Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
[Küldetés] A fogolykaraván

Szer. Dec. 04, 2019 3:16 pm by Screwtape

A fogolykaraván


A háború és Veroniel tevékenykedése ellenére (vagy éppen amiatt) ugyanúgy …


Comments: 5

Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel von Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 121

Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 56


You are not connected. Please login or register

Azonnali: A kémek krémje

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1Azonnali: A kémek krémje Empty Azonnali: A kémek krémje on Szer. Júl. 18, 2018 9:25 pm

Serene Nightbough

Serene Nightbough
Mesélő
Mesélő
A tudás hatalom. Ez az örök érvényű igazság nincs másképp a háború idején sem, így mind a két fél igyekszik kideríteni a másik titkait, ennek pedig egyetlen, az emberiséggel egy idős módja van: a kémkedés. Észak és Dél kémei megkezdték a beszivárgást az ellenséges oldalra... Mi történik, ha találkozol egyel? Elengeded? Netalán megpróbálod átállítani? Vagy maradjunk csak a tiszta és jól bevált módszernél, a gyilkosságnál?

A feladat: találkozz egy ellenséges kémmel. Hogy mit teszel vele, az minden játékosnak a maga dolga, de az írás szóljon a találkozóról cameo nem elég!

Határidő: Augusztus 1.
Jutalom: 1500 váltó

2Azonnali: A kémek krémje Empty Re: Azonnali: A kémek krémje on Hétf. Júl. 23, 2018 9:55 pm

Crispin Shadowbane

Crispin Shadowbane
Éjvándor
Éjvándor
Spyrim

"Óh, azt mondod, hogy a Te dolgod nehezebb? Te oda osonsz csak valaki háta mögé, beleszúrsz egy tőrt és vígan mész tovább. Nekem ezernyi szerepet kell eljátszanom, hízelegnem az olyanoknak, akiket a legszívesebben leköpnék, csak hogy információt szerezzek tőlük. Kérlek, mesélj még, milyen nehéz a Te dolgod. "
- Aldebrand


Figyelem. Az írás egyes részei a nyugalom megzavarására alkalmas részeket tartalmaz.

- Valami nagyon nincs rendjén...
  Fordultam Hans Kauzohr-hoz, a kapitányomhoz. Ő csak hümmögött, miközben egy pipát próbált megtömni valami irtózatosan büdös dohánnyal. Mostanában rákapott a pipázásra. Szerinte úrias - szerintem ocsmány, de mások véleménye nem nagyon érdekelte őt.
- Már megint túl sokat aggodalmaskodsz, Karmazsin, túl sokat.
- Nekem akkor se tetszik valami. De Te csak pipázgass nyugodtan.
   Morogtam Hans-nak, aki csak a vállát vonogatta. Valamit vissza is vágott volna, de a kis bőrszütyőből elég macerás volt kikaparni a dohány maradékát, és ez a teljes figyelmét lekötötte. Végig néztem a többieken: egyikükön se látszott az, hogy nyugtalanak lettek volna, vagy hogy bármi is érdekelte volna őket az előttük heverő borospalackon és sörös korsókon kívül. Joe éppen szkanderozott az egyik újonccal, aki azt hitte, hogy csak azért, mert egy kovács fia, elég erővel rendelkezik ahhoz, hogy legyűrje azt a barmot, akinek ahogy egyszer már megállapítottam, az egyik felmenője egy északiak oldalán harcoló félóriás volt - és csak most jöttem rá, hogy a másik szülője valószínűleg egy ökör volt - már mint az állat és nem az idióta kétlábú. Átvágva a füstfelhőn, amellyel Hans burkolta be magát, az ajtóhoz siettem.
  Kint a Holdat eltakarta a súlyos felhőtakaró, így csak pár helyen világította meg az utcát. Bőven több, mint amennyi nekem kellett. Dracon a kandalló mellett heverészett és álmában biztos valami szaftos falatot kaphatott el, hisz a szája úgy járt, mint ha épp most belezné ki a fogaival a zsákmányát. Hagytam, hadd pihenjen. Valószínűleg csak túlságosan is az agyhelyemre ment ez a feszült várakozás. A legidegesítőbb érzés: épp csak vissza értem egy egyszerű rutin küldetésről, de tudtam, hogy nemsokára Hans előhozakodik valami új ideával és már előre rettegtem tőle - de kihúzni nem tudtam magam a feladat alól: így hát vártam, hogy mikor jön a következő misszió, de egyben féltem is tőle.
  Teljes szélcsend uralkodott, így az egyszerű cégér, amely a bejárat felett lengedezett, most szerencsére nem nyikorgott...néha a hideg is kirázott tőle, főleg, amikor megosztották velem, hogy egyszer a túlságosan is begőzölt zsoldosok, akik valami tömeggyilkost kerítettek kézre, felkötötték oda a szemetet, amikor a képükbe röhögve mesélte el, hogy ölte meg a kiskorú áldozatait. Lehet, hogy állatok vagyunk - de nincs olyan épeszű lény, aki ezt hidegvérrel hallgatta volna. Az előző kapitány persze mindenkit súlyos büntetésben részesített, egy havi zsoldnak búcsút mondhattak és örülhettek, hogy ennyivel megúszták a dolgot. Elhaladva a súlyos történelemmel rendelkező cégér alatt, a macskakövekkel kirakott utcára jutottam. Bentről még hallani lehetett a részeg duhajkodás zajait - túlságosan hangos volt ahhoz, hogy örömből fakadjon, inkább csak a nagy hangoskodással akarták elűzni azt a csendet, amelyet a valaha telített termeket burkolta be. Nem kellett itt finomkodni: a helyzet szarabb volt, mint a sok évi átlag, most, hogy a háború új erőre kapott, és a bűnözők elfogása helyett az északiak sorának bomlasztása is bekerült a repeortárunkba.

  Igazából azt se tudtam, hogy mi zavart ennyire. Tényleg a nyugalom lett volna? De nem...valami más volt itt. Csuklyámat a fejemre húzva kémleltem körbe az utcán. Pár járókelő civilen, és egy öt fős járőr osztagon kívül azonban mást nem láttam. A katonák hangos páncélcsattogás közepette húztak el mellettem, négyük mögött pedig egy, a kezeit köpenye árnyékába rejtő varázsló haladt, aki szintúgy a kihalt utcákat kémlelte. Ahogy a csatározások előre haladtak, úgy nőtt a feszültség a város falai között, a rendbontások száma megnőtt és a súlyosságuk is. Csak az elmúlt három hétben a mi környékünkön vagy két tucatnyi ilyen robbant ki, kettőnek halálos sérültje is akadt. Hiába, mindenkinek rottyon voltak az idegei már az elhúzódó háború miatt. A kezdeti lelkesedés, a szeráfok segítsége, a rész győzelmek felett érzett öröm alábbhagyott, helyébe a csüggedés jött. Tökéletesen érthető volt. Az viszont már kevésbé volt érthető, hogy ha szél csend van, miért gurult le az egyik ház tetejéről egy kisebb cserépdarabka? Elmeredve néztem a vörös égetett agyagot, majd mentem tovább, fütyörészve...
  ...s az első adandó alkalommal behúzódzkodtam egy sikátorba. Füleltem, azonban nem hallottam semmilyen hangot sem. Nagy eséllyel paranoia, vagy az unottan üldögéléssel eltöltött két napból fakadó frusztráció hitette el velem, hogy ez bármit is jelent. Már mint a lezuhanó cserépdarabka. Minden éjjel hallottuk a bagzó macskákat, és a szűkölő kutyákat...egészen addig, míg Joe el nem kezdte őket kővel dobálni. Attól rögtön abba hagyták a hangoskodást. Lehet, hogy csak egy túlságosan kanos kandúr mászkált a tetőkön. Ettől független felmértem a terepet. Volt előttem egy három emeletes ház, amelynek tudtam, hogy nyílik egy csapóajtaja a tetőre. A tulajdonosnak sok problémája akadt a hasmenésben szenvedő madarakkal és a túlságosan is izgága tolvajokkal, akik a tetőkön való közlekedést részesítették előnyben. Miután egyszer majdnem leesett a ház oldalának támasztott csotrogány szerkezetről, amelyet Ő létrának mert nevezni, átépítette a tetőteret, hogy legyen egy ajtaja. Ezt az infót még az egyik zsoldos társam osztotta meg velem, aki nagyon igyekezte titkolni, hogy szakmabélim, de előttem nem rejtegethette magát. Magamban halkan imát mormoltam Hold Anyához és Apához, hogy egy ilyen kis suttyót is a soraink közé terelt. A ház ajtaja zárva volt - ez csak természetes - azonban amikor Clandestine-t beszorítottam az ajtó és a keret közé, éppen csak a zár felett, és a csuklómra hidegen feszülő karikákba rejtett mágiát aktiváltam, egy kis erőfeszítés után az ajtó halk reccsenéssel engedett.
  Óvatosan nyitottam ki az ajtót. Szerencsére a fickó rendszeresen olajozta a kilincset és a vasalást is, így legalább nem nyikorgott. Zsebemből elő kapartam találomra két érmét - valószínűleg réz - és a küszöbre helyeztem, hogy a javítási munkálatokat, vagy legalábbis egy részüket fedezzék. Eh, kezdtem szentimentális lenni. Azonban innentől kezdve már jól ismertem a járást, a kollégám leírása alapján. Tíz lépés előre, balra lépcső. Tizenhat lépcsőfok felfelé, első emelet. Itt egy fiatal pár lakott, akik talán ha másfél éve költözhettek Hellenburg-ba. Szerencsére mindketten aludtak, és nem keltek fel a halk neszezésre. A lépcső folytatódott tovább. Még tizenhat lépcsőfok - figyeltem a tizedikre, amely mindig is nyikorgott - után elértem a második emeletre. Ez volt a tulajdonos része, aki ideje nagy részét nem is töltötte otthon, inkább a város egyéb területein szórakozta el az ideje nagy részét. A következő lépcsősor két fokkal rövidebb volt, a harmadik emelet pedig alacsonyabb, mint az előző kettő. Ez egykor dolgozó szobákat rejtett, most átépítették raktár helyiségnek. Itt öt lépést előre, tizenkettőt jobbra menve a sötétben már megláttam a csapóajtót, amely a padlásra vezetett. A kampóért nyúlva beakasztottam azt a csapóajtón lévő karikára és lehúztam a létrával együtt. Nem sok zajt csaptam, amiért hálát is adtam minden létező és nem létező istenségnek. A padláson undorító bűz terjengett: a galambok és a patkányok minden létező nyílást megtaláltak, amelyen keresztül befurakodhattak ide, felkészülve a zimankós őszre, és az azt követő hideg télre, amelyre számítani lehetett.
  Visszafojtva két percnyi vad káromkodást, amelyet a csizmám alatt rohangáló patkányok váltottak ki, haladtam tovább. Nem hallottam galamb turbékolást: a dögöket valószínűleg a jó házigazda kiköltöztette, vagy éppen kinyírta őket és vacsoraként szolgálta fel valahol. Innen is láttam már a tetőre vezető nyílást. Behunytam a szememet, és hallgatóztam. Türelmemnek meg lett a foganatja: valami vagy valaki lassan lopózott előre a cserepeken. A hangok alapján a tetőre vezető nyílástól távolodott, tehát nekem háttal lesz, amint kimászok. Lehet, hogy egy tolvaj. A létrához siettem, és felmászva rajta végül kijutottam a bűzfelhőből, ami a padlás teret lengte körbe. És ekkor láttam meg: hát, nem egy macska volt, vagy ha igen, akkor az Rotmantel macseszka, mert hogy jól megtermett volt, és két lábú. Na jó, annyira nem megtermett. Saccperkábé öt és fél láb magasságú alkat, első ránézésre inkább karcsúan izmos, mint kigyúrt. Tekintete a Felső Negyed felé, azon belül is a Kastély negyed felé fordult, miközben az útvonalát mérhette fel. Inenn azért az még szép egy távolság lehetett, főleg, hogy még a falig se jut el a tetőkön, nem hogy a Felső Negyedig, de legalább három háztömbnyi közelbe tud kerülni a választó vonalhoz, ha eléggé ügyes és gyors - napfelkelte előtt kell eljutnia odáig teljesen hangtalanul és észrevétlenül, már pedig az két órán belül be fog következni. Már ha oda szándékozik menni. De ha tolvaj, akkor kétszer is meggondolja. A tolvajos tervről akkor tettem le, amikor egy papír darabkát és egy kihegyezett széndarabot eltéve félre libbentette a köpenyét, és a Hold fénye megcsillant egy tipikus északi fegyveren. Rövidebb csöve volt, mint annak, amikkel eddig találkoztam, de határozottan északi volt.
~ Ha jól sejtem, most akkor jöhet egy kis bemutató ennek a másik halandónak?~
~ Yupp, Dumah, ahogy mondod. Nekünk is nem árt még egy kis gyakorlás, hogy jobban össze szokjunk.~
  Dumah szokása szerint a megjegyzést nem kommentálta. Hangtalanul és láthatatlanul haladtam végig a tetőn, ügyelve, hogy a cserepek se reccsenjenek meg a lábam alatt. Az északi tovább osont, most, hogy befejezte a jegyzetelgetését. Már készen állt volna arra, hogy a következő tetőre vetődjön át, amikor hátulról ragadtam meg, kezeim satuba szorították a nyakát, és nagy erővel rántottam le a tető cserepeire. Alattunk megrepedtek az égetett vályog tetőfedő elemek, de nem szakadtunk be a padlásra. A fickó vergődött alattam, azonban a meglepetés szerű támadástól még mindig enyhe sokkban volt - viszont igen csak gyorsan kikászálódott belőle. Nem volt kezdő. Végül egy kézzel elengedtem őt, amely esélyt adott neki, hogy a kezem alá szorítsa jobbját és megpróbálja lefeszíteni a nyakáról, miközben a ballal a csizma szárába dugott tőrért nyúlt. Azonban az ütés, amelyet a halántékára mértem, megakadályozta bármilyen későbbi ficánkolásban.

  Egy vödör víz mindig megteszi a hatását. Főleg, hogy ha a víz egy székhez kötözött ember arcába fröccsen. Hűvös elégtétellel figyeltem, ahogy az északi lassan tudatához tér. Először értetlenség csillant a szemében. Enyhén diszorientált volt, aztán a tudatosság hamar visszatért szemeibe. Visszasétáltam az asztalhoz, és meggyőződtem róla, hogy a lámpás, amely a bútor közepén helyezkedett el, nem világítja meg az arcomat, de a fénye teljes egészében az elfogott arcába világít. A fickó erősen pislogott, a légzése gyors volt és kapkodó. Meglepő módon hamar visszanyerte az öntudatát és a nyugalmát is.
- Óh, most komolyan? Egy ilyen olcsó trükkel akarod kiszúrni a szememet? Tudom, hogy nem hagyom el élve ezt a cellát, tehát: mi értelme a titkolózásnak?
- Lehet, hogy csak egyszerű hangulatkeltés a részemről? - vontam meg a vállamat s válaszoltam neki unott hangon.
- Ohohooo...hallom ám az akcentusodat. Te csak egy mocskos korcs vagy - egy elf fajzat. Mi az, a többiek nem akartak téged látni a menekülésükben?
  Kuncogott fel a fickó. Kezeim ökölbe szorultak, majd elrejtettem őket az asztal alatt. Nem akartam, hogy véletlenül is meglássa: érzékeny pontra tapintott. Volt valami a fogoly hangjában, amely enyhe őrületről árulkodott. Vagy csak megjátszotta a kemény fiú szerepét és makacsul ragaszkodik hozzá.
~ Vigyázz vele, Crispin Shadowbane. Az elméje valószínűleg meghasadt...az elméje nem csendes.~
~ Hát, ezzel nekünk semmi újat nem mondasz, Szárnyaska.~
~ Miért nem tudsz csendben maradni, Kiril? Jobb lenne mindenki számára.~
~ Óh, álmodni mindig is lehet!~
  A továbbiakban igyekeztem kizárni Dumah és Kiril veszekedését. Nem tudom, hogy mivel érdemeltem ki, hogy ezek ketten folytonos harcban állnak egymással, bár Kiril-nek nagyon nem tetszett, hogy egy újabb útitársra akadtam, aki ráadásul folyton a fejemben beszélt - vagyis hát, nem folyton, mert az idő nagy részében csendben maradt és csak ridegen szemlélte meg a világot. Nem tudom, hogy a szemeimen keresztül, vagy másképpen érzékelte a környezetünket, de határozottan érzékelte.
- Itt maradtam, hogy az ilyen mocskokra vadászhassak, mint amilyen Te is vagy.
- Óh, hogy ennek valami elmés visszavágásnak kellett volna lennie? Ember, legközelebb jobban készüljél fel!
  Felpattanva a székről a kezem mellett heverő tőrért nyúltam és keményen a fickó combjába vágtam. A penge könnyedén hatolt át az egyszerű bőrnadrágon és állapodott meg a fickó lábában - csontot nem ért. Az északi felnyőgött, de csak röviden és halkan. Hozzá szokott már a kínzáshoz. Csak nekem lehet ilyen szerencsém.
- Most komolyan megsértődsz azon, hogy leemberezlek? Hisz a déliek seggét nyalod, Te kutya. Vajon a többiek mit szólnának hozzá, hogy megveted a fajtánkat? Ez egy eléggé zűrös ellentmondás, nem gondolod?
 Kacagott fel őrülten, ahogy a lábából kikandikáló tőrre szentelt egy pillantást, majd felemelve a fejét, engem próbált szemügyre venni. Azonban az arcomat csuklya takarta, így nem láthatott semmit sem. Amúgy is, a lámpától eltekintve teljes sötétség uralkodott a kis pince szobába, ahova be lett zárva. Tudtam, hogy az ajtó túloldalán ott várakozik a Zsinati Gárda két embere, és Hans illetve Joe is, akik a zsoldosokat képviselték. Információt kellett kiszednem ebből a fickóból, de nem ölhettem meg, és nem is nyomoríthattam meg. Más terveik is voltak még vele. Egészen addig, míg nem durvulok el túlságosan, szabad kezet adtak nekem. Lassan sétáltam el a terem túlsó felében lévő másik asztalhoz, és tele töltöttem egy poharat vízzel, majd visszasétáltam a lámpás asztalhoz és leültem a székbe. Lassan kortyoltam a vizet.
- Ők semmit sem tudnak az ellenszenvemről - de szerintem nem is nagyon érdekelné őket, amíg ellenük nem fordulok.
- Ja, igen, mert annyira félnének egyetlen egy mocskos sötét elftől. Óh, igen, tudom, hogy mi vagy. Nem vittél magaddal lámpát, azt a valamit, ahonnan a vizet szerezted, már nem világította meg a lámpa fénye. Látsz a sötétben, te mocskos Kormos...
 Már majdnem ismét felpattantam a székből, de kontrolláltam magamat, csak a légzésem gyorsult fel.
- Óh, ismét egy érzékeny pont? Hold csókolta? Belőled valami csapnivaló kém lennél! Akkor most még is, ki faggat kit?
- Felőlem játszhatod a játékaidat, de az életed és a szenvedésed teljes mértékben rajtam múlik.
- És ettől most meg kellett volna ijednem? Szerinted valami teljesen amatőrt küldtek volna ide, a mocskos protestáns koszfészek szívébe? Ugyan már! - kacagott fel az északi. - Több szenvedést álltam én ki, mint amennyit egy ilyen füstös képű kis dög el tudna képzelni! Már a negyedénél sírva fakadtál volna és a mamuciért sírtál volna. Engem Te nem fogsz megtörni!
~ Vigyázz ezzel az alakkal, Crispin Shadowbane. Úgy játszadozik veled, mint macska az egérrel.~
~ Ja, Crispy-ke, emberedre akadtál! Jajj, ezt olyan élvezet lesz hallgatni!~
~ Nem vagy éppen a segítségemre, Kiril.~
~ Kikérem magamnak! Nem is volt szándékomban! Olyan régen szórakoztam már...~
- Csak idő kérdése, északi, és dalolni fogsz nekünk. Egy hét? Egy hónap? Nekem időm aztán van - veled ellentétben.
- Idő? Az számít nekem a legkevesebbet! Ki tudja, hogy kinek van több ideje - neked, vagy nekem?
- Talán arra számítasz, hogy kiszabadítanak innen? Cuki. De nem fog megtörténni.
 A fickó arcán megrándult egy izom. Alig volt észre vehető, és könnyen el lehetett volna téveszteni. Egyelőre nem tudtam mire vélni.
- Te tényleg arra számítasz, hogy kiszabadítanak! Tehát vannak társaid....ez jó infó.
- A zavarosban halászol, füstöském. Nincs semmi konkrétumod, tehát csak úgy dobálózol a szavakkal, remélve, hogy valamelyik szavad célba fog találni. Rettenetesen szarul végzed a dolgodat. Nem lehetne inkább téged lecserélni valaki...kevésbé inkompetens alakra?
- Nincsenek mások. Csak mi vagyunk, édes kettesben...
 A fogoly ismét kacagni kezdett. Egészen addig, míg a székből felkelve párszor meg nem forgattam a tőrt a lábában. Egészen addig, míg fel nem ordított. Elégedetten bólintottam, majd megálltam a háta mögött.
- Jajj, innen tökéletesen rálátsz az ajtóra. Nem vagy Te egyedül, akármennyire is azt akarod bizonyítani. Az ajtó résein keresztül fény világít be. Párszor a fény elhalványult - valakik mászkálnak az ajtó túloldalán. Hazudni se tudsz...
 Az elégedett vigyor hamar lelohadt az arcomról. A mocsok tényleg csak játszadozott velem. Ez az egész kihallgatás nem éppen úgy sült el, ahogy azt én terveztem volna. Igazából ez volt az első, és ezt is csak azért bízták rám, mert én fogtam el az illetőt. De ha nem haladok ezzel az egésszel, hamar leváltanak engem. Egészen biztos voltam benne, hogy itt is vannak olyanok, akiknek volt tapasztalata a kínzásban - ha máshol nem, hát a zsoldosok között. Első gondolatom Joe lett volna, akinek az együgyű ábrázata mögött sötét titkok lapultak, de talán Hans-on kívül senki más nem tudott róluk.
- Mi a neved, északi?
- Na vééégre, eljutunk a bemutatkozásig! A nevem az, hogy....Meg. Baszódj Meg.
 Az elmés visszavágásért kapott egy ütést a bordáira. A kezem majd belesajdult a csapásba. A mocsok keményebb volt, mint amire számítottam volna. Elfúló köhögés.
- Hidd el, ha masszírozásra vágytam volna, akkor elmegyek egy bordélyba. Biztos, hogy van itt pár olcsó tünde kurva, akik csak arra várnak, hogy egy ember jól megdolgozza őket, ha már a fajtád összes tagja egy töketlen, gyáva barom!
 A következő két ütés már dühből érkezett. Halk reccsenés, ahogy az egyik - vagy több - bordája is megrepedt. Azonban a csávó még csak nem is szisszent fel, csak röhögni kezdett.
- Hogy mi a nevem? Válassz, amelyiket csak akarod! Ha akarod, én lehetek a hercegecskéd! Én vagyok Armin Fairlight....óh, nézd, valahol itt kell lennie annak a kis riba...
 Nem hagytam, hogy befejezze a mondatát. Játszadozhat, de Armin-ékról egy rossz szót sem tehet. A következő ütés már az ágyékára ment. Ez már megtette a hatását. Legalábbis a száját jó időre befogta, ahogy köhögött és fájdalmasan szisszent fel. ösztönösen a golyóihoz kapott volna, azonban a szíjak ebben megakadályozták.
- Hát, van egy olyan érzésem, hogy a koronázási ékszereimet már amúgy se fogom használni... - nyőgött fel végül, miközben én már ismét a széken ültem, és erősen a kupára fontam az ujjaimat, hogy megakadályozzam a kezem remegését.
- Szóval, mikor is fog elkezdődni a vallatás? Előjátéknak ennyi meg is tette.
 Nem feleltem neki, csak kortyoltam a vízből. Azt hittem, hogy jó taktika lesz - hogy kicsit váratom. Azonban a mocsoknak épp elég időt adtam ahhoz, hogy ismét össze szedje magát.
- Ez így nem fog menni. Szerintem gyere vissza velem Északra, bemutatlak egy inkvizítor barátomnak. Ő majd úgy megdolgoz téged, hogy örömmel ajánlod fel a seggedet az északi seregeknek és dicshimnuszokat fogsz zengeni rólunk. Ő majd megmutatja neked, hogy mi is az az igazi vallatás.
- Sajnálattal kell közölnöm, hogy nem mész vissza északra.
- Gondolom, hogy mennyire sajnálod. Végül is, már teljesen a szívedhez nőttem, nem igaz? Simogatsz, a golyóimat markolászod. Szinte csak úgy szikrázik közöttünk a romantika! Gyere ide, édes, adj egy csókot!
 Kacagott fel gúnyosan. Utáltam a kacaját. Utáltam minden egyes részét ennek a baromnak. De nem hagyhattam, hogy ismét felhúzzon. Minél jobban bedurvulok, neki csak annál jobb. Arra számíthatott, hogy még azelőtt vágom el a torkát, mielőtt bármit ki is fecsegett volna nekünk. Intelligens volt.
- Rajta kaptunk, ahogy kémkedni próbáltál. Megtaláltuk a jegyzeteidet. A kódfejtőink már dolgoznak az írásod megfejtésén. Az információ már soha se jut el a királyodnak. Kudarcot vallottál.
- Kivéve, ha az volt a célom, hogy elfogjanak.
-  Szép próbálkozás, de nem dőlök be neki.
- Csak gondolj bele. Miközben velem voltatok elfoglalva, minden másra vakok lettetek. Elfogtatok egy kémet. Juhééé, annyira örültetek magatoknak, mint én a tündék távozásának. Mindeközben a társaim már rég elfoglalták a pozíciójukat. Köszönöm a segítségeteket!
- Óh, ezt könnyen kideríthetjük.
 Az asztalon volt még pár tárgy, amit a fickó nem láthatott. A tükör felé nyúltam, az első mágikus tárgyamhoz, amelyet hosszú utazásaim során szereztem. Kigöngyöltem a több rétegnyi vászonból, amelyek a sérülést igyekeztek megakadályozni. A tükör most tökéletes szolgálatot fog nyújtani. A fogollyal szemben ültem fel az asztalra, lábaimat lazán lógattam, miközben a tükörbe nézve megláttam benne a kém arcát.
- Érkezett még veled más is Észak szolgálatában?
- Mi van, szépítkezni akarsz? Ki akarod csinosítani magad a temetésedre?
- A kérdésemre válaszoljál.
- Nem, kösz, passzolnám. Eluntam magam.
- Ahogy jónak látod...
 Vontam meg a vállamat, a tükröt letettem az asztalra. Felvettem egy másik tőrt az asztalról és a fáklyához sétálva a pengét a lángok fölé tartottam, miközben hamisan valami nótát kezdtem el fütyülni, amit még a zsoldosoktól hallottam.
- Óh, a tipikus izzó vasas kínzás? Tudod, vannak már sokkal kifinomultabb módszerek is.
- Nekem ez is megteszi. Imádom az égett szőr és hús illatát.
- Ja, mert a bűz emlékeztet a mocskos mocsaras erdőtökre. Mondd csak, igazak a történetek, hogy disznókat keféltetek?
- Aha, teljesen. Így találkoztam az anyáddal.
- Ja, hogy ez valami elmés visszavágás akart lenni? Bocs, haver, lehet, hogy másoknál bejön, de szerintem iszonyatosan béna.
- Én csak magamat akartam szórakoztatni.
- Őszinte részvétem a szánalmasságod miatt.
- Részvéted teljes mértékben megható.
 Kezdtem ismét ideges lenni. A tőr nem hevült át olyan ütemben, ahogy akartam volna. Túl hosszú időt vett igénybe. A fáklya tüze nem volt eléggé meleg ahhoz, hogy vörösen izzóvá tegye a pengét - legalábbis nem hamar.
- Tudod, általában egy jól felszerelt kínzó kamrában szokott lenni egy fújtató is, vagy kovács kemence, ahol szénnel melegítik fel az acélt. Persze, lehet, hogy csak ez valami pszichológiai cucc akar lenni? Már mint, hogy halálra várakoztattok engem és én unalmamban öngyilkos leszek? - a fickó is észre vette a frusztráltságomat és még rá tett pár lapáttal. Mocskos fattyú.
- Mint mondtam: időm, mint a tenger.
- Ahogy akarod...
- Észak nem tud áttörni a frontvonalon. És nincs elég támogatottsága ahhoz, hogy Hellenburg-ot ostrom alá vegye.
 A fogoly nem válaszolt, csak unottan vállat vont. A lábából csorgó vér a földön kopogott ütemesen. A penge menet közben már izzani kezdett, ahogy közvetlen a láng belsejébe nyomtam, ahol kéken izzott a tűz. Elléptem a fáklyától és a kémhez közelítettem.
- Csúnyán néz ki az a seb. Nem ártana fertőtleníteni.
- Tedd, amit jónak érzel. Gondolom most örülsz, hogy az ellenfeled le van kötözve. Túl gyáva vagy ahhoz, hogy...
 A válasza maradékát elrejtette az ordítása, és a szőr, a bőr és a hús sistergése. Gyomorkavaró volt a bűz. A seben tartottam a tőrt még egy ideig, majd ledobtam a földre. A fickó zihálva kapkodott levegőért, arcán kín torzította el.
- Tehát: jött veled több északi is?
- Azt hiszed, hogy válaszolni fogok neked?
- Majd meglátjuk...
 Egy erős taszítással löktem el a széket, amely a fogollyal együtt a eldőlt. A fickó feje hangosan koppant a földön, de nem vesztette el az eszméletét. Visszasétáltam az ajtóhoz közelebbi asztalhoz, a hónom alá dugtam egy össze hajtogatott szövetdarabot, és felkaptam egy víztől nehéz kancsót, leraktam a fogoly mellé, majd oda gurítottam egy hordót is, bár majd' bele roskadtam, tekintve, hogy teli volt töltve poshadt, mocskos vízzel, amelyet a szennyvíz elvezetőből gyűjtöttünk össze. Hellenburg mocska csorgott benne. Még belegondolni is undorító volt. A szövettel letakartam a fogoly arcát és orrát is, majd a kancsóban lévő vizet elkezdtem ráönteni. A ruha hamar átázott, az emberünk pedig rángatózni kezdett, ahogy próbálta lelökni arcáról a szövetet. Amint a kancsó kiürült, újra töltöttem.
- Tudod, bőven van víz a hordóban. És nem spóroltunk vele. Van a közelben egy ispotály, onnan szereztük. Még én is majdnem elhányom magam a gondolatától, hogy mi lehet benne. Pár úszkáló barna cafat...brr....biztos, hogy fincsi lesz. Mondd csak, szomjas vagy még?
- Rohadj meg!
- Azt hittem, hogy a neved Baszódj Meg. Döntsed már el végre...
 Az újabb kancsó vizet ismét csak a fickó arcára csurgattam. Nem akartam túlságosan gyors lenni, kiakartam élvezni minden egyes másodpercét. Meg amúgy se sok hatást értem volna el, hogy ha rögtön az arcába burítom az egészet. A fogoly csak krákogott és vergődött...

- Üdvözöllek drága barátom!
 Csaptam be az ajtót magam mögött. Kezdtem fáradni. Három napja szórakoztam ezzel az északi kutyával, és még túl sok információt nem rángattam ki belőle. Hans egyre idegesebb lett, a Zsinat folyton a nyakán lógott. Egy tálcán egyszerű reggelit hoztam be magamnak és az asztalhoz ülve komótosan kezdtem neki a reggelinek.
- Csúnya másnaposság. Egy újabb északi csapatot fogtunk el a frontvonal közelében. Hatalmas ünnepség volt! De felőled senki sem érdeklődött eddig még. Szar érzés lehet, nem igaz? Távol mindenkitől...és az életed senkinek sem ér semmit sem. Ide küldtek téged, mert a vezetőid túlságosan gyávák voltak, hogy maguk jöjjenek. Egy feláldozható kis eszköz vagy, amit könnyen eldobhatnak, amint kiszolgáltad az igényeiket.
- De megtörni még mindig nem tudtatok...
 Krákogta. Három napnyi éhezés és szomjazás után már nem volt olyan pökhendi a hangja. Három napja a saját mocskában vergődött, a testén több seb éktelenkedett, mint egy háborús veteránén, aki mindig a legrázósabb csatákat fogja ki. Én magam is undorodtam attól, amivé váltam, amivé válnom kellett.
- Aldebrand, csak válaszolj a kérdéseimre, és véget ér a szenvedésed. Hát megéri ez neked?
 Hangomban aggodalom csengett. Legalább három nap után sikerült kihúznom belőle a nevét, és azt, hogy egyedül érkezett. De még mindig nem tudtuk, hogy mit akart itt. Felmérni a seregeink állapotát? Megtervezni egy merényletet a király ellen? Minél többet megtudni a szeráf ékszerekről? Nem tudtuk.
- Ennyit jelentene neked a hűséged Észak felé? A királyságod felé, ami le se szarja, hogy mi van veled?
- Én legalább tudom, hogy mit jelent a hűség.
- Még is, mivel érdemelték ki ezt a hűséget? Csak azért, mert oda születtél? Tett érted valaha is bármit Gustav király, vagy bármelyik elődje?
- Te lószart se tudsz ezekről a dolgokról, rohadt Kormos!
- Nem, tényleg nem. Senki felé sem tartozok hűséggel, aki nem érdemelte ki. Én szabad vagyok. Te nem. Akkor még is, mennyit értél a hűségeddel?
- Azt, hogy tiszta lelkiismerettel kerülök a Mennybe.
- Háh, jó vicc!
 Kacagtam fel. Most rajtam volt a kacagás sora. Letöröltem egy könnycseppet a szemem sarkából, meg a morzsát az arcom széléről. A fogoly nem tudta leszakítani tekintetét az egyszerű reggeliről.
- A Mennyek Országa? Jajj, Aldebrand, hát ilyen rövid a memóriád? Elfelejtetted Abaddón-t? Az Istenetek büntetését? Ha nem állítják meg a sárkányt, már rég hamu lennél Te is...és határozottan nem az Istened trónja mellett ücsörögnél. Az Istenetek ki akart irtani titeket!
- Igazságszolgáltatás volt a bűnökért, amiket elkövettetek ellene!
- Ha olyan igazságos, akkor miért nem csak a bűnösöket akarta megbüntetni? Mondd csak, miért haltak meg a gyermekek? A Biblia szerint a gyermekek ártatlanok. Márk evangéliumában hogy is volt? "Engedjétek hozzám jönni a gyermekeket, és ne tiltsátok el őket, mert ilyeneké az Isten országa." Úgy látszik, hogy a Bibliátok hazugság...
 A kínzás második napján jöttem rá, hogy a fickó vallásos, még hozzá nagyon is mélyen. Valami elfajzott logika lehet mögötte, amit nem értettem. Magamhoz vettem egy Bibliát, visszaemlékezve arra, amikor Lory adott kölcsön nekem egyet, hogy olvasgassam, hátha jobban megértem Andromeda-t, és azt, hogy mik is vezérlik az aranytekintetű nefilim lányt. Most teljesen más módon húzhattam hasznot belőle. A fogoly arca elfehéredett, majd próbálta visszanyerni a lelki nyugalmát.
- Óh, érzékeny pontra tapintottam volna? Fiadat vagy lányodat vesztetted el? Talán mind a kettőt?
- Semmi közöd hozzá!
- Na, ennyit az igazságos Istenedről. Még is, mit követett el a gyermeked ellene? Nem mondta el elégszer az esti imáját? Vagy az apja bűneiért kellett lakolnia? Mondd csak, északi....még mindig hallod a sikolyait, ahogy a lángok körbe ölelik őt? Ahogy talán az apjáért kiállt?
 Guggoltam le a szék mellé, közel hajolva a fogolyhoz. Szemében vad harag lobbant. Megpróbált lefejelni, de nem ért el vele semmit sem.
- Nem látok rajtad égési nyomokat. Meg sem próbáltad menteni őt? Te gyáva féreg...
- OTT SEM VOLTAM! ESÉLYEM SE VOLT MEGMENTENI ŐT!
- De miért is tetted volna? Hisz ez az Istened igazságos büntetése volt, nem igaz? Hát ellenszegültél volna az akaratának? Vagy talán nem érezted igazságosnak azt, amit tett?
- Jürgen nem tett semmi rosszat!
 ...és az arcán egy könnycsepp gördült le. A gyomrom émelygett, de az arcomra erőltettem egy gonosz vigyort. Legszívesebben arcon köptem volna magamat. Legszívesebben itt hagytam volna ezt az egészet. Undorodtam magamtól.
- És még is...meghalt. Miért vagy hát még mindig igazságos Istenhez? Miért vagy még mindig hűséges Északhoz? Ők nem akarnak rajtad segíteni, Aldebrand. - ütöttem meg egy már-már kedves hangsúlyt. - Ellenállhatsz, és szenvedhetsz. Mert ez egy fajta bűnbocsánat, vezeklés a számodra, nem igaz? De nem szenvedtél már eleget? Még nem késő a gyónáshoz. Hogy ki gyóntat? Egy pap. Egy lelkész. Tényleg számít? Mindketten ugyanahhoz az Istenséghez imádkoznak, csak a módszereik kissé eltérő. Még bűnbocsánatot nyerhetsz. Még láthatod a fiadat. Viszont ha nem mondod el nekünk azt, hogy miért is érkeztél, ha nem árulod el a terveidet, nem csak hogy a végső gyónást nem kapod meg, de még rendes temetést sem. Nem lesz pap, se lelkész a temetéseden. Tudod, hogy akkor hova kerülsz? Nem, egyáltalán nem a Mennybe. Szegény Jürgen a Feltámadás Napjáig egyedül apátlan lesz. Itt az esély, hogy ismét jó apja legyél a fiadnak.
- Rohadj meg!
 Ordított lám kissé késve a fickó. Dacosan szegte fel a fejét, már amennyire a fáradtságtól tehette. De megingott. Kezdett megingani. És ha egyszer elindult a lejtőn, akkor végig is fog menni rajta. Az ajtóhoz mentem és hangosan kopogtattam rajta. Az ajtó kinyílt és négy markos legény egy hatalmas dézsát cipelt be, majd szolgáló lányok egész sora hordta be a fürdő vizet. Hamar megtelt a dézsa, és hideg vizet hozzá öntve nemsokára kellemesen langyos lett. Tiszta törölközők, tiszta ruhák, és az asztalon krumpli püré, sűrű leves és egy kancsó frissen fejt tej. Nem adhattunk neki semmi túlságosan szilárdat, a szervezete nem nagyon bírta volna.
- Itt az ideje, hogy végre megfürödj, étkezz és utána aludjál egyet.
- Miért, talán túl büdös vagyok neked? - kérdezett vissza dacosan - megjátszott dacossággal.
- Nem. De egy ember sem érdemli meg a szenvedést, amin átmentél. Rajtad áll, hogy akarsz-e még szenvedni? Csak add át nekünk az információkat. Szabadon nem engedhetünk, Északra nem mehetsz vissza, de ugyan, miért is akarnál? Meg fognak figyelni téged, de legalább lesz utána egy saját kis házacskád, egy kis kerttel. Ki tudja...hogy utána mi lesz, az már csak rajtad áll...
 Kitereltem a nőket a szobából, és magára hagytam a férfit. Az elmúlt három napban talán hogy ha egy-kettő órát hagytuk aludni. Mostanra már tántorgott a fáradtságtól. Kitartó volt és makacs. Erős jellem és tisztelni kezdtem érte. De tovább nem feszíthettük a húrokat, mert belehal. Kisétálva a szobából a folyosón végig haladva megtaláltam a kémlelő nyílást, amely elég jól volt álcázva. Végig figyeltem a fickót, nehogy öngyilkossággal próbálkozzon. Sokáig csak feküdt a vízben, talán el is aludt, aztán tántorogva, kiéhezett vadként vetette rá magát az első reggelijére már három, vagy talán négy napja is. Ki tudja, hogy elfogása előtt mikor evett utoljára? A szoba túlsó felében volt egy egyszerű priccs, de bőven elég volt arra, hogy egy hullafáradt egyén levethesse magát rá. Hagytuk, hogy kialudja magát.

- Azért vagyok itt, hogy segítsek neked.
- Hazudsz.
- Nem, Aldebrand, nem hazudok neked. Gondolj a fiadra...

- Visszatért egy kémünk északról. Rendeztek neked egy egyszerű temetést. Egy kezén össze tudta volna számolni, hogy hányan voltak ott. - ez persze hazugság volt. Senkit sem küldtünk oda ilyen küldetéssel.
- Nem akarok neked hinni.
- Az, hogy miről akarod elhinni, hogy igazság, és hogy mi a tényleges valóság - az két különböző dolog.
- A barátaim...
- A barátaid már érted jöttek volna. De még meg se bizonyosodtak róla, hogy tényleg halott vagy-e, csak össze dobtak egy semmit mondó temetést. A pap egy részeges barom volt, akit az utcáról rángattak be. Hát ennyit jelent a királyságod számára a hűséged? Elkeserítő. Iyen sorsot senki sem érdemelne meg.

- Szükséged van valamire? Egy jobb ágyra? Nagyon élelem adagra?
- Mi az, már nem is akarsz kínozni?
- Nem az én ötletem volt. Én csak parancsokat követek. Nem szívesebben vagyok itt, mint Te...
- Mondd csak, tényleg senki se volt ott a "temetésemen"?
- Sajnálom, Aldebrand...de nem.

- Nem fogom őt tovább kínozni!- ordítottam el magam eléggé hangosan a résnyire nyitott ajtón keresztül, hogy a fogoly is hallhassa.
- Nekünk kellenek azok az informácók, méghozzá minél gyorsabban! Ha te nem teszed meg, más fogja. Két napod van. Miért bánsz ilyen kesztyűs kézzel vele?
- Mert nem érdemli meg, te mocsok! És most...takarodj innen! - ordítottam rá Hans-ra, ahogy az előre meg volt beszélve. A kapitány ügyelt rá, hogy hangosan káromkodjon, és még hangosabban csattogjon a csizmája a kövezett padlón. Aggodalmat erőltettem az arcomra, amikor beléptem Aldebrand szobájába.
- Hadd lazítsak a szíjakon. Most egy ideig nem jön vissza ide senki sem. Aldebrand, kérlek...ha nem segítesz nekem, én se segíthetek neked. Ezek állatok. Már nem tudom sokáig vissza tartani őket. Az én kezeim is meg vannak kötözve.
 Közelebb hajoltam a székhez, és úgy tettem, mint ha a szíjakkal bajlódtam volna. Egy ponton hangosan felszisszentem. A kezemen felcsusszant egy kicsit a ruhám ujja, és felsejlett alatta pár frissen szerzett seb. Gyorsan el akartam takarni, ügyelve rá, hogy magamra vonjam a figyelmet.
- Na mi van, meghúztad magad még egy kínzás közepette? - próbált szájalni, bár hangjában aggodalmat hallottam ki. Lejjebb hajtottam a fejem, hogy ne látszódjon a halvány mosoly az arcomon.
- Ez...semmiség. Nem érdemes róla beszélni. Mindjárt lazítok a szíjakon, csak várj egy kicsit.
- Veled se bánnak túl jól, mi? Csak azért, mert....
- ...mert nem teszem azt, amit parancsolnak nekem.
- Miért?
- Mert senki sem érdemli meg azt a szenvedést, aminek ki akarnak tenni téged, Aldebrand. Már nem sokáig tudok neked segíteni.

- Megkapom az utolsó kenetet? Az utolsó gyónást?
- Csak amennyiben beszélsz...
 Sóhajtottam fel, ahogy egy újabb darabka kenyeret törtem neki. Ahogy neki mondtam, nem engedték, hogy eloldozzam őt. Belecsusszantam a gondozó szerepébe. Egyre nehezebb volt végig játszani ezt a színjátékot azzal az emberi maradvánnyal, ami előttem ült a székben, szorosan leszíjazva.
- Talán...újra láthatom Jürgent. Hívd az írnokot, sötét elf...
 A hangja megtört volt. De megtört. Végre megtört. Felnéztem rá, arcomon aggodalommal.
- Ha nem teszem, holnaptól kínozni kezdenek, és egy jelöletlen sírba dobnak ezek a férgek. Nem...nem akarom őt ismét elveszíteni. Készen állok vallomást tenni....

 Fáradtan dőltem le a Zsoldosok tanyáján egy székbe. Már azt se tudtam megmondani, hogy hány napot töltöttem abban a cellában, ahol Aldebrand-ot próbáltam szóra bírni. Elvesztettem az időérzékemet. Egy állattá váltam. Beleborzongtam, ahogy újra és újra elő jöttek a vallatás részei. Párszor el is hánytam magam. De igyekeztem erősnek mutatkozni. Erősnek lenni. Ez nem nekem való. Tartsák meg maguknak az északi kutya inkvizítorok ezt a szórakozást, ezt nem nekem találták ki. Az más dolog, hogy ha az áldozatom szeméből kisuhanó élet utolsó szikráiba bámulok...de ez a több napos - vagy hetes? - kínzás, ez undorító dolog volt. De végre megkapták azt, amire annyira vágytak. Amikor rákérdeztem, hogy mi lesz a kém további sorsa, senki se mondott nekem semmit. "Innentől már nem a maga dolga. Elvégezte a feladatot, ennyivel elégedjen meg." Így aztán azt se tudtam, hogy kivégezték-e a fickót, vagy tovább kínozták, remélve, hogy még további információkat tudnak belőle kicsikarni. Őszintén szólva, reméltem is, hogy ezzel véget ér ez a rémálom. Csak figyeltem, ahogy a többiek vidáman ünnepelnek valamit. Nem tudtam együtt mulatni velük. Még egy jó ideig nem.
"- Az őseim mosolyognak rám, Déli. Te is elmondhatod ezt magadról?" - ezek voltak az utolsó szavak, amiket tőle hallottam. Abban egészen biztos voltam, hogy az őrült apám erősen mosolyogna, ha látná, hogy miken mentem keresztül. Anyám undorodva fordult volna el tőlem. Nem is hibáztatnám. Én se éreztem jobban magamat. Csak imádkozni tudtam, hogy még egy ilyenben nem lesz részem...


_________________
Azonnali: A kémek krémje Fzb676
"Ki vagy te valójában a sok szöveg mögött, Cynewulf?"
- Armin Fairlight herceg

" You know the guy, the batshit loose one, thinkin’ two guys livin’ in his head. Good homie, just crazy and drunk most of the time. "
- Random nigga from the ghetto to Det. Christine Dalgarde

Cynewulf "Soberisthenewugly" Longtalk
- Szép kis megnevezés ala Darr

3Azonnali: A kémek krémje Empty Re: Azonnali: A kémek krémje on Pént. Júl. 27, 2018 1:51 am

Wilhelmina von Nachtraben

Wilhelmina von Nachtraben
Vámpírmágus
Vámpírmágus
War of Change



"Is it true, what they say, that the words are weapons?"

Sebespatak falujában egész békésen zajlik az élet. Néhány háziasszony ugyan siránkozik különböző rokonaik szörnyű sorsa miatt, akik zsoldoslétre adták a fejüket vagy effélére. Nos, párosunk is ezt tette, akadnak azonban időszakok, különösen, ha derekasan végzik a munkájukat - amik az említettek megtettek képességeiknek megfelelően -, amikor a bérrabszolgaként tevékenykedő északiellenes kiképzett gépeket... szóval a pénzért fizetett jószándékú önkéntes katonákat... a zsoldosokat egy kis eltávra engedik, hogy ismételten meglátogassák szeretett szüleiket, rokonaikat, otthonukat, vagy kedvenc kocsmájukat, esetleg hölgyeményeiket. Az ilyen rövidke szüneteket általában erős bulik szokták megelőzni, nos, Mina nem ragaszkodott ilyesmihez, főleg, mivel úgyis csak tukmáltak volna le a torkán mindenféle mérgeket és nevették volna ki, amiért elutasítja azokat. Zsoldosléte alatt meg aztán megannyi vámpírviccet is hallott, hogy már a könyökén jönnek ki és szinte fel sem veszi egyiket sem. Azért mosolyogni egész jó rajtuk.
Ahhoz hasonlatos viszont nincs, amikor a hosszú lóháton való zötykölődés után végre megérkeznek desztinációjukhoz, azaz feltűnik az egyébként már megnyugtató zöldellő lombok mögül az első pár ház, amely jelzi, hogy elérkeztek kedvenc elátkozójuk háta megett leledző kicsiny kis településre...
- Hála az égnek! Vagyis nekünk, meg nektek, lovacskák - veregeti meg a hátas nyakicáját, kezei kényelmesen simulnak a barna bundába. Próbál most nem gondolni arra, hogy még le kell csutakolni őket, kefélni és ilyen ház körüli teendők...
- Hedwignek is jó lesz már itthon. Nem kedvelte azt a bezártságot.
Hollójuk fölöttük kering épp, itt-ott néhol eltűnt egy-egy erdőszéli vadászatra, majd valamiféle apróbb harapnivalóval tért vissza, de egy ideje úgy tűnik, jóllakott. A zsoldosok túlságosan is sokszor űztek viccet abból, hogy a vámpírnak egy ilyen háziállata van, hogy a menyétről már ne is beszéljünk. Lux most kidugja kicsi fejecskéjét a batyuból és érdeklődve szaglász a levegőbe. Otthoni illatokat érezhet. Nem is nehéz megállapítani, hol vannak, ugyanis a sültek, főttek és száradó frissen mosott ruhák - na meg itt-ott a trágya - illata félreismerhetetlenné teszi, hogy faluba érkeztek.
- Mina néni! Mina néni! - hallják egyszer a kiabálást, és meglepő módon nem áll fel az összes szőrszál a hátán ettől a megszólítástól. Normál esetben megtenné, ha nem épp a kovács imádnivaló kislányáról, Anettről lenne szó.
- Hát szia - mosolyog rá, és azon lendületből le is pattan a lóhátról. Lux méltatlanul... valamiféle cincogásra emlékeztető hangot hallat, még nem találták ki, mégis milyen hangot ad egy menyét, milyen szót kellene erre adni.
- Mina néni, Damien bácsi, olyan sokáig voltatok távol!
- Ne zavard őket, kislányom, biztos dolguk van! - szól ki a marcona kovács is, akinek láthatóan nem tűnt fel, hogy jó időre elhagyták a falut... Mindegy is, nem lehet mindenki empatikus, ezt már megszokhatták volna. Minát azonban ilyenkor nem szokták zavarni holmi zavaró tényezők, mint hogy jelen van az adott kisgyermek szülője, azon nyomban felkapja a kicsit és már magához is ölelte.
- De apa, eltűntek és csak most jöttek vissza!
Damien sem tud ellenállni ennek a nagy adag ártatlanságnak, óvatosan, mintha valami tojáshéjhoz érne, éppen csak nem remegő kézzel túr bele kissé a pelyhes szőke hajba. Nagyon reméli, jó ember lesz ebből a gyerekből. Már az is csoda, amivé most lett, tekintve hogy el lehetne képzelni több törődést egy porontynak. Na de itt van Mina, ki úgy bánik vele, mintha csak a sajátja lenne, pedig olyan nem is volt, lévén éppen csak kimászott a gyerekkorból a vámpírlány, aki... nem éppen így érzi.
A gyerekek mindig is egy tökéletes módszer voltak neki arra, hogy azt csinálja, amit a gyerekek csinálnak, ha ott van egy a társaságban, nem nézik idiótának, amiért gyerekes. És nem kell titkolnia, hogy élvezi, hisz ilyenkor ez szinte elvárható. Vagy ha nem, hát nem érdekes, ő akkor is élvezni fogja.
- Hiányoztál ám te is nekünk. Játszottál sokat, amíg távol voltam, remélem?
- Játszottunk! Elbújtunk az erdőben és azt játszottuk, hogy én vagyok te, a fiúk meg az északiak!
- Jajj, neh... - nyög fel. - Komolyan, kezdődik? - Sóhajjal hajol lejjebb és teszi le a földre Anettet, majd mélyen a szemeibe néz. Teljesen várakozó és ártatlan hatalmas csillogó lélektükrök néznek vissza rá. Olyan frissek és tiszták... Nagy levegőt vesz, mielőtt belekezdene erkölcsi beszédébe. - Nem túl jó, ha azt játsszátok, hogy bántotok valakit. Az északiak nagy része... nos... egy része valószínűleg nem AKAR bántani titeket. De muszáj neki, mert ezt parancsolják. Ez az egész, hogy öljük egymást, ennek... nem így kéne lennie. Ugye tudod, Anett?
- Akkor te nem is bántod őket?
Óh, bár úgy lehetne... - De, sajnos néha muszáj vagyok bántani őket. De én csak azt akarom, hogy ennek minél hamarabb vége legyen, érted? - Kezei ösztönösen simulnak az apró pofira, futólag a kerek fülek mögé igazít pár kósza szalmaszín tincset.  - Képzeld el, hogyha majd kicsit nagyobb leszel, már vége lesz a háborúnak.
A háború gyermekei. Te jó ég. Gyakorlatilag beleszülettek ebbe az egészbe. Nem egyen mondják pedig, hogy nem is kéne szülni ilyen időkben, na de azért mégis csak örül a létrejött gyermek, hogy van... Mondjuk, ez se mindükre igaz. Az összes ilyennek adna egy jó nagy pofont, már ha a pofozkodós fajtából lenne, de ő inkább mágiával operál, és csak akkor, ha muszáj.
- Ugyan, kisasszony, ne tömje a kicsi fejét ilyenekkel. - Minában majdnem megfagy a vér. El is felejtette, valóban, hogy amit mond, azt tulajdonképpen teljesen jól lehet hallani. Alig tudja visszafogni, hogy arrébb ne ugorjon. Megmerevedik és kővédelmet épít fel a lelke köré. - Úgyis tudja, hogy a háború elkerülhetetlen. És ki tudja, mikor lesz vége.
Jaj, te szegény lélek, bár ne hallgatnád mindig ezt.... - sóhajt fel, de nem bír megszólalni, szerencsére a sötét tünde megteszi ezt helyette.
- Igyekszünk azon, hogy minél rövidebb ideig tegye.
Ajtócsukódás. Mina visszanéz a kislány arcára. - Apa nem szereti, ha erről beszélünk. - motyogja bűntudatosan.
- Én sem. De semmi gond vele, beszélni akármiről lehet. Csak tudd, hogy ők is emberek. Adott esetben még jók is lehetnek.
- Mina, azt hiszem, néha túlzásba esel az északiak jónak titulálásával kapcsolatban...
- Lehet, hogy túlzásba... de akkor sem bántok esztelenül senkit. - Ha paranoiás lenne valaki, azt mondhatná, még ez is a nővére miatt van. Amiért őt bántották. És azóta Mina bárkit, aki egyébként meg is érdemelné a bántást, véd. Talán nincs is annyi sok őrültség ebben az ideában. De ha megtámadják, vagy valakit, akit szeret, úgyis kénytelen cselekedni...
- Majd játszol velünk? Nem ölőset. Akármilyen mást.
- Játszunk. Olyat, ahol én vagyok a tündér és teljesítem a kívánságod, jó?
- Csak ne az legyen a kívánság, hogy felmásszunk valamelyik fának a tetejére... - jegyzi meg Damien mellékesen.
- Tényleg, fára mászni nem is rossz ötlet!
Anett szemei felcsillannak. - Megyünk fára mászniii?
- Még először le kéne pakolnunk, Anett, elég messziről jövünk, amint látod - mutat a lovakra, akik meg vannak pakolva egy kis málhával, felszerelések, ruhák, némi étel, kulacs... A lovakat megmutatni ismét érdeklődés-felkeltő ötlet volt, szóval talán nem sietteti, hogy hazajussanak.
- Majd lovagolhatok rajtuk?
- Éhesek és szomjasak, Anett. Meg mi is azok vagyunk. Visszajövünk majd, még ma. - ígéri, és egy puszit nyom a lányka homlokára. Akinek az apja ismét kiált valamit, mire a szoknyás apró jelenés eltűnik az ajtó mögött, még integetve nekik. Minának szinte lángol a szíve. Mennyire hiányzott neki ez a kis ördög... meg az összes többi... Mondjuk nem mindegyik ennyire. Minden falunak megvannak a maga idegesítő alakjai. Városnak biztos több is. Fura ez a kinti világ. Persze megvolt a hierarchia a toronyban is, de gyerek mondjuk kevesebb volt...
- Imádom, esküszöm - vigyorog, ahogy visszakászálódik Lust-ra és tovább baktatnak, már csak el néhány házikó mellett és el is érik a sajátjukat. Azonban mintha látna valami villanást pár bokor mögött, mintha valami éppen kifutott volna a házból.
- Te is láttad?
- Hogyne... - Éles sötételf szemei sok mindent látnak, főleg, hogy egy időben nagyon kellett figyelnie, ki veszi észre, vagy inkább ügyelni, hogy senki ne tegye. Pont ezért találja kifejezetten gyanúsnak, amit lát... Összeráncolja szemöldökét, ahogy lehuppan lováról.
- Te vezesd csak őket az istállóba, én körülnézek... - Aztán rájön, hogy ez talán mégse olyan jó ötlet, hisz akkor Mina egyedül marad.
- Miért? Csak valami állat volt, nem?
- Nem vagyok benne biztos...
Mina úgy dönt, a lovak ellesznek a ház előtt. Le is állnak szépen majszolni a füvet, melyet kissé kiszárított már a nap, de ez is jobb, mint a semmi. - A kerítés felé ment - állapítja meg közben a sötét tünde és lassan kezd el araszolni. Sajnos vagy szerencsére sok növény tarkítja az udvarukat, melynek kiterjedése nagyobb is, mint a többi parasztházé, a telek egy részére simán elférne még egy ház, de úgy gondolták, jobb így a maga természetességében... így például zseniálisan el lehet bújni benne... fantasztikus. Lehet, hogy csak a háború tette paranoiássá, de elég nagynak tűnt az a valaki.
Ahogy elsétálnak a hálószoba ablaka mellett, látszik, hogy az nyitva van... A két holdezüst tőr pedig mindjárt a kezében. Mina meg csak pislog.
- Mi a fene...
- Pssz...
Szorosan Damien mellett siet, felkészülve valamiféle csúnya árnyképességre, amit egy esetleges támadóhoz vághat. - Vigyázz, Mina. Nagyon vigyázz.
A legvastagabb fához közelít, szemeit erősen rászegezve, hogy egy pillanat szünetet se hagyjon, amíg elsurranhat, ami odament. Ha odament... Csak reménykedni tud, hogy a kerítésen nem jutott át, vagy el nem surrant az erdőbe. Onnan ugyanis később még visszatérhet. A halvány remény még mindig megvan, hogy tényleg csak valami állat volt, az ablak pedig a szél műve, és tényleg paranoiás...
Fennáll ez egészen addig, amíg meg nem hall a feszült csöndben egy hangot, amelyet csak azok hallanak, akiknek volt már dolga íjászokkal és sokat hallgatták az erdő mélyét. A hang, ahogy felhúzzák az íjat és az ideg feszülten várja, hogy kilőhesse a nyílvesszőt...
A másodperc törtrésze alatt kénytelen jobbra fordítani az arcát. Hát ide szökött a nyomorék a fa mögül. Csak annyi ereje van hirtelen, hogy elkiáltsa Mina nevét, aki erre hátrébb ugrik, és borzasztó haszontalannak érzi magát, s csak annyit lát, hogy Damien, mint egy macska, mozdul egyet, ráveti magát valakire a ház sarka mögött és az épület takarásában. Puffanást hall. Kimeredt szemekkel és varázslásra készen lassan és megfeszült testtel osonkodik végül ő is közelebb, és meglátja Damient, szerencsére teljesen épen, ahogy dulakodik valakivel a földön. Szinte pillanatok alatt sikerül azonban hason fekvésre kényszerítenie az illetőt. Egy íj csúszik a füvön jó messzire, ahogy a remegő kezek elhajították. A nyílvessző tehetetlenül fekszik lenyomva, küldetését elvégezetlenül. Damien a másik férfi - ennyit már látni - hátán térdel, legalábbis félig, a holdezüst penge pedig a leleplezett valaki nyakának feszül.
- Egy okot mondj, hogy ne használjam a torkodon ezt a tőrt...
Ideje megfigyelni, kit is fogtak. Háromszög alakú arc, viszonylag hegyes áll, ahogy hegyes fülek is. Kócos és pelyhes szőke fürtök terülnek szét a homlokán, alig lát ki mögülük. Pedig jobban tette volna, ha valahogy eléri, hogy ne zavarják a látásban. Minának abszurd módon az jut eszébe, hogy valami ilyesféle tündével táncolt egyszer a Walpurgisnachton... De több mint gyanús volt az a tünde.
Viszont Damient látni ilyen pozícióban, az valami gyönyörű. Nem gondolja mondjuk, hogy komolyan használná azt a pengét. De megfélemlítésnek tökéletes. Várjunk csak. Talán tennem kéne valamit, ha nem akarom, hogy tényleg felkoncolja itt rögtön... Nem vagyok normális!
- Egy okot? Jó. Lássuk csak. Azt se tudod, ki vagyok. - Szerencsére a zsákmánynak is van valamennyi esze...
- Arról sincs fogalmam, mi a csudát kerestél a házunkban. Megmagyaráznád?
- Meg-meg, hogyne... de előbb kérlek, vedd el azt a micsodát a torkomtól. - Damien eleget tesz a kérésnek, azonban még mindig a srác hátában térdel és fölé magasodik. - Hallgatlak.
- Aztán pedig leszállhatnál rólam...
- Megtehetném, de ez nem kívánságműsor.
- Én itt se vagyok - jegyzi meg pehelykönnyedén. Furcsán érzi magát. Fogalma sincs, hogy viszonyuljon ehhez... Hogyan talált valaki ide? A Nachtrabenek küldték volna? De egy tündét? Valószínűtlen... és mit akar tőlük? Nem lehet valami túl ügyes, ha ilyen alapvető nyomokat hagy és még elbújni se tud rendesen. Nem számított arra, hogy valaha visszatérnek?
- Ha nem lennél itt, Mina, akkor talán nem félteném az életedet, de most, ha megbocsátasz, megpróbálom kiszedni ebből a fajankóból, mégis mi járatban ugrándozik ki-be az ablakunkon, amíg távol vagyunk! - Damien hangja egyre erősebb, ahogy beszél, rég látta már ilyen idegesnek... Nyel egyet, szinte bűntudatosan és leginkább el akar süllyedni a föld alá. Úgy érzi, ez is az ő hibája. Bár fogalma sincs, hogyan lehetett volna megakadályozni. Nem helyezhetnek el csapdákat mindenhova. Agya lázasan jár azon, mi mindent találhatott a lakásban. És vajon mit hagyott maga után...?
- Amíg távol voltatok... vagy voltak, az ajtón jártam ki-be.
- Ez még viccnek is rossz. Senkinek sem tűnt volna fel fényes nappal, igaz?
- Na jó, tényleg főleg az ablak volt...
- Főleg?
A szőke tünde sunyi vigyorral fordítja felfelé a fejét, a selfre. Nem jár jól, ugyanis kap egy könyököt az arcába. Artikulálatlan hangok esnek ki a száján és kezeit próbálja az arca irányába mozdítani, de Damien lefogja őket.
- Most szépen bemegyünk a házba, hogy ne csináljunk jelenetet. Meg hogy el ne szökhess. Aztán elmondod, mi járatban jártál erre, rendben? - kérdi pont olyan kedvességgel, mint ahogy a mesebeli boszorkányok szokták ecsetelni, miféle módon óhajtják elfogyasztani áldozatukat. Mina nem tudja, hogy örüljön vagy féljen. Tudja, hogy Damien soha nem bántott senkit, akit nem volt muszáj, de... ilyenkor kicsit meginog ez a magabiztosság.
A sötételf szorosan összefogja az áldozat kezeit, majd maga előtt tessékeli befelé a házba. Előtte gyorsan körbenéz, nincsenek-e figyelő szemek. Szerencsére épp egy gyerek se szaladgál erre, a kútról se hozzák a vizet és a marhákat se most terelik. Mina előzékenyen ajtót nyit és zavartan, összeszorított ajkakkal sunyja be magát a betuszkolt hegyesfülű után. Majd halkan be is zárja az ajtót.
- Bocsi, de... az íjam odakint maradt. - jelzi a tündefiú. Olyasmi korú lehet, mint ők, hacsak nem még fiatalabb. Hosszú szempillájú szemei élesek, mohazöldek és figyelmesek, most is ide-oda pillant a szobában. Mintha nem látta volna elégszer.
- Behozzam? - jelentkezik magas hangon és készségesen. Akkor legalább csinálna valamit. Damiennek megrándulnak az ajkai, próbálja nem elnevetni magát, aztán megcsóválja a fejét.
- Szerintem... jó helyen van az ott egy ideig.
- Kitalálom: Örüljek, hogy még nem törtétek pozdorjává és égettétek el. Igaz?
- Pontosan... És most magyarázd el, mégis honnan vetted a bátorságot, hogy megkísérelj ránk támadni?
- Tessék?! - Hogy az volt az a kiáltás? Damien látott valamit, amit ő nem?
- Magyarázd el - parancsol a self a fiúra és némi nyomást gyakorol a csuklójára csavarás formájában, mire annak térdei becsuklanak és felszisszen.
- Nem... nem a kisasszonyra céloztam...
- Na jó, elég! - kiált fel hirtelen, majd azon veszi észre magát, hogy liheg. Szörnyű nézni, ahogy szenvedtetik itt előtte ezt a lényt, akiről azt se tudja, ki. Damien felpillant, majd visszaengedi normál pozíciójába a csuklót. De még mindig szorosan fogja.
És már megint. Már megint elgyengült. Mindig ez történik. Utálja magában ezt, hogy bárkit könnyedén megsajnál és jót akar neki, legyen akármilyen mocsok, undok, átkozott jellemű is az illető. A szemeibe néz. Nem lát mást, csak fájdalmat, talán csak fizikait. - Mit kerestél itt? - kérdi elmélkedőn.
- Nézzétek, semmi személyes, oké?
- Akkor kinek dolgozol?
- Magamnak... tudod, a háború jó üzlet.
- Ó, hol is hallottam már ezt? - Nem tudja megállni, elmosolyodik, ahogy eszébejut Leo.... Várjunk csak, Leo! - Zsoldos vagy?
- Hehe... gyorsan kitaláltad. - Kicsit mintha megeredne a nyelve a tündének. Nem mintha eddig nem lett volna felvágva. - Akárcsak ti.
- Jó, ezt nagyon nagy dolog volt kitalálni, igaz? És mihez kezdesz az információval? Annyi meg annyi zsoldos van.
- Azért mégis érdekes egy vámpír lány és egy sötét tünde, akik ráadásul egy házban laknak.
Mina fintorogni kezd. A gondolat, hogy ez az alak járt az összes szobájukban, ki tudja, talán aludt az ágyukban is?! Mi joga van hozzá? Feltúrni mindent és teóriákat gyártani...
- Tudhattam volna, hogy nem egy egyszerű tolvaj akar belém lőni egy nyílvesszőt.
- Mondja a volt bérgyilkos...
Minában kis híján megfagy a vér. Damien pedig majdnem megfullad a nevetéstől. - Bérgyilkos. Én! Te akartál majdnem megölni, és még mindig életben vagy, kispatkány. - Olyan régen szitkozódott már valakivel. Voltaképp sosem tette úgy igazán, de olyan jólesik... A szavakkal igazán nem árt, nem igaz? Meg aztán lenne, aki csak a fejét csóválná a megállapításra, hogy ez szitkozódás. Mondjuk Crispin. Vajon ő mit tenne vele...? - Honnan veszel ilyen butaságokat?
- A kisasszony naplójából eléggé úgy tűnt...
A vámpír hatalmasakat pislog. A felháborodástól és meglepettségtől nagy levegőket kell vennie, ajkai szóra nyílnának, de alig bírja kipréselni a hangokat... - Te... te... El tudtad olvasni az írásomat?!
Valami gusztustalan nevetésféle távozik a... hmm... hiányzik még nekik egy név. - Hogy is hívnak?
- Azt mondták, ne áruljam el a nevem - sipítja a fiú elváltoztatott, magas hangon. Minának komolyan kedve támadna nyelvet nyújtani rá. Annyira gyerekes... Nyilván retteg mondjuk. És megint empátia. Miért?!
- Azt nem mondták, hogy találj ki egy álnevet? A fantázia nagyon fontos, ha kém akarsz lenni. Csak el ne felejtsd, kinek mit hazudtál, barátom.
A szőke tünde egy ideig néz maga elé és csak hallgat. Fogva tartott kezeit bámulja. Üresség tükröződik a tekintetéből. Esélyes, hogy zsoldos lesz. Vajon ölt már meg valakit, vagy ez csak egy kétségbeesett lépése volt? - Nézzétek, nem akartalak bántani titeket. Csak... nem akartam, hogy tudják, hogy itt vagyok.
Majdnem úgy hangzik, mint egy gyerek. Sőt, teljes mértékben, és így végignézve rajta voltaképpen az is. A bőrpáncél, amit visel, helyenként szakadt, de kellőképp hangsúlyozza a vékony, szikár testalkatot. Arca bizonytalansága elárulja, hogy nincs rutinja az ilyen helyzetekben. Te... te fiatal egyén, te tényleg öltél volna?! Bolond...
- Elég elővigyázatlan voltál, ugye tudod? Tényleg valami olcsó trükk akar lenni, hogy kémkedsz utánunk,. vagy valami nagyobb erők mozgatnak?
Mint mondjuk a Nachtrabenek... A fiú cicceg egyet. - Nagyobb erők... Ugyan. Miféle erő hajt itt bárkit is? A túlélés, a pénz...
- Ne kezdd, kérlek, te is ezt! - fogja a fejét. - Unom már nagyon. Kérsz egy zsák pénzt? Kaphatsz kettőt is, de az ég szerelmére, mi a jóságos fűzfavirágért fogsz íjat bárkire is?! Hány éves vagy, kisfiam? - tör ki belőle frusztráltan, magát is meglepve.
- Kisf... Kikérem magamnak, ez a tizenkilencedik nyaram!
Tizenkilencedik..... erre elhallgat. És már elrontják, ilyen korán.
- Ki bérelt fel, hogy kutass utánunk? - szegezi hozzá a kérdést Damien, de csak hallgatás a válasz. - Megölne, ha elárulnád?
- Megölni... Nem hiszem, hogy megölnének. Csak kinevetnek és kitúrnak onnan, ennyit. Tudom, ennél rosszabb is történik emberekkel, elfekkel, levágják a kezük-lábuk, megőrülnek, mittudomén... - Prédájuk hajlamos túlzásokba bocsátkozni, úgy tűnik.
- Először talán térjünk vissza arra a kérdésre, mi a neved. - Erre igazából csak ő kíváncsi, de végül is a bizalom egyik forrása... - Gondolom, a mienket már tudod. - A srác erre elmosolyodik. De a mosoly rögtön le is olvad. Talán nincs is kedve ezt csinálni. Talán még meggondolhatja magát... Á, ez túl idealisztikus.
Hallgat még kicsit, majd végül megszólal. - Gareth. Garethnek hívnak.
Szép... - Oké. Köszönöm. Most jöhet az a kérdés, hogy ki kutat utánunk - mosolyog készségesen. Gareth. Nem akarja megölni ezt a Gareth nevű, mohaszemű, szőke hajú elfet. Érzi, hogy egyszer ez fogja okozni a vesztét... de eddig valamiért még nem okozta. Talán van remény.
- Életben hagytok, ha elmondom?
- Abból a naplóból olyanoknak tűnünk, akik csak úgy eltesznek láb alól holmi... hmm... sunyi kis leskelődő alakokat, akik félelmükben nyílvesszőket puffogtatnának?
Gareth nem áll túl jól  ellen a lelki hadviselésnek. Látszik rajta, hogy fájnak a szavak. Talán jobban fájnak, mintha közönséges, durva káromkodásokat vágnának a fejéhez női felmenőit és melléktermékeket emlegetve. - Ne aggódj, felderíteni jobban tudok, mint lőni. Pedig azt gondolnád, az előbbi egyszerűbb, nem? Vagy az utóbbi? Neem tudom... - Kezei elkezdenek remegni, mire Damien még szorosabban fogja őket. Lehet, hogy ez csak valami egyszerű színjáték, amivel arra készül, hogy mikor azt hiszik, meggyengült, elszabaduljon és hetedhatáron túl legyen két pillanat múlva.
- Ne beszélj mellé. Ki szaglászik utánunk? Utoljára kérdem. Utánam Mina fogja kérdeni, mert ha nem árulod el, úgyis addig faggatunk, míg ki nem szedjük belőled... - sóhajt, Mina pedig kuncogni kezd. Nagyon valószínűnek tartja, hogy ez igaz legyen.
- Annyira nagy dolog? Nem jöttök rá, ha egy icipicikét is gondolkoztok? Vajon ki kutatna utánatok, hm? Elég sok mindenki után kutatnak, ha ez vigasztal. Csak... nem mindenki bukik le. Nem mindenki olyan béna, mint én. - húzza el a száját. Mina kezd arra gyanakodni, hogy megint túlbonyolította a dolgot.
- Te... Ne mondd, hogy északnak dolgozol. - Gareth megforgatja a szemeit, Damien pedig erősen ráncolni kezdi a homlokát. Jó. Tehát nem a Nachtrabenek. Lehetne rosszabb...
- Gratulálni tudok. Esetleg indítani is szeretnél egy kampányt a megmaradt elszórt erdőségek felégetésére, hm?! - ránt egyet a kezén ismét, idegesen. Szinte fújtat. A kezei közt levő tündefiú pedig csak áll egy helyben, tehetetlenül, teljesen elveszetten, tökéletes szimbólumaként úgy konkrétan az egész fajának... Nyomorult. Bérenc. Szerencsétlen. - A szavak kaotikusan száguldanak szerteszét az elméjében. Kedve támadna folytatni, amit odakint elkezdett, mikor letámadta. Kedve támadna levezetni rajta az összes feszültségét, ami az egész erdő-mizéria miatt felgyülemlett...
- Mondtam, hogy nem személyes!
- De Damiennek sajnos nagyon is az.
- Egy tünde, aki eladja magát Északnak. Mégis mit reméltél? Mit ígértek többet? Nem lett volna jobb módszer, hogy elfecséreld a nyomorult kis életedet?!
- Damien...
- Bocsánat... - motyogja Gareth kézfejébe vájva a körmeit. - Nézd meg, még bocsánatot is kérek tőled. Jó őrülteket fogtál ki, hm? Mit fogsz nekik jelenteni? Az idióták megkímélték az életedet, jöhet a sereg leégetni az egész falut?!
- Nem!! - kiált fel Mina túlságosan is hangosan... - A falut nem...
- Nem kell nekik a falu. Minek kéne nekik a falu? Csak rólatok kellett volna egy jelentés. Például, hogy milyen vámpír vagy. Wilhelmina. Nevek, meg hogy mi van ebben a faluban, ami esetleg használható lehet, vagy a házatokban rejtegettek-e valamit... ilyesmik.
- Még részletezi a kis mocsok.
- Végül is ezt kérdeztük tőle.
- Yes, but we aren't talking about the goddamn weather here!
- Tényleg, tudsz németül is? - kérdi Garethtől. A naplóját ugyanis úgy írta. - Ez meglepő.
- Valamit azért muszáj volt tudnom. Akárkiket nem küldenek csak úgy felderíteni. - Némi büszkeség rezeg a hangjában, melyet alig mer jelezni, nyilván félvén egy kövekező csapástól...
- Honnan tudhatjuk, hogy ha elengedjük, nem tér vissza és nem árul el rólunk semmit?
- Sehonnan. Éppen ez a probléma. Magyarán nem engedhetünk el. Na és most mit fogunk veled kezdeni, kedves Gareth, itt tartunk majd, mint valami házi tündét, hm?
Gareth elgondolkodva néz maga elé. Valahány poénos szófordulat, mely eszébejuthatott, nyilván elhalt az ajkain. - Nem sok választásom volt. Biztos szállás, biztos étel... legalább ennyi legyen, ami biztos.
- Ismét kérdem: Mi az, amit Észak ajánlani tudott, és Dél nem?
- Fogalmam sincs, sose éltem délen... Azt mondják, Esroniel őrült és önfejű. Dél és Esroniel között lényegében egyenlőségjel van. Egész életemben körülbelül ezt hallgattam. Nem, mintha annyira érdekelt volna. Csak enni akartam egy jót végre.
- Ehelyett csak itattak, igaz?
- Jah... aztán szórakoztak, hogy nem bírom..
- Ivócimborák. - jegyzi meg, mire Damien furcsállón pislog rá. - Most mi az? Úgy beszélgettek itt...
- Hiányzik még egy kis kézcsavargatás, Gareth, vagy jó lesz, ha beszélgetünk, mint az ivócimborák?
- Hé.. hé, don't... make... fun of me! - méltatlankodik, furcsa akcentussal formálva a tündék nyelvén a szavakat. Damien nevetni kezd. Jó... nem lesz itt öldöklés... talán...
- Jó lesz... - Damien vonakodva, de elereszti lassan a kezet, mely már majdnem hozzánőtt a sajátjához. Eszerint ő is érzi a halvány reményt. Ami talán ott van, talán nincs. De Gareth még fiatal. Talán...
- A déli hadsereg zsoldosairól nyilván tudsz akkor néhány dolgot, ha már ennyit kutattál utánunk.
- Igazából... akkor nem sok időm volt naplót írni. Meg elő se vettem nagyon, ehogy beleolvasson az a sok... marha.
- Nem tudok sokkal többet. Csak hogy ott nem kötelező a sorozás.
- Tündéknek aztán északon sem kötelező...
Gareth lehajtja a fejét. - Nem akartalak megölni titeket. Tényleg. Bepánikoltam. Azt hittem, senki nem lesz itt. Nem hiszem, hogy... tudnának veletek bármit kezdeni, hiszen te... Wilhelmina, te... nagyon erős mágus vagy, és... egyébként is, minek jönnének ide, ez egy pici falu, amit emberek laknak, és...
- Szóval nem tervezed őket arra bátorítani, hogy idejöjjenek?
Gareth kifúj egy adag levegőt. - A terv... csak annyi volt, hogy leadom a jelentést, aztán tesznek vele, amit tesznek. Nézzétek, ezer meg ezer ilyet kapnak, aztán majd eldöntik, melyikkel foglalkoznak és melyikkel nem. Nektek, meg ahogy nézem, lesz még összecsapásotok velü... velünk... közelebbről is.
- Van valami, ami odaköt? Bármi, ami annyira fontos? - El kell kapnia azt a valamit és elégetni, akár egy szalmaszálat.
- A szerződésemen kívül?... Nem sok. Családom már nincs, csak egy húgom...
- Ő is zsoldos?
- Dehogy... Herbalista. Olyanféle. Ért a gyógynövényekhez.
- Akkor kiváló gyógyító lehetne belőle!
A szőke fiú reménytelenül csóválja meg a fejét. - Nem tanult szinte semmit, legalábbis nem... hivatalosan, csak innen-onnan, falusi mesteremberektől, olyan öregektől, akit a többség kinevetett. Meg pénze soincs.
- Na látod, épp ez a lényeg! Delet nem érdekli, mennyire hivatalos az, amit tudsz, ha rendesen tudod csinálni, akkor elfogadják, mint segítő kezet. Ha idejönne délieket gyógyítni például egy háborús ispotályba, senki nem kérdezné, hol tanulta a mesterséget, ha látnák, hogy a sérült vagy  beteg felgyógyul.
Gareth elmélkedve néz maga elé. Úgy tűnik, el tudja képzelni egy dolgot. Félelmetes látni, ahogy jövőképe szinte egyik pillanattól a másikra csap át egyik végletből a másikba, ahogy változik, módosul és mindezt pusztán szavak hatására...
- Bocsássatok meg a... a nyílvesszőért.
- Nagyon szívesen, ha adsz rá okot...
De hisz éppen az okot adja... Kapaszkodik erősen abba a szalmaszálba.
- Tudjátok, teljesen egyetértek veletek. Tudom... Ne higgyétek, hogy még nem hallottam, és nem tudom, mennyire utálnak minket. Már, tündéket, akik Északot választották. De szörnyű dolgokon mentek keresztül, többnyire Esroniel és a vezetés miatt. A másik csoportot pedig semmi sem érdekli, csak a pénz.
- És te? Hova sorolod magad?
Ismét csend. Nem meglepő. A válasz ott libeg szépen nagy betűkkel a levegőben. A két lábon járó kérdőjel először egyikükre, majd másikukra néz. - A válaszomtól függ, hogy mit tesztek velem? Ez... valami teszt? Komolyan nem fogtok kinyírni? - kérdi, mint valami félős gyerek.
Mina szája széle remegni kezd, majd elmosolyodik. Hát esküszi, megszakad a szíve mindjárt... ilyet kifogni... valami marcona szakállas zsoldos is jöhetett volna bárddal. Na jó, azért kémnek nem küldenek olyanokat, de mint tudjuk, ő is hajlamos a túlzásokra... - Nem. Nem nyírunk ki. És nagyon remélem, hogy nem csak játszol, mert ha igen, nagyon csalódott leszek...
Gareth kifúj ismét egy nagyobb adag levegőt. - De... Dezertőrként úgyis megvetnének. Utálnának. Úgy néznének rám, mint egy... tudjátok... turncloak...
- Még mindig jobb, ha jó irányba fordítod azt a köpönyeget! Ha nem azok oldalára állsz, akik felégették az erdőinket, és aki miatt a drága néped kilencven százaléka eltűnt innen...
Ezután elhallgat. S várják a választ, mint valami érő gyümölcsöt.
- Jó... Rendben... Beszélek a húgommal... elszökünk, eljövünk valahogyan... és megpróbáljuk nem feldobni a talpunk a legelső pillanatban. Akkor... Ha Dél oldalán harcolok... találkozhatom még veletek? Nem, mintha számítanék bármire is, csak... van még rá esély, hogy találkozunk? - Damien mosolyog. A vámpír nem hisz a szemének. Damien mosolyog!
- Van hát. De ígérd meg, kölyök, most már, hogy életben maradsz! És nem csinálsz hülyeségeket. És ha bármivel próbálkozol átverni minket, megígérhetem, hogy megbánod...
A fiú nyel egyet. - Hát nem bíztok bennem. Mondjuk, miért is tennétek?... Én se bíznék magamban.
- Akkor legyél olyan, akiben bízni lehet! Ne érdekeljen se Esroniel, se az ő őrültsége, mi sem őmiatta csináljuk ezt az egészet! Azért csináljuk, hogy minél kevesebbeknek kelljen éhezniük, mint a húgodnak. Talán hiú remény, de azért mégis remény, hogy egyszer az emberek felfogják, hogy semmi értelme, hogyan értelmezzük azt a minket elátkozó Istennek nevezett akárkit ott fönt. Nem is a vallásért ölik ezek egymást... vagyis öljük... vagyis próbáljuk nem ölni, de néha nincs választásunk... hanem a hatalomért. De nekem ugyan nem kell más hatalom, csak az, hogy... hogy észrevegyék, mi a fontos. És ha tényleg észrevetted, akkor harcolj érte. Ne kövesd el a hibát, amit elkövettünk, hogy évekig csak a háttérből néztük, ahogy összedől a világ és hamuvá válik minden! Aztán siránkozva néztük, mi lett belőle. Amikor két szalmaszálat nem tettünk keresztbe, hogy megállítsunk. Ne tedd ezt! És könyörgöm, ne hagyd magad tönkretenni, mert még sok-sok év áll előtted, amíg jobbnál jobb célokat használsz és válogasd meg, miféle emberekhez kerülsz közel, és... - Kezd kifogyni a szuszból. Úgy érzi, eleget mondott már. Damien pedig mosolyog.
- Behozom az íjad. - Kisétál az ajtón, Mina és Gareth pedig egy darabig szemezik egymást. Mina csak kapkod levegő után. Napi két ilyen erkölcsi beszéd... teljesen lefárasztotta.
- Kérlek, tedd, hogy ne beszéljek hiába - neveti el magát. Hm. Szereztek egy déli polgárt. Ezt a gondolatot még fel kell dolgoznia.
- Nem... Nem beszéltél hiába. Nagyon tiszta és erős lelked van, Wilhelmina. - nézi elvörösödve a padlót. Mina megköszörüli a torkát, és kijavítja:
- Mina, kérlek. Wilhelm-em is van, akaraterőpajzs nélkül nehezen tudnálak meggyőzni bármiről is, de túl hosszú ez a név - mosolyog. Most akkor őrült vagy nem őrült? Néha a valóság azt igazolja, hogy nem az. Mohaszemű elf megmentve... Damien pedig mosolyogva tér vissza és nyújtja át a fegyvert, tegezzel együtt. - Ne mocskold be fölöslegesen.

Hárman sétálnak ki a házból, a vámpír, a sötételf, és az elf, aki úgy tekinget körbe, mintha a világ újjászületett volna számára és körülbelül minden irányból késeket, köveket vagy éjjeliedényeket várna, hogy rázúduljanak. De csak a kakasok kukorékolnak, a nap süt - ezért Mina csuklyában van -, és... egy Gareth haja színéhez hasonlatos hajkoronájú aprónév fut boldogan feléjük. - Mina néni, Damien bácsi! Apa elengedett játszani! - Anett nagy szemekkel néz föl Garethre, aki csak pislog rá. - Még egy tünde bácsi?
- Bácsi?!.... Nem tudom, hogy a Kisfiam a rosszabb, vagy ez...


_________________
"Legendákat mesélnek rólad. A tékozló gyermek, aki a semmiből bukkant fel és hős lett a márványfalú városban a sárkány tombolása után. Igazán büszke lehetsz magadra." - Lucretia von Nachtraben

4Azonnali: A kémek krémje Empty Re: Azonnali: A kémek krémje on Szomb. Júl. 28, 2018 12:31 am

Kylin Farfiel

Kylin Farfiel
Északi Ügynök
Északi Ügynök
- Kylin, gyere majd be hozzám egy pillanatra. - hallom Edvus hangját, miközben épp magam rakom rendbe. Fontos dolog reggelente, nem árt rendesen felkészülni a napra és rendet rakni sem árt. Mégiscsak egy fiatal lány lennék, akinek fontos a megjelenes,. Nem mintha a köpeny alatt sokat látnánk belőlem. Így igazából magamnak teszem, hogy érezzem én is csak egy lány vagyok a sok közül.
- Itt vagyok, mit szeretnél? - lépek be a tágas irodába, ahol már reggel egy halom papír van az asztalon. Nem irigylem őt, én nem bírnám ezt a fajta munkát és pontosan tudom, hogy ő sem bírja, ám nem volt választása. Vagy ő ül abba a székbe, vagy egy balfácán, aki csak a feje tetejére állítaná az egész helyet. Ami valljuk be, igen csak szívás lett volna mindenkinek, aki alatta dolgozik.
- Ülj le. Feladatom van számodra, csak előtte végzek ezzel az átkozott papírral. - szólal meg meglehetősen morcosan,ami nem is meglepő.
- Megint hetekig követnem kell valakit? - teszek fel egy kérdést, mert eddig meglehetősen sok ilyet kaptam, ami már kezd idegesíteni. S kezdek arra a szintre jutni, amikor már szóba is teszem.
- Nem, most kivételesen nem. Habár van egy olyan feladat is. - szólal meg gúnyosan, majd amikor látja, hogy forgatom a szemem, elmosolyodik. -Most teljesen mást kapsz. - kezes hozzá, aminek hatására felcsillan a szemem és pár papírt nyújt elém. Meglepődve veszem át. - Egy grófnőt, Lady Elisabeth Roman. Egy ifjú hölgy. A róla készült rajzot megtalálod a papírok közt. - vesz elő egyet, amin egy igen részletes rajz fogad róla. Csinos fiatal lány, szép arc, nagy szemekkel. Szép, meg kell hagyni.
- S mit kell kezdenem vele? - teszem fel a nagy kérdést.
- A közelébe és bizalmába férkőzni. Az álcája Lady Carina Jasim. Egy ifjú hölgy, akit a szülei küldtek ide tanulni. Nem rég érkezett és igyekszik beilleszkedni a nemesi hölgyek társaságában. Ehhez a sztorihoz kap házat és ruhákat is természetesen. Illetve egy szolgát, aki szintén beépített ember lesz. Ő lesz a kocsisa is és segíthet az öltözködésben. Hisz tudjuk milyenek az úri ruhák. - elsőre nem is tudom, hogy mit is kéne felelnem. Egy igen érdekes feladatnak tűnik, ami tetszik. De meglehetősen idegen is egyben, így kihívás, ami megintcsak tetszik.
- S mi a feladatom? -
- Olyan információk jutottak a birtokunkba, hogy ez a Lady Elisabeth kényes dolgokat árul el a délieknek egy eddig ismeretlen kapcsolaton keresztül. Ezeket a magasan lévő apjától szerzi, valószínűleg  annak tudta nélkül. Ám eddig semmiféle bizonyíték nincs rá. Maga dolga lesz ezen állítás igazságnak kiderítése. Amennyiben az infó helyes, oldja meg a helyzetet. Csendben és bonyodalom nélkül. - még egyszer végignéztem az utazókat és a rajzot is áttanulmányozom.
- Meglesz gond nélkül, ne aggódj, Edvus. - szólalok meg szelíden.
- Nem aggódom. Tökéletesen tisztában vagyok a képességeiddel és bízom benned, hogy meg fogod tudni csinálni. - veszi el a papírokat és tartja egy gyertya fölé és nézzük, ahogy elégnek. - Így kérlek most indulj is. A kicsi már vár, Lady Carina Jasim. - mondja egy gúnyos mosoly kíséretében.
- Nem is akarom tovább rabolni úraságod drága idejét, amit az előtte álló halomra is tölthet. - válaszolok neki hasonlóan gúnyosan, majd elindulok kifelé. Felveszem pár szükséges holmit, majd a kocsi felé indulok, ami egy igen elegáns darab. Mondjuk nemes lánykát játszok hozzá, így kijár.
- Hölgyem. - hajol meg műviesen a férfinek öltözött Clara, akiről nem mondanád meg, hogy nő. Egy mosollyal biccentek felé és hasonlót kapok vissza. Beülök és már megyünk is a szállás felé.
Oda érve egy tisztességes kis kúria fogad minket. Clara leugrik és kinyitja a kaput, majd behajtás után be is csukja. Az egész igazából egy egy szintes ház, egy nagyobb udvarral és istállóval a lovaknak és hellyel a kocsinak. Körben magas kőfal és nem kevés szép nagy fa. Utóbbiakra mosolyogva nézek fel, majd elkezdünk bepakolni. Szerencsére kevés a csomag, amik nem tartalmaznak sok ruhát, mivel azokat már ide hozták már tegnap. Nagy örömre. Azokkal nehezen tudok bánni, így cipelés téren. Így most ezt megúsztam. Nem marad más, mint összedobni valamit a konyhában és öltözni át, hogy megfeleljek a többi hölgynek. Sminkkel nem szokásom szórakozni, így most sem teszem. Tudatában vagyok annak, hogy a tünde vér miatt nem igazán van szükségem rá. Mindössze pár ékszert aggatok magamra.
Alig 1 óra múlva, már a közösségi helyen is vagyok. Egy igen csak díszes teaház, ahová a nemes lányok és fiúk járnak csacsogni és társasági életet élni, ha éppen nem tanulnak vagy balokra készülnek. Csupa igen idétlen időtöltés, ám tudom, hogy számukra ez igen fontos események. Na meg azt is, hogy ott lehet jól kapcsolatokat kiépíteni. Amik viszont kifejezetten hasznosak tudnak lenni, ezzel tisztában vagyok.
Igen jó, kellemes zöld ruhát választottunk Clara-val. Tökéletesen illik a vörös hajamhoz. Két nő, akik nem értenek a divathoz, remek választás voltunk meg kell hagyni. De, kaptunk némi tanácsot ezzel kapcsolatban, így sikerült valahogy megoldani. Szerencsénkre. Így szerintem a tökéletest surolva sikerült kiöltözni és megjelenni itt.
Ahogy belépek elkezdem keresni a célszemélyem. Némi séta után meg is lelem egy lány társaságában. Odelépek melléjük. Szerencsémre elég sokan vannak, így még inkabb nincs gond ezzel a lépésemmel.
- Ne haragudjanak. Szabad ez a hely? Nem rég érkeztem és ismerkedem a várossal. - szólítom meg őket félénken.
- Persze ülj csak le. - mutat a székre vidáman. Így elsőre, közelről, nem tűnik olyannak, akik titkokat adna tovább a délieknek. Ám a szép külső könnyen megtéveszthet.
- Köszönöm. - ülök le kecsesen és elegánsan. - A nevem Carina. Örvendek a találkozásnak. - mutatkozok be.
- Üdvözöllek, engem Elisabeth-nek hívnak. - ezt tudom jól és a másik lányra már kevésbé figyelnek. S a beszélgetés innentől érdektelen csacsogásba folyik, ami életem egyik legunalmasabb órái követnek. Nem kis feladat volt érdeklődést színleli, ám kifejezetten jól ment. S megbeszéltük, hogy még találkozunk. Így amint megszabadultam, már indultam is vissza a kia házikóba.
- Hogy ment? - kérdi Clara miközben segít vetkőzni.
- Egész jól. De még nem tudnám megmondani róla, hogy valóban ad ki infókat, vagy sem. - válaszolok, miközben fogynak a rétegek. Végül nagy nehezen sikerül kikerülni és végre megszabadulni a fűzőtől. Igazán rühellem, de valamiért ezek a dilis hölgyek bírják. Örülök, hogy végre nem szorít semmi rendesen tudok lélegezni. S ezzel le is tudtuk az első napunkat, a sok közül.
Egy jó hónapja tart már ez a kis játék és egyre jobban megy. Legalábbis szerintem. Már a belső kis csapatának is a tagjává valtam, így egyre több érdekes és hasznos dolgot tudok meg róla.
- Ez lesz a megfelelő ruha. - szólal meg.
- Én is úgy nézem. - állok igen kevés ruhában a szekrény előtt miközben ruhákat válogatunk. Mostanra igazán belejöttünk. S hogy hova válogatunk? Bálba megyek és oda még inkább ki kell öltözni. S éppen egy szép kék ruhán gondolkozunk. Szerencsére még van időnk bőven, így késni nem fogok.
- Legyen ez és hozzá ékszerek. - adom le végül a voksom és belekezdünk az öltözködési folyamatba. Kemény 1 óra múlva már készen is állok és már indulunk is a bálba. Csak remélni tudom, hogy nem fogok túl feltűnően unatkozni.
Pár perc múlva egy inas segít ki a kocsiból és már tipegek is befelé. Rövid időn belül meg is lelem a szokásos csapatot, akik üdvözölnek is. Ezután olyan őt percig azt hallgatom, hogy milyen jól is nézek ki. Persze ez utánna sorban egy, így telik el jó fél óra. Te jó ég! Hogy én hova csöppentem. Ezután szerencsémre azért hamar kezdődik a parti és a Clara-val töltött gyakorlásnak hála, egész jól megy a tánc is. A ferfiak lábainak örömére. Ez a része sokkal kellemesebb a bálnak, meg a kis italozások és a kis nassolni valók elfogyasztása. Ezeknek hála könnyebben ki lehetett bírni ezt a ki színjátékot, amit lassan már élvezni is elkezdtem. Talán az alkohol teszi, ki tudja. Végül aztán történik valami érdekes. Liz, azaz Elisabeth, csak már ilyen szinten vagyunk, gyanúsan kezd viselkedni. Ezt úgy értve, hogy a kert felé halad és közben körbe-körbe néz, mintha csak arra kéne kíváncsi, hogy követik-e. Pechére nekem az már nagyon jól megy, így csöndben és igen jól megbújva tudom követni őt. A kert egyik sötétebb zugában áll meg végül.
- Elhoztad, amit megbeszéltünk? - kérdi egy férfi hang. Nem igazán látok rá az arcára, ám az akcentusa erősen délies. Tehát a gyanú mégis igaz. Szerencse, hogy Clara az árnyékok közt követ ide is és már biztosan a közelben van, hogy amint lehetősége van rá, elkapja a fickót.
- Itt van a dokomentum, amit kértél. - semmi félelem, semmi hezitálás. Tehát nem kényszerítik és zsarolják, ő ezt önszántából teszi. Mégis miért?
- Köszönöm, kedvesem. - aha! Meg is lett a válasz. Édes szavak, melyekkel beháloztak egy naiv lánykát, majd kihasználják őt. Kicsit csalódott vagyok a mert többet vártam. Na mindegy, megvan minden, ami kellett.
- Most mennem kell. -
- S mikor jössz vissza? -
- Pár hét, maximum egy hónap. -
- Várni foglak. - s csók, mi más. Ráadásul kellemetlenül hosszú. Ám végül hallani, ahogy a férfi elmegy. Utánna még jó ideig nem igazán mozdul a lány, ami csak nekem jó, így előlépek, hogy szembesítsem.
- Mély a gödör, amiből nehéz lesz kimászni. - szólalok meg, mire ő kapásból megfordul és látom az arca a döbbenetet és a félelmet. - Igen nagy hibát követtél el, de ezt te is tudod. - szolalok meg mindenféle érzelem nélkül. Egyre jobban fehéredik és kiszúróm mögötte Clara-t. Tehát a fickó megvan, élve és mellé jelzést is kapok, hogy jön az erősítés. Esélyesen a lányért.
- Mégis ki vagy te? - teszi fel a kérdést, amire csak egy mosoly jelenik meg az arcomon. A következő pillanatban összeesik és mielőtt földet érnek, két sötét alak elkapja. Biccentek egyet, majd a hátsó kijárat felé indulnak. Követem őket.
- Itt a teljes jelentésem. - rakok le egy adag papírt Edvus asztalára, aki felveszi és elkezdi olvasni.
- Kiváló munkát végeztek. Meglett a kém, ráadásul élve és a lányt is fülön csípték. -
- S mi lesz vele? -
- Valószínűleg feljebb megtárgyalják az apja jelenlétével és úgy döntenek a sorsa felől. -
- Értem, köszönöm. - biccentek egyet, majd távozók. Kissé azért sajnálom a lányt, ám saját naivságának az áldozata lett.

5Azonnali: A kémek krémje Empty Re: Azonnali: A kémek krémje on Hétf. Júl. 30, 2018 6:18 pm

Tessa Hendriks

Tessa Hendriks
Sötét Tünde Druida
Sötét Tünde Druida
Kémvadászat





Shade az ölemben nyugtatta fejét, miközben kezeimmel néha simítottam egyet gyönyörű bundáján. Nem volt szükség szavakra, ilyen közelségben gondolataink teljesen egybeolvadtak egy egészet képezve. Távolról is mindig érzékeltem jelenlétét, de az csupán halvány körvonalai voltak a jelenlegi érzésnek. Jól esett kiszakadni a városi tömegből, a zsúfolt térből és a zsoldosok társaságából… Enyhén szólva fullasztónak éltem meg a Barakk Negyedet, nem egy druida álom ott tölteni a mindennapokat, nem gondoltam, hogy valaha is képes leszek megszokni ezt az életformát, bár nem is ez volt a célom. Túl akartam élni a háborút, egy biztonságosnak mondható helyre, társakra volt csak szükségem, és a pénz se jött azért rosszul. A déliek jelvényét viseltem (bár jelen pillanatban éppen el volt takarva egy köpennyel), de egy kilátásban lévő vereség említésére nem Délt féltettem volna, városaik sorsa csupán annyiban foglalkoztattak, hogy jelenleg az egyikben laktam, így saját érdekem is volt a győzelem elérése.
Hellenburg örömmel fogadta az önkénteseket, így még egy druida lánynak is biztosítottak helyet maguk között, bár egészen addig kétkedve fogadtak, míg néhányuk előtt meg nem említettem a farkasokat. Ezután inkább furcsán tekintettek rám, sötét tünde mivoltom miatt pedig többen is gyanúsan kezdtek méregetni, de akadtak olyanok is, akikben inkább kíváncsiságot ébresztettem. Ebben a pillanatban is itt ült mellettem egy, mint a zsoldosok legmegbízhatóbb tagjainak egyike, nélküle még most se engedtek volna ki a falak fogságából. De hát a fegyverekre ügyelni is kellett, márpedig Shade Dél számára csupán ennyi volt.
- Hol van a másik kettő?
Kérdése hatására az enyém és Shade mellett egy harmadik tudat is mozgolódni kezdett fejemben, majd lefelé tekintve ruhám alól előhúztam a nyakamba akasztott medált.
- Ők ilyenkor távol vannak. - Nem fejtettem ki bővebben, csak két ujjam közé fogva nyújtottam feléje a Seraph - ékszert. - Csak harcban tudom őket előhívni.
Nem mintha pontosan tudtam volna, milyen is egy igazi harc, különben be sem léptem volna a seregbe. Az én időm még nem jött el, és valahol azért reméltem, hogy nem is fog.
- Hogy úgy... – ismerte fel Flynn a kis tárgyat. - És ő?
Szemei kíváncsian méregették a farkast, szokatlan volt neki egy ilyen vadállat közelsége, illetve az előtte kibontakozó látvány is, ahogy Shade ott feküdt félig rajtam. Feléje pillantottam, majd ahogy elmosolyodtam, Shade felkelt, és közelebb lépegetett a férfihoz. Ő reflexszerűen alig láthatóan összehúzódott, és keze már mozdult volna az oldala felé.
- Ne félj, nem bánt. Ha nem akarsz neki ártani, ő se fog támadni. Csak hát még be sem mutatkozott.
Nem hittem, hogy ezzel minden kétségét sikerült eloszlatnom, de végül nem szólt semmit. Hagyta, hogy Shade közelebb merészkedjen hozzá, míg orra el nem érte a karját. Ezután őt megkerülve a másik oldalára ment, és ott is megszaglászta, kardjához érve azonban felkapta a fejét. Az nem igazán nyerte el a tetszését, egy mély, alig hallható morgás kíséretében elővillantotta fogai egy részét.
- Mint mondtam, nem kell félned, tudja, hogy velem vagy. Majd hozzászokik a fegyverekhez is.
A hátam mögül halk suhogás hallatszott, mint mikor valaki utat tör magának egy bokor levelei között. Nekem se biztos, hogy feltűnt volna, ha nem ült volna ekkora csend a környékre, a falvak lakosainak többsége ugyanis már a fal mögé vonult, itt már alig volt mozgolódás.
Shade is egyből mellém szökkent, majd füleit hegyezve figyelt a további hangokra. Én egyelőre nem érzékeltem semmi többet. Nem tudom, hogy Flynn hallhatta-e, de ha nem is sikerült elkapnia az előbbi neszt, farkasom viselkedése elég jelzésként szolgált a számára. Korábbi ülő helyzetéből felguggolt, majd ő is ugyanabba az irányba tekintett, de hiába nyújtogatta a nyakát, láthatóan semmit sem sikerült kivennie, a felállást viszont még ő sem vélte tanácsosnak.
- Mi van ott? - súgta oda.
- Nem tudom, nem látok semmi különöset – válaszoltam én is ugyanolyan halkan, miközben a som ágai között leskelődtem, melyek falként zártak el bennünket a kis erdőfolt többi részétől. Ismét mozdulatlanná vált minden, már amennyire ez lehetséges, bár ekkora területen és ilyen közel a falvakhoz már nem túl sok vad tartózkodott errefelé, csak néha egy-egy madárhang törte meg a csendet, mintha az állatok is érzékelték volna a háború feszültségét, mely nagy összecsapások előtt szokott érződni a levegőben. Bár ezt én inkább csak a többieken éreztem, a város bizonyos negyedeiben, itt pedig örültem a csendnek és a természet közelségének, nem az a fajta voltam, aki a távolt kémleli szemeivel ellenséges zászlók vagy puskacsövek után kutatva, miközben  azt várja, mikor kezdi el rázni a lódobogás a földet. Nem, én egészen eddig nem gondoltam semmi rosszra, most viszont aggódni kezdtem. Flynnre pillantottam, aki mostanra már mellettem figyelt, egyik kezét a kardja markolata közelében tartva, bőrpáncélja mögött több évnyi tapasztalat rejlett. Nem mindennapi zsoldos volt, ő igazán szerette Délt, kötelességérzete nem munkájának egyik szükséges része volt, az annál mélyebbről fakadt. Ő róla ugyan nem sokat tudtam, nem volt egy beszédes típus, de nem tudtam elképzelni, hogy családja lenne, ahogy az a képzelgés is teljesen abszurdnak hatott, melyben a részeg tivornyázók egyik tagjaként tűnt fel, bár ezeket igazából csak megjelenése sejtette velem, hogy pontosan mi lapult ezek mögött, nem tudhattam.
- Egy kicsit arrébb megyek, addig te maradj itt a farkassal.
Nem is terveztem elmenni, innen is elég jó rálátásom nyílt a környékre, miközben viszonylag védett helyen is voltam. Ha valami, vagy inkább valaki tényleg volt a fák között, valószínűleg messzebb kellene keresni, én pedig nem éreztem különösebb indíttatást, hogy még a végén saját vesztemre törjek… Bár még mindig azt tartottam a legvalószínűbbnek, hogy csak egy állat keltette a korábbi zajt.
Flynn már távolabb járt, de az ágak között továbbra is kivehető maradt az alakja. Óvatosan, de mégis határozottan lépkedett, néhányan még halknak is nevezték volna, de az én hallásom kifinomultabb volt annál, az emberek sose tudtak igazán hangtalanul járni.
Hirtelen durva dübörgés rázta meg a földet, távolról is jól lehetett hallani. Visszatértek korábbi gondolataim a lódobogásról, és idejövetelünk óta először félelem kúszott belém. A hangok a város felől érkeztek, egyre közeledve, de nem lehettek többen, mint ketten-hárman. Fejemet abba az irányba fordítottam, mire a hangok egyszer csak abbamaradtak, helyüket pedig avarban zörgő lépések váltották fel, majd nemsokára két alak is társult hozzá. Egyiküknél nem láttam semmilyen fegyvert, mellette futó társa viszont egyik kezében egy íjat tartott, hátához pedig egy tegez volt csatolva. Innen is jól látszott a rajtuk lévő kék szín, amiből rögtön meg tudtam állapítani, hogy déliek, így elrugaszkodásra kész lábaim ismét elernyedtek, és szorosan a som mellett lapulva figyeltem egyre közeledő alakjukat. Nem tűntek felderítőknek, szapora lábaik ugyan néha meg-megálltak, de ilyenkor szemeikkel igyekeztek maguk körül mindent feltérképezni, majd egyszerűen csak ide-oda kapkodták a fejüket, mintha kerestek volna valamit. Ahogy egyre csökkent köztünk a távolság, kezdtem magam kényelmetlenül érezni, hiszen itt, távol Hellenburgtól egy farkassal üldögélve elég gyanús látványt nyújtottam volna, ha éppen felém tévedt volna a szemük, így mikor már éppen olyan közel jöttek, hogy könnyen feléjük tudtam volna kiáltani, felálltam, és kiléptem a fa takarásából.
Azonnal észrevettek, és mindketten megálltak. Pár lépéssel közelebb léptem hozzájuk (bár még így is volt köztünk kb. 40 méter), és mikor láttam, hogy erre sem mozdulnak, gyorsabb tempóra váltva tovább csökkentettem közöttünk a távolságot, míg eléjük nem értem. Az íjász tünde volt, a mellette álló pedig egy ember, először az utóbbi szólalt meg.
- Álljon meg, ki maga?
Kérdése mögött nem tudtam megfejetni, mi rejlett. Egyszerű óvatosságról lett volna szó, vagy gyanút érzékeltem volna?
- Tessa vagyok. Én is a sereghez tartozom – feleltem, majd egyik kezemmel oldalra húztam a köpenyem szélét, felfedve a déliek jelvényét.
Kétkedés ült ki a szemükbe, és bár tudtam, hogy nem éppen úgy néztem ki, mint egy katona, ráadásul a városban se találkoztam sok fajtámbelivel, akkor sem értettem ezt a fajta bizalmatlanságot, hiszen láthatták, hogy Délhez tartozom.
- Most már értem, miért voltál ismerős – szólalt meg most a tünde férfi. - De mit keresel erre? Ilyenkor – húzta össze a szemét közelebb lépve, és ezzel egy időben Shade is előbújt a takarásból.
A másik erre azonnal kivonta a kardját, mire Shade is támadó állásba helyezkedett, és hangosan morogni kezdett.
- Tegye el, arra nincs semmi szükség! És engedéllyel vagyok itt, a farkas pedig hozzám tartozik, csak látni szerettem volna.
Erre a tünde felé pillantottam, akinek szemében, ahogy gondoltam, megértés csillant, majd tekintetét az enyémtől elszakítva a másik felé nézett, és pár másodpercnyi néma beszélgetés után amaz visszadugta a kardját, bár látszólag még mindig nem érezte magát teljesen meggyőzve.
- Flynn-nel vagyok – jutott hirtelen eszembe a férfi, aki még mindig nem ért vissza, őt biztosan ismerték.
Ismét közelebb léptem, immár teljesen beszélgetőtávolságba kerülve, és a tündére emeltem a tekintetem.
- Hallottunk valamit az előbb… Lehet, hogy csak egy vad volt, de olyan hirtelen jött és tűnt el a hang…
- A nő lesz az! - kiáltotta fel a kardos férfi. - Nemrég vették észre az őrök. Az északiak egyik kémje, csak két napja fogtuk, és máris megszökött… vagy szöktették – ingatta rosszallóan a fejét, és ismét rám nézett.
Nevetségesnek éreztem a tekintetében bujkáló célzást, ugyanakkor nem volt teljesen alaptalan, hiszen egészen eddig ide érkezésem óta én se hagytam el a város kapuit. A szemükben egyértelműen gyanús lehettem.
Egyikükről a másikukra emeltem a tekintetem, az ember már nagyon türelmetlennek látszott.
- Ha hallja, hogy jövünk, nem fog messzire menni, a fákon túl már nehéz rövid idő alatt fedezéket találni, gyerünk!
Mielőtt nekiindult volna, ismét rám pillantott, a társa felé biccentett, végül újra felém fordult.
- Maga is velünk jön, ne maradjon le!
Zavart, hogy még mindig valamiféle konspirálónak képzelt, de nem hiányzott, hogy a gyanús zsoldok személyek listájára kerüljek, így mindenképp velük kellett tartanom. Meg hát egy kém üldözése még beleférhetett a munkakörömbe.
- Természetesen jövök! Shade is tud segíteni, biztos nem lesz nehéz rábukkanni, hiszen nem sokan járnak már errefelé.
A farkas felé fordultam, és azonnal ki is adtam az utasítást. Szokatlan, de kellemes érzés volt úgy kommunikálni vele, mintha csak másik személlyel beszélgetnék, nem kellett külön a tudata után nyúlnom, itt volt az enyémben, hiszen mellettem állt.
- Helyes, indulás!
Azzal futásnak eredt, mi pedig utána. Shade szorgalmasan szaglászott, fülelt, néha előrébb futott, majd teljesen eltűnt, és másik irányból jött vissza. Én közben Flynn után kutattam, mostanra már teljesen eltűnt szem elől, amit nagyon rossz jelnek véltem, hiszen már vissza kellett volna érnie, ha talált is valakit.
Apró erdő volt ez, csupán egy folt a legelők és szántók között, hamar a másik oldalára lehetett érni. A férfi – ő nem zsoldosnak, sokkal inkább a városi őrség tagjának nézett ki – szitkozódva vágott át egy-egy cserjékkel szegélyezett szűk ösvényen, ami a haladást ha jelentősen nem is, azért valamennyire gátolta. Végül egy tölgyfa alá értünk, és itt véget is ért az erdő, a távolban csak réteket és szántóföldeket lehetett látni.
- A közelben kell lennie, mindketten láttuk, ahogy erre futott. Szóval induljunk vissza, és nyissuk ki a szemünket! Nem maradhat itt senki örökké észrevétlen! Egy ekkora helyen…!
Idegesség volt a hangjában, és ezt nem csupán a kém elvesztésének tudtam be. Bántotta a gondolat, sértette a büszkeségét, hogy valakinek sikerült a felügyelete mellett meglógnia. Valószínűleg az, hogy idáig eljutott, is erősen marta belül.
- Wells, te menj balra, mi a másik irányban nézünk szét – pillantott végül rám, majd rögtön el is indult.
Ezúttal lassabban és körültekintőbben haladtunk, minden apró kotorászást gyanúsan hallgattunk, szélcsend volt, így bármiféle mozgást is érzékeltünk, rögtön odakaptuk a fejünket. Azonban minden egyes lépéssel engedtünk egy kicsit az óvatosságból, a folyamatos eredménytelenség egyre jobban zavarta a férfit, sietésre késztette, ezáltal nyugtalanabbá és kapkodóbbá is vált. Őszintén szólva engem nem különösebben zaklatott fel a kutatás hiábavalósága, nem ismertem a kémet, így számomra nem sokat jelentett. Nem tudtam felfogni, miféle információ juthatott a fülébe, ami mindannyiunkat veszélyeztethetne. A hadi stratégia nem tartozott az erősségeim közé.
Nyugtalanság, rohamos sebességgel váltakozó gondolatok. Shade-hez tartoztak ezek, valahol a közelben volt, és különös érzést közvetített. Félelemmel vegyes izgatottságot érzékeltem, többet nem sikerült megállapítanom belőle, annyit azonban kikövetkeztettem, hogy talált valamit. Éreztem, hogy közeledik, és ahogy fejemet a másik irányba fordítottam, hamarosan őt magát is sikerült megpillantanom.
- Hé, jöjjön! - Nem is tudtam a férfi nevét… - Shade… vagyis a farkasom talált valamit! A másik irányban lesz!
Az ember válasz nélkül indult meg abba az irányba, amelyből jöttünk, olyan céltudatosan – legalábbis kívülről így nézett ki –, hogy azt hihette volna bárki, ő maga akadt a nyomra. Shade ezzel egy időben szintén futni kezdett, hogy maga előtt vezesse a férfit. Én gyors futó voltam, szóval nem kellett félnem, hogy teljesen lehagynak, végig közvetlenül mögöttük haladtam. Nem sokat mehettünk, talán egy fél percet, mikor távoli kiáltásokra lettem figyelmes. Egyértelműen nőtől származtak a hangok, bár a szavakat nem sikerült tisztán kivennem kezdetben, viszont ahogy közeledtünk feléje, egyre több értelmet nyertek.
- Engem hiába fenyegettek, innét egy tapodtat sem mozdulok. Ha pedig bármelyikőtök is megpróbálna feljönni, leugrok. Aztán akkor kedvetekre kutathattok a fejemben, barmok! Még a saját foglyaitokra se tudtok rendesen vigyázni.
Hamarosan válasz is érkezett, az ő hangja viszont már ismerősen csengett.
- Úgy nehéz, ha azok, akik felügyelnek rád, árulót rejtegetnek maguk között. Egyáltalán nem a te érdemed… már ha úgy véled, hogy jelenlegi helyzeted jobb. Szobában vagy egy fán… csak egyik fogságból kerültél egy másikba. Egy rossz mozdulat, és lövünk. Wells kitűnő íjász, nem szokta eltéveszteni a célpontjait.
- Azt hittem, élve kellek.
- Nem minden szúrás öl.
- De azért nem kockáztatnátok meg, hogy innen leessek, mi? Ezért nem lőttetek még. Mégsem vagyok én macska, hogy olyan könnyen megússzak egy ilyet. Bár… kíváncsi lennék, melyikőtök mászott volna fel ide ilyen gyorsan – nevetett.
A nőt nem ismertem, a férfihang viszont Flynnt takarta. Így már érthető volt, miért nem jött vissza, valószínűleg ő már korábban rábukkant. Ahogy közelebb értünk, megláttuk a fát is, ahonnan a hangok jöttek. Egy körtefa felső ágainak egyikén alakította ki búvóhelyét. Barna ruhája természetes árnyalatú volt, ha mozdulatlanságba burkolózott volna, valószínűleg egy jó ideig nem is kellett volna a felfedezéstől tartania. Most azonban éles hangja és kapkodó kezeinek látványa egyenesen magához terelte a figyelmünket, már hiábavaló volt a rejtőzködés.
Nekünk félig háttal ült – vagyis inkább guggolt –, arcát egyáltalán nem is sikerült megpillantanom, és mivel őt jelenleg kellőképpen lefoglalta Flynn és Wells, nem is vett minket észre, bár ekkor még elég távol is álltunk tőlük, az előbb elénk táruló látvány ugyanis mindkettőnket megállásra késztetett. Egy ideig még próbáltam valamit kideríteni az ismeretlen alakról, szemeim kíváncsian keresték a levelek közötti kis nyílásokat, melyeken keresztül részleteiben, mozaikszerűen ki tudtam venni testének egy részét. Az előttem futó férfi közben odasietett a többiekhez, és a nő a mozgás hatására feléje fordította a fejét. Én azonban csak ekkor vettem észre az őr távolodó alakját, és éppen utánairamodtam volna, mikor Wells odafutott a férfihez, súgott neki valamit, majd elindult felém. Mikor elég távol került a fától, és arra visszapillantva megnyugodva vette tudomásul, hogy a nő most az újonnan érkezettet próbálja felmérni, közelebb jött, majd karomat megfogva elkezdett húzni magával az ellenkező irányba, majd egy pontnál megállt.
- Ő a kémnő, akit kerestünk. Semmiképpen nem hagyhatjuk itt. Egyelőre ugyan még nem tudjuk pontosan, mennyit hallott, és ebből mennyit sikerült belőle az elmúlt két napban kiszedni, nem kockáztathatunk meg egy ilyen lépést. Most viszont, amint látod – mutatott másik, szabad kezével a fa irányába –, patthelyzetbe kerültünk. Nem lőhetem le, vékony az az ág, biztosan leesne, amint kizökkenteném az egyensúlyából, hiába ügyes. Az öngyilkosság… ezt szerintem nem merné megtenni. Magától viszont biztosan nem jön le egy darabig, mi meg nem strázsálhatunk mellette állandóan, ki tudja, meddig tudná kihúzni. Így… - pillantott most egyenesen a szemembe –, meg kellene próbálni valami mást, mivel ha jól érzékeltem, téged még nem látott meg.
Vártam, hogy folytassa, de továbbra is csak nézett, várva, hogy reagáljak. Egyelőre azonban még semmit nem tudtam a nekem szánt szerepről, így nem mertem egyből beelegyezni a tervbe, szerettem volna, ha előbb felvilágosít, pontosan miről is van szó.
- Mondtam, én Délt szolgálom. A magam módján, persze.
- Akkor ezt most be is bizonyíthatod. A magad módján – egy halvány mosoly jelent meg a szája sarkában. - Én is megtenném, de jobb, ha nem tévesztem szem elől, az övé előtt meg folyamatosan jelen van az íj, nehogy hirtelen felbátorodjon. Most szerencsére ilyen nem jut eszébe, mert Lor felbukkanása után arra számít, hogy vannak még, akik lesben állnak. Ráadásul engem már látott, elég tipikus tünde zsoldos kinézetem is van, míg neked nem.
Ez most célzás volt?
- És te is lány vagy… Nem egy erős érv, de a lényeg az, hogy te talán tudsz vele beszélni. Próbáld meg elterelni a figyelmét a háborúról, Északról és Délről, nyugodtan hazudj, találj ki történeteket, bármit… Hass az életösztöneire, ne egy északihoz, hanem egy fáradt emberlányhoz szólj, mert hiába tűnik ilyen elevennek, elég kimerült,  foglyokkal nem szokás finoman bánni. Meg kellene győznöd, hogy maradjon velünk, hogy ha önmagától lejön, mesél, nem, nem, az utóbbi nem is kell, csupán annyi, hogy nem esik bántódása… Ugyan ez ügyben nem tudom, mit lehet tenni, de ha sikerül, meg fogok próbálni tenni valamit az érdekében.
- Tehát másszak fel hozzá?
- Igen. Amilyen halkan csak tudsz, bár szerintem ez közülünk neked megy a legjobban, én is inkább a harchoz értek. Légy óvatos, ne vegyen észre addig, míg fel nem érsz hozzá!
Shade-re pillantottam, aki a fa körül sétált és morgott, ezzel most magára vonva a nő teljes figyelmét.
- Hiába vicsorog így rám, úgyse tud felmászni, ennyi erővel ti is csinálhatnátok ezt, nem kell ide kutya… vagyis farkas. Érdekes szövetségesei vannak a Délieknek – ért el hozzám ismét a hangja.
- Rendben, megpróbálom – bólintottam a férfi felé, majd az biztatásképpen  vállon veregetett, és elindult vissza. Egyszer még hátrafordult, ujját a szája elé helyezte, jelezve, hogy tényleg vegyem komolyan a lopakodást, majd odakocogott korábbi helyére.
Még távolabb mentem, és csak ekkor kezdtem el a fa másik oldala felé sétálni, hogy felmérjem lombkoronájának belső elrendezését, valamint megtaláljam a leggyorsabb- és célszerűbb feljutási lehetőséget. Öreg volt már a fa, vastag törzsén viszont biztosan volt valahol egy pont, amibe belekapaszkodva, fel tudnám magam húzni az első ágra. Közelebb lépkedtem, ügyelve, hogy a lehullott gallyakat, és a közelben lévő fák előbukkanó gyökereit kikerüljem. Gond nélkül eljutottam a törzshöz, felfelé pillantva el is kaptam a nő alakját, aki szerencsére egy másik irányba hajló ágon foglalt helyet, így nagyobb esély volt rejtve maradni. Egy kicsit odébb húzódtam, hogy jobban takarásban legyek, de azért őt se veszítsem szem elől, és egy kiálló részbe kapaszkodva, lábamat pedig egy odúszerű beugróra téve, feltornásztam magam. Nem érkezett felőle semmiféle reakció, így haladtam tovább, egyre feljebb és feljebb, néha spirálszerűen haladva. Közben lent is igyekeztek szóval tartani.
- És szerinted meddig maradhatsz ott? Ha tényleg az a célod, hogy halálra éhezteted és gyengíted magad, előre szólok, semmi értelme. Ha halott vagy, az ugyanúgy vereség. Az Északiak titkainak egy részét ugyan lehet, hogy sikerül magaddal vinned, de mit ér egy kisember halála ebben a játékban? Nekik apró, szinte észrevétlen nyereség, neked mindez az életedbe kerül.
- Ugyan már, felesleges a szokásos duma az értelmetlen halálokról, a hiábavaló áldozatokról, meg az egyén tehetetlenségéről. Nem tervezek meghalni, annál jobban szeretek én élni.
- Akkor gyere le! - szólalt meg most az őr.
- Nem az ellenséghez szoktunk bekopogni a túlélésért. Azt hiszitek, hogy makacsul itt fogok napokig ülni? Ennél azért jobb vagyok. De a terveket se osztjuk meg az ellenséggel.
Már csak egy szinttel volt feljebb. Nem akartam, hogy most vegyen észre, mikor eddig sikerült már eljutnom. A többiekre pillantottam, pont mikor Flynn is felém nézett, de azonnal el is kapta a tekintetét, nehogy feltűnjön valami a nőnek.
Egy hirtelen mozdulattal egy utolsót húztam magamon, a mellette lévő ágra kerülve. Erre felém kapta a fejét. Meglepődés ült ki az arcára, szemei élesen fúródtak az enyémbe, de ez nem tartott sokáig, hamar visszatalált önmagához, bár engem továbbra se tudott mire vélni.
- Ki vagy? - intézte felém a kérdést, majd egy-egy sanda oldalpillantást vetett vissza lefelé is, és a következőket már nekik szánta, ám továbbra sem vette le rólam a szemét. - Ő meg kicsoda? - kiáltotta le.
- Ki?
- Ő – mutatott felém, mintha valami ritka állatfaj lennék.
- Hidd el, ő biztosan jobb választ fog adni. Annyira még mi sem ismerjük.
- Tessék? - vágott egy most-ez-az-egész-mi-akar-lenni fintort, látszólag teljesen összezavarodva.
- Legalább nem leszel egyedül, én a helyedben örülnék egy kis társaságnak, nem kényszerülsz ránk.
- Kém vagyok, nem kényszerülök én senkire.
- Eddig nem hangoztattad ezt ilyen bátran.
- Mi értelme lenne feleslegesen energiát pazarolni egy olyan dolog tagadásával, amit már amúgy is tudtok? Vagy ez megfélemlítés akart lenni? - Közben feléjük fordult, de akkor újra rám nézett. - Ja, hogy tőle?
- Fogd már be!
- Nem, tőle nem kell félned. Szerintem. De ha már nekem van társaságom, te se legyél egyedül. Hamarosan kezd sötétedni.
Azzal, a nő legnagyobb meglepetésére, leültek a földre a szemben álló fa tövébe. Csendben maradtak egy darabig, a tünde farkasszemet nézett a nővel, egyikük sem szólalt meg. Végül halkan beszélgetni kezdtek, azonban valamelyikük szeme mindig visszatért a lány felé. Ők lezártnak tekintették a beszélgetést.
- Na, gyerünk, beszélj, de engem nem olyan könnyű ám szórakoztatni. Bár kimondottan érdekes látvány vagy - fordította felém a fejét.
- Nem akarlak szórakoztatni. Várj!
Eszembe jutott, hogy maradt nálam egy kis harapnivaló. Amióta ide érkeztem, gyakran dugtam a zsebembe ételt, nem szerettem a többiekkel összezsúfolva enni, ha volt rá lehetőségem, inkább arrébb vagy kimentem. Ez a kenyérszelet még reggelről maradhatott nálam, elég száraz volt már, de ha tényleg olyan szörnyen bántak a foglyokkal, akkor talán ez nem fogja különösebben zavarni.
- Biztosan régen ettél már. Tessék – nyújtottam feléje.
Úgy nézett rá, mintha még sohase látott volna kenyeret. Végül hátrébb húzódott, elutasítva az ajánlatom.
- Ja, hogy most mérgezéssel próbálkoztok. Megeheted, nekem nem kell. – rántott egyet a vállán.
Nem kellett nagyon erőlködnöm, hogy értetlenséget tettessek, hiszen semmi ilyen szándékom nem volt. Én csak… le akartam kenyerezni, szó szerint.
- Jól van. Én viszont éhes vagyok – rántottam meg hozzá hasonlóan én is a vállam, majd tényleg beleharaptam. Rágni kezdtem, majd újat haraptam, minden egyes mozdulatomat élesen figyelte.
- Nem rossz. De engem nem lehet ilyen könnyen átverni. Tudod, nem most először merészkedtem be Hellenburgba. Visszajáró vendég vagyok – mosolyodott el.
Nem értettem, hogy pontosan mire is gondolhat, vagy miféle sejtései lehetnek, mindenesetre nem szándékoztam annyiban hagyni ezt, így a maradékot visszaraktam a zsebembe.
- Szólj, ha meggondolod magad. Én se akarok azért egyedül maradni – utaltam egy lehetséges rosszullétre vagy még rosszabbra.
- Ó, türelmes ember vagyok én, jó nekem itt, tünde. Nem szoktak így hívni, igaz? Pedig milyen szépen hangzik, neked még is inkább más jut általában. Holdcsókolt? Kormos? Talán még a selfet se szereted.
Most nálam jött el az idő egy kis közönyösségre.
- Igazából nem zavar egyik se, egy idő után hozzájuk lehet szokni, főleg idegenektől. Nem az a lényeg, hogy mit mondanak rólam, hanem, hogy azt ki mondja. Tőled pedig nem is várnék mást, habár nem ismerlek.
Önelégült vigyort vetett felém, egyik szemöldökét felhúzta, még egy nevetésszerűség is elhagyta a torkát.
- Egy kémtől kár bármit is várni. Minden egyes új szituáció egy újabb és újabb álca része, ha sikerül is lehúznod róla az egyiket, honnan tudod, hogy az alatta lévő, a következő már nem az? - Közelebb hajolt. - Sehonnan. Még ha valakit úgy meg is kínoznak, hogy elvegyék az eszét, és azt is elfelejtse, kicsoda ő maga, sem feltétlenül mond igazat, olyan dolgokat is bevallhat, amit soha nem is tett, látott vagy hallott meg.
Szemeiben még mindig tűz lobogott, bár ruhája rongyos volt, szemei alatt pedig karikák húzódtak. Biztos voltam benne, hogy ő is képes határait a végsőkig feszíteni. Erős nő volt, és kezdtem érteni, miért is ragaszkodnak hozzá annyira. Olyannak látszott, aki sok mindenre képes. Változtatni kellett a taktikán, minél távolabb kellett vinnem attól az elképzeléstől, hogy én is csak egy átlagos katona vagyok. És ez talán nem is menne olyan nehezen.
- Én nem tudom, nem találkoztam még kémmel. Legalábbis nem tudtam arról, hogy az lenne. - Csend, majd halkabban folytattam. - Rólad se hallottam egészen idáig semmit.
Ez láthatóan kicsit meglepte.
- Nem? Hát ezt most személyes sértésnek veszem. Azt hittem, fogságom alatt azért születtek rólam jó történetek – vigyorgott ismét sokatmondóan, de ezt nem fejtette ki részletesebben.
- Lehet. Nem szoktam figyelni rájuk.
- Ennyit a déliekről.
- Nem, csak... rólam.
Hirtelen ötlettől vezérelve rendesen is feléje fordultam, lábaimat a levegőbe lógatva.
- Én minek tűnök?
- Nem hiszem, hogy többnek vagy kevesebbnek, mint ami vagy. Vagy azt hiszed, mindenki képes álcát felvenni? Nagyon kevesen tudják csak úgy megtenni ezt, hogy az félrevezessen egy profit. Például engem.
- Számít, hogy valaki ért-e hozzá vagy sem, ha ezt olyasvalakinek bizonygatod, aki nem is jártas a témában?
Erre felnevetett.
- Neked nem akarok én semmit se bizonygatni, nem szomjazom én senki elismerésére. De ami tény, az tény.
- Én se akartalak semmire rávezetni. Egy egyszerű kérdésnek szántam, de te ezt is gyanúsan szimatoltad. Ennyit a kémekről.
Arcán most olyan kifejezés jelent meg, amit nem tudtam értelmezni. Nem volt benne semmi éles, szemei nem lángoltak úgy, mint az előbb, de továbbra is tiszta tekintettel nézett rám.
- Lehet, hogy mégiscsak elleszünk. Már ha bírod.
- Self vagyok, már hogy ne bírnám? Egy hete a barakkban vagyok, kimondottan ki voltam már éhezve egy erdőre.
- Remek! Vagyis ennyi tapasztalattal inkább kétlem, hogy bírnád. Bár mindig is furcsa népség voltatok.
- Vagyunk. Még vagyunk, nem szükséges a múlt idő.
- Azért meglep, hogy téged küldtek fel hozzám. Igen kétségbeesettek lehetnek már. Te még könnyen formázható vagy, amint látom, egy kis nyűg, fáradtság, éhség – mert ugye nem hagynál itt egyedül, ezzel is beismerve gyengeséged? –, és még te fogsz könyörögni, hogy szökjünk északra.
Szavai megleptek, valóban nem kötődtem jelenlegi helyzetemben sok dologhoz, otthonom elvesztése óta inkább csak egyik helyről csapódtam a másikra, egyszer saját magamat keresve, másszor pedig az utat, amin tovább kellene haladnom.
- Sosem vonzott Észak. A legutóbbi húzása után pedig pláne nem. Az lenne az utolsó hely, ahova menekülnék.
- Menekülni? Szóval ide is csak menekültél?
Nem éppen ezt akartam mondani, de most már késő volt változtatni ezen.
- Minek neveznéd azt, hogy elveszik az otthonod, és így kilökődsz az ismeretlenbe?
- Életnek. Én egy ideje csak ismeretlen helyekre megyek, magamnak kell felfedeznem mindent, megtalálni a lehetőségeket, és kihozni belőlük a legjobbakat. Ez a túlélési stratégia. Neked kell megküzdeni saját magadért, nem pedig találni egy helyet, ahol ezt megteszik helyetted. Lehet ugyan félelemben, kétségek között, másokra utalva is élni, de… - ezzel a talaj felé köpött – nekem nem kell ilyen élet.
Bántott, amit mondott. Nem éreztem már magamat olyan biztosnak, közben még a feladatomról is elfeledkeztem. Hogyan győzhetnék meg bárkit is, aki ilyen biztosan tudja, mit akar? Nem, ebből is látszik, hogy nekik ott lent fogalmuk sincs arról, kit küldtek ide. Szavai hatására úgy éreztem, összezsugorodok, túl sok gondolat kezdett el kavarogni a fejemben, hogy bármivel is vissza tudjak neki vágni. Már azt sem értettem, mi célból is beszélünk mi.
- Vicces ez, nem?
- Tessék? - eszméltem fel.
- Egy tünde és két ember figyel ott lent egy fát, közben bízva a csodában...vagyis benned, hogy majd te lebűvölsz innét.
Nem kellett nekem mondania, az előbb én is pontosan ugyanilyen abszurdnak éreztem a helyzetet. Ránéztem, próbáltam keresni rajta valamit, ami felém kiáltotta volna, hogy ez itt egy kém, bármiféle jelzést vagy furcsaságot, ami megkülönbözteti a többiektől. Nem találtam semmit, így másfele haladtam tovább, magán a foglalkozáson kezdtem el gondolkodni, hogy hogyan is válhat valakiből kém, és ez mit is jelenthet…
- És állandóan másoknak dolgozni? Azzal nincs problémád?
- Nincs – vágta rá határozottan, lenéző stílussal társítva. - Mert nem másnak dolgozok, hanem magamnak. Az otthonomnak. Szeretem Északot, Istent, a részemet képezik. Ha nem foglalkoznék velük, azzal magamat hanyagolnám el. Tudom, hogy most a szabadságról akartál elkezdeni beszélni, hogy én valójában örökös rabláncon lógok – változtatta drámaira a hangját, fejét az ég felé emelve, majd nevetve vissza. - De nem. Ez élet, a tiéd pedig nem, ezt nem nehéz megállapítani.
- Volt éle…
- Ha volt, az azt jelenti, hogy már nincs – vágott türelmetlenül a szavamba. - Nem jelent semmit, mit volt egykor, ha nem tudod visszahozni. Alkalmazkodj.
Kezdtem unni, hogy mindig visszatértünk hozzám, ezzel egyáltalán nem vittem közelebb a problémát a megoldás felé. Őt kellett volna puhítanom, elbizonytalanítanom, meggyőznöm… De olyan volt, mintha egy sziklát akarnál a kezeddel kettétörni. Végül te fáradsz bele.
Csend borult ránk, mindketten némaságba burkolóztunk, már egyikünknek se volt kedve mit mondani. Legszívesebben lemásztam volna a fáról, és hagytam volna, hadd bajlódjanak mások a nővel. Még a nevét se tudtam, bár igaz, ő sem az enyémet. De ezt nem tehettem meg, azzal örökre elveszítettem volna a bizalmukat, nem lettem volna nagyobb biztonságban, mintha az előbb, a bokor tövében ülve rám rontott volna egy északi katona.
Megmozdult az ág a fejünk felett, levelek zizegését hallottam. A nő próbált letépni egy darab teljesen éretlen körtét. Forgatta a kezében, néha a fogát is belemélyesztette, de nem sokára fel is hagyott a próbálkozással. Lassan megfordult, majd egyenesen a férfiak felé hajította. Az nagy koppanással esett eléjük, ezzel mindannyiukat talpra szökkentve.
- Új társalkodónőt kérek, kezdek unatkozni.
- Egy nyilat a szemed közepébe, azt kérhetsz! - ordított fel az őr, feldühödve a pimaszságán… és valószínűleg azért is, mert elkalandozott a figyelme, és nem is vette addig észre, mire készül a nő, míg a lába elé nem esett a gyümölcs.
Nem láttam, hogy ezután mi történt, pont úgy helyezkedett el a kém az ágon, hogy kitakarta a többieket. De nem is éreztem különösebb késztetést, hogy változtassak ezen. A szégyen teljesen maga alá temetett, éreztem, hogy körülvesz, és ha valaki most rám nézne, ő maga is látná. És mindez egy két napig fogva tartott nő miatt. Tényleg, hogyan szökött meg?
- Hogyan menekültél el?
Erre felém fordult ismét, de csak fejével nézett az irányomba, testével oldalt helyezkedett el. Nem fordított volna nekik hátat.
- De sokáig tartott, míg eljutottunk idáig…! Árulók vannak köztetek. Mármint biztosan nálunk is akadnak, de itt belsőbb körökben is. Kicsit sokáig tartott, míg kiengedett, de ezt még meg tudom neki bocsátani, végtére is elég sok időt töltött már Délen, és egy idő után az ember akaratlanul is átvesz ezt-azt a többiektől. Például gyávaságot.
- Ha annyira gyengék lennénk, nem jöttél volna olyan sokszor ide, és nem kockáztattál volna annyit, hogy elkapjanak. Meddig mentél el? Mikor kaptak el, és hogyha olyan jó vagy, ez egyáltalán miért sikerült?
Ráharapott a fogaira, idegesnek látszott. Aztán amilyen hirtelen borult lángba ismét a szeme, olyan hamar lágyult is el a tekintete, valamint egész arckifejezése. Nem voltam benne biztos, hogy ezzel vissza akarta fogni magát, vagy csak fáradtság lett úrrá rajta.
- A szabadulós játék mindig a legizgalmasabb rész. Na nem mintha olyan sokszor kerültem volna hasonló helyzetbe, de… éppen ezért szeretem.
- Ezt csak mondod. Nem hinném, hogy arra vágytál volna, hogy most itt ülj, és velem beszélgess.
- Nem, valóban nem, jobban örültem volna másnak, és persze azt is elviseltem volna, ha egy férfit küldenek… Úgy már azért nem lett volna rossz – vigyorodott el, majd mikor látta, hogy nem érte el a kívánt hatást – ha volt –, újra komolyabbá vált.
- Hagyd itt ezt az egészet, gyere velem! Minek szórakozzunk itt, mikor egyikünknek sincs ínyére az itt-tartózkodás.
- Én innét nem mozdulok! - guggoltam fel. Most tényleg felajánlotta, hogy segít elárulnom őket? Nem tartoztam olyan szorosan Délhez, ahogy ő Északhoz, ezt tudtam, de ha egyszer már felesküdtem egy oldal mellett, akkor amellett ki kellett tartanom. Ráadásul Északot tényleg utáltam, ebben legalább osztoztam a többiekkel.
- Nekem mindegy – tért vissza a vállrándítás.
Egy hirtelen mozdulat, és ott termett az én ágamon. Teljesen váratlanul ért, épphogy csak sikerült megkapaszkodnom, mikor odébb lökött, és már mászott is sebesen egyre lejjebb, a végén már ugrálva. Emberhez képest rendkívül ügyes volt.
- ELSZÖKIK, A MÁSIK OLDALON! - ordítottam lefele, remélve, hogy még időben észreveszik.
De ez fölösleges volt, nekik is rögtön feltűnt a nő magánakciója, és pár másodperces késéssel ott is termettek a másik oldalon. Nem is jutott túlságosan messze, hiszen elég magasról kellett lemásznia, és a többiek is viszonylag gyorsak voltak.  Wells íját kifeszítve, lövésre készen állt meg a fa alatt, ezzel megállásra késztetve a nőt is.
Nevetni kezdett, bár ebben inkább idegesség, semmint fölényesség bujkált. Közelebb másztam hozzá, láttam, hogy kezével a törzsbe kapaszkodva állt egy ágon. Nem mozdult.
- Ha azt mondom, hogy megadom magam, leengedtek?
- NEM! - vágta rá az őr bevörösödött fejjel.
- Úgy emlékszem, pont te förmedtél rám az előbb, hogy jöjjek le. Most akkor hogy is van ez?
Látszott, hogy a férfi már forr a dühtől, így Flynn a vállára rakta a kezét, és most ő szólalt meg. Wells továbbra is kifeszített íjjal állt a fa előtt.
- Úgy van, ha lejössz magadtól, nem bántunk. Tessa végig ott lesz mögötted.
A nő erre felpillantott, és elkapta a tekintetem.
- Ő? Azt hittem, eddig is itt volt. Igen lelassultál, kormos – vigyorgott rám, azzal még lejjebb másztam, így már közvetlenül fölötte voltam.
Mintha nem is ugyanazt az embert láttam volna, olyan lassan és körültekintően mászott egyre lejjebb, legalábbis úgy tűnt, de azt sem zártam ki, hogy csak húzni akarta az idegeiket. Biztosan megvolt már a fejében az út. A tünde közben minden egyes mozdulatát követte az íjjal, egy rossz lépésre várva. Én folyamatosan haladtam mögötte, ugyanazokon az ágakon haladva, amin ő is, mely részben megegyezett azzal az útvonallal is, amin felfelé másztam.
Az utolsó ágon megállt, meredten nézte őket, majd egy hirtelen mozdulattal a másik irányba, egy közeli bokorba vetetette magát. Wells egyből lőtt, a nyíl esés közben el is találta a nő lábszárát. Egy ordítás hallatszott, majd eltűnt. Mindenki a bokor felé vetette magát. Dulakodás kezdődött, de a nő már eléggé ki volt merülve, nem is beszélve a sebesülésről, így nem volt nehéz lefogni, ennek ellenére még mindig derekasan küzdött, már amennyire kitelt tőle. Rúgkapált egy ideig, majd a nyöszörgésekbe fulladt visítással együtt ez is fokozatosan abba maradt. A tünde tegezéből előhúzott egy viszonylag rövid és vékony kötelet, amellyel összekötözték kezeit, majd még egy ugyanilyennel a bokáinál a lábait is. Így feküdt előttünk, miközben morgásokkal tüzdelt szitkokat zúdított a fejünkre.
- Rohadjatok meg! Mindannyian! Remélem, olyan lassú halálotok lesz, hogy nemhogy Délre, de még a saját nevetekre se fogtok emlékezni utolsó napjaitokban. És én nézni fogom, ott leszek, fölétek állok, ahogy most ti, mikor már minden mást kimostak az agyatokból. De engem meg fogtok ismerni – húzódott még vigyorra a szája, majd szemei lejjebb csukódtak.
Már én is ott voltam, jöttömre szemei egy kicsit felnyíltak, és egy darabig csak nézett, majd még egyszer utoljára megszólalt.
- Majd látogass meg, biztosan tudok majd olyat mutatni, amit még nem láttál. És te még nagyon sok mindent nem láttál, de ha itt maradsz, nem is fogsz.
Szemei ezzel lecsukódtak, az őr a vállára kapta, majd ő és Wells elindult visszafele.
- Az erdő szélén kötöttük ki a lovakat, oda visszük, úgyhogy mi biztosan előbb érünk vissza. Majd a városban találkozunk.
Flynn bólintott, én viszont nem szóltam semmit, csak néztem távolodó alakjukat. A nő továbbra sem mozdult, de biztos voltam benne, hogy – annak ellenére, amiken keresztülment –, nem halt meg. Ő tényleg egy igazi túlélő volt, bár nem hittem, hogy a városban már sokáig életben marad. Északi volt, én mégsem tudtam gyűlölni. Én magát Északot, annak gondolatát, az emlékeket, az eszméket gyűlöltem, amint megfoghatóvá vált és ember formájában öltött alakot, már csak egy személy volt, aki lehetett számomra ellenszenves vagy éppen szimpatikus, életerős vagy megtört, tehát sokkal összetettebb, mint egy vörös szín. Titkon csodáltama nő küzdési vágyát, makacsságát, éles látását és az északiak iránti elkötelezettségét. És ugyan nem értettem vele mindenben egyet, sok dologban igaza volt. Bár lehet, emiatt pont, hogy gyűlölnöm kellett volna, vagy félnem, hogy esetleg elárul ebből valamit majd…
Shade közben mellém sétált, fejét a lábamhoz szorította, érezte a zaklatottságomat. Fogalmam sem volt, mit érzek, vagy mit is kellene, biztos voltam benne, hogy még sokszor felidézem majd ezt a beszélgetést, de erre még nem voltam kész. Flynn felé fordultam, aki végig szótlanul állt mellettem, szintén a távolba tekintve. Arcán rejtélyes kifejezés ült, nem lehetett megfejteni, ahogy általában az ő esetében.
- Szerintem induljunk mi is.
- Rendben, már úgyse lehetnénk sokáig, esteledik.
Bólintottam, és mindketten megindultunk. Nem szóltunk egymáshoz útközben se, ő nem kérdezett semmit, és én se beszéltem magamtól, majd ugyanilyen némaságban hagytuk el az erdőt is, bár én nem igazán érzékeltem a csendet, fejem ugyanis tele volt gondolatokkal, a korábbi képek újra és újra felidéződtek bennem, folyamatosan egymást kergetve...

6Azonnali: A kémek krémje Empty Re: Azonnali: A kémek krémje on Pént. Aug. 03, 2018 1:50 am

Lance Kalver

Lance Kalver
Tünde Katona
Tünde Katona
Én relatíve sokáig tudtam a frontvonalon belül maradni, mert a tünde légiókat csak később mozgósították nyílt harcra, de nem tudtam a végtelenségig elkerülni a frontra való kivezénylést, erre a nagy ostrom után három hónappal került sor. Éppen nem folyt csata, amikor odaértünk a néhai Tünde-erdőből visszamaradt, már csak ligetnek nevezhető facsoportosulás mellé, de hallottam a többieket, miközben tábort vertünk. Azt beszélték, hogy másnapra rajtaütést terveznek az északiakon, ezért is várták meg vele a tünde csapatokat, ők jobbak a lopakodásban. ~ Na nem rám gondolnak ilyenkor… remélem ~ Mondtam magamban, ahogy végeztünk a táborveréssel. Jó idő volt, szabad ég alatt hevertem le, de alighogy sikerült kényelembe helyezni magam, zörgést hallottam egy közeli bokorból, majd rövid, halk szitkozódást, mielőtt újra csend lett. Azonnal a kardomhoz kaptam, és füleltem. A tábor külső részén voltunk, itt már elcsöndesedett minden, aki akart, már beljebb húzódott, ahol még beszélgetések folytak. Halk motoszkálást hallottam, talán nem is szúrtam volna ki, ha nem töltöttem volna annyi időt tündérek bűvöletében. Lassan felguggoltam, és a kardom tokját a keresztvashoz közel, jobb kezemmel megfogva elindultam a hang forrása felé. Megláttam, amit sejtettem: egy sötét ruhába öltözött alak osont éppen el sátrak közt. Elkezdtem követni, amilyen gyorsan csak tudtam. Szinte hangtalan volt, én nem annyira, de szerencsére nem volt olyan messze, és mire észbekapott, ledobtam mellé a kardom, karon fogtam, és lenyomtam a földre.
- Ki vagy, és mit akarsz? - Sziszegtem. Amaz nyögött egyet, akkor ismertem fel, hogy egy igen vékony, a hangjából ítélve fiatal lánnyal van dolgom.
- Nem a te dolgod! - Válaszolt vissza pimaszul. Jobban ráhelyeztem a testsúlyom.
- Mondj egy okot, hogy miért ne öljelek meg most azonnal! - Kérdeztem tőle, még mindig fojtott hangon. Felköhögött, mire a súlyomból felengedtem egy kicsit. Nem akartam bántani, nem az én stílusom volt, és tulajdonképp semmi különösebb okom nem volt rá, hogy bántsam. Fellélegzett.
- Ha elengedsz… megjutalmazlak! - Mondta ravaszkásan, kissé incselkedő hangon. Most már rátérdeltem, noha a testem másképp válaszolt volna alapesetben.
- Hogy mered! - Háborodtam fel, de aztán elgondolkodtam. Egyrészt milyen kérdés ez, hogy hogy merészeli, az életéről van szó, ilyenkor bármit bevet az ember, amit csak nem szégyell. Ha ez azt jelenti, hogy meg kell ölni valakit, akkor megölik őket, ha egyebet kell felajánlani, megteszik. Nekem pedig mi okom lenne elutasítani? Valószínűleg senki nem tudná meg a mi seregünkből. Az övékből viszont annál inkább, szétterjedne, és utána valószínűleg visszajutna a mi seregünkhöz, valószínűleg elferdítve, ami megint csak nagyon rossz üzlet.
~ Csak öld meg, és kész, le van tudva. ~ Szólalt meg hirtelen egy hang a fejemben. Úgy meglepődtem, hogy kis híján elengedtem a lányt, de időben megfogtam. Majdnem elkezdett kiabálni, de befogtam a száját, és lehajoltam hozzá.
- Ha elkezdesz itt üvöltözni, akkor valószínűleg a mi katonáink érnek ide előbb, és akkor aztán elképzelheted, hogy mi fog történni. - Mondtam neki tárgyilagosan. Bólogatott, már amennyire ebben a helyzetben bólogatni lehet. Díjaztam a lány bátorságát, nem is akartam ezért meghurcolni. De valamit csinálnom kellett vele.
~ Mondom, hogy meg kell ölni, más megoldás nincs. ~ Hallottam megint a hangot.
- Már bocs, de te ki vagy? - Mondtam hangosan, lévén nem igazán tudtam, hogy ez micsoda is. Talán megőrültem? Inkább az, csak nehogy olyan legyen, mint az a furcsa hangyakirálynő a dimenziók közöttről. A lány megpróbált megint nyöszörögni valamit, de jeleztem neki egy határozott taszítással, hogy maradjon csöndben. Ha már életben hagytam, ő megengedhetné nekem, hogy kibontakozzak. Még akkor is, ha őrült vagyok, hiszen valószínűleg soha többet nem fogunk találkozni, még akkor sem, ha élve elengedem. Egy ilyen helyzetben mennyi az esély rá? Legfeljebb élettartamtól függően szerezni fog egy emléket egy goromba férfiről, aki rajta térdelt egy csomó ideig, csoda, hogy nem törte össze semmijét, meg amúgy is magában beszélt.
~ Puriel vagyok, talán hallottál már rólam. ~ Hangzott a némileg gunyorosnak ható hang, én pedig meghökkentem. Már egy ideje megvolt, de most szólalt meg először, kicsit irigy is voltam a többiekre, amiért ők már kommunikáltak az övékkel, de most, hogy ő is megszólalt, úgy gondoltam, talán maradhatott volna egy kicsit több ideig csendben.
~ Ne most ámuldozzál, mert meglép a csaj. ~ És tényleg, észrevette, hogy gyengül a figyelmem, és megpróbált lefordítva magáról eliszkolni. Utánaugrottam, elkaptam, és némi ügyeskedés után a két vállánál fogva nekinyomtam egy közeli cölöpnek. Az arcába néztem, ami egyébként elég csinos is volt, de még jobban megakadtak a szemeim a hegyes füleken. Ez egy tünde volt. Olyan kevesen maradtunk, és most mégis kénytelen vagyok a saját fajtám ellen küzdeni. Pedig valamikor még azt is elhittem, hogy pont azért, mert az északiak miatt ment el a népünk, egy tündének nagyon utálnia kell a népét, hogy ne menjen el velük, vagy nagyon nyomós indokának kellett, hogy legyen…
- Mit bámulsz? Idegesít. - Zökkentett ki a lány hangja. Nem volt kellemes a fülnek, kifejezetten élesnek hatott inkább, ami tünde körökben nem volt annyira jellemző.
- Miért nem mentél el? - Kérdeztem végül csendesen.
- Mi van? - Kérdezett vissza értetlenkedve.
- Miért nem mentél el a tündékkel. A Nagy Kivonuláskor. Miért vagy azokkal, akik felgyújtották az erdőt. Ki vagy te egyáltalán. - Soroltam el neki a kérdéseket, amikre választ vártam. Felkeltette az érdeklődésemet, nem elsődlegesen azért, mert egy fiatal lány volt. Hanem azért, mert egy fiatal Tünde lány volt, akinek papírforma szerint itt kellett volna hagynia Veroniát, de maradt. Ő vállat vont.
- Mit érdekel az téged? - kérdezte nemtörődöm hangon.
- Én is tünde vagyok. Egy sorson osztozunk. Az életed pedig a kezemben van. - Mondtam rezignáltan. Nem azért, mert ilyen keménynek akartam tűnni, hanem azért, mert ennyire megrendített. Egyenesen a szemébe néztem, keményen. Egy darabig állta, aztán látszólag megtört, megereszkedtek a vállai, és lehajtotta a fejét. Elkezdett beszélni.
- Sose érdekeltek igazán. Egész kicsi voltam, amikor egyszer talán dél körül elindultam otthonról, csak úgy előre az erdőbe. Aztán teltek az órák, délután lett, majd besötétedett, de nem kerestek. Apám jó nyomkereső volt, megtaláltak volna, ha akarnak. Már dacból nem akartam hazamenni. A halál szélén álltam, sok ideje nem ettem és ittam, már összeestem, amikor rám talált egy katolikus pár, tőlük pedig más életet kaptam. Így lettem Carmen Wickler, hívő katolikus, nem rég óta pedig az északi hadsereg kémje. Most boldog vagy? - Kérdezte epésen. Igencsak meglepődtem a nyílt őszinteségén, de mielőtt megszólalhattam volna, engem is elöntöttek az érzelmek. Az érzés, ahogy engem megfosztottak a családomtól, a lángoló erdő, a sikolyok, és ahogy futok. Nem értettem a lányt. Én akármikor visszamentem volna hozzájuk, visszamennék még most is, de… de nem lehet. Hozzájuk nem. Bevillant az a kép is, amelyet Fragarach mutatott nekem. Amikor édesanyámmal tudtam beszélni. Sok volt, egyszerűen sok. Elengedtem Carment.
- Menj, ne is lássalak. Menj, most. Ki, az erdőbe, ahonnan jöttél, és ha visszajössz, újból találkozni fogunk. - Mondtam ellentmondást nem tűrő hangon, de ő erre újból kihúzta magát.
- Minek képzelsz te engem? Hogy csak úgy parancsolgathatsz? - Kérdezte, de nem állt fel, ülve maradt. Pedig én elengedtem. Nem válaszoltam neki, csak szép lassan, komótosan felálltam, végig rajta tartva a szememet, hiszen mégiscsak északi kém volt, és noha első ránézésre nem volt nála fegyver, sosem ártott vigyázni. Láttam rajta, hogy dilemmázik valamin, de mielőtt messzire jutott volna a gondolkodásban, hallottam az erre közeledő katonák hangját, ahogy jókedvűen térnek aludni.
- Menj. - Ismételtem. Ő némán bólintott, és eliszkolt. Néztem, amíg tudtam, de az éjszaka hamar elnyelte a sötét ruháját. Mélyet sóhajtottam, felmarkoltam Fragarachot a földről, és visszaindultam a fekhelyemhez. Leheveredtem. És sírtam.

7Azonnali: A kémek krémje Empty Re: Azonnali: A kémek krémje on Pént. Aug. 03, 2018 9:32 pm

Gerard D. Lawrenz

Gerard D. Lawrenz
Szemfényvesztő
Szemfényvesztő
Bal, jobb, bal, jobb,
mennek a majmok,
térdig érő gatyába’,
úgy mennek a csatába.

Első a vezető,
Második a tekergő,
Harmadik a kolompos,
Negyedik a bolondos.

Ezt dudorászta Gerard, miközben fát hordott a táborba. Félelmetes, milyen fülbemászóak a katonadalok, ha egyszer megtanulja őket az ember. És nem túl nehéz, pláne nem menetelés közben. Akkor szokott ez zavaró lenni, amikor az is rázendít, akinek nincs hangja. Ilyenkor általában a többiek megpróbálják neki kedélyesen elmagyarázni, miért ne tegye. Szerencsére a harmadik ilyen után a botfülűek már inkább csak dúdoltak. Baj lett volna, ha a kapitány negyedjére is megregulázza őket, mert verekedtek. Rudolf von Noimwald igencsak keménykezű százados volt.
A táborba érve éppen fordult be az egyik sátor mellett, amikor is az egyik csapattársába futott bele. Egyszerű újonc katona lehetett, akit frissen soroztak be. Még páncél sem volt nála, csak egy puska lógott a hátán.
- Estét, komám. Mit keresel?
A katona ijedten nézett rá. Egész jól megtermett, majd két méter magas markos legény volt. Biztos béresként szolgált, mielőtt behívták volna. Fekete haj, kék szem. Ha a szemfoga is hosszú lett volna, elég vámpíros kinézete lehetne. Bár a napbarnított bőr ezt is kizárja.
- Merre van az istálló?
Újonc lehetett még. Biztos eltévedt a táborban. Gyakran megesik, Gerard szentül hiszi, hogy vele is megtörtént volna, ha nem lett volna olyan pontos a memóriája. Hogy miért volt benne ilyen biztos? Mert a társai rendszeresen eltévedtek az első két hétben.
- Innen jobbra a tábor végétől kicsit visszább – mutatott utat – Elkísérjelek?
- Nem kösz. – vágta rá hezitálás nélkül, majd elindult – Köszönöm a tanácsot.
Gerard kínosan vigyorogva nézte, ahogy a fiatal elnyargal.
~Ebbe meg mi ütött?
~Pff...emberek... – húzta a lány az idegeit.
Később már a fák terhétől mentesülve sétált a sátrak közt. Kapott egy másik feladatot von Ainsworth hadnagytól, ellenőriznie kell a készleteket a raktárban. Minden nap szükség van egy jelentésre. Amióta a szakasz az eichenschild-i csatát követően eltávolodott a többi századtól, már annyira nem volt evidens, hogy volt külön minden századnak konyhása, lovásza, orvosa, meg a többi. Így aztán akik tudtak, felcsaptak mindenesnek. Illett is a feladat egy tudásdémonhoz. A raktárhoz érve viszont már volt ott valaki, aki leltárazott.
- Ó, szevasz. – fordult oda.
- Leltár? – kérdezte, a biztonság kedvéért.
- Ööö...igen, az.
Gerard hálásan szusszant egyet.
- Majd add le a kapitány úrnak. – azzal sarkon fordult és vidáman fütyörészve elindult a sátrához...azaz fütyörészést imitálva, mert még csak nemrég kezdett el gyakorolni. Még nem mentek olyan élesen a magas hangok.
Délután három lehetett a táborban, amikor a kapitány Gerard elé vonult. Rudolf kapitány iszonyat idegesnek tűnt. Általában csak akkor szokott ilyen lenni, ha valakit lustálkodáson kap.
- Klebersen! Mit húzza itt nekem a lóbőrt. És a jelentés?!
Gerard zavarodottan kelt fel.
- De hát...nem lett leadva?
- Kit akar maga felültetni. Na, ha már ilyen élénk a fantáziája, elmélkedés közben kiseperheti a tiszti sátrakat. – vágott vissza a kapitány, majd magára hagyta, s elindult az ellenkező irányba, az étkezősátor felé.
Gerard bosszúsan vonult egy seprűvel a kezében.
~ Ha megtalálom azt a tökkelütöttet, én olyat odavágok neki, hogy kirepül a táborból...
~ Képes lennél rá? – biggyesztette le az ajkait a lány illúziója, aki ott repült mellette.
~ Pokolba a bajtársiassággal, ezt nem ússza meg!
~ Nem...nem pont így értettem... – sóhajtott egyet.
Éppen ebédszünet volt, így senkit sem talált a tiszti sátorban. Itt általában csak tanácskozni gyűlnek össze a fejesek. Sőt, Gerardon kívül nagyon más ember nem is mászkált a táborban. Neki szerencsére nem akkora érvágás, hogy kihagyja az ebédet a plusz munka miatt. Nem kell neki csak naponta egyszer enni. De erről a kapitánynak nem kell tudnia.
A sátorban viszont mégiscsak talált egy valakit. Ugyanazt, akit a raktárnál és a karámnál.
- Már megint te? – nézett rá morogva – A kapitány úr várja a jelentését, mit csináltál vele?
A fickó azonnal felismerte.
- Megcsinálom. – hadarta – Csak nyugi.
Gerard vállat vont. A büntetést már így is megkapta, sokat nem változtat, ha tovább sürgeti. Annyiban hagyta hát és lekezdett takarítani. A társa is hasonlóképp tett, az asztalokat tette rendbe, összeszedte a szétszóródott papírokat és felpakolta az asztalra.
- Segítenél a ládákkal? – gondolta talán bűntudatból hajlik majd a szavára.
Gerard oda fordult, mert a társa nem válaszolt neki. Furcsa érzés járta át a démon testét. Felé nézett. A másik katona az asztalt mellett állt, és az egyik papírt nézegette. Átlesett a válla felett. Valami nagyon nem tetszett neki. A katonatársa nem máson meresztette a szemét, mint a vezérkartól érkezett utasításokat tartalmazó levélen, ami alapján a parancsokat és a haditervet elkészítik.
~ Te, arra gondolsz amire én? – nézett meredten előre.
~ Kétség sem fér hozzá. Alap dolgokkal nincs tisztában, eltéved a táborban, de a fontosabb helyeknél rendre ott találjuk. Nem teljesíti a parancsát, mégis alaposan átvizsgál mindent.
~ Ne...legyünk...ennyire...oké, igazad van, tisztára olyan, mint egy kém.
~ Találkoztam már én is pár ilyennel.
Gerard közelebb lépett a férfihoz és egyetlen pislogás nélkül bámult el a válla felett. Az illető kis idő után észre is vette, milyen erősen nézi, összetekerte a papírt, letette az asztalra és félig megfordult.
- Mi az? – kérdezte lassan.
Gerard ábrázata szikrányit sem változott. Hangja olyan volt, akár az egyenletesen búgó szellő a vihar előtt. Csendes, de fenyegető.
- Még be sem mutatkoztunk. Jeremias vagyok. – mondta neki.
Az illető nem válaszolt. Nyelt egy nagyot. Egy apró izzadságcseppet lehetett látni legördülni az arcán. Mintha valami miatt aggódott volna.
- Albert. Örvendek a találkozásnak. – válaszolt kurtán.
Gerard némán hallgatott és nézett előre, ahogy Albert újabb ládákat pakolt oda és kisepert alattuk.
- Melyik szakaszhoz helyeztek? – a pozíció és a beosztás olyan dolog, amiről a kémeknek általában sejtésük sincs.
- von Ainswoth hadnagy alá, az utolsó sorozáskor. – válaszolta hezitálás nélkül. A hadnagy úr szakasza valóban kapott friss harcosokat alig pár nappal ezelőtt.
Gerard a tárgyalóasztalhoz lépett, majd kíváncsiságból széttekerte a papírt, amit a társa nézegetett. Semmi új módosítást nem látott rajta. A század előrehaladásának terveit tartalmazta a térkép, már amennyire meg tudta belőle állapítani. Egyre gyanúsabb volt ez neki. Albert már távozni készült, mert végzett a dolgával. Bár ahogy Gerard nézte még bőven van mit takarítani a tiszti sátorban. Nagyon sietős lehetett a dolga, hogy ennyi el akart menni. A démon keze odacsúszott a gungnirjére. Az a fegyver nem átlagos eszköz volt. Volt benne egy különleges varázslat is, ami talán most jól jöhet neki.
-És... – torpant meg mögötte. Albert a hangjára megállt és merev tartással bámult előre, a hátát mutatva, az arcát elfedve – Merről jöttél...?
- Mit csinálnak maguk? Azt hiszikmdurmolással háborút lehet nyerni?! – csattant fel egy érces hang.
Rudolf kapitány és von Ainswiorth hadnagy voltak azok. Egyenesen a tiszti sátor felé tartottak, de a két mereven beszélgető közlegyény elállta az útjukat. A kapitány szokásához híven igencsak ideges volt. Valamiféle megfelelési kényszer lehetett, mióta zsoldosból hivatásos katonává vált, sokkal szigorúbb lett, mint addig volt. Most is, ahogy az asztalra szegezte a tekintetét.
- Mit babrálnak maguk a csatatervekkel?! – rivallt rájuk – Az ott hadititok, kizárólag tisztek tekinthetik meg. Ez a kis kaland a holnapi fél vízadagjukba került!
A két katonának nem esett jó a büntetés. Bár ételre nem, vízből egy démonnak is ugyanannyira volt szüksége, mint egy átlagos embernek. Ez komoly érvágás volt Gerardnak is.
- De...de...de hát... – hebegte Albert.
Gerard idegesen nézett rá. Adja itt neki az ártatlant. Egyik kezével elvette az övéről a gungnirt és elkezdte felemelni. Tekintete mereven a másik férfi hátának szegeződött.
- Menjenek. Ne legyenek útban.
Gerard ujja a ravaszra húzódott. Albert hátrafordult, majd pislogás nélkül Gerard fegyverét bámulta. A két tiszt lépett egyet előre.
- Klebersen...
Ha a fegyvert elsüti, mindenre fény derül. Ha nem sül be, a férfi egy kém. Ha besül, ártatlan. De ha besül magát lőheti le vele.
- Mi a baj? – kérdezte Albert hidegen, értetlenül hajolva hátra.
Gerard magához vette a fegyvert. Aztán megtörölte a ruhája ujjával a csövét.
- Tiszta fegyver. Amolyan vesszőparipa.
Rudolf kapitány erre aztán elnevette magát.
- Maga aztán nagyon szeretheti a lovakat.
- Nem, Rudolf Noimwald kapitány. – tette hozzá mosolyogva a hadnagy – Ez akkor mondják, ha valaki nagyon odafigyel valamire.
- Áh, akkor én is nagyon vesszőparipás tiszt vagyok. Na, kotródjanak, míg még jó kedvem van.
Gerard nagyot sóhajtott és visszament a sátrába. Úgy látszik rendeződött a helyzet. Végül nem szánta rá magát, hogy mehúzza a ravaszt. Ott bent aztán ingerülten verte bele az öklét a legközelebbi szilárd tárgyba. Pechjére ez egy kő volt, amivel rögzítette a sátor szélét.
- A rohadt életbe! Ekkora barmot!
- Ne ostorozd magad...na jó, csináld csak, olyan jó nézni. – jelent meg előtte Lia illúziója teljes pompájában.
- Ezt most megúszta. De legközelebb nem fog kisiklani a kezem közül. – húzódott széles, fenyegető vigyorra a démon szája.
- Ejnye, ennyire idegesít, hogy nem volt merszed a puskát elsütni?
- Azt hittem utálod, ha nem vagyok óvatos.
- Hé, ha nem mondogatnám, már feldobtad volna a talpad.
- Ne félts te engem. Ennek a játszmának még közel sincs vége.
- Ennyire el akarod a puskát sütni? – nézett rá kaján vigyorral a lány.
Gerard megrázta a kissé belilult öklét, majd kiegyenesedett.
- Nem. De ezt az előbb nyugodtan vehetem egy kihívásnak. – alig várta, hogy válaszoljon rá.

Este lehetett már, olyan tíz óra magasságában, amikor Gerardot és mindenki mást, aki nem teljesített éjszakai szolgálatot a tábor sarkaiban ágyba parancsolták. Igaz nem kellett nekik mondani, mentek ők maguk is. Leszívja az embert egy ilyen nap, amikor egész nap csak rakodnak ide-oda. Gerard mégsem aludt el. Egyelőre csak várt. Úgyse tudta senki se észrevenni, a katonák többsége alig látott a sötétben, és még ha valaki ki is szúrja, könnyedén képes volt az illúziójával elmaszkíroznia magát egy egyszerű képzelgéssé. Megesik az ilyen, ha az ember őrt áll este egy katonai táborban.
A tiszti sátor felé vette az irányt. Holnap bontana vitorlát a tábor és haladna tovább a front felé. Tehát ha eddig nem, most biztosan megpróbálja majd a feltételezett kém ellopni a haditerveket és elvinni egyenesen az ellenség táborába. Oda is ért könnyedén. Egyelőre nem látott senkit, hát bólintott egyet, majd tovább ment. Az egyik sátornál állt meg. Ez is nagyobb volt a többinél, valószínűleg az egyik tiszt lakhatott benne. Benyitott. Odabent nem talált senkit, csak egy fekhelyet, egy ládát, valamint egy kis asztalkát. Kinyitotta a ládát és beletúrt. Mígnem aztán felbukkant valaki, a sátor felé sétálva. Természetes mozdulattal nyitott rá Gerardra.
- Maga?! – nézett előre von Ainsworth hadnagy – Mit csinál maga itt? Azonnal takarodjon vissza a sátrába, mert kiköttetem!
Gerard felállt. Aztán odafordult a hadnagy felé. Arcára ismét széles, magabiztos mosoly ült ki.
- Természetesen. De a haditerveket már nem fogja magával vinni. – emelt fel egy papírt a ládából. A tegnapi tervek voltak. Illetve azok másolatai. Gerard megbizonyosodott róla, hogy az eredetiek a helyükön vannak. Így valószínűleg nem is keltettek volna gyanút.
A hadnagy úgy meghökkent, hogy azt se tudta, mit modnjon. Végül aztán előrelépett egyet, és előhúzott egy tőrt az övéből.
- Te aljas kis féreg. Mégis hogy jöttél rá? – nézett rá villámló tekintettel.
Gerard vállat vont. Az aurája hirtelen felerősödött, úgy ontotta magából a bút és a baljós hullámokat, akár tűzhely a meleget.
- Megbízni egy beosztottat mindenféle gyanús feladattal, hogy aztán aki leleményesebb, rá kezdjen gyanakodni. Ügyes volt, el kell ismerjem. De végül ez buktatta le. Szerencsétlen Albert nem is tudott róla, hogy kihágást követett el, amikor megvonták a fél vízadagját.
Akkor már tudta, hogy Albert az előző napon nem színészkedett. Tényleg azt hitte, bárki megtekintheti a haditerveket. Von Ainsworth szakaszában szolgált, egyértelmű volt, hogy honnan kapta a parancsolat.
- De ami beigazolta a gyanúmat, az a viselkedésed volt. – tegezte le teljes magabiztossággal – Egy ilyen művelt és eszes ember, aki jól ismeri az úri nép szójárását valóban ritka a zsoldosok közt. De hogy egy ilyen úriember elfelejtse, hogy a felettese nevében „von” is szerepel... – csapta össze a tenyerét – Az adta meg nekem az okot, hogy áskálódjak egy kicsit.
A hadnagy úr teljesen leblokkolt. Aztán a tőr mellé a másik kezébe elővette a dobótőrét is. Puskát nem rántott. Ezzel Gerard gyanúja bebizonyosodott.
- Milyen kár, hogy már nem tudod elmondani senkinek... – hajította felé a tőrt.
Gerard nem mozdult semerre. Az tő eltalálta...aztán nemes egyszerűséggel átcsúszott a homlokán, mintha csak egy szellem volna.
- Hogyan?! Mi a csuda volt ez?
- Ej, ej... – vakarta meg a homlokát – A kis trükkjeid talán működnek az átlag katona ellen. De én egyészen más súlycsoport vagyok. Tekintsen maga mögé, hadnagyom. – biccentett a fejével.
Von Ainsworth hátrapillantott. Maga mögött látta a kapitányt és egy fél szakaszra való katonát. Mind-mind fegyvert szegeztek rá.
- De...de...mikor adtál jelet?
Gerard nem felelt, csak mosolygott. A katonák közt előbújt egy közeli ismerőse, Aleena. Ő képes volt érezni, amikor felerősödött az aurája és riasztani a többi katonát.
5- Remélem nem késtünk?[/color] – integetett egyet.
- Na ez egy kiváló viadal volt. – felelte Gerard a szokásos lovagias nyelvezetén – Remélem tudja, milyen az a sportszerűség.
A hadnagy nem mondott semmit. Helyette nekiugrott Gerardnak, majd kitépte a terveket a kezéből. Aztán fogott egy másik tekercset, szétnyitotta. Egy ismerős pecsét volt rajta.
- Lőjetek! – mondta Gerard.
De késő volt. A hadnagy ráugrott a pecsétre, és rá egy pillanatra hűlt helyét találták már csak.
~ Stellenvise...a nyomorult, hát még ilyennel is rendelkezett.
A kapitány idegesen taposott a földre.
- A nyomorultja! Meglépett.
Gerard mosolyogva lépett oda hozzá.
- Ne aggódjon, kapitány úr. Nem megy sok mindenre vele. – mondta, majd felmutatott egy papírtekercset – Itt vannak a tervek. Kicseréltem, miközben a hegyi beszédet tartottam neki a logikámról egy hamisra.
Mindenki elképedve nézett előre. Gerard az illúzióval elfedte magát, és amíg a másolata monologizált egyet, ő kicserélte a terveket egy olyanra, ami teljesen más stratégiáról ad bizonyságot.
- Ez...nagyon cseles volt.
- Mindennek a tetejébe már azt is tudjuk, hogyan fognak a déliek várni minket. Bármikor gond nélkül vázolom újra a hamis terveket. – kacsintott egyet.
Másnap mindenki Gerardot dicsérte, hogy milyen leleményes volt, hogy megoldotta ezt a problémát, leleplezte a kémet, és még a déliek ellen is fordította a saját hírszerzőjüket a hamis tervekkel. Gerard aznap délceg léptekkel nyargalt végig a táboron, miközben a dolgát végezte. Igencsak élvezte, hogy a dicsfényben fürödhet, ha nem is olyan sok ideig.
~ Azt hiszem, megérdemlek némi dicsőítést. Ki tudja, talán előléptetnek. Ha így haladok, hamar a tisztek közt találom magam.
~ Na ne...ezért csináltad az egészet? – röhögött a fejében a lány.
~ Mit mondhatnék, ezzel írom be magam a történelemkönyvekbe.
~ Hülye...
~ Azt tudom, de ez nem jelent akadályt ebben. – vigyorgott vissza láthatatlan társára.

8Azonnali: A kémek krémje Empty Re: Azonnali: A kémek krémje on Pént. Aug. 03, 2018 10:31 pm

Serene Nightbough

Serene Nightbough
Mesélő
Mesélő
Jól van gyermekeim szép írások születtek, és valóban volt itt minden, bár főképp szökések, nade sebaj. A kémek krémjei végülis nem kispályások a szakmájukban. Mindenkinek jár az 1500 váltó

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.