Magánjáték: Csoda, hogy a víz még tiszta

- Rólunk nem szólnak költemények, sem pedig dicshimnuszok. De az emberi életek mentése nem is dicsőség, hanem mindannyiunk kötelessége kéne, hogy legyen, és épp ezért nm s szabad érte kösznetet várnunk. - remélem értette, hogy mire gondoltam. Nem akartam, hogy az higgye rosszallom, hogy mindket nem várnak fanfárok, és nem kapunk kitüntetéseket a királytól. De mi voltunk a néma tömeg, akik a bukott hősök mögött álltak, és igyekeztek menteni, ami menthető, akár győztes, akár vesztes csatáról volt szó. Nehéz lett volna ezt elmagyarázni valakinek, aki nem élte át. A tehetetlenség kérdésére szomorúan húztam el a számat.
- Többször, mint hinné. A mi erőnk is véges, és sokszor nem tudunk mást mondani, minthogy egy katona lába, karja, vagy akár az egész élete Isten kezében van, mert többet tenni már nem tudunk. Ahogyan a halottakat is csak nagyon kevesen képesek visszahozni az életbe, és ott is rengeteg minden múlik az időn. Sokan túl későn kerülnek hozzánk. De... nem akartam megijeszteni, vagy eltántorítani.
Most jutott eszembe, hogy ők éppen a pokolba tartottak, és nem tehettem annál rosszabbat, minthogy rettegést ültetek a szívükbe.

Aleena próbált úgy tenni, mintha egyáltalán nem aggódna semmi miatt. Az apácának úgy látszik rossz szokása, hogy minden miatt aggódik és állandóan bizonytalankodik. Mondjuk ez még mindig jobb, mint ész nélkül nekiesni valaminek, de az önbizalom sose jön rosszul.
- Ne becsülje le, amit csinál. - váltott megint vissza magázásba - A hazánkat szolgáljuk minden egyes tettünkkel. - szorította ökölbe a kezét.
Gerard közben egyre közelebb ért. Nem próbált meg eltávolodni, mert már úgyis mindegy volt, ezért inkább odament. Majd illúzióval megoldja. Az mindig beválik.
- Megjöttem. Nem láttam semmi különöset... - intett egy nagyot aztán megtornant. Ahogy elég közel ért, meglátta Gloriát Aleena mellett - hú, de kínos... - vakarta meg a tarkóját.

Igaza volt a lánynak. Teljesen igaza. Elüthettem volna azzal, hogy a fiatal katonák már csak ilyenek, még idealisták és a dicsőséget meg a hazaszeretet látják a háborúban, de akkor ismét csak elkedvtelenítettem volna. Nekem is így kellett volna gondolkodnom, és a királyság és az Egyház, végső soron pedig Isten dicsőségét és szeretetét látni... De nehéz volt, amikor az ember lánya minden nap üszkös végtagokat próbált megmenteni. Már épp szóra nyitottam volna az aljaimat, megkösznve a bátorító szavakat, amikor nem várt vendég jött szembe...
... és hirtelen minden értelmet nyert. Beugrott, hogy Etelia és Klaus azért voltak ennyire ismerősek, mert Eichenschild ostromakor már láttam őket, de annyira lefoglalt Gedeon és Jozef kettőse, majd később az ölés fölött érzett kínjaim, hogy egyszerűen megfeledkeztem róluk. Ezek után kifejezetten rosszul éreztem magam a dolog miatt. De msotmár biztos, hogy többé nem fogom elfelejteni egyiküket sem.
Egy ideig csak néztem a démont. Kínos? Neki kínos?
- Maga az első, Gedeon, aki kínosnak nevezi a társaságom. - nyögtem ki végül.- De mostmár tudom, honnan voltak ilyen ismerősek. Az ostromban zsoldosok voltak igaz? - néztem a lányra, majd vissza Gedeonra, vagy legyen akármi az igazi neve.

Aleena döbbenten állt meg. Nem gondolta volna, hogy Gerard és a nő találkoztak már korábban. A városban is ismerték talán egymást, valami derengett neki, de azt hitte puszta véletlen volt, vagy csak megérezte, hogy démon.
- Gedeon? Téged Gedeonnak hívnak?! - nézett rá, miközben vigyorogva fojtotta magába a színlelt nevetést...illetve annyira nem is volt színlelt. Mindig is röhejesnek találta Gerard démonok közt használt nevét.
~ Na Gerard, ebből hogy vágod ki magad? - nézett rá társára kihívóan, mintha már várná, mivel rukkol elő a semmiből.
Ám a démon hezitálás nélkül válaszolt.
- Pontosan. Jeremias G. Klebersen. A gé a nevemben a Gedeonnak felel meg.
~ Há! Azt hitted a semmiért hasonlítanak a felvett neveim ennyire egymásra?! - nevetett vissza gondolatban Gerard Aleenára.
~ Tudod...meglepően sok energiát ölsz egy ilyen egyszerű dologba... - nézett rá Lia illúziója fapofával.
- De neked sem Gloria az eredeti neved, nem? - húzódott közelebb az inkvizítor barátságosan Gloria felé. Őt is szerzetesek nevelték, így tudott egyes s mást az ottani szokásokról.

Emlékeztem rá, hogy Gedeonnak volt valami cifra démonneve is, de egyelőre úgy tűnt, hogy a zsoldostársai ezt nem tudták. Talán arról sem volt sejtelműk, hogy Gedeon démon volt, nem pedig valami féle különös varázsló, aki az árnyakat hívja magához. Persze az is lehetett, hogy tudták, de azt a démon nevet még a fiú is kínosnak tartotta. Nem csodálkoztam volna rajta.
Úgy döntöttem, nem akadok fent ezen, hadd nevezze magát úgy, ahogyan csak akarja, hogy jobb színben tűnjön fel. Nem volt tisztem pálcát törni felette. Etelia kérdésére aprócskát nevettem, inkább zavaromban, semmint jó kedvemben. A nő ezek szerint, ha nem is volt apáca, de a szokásainkat ismerte. Köztünk gyakori volt az új név felvétele, első sorban azért, hogy demonstrálják, hogy nem számít ki honnan jött, vagy mi volt azelőtt. A gyakorlatban ez természetesen nem így volt, de szerettük volna ezt hinni.
- Valóban nem, az anyám a Cornelia nevet adta születésemkor. De ezek szerint tudja, hogy nálunk kifejezetten szokás az ilyesmi.
Soha nem titkoltam az eredeti nevem, mindig megmondtam, ha valaki megkérdezte, a családnevem jótékony kihagyásával, de nem kérdezősködtek gyakran. A világ szemében én mostmár Gloria nővér voltam, ezzel pedig a világ is megelégedett és én is.
- Veszélyes játékot űz. - fordultam Gedeonhoz. A sereg tele volt papokkal és keresztesekkel, talán még inkvizitorokkal is. Néhányan lehet, hogy hozzán hasonlóan szemet húnytak a jelenléte fölött, de csak egyszer találkozzon egy Ordo Malleus tiszttel és neki vége.

Aleena picikét kizökkent, mert erre a keresztkérdésre nem számított. Más pap előtt még nem kellett alibit előadnia. És bár értett a betanult szerepéhez, improvizálni nem tudott olyan jól, mint Gerard vagy Maria. Végül aztán elővette a legősibb mentőfogást a cselek és alibik nagykönyvéből.
- Az egyik barátom, szerzetes volt egy rendnél, tőle tudok egy-két dolgot. - válaszolta miután átgondolta, nehogy még egyszer szaván fogják. Bár talán egy szimpla "igen, ismertem pár szerzetest" is elégedett volna, Aleena hajlamos rá, hogy túlbonyolítsa a dolgokat - Egyébként ritka szédült alak volt. Egyszer elkóborolt úgy, hogy nem talált haza és egy fél seregnek kellett érte mennie, hogy előkerítsék.
Gerard nem felelt. Pontosan tudta, milyen játékot játszik. Illetve, Jeremias volt tisztában vele. De Gloriának fogalma sem volt róla, hogy milyen magas a rangja. Hercegek közt is az elsők közé sorolja magát...meg talán kicsit túl sokat gondol magáról.

Felnevettem Etelia történetére.
- Mókás alak lehetett. Elhunyt? - kérdeztem, felfigyelve a múltidőre. Bár lehetett kiugrott szerzetes is, ez igen ritka volt... Hacsak nem tért át a protestáns hitre és költözött délre. Tekintetem ismét Gedeonra siklott. Feltűnően hallgatott, pedig amikor legutóbb találkoztunk elég beszédes volt, és még annál is harciasabb. Nem tudtam, mit kellene kezdenem a jelenlétével. Valósznűleg semmit, hiszen kivette a részét az ostromból, mellettünk harcolt, és szmos tisztnek fel kellett volna, hogy tűnjön. Nagyot sóhajtottam, és imádkoztam magamban, hogy a jó döntést hozzam.
Hacsak nem tartóztattak, akkor tovább indultam a szekerünk felé.
- Örvendtem a találkozásnak Frauline Etelia. Gedeon. - biccentettem még a démon felé.

Aleena is nevetett, ahogy Gloria is tette.
- Nem azóta is él és virul. Járja az országot és bajt csinál mindenütt, ahol megfordul. Egyszer majd bemutatlak neki. - Aleena elég furcsán érezte magát, hogy magáról beszélt harmadik személyben, eddig még egyszer sem említette meg saját magát úgy, hogy közben más néven éldegélté az életét.
Sietős volt a visszavonulók dolga, ez világos volt. Hamar a táborba kellett érjenek, hogy a sérülteket el tudják helyezni egy biztonságosabb helyen, és megfelelő ellátást tudjanak adni neki. Klaus utána eredt, aztán megragadta a kezét, hogy megállítsa. Tartása határozott volt és tiszteletet parancsoló, de nem durva. Vigyázott rá, nehogy túl erősen szorítsa meg. Amúgy sem túl szerencsés a másikat csak úgy megragadni, hát még ha fájdalmat is okoz vele az ember. El sem tudot képzelni ennél rosszabb indítását egy beszélgetésnek.
- Várj még! Jó eséllyel ugyanoda megyünk, ahonnan ti most jöttetek. Jól jönne egy-két tanács, hogy mi is történik éppen a fronton.

Nem számítottam rá, hogy Klaus még utánunk fut. Már az ő arca is rémlett a csaátból, ahol a lelkem egy darabját elvesztettem - először, de sajnos úgy éreztem, hogy nem utoljára. Valahol ironikus volt, hogy pont egy démon és a csapata volt tanuja az ártatlanság és a tisztaság bukásának. A protestánsok azt mondanák, ez eleve el volt rendelve, de én nem hittem ebben. Isten azért adott nekünk szabad akaratot, hogy irányítsuk a sorsunkat, és csak a mi gyengeségünk, a mi tökéletlenségünk tehetett arról, hogy ennek az irányításnak háború, szenvedés és halál a vége. Még én is öltem, mikor azt hittem jobb vagyok, mert igyekeztem bűntől mentes életet élni, betartani a szabályokat elvégezni a szertartásokat. Önámítás lett volna a körülmények áldozatának beállítanom magam, vagy akár őket, vagy azokat a sérülteket, akik a szekéren utaztak.
Szinte nem is éreztem a szorítást, mikor Klaus megragadott. A test fájdalma a legtöbbszr semmi a lélek fájdalmához képest, és még csak elképzelni se tudjuk, hogy mennyire apró Krisztus szenvedéseihez képest, akinek azért kellett vállalnia a kereszthalált, mert mi ilyenek voltunk. Gyilkosok, bűnösök, akik ürügyként használták a háborút, hogy az erőszakban tobzódjanak.
Végignéztem Klaus arcán. Fiatal volt, ereje teljében volt. Számtalan jó év, számtalan öröm várhatott volna rá, talán egy feleség, néhány csemete, egy kis ház egy smaragdszínű dombon. De ők a frontra tartottak. Ő is, Etelia is és még Gedeon is eldobták maguktól a lehetőséget, hogy távol a puskák ropogásától csndesen és szernyen éljenek a mindennapi apró dolgok römének és időnként bosszúságának. Vettem egy nagy levegőt és lassan kifújtam.
- Egyelőre állóháború van. Egyik nap a déliek hátratolják a frontvonalat néhány méterre, másnap a mieink visszatolják. Néha látni egy-egy tisztet, avgy erősebb katonát amint használja a seraphot, ők nagy pusztítást tudnak okozni, de a puskáink könnyedén végeznek az egyszerű közkatonákkal. Kössenek egy sálat az arcuk elé, mert mikor odaérnek meg fogja csapni a tmény vér, ürülék és vizeletszag, de ez még mindig jobb az üszks sebeknél. Lehetőleg a tömegsíroktól távol táborozzanak le, mert a mész, amivel a testeket leöntik nem mindig segít a szagon. A gyógyítók sátra pedig pont olyan hangos az üvöltéstől, mint a csatatér. Mindig forralják fel a vizet amit a kulacsaikba töltenek, és ügyeljenek a tisztaságra, mert az segít távol tartani a fertőzéseket. A betegségek tbb katonát lnek meg, mint a kard vagy a mágia.
Talán nem erre volt kíváncsi. Talán azt kellett volna mondanom merre kerüljék meg a seregeket, hogy a déleik táborába jussanak, hogy hol állnak a tisztek sátrai, hogy ki az a hős vagy szörnyeteg egyik vagy másik oldalon, akinek a meglésével meg lehet törni a morált. Én ezeket nem tudtam. Nekem nem számítottak, csak a munka amit napról napra el kellett végeznem. Hogyne halljanak emg többen, mint feltétlenül muszáj. Újabb képmutatás volt ez, de mindenek előtt lehetetlen szélmalomharc. Ha csak a tanácsaim viszont csak egy kicsit segítete, hogy Klaus és Etelia (Gedeon nem, a démonokon nem fog a betegség), ne vérhastól fetrengve leheljék ki az életüket, akkor viszont már megérte.
- Vigyázzanak a tábori szajhákkal is, ők másfajta betegségeket hordozhatnak, amik igen kellemetlenek tudnak lenni, de nincs kapacitásunk ezeket is kezelni. És mindig egyenek káposztát a hús mellé és kenyeret is. A változatosság adja az energiát.
Hirtelen ennyi jutott eszembe. Várakozóan néztem rájuk, bár magam sem tudtam mit is vártam. Döbbenetet? Talán. De inkább szerettem volna ha az eszükbe vésik, amit mondtam és vigyáznak magukra. Minden élet értékes volt. Még a démonoké is.

Meglepően részletes választ kaptak. A gyógyító rend apácájától valami rövidebbet vártak, egy apró biztatást, hogy sose veszítsék el a reményt, vagy hogy emlékezzenek azokra az időkre, amikor még nem volt háború...még ha ilyen időre senki emberfia nem emlékszik. Amióta az eszüket tudták, a veroniak harcoltak egymással. Szinte már olyan volt, mintha meg sem érte volna azért küzdeni, hogy végre eláshasd a csatabárdot.
De ez a kis beszámoló inkább olyan volt, mint amit Gerard adott volna valakinek. Tények, bármiféle körítés vagy szépítés nélkül, amikre jó ha odafigyel az ember. Olyan dolog, ami általában elkerüli az ember figyelmét. És Gloria mégsem mondott semmiféle emelkedett ömlengést, csak ezeket, a valóban hasznos tanácsokat adta. A nagy részükkel igaz ők is tisztában voltak. Lia annak idején hosszú heteket töltött a mocsárvidéken a nekromanták és rothadó seregük ellen harcolva, ismert nem egy praktikát.
Gerard lepődött meg a leginkább. Bár szokatlan volt számára egy olyan szerzetesrend, akik ilyen békésen viszonyulnak még az olyanokhoz is, mint ő, nem gondolta volna hogy pont tőle fog hallani egy ennyire jó és ennyire részletes felvilágosítást. Még olyan részleteket is kiemelt, amibe a elgtöbb ember bele sem gondol. Gerard egy tiszta elmét és egy világosan látó szempárt látott. Klausra nézett, aki viszonozta a pillantását. Már az első találkozásnál látott valami furcsát Gloria szemében. Valamit, ami a legtöbb emberében nem volt ott. Gerard szinte olvasott a barátja arcáról. Az a lány talán többre hivatott, mintsem hogy egy ápolókból álló csapatban szolgáljon. Aleena és Klaus, akikhez Gloria elsődlegesen beszélt csak csendben bólogattak, a démon viszont megfordult és odanézett Gloria felé.
- Tudod rajtad kívül még senkit sem hallottam hasonlókat mondani. Egy egész regimented kéne vezetned. Más tábornokok ölni tudnának, hogy ilyen tiszta képet lássanak a csatatérről. - felelte hízelgő hangon.

Az arcuk szerencsére meglepődés vagy mosolygás helyett inkább komolynak tűnt, ami azt jelentette, hogy megértették, amiket mondtam, és elgondolkoztak rajtuk. Ennél többet nem is kívánhattam volna, csak reméltem, hogy odaérve majd eszükbe fogok jutni, és úgy tesznek ahogy tanácsoltam. Gedeon szavaira halvány pír költözött az arcomra, és picit talán el is mosolyodtam, mielőtt szerényen lesütöttem volna a pilláim. Jól esett a dícsérete... Még akkor is ha démon volt, és hivatalból is gyűlölnöm kellett volna. De nem voltam képes gyűlölni őt.
- Egy háborúban mindenkinek megvan a maga szerepe, Gedeon.- néztem fel végül nagy nehezen a démon acára. Jorgra emlékeztetett, ismét. Ő mondott volna hasonlókat, ha még életben lett volna. - Ha regimentet vezetnék tudnám, hogy a halálba küldöm az embereimet, és el kéne számolnom a saját lelkiismeretemmel, hogy akár jó döntést hozok, akár rosszat az mások halálát okozza.
Nem voltam benne biztos, hogy értik-e. Ők zsoldosok voltak, az volt a kenyerük, hogy öljenek, lehetőleg minél többet, hogy hasznosnak és hatékony csapatnak tartsák őket a feljebbvalóik. Hiába piszkoltam be a kezem én magam is, pont velük, a történtek azóta is szúként rágnak belülről.
- A rendem szerepe és az enyém viszont pont az, hogy annyi embert tartsunk életben, amennyit csak lehetséges. Muszáj azt látnunk, amit a tábornokok, akik a harctér felé tekintenek nem látnak meg. - mondtam végül mosolyogva. - Sajnos a gyógyító varázslataink és az alkímia sem jók minden nyavajára. De magának ha jól tudom nincs oka tartani a betegségektől. - fordultam végül ismét a démon felé.

Az apró kis belső motivációra, amit Gloriától kaptak, nem felelt senki. Határozott és céltudatos jellemre vall, egyértelmű célokkal, és világos úttal, amin egyenes, stabil léptekkel járt. A szél időnként ki akarta billenteni, de nem hagyta magát. Ez nagyon dicséretes volt. Kevés emberben volt ennyi akaraterő, gondolták ők hárman szinte egyszerre.
A betegségek viszont egy nagyon érdekes kérdés volt a démonoknál. Ők már kitapasztalták, hogy Gerard miféle nyavalyákra szokott érzékeny lenni és tényleg volt már olyan, hogy az egész falut karanténba tették, de Gerard rendben volt. Nem meglepő, hogy erről az egyház tagjai nem tudnak semmit. Ők jobb esetben nem foglalkoznak démonokkal.
És ekkor eszébe jutott valami érdekes. Talán Gloria apáca létére démonokat is gyógyítana.Talán démonokat is menteni akarna. Nem, az nem létezik, gondolta magában, ilyen csoda a világon nem történhet. Csoda...akkor jutott eszébe, ő mi mindent csinált eddig. Talán vannak emberek, akik a puszta létezését is csodának hívnák. Ennek ad egy próbát.
- Van ami elkerül, és van amitől félnem kell. Megvan a rendszere neki, szóval tudom, milyen betegség ártalmas számomra.
Klaus és Aleena meglepetten néztek. Ha nem ők lennének itt vele, hanem két teljesen más északi katona, könnyedén lebukhatna. De Gerard nem ennyire ostoba. Biztos direkt csinálja, gondolták magukban.
~ Valamit elő akar húzni a lányból... - gondolta Aleena, ahogy érezte, hogy Gerard élesíti a bűnt látó belső szemeit.
Gerard pedig kíváncsian várta, vajon tényleg felébred-e Gloriában a kíváncsiság.

Gedeon válaszára meglepetésemben pislogtam kettőt. Az általános tudás az volt, hogy a démonokon nem fog az idő, és a betegségek, egyszerűen képtelenek természetes halált halni. Ha nem jutnak táplálékhoz lefogynak és szenvednek de nem halnak meg, ha pedig nem gyakorolják a bűnt, ami miatt kitaszíttattak a mennyekből akkor is elsorvadnak. Bár mivel második esélyt kaptak az úrtól és nem égtek el rögvest a gyehennában azt kellett hogy jelentse, hogy létezett számukra megváltás, ennek a mikéntjéről szintén nem állt a rendelkezésünkre elég ismeret. Ennek az okára pedig most, ebben a pillanatban döbbentem rá. Azért nem tudtunk ilyesmit, mert a kínvallatáson kívül még soha senki nem ült le beszélgetni egyikükkel sem. A felismerés úgy hatott, akár egy arculcsapás.
Gedeon egy kicsit sovány, de mindenképpen életerős kamaszfiúnak látszott. Nem éhezett, nem lógtak rajta a ruhái, és bizonyára rendszeresen áldozott a bűnnek is, máskülönben képtelen volt a harcra. Milyen betegségtől kellett hát tartania? A kíváncsiság nmagában még nem bűn. A mérhetetlen hajhászása a tiltott tudásnak volt az, amikor bármit feláldozott volna az ember azért, hogy megszerezze, amit Isten nem akart odaadni.
- Valóban? Ez... igazán érdekes. - kezdtem óvatosan. Kérdezni nem bűn. Beszélni egy démonnal nem bűn. Ez nem olyan volt, mintha valaki csábdémonnal hált, és utána az Ordo Malleus kardélre hányta. Bár lett volna nálam valami, amire jegyzeteket készíthettem volna!
- Csupán szakmai érdeklődésből kérdezem, mik azok a kórok? Gyomorrontás? Mérgezés? Bele tudnak halni?
Valójában ez volt az egyetlen amire gyanakodtam. A rossz étel minden szervezet számára rossz étel volt, amitől a testnek meg kellett szabadulnia. Jó esetben csak kiadta magából, néhány nap alatt, hogy tényleg maradéka se legyen a mételynek, a veszély ekkor a kiszáradás volt. De ennél több... Valóban érdekelt. Az elmém hátsó részében megfordult a gondolat, hogy Gedeon a bolondját járatta velem, hiszem a kártyázáskor is ezt tette, de maga az információ túlontl értékes volt.

Ezt nem akarta elhinni. Igaza volt. Létezik olyan apáca, aki a démonokkal is akar foglalkozni. Tisztán látta. Ez nem csak színészkedés volt, ez nem csak holmi udvariasság. Gloria egy olyan apáca volt, aki még a rendjéhez képest is teljesen más szemmel látta a világot.
~ El tudod te ezt hinni?
~ Ez a lány...akkora potenciál van benne. Gondolj a lehetőségekre, amit a démonok az papsággal közös erővel ragadhatnak meg.
~ Tudod...most először helyeselsz egy ilyen.
~ Nézd el, rossz tapasztalatok...
~ Ahha...
De ha már így elhúzta a lány orra előtt a mézes madzagot, csak nem hagyja lógva. Így aztán készségesen válaszolt a kérdésére.
- Ez attól függ, hogy pontosan miféle fajta az illető. A betegségek alaptörvénye, hogy minden olyan ragályra immunisak vagyunk, ami meggátol minket, hogy enyhítsük a fájdalmat, amit az imádott tetteink megvonása okozna. Az én esetemben az olyan betegségek tartoznak ide, amik eltompítják az elmémet. Ha példát kéne mondanom, azt hiszem, egy rühes fekélyt, vagy vérhast könnyedén át tudnának rám ragasztani. Viszont az éles fejfájás, lázálom, vagy egy hályog a szememen soha nem fog rajtam megjelenni.
Klaus és Aleena még mindig nem szóltak semmit. Bár ezt nekik papír alapon érteni sem kéne, annak a jelét sem mutatták, hogy bármi módon össze lennének zavarodva. Ezúttal nem szükséges az alibijüket dédelgetni. Ha Gloria gyanút fog és elkezd utána érdeklődni, csak egy lépéssel közelebb kerülnek hogy megtudják, mennyire elszánt ez a különös apáca valójában.

Nem is tudtam titkolni a lelkesedésem, de talán nem is akartam. Kitágult pupillákkal szinte ragyogva hallgattam azt, ami olyan távlatokat mutathatott a gyógyításban, amit azelőtt még senki sem tudott. Egyszerűen meg sem fogdult a fejemben, hogy egy apáca nem gyógyít démonokat. Csupán egy csoport pácienst láttam magam előtt, akiket így sokkal hatékonyabb tanáccsal láthattam el, és kapásból kizárhattam egy adag kórságot.
- Tudásdémon vagy. - vontam lea következtetést, hiszen csupa olyan dolgot mondott, ami a koncentrációt érinti, vagy ahogy ő fogalmazott "tompítják az elméjét".
- És mi van a náthával? Komolyabb esetben kóválygással jár és aluszékonysággal. Olvasni lehet tőle, de nem hatékony. Hol a határ? - kérdeztem félrebillentett fejjel, miközben megnedvesítettem a torkomat a vízzel. - Hatnak a hagyományos orvosságok? Nem alkímiára gondolok, hanem olyasmire mint egy kamillatea... Ja igen, ez esetben n is tartsa be amit a többieknek mondtam Gedeon. Belehalni gondolom nem tudna, de attól még kellemetlen.

A kijelentésre, hogy tudásdémon nem felelt. Úgyis egyértelmű volt. Különben is, túlságosan tűzbe volt jőve, hogy ilyen apróságokon gondolkozzon.
~ Ezt nem hiszem el! - mosolygott gondolatba. Szinte már alig tudta magában tartani az örömét - Mit gondol, mire lesz ez jó neki? Ez a lány csak nem tervezi felhasználni is...? Egyszerűen csodálatos!
Megköszörülte a torkát. Próbálta egy büszke, pedáns tanár imázsát nyújtani.
- Az én hatékonyságom száz százalékos. Bármi betegség, ami a dolgomat nehezíti, nem hat rám. A nátha így lepereg rólam. Egy hasfájás viszont nem. Fájó belekkel is ugyanolyan jól lehet memorizálni. - tette hozzá a végén kissé humoros hangvétellel - A hagyományos orvosságok pedig...nos amit eddig tapasztaltam, hatnak.
Aztán elhallgatott. Hagyott egy kis időt amásiknak, hogy feldolgozza. Most rajta volt a sok, hogy kérdezzen.
- Talán szükséged lesz ilyen tudásra?

- Higgye el, én akkor sem tudok tanulni, ha fáj a hasam. - nevettem fel, mintha csak kedélyesen csevegtünk volna egy csésze tea fölött. A fejemben tompán lüktető fájdalom emlékeztetett arra csak, hogy éppen egy démonnal beszélgettem. Amiket viszont mondott, az nagyon érdekes információ volt. Igyekeztem a többi démonfajtára is rávetíteni az alapelvet, de jóval több mindent kellett számba vennem ahhoz, hogy nagy hirtelenjében jussak is valamire. A kérdése is megálljt parancsolt a száguldozó gondolataimnak, és a felvillanó számtalan lehetőségnek. Szükségem lesz-e valaha erre a tudásra. Én is tisztában voltam azzal, hogy csak akkor fogom használni, ha démonokat akarok gyógyítani, ami egyelőre teljesen abszurd ötlet volt. És mégis....
- Nem tudom. Lehetséges. Ha mégsem elég elővigyázatos és elkap valamit, akkor végülis honnan tudhatnám, hogy mit adjak rá? És ki tudja, lehet nem csak maga volt olyan ostoba, hogy démon létére beálljon egy egyháziaktól hemzsegő seregbe... - vontam végül vállat, mintha ez lett volna számomra a világ legtermészetesebb dolga.- Dehát mondtam már magának. A papok és az Egyház nem egyenlő az Ordo Malleussal.- engedtem meg magamnak végül egy kedvesnek szánt mosolyt.

Gerard fejében elszabadult a pokol. Maga előtt látta a festmény, ahol egy hegy tetejére tekintenek fel a harcosok. Démonok és papok egyesült erővel rohamozzák meg a hegy tetején várakozó sereget. Egyesült erővel, olyan hévvel, amit a világ még nem látott. A pokol lángjai aranyló fénnyel ragyogtak, az égből lecsapó áldások vegyültek a tiltott pecsétek által összegyűjtött árnyakkal. Maga előtt látta, ahogy a pokol kaszáját vállvetve lendítik meg Isten angyalainak pallosával. Eszébe jutott, egyszer ő maga is csinált hasonlót...méghozzá nem más renddel, mint az Ordo Malleus-szal.
- Ezt a tudás többre hivatott, minthogy pár kósza bolondot megsegíts vele. - talán most először tegezte le Gloriát, de érdekelte, mennyire engedi az apáca közel magához - És persze sok kockázattal jár.
Ez volt az a kérdés, amit annak idején Lia is feltett neki. Hogy megéri-e neki magába fogadni a bűnt, hogy azzal érje el a céljait. A lelkét adni azért, amire vágyik.
- Vajon...ha el tudnád érni vele a céljaid, használnád? Megszegnéd a tabut, tudva, mit fognak mások gondolni? Kész vagy megfizetni a siker árát? Mi hajt, hogy ekkora áldozatot is vállalnál? - közelebb lépett Gloriához és mélyen a szemébe nézett. Arca sugárzott a lelkesedéstől, a kíváncsiságtól, az eltökéltségtől - Mi az álmod?

Úgy látszott, hogy Gedeont legalább annyira lelkesített az új helyzet, mint amennyire engem. Ám azon kívül, hogy meglepő újdonságokat tudhattam meg a démonokról, ez a helyzet más szemszögből is különbözött minden eddigitől. Ahogy a démon egyre közelebb és közelebb jött, egészen beleálllva a személyes terembe, úgy döbbentem rá, hogy a kérdései valójában a személyemre irányultak. Nagyon régen nem volt olyan, hogy valakit én érdekeljek. Az érzéseim, a gondolataim... A rendben nem illett ilyesmit kérdezni, mert azt vallótták, hogy amikor valaki az életét Istennek szentelte, onnantól nem számított ki volt és honnan jött. Egyszerűen nem firtatták. Az pedig, hogy bárkinek magasabb célja leygen mint az Urat szolgálni az pedig teljesen abszurd dolog volt. Már-már káromlás.
Amellett, hogy Gedeon tökéletesen félreértett, mégis jól esett, hogy valakit érdekeltem, de már a gondolatot is meg kellett gyónnom, ha a katedrálisba értünk. Nem volt benne semmi olyan, ami bűn lett volna, mégis annak éreztem. Nem volt ez így rendjén.
Mi az álmod?
Elmosolyodtam, és szórakozottan simítottam végig a démon arcán. Mulattatott, hogy még mindig mindent csak a saját csiszolt szemüvegén át látott. Hogy mindenki az erőt keresi a világban.
- Már mondtam korábban is, hogy az én egyetlen dolgom, és az egyetlen célom az, hogy életeket mentsek. Mindegy milyen élet az, démoné, vámpíré vagy emberé. Itt nem a sikernek van ára, és nem a saját céljaimat akarom elérni, amik nem is léteznek.
Nem érthette. Nem tudhatta milyen csak szolgálni, és folyamatosan másokat helyezni önmagunk elé. De egy tudásdémon nem is vártam el, hogy ezt megértse.
- Azért vállalom a kockázatot mert igazam van. Mert Isten szava és Krisztus szava azt diktálja, amit én csinálok, nem pedig azt, amiről az Egyházunk elhíresült. Ha ára van annak, hogy úgy élhessek, ahogya hitem mondja, és annak, hogy elvigyem a fényt a legsötétebb helyekre, ami egéybként a feladatunk lenne, úgy enenk az árát boldogan megfizetem. - egyenesen belenéztem a különleges ametiszt szemekbe. És akkor döbbentem rá... Valamire amit egész életemben kerestem, és most pont ő mutatta meg nekem. A hivatásom.
- Te nem akarsz fáklya lenni az éjszakában?

Gerard már most láttak, olyanok ők Gloriával, mint ég és föld. Mégis szinte mintha tükörbe nézett volna. A tabu, az elérhetetlen, és annak a hajszolása a jobb élet és a boldogabb jövő érdekében, ez adott értelmet annak, hogy valaki kardot ragadjon. Gerard így gondolta. Gloria más volt. Ugyanazok a kétségek és korlátok gyötörték, de más volt. És ennek ellenére a démon úgy érezte, nekik együtt kell ezeket a gátakat áttörni. A sors keze lehetett, hogy Gloriával találkozott abban az átkozott karanténban.
- A számból vetted ki a szót... - helyeselt Gloria szavaira - Magam is azt keresem, hogyan gyújthatnék fényt a sötétségben. Szeretem azt hinni, hogy meg is találtam a módját, de nem. Nem megy olyan egyszerűen, ahogy az ember elképzeli. Mondjuk úgy, apró kis szikra vagyok, ami fáklyává akar lobbanni.

Lefagyott az érintésemre, mintha szobor lett volna. Nem láttam rajta sem zavart, sem undort, egyszerűen... semmit. Hagytam lehanyatlani a kezem magam mellé, és inkább tovább szorongattam a vizestömlőket. A többiek már biztosan elkezdték találgatni, hogy vajon hol maradtam idáig. A szerenscém az volt, hogy arra, ami az igazság volt úgyse számított volna senki.
Valamiért úgy éreztem, hogy bár hasonló szavakat használunk, mégis teljesen más dolgok húzódnak meg mögötte. Az én fényem isten fénye volt, ami a Mennyekbe vezetett, legalábbis reméltem, hogy ezt fogom tudni megmutatni azoknak, akik még a sötétségben bolyonganak. Gedeon szikrája bár állítása szerint fáklyát akar meggyújtani vele, sokkal inkább úgy sejtettem, hogy pusztító erdőtűzzé válhat, ha nem a megfelelő helyen pattan ki.
- És hova vezet az út, amit a fáklya mutat?- kérdeztem. Egy tudásdémon a rengeteg ismeretével sokmindent tehet és még több mindent mutathat, de ahogy elképzeltem, ott minddig másokon múlik, hogy mit kezdenek a tudással. Ő vajon mit akart kezdeni vele végső soron? - Mert ez az ami számít. A tűz önmagában csak tűz, adhat fényt, meleget, ételt főzhetek rajta, de ugyan ez a tűz a sárkány szájából előtörve felégette egész Veroniát. De biztos hallottad már ezeket a szavakat ezerszer. - megcsóváltam a fejem. - Ha utat is akarsz mutatni, többnek kell lenned szikránál. Neked kell fognod a fáklyát.
Magam sem tudtam, miért mondtam neki ezeket, vagy hogy mit is kezdhetett volna a szavaimmal. Abban sem voltam biztos benne, hogy jó volt az, ha egy tudásdémon vezetett... De abban sem lehettem biztos, hogy akart-e vezetni bármerre, vagy csak elég volt, ha ragyoghatott.

Gerard levegőt vett. Ekkor tűnt fel neki, hogy azóta bent tartotta a lélegzetét, amióta a kis beszédét befejezte. Nem akart valamiért szuszogni. Talán félt. Nem, egyáltalán nem. Ahogy szívta be a levegőt, az arca hozzásimult Gloria tenyeréhez. Eddig talán oda se fordította a fejét. Megtörte a szemkontaktust és a másik kezére nézett. Ki kellett volna, hogy rázza a hideg, mégse tette. Talán ő volt az első pap, akihez ilyen közel tudott merészkedni.
Hirtelen úgy érezte, a gondolatai homályosak lesznek. Ekkor realizálódott benne, hogy a másik mennyire is közel van hozzá. Eddig sosem törődött vele. Most valahogy úgy érezte, legszívesebben csapkodna a kezével. Hogy örömében, izgalmában, vagy csak simán azért, mert ideges, azt maga sem tudta. Többé már nem számolgatta, miből mi következik, vagy hogyan kellene a másikat kiismernie. Csak azt mondta, ami eszébe jutott. Jól ismerte ezt az érzést. Ez volt a bizalom. Nem is emlékezett rá, hogy egy pappal szemben valaha is ilyet érzett volna. Aleenának igaza volt, a csodák mégse annyira hihetetlenek, mint elsőre hangzanak.
- Kis szerencsével a béke és a boldogság irányába. - bár ezt valószínűleg csak ő látta így. A sok heves agresszív tett, amit mind-mind azért követett el, hogy a rég dédelgetett álmát valóra váltsa...talán nem is különbözik olyan sokban az inkvizítoroktól - De hogy tényleg így lesz-e, azt már csak akkor tudjuk megmondani, ha odaértünk. Nem igaz?
Ekkor döbbent rá, hogy a másik még mindig az arcát fogta. Ez már kínosan hosszú idő volt, legalábbis Gerard annak élte meg. Picit hátrébb lépett, enyhén elvörösödött fejjel, és megdörzsölte a szemeit.

Zavarba hoztam, pedig ez nem volt célom. Csupán én sem gondolkoztam már tisztán, és átléptem az illendőség és a jólneveltség határait. Ha nem lett volna ennyire különösen bensőséges ez a beszélgetés itt, a hadsereg kellős közepén, akkor talán nem feledkeztem volna meg magamról... De hogyan is tarthattam volna észbe az etiktettet és a társadalmi elvárásokat, amikor minden másról megfeledkeztem? Még Eteliáról és Klausról is. Meg kellett volna néznem, hogy vajon ott álltak-e még mellettünk, és végignézték-e ezt az egész kzjátékot, mégsem tudtam elszakítani a tekintetem az ametiszt- szempártól és a kamasz-arctól.
Démon... démon... démon...
Szerencsére megtrte a közelséget azzal, hogy hátrébb lépett és Gedeon maga törte meg a szemkontaktust. Lassan nagy levegőket vettem, hogy visszataláljak magamhoz, a jelenbe a filozófia elvont síkjairól, ahol olyan kötelékek is kialakulhattak, ami ellent mondott a józan észnek és a körülményeinknek is. A szavakra koncentráltam.
- Nem igaz. - mondtam is ellent neki azonnal.- Nekem Isten megmutatja jó úton járok-e. Érzem közben is, folyamatosan és figyelmeztet, amikor letérnék róla.
Ez volt a hit. Ez volt ami meghatározta az életemet, és ami nekem mutatott utat mindig, amikor úgy éreztem eltévelyedtem. De Gedeonnak Isten valószínűleg nem sokat jelentett. A démonoknak nem szokott jelenteni a hit semmit. Nála nem ez volt a helyes út.
- De milyen béke és boldogság? Kinek a békéje? Kinek a boldogsága? A tiéd? Mindenkié nem lehet, hiszen nincs olyan, ami mindenkit egységesen boldoggá tenne. Ami jó az egyiknek, az talán árt a másiknak. A katona akit megmentek esélyt kap egy új életre, de addig megnyomorít tíz másikat délen. Ameddig te a békéért és boldogságért harcolsz hány emberét teszed tönkre?
Nem ítélkeztem. Csak azt akartam, hogy lássa ez nem volt általános igazság. Nem létezett olyan, ami mindenki iagzsága volt. Mindenki boldogsága csak a mennyek országában várt minket, de ameddig mi odaértünk, addig hány ember jutott pokolra?

Gerardnak meg kellett volna lepődnie. Bárki meglepődött volna, ha ezt mondják neki. Az emberek nem gondolnak ilyenekre. A démonok sem teszik. Gerard mindig is azt gondolta magáról, árral szemben próbál úszni. Végignézett az apácán. Gloria talán még rajta is túltesz. Gloria egy vízesésen akar felúszni.
- Sajnos nem tudom, hány ember tud annak örülni, aminek én is. - válaszolta egyszerűen - Azt mondod, lehetséges anélkül fényt vinni, hogy máshonnan közben elvidd? - az arca ekkor felderült.
Ha egy meggyógyított katona tíz másikat megnyomorít, mi értelme volna egyáltalán meggyógyítani? Ha hagyják meghalni, csak egy ember esik áldozatul a háborúnak. Ezt gondolta. Gloria mégis megteszi. Kicsit gondolkozott, hogy miért, de volt egy sejtése. Mosolyogva nézett rá a másikra. Semmi különöset nem lehetett látni benne. Csak egy egyszerű, tiszta mosoly volt, amit akkor látni valakin, ha örül annak, amit hall.
- Mindenkit eljuttatni a mennyek országába? Nem is, együtt eljutni a mennyek országába? Ez volna az, amire vágysz?
Már ahogy kimondta érezte, képtelenség. Maga Gloria mondta, nem létezik olyan, aminek mindenki egyformán örülne. Hiú ábránd csupán, semmi több. Talán Gloria sem gondolt még bele sohasem. Talán nem is akart. Nem akart ő választ adni az egész világnak, hogy egyesült erővel találják meg a boldogságot. Csak tenni, amit módjában áll és kirántani a mélyből mindazokat, akikhez elért a keze. Gloria szerény volt, nem is akart ennél több lenni, ilyennek látta Gerard. Talán most értette meg, mir is gondolt korábban.

Eddig nem hittem, hogy lehetséges, hogy egy démont felderítsen egy pap elhivatottsága, de Gedeon arcáról mégsem tudtam másféle érzelmeket leolvasni. Kerestem a szája sarkában megbúvó gúnyt, a tekintetében a lenézést, de az nem volt ott. Egyik sem. Egyzserűen csak örült azoknak a dolgoknak, amiket mondtam, de nem fért a fejemben, hogy miért.
- Kitértél a kérdésem elől. - közöltem vele egyszerűen. Hiszen nem válaszolt arra, hogy a béke és a boldogság amit el akart hozni a világnak, vajon kinek a boldogsága volt. Ha maga is bevallotta, hogy nem sokan örülnének annak, aminek ő, akkor végképp nem értettem mire gondolt. Lehet, hogy épp most vallotta be, hogy csak a saját békéjét és boldogságát keresi, de akkor mit keresett volna a seregben? Az ő kérdésére viszont én könnyedén tudtam felelni.
- Az Úr fénye végtelen Gedeon, ahogyan a szeretete is végtelen. Ha elviszek egy keveset ebből a fényből és szeretetből a legsötétebb helyekre is, attól a forrás nem lesz kevesebb. - ezt jelentette a hit, és ezt jelentette a bizonyosság Krisztusban, és abban hogy az Úr annyira szerette a világot, hogy feláldozta az egyetlen fiát értünk. A további kérdéseire elmosolyodtam és félrebillentettem a fejem.
- Képtelenségnek hangzik, nem igaz? Én is tudom, hogy egymagam nem leszek képes megmenteni mindenkit. De akiket igen, azok talán majd utána elviszik a fényt másoknak és azok még többeknek. Nekünk csak meg kell tennünk mindent, amire erőnkből telik. És a végén talán mind együtt leszünk, igen. - őrültnek tűnhettem. Azt hiszem az is voltam, egy őrült álmodozó, de csak azok vihettek véghez nagy dolgokat, akik mertek nagyot álmodni.
- A te kezedben is ott a választás, hogy velem jössz-e. Ha nem is most, de idővel.