehet már. A háborút mindenki megsínyli majd, már az előkészületei is jelentősen megcsappantották az életkedvet úgy minden területen. Ha ez segít a büszkeségében, akkor... de én... Tényleg nem félti az életét?
- De igen. Ezért vállalkoznék rá. Ha nem teszem, az egész életem abból fog állni, hogy sajnálkozom miatta.
- Kérem, gondolja meg. Kár lenne, ha bármi baja esne.
- Meggondoltam, higgye el...  - Nagyot sóhajt. Használható információt senkiből nem tud kihúzni, úgy látszik. - Kérem, Aldrich, ha még nem gyűlölt meg, megtenne nekem egy hatalmas szívességet? - kezd el turkálni tömegfelező táskájában.
- Ahogy mondtam, bármit, W... Mina.
Remegő kezében már ott a boríték. - Odaadná ezt a levelet az édesanyámnak a Nachtraben-toronyban?



A hozzászólást Wilhelmina von Nachtraben összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Júl. 07, 2018 7:24 pm-kor.

Felhasználó profiljának megtekintése

4 Re: Azonnali játék: Szikra a lőporos hordóban on Pént. Júl. 06, 2018 9:32 pm

Wilhelmina von Nachtraben

avatar
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja
- Nem. Megyek. Zsoldosnak.
Nem hiszi el, hogy nincsen más lehetőség. Semmi kedve azok közé a bűzös alakok közé besorolni. Meg aztán tényleg, mégis mi történne vele ott? Na nem fél tőle, hogy valóban fizikai bántalmazás elszenvedőjévé válna, annál azért jobban tud vigyázni magára. De amikor azért van ott, hogy mihamarabb vége legyen ennek a szenvedésnek, akkor nem lesz túl sok kedve minden áldott nap a poénjaikkal foglalkozni. Koncentráltan. Egy szobába zárva... Azokkal...
- De Mina. Gondolj bele. Ha ezt tesszük, legalább szabad választásunk lesz úgy dönteni, ahogy nekünk tetszik, legalábbis minimális szinten.
- A zsoldosok többsége agyatlan bunkó, akiknek az egyetlen hajtóereje, hogy pénzt kapjanak, amin megvásárolhatják a legzüllesztőbb dolgokat a világon, és ha van is valahol családjuk otthon, azzal a legkevésbé se törődnek, ugyanis minden közelükbe kerülő nőstény csakis egyetlen dologra kell nekik.
- Ezt gondolod Leo-ról is?
- Hogy... tessék?! Neeeem, te nem csinálod ezt... - Damien vigyorogni kezd, mire kap egy morgó-vicsorgó Minát a nyakába.
- Hé hé hé, holtan nem leszek hasznodra!
- Hasznomra, te... - lazán dobolni kezd a mellkasán.
- Hallottál a szeráfokról, igaz? - Erre letápászkodik róla és élesen figyelni kezd. Hallott róluk. - Azokkal lehet esélyünk a mennydörgő csöveik ellen.
- Gondolod...? - Fogalma sincs, mennyire lenne illő, hogyha egy angyal erejét használná. Elvégre ő Átkos, az angyalok pedig a legnagyobb szentséget testesítenék meg. Ám nem tudja titkolni, mennyire kíváncsi rá. Milyen lehet egy angyallenyomat? Egy ékszerbe zárt lélek? Vajon beszélni fog tudni hozzá? Nem fogja gyűlölni? Hogy fognak összeszokni? Valóban olyan lesz, mint egy személy? - Mindenféle szóbeszédek vannak róluk. Nem tudom, hogy ez végül is csak pletyka-e, vagy pedig valóság.
- Ha elég jók vagyunk, kideríthetjük.
- Zsoldosok leszünk?... Hát, a család erre biztosan nem számított. Egy nemes, büszke Nachtraben beáll a koszos déli parasztok seregébe. - túlozza el.
- Hát az enyém se, azt hiszem. De nem baj. Kíváncsi vagyok már a végkimenetelre. Gondolj az egészre úgy, mint egy játékra, Mina. Egy nagyon komoly játéka. És ezek az angyalfélék talán valami olyasmik, amikkel versenybe szállhatunk az északi villámszórókkal...

Damien most egymaga bámulja házának tetejét az ágyról, legalábbis a tetőnek belsejét, nevezetesen a plafont, mely nem lenne meglepő, ha rászakadna. Mindig is nyilvánvaló volt, hogy Mina mellett marad, azonban lenne valaki, aki miatt szívesen kimaradna az egészből. Wyn vajon mit fog szólni, ha megtudja...? Még nem vitte rá a lélek, hogy elmondja neki egy az egyben, hiszen a döntés nem volt végleges, bár már sokszor pedzegették a témát.
Ha már levélírás... akkor talán neki is tartozik eggyel.

Kedves Wyn!

Kötelességemnek éreztem, hogy közöljem veled szándékomat, miszerint Mina oldalán, vagy ő az enyémen, teljesen mindegy, egy időre elhagynánk otthonunkat és a Déli sereghez csatlakoznánk. Reményeink szerint elfogadnak minket és hasznosak tudunk lenni számukra. Szeretnénk, illetve nem szeretnénk harcolni Délért, de muszáj. Igyekszünk minél jobban vigyázni az életünkre. Sajnálom, hogy nélkülöznöd kell főzőtársadat egy ideig. Sietünk vissza. Sok sikert kívánok bármihez, amibe belekezdesz és nem valami butaság. Kérlek, ne csinálj butaságot. Csak azért merek ilyeneket írni, mert nem vagy itt, hogy kikapjak érte. Igen, most mosolygok. Nem tudom, ennek örülsz-e, vagy sem, de nem fogom pazarolni a papírt, így semmit nem írok át, amit már egyszer leírtam. Ebből könnyen lehet, hogy őrültségek születnek. Elnézést érte. Szívesebben beszélnék veled személyesen is, de holnap indulunk a Zsoldosok Céhébe. A Hold és a Természet legyen veled.

Damien

valamint szintén üdvözletét küldi és minden jót kíván: Mina


Az utolsó sorban ott feszítenek az utolsó pillanatban odaskiccelt szavai, az írás jelentősen elkülönül. Hedwig lelkesen csapkodja a szárnyait, amint rácsatolják az összetekert levelet.
- Add át üdvözletünket Wade-nek, pajtás. - Egy puszit ad a csőrére, sietve és óvatosan, majd útnak engedi a madarat. Amint visszatér, indulnak is a Céhbe...

Éjszaka kellős közepe. Valamiféle halk hang, próbálják elfojtani, de nem teljesen sikerül. Mina sír. Damien kábán tántorog ki. Más nem világít, csupán Mina szemei. Nem rest hát éjjel is a mágiáját használni? Kezében valamit tart, enyhén remegve, másik kezével a szemeit törölgeti.
- Mi történt...?
Mina csak felemeli kezét, mutatva a borítékot, melyre annyi van írva, hogy von Frieda von Nachtraben...
- Szóval visszaírt! Akkor csak nem lehet semmi baja, ugye?
- Nem, nincs baja... - A self kezeivel körbefonja a lányt. - Már nem él Apával. Elintéztek valami válásszerűt, mint az emberek szoktak. A Toronyban vannak, csak másik részén.
- Vannak? Eszerint talált új párt?
- Igen... összefutott egy... - nevetni kezd -... Egy Neulanderrel... Most képzeld el. Egy Neulander a pótapám!


- Maguk....?
Bólintanak. A kapitány úgy néz végig rajtuk, mintha egy ritka szörnyeteg trófeáját mutatták volna fel neki.
- Inkább felderítő és támogató feladatok lennének alkalmasak. Illetve azokra lennénk alkalmasak elsősorban.
- Azt majd a feljebbvalóik eldöntik, mire sorolják be magukat.
- Nyilván.
Remek. Az első pillanatokban el kell rontani. Bár valószínűleg nem ez fogja aláírni a sorsukat a kaszárnyákban...
- Menjenek az ideiglenes szálláshelyükre, ez a legény itt - mutat a mellette ácsorgó hórihorgas zsoldosra - majd megmutatja maguknak. - Az említett szélesen elvigyorodik. Nem úgy tűnik, hogy a legértelmesebb fajtából való. - Gregor, kísérd őket a gyülekezőbe. Ott aztán, amikor szólítják magukat, menjenek, ahová mondják. Csoportokba lesznek osztva, és indulhatnak is az első bevetésre.
Hogyan? Rögtön bevetés? - Máris?
- MI van, még haza akartál szaladni anyukád szoknyája mögé, kislány?
A vámpír elvörösödik, a zavartól és a méregtől. Éppenséggel találkozni akart az anyjával, igen, de ha tudnák, hány éve nem tette meg... Mindegy. Anja megmondta, ne vegye a szívére. Kemény kőszikla-lélek. Na persze ez neki úgyse fog menni, de amennyire képes rá, meg kell, hogy próbálja.
- Na eredjenek. Jó szórakozást. - Nem lehet nem kihallani a gúnyos élt ebből a mondatból.
Követik Gregort, és amint a folyosón végighaladnak, majd a végén betérnek egy tágasabb terembe, amely már szinte dugig van egyéb kétlábúakkal, rá is jönnek, miféle ez a szórakozás.
Többnyire férfiak ülnek egymás mellett, szivar- ás alkoholszagtól bűzölögve, legalábbis ez tölti be a termet, aztán akik esetleg nem bűzölögnek, annak a szagát is elnyomják az effélék. Kétségbeesetten próbálja megtalálni a legértelmesebb arcot. Titokban azt reméli, hátha Leo-t megpillantja valahol. Mekkorát tudna mosolyogni akkor. Talán jót is nevetnének az egészen, hogy lám, összefutottak itt. De ez több okból sem lehetséges. Egyrészt Leo valószínűleg északi, másrészt... egyáltalán nem biztos, hogy tényleg zsoldos.
A bal oldali pad szélére telepednek le. Mina úgy összehúzza magát, ahogy csak tudja.
- Elvitte a cica a nyelved, szépség?
Sokáig tartott... Úgy véli, a megszólalásnál hatékonyabb, ha rájuk villantja hegyes fogas mosolyát. Nem is olyan rossz a tippje.
- Kutya mindenit! Te tényleg egy vérszívó vagy.
Na, most majd talán békén hagyják. - Az. Örvendek a szerencsének.
- Na és milyen az élet a kormossal? Jó íze van a piás vérnek?
Damien elkezd nevetni. Ó, ha tudnák... - Absztinens vámpírról nem hallottak még?
- Érthetően beszélj nekem, te mágustűzszemű.
- Na így se neveztek még...
- Szokd meg, füstöském, itt úgy hívunk, ahogy akarunk.
- Ennél rondábbnak is neveztek már...
- Pedig olyan cuki a pofid... - érkezik ez egy, nos, nem épp női személytől.
Mina vicsorít. Ő az enyém. Hagyjátok békén.
- No nézzétek, a kis vadmacska! Karmolásznád a hátamat, cicám?
Mina felsóhajt. Leírva se lehetne jobban. Ez fog rájuk várni hónapokon keresztül? Csodás lesz.. Az egyetlen, ami tartja benne a lelket, az, hogy megígérték: szét lesznek választva csapatokra. Ugyanakkor ez a rémálma is. Elég esélytelen, hogy Damiennel legyen egy csapatban. Nem tudja, miért, de akkora a tömeg itt, hogy biztosnak tartja: el fogják őket választani egymástól. Főleg, mert itt valahogy az a való, ha az érzelmeket mindenki háttérbe szorítja. Telnek a percek, gyűlik az izzadtság, a szag a teremben, beszélgetésfoszlányokból kezdenek összerakódni valamiféle történetek. Ki árva, ki gyűlöli Északot, kit csak a pénz érdekel, ki haza akar húzni mihamarabb.
Aztán egyszer csak borult égből fénysugárként ismét nyílik az ajtó.
Egy masszív déli páncélba öltözött nő nyit be, halványszőke haja szoros kontyban összefogva, tekintete rendezett, összeszedett és határozott, ahogy a hangja is. - Emberek! - kiált egy nagyot, hogy a leghangosabban hahotázók figyelmét is felhívja magára. Tekintete körbejár, megpillantja azt a néhány elfet és sötételfet, valamint Damient és Minát, majd hozzáteszi: -... és mások! - Megköszörüli torkát. - Most felolvasom, ki kerül egy csoportba.
Férfiak nevei hangzanak el, főleg emberek. Elvonulnak, a terem lassacskán jótékonyan ürül.
... - Damien Nightwind.
Kétségbeesetten nézi, ahogy a hegyesfülű elsétál mellőle, két marcona zsoldos kíséretében... na meg egy másik tünde. De akkor is. Egyedül maradt. Most legyen ügyes... Újabb nevek, percek, alig maradtak már...
- Brigitte Schattenfeld, Wilhelmina.

Brigitte, az új "szobatárs" szintén szőke, akár a legtöbb ember, és kellően izmos ahhoz, hogy jól tudjon kardot forgatni. Ahogy berendezkednek a szobájukba, Brigitte ellátja néhány hasznos információval. Hisz ő már nem újonc.
- Lemondhatod a küldetést, ha akarod, de nem jársz jól vele. Nem kapsz pénzt, és csúnyán fognak rád nézni. Azt pedig nem akarod. Ne törődj vele, hogy hívnak, úgyis úgy fognak hívni, ahogy nekik tetszik. Ha nem muszáj, ne verekedj, de ha neked mennek, akkor mutathatok pár jó fogást.
Őszintén szólva hálás a dologért. A fizikai önvédelemben nem a legjobb, és Brigitte szerint nem kedvelik, ha mágiát használ a bevetéseken kívül. Eleinte ódzkodott a dologtól, és eléggé bántotta kicsi lelkét, mikor a vastag karú, de egyébként egész szép alakkal rendelkező zsoldoslány a földhöz vagdosta. idővel azonban neki is sikerült, ami elég meglepő. Ő és a verekedés... Azért elhatározza magában, hogy igyekszik a lehető legtávolabb maradni az éles helyzetektől. Viszont ha földhöz vagdosol valakit, az eléggé összekovácsol. Rég volt olyan, hogy egy másik nőnemű egyeddel legyen, vagy akárkivel, ily módon összezárva, eleinte kissé furcsa is, idővel viszont megszokja.
Az étkezés valóban borzasztó. Tömeges, gusztustalan és állott, de azért itt-ott lehet belőle válogatni értelmes dolgokat, mondjuk gyümölcsöt. Ha gyümölcs van, az a nap fénypontja. Kintről is lehet behozni, csak jó embereket kell ismerni.
- A kajából egyél meg, amennyit csak tudsz, mert nem túl sok, és még azt is elvehetik tőled. Ha elveszik, leállhatsz szorongatni őket. Egy kicsit.
- Úgy érted, mágiával?
- Akár úgy is - kacsint.
Az első küldetésük egyébként mindössze egy rablóbanda elintézése volt. A többiek is hasonló feladatokat kaptak, csak különböző helyeken. Eddig nem tűnik borzasztónak ez az élet, leszámítva, hogy az étel és az ágyak borzalmasak.
- Hallod, Brig, szinte már várom a háborút - sóhajt fel egyik nap, felhúzott térdekkel ücsörögve az ágyán. Azaz az ágyukon, felül, ugyanis emeletes ágy.
- Nem vagy egyedül vele. Sokan akarják már északiakba mártani a fegyvereik. De van, aki csak unatkozik.
- Az utóbbiba tartozom.

Úgy fest, tényleg nem lehetetlen számára a társaságba való beilleszkedés. Kellő kiállással senkit nem akarnak végül is megenni. És a remény.. a remény az nagy úr, ha valaki túl akar élni. Telnek a napok. A hetek. A hónapok. Haladnak feljebb a ranglistán, hiszen ha jóféle megbízatások vannak, restek lennének kihagyni bármelyiket is. Az is előfordul, hogy véletlen egy küldetésre osztják be őket Damiennel. A mágiái is fejlődnek, ráadásul a küldetéseknek van még egy jó előnye. Új helyeket látni. Igaz, hogy a turoizmusnak nem épp megfelelő ideig időznek itt s ott, de azért mégis új tájak és érdekes vidékek. Ráadásul szervezetten, ami kiiktat jó néhány veszélytényezőt.

Brigitte rázza fel. Kómásan mászik ki az ágyából, szemeit dörzsölgetve, arcát megmossa egy tálkában tárolt, friss vízzel.
- Mi történt? Leégett a kaszárnya? Támadnak az északiak?
- Siess már, észlény! A főnökök hívatnak, téged, meg azt a kormost, akivel jöttél.
- Miii?!! - Úgy érzi, ráragadt kissé a zsoldosok szóhasználata, ami nem kevés aggodalomra ad okot. Minden szörnyűség átvillan az agyán. Ki akarják rúgni őket? Közös megszégyenítés? Esetleg egy közös bevetés? De mégis ki vette a fáradtságot arra, hogy visszakövesse, ők együtt jöttek? Netán a véletlen szerepe lenne a dologban?
- Nincs gáz, valószínűleg kineveznek titeket valamire. Kitüntetést kaptok.
Mina nagyra nyitja a szemét, és fölveszi páncélját. Sokáig kellet könyörögnie, míg engedték, hogy legalább néha hordhassa a saját vámpírpáncélját. Hiszen senki nem tűnhet ki a tömegből... Ő az egyetlen hegyesfogú itt, aminek van előnye is és hátránya is. De vajon mire számíthatnak most?
- Lehet, hogy most kaptok egy Seraphot... - Brigitte hangjában mintha némi irigység érződne.
Egy... Seraph?! Hát kiérdemelték volna?
Szíve a torkában dobog, ahogy Damien kíséretében végigtipegnek a folyosón, melyen már annyiszor. De a terembe, ahová most sietnek, még soha nem tértek be. A kapitány termébe.
Odabent a kapitány ül asztalánál, rögtön fel is pillant rájuk, amint az ajtó határát elérik, és int, hogy kerüljenek is beljebb.
- Nos, nem fogok zsákbamacskát árulni, a kormost lényegében csak dísznek rendeltem ide. Na jó, nem, ennyire nem vagyok gonosz. Te is kitüntetést kapsz. Deréken haladtál felfelé a ranglétrán, panaszunk nincs rád. Valóban jó felderítő vált belőled. Az elején tisztáztátok, hogy a háború végeztével hazatérnétek, és csak alkalomadtán vállalnátok újra munkát, ha egyáltalán. Ezzel nincs is semmi gond, bár jobban örülnénk, ha maradnátok, de a ti dolgotok. Addig is, hogy kellőképp kivegyétek a részetek a harcokból, Wilhelmina kisasszony, ön megkapja Dél legerősebb fegyverét. Egy Seraph birtokosa lehet. A mágiája így komoly befektetésként szerepel majd az északiak elleni listán, a mágia és technológia harcában fontos szerepet játszik, blabla, értik a lényeget. Tudja, mi egy Seraph, igaz?
Mina nem törődve az egész helyzet profanitásával lelkesen csiripel. - Persze, hogy tudom! Egy angyallenyomat, ami egy ékszerbe van rejtve, melynek segítségével viselője valamely mágikus tulajdonságát, és idővel egyre többet, felerősíthet, az angyal erejét segítségül kérve. - hadarja a jól betanult szöveget. Hacsak nem vezették nagyon félre, akkor ez az igazság... - Mármint... Tényleg egy angyallélek, igaz?
- Az. Így van. Ez - mutat egy apró, kipárnázott dobozkára az asztalon, majd felemeli, és láthatóvá válik benne egy gyönyörű zöld ékköves gyűrű - az ékszer lesz a magáé. Ha nem lenne jó magára, megkérhetjük a mágusainkat, hogy módosítsák, de elméletileg az ujjához kéne idomulnia, amint felhúzza... vagy mifene.
Persze, hiszen ez egy mágikus tárgy... Csillogó szemekkel és szinte remegő kezekkel nyúl az aprósághoz. Egy ilyen pici fémből és kőből levő dolog... Szinte érzi az erős mágia sugárzását, ahogy ujjai közelednek hozzá. Jobb kezébe veszi és felhúzza bal gyűrűsujjára.
- Ő elvileg Raziel. A titkok és rejtélyek szeráfja. Nem tudom, ki választotta magának, engem ne is kérdezzen. Ám tudnia kell, hogy mekkora felelősség... Figyel rám?
- Jó ideje vártál rám, így van, halandó?
- Raziel?
- Milyen Raziel? A nevem... áh, mindegy, magukra hagyom önöket, ha ennyire beszélgethetnékje támadt a gyűrűjével.
Gyűrű? Nem látja? - néz fölfelé, ahol egy áttetsző jelenés kezd el kirajzolódni. Mint aki először látja a csillagokat, úgy pillant fel a férfiszerű alak sziluettjére.
- Istenemre, ilyet még nem láttam... Igaz is, hogy maga az első, aki tőlünk, illetve tőlem kapja ezeket az angyalkákat.
- Vicces a tudatlansága és a zavartsága, halandó.
Mina kuncogni kezd. Ezt nem hiszi el. Egy angyal, aki ismeri a vicces fogalmát. Valószínűleg jóban lesznek. - Köszönöm a kitüntetést, kapitány. Ígérem, segíteni fogok a harcban, amikor csak tudok, minden erőmmel szolgálom a Déli sereget és mihamarabb igyekszem véget vetni ennek a vérengzésnek. Köszönöm... - simít enyhén végig a gyűrűn. Úgy érzi, segítségével a lelkébe olvadt valami, ami eddig nem volt ott. Egy hang, amely tanácsadóként fog majd hozzá szólni. Aki elfogadja őt, még vámpírként is. Aki egyenlő félként kezeli, holott egy ékszerbe zárt angyal...
Sokat... sokat fog még kérdezni tőle, ez biztos. Nagyon sokat.
- Hát, gratulálok - vigyorog a vámpírlányra.
- Köszönöm, halandó. Túl sokan vagytok, talán más neveket kellene rátok kitalálnom, mint hogy halandó.
- Ne haragudj, Minához beszéltem... - az említett arca a vörös legfurcsább árnyalatát veszi fel.
- Haragudni azt ritkán szoktam. Azért vagyok, hogy támogassalak titeket. Idővel megszokod majd a jelenlétem. Készen álltok hát arra a bizonyos harcra?
- Lehet vajon hazudni egy angyalnak...? - motyogja, és szinte nem is vette észre, hogy a szavak tényleg elhagyták a száját.
- Nem, nem nagyon ajánlatos, hogy hazudj. Úgyis rájövök. Egyébként ha úgy fogod fel, költői kérdés volt, hisz tudom, hogy nem álltok készen. Csak azt akartam hallani, mit gondolsz most.
- Ez a gondolatolvasás kezd ijesztő lenni.
- Csak azokat a gondolataidat olvasom, amelyet bárki más is hall.
- Oh. Hát... Cseppet sem érzem magam határozottnak, mint amikor idejöttem. Na jó, azért ez nem teljesen igaz. Sok hasznos dolgot tanultam. Főzni mondjuk nem kellett, pedig esküszöm, akkor finomabb lett volna minden, amit eszünk... Már megbocsásd szerénységemet. Mondhatjuk, hogy kevésbé félek. Talán. Egy kissé. Kíváncsi vagyok már, hogy tudok teljesíteni éles helyzetben. De azért jó lenne már visszatérni haza...

Felhasználó profiljának megtekintése

5 Re: Azonnali játék: Szikra a lőporos hordóban on Hétf. Júl. 09, 2018 11:16 pm

Wyn Silvernight

avatar
Sötét Tünde Druida
Sötét Tünde Druida
V. I. SZ. 820.
Egy kis, elhagyatott facsoport, mivel erdőnek nem nagyon nevezhető

Napokon, heteken át kerestem az erőt, hogy megtegyem a következő lépést. Nem különösebben értettem, mi állt az utamban pontosan, azonban hatalmas súllyal rendelkezett, amely még hihetetlenebbé tette a tényt, hogy végül
egyetlen magányos papírdarabka adta meg a végső lökést. 

Milyen szépen ír. 
Ez volt az első gondolatom, amikor megláttam a levelet, megszabadítva Hedwiget, Wilhelmina von Nachtraben hollóját a terhétől. Fogalmam sem volt róla, mégis hogyan talált meg, kivéve, ha Wade-hez igyekezett vagy... esetleg valamilyen módon betanították arra, hogy egy-egy jelhez más-más úticélt kössön, így lehetővé téve a hatékony kommunikációt több különböző pont között. Nem tudtam, mit és hogyan csinált Mina, csak azt, hogy erre Wade minden bizonnyal nem lenne képes. Vagy igen? Az éj legmélyebb sötétjébe burkolózott madarat figyeltem, ahogy az imént érkezettet fürkészte, mint egy rég nem látott kedves ismerőst. Elszakítottam róluk a tekintetem, egyenesen a hátitáskámra, amelyben akkora káosz vert tanyát, mintha egész néhai szobám felfordulását belegyömöszöltem volna, forgatva és forgatva a levelet, végül fújtam egyet és hátravetettem magam a zsurló- és papsajttengerben. 
Mi juttatott idáig? 
Már jóval előttük tudtam, hová kellene mennem. Hellenburgba. Igaz, nem egészen a Zsoldosok Céhébe tartottam volna, legalábbis lakni biztosan nem, mert az első egy hétben megőrültem volna, annyi biztos. Hallottam már arról, hogy léteznek női katonák, látni is láttam nem is egyet, bár mind közül Skadi von Himmelreich volt a legijesztőbb - és egyben legkövetendőbb példa is, ha tenni is akartam valamit, nem csak elhatározni magam a fejemben, aztán odaérve teljesen mást csinálni, ahogy az lenni is szokott, ha nem éppen kedvemre valót kellett volna végrehajtanom. És hát mit ne mondjak, a harc most már egyáltalán nem volt az. Eddig sem repestem az örömtől, ha meghallottam vagy megláttam, hogy mások ezt művelik, de könnyebben szemet hunytam felette, még úgy is, hogy saját eszméim némileg helytelenítették. Az ő problémájuk, mondtam mindig, rendezzék is le aképpen. Ám ahogy haladt előre az idő, úgy kristályosodott ki mindinkább hozzáállásom mindahhoz, amit addig majdhogynem legyintve elhessegettem, mintha nem is létezne. És mi volt az az addig? A szörnyűséges nap, amikor minden meghasonlott előttem: Tünde-erdő és Nebelwald veszte. 
Óriási sóhajjal jeleztem magamnak, hogy semmi kedvem megint erről gondolkodni. Lezárult, nem tehettem ellene semmit, ahogyan most sem, elfogadtam, új életet kezdtem, úgyhogy igazán nem kellett volna mindent feleleveníteni. Jól emlékeztem, hogy jártam, amikor mégis engedtem a kísértésnek. Schnellbach falujában történt, illetve egyszer annak távoli határában, és egyik alkalommal sem lett különösképpen jó vége, szóval ezúttal nem terveztem ezt megismételni. Különben is, sokkal sürgetőbb dilemmával kellett szembe néznem: Írjak egyáltalán válaszlevelet? Kellene írnom? Nyilván kellett volna, ha az illemszabályokat néztem, de azokat felettébb gyűlöltem, és nem terveztem kivételt tenni ezzel a sötét tündével mindössze ezen okok miatt. Ami a személyes indítékaimat illette, az már más kérdés volt. Úgy, még mindig fekve kezdtem valamiféle papír és íróeszköz után kutatni a táskámban, az eget kémlelve közben, amely tiszta volt ugyan, de ellepte a rengeteg bárányfelhő, így semmit sem láthattam már a makulátlan kékségből. Volt valahol egy aprócska üveg tintám, hiszen még mindig vezettem a naplómat, de mintha úgy rémlett volna, kifogyott. Persze, hogy pont most kellett, miért is jutott volna eszembe venni valahol, ugyan már! Kezem nekikoccant az üvegnek a táska aljában. Valóban üresnek tűnt, ám kivéve és fedelét letekerve megmutatta magát az értékes fekete folyadék. Vettem volna? Nem, az teljesen kizárt, biztosan nem szereztem be, úgyhogy ennek az üvegnek régebbről kellett odabent maradnia, ami azt jelentette, ideje lesz lassan kipucolni ott mindent, mielőtt még valami fontosat és drágát felejtek el leltárba venni. Tehát, fogtam magam, és igazán megviselt küllemű, de tökéletesen működő, korábbi szórakozásomnak áldozatául esett - azaz összefestett - lúdtollamat és azon voltam, hogy a lehető legsimább felületet keressem meg azon a rönkön, amely szinte asztalként állt három megcsonkított fa között. Talán a közelben tanya lehetett és gyújtóst vittek? Mindenesetre gyorsan hálát adtam a szolgáltatásaikért, majd kiterítettem egy igazán kevés gyűrődést tartalmazó, viszonylag szép papírt, és fogalmazni kezdtem. Fogalmazni? Valójában csak annyit véstem fel, hogy "Kedves Dami", felkiáltójel és en nélkül, ugyanis instabil, széthordott táskám éppen akkor adta meg magát, jobban mondva inkább fel a pozícióját, amibe helyeztem, és minden, ami legfelül volt benne, egyenest kiesett, s természetesen egy italos flaskának kinéző dolog el is találta a tintatartót, amelynek - reflexeimnek hála szerencsére csak igen kevés - tartalma eláztatta a papírt. Mit volt mit tenni, mérgemben kiborítottam az egész táskát a fűbe, újabb papír után kutatva, azonban nem tartottam többet magamnál, minden bizonnyal elhasználtam valamihez, így viszont nem volt mire levelet írnom. 
- Kivéve, ha... - nyúltam egy régi, kopott, aprócska könyv után, amely minden oldalán egy-egy könnyű receptet tartalmazott.  
Nagyon öreg anyaga ellenére egészen jól bírta, hogy ide-oda hurcolom. Minden késlekedést mellőzve kerestem hát egy olyan oldalt, amelyet nem terített be mindenütt a szöveg, majd amikor végre ráakadtam egyre, határozott mozdulattal tépni kezdtem egy nagyobbacska fecnit. 

~::0::~ 



Sehogyan sem mértem az időt, még homokórát sem hordtam magamnál, hogy egyáltalán nagyjábóli fogalmam legyen róla, így hát kénytelen voltam éhségem mértéke szerint betájolni a napszakokat, ami saját magamat jól ismerve, egész megbízhatóan működött, ennek eredményeképpen pedig biztos lehettem benne, hogy jó egy órát felölelt a levélírás procedúrája. Már nem mintha hosszúra sikeredett volna, inkább magamat próbáltam megóvni attól a szégyentől, hogy ne lehessen kibogozni, mégis mit akartam a papírra vetni. Már nem mintha így egyéb eredmény született volna, egészen megerőltető volt végigbogarászni a sorokat, de legalább valamennyivel szebb volt a szokottnál. Valamennyivel? Egyenesen szépnek számított a szokásos írásomhoz képest. Jóllehet, harmadik olvasásra erős késztetést éreztem, hogy kihúzzam azt a bizonyos sort, amiről fogalmam sem volt, mégis hogyan került oda, de tartottam magam ahhoz, amit Damien elkezdett. Mindent úgy hagytam, ahogy először sikerült papírra vetnem és semmit sem firkáltam át. Végül aztán hatalmas gondolkodások közepette mégiscsak Wade lábához rögzítettem a levelet, és Hedwig után küldtem őt, reménykedve, hogy nem valami hibás címen köt ki a kis irományom... Végül is, jó irányba indult, é az elméjében is igazán élénken élt egy afféle vágyszerű érzelem, hogy újra láthassa a másik hollót. 
Tehát egyedül maradtam, tintától fekete kézzel, üres gyomorral, szerteszét heverő holmitenger kellős közepén, egyre csak az eget és a fákat bámulva, mintha egyszeriben minden cselekvéshez elhagyott volna az erőm. Aztán, ki tudja, hány perc elteltével, mint az évelő növények hajtottak ki hagymájukból, úgy keltem én is életre, újult erővel, elhatározással s lelkesedéssel célom iránt. Szeltem a levegőt, amely a fülemben süvített, számoltam a guggolásokat, megtanultam nyújtás közben meditálni, és a napok múlásával még csíkokat is szereztem a hasfalamra. Rákényszerítettem magam, hogy minél gyorsabban képes legyek fára mászni, fedezékbe vonulni, és mire úgy éreztem, teljesen készen állok, már egyáltalán nem ódzkodtam attól, amire készülök. Volt egy tervem, amelyet néhány órányi alapos kutatómunka előzött meg... 



V. I. SZ. 820.
Hellenburg

 

Sokszor nem várt dolgok történnek velünk. Legtöbbször csalódunk másokban, ám ritkán... nagyon ritkán jó érzéssel tölt el, amikor mások elismerik azt, ami valójában benned lakozik.

- Neved? - érkezett a kissé unott, rideg kérdés attól a terpeszben álló, rövidre nyírt barna hajú, félszemű férfitól, aki nyilván nem az iratok rendezésének élt minden egyes percében, abból az unottságból következtetve. 
- Wyn Silvernight. 
Az óriási ember nézett egy darabig, aztán firkált valamit a fatáblán tárolt papírjára. Egy afféle előtér kellős közepén ácsorgott, körülötte asztalok és zsoldosok foglaltak helyet, akik közül azért akadtak páran, akik nem tudtak a saját dolgukra figyelni. 
- Mi van, Albrecht, megjött az új mosogatófiú? - kérdezte egyikük, öblös hangon, valamiféle földöntúli vidámsággal, na meg persze egy csipetnyi humorral, ugyanis körülötte rendre nevetni kezdtek. 
Rajtam... 
- Természetpap vagyok. - feleltem szárazon, egyáltalán nem érezve késztetést, hogy a fiú jelzővel vitatkozzam. 
Épp ellenkezőleg. Kutatómunkám nagy részét a déli erkölcsök szélesebb körű ismerete, valamint a zsoldosok szokásai tették ki, így javarészt nem a könyvtárban olvasgattam, sokkal inkább Hellenburg utcáin sétáltam, s igyekeztem idomulni a város szemléletéhez. Ennek megfelelően minél hamarabb be kellett szereznem egy bő nadrágot, mielőtt még valamiféle öltözködési rendőr fel nem találja emelni az ingemet, amit Méregszemtől tulajdonítottam el, tekintve, hogy a hölgyek öltözködésének akkor sem tudtam volna megfelelni, ha nem lett volna más lehetőségem. Na persze a hölgy zsoldosok más kategóriába tartoztak, de volt itt valami, amit én ugyan nem akartam még egyszer átélni, Hellenburg és szigorú szemlélet ide vagy oda. Ezek az emberek, tündék, de főként emberek javarészt férfiak voltak, és zsoldosok, ki tudja, honnan és ki tudja, mit tettek volna velem, ha rájönnek, hogy lány vagyok... nő. Úgyhogy kihasználtam azt az apró kis megoldókulcsot, miszerint teljes nevem, a Wynnesa általam használt becézési formája, a Wyn voltaképpen férfinév. 
- Aha... - közölte Albrecht és ismét jegyzetelni kezdett - Ilyenünk még nem nagyon van. - itt eléggé lehajolt, hogy a szemembe nézhessen - Mit tudsz, fiú? 
- Fazekat mosni nem hiszem. - röhögött közbe egy harmadik - Lehúzza a kezét a mosogatórongy! 
Erre már nagyobb hahota tört ki, mire Albrecht is kuncogni kezdett, de aztán megköszörülte a torkát. Nyilvánvalóan nem riaszthatott el egy jelentkezőt ilyesmivel, főként nem ilyen téren szükségben szenvedő időkben. Hagyta, hadd nevessék ki magukat a társai, de közben folyamatosan engem nézett, mintha valami nem volna számára elég világos. Én ezzel ellentétben teljesen természetesen nyúltam az övemben pihenő botomhoz, hogy kivegyem, s megsuhogtassam a levegőben, hátha attól a gyönyörű kidolgozástól majd abbahagyják azt az óriási ricsajt. Nos, nem hagyták abba, helyette inkább egyre több és több szem tapadt rám, mígnem a legelső felszólaló mellett ülő hosszú, fekete hajú figura, azzal a hosszú, vörös sebhellyel az arcán felszólalt: 
- Hozott magával egy díszes fogpiszkálót. 
Erre persze újra felzendült a kacagás, talán még hangosabban is, mint eddig, és már Albrecht sem tudott annyira ellenállni az egésznek. A szemeit törölgette, aztán írt még néhány szót arra a rejtélyes papírra, majd arrébb lépett és mintha intett volna valakinek, azt magyarázva, hogy vezesse körbe az újoncot. 

~::0::~ 

Bár viszonylag kicsi sarokszoba volt, így is hatan szorongtunk benne, ami éppenséggel nem is lett volna annyira kellemetlen, ugyanis igyekeztem nappal bent tartózkodni, amikor lakótársaim, Hackett Fischer - a nehézpáncélos, szőke emberférfi -, Dietrich Blumenblatt - a kopasz, tőrös fickó, aki sosem viselt zoknit a bal lábán -, Volker Kuno Sessler - a vörös hajú, nyurga fiú, aki rendszerint valami furcsa, kopott pajzzsal járkált fel-alá -, Bernard Furtwängler - a középkorú, csendes, azonban borzalmasan sokat láb alatt lévő szintén nehézpáncélos -, valamint Konrad Fuhr - akiről semmi érdekeset nem lehetett mondani, azon kívül, hogy minden héten más nővel mászkál -, a közelébe sem jöttek a szállásnak. Hogy miért mondtam mégis, hogy szorongtunk? Nos, rendszerint hetente legalább egyszer mind részegek voltak, ami azt jelentette, hogy sem naplót írni, sem egyszerűen feküdni, sem pedig olvasni nem tudtam, hogy az alvásról ne is beszéljünk, úgyhogy azt hiszem a harmadik hét után szokásommá vált kimászni az ablakhoz közel gyökeret vert diófára, majd visszazárni azt, s vele együtt az irritáló hangokat is megszüntetni. Jóformán azon a fán éltem, oda vonszoltam ki a takarómat és a párnámat is, de az ég egy adta világon senkit sem zavart... egészen addig, amíg pont akkor nem találtak meg, amikor sürgősen szükség lett volna a segítségemre. 
- Hé! - hallottam valami kiabálást odalentről, amely azonnal kirepítette a szememből az álmot - Tündefiú! 
Tulajdonképpen nem lepett meg a dolog, maga a hívás, ugyanis egy idő után azok, akik hajlandóak voltak észrevenni, rájöttek, hogy jobban járnak velem, mintha az apróbb felszíni sérüléseket hagyják maguktól meggyógyulni, elvégre ilyesmikhez nem hívtak orvost. Mondhatni, afféle virágát élte az egyik varázslatom, azon kívül, hogy rendszerint be is osztottak egy-két csapatba, amikor üresedés támadt vagy éppen nem volt megfelelő emberük a feladatokra. A logikus oldalát kellett néznem a dolgoknak: egyrészt bizonyíthattam, hogy a "Mosogatófiú" bizony ilyeneket is tud, másrészt pedig, távolsági katonaként képes voltam gyakorolni azokat a képességeket is, amiket eddig sehol sem volt alkalmam. Nem mondtam volna, hogy nagy dolgokat vittem véghez, de nem is az volt a célom. Nem az eszeveszett küzdelem. A hetek múlásával, jól emlékszem, olyanok is voltak, akik nem jó pillanataimban próbáltak szólni valami olyasmit, ami nem tetszett különösebben. Nos, olyankor kaptak egy kisebb leckét abból, amit a druida-lét jelentett számomra, és bár nem hallgattak el, sőt, egyesek csak jobban evettek, mégis voltak, akik - úgy éreztem - függtek a szavaimon és meglátták valódi értelmüket. Többnyire ezektől az emberektől próbáltam megérdeklődni, hallottak-e Wilhelmináról és Damienről, akik a Zsoldosok Céhének tagjai, és ha igen, hol laktak. De nem tudtak választ adni, így meg kellett maradnom abban a hitben, hogy Damien megkapta a levelemet és várja a napot, amikor újra találkozhatunk. 
Azonban addig a napig még történt valami, valami olyasmi, amire ilyen erős önérzet birtokában sem számítottam volna. 
- Mosogatófiú! - hallottam egy kopogtatást ezúttal a nap kellős közepén - azaz délben -, s álmosan törölgettem meg az arcom, hogy leszedjem róla a nyálat. 
Tántorogva másztam oda az ajtóhoz, hogy kinyissam, mindössze egy felsőben - abban, amit még Méregszemtől tulajdonítottam el, és amelyet csak akkor hordtam, ha nagyon szükséges volt, nehogy elillanjon belőle a sötételf jellegzetes aromája, és részben Mináé is -, valamint egy elnyűtt, de még nem lyukas zokniban. 
- Mit akarsz? - kérdeztem, talán joggal kérdőn, mivel olyasvalaki állt az ajtóban, akivel egyáltalán nem érintkeztem soha. 
- Keresnek téged. Öltözz. 
- Kik keresnek? - bukott ki belőlem, afféle régen kért reménysugárként, mintha biztos lennék benne, hogy azt fogja mondani, "A sötét tünde és a vámpír." 
De nem, ezúttal tévedtem, és a csalódásom hamarost meglepődésbe fordult át az előttem álló fiatal fiút szemlélve. Valami küldönc lehetett, kopott ruháját és zilált haját elnézve. 
- Gyerünk már! - sürgetett furcsa vigyorral az arcán, ami egyáltalán nem volt gúnyos - Olyanban lesz részed, amit egyesek szerint megérdemelsz. 

~::0::~ 

Valahogy így kerültem ide, ebbe a terembe, teljesen tiszta, rendezett öltözetben, hátul egyszerűen összefogott hajjal és fényesre suvickolt csizmával, hogy tiszteletemet tegyem egy különösen érdekesen öltözött ember előtt. Vagyis jobban mondva talán csak azért tűnt érdekesnek, mert senki sem viselte Hellenburg színeit a Zsoldosok Céhén belül. 
Wait... Hellenburg színei? 
- Wyn Silvernight? - kért megerősítést a feltehetőleg középkorú férfi, miközben intett annak a fiúnak, aki értem jött, hogy nyisson ki egy díszdobozkát. 
- Igen, uram. - feleltem röviden. 
A férfi be sem mutatkozott, egyszerűen csak a sötétkék díszdoboz után nyúlt és kiemelt belőle valamit. Fénylett. Az úr megforgatta a kezei között, aztán ünnepélyes mozdulattal felém nyújtotta azt. 
Mire ez a nagy felhajtás? Tudom, hogy léteznek Seraphok és aki megérdemli, kap egy sajátot. Legalábbis, ezt mondják. Most... meg kéne lepődnöm? 
Legalábbis sejtettem, hogy létezik ilyen, és azt is tudtam, hogy jól csinálom, amit csinálok, azon már igazán nem csodálkoztam, hogy behívtak ide... na jó, valójában igen, de nem akartam kimutatni, úgyhogy szoborarccal néztem rá, amíg végül fel nem fogtam, hogy ki kellene nyújtanom a kezemet felé. Aztán beletette azt a fényes valamit. Úgy nézett ki, mint egy gyűrű vagy medál, csak éppen a megfelelő méretű kör hiányzott róla, helyette pedig mindössze egy kis, szögletes hurok foglalt helyet a hátoldalán. 
- Ez Netzach, az örökkévalóság szeráfjának lenyomata, ebbe a brossba foglalva. Hellenburg vezetősége neked ítélte, mert eddigi tetteid alapján megérdemelted. 

Netzach nem szólalt meg. Legalábbis azonnal nem. Nyilván, angyal lévén... azaz hogy lenyomat lévén tudta, mikor nem akarok zavaró tényezőt a helyzetemet illetően, jóllehet, azért felhívta magára a figyelmet, amikor úgy vélte, eléggé nyugodt vagyok, azaz egyedül, a kis fám tetején, távol mindenkitől, akit tehernek éreztem volna. Azt hiszem, leginkább egy fiatal férfi hangjához hasonlított az övé, enyhén túl mély csengéssel, rögtön tisztázva csak a hanglejtésével, hogy sok mindent látott és átélt már, így sok mindent megért és nem fog feleslegesen beszélni, ebben biztos voltam. Szerettem volna azt mondani, figyeltem rá teljes elmémmel, de akkor hazudnék... valójában lélekben már teljesen máshol jártam. Valahol, ahol nem voltam egyedül.

Felhasználó profiljának megtekintése

6 Re: Azonnali játék: Szikra a lőporos hordóban on Szer. Júl. 11, 2018 4:47 pm

Gerard D. Lawrenz

avatar
a Tudás Démona
a Tudás Démona
Békés délelőttnek indult az is. Mindenki a földszinten ült az asztalnál, reggelizett, olvasott, pipázgatott, vagy éppen azon vitatkozott a másikkal ki nyerné meg a csatát hangerőben: egy sikítószellem, vagy Linda a faluból, aki kitalálta, hogy muzsikusnak áll. A mindennapi idill egészen addig a tíz percig tartott, amíg Gerard le nem suhant a lépcsőn, derűs arccal az asztalra csapva.
- Barátaim, elhatároztam merre indulunk tovább. Beállunk a seregbe! – mondta fellelkesült mosollyal.
Mindenki értetlenül bámult. Senki sem tudott megszólalni.
- Te reggeliztél ma Ger...? – kérdezte Leo, mintha azt hinné, álmodik.
- Nem, komolyan beszelek. –támasztotta alá érvekkel – Mindenhol a háborúról beszélnek. Járják a vidéket a toborzótisztek. Még előttük lépnünk kell, ha nem akarunk pórul járni.
Még mindig nem jutott szóhoz senki. A legutolsó dolog volt, amit Gerardról el bírtak volna képzelni, hogy azt szorgalmazza álljanak be a seregbe.
- Néha nem ártana reggelizned, Ger... – vonta le a tünde a következtetést.


*** Néhány nap múlva ***

Apró kis város terült el a nyugati erdőségtől délre. Nem a legbékésebb területe az országnak, lévén az elmúlt években közel volt a frontvonalhoz. Az ilyen városokban számtalan zsoldos tanyázik, akiket időnként felbérelnek portyázásra, nagyobb csatákhoz. Az Egyenes Sarló és Sivító Kapa is egy ilyen zsoldoscsapat volt, nevüket onnan kapták, hogy alapító tagjaik saját szerszámaikat olvasztották be fegyvernek, amikor a reformáció kitörésekor felperzselték a katonák a földjeiket. Ők voltak a legközelebbi vándor zsoldoscsapat, akiket Maria el tudott érni. Meg is örült, hogy bár némi noszogatás után, de hajlandóak voltak vele beszélni, amikor is nagy nyereséget ígért nekik. A zsoldoskapitány elég ideges is volt emiatt. Ott várt Mariára a fogadó ajtajában. Azonnal felismerte a páncéljáról és arról az összetéveszthetetlen kisugárzásáról.
- Jónapot...vagyis helló...akarom mondani üdvözletem asszonyom...virá...kisasszony! – lépett oda a vámpír lány elé, majd a karjait a törzséhez szorította, mert fogalma sem volt róla, kezet kéne-e nyújtania, vagy meghajolni, vagy kezet csókolni, vagy bármi egyéb, amit az úrinép szokott ilyenkor csinálni.
~ Te jó ég, Maria fél perc alatt puhára fogja főzni...szerencsétlen. – nézett előre sajnálkozva a démon víziója.
De kivételesen nem ez történt. A máskor agresszív és könyörtelen vámpír lány olyan barátságosnak tűnt, mint a pap, akihez gyónni ültél be.
- Ugyan, a Maria is megteszi. – köszönt neki egy kisebb pukedlizéssel.
A zsoldos összeszedte a magabiztosságát, megköszörülte a torkát.
- Értem. Induljunk is, úgy hiszem még sok mindent meg kell beszélnünk.
A város elég nagy volt hozzá, hogy bárki fel tudjon szívódni feltűnésmentesen. A zsoldosok is így tettek, bár időről időre összejártak, amíg nem érkezett újabb megbízatás, próbáltak minél jobban elvegyülni a helyiek közt. Maria nem is látott a kapitányon kívül mást, amikor besétált az egyik táborba beszélni vele. Merthogy ezért jött. Nem más indokkal, mint hogy csatlakozzanak a zsoldoscsapathoz.
- Valaki világosítson fel, miért is csináljuk ezt? – mondta Leo, miután magukra maradtak az utcán.
Aleena kajánul elvigyorodik.
- Hé, tudok egy viccet. A pokolfajzat, a dezertőr, a szökevény, az eretnek és a szemétlakó sétálnak az utcán...
- El kell ismernem, ez egész jó volt...de kihagytál engem!
Erre aztán mind elkezdtek nevetni.
- De ez valóban egy aggasztó tény. Egyikünknek sincs túl jó előélete.
El valóban elgondolkodtató volt. Mert eddig még egyszer sem jelentett gondot.
- És tényleg! Hogy lehet, hogy még egyszer sem tűnt fel senkinek?
- Mert kint lakunk a semmi közepén, naná hogy nem vett minket észre senki.
- Nem sokáig lesz az semmi közepe, ha a katonai körzeteket véglegesen felállítják.
- Mondjuk csodálkozom, hogy mindezt bevállalod ahelyett, hogy csak simán elrejtőznénk egy kevésbé könnyen megtalálható helyen. – Aleenának sem teljesen állt össze még a kép a fejében.
- Nem az üldöztetés az, amitől annyira aggódom. Én nem akarok egyhelyben ülni. Az új kor kezdetét vette és ott kell lennem, hogy formára szabjam.
- Hát persze. A föld egy nagy csatatérré lesz...
Ez volt az a szikra, melyet Klaus az első találkozásukkor látott. A szikra, mely azok szemében égett, kik nagy tettekre hivatottak. Egy percig sem aludt ki a démon szemeiből, és több kell egy egyszerű háborúnál, hogy elsötétítse.
- Ahol civilként szinte képtelenség bárhova is eljutni.
- Bezony, de katonaként ha ügyesen kevered a kártyát, akár még meg is jutalmaznak érte.
Gerard bár nem vallotta be, Liától vette az ötletet. Annak idején ő is beépült a király seregébe. Emiatt nem is volt nehéz előállnia egy tervvel. Az első fázist Maria már teljesítette is, bár ő ezt még nem tudta. Éppen azon volt, hogy a kapitánnyal viaskodjon.
- Nem engedem. – csapott az asztalra. Úgy tűnt, ha üzletről van szó, visszanyeri magabiztossága egy részét.
- Három perccel ezelőtt is csak ennyit tudott mondani.
[color=#00cc00]- Hozzánk nem lehet csak úgy besétálni, mint egy útszéli kocsmába. Az én embereim hadviselt, elszánt nincstelenek, akiknek ne volt hova menniük. Nem fogunk magunk közé engedni pár suhancot, akik katonásdit akarnak játszani, csak mert nőtt egy szál szőr a mellkasukon.
- Ó, még ha ilyen derűs volna a helyzet. – mondta hirtelen a semmiből Gerard, akinek évek óta egy szőrszál sem jelent meg sehol a bőrén. És igencsak bosszús volt miatta.
Ő és a többiek éppen akkor sétáltak be a fogadó ajtaján. Még sikerült elcsípniük a beszélgetés végét. Abból a fél mondatból meg is tudták, hányadán áll a tárgyalás. A kedves kapitány már koránt sem tűnt olyan kezes báránynak, mint azelőtt. Sőt, kifejezetten ellenséges ábrázata volt neki.
- Ó, remek, pont jókor. Legalább nem kell megismételnem magam.
Maria összeráncolta a homlokát.
- Utoljára mondom, jól járna velünk.
- Utoljára mondom, ez nem játszótér, hanem csatatér!
Gerard előre lépett.
- Na ne mondja. Akkor miért nem párbajozunk egyet? Maguk és mi.
- Hogy...mi? Ti velünk, ez egy rossz vicc akar lenni?
- Ha győznek, egy szó nélkül távozunk. Ha veszítenek, el kell ismerniük a teljesítményünket. – vonta meg a vállát a démon titokzatos, halvány mosollyal az arcán.
Kis idő telt el, mire bárki újra megszólalt volna.
- Tudod mit, suhanc, igazad van. Nyelvetek forogjon a kardotok helyett.
Mindenki meredt tekintettel nézett előre.
~Ilyen könnyen bevált...?
~Ilyen könnyen bevált...?
~Ilyen könnyen bevált...?
~Ilyen könnyen bevált...?
Mielőtt elindultak volna, Gerard már vázolta a tervét Mariának. „Jópofizással nem megyünk semmire, hergeld fel, hogy mérgében meg akarjon minket leckéztetni és adjon egy esélyt az érvényesülésre.”, ez volt a nagy terve. Ördögi volt. És pontosan úgy sült el, ahogy eltervezte. Maria képességei azalatt az egy év alatt csak még tovább fejlődtek.
A várostól nem messze, egy ideiglenes gyakorlótéren rendezték meg a kis viadalt. Odagyűlt a zsoldoscsapat apraja-nagyja, no meg persze mindenki, aki unatkozott és szeretett volna egy kis izgalmat látni.
- Uraim, egy az egy elleni küzdelmek lesznek, ha ez megfelel.
- Több mint tökéletes. – mondta az egyetlen tagja a csapatnak, aki nem tudott harcolni.
- Essünk rajta túl...te, tünde, gyere te. – szólította Leot, aki a legerősebbnek tűnt az egész csapatból. Ha őt elgyepálják, talán a többiek kezdve is elmegy az egésztől, és hazamennek, ezt gondolta a kapitány.
Leo ellenfele egy nyalka legény volt, magas, szikár, borostás arcú, vörös hajú zsoldos. Kardot használt, akárcsak a néhai tünde őrző.
- Gyerünk már. – támaszkodott fegyverére a jövendőbeli zsoldostárs.
- Csak egy pillanat... – mondta a tünde, majd bemelegítés gyanánt nyújtott egy keveset, majd alaposan szemügyre vette a kört, ahol párbajozni fognak – Mostmár készen állok! – vetette le magáról a kabátját.
Leo hosszú gúnyája alatt négy kardhüvely lapult meg. Ezt már korábban észrevették, amikor találkoztak, de nem tulajdonítottak neki túl sok jelentőséget. Leonak mindig is furcsa gondolatai voltak, ez már igazán nem oszt, nem szoroz. A két plusz hüvely üresen áll.
- Zsonglőrködni fogsz? Részemről rendben. – rántott fegyvert.
Hangos csattanás kísérte, ahogy a két fél egymásnak ugrott. Leonál egy kard volt, a másik kezét szabadon hagyta.
- Jól figyelj... – vigyorgott rá a tünde, majd átvette a fegyvert a másik kezébe.
Ellenfele azonnal alapállást váltott és hárította az ellenkező irányból érkező csapást. Nem próbálta leplezni, ugyancsak meglepte ez a mozdulat.
~ Nem is rossz. Ezt nem lehet a vásáron összeszedni...na jó, fejezzük végre be.
Újra támadott, érezhetően nagyobb erővel. Mágiát szabadított fel, ami megnövelte a sebességét. Kis ideig úgy tűnt, Leo nem lesz képes vele lépést tartani. Nem hagyta ő azt annyiban, mit számított neki, hogy ellenfele gyorsabb nála. Penge pengén csattant, ahogy Leo ismét hátrálni kényszerült egy lépést. De nem adta fel. Neki két fegyvere volt. Védekezés helyett döfött egyet. A másik zsoldos igaz hárított, de könnyedén felpöckölte Leo kardját az égbe, és még ugyanazzal a mozdulattal vissza tudott támadni. De a tünde csak erre várt. Erősen rámarkolt kardja markolatára. A penge éle halvány fénnyel izzani kezdett. A többiek nem hittek a szemüknek.
- Nocsak. Ez...mi?
- Ez a Force fo Nature. Pedig azt hittem nem képes használni...
A fényes ívvel együtt mozgó kard újult erővel készült lecsapni a zsoldosra. De ő is elég tünde harcost látott már, hogy tudja hogyan kell egy ilyen kikerülni. Nem hátrafelé lépett, hiszen ez a támadás egyenes irányban halad előre, helyette oldalra lépett, úgy kerülte ki. Igaz nem sok kellett. Leo csapása egy arasznyira a vállától zúgott le.
- Itt a vége! – rontott neki újra.
És Leo oldalra lépett.
~Hát, tényleg vége.
A zsoldos ekkor vette észre, ahogy elsuhant mellette, kilépett a párbajra kijelölt gyűrűn. Elhagyta a harcteret, így Leo győzött. A többi zsoldos derűsen sugdolózott. „Magában számolta a lépéseit, így tudta, mikor éri el a mező szélét”, így mondogatták neki. A kapitány ugyancsak vakarta a fejét.
- Te, kislány! – bökött Aleena felé – Te következel.
Ezúttal biztosra ment és kiválasztotta a leggyengébbnek kinézőt közülük. Az ellenfele sem akármilyen harcos volt. Remek fegyverfogató, aki úgy zsonglőrködött a lándzsával, akár a várási mutatványos. Aleena rövid kardjának sok esélye nem volt ellene. Ez mondjuk önmagában nem volt elég, hogy eltántorítsa.
- Jól figyelj... – nézett rá kihívóan. Ha más nem is, az az alaptalan magabiztossága megmaradt neki.
Aleena támadott. Gyors volt és pontos, mint a legtöbb inkvizítor, de könnyedén távolságtartásra kényszerítette ellenfele a majd két méteres lándzsával. De ő ismét támadott. Nem törődött vele, ha esetleg teret enged a másiknak megkarcolnia. Úgy tűnt nagyon felelőtlen. De Gerard mégis elégedetten bólogatott.
~Az inkvizítorok elképesztően halálos ellenfelek. De ugyanakkor magukat védeni szinte képtelenek. A legjobb védekezés a támadás, így tanítják nekik.
Aleena sorra mérte a csapásokat, amiket a másik rendre hárított is. Jó öt percnyi kézitusát követően tudott csak támadható pontot találni rajta, miután nagyot suhintott felfelé, ellenfele oldalról próbálta meg elérni, nem döféssel, hanem a lándzsa oldalsó élével, hogy megvágja. Az inkvizítor lány kardja magasan az ég felé meredt. A másik kezét emelte ellenben a magasba.
Hangosat csattant a fegyver, ahogy az inkvizítor nemes egyszerűséggel rámarkolt a hegyére. Mindenki fájdalmasan sziszegve lépett hátra. Szinte érezték, ahogy a lándzsa belemélyed a tenyerébe és leszakítja a húsát. Aztán mindenki értetlenül nézett előre. Nem tudták, mi volt az a fémes csattanás.
- Elkaptalak. – lendítette meg újra a kardját Aleena
Ekkor vették észre, hogyan sikerült a lándzsát megállítania. Aleena a tenyere köré tekerte a láncot, amit használt, úgy hárította vele a támadást. Most pedig semmi sem állíthatta meg, hogy a kardjával lecsapjon. Jól látta ezt a kapitány is, mert azonnal odaszólt nekik.
- Ennyi elég lesz.
A többiek elégedetten bólogattak. Bár Aleena harca nem tartott olyan sokáig, mint Leoé, elismerésre méltó volt. Az ő állóképessége talán még Gerardénál is gyengébb, így neki egy gyorsan lezárt küzdelem az ideális.
~ Erre nem számítottam, hogy képes lesz ennyire a saját stílusát erőltetnie az ellenfelére. – bólogatott láthatatlan démon illúziója.
Ekkor előállt egy másik zsoldos. Öregebb volt a társainál, bölcsnek és tapasztaltnak tartották. Még egy utolsót szippantotta  pipájába, majd Gerardra mutatott.
- Rajtad a sor, fiam. Add bele minden erődet!
Gerard értetlenül mutatott magára.
- Rajtam? Nekem megfelel. - lépett be a ringbe nyugodtan. Valójában azonban nagyon is izgatott volt.
[color=#0066ff]~Ezaz! Végre eljött az én időm. Megmutatom mit tudok!
~Csak aztán óvatosan, mert otthagyhatod a fogad. Ez az ipse nem tűnik olyan zöldfülűnek, mint a másik kettő.
Az öreg zsoldos fegyvere egy kard volt. Gerard maga egyelőre fegyvertelenül állt elé.
- Részemről indulhatunk is.
Bólintottak és nekiindultak egymásnak. Ám a démon nem sokkal utána megtorpant, majd elkezdett varázsolni. A kezéből lángoló kötelek törtek elő, egyenesen a másik felé kígyózva. Ellenfele persze könnyedén miszlikbe aprította őket. Rögtön utána érkezett a következő varázslat, hat darab lebegő tüske, sebesen szálva, akár a nyílvessző. A férfi ezeket is ki tudta kerülni, s sikerült alig két lépésnyire kerülni a démonhoz.
Gerard ekkor összetörte a két varázslatát. A bal öklére a lángot, a jobb öklére pedig az árnyakat gyűjtötte össze. A két üstököst nekidobta a zsoldosnak, aki némileg megzavarodott a támadástól, bár sikerült elkerülnie, de kihátrált. A többi zsoldos csak fejét forgatva nézett ide-oda. A legtöbbjük már valószínűleg elvérzett volna. Maria eddig ugyan nem említette, de a zsoldoscsapat nem tartozik a híresebbek közé. Mi több, eléggé alantas pozícióban vannak. A tagjaik nagy része csupán csak földönfutó, aki a jobb megélhetés reményében csatlakozott. Elég nehéz dolga is volt, hogy felhergelje a kapitányt, hogy tegye próbára őket. A mostani csata viszont elsőrangú ütközet volt. Gerard újabb pecséteket hívott elő, már a Pehelykönnyedséget is előkészítette. A két fél ismét felkészült, hogy egymásnak ugorjanak…
- Elég lesz. - mondta a zsoldos higgadtan és elrakta a kardját.
Mindenki sóbálvánnyá dermedt. Szerencsétlen Gerard jól hoppon maradt. Pedig ez még semmi sem volt.
- Nincs semmi kedvem most megrokkanni. - fordult meg - Kapitány úr. Nem tudom, miféle szerzetek, de akkor voltak ők tudatlan kölkök, amikor én koszorúslány. Ezek itt háborút megjárt harcosok, egytől egyig.
A kapitány nagyot sóhajtott.
- Neked elhiszem...akkor azt hiszem, az egyezség az egyezség.
Nagy volt az öröm aznap a táborban, amikor is taggá avatták az új jövevényeket. Leginkább Klaus örült, akinek a kisujját sem kellett mozdítania. Kérdezték is, hogy ő vele mi lesz, de csak lepisszegte őket, mondván egy szót se a kapitánynak. Nincs is édesebb győzelem annál, amit úgy értél el, hogy nem csináltál semmit.
- Nagynéném mondja mindig ezt: “Fiam, jól jegyezd meg: jó úton haladsz a gazdagság felé, ha már azzal is meglepsz másokat, hogy nem csinálsz semmit”.
A zsoldosok elismerően helyeseltek, mert ez bizony nagy igazság. Közben a kapitány odahívott mindenkit egy kis szobába. Mariával befejezték a papírmunkát, s ezennel hivatalosan is a csapat részei lettek.
- Hagylak kicsit beszélgetni. - mondta a kapitány és kivonult.
A csapat magára maradt.
- Hát, készen vagyunk.
- Ez volt a nagy terv?
- A lényeg még csak most jön. Maria, mutasd meg!
A vámpír készséges mosollyal színpadiasan meghajolt, majd kiterítette a papírjaikat az asztalon. Mindenki értetlenül nézett.
- Ezek...mi vagyunk?
A papírokon öt ismeretlen ember adatai álltak. Születési hely, korábbi munkák, korábbi lakhely, hozzátartozók, korábbi szolgálati eredmények, mind-mind aláírva és hitelesítve a zosldoscsapat által, melyet a zsoldosok céhe is elfogadott.
- Új személyazonosság.
- Ha ideér a háború, márpedig ide fog az érni, mindenkit be fognak sorozni. A zsoldosokat is. Akkor pedig mi is a sereg részei leszünk. Azokat, akiknek vanna papírjaik, nem vizsgálják meg annyira. És a korábbi szakaszok később a seregben is jó eséllyel együtt maradnak. Ezek a friss bajtársak adnak nekünk alibit. A sereg részei leszünk, elérünk néhány eredményt, tartalékba helyeznek minket jutalom gyanánk, onnantól pedig egy-két hamisított paranccsal bárhova el tudunk majd jutni, ahol a kedves katonáink állomásoznak.
- Nevet egyiken se látok...
[color=#ffffff]- Áh igen, azt gondoltam kitalálnunk magunknak. Én maradok a sajátomnál, a Neulander klán soha az életbe nem fog rám találni. Minden kapcsolatot megszakítottak a királysággal.
- Azt hiszem én tudom! Leonard Mistwarden. - húzta ki magát elégedetten.
Kínos csend ülte meg a termet.
- Hát ez...
- Tündés. - fogta Klaus rövidre.
- Annyi elég. Nem kelt feltűnést, és nekünk pont az kell.
- Azt hiszem nekem is megvan. Etelia Schüller. - csatlakozott Leonardhoz Aleena is, majd aláírta a dokumentumot.
- Klaus, te?
- Én maradok a magam nevénél. Attól nő az ember rosszhíre, ha egy nevet használ.
- Végül is...hé, én tudom: Loren Sonne!
[color=#0066ff]- Kétlem, hogy a királyságnak volna kísértet alakulata...de akkor eszerint már csak én maradtam. Hm...legyen a nevem...Jeremias. Jeremias G. Klebersen.
A többiek minden erejüket felhasználva próbálták magukba fojtani a röhögést, miközben Gerard aláírta a papírt.
- Mi van? - nézett rájuk.
- Semmi, semmi. - azon a ponton elgondolkodtak, milyen nevet adna Gerard a gyerekének, ha lenne neki. Talán jobb is, hogy még nem derült ki.

Nem sok időbe telt, hogy bekövetkezzen, amire számítottak. A bajtársaiknak persze egy szót sem szóltak róla, a kapitánynak már így is elég gyanús volt egy csapat tapasztalt harcos, akik a semmiből felbukkanva be akartak közéjük állni. Arra tippelt, hogy szökevények a másik királyságból, akik így akarják tisztára mosni a nevüket. Látott már korábban ilyet. De amikor az északi hadsereg puskákkal a hátukon beállított a városba és bejelentette, hogy mostantól egy katonai körzet részei lesznek, elég hangosan kezdtek el a lakók hüledezni. A zsoldosoknak sem volt természetesen menekvés, bár többnyire hangtalanul tűrték, hogy nyilvántartásba vegyék őket és elküldjék kiképzésre. Még mindig jobb volt, mint törvényen kívülinek számítani. A zsoldoscsapatok esetében a toborzás sokkal gyorsabban lezajlott, lévén a legtöbb egy-egy céh tagja volt, ahol nyilvántartást vezettek a tagok képzettségéről és tapasztalatairól. Így történt hát, hogy a démon, a dezertőr, a szökevény, az eretnek és a sehonnai a kiképzőtáborban találta magát anélkül, hogy bárki megvizsgálta volna őket. A papírjaik szerint ők csak megélhetésből kardot ragadó harcosok voltak.
- Tudjátok, hiányozni fog ez a hely. Megszoktam itt. - búslakodott Lia illúziója egy asztal tetején ülve, miközben a torony aljában gyülekeztek és pakolták össze mindent, amit a kiképzőtáborba magukkal akartak vinni.
- Nekem mondod. Most tettünk rendbe. Kárbaveszett munka…
- Na, azért nem egy évre tűnünk el.
Klausnak majd kiugrott a szeme, amikor meglátta Leot. Nagyon alaposan átgondolták a seregbe vonulást, még az is eszükbe jutott, hogy esetleg valaki felismeri őket. Jártak már északon, nem is egyszer. Mindannyian (Klaust leszámítva persze) új külsőt öltöttek magukra. Leora rá sem lehetett ismerni. A normálistól eltérően hosszú haja volt neki, ami összefogott és a háta mögé vetett. Kivette a füléből is a piercingeket, lecserélte az ingjét újabb, kevésbé tépett darabra, új csizmát húzott, ami ugyan kevésbé volt alkalmas erdei terepen való közlekedésre, de nem is tűnt ki vele annyira a tömegből, és a hosszú zöld kabátját is lecserélte egy szimpla, minta nélküli felsőrészre. Egyedül a szivárványszinű övét hagyta magát. Azt nem volt hajlandó levenni.
- Rád se lehet ismerni... - Leo olyan volt, mint bármelyik tünde, aki a pusztára tévedt. Annak idején még azért vett fel másmilyen kinézetet, mert elege lett az erdei közösség szürkeségéből. Most viszont könnyedén be fog tudni olvadni a többi menekült elf közé - Hogy nőtt meg a hajad?
- Ez? - emelte le a fejéről - Ez csak egy paróka.
Aleenának valamivel egyszerűbb dolga volt, csak le kellett szednie magáról azokat a jegyeket, amik arról árulkodtak, hogy hajdanán inkvizítor volt. A láncát összetekerte és az övére akasztotta, a tömjénezőt, ami nála volt elrakta. Jobban belegondolva még egyszer sem vette elő, nem is értette, miért volt még mindig nála. A kardját kénytelen volt lecserélni egy másikra. Fájt is a szíve miatta, de a hajdani rendjének címere ott díszelgett a markolatán. A hajviseletét ő is megváltoztatta, levágta egy részét, majd a maradékot összefonta egy kontyba, feltűzte és átkötötte egy szalaggal. Aztán lecserélte a szalagot egy madzagra, mert az jobban illett a zsoldosként besorozott közkatonához.
- Ti annak idején tanultatok hasonlókat, nem?
- Ja, az enyém volt az ötlet. De igen, valahányszor ellenséges területre mentünk, ezt kellett csinálni. Etelia Schüller már évek óta ezekről a jegyekről ismerhető fel. - vigyorgott rájuk, miközben megpördült, hogy a többiek is megcsodálhassák, milyen gyakorlott az álcázásban.
De a legegyszerűbb dolga mégis Gerardnak volt. A tünde királyság felszívódása után nincs az az ember, aki bármi különleges jelentőséget adna a holdpapok tradicionális köpenyének. A régi ruháit el is tette későbbre. Liát némileg zavarta az álca, mert nem látott tőle semmit, de az ökölnyi nagyságú talizmán túlságosan feltűnő volt, így elrejtette az inge alá. Az ő hajával valamivel nehezebb volt babrálni, rövidebbre vágta ugyan, de attól még nagyon hasonlóan nézett ki. Klaus tanácsára vett egy sapkát. Mást nagyon nem tudott kezdeni vele.
- Készen van mindenki?
- Maria, veled mi lesz?
- Hogy velem? - nézett bamba fejjel a vámpír, aki pont ugyanúgy nézett ki mint korábban - Ne féltsetek ti engem, csak magamra öltöm az úri attitűdöt és azt sem fogják tudni, mit láttak.
- Azért ne legyél ilyen könnyelmű...
És akkor Maria elegánsan kihúzta magát, kezét a háta mögé tette és finom, nőies mosollyal feléjük fordult.
- Ugyan, ez igazán mellőzendő.
Döbbenten állva nézték a vámpírt. Mintha egy teljesen másik emberré változott volna. Eddig is tudták, hogy jól színészkedik, de eszükbe sem jutott volna, hogy ilyenekre is képes.
- Akkor azt hiszem ez tárgytalan. - váltott vissza az eredeti stílusába.
- Induljunk. Ha van egy kis szerencsénk, már az első csatában sikerül elérnünk valamit.
- Jönnél már haza?
- Nem, csak unom már, hogy nem csináltunk egy ideje semmit.
- Ahogy mondod. - helyeselt - Ideje háborúzni.

Felhasználó profiljának megtekintése

7 Re: Azonnali játék: Szikra a lőporos hordóban on Szer. Júl. 11, 2018 4:56 pm

Nagyon élvezetes volt mindegyiket olvasni. Szinte látom magam előtt, ahogy szegény karaktereket emészti a kétség, biztos jó, amit most tesznek. Annyit tudok ezzel kapcsolatban mondani: az majd kiderül, ha győznek. Addig is viszont üdv a seregben, jár a jó katonás tisztelgés, az extra kupa bor csata előtt, no meg persze a 150 TP mindenkinek. Gratulálok hozzá.

Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.