Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
Játékostárs kerestetik

Szer. Szept. 02, 2015 10:01 pm by Jerobeam

Ha valaki esetleg ismerkedésre, küzdőtéri párbajra vagy bármi egyébre tárat keresne, itt …

Comments: 60

Küldetés: "Ne legyenek más Isteneid..."

Szomb. Jún. 15, 2019 1:27 pm by Serene Nightbough

Veronia földjét az elmúlt években számos katasztrófa rázta meg. Először Abaddón égette …

Comments: 7

Nieles magánküldetések

Szer. Márc. 01, 2017 11:27 pm by Isidor Bose

A visszajelzések alapján ezeknek elég nagy sikere volt, szóval mostantól külön topicban …

Comments: 5


You are not connected. Please login or register

[Magánküldetés]There must be some kind of way out of here... said the joker to the thief

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

Magánküldetés Jonathan Wood részére.

Felhasználó profiljának megtekintése
Az egész olyan lehetetlen volt. Túl szép, hogy igaz legyen... Alig aludtam az éjjel. Szinte le sem bírtam venni a szememet a gyertya fényében úszó Miranda fekete tincseiről. Nagyon békésen aludt. Valószínűleg sokat utazott, hogy ideérjen.
Aztán valahogy mégis elérkezett a reggel, s a lassan magasba emelkedő nap első sugarai erőteljesen bevilágítottak az ablakon keresztül. Az ajtó kulcsra zárva; Senki sem zavarhatott meg minket. Ugyan nem mertem hozzászólni, de már maga jelenléte egy kellemes, bizsergető érzést kölcsönzött egész testemben. Miközben csendesen falatoztunk szegényes reggelinkből azért mindketten loptunk egy-egy pillantást azon töprengve, első találkozásunk emléke mennyire frissnek hatott ennyi év távlatából is. Aztán, mint derült égből a villámcsapás, szokásához híven Armaros elrontotta a hangulatot nyűgös beszólásaival.
~ Most hogy ilyen szépen egy helyre kerültetek, azt reméltem, hogy néhány nap alatt megoldjátok a kiszabadításom is. - kezdte türelmetlenkedve.
Nem értettem mire fel ez a hatalmas nyűg hirtelen. Hiszen tudta jól, hogy három éve szüntelen azon ügyködtem, hogyan szabadíthatnám ki börtönéből.
- Ahogy akarod, Mester. - sóhajtottam fel, hogy minnél hamarabb túl legyünk ezen a kényelmetlen beszélgetésen, de Mirandát sem kellett félteni.
Megvolt a véleménye, melyet nem akart Armaros tudomására juttatni, így szemeit összehúzva tátogta felém.
- Itt valami nem stimmel.
~ Hallom a gondolataid Miranda! Már elfelejtetted?! - riadt fel hirtelen a mélységi.
Szokott panaszkodni, ez tény. Szokott elégedetlenkedni, ez is tény, de még sosem fordult elő, hogy valamit ilyen hisztérika módon közöljön. Egy ilyen megmozdulást inkább egy nemes család elkényeztetett gyermekétől vártam volna.
- Nyugodjon meg, Hisztikirálynő Angyal úr! - próbáltam magamra terelni a figyelmét Mirandáról. Nem akartam, hogy őt bántsa. - Miért felejtette volna el? Nem beszéltél hozzá?
~ Ne kérdezz hülyeségeket! - förmedt rám.
- Zaklatottnak tűnsz, Mester. - tette le Miranda az asztalra megkezdett szendvicsét egy sóhajjal kísérve.
Látszott rajta, hogy a vita elvette az étvágyát.
~ Már hogy ne lennék zaklatott! Annyit szarakodtatok a kiszabadításommal, ameddig a békés és barátságos Tünde Erdő helyén egy áthatolhatatlan rengeteg lett! - bökte ki végre mi baja.
Felnyögtem unott arccal.
- Áthatolhatatlan? Nincs lehetetlen... - ráztam meg fejemet.
Miranda arca kifehéredett. Nagyon feltűnően nem bírta a szituációt. A Mester hangjából eltűnt minden undor és gőg, melyeket felváltott az őszinte vidámság.
~ Tudod Johnny, pontosan ezt szeretem benned. Remélem erről meg tudod győzni ezt a nyápic bagázst is, akikkel három nap múlva van találkátok Rookdem mellett. - vezette finoman mondandóját a feladatra, amit nekünk szánt.
- Rookdem? - gondolkodtam el, hátha találkoztam valahol a településsel, de sajnos csalódnom kellett. - Életemben nem hallottam a nevet.
~ Nem is halhattad, egy kis porfészek a néhai Nebelwald határában. - nyugtatott meg a volt angyal affelől, hogy nem vagyok tudatlan.
Bár miért is lepődnék meg azon, ha egy mélységi nevenincs településeken ügyködik? Nehezebben lenyomozható és ezekből az apró falvakból annyi van, hogy közel lehetetlen mindegyikben felkészülni egy bukott angyal látogatására. De ha egybe megérkezik egy, annak hamar híre megy és onnantól a település lakhatatlan lesz az okkultisták ügyködéseitől.
- Tudom hol van! - kapta fel fejét a lány. - Nem messze onnan... - akadt meg egy pillanatra. - Nos nem messze onnan van a szülőfalum. De Rookdemben nincs semmi, mester. A világon semmi.
~ Nem benne. Alatta. - folytatta sejtelmesen.
- Egy újabb angyalrom? - kérdeztem halovány mosollyal az arcomon.
Hiába a nézeteltérések, úgy tűnt mindhárman értjük egymást.
~ Ir-Elnatan, egészen pontosan.
Halkan kucnogni kezdtem.
- Ez a név eléggé Ir-Ritál. - hervasztottam le mosolyomat. - De miért akarunk odamenni?
~ Állítólag van ott valami, ami megoldást jelenthet a problémáinkra, vagy közelebb vihet a megoldáshoz, de mivel nem látok be, ezért be kell mennetek megnézni. A teljes bagázsnak. - fejtetette ki bővebben.
- Múltkor még hárman voltunk. Csak nem szereztél új szolgákat? - próbáltam keresni vele a szemkontaktust lelkiekben.
~ Ami azt illeti de, szereztem, hátha lesz köztük akár egy használható is... De sajnos szokásom túlbecsülni a halandókat.
- Végülis... ezért vagyok itt én is. - tért vissza békés kuncogásom.
~ Pontosan. Szóval jobb ha pakoltok, és indultok Rookdamba! - utasított tekintélyesen.
Hirtelen a jelenléte mintha megszűnt volna. Nem teljesen, de mindenféleképpen gyengült. Tudtam, hogy kibeszélni még mindig nem lett volna jó ötlet, mivel ha mást nem, egy kellemes orrvérzést még így is fakaszthathatott volna.
- Johnny, nem tetszik ez nekem. Mi lehet Ir-Elnatanban? - nyugtalankodott Miranda.
- Well... - vakartam meg tarkómat. - Vagy valami mágikus tárgy vagy egy angyal... bár arra már nincs szüksége, mert itt vagy te. - rántottam felé tekintetemet.
A lány a földfelé kapta szemeit. Egy pillanatra sikerült elcsípnem gyönyörű mosolyát, de valószínűleg nem akarta, hogy meglássam, ezt a (szerinte mindenféleképpen) gyengébb és nőiesebb oldalát, mivel úgy döntötte fejét, hogy gyönyörű fekete haja takarjon mindent, ami nem tartozik rajta kívűl másra.
- Ha angyal lennék nem hiszem, hogy a mester szóba állna velem. - próbálta színlelni az értetlent. - Pakoljunk Johnny. Nem akarom tudni mi lesz velünk, ha nem érünk időben Rookdamba.
- Mégtöbb orrvérzés gondolom... - álltam fel és kezdtem készülődni az útra.

- - O O - -

Pár órával később, valahol a semmi kellős közepén...

Forróság és végeláthatatlan mezők. Mindkettőnk kezdett már fáradni, de egyikünk sem tette szóvá, viszont maga a helyzet, hogy ennyi erővel semmikép sem érünk oda a megbeszélt időre nyugtalanítani kezdett. Főleg Mirandát.
- Nem fogunk odaérni. Tudsz lovagolni? - kérdezte arcán aggodalommal.
- Persze. - bólintottam.
- Akkor már csak lovakra lenne szükségünk... - nézett körbe a végtelennek tűnő mezőn.
- ... és ilyenkor honnan szerezzük be őket? - bámultam rá őszintén.
Legalább fél mérföldre volt a legközelebbi település, még lopni is nehéz lett volna! De ő másképp gondolta a dolgokat.
- Természesen ellopunk kettőt. - jelentette ki meglepően bájos tekintettel.
Egy mosollyal lepleztem nem tetszésemet.
- Nagyon rossz vagy. Egyébként egy remek ötlet!
- Kultisták volnánk. A világ számára mi sosem leszünk jók, csak az egyházakat jobban leköti, hogy egymással csatározzanak, minthogy velünk törődjenek. - vonta meg vállát. - De akkor benne vagy. Van itt egy falu fél mérföldre...
Pont ahogy gondoltam...
- Remek... Jössz, vagy megvársz itt? - kérdeztem a szemeibe meredve.
- Jövök. - bólintott.
Nagyon otthonosan mozgott a környéken. Nem hazudott, mikor azt mondta, hogy itt nevelkedett. Tényleg úgy ismerte a környéket, mint a tenyerét. Mi sem bizonyítja jobban, minthogy a húsz perc alatt megtett fél mérföld után tényleg sűrösödni kezdtek az épületek.
- Szóval... Mi a terv? - állt meg valahol az első pár ház között.
- Attól függ... - néztem végig a látóhatáron belüli házakon. - Mennyire akarjuk bemocskolni a kezeinket?
- Nekem nem hiányzik, hogy a nyomunkban legyenek, de igazából minél egyszerűbben oldjuk meg, és hogy minél kevesebb gondunk legyen belőle később. - kémlelte ő is az épületeket.
- Akkor... csak simán. - indultam magabiztosan előre. - Ha látsz hátast, szól... - torpantam meg, mert eszembe jutott valami.
Valami, aminek már korábban kellett volna. Mondjuk úgy... Armaros se tudja mióta sétáltunk, de még az út elején!
- Vagyis... várjál. - kotortam elő a Woltepinger tojását a zsebemből. - Ha minden igaz, akkor ezen tudunk utazni!
Miranda úgy pislogott felém, mintha megőrültem volna.
- Az... micsoda?
- Egy kis, cuki szőrös állatka! - tettem le a földre várván a csodát.
Nem is tettem hiába. Pár pillanat múlva előbújt belőle egy hatalmas, kékes bundájú, bolyhos nyúl. Miranda ijedségében levegőért kapkodva lépett hátra előle, de amint látta, hogy nem fogja bántani gyermeki kíváncsisággal és lelkesedéssel érintette meg puha szőrét.
- Ez... elképesztő... - csillogtak szemei. - És nem jutott volna eszedbe azelőtt, hogy órákon át gyalogoltunk a tűző napon?! - vont kérdőre csípőre tett kézzel.
- The more you suffer, the more you shows you realy care. - kacsintottam rá, hiába tudtam, hogy nem beszéli a tündék nyelvét.
- Nem tudok tündéül. - hajtotta le fejét szomorúan. - De neked elhiszem.
- Na, de felszállás! - löktem meg egy kicsit a lányt hátulról ezzel előre tuszakolva a nyúlra.
Miután kényelmesen elhelyezkedett a Woltepinger nyakába kapaszkodva, én is helyet foglaltam jó szorosan mögötte - had élvezzek valamit az útból!

- - O O - -

A nyúl - akármilyen hülyén is hangzik - szélsebessen robogott, így még hamarabb odaértünk, mint a megbeszélt. Tényleg nem volt szép látvány a hely. Mirandának igaza volt. Ennek az új erdőnek a látványa... Finsterwald, vagy hogy hívták, elképesztően ocsmány volt.
- Miféle szörnyűséges hely lehet ez? És miféle szörnyűséges világról került ide... - suttogta Miranda az erdőt bámulva undorodott arccal.
- A Tündék őshazájáról. Tényleg szörnyű lehet... Minden csodálatos és tökéletes! Fúj... - vigyorogtam.
- Neked ez csodálatosnak és tökéletesnek tűnik? - bökött fejével az erdőre.
- Nézőpont kérdése... - döntöttem fejemet enyhén oldalra.
- Tudom ezért kérdezem. - vont vállatt őszintén. - Én ember vagyok, nekem borzalmasnak tűnik, de te tünde vagy. A te szemeddel szép?
- Tünde vagyok, nem idióta. - meredtem komoly arccal az erdőre. - De ismerek olyat, akinek még ez is tetszene... Merthogy itt virágzik az élet meg mifene.... - utaltam Fawnra, ami lehet, hogy kultista közegben nem volt a legjobb ötlet, szóval a későbbiekben megpróbáltam minél kevesebbszer gondolni a sötét tünde lányra, de legfőképp a békére, amit képviselt.
- Furcsa egy tünde lehet... - fordult felém. - Nade, innen hogyan tovább? - kérdezett tanakodva.
~ Nagyszerű, örülök hogy ti értetek ide elsőnek! - szólt hozzánk Armaros pár órányi csend után. - Hamarosan megjönnek a többiek is. A pontos találkozó az erdő szélén lesz ezen a helyen! - pontosította a parancsot.
Valami olyat tett, amit nekem még sosem mutatott. Egy képet vetített az agyunkba, ami elképesztően valósnak tűnt. Mintha meg tudtam volna érinteni minden egyes fehér követ, ami a füvekben szétszórva hevert. Feltételezem, ez lehetett Ir-Elnatan bejárata.
~ Nagyjából kétszáz méterre lesz befelé az erdőben, a kis ösvénytől északra. - fejezte be.
- Értettük, mester. - bólintott egyet Miranda, majd ismét rám szegezte tekintetét. - Talán fel kéne töltenünk a faluban a készleteinket.
- Bármelyik pillanatban ideérhetnek. Majd elküldjük a legszerencsétlenebbnek tűnőt! - legyintettem, amire némi habozással ugyan, de rábólintott.
Egyből a találkozó helyét kerestük... Reméltük, hogy még nincsenek ott a többiek.

- - O O - -

Kevés időbe telt odatalálni, s még kevesebbe megtalálni a bejáratot. Úgy nézett ki, mint egy kripta lejárata. Nagy, fehér kőtömb benne egy a föld alá tartó lépcsősorral. Egy picit talán meg is rémültem attól, hogy mi várhat odalent. Eddig csak egyetlen angyalromban jártam, az is Ir-Saar volt, a mesteré. Gondolom ő még viszonylag laza akadályokat állított fel ott nekünk, tekintve, hogy nem akarta azt, hogy mind a hét kultistája ott hagyja a fogát.
Kíváncsi voltam az új tagokra. Arra, hogy mennyire retardáltak - Elvégre Armarosnak tehetsége van a legelcseszettebb kétlábúak kiválasztásában.
- Azt hiszem itt van, amiért jöttünk. - böktem a lépcsősorra. - Várjuk meg a többieket és mehetünk is.
Hamarosan leszállt az éjszaka, s éjfél előtt körülbelül tíz perccel lépteket hallottam.
- Úgy hallom jönnek... Remélem ők azok. - álltam fel egy kőröl, amire ledőltem egy félóra erejéig.
- Kik vagytok? - érkezett egy kérdés a fák rengetegéből egy dadogós, vékony hangtól.
- Kuss már, azt akarod hogy idiótának nézzenek? - szólt rá halkan egy másik.
Halovány mosolyt varázsoltam arcomra. Megvannak az újoncok.
- Mi kik vagyunk? Okkultisták. - feleltem nekik, mivel meglehetősen vicces kedvemben voltam.
- Okkultisták? - kérdezősködött tovább a dadogós.
~Idióták... - mérgelődött Armaros.
- Az okkultisták tudod azok a déli kultistavadász különítmény, hát ezt sem tudod? - oktatta továbbra is a másik.
- Honnan a fenéből tudnám, én Nordenburgi vagyok! - mentegetőzött.
~ Johnny viselkedj normálisan, ha már te vagy a rangidős... - szólt rám a Mester.
- Rendben Armaros! - fordultam ismét az újoncok felé. - Johnathan Wood és Miranda von... - néztem a szemébe, de egy pillanat múlva el is rántottam onnan a tekintetemet. - Armaros többi szövetségese.
- Csak simán Miranda. Nem vagyok nemes... - bújtak elő közben a fák közül az újoncok.
- Én Hansel Waldeman vagyok! - szólalt meg a dadogós, aki egy kicsi, kopaszodó emberke volt, de az ijesztő látszat fenntartása végett egy fekete köpenybe burkolódzott.
- Günther. Így röviden. - nyújtott kezet a másik, aki egy nyurga, sasorrú férfi volt.
- És persze én! - lépett elő vidáman a harmadik "alapító tag", a volt vámpír.
- Nekem az vagy, Miranda von Nowhere. - mosolyogtam a lányra, majd egy pillanatra a többiek felé is kitartottam vigyoromat üdvözlés képpen.
- Ez... ez tetszik... - fogta meg félénken. a kezemet. - Kire várunk még?
- A mester szerint még ketten jönnek. - felelte a volt vérszívó.
Úgyis lett, ahogy mondta. Két beesett arcú tünde érkezett, egy férfi és egy nő. A férfi előre lépett.
- Üdvözletem az uraiknak. - mondta szörnyen tört némettel. - A nevem Brian Blizard, ő pedig a hugom, Brianna. Nem tud németül. - mutatott a lányra.
- Nos, indulhatunk? - néztem körbe.
Szinte egyszerre bólintott mindenki, de senki sem akart előre menni, így beütött a kínos csend.
- Akkor hölgyeim s uraim! - léptem egy lépcsőfokkal lejjebb. - Csak kövessenek! - indultam lefelé.
~ Kezded érteni, Johnny, hogy mi a problémám?


_________________
Adatlap

"Ha ez működik, én megcsókolom Johnny-t... annál undorítóbbat elképzelni se tudnék!" - Cynewulf, a holdcsókolt Éjpenge

"Meg kell mondjam, Johnny Wood, te vagy a legszórakoztatóbb halandó, akivel hosszú létezésem alatt találkoztam. Menjetek, és találjatok módot, hogy megszabadítsatok." - Armaros, a bukott angyal
Felhasználó profiljának megtekintése
Kipp-kopp, kipp-kopp, kipp-kopp.
Kopogtak cipőink a hófehér, kopottas lépcsősoron. Armaros egész kultusza elfért két fáklya fényében, ami nem tudom, hogy sajnálatos-e vagy inkább örüljek neki, hogy ilyen kevesen voltunk.
- Ir-Elnathan! Ki gondolta volna, hogy valaha eljutok ide! Micsoda fantasztikus építmények ezek! Tudja valaki, hogy miért hívott ide minket a Mester? - követte szemével Hansel a számunkra ismeretlen írásjeleket a falon.
Nem kapott értékelhető választ. Legalábbis a többiektől nem. Günther csak hörkentett egyet, a tündék és Miranda csendben követtek, a volt hegyesfogú pedig csak megvonta fekete köpennyel takart vállait.
- Annyit tudok, hogy zavarja, hogy nem tudunk eljutni hozzá. És úgy érzem hogy... Kétségbeesett. Lehet egy angyal kétségbeesett? - gondolkodott el.
- Van valami, amit még nem mondott meg... - próbáltam választ keríteni. - Mi is a problémád, Mester? Nem voltál túl világos. - kérdeztem Armarostól, mire a többiek megálltak és hatalmasakat pislogtak felém.
- Te csak így.... megkérdezed? - vonta fel szemöldökét Brian.
Hát persze... Ők még nem voltak hozzászokva úgy a Mesterhez, mint én. Már négy vagy öt éve annak, hogy megszállt. Volt időm feldolgozni, de az ő esetükben még abban sem vagyok biztos, hogy elkezdődött a folyamat. Ahogy végignéztem rajtuk nem tartottam valószínűnek, hogy egy kétlábú életét is elvették volna a Mesterért.
~ Az a problémám, hogy Alfheim ostoba erdeje áll közém és a szabadulásom közé. - válaszolt végre, miközben pár képet vetített az elmémbe.
Ezekben igen érdekesen ijesztő lények, például mozgó fák és hasonló szörnyetegek mászkáltak. Finsterwald veszélyes hely lehetett... Valamelyest kezdtem megérteni aggodalmát, de nem akartam azt a látszatot kelteni, hogy én is kételkedek.
~ És ha még ez nem lenne elég a húgom is őrjöng. Hogy fogtok így megmenteni? - kérdezte a végére teljes kétségbeesettséggel.
- Eddig mindent megoldottam, Mester. Ha kell, az egész erdőt felégetjük! - a "hugom" szóra azonban felkaptam a fejemet. - Melyik bukottról van szó?
A többiek a válaszomra úgy néztek rám, mintha őrült lennék, de pár pillanat után rájöttem, hogy ezeket a képeket csak velem osztotta meg. Tényleg ennyivel lelkesebb lennék a többieknél?
~ Nemahról. Elatha alatt élt, csak hát a város eltűnt a feje fölül. - válaszolt teljes nyugalommal. - Nem okoz túl sok gondot, legalábbis eddig nem kellett vele számolni, de most csak még egy probléma Finsterwaldban ahogy az emberek nevezték ezt az átkozott erdőt.
A többiek közben csendes vonultak előre, egyedül Hansel állt meg néha a falon lévő írásokat vizslatni.
- Te tudod ezeket olvasni? - kérdezte tőle Brian.
- Tudom. Azelőtt a királyi akadémián voltam tudós... - vakarta meg tarkóját a mélynövésű.
- Nemah? Az nem a kurva? - kérdeztem Armarostól, amire csak egy hatalmas szídás érkezett válasz gyanánt. - És megtudtál belőle valami hasznosat? - kérdeztem Hanselt. - Ha esetleg magasabb rangba kerülnék, mindenféleképpen kötelezővé tenném az ismeretüket.
- Még nem tudom. Itt annyi áll, hogy Ir-Elnathan, meg valami a múltról és jelenről, meg a csillagokról, de az egész zavaros. Itt a másik falon meg elmosódott az írás, de pár szó kivehető, például az őrület szó héberül, meg az hogy "kiválasztottak"... Remélem ha lentebb érünk jobban összeáll a kép. - vonta meg vállat.
- Reméljük. - folytattam szó nélkül az utat.
Tíz perc. Pontosan ennyi volt még hátra a végtelennek tűnő lépcsősorból, aminek a végén megpillantottunk egy hatalmas boltívet. A boltív másik oldalán egy elsőre teljesen üresnek tűnő szoba volt, azonban mégis tettek bele valamit (valószínűleg évszázadokkal ezelőtt), amitől egy elképesztően furcsa érzés töltött el. Sokáig nem tudtunk rájönni, hogy mi is lehetett ez, de kisidő elteltével és tapasztalván, hogy a Mester nem reagál gondolatainkra és szavainkra könnyen rájöttünk, hogy mágia áll a dolgok mögött és nem is akármilyen: Olyasféle, ami elhallgattatja a mélységieket.
A falakon még mindig érdekes írásjelek voltak, tövükben kődarabok; Közel nem volt annyira tiszta és steril a hely, mint odafent.
- Valamit tanultunk már ezekből az... írásokból? - fordultam ismét Haneshoz.
- Hogyne. Rengeteg mindent.– bólintott és bele is kezdett a bővebb kifejtésébe. - Tudtad például, hogy magának a kontinensnek, Veroniának a nevét is a romokon találtuk? De innen tudunk egyáltalán a mélységben megbúvó bukottakról is, mint a Mester.
Gondoltam, hogy költői kérdés volt, így nem is tartottam fontosnak, hogy válaszoljak rá, viszont nem is lett volna rá lehetőségem, mivel valami sokkal érdekesebb vonta magára a figyelmünket.
Egy halovány, kék fény világított a szoba végében. Miranda félredöntötte fejét és kissé bizonytalanul ugyan, de közelebb lépett hozzá.
- Ti is látjátok? – kérdezte a lány zavarodottan.
- Látjuk. Talán ezt keressük... – vakartam meg tarkómat és figyeltem, ahogyan az ember közelebb húzódik a forrásához.
Meglepő dolog történt, ugyanis nem csak mi közeledtünk felé, hanem az is közelebb került felénk, ami ugyan félelemmel töltött el, de lenyeltem és figyeltem, hogy mi történik. A fény növekedni kezdett és a végére egy nagyon magas nő alakját öltötte magára.
Hansel (szinte tudatából teljesen kibújva a meglepetéstől) meg akarta közelíteni, de Günther visszarántotta: Nem tudtuk, hogy mit akart a nőszerű lény, ártó szándékai is lehettek.
Ez a gondolat látszólag Briannát is elérte, mivel halkan és hadarva  húzodott közelebb a hozzá legközelebb eső társához, aki történetesen Miranda volt.
- Kik vagytok? – érdeklődött a jelenés, miután alaposan szemügyre vett minket.
A hangja nem olyan volt, amilyen egy kétlábúnak van, de még egy mélységihez sem lehetne hasonlítani. Egész egyszerűen olyan volt, mint a levegő. Teljesen betöltött mindent. Nemcsak a fejünk visszhangzott tőle, de némi odafigyeléssel még az is feltűnhetett, hogy a lábaink, hátunk, vállunk, szemeink, szíveink… Tulajdonképpen mindenünk együttessen zengett és képezte azt a valahogy mégiscsak felismerhető és érthető hangot, amivel megszólított minket.
- Hogy kik vagyunk? – haraptam számra.
Féltem. Nem tudtam, hogy mi a helyes válasz: Ha hazudok, vagy ha közlöm vele, hogy egy bukottat szolgálunk. Végülis lenyeltem a félelmemet és Miranda vállára téve kezemet folytattam.
- Armaros kultistái. A halál hírnökei, a béke elhozói. – feleltem a tökéletes válasszal.
Tökéletes volt, mivel minden benne volt, amit hallani akarhatott; Ha egy sötét és gonosz teremtés volt a “halál hírnökei”, viszont hogyha egy az angyalokhoz hasonló lelkülettel rendelkező jelenés, akkor a “béke elhozói” rész miatt szimpatizálhatott velünk. Kérdés volt, hogy mit reagál, hogyha a kettő között lebegett (mint a legtöbben Veronián) és emiatt sarkítottnak találja mindkét magunkra aggatott jelzőt.
Félredöntötte fejét.
- Armaros... – gondolkodott el, hiszen ismerős volt a neki a név. - Armaros... áhh igen. – jutott eszébe, hogy ki is ő, mi is ő és egy igazán szemkápráztató mágiát vett elő.
A körülöttünk lévő falakon képek jelentek meg, amik mozogtak. Mintha egy üveglapot néztünk volna, ami mögött történnek az események. Nem is akármilyenek!
Egy nagyon vonzó táj jelent meg először: Homokos tengerpart, pálmafákkal és apró, lapos tetejű házikókkal. Az egyikből egyszercsak egy iszonyat magas férfi lépett ki. Szőke volt, hogyha nő lettem volna szinte biztos, hogy minimum elpirultam volna, mivel kár is tagadni, gyönyörű volt. Két nőt karolt át, akik szintén messze álltak a csúnyától, viszont jóval alacsonyabbak voltak, mint az őket körbefogó alak. A férfi hirtelen felnevetett. Látszott rajta, hogy őszinte boldogság tölti el, így a nevetése kellemesen hatott a füleinknek, sajnos azonban nem élvezhettük túl sokáig, mivel hamarosan váltott a kép. Egy hatalmas máglya virított középen, amit férfiak ültek körbe, közöttük a szőkével. Itt már nem tűnt olyan vidámnak, a torkán szinte literszám csúszott le az alkohol és hirtelen a kép megszünt.
Több kérdést vetett fel, mint amit megválaszolt. Gondoltam, hogy ez Armaros lehetett, viszont akkor miért nem mesélt róla nekünk egészen eddig? Biztos, hogy nem csak magától állt neki vedelni, hanem történt valami, ami összetörte a lelkét… Amennyire azt lehet egy angyalnak.
- És mit kerestek itt, Armaros kultistái, a halál hírnöketi, a béke elhozói? – érdeklődött tovább a nőalak megismételve szavaimat.
Közben a volt vámpír felhúzta szemöldökét és bizonytalanul ugyan, de közelebb lépett hozzám.
- Az ott… nem a Mester? – pislogott értetlenkedve.
- Miért... iszik? És kik azok a nők? – halmoztam tovább a kérdéseket Mirandához húzódva.
A beszélgetés megakadt, csak csendben és értetlenkedve álltunk mindannyian. A lény mindenbizonnyal a válaszra várt, amit egyikünk sem tudott megadni neki. Magunk sem tudtuk, hogy miért küldött oda minket a Mester, viszont valami diplomatikus és komolynak tűnő választ csak ki tudtam eszelni.
- A Mester szerint a segítségére válhatsz abban a nemes ügyben, hogy ledobhassa magáról az Úr bilincsét! – böktem ki, mire az alak felkacagott.
A nevetése teljesen más volt, mint a beszéde. Ugyan ez is mindenünkben és mindenhol csengett, viszont szabályos jóérzéssel töltötte el a testünket és lelkünket egyiránt.
- És én ugyan miért segítenék? – faggatott minket tovább, ezt a kérdést egyébként teljesen jogosan feltéve.
- Fogalmam sincs afelől, hogy ki vagy és mit akarsz, de úgy érzem muszáj leszel segíteni. - húztam halovány mosolyt az arcomra.
Folytatta nevetést, viszont ezúttal nem tudtam élvezni. Megzavart az, amit mondott és mutatott mellé.
- Mókás tünde vagy Johnathan. Johnny... Így szoktak hívni. – jelentett ki olyan közvetlenséggel, mintha már évek óta ismernénk és bizalmat is fektetnénk egymásba.
Megijedtem. Hirtelenjében még a lélegzésre is emlékeztetnem kellett magamat, ekkor még nem is sejtve, hogy többet is tud mutatni.
A falon ismét képek jelentek meg, viszont ezúttal nem a Mesterről, hanem rólam. Semmi különöset mutattak, csak egy teljesen átlagos gyerekkori emlékemet, ahol esetlenül futkosok körbe a mezőn boldogan, mégis majdnem elvitt a szívbaj. Elméletileg azért jöttünk ide, hogy válaszokat kapjunk, nem pedig azért, hogy annyi kérdést halmozzunk fel, hogy a kicseszett életünk végéig kereshessük a válaszokat!
- De nekem nem kell tennem semmit, hiszen nem is tudok tenni semmit. – rázta meg fejét.
A többiek mögém bújtak. Talán megijedtek attól, hogy tud valamit rólam a lény, talán attól tartottak, hogy következőleg az ő életükből mutat valami szégyenteljeset, a lényeg a lényeg: Így egymás mögé bújva figyelték, ahogyan rohangálok, mint  egy fejét vesztett kotlós.
- Mi a... Hogy? - kapkodtam jobbra-balra a fejemet a gyerekkori képeket látva. - Ki vagy te?
Látszott rajta, hogy már várta ezt a kérdést.
- A nevem Anaiel. – mutatkozott be. - Én vagyok Ir-Elnathan őrzője.
Hansel óvatosan lépett hozzám.
- A vésetek a múltról és a jelenről beszéltek Talán ezek... Mind kép a múltból. A tiedből, meg a Mesteréből... – vonta le a következtetést, ami eddig is nyilvánvaló volt mindenkinek.
Hiába volt az Armaros tudja melyik akadémián tudós, hiába értette azokat a fura jeleket a falon, az észjárása nem volt a leggyorsabb, ezt be kell látni.
- Anaiel... Mit akarhat tőled a Mester? – kérdeztem tőle remélve, hogy erre már választ is kapok.
- Én nem tudhatom. – tárta szét karjait a nőalak.
- Anaiel... Te... tudsz sok mindent ugye? – érdeklődött tőle Brian.
A jelenés egyértelműen bólintott, mire a sápadt férfi nyelt egyet.
- Mi történt Brandonnal?
A kép megváltozott és ezúttal nem egy vidám, gyerekkori emlék, hanem egy sötét, valóságos tragédia jelent meg. Egy Brianhez és Briannához tünde küzdött egy macskaszerű izével Finsterwaldban és sajnos a macska kerekedett felül, amit mi elsősorból élvezhettünk túlontúl sok részletet feltárva szemeinknek.
Brianna nem bírta nézni (valószínűleg) testvére halálát és hangos zokogásban tört ki, mire Anaielnek is leesett, hogy elég volt a jelenetből és megszüntette a képet.
- Áucs. Ez... fájdalmas. - fogtam meg Brinna vállát. - Everything's alright. You cannot save him. But now he's at a better place. – nyugtatgadtam azon a nyelven, amit értett is.
Nem pont úgy reagált rá, ahogyan elképzeltem, viszont belegondolva teljesen természetes reakció volt részéről, hogy átölelt jó erősen.
- A mester okkal küldött ide minket. – suttogta Miranda. - Ez az izé... Tud dolgokat. Talán... mi van, ha MINDENT tud? – vetette fel a kérdést, miközben én tovább próbáltam vígasztalni a másik lányt.
- Everything's alright. - ismételtem meg magamat, miközben gyengéden simogattam a hátát. A lény felé fordítottam a fejemet. - Arról esetleg nincs valami képed, hogyan lehet egy mágikus pecsétet megtörni? – próbáltam megoldást találni problémánkra (bár Finsterwald jelenleg nagyobb volt).
- Minden mágia pecsét. Mindegyiket másképp lehet megtörni. Miért akarsz pecsétet megtörni, Johnathan? – kért meg finoman a jelenés, hogy pontosítsam a kérdésemet.
- Tudod, a Mestert megakadályozza egy pecsét, mellyel az Úr zárta Ir-Saar börtönébe. – feleltem neki, de nem volt vele elégedett.
- Tudom. De ez nem válasz a kérdésemre. – csóválta fejét.
- El KELL szabadítanunk. – próbáltam meggyőzni.
- Miért? – érkezett a tömör, de annál jogosabb kérdés.
A többiek erősen gondolkodva pislogtak körbe hol valaki másra, hol rám pillantva. Még sosem gondolkodtunk rajta, hogy miért kell megszabadítanunk fogságából. Olyan természetesnek tűnt, hogy ez hajt minket és bele sem gondoltunk, hogy talán mégsem erre vagyunk hivatottak. Páran talán elbizonytalanodtak, viszont nekem nem tört meg a bizalmam a Mesterben továbbra sem. Biztos voltam benne, hogy mindenre van egy tökéletes és észszerű  magyarázata, ami túlmutat azon, hogy “Just for fun”.
- Mert azt parancsolta. És a parancs, az parancs. Az életünk árán is teljesítenünk kell! - néztem körbe a többieken, miközben lazítottam az ölelésen.
Tudom, hogy nem a legerősebb érvelés és éreztem is, hogy hamarosan kérdezni fogja, hogy mégis mi a büdös fenéért teljesítjük valakinek a parancsát, aki bármelyik pillanatban elveheti életünket? Bár a kérdésben bent is van a válasz, el kellett gondolkodnom, hogy tudjam mit feleljek majd.
- Miért engedelmeskedsz a parancsainak Johnathan? – érkezett is a kérdés, azonban még dramatizálta kicsikét. - Miért engedelmeskedik bármelyikőtök neki? Mit ad amit egyébként nem tudnátok megszerezni?
Csend. Ismételten a csend töltötte be a termet, de pillanatok múlva Brian egyet nyelve, a tört németjével előrelépett.
- Megmentette az életünk. – jelentette ki, ami tökéletes nyitása volt az én gondolatomnak.
- Értelmet adott az életünknek. - sütöttem le szemeimet, hogy komolyabbnak tűnjek (bár így is egy lány volt a karjaim között, amitől szerintem elég komoly kisugárzásom volt).
Miranda bátorítóan húzta végig kezét karomon.
- Mester! Miért küldtél ide minket? – üvöltött fel Günther.
Úgy tűnt, hogy megunta a várakozást és ezt a beszélgetést és válaszokat akart. Válaszokat, de minnél hamarabb!
- Nem tud válaszolni. – válaszolt neki a jelenés. - Ezen a helyen nincs hatalma. Tehát bejöttetek egy helyre, amiről nem tudjátok micsoda, nem tudjátok mit kerestek csak mert Armaros azt parancsolta? Meddig terjed a hűségetek? Tudjátok, hogy feláldoztátok a lelketek üdvösségét, és ha elhunytok a szolgálatában mind démonokká váltok? – vezette vissza a beszélgetést az eredeti kérdéskörre.
- Legalább hosszabb lesz az életünk. - mosolyogtam. - A hűségünk pedig... ha kell megöljük akár saját magunkat is! Bár sohasem kérne ilyet... – hajtottam le fejemet.
- A lelkünk üdvét? Démonok? Ez... biztos? – értetlenkedett tovább Günther.
- Holtbiztos. – biccentett a kékség, majd ismét hozzám fordult. - És ha ezt kérné Johnathan, megtennéd? – vont kérdőre. - Megölnéd magad csak mert neki az tetszik?
- Igen, Anaiel. - húztam mosolyra a számat kissé bizonytalanul. - Ha ő azt akarja...  
- Hazudsz. – kelt vitára velem, amiből kötelességemnek éreztem győztesként kikeveredni.
- Miért tennék olyat? – próbáltam a jelenés szemébe nézni, miközben Miranda tekintete köztem és közte ugrált oda-vissza.
- Nem nekem hazudsz. Magadnak. – pontosított Anaiel.
Az emberlány tekintete közben átmászott Hanselra.
- Ez... lehet, hogy ez valami teszt? – kérdezte, mire a volt tudós bólintott.
- Szinte biztos vagyok benne, csak azt nem tudom, hogy lehet átmenni, és miért vagyunk itt. – felelte.
- Nem hazudok magamnak sem. - szorítottam össze fogaimat és csúsztattam fél kezemet a tőrömre, még a másikkal a lányt tartottam.
A jelenés arcára visszakúszott az őszinte mosoly, ami pár pillanattal ezelőtt még ott tündökölt rajta.
- És most mi a terved? Magadat akarod leszúrni, vagy Briannát? – kérdezte, miközben ismét beizzította falon zajló eseményeket.
Ezúttal azt mutatta meg, mikor először találkoztunk a Mesterrel és csak hárman maradtunk életben. Tény, hogy az újaknak nem lehetett túl kellemes ezt nézni, de csak tisztában voltak azzal, hogy milyen rafinált és kiszámíthatatlan szörnyeteget szolgálnak.
- Mivan, ha azt mondom, hogy valaki mást? – emeltem le a kezemet a lányról, mire Brian nem is habozott és elhúzta tőlem.
- Ez valami beteg teszt lenne? - követtem szememmel a lányt, ahogyan Brian magához rántotta.
Hanselt mindezalatt kifejezetten érdekelték a falakon lévő vésetek, viszont mivel szinte folyamatosan valami jelenet játszódott rajtuk erre nem igen volt lehetősége így most, mikor a Mesterrel való első találkozásunk emléke is eltűnt az ősöreg kövekről villámgyorsan kapkodta szemeit írásjelről írásjelre, betűről betűre, szimbólumról szimbólumra.
- A vésetek szerint… - vizslatta őket. - …csak a kiválasztottak léphetnek be. Ezt te döntöd el? – kapta fel a fejét a kékségre, mire az csak tovább húzta jóízű vigyorát.
Nagyot sóhajtottam jelezvén neki, hogy én még mindig képes lettem volna megölni magamat (vagy valaki mást) a Mesterért.
- Azt akarod, hogy bizonyítsak? - rántottam le oldalamról tőrömet.
- Mit akarsz a tőröddel bizonyítani? – értetlenkedett továbbra is a jelenés.
Ahogyan végignéztem a többieken ekkor mindenki vagy félt, vagy bizonytalan képet vágott, viszont Mirandán látszott, hogy valamin erősen gondolkodott, olyannyira erősen, hogy látszólag mindent kizárt, ami körülötte zajlik és egyirányba öszpontosította gondolatait.
- Hogy mennyire vagyok elhatározott! - emeltem a tőr pengéjét karomhoz készen arra, hogy felvágjam ereimet bizonyítás gyanánt.
- És ha most elvérzel itt és meghalsz, akkor szerinted utána mi fog történni? Mire számítasz? – faggatott tovább, ami már kezdett kissé zavarni.
- Segítesz a többieknek. Ismerem a fajtádat! Csak mert van valami természetfeletti erőtök azt hiszitek, hogy játszhattok idióta játékokat mindenkivel! – förmedtem rá.
Miranda óvatosan megfogta a tőrt szorongató kezemet.
- Hagyd. – nézett rám. - Ezzel nem érsz el semmit. Neki az a dolga, hogy őrizze a helyet. Talán minden féle tesztet talál ki nekünk, talán csak hátráltat. Nem tudhatjuk. Máshogy kell próbálkoznunk. - azzal előre lépett. - Anaiel! Mi van Ir-Elnathanban? – kérdezett végre valamit ő is a jelenéstől.
- Minden ami volt, és ami van. – felelte a kékség, mire Miranda egy bólintással reagált.
- A Mester kíváncsi valamire innen. – nézett végig rajtunk hátra dobva egy sötét tincset, ami belecsúszott arcába. - Mi másért küldött volna ide minket? – dobta fel a költői kérdést.
- Rendben... - tettem vissza egy sóhajjal a tőrt helyére a lány szemeibe meredve. - Talán... – gondolkodtam el a lényre nézve. - Armarosról nem mutatnál többet?
- Mire vagy kíváncsi róla?
- Mindenre. – fejeztem ki magamat egyszerűen.
Elindultak a képek. Közel nem olyan hangulatot árasztottak, mint a tengerpartos, ezúttal az összes sokkal sötétebb volt. Hatalmas, furcsa lények jelentek meg, amiknek az alakjában semmi szabályosságot sem lehetett fellelni, de mégis emberinek tűntek, mivel karjaik is voltak, akármilyen véletlenszerűen bukkantak is fel azok a testeken, amik amúgy fehér kavicsokból, kövekből, sziklákból és húsból álltak össze és így nyerték el a végleges, kifacsart és groteszk alakjukat. Az egyikük pontokat nézett. Kicsik voltak, sötétek és mozogtak. Egészen addig így maradt, míg rá nem jöttem, hogy azok ott emberek, csak (valószínűleg) hatalmasak ezek a karos lények.
Aki olyan figyelmesen nézte az embereket hamarosan hasonlóvá vált hozzájuk. Összement, eltűnt a sok-sok karja és összesen kettő maradt meg, ugyanígy a lábaival. Nézte a körülötte ügyködő embereket és próbálta minden apró mozdulatukat utánozni. A mozágsukat, légzésüket, mindent.
Hirtelen a környezet megváltozott és ez az alak (aki felthetően a Mester) egy fazekasműhely közepén állt. Ugyan nem úgy nézett ki, mint egy mai fazekasműhely, tekintve, hogy hiányoztak az eszközök, amikkel ma köcsögösök dolgoznak, de a rengeteg féle és fajta edényből könnyen rá lehetett jönni, hogy milyen épület is ez.
“Mit csinálsz?” kérdezte egy másik alaktól.
“Fazekat!” nézett fel rá egy igazán kicsiny lányka, akinek a teste teljesen rendellenes volt. Bőre sötét volt, szinte érezni lehetett rajta, hogy valami nem korrekt vele.
“Mi az a fazék?” kérdezte a Mester felvont szemöldökkel.
“Edény amiben dolgokat tartunk, agyagból csinálom.” válaszolt neki kézségesen.
Armaros elmosolyodott.
“Akkor hát teremtesz, mint az Úr Ádámot?”
A lány felnevetett de úgy, hogy abban is volt valami természetellenes.
- Azt mondtad mindent látni akarsz. – szakította félbe a jeleneteket Anaiel, viszont hamarosan folytatódtak, de nem olyan részletességgel, mint az előzők.
Először a Mester az embereket nézte csodálva őket, miközben dolgoznak és beállt közéjük. A munka végeztével elvonult velük a kocsmába, hirtelen pedig a helyszín egy hálószobává alakult, ahol az előbb látott lánnyal fejezik ki egymásiránti szeretetüket a lehető legegyértelműbb és intimebb módon, majd végül a kétségbeesett arcát Armarosnak, ahogyan minden, amihez hozzáért tönkremegy azáltal, hogy fekete kátránnyá változik.
- Azt hiszem… Értek mindent. – jelentettem ki a rövid folytatás befejeztével.
- Mit értesz? – nézett rám a jelenés.
- A lényeget. – pislogtam, mire a volt vámpír megérintette a vállamat.
- És mi a lényeg? – kérdezte.
- Látom, hogy ez a mester és a... bukása? – próbálta megfejteni Miranda is. – De hogyan segít ez nekünk, Johnny?
- Valami bánat érte. Többet akarok tudni arról a lányról! - néztem a lényre.
- Miért gondolod, hogy bánat érte? A lány meghalt, mint minden ember, de Armarosnak akkor már mindegy volt. – felelt sejtelmesen.
- Hogy hívták a lányt? - bámultam a szemeibe.
- Nira. Fontos ez? – válaszolt még mindig nem értve, hogy mit akarok.
- Talán köze van a pecséthez... - merengtem.
- Milyen pecséthez?
Felsóhajtottam.
- Amivel fogva tartják. De erről már beszéltem! – förmedtem rá ismét.
- Csak pecséteket emlegettél... – mentegetőzött a jelenés.
- Várj! – jutott valami Hansel eszébe. - Volt már mélységi, akit elengedtek. Igaz?
Aniel ismét csak egy határozott bólintással válaszolt.
- Mutatnál kérlek egy alkalmat? – kérlelte a kisnövésű.
Ismét képek jelentek meg, ezúttal egy nagy vörös követ láttunk, ami előtt egy nefilim állt egy vöröses hajú tünde íjásznővel.
“Loreena… Én meg fogom érinteni!” bámulta a félangyal, mire kapott egy óriási pofont a tündétől.
Hirtelen mindent elárasztott a víz és fuldokolni kezdtek, azonban a nefilimnek volt lélekjelenléte és elmozdította a követ a helyéről. A víz felszívódott ők pedig a földre zuhantak, mire a víz összeállt egy nagy, lila masszává.
Itt a képeknek végeszakadt, mire megköszörültem a torkomat.
- Tanultunk belőle valamit? - néztem végig a megdöbbent arcokon.
- Egyszerűen... kivették a követ a helyéről… Látszólag… - vont le következtetéseket Miranda.
- Nem tudom kik ezek, de nem történhetett olyan régen. – gondolkodtam el. - Mi lenne, ha megkeresnénk valamelyiküket?
Értetlenül néztek össze a kultisták.
- De hogyan? – kérdezte végül Günther.
- Hogy hívják őket? - néztem a lényre ismét.
- Loreena Wildwind Fairlight hercegné és Adalya Amram Ehud.
- Hercegné... Mintha hallottam volna a nevet... Nem ő volt Armin felesége? Ők pedig elmentek innen, ha jól tudom... Marad a nefilim... – jelentettem ki kissé csalódottan.
A többiek összenéztek.
- A nefilimek gyűlölnek minket. Azonnal megölnének mindannyiunkat. – csóválta fejét Günther.
Egy darabig ismét csendben voltak, majd Hansel megszólalt.
- Ez mind szép és jó, de... még mindig ott van Finsterwald köztünk és a mester között.


_________________
Adatlap

"Ha ez működik, én megcsókolom Johnny-t... annál undorítóbbat elképzelni se tudnék!" - Cynewulf, a holdcsókolt Éjpenge

"Meg kell mondjam, Johnny Wood, te vagy a legszórakoztatóbb halandó, akivel hosszú létezésem alatt találkoztam. Menjetek, és találjatok módot, hogy megszabadítsatok." - Armaros, a bukott angyal
Felhasználó profiljának megtekintése
Megvontam vállamat. Hanselnek igaza volt: Finsterwald elválasztott minket a Mestertől, ami miatt csak keményebben kellett dolgoznunk, viszont kilátástalanabb is volt a helyzetünk: Nem volt egy egyértelmű pont, amerre elindulhattunk volna.
- Köszönjük... - biccentettem kissé bizonytalanul a jelenésre és elindultam a lépcsőhöz. - Már távozóra foghatjuk a dolgokat, nem? - néztem végig a többieken.
Ők csak tanácstalanul bámultak, látszott rajtuk, hogy fogalmuk sincs mi a fenét kéne csinálnunk, egyedül Miranda volt elég bátor ahhoz, hogy megszólaljon.
- Johnny... - nyelt egyet. - Nem gondolod, hogy a Mester okkal küldött ide minket? - kérdezte.
Egyetértettek mindannyian, ami legtöbbüknél csak bizonytalan bólogatásban nyilványult meg, viszont néhányan közülök látszott, hogy mondani akarnak valamit, de nincs bennük elég bátorság vagy csak nem elég magabiztosak.
Végül Brianna totyogott oda hozzám és még mielőtt ráléphettem volna a lépcsőre megrángatta a ruhám ujját. Rá fordítottam tekintetemet. Arca még mindig ártatlan volt, de ezúttal még kilátástalanul pislogott mellé.
- He wanted us to go through the forest. But... we couldn't. - motyogta, mire Brian is elszontyolodott.
Nem tudtam, hogy erre mit kéne mondanom. Úgy tűnt, hogy mind ugyanazon a véleményen voltak, szóval nem kellett volna hülyeséget mondani, mivel akkor mindenkinek felborzoltam volna a kedélyeit, ami (meg kell mondani) nem kis teher. Egy egész kultuszt vezetni úgy, hogy meg is kedveljenek de tiszta és célravezető döntéseket is hozz nem egy egyszerű feladatnak tűnt, amire rendesen rá is görcsöltem. Nagyon nem akartam elcseszni. Erősnek kellett látszanom... A legerősebbnek, egy alfahímnek, egy farkasnak a védtelen bárányok között!
- Igen, biztosan oka van, de cseszett elmondani. Saját magának okozta. - legyintettem, majd Anaielre fordítottam fejemet. - Esetleg te neked, ó hatalmas mindent tudó nincs véletlenül valami fogalmad arról, hogy mi a fenét akart tőlünk? - érdeklődtem tőle próbálván megmutatni dominanciámát.
Finoman szólva sem jött össze. A cinizmus (utólag belegondolva) inkább a nemtörődömséget, a hülyeséget és a végtelen "fosok mindenre" mentalitást hivatott inkább bemutatni, mintsem a magabiztos vezetőt. Valami mást kellett kitalálnom, amitől iszonyatosan fusztrált lettem. Jó akartam lenni. A legjobb...
- Hogy merészelsz így beszélni a mesterről?! - kapta fel fejét fogait vicsorgatva a volt vámpír. - Ha nem tudunk rájönni talán meg se érdemeljük a kegyeit!
Igaza volt, kétségtelenül. Tiszteletlen is voltam és döntésképtelen is... Minden, amit egy vezetőnek nem szabad megengedni magának. Mivel teljesen zavarba jöttem tőle inkább elengedtem a fülem  mellett a szavait; Egyszerűbb valamit figyelmen kívűl hagyni, mint reagálni rá.
- Látom a múltat és a jelent, de nem látok bele egy mélységi fejébe. - válaszolta nekem közben a jelenés. - De már számtalanszor elmondta nektek mit akar nem igaz?
Már ő is idegesített. A hatalmas mindentudó, Tökömtudja angyalrom örzője és nem tudta, hogy mit akart tőlünk a Mester és azt sem, hogy elmondta-e már. Igen... Elmondta. Elmondta, de ezt tudnia kellett volna, elvégre "minden ott volt ami volt és van". Ekkora baromságot!
- Azt akarja, hogy elszabadítsuk. - feleltem neki pár pillanatra lenyelve minden fusztrációmat. - Ide küldött minket, hogy tudást szerezzünk az üggyel kapcsolatban... - vakartam meg tarkómat elgondolkodva. - Volt már valaki... akárki, aki áthatolt Finsterwaldon?
- Még soha senki. - válaszolt nemes egyszerűséggel.
- Na, jól van... - sóhajtottam fel idegessen. - Valaki menjen ki és kérdezze meg, hogy mi a fenét akar!
Senki sem akart megmozdulni. Ez csak két dolgot jelenthetett: Vagy nem voltam elég jó nekik vezetőnek, vagy süketek voltak. Sajnos előbbi a valószínűbb.
Ahelyett, hogy bármi érdemlegeset is csináltak volna csak áltak és néztek. Kellett kis idő, mire leesett, hogy bizony keményen gondolkodtak mindannyian. Ennek őszintén örültem. Elvégre mire megy a tünde haszontalan kultistákkal?
Úgy tűnt, hogy Günthernek eszébe jutott valami és ugyan bizonytalanul, de kinyitotta száját.
- Még senki sem ment át a Finsterwaldon. - jelentette ki.
Ez egy olyan dolog volt, ami mindannyiunknak egyértelmű volt. Brian még egyetértően is bólogatott, viszont én nem értettem, hogy miért. Nyilván igaza volt, de ezt eddig is tudtuk... Őt sem az eszéért fogom megkedvelni, éreztem.
- Anaiel, van mód arra, hogy átkeljünk az erdőn? - folytatta, ami őszintén meglepett.
Eddig ez volt talán a legokosabb kérdése. Úgy nézett ki, hogy fejlődőképesek.
- Erre nem tudok válaszolni még. - csóválta fejét a kékség.
Persze! Úgy tűnt, hogy ez az izé mégsem olyan mindentudó, mint azt mi elképzeltük.
- Az angyalromok behálózzák egész Veroniát igaz? - nézte Hansel a falon lévő írásokat. - Sőt nem csak Veroniát, hanem talán az egész bolygót! - kiáltott fel, mint aki megtudott valamit.
- Mire akarsz kilyukadni? - türelmetlenkedett az emberlány.
- Arra, hogy talán nem a Finsterwaldon át kell mennünk. Hanem alatta. - vigyorgott Hansel.
Ez tényleg egy remek ötlet volt. Hansel volt a csapat agya, efelől semmi kétség sem volt, viszont ez csak azt jelentette, hogy vetélytárs lehetett nekem. Szerencsére az eszéhez nem társult megfelelően kifejlődött izomzat, így a többiekben talán fel sem merült, hogy ő legyen a vezetőjük... Legalábbis reméltem.
- Logikus lenne... - merengett a volt vérszívó. - Ir-Saar alul biztosan összeköttetésben vana  többi rommal, mégha mi nem is mentünk le odáig...
Megköszörültem torkomat.
- Ha jobban belegondolok... - estem én is gondolkodóba. - Ir-Saar "A kapu városa". A kapu gondolom vezet valahová, nemde? Anaiel! - néztem ismét a jelenésre. - Tudsz nekünk mutatni járatokat az egykori Tünde Erdő alatt?
A kékség széles mosolyot húzott az arcára és egy pillanat erejéig fel is villantott egy össze-vissza futkosó járatokkal teli térképet a falon.
- És miből gondoljátok, hogy méltók vagytok a tudásra? - nézett ránk vigyorogva és felszívódott.
Azonban nem nyomtalanul tűnt el: A szoba végében három ajtó jelent meg. Elhúztam számat bizonytalanul és sóhajtottam egyet.
- Én nem bíznék benne... Ha háromfelé válunk biztosan meghalunk valamennyien, azt pedig egyikünk sem akarja. Szóval el kéne dönteni valahogy, hogy merre is kívánunk menni. - fordultam Hanselhez. - Erről nem mondanak semmit azok a fura írások a falon?
Itt volt a tökéletes lehetőség, hogy bizonyítsak. Csak össze kellett őket fogni, vagy egy normális döntést hozni és már a kezemben is lettek volna. Nagyon nem akartam elcseszni, talán meg is látszott rajtam, hogy a stressztől elkezdtem izzadni.
- Fentebb már mondtam. - felelte. - Csak a kiválasztottak, csak aki méltó a tudásra... Szerintem most fog eldőlni, hogy méltók vagyunk-e. - vonta meg vállát.
- Remek... - sóhajtottam, majd végignéztem az embereken.
Biztos voltam benne, hogyha egyedül döntök semmiképpen sem kedvelnek meg, így legalább a látszatát kellett fenntartani, hogy érdekel a véleményük. Ezzel az volt az egyetlen probléma, hogy valóban érdekelt, az pedig (véleményem szerint) vezetőként nem engedhettem meg magamnak. Elvégre mire jó egy vezető, aki csak mások véleménye alapján irányít?
- Oké. Szavazzunk! Ki mondja, hogy a baloldali ajtót válasszuk?
Brian emelte egyedül magasba a kezét, majd testvérkéje is követte: Kettő.
- Kettő. - néztem a bizonytalan tündelányra, majd folytattam. - Ki szavaz a középsőre?
Ezúttal már határozottabban, szinte egyszerre emelte fel kezét Hansel és Günther: Kettő. A maradék már egyértelmű volt, de Miranda azért biztosra ment.
- Szerintem meg a Jobb oldali. Sose a középső. - mondta, amire a volt vámpír bólogatással helyeselt.
Elgondolkodtam. Kellett némi idő amíg, teljesen mérlegeltem a dolgokat. Nem feltétlenül a döntéseket kellett, hanem azt, hogy ki mondta. Nyilván, hogyha valamelyikük többször is szarba keverte magát (vagy társait) a véleménye már nem volt annyira mérvadó számomra. Ezen azonban nem segített, hogy még alig ismertem őket.
Sóhajtottam egyet és bele is kezdtem.
- Rendben... Kettő, kettő és kettő. - néztem végig ismét rajtuk. - Máshogyan leszünk kénytelenek mérlegelni. Brianna és Brian, you two have made wrong choices before and it ended with the death of your brother, so... - nyeltem egyet. - ... I just can't believe to your... divinations anymore. Hansel és Günther, egyikőtök nem tudta, hogy mi az az okkultizmus, azzal pedig bőven lesz dolgunk. Ugyan az egyikőtökben megvan a kellő tudás, mindketten frissek vagytok. A ti szavatokra sem adhatok. Marad tehát a két alapító tag, Miranda és... téged hogy is hívnak? - néztem a volt vámpírra. - Mindegyis! Ők már tapasztaltak, régóta követik a Mestert. Marad tehát a baloldali ajtó. Akar akárki előre menni vagy kénytelen leszek én? - fejeztem be és először fel sem tűnt, hogy mennyire idióta vagyok.
Ritkán voltam ilyen ideges, de most már megtanultam, hogy ez egyáltalán nincs jó hatással rám, sőt! Biztosan őrültnek néztek... Teljesen biztos. Teljesen az ellenkezője hagyta el a számat, mint amit akartam. Egyértelműen kijelentettem, hogy NEM lehet a baloldali, mégis azt mondtam. Bár valószínűleg ez zavarta őket legkevésbé. Úgy tűnt, hogy nem értettek egyet amúgysem velem.
- Hansel nélkül viszont nem jutottunk volna tovább. - csóválta fejét Günther, a többiek pedig helyeslően bólogattak.
Szörnyű érzés volt. Csak gratulálni tudtam magamnak, hogy sikerült elcsesznem. Foghatnám a stresszre, az idegességre és kontrolálhatatlan dühömre, de nem akarom. Hülye voltam és nem fogadtak el vezetőként. Bizonyítanom kellett... Bizonyítanom, hogy ÉN vagyok a legerősebb, a legjobb és a legalkalmasabb a vezetői posztra.
- Egyébként meg Rollo vagyok, épp ideje volt megkérdeznek. - válaszolt a volt vámpír.
Lehet, hogy ezt csak bemeséltem magamnak, de úgy tűnt, hogy még ő is magaslóról beszélt velem. Pedig ő ott volt és látta, hogy mi mindent képes vagyok megtenni a Mesterért.
Valamit mondanom kellett... Hanselnek esze volt csak és az állításuk szerint nélküle nem jutottunk volna tovább. Egyértelmű volt! Hát persze! Azt kellett bebizonyítanom, hogy okosabb vagyok nála, amit megfelelő érveléssel tudtam csak elérni, bár olyan ideges voltam, hogy még ez is nehézséget okozott.
- De srácok! Hansel valóban a csapat agya, de... - kerestem a szavakat. - ... emellé nem társul a megfelelő fizikum, így hogyha harcra kerül a sor, talán ő a legkiszolgáltatottabb közülünk. - pislogtam. - Szóval használjátok az eszeteket és kövessétek az utasításokat, rendben? - húztam ki magamat.
Már készültem kifújni magamat és örülni, hogy sikerült meggyőznöm őket, de még nem tehettem. Nem. Még muszáj volt kötözködniük!
- Már miért is követnénk a TE utasításaid? - hördült fel Rollo.
Miranda megpróbálta lenyugtatni, de nem ment neki, a fiú még a lányra is rákiáltott.
- Nem most, nem! - visította. - Miért ő a főnök? Követhetnétek engem is! Ha meg mind együtt megyünk, ahogy az elején mondta, akkor meg nem mindegy Hansel mennyire erős? - próbálta felvenni velem a versenyt, de én egy tapottat sem engedtem véleményemből.
Hansel vigyorgott, ami nagyon felcseszett. Szinte forrt a levegő olyannyira, hogy csak idő kérdése volt, hogy mikor ugrunk egymás torkának, err ő vigyorgott mindenféle ok nélkül (legalábbis elkövetkező mondatai nem adtak volna indokot rá).
- A mester szerencsére adott egy szolgát aki megvéd a harcban. Nem vagyok védtelen. - felelte.
- Téged egyszer már megöltünk, Rollo. Bármikor megtehetjük mégegyszer. - köptem a lába elé az idegességtől vezérelve. - Te meg ne vigyorogj, Hansel. Ez nem az a helyzet, ahol megtehetnéd. - vetettem pár súlyos pillantást a kisnövésűre.
- Már miért ne tehetném, Ki akadályoz meg benne? Te? - lépett előre felbátorodva azon, hogy a többiek őt támogatják.
Miranda felsóhajtott és közénk lépett.
- Ezzel nem megyünk semmire. Fenyegetőzéssel. Egy urat szolgálunk vagy nem? - pislogott.
- Igaza van... - sütöttem le szemeimet. - Egy urat szolgálunk. Egy urat, aki a legjobbakat válogatta össze. A legjobbak között pedig nincsen legjobb, szóval döntsük el igazságos módon, hogy ki kövessen kit. - folytattam.
Azért mégsem engedhettem olyan könnyen neki. A végén még tévképzetekkel indultunk volna útnak, azt pedig senki sem akarta. Biztosra akartam menni. Azt akartam, hogy mindenki tudja, hogy ÉN leszek a vezető. Az egyetlen. A legerősebb, a legjobb, a legtökéletesebb!
- És mit javasolsz hogy döntsük el? - kérdezett rá Rollo.
Elővettem tőrömet és látványosan kinyújtottam kezemet, amiben a tartottam, majd magam elé pottyantottam.
- Ne fenyegetőzzünk. Mutassátok meg, hogy mit tudtok. Egyszerre csak egy az egy ellen és csak azt használhatod, amit a Mestertől kaptál. - vigyorodtam el. - Rendben?
Értetlenül pislogtak. Nem értették, hogy mi a büdös fenét akarok, vagy csak elhinni nem akarták. Meg voltak döbbenve, teljesen jogosan, amiért örültem is magamnak. Egy jó vezető márcsak ilyen: Meglepetéseket tartogat.
- Mészároljuk le egymást? Eszednél vagy? - nyelt egyet Brian.
Felröhögtem, akár egy mániákus.
- Eszemnél vagyok, nyugalom! Nem halálig megy a dolog. Egy súlyos sérülés a másiknak és máris eldöntöttük, hogy ki az alfahím. Vagy esetleg ez sem tetszik nektek? Netalán gyávák vagytok? - fokoztam tovább a kedélyeket, viszont végül Miranda is megelégelte a dolgot.
- És utána itt hagyod feküdni a súlyos sérültet? Az ugyan azt jelenti, mint a halál, hacsak valaki titokban nem pap. - indult meg az baloldali ajtó felé. - Az a szar azt akarja eldönteni méltók vagyunk-e. Én ki akarom szabadítani a mestert. Hát ti? - lépett át rajta.
Igaza volt, amit kénytelen voltam belátni. Nem tudom, hogy mi volt vele, de egyszerűen képtelen volt félrebeszélni. Minden szava tökéletes volt akármilyen helyzetről is legyen szó. Ismét kénytelen voltam lenyelni haragomat.
- Fuck, a lánynak igaza van. - hajoltam le tőrömért, miközben egy súlyos pillantást vetettem Güntherre és elindultam Miranda után.
Amint a lábam átért a küszöbön egy szörnyű érzés vette át az uralmat egész testemen. Mintha belülről kifordítottak volna, aztán bármerre kapkodtam fejemet csak sötétséget láttam. Néhol villogott egy-egy fehérpont, akár a csillagok az égen. Talpam alatt nem volt talaj; Egyenesen lebegtem! Tudtam, hogy mi történt velem. Meghaltam, ez pedig a kárhozat. Ahol nincs semmi, csak szenvedés, fájdalom és könnyek... Bár ezt még hiányoltam, de csak az időn múlt, hogy mikor kúsznak a szemembe.
Aztán lehunytam szememet és már a földön feküdtem. Jéghideg földön. Fehér volt, valószínűleg márványból készült. Kellett idő, amíg realizáltam, hogy véget értek a fájdalmak. Levegőért még mindig úgy kellett kapkodnom, de legalább éltem. Felkaptam fejemet. Nem csak a padló volt hófehér, hanem oszlopok is, amik azt az épületet tartották, ami előtt voltunk. Nem is épület volt, sokkal inkább egy belsőkert volt. Meg is csodáltam volna, viszont iszonyatosan szédültem, ami végül egy kiadós hányásban végződött. Szegény márvány padló...
Ahogyan körbenéztem feltűnt, hogy Miranda is itt volt, méghozzá egy oszlopnak dőlve, nehezen zihálva. Arcán látszott, hogy ő is iszonyatosan rosszul van.
- Miranda! - kiáltottam fel és a lányra néztem. - Jól vagy?
Komótosan rám nézett és nehezen, de bólintott.
- Mintha kizsigereltek volna... de javul a dolog. - tekintgetett jobbra-balra értetlenül. - Hol vagyunk?
Akartam neki válaszolni, de fogalmam sem volt. Engem is érdekelt és gondolom a többieket is, akik csak most tűntek fel. Ők is szörnyen festetettek.
- Mindenki jól van? - kapkodtam továbbra is a levegőért, miközben megnéztem a közeledő alakokat. - Bárkinek bármi fogalma arról, hogy mi történt?
Néhányan hánytak, néhányan csak próbáltak, de végül nagyjából mindenki megszokta az itteni légkört. Rollo értetlenül nézelődött.
- Az biztos, hogy nem az angyalromban. Talán nem is Veronián. Van ilyen hely Veronián? - nézett Hanselre, aki csak megcsóválta fejét.
Úgy tűnt, hogy Miranda ismét türelmetlen volt és kilépett az oszlopok közül.
- Nézzünk körül! - mondta, én pedig követtem.
Az itteni emberek meglepően furcsa ruhákban jártak. Egyáltalán nem a Veronián megszokott viselet, ezek a ruhák sokkal többet mutattak, miközben mégsem. Alig álltak valamiből, mégis látszott rajtuk, hogy kényelmesek.
Úgy tűnt, hogy nem csak Finsterwaldon kellett átverekednünk magunkat!


_________________
Adatlap

"Ha ez működik, én megcsókolom Johnny-t... annál undorítóbbat elképzelni se tudnék!" - Cynewulf, a holdcsókolt Éjpenge

"Meg kell mondjam, Johnny Wood, te vagy a legszórakoztatóbb halandó, akivel hosszú létezésem alatt találkoztam. Menjetek, és találjatok módot, hogy megszabadítsatok." - Armaros, a bukott angyal
Felhasználó profiljának megtekintése
Reroll miatt a küldetést lezárom.

Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.