Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek

Latest topics

» [Ada&Johannes] Kyrie eleison!
by Tertullius Today at 1:27 am

» Viccesnek szánt dolgok
by Bianca Brunner Yesterday at 8:58 pm

» Wilhelmina von Nachtraben
by Wilhelmina von Nachtraben Yesterday at 8:42 pm

» [Küldetés] - Arachnophobia
by Gloria Yesterday at 7:29 pm

» Kereskedősor
by Gloria Yesterday at 6:16 pm

» Cynewulf/Sheatro
by Crispin Shadowbane Yesterday at 4:40 pm

» Éjnekéneklő Gwendolyn
by Gwendolyn Yesterday at 4:18 pm

» Éjnekéneklő Gwendolyn
by Lothar von Nebelturm Yesterday at 1:12 pm

» Magánjáték - Szürkületi szeánsz
by Gerard D. Lawrenz Pént. Dec. 14, 2018 11:12 pm

[Küldetés] - Arachnophobia (Jelentkezés)

Kedd Szept. 25, 2018 6:00 pm by Hannes von Rotmantel

[img(983px,553px)]…

Comments: 11

Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 46

Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 74


You are not connected. Please login or register

Küldetés: Cinder & Ash

Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Go down  Üzenet [1 / 3 oldal]

1 Küldetés: Cinder & Ash on Vas. Júl. 29, 2018 6:48 pm

Jerobeam

avatar
az Isten Lángja
az Isten Lángja
Küldetés:
Cinder & Ash


Kylin: A háború kellően lefoglal, mint a sereg hivatásos íjászát és lövészét, ennek ellenére akad néha egy-egy szabad napod. Az egyik ilyen alkalmával keres meg egy katonai futár egy igen specifikus paranccsal: Két nap múlva legyél a Katedrálisban és keress meg egy bizonyos Sangarinus érseket, aki majd eligazít a továbbiakat illetően. A parancson a sereg hivatalos pecsétje áll, ráadásul egy magas rangú tiszt aláírásával, így nincs okod kételkedni benne.


Hans: A háború alatt az inkvizítoroknak sem akad sok dologtalan pillanat, még ha Eichenschild hosszú ostromából ki is vonnak néhány napra, egy gyors lábú egyházszolga és ideiglenes futár megtalál és egy pápai pecséttel ellátott parancsot ad át. A parancsban az áll, hogy három nap múlva meg kell jelenned a Katedrálisban és megkeresni egy bizonyos Sangarinus érseket, aki majd további utasításokkal és információval fog ellátni.


Gloria: A harcok sok sebesülttel járnak, és hogy még több dolgod legyen a vezetőség felfigyelt a hajlandóságodra, hogy a csata első soraiban is azonnali támogatást nyújts a melletted küzdő katonáknak, nem csak a hátvéd sátraiban. Talán ez lehet az oka, hogy Magdolna főnővér egy levelet nyújt át neked egy hosszú csatározásokkal tűzdelt nap után, amelyen egy pápai pecsét és Corona priorissza aláírása is szerepel, és benne egy parancs áll a Szentszéktől. A parancs szerint az adott naphoz két napra meg kell jelenned a Katedrális nyugati részében, ahol egy bizonyos Sangarinus érseket kell keresnek, aki további utasításokat fog adni.


Jozef: Akármennyire hadakozik Jozef az érés és a felnövés ellen, bizony lassan eljön a nap, amelyet minden novícius vár: a szentelés. Azonban nem eszik olyan forrón a kását és a feletteseid és elöljáróid nem egészen biztosak benne, hogy megfelelő lennél erre a szerepre, ezért egy alapos fejmosás közben próba elé állítanak. Sangarinus érsek, az Ordo Draconis új nagymestere különleges akcióba kezd, amelyre téged is elküldenek. Az ottani helytállásod különösen fontos, ugyanis ezzel bizonyíthatod be végképp és mindenkorra, hogy méltó vagy az Egyház felszentelt papjai közé állni.


Északi közös: Mind a négyőtöknek jelenése van hozzám skype-on, erre majd csinálok konfot és kezdhetünk időpontot összeegyeztetni. Ha valakinek még nem lennék feléve spoilerben lent hagyom a skype nevemet.



Lance: A háború jövedelmező egy zsoldosnak, lassan számolni sem tudod a sikeres akcióidat, mégis úgy tűnik, mintha egy helyben toporognátok. Eichenschild hosszúra nyúló ostroma közben kapsz egy királyi pecséttel ellátott parancsot, amelyben Rudenz, dél királya szólít fel, hogy a volt Tünde-erdőhöz közeli Heimsroth városába utazz, ahol egy különleges ügy miatt a zsinati gárda egy tagja, egy bizonyos Niklaus van Adhel csapatot gyűjt és különösen téged igényelt.


Mina: Kivételesen a főszerep most nem a tiéd, sokkal inkább Damiené. Az éjfi ugyanis levelet kap egy bizonyos Niklaus van Adhel zászlóstól, aki kiemelten kéri, hogy a volt Tünde-erdőhöz közeli Heimsroth városába utazzon egy fontos, talán a háborút eldöntő ügy miatt. Tekintve hogy Damien nyilván nem hagy magadra, a levél pedig nem köti ki, hogy egyedül kellene mennie, így kettőtökön a sor, hogy elinduljatok.


Tessa: Te szintén levelet kapsz, egy bizonyos Niklaus van Adhel aláírásával, aki specifikusan téged felment ideiglenesen a frontszolgálat alól, ha kérésére sietve a volt Tünde-erdőhöz közeli Heimsroth városába utazol. Azt, hogy mi az utazás célja a levél nem árulja el, de azt nagyon kiemeli, hogy különösen fontos, akár a háború kimenetele is múlhat rajta.


Edem: A kocsmák kezdenek kifogyni az alkoholból, te pedig a zsoldosok között találod magad dél oldalán, hogy ez ellen hazafias lelkülettel harcolj. Egyik munkád után keres meg egy látszólag teljesen feledhető arcú futár, miszerint neked hozott levelet. A levélen egy bizonyos Niklaus van Adhel aláírása díszeleg, a címzés pedig neked szól (noha a nevedet elírta Adam-nek). A levél írója zsinati zászlós rangban áll és specifikusan téged igényel egy különleges munkára, amelyről a volt Tünde-erdőhöz közeli Heimsroth városában kapsz felvilágosítást.


Déli közös: Mind a négyőtöknek jelenése van skype-on, amint ezt kiposztoltam meg is csinálom a konfot hogy lehessen időpontot egyeztetni. Ha valakinek még nem lennék feléve spoilerben lent hagyom a skype nevemet.

Darr szupertitkos internetes elérhetősége ***SECRET***:
b.josy97


_________________
"And who are you, the proud lord said, that I must bow so low."
Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net

2 Re: Küldetés: Cinder & Ash on Pént. Aug. 03, 2018 10:34 pm

Wilhelmina von Nachtraben

avatar
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja
Heimsroth. Szép északi név. Damiennek majdnem bele is akad a nyelve, valahányszor ki akarja mondani, bááár azért úgy-ahogy összeegyeztethető a tünde kiejtéssel. Amióta a Tünde erdő elszivárgott valahova, azóta most érzi a legizgatottabbnak magát - mármint nagystílű, politikai, egész világot érintő szempontból, na meg a háborút leszámítva -, ugyanis a levél kifejezetten neki szól, és bár fogalma sincs, mire fogják kérni, nagyon reméli, hogy valamiféle komoly dolog lehet. Természetesen Mináját sosem hagyná otthon, elvégre mihez kezdene ő ott? Elunná magát egyedül. Vagy éppen élvezné a csendet és nyugalmat, na de egy ilyen alkalmat nem lehet kihagyni. Csak remélni meri a lány, hogy nem fogják kipaterolni onnan végül.
Az istállóba vezet először útjuk indulás előtt, megetetni, megtisztítani és kellő ivóvizet biztosítani a drága jó két hátasnak, akik olyan hűségesen vitték őket szép tájakra és legelték le az útjukba akadó zöld füvet, esetleg kevésbé zöld bozótos még ehetőnek ítélt részét. Majd még egy sor locsolás következik arra a pár veteményesre, amit elültetett a kertben. Ezek után útja a szomszédba visz, hogy bejelentse kérelmét a növényekre való vigyázásra. Szomszédasszonyáék természetesen készségesen elvállalják a feladatot.
- Majd kárpótlom! Hozok majd friss sültet. Lili meg mehet egy-egy kört a lovacskákkal! - kiabál vissza az ajtóból vigyorogva. Ilyenkor teljesen átavanzsál ember háziasszonnyá, na nem mintha bánná. Éppenséggel még azt is megtehetné, hogy a kinézetét is elváltoztatja, és akkor tényleg annak nézne ki. Leszámítva az öltözékét, persze. De amíg nincs hadikészültség, addig nem igazán tervez ilyesmit alkalmazni.
Ékszereit, apró eszközeit és tárgyait, melyek jól jöhetnek, berakja batyujába, majd átveti azt a vállán. Damien is előkészíti két holdezüst tőrét, melyek újra többé-kevésbé elfogadható állapotban vannak. Mina azt az egyet teszi el, ami van neki, bár elég ritkán alkalmazza. Amalgám nyakláncát szinte soha nem veti le, így az is ott függ a nyakában. Fölnyergelnek, majd útnak indulnak Heimsroth felé.

Az őröktől általában érdemes érdeklődni, ők elég jó információforrás. Meg aztán legalább addig is beszélhetnek valakihez, amíg kérdezel tőlük. Így aztán a városba belépve, azaz azelőtt meg is érdeklődik, merre lehet esedékes meglelni ezt a bizonyos Niklaus urat. Kapnak is egy fogadónevet, valamint hogy ama bizonyos szállóhelyet merre lehet megtalálni, így arra erednek tovább.
Várakozással telien nyitnak be a fogadóba, ahol is először körbenézve nem teljesen tudják megállapítani, vajon ki is az, akit keresnek. Persze az, hogy itt száll meg, nem jelenti, hogy napja egészében itt tartózkodnak. Damien - hiszen számára érkezett a levél - így nyomban meg is közelíti a pultost, ők szoktak  a legtöbb információval rendelkezni.
- Üdvözletem. Niklaus van Adhel zászlóst keresném. Jobban mondva ő számít rám.
Egy fehér hajú elf érkezik a fogadóba, szintén hasonló kérdéssel:
- Jó napot. Meg tudná mondani, merre van Niklaus van Adhel?
Majd az ajtó megint nyílik, s szegény pultosnak láthatóan ideje sem lesz válaszolni, mert egy sötét tünde lány csatlakozik a kérdezőkhöz: - Jó napot! Egy Niklaus von Adhael nevezetű embert keresek, a levél szerint - szed elő táskájából egy levelet, majd a kérdezett felé mutatja - itt kell keresnem. Tud segíteni?
Még egy sötételf gyarapítja most a fogadó népességét, csakhogy ő rövid hajjal rendelkezik. Kérdése hasonló, mint az iméntiek. - Szép napot emberek, jól sejtem, hogy maguk is Adhel-t keresik... Tessa?
Ó, nahát, egy ismeretség. Persze miért is lepődik meg, hogy két sötét tünde ismeri egymást?
- Edem...?  Nos, meglep, hogy ismét összefutunk. Bár nem tudom, mennyire vegyem rossz jelnek, hogy ismét egy fogadóban... Tessa Hendriks - mutatkozik be ő is azoknak, akik még nem ismernék. Szóval fogadói kaland. Nos, az ismeretség nem árthat, csak növeli az összetartást.
- Lance Kalver. - mutatkozik be szűkszavúan a fehér hajú tünde. Nem tűnik túl bőbeszédűnek, de ez még később kiderülhet.
- Szépen összegyűltünk - állapítja meg Damien végignézve a társaságot. - Egyébként Damien Nightwind vagyok. - mutatkozik be úgy általánosan, ha már úgy látszik, egy célból sodorták ide őket különféle levelek, vagy ki tudja. Ha felmennek, valószínűleg kevesebb idő lesz már erre.
- Wilhelmina von Nachtraben - motyogja a vámpír halkan, megilletődötten pislogva a sok hegyesfülűre. Talán nem kellett volna jönnie. De hát... de hát... nem írták, hogy nem jöhet. Akkor meg miért maradna ki?
A csapos közben egy korsót törölget valami ronggyal, majd meglepetten megszólal:
- Ennyi tünde sem volt még a fogadómban egyszerre. Adhel az emeleten várja magukat, az utolsó szobában a folyosó végén.
- Hát akkor látogassuk meg Niklaus urat - szólítja fel ismételten a sötét tünde a társaságot immáron saját anyanyelvén, és megindul fölfelé a lépcsőn, Tessa pedig ekkor megkérdi:
- Ti is kaptatok ilyen levelet? -, mire mindketten bólintanak. Mina közben amennyire tudja, megpróbálja felmérni, kikkel is kerültek egy megbízatásba. A levelekről érdeklődő sötétbőrű lány aranyosnak tűnik, nem valami zsoldosfélének, olyasvalakinek, aki őszinte és nem vakon, kérdés nélkül hajtja végre a feladatokat. Nehéz elképzelni őt mondjuk káromkodni is.
A rövid hajú sötét tünde férfi furcsa kéréssel áll elő. - Na majd minden kiderül! Kérek egy korsó jéghideg tejet.
A fogadóshoz hasonlóan meglepődik, talán ez valami eufémizmus a nagyon erős italra? Hiszen erről a legtöbb sötét tünde híres. Lance erre csak sóhajt egyet.
- Tejet? Hány éves maga? - kérdi megütközötten, s láthatóan nemigen tervezi kiszolgálni vendégét. Ezek után a sötételf is beleegyezik, hogy felvonuljanak a lépcsőn, ha már ilyen szegényes a felhozatal, hogy hideg tejük sincs...
- Menjünk.
Ahogy fölfelé lépkednek, Mina megnézi a társaságot magának. A fehér hajú, Lance néven bemutatkozott egyént kifejezetten szépnek találja, bár ez nála elég gyakori. A nevéről annyit tud, hogy ez a szó igencsak jelentéssel bír a tündék nyelvén, bár nem érti, miért neveznének el valakit egy fegyverről. De a hangzása kellemes, meg kell hagyni. A haja pedig... Ilyesmi lehetett Damiennek, amikor még rövidebb volt, mint amikor találkoztak. Most... most már messze nem így néz ki, de akkor is szép lehetett. Mondjuk ő mindenhogy szép. Még rengeteg sebbel tarkítva is.
Aztán, amikor belépnek a szobába, lát valaki még szebbet (az első benyomások gyakran elsöprőek, később ez változhat)... legalábbis a haja hosszabb, szőke és lófarokba fogott; és az az elegáns kék színű ruha...
[color=#66ff00]- Van Adhel úrhoz van szerencsénk? - kérdi Damien - aki könnyebben meg tud szólalni egy jelen helyzetben, mint Mina, aki egyelőre csak gyönyörködik a természetnek eme majdhogynem tökéletes teremtésében -, és várja, hogy kezet nyújthasson. Közben faj- és nemtársa is hasonlóképp tesz:
- "EDEM" Ara jelentkezik. Remélem, jó helyen. - Ugyan, hogy lehetne rossz a hely, ha egyszer kiderült már, hogy mind a négyen - nos, öten - ugyanazt a személyt keresik, aki ráadásul itt is tartózkodik?
"Edem arra jelentkezik?" Arra? Hát mire?
Ennyire titkos lenne a dolog? De hát mindenki ugyanazzal a céllal van itt... na mindegy, erre inkább nem kérdez rá.
A hosszúfülű rájuk mosolyog, majd körbemutat a termen, hogy hellyel kínálja őket az ágyon, valamint a két rendelkezésre álló széken. - Kérem, foglaljanak helyet. Gondolom, mindannyiukat érdekli, miért hívtam ide önöket, így jobb, ha azonnal a tárgyra térünk.
Meglehetősen meglepő egyébként, hogy ilyen emberes hangzású névvel rendelkezzen egy tünde. Ellenben ahogy ő említette is, az ittlétük célja jobban érdekli őket, így csak egy bólintással jelzi Damien egyetértését. Megköszönik a hellyel kínálást és bár picit feszélyezetten, de leülnek az ágyra.
- Köszönöm. - Ennyit mond csak Lance, és ő is helyet foglal az egyik széken. Tessa úgyszint a széket választja, Edemnek pedig már csak az marad, hogy a fal mellé guggol, ám nem teszi szóvá...
Miután mind elfoglalták pozícióikat, bizonyos van Adhel (nemes? Tényleg ez lenne a neve?) előrehajol, rájuk nézve halványan elmosolyodik, melyet Mina mélyen az emlékezetébe vés, s összefonja ujjait.
- Önök egy bizonyos Niklaus van Adhel zsinati zászlós kérésére jöttek ide. Mielőtt pánikba esnének, megnyugtatom önöket, hogy ezt a nevet és rangot én birtoklom, noha sosem éreztem magaménak. A valódi nevem, amelyet születéskor kaptam, Nicholas Amberglade, és Sir Sean Amberglade tünde lovag törvénytelen gyermeke vagyok. Most, hogy ezt tisztáztuk... Mennyit hallottak arról, mi történt a Tünde-erdővel a Harag Napja óta?
Így hát kérdése meg is válaszolódott. Mielőtt feltehette volna; remek, szóval tényleg nem ez az igazi neve. Elégedetten elmosolyodik, ez a név már sokkal inkább illik hozzá, mint valamiféle emberes hangzású furcsaság. Bár biztosan megvoltak a maga okai. A múlt elfeledése, rejtekezés, vagy egyszerűen csak bürokrácia. Netán nem is az ő ötlete volt, hanem valamiféle rang, hiszen állította is, hogy nem érezte magáénak.
Mina gondolatban aggódva néz Damien felé, valójában viszont nem moccan egy pillanatnyit se, ugyanis itt most nincs rajta a válaszadás sora és nem is akarja elrontani még jobban a kedélyeket, mint amennyire azok maguktól elromlanak nagy valószínűséggel a Tünde erdő emlegetése folytán..
- Eltűnt. Ennyit tudunk. Eltűnt és valami szörnyűség jött helyette.
És bárcsak ott lehettem volna, hogy lássam. Wyn ott volt, Wynnesa Silvernight ott volt és látta, és ki tudja még, ölt is ott, azt állította, vagy az nem ott volt? De ott is biztosan. Nem tud még eleget, kérdeznie kell majd tőle, oly sokat kérdeznie... Na persze nem mintha ez lenne az egyetlen téma, ami kielégítetlenül maradt volna legutóbbi találkozásuk óta. Mindegy is. Találkoznia kell még Wynnel, ez szent.
Azonban, amit ezután hall, az úgy nagyjából... teljes egészében megrengeti a világot. Lance szólal meg. - El hát. Miután az északi király parancsára valami Ordo Draconis bevette magát az erdőbe, és gyújtogatni kezdett, a vezetőség gyorsan döntött. A világfa vagy micsoda egy hajtásával kapcsolatot teremtettek a tündék régi otthonával, Annwn-nal, avagy Alfheimmel, és most minden tünde, aki az erdő területén tartózkodott, átkerült abba a világba, és állítólag boldogan élnek félig növénynek kinézve.
Növénynek kinézve?!... Mi a jóságos fűzfavirágon legelésző házipoloska?.. Vár egy kicsit, ám senki nem nevet. Ezek szerint vagy nem tudnak többet, vagy ez teljes mértékben komoly. Mitől lettek növények? Na erről még majd rendesen ki kell kérdezni a fehér hajút, ugyanis igencsak hagyott kérdéseket maga után. Komor tekintete arról árulkodik, hogy közelről látta az eseményeket. Hogy máshogy is lehetne, hisz senki mástól nem hallott még ilyeneket. Az persze megvolt, hogy Észak gyújtogatott, a tündék pedig erre... eltűntek. De világfa...?
Miért nem voltam ott... - sóhajt fel az éjfi.
- Most egy kifejezetten kellemetlen nőszemély uralkodik felettük. - teszi még hozzá a Lándzsa nevű. Ez bizony kellemetlen lehet. Vajon lehetséges még oda átjutni valaha is? Úgy érzi, nem nagyon, különben talán ezrével özönlöttek volna. Akik itt maradtak, esélyesen direkt tették és talán a nem tündéket nem is fogadná oly nagy örömmel az a világ...
- Csak száraz kórók maradtak... Életnek nyoma se volt - reagál szomorúan Tessa az előbb szólóra. Mina az alsó ajkába harap. Ő is sokat veszített, de itt egy egész nép vesztette el az otthonát, barátait. Szinte szégyelli magát, amiért nem tartozik közéjük, bármennyire is nem tehet róla.
Edem is csatlakozik a maga ismereteivel. - Csak kósza pletykákat, így jó eséllyel én tudom a legkevesebbet. Évek óta nem jártam a környéken mikor az események zajlódtak.  Csak azt tudom, hogy a klán, ami egykoron befogadott és otthont adott, egyszer csak eltűnt s vele együtt a mostoha bátyám és mindenki akit ismertem onnan....
A vámpír részvétteljesen pillant rá. Tessék, még egy személyes veszteség. Pedig Damien megérdemelte volna ezt, az esélyt, egy jobb világra, de nem biztos, hogy ment volna. Viszont ha ő, Mina nincs, nagyobb eséllyel, mint így...
- Voltaképpen mindannyiuknak igaza van. Valaki többet tud, mint én. - Ez Lance-nek szól, rá is néz a szőke hajú ennél a mondatnál. Hát igen. A szerencsés. Vagy szerencsétlen... - Amennyit én tudok, az az, hogy a Tünde-erdő már nem létezik. Hogy pontosan mi és hogyan változtatta meg, nem egyértelmű számomra, de nem is fontos. Ugyanis nem a Finsterwald a fontos, most nem. Még azelőtt, hogy észak botor módon megtámadta a tündék két királyságát a diplomáciai katasztrófa miatt, Abaddón arkangyal is végigsöpört az erdőn. Egy jelentős és gazdag birtok, az Amberglade is kigyulladt, ám egészen különleges módon. Kigyulladt, és nem leégett. Ugyanis sohasem aludt el.
Abbadón arkangyal. Érdekes megnevezés. A démonra jobban hasonlíthatott.
Ami pedig a birtokot illeti... Az Amberglade egyébként is tűzre utaló név. Vajon Abbadónnak humora is lenne? Fekete humora?
- Egy folyamatosan lángoló erdő? - kérdi bátortalanul Mina. Ez vagy egy metafora volt, vagy tényleg jól értelmezi. Damien csak ráncolja a homlokát és próbál elképzelni egy el nem alvó lángokban létező birtokot.
Tessa is meglepődik: - Még mindig ég valami az erdőben?
Edem pedig érdekes ötlettel áll elő: - Ha ugyan tényleg ki nem alszik, értékes erőforrás lehetne az északiaknak, már ha jól értem az új technológiájukat, igazi kincses bánya lehet egy ilyesfajta "Örök földi pokol".
Furcsa. Eszébe sem jutott volna, hogy fegyvert lehetne ebből csinálni. De logikus. Noha elég veszélyesnek hangzik a dolog ahhoz, hogy biztos legyen: valamiféle mágia van a dologban, és egy örökké égő mágikus tűzzel talán nem illene packázni. Vagy esetleg egy átok...
- Nem valami ég. - kap választ a kormoslány. - Az erdő ég, anélkül, hogy a tűz elemésztené. Lángok, parázs és pernye az egész volt birtok, mégsem változik egy pillanatra sem. És ahogyan Mr. Shine mondja, ez egy igen értékes felfedezés lehet mindkét frakciónak. De nem ezért hívtam önöket ide.
Érdeklődve néz, hisz a tünde mondata végén kimondatlan a tényleges információ: végül is miért hívták őket ide?
- Akkor miért? Az Ön családjának a birtoka, ha jól feltételezem, még ha törvénytelen gyermek is. De mit szándékozik csinálni? - fogalmazza meg Lance a kérdésüket.
- Szóval ki kellene derítenünk, mi okozza ezt? - találgat Tessa is. A vámpírnak pedig nem tetszik, hogy ennyit várnak, míg választ adnának nekik. Mégis miért? Arra akar rájönni, mennyire okosak, rátermettek? Esetleg, hogy mennyire türelmesek?
- Kideríteni. - bólint Nicholas.  - Aztán megszüntetni. Azért hívtam önöket, mert remélem, hogy nagyobb kegyelet fűzi önöket egy haldokló erdő utolsó szikrájához, mint egy érzéketlen királyhoz. Amberglade a családom birtoka volt, nem fogom ölbe tett kézzel nézni, ahogyan az idők végezetéig ég. Kérem önöket, nem, mint a zsinati gárda zászlóstisztje, hanem mint egy gyászoló tünde... állítsák meg a lángot, amely meggyalázza apám sírját. - A szomorúság, ami a szemeiből tükröződik, teljesen meghatja Minát. Gyászoló tünde. Hát itt fog elolvadni. Bár talán nem kéne, ráér majd az a hőségtől, amikor elindultak teljesíteni a missziót és a lángoló erdőhöz közelítenek... apropó...
- Azt kell mondjam, reményei nem voltak alaptalanok.
- Damien ajkán apró mosoly jelenik meg. A királyért valóban nem érez túl sok szimpátiát. Egy erdő már mindjárt más. A természetet mindig és mindenkor szeretni fogják, s lételemük lesz, ez elemi dolog.
Mina bár faja messze áll az összes őt körülvevőtől, teljes mértékben szimpatizálni tud velük és majdhogynem elkezd szúrni a szeme, ahogy a szőke hajú nemest hallgatja. Kedve támadna... áh nem, nem, az régen volt.
- Megtesszük... megteszünk minden tőlünk telhetőt
– ígéri a vámpírlány, Damien pedig mosolyogva pillant rá, majd vissza Nicholasra.
- Ahogy a kisasszony mondja.
- Igen, rám is számíthat - csatlakozik Tessa készségesen.
- Egy dolog még mindig nem hagy nyugodni. Miért mi? - kérdi Edem. Mondjuk erre ők is kíváncsiak lennének, de nem gyanakvó módon, hogy rögtön csapdát rejtsenek a dologban. Túl nyilvánvaló fenyegetés ez ahhoz, hogy csapda legyen. Miért tálalnának így egy csapdát? Menjetek egy lángoló erdőbe. Ennél mi rosszabb lehet, ami várhat rájuk? Nem, teljesen őszintének tűnt a kérés. Vagy... talán miatta kérdezte? Azért, mert vámpír...? Francba, meg fogja még ölni a kisebbségi komplexus itt.
- Ez csak természetes. - áll fel Lance a helyéről és meglepő empátiát mutatva a hosszúhajú elf vállára teszi a kezét; aki viszont erre kissé elutasítóan reagál, de legalábbis hidegen. - Akkor viszont jól sejtem, hogy a Nicholast jobban kedveli, mint a Niklaust, igaz?
- Azt hiszem válaszoltam... Olyanokat kerestem, akiknek laza a kapcsolata a királysággal, de elég szoros, hogy ne tűnjön különösnek a feladat. Emellett tündéket kerestem, akik átérzik a feladat fontosságát. Amennyiben segítenek, kérem, ezeket vigyék magukkal.
Ezek szerint sokat nyomozhatott utánuk... de ez nem is lényeges. Ekkor ugyanis Nicholas öt darab apró, csillag alakú csatot vesz elő, amik furcsán ezüstösen csillannak... - A zsinati gárda legjobb okkultistái készítették ezeket, az angyaltüzet alapul véve működnek. Ha ruhához erősítik, az a ruha tökéletesen megvédi a viselőjét minden hő és tűzhatástól. Így javaslom, hogy egy terjedelmes köpennyel használják.
Damien elveszi a sajátját, majd Mináét is, s odasúgja neki: - Majd én fölrakom.
Nevetését visszafojtva mosolyog. Na hát igen, egy vámpírra biztos nem számítottak...
- Remélem, nem okozok gondot - jegyzi meg, mint egyetlen nem tünde, tekintetével pedig próbálja elásni magát valahova a föld mélyére. Érdeklődve szemléli ezek után a védő ereklyét, amelyet a számából ítélve ennek a csapatnak szánnak. Legalábbis a tünde tagoknak.
- Hűha, nem semmi… - ámul el Lance, majd bizonytalanul néz körbe- Valakinek nincs egy fölösleges köpenye? Vagy tud egy helyet a közelben, ahol lehet szerezni?
- Nos, nekem csak egy van - mutat a hátán lévő táskájára a self lány.
- Erősen kétlem, hogy egy köpeny szerzése lenne a legnehezebb feladatunk, ha más nincs, akkor kérd el a takarót az ágyról... Rendben segítek, de egyáltalán tudunk valamit, mire számíthatunk? Már a földi poklot leszámítva.
Edem szarkazmusa meglepi. Valahogy meglepően praktikus módon áll hozzá a dolgokhoz. Persze jogos a kérdezősködés, valóban nem épp a legtöbb információkkal látta el őket a hosszúhajú szépség.
- Úti felszerelést találhatnak a városban, ha felmutatják a zsinati gárda jelvényét, nem fognak gondba ütközni. Sajnos azonban az, hogy mi vár önökre az erdőben rejtély. Egy olyan rejtély, amelyről önök fognak először értesülni.
A zsinati gárda jelvénye pedig a csatjaikon található.
- Tehát... ön nem jön velünk? - kérdi Mina, kissé meglepve. Szóval csak egy megbízást kaptak, de maga az örökös fiú pont nem jön velük. Érdekes. Talán veszélyesnek tartja a dolgot. De ezzel a jelvénnyel, ami megvédi őket a tűztől...
- És rajtunk kívül más nem is jön...? - kérdi Tessa. Nem csak ők ketten elégedetlenek hát a kevés információval. - Tényleg nem tudni semmit a lángoló birtokról? Akik látták, mit tapasztaltak? Miben másabb, mint egy rendes tűz, azon kívül, hogy nem oltódik el?
Sok kérdés. Kezd neki tetszeni ez a lány, úgy tűnik, sok a közös bennük. Elmosolyodik hallgatva az áradatot s arra gondol, reméli, nem esik baja, vagy ha baja akarna esni, hát képes lesz rá, hogy megállítsa...
- Idegenvezetőt kapunk, vagy csak meg mondja melyik ösvényt kövessük? - csatlakozik Edem a kérdezőkhöz.
- Sajnos engem megköt a tisztem, én nem mehetek magukkal. Egy térképet tudok adni a birtok valamikori képéről, de kétséges annak mennyire veszik most hasznát. - Hát ez így valóban gyanús, azt meg kell hagyni. De sokan vannak, valahogy meg fognak birkózni az akadályokkal... Nicholas ezután Tessára néz. - Mit gondol, young lady, akik meglátták a lángoló erdőt, az első dolguk volt közelebb menni? Önök lesznek az elsők, akik csak megközelítik Cinderwealdet.
Most büszkének kéne érezniük magukat? Nos, egy kicsit így is érez, azonban valami lóláb még mindig kilógogat. Furcsa, hogy csak úgy kiválasztott pár embert és nem is jön velük. Valami célja lehetett ezzel, hátsó szándékféle...
- Köszönjük a megtiszteltetést.
- Csak egy csipetnyi szarkazmus érződik Damien hangjából. - S meddig kell eljutnunk? Mi történik, ha semmit sem találunk, ami nyomra vezetne és közelebb hozna ahhoz, mitől lángol az erdő?
- És miképpen kellene nekünk eljutni Cinderwealdig? Ha jól sejtem, az már átnyúlik Észak felségterületére, ott pedig nem látnak minket szívesen. - állapítja meg Lance. Az hiányzik még, újabb északi akadályok... elég lesz az erdőt legyőzniük.
- Nem gondoltam, hogy közelebb mentek... Hát... végül is katonák vagyunk, jól gondolom, nem? - néz először Lance-re, majd körbe az egész társaságon Tessa. -Vagy Finsterwaldon keresztül mennénk?
Az kéne még... Az a veszélyes szürkeség olyan, hogy nagyon kevesen teszik be oda a lábukat. Nem egy ötfős csapatnak kéne kezdenie. Olyan ellen, amiről fogalmuk sincs, mi, botorság lenne kiállni. Bár ha most azt mondanák, kötelező arra menni, talán nem ellenkezne...
- Kövessék a Finsterwald határát, míg el nem érik a Cinderweald-et. Onnan bízom benne, hogy megoldják. - nyújt át egy térképet, majd elindul kifelé. - Ja igen, ha kedvük tartja, maradjanak, ameddig szükséges. A szobát én fizetem, de nem áll szándékomban használni. Sok szerencsét.
Arra szükség is lesz...

Felhasználó profiljának megtekintése

3 Re: Küldetés: Cinder & Ash on Szomb. Aug. 04, 2018 4:12 pm

Gloria

avatar
Felszentelt Apáca
Felszentelt Apáca
Nem gyakran kap az ember lánya olyan levelet, amiben egy érsek előtt kell megjelennie, de a pápai pecsét és Corona priorissza aláírása bőven elég meggyőző volt, hogy ne ellenkezzek, és túl sokat ne is kérdezzek. Nem bántam, hogy el kellett jönnöm a frontról, de ugyanakkor féltem is. Egy speciális egység támogatása a harcokban kihívás volt, de veszélyes is. Az ügyeletes lovag végigvezetett egy szürke, puritán folyosón, és a váróterem sem volt díszesebb a vártnál. Néhány padot toltak a falhoz, szemben pedig egy egyszerű faragott ajtó volt.
- Kérem, itt várjanak. Az érsekatya nemsokára megérkezik.
A szobában viszont kellemes meglepetés fogadott. Nem én érkeztem elsőnek.
- Hagen atya, Jozef novícius. - biccentettem nekik mosolyogva. - Úgy tűnik valóban speciális egységet verbuválnak.
- Dícsértessék a Jézus Krisztus, Gloria nővér. Öröm újra látni. - mosolygott rám Johannes atya, és úgy tűnt Jozef is hasonlóképp örült nekem.
- Dícsértessék nővér! Te is velünk tartasz? Soha jobb hír. - biccentett felém. Nem tudtam, hogy az érsek vajon tisztában volt-e azzal, hogy már mindkettejükkel dolgoztam együtt Eichenschild ostromakor, Johannes atyával pedig egyszer már korábban is, amikor a szentszék kultisták nyomába küldött minket. Így már még jobban érdekelt a feladat, hogy mi az, amihez egy viszonylag összeszokott, ütőképes csapat kellett.
- Mindörökké ámen. - viszonoztam a köszönésüket. - Igen Jozef, engem osztottak mellétek, bár fogalmam sincs, hogy hova megyünk...
A folyosóról újabb léptek hangzottak, és megérkezett a negyedik társunk is. A nő kilógott a sorból. Nem viselte egyetlen rend jelzését sem, talán nem is tartozott az egyházhoz, de ami még különösebb: félvér volt, akárcsak én.
- Üdvözletem. Kylin vagyok. - szólalt meg kellemesen csengő hangján.
Johannes atya rögtön odalépett hozzá, és kézcsókkal üdvözölte a hölgyet. Egy pillanatra szöget ütött a fejemben, hogy én sosem kaptam tőle ilyen köszönést, de rögtön el is hessegettem a gondolatot. Én apáca voltam, tiszteletlenség lett volna csak úgy a kezemet csókolgatni.
- Johannes Hagen. - mutatkozott be az inkvizitor, majd Jozef is közelebb lépett.
- Jozef Strandgut novicius.
- Gloria vagyok, a szent brünhilda rend nővére.- mutatkoztam be én is. Alig bírtam leplezni az izgatottságomat, ugyanis még soha nem találkoztam másik féltündével, de óva intettem magam: a tündék miatt is pont ilyen izgatott voltam egykor, de minden egyes találkozással csak nagyobbat csalódtam bennük.
Talán öt vagy hat perc telhetett el, mióta megérkeztem, amikor ismét léptek csapták meg a fülemet, de mintha csak az előbbi gondolataimmal idéztem volna meg az újabb alakot, egy jörmungandr-be öltözött férfi volt. Meglepően fiatal volt, talán harminc körül lehetett, hosszú fekete haját egy lófarokba kötötte hátra. Bár egyik oldalon a tincsei rálógtak a fülére, a másik oldalon egyértelműen látszott a tündékre jellemző hosszú, hegyes fülkagyló.
- Laudetur Iesus Christus. Elnézést, hogy megvárattam önöket. Sangarinus atya vagyok, Krisztus nyáját, mint érsek szolgálom. Kérem, fáradjanak beljebb. - tárta szélesre a faragott ajtót. Nem sok tünde szolgált az egyházban, és még kevesebben értek el ilyen magas pozíciót.
- Mindörökké. Johannes Hagen atya, szolgálatára.
- Dícsértessék érsek atya! - hajtott térdet Jozef igazi kis lovagként.
- In aethernum, atyám. - viszonoztam én is az érsek köszöntését a megszokott formulával, majd Johannes atya és Jozef beléptek az ajtón, pedig két hölgy is volt a társaságukban. Illett volna előre engedniük Kylint és engem, de ez nem az a helyzet volt, hogy etikett órákat adjak nekik.
Az érsek irodája tágas volt, de a folyosókhoz és a váróhoz hasonlóan szegényesen volt berendezve. Egy szekrény árválkodott a fal mellett, középtájt egy nagyobb tölgyfa íróasztal volt előtte öt székkel, a falon pedig a feszület lógott, mind a katedrális területén minden fontosabb helyiségben, hogy folyton emlékeztessen minket Krisztus urunk áldozatára.
- Kérem, foglaljanak helyet. - mutatott Sangarinus érsek a székekre az asztala előtt, ő maga pedig az íróasztal mögött ült le. Johannes atya kihúzott először két széket Kylinnak és nekem, így rámosolyogtam, majd helyet foglaltam. Összeszorított térdek ölbe ejtett kéz... nem mintha a hosszú, galambszürke apácaruhától látszott volna. Mindenki leült, csak egyetlen szék maradt üres… De ez lehetett csupán véletlen is.
- Gondolom mind kíváncsiak, miért hívattam ide önöket annyi helyről és elöljárón keresztül, így rögtön a tárgyra térnék, utána pedig feltehetik az esetleges kérdéseiket. - kezdte az érsek. Tünde létére akcentus nélkül, egészen kifinomultan beszélte a németet, meg mertem volna kockáztatni, hogy emberek között nőtt fel, de ebben nem lehettem biztos. - Hallottak a Tünde-erdő sorsáról azóta, hogy a háború kitört?
- Nem sokmindent. - kezdte Johannes őszintén.
- Csak amit mindenki, hogy elnyelték a lángok. - toldotta meg az inkvizítor szavait Jozef.
- Én azt tudom, hogy az az erdő, ami addig volt eltűnt, a helyét pedig valami más vette át. Legalábbis a fronton a felderítők ezt mesélik. - majd az ötödik székre vándorolt a tekintetem. Valószínűleg puszta véletlen volt.
- Ahogy az előttem lévők is mondták. Azt tudom, hogy ég, az okát kevésbé. - mondta Kylin is.
- Mindannyian helyes dolgokat állítanak. A módját igazából rejtély fedi, de annyi bizonyos, hogy... nos... volt elődöm türelmetlen reakciója miatt a tünde királyságok pozíciót cseréltek egy idegen föld azonos területű erdejével, ezt nevezi a köznyelv most Finsterwaldnak. Azonban még ez előtt, Abaddón arkangyal pusztítása alatt az erdő jelentős északi területe kigyulladt. Ahogy a kisasszony is mondta... - biccentett Kylin felé. - … nem csak egyszerűen felégett, azóta is folyamatosan lángokban áll anélkül, hogy elemésztené a fákat. Az északi máguskör varázslói valami különösen erős jelenséget sejtenek a háttérben és felettébb erőszakosan ösztönzik a koronát, hogy tegyen lépéseket a jelenség felderítésére és az erő kiaknázására. Azonban van egy apró probléma. - itt egy pillanatnyi hatásszünetet tartott. - Ezeddig ekkora mágikus behatást csak isteni csodák alakíthattak ki.
- Ezért kell az egyház segítsége? Azt gondolják Urunk táplálja a lángokat? De miért tenné? - ráncolta össze a homlokát Jozef. A hevessége mindig megmosolyogtatott.  - Ha a sárkány valóban angyal volt, akár az ő csodája is lehet. Valami köze kell legyen hozzá, ha attól gyulladt ki. Így az egyház szerepét értem. - nézett itt kérdőn negyedik társunkra.
- S ha jól sejtem az érsek úr kapta a feladatot, hogy egy kisebb csapatot állítson össze, akik kiderítik, hogy mi is ezen dolog hátterében. Amint ezen információ birtokába kerültek, pontosan részletes jelentést tesznek. Vagy ha úgy ítélik meg, akkor rendezik az okát. S ezen feladathoz miért is kell akkor íjász? - kérdezte Kylin is.
- Nem tudjuk pontosan mi okozza a soha nem alvó tüzet. - illesztette össze az ujjbegyeit maga előtt az érsek. - Teória annyi van, mint égen a csillag, de tény semmi. Egyedül akkor derül fény valamire, ha valaki bemerészkedik az erdőbe és megkeresi a jelenség forrását. Ez azonban igen veszélyes, tekintve, hogy nem tudjuk mi vár abban az erdőben. Éppen ezért az a legbölcsebb, ha egy jól kiegyensúlyozott csapat veszi át a felderítő szerepét, amely minden felmerülő kihívásra tud felelni és hibátlan stratégiai formációt alkot. Önöket hármójukat személyesen válogattam. - mutatott Jozefre,  Kylinre és rám. - Az okát megláthatják, ha egymásra néznek. Hagen atyát a Szentszék javasolta.
Úgy tettem ahogy mondta, és végignéztem kettejükön, majd magamon is.
- Gloria nővért és Kylin kisasszonyt értem, de én? Én mit láthatnék egy tünde erdőben.......egy volt tünde erdőben? Jozef hangja csilingelve vágott át az agyamat egyre jobban elborító sértettségen.
Lehunytam a szemem. Kedvem lett volna felállni és itt hagyni ezt a pökhendi tündét a fenébe.
- Azért Jozef, mert sötét tünde vagy. Mindhármunkban tünde vér van, és mind a hárman feláldozhatók vagyunk. A félelfek nem érnek többet egy korcs kutyánál a tisztavérűek szemében, és gyanítom rád is néztek már hasonlóan.
Igyekeztem leplezni a hangom remegését. Ennél jobban még soha nem sértettek meg, mióta beléptem az egyház berkein belülre. Azt hittem, itt az Úr szeme előtt mind egyenlőek leszünk ha hűen szolgáljuk őt, de úgy tűnt tévedtem és még ide is begyűrűzött az előítélet. Persze mindig is itt volt a vámpírokkal és démonokkal szemben, de nem hittem, hogy a tisztavérű gőgöt is régi-új ismerősként kell majd köszöntenem.
- És persze egyébként is kapóra jött az összeállítás, egy közelharcos pap, egy inkvizitor, egy íjász és egy gyógyító személyében. Johannes atya pedig nyilván vigyázni fog ránk a sacra institutio megbízásából.
Láttam, hogy Kylin tekintetében hasonló indulatok fortyognak, mint az én lelkemben, de nem adott hangot nekik. Az érsek mézszínű íriszein nyugodtan fordultak felém, és az arckifejezése sem változott meg, amikor megszólalt.
- Kérem, Gloria nővér, uralkodjon az indulatain és ne bocsátkozzon elsietett feltételezésekbe. Azért választottam önöket az északi királyságban lakó számos tünde és féltünde közül, mert nem bízhatom a feladatot akárkire. Az Ordo Draconis fiatal rend, mégis hírneve kellően rossz azóta, hogy elődöm, a megboldogult Demiphones püspök megpróbálta lépésről lépésre felégetni azt, ami a Tünde-erdőből marad. Ugyanazért választottak engem a pozíciója betöltésére, amiért én választottam magukat. A szelídség és óvatosság miatt. - pillanatra lehunyta a szemeit, mikor mikor újra kinyitotta tekintete Jozefen állapodott meg. - Tisztában vagyok azzal, hogy Kylin kisasszonyon kívül egyikőjük sem ismerős a volt Tünde-erdőben, ám ez nem is fontos. Olyanokra van szükségem, akik a lehető legtisztábban elintézik ezt az ügyet anélkül, hogy tovább ártanának az erdőnek vagy az egyház hírnevének az itt maradt tündék szemében. Azért választottam önöket, mert bízom benne, hogy a kevert vérük és elcserélt életük felkészítette önöket arra, hogy egyszerre tartsák szem előtt két nép értékrendjét. Hagen inkvizítor pedig nem az önök bébicsősze. Hagen inkvizítor Őszentsége megbízott követe, aki tökéletesen kiegészíti a csapatukat, számos sikeres küldetéssel bizonyította, hogy képes feltalálni magát bármilyen közegben és olyan kevésbé konvencionális módszerekhez is ért, amelyekhez önök nem. Mellesleg a Szentszék kérésére ő fogja elbírálni Jozef Strandgut novícius helytállását és megítélni készen áll-e az Egyház kötelékébe való belépésre.
Johannes atya ekkor úgy tűnt mindjárt elneveti magát, de a feltörő kacajt egy apró köhögéssel igyekezte palástolni.
- Megtisztel. - bólintott az érsek felé.
- Óóóóó.....- nyögte a novícius. - Ez.....nem.......pont egy inkvizítor, uram? - kérdezte.
- Elnézést kérek, atyám. - sütöttem le a szemem. Nem azt bántam, amit mondtam, hanem azt, ahogyan mondtam. Egy úrinőnek mindig uralkodnia kellett az indulatain, az anyám is ezt tanította. Szerettem volna elhinni az érseknek, hogy ez így működhetett, de a tündék elmentek, így észak megítélése talán mindegy is volt. Nem úgy az Ordo Draconis rendé. Innen fújt hát a szél. Ez a küldetés kőkemény politika volt. Ha meghaltunk, hát értünk nem volt kár, de ha túléltük, akkor talán még nagyobb hasznot hajtottunk nekik.
Jozef felszentelésére és Johannes bírálatára kettejükre néztem. Nem értettem a problémát, de ez alapján úgy sejtettem, hogy nekik is lehettek már közös kalandjaik.
- Ki más, ha nem egy inkvizitor, Jozef? Institoris püspök növendékének pont nem kéne tőlük tartani. - mosolyogtam rá a fiúra bátorítóan.
Sangarinus atya is bólintott.
- Ennél megfelelőbb bírálót nem kaphat, novícius. Ha felszentelése után találnák alkalmatlannak, szintén egy inkvizítor lenne az, akinek felelnie kell. Hipotetikusan, természetesen.
- Egyetértek a nővérrel, biztosítalak arról, hogy nincs mitől tartanod. - mondta bátorítóan Johannes atya is.
Ekkor az ajtó újra kinyílt, és egy fiatal fiú lép be rajta.
- Késett, herr Thawn.
- Eltévedtem. - felelte vállrándítva. - Lemaradtam valami fontosról?
Az érsek ekkor lassan, csukott szemmel nagy levegőt vett, mielőtt válaszolt volna. Így kellett uralkodni azokon a bizonyos indulatokon. Lehet csak ennyin múlt, hogy nem hajította ki Herr Thawn-t.
- Nem. Foglaljon helyet.
- Hát, de......igen, persze. - sóhajtott Jozef. - Csak mindig úgy gondoltam Norven püspök lesz az, aki véleményez majd, hiszen ő ismer a legjobban. - magyarázkodott, de mégis ő ocsudott fel először az új érkező láttán.
- Tawn! - biccentett felé. - Ő is velünk jön? - nézett az érsekre. - Ha jól látom ő nem féltünde vagy tévedek?
Mind érdeklődve fordultunk a fiú felé. Vajon tényleg ő is féltünde lenne?
- Hölgyeim, uraim, az úr Tristan Thawn. A küldetés erejéig ő fogja kiegészíteni a csapatukat, rábízhatják a közelharcot, ha arra kerülne sor. Korábban tájékoztattam a feladat részleteiről, így nem kell ezzel terhelniük magukat.  Ami azonban önnek is új, herr Thawn… - az érsek kihúzta a fiókját és egy nagyobb fadobozt vett elő. Benne öt, bőrszíjon lógó csepp alakú borostyán feküdt, amelyeket szétterített előttünk az asztalon. - Ezt nefilim testvéreink készítették, nem kizárt, hogy engesztelésképpen, amiért nem tudnak személyes támogatást nyújtani. A viselőjüket, ruházatát és minden magán viselt felszerelését megóvja a természetes tűz és bármiféle hő veszélyétől. Ezek fogják az életüket jelenteni a Cinderweald fái között. Javasolnám, hogy csak minimális puskaport vigyenek magukkal ennek ellenére, csak a biztonság kedvéért.
- Legalább adtak valamit, ez is több, mint amire máskor hajlandók, tisztelet a kivételnek. - jegyezte meg az ifjú sötét tünde.
- Ez nagy igazság. - bólintott az érsek. - És most kapóra jön a küldetésükhöz.
Kinyúltam és elvettem az egyiket, és rögtön a nyakamba is csatoltam. Elégedetten simítottam végig, és biztos voltam benne, hogy a szőke hajamhoz nagyszerűen megy a borostyán sárgája. Egy icipicivel kevésbé voltam haragos.
- Herr Thawn. - biccentettem a fiú felé. - Tudjuk, hogy hol van Cinderwald lehetséges magja, az a bizonyos forrás amiről el kéne dönteni, hogy csoda-e?
Tértem rá a gyakorlatiasabb kérdésekre.
- Sajnos nem, de van egy kiindulási nyom. Sokan látni véltek egy alakot az erdőben, aki ember vagy tündeszerű. Nem tudjuk, hogy hogyan képes életben maradni, de vélhetően köze van a hely rejtélyéhez.
Johannes atya is a medál után nyúlt, és azonnal fel is rakta a nyakába.
- Van bármi egyéb információnk az erdőről, vagy olyan tényezőkről, amik segíthetnek a feladatunkban?
Jozef is elvette a borostyánt.
- Igen, azt gondolom, minden segítség jól jön. - pillantok Kylinre.
- Tehát egy szájon forgó beszéd alapján kezdjünk nyomozni az ok után? - kérdezte az íjásznő, mintha maga sem hitte volna el, amit mondott.
- Nem szóbeszéd. Tényleg él ott valami. - válaszolta Tristan az érsek helyett.
Sangarinus atya Johannesre nézett.
- Annyit tudunk, hogy Cinderweald valamikor tünde lovagi birtok volt. Ha a kúria már nem is áll, romjai az erdőrész közepén lehetnek, így tájékozódási pontként szolgálhat.
- És ezzel a medállal biztos eljutunk odáig? - kérdezte Jozef. - És honnan tudod? - nézett utána a félvér fiúra.
Az én figyelmem viszont valami más fogta meg. Az alak egy dolog volt a kúria említésére viszont elégedetten bólintottam.
- Remek, a volt kúriát használhatnánk főhadiszállásnak, vagy afféle műveleti központnak, biztonságosabb, mint egy égő erdőben sátrazni. Viszont ,amire mindenképp szükségünk lesz az a szokásosnál több muníció. Nem hiszem, hogy ott találnánk ételt ha kifogyunk, vadászni sem fogunk tudni, ahogyan vízre sem számítanék. - néztem az érsekre.
- Tehát az ördög tudja mi lehet ott, akár egy démon is... - hagyta, hogy mind levonjuk ebből a saját következtetéseinket… De én nem féltem a démonoktól. Apáca voltam, Jozef mindjárt pap, Johannes pedig egy inkvizitor. Ha egy démon lenne ott még azzal járnánk a legjobban. - Amennyiben annak szeretnénk, előtte fel kell deríteni. Nem csak mi gondolkozhatunk így és akkor igen kellemetlen meglepetés is érhet minket.
- Ezt már önökre bízom. Az erdő peremén találnak egy ideiglenes helyőrséget, ehhez biztosítok térképet maguknak. Onnan bármi, amire szükségük lehet az önöké, a nagymester kivételes engedélyével. - ekkor elénk, főleg Johannes elé tolt egy borítékot. - Ebben megtalálnak minden szükséges iratot.
Az inkvizitor rögtön zsebre is tette a levelet.
- Köszönjük a segítséget. - mondta udvariasan, és körbenézett, mintha mind jól végeztük volna dolgunkat és már indulhatnánk is.
- A helyőrség után már semmit nem vehetünk biztosra. - mondta Jozef Kylin szavaira. - Onnantól magunkra leszünk utalva.
Amikor viszont Johannes atya eltette a levelet a fiú vágott, piros szemei összeszűkültek.
- Van valami külön kívánsága, uram, hogy ki legyen a kis csapatunk vezetője, vagy ránk van bízva? -
Kylin felvetésére bólintottam.
- Még egy ok, hogy megkeressük a kúriát, ha a különös alakhoz is az lehet az egyetlen nyom.
A helyiőrség léte jó hír volt, onnan tudtunk ellátmányt szerezni, bár fogalmam sem volt a lángoló erdő mégis mekkora lehetett.

Szinte tapintani lehetett Jozef és Johannes között a feszültséget. Nem tudtam, hogy a fiú csak izgult, hogy az inkvizitor fogja eldönteni, hogy méltó-e a felszentelésre, vagy valami más is volt a héttérben. Ha viszont ellenségeskedtek, az a küldetés végét is jelenthette…
- Ide kéne hívni Matheus atyát, rögtön nem lenne kérdés. - nevettem rá az inkvizitorra. Matheus Zalasch atya veterán inkvizitor volt, és már kétszer is dolgoztunk vele. Kétségtelenül értette a dolgát, de szigorú és agresszív ember volt, ami veszélyes párosítás. Ha ő itt lett volna, valószínűleg már mindenki haptákba vágta volna magát, és még Jozef sem pisszent volna meg egyszer sem… Vagy más nem élne. Vagy nem lenne meg minden végtagja. - Szerintem legyen a vezetőnk Thawn. Bizonyára nem véletlenül van itt, sokat tud az uticélunkról, és mivel nem ismeri egyikőnket sem biztosan pártatlan. - dőlten hátra karba font kézzel.
- Hidd el, velem rosszul járnátok. - húzta el a száját Tristan.
- Bízom benne, hogy ezt meg tudják oldani felnőttek módjára. - mosolyodott el halványan Sangarinus érsek. - A helyőrséget úgy értesítettem, hogy holnap estére érkeznek meg, ehhez hajnalban kell indulniuk. Addig szabad időt kapnak felkészülni, ahogy jónak látják. Az Úr vigyázzon önökre.
- Mattheus atya... - mosolyodott el a közös emlékek hatására Johannes - ...úgygondolom egyikünknek nincs felesleges keze. - vigyorgott rám. - Amennyiben Thawn nem vállalja, és egyeseknek ellenérzéseik vannak velem szemben - nézett az atya Jozefre - úgy azt javaslom vezessen minket Gloria nővér. Így lesz a legbiztonságosabb mindannyiunk számára.
Meglepett, hogy lemondott ennyire könnyen a csapat vezetéséről. Újra és újra kellemeset csalódtam benne, valami mégis nyugtalanított.
- Én elfogadom. - bólintott Jozef azonnal az ötletre. - És hajnalra útra készen leszek.
- Rossz ötlet. - vágtam rá. Nagyon sok okom volt visszautasítani a posztot, az elsődleges ok az eltérő értékrend volt. Nekem az életük volt az első, nem a küldetés, de ezt nem kellett tudniuk egyelőre. Ha rajtam múlt, hogy a csapatom, vagy a siker, akkor gondolkozás nélkül hagynám ott az égő erdőt, csakhogy őket mentsem. Tartottam attól, hogy az első vészhelyzet esetén feladtam volna a küzdelmet, a jó vezető viszont képes volt mérlegelni, hogy mennyi veszélynek kellett elébe mennünk és mekkora kockázat után kell visszafordulni.
- Nekem sincs problémám Johannes atyával, többször is dolgoztam már vele. Azért javasoltam herr Thawn-t hogy elfojtsak egy konfliktus forrást. De kérdezzük meg Kylin kisasszonyt, hogy volna-e olyan kedves és vállalná-e a csapat kordinálását.
- Nekem senkivel sincs semmilyen bajom, így számomra ez lényegtelen, amíg az illető képes jól vezetni a csapatot. Így, én lemondanék erről a posztról. - válaszolta az íjásznő is. Az érsek megdörzsölte a halántékát, Tristan pedig felsóhajtott, majd felállt.
- Ennek sosem lesz vége. Igazatok van, vezetek én. Ti tudtok együttműködni, én tudom mit kell csinálni. Hajnalban találkozunk. - aztán kisétált az ajtón. Végülis ez volt a legigazságosabb megoldás, amit el tudtam képzelni.
- Legyen hát Thawn. - bólintott Johannes.
Jozef fintorgott, de végül nem mondott ellent. Végülis ő robbantotta ki ezt a kis vitát.
- Ha nincs más uram....... - nézett az érsekre. - Akkor megyünk. - állt fel Jozef, én pedig követtem a példáját.
- Általában nem ilyen döcögős az indulás. - mosolyogtam rá Kylinre. - Szerintem most is hamar összecsiszolódunk majd.
Az íjászlány valószínűleg félkegyelműnek tartott minket, Tristant is beleértve, de reméltem, hogy ez a véleménye majd megváltozik.
- Csak a folytatás menjen simán és kevesebb gondunk lesz. - mondta a lány. - Hárman biztosan, a másik kettő... Már kevésbé biztos.
Nagy igazság volt, de muszáj volt a legjobbakban reménykednünk. Mind elhagytuk az érsek szobáját, hogy felkészüljünk az indulásra.

Felhasználó profiljának megtekintése

4 Re: Küldetés: Cinder & Ash on Szomb. Aug. 04, 2018 5:03 pm

Jozef Strandgut

avatar
Felszentelt Pap
Felszentelt Pap
Még mindig a hatása alatt vagyok az eseményeknek. Mindig akartam, szerettem volna, hogy végre ne "csak" novícius legyek, hogy legalább egyenrangú legyek, de most mégis fejbe vágott a dolog. Nem csodálkozom egy percig sem, hogy maguk az atyák sem nagyon akarták elhinni. Persze azt magam sem tagadhatom, hogy épp elég okot adtam a kételkedésükre és a bizonytalankodásukra. Megoszlottak velem kapcsolatban a vélemények, hogy vajon benőtt-e már a fejem lágya, na meg, végül is én lettem volna az első sötét elf, akit az egyház pappá szentel. Szóval nem, nem csodálkoztam, hogy ez az egész nem ment nekik könnyen.
Az már azonban érdekesebb volt, hogy a felszentelésemet egy utolsó próbatételhez kötötték, hiszen nem tartom valószínűnek, hogy az ostrom alatt tanúsított teljesítményemet ne mérlegelték volna és szerintem elég jól megálltam a helyem egy egyszerű novícius létemre, akinek mágikus ereje még csak gyerekcipőben jár pl. egy inkvizítoré mellett.
Minden esetre ehhez kötötték és így most épp egy lovag mögött ballagok nem kicsit kíváncsian, hogy mi lesz a feladat, aki bevezetett a rendházba.
- Kérem, itt várjanak. Az érsekatya nemsokára megérkezik. – int a teremben lévő padok felé, de a többes szám máris felkelti az érdeklődésemet.
Mikor félreáll, ugyan csak meglepődve állok meg.
- Johannes atya? - azt hiszem nem teljesen sikerül jóképet vágni, vagy leplezni az érzéseimet. - Biztos, hogy ide kellett jönnöm? - nézek a lovagra bizakodóan.
- Óh, én teljesen biztos vagyok benne. Hogy megy a sorod a fronton fiú? Ugye ott szolgálsz?
Meg sem kell hallanom, mit mond az atya, már a képére ülő vigyorról tudom, hogy mi az igazság. De, ha a vikingeket túléltem vele, akkor csak nem lesz gond, nem igaz? Mi a fenéért kell nekem még bizonyítanom! Most az orra alá dörgölhetném, ha felszenteltek volna!
Megemberelem magam és én is vigyort öltök.
- Csak biztos akartam lenni benne. Egyébként igen, ott szolgálok és jól mennek a dolgaim ~ kivéve, amikor nem ~ fejezem be magamban.
Még jó, hogy ekkor ismét jön valaki, így megmenekülök a további kérdésektől és mikor meglátom ki az, a mosolyom őszintévé válik.
- Hagen atya, Jozef novícius. – köszönt minket mosolyogva az ismerős nővér.. - Úgy tűnik valóban speciális egységet verbuválnak.
- Dícsértessék a Jézus Krisztus, Gloria nővér. Öröm újra látni. – áll fel Johannes a lány üdvözlésére.
- Dícsértessék nővér! Te is velünk tartasz? Soha jobb hír. - bólintok némileg megkönnyebbülve, hogy legalább a társaság egyik fele a kedvemre való lesz, bár láthatóan ők is ismerik egymást.
- Mindörökké ámen. Igen Jozef, engem osztottak mellétek, bár fogalmam sincs, hogy hova megyünk...- biccent felénk Gloria.
Máris újabb lányt vezet be a lovag.
- Üdvözletem. Kylin vagyok. – mutatkozik be azonnal, ahogy meglát minket.
Annyi azonnal látszik rajta, hogy félvér, neki is tünde vér csörgedezik az ereiben, de nem egyházi személy, legalábbis a ruházata és a felszerelése nem erre vall.
- Jozef Strandgut novicius. - üdvözlöm őt is egy biccentéssel, de kíváncsian.
- Johannes Hagen. – lép hozzá a férfi és meglepődve nézem, ahogy kézcsókkal köszönti.
Mi az ördög, csak nem veti rá magát máris, hol van az önmegtartóztatás, atyám?
- Gloria vagyok, a szent brünhilda rend nővére. – a hangját mintha kis izgatottság lenn úrrá, de talán csak a várakozás izgalma ez, ami engem is feszít.
Pár perc múlva léptek hallatszanak és egy közepes Jormungandr-be öltözött alak jelenik meg. Meglepően fiatal, olyan harminc körül járhat, fekete haja egyenes szálú és kissé csálén hátra van fogva egy lófarokba, egyik oldalt a tincsek lelógnak a fülére - a másik oldalon azonban egyértelműen látszik a tündékre jellemző hosszú, hegyes fülkagyló.
- Laudetur Iesus Christus. Elnézést, hogy megvárattam önöket. Sangarinus atya vagyok, Krisztus nyáját mint érsek szolgálom. Kérem, fáradjanak beljebb. - lép oda az ajtóhoz, hogy kitárja.
- Mindörökké. Johannes Hagen atya, szolgálatára. – indul meg elsőnek Johannes atya.
Ki nem néztem volna belőle, hogy ő az érsek, az Ordo Draconis nagymestere, de hát a rend maga is fiatal, ha jól vagyok értesülve.
- Dícsértessék érsek atya! - hajtok térdet azért, ahogy az illem megkövetelte, aztán követem.
- In aethernum, atyám.
Az érsek irodája nagy, de eléggé szegényesen berendezett, gyakorlatilag egy szekrény, egy nagyobb íróasztal és pár szék alkotja, kiegészülve a falon lógó feszülettel.
- Kérem, foglaljanak helyet. - mutat az egy sorban elrendezett öt székre az asztala előtt, ő maga pedig mögötte foglal helyet. - Gondolom mind kíváncsiak, miért hívattam ide önöket annyi helyről és elöljárón keresztül, így rögtön a tárgyra térnék, utána pedig feltehetik az esetleges kérdéseiket. – kezdi. - Hallottak a Tünde-erdő sorsáról azóta, hogy a háború kitört?
- Nem sokmindent. – int nemlegesen a fejével az atya, miután a nővér és Kylin után ő is leül.
Elpirulok, amikor Johannes atya hellyel kínálja a lányokat, mert eszembe jut, hogy mennyire próbálta a fejembe verni Norven atya az etikettet és most jól felsültem vele. De ezek után az a minimum, hogy legalább megvárjam, míg leülnek én csak aztán foglalok helyet.
Az érsek beszédéből le lehetett szűrni, hogy talán már ide született, de minimum olyan régen él itt, mint én, mert tökéletesen beszéli a nyelvet.
- Csak amit mindenki, hogy elnyelték a lángok. - toldom meg az inkvizítor szavait.
- Én azt tudom, hogy az az erdő, ami addig volt eltűnt, a helyét pedig valami más vette át. Legalábbis a fronton a felderítők ezt mesélik. – jegyzi meg Gloria.
- Ahogy az előttem lévők is mondták. Azt tudom, hogy ég, az okát kevésbé. –fogja rövidre Kylin.
- Mindannyian helyes dolgokat állítanak. A módját igazából rejtély fedi, de annyi bizonyos, hogy... nos... volt elődöm türelmetlen reakciója miatt a tünde királyságok pozíciót cseréltek egy idegen föld azonos területű erdejével, ezt nevezi a köznyelv most Finsterwaldnak. Azonban még ez előtt, Abaddón arkangyal pusztítása alatt az erdő jelentős északi területe kigyulladt. Ahogy a kisasszony is mondta... - biccent Kylin felé. - … nem csak egyszerűen felégett, azóta is folyamatosan lángokban áll anélkül, hogy elemésztené a fákat. Az északi máguskör varázslói valami különösen erős jelenséget sejtenek a háttérben és felettébb erőszakosan ösztönzik a koronát, hogy tegyen lépéseket a jelenség felderítésére és az erő kiaknázására. Azonban van egy apró probléma. - itt egy pillanatnyi hatásszünetet tart. – Ez eddig ekkora mágikus behatást csak isteni csodák alakíthattak ki.
- Ezért kell az egyház segítsége? Azt gondolják Urunk táplálja a lángokat? De miért tenné? - ráncolom össze a homlokom és nézek rá kérdőn, mert érlelődik bennem a gyanú, hogy miért is vagyunk itt.
A fene se kívánkozik Finsterwald-ba, legalábbis önszántából nem. A saját küldetésem még csak értem, de vajon a többiek mit vétettek, hogy ezt a feladatot rájuk rótták?
- Ha a sárkány valóban angyal volt, akár az ő csodája is lehet. Valami köze kell legyen hozzá, ha attól gyulladt ki. Így az egyház szerepét értem. – vonja fel kérdőn a szemöldökét a nővér és pár pillanatra a másik lányra fordul a tekintete, aki meg is szólal.
- S ha jól sejtem az érsek úr kapta a feladatot, hogy egy kisebb csapatot állítson össze, akik kiderítik, hogy mi is ezen dolog hátterében. Amint ezen információ birtokába kerültek, pontosan részletes jelentést tesznek. Vagy ha úgy ítélik meg, akkor rendezik az okát. S ezen feladathoz miért is kell akkor íjász?
- Nem tudjuk pontosan mi okozza a soha nem alvó tüzet. - illeszti össze az ujjbegyeit maga előtt az érsek. - Teória annyi van, mint égen a csillag, de tény semmi. Egyedül akkor derül fény valamire, ha valaki bemerészkedik az erdőbe és megkeresi a jelenség forrását. Ez azonban igen veszélyes, tekintve, hogy nem tudjuk mi vár abban az erdőben. Éppen ezért az a legbölcsebb, ha egy jól kiegyensúlyozott csapat veszi át a felderítő szerepét, amely minden felmerülő kihívásra tud felelni és hibátlan stratégiai formációt alkot. Önöket hármójukat személyesen válogattam. - mutat rám, Gloriára és Kylinre. - Az okát megláthatják, ha egymásra néznek. Hagen atyát a Szentszék javasolta.
~ Tehát az atyák semmiben nem biztosak és inkább maguk derítenének fényt a dologra, mint, hogy támadási felületet adjanak az Úr tanai ellen. ~ szűröm le a magam logikájával.
Sötét tünde vagyok, de nem hülye.
És már nem lepődöm meg az előbbi gondolatmenetem után, hogy igen, mi leszünk a nagy csapat, aki az első szerencsés lehet és be teheti a lábát a pokol felszíni bugyrába.
- Gloria nővért és Kylin kisasszonyt értem, de én? - intek magamra. - Én mit láthatnék egy tünde erdőben.......egy volt tünde erdőben? - bukik ki belőlem.
Az, hogy Johannes atyát nem kimondottan erre a feladatra választották, csak egy alig észrevehető kunkort von a számra, de még sem röhöghetem ki nyíltan.
- Azért Jozef, mert sötét tünde vagy. Mindhármunkban tünde vér van, és mind a hárman feláldozhatók vagyunk. A félelfek nem érnek többet egy korcs kutyánál a tisztavérűek szemében, és gyanítom rád is néztek már hasonlóan. – mondja feszült hangon Gloria, szinte érzem benne a felcsapó dühöt, de remekül leplezi. - És persze egyébként is kapóra jött az összeállítás, egy közelharcos pap, egy inkvizítor, egy íjász és egy gyógyító személyében. Johannes atya pedig nyilván vigyázni fog ránk a sacra institutio megbízásából.
Kylin ugyan nem szólal meg, de a szemét elnézve, a nyakam rá, hogy a nővérrel ért egyet. Johannes is hallgat, bár nem hiszem, hogy velünk értene egyet.
Én hazudnék, ha azt mondanám, nem merült fel bennem ugyan az, amit Gloria nővér felhozott, bár azért nem gondoltam, hogy csak ezért esett ránk a választás. Az, hogy ezt nyíltan az érsek, tehát a feljebbvalója képébe vágta jelezte, hogy mennyire feldúlta a dolog. Talán még érzékenyebb volt a félvér voltára, mint én a kormos képemre. Én már tudtam kezelni, hiszen mióta az eszemet tudom a céltáblája voltam a mocskolódásnak, de ő még mindig ugrott rá.
Az érsek nyugodt arckifejezése nem változik meg, ahogyan mézszínű szemei Gloria felé fordulnak.
- Kérem, Gloria nővér, uralkodjon az indulatain és ne bocsátkozzon elsietett feltételezésekbe. Azért választottam önöket az északi királyságban lakó számos tünde és féltünde közül, mert nem bízhatom a feladatot akárkire. Az Ordo Draconis fiatal rend, mégis hírneve kellően rossz azóta, hogy elődöm, a megboldogult Demiphones püspök megpróbálta lépésről lépésre felégetni azt, ami a Tünde-erdőből marad. Ugyanazért választottak engem a pozíciója betöltésére, amiért én választottam magukat. A szelídség és óvatosság miatt. - szemei egy pillanatra lehunyódnak, aztán mikor újra felnyílnak tekintete rajtam állapodik meg. - Tisztában vagyok azzal, hogy Kylin kisasszonyon kívül egyikőjük sem ismerős a volt Tünde-erdőben, ám ez nem is fontos. Olyanokra van szükségem, akik a lehető legtisztábban elintézik ezt az ügyet anélkül, hogy tovább ártanának az erdőnek vagy az egyház hírnevének az itt maradt tündék szemében. Azért választottam önöket, mert bízom benne, hogy a kevert vérük és elcserélt életük felkészítette önöket arra, hogy egyszerre tartsák szem előtt két nép értékrendjét. Hagen inkvizítor pedig nem az önök bébicsősze. Hagen inkvizítor Őszentsége megbízott követe, aki tökéletesen kiegészíti a csapatukat, számos sikeres küldetéssel bizonyította, hogy képes feltalálni magát bármilyen közegben és olyan kevésbé konvencionális módszerekhez is ért, amelyekhez önök nem. Mellesleg a Szentszék kérésére ő fogja elbírálni Jozef Strandgut novícius helytállását és megítélni készen áll-e az Egyház kötelékébe való belépésre.
Tartom a szemkontaktust a fiatal érsekkel, aki szájbarágós alapossággal részletezi közben miért helytelen a nővér megállapítása. Meggyőző volt, legalábbis az biztos, hogy ő hitt benne. De végül is olyan mindegy a miért, a lényeg, hogy nekünk kell menni.
Mondjuk az eléggé humoros, hogy én képviselem a sötét tündéket a küldetésben, én, aki soha nem élt közöttük.
- Elnézést kérek, atyám. – vándorol a föld felé Gloria nővér tekintete, de szerintem csak az illem kedvéért.
Azonban egy pillanat alatt fagy le az arcomról a kezdődő és nem is kiteljesedett vigyor, amikor meghallom, hogy Johannes fogja értékelni a teljesítményemet.
Felhördültem, mint egy sebzett állat.
Hallom a gúnyolódó krahácsolását és ránéznem sem kell, hogy tudjam, mit takar.
- Megtisztel.
~ Hogy fulladnál meg! ~
- Óóóóó.....- nyögtem ki. - Ez.....nem.......pont egy inkvizítor, uram? - teszem még hozzá, mert még sem mondhatom el az érseknek, hogy mi a gondom.
Még a küldetés veszélyességéről is elfeledkezem, mintha olyan biztos lenne, hogy egyáltalán mindketten visszatérünk.
- Ki más, ha nem egy inkvizitor, Jozef? Institoris püspök növendékének pont nem kéne tőlük tartani. – néz rám a nővér biztatóan, hiszen nem értheti a problémám.
Sangarinus bólint Gloria szavaira.
- Ennél megfelelőbb bírálót nem kaphat, novícius. Ha felszentelése után találnák alkalmatlannak, szintén egy inkvizítor lenne az, akinek felelnie kell. Hipotetikusan, természetesen.
- Egyetértek a nővérrel, biztosítalak arról, hogy nincs mitől tartanod. – szólal meg nyájasan az atya, amire önkéntelenül megborzongok.
- Hát, de......igen, persze. - sóhajtom, mert mit érek el vele, hogy ha ellenkezem, akkor csak mindenki kíváncsi lesz rá, miért is ódzkodom Johannes atyától. - Csak mindig úgy gondoltam Norven püspök lesz az, aki véleményez majd, hiszen ő ismer a legjobban. - magyarázkodom, de mikor sikerül összeszednem magam, az atya azért kap egy olyan tekintetet, amiből sejtheti, hogy azért nem lesz olyan könnyű dolga. Nem tudom mi lesz ennek a vége, kezdek kissé aggódni.
Ekkor az ajtó nyílik, és egy fiatal fiú lép be rajta.
Én nem gondoltam eddig arra, hogy az ötödik szék azért van, mert valaki még velünk tart, ám meglepődök, mikor egy velem egykorú fiú sétál be, láthatóan egy cseppet sem méltányolva, hogy ki előtt áll. Azonnal megkedvelem.
- Késett, herr Thawn.
- Eltévedtem. - feleli vállrándítva. - Lemaradtam valami fontosról?
Az érsek ekkor hosszan levegőt vesz csukott szemekkel, mielőtt válaszolna, láthatóan erőltet magára nyugalmat.
- Nem. Foglaljon helyet.
- Tawn! - biccentek felé. - Ő is velünk jön? - nézek az érsekre. - Ha jól látom ő nem féltünde vagy tévedek?
- Hölgyeim, uraim, az úr Tristan Thawn. A küldetés erejéig ő fogja kiegészíteni a csapatukat, rábízhatják a közelharcot, ha arra kerülne sor. Korábban tájékoztattam a feladat részleteiről, így nem kell ezzel terhelniük magukat. Ami azonban önnek is új, herr Thawn… - az érsek kihúzza a fiókját és egy nagyobb fadobozt vesz elő; a dobozból öt bőrszíjon lógó csepp alakú borostyán kerül elő, amelyet szétterít előttünk az asztalon. - Ezt nefilim testvéreink készítették, nem kizárt, hogy engesztelésképpen, amiért nem tudnak személyes támogatást nyújtani. A viselőjüket, ruházatát és minden magán viselt felszerelését megóvja a természetes tűz és bármiféle hő veszélyétől. Ezek fogják az életüket jelenteni a Cinderweald fái között. Javasolnám, hogy csak minimális puskaport vigyenek magukkal ennek ellenére, csak a biztonság kedvéért.
Az érsek elereszti a füle mellett a kissé ironikus kérdésemet, de nem erőltetem a dolgot, mert nem akarom magamra haragítani pont a felszentelésem előtt, mert akkor Johannes már hiába pedálozik, abból nem lesz semmi és még jó, ha nem dobnak ki.
Viszont megtudjuk, hogy a fiú jó közelharcos, pedig nem néztem volna ki belőle. Valamit biztos nagyon jól tud, ha ennyi mindent megengedhet magának. Jó lesz vele összehaverkodni.
A borostyánok magukra vonzzák a szemem, szép munkák és még milyen praktikusak, bár nekem magamnak is van egy kis védelmem. Önkéntelen a nyakamban lógó, különös ereklyét, az égetett ujjat érintem meg.
- Legalább adtak valamit, ez is több, mint amire máskor hajlandók, tisztelet a kivételnek. - teszem hozzá.
- Ez nagy igazság. - bólint az érsek felém. - És most kapóra jön a küldetésükhöz.
Gloria, Johannes és Kylin is el vesz egy-egy nyakláncot.
- Herr Thawn. – bólint a nővér az érkező felé, aztán már a feladatra koncentrál, gondolom realizálva azt, hogy úgy sem bújhatunk ki alóla, akármi is a véleményünk. - Tudjuk, hogy hol van Cinderwald lehetséges magja, az a bizonyos forrás amiről el kéne dönteni, hogy csoda-e?
- Sajnos nem, de van egy kiindulási nyom. Sokan látni véltek egy alakot az erdőben, aki ember vagy tündeszerű. Nem tudjuk, hogy hogyan képes életben maradni, de vélhetően köze van a hely rejtélyéhez. – válaszol az érsek.
- Van bármi egyéb információnk az erdőről, vagy olyan tényezőkről amik segíthetnek a feladatunkban? – szál be a kérdezősködésbe Johannes atya is.
Semmiképpen nem mondanék le bármilyen segítségről, ha be kell merészkednünk abba az elátkozott erdőbe, mert, hogy Istennek ahhoz semmi köze, azt biztosra veszem. Talán a tündék csináltak valamit bosszúból. Én is elveszem a zsinórra fűzött borostyánt.
- Igen, azt gondolom, minden segítség jól jön. - pillantok Kylinre közben, mert állítólag ő már járt ott. Vagy a közelben, talán tud valamit, ami mi nem.
- Tehát egy szájon forgó beszéd alapján kezdjünk nyomozni az ok után? – néz a nagymesterre a lány kissé irónikus hangvétellel.
Sangarinus Hansra néz.
- Annyit tudunk, hogy Cinderweald valamikor tünde lovagi birtok volt. Ha a kúria már nem is áll, romjai az erdőrész közepén lehetnek, így tájékozódási pontként szolgálhat.
- Remek, a volt kúriát használhatnánk főhadiszállásnak, vagy afféle műveleti központnak, biztonságosabb, mint egy égő erdőben sátrazni. Viszont amire mindenképp szükségünk lesz az a szokásosnál több muníció. Nem hiszem, hogy ott találnánk ételt ha kifogyunk, vadászni sem fogunk tudni, ahogyan vízre sem számítanék. – mondja Gloria gyakorlatiasan.
Kylinnak Tristan felel
- Nem szóbeszéd. Tényleg él ott valami.
- És ezzel a medállal biztos eljutunk odáig? - kérdezem, mert nem tudom kipróbálták-e, nem én szeretnék lenni a próbababa. - És honnan tudod? - nézek a fiúra.
- Tehát az ördög tudja mi lehet ott, akár egy démon is... – lebegteti meg a dolgot Kylin. - Amennyiben annak szeretnénk, előtte fel kell deríteni. Nem csak mi gondolkozhatunk így és akkor igen kellemetlen meglepetés is érhet minket.
- Még egy ok, hogy megkeressük a kúriát, ha a különös alakhoz is az lehet az egyetlen nyom. – jegyzi meg a nővér.
- Ezt már önökre bízom. Az erdő peremén találnak egy ideiglenes helyőrséget, ehhez biztosítok térképet maguknak. Onnan bármi, amire szükségük lehet az önöké, a nagymester kivételes engedélyével. - ekkor elétek, főleg Hans elé tol egy lepecsételt borítékot. - Ebben megtalálnak minden szükséges iratot.
Úgy látom más sem lelkesedik ezért a feladatért, de ahogy Gloria mondta, valahonnan el kell indulni.
- A helyőrség után már semmit nem vehetünk biztosra. - bólintok Kylian felé. - Onnantól magunkra leszünk utalva. - mondom ki, amit már mindenki tud.
Johannes atya azonnal ráveti magát a borítékra, ami azt a gyanút vonja maga után, hogy ő tartja magát a csapat leendő vezetőjének.
- Köszönjük a segítséget. – bájolog……~ Na, azt már nem! ~
- Van valami külön kívánsága, uram, hogy ki legyen a kis csapatunk vezetője, vagy ránk van bízva? - teszem fel az engem legjobban érdeklő kérdést, de ezt a többiek nevében is teszem. Na meg, hogy ha még sem ő lesz az, lássam lehervadni az öntelt mosolyt.
- Ide kéne hívni Matheus atyát, rögtön nem lenne kérdés. – nevet Gloria a férfira. - Szerintem legyen a vezetőnk Thawn. Bizonyára nem véletlenül van itt, sokat tud az uticélunkról, és mivel nem ismeri egyikőnket sem biztosan pártatlan. – fonja elégedetten karba a kezét.
- Mattheus atya... – réved el egy pillanatra az atya az emlékekbe - ...úgy gondolom egyikünknek nincs felesleges keze. – villant egy mosolyt a nővérre.
- Hidd el, velem rosszul járnátok. - húzza el a száját Tristan.
- Bízom benne, hogy ezt meg tudják oldani felnőttek módjára. - mosolyodik el halványan Sangarinus.
- A helyőrséget úgy értesítettem, hogy holnap estére érkeznek meg, ehhez hajnalban kell indulniuk. Addig szabad időt kapnak felkészülni, ahogy jónak látják. Az Úr vigyázzon önökre. – bocsát el minket az érsek, de az atyának még van mondanivalója.
- Amennyiben Thawn nem vállalja, és egyeseknek ellenérzéseik vannak velem szemben – pillant egyenesen rám, - úgy azt javaslom vezessen minket Gloria nővér. Így lesz a legbiztonságosabb mindannyiunk számára.
Érdekes lenne, ha Gloria nővér javaslatára a fiút nevezné kis az érsek a vezetőnek, mert őt nem ismerjük, fogalmunk sincs, hogy mire lenne képes, hiszen láttuk már mennyi benne a tisztelet.
Ennél még Johannes is jobb választás, mert a saját ellenérzésem ellenére, tapasztalata neki van a legtöbb, ezt el kell ismernem.
Az érsek úgy néz ki ebbe nem akar beleszólni, ami érthető is a részéről, nem ő jön velünk.
Értékelem, hogy Tristan tudja, hogy hol a helye, de az atya javaslata nem kis mértékben lep meg. Önként lemondana a vezetői posztról?
- Én elfogadom. - bólintok rá, mielőtt meggondolná magát. - És hajnalra útra készen leszek.
- Rossz ötlet. – vágja rá azonnal a nővér. - Nekem sincs problémám Johannes atyával, többször is dolgoztam már vele. Azért javasoltam herr Thawn-t hogy elfojtsak egy konfliktus forrást. De kérdezzük meg Kylin kisasszonyt, hogy volna-e olyan kedves és vállalná-e a csapat koordinálását.
- Nekem senkivel sincs semmilyen bajom, így számomra ez lényegtelen, amíg az illető képes jól vezetni a csapatot. Így, én lemondanék erről a posztról. – hárít Kylin is.
Az érsek eközben csak megdörzsöli a halántékát, mert az előbb láthatóan befejezettnek tekintette a beszélgetést és mi még mindig itt vagyunk és vitázunk.
Tristan eközben sóhajt és feláll.
- Ennek sosem lesz vége. Igazatok van, vezetek én. Ti tudtok együttműködni, én tudom mit kell csinálni. Hajnalban találkozunk. - aztán kisétál.
- Legyen hát Thawn. – egyezik bele az atya azonnal. Ez igen csak gyanús…….!
Egy fintorral jelzem, mit gondolok, de mivel én kezdeményeztem az egész vitát, inkább nem szólok most. Még változtathatunk rajta útközben is, ha nagyon nem működik.
- Ha nincs más uram....... - nézek az érsekre, de láthatóan elege van belőlünk. - Akkor megyünk. - állok fel.
- Általában nem ilyen döcögős az indulás. – próbálja az élét venni a dolgoknak a nővér és ezt főleg Kylin-nek, az új társnak címzi, hiszen ő talán ebből szűri le, milyenek is vagyunk. - Szerintem most is hamar összecsiszolódunk majd.
- Csak a folytatás menjen simán és kevesebb gondunk lesz. – válaszol neki a lány. - Hárman biztosan, a másik kettő... Már kevésbé biztos.
Mindannyian távozunk az érsek szobájából, hogy felkészüljünk az utazásra, amiből talán sosem térünk vissza.

Felhasználó profiljának megtekintése

5 Re: Küldetés: Cinder & Ash on Vas. Aug. 05, 2018 11:21 am

Kylin Farfiel

avatar
Fővárosi Királyi Palota
Fővárosi Királyi Palota
Ritka öröm az, amikor végre szabadnapot kapsz a sok harc után. Nem árt néha az, hogy ki tudd ereszteni a gőzt. A sok halott után, kifejezetten jó érzés az, amikor ismét élő emberekkel találkozól. S végre megoldhatom azon felmerült gondjaimat, amik elmaradtak, mert azért vannak olyanok. Egy-két dolog, amit be kéne szereznem. S igen, van köztük erősen női is, hisz mégiscsak egy hajadon lány lennék. Ám, ahogy fölkelek és ránézek a kis asztalomra, csak egy fáradt sóhaj hagyja el a számat. Egy levél ami nekem szól és már elsőre kiszúrom a hivatalos pecsétet. Felveszem és elolvasom és csak magamban dörmögők közben.
- Ennyit a szabadságról. - állok fel és kezdek el öltözködni. Szokásos bőr ruhám húzom fel és úgy indulok el az érsekhez. Odaérve az őr bevezet egy helyiségbe, ahol már hárman várakoznak.
- Kérem, itt várjanak. Az érsekatya nemsokára megérkezik.
A szobában viszont kellemes meglepetés fogadott. Nem én érkeztem elsőnek. Két papnak tűnő alak és egy nővér fogad. Idősebb atya rögtön oda is lép hozzám, és kézcsókkal üdvözöl. Nem kell mondanom, hogy igen csak meglep ezen tettétével, ám nem reagálok úgy, ahogy nem kéne.
- Johannes Hagen. - mutatkozik be, majd lép közelebb a fiatalabb, akin most látom, hogy egy sötét elf. Olyat sem gyakran látni egyházi szolgaként.
- Jozef Strandgut novicius. - mutatkozik be ő is és mint kiderül nem pap, csak novicius.
- Gloria vagyok, a szent brünhilda rend nővére. - mutatkozik be a nővér is, aki szintén meglep. Mivel ő meg egy félvér, akárcsak én. S egyben ő az első, akivel találkozom, így hirtelen olyan érzés lesz úrrá bennem, hogy minél előbb össze akarok barátkozni vele. Nem túl gyakran van ilyen lehetőségem, így igyekezni fogok minél előbb jóban lenni vele.
Pár perc telhetett el, mióta megérkeztem, amikor végre jön valaki a másik irányból is. Egy jörmungandr-be öltözött férfi volt. Meglepően fiatal volt, talán harminc körül lehetett, hosszú fekete haj lófarokban.
- Laudetur Iesus Christus. Elnézést, hogy megvárattam önöket. Sangarinus atya vagyok, Krisztus nyáját, mint érsek szolgálom. Kérem, fáradjanak beljebb. - tárta szélesre a faragott ajtót. Mai nap tele van meglepetésekkel. Egy sötét tünde novicius után, egy tünde érsek. Nem igazán megszokott, hogy egy tünde legyen az egyház tagja és mell ilyen magasra jusson.
- Mindörökké. Johannes Hagen atya, szolgálatára. -
- Dícsértessék érsek atya! - hajtott térdet Jozef.
- In aethernum, atyám. - köszönti a nővér is.
- Üdvözlöm érsek úr. - szólalok hát meg én is. Nem mondanám, hogy túlzottan gyakran volt közöm az egyházhoz, így nem nagyon tudom, hogy miképp is kéne köszönni.
Az érsek szobája olyan, mint amilyennek elképzeltem. Funkcionális és semmi több. Csak az van benne, ami kell és semmi díszítés. Kissé rideg is tőle a hely. S miután megköszönöm a helyet, már hallhatjuk is, hogy miért hívtak ide
- Kérem, foglaljanak helyet. - mutatott Sangarinus érsek a székekre az asztala előtt, ő maga pedig az íróasztal mögött ült le. Johannes atya kihúzott először két széket Gloriának és nekem, amit meg is köszönök neki. S ekkor nézek az ötödik szék felé, biztosan nem véletlenül van itt. Tehát jönni fog még valaki.
- Gondolom mind kíváncsiak, miért hívattam ide önöket annyi helyről és elöljárón keresztül, így rögtön a tárgyra térnék, utána pedig feltehetik az esetleges kérdéseiket. - kezdte az érsek. Tünde létére akcentus nélkül, egészen kifinomultan beszélte a németet. Mondjuk, ha kellen sok ideje él már itt, akkor ez annyira nem is meglepő. Állítólag már én is igazán jól beszélem és nem törőm a nyelvet. - Hallottak a Tünde-erdő sorsáról azóta, hogy a háború kitört? -
- Nem sok mindent. - kezdte Johannes őszintén.
- Csak amit mindenki, hogy elnyelték a lángok. - szólalt meg a fiatal tünde.
- Én azt tudom, hogy az az erdő, ami addig volt eltűnt, a helyét pedig valami más vette át. Legalábbis a fronton a felderítők ezt mesélik. - majd az ötödik székre vándorolt a tekintetem. Valószínűleg puszta véletlen volt.
- Ahogy az előttem lévők is mondták. Azt tudom, hogy ég, az okát kevésbé. -
- Mindannyian helyes dolgokat állítanak. A módját igazából rejtély fedi, de annyi bizonyos, hogy... nos... volt elődöm türelmetlen reakciója miatt a tünde királyságok pozíciót cseréltek egy idegen föld azonos területű erdejével, ezt nevezi a köznyelv most Finsterwaldnak. Azonban még ez előtt, Abaddón arkangyal pusztítása alatt az erdő jelentős északi területe kigyulladt. Ahogy a kisasszony is mondta... - biccentett felém. - … nem csak egyszerűen felégett, azóta is folyamatosan lángokban áll anélkül, hogy elemésztené a fákat. Az északi máguskör varázslói valami különösen erős jelenséget sejtenek a háttérben és felettébb erőszakosan ösztönzik a koronát, hogy tegyen lépéseket a jelenség felderítésére és az erő kiaknázására. Azonban van egy apró probléma. - itt egy pillanatnyi hatásszünetet tartott. - Ezedig ekkora mágikus behatást csak isteni csodák alakíthattak ki. -
- Ezért kell az egyház segítsége? Azt gondolják Urunk táplálja a lángokat? De miért tenné? - szólal meg József hevesen - Ha a sárkány valóban angyal volt, akár az ő csodája is lehet. Valami köze kell legyen hozzá, ha attól gyulladt ki. Így az egyház szerepét értem. - fordul felém.
- S ha jól sejtem az érsek úr kapta a feladatot, hogy egy kisebb csapatot állítson össze, akik kiderítik, hogy mi is ezen dolog hátterében. Amint ezen információ birtokába kerültek, pontosan részletes jelentést tesznek. Vagy ha úgy ítélik meg, akkor rendezik az okát. S ezen feladathoz miért is kell akkor íjász? - teszem fel végül a kérdést.
- Nem tudjuk pontosan mi okozza a soha nem alvó tüzet. - illesztette össze az ujjbegyeit maga előtt az érsek. - Teória annyi van, mint égen a csillag, de tény semmi. Egyedül akkor derül fény valamire, ha valaki bemerészkedik az erdőbe és megkeresi a jelenség forrását. Ez azonban igen veszélyes, tekintve, hogy nem tudjuk mi vár abban az erdőben. Éppen ezért az a legbölcsebb, ha egy jól kiegyensúlyozott csapat veszi át a felderítő szerepét, amely minden felmerülő kihívásra tud felelni és hibátlan stratégiai formációt alkot. Önöket hármójukat személyesen válogattam. - mutatott Jozefre, Gloriára és rám. - Az okát megláthatják, ha egymásra néznek. Hagen atyát a Szentszék javasolta.
- Gloria nővért és Kylin kisasszonyt értem, de én? Én mit láthatnék egy tünde erdőben.......egy volt tünde erdőben? - kérdezte József és szemem sarkából látom, hogy Gloria arcán megmozdulnak az izmok. Valószínűleg nem éppen tetszett neki ez a megszólalás.
- Azért Jozef, mert sötét tünde vagy. Mindhármunkban tünde vér van, és mind a hárman feláldozhatók vagyunk. A félelfek nem érnek többet egy korcs kutyánál a tisztavérűek szemében, és gyanítom rád is néztek már hasonlóan. - fakad ki Glória, ami azért kicsit meglep egy nővértól. S ami azt illeti, igen csak egyet tudok érteni vele. Pontosan tudom, hogy milyen érzés az, amikor lenéznek és semmibe vesznek.
- És persze egyébként is kapóra jött az összeállítás, egy közelharcos pap, egy inkvizitor, egy íjász és egy gyógyító személyében. Johannes atya pedig nyilván vigyázni fog ránk a sacra institutio megbízásából. -
- Kérem, Gloria nővér, uralkodjon az indulatain és ne bocsátkozzon elsietett feltételezésekbe. Azért választottam önöket az északi királyságban lakó számos tünde és féltünde közül, mert nem bízhatom a feladatot akárkire. Az Ordo Draconis fiatal rend, mégis hírneve kellően rossz azóta, hogy elődöm, a megboldogult Demiphones püspök megpróbálta lépésről lépésre felégetni azt, ami a Tünde-erdőből marad. Ugyanazért választottak engem a pozíciója betöltésére, amiért én választottam magukat. A szelídség és óvatosság miatt. - pillanatra lehunyta a szemeit, mikor újra kinyitotta tekintete Jozefen állapodott meg. - Tisztában vagyok azzal, hogy Kylin kisasszonyon kívül egyikőjük sem ismerős a volt Tünde-erdőben, ám ez nem is fontos. Olyanokra van szükségem, akik a lehető legtisztábban elintézik ezt az ügyet anélkül, hogy tovább ártanának az erdőnek vagy az egyház hírnevének az itt maradt tündék szemében. Azért választottam önöket, mert bízom benne, hogy a kevert vérük és elcserélt életük felkészítette önöket arra, hogy egyszerre tartsák szem előtt két nép értékrendjét. Hagen inkvizítor pedig nem az önök bébicsősze. Hagen inkvizítor Őszentsége megbízott követe, aki tökéletesen kiegészíti a csapatukat, számos sikeres küldetéssel bizonyította, hogy képes feltalálni magát bármilyen közegben és olyan kevésbé konvencionális módszerekhez is ért, amelyekhez önök nem. Mellesleg a Szentszék kérésére ő fogja elbírálni Jozef Strandgut novícius helytállását és megítélni készen áll-e az Egyház kötelékébe való belépésre. -
Johannes atya ekkor úgy tűnt mindjárt elneveti magát, de a feltörő kacajt egy apró köhögéssel igyekezte palástolni.
- Megtisztel. - bólintott az érsek felé.
- Óóóóó.....- nyögte a novícius. - Ez.....nem.......pont egy inkvizítor, uram? – kérdezte végül. Mintha neki ez nem tetszene tulzottan.
- Elnézést kérek, atyám. - tehát a Ordo Draconis, a rend ami igen sok galibát okozott. S a feje most egy tünde. Igen csak érdekes.
- Ki más, ha nem egy inkvizitor, Jozef? Institoris püspök növendékének pont nem kéne tőlük tartani. - szólal meg Glória. Sangarinus atya is bólint a kijelentésre.
- Ennél megfelelőbb bírálót nem kaphat, novícius. Ha felszentelése után találnák alkalmatlannak, szintén egy inkvizítor lenne az, akinek felelnie kell. Hipotetikusan, természetesen. -
- Egyetértek a nővérrel, biztosítalak arról, hogy nincs mitől tartanod. - mondta bátorítóan Johannes atya is.
Ekkor az ajtó újra kinyílt, és egy fiatal fiú lép be rajta.
- Késett, herr Thawn. -
- Eltévedtem. - felelte vállrándítva. - Lemaradtam valami fontosról?
Az érsek ekkor lassan, csukott szemmel nagy levegőt vett, mielőtt válaszolt volna. S az ifjú beszédéből azt szűrőm le, hogy jó ideje ismeri már az érseket és mindig hasonló a viselkedse.
- Nem. Foglaljon helyet. -
- Hát, de......igen, persze. - sóhajtott Jozef. - Csak mindig úgy gondoltam Norven püspök lesz az, aki véleményez majd, hiszen ő ismer a legjobban. – magyarázkodik.
- Tawn! - biccentett felé. - Ő is velünk jön? - nézett az érsekre. - Ha jól látom ő nem féltünde vagy tévedek? -
Mind érdeklődve fordultunk a fiú felé, de láthatóan nincsenek tünde vonásai, tehát esélyesen az érsek hívta ide.
- Hölgyeim, uraim, az úr Tristan Thawn. A küldetés erejéig ő fogja kiegészíteni a csapatukat, rábízhatják a közelharcot, ha arra kerülne sor. Korábban tájékoztattam a feladat részleteiről, így nem kell ezzel terhelniük magukat.  Ami azonban önnek is új, herr Thawn… - az érsek kihúzta a fiókját és egy nagyobb fadobozt vett elő. Benne öt, bőrszíjon lógó csepp alakú borostyán feküdt, amelyeket szétterített előttünk az asztalon. - Ezt nefilim testvéreink készítették, nem kizárt, hogy engesztelésképpen, amiért nem tudnak személyes támogatást nyújtani. A viselőjüket, ruházatát és minden magán viselt felszerelését megóvja a természetes tűz és bármiféle hő veszélyétől. Ezek fogják az életüket jelenteni a Cinderweald fái között. Javasolnám, hogy csak minimális puskaport vigyenek magukkal ennek ellenére, csak a biztonság kedvéért. -
- Legalább adtak valamit, ez is több, mint amire máskor hajlandók, tisztelet a kivételnek. - jegyezte meg a sötét tünde.
- Ez nagy igazság. - bólintott az érsek. -- És most kapóra jön a küldetésükhöz. -
Tehát a fiú egy közelharcos, vele már sokkal egészebb a csapat. Mindössze ezen hozzáállása zavar kissé. Ezzel még lehet gondunk. Láttam már, hogy mire képes egy ilyen tag egy csapatban. Hogy mennyire szét tud az esni és azzal együtt végük is van. A kirakott medált egy ideig csak nézem, végül elveszek egyet és a nyakamba akasztom. Remélem valóban működik, vagy visszatérek kísérteni az érseket.
- Herr Thawn. – biccent Gloria a fiú felé. - Tudjuk, hogy hol van Cinderwald lehetséges magja, az a bizonyos forrás amiről el kéne dönteni, hogy csoda-e? -
- Sajnos nem, de van egy kiindulási nyom. Sokan látni véltek egy alakot az erdőben, aki ember vagy tündeszerű. Nem tudjuk, hogy hogyan képes életben maradni, de vélhetően köze van a hely rejtélyéhez. -
Johannes atya is a medál után nyúlt, és azonnal fel is rakta a nyakába.
- Van bármi egyéb információnk az erdőről, vagy olyan tényezőkről, amik segíthetnek a feladatunkban? - Jozef is elvette a borostyánt.
- Igen, azt gondolom, minden segítség jól jön. – pillant rám Gloria és én is rá pillantok. Valószínűleg az, hogy jártam ott jár a fejében. Ami igazából az, hogy ott éltem 18 évig.
- Tehát egy szájon forgó beszéd alapján kezdjünk nyomozni az ok után? – teszek fel igazán jogos kérdést.
- Nem szóbeszéd. Tényleg él ott valami. - válaszolta Tristan az érsek helyett. Sangarinus atya Johannesre nézett.
- Annyit tudunk, hogy Cinderweald valamikor tünde lovagi birtok volt. Ha a kúria már nem is áll, romjai az erdőrész közepén lehetnek, így tájékozódási pontként szolgálhat. -
- És ezzel a medállal biztos eljutunk odáig? - kérdezte Jozef. - És honnan tudod? - nézett utána a fiúra.
- Remek, a volt kúriát használhatnánk főhadiszállásnak, vagy afféle műveleti központnak, biztonságosabb, mint egy égő erdőben sátrazni. Viszont ,amire mindenképp szükségünk lesz az a szokásosnál több muníció. Nem hiszem, hogy ott találnánk ételt ha kifogyunk, vadászni sem fogunk tudni, ahogyan vízre sem számítanék. - néztem az érsekre.
- Tehát az ördög tudja mi lehet ott, akár egy démon is... - a mondat végét a levegőben hagyok lógni. Mindenki gondoljon arra, amire akar. S a kúria.. Az is lehet könnyen az ott lévő valami bázisa. S így, ha oda megyünk, akkor a biztos halálba rohanunk. Ám félek, hogy oda fogunk menni.. - Amennyiben annak szeretnénk, előtte fel kell deríteni. Nem csak mi gondolkozhatunk így és akkor igen kellemetlen meglepetés is érhet minket. -
- Ezt már önökre bízom. Az erdő peremén találnak egy ideiglenes helyőrséget, ehhez biztosítok térképet maguknak. Onnan bármi, amire szükségük lehet az önöké, a nagymester kivételes engedélyével. - ekkor elénk, főleg Johannes elé tolt egy borítékot. -- Ebben megtalálnak minden szükséges iratot. -Az inkvizitor rögtön zsebre is tette a levelet.
- Köszönjük a segítséget. - mondta udvariasan, és körbenézett, mintha mind jól végeztük volna dolgunkat és már indulhatnánk is.
- A helyőrség után már semmit nem vehetünk biztosra. - mondta Jozef a megjegyzésemre utalva. Lehet, így gondolni, ám én ebben nem vagyok annyira biztos. - Onnantól magunkra leszünk utalva. - Amikor viszont Johannes atya eltette a levelet, ez Josef-nek nem igazán tetszik.
- Van valami külön kívánsága, uram, hogy ki legyen a kis csapatunk vezetője, vagy ránk van bízva? -
- Még egy ok, hogy megkeressük a kúriát, ha a különös alakhoz is az lehet az egyetlen nyom. -
Szinte tapintani lehetett Jozef és Johannes között a feszültséget. Több, mint valószínű, hogy a kettőnek van valami baja egymással, vagy legalábbis az ijfúnak van valami baja. Na remek. Még el se indultunk, de már gondok vannak.
-- Ide kéne hívni Matheus atyát, rögtön nem lenne kérdés. – szólalt meg nevetve Glorie. - Szerintem legyen a vezetőnk Thawn. Bizonyára nem véletlenül van itt, sokat tud az uticélunkról, és mivel nem ismeri egyikőnket sem biztosan pártatlan. -
- Hidd el, velem rosszul járnátok. - húzta el a száját Tristan.
-- Bízom benne, hogy ezt meg tudják oldani felnőttek módjára. - mosolyodott el halványan Sangarinus érsek. - A helyőrséget úgy értesítettem, hogy holnap estére érkeznek meg, ehhez hajnalban kell indulniuk. Addig szabad időt kapnak felkészülni, ahogy jónak látják. Az Úr vigyázzon önökre. -
-- Mattheus atya... - mosolyodott el Johannes atya, valószínűleg már van közös múltjuk - ...úgy gondolom egyikünknek nincs felesleges keze. - vigyorgott rám. - Amennyiben Thawn nem vállalja, és egyeseknek ellenérzéseik vannak velem szemben - nézett az atya Jozefre - Úgy azt javaslom vezessen minket Gloria nővér. Így lesz a legbiztonságosabb mindannyiunk számára. -mond le Josef a posztról és jelöli meg helyette a növért.
- Én elfogadom. - bólintott Jozef azonnal az ötletre. - És hajnalra útra készen leszek. -
- Rossz ötlet. - vágja rá Gloria.
- Nekem sincs problémám Johannes atyával, többször is dolgoztam már vele. Azért javasoltam herr Thawn-t hogy elfojtsak egy konfliktus forrást. De kérdezzük meg Kylin kisasszonyt, hogy volna-e olyan kedves és vállalná-e a csapat kordinálását. -
- Nekem senkivel sincs semmilyen bajom, így számomra ez lényegtelen, amíg az illető képes jól vezetni a csapatot. Így, én lemondanék erről a posztról. – válaszolok és egyben én is másra hárítom. Tudom magamról, hogy még nem állok készen az ilyen dolgokra, így nem akarok egy küldetésen kisérletezgetni.
- Ennek sosem lesz vége. Igazatok van, vezetek én. Ti tudtok együttműködni, én tudom mit kell csinálni. Hajnalban találkozunk. - szólal meg Thawn és ezzel a lendülettel el is hagyja a szóbát.
- Legyen hát Thawn. - bólintott Johannes. Jozef fintorgott, de végül nem mondott ellent. Végül is ő robbantotta ki ezt a kis vitát.
- Ha nincs más uram....... - nézett az érsekre. - Akkor megyünk. - állt fel Jozef, Gloria pedig követi a példáját.
- Általában nem ilyen döcögős az indulás. - mosolyogtam rám Gloria és, ami azt illeti, igen csak kellemes ezen tette számomra. Jó látni, hogy barátságosan közelít felém. - Szerintem most is hamar összecsiszolódunk majd. -
- Csak a folytatás menjen simán és kevesebb gondunk lesz. – szólalok meg - Hárman biztosan, a másik kettő... Már kevésbé biztos. - teszem még hozzá. Ám erősen remélem, hogy nem lesz semmilyen váratlan probléma.

Felhasználó profiljának megtekintése

6 Re: Küldetés: Cinder & Ash on Hétf. Aug. 06, 2018 1:29 am

Tertullius

avatar
Felszentelt Inkvizítor
Felszentelt Inkvizítor
Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem lepett meg a parancs érkezése – méghozzá a pápai pecséttel. Kellemes meglepetés volt mindazonáltal, hiszen semmi kivetnivalóm nem volt azzal kapcsolatban, hogy otthagyjam néhány napra az ostromot, és esetleg egy éjszakát a kényelmes Katedrálisban található szobámban -de főleg ágyamban – tölthessek. Ezzel szemben, amint megérkezek már irányítanak is egy aprócska rendházba, majd a folyosón végigvezetve egy egyszerű faragott faajtó előtt állunk meg.
- Kérem, itt várjon. Az érsekatya nemsokára megérkezik. – kapom az utasítást. Kíváncsi vagyok ki ez a titokzatos Sanganarius érsekatya, addig is azonban kényelembe helyezkedve várok.
Nem is kell sokáig így tennem, míg megjelenik a folyosón a lovag egy másik alakkal. Egy selffel ráadásul. Jozef? Óóó, Jozef. Az első gondolat ami beugrik a látványára, hogy mennyire irritáló lesz ha bármit is együtt kell csinálnom ezzel a novíciussal, ennek ellenére nem tudom letörölni az arcomról a mosolyt, amikor meghallom hogy visszakozik a lovagnak.
- Johannes atya? – kérdezi, majd próbálja leplezni az érzelmeit, de nem igazán sikerül neki – Biztos, hogy ide kellett jönnöm? – néz még rá egyet a lovagra, de az szinte már ott sincs. Mikor ottmarad, megszólítom.
- Óh, én teljesen biztos vagyok benne. – reagálok még az előzőre, majd belekezdek egy beszélgetésbe, hátha ezzel a módszerrel más eredményt érek el, mint a legutóbbival – Hogy megy a sorod a fronton fiú? Ugye ott szolgálsz?
- Csak biztos akartam lenni benne. Egyébként igen, ott szolgálok és jól mennek a dolgaim. – válaszol, és már kérdeznék is tovább, de ekkor még valaki érkezik. Nem is akárki: Gloria nővér. Az eddigi hamis mosolyom őszintévé válik, ahogyan ültömből felkelve üdvözlöm az apácát.
- Dicsértessék a Jézus Krisztus, Gloria nővér. Öröm újra látni.
- Dicsértessék nővér! Te is velünk tartasz? Soha jobb hír. – támadja le Jozef.
- Mindörökké ámen. Igen Jozef, engem osztottak mellétek, bár fogalmam sincs, hogy hova megyünk... – válaszol üdvözléseinkre a nő.
Őt sincs időm a hogyléte felől faggatni, hiszen egy számomra ismeretlen nő ér oda a folyosó végére. Kifejezetten csinos, és a füleiből ítélve úgy tűnik osztozik Gloria nővérrel a félvérségen. Ő vajon milyen szeret tölt majd be? Kézcsókkal köszöntöm.
- Johannes Hagen.
- Jozef Strandgut novicius. – biccent Jozef.
- Gloria vagyok, a szent Brünhilda rend nővére. – mondja Gloria. Nem olyan gyakoriak a félvérek, vajon mennyire próbálják majd megismerni egymást és a múltjukat? Ha együtt maradunk érdekes lesz figyelni őket.
- Üdvözletem. Kylin vagyok. – válaszol.
Ezután érkezik meg a már emlegetett érsek, egy közepes Jormungandr páncélba öltözve. Amellett, hogy meglepően fiatal az is fura, hogy az épületen belül páncélban jár – azon pedig, hogy tünde, meg se lepődtem, annyi vett már körül. Véletlen volna?
- Laudetur Iesus Christus. Elnézést, hogy megvárattam önöket. Sangarinus atya vagyok, Krisztus nyáját mint érsek szolgálom. Kérem, fáradjanak beljebb. – köszön, majd lép oda az ajtóhoz, hogy kitárja
- Mindörökké. Johannes Hagen atya, szolgálatára. - reagálok az érsek köszöntésére. Nem hittem volna hogy teljes harci díszben állít be ide, vajon mi oka lehet? Kora és faja annyira meglepett, hogy még az alapvető illemről is elfeledkeztem, és elsőként léptem be az ajtón. Hátam mögül hallottam a társaim bemutatkozását is.
- Dicsértessék érsek atya! – jön be utánam Jozef is, szintén elfeledkezve az illemről.
- In aethernum, atyám. – fárad be végül a nővér és Kylin.
Az érsek irodája nagy, ám berendezettségét a puritanizmus jellemzi: egy szekrény, egy nagyobb íróasztal, öt darab szék és az elmaradhatatlan feszület a falon.
- Kérem foglaljanak helyet. – mutat rá az asztal előtt helyet foglaló székekre. Itt már beugrik az illem, és megpróbálok kompenzálni az előbbiért: mind Gloriának mind Kylinnak kihúzom a széket, és csak aztán foglalok helyet. Apropó, öt darab szék van, így van berendezve a szoba, vagy várunk még valakit? - Gondolom mind kíváncsiak, miért hívattam ide önöket annyi helyről és elöljárón keresztül, így rögtön a tárgyra térnék, utána pedig feltehetik az esetleges kérdéseiket. – kezd bele a mondandójába az akcentus leghalványabb jele nélkül – rég emberek között élhet már. – Hallottak a Tünde-erdő sorsáról azóta, hogy a háború kitört?
- Nem sok mindent. – vallom be őszintén.
- Csak amit mindenki, hogy elnyelték a lángok.
- Én azt tudom, hogy az az erdő, ami addig volt eltűnt, a helyét pedig valami más vette át. Legalábbis a fronton a felderítők ezt mesélik.
- Ahogy az előttem lévők is mondták. Azt tudom, hogy ég, az okát kevésbé. – fejezte be a kört az új hölgy.
- Mindannyian helyes dolgokat állítanak. A módját igazából rejtély fedi, de annyi bizonyos, hogy... nos... volt elődöm türelmetlen reakciója miatt a tünde királyságok pozíciót cseréltek egy idegen föld azonos területű erdejével, ezt nevezi a köznyelv most Finsterwaldnak. Azonban még ez előtt, Abaddón arkangyal pusztítása alatt az erdő jelentős északi területe kigyulladt. Ahogy a kisasszony is mondta... - biccent Kylin felé. - … nem csak egyszerűen felégett, azóta is folyamatosan lángokban áll anélkül, hogy elemésztené a fákat. Az északi máguskör varázslói valami különösen erős jelenséget sejtenek a háttérben és felettébb erőszakosan ösztönzik a koronát, hogy tegyen lépéseket a jelenség felderítésére és az erő kiaknázására. Azonban van egy apró probléma. - itt egy pillanatnyi hatásszünetet tart. - Ezeddig ekkora mágikus behatást csak isteni csodák alakíthattak ki.
- Ezért kell az egyház segítsége? Azt gondolják Urunk táplálja a lángokat? De miért tenné? – reagál összeráncolt homlokkal Jozef. A feltételezés sérti vajon, vagy kezd rájönni arra, hogy ott fogunk kikötni?
- Ha a sárkány valóban angyal volt, akár az ő csodája is lehet. Valami köze kell legyen hozzá, ha attól gyulladt ki. Így az egyház szerepét értem. – mondta Gloria, majd Kylinre nézett. Engem is érdekelt a kérdés, hogy ő vajon hogy került ide, most pedig kiderülhet.
- S ha jól sejtem az érsek úr kapta a feladatot, hogy egy kisebb csapatot állítson össze, akik kiderítik, hogy mi is ezen dolog hátterében. Amint ezen információ birtokába kerültek, pontosan részletes jelentést tesznek. Vagy ha úgy ítélik meg, akkor rendezik az okát. S ezen feladathoz miért is kell akkor íjász? – most pedig azt is megtudtuk, hogy íjász.
- Nem tudjuk pontosan mi okozza a soha nem alvó tüzet. - illeszti össze az ujjbegyeit maga előtt az érsek. - Teória annyi van, mint égen a csillag, de tény semmi. Egyedül akkor derül fény valamire, ha valaki bemerészkedik az erdőbe és megkeresi a jelenség forrását. Ez azonban igen veszélyes, tekintve, hogy nem tudjuk mi vár abban az erdőben. Éppen ezért az a legbölcsebb, ha egy jól kiegyensúlyozott csapat veszi át a felderítő szerepét, amely minden felmerülő kihívásra tud felelni és hibátlan stratégiai formációt alkot. Önöket hármójukat személyesen válogattam. - mutat Jozefre, Gloriára és Kylinre. - Az okát megláthatják, ha egymásra néznek. Hagen atyát a Szentszék javasolta.
Áhá. Eddig se fájt a fogam ahhoz, hogy felfedezzem Finsterwald ismeretlen zugait, de így, hogy még a felütése sem az a dolognak, hogy saját maga választott ki a feladatra – mint a többieket –, még kevésbé vágyódom az erdőbe. Az viszont, hogy miért pont őket választotta, kezdem sejteni…
- Gloria nővért és Kylin kisasszonyt értem, de én? – mutat magára - Én mit láthatnék egy tünde erdőben.......egy volt tünde erdőben?
Ekkor szólalt meg az apáca. Lehunyta a szemét, gondolom a dühe kontrollálása érdekében.
- Azért Jozef, mert sötét tünde vagy. Mindhármunkban tünde vér van, és mind a hárman feláldozhatók vagyunk. A félelfek nem érnek többet egy korcs kutyánál a tiszta vérűek szemében, és gyanítom rád is néztek már hasonlóan. És persze egyébként is kapóra jött az összeállítás, egy közelharcos pap, egy inkvizítor, egy íjász és egy gyógyító személyében. Johannes atya pedig nyilván vigyázni fog ránk a sacra institutio megbízásából.
Bevallom, jól szórakozom azon ahogyan elveszíti az önuralmát az apáca – ritkán látni ilyet a fajtájától. Csak úgy csöpögnek az információk, most már az is tiszta, hogy mivel lehet kihozni a sodrából, ez a tudás pedig kitudja mikor jön jól.
- Kérem, Gloria nővér, uralkodjon az indulatain és ne bocsátkozzon elsietett feltételezésekbe. Azért választottam önöket az északi királyságban lakó számos tünde és féltünde közül, mert nem bízhatom a feladatot akárkire. Az Ordo Draconis fiatal rend, mégis hírneve kellően rossz azóta, hogy elődöm, a megboldogult Demiphones püspök megpróbálta lépésről lépésre felégetni azt, ami a Tünde-erdőből marad. Ugyanazért választottak engem a pozíciója betöltésére, amiért én választottam magukat. A szelídség és óvatosság miatt. - szemei egy pillanatra lehunyódnak, aztán mikor újra felnyílnak tekintete Jozefen állapodik meg. - Tisztában vagyok azzal, hogy Kylin kisasszonyon kívül egyikőjük sem ismerős a volt Tünde-erdőben, ám ez nem is fontos. Olyanokra van szükségem, akik a lehető legtisztábban elintézik ezt az ügyet anélkül, hogy tovább ártanának az erdőnek vagy az egyház hírnevének az itt maradt tündék szemében. Azért választottam önöket, mert bízom benne, hogy a kevert vérük és elcserélt életük felkészítette önöket arra, hogy egyszerre tartsák szem előtt két nép értékrendjét. Hagen inkvizítor pedig nem az önök bébicsősze. Hagen inkvizítor Őszentsége megbízott követe, aki tökéletesen kiegészíti a csapatukat, számos sikeres küldetéssel bizonyította, hogy képes feltalálni magát bármilyen közegben és olyan kevésbé konvencionális módszerekhez is ért, amelyekhez önök nem. Mellesleg a Szentszék kérésére ő fogja elbírálni Jozef Strandgut novícius helytállását és megítélni készen áll-e az Egyház kötelékébe való belépésre.
Már épp kiélveztem volna a dicséretek sokaságát, amikor meghallottam az utolsó mondatot. Nem tagadom, eléggé erősnek tartom az akaraterőmet, ám amikor megértettem hogy én dönthetek Jozef sorsáról, képtelen voltam elnyomni feltörő röhögésemet, kénytelen voltam egy aprócska köhögéssel palástolni azt, majd gyorsan reagáltam az érsekre.
- Megtisztel. – bólintok.
Tovább gondolva a mondandója elejét, bármennyire is logikus az amit mondd, sajnos nem tudom kiverni a fejemből a gyanút, miszerint egy feláldozható négyesnek vagyunk odaküldve. No nem mintha lenne lehetőségünk visszakozni.
- Óóóóó...Ez.....nem.......pont egy inkvizítor, uram? – teszi hozzá egy eléggé állatias
felhördülés után. A veszély ellenére egyre szórakoztatóbbá kezd válni a dolog.
- Elnézést kérek, atyám. – mondta lesütött szemmel a fél-tünde. - Ki más, ha nem egy inkvizítor, Jozef? Institoris püspök növendékének pont nem kéne tőlük tartani. – mosolygott rá a fiúra. Ó, ha ő azt tudná. Mostanra szerencsére eléggé megnyugtattam magam, hogy ezekre csak önmagamban mosolyodjam el.
- Egyetértek a nővérrel, biztosítalak arról, hogy nincs mitől tartanod.
- Ennél megfelelőbb bírálót nem kaphat, novícius. Ha felszentelése után találnák alkalmatlannak, szintén egy inkvizítor lenne az, akinek felelnie kell. Hipotetikusan, természetesen.
- Hát, de......igen, persze.  – törődik bele a novícius, úgy tűnik rájött arra, hogy ha tovább ellenkezik, abból csak ő jön ki rosszul. - Csak mindig úgy gondoltam Norven püspök lesz az, aki véleményez majd, hiszen ő ismer a legjobban. – magyarázza a tettét, véleményem szerint túlságosan is átlátszóan.
Ekkor az ajtó nyílik, és egy fiatal fiú lép be rajta.
- Késett, herr Thawn.
Tehát az ötödik szék sem volt véletlen.
- Eltévedtem. - feleli váll rándítva. - Lemaradtam valami fontosról?
Az érsek ekkor hosszan levegőt vesz csukott szemekkel, mielőtt válaszolna
- Nem. Foglaljon helyet.
Fogalmam sincs arról, hogy ki ő, ám úgy tűnik egyáltalán nem tiszteli az érseket – aki pedig nehezteli ugyan ezt (vagy inkább unja), de türtőzteti magát. Jómagam szótlanul figyelem tovább a történteket.
- Tawn! – biccent felé a novícius – Ő is velünk jön? Ha jól látom ő nem féltünde vagy tévedek? – bombázza kérdésekkel az érseket.
- Hölgyeim, uraim, az úr Tristan Thawn. A küldetés erejéig ő fogja kiegészíteni a csapatukat, rábízhatják a közelharcot, ha arra kerülne sor. Korábban tájékoztattam a feladat részleteiről, így nem kell ezzel terhelniük magukat.  Ami azonban önnek is új, herr Thawn… - az érsek kihúzza a fiókját és egy nagyobb fadobozt vesz elő; a dobozból öt bőrszíjon lógó csepp alakú borostyán kerül elő, amelyet szétterít előttünk az asztalon. - Ezt nefilim testvéreink készítették, nem kizárt, hogy engesztelésképpen, amiért nem tudnak személyes támogatást nyújtani. A viselőjüket, ruházatát és minden magán viselt felszerelését megóvja a természetes tűz és bármiféle hő veszélyétől. Ezek fogják az életüket jelenteni a Cinderweald fái között. Javasolnám, hogy csak minimális puskaport vigyenek magukkal ennek ellenére, csak a biztonság kedvéért.
Egyre jobban érdekel ki lehet ez az alak. A kora ellenére így beszél az érsekkel, aki ráadásul úgy mutatja be, mintha semmi se történt volna…A medálokat figyelve eléggé negatív érzéssel tölt el az, hogy egy ilyen apróságon fog múlni az életünk, miközben nem is lőhetünk a kitudja milyen fenevadakra, amik az erdőben rejtőznek. Csodálatos.
- Legalább adtak valamit, ez is több, mint amire mások hajlandók, tisztelet a kivételnek. – szólal meg eléggé botor módon újra a novícius. Miért ő beszél a legtöbbet?
- Herr Thawn. – biccentett a fiú felé Gloria, miközben épp a nyakába applikálta az új „ékszert” - Tudjuk, hogy hol van Cinderwald lehetséges magja, az a bizonyos forrás amiről el kéne dönteni, hogy csoda-e?
- Ez nagy igazság. - bólint az érsek Jozefre. - És most kapóra jön a küldetésükhöz. – utána Thraw helyett ő válaszol az apáca kérdésére  - Sajnos nem, de van egy kiindulási nyom. Sokan látni véltek egy alakot az erdőben, aki ember vagy tündeszerű. Nem tudjuk, hogy hogyan képes életben maradni, de vélhetően köze van a hely rejtélyéhez.
Végül jómagam is a medál után nyúlok, és biztos ami biztos alapon fel is rakom a nyakamba – kezd kicsit sok lenni itt a kiegészítő.
- Van bármi egyéb információnk az erdőről, vagy olyan tényezőkről, amik segíthetnek a feladatunkban? – kérdezek végre valamit én is.
- Tehát egy szájon forgó beszéd alapján kezdjünk nyomozni az ok után? – egészíti ki kérdésemet a bátor íjász.
- Annyit tudunk, hogy Cinderweald valamikor tünde lovagi birtok volt. Ha a kúria már nem is áll, romjai az erdőrész közepén lehetnek, így tájékozódási pontként szolgálhat. – mondja miközben rám pillant, Kylinnek pedig Tristan felel. – Nem szóbeszéd. Tényleg él ott valami.
- És ezzel a medállal biztos eljutunk odáig? – kérdezi Jozef. Nem értem a problémáját, tökéletes tesztalany lenne belőle. - És honnan tudod? – érdeklődik ezúttal a fiútól a változatosság kedvéért.
- Remek, a volt kúriát használhatnánk főhadiszállásnak, vagy afféle műveleti központnak, biztonságosabb, mint egy égő erdőben sátrazni. Viszont amire mindenképp szükségünk lesz az a szokásosnál több muníció. Nem hiszem, hogy ott találnánk ételt ha kifogyunk, vadászni sem fogunk tudni, ahogyan vízre sem számítanék. – kapcsol át azonnal gondoskodó üzemmódba az apáca. Hasznos.
- Tehát az ördög tudja mi lehet ott, akár egy démon is... – azzal járnánk a legjobban, teszem hozzá magamban Kylin mondatához. Érdekes amúgy a reakciójuk, ennyire nem lennének hozzászokva az öngyilkosságnak tűnő küldetésekhez?
- Ezt már önökre bízom. Az erdő peremén találnak egy ideiglenes helyőrséget, ehhez biztosítok térképet maguknak. Onnan bármi, amire szükségük lehet az önöké, a nagymester kivételes engedélyével. - ekkor elénk (de leginkább az én irányomba) tol egy lepecsételt borítékot - Ebben megtalálnak minden szükséges iratot.
Mivel úgy értelmezem, hogy a borítékot elém tolta, ezért elveszem azt, és zsebretszem, és egyúttal azt szűröm le belőle, hogy engem nevezett ki a csapat vezérévé.
- Köszönjük a segítséget. – mondom udvariasan, és körbenézek, van e még valakinek kérdése.
- A helyőrség után már semmit nem vehetünk biztosra. Onnantól magunkra leszünk utalva. Van valami külön kívánsága, uram, hogy ki legyen a kis csapatunk vezetője, vagy ránk van bízva? – rafinált, azt meg kell hagyni, de biztos jó ötlet kialakítani egy ilyen nyílt konfrontációt?
- Még egy ok, hogy megkeressük a kúriát, ha a különös alakhoz is az lehet az egyetlen nyom. – reagál még az előzőre, majd „kellemes” emlékeket idéz fel - Ide kéne hívni Matheus atyát, rögtön nem lenne kérdés. – nevet rám, én pedig viszonzom a mosolyt.
- Mattheus atya... úgy gondolom egyikünknek nincs felesleges keze. – vigyorodom el, majd hagyom hogy befejezze a mondandóját, immár komolyra fordítva a szót.
- Szerintem legyen a vezetőnk Thawn. Bizonyára nem véletlenül van itt, sokat tud az uticélunkról, és mivel nem ismeri egyikőnkét sem biztosan pártatlan – mondja, és mint aki jól végezte dolgát dől hátra a székben összefont kezekkel.
- Hidd el, velem rosszul járnátok. – húzza el a száját Tristan.
- Bízom benne, hogy ezt meg tudják oldani felnőttek módjára. - mosolyodik el halványan Sangarinus. - A helyőrséget úgy értesítettem, hogy holnap estére érkeznek meg, ehhez hajnalban kell indulniuk. Addig szabad időt kapnak felkészülni, ahogy jónak látják. Az Úr vigyázzon önökre. – zárná le a témát, mi azonban tovább lovagolunk rajta.
- Amennyiben Thawn nem vállalja, és egyeseknek ellenérzéseik vannak velem szemben - nézek itt Jozefre - úgy azt javaslom vezessen minket Gloria nővér. Így lesz a legbiztonságosabb mindannyiunk számára. - nyugtázom. Hogy megérte e felcserélni a csapat vezetését azért, hogy lássam a reakcióját és elkönyveljenek önfeláldozónak? Mindenképp.
- Én elfogadom. És hajnalra útra készen leszek. – bólint rá a novícius. Jó döntés, elvégre miatta robbant ki a vita.
- Rossz ötlet. – vágja rá szinte azonnal a nővér.
- Nekem sincs problémám Johannes atyával, többször is dolgoztam már vele. Azért javasoltam herr Thawn-t hogy elfojtsak egy konfliktus forrást. De kérdezzük meg Kylin kisasszonyt, hogy volna-e olyan kedves és vállalná-e a csapat kordinálását.
Ez egyre komikusabbá válik.
- Nekem senkivel sincs semmilyen bajom, így számomra ez lényegtelen, amíg az illető képes jól vezetni a csapatot. Így, én lemondanék erről a posztról.
Az érsek eközben csak megdörzsöli a halántékát – szegény nagyon unhatja már a vitát –  de láthatóan befejezettnek tekinti a beszélgetést; Tristan eközben sóhajt és feláll.
- Ennek sosem lesz vége. Igazatok van, vezetek én. Ti tudtok együttműködni, én tudom mit kell csinálni. Hajnalban találkozunk. – tesz pontot az ügy végére.
- Legyen hát Thawn. - bólintok
- Ha nincs más uram.....Akkor megyünk. – mondja és fel is áll. Én még várok pár pillanatot, nehogy úgy tűnjön, hogy az ő szavára hallgatok, majd én is elindulok kifelé. Lehet hogy meghalunk, de legalább jól fogok szórakozni közben.

Felhasználó profiljának megtekintése

7 Re: Küldetés: Cinder & Ash on Kedd Aug. 07, 2018 10:30 pm

Tessa Hendriks

avatar
Sötét Tünde Druida
Sötét Tünde Druida
Nem úgy tűnt, mintha a tünde parancsok számára idegen lenne a név, legalábbis a levél elolvasása utáni határozott bólogatás erről árulkodott.
- Természetesen elengedem, hiszen amúgy sincsen más választásom – bökött a levélre. - Vigyázzon magára, katona, bármi is legyen a feladata, gondolom, nem véletlen választották ki magát. Mi számítunk Önre itt, és máshol is.
- Köszönöm, igyekeznek fogok.
Bár az is előfordulhatott, hogy csupán nem tekintett a kilátásban lévő távozásra nagy veszteségként, hiszen hiába jött jól minden segítség, azért mégiscsak egy katona voltam a sok közül, akinek ereje nem a közelharcban rejlett. A természetmágiába való beavatásom kezdetén még sem olyan célból használtam a mágiát, hogy másokon felülkerekedjek, csak a természet részévé akartam válni, minél jobban elsajátítani a nyelvét, aminek segítségével könnyen megszólíthatom, és ezáltal segíthetek is megőrzésében a többiekkel együtt. Akkor még nem múltak ezen életek vagy egy-egy harc kimenetele.
Most viszont az elsődleges szempont a saját túlélésünk és a győzelem elősegítése volt, minden más másodlagos, de ennek nem így kellett volna lennie. A druidák az emberekkel ellentétben sosem akarták kisajátítani a természet erőforrásait és céljaikhoz önző módon felhasználni, maguk után pusztulást hagyva. Mi harmóniára törekedtünk, kölcsönös együttélésre. És ez még ma is így lett volna, ha nem szívott volna mindenkit a háború önmagába, és nem váltak volna egykor Veronia keleti erdeiben élő itt maradt tündék hazátlanná. Gyakran tekintettem önmagamra elborzadva, ahogy visszagondoltam bizonyos eseményekre, és be kellett látnom, hogy egy-egy helyzetben tünde-mivoltomat teljesen háttérbe szorította az egyre több emberek között töltött idő hatása. Shade elvesztése is egyenes következménye volt ennek, önzőségemnek és meggondolatlanságomnak, úgy vittem őt harcba, mint egy ostorral hátasát csapkodó lovas, az én parancsomra ugrott a halálba.  Mérhetetlenül fájt az elvesztése, de ennek egy részét azon a bizonyos délután a folyóba temettem. Muszáj volt továbblépnem, új kapcsolatokat és szövetségeseket keresnem, hiszen személyes tapasztalatból tudtam, hogy nincs más megoldás. Igaz, minden egyes lelki szúrás a fájdalommal együtt egy darabot is kitép belőlünk, de minél hamarabb eltávolítjuk önmagunkból a mérges gócokat, annál kevesebb ideje marad, hogy továbbterjedve még nagyobb károkat okozzon.
Ezt a levelet is egyfajta jelzésként fogtam fel, valami újnak a kezdeteként, bár már lassan megszámolni se tudtam, mennyi vízválasztó dolog is volt az életemben. Mintha valami rejtélyes erő a Tünde-erdő eltűnése után nem tudta volna, hova is helyezzen Veronia hatalmas tábláján. Mostanra már kezdtem meglátni az új helyzetekben a lehetőségeket, így miután a kezembe nyomták a levelet, a kezdeti meglepődést (igaz, kétségekkel vegyítve, de mégis) egyfajta izgalom váltotta fel. Nem értettem ugyan, miért pont nekem címezték az üzenetet, és kezdetben tartottam is attól, hogy ez csak egy félreértésnek köszönhető, de végül háttérbe szorítottam ezeket a kételyeket és egyelőre a kérdéseket is, majd egy reggel felkerekedtem, és Eichenschildet hosszú idő után végre hátam mögött hagyva egy számomra más ismerős város, Heimsroth felé indultam.

Másnap dél körül el is értem a város határát. Botomon és a hátamon cipelt bőrtáskámon kívül nem volt nálam egyéb, de fogalmam sem volt, miféle megbízatást fogok kapni, így csak néhány kisebb, hasznosabb eszközt és pár ruhadarabot hoztam magammal. A kapuhoz közeledve igyekeztem visszaszorítani a városhoz fűződő borzalmas emlékeimet, hiszen most teljesen más célból érkeztem ide, most a levél tartalmára kellett koncentrálnom.
A kapuhoz érve barátságos arccal fogadtak az őrök, ami meglepett, hiszen háborús időkben minden város körüli mozgást gyanúsan szemlélnek általában, de valószínűleg akkor Heimsroth-ban még nem volt olyan vészes a helyzet. Ezen felbuzdulva odasétáltam, hozzájuk, és megszólítottam őket, mire egyikük készségesen útba is igazított. Az egyik helyi fogadóhoz irányított, a levélben szereplő férfi állításuk szerint ott szállt meg, úgyhogy miután megköszöntem a segítséget, fel is kerestem a helyet.
Megörülve, hogy hamar odataláltam a fogadóhoz, azonnal be is léptem. Hirtelen azonban nem tudtam, pontosan kit is keressek, így kezdetben csak tanácstalanul legeltettem a szememet a vendégseregen, mely végül egy enyémhez hasonló fehér hajon állapodott meg. Egy fajtámbeli állt a pult közelében, és akaratlanul is tettem pár lépést abba az irányba. Nem sokan maradtunk már Veronia területén, így mindig különös örömmel töltött el, ha mégis az utamba került egy self.
Gondolataimat azonban gyorsan visszatereltem az eredeti célomhoz, és közvetlenül a fiúval szemben megláttam a pultost, ő, illetve a mellette álló lány is éppen vele beszélgetett. Most már határozottan feléjük sétáltam, hogy útba igazítást kérjek, és mikor odaértem, a másik oldalon egy tündét is észrevettem, pontosabban először csak a két hegyes fülét. Nemes tünde lehetett. Ez csupán véletlen lenne? Azonban nem volt több időm elmerengeni ezen, mert a pultos érkezésemre egy futó pillantást vetett felém, úgyhogy egyből meg is szólítottam.
- Jó napot! Egy Niklaus von Adhael nevezetű embert keresek, a levél szerint - kapartam elő táskámból a levelet, és mutattam feléje - itt kell keresnem. Tud segíteni?
Ekkor azonban, immár semmit se értve, egy negyedik tünde is a pult mellett termett, méghozzá egy ismerős, először nem is igazán akartam hinni a szememnek.
- Szép napot emberek, jól sejtem hogy maguk is Adhel-t keresik... Tessa?
Pedig tényleg ő volt az.
- Edem…? Nos, meglep, hogy ismét összefutunk. Bár nem tudom, mennyire vegyem rossz jelnek, hogy ismét egy fogadóban…
A városba érkezve már sikerült kellően távol tartanom magamtól azokat a bizonyos emlékeket, de most megint előtörtek. Sosem hittem a sorsban meg az ilyesmikben, de ez a helyzet mindenképpen furcsa volt, és baljós érzéseket keltett bennem.
- Szépen összegyűltünk – szólalt meg hirtelen az ismeretlen self. - Egyébként Damien Nightwind vagyok.
- Wilhelmina von Nachtraben – mutatkozott be a mellette álló lány is. Holdsápadt bőre azt sugallta, hogy nem az emberek közé tartozhat, inkább vámpírnak tűnt, de arca kimondottan szép és barátságos volt.
- Lance Kalver. - árulta el a nevét a tünde is, az ő arcából viszont nem sok mindent sikerült kiolvasnom.
- Tessa Hendriks.
Szemem egyikről a másikra ugrált, éreztem, hogy érdekes és nem mindennapi látványt nyújthatunk. Fehéres-szürkés, valamint fekete színárnyalatok burkoltak be bennünket, ez alól egyedül a Lance-ként bemutatkozott tünde képezte a kivételt, aki csupán bőrének színét tekintve akár ember is lehetett volna. A pultosban is hasonló gondolatok fogalmazódhattak meg, mert az eddig kezében lévő korsót végül egy sóhaj kíséretében letette, majd ránk emelte tekintetét.
- Ennyi tünde sem volt még a fogadómban egyszerre. Adhel az emeleten várja magukat, az utolsó szobában a folyosó végén.
Magukat.  Ezek szerint tényleg nem volt véletlen, hogy majdnem ugyanabban az időben érkeztünk ide. Korábban mindig leragadtam az ismeretlen név és a leendő feladatomat körülölelő rejtély problémáján, azon már el sem gondolkoztam, hogy rajtam kívül még kikhez juthatott el hasonló üzenet. Most már voltak sejtéseim, bár nem tudtam elképzelni, hogy az emberek háborújában miféle feladat követelhet meg tünde segítséget. Az ő módszereik mások voltak, saját kincseiken és istenükön kívül nem sok mindent tiszteltek. Nem tudtam kiűzni szívemből az irántuk érzett megvetést, az Erdő megtámadása iránt érzett düh ilyen formában állandósult bennem.
- Na, majd minden kiderül! Kérek egy korsó jéghideg tejet.
Ezen jót kuncogtam magamban, de nem szóltam semmit, a fogadós viszont megrökönyödött arccal nézett feléje.
- Tejet? Hány éves maga?
Így Edem ital nélkül maradt, bár nekem meg se fordult volna a fejemben ilyenkor, hogy bármit is vegyek. Nem illettek ilyen hétköznapi dolgok egy rejtélyes találkozás küszöbére.
- Menjünk.
Végül mindannyian a lépcsőhöz sétáltunk, majd sorban elindultunk az emeletre.
- Ti is kaptatok ilyen levelet? - intéztem feléjük a kérdést, miközben felfelé haladtunk. Ugyan ez logikusan következett volna abból, hogy mindannyian ugyanakkor ugyanazt az embert kerestük, de zavart, hogy mindenről csak sejtéseim voltak. Egyértelmű válaszokat, támpontokat akartam, amik segítenek eloszlatni valamennyire az ügy homályosságát.
Bár csak a lány és Damien bólogatott, részben ez is megnyugtatott, hogy jó helyen járok, valamint bármilyen kihívással is kell megküzdenünk, nem csupán önmagamra kell hagyatkoznom. Mert azért meg kellett hagyni, egyedül általában nem voltam túl sikeres. Nem akcióra születtem én, ennek ellenére mégis egyre gyakrabban keveredtem mostanában rendkívüli helyzetekbe. Egy sóhaj hagyta el a számat, majd mikor figyelmemet újra többiek felé irányítottam volna, már meg is érkeztünk a férfi ajtajához, amely nyitva volt. Ekkor már egyértelműen tudtam, hogy jó helyen járunk.
Belépve egy újabb tünde alakját pillantottam meg, a szemem elé táruló látvány kimondottan festői volt. Hosszú szőke haja lófarokban hullott a hátára, látszólag a napsütést élvezte, ugyanis az ablakpárkányra könyökölve, fejét hátravetve, csukott szemmel ült egy fal mellé helyezett székben. Acélkék ruhát viselt, valamiféle egyenruha lehetett.
- Van Adhel úrhoz van szerencsénk?
- EDEM Ara jelentkezik. Remélem jó helyen.
Én egyelőre – a többi kettőhöz hasonlóan – nem szóltam semmit, figyelmem teljes egészében a férfi felé fordult. Ő ekkor elmosolyodott, majd invitálásképp a szobában található két szék, valamint a kétszemélyes ágy felé mutatott.
- Kérem, foglaljanak helyet. Gondolom mindannyiukat érdekli, miért hívtam ide önöket, így jobb, ha azonnal a tárgyra térünk.
- Köszönöm – ült le a fiú az egyik székre.
Egyelőre senki nem kezdett még el faggatózni, így türelmesen várva, egy bólintás kíséretében helyet foglaltam a másik széken. A lány és a selffiú az ágyra telepedtek, Edem viszont érdekes megoldást választott önmaga kényelembe helyezésére, és egyszerűen a fal mellé guggolt, majd kardját is maga elé helyezte, miután lecsatolta oldaláról.
Mikor mindannyian várakozóan fordultunk feléje, a tünde végül ujjait maga előtt összekulcsolva és halványan elmosolyodva beszélni kezdett.
- Önök egy bizonyos Niklaus van Adhel zsinati zászlós kérésére jöttek ide. Mielőtt pánikba esnének,megnyugtatom önöket, hogy ezt a nevet és rangot én birtoklom, noha sosem éreztem magaménak. A valódi nevem, amelyet születéskor kaptam, Nicholas Amberglade, és sir Sean Amberglade tündelovag törvénytelen gyermeke vagyok. Most, hogy ezt tisztáztuk... Mennyit hallottak arról, mi történt a Tünde-erdővel a Harag Napja óta?
Wilhelmina szólalt meg először:
- Eltűnt. Ennyit tudunk. Eltűnt, és valami szörnyűség jött helyette.
Meg is lepett volna, ha több információ birtokában van ezzel kapcsolatban…
- El hát – szólalt meg most a tünde. - Miután az északi király parancsára valami Ordo Draconis bevette magát az erdőbe, és gyújtogatni kezdett, a vezetőség gyorsan döntött. A világfa vagy micsoda egy hajtásával kapcsolatot teremtettek a tündék régi otthonával, Annwn-nal, avagy Alfheimmel, és most minden tünde, aki az erdő területén tartózkodott, átkerült abba a világba, és állítólag boldogan élnek félig növénynek kinézve. Most egy kifejezetten kellemetlen nőszemély uralkodik felettük.
Egyáltalán nem ért meglepetésként a hangjából áradó keserűség, bár bennem a bánat még nem fejlődött dühhé. Semmihez nem fogható az a fájdalom, mint mikor elveszíted az otthonod, a számodra egyetlen biztonságot jelentő helyet, ahol mindig is éltél, te pedig kilökődsz az ismeretlenbe. Emlékeztem erre a rémisztő lebegésre.
- Csak száraz kórók maradtak... Életnek nyoma se volt - tettem hozzá szomorúan, utolsó képeimet felidézve a helyről. Lehajtottam a fejem.
- Csak kósza pletykákat, így jó eséllyel én tudom a legkevesebbet. Évek óta nem jártam a környéken, mikor az események zajlódtak. Csak azt tudom, hogy a klán, ami egykoron befogadott, és otthont adott, egyszer csak eltűnt, s vele együtt a mostohabátyám és mindenki, akit ismertem onnan…
- Voltaképpen mindannyiuknak igaza van – Nicholas szeme Lance felé fordult. - Valaki többet tud, mint én. Amennyit én tudok, az az, hogy a Tünde-erdő már nem létezik. Hogy pontosan mi és hogyan változtatta meg, nem egyértelmű számomra, de nem is fontos. Ugyanis nem a Finsterwald a fontos, most nem. Még azelőtt, hogy észak botor módon megtámadta a tündék két királyságát a diplomáciai katasztrófa miatt, Abaddón arkangyal is végigsöpört az erdőn. Egy jelentős és gazdag birtok, az Amberglade is kigyulladt, ám egészen különleges módon. Kigyulladt, és nem leégett. Ugyanis sohasem aludt el. - hunyta le végül a szemét, én pedig az utolsó mondatra felkaptam a fejem.
- Egy folyamatosan lángoló erdő?
- Még mindig ég valami az erdőben? – kérdeztem szinte egyszerre a lánnyal, miközben csodálkozva a férfira emeltem a tekintetem.
- Ha ugyan tényleg ki nem alszik, értékes erőforrás lehetne az északiaknak, már ha jól értem az új technológiájukat, igazi kincses bánya lehet egy ilyesfajta örök földi pokol.
Én is kinéztem volna belőlük, hogy rögtön lecsapnak erre, amint lehetőségük nyílik rá. Vajon a déliek is így gondolkodhatnak? Ezért hívtak volna minket ide? Csalódott lettem volna, és nem is láttam sok értelmét, hiszen erre a feladatra egyértelműen nem én voltam a legalkalmasabb.
- Nem valami ég - fordult most felém. - Az erdő ég, anélkül, hogy a tűz elemésztené. Lángok, parázs és pernye az egész volt birtok, mégsem változik egy pillanatra sem. És ahogyan Mr. Shine mondja, ez egy igen értékes felfedezés lehet mindkét frakciónak. De nem ezért hívtam önöket ide.
Ez megnyugtatott, de egyben kíváncsibbá is tett. Nehéz elképzelni egy ilyen látványt, egy örökösen égő területet. Bár arról az erdőről már semmit sem tudtam, ez már egy teljesen idegen hely volt számomra. Riasztó volt belegondolni ebbe, mintha a térkép keleti részét egyszerűen kitörölte, majd átrajzolta volna valaki.
- Akkor miért? Az Ön családjának a birtoka, ha jól feltételezem, még ha törvénytelen gyermek is. De mit szándékozik csinálni? -
Valami miatt valóban fontos lehetett a férfinak, hogy ezt megszüntesse valaki, a nyilvánvalón kívül, főleg, ha személyesen hívott minket ide, és senki más nem volt jelen rajtunk kívül. Azonban még mindig nem értettem, én hogyan kerültem fel a listára. Hiába nem volt sok tünde manapság, azért még mindig akadtak.
- Szóval ki kellene derítenünk, mi okozza ezt?
- Kideríteni. - bólintott. - Aztán megszüntetni. Azért hívtam önöket, mert remélem, hogy nagyobb kegyelet fűzi önöket egy haldokló erdő utolsó szikrájához, mint egy érzéketlen királyhoz. Amberglade a családom birtoka volt, nem fogom ölbe tett kézzel nézni, ahogyan az idők végezetéig ég. Kérem önöket, nem, mint a zsinati gárda zászlóstisztje, hanem mint egy gyászoló tünde... - szomorodott el a tekintete. - … állítsák meg a lángot, amely meggyalázza apám sírját.
Megértettem Nicholas érzéseit, legalábbis a fájdalom mértékét. És igen, jól gondolta, valóban szívesebben szolgáltam a természetet, pláne ha a volt Tünde-erdő helyéről volt szó. A zsoldososdi mindig is csak menedékként szolgált.
- Azt kell mondjam, reményei nem voltak alaptalanok – mosolyodott el az ezüsthajú.
- Megtesszük... megteszünk minden tőlünk telhetőt.
- Ahogy a kisasszony mondja.
- Igen, rám is számíthat.
Ő és a mellette ülő self, most jobban megnézve, érdekes látványt nyújtott. Vajon a lányt miért hívták ide? Bár éreztem, hogy egyelőre még ez is a rejtélyek listáján marad, azt viszont már kezdtem sejteni, én hogyan kerültem közéjük. Nem gondoltam, hogy rajtam kívül még lenne itt druida.
- Ez csak természetes. – állt fel Lance, majd kezét a férfi vállára helyezte. - Akkor viszont jól sejtem, hogy a Nicholast jobban
kedveli, mint a Niklaust, igaz?

- Egy dolog még mindig nem hagy nyugodni. Miért mi?
Örültem, hogy végre valaki feltette helyettem ezt a kérdést.
- Azt hiszem válaszoltam - felelte a tünde, miközben finoman, célzásképpen Lance-re pillantott, mire ő azonnal le is vette róla a kezét. - Olyanokat kerestem, akiknek laza a kapcsolata a királysággal, de elég szoros, hogy ne tűnjön különösnek a feladat. Emellett tündéket kerestem, akik átérzik a feladat fontosságát. Amennyiben segítenek, kérem, ezeket vigyék magukkal – ekkor oldaláról egy kis erszényt vett elő, és belőle négy csatot ejtett a tenyerébe. Elsőre ezüst övcsatnak tűntek, Esroniel-csillag formára öntve. - A zsinati gárda legjobb okkultistái készítették ezeket, az angyaltüzet alapul véve működnek. Ha ruhához erősítik, az a ruha tökéletesen megvédi a viselőjét minden hő és tűzhatástól. Így javaslom, hogy egy terjedelmes köpennyel használják.
A csillagokat néztem. Különösnek tűnt, hogy egy ekkora kis tárgy ilyen nagy védelmet nyújtson, de hát a Seraph – kő sem volt éppen nagy.
- Hűha, nem semmi… -
- Remélem, nem okozok gondot – jegyezte meg Wilhelmina félénken. Szóval őt nem hívta volna?
- Valakinek nincs egy fölösleges köpenye? Vagy tud egy helyet a közelben, ahol lehet szerezni?
- Nos, nekem csak egy van - böktem a táskám felé, ami még mindig a hátamon volt.
- Erősen kétlem, hogy egy köpeny szerzése lenne a legnehezebb feladatunk, ha más nincs, akkor kérd el a takarót az ágyról... Rendben segítek, de egyáltalán tudunk valamit, mire számíthatunk? Már a földi poklot leszámítva.
- Úti felszerelést találhatnak a városban, ha felmutatják a zsinati gárda jelvényét... - bökött a csatokra - … nem fognak gondba ütközni. Sajnos azonban az, hogy mi vár önökre az erdőben rejtély. Egy olyan rejtély, amelyről önök fognak először értesülni.
- Tehát... ön nem jön velünk?
Ez engem is váratlanul ért, végtére is az előbb mondta, mennyire fontos neki az a birtok.
- És rajtunk kívül más nem is jön...?
- Idegenvezetőt kapunk, vagy csak meg mondja, melyik ösvényt kövessük?
Valakinek azért kellene jönnie, hiszen mi nem ismertük a birtok pontos helyét. Felmerült bennem az a gondolat is, hogy itt nem egészen, vagy nem csak arról van szó, amit állított.
- Sajnos engem megköt a tisztem, én nem mehetek magukkal. Egy térképet tudok adni a birtok valamikori képéről, de kétséges annak mennyire veszik most hasznát.
Nos, a térkép is valami, kérdés, hogy valóban annak mennyi hasznát vesszük már. Bár egy óriási máglyát talán nem olyan nehéz megtalálni… Ekkor azonban több kérdés is kitört belőlem.
- Tényleg nem tudni semmit a lángoló birtokról? Akik látták, mit tapasztaltak? Miben másabb, mint egy rendes tűz, azon kívül, hogy nem oltódik el?
Erre furcsa nézéssel jutalmazott.
- Mit gondol, young lady, akik meglátták a lángoló erdőt, az első dolguk volt közelebb menni? Önök lesznek az elsők, akik csak megközelítik Cinderwealdet.
- Nem gondoltam, hogy közelebb mentek... - feleltem, de végül annyiban hagytam, látszott hogy erről többet nem fogunk megtudni.
- Köszönjük a megtiszteltetést. S meddig kell eljutnunk? Mi történik, ha semmit sem találunk, ami nyomra vezetne és közelebb hozna ahhoz, mitől lángol az erdő?
- Hát... végül is katonák vagyunk, jól gondolom, nem? - néztem a többiekre, és mondtam, magamból kiindulva. - Vagy Finsterwaldon keresztül mennénk? - kérdeztem, mivel arról a területről se sokat tudtam.
- Az északiak sehol se látnak szívesen, teljesen mindegy hol futunk össze velük, de mindaddig, míg nem látnak, jók vagyunk. Lássuk azt a térképet, biztos találunk egy útvonalat, amin csak utóbb vesznek észre, mint előbb.
- Kövessék a Finsterwald határát, míg el nem érik a Cinderweald-et. Onnan bízom benne, hogy megoldják. - azzal átnyújtotta a térképet, és kifelé indult. - Ja igen, ha kedvük tartja, maradjanak, ameddig szükséges. A szobát én fizetem, de nem áll szándékomban használni. Sok szerencsét.
Szóval nekiállhattunk a készülődésnek.

Felhasználó profiljának megtekintése

8 Re: Küldetés: Cinder & Ash on Szer. Aug. 08, 2018 9:04 pm

Lance Kalver

avatar
Tünde Zsoldos
Tünde Zsoldos
Az ostrom már-már fájóan és fárasztóan hosszúra nyúlt, de nem pihenhettem. A feladataim nehézsége és mennyisége alapján nagy pénzmennyiségre számítottam, amint ez az egész véget ér, és egyre inkább azt kívántam, hogy bárcsak véget érne. Egy alkalommal pecséttel hivatalossá tett parancsot kaptam Rudenz királytól, hogy a Zsinati Gárda egy tagja, Niklaus van Adhel engem igényel egy feladat teljesítéséhez. Egyrészt meglepődtem, másrészt meglehetős elégedettség töltött el, amikor megkaptam a megbízást. Kaptam hát magam, és elindultam Heimsroth felé, ahova a parancs szólt. Útközben sok mindenen járt az agyam, főleg azon, hogy mit kell majd csinálnom. Az, hogy miért pont én, egyre kevésbé volt kérdés, ahogy sorra szereztem a jó pontokat a seregen belül. Érkezés után az őrök jó modorán még inkább meglepődtem, ahogy tájékoztattak, hogy az egyik fogadóba kell mennem. Egy ilyen kiélezett helyzetben nem gondoltam, hogy ilyen szívélyességgel fogok találkozni. Mondjuk az lehet, hogy annak örültek, hogy nem kell közvetlenül harcolniuk a fronton. A fogadóba érve odaálltam a pulthoz, ahol már ketten várakoztak, és odaszóltam a fogadóshoz.
- Jó napot. Meg tudná mondani, merre van Niklaus van Adhel? - De a fogadós rám se hederített, csak egy korsót próbált egy, még annál is mocskosabb ronggyal eltörölgetni. De nem én voltam az egyetlen, aki őt kereste, egy lányhangot is hallottam megszólalni. Odanéztem, és láttam, hogy egy sötét tünde lány áll ott.
- Jó napot! Egy Niklaus van Adhel nevezetű embert keresek, a levél szerint - túrt bele a táskájába, hogy aztán előhúzzon egy papírdarabot, megmutatva azt a fogadósnak - itt kell keresnem. Tud segíteni? - Kérdezte bizonytalanul.
- Szép napot emberek, jól sejtem, hogy maguk is Adhel-t keresik... Tessa? - Hallottam még egy hangot egy másik sötét tündétől, bár ez egy férfi volt. Egy nagyon vékony férfi. Ha már neveknél tartottunk, az a sötét tünde, aki már előbb itt volt, mint mi, magához ragadta a szót.
- Szépen összegyűltünk. Egyébként Damien Nightwind vagyok. - Mutatkozott be.
- Wilhelmina von Nachtraben. - Mondta a férfit kísérő lány, aki, ahogy kiderült, vámpír. Egy ideje egy cseppet bizalmatlanabb voltam a vámpírok felé, de ezt, úgy tűnt, le kell nyelnem, valószínűleg fontosabb dolgok voltak terítéken annál, hogy meg lehessen engedni akármilyen kicsinyes sértődést. Na meg egyáltalán.
- Lance Kalver. - Biccentettem.
- Tessa Hendriks - Mondta a lány is a saját, teljes nevét, rajtunk felbátorodva, aztán valami mást motyogva szólt az a sötét tünde férfi, aki még be se mutatkozott.
- Na majd minden kiderül! Kérek egy korsó jéghideg tejet. - Mondta a fogadós szemébe nézve. Sóhajtottam. Ez se normális… Legalább nem olyankor kérte volna, amikor mindenki hallja, ráadásul úgy, hogy az elkövetkező ki tudja mennyi időt együtt fogjuk tölteni. Csodás.
- Tejet? Hány éves maga? - Nézett rá furcsán a fogadós, aki legalább végre tudomást vett rólunk, és feladva azt, hogy a korsó valaha is tiszta lesz, egy sóhajtással letette, és megszólalt.
- Ennyi tünde sem volt még a fogadómban egyszerre. Adhel az emeleten várja magukat, az utolsó szobában a folyosó végén. - Mondta.
- Hát akkor látogassuk meg Niklaus urat - Szólalt meg Damien, és a lépcső felé vette az irányt, én pedig jobb ötlet és hozzáfűznivaló híján szintén elindultam fölfelé. Csak ezután azt ne higgye, hogy ő fog dirigálni.
- Ti is kaptatok ilyen levelet? - Szólt a szemmel láthatóan igen lelkes lány, legalábbis abból kiindulva, hogy így próbál kapcsolatot teremteni. Ránéztem, és megráztam a fejemet. Nekem nem levelem volt, hanem királyi parancsom, az egy kicsit talán más, bár lényegében talán ugyanaz. Őt megnézve elég fiatalnak tűnt, nem volt csoda, hogy ennyire pörög, nem volt még ideje megfásulni. A szobába benyitva egy viszonylag szegényesen berendezett helyiséget láttam, benne egy hosszú hajú, szőke tündét. Acélkék egyenruhában volt, úgy támaszkodott az ablakpárkányon az ajtóval szemben, a fejét az ablaküvegnek vetve.
- Van Adhel úrhoz van szerencsénk? - Kérdezte Damien. A sötét tünde férfi rámenősebbnek tűnik, mint én lennék valaha, de meghagytam neki, legalább én csöndben maradhatok. Ismeretlen társaságban nem szívesen beszéltem, ha nem volt muszáj, maximum ha elsőre mindenki szimpatikus, de ez itt nem volt meg.
- "EDEM" Ara jelentkezik. Remélem jó helyen. - Tehát Edemnek hívják a vékony sötét tündét, most már ezt is tudjuk. Az egyenruhás tünde ránk nézett és elmosolyodott, aztán körbemutatott a berendezésen és megszólalt.
- Kérem, foglaljanak helyet. Gondolom mindannyiukat érdekli, miért hívtam ide önöket, így jobb, ha azonnal a tárgyra térünk. - Mondta, az együtt érkezettek pedig meg is célozták maguknak az ágyat.
- Köszönöm. - Bólintottam én is kimérten, és leültem az egyik székre. Voltak kérdéseim, de azokat későbbre tartogattam. Közben a többiek is helyet foglaltak, Tessa a másik széken, Edem pedig valamilyen fura elgondolásból a fal mellé guggolt. Reméltem, hogy nem a dolgát akarja végezni. A tünde megint halványan elmosolyodott, ahogy összefűzte az ujjait maga előtt.
- Önök egy bizonyos Niklaus van Adhel zsinati zászlós kérésére jöttek ide. Mielőtt pánikba esnének, megnyugtatom önöket, hogy ezt a nevet és rangot én birtoklom, noha sosem éreztem magaménak. A valódi nevem, amelyet születéskor kaptam, Nicholas Amberglade, és sir Sean Amberglade tünde lovag törvénytelen gyermeke vagyok. Most, hogy ezt tisztáztuk... Mennyit hallottak arról, mi történt a Tünde-erdővel a Harag Napja óta? - Nos, valóban belecsapott a lecsóba.
- Eltűnt. Ennyit tudunk. Eltűnt és valami szörnyűség jött helyette. - Mondta Damien. Nekem elkomorult a tekintetem.
- El hát. Miután az északi király parancsára valami Ordo Draconis bevette magát az erdőbe, és gyújtogatni kezdett, a vezetőség gyorsan döntött. A világfa vagy micsoda egy hajtásával kapcsolatot teremtettek a tündék régi otthonával, Annwn-nal, avagy Alfheimmel, és most minden tünde, aki az erdő területén tartózkodott, átkerült abba a világba, és állítólag boldogan élnek félig növénynek kinézve. - Mondtam kicsit epésen. Még mindig nehezemre esett feldolgozni a tényt, hogy már nincs erdő. - Most egy kifejezetten kellemetlen nőszemély uralkodik felettük. - Fejeztem be. Talán kicsit elragadtattam magam, lévén az erdő sorsa volt a kérdés, nem kifejezetten a tündéké, de így legalább ők is kicsit jobban megtudták, mi a helyzet.
- Csak száraz kórók maradtak... Életnek nyoma se volt. - Tette hozzá Tessa szomorú hangon, és kéretlenül. Nem vetett fel a boldogság attól, hogy beleszólt, de nem tehettem vele semmit, és tulajdonképp okom se volt rá, de az emlék egy kissé megkeserített.
- Csak kósza pletykákat, így jó eséllyel én tudom a legkevesebbet. Évek óta nem jártam a környéken mikor az események zajlódtak. Csak azt tudom, hogy a klán, ami egykoron befogadott és otthont adott, egyszer csak eltűnt s vele együtt a mostoha bátyám, és mindenki, akit ismertem onnan.... - Mondta hozzá Edem a sajátját. Itt már megenyhültem kissé.
- Voltaképpen mindannyiuknak igaza van. - Mondta, ahogy rám nézett. - Valaki többet tud, mint én. Amennyit én tudok az az, hogy a Tünde-erdő már nem létezik. Hogy pontosan mi és hogyan változtatta meg nem egyértelmű számomra, de nem is fontos. Ugyanis nem a Finsterwald a fontos, most nem. Még azelőtt, hogy észak botor módon megtámadta a tündék két királyságát a diplomáciai katasztrófa miatt, Abaddón arkangyal is végigsöpört az erdőn. Egy jelentős és gazdag birtok, az Amberglade is kigyulladt, ám egészen különleges módon. Kigyulladt, és nem leégett. Ugyanis sohasem aludt el. - Hunyta le a szemét egy pillanatra, ami túl hosszúnak tűnt, tudni akartam, hogyan folytatódik.
- Egy folyamatosan lángoló erdő? - Kérdezte bátortalanul a vámpírlány.
- Még mindig ég valami az erdőben? - Kérdezte szinte vele egyszerre Tessa.
- Ha ugyan tényleg ki nem alszik, értékes erőforrás lehetne az északiaknak, már ha jól értem az új technológiájukat, igazi kincses bánya lehet egy ilyesfajta "Örök földi pokol". - Tette hozzá Edem.
- Nem valami ég. - Igazította ki a sötét tünde leányzót Nicholas. - Az erdő ég, anélkül, hogy a tűz elemésztené. Lángok, parázs és pernye az egész volt birtok, mégsem változik egy pillanatra sem. És ahogyan Mr. Shine mondja, ez egy igen értékes felfedezés lehet mindkét frakciónak. De nem ezért hívtam önöket ide. - Hagyta nyitva a jelenleg legfontosabb kérdést.
- Akkor miért? Az Ön családjának a birtoka, ha jól feltételezem, még ha törvénytelen gyermek is. De mit szándékozik csinálni? - Teszem fel a kérdést aztán, ami valószínűleg mindenkiben megfogalmazódott.
- Szóval ki kellene derítenünk, mi okozza ezt? - Próbált rátapintani a lány a lényegre, ami a bólintás alapján sikerült is.
- Kideríteni. Aztán megszüntetni. Azért hívtam önöket, mert remélem, hogy nagyobb kegyelet fűzi önöket egy haldokló erdő utolsó szikrájához, mint egy érzéketlen királyhoz. Amberglade a családom birtoka volt, nem fogom ölbe tett kézzel nézni, ahogyan az idők végezetéig ég. Kérem önöket, nem, mint a zsinati gárda zászlóstisztje, hanem mint egy gyászoló tünde... - Szomorodott el a tekintete. - … állítsák meg a lángot, amely meggyalázza apám sírját. - Fejtette ki végül, hogy mi lesz a dolgunk.
- Azt kell mondjam, reményei nem voltak alaptalanok. - Mosolyodott el Damien. Remek, még egy felvágós alak. Mit akarnak ezek bizonyítani, de tényleg? A tündérek kertjében is találkoztam egy ilyen egyeddel, aki a telet próbálta győztessé tenni.
- Megtesszük... megteszünk minden tőlünk telhetőt - Ígérte a vámpírlány, amire a férfi megint ráerősített.
- Ahogy a kisasszony mondja. - Fejezte ki újra. Én is bólintottam.
- Ez csak természetes. - álltam fel, és tettem a vállára a kezét bátorítóan. Mindünket érintette a probléma, noha engem valószínűleg nem olyan mélyen, mint őt, de megpróbáltam elképzelni. - Akkor viszont jól sejtem, hogy a Nicholast jobban kedveli, mint a Niklaust, igaz?
- Igen, rám is számíthat.
- Egy dolog még mindig nem hagy nyugodni. Miért mi? - Mondta hozzá mindenki a magáét.
- Azt hiszem, válaszoltam. - Felelt Nicholas, miközben egy pillantással jelzett, hogy talán nem kellene. A nézésre levettem a kezemet róla. Mit is gondoltam? - Olyanokat kerestem, akiknek laza a kapcsolata a királysággal, de elég szoros, hogy ne tűnjön különösnek a feladat. Emellett tündéket kerestem, akik átérzik a feladat fontosságát. Amennyiben segítenek, kérem, ezeket vigyék magukkal. - Vett elő az oldaláról egy kis erszényt, és öt Esroniel-csillag alakú ezüst csatot rázott a tenyerébe.- A zsinati gárda legjobb okkultistái készítették ezeket, az angyaltüzet alapul véve működnek. Ha ruhához erősítik, az a ruha tökéletesen megvédi a viselőjét minden hő és tűzhatástól. Így javaslom, hogy egy terjedelmes köpennyel használják.
A magyarázatra bólintottam egyet, a csillagokra pedig rácsodálkoztam.
- Hűha, nem semmi… - Jegyeztem meg, majd bátortalanul körülnéztem.
- Valakinek nincs egy fölösleges köpenye? Vagy tud egy helyet a közelben, ahol lehet szerezni?
- Nos, nekem csak egy van - Bökött Tessa a táskája felé. Bólintottam, de nem voltam vele túlságosan kisegítve. Legalább reagált.
- Erősen kétlem, hogy egy köpeny szerzése lenne a legnehezebb feladatunk, ha más nincs, akkor kérd el a takarót az ágyról... Rendben segítek, de egyáltalán tudunk valamit, mire számíthatunk? Már a földi poklot leszámítva. - Kérdezte Edem.
- Úti felszerelést találhatnak a városban, ha felmutatják a zsinati gárda jelvényét... - bökött rá a csatokra - … nem fognak gondba ütközni. Sajnos azonban az, hogy mi vár önökre az erdőben rejtély. Egy olyan rejtély, amelyről önök fognak először értesülni.
- Tehát... ön nem jön velünk? - Kérdezte Wilhelmina, amire a sötét tünde lány rá is tett egy lapáttal.
- És rajtunk kívül más nem is jön...? Tényleg nem tudni semmit a lángoló birtokról? Akik látták, mit tapasztaltak? Miben másabb, mint egy rendes tűz, azon kívül, hogy nem oltódik el? - Jöttek hirtelen a kérdések egymás után.
- Idegenvezetőt kapunk, vagy csak megmondja, melyik ösvényt kövessük? - Sorozta tovább Edem.
- Sajnos engem megköt a tisztem, én nem mehetek magukkal. Egy térképet tudok adni a birtok valamikori képéről, de kétséges annak mennyire veszik most hasznát. - Mondta, majd Tessára nézett, némi savval a hangjában. - Mit gondol, young lady, akik meglátták a lángoló erdőt, az első dolguk volt közelebb menni? Önök lesznek az elsők, akik csak megközelítik Cinderwealdet.
- Köszönjük a megtiszteltetést. - Kontrázott Damien azonnal némi szarkazmussal. - S meddig kell eljutnunk? Mi történik, ha semmit sem találunk, ami nyomra vezetne és közelebb hozna ahhoz, mitől lángol az erdő?
- És miképpen kellene nekünk eljutni Cinderwealdig? Ha jól sejtem, az már átnyúlik Észak felségterületére, ott pedig nem látnak minket szívesen. - Kérdeztem rá.
- Nem gondoltam, hogy közelebb mentek... - Válaszolt a kérdésre Tessa, de aztán inkább elharapta, és rám nézett.
- Hát... végül is katonák vagyunk, jól gondolom, nem? - Nézett aztán szét. - Vagy Finsterwaldon keresztül mennénk?
- Az északiak sehol se látnak szívesen, teljesen mindegy hol futunk össze velük, de mindaddig, míg nem látnak, jók vagyunk. Lássuk azt a térképet, biztos találunk egy útvonalat, amin csak utóbb vesznek észre, mint előbb. - Fejezte ki Edem, Nicholas pedig beszélni kezdett.
- Kövessék a Finsterwald határát, míg el nem érik a Cinderweald-et. Onnan bízom benne, hogy megoldják. - Azzal átnyújtotta a térképet Edemnek, és elindult kifelé. - Ja igen,ha kedvük tartja, maradjanak, ameddig szükséges. A szobát én fizetem, de nem áll szándékomban használni. Sok szerencsét. - Mondta, mielőtt távozott. Én bólintottam a többieknek, és elindultam a városba. Noha a nagy batyumat ez alkalommal a táborban hagytam, még mindig volt néhány zsebem némi ételnek, és egy övre erősíthető kulacsom víz tárolására. A szokás nagy úr. Körbementem, és szereztem egy igen terebélyes köpenyt, kevés szárított húst és kenyeret, és megtöltöttem a kulacsom, mielőtt visszatértem a szobába. Ez nem lesz egyszerű…

Felhasználó profiljának megtekintése

9 Re: Küldetés: Cinder & Ash on Szomb. Aug. 11, 2018 12:52 am

Edem Ara Shine

avatar
Sötét Tünde Holdőr
Sötét Tünde Holdőr
Épp a bajtársakkal mulatom az időt, nem történt semmi különös, csak a feszültséget akarjuk oldani. Hiába ha egyszer háború van és katonaként szolgálsz a csatatéren, idővel felgyülemlik benned az olyan kellemetlen érzések, mint a fáradtság, a harag, a félelem és persze sokakban a honvágy. Az ilyen időkben szép, hogy aki teheti, lehűti a fejét és kikapcsolódik vagy olyan gyakran tér vissza otthonába amilyen gyakran csak lehet, persze az én esetemben, kinek nincs otthona, utóbbi nem lehetőség, de nagyon hasonló, sőt sokkal rosszabb azoknak akik pont a saját hazájukat védik, alig pár köpésre a házuktól.
Magam sem tudom, miért jelentkeztem önként a seregbe, talán mert életerős és képzett vagyok, ha nem lépek be önként, előbb utóbb úgy is besoroznak, ha tetszik ha nem, vagy csak azért, mert így egyedűl az északik akarnak végezni velem, de igazából lényegtelen ezen filozofálni.
A nap folyamán sikerült megállásra kényszeríteni egy jókora ellátmány szállítmányt amit a derék északi legényeknek küldettek, drága honfitársaik. A felderítők már ebéd után értesítettek minket a karaván pontos helyzetéről és vélt útvonaláról, estére már egész komoly rajtaütéssel vártuk a bandát. Nem volt esélyük, az íjászok  már az első hullámban megtizedelték a fegyvereseket, a maradéknak pedig elsöprő túlerőben voltunk. Az egyik életben maradt tiszt megpróbált hősködni, felgyújtani a szállítmányt, hogy ne kerülhessen az ellenség kezére, de a kardom gyorsabb volt, mint az ő fákjája és elesett mielőtt közelkerűlhetet volna a szekerekhez.
Kicsi győzelem, de annál jelentősebb, a legkeményebb hadsereg is kártyavárként omlik össze, ha nincs utánpótlás.
Na szóval, három cimborával iszogatok, az egyik szekérről szedtük a piát, gondolom az északi tiszteknek küldhették, mert nem vizezett lőre, hanem sokkal markánsabb bor ez.
Korábban még kártyáztunk is, de a békesség kedvéért, mostanában azt inkább hanyagoljuk.
Már bontanám a második üveget, mikor is egy futár lépett körünkbe.
Levelet kaptam egy bizonyos Niklaus van Adhel-től. “ De ki ez az Adam?”
Zsinati zászlós, rangban jóval felettem áll és kifejezetten engem kéret Heimsroth városába.
Na ez már valami, még sose kaptam személyre szóló megbízást… igaz nem is írja, hogy ez az lesz, de hátha.
Heimsroth-talán kétszer, ha jártam erre, de az is régen volt és nem hagyott bennem akkor se túl nagy nyomot. Ellenben most biztosan, mivel a kapuknál őrködő derék katonák meglepő szívéjjel fogadtak és rövid magyarázatot és magát a levelet felmutatva hamar beengedtek.
Az egyik őr még volt kedves útba igazítani fogadóhoz ahol állítólagosan ez a bizonyos Adhel tartózkodik.
Belül már egy kis csoport várakozott a pultnál, meg is örültem neki, hogy ha kitart a szerencsém ez a csoport pont ugyanazért van itt, akárcsak én.
- Szép napot emberek, jól sejtem, hogy maguk is Adhel-t keresik? - Üdvözöltem a furcsa társaságot, két férfi férfi és két nő - ... Tessa? - Egy ismerős arc?! Erre végképp nem számítottam.
- Edem...?  Nos, meglep, hogy ismét összefutunk. Bár nem tudom, mennyire vegyem rossz jelnek, hogy ismét egy fogadóban... - Örökre rajtam marad az a tombolás emléke?
- Lance Kalver. - Mutatkozik be a fehér hajú, legény fajtárs.
- Szépen összegyűltünk. Egyébként Damien Nightwind vagyok. - Követi a másik
- Tessa Hendriks
Mielőtt még követhettem volna a többiek példáját, a fogadós közbeszól
- Ennyi tünde sem volt még a fogadómban egyszerre. Adhel az emeleten várja magukat, az utolsó szobában a folyosó végén.
Heh? Mondjuk való igaz, ritka egy társaság gyűlt össze, de azért ilyesmit mondani, elég modortalan, főleg az eddigiekhez képest. A társaság fele már a lépcső fele vette az irányt és nekem se sok okom másképp tenni, de rettentően kiszáradtam az út alatt és nem maradt semmim ami ezt enyhítheti, csak az a flaska szilva, amit most inkább hanyagolni kéne, még is csak tiszt elé járulok
- Ti is kaptatok ilyen levelet? - Váratlan kérdés, kissé meglepett, főleg mert eléggé lényegtelen, kit milyen módon értesítette, bár az is lehet, hogy még nem bizonyosodott meg, mindenki itt abból a célból jött, akárcsak ő….
- Na majd minden kiderül! Kérek egy korsó jéghideg tejet. - mondom ezt a fogadós szemébe
- Tejet? Hány éves maga? - néz rám furcsállva a csapos.
Tessék? Legszívesebben az öklömmel háláltam volna meg a fogadós kedvességét, de ez most nem volna a legbölcsebb... Ezek kuncognak?  Most komolyan mi van, ha a  sötét tünde megkíván egy kis tejet? Örrökön kötelező lesz két hordóval innom az alkoholt esténként?
-... Menjünk.
Na mindegy, követem a többieket. Meglepett a fogadónk kinézete, el kell ismernem, egész szép látvány, elismerésem. Követtem a többieket az emeleti szobába, hosszú szőke haját laza lófarok fogó tünde vár ránk az ablakban, elég festői az egész és ezért kissé mesterkélt is, főleg ezzel az egyenruhával.
- "EDEM" Ara jelentkezik. Remélem jó helyen.
A tünde elmosolyodik
- Kérem, foglaljanak helyet. Gondolom mindannyiukat érdekli, miért hívtam ide önöket, így jobb, ha azonnal a tárgyra térünk.
- Köszönöm
Miután a többiek helyet fogglaltak, azon kaptam magam, már csak a padló szabad… végülis gyerekkorom óta ott szerettek a legjobban üldögélni és most még a kifogás is adott.
Adhel arcán újabb mosoly következik, végül az ujjait összefogva folytatja
- Önök egy bizonyos Niklaus van Adhel zsinati zászlós kérésére jöttek ide. Mielőtt pánikba esnének, megnyugtatom önöket, hogy ezt a nevet és rangot én birtoklom, noha sosem éreztem magaménak. A valódi nevem, amelyet születéskor kaptam, Nicholas Amberglade, és sir Sean Amberglade tünde lovag törvénytelen gyermeke vagyok. Most, hogy ezt tisztáztuk... Mennyit hallottak arról, mi történt a Tünde-erdővel a Harag Napja óta?
- Eltűnt. Ennyit tudunk. Eltűnt és valami szörnyűség jött helyette.
- El hát. Miután az északi király parancsára valami Ordo Draconis bevette magát az erdőbe, és gyújtogatni kezdett, a vezetőség gyorsan döntött. A világfa vagy micsoda egy hajtásával kapcsolatot teremtettek a tündék régi otthonával, Annwn-nal, avagy Alfheimmel, és most minden tünde, aki az erdő területén tartózkodott, átkerült abba a világba, és állítólag boldogan élnek félig növénynek kinézve. -- Most egy kifejezetten kellemetlen nőszemély uralkodik felettük. -
- Csak száraz kórók maradtak... Életnek nyoma se volt
- Csak kósza pletykákat, így jó eséllyel én tudom a legkevesebbet. Évek óta nem jártam a környéken mikor az események zajlódtak.  Csak azt tudom, hogy a klán, ami egykoron befogadott és otthont adott, egyszer csak eltűnt s vele együtt a mostoha bátyám és mindenki akit ismertem onnan....
Várható volt, itt mindenkit érint az ügy, de így is elkeserítő hallgatni a többieket, vagy akárcsak belegondolni a történtekbe...
- Voltaképpen mindannyiuknak igaza van. - a tünde szeme Lance felé fordul. - Valaki többet tud, mint én. Amennyit én tudok az az, hogy a Tünde-erdő már nem létezik. Hogy pontosan mi és hogyan változtatta meg nem egyértelmű számomra, de nem is fontos. Ugyanis nem a Finsterwald a fontos, most nem. Még azelőtt, hogy észak botor módon megtámadta a tündék két királyságát a diplomáciai katasztrófa miatt, Abaddón arkangyal is végigsöpört az erdőn. Egy jelentős és gazdag birtok, az Amberglade is kigyulladt, ám egészen különleges módon. Kigyulladt, és nem leégett. Ugyanis sohasem aludt el. - hunyja le a szemét hatásszünetet tartva
- Egy folyamatosan lángoló erdő? - kérdi az ismeretlen lány
Tessa felkapja fejét az elhangzott kérdésre.
- Még mindig ég valami az erdőben?
Ez tényleg érdekesnek hangzik, valami van ott ami még mindig árasztja magából az erőt?
- Ha ugyan tényleg ki nem alszik, értékes erőforrás lehetne az északiaknak, már ha jól értem az új technológiájukat, igazi kincsesbánya lehet egy ilyesfajta "Örök földi pokol".
- Nem valami ég. - fordul a tünde Tessa felé. - Az erdő ég, anélkül, hogy a tűz elemésztené. Lángok, parázs és pernye az egész volt birtok, mégsem változik egy pillanatra sem. És ahogyan Mr. Shine mondja, ez egy igen értékes felfedezés lehet mindkét frakciónak. De nem ezért hívtam önöket ide.
- Akkor miért? Az Ön családjának a birtoka, ha jól feltételezem, még ha törvénytelen gyermek is. De mit szándékozik csinálni? -
- Szóval ki kellene derítenünk, mi okozza ezt?
- Kideríteni. - bólint. - Aztán megszüntetni. Azért hívtam önöket, mert remélem, hogy nagyobb kegyelet fűzi önöket egy haldokló erdő utolsó szikrájához, mint egy érzéketlen királyhoz. Amberglade a családom birtoka volt, nem fogom ölbe tett kézzel nézni, ahogyan az idők végezetéig ég. Kérem önöket, nem, mint a zsinati gárda zászlóstisztje, hanem mint egy gyászoló tünde... - szomorodik el a tekintete.  … állítsák meg a lángot, amely meggyalázza apám sírját.
Na várjunk, a királyt nem érdekli az ügy? Még is hova gondol a vezető, itt van elöttünke egy ismeretlen valami ami akár még a háború végkimenetelét is befolyásolhatja erre nem tesz semmit?
- Azt kell mondjam, reményei nem voltak alaptalanok.
- Megtesszük... megteszünk minden tőlünk telhetőt
- Ahogy a kisasszony mondja.
- Ez csak természetes. -Akkor viszont jól sejtem, hogy a Nicholast jobban kedveli, mint a Niklaust, igaz?
- Igen, rám is számíthat
Valami nem stimmel, nem sok ez egy öt fős csapatnak?
- Egy dolog még mindig nem hagy nyugodni. Miért mi?
- Azt hiszem válaszoltam. - feleli a tünde, miközben egy szolid nézéssel jelzi Lancenek, hogy kicsit túlzásokba esik a kézrátétellel. - Olyanokat kerestem, akiknek laza a kapcsolata a királysággal, de elég szoros, hogy ne tűnjön különösnek a feladat. Emellett tündéket kerestem, akik átérzik a feladat fontosságát. Amennyiben segítenek, kérem, ezeket vigyék magukkal. - vesz elő az oldaláról egy kis erszényt és belőle négy csatot ejt a tenyerére; elsőre ezüst övcsatnak tűnnek, Esroniel-csillag formára öntve. - A zsinati gárda legjobb okkultistái készítették ezeket, az angyaltüzet alapul véve működnek. Ha ruhához erősítik, az a ruha tökéletesen megvédi a viselőjét minden hő és tűzhatástól. Így javaslom, hogy egy terjedelmes köpennyel használják.
- Remélem, nem okozok gondot - jegyzi meg, az idegen csaj, most jobban megnézve, nem hiszem, hogy tünde lenne sőt….
Kezembe veszem az újdonsült tárgyat, nem hétköznapi csecse az biztos, remélem van olyan hasznos amilyennek mondja az újdonsült barátunk.
- Hűha, nem semmi… Valakinek nincs egy fölösleges köpenye? Vagy tud egy helyet a közelben, ahol lehet szerezni?

- Nos, nekem csak egy van.
- Erősen kétlem, hogy egy köpeny szerzése lenne a legnehezebb feladatunk, ha más nincs, akkor kérd el a takarót az ágyról... Rendben segítek, de egyáltalán tudunk valamit, mire számíthatunk? Már a földi poklot leszámítva.
- Úti felszerelést találhatnak a városban, ha felmutatják a zsinati gárda jelvényét... - bök a csatokra - … nem fognak gondba ütközni. Sajnos azonban az, hogy mi vár önökre az erdőben rejtély. Egy olyan rejtély, amelyről önök fognak először értesülni.
- Tehát... ön nem jön velünk?
Valahogy ezt sejtettem, önmagában ez nem volna gyanús, bizonyára egy zsinati zászlósnak elég dolga van jövő nyárra, de még is kerülget a paranoia.
- És rajtunk kívül más nem is jön...?
- Tényleg nem tudni semmit a lángoló birtokról? Akik látták, mit tapasztaltak? Miben másabb, mint egy rendes tűz, azon kívül, hogy nem oltódik el? - törnek fel belőlem hirtelen a kérdések
- Idegenvezetőt kapunk, vagy csak megmondja melyik ösvényt kövessük?
- Sajnos engem megköt a tisztem, én nem mehetek magukkal. Egy térképet tudok adni a birtok valamikori képéről, de kétséges annak mennyire veszik most hasznát. - ezután Tessára néz. - Mit gondol, young lady, akik meglátták a lángoló erdőt, az első dolguk volt közelebb menni? Önök lesznek az elsők, akik csak megközelítik Cinderwealdet.
- Köszönjük a megtiszteltetést. - Csak egy csipetnyi szarkazmus érződik Damien hangjából. - S meddig kell eljutnunk? Mi történik, ha semmit sem találunk, ami nyomra vezetne és közelebb hozna ahhoz, mitől lángol az erdő?
- És miképpen kellene nekünk eljutni Cinderwealdig? Ha jól sejtem, az már átnyúlik Észak felségterületébe, ott pedig nem látnak minket szívesen...
- Nem gondoltam, hogy közelebb mentek...  Hát... végül is katonák vagyunk, jól gondolom, nem? Vagy Finsterwaldon keresztül mennénk?
- Az északiak sehol se látnak szívesen, teljesen mindegy hol futunk össze velük, de mindaddig, míg nem látnak, jók vagyunk. Lássuk azt a térképet, biztos találunk egy útvonalat, amin csak utóbb vesznek észre, mint előbb.
- Kövessék a Finsterwald határát, míg el nem érik a Cinderweald-et. Onnan bízom benne, hogy megoldják. - azzal átnyújtja a térképet és elindul kifelé. - Ja igen,ha kedvük tartja, maradjanak, ameddig szükséges. A szobát én fizetem, de nem áll szándékomban használni. Sok szerencsét.

Felhasználó profiljának megtekintése

10 Re: Küldetés: Cinder & Ash on Szer. Aug. 15, 2018 12:15 am

Wilhelmina von Nachtraben

avatar
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja
- Most igazi mágusosan fogok kinézni - jegyzi meg, ahogy köpenyébe bújik, majd felcsillagozza magát. Azazhogy Damien csillagozza fel őt, az ezüst érintése ugyanis nem tenne különösebben jót selymes kis vámpírbőrének. Bizony, szeretne már olyasmiféle mágus lenni, aki pontosan azt az elemet képes irányítani, mely Cinderwealdben uralkodik... Lelkében egyre növekvő várakozással csattog egyre közelebb a sötét erdőhöz. Szinte sajnálja, hogy most nem ide vezet útjuk.
Lance felnyit egy olyasféle dobozt, mint amilyennel Mina is rendelkezik. Fekete, lila szalaggal átkötött. Így lelkesedéssel figyeli, mi kerül elő belőle. Egy gyűrű az, gyönyörű kővel a közepében. Rögtön föl is veszi, nyilván sejtheti, mire jó. Biztosan nem sima ékszer az. A fehérhajú elf a kardját is kivonja. - Legyetek résen! Ki tudja, mi fog történni… - magyarázza ezen cselekedetét. Bár szép lenne, ha már a cél elérése előtt akadályokba ütköznének... A sötételf lány is elfogadóan bólint.
Tekintete folyamatosan a szürkés, lelketlennek tűnő dákat kíséri. Kísértése támad, hogy fogja és berohanjon. Nehéz elképzelni, hogy valaminek az egésze teljes mértékben életveszélyes. Bár volt idő, hogy az egész világot ilyennek gondolta, csak picikét szebb díszletekkel.
Feltűnik azonban a civilizáció nyoma, egy helyőrségnek látszó létesítmény, miután jó ideje caplatnak a komor farengeteg oldalában. Lance elgondolkozva morog valamit az orra alá.
- Menjünk be a helyőrségbe, tudakoljuk meg, miről maradtunk eddig le. De legyünk óvatosak, nem tudhatjuk, hogy az ellenség azóta bevette-e ezt a bázist. - ajánlja fel Lance. Tessa mintegy óvakodva húzza össze magán a köpenyt. Tény, hogy aranyos érzés a lebernyeg rajtuk. - Menjünk. Egyébként mennyi esélye van ennek? Nem hallottam, ezen a terüeten pontosan mi a helyzet az északiak és déliek szempontjából.
Ő sem, ám már kezd nagyon is elege lenni ebből a hercehurcából. Persze, hogy pont akkor kellett kidugniuk a fejüket és aktívkodni, amikor ez a két drága csoport úgy döntött, végre elég durván egymásnak esnek. Na sebaj, késő bánat, most legalább távol mindentől és relatív nyugalomban fedezgethetnek fel. Bár vajon egy örökké égő erdőben hol a nyugalom?
- Ugyan már, mindenhol az északiak és déliek ellentéte lenne? Ez egy marhára veszélyes erdő, ahol fogalmunk sincs, hogy lehet-e bármi értékeset találni, meghalni viszont annál inkább. - közli saját véleményét, de egyébként vállat von. Felőle bemehetnek. Követik Lance-et.
Közeledve nehézpáncélos hegyesfogúakat pillantanak meg... és rögtön rájuk is szegeződik három számszeríj... Elkerekíti a szemeit. Fajtársak? Ráadásul Schwarzjägerek? De akkor mégis mi a fenéért lépnek fel ilyen támadóan? ... Sóhajt egyet. Valahogy megszokta ezt a helyzetet, hogy fegyvert szegeznek rá. Elege van a történetből. Olyan fenyegetően nézhetnek ki, tényleg. Persze nem lehet a világtól elvárni, hogy elhiggyék, járja a világot két ilyen eszetlen idióta, aki amúgy a légynek sem ártana, csak mindenre kíváncsi. Ez mondjuk nem is igaz, mert a legyek undorító és idegesítő teremtmények, amik, ha rád szállnak, kész hullának érzed magad és mocskosnak, így jobb elkerülni őket, vagy elhessegetni jó messzire...
- Még egy lépés anélkül, hogy igazolnátok magatokat és halottak vagytok.
- köszönti őket lehengerlő kedvességgel egy hordón ülő, nőnek tűnő egyén, kinek arcán a szemén keresztül fut egy vágás, mely szeme el is vesztette már a látás képességét. Talán ez az oka ennek a vendégszeretetnek.
- Ez elég igazolás? - mutat Lance a kis csillagocskájukra, hasonló hangnemben, Mina pedig mosolyra ránduló ajkakkal, szinte büszkén tekint rá, közben figyeli a nő reakcióját is. Muszáj kiállni magukért, nem szabad mindig behódolónak és kedvesnek lenni, ha egyszer a fogadtatás sem volt az. Esronielre mondjuk nem biztos, hogy mindenki pozitívan reagál, de jobb ötlete nincs. Mi mást igazolhatnának?
- Egyháziak. Remek. - fintorog fogadójuk, mintha csak egy halom hullára nézne.
- Micsoda?!... Egyháziak? Én ugyan biztos nem. - háborodik fel, de azért visszafogja magát, még mielőtt kilyuggatják... - Vámpírként nehéz lenne. - Meg úgy általában, saját magaként nehéz lenne, de ezt honnan is tudnák.
- És miből tudjuk, hogy maguk azok, akiknek látszanak? - érdeklődik Tessa, bár nem érti, miért. Kinek látszanának? Ellenséges Schwarzjägernek? Ez alapból elég értelmetlen, így ha még mások is lennének, az nem segítene a dolgon.
- Mert ha nem azok vagyunk, mit tudtok csinálni, babám? Mit akartok? - engedik lejjebb a lövöldözőjüket, de nem mozdulnak.
- A Cinderweald felé tartunk a Zsinati Gárda egy tisztjének megbízásából, és errefelé hozott az utunk. - érkezik a diplomatikus válasz ismét Lance részéről. Eddig jól haladnak. Az őszinteség meg szokott nyitni kapukat, esélyesen most is ez a legcélravezetőbb.
- Háborúban nem lehetünk válogatósak - jegyzi meg halkan Tessa.
- Mi okuk is van félniük tőlünk egész pontosan? - kérdi Damien, bár valahogy úgy érzi, hogy a félni szónak nem fognak örülni. Igaza is lesz, ugyanis a nő elég rondán kezd el nevetni reakcióképp.
- Mindig jól szórakozok a sötét tündéken. - jegyzi meg, majd az egyik számszeríjász felé biccent. - Szaladj el, mondd meg Idának, hogy megérkezett az erősítés. Maguk meg utánam. - lendíti meg feléjük a fejszét, és feláll.
Hát, aki meg a faj alapján ítéli meg a másikat, azon inkább csak sírni tudok...
- gondolja magában Damien, de csak sóhajt egyet. Nem érdemes vitába szállni.
Erősítés?? Na, remek, ezért kellett a frászt hozni ránk... - forgatja meg gondolatban a szemeit a vámpír. Komolyan, mindenki ilyen gyanakvó, mindig? Várakozón követi a csapatot. Valószínűleg nem feltétlen a szörnyektől kell tartaniuk, egymásnak sokkal több kárt tudnak okozni a kétlábúak..
Nem tudja eldönteni, kedvező-e a helyzet számára, amibe keveredett, vagy sem. Mindenhol a fajtársai nyüzsögnek, ember vagy egyéb másfajú nem is található erre, a tábor túlsó részén pedig eldobált fegyverek láthatók, ezenkívül kopár és kihalt minden.
Kapcsolatuk meglehetősen különc kinézésű, úgy döntött, a rövidre nyírt haj megfelelőbb a lobogó hajkoronánál. Nos, könnyebben kezelhető, annyi biztos. Ő már jóval szimpatikusabb, mint a kapitány, akivel imént beszéltek.
- Remek! Ida, emlékszel még a jelentésre, amit küldtél? Megjöttek a bajnokaid. Rád bízom őket, magyarázz el mindent arról a pokolról, utána csináljatok, amit jónak láttok. - lesznek átadva a rövidhajúnak, kinek oldalán valamiféle rövid számszeríj lóg, amilyet még soha nem látott. Hasonlít az északiak drágalátos dörrögtetőjére... Az említett, Ida pedig ahogy végignéz rajtuk, felsóhajt.
- Elnézést a modorért, a kapitány félvér Finsterblut, néha kissé nyers. Ahogy hallhatták Ida von Schwarzjäger tizedes vagyok, én küldtem a jelentést a zsinati gárdának, főleg Ambergla… akarom mondani van Adhel zászlósnak. Ő küldte önöket?
A fene. Tényleg igaz lenne a sztereotípia a Finsterblutokról? - Hm. Finsterblut. Finsterwaldban - vigyorodik el. Kreatív névadás...
- Igen. - feleli tömören Lance, Tessa viszont meglepődik.
- Maga? Én úgy tudtam, erről nem tud senki sem.
Hát, igen, véletlenül sem mondanák el nekik soha az összes információt... na sebaj, ez végül is kellemes meglepetésnek számít. Már legalábbis neki, aki vámpír, a többieknek ki tudja.
- Ő maga is közölte, hogy jobban kedveli az Amberglade megszólítást. - jegyzi meg a sötét tünde.
- Akkor azt hiszem, tudják, mit kellene elérnünk. Azt, hogy mire számítsanak, pedig nem lehet elmesélni. Én leszek a vezetőjük, külön zsinati engedéllyel. Készen állnak, vagy van kérdésük, amit feltennének?
Na, most már nem moshatjuk le magunkról, hogy közünk van Esronielhez...

- Én készen állok. - jelenti ki rögtön a hóhajú elf. Úgy látszik, ő mindig mindenre készen áll s nem lacafacázik sokat.
- Önnek nincsen szüksége egy ilyen köpenyre? Vagy odáig nem jön el? - kérdi Tessa, mire Ida elővesz egy amalgámnyakláncot.
- Én csak kíváncsi lennék, miért pont a Schwarzjägerek azok, akiket érdekli az erdő. Mármint, lehetne egy gyülekezet a megmaradt tündékből, vagy akármi. - von vállat. - Egyébként indulhatunk. Nagyon kíváncsi vagyok már, mik azok az emlegetett szörnyűségek...
Nem is tudja leplezni hitetlenségét. Vagy inkább türelmetlen kíváncsiságnak lehet nevezni. Rögeszméje, hogy az emberek és más lények gyakran eltúloznak dolgokat, de ha az az erdő tényleg olyan borzalmas, mint ahogy mondják, akkor látni akarja, s majd ő maga megítéli, milyen is.
- Szerencsére kaptam egy kis segítséget a Nachtrabenektől. Az amalgámom elnyel minden hőt, amíg nem érek hozzá konkrétan a tűzhöz, ami elég a közlekedéshez. A felmerülő kényes helyzetek miatt kértem erősítést. -Ezután ránéz. - A hadseregeket általában nem érdeklődés alapján szervezik. Rátermettségben a Schwarzjägerek mutatkoztak a legalkalmasabbnak ezt a fojtópontot védeni, nem feltétlenül az erdőben harcolni, de fenntartva annak is a lehetőségét. A tündék... szentimentálisak tudnak lenni. Nem tesz jót a moráljuknak a régi otthonuk maradványainak látványa.
Ezzel nem tud vitatkozni. Lance bólint, Tessa is nyugtázza, hogy nincs mitől tartaniuk... annyira. - Értem.
- És ilyenkor kell kimaradjon a jó dolgokból.. Adja át nekik hálám - mondja a második mondatot már fennhangon, a családjára vonatkoztatva. Nézzenek oda, egyre több mindenkinek segítenek... Damien halkan kuncog mellette. - Akkor hasonló ez a medál, mint a mi kis kitűzőcskéink. - Részéről ezek után akár mehetnek is. Vajon mi lehet olyan szörnyű? Azonkívül, hogy kedvenc lényeiket, a fákat látják égni és egy birtokot megszentségtelenítve. Talán eltúlozzák. Vagy van ott valami nagyobb, amiről nem beszélnek.
Menetelés közben végig ezen zakatol az agya, s már mindenfélét kitalál, mi az, ami szembejöhet velük. Lángoló szörny a leggyakoribb. Esetleg valami zombiféle. De igazából fogalma sincs. Miért nem lehet róla beszélni? Nyilván láttak valamit, ha pokolként hivatkoznak rá, mégis mindenki annyira hangsúlyozza, hogy ők az első felfedezők. Remélhetőleg nem az utolsók.
Aztán meglátja.
Ez az a szín, amit a vándorok az éjszakában és akár a nappalban is bármikor kiszúrnak. Élénk és figyelemfelkeltő. Azonban ahogy közelednek, semmiféle füstszagot nem érez, és szürke felhők sem gyülekeznek fölötte... egyre több fa kerül a látóterébe, melyek lombjai akár egy hatalmas, hullámzó virág, tündökölnek a vöröses lángokban, törzseik is átitatva a tűzzel.
Végigmérné társai arcát, de ez a hatalmas, hőt sugárzó égő valami sokkal inkább vonzza. Egy tábortűz borzasztóan vonzza a tekintetet, még egy gyertya is. Ámuldozva figyeli gyermek és felnőtt, mint valami természetfeletti csodát, amit nem lehet követni, folyton változik, elemészt és életet ad és elriasztja a vadakat és megannyi hasznos, haszontalan tulajdonság.. de ez.. egy egész lángoló erdő, mely mégis ugyanúgy megmarad, s nem adja meg magát az enyészetnek... Maga az ellenállás manifesztációja.
- Képes terjedni ez a tűz, vagy ott ég, ahol egyszer lángra lobbant?
Tessa kérdésére elmélyül a fák vizsgálatában. - Nos... a fákat is el kellett volna, hogy eméssze már, de nem tette. Ez valami erős mágikus dolog. És valami célja is van, amire még nem jöttünk rá... szerintem ha valami szövet vagy haj kerül a közelébe, azt elkapja, de nem próbálnám ki.
- Valami eldobható szövettel pedig próbálkozhatnánk. - néz körbe a self.
- Terjed. - zárja le a kérdéskört kísérőjük. - De nem hagyja el az erdőt, legalább is a tudomásunk szerint. Nem próbálkoztunk sokat, mi leszünk az első tényleges felderítők. Indulhatunk?
- Felőlem igen. - válaszol ismét Lance.
- Ez... gyönyörű. - mondja ki, mint valamiféle bevallást. Szinte érzi, ahogy szemeiben tükröződnek a lángok. Mint egy üzenet. De ki üzen nekik és mit? Nyilván Abbadón, vagy a Teremtő, hogy "legyetek végre normálisak". Ám ez elég árnyalt. Pontosan hogyan kell vajon teljesítenie a világnak ezt a küldetést?...
- Gyönyörű!? - rökönyödik meg Tessa, mire nyel egyet és bűntudatosan tekint rá. - Nos... attól még, hogy rossz és helytelen és... korrupt... szerintem lehet gyönyörű. A tüzet mindig is gyönyörűnek találtam - von vállat, gyakran pislogva. Remek, most még haragudni is fognak rá. De ha egyszer gyönyörű? Mindig is volt egy beteg igénye az elementális pusztító dolgokat szépnek találni. Lehetőleg azt, ami kárt tudna okozni neki...
-Igen, mehetünk - egyezik bele végül a self lány is. Mina is hevesen bólogat.
Kábán lépked előre, Lance ugyanis egy helyben marad és csak utánuk indul meg.
- Ha valaki a hátunkba kerülne.. - magyarázza, bár Mina sejti, hogy több is lehet itt a háttérben. Vajon megbántotta Ida tündékre tett megjegyzése? Vagy egyszerűen csak valóban eszébe juttatta ez a veszteséget, amit átélt?... Kedve lenne megint érzelgőssé válni neki is - ugyanis meglehetős hajlama van rá -, viszont egyelőre elbűvöli a tűz. Valami monumentális mágia lehet ez. Csodálatos. Bár talán nem kellene ennyire észrevehetően kinyilatkoztatnia csodálatát...
Ahogy továbbindulnak, mintha csak holmi kohóban lépkednének, az időtálló tűz derekasan sugározza feléjük a hőt. Undorítónak kezdi érezni magát igencsak hamar, ahogy az izzadtság szinte teljesen átitatja, még ez a drága köpeny is összepiszkolódik. Hevesen szorongatja, biztatva, hogy hiszen arra volt hivatott, hogy védje őket, miért nem teszi... ám körülötte senki sem panaszkodik, így morcosan caplat tovább. Körbenézve rémisztő a látvány... egy végtelen labirintus lángoló valaha volt növényekből. Mi lett ezzel a drága világgal?
Damiennek még néhány halovány emléke él a Köderdőről. Ám ez, amit most lát, nyomokban sem hasonlít rá a legkevésbé sem. Ez valami új... de lehet, hogy ezzel együtt nagyon öreg.
Ida megoszt velük egy kulacsot, ami szintén valamiféle igen erős mágiával rendelkezhet, olyasfélével, mint Mina táskája. Ugyanis sokkal több víz van benne, mint amekkora látvány alapján beleférne. Amint erre rájönnek, szinte korlát nélkül iszogatják, csak hogy újratermelődhessen az izzadtság... na meg, hogy életben maradjanak.
Egyszer csak hirtelen megtorpanásra kényszeríti egy hatalmas lángoszlop, mely megjelenik a földből... úgy megijed, hogy hátra is ugrik kissé, Damien pedig a tőrei után nyúl, bár azokkal itt vajmi keveset kezdhet. A sötét tűzanyagnak hirtelen szemei lesznek, Mina világos vérvörösei csodálkozva mélyülnek beléjük.
- Tűnjetek el, vagy úgy jártok, mint mi... - szólal meg valaki. Vagy valami. Vagy valakik.
Szóval ez volt az a pokol, amit emlegettek.. vajon a többiek is találkoztak már vele? És kik lehetnek ezek? A tündék talán, vagy a sötét tündék, akik ezt a helyet lakták? Mennyire szenvedhetnek ezek a szerencsétlenek?...

Felhasználó profiljának megtekintése

11 Re: Küldetés: Cinder & Ash on Pént. Aug. 17, 2018 11:25 am

Gloria

avatar
Felszentelt Apáca
Felszentelt Apáca
A megfelelő időben én is megjelenek a megbeszélt kapuban. Szokásos szürke ruhámat viselem, fölötte utazóköpennyel. Hátamon a gungnit átvetettem egy ráerősített szíjjal, egyik oldalamon a fenrir volt, másikon a buzogány. Még mindig utáltam az otromba fegyvert, de a Mennyek fényéhez szükségem volt, rá az a varázslat pedig különösen jól jött mindig... Ki tudja milyen szentségtelen dolgokkal találkozhattunk egy lángoló erdőben.
A táskámba betuszkoltam egy váltás ruhát, gyógyitalokat fecskendőkben és önmagukban is, és egy élénkítő italt is eltettem, a biztonság kedvéért. Ezen kívül csak a szokásos túlélő készlet volt benne, első segélyhez szükséges kötszer és alkohol, tű és cérna a varráshoz, tűzszerszám és egy aprócska edény a vacsora főzéshez. Ezt a legtöbben alábecsülik, pedig enni kell egy kiküldetés alatt is.
Nyakamban ott lógott Fényes Hildegard kendője, nyakamban pedig a borostyánkő, amit az érsektől kaptunk. A ruhám alá elrejtve ott lapult azért a különös rubin is, de reménykedtem, hogy ahhoz végképp nem kell majd folyamodnom.
A kapuban már ott állt Tristan Thawn, Jozef novícius és Johannes atya is, mindhárman egy-egy ló kantárát fogva. Messziről látszott, hogy ők is igyekeztek a lehető legjobban felkészülni.
- Dícsértessék. - köszöntem nekik, majd kicsit kétségbeesetten a lovakra néztem. Az egy dolog, hogy nem volt saját lovam, de lovagolni sem igazán tudtam már, ez pedig kezd egyre hátrányosabbá válni. Nem tudtam, hányszor akarnak elküldeni még kis csoportokat támogatni, csak remélni mertem, hogy nem olyan sokszor… Ha igen, akkor kénytelen leszek feleleveníteni a régi lovagló tudományom.
Utolsónak Kylin kisasszony érkezett meg, szintén egy hátast vezetve.
- Szép napot. - köszöntötte a társaságot a féltünde, majd zöld tekintete neki is a lovakra tévedt… és észrevette az enyém hiányát is. - Látom Gloria nővér ló nélkül érkezett. Ha gondolja, felülhet mögém.
Hálásan pillantottam rá, és a többiek is csatlakoztak.
- Ha gondolod én is elviszlek. - ajánlkozott Tristan is, miközben felült a saját lovára. - Induljunk, hosszú út lesz.
- Részemről rendben. - biccentett Jozef, majd rám nézett és a fekete hátasára mutatott. - Ő egy nagyon erős és nyugodt lovacska, ha gondolod nővér szívesen visz el ő is és én is téged. - ajánlotta fel ő is. Johannes atya hallgatott, de valószínűleg csak nem akart beállni a sorba. Egészen megmelengette a lelkemet ennyi törődés. Rájuk mosolyogtam.
- Nagyon kedveske mind, de ha Kylin kisasszony nem bánja, vele utaznék. - válaszoltam. A döntésemnek egyetlen oka volt, mégpedig az, hogy a félelf nő volt. Nem akartam egy hosszú utat egy férfihoz simulva tölteni, nem lett volna illendő, és egyébként is csak kínos helyzetbe hozott volna mindannyiunkat. Kylin felpattant a lovára, majd a kezét nyújtotta felém.
- Segítek felszállni.
Hálásan fogadtam el a segítségét, és igyekeztem kényelmesen elhelyezkedni mögötte a nyeregben már amennyire el lehetséges volt, és amikor elindultunk lazán átfogtam a derekát, hogy le ne essek. Igazából nagyon boldog voltam, hogy vele tölthettem el ezt az utat és reméltem, hogy talán egy kicsit össze tudunk barátkozni, és többet megtudhatok majd róla.
De az idő csak telt és telt. Elől beszélgetés indult, de nem is figyeltem rájuk. Folyamatosan azon gondolkoztam, hogy kezdjek beszélgetést Kylinnal. De mit lehetett ilyenkor kérdezni? Mit illett? Firtathattam a múltját, vagy tolakodó lett volna? Egy idő után magam is beleszédültem a sok gondolkozásba, és kezdtem elkönyvelni, hogy ez egyáltalán nem ment nekem... A borús gondolatokból a mellém léptető Johannes atya zökkent ki.
- Hogy bírja az ostromot, nővér? Szörnyű, amiket átélhetnek most az apácák és a különböző gyógyítók...
Meglepett a kedvessége. A gyógyítók sátra egy egészen más világ volt, ahova amikor beléptem én megszűntem létezni, és csupán a gyógyító gólem maradt, aki az utolsó csepp erejéig küzd, hogy a munka végére érjen… De soha nem volt vége. Aki nem volt ott, nem hallotta a könyörgéseket, nem látta a szenvedő arcokat, majd pedig a megnyugvást a gyógyulásban vagy a halálban, az nem érthette meg mi is történt odabent. Nem lehetett szavakkal elmondani, maradtak hát az udvarias frázisok, amik kisegítettek a kellemetlen helyzetekből.
- Köszönöm a kérdését, Johannes atya, jól vagyok. Nehéz munka, de hozzá vagyok szokva a terheléshez. - válaszoltam egészen színtelen hangon.
- Tehát a nővér gyógyító? - kérdezte Kylin kisasszony is előlről.
Úgy tűnt Johannes atya nem kommentálta a válaszom, talán meglátszódhatott rajtam, hogy azért megviselt az ostrom és nem is feltétlenül a gyógyítás része hanem... több minden. A féltünde kérdésére viszont felragyogtam, hogy érdeklődött, mégha ezt ő nem is láthatta. Talán jobb is volt, hogy nem látta.
- Igen, Könyörületes Szent Brünhilda rendje első sorban gyógyítással foglalkozik, így engem is leginkább arra képeztek ki, hogy életeket mentsek. Azért reménykedek benne, hogy nem nagyon lesz szükségük rám az út során. És ön, Kylin kisasszony? Az Egyház nem szokott egyszerű katonákat alkalmazni, így arra kell következtetnem, hogy valamilyen különlegesebb szerepe van. - reméltem, hogy ez még nem volt túl tolakodó.
- Értem és én bízok benne, hogy nem lesz, ám van egy rossz érzésem, hogy nem lesz olyan szerencsénk. - válaszolta a nő. - Nos... Mondjuk úgy, hogy egy speciális osztag tagja vagyok és valószínűleg a főnököm jelölt engem az érsek úrnak. - foglalta össze. - Habár az is a döntős mellett szólhatott, hogy abban az erdőben éltem tizennyolc évig. Mondjuk akkor még nem égett. - tette hozzá. A fejét éppen csak elfordította, hogy a körülöttünk lévő fákra nézzen. Nem láttam jól az arcát, de a tekintetében komorság ült, és a hangja sem csattant ki a vidámságtól.
- Úgy érti, hogy ön... Ön tündék között nevelkedett? Pont ott? És... milyen volt? - az utolsó kérdés véletlenül csúszott ki a számon, de igazán illetlen volt. Elvörösödtem és kétségbeesetten néztem Johannes atyára, mintha csak rosszalló tekintetet vártam volna, még ha a lelkem mélyén jobban örültem volna egy megnyugtató mosolynak… Szerencsére az utóbbit kaptam, mégha valószínűleg a férfi nem is érette, hogy mi a problémám.
- Igen, ott születtem és nőttem föl. Viszont... - tartott kis szünetet. - Gondolom tudja, hogy a tündék büszke nép és kissé egoisták, ha szabad így fogalmaznom. Ezért habár anyám kiváló vadász hírében állt, egy ember férfi elcsavarta a fejét és teherbe esett tőle. Ezzel talán még annyira nem is lenne gond, ha nem maradt volna az erdőben. Így aztán a sok tisztavérű tünde közt félvérnek lenni csak egy dologgal jár. - újabb szünetet tartott, de valójában akkor is értettem volna, hogy mire célzott, ha egyáltalán nem mondja ki. Ugyan azt tapasztalhatta a tündékkel kapcsolatban, amit én azon néhány alkalommal, amikor találkoztam velük. [color=white]- Kirekesztéssel, magánnyal, megvető és lenéző pillantásokkal. Hiába születsz oda, nem sokat érsz a szemükben. Így hát, amint tizennyolc lettem eljöttem onnan. - zárta le végül a történetét. Rengeteg minden kavaroghatott benne, noha nem láttam a lelkébe, talán kicsit meg tudtam érteni a fájdalmát, és hogy milyen lehetett kivert kutyaként tengődni a világban. Egyszerre voltam dühös és szomorú helyette és őérte is. Emlékeztem milyen volt nekem először szembesülni ezekkel a dolgokkal. Nem is tudtam mi volt erre a helyes reakció, semmiképp sem akartam megbántani.
- Az... szörnyű lehetett, nagyon sajnálom. A tündék sokkal ellenségesebben állnak hozzánk, mint az emberek. Nekem szerencsém volt, engem az ember édesanyám nevelt fel, és a férje, a nevelőapám, aki a legnagyszerűbb ember, akit csak ismerek. De igazán bátor tett volt, hogy eljött és megtanult egyedül boldogulni! - őszinte csodálattal néztem az előttem ülő nőre. Olyan erős volt és bátor én meg... én a legkönnyebb utat választottam, pedig annyival szerencsésebb helyzetben voltam, mint ő! Végülis megvolt mindenem, amire csak egy kislány vágyhatott, és sokáig nem is éreztették velem, hogy más voltam, mint a többiek.
- Remélem nem sértem meg, de akkor maga jobban járt. - válaszolt szárazon. Nem sértődtem meg, inkább szégyelltem magam.
- Néha inkább gondolom magam gyávának, aki elmenekült a nehéz sorsa elől. Ám mindig arra jutok, hogy választottam két lehetőség közül. S ilyen helyzetekben, igazán érdekes visszamenni. S kíváncsi vagyok, hogy a falu lakói felismernek-e, ha oda érünk, már ha élnek még. - tette hozzá, majd úgy láttam, hogy ő is valami érdekeset hallhatott Jozef és Tristan felől. Johannes atya már egy ideje őket figyelte, és mostmár Kylin is, így bizonyára valami roppant érdekes témáról folyhatott a társalgás.
- Nem sért meg, igaza van. - hajtottam le a fejem. Nem akartam kérkedni. - Szerintem igazán bátor, hogy mert változtatni az életén, és nem ragadt bele a szenvedésbe csak azért mert az ismerős. Tudja, nagyon sok emberrel találkoztam, akik inkább megmaradtak a nyomorban és a szenvedésben csak mert rettegtek tovább lépni.
Mondtam nagyon lelkesen. Majd, amikor a faluról beszélt ismét bólintottam.
- Nem hiszem, hogy bármi megél egy lángoló erdőben. Bizonyára elköltöztek már.
- Köszönöm kedves szavait. - válaszolt Kylin kisasszony, majd mindketten igyekeztünk felvenni a fonalat, ami az elől folyó társalgást illette.
- Bocsánat a tolakodásért, de nem hiszem, hogy csak úgy élve hagyna az egyház és küldene el velünk, ha nem lenne valami okuk rá. Nem mintha különösebben ismernem én az egyházat. - szólt előre rögtön a nő, úgy tűnt, hogy ő jobban figyelt rá.
- Óh, nem titkolóztak ők. - felelte Tristan. - Azt akarják, hogy mindenképpen sikeres legyen a küldetés, így szükségük van rám.
Majd megrázta a fejét, és bizonyára Jozef egy korábbi kérdésére igyekezett válaszolni.
- Sem katona nem voltam, sem pap. Zsoldos vagyok, de akkor nem bérelt fel senki. Akkor csak az volt a fizetségem, hogy megvédhettem az őrülettől, amit az Ordo Draconis jelentett az otthonomat, Hellenblatt-ot. De aztán Amberglade… mármint... Sang…Miért ilyen bonyolultak a latin nevek? Az érsek megkeresett és volt néhány meggyőző érve, hogy miért kelljen ebbe belemennem.
Hellenblatt… Arról a különös helyről még én is hallottam, egy falu, vagy talán kisváros volt a tünde erdőben, ahol képesek voltak együtt élni katolikusok, protestánsok és tündék… De a háború kitörésével és a tündék eltűnésével az a különös és lehetetlen utópia is megszűnt létezni. Nem volt helye ebben a világban.
- Te régebbről ismered az érseket? - kérdezte Jozef, lecsapva az Amberglade névre. - Gondolom az életedet ajánlotta. - mondta ki, amire mindenki gondolt, majd hirtelen felkiáltott. - Nézzétek, ott a tábor!
És valóban, előttünk már elkezdett kirajzolódni az épületek sziluettje, mögötte pedig valami arany-narancs fény festette az égre az örök alkonyatot.
- Amúgy... - fordulok hátra Kylin kisasszony. - Régóta ismeri őket? - kérdezte halkan, johannes atya és Jozef novícius felé bökve az állával. - S ha nem gond... Tegeződhetnénk? - fordult vissza hozzám vörös pírral az arcán.
- Jozef novícius segített helyreállítani a rendházat a sárkány támadása után, és találkoztam vele az ostrom alatt, Johannes atyával pedig már dolgoztam együtt kultisták ellenében, és Eichenschild ostroma alatt is. - válaszoltam. A tegeződésre felragyogtam. - Igen, persze.
Így már… már kicsit olyan volt, mintha lett volna egy újabb barátnőm, az első, aki olyan volt, mint én… De nem mertem magamat még nagyon beleélni.
- Akkor bizonyára jól ismered már őket.
- Ezt megtartanám magamnak. - felelte Tristan Jozef kérdéseire. Mikor közelebb értünk a táborban mozgolódás támadt és egy férfihang felénk kiáltott.
- Ki közeledik?
A tábort meglátva megnyugodtam, hogy nem kell tovább nyeregben ülnünk, de a kérdésre a választ Tristanra bíztam, ha már ő lesz a vezetőnk. A többiek is hasonlóan lehettek vele, ugyanis ők sem szólaltak meg. Kylin csak megsimogatta a lovát és néhány bíztató szót mondott neki.
- A Katedrálisból jöttünk. - kiáltotta vissza Tristan. - Az Ordo Draconis küldött!
Mikor beértünk akkor vettük csak észre, hogy a nap már régen lement. Elől az alkony valóban Cinderwald volt és a soha ki nem hunyó lángjai. De vajon csodát találtunk ott, vagy a tüzes pokolba készültünk alászállni?

Felhasználó profiljának megtekintése

12 Re: Küldetés: Cinder & Ash on Kedd Aug. 21, 2018 9:22 am

Jozef Strandgut

avatar
Felszentelt Pap
Felszentelt Pap
A szokásos utazóruhámat öltöm magamra, hiszen természetesen nem a kényelmes, de kalandozásra alkalmatlan novíciusi öltözék nem jöhet szóba. Tehát szövetbe és bőrbe öltözöm, az utazózsákba kerül még a váltás és a köpeny, megy egy csomó nélkülözhetetlen apróság, A legfontosabbak azonban a fegyverek, a kard, a buzogány, a tőr, a pisztolyt és még az íjat és a tegezt is magamhoz veszem, amivel ugyan nem vagyok még nagy szám, de sosem lehet tudni, Tintapaca meg elbírja.
A megbeszélt időben kissé rohanva, de meg is jelenek a kantárszárát fogva, hogy biccentsek Tristan-nak, aki már ott vár.
- Hála az égnek nem késtem el.
Hamarosan az atya is megjelenik fekete utazóköpenyében, hátán a Gungnir, övében a kardja és a Fenrirje és ő is egy lovat vezet.
- Dícsértessék a Jézus Krisztus. – köszönt minket.
Ő utána Gloria nővér fut be, úgy nézem ő sem akart nagyon itthon hagyni semmit, amire ezen a zsákbamacska úton csak szüksége lehet.
- Dícsértessék. – üdvözült ő is minket, ám ő hátas nélkül érkezett és látszott, hogy ez csak most tudatosult benne.
Legutolsónak az íjász lány, Kylin fut be, természetesen elmaradhatatlan íjával, de gondolom ős is alaposan fel van ezen kívül is szerelkezve, lova minden esetre volt.
- Szép napot. Látom Gloria nővér ló nélkül érkezett. Ha gondolja, felülhet mögém. – veszi a lapot és ajánlkozik fel gyalogos társunk szállítására.
- Ha gondolod én is elviszlek. - ajánlkozik Tristan is, miközben felül a saját lovára. - Induljunk, hosszú út lesz.
- Részemről rendben. - biccentek és Gloria nővérre nézek, aztán Tintapacára mutatok. - Ő egy nagyon erős és nyugodt lovacska, ha gondolod nővér szívesen visz el ő is és én is téged. - ajánlom fel én is a ló széles hátát.
Johannes atya már nem ajánlkozik, hiszen van kínálat dögivel, na meg minden valószínűség szerint úgy is hoppon maradna, így csak szó nélkül felül a lovára, jelezve, hogy ő készen áll az indulásra.
- Nagyon kedveske mind, de ha Kylin kisasszony nem bánja, vele utaznék. – mosolyodik el a nővér az igyekezetünkön és meg is van a választása. Így én is felpattanok Tintapacára, míg Kylin felsegíti maga mögé Gloriat.
Mivel mindenki készen van el is indulunk végre.
Én igazán élvezem, hogy már kiszabadulhattam a falak közül, hiszen imádtam lovagolni, így néha azért a komótos kocogással közlekedő csapattól kissé eltávolodva megfuttattam Tintapacát.
Mikor kirohanta magát már jókedvűen trappolt a többiek mellett.
- Járt már valaki erre a tűz óta? - kérdezem, mert jó lenne, valami helyismeret, de ekkor őszinte meglepődésemre az atya kocog mellém. Úgy véltem talán most fog megzsarolni és a tudtomra adja, hogy mi az ára a „jó” véleményének. De nem!
- No és mik a terveid fiam, ha megtörténik a felszentelésed? – kérdezi teljesen ártalmatlan képpel.
~ Na persze! Egy inkvizítor meg az ártatlanság! ~
És igen, azért ott van ha a „ha”, amit meg is nyom egy kicsit, hogy vegyem a lapot.
Szinte látom a fekete szarvakat a homlokán, ahogy ártatlan kérdésnek álcázva rúg belém.
- Megkérem az engedélyt, hogy utazhassak és ott segítsek, ahol a legnagyobb a szükség a harcos papokra és őszintén remélem, hogy a maga korában sem lesz annyira megterhelő a küldetés, hogy akadálya legyen a véleményének átadásában majd. - mosolyodok rá kajánul.
- Ez azt feltételezi, hogy az én koromra pap leszel. – hajol felém az inkvizítor és szája sokatmondó mosolyra húzódik.
Hahh, azt hiszi, most majd összetojom magam, ahhoz előbb kell felkelnie!
Kissé megnyomom Tintapaca oldalát, aki váratlanul az atya lova felé kap. – Ejnye, Tintapaca, viselkedj! - rovom meg mosolyogva a lovamat, megpaskolva a nyakát - Ügyes vagy. - hajolok előre és súgom a fülébe.
Miután egy dühös pillantással elgaloppozik, hogy a nővért és Kylint boldogítsa, én legújabb társunkhoz fordulok és inkább vele kezdek beszélgetni, a továbbiakban nem foglalkozva az önelégült atyával.
- És Tristan te hogy kerültél ebbe az öngyilkos küldetésbe? – kíváncsiskodom bátran nála, hiszen talán ha egy-két év lehet közöttünk.
- Mondjuk úgy, hogy ideiglenes szabadlábon vagyok. – feleli kissé szófukarul, ami azonnal további kérdéseket vet fel bennem.
- Ez érdekes....mondhatsz többet is? - szalad fülig a szám, talán mégis jó utunk lesz.
Nagyon kíváncsi voltam a válaszára és sajnáltam volna, ha megtartja magának, bár, amennyit eddig kibökött, lehet, hogy adta volna, de szerencsére nem volt annyira zárkózott.
- Nos... - vakargatja meg a fejét Tristan. - A rövid verzió rosszabbul hangzik annál, mint ami. A tünde Exodus óta az Ordo Draconis hadifoglya voltam, viszont... Hogy is hívjátok ti? Sanguin… A tünde pap megkeresett egy ajánlattal a szabadságomért cserébe. Úgyhogy most itt vagyok.
- Óóóó....de te ember vagy, nem? Mit követtél el, talán részed volt az előző érsek dolgaiban? - kérdeztem rá nyíltan, ha már eddig ilyen beszédes volt, de talán ez már sok lesz neki, ezt is el tudtam képzelni.
- Ember? Nem. - rázza meg a fejét Tristan halvány mosollyal. - Félvér vagyok. És azt követtem el, hogy részem volt az Ordo Draconis előző nagymesterének, Demiphones püspöknek a megölésében.
Kikerekednek a szemeim, amikor azt mondja, hogy félvér, hiszen egyáltalán nem látszott rajta, így alaposan megszemlélem megint.
Valahogy ott visszhangzik a fejemben az, amit a szobában Gloria nővér vágott az érsek fejéhez, aki ügyes magyarázattal válaszolt ugyan rá, de most kezdtem kételkedni......
De egyelőre más is alaposan meglepett, ezért nem is nagyon figyeltem a többiek mit csinálnak, teljes figyelmem Tristané volt.
- Hogyan? - kérdeztem egy pillanatnyi szünet után, leesett állal. - Elmeséled? - néztem rá és tudtam, hogy erre már a többiek is felfigyeltek. - Azt a tettet maga az egyház is elítélte, amit a püspök tett, de azt hittem a gyilkosai már rég halottak.....
- Nem én öltem meg. Én csak megakadályoztam, hogy a bérgyilkost megállítsák. Sajnos ez a kereszteseknek már elég volt, hogy hónapokra bebörtönözzenek. - feleli a legény.
Egy pap, főleg egy magasrangú pap meggyilkolása főbenjáró bűn és egyértelműen halállal büntetendő, de mióta beszéltem az angyalmással, valahogy nem szégyellem a saját gondolataimat, érzéseimet a hittel és az egyházzal kapcsolatban.
Nem érzem eretnek gondolatnak, hogy egyetértsek azokkal, akik a maguk kezébe vették az igazságszolgáltatás, hiszen végül még az egyház is elismerte, hogy borzasztó dolgot művelt Demiphones püspök.
- Aha.......Katona voltál vagy talán.....pap, hogyan kerültél a közelébe? És miért tetted? - tértem a lényegre, ha még nem unta meg a válaszolgatást, de már sejtettem, hogy nem sokáig lesz rá alkalom, már közel voltunk.
- Bocsánat a tolakodásért, de nem hiszem, hogy csak úgy élve hagyna az egyház és küldene el velünk, ha nem lenne valami okuk rá. Nem mintha különösebben ismernem én az egyházat. – hallok egy hangot, mely mikor megfordulok, látom, hogy az íjászlányhoz tartozik.
- Óh, nem titkolóztak ők. - feleli Tristan Kylinnek. - Azt akarják, hogy mindenképpen sikeres legyen a küldetés, így szükségük van rám.
Felén pedig csak megrázza a fejét.
- Sem katona nem voltam, sem pap. Zsoldos vagyok, de akkor nem bérelt fel senki. Akkor csak az volt a fizetségem, hogy megvédhettem az őrülettől, amit az Ordo Draconis jelentett az otthonomat, Hellenblatt-ot. De aztán Amberglade… mármint... Sang…Miért ilyen bonyolultak a latin nevek? Az érsek megkeresett és volt néhány meggyőző érve, hogy miért kelljen ebbe belemennem.
Láthatóan másnak is feltűnt, ami nekem, hogy miért volt ő életben, de tapasztalatból tudom, hogy az egyháznak mindig van egy "nyúl a kalapjában", ha a szükség úgy hozná. Most Tristan és mi voltunk a nyúl, ha jól sejtem.
- Te régebbről ismered az érseket? - csapok le a nyelvbotlására, hiszen a tünde nevét bökte ki talán. - Gondolom az életedet ajánlotta. - mondom ki, ami a legfőbb érv lehetett egy ilyen fiatalembernek. - Nézzétek, ott a tábor! - intek előre.
- Ezt megtartanám magamnak. - feleli Tristan és kissé előrébb léptet.
Csak bólintottam és visszanyeltem a csalódottságomat, hogy pont most hagyta abba, de megértettem. Már így is csoda, hogy ezt elmondta, hiszen volt vele egy inkvizítor, egy pap és egy apáca. Vagy talán épp az volt a cél, hogy lemérje, miként hat ránk a "vallomása"?
Már a nyelvemen volt a válasz a tábor felől jövő kérdésre, ami a kilétünket firtatta, de aztán megvontam a vállam és Tristan-ra néztem, hiszen őt választottuk vezetőnek.....
- A Katedrálisból jöttünk. - kiáltotta vissza Tristan, mivel úgy látszott a többiek is meghagyták neki a lehetőséget. - Az Ordo Draconis küldött!
Ez úgy látszott elég volt egyelőre, ugyanis a ránk szegeződő puskák visszahúzódnak, Tristan pedig előre lovagol lépésben a tábor felé, mi meg utána.
Ahogy beértünk már meg is látom, hogy ami vöröslött az ég alján az nem a naplemente volt, hanem Cinderweald sosem múló lángjai, azok lobogtak a látóhatár szélén démoni fénybe vonva a tájat.

Felhasználó profiljának megtekintése

13 Re: Küldetés: Cinder & Ash on Kedd Aug. 21, 2018 2:20 pm

Lance Kalver

avatar
Tünde Zsoldos
Tünde Zsoldos
Örültem, hogy Nicholas csillagaira tényleg megkaptunk mindent, ami szükséges lehetett. Mikor sikerült beszerezni az utolsó dolgot is, magamra terítettem a köpenyt, aztán pedig a csillagot is rátűztem.
- Most igazi mágusosan fogok kinézni. - Jegyezte meg a vámpírlány, ahogy belebújt a köpenyébe. Közben eszembe jutott, hogy van nálam egy rejtélyes fekete doboz, ami nemrégiben hozzám került. Mindig más volt benne, így ez alkalommal is kioldottam a lila színű szalaggal kötött csomót, és kinyitottam. Egy kicsit nagyobb kővel ellátott gyűrű lapult benne. Ámulva néztem, aztán felhúztam az ujjamra. Láttam már ilyet egy máguson: Az ostrom alatt használta arra, hogy egy felé repülő tűzívet elnyeljen. Útközben meglehetősen szótlan voltam, koncentráltam az előttünk álló feladatra, és arra, hogy ne vegyenek észre nemkívánatos személyek. A sötét fák közelébe érve aztán kivontam a kardomat.
- Legyetek résen! Ki tudja, mi fog történni… - Morogtam, ahogy egyre közelebb mentem a legkevésbé sem bizalomgerjesztő facsoportosulás felé. Annak mentén indultam el, és haladtam, amikor megláttam egy déli zászlóval ellátott helyőrséget. Felvontam a szemöldökömet.
~ Különös.. ~ Mormogtam magam elé, nem tartottam bölcs dolognak azt, hogy az erdőhöz ilyen közel helyőrségeket építsenek.
- Menjünk be a helyőrségbe, tudakoljuk meg, miről maradtunk eddig le. De legyünk óvatosak, nem tudhatjuk, hogy az ellenség azóta bevette-e ezt a bázist. - Szóltam a többieknek, majd a térdemet egy kissé megrogyasztva, hangyányit lassabban közeledtem a cél felé.
- Menjünk. Egyébként mennyi esélye van ennek? - Kérdezte a sötét tünde lány. - Nem hallottam, ezen a területen pontosan mi a helyzet az északiak és déliek szempontjából. - Folytatta, de nem méltattam különösebb válaszra, jobban el voltam foglalva azzal, ami előttünk állt, meg a vámpír válaszolt is aztán.
- Ugyan már, mindenhol az északiak és déliek ellentéte lenne? Ez egy marhára veszélyes erdő, ahol fogalmunk sincs, hogy lehet-e bármi értékeset találni, meghalni viszont annál inkább. - Közölte. ~ Szerinted miről szól a háború? Úgy ismered az embereket, mint akik képesek összefogni a nagyobb jó érdekében? ~ Dohogtam magamban, de nem mondtam ki hangosan. Nem volt szükség a feszültségre. Közelebb érve nem maradt kétségem afelől, kié a helyőrség: vámpírok összetéveszthetetlen, fekete nehézpáncélját láttam. Nem volt sok időm nézelődni, mert észre se vettem, és három számszeríjat láttam meg, amiket felénk szegeztek. A tábor szélén egy mogorva kinézetű, keménykötésű nő ült egy hordót kinevezve széknek, vállának nekitámasztva pedig egy hatalmas fejsze pihent. A szájában egy holdfű rúd füstölt, az egyik szemén pedig egy vágás haladt keresztül, amely megvakította.
- Még egy lépés anélkül, hogy igazolnátok magatokat és halottak vagytok. - mondja erélyes hangon, de közben fel sem nézett ránk, mintha pont tett volna arra magasról, kik vagyunk.
- Ez elég igazolás? - Mondtam nála nem sokkal kevésbé gorombán, ahogy a köpenyen lévő csillagot megfogtam, és megemeltem kissé, hogy jobban látszódjon.
- És miből tudjuk, hogy maguk azok, akiknek látszanak? - Szólalt meg a fiatal lány. Ennyire nem ismeri a világot? Vannak helyzetek, amikor lehet gyanakodni, de amikor fekete színű páncélokat lát valaki, amik tulajdonosai hibátlan tartással fognak rá olyan számszeríjakat, amik láthatóan nem az öreg sarki gyümölcsárustól van, aki hobbiból fegyvereket készítget a hátsó sufniban… akkor kevés kérdés maradhat fent.
- Egyháziak. Remek. - Fintorgott a nő. Legalább el van fogadva. - Mert ha nem azok vagyunk, mit tudtok csinálni, babám? Mit akartok?
Kérdezte, miközben ugyan lejjebb eresztették a számszeríjakat, de nem vették le rólunk. Még nem bíznak bennünk.
- A Cinderweald felé tartunk a Zsinati Gárda egy tisztjének megbízásából, és errefelé hozott az utunk. - Válaszoltam. ~ És jó lenne hozzá némi kíséret ~ Tettem hozzá magamban, de nem láttam bölcsnek ezt hangosan is kimondani.
- Micsoda?!... Egyháziak? Én ugyan biztos nem. - Mondta felháborodottan a vámpírlány, mielőtt lenyugodott egy kicsit. - Vámpírként nehéz lenne. - Tette hozzá higgadtabban.
- Mi okuk is van félniük tőlünk egész pontosan? - Szólalt meg Damien, mire a nő felröhögött.
- Mindig jól szórakozok a sötét tündéken. - Mondta végül, aztán a fejével az egyik számszeríjász felé bökött. - Szaladj el, mondd meg Idának, hogy megérkezett az erősítés. Maguk meg utánam. - Bökött ránk a fegyverével, ahogy felállt. Bólintottam, és a kardomat eltéve követtem. Ahogy lépkedtem a nő után, és nézelődtem, azt vettem észre, hogy vagy negyven vámpír van iderendelve, a táboron túlnézve pedig egy hatalmas üres terület volt, valaha rét lehetett, vagy talán egy alföld része, annyi biztos, hogy most egy halott síkvidék volt néhány fegyverdarabbal, a túlfelén pedig egy északi zászlóval díszített tábor: a háború nem nyugszik.
Kis idő után egy fiatal, rövidebb hajú vámpírlány bukkant fel a szokásos páncéljában, az oldalán kisebb, egy kézzel is használhatónak tűnő számszeríjakkal.
- Remek! Ida, emlékszel még a jelentésre, amit küldtél? Megjöttek a bajnokaid. Rád bízom őket, magyarázz el mindent arról a pokolról, utána csináljatok, amit jónak láttok. - Mondta a félvak nő, aztán minden további nélkül elsétált. Ida végignézett rajtunk, aztán lemondóan sóhajtott.
- Elnézést a modorért, a kapitány félvér Finsterblut, néha kissé nyers. Ahogy hallhatták Ida von Schwarzjäger tizedes vagyok, én küldtem a jelentést a zsinati gárdának, főleg Ambergla… akarom mondani van Adhel zászlósnak. Ő küldte önöket?
- Igen. - Bólintottam. Úgy tűnt, ő is inkább az eredeti nevét kedveli, de a formaságokat is fontosnak tartja, ez eddig nem rossz.
- Maga? - Kérdezte Tessa elcsodálkozva. - Én úgy tudtam, erről nem tud senki sem.
- Hm. Finsterblut. Finsterwaldban - Vigyorgott a vámpírlány.
- Ő maga is közölte, hogy jobban kedveli az Amberglade megszólítást. - Jegyezte meg közben Damien.
- Akkor azt hiszem, tudják, mit kellene elérnünk. Azt, hogy mire számítsanak, pedig nem lehet elmesélni. Én leszek a vezetőjük, külön zsinati engedéllyel. Készen állnak, vagy van kérdésük, amit feltennének? - Tért a lényegre a nő. Szimpatikus volt a lényegretörő stílusa.
- Én készen állok. - Feleltem.
- Önnek nincsen szüksége egy ilyen köpenyre? Vagy odáig nem jön el? - Mondta a selflány kissé talán megijedve, hogy nem lesz ott már kísérőnk, aki elvileg valamennyire tudja, mi lesz ott.
- Én csak kíváncsi lennék, miért pont a Schwarzjägerek azok, akiket érdekli az erdő. Mármint, lehetne egy gyülekezet a megmaradt tündékből, vagy akármi. - Vont vállat közben Mina. - Egyébként indulhatunk. Nagyon kíváncsi vagyok már, mik azok az emlegetett szörnyűségek... - Fejtegette tovább.
- Szerencsére kaptam egy kis segítséget a Nachtrabenektől. Az amalgámom elnyel minden hőt, amíg nem érek hozzá konkrétan a tűzhöz, ami elég a közlekedéshez. A felmerülő kényes helyzetek miatt kértem erősítést. - Mondta Tessának, majd a fajtársához fordult. - A hadseregeket általában nem érdeklődés alapján szervezik. Rátermettségben a Schwarzjägerek mutatkoztak a legalkalmasabbnak ezt a fojtópontot védeni, nem feltétlenül az erdőben harcolni, de fenntartva annak is a lehetőségét. A tündék... szentimentálisak tudnak lenni. Nem tesz jót a moráljuknak a régi otthonuk maradványainak látványa. - Magyarázta. Bólintottam. Ez így igaz, nekem se volt mindig könnyű, még úgy se, hogy az életem nagy részét nem ott éltem.
- Értem. - Nyugtázta a tündelány, miközben a vámpírunk kimeresztette a szemeit.
- Adja át nekik hálám… - Mondta egy kicsit talán sértetten, miközben barátja kuncogott. - Akkor hasonló ez a medál, mint a mi kis kitűzőcskéink. - Összegezte magának, majd miután a kérdések, úgy tűnik, elfogytak, elindultunk az erdő felé. Jó egy órát, talán kettőt is meneteltünk a Sötéterdő mellett, amikor a láthatáron feltűnt az élénk, narancsszín fény. Megdobbant a szívem, de nem vesztettem a tempóból, rendületlenül közeledtünk. Ahogy már ki tudtam venni a fákat, elámultam. Olyan volt, ahogy megjelent a fejemben, de valahogy mégse: Vadul lobogott a láng, vadabbul, mint amit el tudtam volna képzelni, de egy szálnyi füst sem volt, még ahelyett is lángnyelvek terítették be a tájat. A fák lombjai lobogtak a legerőteljesebben, a törzseik is égtek, néhol egy-egy bokor lángolt, de két, egymástól messzebbi fa között látszólag volt helyünk behatolni. Nem tudtam, hogy mit szóljak. Egyszerre volt csodálatos a láng, és egyszerre öntöttek el nagyon rossz érzések: emlékek a Harag Napjáról. Ez pontosan ugyanúgy nézett ki. Előreengedtem a többieket: késleltetni akartam a belépésemet, de reméltem, hogy ebben nem gyengeséget látnak, inkább udvariasságot.
- Ha valaki a hátunkba kerülne.. - Mormogtam azért megerősítésképp.
- Képes terjedni ez a tűz, vagy ott ég, ahol egyszer lángra lobbant? - Kérdezte Tessa.
- Nos... valahol örülni tudok, hogy a családom nincs itt, hogy ezt lássa. Nem hiszem, hogy örülnének - Jegyezte meg Damien, ahogy ők ketten lassan elindultak, miközben a lány elgondolkozva nézett a fákra. - Nos... a fákat is el kellett volna, hogy eméssze már, de nem tette. Ez valami erős mágikus dolog. És valami célja is van, amire még nem jöttünk rá... szerintem ha valami szövet vagy haj kerül a közelébe, azt elkapja, de nem próbálnám ki.
- Valami eldobható szövettel pedig próbálkozhatnánk. - Fűzték tovább ketten Tessa gondolatát.
- Terjed. - Bólintott Ida válaszul. - De nem hagyja el az erdőt, legalább is a tudomásunk szerint. Nem próbálkoztunk sokat, mi leszünk az első tényleges felderítők. Indulhatunk? - Kérdezte újból.
- Felőlem igen. - Válaszoltam, még mindig vonakodva, de aztán erőt vettem magamon, és ha a menet megindult, a többiek után én is utánuk mentem.
- Ez... gyönyörű. - Mondta Mina, mire a sötét tünde lány furcsán nézett rá.
-Gyönyörű!? - Kérdezte, mire a vámpír egy nagy nyeléssel nézett rá némi bűntudattal a tekintetében. - Nos... attól még, hogy rossz és helytelen és... korrupt... szerintem lehet gyönyörű. A tüzet mindig is gyönyörűnek találtam - Vonta meg a vállát, mintha ezzel a mozdulattal mindent el lehetett intézni. - Meg a hosszú, fehér hajat, mi?~ Mondtam magamban.
- Igen, mehetünk - Ejtette is le végül a témát Tessa, és mivel a másik kettő is bólogatott, elindultunk. Bent az erdőben pedig cseppet sem meglepő módon rohadt meleg volt, de szerencsére a vezetőnk gondolt ránk, és körbeadott egy kis kulacsot, amiből bármilyen mennyiségben tudtuk pótolni a rólunk patakokban folyó vizet. Nos, legalább a köpeny miatt nem égtünk meg. Nem sokkal később viszont feltört előttünk egy mélyvörös lángoszlop, és két világos szem nyílt rajta. Egy-két pillanatig haragos tekintettel nézett végig rajtunk, majd megszólalt.
~ Tűnjetek el, vagy úgy jártok, mint mi...~ Mondta a fenyegető hang. Előrántottam a kardomat mintegy reflexből, ugyan volt egy erős sejtésem, hogy nem érnék vele semmit, de mégis megnyugtatott, ha a kezemben tartottam. Ez izgalmas lesz…

Felhasználó profiljának megtekintése

14 Re: Küldetés: Cinder & Ash on Kedd Aug. 21, 2018 3:20 pm

Tessa Hendriks

avatar
Sötét Tünde Druida
Sötét Tünde Druida
Egyikünk sem tervezte sokáig késleltetni az indulást, így miután Nicholas felvázolta előttünk a helyzetet, és közölte velünk a szükséges tudnivalókat (sok kérdés lógott még a levegőben, de egyelőre ennyivel kellett beérnünk, a többi válasz megtalálása már ránk várt), nyakába vettük a várost. Ahogy kereskedőről kereskedőre haladtunk, kezdtem azt hinni, a csillag alakú kitűzőben másféle mágikus erők is lakoznak, hiszen azok felmutatására, igen hamar sikerült egy hosszú útra való élelemmel és eszközökkel ellátnunk magunkat. Ezek mellé került még a táborból hozott saját holmim, egy gyógyital, a doboz, zsebembe pedig még belefért a kis rugós bicska is, másik oldalamon pedig a botom foglalta el a megszokott helyét övemre csatolva.
Nem sokára mindannyian indulásra készen álltunk a kapuban, legalábbis azok, akik jelen voltak, Edem ugyanis eltűnt, és egyikünk se tudott a semmit a hollétéről. Veszélyes küldetésre vállalkoztunk, így minden segítség jól jött, ezzel tisztában voltunk. Az idő viszont szaladt, mi pedig nem éppen békés időszakot éltünk, valamint Adhel is sietésre sarkallt minket, így végül nélküle kerekedtünk fel. A köpeny már mindannyiunkra rákerült, rajta a jól látható Esroniel-csillaggal.
- Most igazi mágusosan fogok kinézni – jegyezte meg a lány, majd a sötételf az ő köpönyegére is ráhelyezte a kitűzőt.
A mágus szó hallatára odakaptam a fejem. Eddigi felszerelésében valóban nem egy mágus hatását keltette, bár lehet, ez csak egy hasonlat volt, és valójában egy teljesen más kasztba tartozott. Mostanra már egyértelművé vált, hogy a két személy között valamilyen szoros kapcsolat van, szinte soha nem szakadtak el egymás mellől, a városban való járkálás ezt már megerősítette bennem.
Miután elindultunk, meglepő könnyedséggel haladtunk egy ideig, nem sok bonyodalomba ütköztünk. Igazából magam sem tudtam, mire számítsak, nem sok információm volt a város és a Finsterwald között húzódó útszakaszról, életem viszont az utóbbi időben igencsak eseménydússá vált, ami arra késztetett, hogy ezúttal is próbáljak meg felkészülni a legrosszabbra.
Az erdőhöz érve megláttam ahogy Lance babrálni kezd valamivel, és ahogy közelebb léptem, egy gyűrű került a szemeim elé. Ránézésre nem is látszott többnek egy egyszerű ékszernél, és bár feltételeztem, hogy ennél azért jóval több lakozik benne, talán valamiféle fegyver lehet, végül nem kérdeztem rá. Ezután a határ menti fákra emeltem a tekintetem, próbáltam a sűrűjébe látni, de nem sok mindent sikerült kivennem. Nagyon régen jártam már erre, és akkor teljesen más szemmel tekintettem az erdőre. Ugyan már valami teljesen más állt a helyén, nehezen tudtam elszakadni az emlékképektől, ami a mostani valós látványra vetült.
- Legyetek résen! Ki tudja, mi fog történni… – szólalt meg a tünde, miután előhúzta a kardját, és figyelmét teljes mértékben az előttünk nyújtózkodó fák által alkotott területre irányította. Bólintottam, és a jelenre koncentrálva én is fokozott figyelemmel indultam tovább.
Hamarosan egy előretolt déli helyőrségbe ütköztünk, már távolról jól ki lehetett venni a felállított bázist, többet viszont ilyen távolságból nem lehetett kideríteni, hiába próbáltam meg kiolvasni valamit az ott állókból.
- Menjünk be a helyőrségbe, tudakoljuk meg, miről maradtunk eddig le. De legyünk óvatosak, nem tudhatjuk, hogy az ellenség azóta bevette-e ezt a bázist. -
Szorosabbra húztam magamon a köpenyt, mintha ez bármiféle plusz védelmet jelentett volna egy felőlük vagy az erdő belsejéből érkező esetleges veszély ellen. A látvány azt üzente, forduljak vissza, míg nem késő, erről azonban szó sem lehetett. Ilyen alkalmakkor gyakran elgondolkoztam, hogy vajon a feladat iránti elkötelezettségem, bizonyítási vágyam vagy kíváncsiságom jelenti a legerősebb motivációt, és általában az utóbbit éreztem a legvalószínűbbnek, bármennyire is nehezemre esett bevallanom ezt magamnak.
- Menjünk. Egyébként mennyi esélye van ennek? - utaltam arra, hogy az északiak rejtőzködhetnek az őrség arca mögött. - Nem hallottam, ezen a területen pontosan mi a helyzet az északiak és déliek szempontjából.
A vámpír ezt nem is állta meg sokáig szó nélkül.
- Ugyan már, mindenhol az északiak és déliek ellentéte lenne? Ez egy marhára veszélyes erdő, ahol fogalmunk sincs, hogy lehet-e bármi értékeset találni, meghalni viszont annál inkább – vont vállat.
Ahogy közelebb mentünk, fekete nehézpáncélokba öltözött alakok bontakoztak ki előttünk. Sokáig nem esett le, hogy kikbe is ütköztünk, aztán ahogy egyre csökkent közöttünk a távolság, már számomra is egyértelművé vált, hogy vámpírok állnak előttünk. Hirtelen három számszeríj emelkedett felénk, mellettük egy nem túl bizalomgerjesztő, marcona tekintetű nő tekintetével találkoztam, aki egy hordón ült egy fejszével az oldalának támasztva és egy holdfű rúddal a szájában. Arcának egyik oldalán egy hosszú vágás húzódott egyik szemén keresztülhaladva, mely vak volt. Nem is azt mondanám, hogy szörnyű látványt nyújtott, sokkal inkább félelmet parancsoló kisugárzása és testbeszéde volt az, ami jobban megrémített, mint a ránk szegeződő fegyverek.
- Még egy lépés anélkül, hogy igazolnátok magatokat és halottak vagytok – szólalt meg erélyes hangon, közben ránk sem nézve.
Igen szívélyes fogadtatás. Bár részben megértettem ezt az elővigyázatosságot, hiszen mi sem hagytuk ki a számításból azt az eshetőséget, hogy ők sem azon az oldalán állnak, amire a körülmények engednének következtetni.
- Ez elég igazolás? – szólt vissza Lance hasonló modorban, majd a köpenyén lévő kitűzőt megfogva feléjük emelte azt.
Ahogy a csillagra pillantott, egész arca fintorba torzult.
- Egyháziak. Remek.
- Micsoda?!... Egyháziak? Én ugyan biztos nem. Vámpírként nehéz lenne.
Sötét tündeként se éreztem helyénvalónak ezt a besorolást, ugyanakkor valóban mindannyiunkon ott díszelgett a jelvény. Most döbbentem rá, milyen furcsa látványt is nyújthatunk ezzel az Esroniel-kitűzővel. Aztán vállat vontam. Már egy jó ideje a hadseregben voltam, ha csak arra gondoltam vissza, milyen ruhákat is öltöttem magamra az elmúlt hetekben, én se biztos, hogy magamra ismertem volna.
- Háborúban nem lehetünk válogatósak - mondtam halkan, arra célozva, hogy sötét tündeként én se vagyok éppen egy elkötelezett protestáns hívő. - És miből tudjuk, hogy maguk azok, akiknek látszanak? – Végtére is mi még nem sokat tudtunk róluk. A vámpírokról birtokolt tudásom pedig elég csapnivaló volt.
- Mert ha nem azok vagyunk, mit tudtok csinálni, babám? – tekintett rám lenézően, de nem szóltam semmit, ahogy láttam, hogy lejjebb ereszkednek az íjak. Majd mindannyiunk felé fordult. - Mit akartok?
- A Cinderweald felé tartunk a Zsinati Gárda egy tisztjének megbízásából, és errefelé hozott az utunk.
- Mi okuk is van félniük tőlünk egész pontosan?
Nem hittem, hogy annyira féltek volna tőlünk, amint ellenséges szándékokról bizonyosodtak volna meg, biztos voltam benne, hogy azonnal lőttek volna. Nem olyan katonákat szoktak helyőrségbe rakni, akik sokáig tétováznak, ha veszélyről van szó, ráadásul pont Finsterwald határában.
- Mindig jól szórakozok a sötét tündéken – mondta nevetve, majd az egyik íjász felé bökött. - Szaladj el, mondd meg Idának, hogy megérkezett az
erősítés. Maguk meg utánam
– adta ki az utasítást, majd felállt.
A többiekhez hasonlóan követtem a nőt, végig a hátán tartva a szemem. Érdekes jelenség volt, határozottnak tűnt, ugyanakkor nem éreztem már, hogy ránk nézve veszélyt jelentene. Ahogy beljebb haladtunk, egyre több vámpíron akadt meg a szemem, tulajdonképpen mindenki az volt itt. A tábor túloldalán egy kihalt pusztaság fogadott minket, csupán itt-ott álltak ki fegyverdarabok a földből. Távolabbra tekintve ki lehetett venni egy másik tábor körvonalait is, azok lehettek az északiak.
Kis idő múlva egy rövidre nyílt hajú, páncélba öltözött fiatal vámpírlány bukkant fel, a helyőrségnél látott fegyverekhez hasonlóval az oldalán.
- Remek! Ida, emlékszel még a jelentésre, amit küldtél? Megjöttek a bajnokaid. Rád bízom őket, magyarázz el mindent arról a pokolról, utána csináljatok, amit jónak láttok – szólította meg eddigi vezetőnk, majd ott hagyott minket. Ida körbenézett rajtunk, majd egy sóhaj hagyta el a száját.
- Elnézést a modorért, a kapitány félvér Finsterblut, néha kissé nyers. Ahogy hallhatták Ida von Schwarzjäger tizedes vagyok, én küldtem a jelentést a zsinati gárdának, főleg Ambergla… akarom mondani van Adhel zászlósnak. Ő küldte önöket?
- Maga? - kérdeztem csodálkozva. - Én úgy tudtam, erről nem tud senki sem.
Úgy tűnt, jóval összetettebb úton jutott el ez az információ Adhelhez, mint azt gondoltam volna. Nem tudtam, hogy ez most nyugtalanítson vagy inkább reményt keltsen bennem, hiszen többféle segítséggel az oldalunkon nagyobb esélyünk volt arra, hogy megfejtsük és megoldjuk a rejtélyt. Inkább az utóbbi felé hajlottam.
- Hm. Finsterblut. Finsterwaldban – vigyorgott Wilhelmina.
- Ő maga is közölte, hogy jobban kedveli az Amberglade megszólítást – mondta Damien.
- Akkor azt hiszem, tudják, mit kellene elérnünk. Azt, hogy mire számítsanak, pedig nem lehet elmesélni. Én leszek a vezetőjük, külön zsinati engedéllyel. Készen állnak, vagy van kérdésük, amit feltennének?
- Én készen állok – vágta rá Lance.
Végignéztem a rövid hajú nőn, örültem, hogy ő fog vezetni minket, és nem kell majd tanácstalanul bóklásznunk az erdőben a térképre hagyatkozva, mely elég régen készült, és az igazat megvallva, nem fűztem hozzá túl sok reményt. Páncéljára pillantva azonban egy dolog nem hagyott nyugodni.
- Önnek nincsen szüksége egy ilyen köpenyre? Vagy odáig nem jön el?
- Én csak kíváncsi lennék, miért pont a Schwarzjägerek azok, akiket érdekli az erdő. Mármint, lehetne egy gyülekezet a megmaradt tündékből, vagy akármi. - vont vállat.
- Egyébként indulhatunk. Nagyon kíváncsi vagyok már, mik azok az emlegetett szörnyűségek...
Ida egy medált húzott elő, majd felém fordult.
- Szerencsére kaptam egy kis segítséget a Nachtrabenektől. Az amalgámom elnyel minden hőt, amíg nem érek hozzá konkrétan a tűzhöz, ami elég a közlekedéshez. A felmerülő kényes helyzetek miatt kértem erősítést.
- Értem.
Megnyugodtam a medál látványától, ugyanis ez azt igazolta, hogy tényleg velünk tart, meg hát végül is ő kért erősítést, szóval ez logikus is volt.
Ezután a lányra nézett.
- A hadseregeket általában nem érdeklődés alapján szervezik. Rátermettségben a Schwarzjägerek mutatkoztak a legalkalmasabbnak ezt a fojtópontot védeni, nem feltétlenül az erdőben harcolni, de fenntartva annak is a lehetőségét. A tündék... szentimentálisak tudnak lenni. Nem tesz jót a moráljuknak a régi otthonuk maradványainak látványa.
Nekem nem mondtak túl sokat a nevek, hallomásból ismertem őket, tisztában voltam a családok egy-két fontosabb jellemzőivel, de nem voltam egy vámpírszakértő. Azzal viszont, bármennyire is rosszul hangzott, egyet tudtam érteni, hogy a maradék tünde nem szívesen védte volna ezt, ami maradt korábbi otthonunkból. Egyesek talán ehhez is erősen ragaszkodtak belül, mert az erdő eltűnésének a tényén nem soknak sikerült túltennie magát, magam is sokáig nehezen tudatosítottam magamban, hogy míg egyik nap itt állt teljes pompájában, a másik napra a semmibe lett...A többség viszont félt tőle, vagy gyűlölettel tekintett erre a korcs farengetegre.
- És ilyenkor kell kimaradjon a jó dolgokból.. Adja át nekik hálám - mondta a második mondatot már fennhangon. Damien halkan kuncogott mellette.
- Akkor hasonló ez a medál, mint a mi kis kitűzőcskéink.
El is indultunk, egyre közelebb kerültünk az erdőhöz, melynek fái fenyegetően magasodtak mellettünk. Egy ideig szótlanul meneteltünk, mígnem a távolban egy narancsszínű ragyogásra lettünk figyelmesek.  Közelebb mentünk, és az elénk táruló látvány kicsit sem volt kellemesebb, mint ahogyan azt korábban képzeltem. Hatalmas lángok szöktek a magasba, olyan volt, mint egy hatalmas erdőtűz, csak állandó, látszólag nem enyhült vagy erősödött, és hatalmas területet foglalt magába. Füstje nem volt, a fák lombjai égtek a legvadabbul, törzseiket is lángnyelvek fogták közre, még néhány cserjét is tűzkorona borított.
- Ha valaki a hátunkba kerülne.. – hallottam meg távolról Lance hangját, szemeimet azonban alig tudtam levenni a tűzről.
Az eddig is világos volt számomra, hogy nem szokványos tűzről beszéltek, de a fák és cserjék tetején táncoló lángok látványa fájdalommal töltött el. Vajon mi mehet végbe ilyenkor a fák lombjain, törzsén? Nem tudtam elképzelni, hogy valami égjen, de ne történjen benne változás.
- Képes terjedni ez a tűz, vagy ott ég, ahol egyszer lángra lobbant? – kérdeztem, miközben Lance előtt sétálva lassan elindultam.
- Ez... gyönyörű.
- Nos... valahol örülni tudok, hogy a családom nincs itt, hogy ezt lássa. Nem hiszem, hogy örülnének – jegyezte meg a self.
- Nos... a fákat is el kellett volna, hogy eméssze már, de nem tette. Ez valami erős mágikus dolog. És valami célja is van, amire még nem jöttünk rá... szerintem ha valami szövet vagy haj kerül a közelébe, azt elkapja, de nem próbálnám ki.
- Valami eldobható szövettel pedig próbálkozhatnánk.
-Gyönyörű!? – néztem furcsán a lányra.
- Nos... attól még, hogy rossz és helytelen és... korrupt... szerintem lehet gyönyörű. A tüzet mindig is gyönyörűnek találtam - mondta elbizonytalanodva, szinte már bűntudatosan.
Nehéz volt úgy az erdőre és a lángokra tekinteni, mint egy sima, de gyönyörű tájképre. Ez természetellenes volt, nem tudtam megérteni, hogy képes valaki a szépséget látni benne. Bár talán más körülmények között, egy másik helyen… Nem, a tűz túl forró és nagy hatalommal bíró jelenség volt ilyen méretben, és ezt a nyers pusztító erőt sosem tudtam igazán értékelni.
- Terjed - bólintott Ida. - De nem hagyja el az erdőt, legalábbis a tudomásunk szerint. Nem próbálkoztunk sokat, mi leszünk az első tényleges felderítők. Indulhatunk?
Remek, akkor legalább attól nem kellett tartanunk, hogy ha nem jövünk rá időben a titok nyitjára, egész Veroniát elemésztik a mágikus lángok.
-Igen, mehetünk - bólintottam, de mielőtt továbbhaladtam volna, még egyszer a többiekre néztem bizonytalanul.
- Felőlem igen – bólintott Lance, majd Wilhelmina is heves bólogatásba kezdett.
Így hát nem volt más lehetőség, a lángtengerbe kellett lépnünk. Úgy éreztem magam, mint aki egy gyors sodrású, mély vizű folyó felett próbál áthaladni a köveken ugrálva, valahogy mi is így haladhattunk egyre beljebb folyamatosan a szabad folyosók után kutatva, miközben egyre kínzóbbá vált a minket körbeölelő hőség. A köpeny megvédett minket a megégéstől, az utat viszont nem tette számunkra kényelmesebbé. Ida azonban nem sokára előhúzott egy pohár méretű kulacsot, és körbeadta. Szomorú mosollyal vettem a kezembe, miután azonban elkezdtem inni, és éreztem, hogy egyre több és több folyadék folyik le a torkomon, meglepődve emeltem el számtól. Jobban megnézve magamnak a kis kulacsot, egy rúnát vettem észre az oldalán. Mágia.
Rövidesen azonban meg kellett állnunk, ugyanis egy hirtelen felcsapó lángoszlop szökött a magasba közvetlenül előttünk. Hatalmas és mélyvörös lángok forrósága nyomult az arcunkba, majd középen két világos szem nyílt ki, és csak nézett ránk, én meg a félelemtől megbabonázva rájuk.
~ Tűnjetek el, vagy úgy jártok, mint mi...~ – szólalt meg egy hang.

Felhasználó profiljának megtekintése

15 Re: Küldetés: Cinder & Ash on Szer. Aug. 22, 2018 8:11 am

Edem Ara Shine

avatar
Sötét Tünde Holdőr
Sötét Tünde Holdőr

Miután egyeztettük a részleteket, és megbeszéltük ahol fogunk összefutni, kaptam az alkalmon és elmentem kicsit szórakozni az éjszakába, ez olyan jól ment, hogy végül egy istállóban ébredtem. Ahol várniuk kelle volna, senkit sem találtam, persze jól elkéstem, joggal hihették azt, hogy elhúztam a csíkot. Most akár azt is tehettem volna, de rossz hírem terjed ne, ha valóban így tennék. Nincs más,megkérdeztem az őröket, merre mentek a többiek. Szerencsére arra indultak amerre gondoltam. Követve az utat hamar megpillantottam Fisnterwald-ot, de a többieket sajnos még nem értem be. Egyetlen amitől esetleg útbaigazítást remélhettem az egy még épp a láthatáron lévő település volt, bár közelebb jutva, sokkal inkább egy tábor, mint falucska. Bizonyos, hogy ez a déliek helyőrsége, ezt a lábaim elött becsapódó nyílvesszők is tanusíthatják.
- Szép napot nektek is, Nem harcolni jöttem. - Adom viszont üdvözlőm, a fogadásomra érkezett két fekete páncélost vámpírt
- Ki vagy te? - Hangzik a kevésbé szívélyes válasz.
- Edem Ara Shine vagyok és csak a barátaimat keresem. Nemrég járhattak erre. Ti kik vagytok ha szabad kérdeznem?
- Nem, nem szabad. Kik a barátaid? - A vak is látja kik vagytok, minek ez a titkolózás? Mindegy, nem volt ideje az okoskodásnak.
- Pár tünde és egy vámpír lány
- És miért keresed őket?
- Mert ugyan oda megyünk húst sütni - és előkaptam a csillagomat.
- Miért jöttél külön? - Na ez a kérdés, kissé kellemetlen.
- Volt egy kis dolgom indulás előtt, és lemaradtam.
- Például egy északi kémnek jelenteni?
Elég meredek ugrás egyből azzal vádolni, hogy kém vagyok, de el kellett ismernem, jogos a gyanúja. “ Na ebből, hogy fogom kidumálni magam. “ merült fel a kérdés.
- ... Nem egészen, inkább csak túl jól sikerült az estém.
- Tudod ezt mondani végtelenül egyszerű. Bizonyítani tudod?
- Nem hoztam magammal a kocsmárost, hogy kikérdezhessétek.
- Akkor miért segítsünk neked? - Még mindig jogos...
- A csillagon kívül csak a megbízó levél van nálam, ha ez segít bármit is, de persze gondolom ez se elég… Mivel tudnám bizonyítani magam?
Talán erre ők se tudtak válaszolni, vagy a fene se tudja de a két vámpír összenézet és nagyot sóhajtva engedtek utat.
- Végül is egyedül van. Ha kém majd azok öten elintézik. Átkísérünk a táboron és megmutatjuk merre indultak. Utána magad vagy.
Átkísértek a táborukon egészen a csatatérig, megmutatták az irányt mjd adtak egy utolsó jó tanácsot.
- Arra fuss, talán utoléred a társaidat. Vigyázz, ne menj túl közel az északi táborhoz.
ahogy elnézel észak felé a csatatér szélén valóban ott sötétlik egy másik tábor
Megfogadtam, közelükbe se mendtem az északiakhoz, még csak az hiányzott volna, hogy ők is feltartóztassanak… vagy inkább ketrecbe rakjanak a máglyarakás előtt.
Beléptem a sötét erdőb, követtem az ösvényt, nem történt semmi egy ideig, de órák múlva vöröses ragyogásra lettem figyelmes, ami, ahogy egyre közeledtem felé, úgy az egyre jobban kitűnt a fák rengetege mögül.
Magamra öltöttem, a köpenyem és gondosan feltűztem a csillagot, véletlen se essen le róla. De hiába a gondos előkészület, ha az ember közvetlen közelről tapasztalja meg azt, amit tényleg csak a Földi pokol ként lehet leírni. A talaj szintjén csak fulladtak. Mindezek ellenére, a hátborzongató nem az elemi csapás, a szinte elviselhetetlen hő, hanem az, hogy mennyire érintetlen maradt, mindaz amit beborított.
Ennek ellenére, nem éreztem, igazi félelmet. Tudtam, hogy most rettegnem kéne, de mégis azon kaptam magam, hogy az megközelítem az egyik cserjét, hogy magamhoz vegyem egy részét, hogy kezembe vegyem ezen abszurd helyzet egy szilánkját.
- Én nem ajánlanám. - Szólal meg valaki mögöttem.
Ijedtemben jó lépés nyit szökkentem, el az égő növénytől.
- Kedves, hogy figyelmeztetsz, légy te akárki.
Egy fiatal fiú volt, vörös szemek, szőke haj, öltözete csupán zakadt nadrág és egy köpeny, szárnyai félig összecsukva. Ha az, akkor most először látok Nefilimet...
- A nevem Jerobeám. Menj el ebből az erdőből. - Szólalt meg ismét
https://78.media.tumblr.com/ae8cf2bc50666e32dffbe58dc4dc5df4/tumblr_npzbmfsn3T1r24otho1_500.jpg
- Sajnálom, bármilyen szívesen elhagynám a helyet, nem tehetem. Feladatom van itt és a társam jó szerencsével még odabent vannak. Azért szeretném tudni, miért szeretné Isten egy szolgálója, hogy ezt tegyem?
- A te javad miatt. Hidd el, ebben az erdőben nincs, amiért be kellene menned.
- Hogy lehetséges, hogy az erdő ég, de nem ég le? A híresztelések alapján azt hittem ez csak káprázat lehet vagy egyszerűen csak kamu.
- Nem káprázat. Ez a hely egy büntetés annak, aki itt van. Menj el. - Végül szárnyai kigyulladnak, ahogy röviddel utána az egész alakja is és ezzel bele is olvad a háttérbe.

"Ez a hely egy büntetés annak, aki ittvan." Na ez már több tudnivaló, mint kezdésnak kaptunk.
- Sajnálom, de mint már mondtam tovább kell mennem.

Felhasználó profiljának megtekintése

16 Re: Küldetés: Cinder & Ash on Pént. Aug. 24, 2018 6:27 pm

Tertullius

avatar
Felszentelt Inkvizítor
Felszentelt Inkvizítor
Egy rövid, ám de annál pihentetőbb éjszaka után, elérkezett az indulás reggele. Nem cicomáztam túl magamat, a már-már hozzámnőtt fekete utazóköpenyemben indulok útra, zsebeit megtöltve az összes készleten található löttyömmel – kitudja mire lesz szükség abban a rémálomban. A fegyvereket sem hagyom otthon, hátamon a Gungnir, míg az övemben, a kardommal ellentétes oldalon a Fenrir. Nem hallgattam az érsekre, alaposan megtöltöttem a lőporszaruimat, és három különböző helyre rejtettem el a ruhám alá, abban a reményben, hogy így nem robban le a fél oldalam, ha mégis eléri egy szikra. A kiegészítőkből is felpakolok, kereszt, agancs, doboz, amit eddigi hosszú kalandjaim során összeszedtem, az most velem tart.
Még mindig nincs saját lovam. Annak ellenére, hogy jobban szeretek szekéren utazni, mostanában túl sokszor kell egyedül lóhátra pattannom, érdemes lenne már megszokni egyet. Talán majd ezután a kaland után. Míg ezen gondolkodtam, a lovász már hozott is egy paripát, amit kivezetve Tristan és a novícius vár a kapuban.
- Dícsértesséka Jézus Krisztus. - köszöntöm őket illendően.
Nem sokkal utánam érkezik meg Gloria nővér, egy egyszerű szürke ruhában, fölötte utazóköpennyel. Miért kell ennyire eltakarni azokat a bájakat…
- Dícsértessék. - mondja, majd a lovakat kezdi el nézni kétségbeesetten. Valóban, ő gyalog érkezett, és a tekintetéből ítélve, talán lovagolni sem tud. Szerencsére meg is érkezik a felmentője Kylin képében.
- Szép napot. - üdvözöl minket a maga világi nyelvén, majd ahogy meglátja a nővért, azonnal ajánlkozik is. - Látom Gloria nővér ló nélkül érkezett. Ha gondolja, felülhet mögém. - ajánlkozik.
- Ha gondolod én is elviszlek. - áll be a sorba Tristan, hiszen természetesen nem hagyhatja ki az alkalmat, hogy egy csinos nővel utazzon együtt. - Induljunk, hosszú út lesz. - mondja, és nyomatékosítás kép fel is ül a lovára.
- Részemről rendben. - szólal meg végül Jozef is, és természetesen ő sem marad ki az ajánlkozásból. Egy leendő pap egy ifjú apáca mögött? Ejnye, ez sérti már-már sérti a tisztaság törvényét. Hogy lesz ebből így pap? Jómagam is ebből az indokból nem ajánlkozom: egyrészt nem szeretek negyedik lenni a sorban, másrészt egyértelmű, hogy a nővér a társaságunk másik női tagját választja majd ahelyett, hogy egy férfihoz simulna egész úton. Bár kitudja hogyan döntene, ha nem egy inkvizítor és novícius társaságában kellene töltenie ezt az utat…
- Nagyon kedveske mind, de ha Kylin kisasszony nem bánja, vele utaznék. - válaszolja mosolyogva Gloria, nem meglepő módon.
- Segítek felszállni. - nyújtja is a kezét félvér a félvérnek. Egymásra találtak.
A logisztikai problémát letudva meg is indulunk a célunk felé. Kényelmesen követem a többiek tempóját, majd pár perc után Jozef mellé zárkózom fel, aki épp befejezte a lova futtatását. Ez a rohangálás és gyerekesség nem éppen paphoz illő viselkedés.
- No és mik a terveid fiam, ha megtörténik a felszentelésed? - kérdezem tőle teljesen átlagos, beszélgető hangnemben. Persze tisztában voltam azzal, hogy hogyan fogja érteni a „ha” szócskát a mondandómban, de ha ez a suhanc csak a rosszat látja bennem, arról én nem tehetek.
- Megkérem az engedélyt, hogy utazhassak és ott segítsek, ahol a legnagyobb a szükség a harcos papokra és őszintén remélem, hogy a maga korában sem lesz annyira megterhelő a küldetés, hogy akadálya legyen a véleményének átadásában majd. - mosolyodik el kajánul. Természetesen most is pimasz. Még nem tanulta meg, hogy van amikor jobb hallgatni, vagy soha nem is fogja megtanulni? Úgy tűnik nem igazán hatja meg az a tény, hogy én bírálom el élete további sorsát.
- Ez azt feltételezi, hogy az én koromra pap leszel. - súgom oda neki kajánul, mire gondolom válaszként elém kapja a lovát. Nagyon nem akar pap leni. Szótlanul lépdelek el mellőle, hogy immár a hölgyek – sokkal jobb – társaságát élvezzem. – Hogy bírja az ostromot, nővér? Szörnyű amiket átélhetnek most az apácák és a különböző gyógyítók… - kezdek bele a bájcsevejbe, egy nem éppen kellemes témával.
- Köszönöm a kérdését, Johannes atya, jól vagyok. Nehéz munka, de hozzá vagyok szokva a terheléshez. - válaszolja számomra monotonnak tűnő hangon. Hát persze. Jól van. Nem kíváncsiskodok tovább a témával kapcsolatban. Legalábbis nem itt, és nem most. Arra is tökéletes volt a kérdés, hogy a másik félvér tudjon valami kapaszkodni, hanghordozásából ítélve, régóta várt már valami témára.
- Tehát a nővér gyógyító? - kérdezi egészen érdekes arckifejezéssel.
Közben fülelek a novícius és a „vezetőnk” beszélgetésére is, kitudja miket tudok meg.
- És Tristan te hogy kerültél ebbe az öngylikos küldetésbe? - kérdezte a novícius.
- Mondjuk úgy, hogy ideiglenes szabadlábon vagyok. - feleli Tristan a pap-jelöltnek.
- Ez érdekes....mondhatsz többet is?
- Igen, Könyörületes Szent Brünhilda rendje első sorban gyógyítással foglalkozik, így engem is leginkább arra képeztek ki, hogy életeket mentsek. Azért reménykedek benne, hogy nem nagyon lesz szükségük rám az út során. És ön, Kylin kisasszony? Az Egyház nem szokott egyszerű katonákat alkalmazni, így arra kell következtetnem, hogy valamiylen különlegesebb szerepe van. - kezd rá Gloria is mellettem, és bár elég nehéz két helyre figyelnem egyszerre, arcán látom az örömöt, Kylin kérdésére. Kifejezetten élvezem ezt a helyet mellettük, még akkor is, ha jelenlétem esetleg feszélyezi őket – bár ez az eddig reakciókból nem úgy tűnt.
- Értem és én bízok benne, hogy nem lesz, ám van egy rossz érzésem, hogy nem lesz olyan szerencsénk. Nos... Mondjuk úgy, hogy egy speciális osztag tagja vagyok és valószínűleg a főnököm jelölt engem az érsek úrnak. Habár az is a döntős mellett szólhatott, hogy abban az erdőben éltem 18 évig. Mondjuk akkor még nem égett. - válaszol szinte azonnal a nő, még ha néha-néha meg is áll egy pillanatra. Utolsó mondatán elnevetném magam, ám nem hiszem hogy bármelyikük is értékelné, így inkább visszafogom a sötét humoromat, és az előttem lépdelő Tristanra fordítom a figyelmem.
- Nos... A rövid verzió rosszabbul hangzik annál, mint ami. A tünde Exodus óta az Ordo Draconis hadifoglya voltam, viszont... Hogy is hívjátok ti? Sanguin… A tünde pap megkeresett egy ajánlattal a szabadságomért cserébe. Úgyhogy most itt vagyok. - Gondolkodni sincs időm, hogy ez mit jelenthet, hiszen figyelmemet a másik beszélgetés is leköti.
- Úgy érti hogy ön... Ön tündék között nevelkedett? Pont ott? És... milyen volt? - kérdezi, a mondat végére pedig elvörösödik, és rám pillant, egy olyan tekintettel, ami ha jól látom félelmet tükröz. Azt várja, hogy leszidjam az érdeklődése után? Ugyan, még ha ez is járna a fejemben, csak egy mosoly lenne az amit az arcomra engedek belőle – amit egyébként most is megkap. Bátorkodjon csak nyugodtan kérdezni. Kifejezetten jól jártam Gloriaval és Jozeffel, hiszen mindkét ismeretlen csapattársamról sok mindent megtudhattam úgy, hogy jóformán meg se kellett szólalnom. Annak ellenére, hogy nem csak ezek érdekeltek, később lesz mihez nyúlnom, ha beszélgetést akarok kezdeményezni.
- Igen, ott születtem és nőttem föl. Viszont... Gondolom tudja, hogy a tündék büszke nép és kissé egoisták, ha szabad így fogalmaznom. Ezért habár anyám kiváló vadász hírében állt, egy ember férfi elcsavarta a fejét és teherbe esett tőle. Ezzel talán még annyira nem is lenne gond, ha nem maradt volna az erdőben. Így aztán a sok tisztavérű tünde közt félvérnek lenni csak egy dologgal jár. – tartott itt egy apró szünetet – Kirekesztéssel, magánnyal, megvető és lenéző pillantásokkal. Hiába születsz oda, nem sokat érsz a szemükben. Így hát, amint 18 lettem eljöttem onnan. - Nem túlságosan megható történet, de amennyire csak lehetett, együttérzéssel tekintettem rá, ha véletlenül találkozott a szemünk.
A másik fronton fel sem figyeltem a novícius szavára, ám Tristan válaszára azonnal megütötte a fülemet.
- Félvér vagyok. És azt követtem el, hogy részem volt az Ordo Draconis előző nagymesterének, Demiphones püspöknek a megölésében. - Ez…meghökkentő. Egy ilyen után még él? Egy ilyen rangú egyházi személy megöléséért, vagy akár a benne való segédkezésért azonnal halál a jutalom. Ő pedig vígan szaladgál itt mellettünk? Természetesen tisztában voltam az egyház „jó lesz még valamire, tartsuk meg” politikájával, de ez még engem is meglepett. Sőt, arról is teljes mértékben biztosított, hogy teljesen értéktelenek vagyunk a püspöknek. Jozef persze tovább kérdezett, legalább ennyi haszna volt.
- Hogyan? - ejtette le egy pillanatra az állát, de gyorsan összeszedte azt – Elmeséled? Azt a tetted maga az egyház is elítélte, amit a püspök tett, de azt hittem a gyilkosai már rég halottak…
- Nem én öltem meg. Én csak megakadályoztam, hogy a bérgyilkost megállítsák. Sajnos ez a kereszteseknek már elég volt, hogy hónapokra bebörtönözzenek. - felelte Tristan. Már? Már elég volt? Ehhez nem lehet elég az, hogy szükség van rá. Mindig van kivel pótolni az ilyeneket, valami más is lehet a dolog mögött.
- Aha.......Katona voltál vagy talán.....pap, hogyan kerültél a közelébe? És miért tetted? - tesz meglepően értelmes kérdéseket a novícius.
Közben újfent lemaradtam néhány mondatról az oldalamon, de a lényeget még kitudtam venni: Gloriát az emberi anyja nevelte fel, Kylin meg gyávának gondolja magát. Kylinra lesz mivel hatni, ezt leszámítva nem túl érdekes.
- Bocsánat a tolakodásért, de nem hiszem, hogy csak úgy élve hagyna az egyház és küldene el velünk, ha nem lenne valami okuk rá. Nem mintha különösebben ismernem én az egyházat. - veszek ki egy teljes mondatot a nő szavaiból, hiszen elől beállt egy kis csend.
- Óh, nem titkolóztak ők. Sem katona nem voltam, sem pap. Zsoldos vagyok, de akkor nem bérelt fel senki. Akkor csak az volt a fizetségem, hogy megvédhettem az őrülettől, amit az Ordo Draconis jelentett az otthonomat, Hellenblatt-ot. De aztán Amberglade… mármint...  Sang…Miért ilyen bonyolultak a latin nevek? Az érsek megkeresett és volt néhány meggyőző érve, hogy miért kelljen ebbe belemennem. – Amberglade. Korábbról is ismeri. Nevetnék, ha kiderülne, hogy valami rokoni kapcsolat is van köztük. Vajon a küldetés után mi lesz vele? Vissza a börtönbe ameddig nem kell egy idegenvezető, vagy kardforgató?
- Te régebbről ismered az érseket? Gondolom az életedet ajánlotta. – mondta, majd kis idő után felkiáltott - Nézzétek, ott a tábor! - és valóban, a távolban már látom a tábor sziluettjét, a lemenő nap sugarainak fénye előtt.
- Ezt megtartanám magamnak. - Tehát tényleg nem csak annyi volt a dologban, hogy kell egy zsoldos.
Most már csak egy helyre kell figyelnem, ahol a két nő – érezhetően halkabban – épp rólunk beszél.
- Régóta ismeri őket? És ha nem gond…Tegeződhetnénk? - Annyira aranyosak, ahogyan ismerkedni próbálnak. Kíváncsian várom, a nővér vajon hogyan nyilatkozik rólunk.
- Jozef novícius segített helyreállítani a rendházat a sárkány támadása után, és találkoztam vele az ostrom alatt, Johannes atyával pedig már dolgoztam együtt kultisták ellenében, és Eichenschild ostroma alatt is. - Semmi jelző. Kár. - Igen, persze. - hangjából talán örömöt hallottam, de lehet csak odaképzeltem. Ekkor értünk oda a táborhoz.
- Ki közeledik? – hangzott a tábor felől. Reflexből válaszolnék, de beugrik: nem én vagyok a vezető. A végén még belekötnének miért én beszélek. Tristan nem is késlekedik.
- A Katedrálisból jöttünk. Az Ordo Draconis küldött! - ez a válasz elég lehetett (öreg hiba), hiszen hallhatjuk ahogyan a puskák visszahúzódtak, mi pedig elindulunk a tábor felé. Csak ekkor tűnik fel, hogy az nem a naplemente volt, hanem Cinderweald örökké lángoló fái.

Felhasználó profiljának megtekintése

17 Re: Küldetés: Cinder & Ash on Hétf. Aug. 27, 2018 5:00 pm

Kylin Farfiel

avatar
Fővárosi Királyi Palota
Fővárosi Királyi Palota
Reggeli edzés után a szokásos fekete bőrruhám veszem magamra és felhúzom rá a köpenyt is. Egy táskába rakok némi váltásnak valót és pár apróságot. A hátamra rakom az íjam és a gungirt, de csak minimális puskaport rakok hozzá. Amúgy sem szeretném nagyon használni egy égő erdőben, ám pont ez miatt nem biztos, hogy a nyílak bírják a hőt.
Meglepetésemre én érkeztek utolsónak a találkozóra. Még szerencse, hogy kértem lovat, így nem kell senki mögé felülnöm.
- Szép napot. - köszöntöm őket és látom, hogy a nővért kivéve, mindenkinek van mivel utaznia. - Látom Gloria nővér ló nélkül érkezett. Ha gondolja, felülhet mögém. - ajánlok fel neki szerintem egy egészen jó lehetőséget.
- Ha gondolod én is elviszlek. - ajánlkozik Tristan is, miközben felül a saját lovára. Gonsolom nem is nagyon bánná, ha a  nővér mögé ülne föl.- Induljunk, hosszú út lesz. -
- Részemről rendben. - biccent Josef a nővér felé, aztán Tintapacára mutat, a lovára. - Ő egy nagyon erős és nyugodt lovacska, ha gondolod nővér szívesen visz el ő is és én is téged. - meg sem lép, hogy ő is felajánlotta a segítségét. Johansen atya csak csöndben felül a saját lovára és nem szól semmit.
- Nagyon kedveske mind, de ha Kylin kisasszony nem bánja, vele utaznék. - kisebb mosollyal hallgattam, ahogy rajtam kívül még ketten is ajánlatot tettek a nővérnek. Ám nem meglepő módon Gloria nem akar egy férfi mögött ülni órákon át, így engem választ. Ezért hát gyorsan fel is pattanok a lóra, ami szerencsémre kellően erős, hála annak, hogy nagyjából leírtam a várható utat. Igy bőven el fog bírni minket és a felszereléssel együtt.
Segítek felszállni - nyújtóm a kezem a nővér felé, hogy könnyebb legyen neki. Amint felült követem a többieket és igyekszem nem bambán boldognak látszani, hiszen egy félvérrel utazók együtt. S ez a tény, hogy velem együtt utazik és így esélyem nyílik vele jobban megismerkedni és barátkozni, nagyon feldob.
- Járt már valaki erre a tűz óta? - kérdezi Josef, ám senki nem válaszol neki, amiből levonható, hogy senki sem jártas.
- No és mik a terveid fiam, ha megtörténik a felszentelésed? - teszi fel a kérdést Johansen atya az ifjú felé.
- Megkérem az engedélyt, hogy utazhassak és ott segítsek, ahol a legnagyobb a szükség a harcos papokra és őszintén remélem, hogy a maga korában sem lesz annyira megterhelő a küldetés, hogy akadálya legyen a véleményének átadásában majd. - válaszol Josef és közben pimasz mosolyt enged el. Ezután az atya válaszát nem hallom, mert hallkan súgja neki.
- Hogy bírja az ostromot, nővér? Szörnyű amiket átélhetnek most az apácák és a különböző gyógyítók... - kérdezi most a nővért Johansen.
- Köszönöm a kérdését, Johannes atya, jól vagyok. Nehéz munka, de hozzá vagyok szokva a terheléshez. - szólal meg a nővér színtelen hangon. .
- Tehát a nővér gyógyító? - szólalok meg végül, remélve, hogy így elindítok egy beszélgetést. S közben haladunk az úton a célunk felé és mivel elől ülök, szerencsére, nem látja az arcom, mert a kétségbeesés és a félelem érdekes keverékét próbálom leplezni rajta.
- És Tristan te hogy kerültél ebbe az öngylkos küldetésbe? -
- Mondjuk úgy, hogy ideiglenes szabadlábon vagyok. - feleli Tristan Jozefnek.
- Ez érdekes....mondhatsz többet is? - kérdez tovább Josef, közben pedig mi beszélgetünk tovább.
- Igen, Könyörületes Szent Brünhilda rendje első sorban gyógyítással foglalkozik, így engem is leginkább arra képeztek ki, hogy életeket mentsek. Azért reménykedek benne, hogy nem nagyon lesz szükségük rám az út során. És ön, Kylin kisasszony? Az Egyház nem szokott egyszerű katonákat alkalmazni, így arra kell következtetnem, hogy valamiylen különlegesebb szerepe van. - válaszol a nővér az atyának, majd felém szegez egy kérdést.
- Értem és én bízok benne, hogy nem lesz, ám van egy rossz érzésem, hogy nem lesz olyan szerencsénk. - szólalok meg a kijelentésére. Sokat nem tudok az egyházi rendekről, így ezt sem tudtam. - Nos... - kezdek bele a válaszba és kicsit megállok, mert sokat nem mondhatok el. - Mondjuk úgy, hogy egy speciális osztag tagja vagyok és valószínűleg a főnököm jelölt engem az érsek úrnak. - felelek végül és ezzel nagyjából szerintem meg is válaszoltam a keresést. - Habár az is a döntés mellett szólhatott, hogy abban az erdőben éltem 18 évig. Mondjuk akkor még nem égett. - teszem még hozzá és pillantok komoran egy mellettünk lévő erdőre.
- Nos... - vakargatja meg a fejét Tristan. - A rövid verzió rosszabbul hangzik annál, mint ami. A tünde Exodus óta az Ordo Draconis hadifoglya voltam, viszont... Hogy is hívjátok ti? Sanguin… A tünde pap megkeresett egy ajánlattal a szabadságomért cserébe. Úgyhogy most itt vagyok. - hallom elölről a beszélgetést fél füllel.
- Úgy érti hogy ön... Ön tündék között nevelkedett? Pont ott? És... milyen volt? - kérdezi a nővér és mintha kis izgatottságot vélnék felfedezni a hangjában.
- Óóóó....de te ember vagy, nem? Mit követtél el, talán részed volt az előző érsek dolgaiban? - faggatozik tovább Josef.
- Igen, ott születtem és nőttem föl. Viszont... - tartok kis szünetet, hogy miképp mondjam el - Gondolom tudja, hogy a tündék büszke nép és kissé egoisták, ha szabad így fogalmaznom. Ezért habár anyám kiváló vadász hírében állt, egy ember férfi elcsavarta a fejét és teherbe esett tőle. Ezzel talán még annyira nem is lenne gond, ha nem maradt volna az erdőben. Így aztán a sok tisztavérű tünde közt félvérnek lenni csak egy dologgal jár. - újabb szünet, hogy a dühöm és csalódottságom elnyomjam - Kirekesztéssel, magánnyal, megvető és lenéző pillantásokkal. Hiába születsz oda, nem sokat érsz a szemükben. Így hát, amint 18 lettem eljöttem onnan. - válaszolok a kérdésére és biztos vagyok benne, hogy megérti a ki nem mondott érzéseimet, habár nem tudom, hogy ő milyen életet élt.
- Az... szörnyű lehetett, nagyon sajnálom. A tündék sokkal ellenségesebben állnak hozzánk, mint az emberek. Nekem szerencsém volt, engem az ember édesanyám nevelt fel, és a férje, a nevelőapám, aki a legnagyszerűbb ember akit csak ismerek. De igazán bátor tett volt, hogy eljött és megtanult egyedül boldogulni! - őszinte csodálattal néztem az előttem ülő nőre. Olyan erős volt és bátor én meg... én a legkönnyebb utat választottam. - válaszol a nővér.
- Remélem nem sértem meg, de akkor maga jobban járt. - válaszolok arra, ahogy neki milyen volt az élete.
- Néha inkább gondolom magam gyávának, aki elmenekült a nehéz sorsa elől. Ám mindig arra jutok, hogy választottam két lehetőség közül. S ilyen helyzetekben, igazán érdekes visszamenni. - szólalok meg - S kíváncsi vagyok, hogy a falu lakói felismernek-e, ha oda érünk, már ha élnek még. - teszem hozzá. S közben fél füllel hallom, amit Tristan mond és azt, ahogy Josef reagál. Micsoda meglepetés, váratlan és nem vagyok biztos benne, hogy sok jót jelent.
- Ember? Nem. - rázza meg a fejét Tristan. - Félvér vagyok. És azt követtem el, hogy részem volt az Ordo Draconis előző nagymesterének, Demiphones püspöknek a megölésében. -
- Hogyan? - kérdez ismét Josef - Elmeséled? Azt a tettet maga az egyház is elítálta, amit a püspök tett, de azt hittem a gyilkosai már rég halottak. -
- Nem én öltem meg. Én csak megakadályoztam, hogy a bérgyilkost megállítsák. Sajnos ez a kereszteseknek már elég volt, hogy hónapokra bebörtönözzenek. - feleli Tristan, majd ismét a nővér felé fordulok, míg válaszol. Érdekesen alakulnak a dolgok az már biztos.
- Nem sért meg, igaza van. Szerintem igazán bátor, hogy mert változtatni az életén, és nem ragadt bele a szenvedésbe csak azért mert az ismerős. Tudja, nagyon sok emberrel találkoztam, akik inkább megmaradtak a nyomorban és a szenvedésben csak mert rettegtek tovább lépni. - szólal meg lelkesen - Nem hiszem, hogy bármi megél egy lángoló erdőben. Bizonyára elköltöztek már. -
- Köszönöm kedves szavait. - válaszolok egy mosollyal, amit nem igazán láthat. Kellemes és meleg boldogság árad szét bennem hála neki.
- Bocsánat a tolakodásért, de nem hiszem, hogy csak úgy élve hagyna az egyház és küldene el velünk, ha nem lenne valami okuk rá. Nem mintha különösebben ismernem én az egyházat. - szólok előre, mivel valóban érdekesnek találom, hogy mindössze csak börtönt kapott. Hiába nem ő ölte meg, de segített a gyilkosnak, amit szerintem nem igazán néztek másképp.
- Sem katona nem voltam, sem pap. Zsoldos vagyok, de akkor nem bérelt fel senki. Akkor csak az volt a fizetségem, hogy megvédhettem az őrülettől, amit az Ordo Draconis jelentett az otthonomat, Hellenblatt-ot. De aztán Amberglade… mármint...  Sang…Miért ilyen bonyolultak a latin nevek? Az érsek megkeresett és volt néhány meggyőző érve, hogy miért kelljen ebbe belemennem. - válaszol Josefnek, majd felém fordul kissé  -Óh, nem titkolóztak ők. Azt akarják, hogy mindenképpen sikeres legyen a küldetés, így szükségük van rám. - kapom meg a választ és innentől nem is igazán figyelek már rájuk.
- Amúgy... - fordulok hátra a nővérhez és szólok hozzá hallkan - Régóta ismeri őket? - bökök a papra és a noviciusra, aztán ismét hátra fordulok - S ha nem gond... Tegeződhetnénk? - kérdem meg kissé vörös arccal.
- Jozef novícius segített helyreállítani a rendházat a sárkány támadása után, és találkoztam vele az ostrom alatt, Johannes atyával pedig már dolgoztam együtt kultisták ellenében, és Eichenschild ostroma alatt is. - válaszol az első kérdésemre - Igen, persze.-
- Akkor bizonyára jól ismered már őket. - szólalok meg már tegezve őt. Közelebb hajolok a lóhoz és megsímítom a nyakát, pár dicsérő szó kíséretében.
-Nézzétek, ott a tábor! - szólal meg hangosan Josef.
- Ki közeledik? - kérdezi egy őr, miután kellően közel érünk és innen már látni, hogy mozgolódás kezdődött a táborban az idegenek láttán.
- A Katedrálisból jöttünk. - kiáltotta vissza Tristan. - Az Ordo Draconis küldött! - indul is meg előre, hogy nyugodtan be tudjunk jutni és végre pihenjünk egyet.[/color]

Felhasználó profiljának megtekintése

18 Re: Küldetés: Cinder & Ash on Szomb. Szept. 01, 2018 11:39 pm

Wilhelmina von Nachtraben

avatar
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja
- Ti kik vagytok? - kérdezi. Természetesen. Mi mást tenne valaki, aki ilyen entitásokkal kerül szembe? Damien készen állva arra, hogy megvédje Minát, markolja a tőröket, bár ilyen tűzlények ellen azokkal semmire se menne. A mágusoknak jobb dolga van itt. Különösen egy vízmágusnak vagy jégmágusnak... de tudtával egyet sem hoztak magukkal. Csak a vizes  kulacsot. Tényleg! A vizes kulacs, ezt alkalomadtán felhasználhatnák a tűzlények ellen.
Választ azonban nem kap, ellenben valamiféle recsegés-ropogás hallatszik, megrezdül egy bokor, és egy kétlábú alakja rajzolódik ki... egy fehér hajú, sötét bőrű alakja, aki ismerős is. Edem Ara. Akit elhagytak, és egy ideje nem jött velük!
- Végre utolértelek titeket.  Bocs a késésért. - Hehe, ilyen egyszerűen elintézni... Amilyen helyzetben épp vannak, meglehetősen komikus ez a felszólalás. De ez még semmi, mert erre aztán...
- Tejért maradtál hátra? - kérdi Lance szép szemeit megforgatván. Erre már nem tudja megállni, hogy fel ne nevessen, s rekeszizmai rángása meglepően jólesik. Stresszhelyzetben mindig jó nevetni. Komolyan, a végén még jó barátok lesznek... ha ezt túlélik. Mostanában túl sok az életveszélyes helyzet, lassan már eltompul az érzékenysége irányába.
- Valami olyasmiért igen... - feleli jobbára Edem Ara.
A Tessa nevű sötételf lány először gyanakodva szemléli az érkező figurát, majd végül mégis közelebb sétál. - Hogyan jutottál ide?
A többiek már feltették a kérdéseket, amire kíváncsiak, így csak várnak, mi felelnivalója van a sötételfnek.
- Csak mentem előre , lehetőleg járható ösvényen és persze követtem a fényeket.
A fényeket? Hát egy lángoló erdőben nem nagyon lehetett nehéz dolga, ennél konkrétabb is lehetne. Mindenhol csak fények vannak, ők viszont mehettek volna teljesen másik irányba is. Ez mondjuk felveti a kérdést: miért is erre jöttek? A vámpír vezette volna őket?
- Önökhöz tartozik? - kérdi Ida, a Schwarzjäger, miközben lejjebb ereszti számszeríját. Ezek szerint az eddig Edemre volt szegezve. Na tessék, elhagyják a csapat egyik tagját, majd az megint megkerül, és hirtelen mindenki benne keresi a veszélyt meg az árulót? Ez nem paranoia? Vagy.... ez teljesen normális viselkedés lenne?
- Velünk küldte Sir Amberglade, igen. Csak reggel nem jelent meg gyülekezőn, így nélküle indultunk el. - érkezik a fehérhajú tünde tiszta és diplomatikus válasza.
- Aha... És még te nem jöttél.
- Valaki látott már hasonlót ehhez a tűzizéhez? Vagy valami fogalom, hogy mi lehet? - utal vissza a nemrég megszólaló két szemes, elég szenvedőnek hangzó és fenyegető valamire.
- Ha igaz, amit mondott, akkor valaha tündék lehettek...  - feltételezi Damien és agyal, miféle szörnyű átok sújthatta őket. Talán ők laktak a birtokon? Rémes belegondolni, milyen sorsra jutottak a fajtársai. Ha Wyn itt lenne és látná ezt... vagy akár Crispin.. vajon őt érdekelné? Érdekelné, hogy itt lángol ez az erdő és valakiket fogva tart egy átok, aminek következtében.. ez lett belőlük? Miért van az, hogy az átkok mindig valami pusztító alakba zárnak? Soha nem fogja megérteni a lényegüket.
- Megbízható? - tudakozódik tovább kísérő vámpírjuk Edem irányában, láthatóan nagyon aggódik mindenki miatt, akit nem a saját szemével látott a kezdetektől egyben a csapattal. Pedig a jelvény Edemen is rajta van, láthatja, hogy velük jött.
- Nem ismerem igazán, most találkozunk először. De ha abból kéne kiindulnom, hogy egy egyszerű indulási időpontot nem tudott megtartani, azt mondanám, hogy nem. - Na remek, úgy tűnik, Lance se nagyon bízik az alakban. Ez csodálatos, itt fognak összeveszni és a tüzes fák kellős közepén azon vitatkozni, hogy a sok kinti alak közül az egyik megbízható-e, vagy sem. Egy ilyen ítélethelyen mégis ki a halál fordulna egymás ellen? Még kijutni se biztos, hogy tudna egyedül. Különben is, négy fegyveres és elég erős személyt mégis hogy harcolna le? És miért?
- Egy bizonyos Jerobeám szerint valamiféle büntetés az ami itt zajlik. Lehet benne igazság, főleg mert az illető egy nefilim volt. Legalábbis erre utaltak a szárnyai. - meséli a "vádlott".
- Tessék? - néz rá megütközve Lance.
- Csak nem azt akarod mondani, hogy te magánakcióba kezdtél? - háborodik fel Tessa is, pedig ő legalább ismerte korábbról. A végén még barátságok is összeomlanak itt holmi egyszerű figyelmetlenség miatt. Csodás.
[color:4e52=e88aea]- Most már lényegtelen, mi történt, nem igaz? Nem lenne jó ötlet összevesznünk itt egy égő erdőben.. - próbálja békíteni a népet, mert úgy tűnik, mindenki fel van háborodva Edem tettén.
- A kérdésem csak annyi, hogy kinézik-e belőle, hogy északi kém. Ha igen, jobb itt helyben lelőni. Ha nem, úgy a kisasszonynak igaza van és jobb, ha nem toporgunk egy helyben. - konkretizál Ida. Remek, ennyit a kifinomult és diplomatikus módszerekről... ez talán kicsikét az elhamarkodása lenne a dolgoknak, nem? Egy késés miatt lelőni valakit? A jó életbe már...
- Azzal, úgy gondolom, semmi probléma. Sir Amberglade véleményem szerint olyan katonákat válogatott össze, akik esetében nem kell efelől aggódni. Meg ha van mondanivalója, talán meghallgathatjuk. Az előzőkből merítve pedig lehet, hogy érdekes dolgokat tud mondani. Közben viszont… Megkaphatnám azt a kulacsot? - kéri Lance, és a csodakulacs hozzá is adatik, majd pedig mindenkihez, aki még inni vágyik.
- Nincs ezen kit hibáztatni, csak engem. Valóban sikerült elkésnem és ez gyanús, ahogy a vámpírok is felfigyeltek erre... Sajnos ellenkezőjére nincs bizonyítékom, de elég pocsék egy kém lehetek ha ezzel hívom fel magamra a figyelmet. DE mielőtt lelőnétek, elmondanám amit korábban tapasztaltam... Már, ha megengeditek. - Edem viszonylag nyugodtan kezeli a helyzetet, hogy éppen az életét fenyegették... vagy sokszor volt már hasonló szituációban, vagy valamiért nem értékeli kellőképp.
- Én sem hinném, hogy kém lenne. - Köszönöm, Tessa... köszönöm.
A végén még ő maga is elkezd gyanakodni, pedig eddig igencsak ellenére volt a dolognak.
- Senki nem lő le senkit, könyörgöm, egy lángoló erdőben vagyunk a világ végén egy ismeretlen és átkokkal szórt helyen... inkább az életben maradásért kellene küzdenünk, a jelek szerint nem olyan garantált az sem. - ajánlja a sötételf, egyébként érdeklődve hallgatja Edem magyarázatát, hátha attól okosabbak lesznek.
- Igaza van. Sir Nicholas tudja, mit csinál. Mit látott? - felel először Lance megnyilvánulására Ida, majd pedig Edemet nézi kérdően, mint nagyjából mindenki.
- Miután beléptem a lángok közé, találkoztam ezzel a Jerobeámmal, szőke haj, aranybarna szárnyak és elég szakadt viselet, leszámítva a vörös ékkövet, amit nyakláncon viselt. Óva intett, hogy a lángok borított növényzethez érjek, de még inkább szerette volna, hogy elhagyjam az erdőt. Nem tudtam meg tőle sokat, de, hogy idézzem: "Ez a hely egy büntetés annak, aki itt van." Ezt követve eltűnt, mintha egyé vált volna a tűzzel.
- Hmm… érdekes. - mondja Lance.
- Te hallottál már róla? És... - akad el egy pillanatra a self lány, majd újabb kérdéssel áll elő.- Miért ne érjünk a növényekhez? A kitűző nem véd meg minket?
- Az a biztos, hogy nem égünk meg tőle, ha az erdőben vagyunk. A többit nem kockáztatnám. - válaszol neki Lance, mire a lány bólint.
- Nem mintha terveztem volna ilyennel kísérletezni... De legalább tudjuk, hogy erre is figyelnünk kell.
Most... most védi Tessát? Hm. Mondjuk logikus. Senki se akarná, hogy a csapattársa megégjen.
- Eltűnt? Hogy érti, hogy eltűnt? Köddé vált? Nem tudok róla, hogy a nefilimek képesek láthatatlanná válni...
Erre megint semmi. Nem is tudja, miért törődik még egyáltalán azzal, hogy kérdezzen. Bosszúsan szusszan és sóhajt egy nagyot.
- Mutatta bármi jelét, hogy északhoz hű? - Hagyják már őt ezzel a nyavalyás észak-fóbiával. Észak nem a világ vége. Harcolt ellenük, tudja. Lehetséges legyőzni őket, de azért még nincsenek ott mindenhol. Ez egy felfedezés. Cinderwealdben szinte mindegy, kihez vagy hű, nem? Ez a hely kívül van mindenen, ami a másik világhoz köt, ez egy külön világ, egy átalakult, elváltozott, elátkozott világ, ahol legalább az előző világ szerencsétlenségeit el kéne dobni, hiszen vannak újak. Lángba láncolt rabszolgák! Észak? Pfuj, hagyja már őket Észak a franca most...
- Nem hinném, hogy köze lenne bármelyik félhez, mert ha déli, akkor tudnál róla, ha északi, akkor meg nem lennék itt. Az biztos, hogy nem viselte magán az északiak zászlaját... De talán a többit útközben is megbeszélhetnénk.
- Lehet, hogy rólunk is tud. Végül is, Edemet is elengedte, ha itt van. - gondolkozik el Tessa. Majd érkezik tőle a következő, igencsak logikus kérdés: - És merre induljunk tovább?
Persze. Most figyelmeztette őket egy átkozott tűzlény, hogy ne menjenek tovább, vagy ők is átkozott tűzlények lesznek. Erre mit akar mindenki? Továbbmenni. - Jóóó, de... senki sem aggódik, hogy itt ragadunk és mi is olyan lángoló akármicsodák leszünk?
- Nem szólt sir Nicholas, hogy ez egy veszélyes küldetés, kisasszony? - indul el sóhajtva kísérővámpírjuk. Remek, most meg ő lesz megbélyegezve gyáva nyuszinak? Tudja ő, hogy kivel beszél? Eh...
- Mit mondott a zászlós úr, hol kezdjék a keresést? - Hát még ha mondott volna bármit is. De hiába kérdezték...
- Sajnos nem kaptunk semmi útba igazítást, de talán a birtokon kéne kezdeni... Lángoló mik?! - Ja igen, hogy Edem nem volt itt, mert csak pár perccel azután érkezett, hogy a tűzizé figyelmeztette volna őket.
- Egy lángoló… lény. Egy tűzoszlop jelent meg előttünk két szemmel, és figyelmeztetett, hogy ne menjünk tovább, különben mi is olyanok leszünk. - írja le a helyzetet Lance, így neki már nincs szüksége ezt megtenni. Talán egyszer még megint találkoznak vele, és akkor már biztosan el tudja majd képzelni, egészen konkrétan.
- Maguk küldték a jelentést, így ő sem tudott többet. Állítólag mi leszünk az elsők, akik bemerészkednek. - válaszol Tessa Idának.
- Hát igen, Sir Nicholas nem látott el minket túl sok információval... amikor kérdeztük, csak annyit közölt: mi leszünk az elsők, akik behatolunk ide, és senki se látta még előttünk, mi várhat ránk. - tárja szét karjait Damien, s süt róla, mennyire nem elégedett a helyzettel. Mina csak a szemét forgatva bólogat és magában hümmög. Mintha az a tünde titkolt volna valamit. Vagy csak olyan felelőtlen, hogy simán beküld egy csapatot egy helyre, amiről körülbelül szó szerint semmit nem tudnak. Mondjuk ha beleképzeli magát a helyzetébe, jobb ötlete neki sem lett volna. Annyi különbséggel, hogy ő ment volna a csapattal és nem csak elküldi őket, miközben ő maga ott ücsörög a kúriájában vagy a fogadóbeli szobájában vagy akárhol. Már csak kíváncsiságból is.
- Rendben. Kezdjünk akkor a családi birtokon, ha más nem bázisnak jó lehet. Feltéve, hogy nem lángol a kúria is. - Már hol máshol kezdenének? Csak ahhoz előbb meg kéne találni. Amihez egy térkép nem ártott volna. Bár hogy hogy érik el, hogy fel ne gyulladjon, már más kérdés.
Elindulnak hát, a hő fokozódik, a víz fogy, az idő pedig telik. Egyelőre senki ellen nem fordultak, ez jó hír. Az eseménytelenség kezd kétségbeejtővé válni, amikor Lance hirtelen megszólal:
- Álljunk meg egy pillanatra! Arrafelé láttam valamit! Mintha néhány lángnyelv élénkült volna meg, vagy nem tudom, de narancssárgán világított. És mozgást is láttam, nem tűnt túl barátságosnak, noha már eltűnt. - mutat a lángoló lombok közé. Remek, legalább változás, még ha nem is biztos, hogy jót jelez.
Megtorpannak, s Tessa rákérdez: - Mint az a lángoszlop?
- Hátha ki tudunk belőlük szedni valamit... - sóhajt, pásztázva a lángoló fákat, sejtve, hogy hiú reményeket táplál. Azonban mielőtt elindulhatnának a Lance által mutatott irányba, valami az ő perifériás látását is megcsiklandozza...
- Hopp! Ott is! - mutat az irányba, ahol felvillanó fényt lát. - Lehet, hogy ezek tévútra akarnak vezetni. Nem kéne szétválnunk...
- Csak egyetérteni tudok.
- Határozottan nem… - csatlakozik a véleményhez Lance is, kardja markolatát szorongatva.
- Csak figyeljünk, nem biztos, hogy szétválasztani akarnak minket vagy rossz irányba vezetni, rosszabbat is el tudok képzelni...Gondolom, ahogy megyünk befelé, egyre többel fogunk találkozni.
Mi rosszabbat lehet elképzelni a tévútra vezetéstől és a haláltól? Hogy ilyen tűzlényekké válnak ők is? Igen, ez rosszabb. Ha a haláluk után ez következne, az maga lenne a pokol. Vajon miért nem tudják elhagyni az erdőt? Ha ő tűzzé lenne, biztos azt csinálná. Valahogy kideríteni, hogy törje meg ezt az átkot.
- Rosszabbat? Hogy szó szerint szétválaszt és nemsokára darabokban leszünk? - kérdi szarkasztikusan Tessától, a következőkben pedig nagyon úgy tűnik, hogy igaza lehet...
Ugyanis egyszer csak a fák közül előbukkan egy lény, ami már inkább emberi alakot visel, mint az oszlop... valamiféle lángoló csontváz-alapon elhelyezkedő test, részint páncél fedi a mellkasát, de van, ahol átlátszik és csak a lángok látszanak belőle.  Furcsa kinövésekkel bordázott feje egy tüzes koponya lényegében, mintha maga az ördög lenne velük szemben, vagy egy szolgája. Kezében egy jókora görbített, afféle kérdőjel alakú kaszát tart, cseppet sem bizalomgerjesztőt. Szakadozott nadrágszerűségét hatalmas övcsat tartja a helyén. A vállát és karjait szinte éppen csak a semmi köti össze, biztosan valamiféle mágia az, amitől nem estek még le. A vékony csontok repedezettek és töröttek, de a tűzmágia egybeforrasztja az alakot.
Edem rögtön eléjük áll, legalábbis a csapat nősténytagjai elé és fegyvert ránt. Ezzel talán bizonyítja megbízhatóságát a többiek felé. - Heló... Valaki tudja mi ez? - kérdi.
- Nem tudom, de nem tetszik…  Én viszont nem ragaszkodnék a harchoz, ha lehet, megpróbálhatunk elfutni előle. - ajánlja Lance. Elfutni? Érdekes ötlet.
- Jaj, ne...-hajtja szomorúan és lemondóan, ő beszélni akart, nem pedig verekedni. És sajnos vízmágiája sincsen. [color:4e52=66ff00]- Ki vagy mi vagy te? - vállalja magára a self a szerepet, aminek tapasztalata szerint semmi értelme nem lesz, de talán kár sem származik belőle... persze tőreit azért markolja maga előtt.
- Menjetek... Menjetek... - recseg-nyöszörög fájdalmasan a lény szólásra nyitott szájából. Szerencsétlen.. nagyon nyomorultnak tűnik. Biztosan szenved. Be van ide zárva. Rendes élőlény volt ő, biztosan, csak ez lett vele, ezt tette vele... valami. Komolyan, az, hogy a tündék egy része eltűnt, miért jelenti azt, hogy ehelyett az itteniekre pedig ez a szenvedés várt? Mivel érdemelték ezt ki? Vagy ők ténylegesen tettek is valami gonoszat? Mondjuk elárulták Amberglade-et, és az urukat? Nem tiszteltek valamit eléggé?
- Megállítasz minket, ha tovább megyünk? - kérdi a lénytől Edem, majd a csapatnak szól halkabban: - Mindenképp tartsuk a távolságot.
- Nos… az eredeti úti cél is innen elfelé vezet, nem? - jelenik meg Lance arcán egy kényszeredett mosoly. és mi garantálja, hogy arrafelé nem lesz több tűzlény? Ez az izé valószínűleg kifelé űzné őket az egész erdőből.
- Igyekezzünk, azt mondom. - azzal megindul az ösvényen. Eszerint nem hiszik, hogy van esélyük ellene. Bár bántani Mina se akarja. Nem ezt érdemli. Felszabadítást érdemelne.
- Szerintetek úgy néz ki, mint aki tárgyalni fog velünk?
Nem tud tárgyalni. Nem az ő kezében van a döntés. Nem tehet semmit, fogva van tartva, nem tud mást tenni, ő igazából őket védi, csak... ezt úgy akarja elérni, hogy elűzi őket. Logikus.
Hát, legalább megszólalt, még ha hasznos dolgokat nem is tudtak kiszedni belőle. Egyszerűen sajnálatot érez ez iránt a lény iránt. De nem szeretne olyanná válni, mint ő... Vajon a bénítómágiáim működnének rajta?
- Nem tehetjük! Küldetésünk van! Lehet, hogy fel tudunk szabadítani titeket...
Végül is nem kizárt, nem? ... Ezt az átkot jó volna semmissé tenni, ez volt végső soron Nicholas célja is.
Közben hátrál, a többieket követve.
- MENJETEK! - ordítja, és Mina szíve majd meghasad, hallva ezt. Ezután kísérőjük is felkiált.
- Futás! Előre, amerre csak látnak! FUTÁS!
- Nem kell kétszer mondani! - Hát senki se látja, hogy itt nem ők az áldozatok?.. Bár még belőlük is lehet az.
Lihegve rohan a csapat, a leghangosabb döccenések azonban nyilván azt jelzik, hogy a tűzcsontváz utánuk szalad. Mina és Damien fej fej mellett haladnak, készen arra, hogy ha bármi vész történne, védjék a másikat, esetleg meg is fogják annak kezét, igyekeznek közben nem összeütközni a többiekkel.
- Mindenki megv.. VÁÁÁ! - hallja Lance hangját, ami a végén valamiért hangos kiáltásba megy át... és akkor alóla is eltűnik a talaj.
Nem teljesen fogja föl, ki hol volt és milyen irányba mi áll, csak annyit érez, hogy hirtelen sötét lett és elég fura kitekert pozícióban van egy rakás meleg testen, amiket valószínűleg nem kéne ennyire intim zónailag taperolnia. Na mindegy, nem volt szándékos.
Nyekken egy nagyot, Damien is egy elfojtott nyögéssel érkezik, majd feltápászkodnak és körbenéznek, felmérve a terepet, ahova érkeztek. - Remek. Ilyenből több is volt, vagy mi vagyunk olyan szerencsések, hogy pont ebbe futottunk bele?
- Legalább ide nem hinném, hogy követ minket a tűzlényecske...
- Mindenki megvan? - ismétli meg Edem Lance kezdetleges kérdését, ami így ismét elég komikusnak hat.
- A lapos állapot számít? - Lance fájdalmas hangja valahogy elképesztően aranyosnak hat most. - Én megvagyok... - jelez Tessa. Legalább nem egy hegyes karókkal kidíszített kis verembe pottyantak.
- Mindenki él még, ez... Állj! Csendben lapuljanak a gödör falához! - figyelmeztet rögtön Ida. Hát ennél piszkosabbak már úgyse lehetnek. Damien ismét keze ügyébe keríti két tőrét, de nekisimul a földfalnak. Mina is lapul, mint egy macska, sötétben való látását remélhetőleg tudja majd használni, hogy hamarabb észrevegye, mi közeledik, mint azt ő szeretné... már a közeledő. Egy pillanatra megfordul a fejében, hogy sötétet varázsol... Közben Lance valamiért átfogja Edemet, vagy leszorítja, vagy halál tudja, majd egy fájdalmas felkiáltás hallatszik a részéről. Aztán egy - Mit képzelsz, mit csinálsz?
A léptek egyre közelednek...  Megforgatja a szemét és sóhajt egyedt. Ezeknek pont most kellett összeverekedniük?!
- Ezt most fejezzétek be, legyetek szívesek - szól rájuk Tessa.
- Egyetértek - csatlakozik. Ezeknek komolyan holmi felnőtt felügyelet kell? Hihetetlen. Máskor biztosan mókásnak és aranyosnak találta volna a helyzetet, bár sose volt oda azért, hogy hímek marják egymást, vagy bárki, de akkor is. Pont ilyenkor? Ennyit a felnőtt férfiak felelősségérzetéről.
Ahogy felnéznek, a gödörbe lenézve ismét megpillantanak egy felettébb szimpatikus, nősténynek kinéző alakot, ugyanis úgy tűnik, mellekkel rendelkezik, bár itt-ott lángokkal borított fekete testét világos, növényszerű afféle törzsire emlékeztető minták fedik, a haja helyén is csak lángok vannak és az a homokszínű anyag, amely egyébként elképesztően divatosnak tűnik, éppen csak a kritikus pontokon fedi a testét: vékony csíkban a melleit, hogy a mellbimbók épp ne látsszanak ki - már ha egyáltalán vannak neki -, valamint egy ráncosan lengedező kis szoknyarész. Összességében amennyire ijesztő, igencsak gyönyörű jelenségnek mondható a vámpír szerint.  Arcán is található a világoskékes-fehéres hullámmintából, egy-egy pöttyel mindkét oldalon, szemei pedig mandulavágású lángoló üregek.
- Mi csak segíteni akarunk, és gondolom, ezt nem sokan kockáztatták meg eddig - feleli Tessa. Eddig meglehetősen tetszik a lány stílusa, kellően bátor és diplomatikus, és még okosakat is mond.
- Segíteni. - nevet föl kissé rekedtes hangján a tűzelementál-izé. - Sure thing. Mintha az olyan egyszerű lenne. Maradjatok ott, mindjárt kihúzlak titeket.
Na, ez már végre haladás! Jól hangzik. Végre nem megölni akarják őket, és lehetőség adatik a segítségre is. Hát ez... csodás fejlemény! Már ha nem átverés. És... angolul beszélt. Tehát biztosan valami tündeféle lesz. Átkozott tündék. Itt a lehetőség, hogy felszabadítsanak egy rakat átkozott tündét. Szuper![/color][/color]

Felhasználó profiljának megtekintése

19 Re: Küldetés: Cinder & Ash on Hétf. Szept. 03, 2018 3:51 pm

Jozef Strandgut

avatar
Felszentelt Pap
Felszentelt Pap
A táborba érve Tristan leugrik a lováról és szembefordul velünk.
- Itt van az utolsó esély bármit meggondolni. Ami és aki velünk jön ezen a táboron túl, az már nem tér vissza csak ha megjárta a poklot. Ha akarnak valamit, most szóljanak.
- Van lehetőségünk visszatérni a táborba, ha valamiből kifogyunk, vagy az sem? – teszi fel a kérdést Gloria nővér.
Elbambulva nézem a háttérben lobogó tüzet és igazából csak most fogom fel, hogy oda tartunk éppen, ám Tristan szavaira mégis csak megvonom a vállam.
- A feladatunkat kiosztották a feletteseink és ezen már csak Urunk változtathat. -
Persze Johansen atya sem maradhatott szó nélkül.
- Ő pedig teszi e vagy sem, áldása mindenképp végigkísér majd minket. – vet szokás szerint keresztet.
Az atya keresztvetése automatikus reakciót indít el bennem és én is követem a mozdulatát és elküldöm az első fohászomat.
Tristan cinikus vigyort villant.
- Azt majd az erdő eldönti. Még senki nem volt bent, ki tudja vissza lehet-e egyáltalán térni. A lovak itt maradnak értelemszerűen. Kövessenek.
Tristan elég irónikusan nyilatkozik, mint aki maga sem biztos, kikerülünk-e onnan valaha, de hát ehhez nincs mit hozzáfűzni.
Aztán elindul a táboron át. Útközben néhány katona felé lép, de ő csak leinti őket azzal, hogy "az Ordo Draconis küldött, tudom, mit csinálok" és már megy is tovább; persze ez nem marad rosszalló pillantások nélkül, de úgy néz ki a katonáknak jobb dolga is van, ugyanis feszülten szemlélik az erdőtől nyugatra, a tábortól délre lévő területet - egy letarolt csatateret, amiből csak néhány törött vagy használhatatlan fegyver áll ki.
Úgy látszik tényleg ismerős errefelé, vagy nagyon jók az információi és elég csak megemlítenie, hogy ki küldött ide minket, mindenki elállt az útjából, bár nem boldogan.
- Akkor csak úgy besétálunk? - veszem el a közben Gloria nővér által beszerzett csomagot és osztom el a zsákomban. - Valami gond van arrafelé? - jegyzem meg azért a többieknek és a csatatér felé intek, mert a katonák eléggé feszülten szemlélik.
Mivel senki nem reagál a kérdésemre a feszültség okáról én sem forszírozom, elvégre nekünk nem arra vezet az utunk.
- Kitartást Kyle. Nem tudhatjuk min megy keresztül, de Önnel vagyunk.
Hans atya ezen ájtatoskodására csak megforgatom a szemem, de azért utána részvéttel nézek az érzelmeivel küszködő Kylinre.
- Köszönjük, gondoskodása még mindig egy fontos része a küldetésünk sikerességének. – mosolyog az atya Gloria nővérre, amit nézni is alig bírok.
- Köszönöm szavait. – válaszol a nővér azonban kedvesen.
Így aztán inkább a vállamon meghúzom a zsákom pántjait, hogy szorosan tartsanak és ne akadályozzanak a könnyed mozgásban, aztán az erdőre fordítom a figyelmem.
Tristannak nincs nagy csomagja, látszólag a kardja a legnagyobb csomagja, de láthatóan neki így van jól. Aztán elindulunk és az erdő közeledésével egyre nagyobb a hő.
Jó fél óra kutyagolás után elérjük a szélét, ahol megtorpanva, döbbenetemet nem igazán elrejtve nézem az égő poklot magam előtt, ahová csak olyan őrültek készülhetnek bemenni, mint mi. Láttam már égő erdőt, de az semmi nem volt ehhez képest, mintha maga Veronia állna lángokban. Egyedül a füst hiányzik. Legjobban a fák lombja ég, illetve a törzsüket öleli körbe egy tüzes palást, néhány helyen a talajközeli cserjék is lángolnak, köztük épp elég hely van, hogy lehessen közlekedni.
- Ég, de mintha mégsem égne.... Ez valóban nem lehet természetes dolog. Így szemben olyan, mintha kint akarnának tartani minket és másokat. – jegyzi meg Kylin is.
- Ez valóban csodának tűnik... –teszi hozzá Gloria.
- Azért elég élethűnek látszanak és érződnek azok a lángok, nem csak víziónak. - nyújtom előre a kezem, mintha meg akarnám érinteni, de ha úgy érzem éget, visszarántom.
- Hát azt hiszem nincs más hátra. - sóhajt fel Tristan, aztán elindul előre, ahogy azonban átlépné az első két égő fa közti vonalat egy hang szólal meg.
- Menjetek el.
Egy viszonylag fiatal nefilim az, aki szól hozzánk, aranyszínű szárnyak fedik a hátát, ahogy a haja is ezen árnyalatban fénylik, csak a vörös szemei török meg a ragyogást, ahogy vöröslőn tekintenek ránk, a mellkasa közepén pedig négy körbefutó lánc tart egy nagy, vörös ékkövet.
Hát megesküdnék, hogy az előbb még nem volt itt ez az alak, de hát a nefilimek már csak ilyenek. Hipp-hopp feltűnnek. A nővér ocsúdik elsőnek.
- Szia. Te itt laksz? – érdeklődik a félangyaltól kedvesen.
- És miért kéne elmennünk? - kérdezem, mivel persze első reakcióm az azonnali ellenkezés, ahogy már megszoktam.
- Üdv. Miért szeretnéd hogy elmenjünk? – ismétli meg a szavaimat az atya, mintha a nefilim csak őt hallhatná meg.
- Miért akartok bemenni? - kérdez vissza az, egyelőre egyikőnknek sem felelve.
- Mert kíváncsiak vagyunk a csodára. Vagy segíteni akarunk, ha átok lenne. – válaszol először Gloria, pillantását az égő fákra vezetve.. - Segítesz nekünk?
- Igen, ahogy a nővér mondja, segíteni akarunk. - bólintok, mert valahol ez az igazság, nem?
- Ez nem csoda. Bár nem is átok. Csak egy büntetés. De ami nagyobb baj, hogy ti belehaltok a tűzbe. Egyszer már próbáltam segíteni az embereknek, de nem működött.
Kylin ezekre a szavakra, talán önkéntelenül, de megemeli a nyakában lógó követ.
Jól megnézem magamnak a fiút, aki azt mondja, hogy segíteni akart már egyszer, ráadásul az embereknek.......
- Sokszor nem működik. Néha nem tudunk segíteni, akármennyire is szeretnénk. De tudod, a nővéreim mindig azt mondják, hogy együtt erősebbek vagyunk. Együtt talán tudunk segíteni. Kinek a büntetése? – a nővér a szokásos kedvességével igyekszik a félangyalal kommunikálni.
- Talán nem az embereknek kell segíteni, hanem nekünk, tündéknek, talán mi sikerrel járhatunk. - jegyzem meg és kíváncsi vagyok mit mond erre és a nővér kérdésére.
- Ti tündék nem Elohim útját követitek. - rázza meg a fejét a nefilim. - Nekem tudnom kellett volna, hogyan segítsek. Ez volt a feladatom, amit atyám adott nekem. De átvertek. - ekkor megrázza a fejét. - Ez a hely egy olyan rettenetes lénynek a büntetése, amiről nem beszélhetek. De veszélyes, rátok és egész Veroniára nézve. Ezért... - ekkor veszi észre Kylin nyakában a követ, ezért előre lép és kinyújtja a kezét……
A medál, amit Kylin visel, ahogy mindannyian, valamiért mebabonázza, ám ekkor Tristan idegesen kardot ránt és felé szegezi; a fiú megdermed, és lassan elkerekedő szemekkel néz a kardra.
Ám láthatóan az íjász lány nem találja veszélyesnek a helyzetet és nyugodtan a nefilim felé fordul.
- Ezek a kövek hasonló hatással lehetnek, mint az, ami a te nyakadban is lóg, amennyiben jól sejtem a tied célját.
Gloria nővér is azonnal reagál a két fél közé lépve, nehogy valami meggondolatlanság történjen valamelyik részről.
- Nyugalom! Nincsen semmi baj. – intette le Tristant, aztán a félangyal felé fordult. - Mi az emberek egyházától jöttünk, ugyan abban az Istenben hiszünk, mint amiben te. Nincs okod félni tőlünk, a nyakláncaink a tűztől védenek. És... Ha te magad is azt mondtad, hogy átvertek, akkor hogy tudtál volna segíteni? – a keze az aranyszárnyú fiú felé emelkedett, láthatóan meg akarta érinteni.   - Bármilyen borzalom lakik is itt együtt megküzdünk vele. Nincs szörnyeteg, ami megállna Isten erejével szemben.
Tristan fegyverrántása nem igazán jól lett időzítve. Általában én vagyok a meggondolatlan hebrencs a csapatban, így váratlanul ér, hogy most nem én vagyok a hunyó.
- A nővér szava az igazságot mondja. Hitünk vezetett ide is minket, hogy legyen bátorságunk belépni oda. - intek a lángok emésztette erdőre.
Én is kinevezett vezetőnk mellé lépek és megérintem a karját, hogy nyugalomra intsem.
- Miért vagy ilyen feszült, nem tett semmit amiért így kéne reagálnod. - súgtam oda neki.
- Egy Urat szolgálunk, valóban. – oldalaz mellénk Johannes atya is. - Jómagam pap vagyok, a nevem Johannes. Mi a te neved?
A fiú Gloriára néz aztán szelíden elmosolyodik.
- Te tiszta vagy. De a lelked elég erős? -szemei Johannesre vándorolnak.
- Te erős vagy és bölcs, de te magad sem tudod kit szolgálsz igazán.
Aztán tovább pillantása rám siklik.
- Te követsz, de csak egy utat látsz. – majd Kylinre pillant.
- Te erős vagy, de nincs hová kapaszkodnod.
Végül legutoljára szemei Tristanon és a kardján állapodnak meg, és csak pár másodpercig hallgatás után szólal meg.
- Jól van. Segítek. De figyelmeztettelek titeket.
Eléggé elkomolyodtam, mert valahogy meztelennek éreztem magam ennek a félangyalnak a tekintete előtt és a nekem címzett szavai megborzongattak. Hiszen egy hasonszőrű lény szavait idézték fel bennem.
Nem tudom egyébként, hogy Tristan fegyvere, vagy maga a fiú volt az oka, hogy meggondolta magát és neki nem is mondott semmi lélekbelátót.
- Az Úr nap mint nap próbára tesz minket, de meg is erősít minket, hogy képesek legyünk kiállni. Bevezetsz minket? – néz rá kérdőn a nővér.
Tristan bizonytalanul elteszi a fegyvert, aztán Johanneshez fordul és lejjebb veszi a hangját,hogy a nefilim ne hallja.
- Azt mondták a nefilimek nem tudnak nekünk segíteni máshogy, mint a borostyánkövekkel. Akkor ő mégis mit keres itt?
- Szerintem nem verte nagy dobra, hogy itt van. - válaszoltam én is halkan Tristan-nak.
- Köszönjük, de nem gondoljuk meg magunkat. - biccentek viszont a most már engedékenyebb nefilim felé.
- Csak kövessük, jobb ötletünk úgy sincs. Talán ő is átkozott, és nem törődnek vele a társai, ha egyáltalán tudnak róla. Azonban jól tetted, hogy nem hagytad a nyakékhez érni. Ha elveszítjük itt égünk halálra. – súgja az atya is oda Tristan-nak.
Vezetőnk egyelőre csak bólint, de az arckifejezése cseppet sem lesz barátságosabb a nefilim felé, a fiú meg odalép az egyik égő bokorhoz, aztán belenyúl a fájdalom bármi látható jele nélkül, mintha el akarná fojtani, de látszólag nem történik semmi.
- Bevezetlek, ha elmondjátok hová akartok eljutni. - feleli, aztán ellép a bokortól valamiért kissé csalódott arccal.
Sose vallanám be, hogy hasonló gondolataim vannak, mint Johannes atyának, így aztán inkább a félangyal felé fordulok, aki bemutatót tart, hogy miként kéne nekünk is megúszni a lángok marását.
- Van egy kúria az erdőben, először arra felé mennénk. – adja meg az úticélunkat a nővér. - Én Gloria nővér vagyok.
Én csak bólintok, hiszen tényleg az a cél, legalábbis elsőre.
- Mond, nem akarod vagy csak elfelejtetted ebben a nagy kavarban mondani a neved?
A szókimondásom legendás.......
- Az atya már említette az övét, én Jozef vagyok. - járok elől jó példával, mert nem akarnám valami idétlen becenévvel ellátni, de ha ez kell, akkor részemről nincs akadálya. A név talán elárul róla valamit.
- A nevem... Nem fontos. De ha mindenképpen hívni akartok valahogy, hívhattok Jerobeámnak. A kúria, a tünde nagyúr háza pedig az erdő közepén van. Gyertek. - mondja a nefilim, aztán megkerüli a bokrot és mellette lép be.
Na persze! Én meg az Erdők Fantomja!  fintorodok el a válaszra, de hát szerintem a Jeri is megteszi neki, mert nem fogok nyelvtörőset játszani.
Mielőtt a többiek után indulnék, megtapogatom a medált és a saját nyakláncomat is az égetett ujjal és veszek egy nagy levegőt, mint aki vízbe ugrik, ki tudja mi vár ránk.
Elindulunk Jeri után, aki nem tudom, hogy szándékosan vezet-e minket, ilyen össze-vissza, vagy van itt valami láthatatlan út, amit mi nem észlelünk.
Úgy érzem egyébként ebben a tüzes világban magam, mintha lassan rám száradna a bőr. El tudom képzelni, hogy ha nem lenne rajtunk védelem, akkor már talán el is füstöltünk volna. Azt hiszem most hálás vagyok a nefilimeknek, aki a nyakláncot adták, az én saját védelmem ehhez bőven nem lett volna elég.
Jeri hirtelen megtorpan a sor elején.
- Itt vannak.
- Kik? – hallom Gloria hangját.
Nyugtalanul állok meg és mivel a lényeget már megkérdezték előttem, így csak meresztem a szemem és a biblián tartom a kezem.
- Azok, akik félreértették az üzenetet. - feleli Jeri.
Most már én is hallom…….oldalról a tűzön át mintha... lódobogást hallatszana.
Nem is kell sok idő csak másodpercek és már látni is lehet a hangok forrását, amint átugratnak a tűzön.
Négyen vannak, lovak valaha volt, elszenesedett aztán megelevenített csontvázaira aggatott nyergekben ülve, rajtuk vöröses (bár nem teljesen egyforma árnyalatú) köpeny és csuklya; embernek vagy tündének tűnnek, az arcukat azonban egyszerű lapos, pajzs alakú bronzmaszk fedi amiből csak a szemük látszódik ki; körbelovagolnak titeket, mint a rohirok Aragornékat, de közben az egyik megszólal.
- Nézzétek, újabb zarándokok. - ez férfihang
- Jöttetek a Fenevadnak szolgálni? Megnézni a csodáját? - ez női
Nem kicsit leesik az állam, ahogy meglátom kikre céloz a nefilim, vagy inkább mikre? Az biztos a szövegükből, hogy ők annak a szolgái, aki a tűzet táplálja és megtaláltuk a hely első szörnyeit.
A nővér az íjász lány mellé húzódik.
- Jerobeám, kik ezek? - kérdezi.
- Maradjunk a második változatnál: a csodát jöttünk megnézni. - morgom az orrom alatt és megfeszülnek az ujjaim a Biblián. - És ki az a Fenevad? - toldottam meg a nővér kérdését.
- Méltó a fenevad a mi szolgálatunkra? – kontráz a szavaimra az atya és kérdése nem kevés fennhéjázást takar, ami nem biztos, hogy a javunkat szolgálja most, pedig mindig engem hord le ezért.
- Ahogy ti mondanátok... nekromanták. Őrültek. - feleli a nefilim odahátrálva hozzátok, így már egy nagy kupacban vagytok
~ Szóval nekromanták. ~ könyvelem el a nefilim szavait és a látvány alapján el is hiszem neki, hogy azok.
Úgy látom, hogy azért ő is tart tőlük, hogy mellénk húzódik.
- Ki a Fenevad? - kiált fel a női hang. - Itt jártok a templomában és nem tudjátok, ki a Fenevad?
- És láték egy fenevadat feljőni a tengerből, a melynek hét feje és tíz szarva vala, és az ő szarvain tíz korona, és az ő fejein a káromlásnak neve. És e fenevad, a melyet láték, hasonló vala a párduczhoz, és az ő lábai, mint a medvéé, és az ő szája, mint az oroszlán szája; és a sárkány adá az ő erejét annak, és az ő királyiszékét, és nagy hatalmat. És látám, hogy egy az ő fejei közül mintegy halálos sebbel megsebesíttetett; de az ő halálos sebe meggyógyíttaték; és csodálván, az egész föld követé a fenevadat. És imádák a sárkányt, a ki a hatalmat adta a fenevadnak; és imádák a fenevadat, ezt mondván: Kicsoda hasonló e fenevadhoz? kicsoda viaskodhatik ő vele? - szavalja egy harmadik, szintén női hang, mire újra az elsőnek szóló férfi szólal meg
- De a Biblia tévedett, mert a Sárkány és a Fenevad egy és ugyanaz. Akit a világ Abaddónnak ismer. Aki isten az Isten helyett.
- Abaddónt legyőzte Azrael és a kardja. - jelentette ki erős akarattal Goria.
És aztán, ha már kérdeztük, kapunk egy jó alapos leírást, vagyis inkább idézést a Jelenések könyvéből, hogy ki is Fenevad, más néven a világ felégetője, Abbadon.
- Sokan látták azt, amit a Gloria nő.....- megakasztom a szavaim, mert lehet, nem kéne ezeknek fennhangon hirdetni, hogy kik vagyunk. - Szóval amit mondotok, az nem lehet. - erősítem meg egy bólintással.
- Abaddón egy angyalt volt, aki szolgálta az Istent, nem? – forszírozza tovább Johansen atya.
- A fenevad elhozta nekünk az erejét, hogy imádjuk.
- Aztán az irigy angyal lesújtott rá.
- De egy istent nem lehet megölni. A Fenevad vissza fog térni és elhozza nekünk az erejét, hogy mi is azt tehessük, amit ő. Ti készen álltok, hogy imádjátok? - felelik kánonban.
- Csak egyetlen Isten létezik. – hallom a nővér hidegen áradó hangját.
- Az uratok már sosem tér vissza, jobb, ha belenyugodtok. - támogatom meg őt.
Biztos vagyok benne, hogy ezt nem ússzuk meg harc nélkül, így felkészülök.
- Mi lett hát Istennel, aki elküldte Abaddónt? Mivel jár az imádása? – üti a vasat az atya továbbra is..
- Az Isten nincs. - visít fel az első női hang.
- Te láttad már, pap? Csak a hazugság van.
- Gyere imádd, és ha visszatér te is részesülhetsz a dicsőségében!
Jeri ekkor hosszan felsóhajt.
- Gyöngék. Pusztítsátok el őket.
Tristannak több se kell, elővonja a kardját, amin felizzanak a rúnák.
- Ezzel kellett volna kezdened.
~ Hát úgy tudtam, hogy itt harc lesz! ~ sóhajtottam magamban és felcsapom a Bibliám.

Felhasználó profiljának megtekintése

20 Re: Küldetés: Cinder & Ash on Hétf. Szept. 03, 2018 6:28 pm

Kylin Farfiel

avatar
Fővárosi Királyi Palota
Fővárosi Királyi Palota
Ahogy belépünk a táborba Tristan leugrik a lováról és szembefordul velünk.
- Itt van az utolsó esély bármit meggondolni. Ami és aki velünk jön ezen a táboron túl, az már nem tér vissza csak ha megjárta a poklot. Ha akarnak valamit, most szóljanak. - egy pillanatra elgondolkozom, ám nem igazán látom értelmét. Egy ilyen küldetésről való meglépés biztosan nem marad büntetés nélkül, még ha érthető is. Így aztán nem felelek semmit és nem is mozdulok, így jelezve, hogy nem szándékozók elmenni.
- Van lehetőségünk visszatérni a táborba, ha valamiből kifogyunk, vagy az sem? – kérdezi a nővér.
- A feladatunkat kiosztották a feletteseink és ezen már csak Urunk változtathat. -
- Ő pedig teszi e vagy sem, áldása mindenképp végigkísér majd minket. - vet egy keresztet Johansen atya és rá reagálva, a novicius is, közben Tristan cinikus vigyort villant.
- Azt majd az erdő eldönti. Még senki nem volt bent, ki tudja vissza lehet-e egyáltalán térni. A lovak itt maradnak értelemszerűen. Kövessenek. - különösebb gond nélkül haladunk át a táboron, ám néhány katona úgyis rosszallóan néz ránk, nem mintha különösebben érdekelne. Az erdőt nézem, legalábbis azt, ahol volt és most csak lángok vannak. Valahol tudtam, hogy egyszer majd visszatérek ide, sosem gondoltam volna, hogy akkor égni fog és az lesz a dolgom, hogy ennek okát kiderítsem. S most, nosztalgia, szomorúság és harag keveréke ül ki az arcomra, mivel mégiscsak az otthonom.
- Akkor csak úgy besétálunk? Valami gond van arrafelé? - hallom Josef-re, ám nem igazán foglalkozom azzal, amire mutatótt.
- Kitartást Kyle. Nem tudhatjuk min megy keresztül, de Önnel vagyunk. - hallom Joseph szavait – Köszönjük, gondoskodása még mindig egy fontos része a küldetésünk sikerességének. - Tristan batyuja épp elég a felszerelésnek, látszólag a kardja a legnagyobb csomagja.
- Köszönöm szavait. - reagálok Johansen atya gesztusára miközben követem Tristant. Végül, amikor kellően közel érünk, már érezni is lehet a hőt és látni a lángokat.
- Ég, de mintha mégsem égne.... Ez valóban nem lehet természetes dolog. Így inkább olyan, mintha kint akarnának tartani minket és másokat. - adok hangot a gondolataimnak.
- Ez valóban csodának tűnik... – mondja halkan a nővér.
- Azért elég élethűnek látszanak és érződnek azok a lángok, nem csak víziónak. -
- Hát azt hiszem nincs más hátra. - sóhajt fel Tristan, aztán elindul előre; ahogy azonban átlépné az első két égő fa közti vonalat egy hang szólal meg
- Menjetek el. - a hang felé fordulva egy viszonylag fiatal nefilimet pillantok meg aranyszínű szárnyakkal, arany hajjal, vörös szemekkel, a mellkasa közepére pedig négy körbefutó lánc egy nagy, vörös ékkővel.
- Szia. Te itt laksz? - kérdezi kedvesen a nővér.
- És miért kéne elmennünk? – kérdezi Josef kapásból mindenféle gondolkodás nélkül.
- Üdv. Miért szeretnéd hogy elmenjünk? – szólal meg az atya is, sokkal lágyabban.
- Miért akartok bemenni? - kérdez vissza, ám senki kérdésére sem felelve.
- Mert kíváncsiak vagyunk a csodára. Vagy segíteni akarunk, ha átok lenne. – szólal meg Gloria - Segítesz nekünk? -
- Igen, ahogy a nővér mondja, segíteni akarunk. -
- Ez nem csoda. Bár nem is átok. Csak egy büntetés. De ami nagyobb baj, hogy ti belehaltok a tűzbe. Egyszer már próbáltam segíteni az embereknek, de nem működött. - hallgatom, amit a nefilim mond, majd felemelem a nyakamban logó követ, ami hasonlít az övére.
- Sokszor nem működik. Néha nem tudunk segíteni, akármennyire is szeretnénk. De tudod, a nővéreim mindig azt mondják, hogy együtt erősebbek vagyunk. Együtt talán tudunk segíteni. Kinek a büntetése?
- Talán nem az embereknek kell segíteni, hanem nekünk tündéknek, talán mi sikerrel járhatunk. -
- Ti tündék nem Elohim útját követitek. - rázza meg a fejét a nefilim és mondanám neki, hogy maguk a tündérek nem engedték számomra, de inkább nem szólalok meg. – Nekem tudnom kellett volna, hogyan segítsek. Ez volt a feladatom, amit atyám adott nekem. De átvertek. - ekkor megrázza a fejét. – Ez a hely egy olyan rettenetes lénynek a büntetése, amiről nem beszélhetek. De veszélyes, rátok és egész Veroniára nézve. Ezért... - a fiú felém lép és megérintené a követ, ám Tristánnak ez nem tetszik, de valamiért van bennem egy olyan érzés, hogy nem lenne gond. Így felé fordulok, hogy akkor most miképp gondolja.
- Ezek a kövek hasonló hatással lehetnek, mint az, ami a te nyakadban is lóg, amennyiben jól sejtem a tied célját. - szólok hozzá kedves és nyugodt hangon, hogy érezze, felőlem nincs rossz szándék irányába.
- Nyugalom! Nincsen semmi baj. - lép a nővér Tristan elé, majd a nefilim felé fordul – Mi az emberek egyházától jöttünk, ugyan abban az Istenben hiszünk, mint amiben te. Nincs okod félni tőlünk, a nyakláncaink a tűztől védenek. És... Ha te magad is azt mondtad, hogy átvertek, akkor hogy tudtál volna segíteni? - nyúl felé, hogy bíztatóan a vállára tegye a kezét   - Bármilyen borzalom lakik is itt együtt megküzdünk vele. Nincs szörnyeteg ami megállna Isten erejével szemben. -
-≤ A nővér szava az igazságot mondja. Hitünk vezetett ide is minket, hogy legyen bátorságunk belépni oda. - szólal meg Josef.
- Egy Urat szolgálunk, valóban. Jómagam pap vagyok, a nevem Johannes. - mutat nyitott tenyérrel magára, majd a nefilimre, az atya – Mi a te neved? - a fiú Gloriára néz aztán szelíden elmosolyodik
- Te tiszta vagy. De a lelked elég erős? - szemei Johannesre vándorolnak
- ee erős vagy és bölcs, de te magad sem tudod kit szolgálsz igazán. - aztán tovább pillant Jozefre
- Te követsz, de csak egy utat látsz. – aztán rám pillant
- Te erős vagy, de nincs hová kapaszkodnod. - aztán szemei végül Tristanon és a kardján állapodnak meg, és pár másodpercig hallgat – Jól van. Segítek. De figyelmeztettelek titeket. -Tristan elteszi a fegyvert. Szavai hallatán kisebb mosoly jelenik meg az arcomon.
- "Erős vagy, de nincs hova kapaszkodnod." - idézem fel halkan a szavait és tudom, hogy miért is mondta ezt.
- Az Úr nap mint nap próbára tesz minket, de meg is erősít minket, hogy képesek legyünk kiállni. – szólal meg a nővér - Bevezetsz minket? -
- Köszönjük, de nem gondoljuk meg magunkat. - a fiú odalép az egyik égő bokorhoz, aztán belenyúl a fájdalom bármi látható jele nélkül, mintha el akarná fojtani, de látszólag nem történik semmi
- Bevezetlek, ha elmondjátok hová akartok eljutni. - feleli, aztán ellép a bokortól kissé csalódott arccal
- Van egy kúria az erdőben, először arra felé mennénk. Én Gloria nővér vagyok. – mutatkozik be a csapat másik hölgy tagja is.
- Mond, nem akarod vagy csak elfelejtetted ebben a nagy kavarban mondani a neved?  Az atya már említette az övét, én Jozef vagyok. -
- A nevem... Nem fontos. De ha mindenképpen hívni akartok valahogy, hívhattok Jerobeámnak. A kúria, a tünde nagyúr háza pedig az erdő közepén van. Gyertek. - mondja a nefilim, azán megkerüli a bokrot és mellette lép be. Végül is mondott egy nevet, ami a legkevésbé tűnik a sajátjának, ám követni kezdjük őt. Elég jól bírjuk, mintha csak egy nyári napon akarnák sütni valamit és egész nap a tűzhely fölött kellene állnom. Jerobeám vezet előre, kacskaringósan fel-le az égő fák között, amikor egyszer csak megtorpan
- Itt vannak. - amikor hirtelen megállunk, már tudom, hogy valami nem éppen kellemes dolog végett tesszük ezt és nem az égő fák miatta eszmecsere az ok. De mivel nem látok, hallok és még kevésbé érzek akármit vagy akárkit is, így remélem nem csapdába csalt és nem másnak mondta, hogy "itt vannak".
- Kik? – hallom a nővér ijedt hangját.
- Azok, akik félreértették az üzenetet. - feleli Jerobeám, amire oldalról a tűzön át mintha... lódobogást hallanátok; nem is kell sok idő, olyan másodpercek és meg is látjátok a hang forrását, amint átugratnak a tűzön; négyen vannak, lovak valaha volt, elszenesedett aztán megelevenített csontvázaira aggatott nyergekben ülve, rajtuk vöröses köpeny és csuklya; embernek vagy tündének tűnnek, az arcukat azonban egyszerű lapos, pajzs alakú bronzmaszk fedi amiből csak a szemük látszódik ki; körbe lovagolnak minket, de közben az egyik megszólal
- Nézzétek, újabb zarándokok. - ez férfihang
- Jöttetek a Fenevadnak szolgálni? Megnézni a csodáját? - ez női. Igyekszem nyugodtan állni, habár ezek az élő holtak kicsit azért a frászt hozzák rám. Mindenesetre egy dolgot már tudunk. Valami okozza ezt a tüzet és az a valami őket is életre keltette. Olyan pozíciót veszek fel, amiből gyorsan kézbe tudom venni az íjam és ha kell, lőni.
- Jerobeám, kik ezek? – kérdezi a nefilim fiútól a nővér miközben mellém húzódik.
- Maradjunk a második változatnál: a csodát jöttünk megnézni. – hallom Josef hangját  - És ki az a Fenevad? -
- Méltó a fenevad a mi szolgálatunkra? - kérdezi az atya, remélem blöffnek.
- Ahogy ti mondanátok... nekromanták. Őrültek. - feleli a nefilim odahátrálva hozzánk, így már egy nagy kupacban vagytok
- Ki a Fenevad? - kiált fel a női hang. – Itt jártok a templomában és nem tudjátok, ki a Fenevad? -
- És láték egy fenevadat feljőni a tengerből, a melynek hét feje és tíz szarva vala, és az ő szarvain tíz korona, és az ő fejein a káromlásnak neve. És e fenevad, a melyet láték, hasonló vala a párduczhoz, és az ő lábai, mint a medvéé, és az ő szája, mint az oroszlán szája; és a sárkány adá az ő erejét annak, és az ő királyiszékét, és nagy hatalmat. És látám, hogy egy az ő fejei közül mintegy halálos sebbel megsebesíttetett; de az ő halálos sebe meggyógyíttaték; és csodálván, az egész föld követé a fenevadat. És imádák a sárkányt, a ki a hatalmat adta a fenevadnak; és imádák a fenevadat, ezt mondván: Kicsoda hasonló e fenevadhoz? kicsoda viaskodhatik ő vele? - szavalja egy harmadik, szintén női hang, mire újra az elsőnek szóló férfi szólal meg
- De a Biblia tévedett, mert a Sárkány és a Fenevad egy és ugyanaz. Akit a világ Abaddőnnak ismer. Aki isten az Isten helyett. - annyira szívesen ordítanám, hogy én megmondtam, de félő, hogy nem sokat segítenék a helyzetünkön.
- Abaddónt legyőzte Azrael és a kardja. – szólal meg a nővér.
- Sokan látták azt, amit a Gloria nő..... – ejti ki majdnem a nővér szót Josef – Szóval amit mondtok, az nem lehet. -
- Abaddón egy angyalt volt, aki szolgálta az Istent, nem? - kérdezek vissza az atya.
- A fenevad elhozta nekünk az erejét, hogy imádjuk. -
- ztánn az irigy angyal lesújtott rá. -
- De egy istent nem lehet megölni. A Fenevad vissza fog térni és elhozza nekünk az erejét, hogy mi is azt tehessük, amit ő. Ti készen álltok, hogy iimádjátok - felelik kánonban. Láthatóan erősen igaza lehet a nefilimnek, ezeknél valami nagyon nem stimmel ám még mindig kérdéses, hogy mit is kéne kezdenünk velük.
- Csak egyetlen Isten létezik. – közli a nővér fagyosan.
- Az uratok már sosem tér vissza, jobb, ha belenyugodtok. -
- Mi lett hát Istennel, aki elküldte Abaddónt? Mivel jár az imádása? - kérdez az atya.
- Az Isten nincs. - visít fel az első női hang.
- Te láttad már, pap? Csak a hazugság van. -
- Gyere imádd, és ha visszatér te is részesülhetsz a dicsőségében! - Jerobeám ekkor hosszan felsóhajt
- Gyöngék. Pusztítsátok el őket. – mintha tudta volna, hogy beléjük botlunk. Tristannak több se kell, elővonja a kardját amin felizzanak a rúnák
- Ezzel kellett volna kezdened.

Felhasználó profiljának megtekintése

21 Re: Küldetés: Cinder & Ash on Hétf. Szept. 03, 2018 7:53 pm

Gloria

avatar
Felszentelt Apáca
Felszentelt Apáca
Ahogy beértünk a táborba Tristan leugrott a lováról és szembefordult velünk.
- Itt van az utolsó esély bármit meggondolni. Ami és aki velünk jön ezen a táboron túl, az már nem tér vissza csak ha megjárta a poklot. Ha akarnak valamit, most szóljanak.
Nem tudtam, hogy azért viselkedett-e így, mert megválasztottuk vezetőnek, vagy egyébként is ilyen lett volna, mi pedig jól döntöttünk, abban nem voltam biztos. Akárhogy is legyen, Tristan igazi vezetőként viselkedett. Ugyanakkor voltak dolgok, amikről a kalandozók hajlamosak voltak megfeledkezni, csupán mentek a fortyogó vérük után a veszély elé. Ezért volt szükség néha a csapatban olyanokra is, mint én… Legalábbis ezzel nyugtattam magam, hogy nem leszek itt teljesen haszontalan.
- Van lehetőségünk visszatérni a táborba, ha valamiből kifogyunk, vagy az sem? - kérdeztem teljesen tárgyilagosan, de azt figyelmen kívül hagytam, hogy akár távozhatnánk is. Ha már eljöttünk idáig borzalmas szégyen lett volna bárkinek gyávaságból leszegett fejjel hazakullogni. Jozef vállat vont.
- A feladatunkat kiosztották a feletteseink és ezen már csak Urunk változtathat.
- Ő pedig teszi e vagy sem, áldása mindenképp végigkísér majd minket. - vetett egy keresztet Johannes atya, kiegészítve a novícius szavait.
Tristan úgy vigyorodott el, mintha nem tudta volna, hogy hithű papokkal utazik együtt és csupán bölcs távolságtartással mosolyogta meg a rituáléinkat, amik nekünk sokat jelentettek.
- Azt majd az erdő eldönti. Még senki nem volt bent, ki tudja vissza lehet-e egyáltalán térni. A lovak itt maradnak értelemszerűen. Kövessenek.
A férfi elindult a táboron át. Út közben néhány katona felé lépett, de Tristan csak leintette őket. Egy ponton elváltam a csapattól, hogy összeszedjem a felszerelésünket, amit nem hozhattunk magunkkal, ha már az sem volt biztos, hogy ki fogunk jönni valaha az égő erdőből. Mindenkinek összeraktam egy adag ételcsomagot, egy tömlő vizet, és egy összecsavart takarót. Csupán néhány rosszalló pillantást kaptunk az itt állomásozó katonáktól, de ennél többre nem futotta. Úgy tűnt jobban aggódtak a tábortól délre eső letarolt csatatér miatt. Csupán néhány törött vagy használhatatlan fegyver állt ki a földből, holttestek szerencsére nem. Kíváncsi lettem volna, kikkel kellett megküzdeniük… És hogy nekünk kellett-e például déli csapatokra számítanunk, de nem volt időm megállni cseverészni, így is alig értem utól a többieket. Amikor melléjük értem szétosztottam a kis csomagokat.
- Akkor csak úgy besétálunk? - kérdezte Jozef, miközben elpakolta a kis csomagot a zsákjába. - Valami gond van arrafelé? - intett a csatatér irányába.
Kylin döbbenten bámulta az égő erdőt. El sem tudtam képzelni, hogy milyen hatással lehetett rá, hogy lángokban állt az egykori otthona, de mielőtt támogatásomról biztosíthattam volna Johannes atya megelőzött és a lány vállára tette a kezét.
- Kitartást Kyle. Nem tudhatjuk min megy keresztül, de Önnel vagyunk. - közben ő is hálásan vette el az adagját. - Köszönjük, gondoskodása még mindig egy fontos része a küldetésünk sikerességének. - mosolygott rám, amibe majdnem bele is pirultam. De csak majdnem, Jozef szemforgatását pedig nehéz volt nem észrevennem. Valamiért nagyon ellenszenves volt neki Johannes atya, amit nem értettem. Megnyerő volt, udvarias, jóképű…
- Köszönöm szavait. - mondta Kylin még mindig elég megrendültem.
Ez után már csak egy dolog volt hátra: belépni a lángok poklába. Ahogy közeledtünk az erdő felé egyre melegebb lett, a hajam izzadtan tapadt a homlokomhoz még úgy is hogy nagy részét hosszú varkocsban hordtam. Bármennyire is élénk fantáziám volt, ezt nem lehetett csupán elbeszélések alapján elképzelni. A lombok égtek a legjobban, de még a fák törzsét is tüzes köpeny ölelte körbe, ahogyan a cserjék és bokrok nagy része is lángokban állt. Szerencsére kis ösvényeken tudtunk közöttük haladni, anélkül, hogy a ruhánk megpörkölődött volna.
- Ég, de mintha mégsem égne.... Ez valóban nem lehet természetes dolog. Így szemben olyan, mintha kint akarnának tartani minket és másokat. - állapította meg Kylin.
- Ez valóban csodának tűnik... - mondtam halkan.
Tulajdonképpen nem ez volt az első nagy tűz, amit láttam, hiszen mikor Abaddón felgyújtotta a világot ott voltunk az első sorokban oltani az épületeket és menteni ami és aki még menthető volt. Ahhoz képest pedig egyetlen különbség volt, ami elsőre fel sem tűnt, ez pedig a füst hiánya volt. Nem csípte a szemem és levegőt is tökéletesen kaptam. A természetes erdőtűz nem ilyen.
- Azért elég élethűnek látszanak és érződnek azok a lángok, nem csak víziónak. - nyújtotta előre a kezét Jozef, mintha csak meg akarta volna simogatni a lángokat. Én nem tartottam jó ötletnek, hiába voltak rajtunk a borostyán nyakláncok.
- Hát azt hiszem nincs más hátra. - sóhajtott fel Tristan, és elindult előre. Amikor azonban átlépte volna az első két égő fa közti láthatatlan vonalat egy hang szólalt meg.
- Menjetek el.
Mindannyian egyszerre kaptuk a fejünket a hang irányába. Egy fiatal nefilim fiú volt, arany szárnyakkal és arany hajjal. A szemei karmazsin színben ragyogtak, a nyakában pedig egy ugyan ilyen színű kő függött vastag aranyláncon. Sangarinus püspök azt mondta, hogy a félangyalok népe csak a kövekkel segített meg minket, de ez a fiú mégis itt volt… És egyelőre ő volt a legjobb esélyünk ebben az erdőben. El nem mehettünk, így a legnagyobb fegyverhez kellett fordulnunk, amit Isten a kezünkbe adott: a szeretethez, a türelemhez és a megértéshez.
- Szia. Te itt laksz? - kérdeztem kedvesen.
- És miért kéne elmennünk? - kérdezte Jozef, ellenségesebben, mint ami nekünk most jól jött volna.
- Üdv. Miért szeretnéd hogy elmenjünk? - tette hozzá a magáét Johannes atya is, egy árnyalatnyival kedvesebben.
- Miért akartok bemenni? - kérdezett vissza a fiú, mintha egy durcás kisgyerek lenne, pedig annyira azért nem tűnt kicsinek. Annyi lehetett, mint a legfiatalabb öcsém, Ernest. Talán ezért is beszéltem vele úgy, mint Ernesttel, mikor utoljára láttam.
- Mert kíváncsiak vagyunk a csodára. Vagy segíteni akarunk, ha átok lenne. - néztem fel a fára. - Segítesz nekünk?
- Igen, ahogy a nővér mondja, segíteni akarunk. - bólintott a sötét tünde mostmár jóval barátságosabban.
- Ez nem csoda. Bár nem is átok. Csak egy büntetés. De, ami nagyobb baj, hogy ti belehaltok a tűzbe. Egyszer már próbáltam segíteni az embereknek, de nem működött.
Kylin válasz helyett megemelte a nyakában lógó követ, és igaza volt. Elméletileg védve voltunk, de engem jobban megfogott a többi, amit a nefilim mondott. Szomorúan mosolyogtam rá a fiúra.
- Sokszor nem működik. Néha nem tudunk segíteni, akármennyire is szeretnénk. De tudod, a nővéreim mindig azt mondják, hogy együtt erősebbek vagyunk. Együtt talán tudunk segíteni. Kinek a büntetése?
Szerettem volna bíztatni. Az első csalódások mindig keserűek voltak, de az embernek fel kellett állnia, és mennie kellett tovább és tovább csak előre, és hinni benne, hogy minden úgy történik a világban ahogyan az el van rendeltetve. Ameddig valaki mindent megtesz, ami erejéből telik, addig a kudarc esetén sincs oka szégyenkezni. Ezt mondta Magdolna nővér, mikor meghalt az első betegem, és ezt ismételgettem azóta mindig, magamnak is és másoknak is.
- Talán nem az embereknek kell segíteni, hanem nekünk tündéknek, talán mi sikerrel járhatunk. - találgatott Jozef, és akár még igaza is lehetett, de úgy éreztem, hogy itt valami több volt.
- Ti tündék nem Elohim útját követitek. - rázta meg a fejét a nefilim. - Nekem tudnom kellett volna, hogyan segítsek. Ez volt a feladatom, amit atyám adott nekem. De átvertek. Ez a hely egy olyan rettenetes lénynek a büntetése, amiről nem beszélhetek. De veszélyes, rátok és egész Veroniára nézve. Ezért... - ekkor vette észre Kylin nyakában a követ. Előre lépett és kinyújtotta a kezét, Tristan pedig idegesen kardot rántott és a fiúra szegezte. Kardot szegezett az Úr angyalának vérére. Kedvem lett volna felpofozni, de türtőztettem magam. A fiú megdermedt, és lassan elkerekedő szemekkel nézett a kardra. Kylin is a féltündére nézett, de utána próbált nyugodt maradni és kedvesen magyarázni. Láthatóan ő sem érezte veszélyesnek a nefilim közeledését.
- Ezek a kövek hasonló hatással lehetnek, mint az, ami a te nyakadban is lóg, amennyiben jól sejtem a tied célját. - mondta kedves és nyugodt hangon, ahogyan azt egy nefilimmel, de ami még fontosabb, egy gyerekkel kellett.
Beléptem Tristan és a fiú közé.
- Nyugalom! Nincsen semmi baj. - szóltam Tristanra erélyesen. bár még mindig kedvem lett volna felképelni, majd ismét a nefilim felé fordultam.
- Mi az emberek egyházától jöttünk, ugyan abban az Istenben hiszünk, mint amiben te. - mondtam még mindig kedvesen. - Nincs okod félni tőlünk, a nyakláncaink a tűztől védenek. És... Ha te magad is azt mondtad, hogy átvertek, akkor hogy tudtál volna segíteni? - nyúltam felé, hogy bíztatóan a vállára tegyem a kezem. - Bármilyen borzalom lakik is itt együtt megküzdünk vele. Nincs szörnyeteg, ami megállna Isten erejével szemben.
- A nővér szava az igazságot mondja. Hitünk vezetett ide is minket, hogy legyen bátorságunk belépni oda. - intett Jozef a lángok emésztette erdő felé, majd Tristan mellé lépett és a karjára tette a kezét. Még súgott is neki valamit, de azt nem hallottam idáig.
- Egy Urat szolgálunk, valóban. - bólintott Johannes atya is, miközben közelebb lépett. - Jómagam pap vagyok, a nevem Johannes. - mutatott nyitott tenyérrel magárs, majd rá. - Mi a te neved?
A fiú úgy tűnik nem akart bemutatkozni, helyette rám mosolygott. A vörös szemek mintha a vesémbe próbáltak volna nézni.
- Te tiszta vagy. De a lelked elég erős?
Majd tekintete Johannes atyára vándorolt.
- Te erős vagy és bölcs, de te magad sem tudod kit szolgálsz igazán.
- Te követsz, de csak egy utat látsz. - mondta Jozefnek, végül Kylinre pillantott.
- Te erős vagy, de nincs hová kapaszkodnod.
Tekintete végül megállapodott Tristanon és a kardján, de neki nem mondott semmit. Mind megrendülve álltak a megállapítások felett, és én is így tettem volna, ha nem tudtam volna biztosan, hogy a fiú tévedett. Nem voltam tiszta. Nap mint nap megvívtam a csatát a lelkemben a sötétséggel, a gőggel, a kevélységgel és a kísértésekkel, amik úton útfélen megkörnyékeztek. Ráadásul… hogy lehetett volna tiszta az, akinek vér tapadt a kezéhez?
- Jól van. Segítek. De figyelmeztettelek titeket.- jelentette ki végül a félangyal. Tristan bizonytalanul tette el a fegyvert, aztán Johanneshez fordult, hogy súgjon neki valamit.
Kylin arcán mosoly jelent meg.
- "Erős vagy, de nincs hova kapaszkodnod." - ismételte el a fiú szavait. Ő értette, hogy mit akart neki üzenni.
Rámosolyogtam a fiúra.
- Az Úr nap mint nap próbára tesz minket, de meg is erősít minket, hogy képesek legyünk kiállni. Bevezetsz minket?
- Köszönjük, de nem gondoljuk meg magunkat. - biccentett Jozef is a fiúnak, miután abbahagyták a sugdolózást. Tristan csak bólintott, a nefilim pedig játékosan belenyúlt az egyik égő bokorba. Látszólag egyáltalán nem égették a lángok, de azért nem mertem volna utána csinálni.
- Bevezetlek, ha elmondjátok hová akartok eljutni. - feleli, aztán kcisit csalódott arccal ellépett a bokortól.
- Van egy kúria az erdőben, először arra felé mennénk. - néztem hátra a többiekre megerősítésképp. - Én Gloria nővér vagyok.
Az ő nevét már nem firtattam. Ellenben Jozeffel.
- Mond, nem akarod vagy csak elfelejtetted ebben a nagy kavarban mondani a neved? Az atya már említette az övét, én Jozef vagyok.
- A nevem... Nem fontos. De ha mindenképpen hívni akartok valahogy, hívhattok Jerobeámnak. - mutatkozott be végre.- A kúria, a tünde nagyúr háza pedig az erdő közepén van. Gyertek. - mondja. majd a bokrot megkerülve lépett be a fák közé. Kacskaringósan haladtunk előre, de a hőség kibírható volt. Néhány nyári napon a konyhán sem volt jobb a helyzet, márpedig gyakran szolgáltam ott. Majd Jerobeám egyszercsak megtorpant.
- Itt vannak.
A fenrirre csúsztattam a kezem ijedtemben.
- Kik?
A többiek is megtorpantak.
- Azok, akik félreértették az üzenetet. - felelte Jerobeám
Először a lódobogás ütötte meg a fülemet, messziről, mintha csak képzeltem volna, de nem kellett néhány másodperc, hogy valójában megérkezzenek, teljes életnagyságban. Négyen voltak, lovak valaha volt, elszenesedett aztán megelevenített csontvázaira aggatott nyergekben ülve. Gazdáikat különböző árnyalatú, összedobált vöröses köpeny és csuklya takarta, éppencsak hogy mutassák, hogy összetartoztak. Alakra embernek vagy tündének tűntek, az arcukat viszont egyszerű lapos, pajzs alakú bronzmaszk fedte amit csak a szemüknél vágtak ki, hogy azért lássanak valamit. Körbelovagoltak minket, ameddig a lovaik vesztettek a lendületükből, de így teljesen be is kerítették a csapatunkat.
- Nézzétek, újabb zarándokok. - szólt egy torz férfihang.
- Jöttetek a Fenevadnak szolgálni? Megnézni a csodáját? - kontrázott egy nő.
A fenevadat… Számtalanszor hallottam már ezt a megnevezést a nefilimektől a mélységiekre.
Ijedten húzódtam közelebb Kylin mellé.
- Jerobeám, kik ezek? - kérdeztem a nefilim fiútól.
- Maradjunk a második változatnál: a csodát jöttünk megnézni. - morogta Jozef. - És ki az a Fenevad?
- Méltó a fenevad a mi szolgálatunkra? - kérdezte Johannes, mire döbbenten néztem hátra rá. Ez most valami vicc volt? Reméltem, hogy csak a cinizmus tört fel belőle egy ilyen abszurd kérdés formájában.
Magad sem tudod kit szolgálsz…
- Ahogy ti mondanátok... nekromanták. Őrültek. - felelte Jerobeám, miközben odahátrált hozzánk a kupacba.
- Ki a Fenevad? - kiáltott fel a nő. - Itt jártok a templomában és nem tudjátok, ki a Fenevad?
- És láték egy fenevadat feljőni a tengerből, a melynek hét feje és tíz szarva vala, és az ő szarvain tíz korona, és az ő fejein a káromlásnak neve. És e fenevad, a melyet láték, hasonló vala a párduczhoz, és az ő lábai, mint a medvéé, és az ő szája, mint az oroszlán szája; és a sárkány adá az ő erejét annak, és az ő királyiszékét, és nagy hatalmat. És látám, hogy egy az ő fejei közül mintegy halálos sebbel megsebesíttetett; de az ő halálos sebe meggyógyíttaték; és csodálván, az egész föld követé a fenevadat. És imádák a sárkányt, a ki a hatalmat adta a fenevadnak; és imádák a fenevadat, ezt mondván: Kicsoda hasonló e fenevadhoz? kicsoda viaskodhatik ő vele? - szavalta egy harmadik, szintén női hang a túlságosan ismerős passzust, János jelenései közül. Eljött volna hát a világ vége valóban?
- De a Biblia tévedett, mert a Sárkány és a Fenevad egy és ugyanaz. Akit a világ Abaddőnnak ismer. Aki isten az Isten helyett.- szólt újra a férfi
- Abaddónt legyőzte Azrael és a kardja. - jelentettem ki határozottan. Talán nem kellett volna közbe szólnom, de mind láttuk az égen, és Corona priorissza tanúja volt közelről is, mi pedig feltétel nélkül hittünk neki. Az Úr még nem mondott le rólunk egészen, még adott egy újabb esélyt, hogy bizonyítsuk, hogy méltók voltunk az Ő szeretetére.
- Sokan látták azt, amit a Gloria nő.....- elharapta a szó végét, pedig én nem szégyelltem, hogy az Egyházban szolgáltam Krisztus menyasszonyaként. - Szóval amit mondtok, az nem lehet. - jelentette ki végül Jozef is.
- Abaddón egy angyalt volt, aki szolgálta az Istent, nem? - kérdezett vissza Johannes atya, okosan érvelve.
- A fenevad elhozta nekünk az erejét, hogy imádjuk.
- Aztán az irigy angyal lesújtott rá.
- De egy istent nem lehet megölni. A Fenevad vissza fog térni és elhozza nekünk az erejét, hogy mi is azt tehessük, amit ő. Ti készen álltok, hogy imádjátok? - kérdezték kánonban, mégis hátborzongatóan kiemelve minden szót.
- Csak egyetlen Isten létezik. - Közöltem fagyosan. Bármennyire is ijesztőek voltak ezek az őrültek, képtelenségeket állítottak, amik ellen a hit kellően erős védőbástya volt. Az kellett legyen…
- Az uratok már sosem tér vissza, jobb, ha belenyugodtok. - támogatott a novícius.
- Mi lett hát Istennel, aki elküldte Abaddónt? - kérdezte ismét Johannes atya, de a kérdéseit eddig is figyelmen kívül hagyták. Nem akartak ezek hitvitába bocsájtkozni, csak a feltétlen hódolatot követelték, de az nekik nem járt. - Mivel jár az imádása? - kérdezte az inkvizítor ismét.
- Az Isten nincs. - visított fel az első női hang.
- Te láttad már, pap? Csak a hazugság van.
- Gyere imádd, és ha visszatér te is részesülhetsz a dicsőségében!
Jerobeám hosszan felsóhajtott.
- Gyöngék. Pusztítsátok el őket.
Tristannak több se kellett, elővonja a kardját. A pengén rúnák izzottak fel.
- Ezzel kellett volna kezdened.

Felhasználó profiljának megtekintése

22 Re: Küldetés: Cinder & Ash on Csüt. Szept. 06, 2018 5:38 pm

Lance Kalver

avatar
Tünde Zsoldos
Tünde Zsoldos
- Ti kik vagytok? - Kérdezte Mina, azonban válasz nélkül eltűnt a láng, és máshonnan hallottam ijesztő hangokat: ágak recsegtek, én pedig a hang forrása felé rántottam a kardomat, de el is tettem rögtön, amint megláttam Edemet, ahogy ideért, meglehetősen jó hangulatban.
- Végre utolértelek titeket. Bocs a késésért. - Mondta egyszerűen. Forgattam a szemem.
- Tejért maradtál hátra? - Kérdeztem gúnyosan. Valójában csak nagyon feszült voltam, és így próbáltam levezetni.
- Hogyan jutottál ide? - Kérdezte Tessa, Mina pedig nevetett azon, amit mondtam. Meglehetősen irreális helyzet volt ez egy lángoló erdő közepén.
- Valami olyasmiért igen... Csak mentem előre , lehetőleg járható ösvényen és persze követtem a fényeket. - Válaszolt nekünk sorban Edem.
- Önökhöz tartozik? - Hallottam ekkor a vámpírnő hangját. Ránéztem, és láttam, hogy a fegyvere a kezében van, éppen csak leeresztve.
- Velünk küldte Sir Amberglade, igen. - Válaszoltam egyszerűen. - Csak reggel nem jelent meg gyülekezőn, így nélküle indultunk el.
- Aha... És még te nem jöttél. - Jegyezte meg Tessa, de nem igazán értettem, mire gondol, így el is engedtem gyorsan.
- Valaki látott már hasonlót ehhez a tűzizéhez? Vagy valami fogalom, hogy mi lehet? - Kérdezte a vámpírlány.
- Ha igaz, amit mondott, akkor valaha tündék lehettek... - Válaszolt Damien.
- Egy bizonyos Jerobeám szerint valamiféle büntetés az ami itt zajlik. Lehet benne igazság, főleg mert az illető egy nefilim volt. Legalábbis erre utaltak a szárnyai. - Tette hozzá Edem a magáét, de úgy tűnt, Idát ez a beszélgetés nem különösebben érdekli.
- Megbízható? - Kérdezte a frissen érkezett férfi felé fordulva. Vállat vontam.
- Nem ismerem igazán, most találkozunk először. De ha abból kéne kiindulnom, hogy egy egyszerű indulási időpontot nem tudott megtartani, azt mondanám, hogy nem. - Feleltem, majd felvont szemöldökkel néztem Edemre.
- Tessék?
- Csak nem azt akarod mondani, hogy te magánakcióba kezdtél? - Miről beszél ez a lány?
- Most már lényegtelen, mi történt, nem igaz? Nem lenne jó ötlet összevesznünk itt egy égő erdőben.. - Mondta aztán Mina. Igaza volt, bár nem tudom, ki veszett össze kivel.
- A kérdésem csak annyi, hogy kinézik-e belőle, hogy északi kém. - Kérdezte a Schwartzjäger. - Ha igen, jobb itt helyben lelőni. Ha nem, úgy a kisasszonynak igaza van és jobb, ha nem toporgunk egy helyben. - Biccentett Mina felé.
- Nincs ezen kit hibáztatni, csak engem. Valóban sikerült elkésnem és ez gyanús, ahogy a vámpírok is felfigyeltek erre... Sajnos ellenkezőjére nincs bizonyítékom, de elég pocsék egy kém lehetek, ha ezzel hívom fel magamra a figyelmet . - Válaszolok a vámpírnak, majd a többiek felé fordulva - DE mielőtt lelőnétek, elmondanám, amit korábban tapasztaltam... Már ha megengeditek. - Védte meg magát Edem, és én is beszálltam.
- Azzal, úgy gondolom, semmi probléma. Sir Amberglade véleményem szerint olyan katonákat válogatott össze, akik esetében nem kell efelől aggódni. - Mondtam olyan nyugodtan, amilyen nyugodt csak lehettem egy forró, lángoló erdő kellős közepén. - Meg ha van mondanivalója, talán meghallgathatjuk. Az előzőkből merítve pedig lehet, hogy érdekes dolgokat tud mondani. Közben viszont… Megkaphatnám azt a kulacsot? - Kérdeztem reménykedve, hátha olthatom a szomjam.
- Én sem hinném, hogy kém lenne. - Mondta Tessa.
- Senki nem lő le senkit, könyörgöm, egy lángoló erdőben vagyunk a világ végén egy ismeretlen és átkokkal szórt helyen... inkább az életben maradásért kellene küzdenünk, a jelek szerint nem olyan garantált az sem. - Mondta a vámpír barátja.
- Igaza van. - Biccentett a nő. - Sir Nicholas tudja, mit csinál. Mit látott?
- Miután beléptem a lángok közé, találkoztam ezzel a Jerobeámmal, szőke haj, aranybarna szárnyak és elég szakadt viselet, leszámítva a vörös ékkövet, amit nyakláncon viselt. Óva intett, hogy a lángok borított növényzethez érjek, de még inkább szerette volna, hogy elhagyjam az erdőt. Nem tudtam meg tőle sokat, de, hogy idézzem: "Ez a hely egy büntetés annak, aki itt van." Ezt követve eltűnt, mintha eggyé vált volna a tűzzel. - Foglalta össze, mit látott.
- Hmm… érdekes. - Morfondíroztam.  Nefilimmel ugyan találkoztam már, de az, hogy csak úgy elő tudnak bukkanni, aztán eltűnni, nekem új volt, bár nem tudtam róluk olyan sokat amúgy se. Vajon ez a Jerobeám tud rólunk is? Ha igen, hozzánk miért nem jött oda?
- Te hallottál már róla? És... - Fordult Tessa Ida felé - Miért ne érjünk a növényekhez? A kitűző nem véd meg minket? - Kérdezte értetlenkedve. - Az a biztos, hogy nem égünk meg tőle, ha az erdőben vagyunk. A többit nem kockáztatnám. - Feleltem Tessának, aki bólintott.
- Nem mintha terveztem volna ilyennel kísérletezni... De legalább tudjuk, hogy erre is figyelnünk kell. - Összegezte magának. Én mindig úgy gondolkodtam, hogy nem jó égő dolgokhoz nyúlkálni, de lehet, hogy valakinek ez kell.
- Eltűnt? Hogy érti, hogy eltűnt? Köddé vált? Nem tudok róla, hogy a nefilimek képesek láthatatlanná válni... - Ért le az információ Minának is.
- Mutatta bármi jelét, hogy északhoz hű? - Kérdezte közben a vámpír Edemtől.
- Nem hinném, hogy köze lenne bármelyik félhez, mert ha déli akkor tudnál róla, ha északi akkor meg nem lennék itt. AZ biztos, hogy nem viselte magán az északiak zászlaját... De talán a többit útközben is megbeszélhetnénk. - Mondta némiképp talán óvatosan. Elgondolkoztam, hogy egy angyali jelenés ugyan hogy lehetne északhoz hű egyáltalán. A továbbindulással viszont egyetértettem.
- Lehet, hogy rólunk is tud. Végül is, Edemet is elengedte, ha itt van.
Fűzte tovább Tessa a gondolatot, majd feltette a legalapvetőbb kérdést.
- És merre induljunk tovább?
- Jóóó, de... senki sem aggódik, hogy itt ragadunk és mi is olyan lángoló akármicsodák leszünk? - Aggályoskodott a vámpírlány. Akkor minek vállalta a feladatot?
- Nem szólt sir Nicholas, hogy ez egy veszélyes küldetés, kisasszony? - Kérdezte a Schwarzjäger kimondva, amit valószínűleg a legtöbben gondoltunk, aztán sóhajtva megindult. - Mit mondott a zászlós úr, hol kezdjék a keresést?
- Sajnos nem kaptunk semmi útba igazítást, de talán a birtokon kéne kezdeni... Lángoló mik?!
Bólintottam, jelezve, hogy Edem igazat mond, neki pedig válaszoltam.
- Egy lángoló… lény. Egy tűzoszlop jelent meg előttünk két szemmel, és figyelmeztetett, hogy ne menjünk tovább, különben mi is olyanok leszünk. - Mondtam, kellemetlenül viszketve az emléktől.
- Maguk küldték a jelentést, így ő sem tudott többet. Állítólag mi leszünk az elsők, akik bemerészkednek. - Mondta a sötét tünde lány.
- Hát igen, Sir Nicholas nem látott el minket túl sok információval... amikor kérdeztük, csak annyit közölt: mi leszünk az elsők, akik behatolunk ide, és senki se látta még előttünk, mi várhat ránk. - Tárta szét a karjait Damien elégedetlenül.
- Rendben. Kezdjünk akkor a családi birtokon, ha más nem, bázisnak jó lehet. Feltéve, hogy nem lángol a kúria is. - Húzta el a száját a vámpír, ahogy továbbindult, és a legnagyobb megkönnyebbülésemre ismét körbejárt az elvarázsolt kulacs. Egy jó órát meneteltünk, amikor is megláttam egy narancssárga villanást, ami eltéveszthetetlenül kitűnt a többi közül, mert igen gyorsan mozgott, és nem is maradt meg sokáig.
- Álljunk meg egy pillanatra! - Szóltam nekik - Arrafelé láttam valamit! Mintha néhány lángnyelv élénkült volna meg, vagy nem tudom, de narancssárgán világított. És mozgást is láttam, nem tűnt túl barátságosnak, noha már eltűnt. - Mutattam a fény irányába, meg is állt a csapat.
- Mint az a lángoszlop? - Kezdte el Tessa a fejét kapkodni.
- Hátha ki tudunk belőlük szedni valamit... - Sóhajtott a vámpírlány. Legszívesebben hozzávágtam volna valamit, hogy térjen észhez. Ez a hely nekem nem olyannak tűnt, mint ahol bármit ki tudnánk szedni bármilyen itt lakótól.
- Hopp! Ott is! - Kiáltott fel aztán. - Lehet, hogy ezek tévútra akarnak vezetni. Nem kéne szétválnunk... - Mondta, bár nem gondoltam, hogy ezt külön mondani kell.
- Csak egyetérteni tudok. - Hangzott Edem válasza.
- Határozottan nem… - Mondtam, idegesen szorítva a kardom markolatát.
- Csak figyeljünk, nem biztos, hogy szétválasztani akarnak minket vagy rossz irányba vezetni, rosszabbat is el tudok képzelni… Gondolom, ahogy megyünk befelé, egyre többel fogunk találkozni. - Próbálta oldani Tessa a feszültséget, de nem túl sok sikerrel, én inkább csak fészkelődni kezdtem, a vámpírnak pedig még annyira se nyerte el tetszését.
- Rosszabbat? Hogy szó szerint szétválaszt és nemsokára darabokban leszünk? - Kérdezte csípősen. Egyszer csak ezt félbeszakítva egy ijesztő alak lépett elő egy fa mögül. Mintha csak egy lángnyelv lett volna, csak a csontvázából volt kivehető egy-egy rész, és a vállpáncéljából. Kezében egy nagyon furcsa fegyvert tartott: mintha egy gigantikus sarlót kereszteztek volna egy lándzsával, és kapott volna két jókora fémtüskét még mellé. Nagyon megijedtem tőle, idegesen fogtam rá a kardom markolatára. Edem azonnal a lányok elé állt kivont karddal, de el is bizonytalanodott elég hamar.
- Heló... Valaki tudja mi ez?
Szintén magam elé emeltem a fegyverem.
- Nem tudom, de nem tetszik… - Morogtam, ahogy pattanásig feszültek az idegeim. - Én viszont nem ragaszkodnék a harchoz, ha lehet, megpróbálhatunk elfutni előle. - Szégyen a futás, de hasznos, szokták mondani. Nos, szerintem szégyennek se mondható, ha egyértelműen megbánjuk a maradást.
- Jaj, ne... - Sóhajtott a lány, de úgy, mintha letört volna a körme. - Ki vagy mi vagy te? - Szólalt meg Damien. A lény kinyitotta a száját, amitől az ragyogni kezdett, majd furcsa, mély, gyötört hangon szólalt meg.
- Menjetek... Menjetek... - Ezt nyomatékosítva a fegyverére fogva felénk indult. - El! El! - Hörögte.
- Megállítasz minket, ha tovább megyünk? - Kiáltott oda. Miért akar mindenki értelmesen beszélgetni egyértelműen gyilkos szándékú szörnyszülöttekkel?
- Mindenképp tartsuk a távolságot - Mondta Edem, mintha attól félne, hogy valaki szeretné megsimogatni.
- Nos… az eredeti úti cél is innen elfelé vezet, nem? - Mosolyogtam hátra kínomban.
- Igyekezzünk, azt mondom. - Tettem hozzá, és ha a szörny nem volt túl közel az ösvényhez, továbbindultam rajta.
- Szerintetek úgy néz ki, mint aki tárgyalni fog velünk? - Robbant ki Tessából. Ebben kivételesen egyet tudtam érteni.
- Nem tehetjük! Küldetésünk van! Lehet, hogy fel tudunk szabadítani titeket... - Próbálta meg Mina csakazértis. Tényleg ennyire álomvilágban él?
- MENJETEK! - Üvöltötte el magát a lény félelmetes hangon, amit a Schwartzjäger kiáltása követett.
- Futás! Előre, amerre csak látnak! FUTÁS!
- Nem kell kétszer mondani! - Azzal nekilendültem, utánam a többiek. A nehéz léptek döngő hangját tisztán hallottam, azonban egyre halkabban, és már kezdtem reménykedni, hogy megszabadultunk tőle. Hátranéztem.
- Mindenki megv.. VÁÁÁ! - Lepődtem meg, ahogy a lábam alól eltűnt az ösvény, én pedig fél pillanat múlva nyekkentem egyet. Majdnem elharaptam a nyelvemet, de szerencsére megúsztam, azt viszont nem, hogy négy további nyekkenést tapasztaljak. Magamon. Úgy tűnik, a társaim se voltak figyelmesebbek.
- Mindenki megvan? - Kérdezte Edem.
- Én megvagyok... - Mondta Tessa.
- A lapos állapot számít? - Nyögtem fájdalmasan.
- Remek. Ilyenből több is volt, vagy mi vagyunk olyan szerencsések, hogy pont ebbe futottunk bele? - Kérdezte a lány, mintha pont ez lenne a legfontosabb.
- Legalább ide nem hinném, hogy követ minket a tűzlényecske... - Morfondírozott Damien, miközben Ida a derekát masszírozva tápászkodott fel.
- Mindenki él még, ez... Állj! Csendben lapuljanak a gödör falához! - Mondta, de mire a mondata végére ért, én is hallottam, miért: közeledő lépéseket hallottam. Edem engedelmeskedett, de mindent megtett, hogy lássa a hang forrását mielőbb. Halk nyögésekkel feltápászkodtam, majd hang és kímélet nélkül lerántottam Edemet, és befogtam a száját, majd vele együtt lapultam a falhoz. Ne buktasson le senkit, ha nem muszáj. Azonban ezt ő nem díjazta, és tett azért, hogy elengedjem.
- Mit képzelsz, mit csinálsz?- Sziszegtem, ahogy megharapott. Tarkón vágtam.
- Ezt most fejezzétek be, legyetek szívesek! - Csattant fel Tessa, és tudtam, hogy igaza van, de valamiért nem akaródzott figyelnem rá. Nem is kellett végül, mert a fejem fölül rekedtes női hangot hallottam.
- Hallgatnotok kellett volna Scarletre. -
Felnéztem, és egy, az előzőnél nem sokkal kevésbé ijesztő lángoló arcot láttam. Ledermedtem. Na MOST mi lesz?
- Mi csak segíteni akarunk, és gondolom, ezt nem sokan kockáztatták meg eddig. – Próbálta menteni a helyzetet Tessa, Mina pedig egyetértően bólogatott.
- Segíteni. - Nevetett fel a lény. - Sure thing. Mintha az olyan egyszerű lenne. Maradjatok ott, mindjárt kihúzlak titeket. Mondta, ahogy eltűnt az arca a gödör széléről. Nem tudtam, mire számítsak, így inkább csak arra koncentráltam, hogy ne essek pánikba.[/color]

Felhasználó profiljának megtekintése

23 Re: Küldetés: Cinder & Ash on Pént. Szept. 07, 2018 2:12 am

Tessa Hendriks

avatar
Sötét Tünde Druida
Sötét Tünde Druida
- Ti kik vagytok? – szólította meg a vámpírlány a tűzoszlopot, válasz azonban nem érkezett.
Az ismeretlen eredetű jelenség viszont hamarosan eltűnt, semmi nyomot nem hagyva maga után. Egy ideig nem mozdultunk, így az egyik irányból érkező reccsenő hangok mindannyiunk figyelmét magára vonták. Ezt hamarosan egy alak felbukkanása követte, és Edem lépett elő a bokrok mögül.
- Végre utolértelek titeket. Bocs a késésért.
- Tejért maradtál hátra? – szólalt meg gúnyosan Lance.
Én meglepődve néztem rá, először meg sem tudtam szólalni, majd a kezdeti meghökkenés fokozatosan értetlenségbe fordult. Nem láttam ugyanis, hogy lett volna vele valaki, mondjuk egy másik vámpír, ami magyarázatot adott volna arra, hogyan talált ránk.
- Hogyan jutottál ide?
A vámpír is lejjebb eresztette közben a számszeríját.
- Valami olyasmiért igen... Csak mentem előre , lehetőleg járható ösvényen, és persze követtem a fényeket.
A lángokat valóban nem volt nehéz eltéveszteni, mégsem tűnt túl valószínűnek, hogy ugyanitt kössön ki, ráadásul ugyanabban az időben. Vagy tényleg ilyen egyszerű lett volna eljutni ide?
- Aha... És még te nem jöttél.
A vezetőnk, aki Edem megjelenése óta felemelve tartotta a számszeríját, most lejjebb eresztette.
- Önökhöz tartozik?
- Velünk küldte Sir Amberglade, igen. Csak reggel nem jelent meg gyülekezőn, így nélküle indultunk el.
Néha vissza-visszapillantottam a tűzoszlop korábbi helyének irányába, de továbbra is változatlan maradt minden, a korábbi lángok egyelőre nem tértek vissza. Azonban nem csak az én gondolataim jártak a jelenség körül, bár valóban nem volt könnyű elfelejteni.
- Valaki látott már hasonlót ehhez a tűzizéhez? Vagy valami fogalom, hogy mi lehet? – kérdezte Wilhelmina, mire Damien válaszolt:
- Ha igaz, amit mondott, akkor valaha tündék lehettek...
Tündék?? Nem sokat tudtam az erdőről, ugyan keringtek történetek róla, de addig úgysem lehetett eldönteni, melyiknek valós az alapja, amíg ezt valaki a saját bőrén meg nem tapasztalta. Ezt azonban nem akartam elhinni, ugyanis tünde nem maradt az erdőben, elhagyták azt, amint ilyen borzalmas kísérteterdővé vált, a többiek pedig távoztak.
- Megbízható? – folytatta a vámpír a kérdezgetést. Az ő szemében valóban igen gyanúsnak tűnhetett ez a felbukkanás, főleg, hogy nem volt vele senki, ami azt jelentette, hogy nem az őrségen keresztül haladhatott át.
- Nem ismerem igazán, most találkozunk először. De ha abból kéne kiindulnom, hogy egy egyszerű indulási időpontot nem tudott megtartani, azt mondanám, hogy nem – felelte Lance.
- Egy bizonyos Jerobeám szerint valamiféle büntetés az ami itt zajlik. Lehet benne igazság, főleg mert az illető egy nefilim volt. Legalábbis erre utaltak a szárnyai – folytatta Damienék elmélkedését.
- Tessék?
- Csak nem azt akarod mondani, hogy te magánakcióba kezdtél?
Ez lett volna a késés oka? Valamit csak vele közöltek, és külön feladattal bízták volna meg? Ez viszont elég valószínűtlennek tűnt, hiszen Nicholas sem repesett örömében, mikor indulás előtt rá kellett várni.
- Most már lényegtelen, mi történt, nem igaz? Nem lenne jó ötlet összevesznünk itt egy égő erdőben..
- A kérdésem csak annyi, hogy kinézik-e belőle, hogy északi kém. Ha igen, jobb itt helyben lelőni. Ha nem, úgy a kisasszonynak igaza van és jobb, ha nem toporgunk egy helyben. – biccentett a vámpír a lány felé.
Egyetértettem velük, indulunk kellett volna, Edem válasza azonban nem hagyott nyugodni.
- Azzal, úgy gondolom, semmi probléma. Sir Amberglade véleményem szerint olyan katonákat válogatott össze, akik esetében nem kell efelől aggódni. Meg ha van mondanivalója, talán meghallgathatjuk. Az előzőkből merítve pedig lehet, hogy érdekes dolgokat tud mondani. Közben viszont… Megkaphatnám azt a kulacsot?
Találkoztam már kémmel, bár ez önmagában nyilván nem sokat jelentett. Mindenesetre nem néztem volna Edemet annak, és ez korábban se fordult volna meg a fejemben, hiszen Nicholas valószínűleg nem teljesen véletlenszerűen választott ki minket, biztosan utánunk járt valamennyire. Ha ezek ellenére kiderült volna, hogy mégis az... nos, akkor valami nagyon jól csinált. De nem sok tünde állna be északhoz.
- Én sem hinném, hogy kém lenne.
- Senki nem lő le senkit, könyörgöm, egy lángoló erdőben vagyunk a világ végén egy ismeretlen és átkokkal szórt helyen... inkább az életben maradásért kellene küzdenünk, a jelek szerint nem olyan garantált az sem.
- Nincs ezen kit hibáztatni, csak engem. Valóban sikerült elkésnem, és ez gyanús, ahogy a vámpírok is felfigyeltek erre... Sajnos ellenkezőjére nincs bizonyítékom, de elég pocsék egy kém lehetek, ha ezzel hívom fel magamra a figyelmet. De mielőtt lelőnétek, elmondanám, amit korábban tapasztaltam... Már ha megengeditek.
Érdeklődve tekintettem Edemre, kíváncsi voltam újonnan szerzett tudására, de persze azt sem bántam, hogy ezáltal késleltethetjük a továbbhaladást, illetve az akadályok leküzdését.
- Igaza van - felelte a vámpír Lance érvére. - Sir Nicholas tudja, mit csinál. Mit látott?
- Miután beléptem a lángok közé, találkoztam ezzel a Jerobeámmal, szőke haj, aranybarna szárnyak és elég szakadt viselet, leszámítva a vörös ékkövet, amit nyakláncon viselt. Óva intett, hogy a lángok borított növényzethez érjek, de még inkább szerette volna, hogy elhagyjam az erdőt. Nem tudtam meg tőle sokat, de, hogy idézzem: Ez a hely egy büntetés annak, aki itt van. Ezt követve eltűnt, mintha egyé vált volna a tűzzel.
Egy nefilim lenne az erdőben? Ezen igencsak csodálkoztam volna, főleg, mivel én még nem találkoztam eggyel sem, így emiatt talán még elképzelhetetlenebb volt ez számomra.
- Hmm… érdekes. -
A vezetőnk felé fordultam.
- Te hallottál már róla? És... – jutott hirtelen eszembe, amit az előbb Edem mondott. - Miért ne érjünk a növényekhez? A kitűző nem véd meg minket?
- Eltűnt? Hogy érti, hogy eltűnt? Köddé vált? Nem tudok róla, hogy a nefilimek képesek láthatatlanná válni...
- Az a biztos, hogy nem égünk meg tőle, ha az erdőben vagyunk. A többit nem kockáztatnám – felelte Lance.
Bólintottam.
- Nem mintha terveztem volna ilyennel kísérletezni... De legalább tudjuk, hogy erre is figyelnünk kell.
- Mutatta bármi jelét, hogy északhoz hű? – tette fel a kérdést Schwarzjäger.
- Nem hinnem hogy köze lenne bármelyik félhez, mert ha déli akkor tudnál róla, ha északi akkor meg nem lennék itt. AZ biztos, hogy nem viselte magán az északiak zászlaját... De talán a többit útközben is megbeszélhetnénk.
Edmet hallgatva elgondolkodtam.
- Lehet, hogy rólunk is tud. Végül is, Edemet is elengedte, ha itt van.
Mivel egy számomra rejtélyes személyről volt szó, bármit el tudtam róla képzelni. Az elmondottak alapján viszont többet tudhat, mint bárki, és lelki szemeim előtt máris egy nagyhatalmú lény jelent meg.
- És merre induljunk tovább?
- Jóóó, de... senki sem aggódik, hogy itt ragadunk és mi is olyan lángoló akármicsodák leszünk?
Igazából sok mindenre lehetett volna gondolni, és nem tudom, a többiek hogy voltak ezzel, de én az ilyesfajta gondolatokat igyekeztem elkeríteni, különben eddig sem jöttem volna el, vagy vállaltam volna el ezt a küldetést.
- Nem szólt sir Nicholas, hogy ez egy veszélyes küldetés, kisasszony? – fordult a vámpír gúnyosan Wilhelmina felé.
- Mit mondott a zászlós úr, hol kezdjék a keresést?
- Sajnos nem kaptunk semmi útbaigazítást, de talán a birtokon kéne kezdeni... Lángoló mik?!
Csodálkoztam, hogy nem látta, hiszen nem sokkal az eltűnése után bukkant fel Edem, én legalábbis így emlékeztem.
- Egy lángoló… lény. Egy tűzoszlop jelent meg előttünk két szemmel, és figyelmeztetett, hogy ne menjünk tovább, különben mi is olyanok leszünk.
- Maguk küldték a jelentést, így ő sem tudott többet. Állítólag mi leszünk az elsők, akik bemerészkednek – néztem a nőre félig kérdően, választ azonban nem kaptam.
Vagy lehet, hogy más is próbálta csak valóban úgy jártak ahogy... azok a többiek? Viszont rajtunk volt köpeny. Meg kitűző. Bár lehet, mégse mindig ettől kellett volna várnom a megváltást.
- Hát igen, Sir Nicholas nem látott el minket túl sok információval... amikor kérdeztük, csak annyit közölt: mi leszünk az elsők, akik behatolunk ide, és senki se látta még előttünk, mi várhat ránk – tárta szét a karjait Damien.
- Rendben. Kezdjünk akkor a családi birtokon, ha más nem bázisnak jó lehet. Feltéve, hogy nem lángol a kúria is – húzta el a száját Schwarzjäger, majd elindult.
Egy jó óra hosszat menetelhettünk, a kulcs is többször körbejárt, a forróság pedig egyre erősödött.
Hirtelen megszólalt Lance.
- Álljunk meg egy pillanatra! Arrafelé láttam valamit! Mintha néhány lángnyelv élénkült volna meg, vagy nem tudom, de narancssárgán világított. És mozgást is láttam, nem tűnt túl barátságosnak, noha már eltűnt. - mutatott az egyik irányba.
- Mint az a lángoszlop?
Én is megtorpantam, szemeim elkezdtek körbejárni, hátha én is meglátok valami ehhez hasonló jelenséget.
- Hátha ki tudunk belőlük szedni valamit... – sóhajtott a lány a lángoló fákat pásztázva. Rövidesen azonban ő is Lance-hez hasonlóan felkiáltott. - Hopp! Ott is! Lehet, hogy ezek tévútra akarnak vezetni. Nem kéne szétválnunk...
- Határozottan nem…
- Csak egyetérteni tudok
- Csak figyeljünk, nem biztos, hogy szétválasztani akarnak minket vagy rossz irányba vezetni, rosszabbat is el tudok képzelni... - igazából igyekeztem ezektől a gondolatoktól minél távolabb kerülni. - Gondolom, ahogy megyünk befelé, egyre többel fogunk találkozni.
- Rosszabbat? Hogy szó szerint szétválaszt és nemsokára darabokban leszünk? – kérdezte cinikusan a vámpírlány.
Most már mindannyian kiélesített érzékekkel néztünk körbe-körbe, és nem is kellett csalódnunk, ugyanis nem sokkal később egy nem éppen bizalomgerjesztő alak lépett elő a fák közül. Az egész teste lángolt, kezében egy hosszú, lángoló sarlószerű fegyverrel, kételkedtem, hogy a többiek korábban is egy ilyen alakot láttak volna. Ha ez elkap minket, nem hiszem, hogy marad belőlünk annyi, hogy mi is elátkozottak legyünk vagy mik.
Lance maga elé emelte a fegyverét, Edem pedig elénk ugrott.
- Heló... Valaki tudja mi ez?
- Nem tudom, de nem tetszik… Én viszont nem ragaszkodnék a harchoz, ha lehet, megpróbálhatunk elfutni előle. -
Nem kellett javasolni a futást, a közeledtére már amúgy is akaratlanul hátrálni kezdtem.
- Jaj, ne… Ki vagy mi vagy te?
A lény azonban egyre közeledett, majd hamarosan szóra is nyitotta a száját, fegyverét fenyegetően tartotta felénk.
- Menjetek... Menjetek...
- Nem tehetjük! Küldetésünk van! Lehet, hogy fel tudunk szabadítani titeket...
- Megállítasz minket, ha tovább megyünk?  A tüzes kaszást azonban ez egyáltalán nem hatotta meg, ő folyamatosan haladt felénk. - Mindenképp tartsuk a távolságot – tette még hozzá, ezt már azonban halkabban.
- Nos… az eredeti úti cél is innen elfelé vezet, nem? Igyekezzünk, azt mondom – próbálta meggyőzni a többieket Lance.
Nem is értettem, miért álltunk még mindig ott, megrökönyödve hallgattam a többieket, akik beszélgetni próbáltak az ismeretlennel. Ez az ő birodalma volt, a részét képezte, mi pedig egyszerű és könnyű prédának tűnhettünk a szemében.
- Szerintetek úgy néz ki, mint aki tárgyalni fog velünk?
A lény hangja ekkor azonban felemelkedett.
- MENJETEK!
Schwarzjäger hangja volt azonban az, ami igazán felrázott és mozgásra ösztönzött bennünket.
- Futás! Előre, amerre csak látnak! FUTÁS!
- Nem kell kétszer mondani! – azzal Lance nekilendült, mi pedig utána.
Futottam, közben folyamatosan hallottam a lény lépteit is, mire egyre gyorsabban kezdtem szedni a lábaimat. Mikor már elkezdtem volna azon gondolkodni, hogy vajon leráztuk-e üldözőnket, hirtelen nem éreztem többé talajt a lábam alatt.
- Mindenki megv.. VÁÁÁ!
Egy gödör közepébe pottyantunk, annyira meglepődtem, hogy a zuhanás pillanatában egy hang sem jött ki a torkomon.
- Mindenki megvan?
- A lapos állapot számít? – nyögött Lance fájdalmasan.
- Én megvagyok... – feleltem, bár igencsak megfájdultak egyes részeim.
- Remek. Ilyenből több is volt, vagy mi vagyunk olyan szerencsések, hogy pont ebbe futottunk bele?
- Legalább ide nem hinném, hogy követ minket a tűzlényecske...
Ebben egyáltalán nem voltam olyan biztos, és hamarosan be is igazolódott a gyanúm, ahogy ismét meghallottam a közeledő lépteket.
- Mindenki él még, ez... Állj! Csendben lapuljanak a gödör falához!
A többiekhez hasonlóan én is a gödör oldalához húzódtam, de úgy éreztem, nem tudom elég kicsire összehúznom magam. Közben Lance Edemet is lejjebb rántotta, aki egy kicsit szabadabban értelmezte a lapulásra vonatkozó utasítást. Figyelmemet újra a közeledő alak felé irányítottam, mikor Lance felszisszent mellettem.
- Mit képzelsz, mit csinálsz?
Ismét rájuk néztem, éppen mikor tarkón vágta Edemet, valószínűleg megharapta a kezét. Nem igazán akartam elhinni, hogy ilyenkor is egymással marakodnak.
- Ezt most fejezzétek be, legyetek szívesek - néztem rájuk dühösen, részben azért, mert ezzel cseppet sem segítettek, másrészt pedig éreztem, ahogy egyre jobban belém kúszik a félelem a közeledő léptekre.
És ekkor már a gödör szélénél is volt az alak. A lépések abbamaradtak, és a lény fölénk hajolt, az őt körbeölelő lángok vörös fénnyel takartak be minket.
- Hallgatnotok kellett volna Scarletre. - hallottam meg egy kissé rekedtes női hangot.
Mikor megláttam az arcot, most én kezdtem el beszélni kétségbeesésemben, a vámpírlány korábbi gondolatait megismételve.
- Mi csak segíteni akarunk, és gondolom, ezt nem sokan kockáztatták meg eddig.
- Egyetértek – bólintott a lány is.
- Segíteni. - nevetett fel a lény. - Sure thing. Mintha az olyan egyszerű lenne. Maradjatok ott, mindjárt kihúzlak titeket – mondta, azzal az arc egy időre eltűnt.

Felhasználó profiljának megtekintése

24 Re: Küldetés: Cinder & Ash on Pént. Szept. 07, 2018 8:39 pm

Tertullius

avatar
Felszentelt Inkvizítor
Felszentelt Inkvizítor
Amint beérünk a táborba Tristan leugrik a lováról és szembefordul velünk.
- Itt van az utolsó esély bármit meggondolni. Ami és aki velünk jön ezen a táboron túl, az már nem tér vissza csak ha megjárta a poklot. Ha akarnak valamit, most szóljanak. - Dehogy van. Ez már akkor eldőlt, amikor értesítettek minket…
- Van lehetőségünk visszatérni a táborba, ha valamiből kifogyunk, vagy az sem? - kérdezi Gloria, teljesen jogosan. Úgy tűnik az ő fejében sem fordul meg a visszavonulás gondolata – vajon mert belátta hogy lehetetlen, vagy egyszerűen vakmerő?
- A feladatunkat kiosztották a feletteseink, és ezen már csak Urunk változtathat. - szól bele a novícius is, meg sem várva hogy Tristan válaszoljon. Természetesen én se hagyhatom folytatás nélkül ezt a gondolatmenetet: nem csak azért, hogy ne az övé legyen az utolsó szó, de valami pap féle is vagyok, a novícius meg Istent emlegette.
- Ő pedig teszi e vagy sem, áldása mindenképp végigkísér minket. - vetek egy keresztet.
- Azt majd az erdő eldönti. Még senki nem volt bent, ki tudja vissza lehet-e egyáltalán térni. A lovak itt maradnak értelemszerűen. Kövessenek. - válaszol Gloriank egy cinikus mosoly kíséretében, és el is indul a táboron keresztül. Céltudatos, vagy ismeri a tábort. A katonák néha megszólítanak minket, de a félvér lerendezi őket egy „az Ordo Dracons küldött, tudom mit csinálok” megszólalással, és haladunk is tovább – no nem mintha annyi ideje lenne a katonáknak velünk foglalkozni, tekinteteiket inkább az erdőtől nyugatra, a tábortól pedig délre fekvő területet, egy csatateret. Nem túl megnyugtató, hogy elfoglalhatják a tábort, míg mi az erdőben vagyunk…Gondolataimból a novícius – ki más – szavai zökkentenek ki.
- Akkor csak úgy besétálunk? Valami gond van arrafelé? - teszi fel kérdéseit, ám választ senkitől nem kap. Szomorú.
Nem kerülte el a figyelmemet, ahogyan Kylin az erdőt szemlélte. Mivel még nem szereztem nála jó pontokat, kihasználtam az alkalmat, hogy most megtegyem. Odaléptem mellé, és kezemet a vállára téve biztosítottam a támogatásunkról.
- Kitartást Kyle. Nem tudhatjuk min megy keresztül, de Önnel vagyunk. - eresztek el egy együttérző mosolyt. Nem is emlékszem mikor vígasztaltam valakit őszintén.
- Köszönöm szavait. – válaszol.
Gloria ezután szétosztja a felszerelést, amit összeszedett számunkra, étel, víz és takarók képében. Törődését őszinte hálával fogadom, nem csak elvérezni nem hagy, de éhen halni sem.
- Köszönjük, gondoskodási még mindig egy fontos része a küldetésünk sikerességének. – villantom meg a mosolyomat rá is.
A következő állomásunk az égő erdő előtt volt. Sok mindent átéltem már feladataim és kalandjaim során, ám ezt semmi máshoz nem tudtam hasonlítani. Talán Mózes érezte magát legutóbb így a csipkebokor előtt: ég, de nem ég el.
- Ég, de mintha mégsem égne.... Ez valóban nem lehet természetes dolog. Így szemben olyan, mintha kint akarnának tartani minket és másokat.
- Ez valóban csodának tűnik... – reagál a tűzre Gloria is.
- Azért elég élethűnek látszanak és érződnek azok a lángok, nem csak víziónak.
- Hát azt hiszem nincs más hátra. - mondja Tristan, és indulna is el előre, ahogy azonban konkrétan belépne a tűzbe, egy hangot hallunk, ami azt mondja „Menjetek el”,  majd ahogyan feléje fordulunk, a testet is meglátjuk, amihez tartozik, egy fiatal nefilim képében. Fiú, az eddigi tapasztalataim alapján tipikus nefilim: arany színű haj, szárnyak, mellkasa közepén pedig egy vörös ékkő.
- Szia. Te itt laksz?
- És miért kéne elmennünk? - kérdezi a novícius eléggé támadóan, véleményem szerint.
- Üdv. Miért szeretnéd hogy elmenjünk? - próbálom kideríteni ugyanazt, kicsit kedvesebben.
- Miért akartok bemenni? - kérdez vissza, egyelőre egyikőnk kérdésére sem felelve.
- Mert kíváncsiak vagyunk a csodára. Vagy segíteni akarunk, ha átok lenne. Segítesz nekünk?
- Igen, ahogy a nővér mondja, segíteni akarunk. - bólogat a novícius is.
Jómagam szótlanul várom a jelenés válaszát, hiszen a nővér jól megfogalmazta mi is a feladatunk, még ha talán nem is egészen ilyen szavakkal adták a tudtunkra, amikor megkaptuk a parancsot.
- Ez nem csoda. Bár nem is átok. Csak egy büntetés. De ami nagyobb baj, hogy ti belehaltok a tűzbe. Egyszer már próbáltam segíteni az embereknek, de nem működött.
- Sokszor nem működik. Néha nem tudunk segíteni, akármennyire is szeretnénk. De tudod, a nővéreim mindig azt mondják, hogy együtt erősebbek vagyunk. Együtt talán tudunk segíteni. Kinek a büntetése? - mosolyodik el szomorúan a lány, miközben magyaráz.
Jómagam hallgatok, hiszen semmi értelme annak, hogy ennyifélét mondjuk szegény fiúnak, ennyien – nem megbolondítani akarjuk, hanem meggyőzni. A novícius megszólalása azonban hagy kivetni valót maga után. Később meg is büntetem miatta, most azonban (sajnos) nem szabad azt mutatnunk a nefilimnek, hogy egymással se jövünk ki jól.
- Ti tündék nem Elohim útját követitek. - rázza meg a fejét a nefilim. - Nekem tudnom kellett volna, hogyan segítsek. Ez volt a feladatom, amit atyám adott nekem. De átvertek. - ekkor megint megrázza a fejét. - Ez a hely egy olyan rettenetes lénynek a büntetése, amiről nem beszélhetek. De veszélyes, rátok és egész Veroniára nézve. Ezért... - ekkor veszi észre Kylin nyakában a követ, aki fel is emeli az irányába. Amaz előre lép és kinyújtja a kezét, Tristan pedig idegesen kardot ránt és felé szegezi. A fiú megdermed, és lassan elkerekedő szemekkel néz a kardra.
- Nyugalom! Nincsen semmi baj. - ugrik be a fiúk közzé Gloria, olyan erényesen megszólalva, ahogyan talán még nem is hallottam. Ezután a nefilim felé fordul. - Mi az emberek egyházától jöttünk, ugyan abban az Istenben hiszünk, mint amiben te. Nincs okod félni tőlünk, a nyakláncaink a tűztől védenek. És... Ha te magad is azt mondtad, hogy átvertek, akkor hogy tudtál volna segíteni? - érvel mindent bevetve.
- Ezek a kövek hasonló hatással lehetnek, mint az, ami a te nyakadban is lóg, amennyiben jól sejtem a tied célját. – mondja kedvesen a lány
- A nővér szava az igazságot mondja. Hitünk vezetett ide is minket, hogy legyen bátorságunk belépni oda. - Hitünk? Szerintem határozottan az érseki parancs volt az, de nem állok le vele vitázni.
Jómagam is megközelítem őket, épp kardtávolságra, hogyha mégis csatázni kezdenek nehogy megsérüljek, majd alátámasztom Gloria és a novícius szavait.
- Egy Urat szolgálunk, valóban. - bólintok én is - Jómagam pap vagyok, a nevem Johannes. - mutatok nyitott tenyérrel magamra, majd rá - Mi a te neved?
Ekkor valami fura történik, a fiú Gloriára néz aztán szelíden elmosolyodik
- Te tiszta vagy. De a lelked elég erős? - ezt követem én. - Te erős vagy és bölcs, de te magad sem tudod kit szolgálsz igazán. - majd Jozef - Te követsz, de csak egy utat látsz. - végül pedig Kylinre -  Te erős vagy, de nincs hová kapaszkodnod.
Mi volt ez, valami prófécia? Senki nem kért tanácsot tőle, ő mégis elemezget bennünket. Ráadásul Hangosan. Még hogy nem tudom kit szolgálok. Dehogynem: magamat. Mindenesetre...ha van igazság abban amit mondd, akkor érdemes lehet megjegyezni azt, amit a többiekről említett meg. Végül Tristanra néz, ám ahelyett hogy róla bármit mondana, bólintt
- Jól van. Segítek. De figyelmeztettelek titeket.
Amaz bizonytalanul elteszi a fegyvert, aztán felém fordul, és halkan jegyzi meg:
- Azt mondták a nefilimek nem tudnak nekünk segíteni máshogy, mint a borostyánkövekkel. Akkor ő mégis mit keres itt?
- Szerintem nem verte nagy dobra, hogy itt van. - kotnyeleskedik bele a novícius.
- Csak kövessük, jobb ötletünk úgy sincs. Talán ő is átkozott, és nem törődnek vele a társai, ha egyáltalán tudnak róla. Azonban jól tetted, hogy nem hagytad a nyakékhez érni. Ha elveszítjük itt égünk halálra.
Tristan egyelőre csak bólint, de az arckifejezése cseppet sem lesz barátságosabb a nefilim felé. A fiú odalép az egyik égő bokorhoz, aztán belenyúl a fájdalom bármi látható jele nélkül, de látászólag nem történik semmi.
- Bevezetlek, ha elmondjátok hová akartok eljutni. - feleli, aztán ellép a bokortól kissé csalódott arccal. Vajon eloltani akarta a tüzet, vagy érezni, hogy éget?
- Van egy kúria az erdőben, először arra felé mennénk. Én Gloria nővér vagyok. - néz hátra, gondolom megerősítésképp. Én szó nélkül hagyom a felvetést, hiszen ez tűnik a logikusnak.
- Mond, nem akarod vagy csak elfelejtetted ebben a nagy kavarban mondani a neved? Az atya már említette az övét, én Jozef vagyok. - próbálja menteni a menthetőt, de már késő. Talán ha hoztunk volna egy rongyot Jozef szájába, azzal többre megyünk, mint bármilyen karddal, vagy nyakékkel. Most már azonban kimondta, nincs mit tenni, figyelek, hátha mégis sikere lesz a novíciusnak.
- A nevem... Nem fontos. De ha mindenképpen hívni akartok valahogy, hívhattok Jerobeámnak. A kúria, a tünde nagyúr háza pedig az erdő közepén van. Gyertek. - mondja a nefilim, aztán megkerüli a bokrot és mellette lép be. A többiekkel együtt követem. Maga az erdő kellemetlen, de elviselhető, előbb-utóbb talán még meg is szokjuk. Össze-vissza vezet minket, egy kicsit aggódom is, hogy mit akar, mígnem egyszer csak megtorpan.
-  Itt vannak. - Eszerint nem elárulni készül minket, hiszen minket figyelmeztet. Remélem. Kezemet a Fenrirre csúsztatom, de nem húzom még elő, hátha szavakkal is meglehet oldani a dolgot.
- Kik? - kérdezi a nővér.
-  Azok, akik félreértették az üzenetet. - feleli Jerobeám, amire oldalról a tűzön át mintha... lódobogást hallanánk. Hogy nem égnek meg? „Szerencsére” nem kell sok idő, míg meglátom a hang forrását, amint átugratnak a tűzön: négyen vannak, lovak valaha volt, elszenesedett aztán megelevenített csontvázaira aggatott nyergekben ülve, rajtuk vöröses (bár nem teljesen egyforma árnyalatú) köpeny és csuklya; embernek vagy tündének tűnnek, az arcukat azonban egyszerű lapos, pajzs alakú bronzmaszk fedi amiből csak a szemük látszódik ki. Körbe lovagolnak minket, közben pedig megszólal az egyik.
- Nézzétek, újabb zarándokok. – mondja a férfi, majd egy másik is belekezd.
- Jöttetek a Fenevadnak szolgálni? Megnézni a csodáját? – ez a hang határozottan női.
- Jerobeám, kik ezek? - kérdezte a nővér a nefilimtől.
- És ki ez a fenevad? - érdeklődik a novícius is, bár valamit még az orra alatt is mormogott, amit nem értettem meg rendesen.
Én sem tartottam túl bíztatónak a helyzetet, a lovakról úgy kaszabolnak le minket, ahogyan csak akarnak.
- Méltó a fenevad a mi szolgálatunkra? - kérdezek én is, azonban a lovasoktól, elég nagyot blöffölve.
- Ahogy ti mondanátok... nekromanták. Őrültek. - feleli a nefilim odahátrálva hozzánk, így már nagy kupacot alkotva.
- Ki a Fenevad? - kiált fel a női hang. - Itt jártok a templomában és nem tudjátok, ki a Fenevad?
- És láték egy fenevadat feljőni a tengerből, a melynek hét feje és tíz szarva vala, és az ő szarvain tíz korona, és az ő fejein a káromlásnak neve. És e fenevad, a melyet láték, hasonló vala a párduczhoz, és az ő lábai, mint a medvéé, és az ő szája, mint az oroszlán szája; és a sárkány adá az ő erejét annak, és az ő királyiszékét, és nagy hatalmat. És látám, hogy egy az ő fejei közül mintegy halálos sebbel megsebesíttetett; de az ő halálos sebe meggyógyíttaték; és csodálván, az egész föld követé a fenevadat. És imádák a sárkányt, a ki a hatalmat adta a fenevadnak; és imádák a fenevadat, ezt mondván: Kicsoda hasonló e fenevadhoz? kicsoda viaskodhatik ő vele? - szavalja egy harmadik, szintén női hang, mire újra az elsőnek szóló férfi szólal meg
- De a Biblia tévedett, mert a Sárkány és a Fenevad egy és ugyanaz. Akit a világ Abaddónnak ismer. Aki isten az Isten helyett.
- Abaddónt legyőzte Azrael és a kardja.
- Sokan látták azt, amit a Gloria nő..... Szóval amit mondtok, az nem lehet. - csoda, hogy most időben észbekapott. A nekromanták állításai erősen merészek. Nem elég, hogy a halott – bár kitudja valóban az e, elvégre egy angyalról van szó – Abbadónt emlegették az uruknak, de még isteni rangra is emelték. Mi lesz a következő, hogy ők az apokalipszis négy lovasa?
- Abaddón egy angyalt volt, aki szolgálta az Istent, nem? - kérdezek vissza, bár természetesen ismerem a történetet, ám nem akarok olyat állítani, amivel esetleg felidegesíteném őket. A nefilimnek azonban igaza lehet: őrültek.
- A fenevad elhozta nekünk az erejét, hogy imádjuk.
- Aztán az irigy angyal lesújtott rá.
- De egy istent nem lehet megölni. A Fenevad vissza fog térni és elhozza nekünk az erejét, hogy mi is azt tehessük, amit ő. Ti készen álltok, hogy imádjátok? - felelik kánonban
- Csak egyetlen Isten létezik.
- Az uratok már sosem tér vissza, jobb, ha belenyugodtok.
Miért kell ennyire siettetni a dolgokat? Értem én, hogy hisz a nővér, de nem muszáj ennyire hangoztatni - ugyanúgy a novíciusnak sem az okoskodását.
- Mi lett hát Istennel, aki elküldte Abaddónt? - kérdezem, bár nem úgy tűnik mint akiknek egyáltalán eljut a tudatáig az, hogy beszélek hozzájuk. - Mivel jár az imádása? - kérdezek még vissza.
- Az Isten nincs. - visít fel az első női hang.
- Te láttad már, pap? Csak a hazugság van.
- Gyere imádd, és ha visszatér te is részesülhetsz a dicsőségében!
Jerobeám ekkor hosszan felsóhajt
- Gyöngék. Pusztítsátok el őket.
Tristannak több se kell, elővonja a kardját amin felizzanak a rúnák
- Ezzel kellett volna kezdened.

Felhasználó profiljának megtekintése

25 Re: Küldetés: Cinder & Ash on Szomb. Szept. 08, 2018 2:40 pm

Jerobeam

avatar
az Isten Lángja
az Isten Lángja
Nos akkor Edem ebből a körből kimarad, majd pótolhatja a következővel együtt. Mehetünk tovább a következő körre.


_________________
"And who are you, the proud lord said, that I must bow so low."
Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 3 oldal]

Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.