Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 50

Magánküldetések

Szomb. Jún. 08, 2013 6:05 pm by Jerobeam

Ezen a szent helyen lehet magánküldetésekre jelentkezni, szám szerint párhuzamosan kettőre. …

Comments: 83

Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 88


You are not connected. Please login or register

Azonnali játék: [Küldetés] - ...

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1Azonnali játék: [Küldetés] - ... Empty Azonnali játék: [Küldetés] - ... on Pént. Aug. 03, 2018 10:45 pm

Ezer és ezer küldetés szólt már arról, hogyan fognak össze a világ vándorai egy-egy nagyhatalmú ellenséggel szemben. De mi volna, ha ti magatok lennétek az a nagy hatalmú ellenség. A feladat nem más, mint egy küldetés főellenségét alakítani. Vajon az egyes karakterek milyen ördögi tervet eszelnének ki, amivel egész Veronia nekik akar ugrani. Ideje az érme másik oldalát megtapasztalni. Mutassátok be, milyen lenne a karakteretek mint egy küldetés rosszfiúja, kik lennének a szövetségesei és a magukat is feláldozó csicskásai. Ki ellen mely nagy nevek gyűjtenék össze és segítenék a kalandorokat, kinek hogy nézne ki az erődje, katakombája, vára, milyen tervvel állna elő, milyen kihívások elé állítaná a kihívókat és persze mit zsákmányolnának tőle a karakterek, miután legyőzték őt. Ideje megpödörni a bajszot, felölteni a sötét köpönyeget, és elkezdeni kovácsolni a gonosz terveket. Nehezítsétek meg Veronia mindennapjait!

Jutalom: 150 TP
Határidő: 2018.08.23.27.



A hozzászólást Lothar von Nebelturm összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Aug. 22, 2018 10:53 pm-kor.

Felhasználó profiljának megtekintése

2Azonnali játék: [Küldetés] - ... Empty Re: Azonnali játék: [Küldetés] - ... on Szomb. Aug. 04, 2018 12:28 am

Kylin Farfiel

Kylin Farfiel
Északi Ügynök
Északi Ügynök
Veronia. Magas hegyek, nagy erdők, széles folyók, nagy rétek. Mindenhol az idilli élet és azon kicsinyes kis gondjaik. Ráadásul nem is beszélve arról, hogy ilyen remek adottságokkal rendelkező vidéken nem folyik más, csak háborúskodás. Két fél, akik sokkal jobban élhetnének, ha nem a harcok körül forogna minden számukra. Persze, tudom, hogy ez korántsem csak erről szól. Sokkal inkább arról, hogy miképp tömjék meg a saját zsebüket és tegyenek nagyobb hatalomra szert a vagyon mellett. S most nem királyokról beszélek. Sokkal inkább azon nemesekről akiknek semmi sem elég. S éppen ezért állok egy csapat lovaggal szemben, miközben több sebből is vérzem. Nem gondoltam volna, hogy valaha is ilyen helyzetbe fogok kerülni. Ezen a rohadt hegyen észak felső részén. De tudnék most röhögni, ha nem fájna ennyire rohadtul.
- Add meg magad és mond el, hogy kinek adtad ki az információt. - szólal meg a kapitány és a hangja valóban lágy és kellemes.
- S minek? Úgyis kinyirtok, hiába mondom, hogy nem adtam ki semmilyen információt. -
- Én hiszek neked, Kylin.. - nevetésem félbe szakítja, majd a nyögés a fájdalom miatt.
- Hiszel a nagy szart, Edvus. - szólalok meg, majd egy mosollyal hátrébb lépek és már zuhanok is a szakadék feneke felé. A biztos halál vár azután, hogy így felültettek. A szirt egyre kisebb és kisebb, ahogy esem. Végül nincs tovább. Érzem, ahogy a testem a kemény kőnek csapódik és a vérem kifolyik. Hát így halok meg. Se szerelem, se gyerekek, se temetés. Így, mint egy utolsó senki, akit hazaárulónak kiáltottak ki és napokig üldözték, egészen ezen hegyig, aminek még a nevét sem tudom. Milyen egy elcseszett halál ez. Ismét nevetek, ám halálhörgés lesz belőle. Fejem oldalra billen és látom, ahogy lemegy a nap. Legalább egy szép dolgot látok a vége előtt. Legalább ezzel a képpel halok meg a fejemben.
- Lota ud, ma khihg. - szólal meg mély és ismeretlen hang. Egy olyan nyelven amit nem értek. Talán a pokolra kerültem és most ő fog ítélni bűneim felett?
- Lota ud! - hallom ismét ám most erősebb és parancsoló. Furcsa érzések kezdenek kialakulni bennem, amiket nem tudok hova rakni.
- Kelj fel! - hallom most ismét, ám most tisztán és érthetően. Szemeim felpattannak és lassan kezdik érzékelni a világot. Egy barlang mélyén találom magam. Meg nem tudom mondani hol és miképp kerültem ide. Csak azt, hogy egy trón féleség van előttem és jobban megnézve... Ezek romok, nem pedig csak egy lyuk a földben. S mindenhol fáklyák égnek és világítják be a helyet.
- Gyere közelebb, gyermekem. - nem ismerős ez a hang, aki a gyerekének hív, és mégis úgy érzem, hogy követnem kell a hívását. Így csak azt veszem észre, hogy megyek előre, mintha tudnám, hogy mi hol van. Furcsa érzés ez. Végül eljutok egy másik terembe. Itt végül meglátom azt aki hívott és hirtelen kimegy a lábam alól a talaj. Elsőre megértem, hogy mi van előttem. Egy mélységi, egy bukott angyal. Aki egy erős, izmos és jóképű férfi képen áll előttem, hátán négy nagy fekete szárnnyal és szemében az őrület minden szintjével. Mégis hova kerültem... Szinte nyelni és levegőt venni is elfelejtek.
- Ne félj nem bántalak. - lép közelebb és én mozdulni sem bírok. Csak nézem ahogy közelít, amíg elém nem lép és le nem térdel. Ekkor jobb kezével az állam alá nyúl. Érzem a hideg ujjak érintését ahogy felemeli a tekintetem, hogy a szemébe nézzek.
- Oly tökéletes lettél, mint amilyet még nem látott ez a világ. - szólal meg ismét és gondolom látja az értetlenkedésem így hát hátrébb lép és egy tükröt varázsol elem.
- Lehetetlen. - szólalok meg hallkan. Egy démon néz vissza rám. Rózsaszín haj, két nagy szarv, hosszú fülek, sárgán világító szemek és fakó bőr.
Azonnali játék: [Küldetés] - ... 4f02b5d696f8973c14b69e8064fe36c0
- De! Nagyon is igaz gyermekem. Elárultak és meghaltál. Ám én, új életet adtam neked. Egy életet, amellyel beválthatód azt, ami a szíved nyomja. S erőt, hatalmas erőt, ami mindezt lehetővé teszi. - hajol közelebb hozzám eltüntetve a tükröt. Kezdek rájönni, hogy mi is az az érzés ami bennem fortyog, amióta csak kinyitottam a szemem. Düh, harag és bosszúvágy. Hatalmas és kiolthatatlan vágy. Kis mosoly kezd el játszani az ajkaimon. Mire a mélységi felnevet.
- Elfogadod hát az ajándékom? -
- Elfogadom... Mester. - válaszolok, mire elmosolyodik és megcsókol. Érzem ahogy hatalmas erő árad szét bennem és vad gyönyör. Olyan, amit még sosem éltem át az életem folyamán. Kezeim akaratlanul a hátára simulnak és úgy húzom magamhoz. Hatalmas vágy alakul ki bennem felé és érzem, hogy ő ennek eleget is tesz. Életem legjobb aktusán megyek keresztül. Olyan szintű gyönyör, amit ember át nem élhet. Olyan szenvedély, amiről álmodni sem bírnak.
- Tedd, amit szíved diktál, gyermekem. - szólal meg utána. A hangja már kellemes és selymes. Nyoma sincs a keménységnek és a parancsolásnak benne. Egy csókot adok neki, majd felhúzom a ruhát, amit nekem készített elő és elvesztem az íjat, amit nekem adott. Ezután elindulok.
Néhány perc múlva az Északi pusztaföldön találom magam. Mosoly húzódik arcomra. Elkezdem mozgatni a jobb csuklóm és az erő kezd átjárni. Ez a hatalom, megrészegít. Lassan felemelem a kezem és lila füst száll mellette, amely lassan a föld felé gomolyog. Néhány pillanat múlva megnyílik a föld és kezek jelennek meg. Rég elhunyt katonák kezei, akik most kardot és más fegyvert ragadnak. Több száz, több ezer, több százezer katona, akik az én válaszom várják. S végül egy fenséges és démoni paripa. Megsimítom a nyakát, mire prüszköl egyet. Micsoda vad és erőtől duzzadó teremtmény. Kacagok egyet, majd felugrok a hátára és a sereg elindul. Hangos menetelés az éjszakában. Halottak, kiket elfeledtek és egy elárult, ki nem felejt. Egy sereg melynek nem kell étel, ital, pihenés vagy nők. Egy sereg, mely előtt egy cél lebeg. A gyilkolás és pusztítás. Nem állít meg senki és semmi, ami élénk áll. Lehet az ember, tünde vagy akár démon.
Azonnali játék: [Küldetés] - ... Dark-warrior-wallpaper-hd-dekstop
Elsőnek az északi városokat égetem fel, mészárolom azt, ki ellenszegül. Végzek azzal ki harcolni mer. Aztán jöhet a két főváros, elsőnek az északi, majd a déli. Élvezettel nézem végig, ahogy falaik elesnek, utcáik lángba borulnak és tornyaik ledőlnek. Majd a királyok feje a lábam előtt hullik a porba és gurul tovább véres csíkot húzva. Ezután a trónra ülök és a Mesterem nevében vezetek majd. Aki túlélte, és aki volt oly okos, hogy behódoljon, az fogja Mesterem dicső nevét zengeni, amíg él. Ám ha jő valaki ki elég erős, hogy megöljön. Akkor kap tőlem egy országot, amelyen káosz uralkodik. Olyan emberekkel, akik parancs és irányítás nélkül semmire se képesek. Kap egy átkot, amelyet nem fog tudni helyre hozni. S a tudatot, hogy semmit nem tehet értük. Ezzel a gondolattal indulok meg az északi királyág fővárosa felé.
Jó darabig gond nélkül haladunk végig a vidéken. Szinte semmilyen ellenállásba nem ütközünk és csak felégetett falvak, városok maradnak utánunk. Minden egyes nemest magam végzek ki, a szolgálói és családja szeme láttára, majd ott hagyom a tetemét, hogy ott rohadjon el. Végül aztán olyan 34 kilométerre a fővárostól szembejön velünk az első nagyobb ellenállás. Egy olyan harmincezres haderő és még Edvus-t megpillantom köztük. Erre mosoly kúszik az arcomra. Igaz, hogy a saját erőimet megfeleztem, mert az egyik részét kerülővel délre küldtem, de az nem jelenti azt, hogy nem lennének könnyű falat. Így hát amint felállunk egymással szemben, az én felemről meg is indítom a támadást. Habár kevésnek tűnik az az erő, ami maglódul, ez korántsem így van. Amikor kellően közel vannak nem túlságosan meglepő módon nyílzápor indul meg feléjük. Ám vártam ezt, így én is küldök egy nyilat, amelyet az erőmmel töltök fel. Ennek hála úgy repül végig az égen, hogy elsöpör minden nyilat. S amikor kellő helyzetbe ér, aktiválom a varázslatom és az íjászaikra zúdítom azt. Ezzel végképp megbontom a rendet köztük miközben a seregem ezt a megrendült haderőt eléri. Elsőre úgy tűnhet, hogy kitartanak, ám ekkor kűrt szólal meg és oldalról egy másik had jelenik meg. Több ezer halott, halott lovaiikon vágtat feléjük. Felkacagok, mert arcaikon megpillantom a kétségbeesést. Kacagva vágtatok hát én is a célpontom felé. Edvus ki is szúr és kápsából védelmi pozíciót vesz fel. Mennyire nemes és hiába való. Amikor kellően közel érek, egy nyilat enged el felé, ami úgy szúrja át, mintha papír lenne csupán.
- Démon, ezt még meg fogod keserülni. Le fognak győzni meglásd.
- S ugyan ki győzne le engem mikor olyan vészt hozok rátok, amit ti magatok indítottak el. S ne félj, a holtested majd jó szolgálatot tesz nekem, amikor a saját bajtársaid fogod kardra szúrni. - nevetem el magam és indulok tovább. A csata innentől gyorsan véget ér és új erőimmel megindulok a következő célom felé.
Pár nap múlva a főváros előtt állunk. Seregem gyorsan elzárja az utakat, így egy lélek sem jut se ki, se be. S látom, hogy az emberek és szövetségeseik a falakon várnak, ám a katonáim nem mozdulnak, a nyilaik lő távján kívül állnak. Csak állnak és várnak napokon, miközben a falakon belül csak nő a feszültség. Közel egy hétig várunk így. Nekünk nincsenek szükségleteink, nem úgy, mint azoknak, kik a falakon belül vannak. Hiába a felhalmozott készletek, sok a menekült és a sebesült is. S még ott a kis tervem is, amiről semmit sem tudnak. Hiába nagy falak és a bevehetetlen cím, ha kik védik gyengék és félnek, rettegnek. Aztán megunom a várakozást és ismét kűrt szólal meg. Mély és hangja víz hangzik, ezzel még inkább nyomást gyakorolva a védőkre. Aztán megindul a támadás. Katonáim félelmet nem ismerve indulnak el és velük én is. Érkeznek is a nyilak, ám hála annak, hogy pár varázsló is került a seregbe, így könnyen ki is védik azokat. Néhány pillanat múlva elérjük a főkaput és hallani lehet belülről a sikolyokat és az értetlenkedést. Újabb pár pillanat és csönd, majd megnyílnak a kapuk és a holtak bevonulnak Carolusburg-ba. Félelem és kétségbeesés látszik mindenki arcán, ahogy haladunk az utcákon a palota felé. Nem öljük meg azt, ki nem ellenkezik, hisz kellenek az alattvalók.
Végül elérjük a végső kaput. Itt leszállok a lovamról és úgy állok fel a kapu elé. Megérintem azt, mire a védelmező varázslat miatt visszahúzom a kezem. Ügyes, nagyon ügyes, de lássuk mennyit bír. Hátrébb lépek és az erőmmel nekifeszülők a védelemnek. Hosszú percek jönnek ezután. Bentről érezhető feszültség árad, míg mellőlem a halottak szintén nyugtalankodnak. Végül egy nagy robbanással a kapu ledől és katonáim elindulnak. Jómagam a lovagjaim közt haladok előre.
Azonnali játék: [Küldetés] - ... Db758635cfae5a056238c666c44a1a56
Ahogy átlépek a kapu maradványain, hallom is a harcok hangját és az emberek ordításait. Próbáljak védeni a királyukat, ám mindhiába. Fokozatosan haladunk egyre mélyebbre és mélyebbre, míg végül meg nem állunk a tornaterem előtt. Egy újabb ajtó, ám most ezen nincs védelmi varász, gondolom fölöslegesnek vélték, nem mintha számítana. A lovagjaim kitárják előttem és úgy lépek be. A király a trónja előtt áll teljes harci díszben, előtte a legjobb és leghűségesebb embereivel. Olyan 25 fő állhat szemben az én 8 lovagommal. Elmosolyodok, mivel mindegyik arcán látom a félelmet és a kétségbeesést. Másrészről azt is, hogy képesek itt meghalni a királyukért.
- Mit akarsz ezzel elérni démon? -teszi fel a kérdését.
- Káoszt, pusztulást és kétségbeesést a szívekben. Mi mást akarhat egy démon, mint szenvedést okozni? - válaszolok, egy mosollyal miközben a lovagjaim előre indulnak, és egymás után kaszabolják le a királyt védő embereket. Fáradtak, éhesek és idegileg kimerültek, nem jelentenek kihívást. Így már csak a király marad, akit hamar lefegyvereznek. Karon ragadják és kivonszolják a palotából. Végül aztán a főtérig húzzak, ahol térdre kényszerítik. Ott megfogom a kardját és mellé állók.
- Látod a kétségbeesést az arcokon? A félelmet mely szívükből jön? Látod azt, ahogy próbálnak elfordulni, ám mégis nézik. Látod, ahogy nem tesznek semmit, csak elfogadják a sorsuk. - szólalok meg hallkan, hogy csak ő hallja, majd közelebb hajolok- Nézd meg jól, mert nemsokára te is őket fogod ölni egytől egyig. S ki tudja, talán még a nagy ellenséged fejét is veheted majd. - kacagom el magam, majd lecsapok, és a feje elgurul. Eldobom a véres kardot és elindulok vissza a palotába. Pár nap múlva holló érkezik, hogy Hellenburg is elesett. Mosollyal az arcomon iszok a kupámból, miközben szétnézek az elfoglalt Carolusburg-on. A bevehetetlen város alig egy hét alatt elesett. Ezután nem marad más, mint irányítani a birka népet, hogy azt tegyék, amit kell. Elültetni a félelmet mélyre a szívükbe, a kétségbeesést és a szófogadást. Új korszak kezdődik az 1. Démon Király hatalma által.

Felhasználó profiljának megtekintése

3Azonnali játék: [Küldetés] - ... Empty Re: Azonnali játék: [Küldetés] - ... on Vas. Aug. 05, 2018 5:58 pm

Sötét az este. A csillagok fényét meg olyan régen látta már. Kisurran az ajtón, sötét gondolatai nem hagyják nyugodni. Nem, mintha egyébként nyugodna ilyenkor. Sehol senki, csend árasztja el a falut, van, kinek ez fojtogató, neki inkább felszabadító. Éhes. Borzasztóan éhes. S az érzés, mely hosszú idő óta fel-felbukkan tudatában, az érzés nem hagyja nyugodni. A lovak. Nyihognak, őket is zavarja valami, vagy csak érzik a jelenlétét, és szeretnék felhívni a figyelmet magukra. Ők is zavarják. Mert ezek a lovak azt hiszik, ő valami emberlányka. Valami parasztlány, aki répát és petrezselymet ültet, kokettál a fogadóslánnyal nap mint nap és almáspitét eszik, vígan mosolyog és semmivel se lehet felbőszíteni. Mert néha ez látszik. Hogy ő csak egy emberlány, aki szereti a gyerekeket. Ja, emellett néha iszik vért is, bár ezt soha nem látják, csak tudják, hogy valószínűleg megteszi, elvégre van két kicsi hegyes fogacskája, ami erre használatos. Meg egy nyakláncot kell mindig hordania, de egyébként ugyanolyan, mint az emberek. De senki nem kérdezi meg: hol vannak a szüleid, lányom? Hogy keveredtél össze ezzel a legénnyel? Vagyis akik megkérdezik, csak annyi választ kapnak: tulajdonképpen árva vagyok. És ő is. Majd megértőn mosolyognak, és ezzel elintézettnek látják a dolgot. Visznek neki dolgokat, pletykálnak falubeli dolgokról, a termésről, az esőről, amiknél pedig sokkal fontosabb tényezők mozgatják most világukat, de abból semmit sem értenek. Rosszabb esetben keseregni tudnak. Az pedig még idegesítőbb.
S azon a napon, pár napja, tényleg végiggondolta, hogy a torkára fojtja a szót a fogadóslánynak. Elképzelte. Hosszú ideig csak nézett maga elé, ahogy a jelenet lejátszódott a fejében. A lányka csak csacsog, csacsog, majd egyszer csak csodálkozva néz rá, hogy mégis miért nem szólal meg, mire ő közelebb sétál, kinyújtja a kezét és nemes egyszerűséggel ráfog a torkára. Nem ellenkezik, hisz csak egy megszeppent lányka, hiába tanította meg az apja egy-két dologra, arra nem, mit tegyen, amikor az állítólagos barátja fojtogatni kezdi. Majd Mina lefogja a kezeit és az ijedt szemű sikoltozó, idegesítő kis őz hangját kizárva a füléből a nyakára hajol és belemélyeszti a fogait. Akkor aztán elhallgatna.
Nézi a hűs sötétet, és... ez nem ő. Ezek Adelin képzetei, legalábbis ilyesmik kellett, hogy legyenek. És nem látta. Mennyit szenvedhetett szegény lány, ő pedig nem látta, mik játszódnak le benne. Vajon ez benne lehet a vérben? Minden vámpír megküzd ezzel így vagy úgy?...
Maradtál volna itthon, kicsi lányka, akkor lenne, aki egyengesse utadat... - szólal meg egy selymes kis hangocska, a kísértet-Ade a fejében.
De neked sem volt. Neked sem egyengették, te szerencsétlen. Megöltek.
Úgyse tudsz majd így élni te sem. Hiába menekülsz.
Itt már érzi, hogy nagyon erőltetett a történet. A kicsi hang a fejében mindig átvált közönséges főgonoszosra. Ilyenkor könnyen le lehet rázni. Csak nevetni kell és kész. Így Mina kacagni kezd az éjszakában.
Azonban egyszer csak gyereksírást hall. A kiábrándító, emberi hang visszarángatja a jelenbe s ijedten kémlel körbe. A kovács házából érkezik a hang. Ó, a kicsikéje, a drága kis Anett... most... megríkatta? de hisz őt szereti...
Megfordul és elrohan. Ki az erdőbe. Rég járt már itt, pedig volt egy idő, mikor minden apró problémája miatt megsértődött és elszaladt. Azt hitte, ennek már vége, de úgy látszik, csak most kezdődik. Ágak reccsennek a lába alatt, légzése csattog a levegőben, egy-két madár száll fel szárnycsapdosva, ahogy megzavarja őket nyugalmas álmukban. Dühödten néz rájuk és kivicsorítja fogait. Ők el tudnak repülni csak úgy, míg Mina olyan mélyre zárva érzi magát valami sötét kamrába...
A sziklánál már várja a Hold, mint régi barát, noha most nincs teljesen tele, épp csökkenőben van. A vámpír is pont így érzi magát.
- Most kérdezhetnéd tőlem, Damien hányszor nem tudott már arról, hogy itt jártam. Járhattam volna. Most viszont tényleg tanácsra van szükségem. Nem akarok olyan lenni... nem akarok úgy járni, mint a testvérem.
A hold csak hallgat, természetesen. A szél kellemes, nyugtató melódiát játszik a faleveleken. Egyesek szárazak és zörögnek, mások, ha nap sütné őket, zöld pompájukban nyugtatnák a szemet.
Egy figyelő szem vagyok a sötétben. Mások nem látnak így, mások nem látják, amit én. Másoknak nem kellett mennydörgő csöves északiak nyakából látni fröcskölni a vért, hallni őket nyögni, ahogy a fájdalomtól összeesnek, látni, ahogy a legjobb barátom pengéje elvágja a torkukat és arra gondolni, mennyire éhes vagyok. Ők csak azon siránkoznak, hogy nincs mit enni. Nos, én is azon siránkozom, hogy nincs mit enni. pedig bármelyiküket megehetném. Bármikor. Még bele se halnának... De elkezdenének sikoltozni, és úgy nézni rám, mint egy szörnyetegre. Miért kell ennyire nyilvánvalóvá tenni? Úgyis tudom, hogy az vagyok.
Rájön, hogy a gondolatmenet kezd olyanná válni, mintha már megtette volna, amit csak elképzelt. Pedig Anja él és virul, minden bizonnyal most fordul másik oldalára kevéssé minőségi, de hozzávetőlegesen kényelmes ágyában.
Damien is biztos ugyanezt teszi. Amikor elindultam is, ott szuszogott, békésen, emelkedő és süllyedő mellkassal, egyik keze a feje fölött, másik csak úgy oldalt az ágyon. Csuklójára ráharaphattam volna. Valahányszor megmozdul, minden megmozdulásánál azt érzem, hogy elszalasztok valamit. Amikor támad, amikor védelmezni akar... csak arra tudok gondolni, milyen gyorsan folyhat a vér az ereiben.
Szép, esztétikus dolgokat sorol az elméjében, amelyeket gyönyörűnek talál. Az imént említett vér zubogása. Az éjjeli patak, amely sajnos tiszta víz csak, nem vér, pedig bár az lenne. Vajon akiket szépnek talál... az tetszik-e bennük, amit gondol, vagy csak bebeszéli magának? Damien haja, Lance Kalver haja, Crispin Shadowbane haja. Csak úgy elveszne a kéz közöttük. Mindig ide tér vissza, mert muszáj ide visszatérnie. Pedig talán... sokkal jobban érdekli az, amit a haj fed. A megfeszülő nyakon kidagadó erek. A forró nyakak. Amiktől szerencsére mindig olyan messze van.
Belemarkolni a hajukba, hátrahúzni a fejüket és a nyakukba harapni. Leteríteni őket, mint ragadozó az áldozatát.
Elvigyorodik és lassan rázkódni kezdenek a vállai. Mondjuk mindig is tudhatta volna, hogy őrült volt. De vajon hogy képes valaki ilyesmiben kiteljesedni? Valahogy el kell fogadnia, hogy ő őrült és kizárni minden mást, ami vagy aki ezt meg akarja változtatni. És hogy lehet vajon túlélni?
Az ég lassan világosabb szürkés színt vesz fel, néhány madár is heves csiripelésbe kezd. A színek elképesztő sebességgel változnak, akárcsak naplementekor, a levelek is zöldülnek már, így elindul visszafelé a sziklától, melyről rálátni az erdőség nagy részére és a falu néhány házikójára is.
Hány lelket is számlálhat ez a falu?... Mennyi vér lehet bennük, és ez még csak egy apró település. Mennyi rengeteg ennivaló...
***

A következő alkonykor, ébredésekor hullafáradtnak érzi magát és egy idig kábán keresgéli gondolatai elvesztett foszlányait. Majd egy söttébőrű tünde néz rá, éppen a tőreit élesítve. Mi a fene...? Ez az ágy túl puha ahhoz, hogy a zsoldosok főhadiszállásán legyenek...
- Csak a reggeli rutin. Vagyis izé, esti - felel a sötételf, mintha olvasná a gondolatait.
- Nem érzem túl jól magam.
Mi bánt már megint...? - - Rossz álmok?
Inkább az éber álmokkal van a gond. Megrázza magát. Pontosabban csak a fejét. Akarta. De most mintha minden keserűsége egyetlen pontba sűrűsödne. És azok a kedves szemek néznek rá, zöldek és segítőkészek, és ő csak meg akarja ragadni, a falhoz vágni, és elégedetten szívni be minden értetlenséget az arcán, mert nem értik, egyszerűen nem értik, hogy be van zárva, egy nyomorult fogoly és akinek már semmit nincs veszítenie, az addig vergődik, amíg valamilyen szinten ki nem elégül...
- Mi mi mi mit csinálsz?!
Nahát. Ilyen meglepettséget Anja arcán tervezett látni. Viszont most a sajátja is elég meglepett lehet. Mit csinál? Tényleg, mit csinál? Kezei Damien nyakán, az előbb ráadásul még ült, most pedig az ajtónak vágott sötételffel szemben áll. S lejátszódik a pozitív kép... visszakozni, kérni bocsánatot hevesen... nem tudom, mi történt velem... de neem. Hisz akkor nem változna semmi.
Nincs teljesen a jelenben, az idő mint olyan megszűnik létezni. Amikor csak megközelíti az éberség, elhessegeti... éberen nem tudna így gondolkodni, éberen nem látná át, mit akar igazán, éberen tudná, hogy bolondság, amit művel, nem, ez a ködös fátyol pont tökéletes.
- Évek. Éveken keresztül nem csináltunk semmit, aztán egyszer csak beállunk a seregbe gyilkolni. - Szavak, szavak jönnek ki az ő szájából, furcsa, rekedtes hangon, talán több erőt kéne beletenni abba, hogy rendesen formálja meg őket, de minek is?... Kezek a csuklóján. Menekülni akarsz? Nem, nem fogsz te menekülni... Erősíti a szorítást, Damien pedig ijedten pislog körbe a szobában, tanácstalanul. - Hm?! - nyomja még jobban neki a falnak és lábujjhegyre ereszkedik, hogy legalább ne magasodjon fölé a másik... - Mégis mi értelme volt? Elég sokszor kérdezték. Kérdezték, hogy mégis mi a francért harcolunk Dél oldalán. És valóban jó kérdés. Miért is tesszük?! - azonban nem várja meg a választ. - Mi értelme volt az egésznek? Ügyesen besunnyogtunk épületekbe, elvágtuk valakiknek a torkát, aztán otthagytuk őket. Kész pazarlás. Meghaltak, aztán mi lett belőlük? Megromlottak, ott ahol voltak. Egy tömegsírban. Mindenki elfeledte őket, valaki sír értük, a vérük meg csak úgy kifolyt a kőre. És senki nem itta meg. Mintha csak az aranyat vagy a gyémántot szórnád ki az ablakon, vagy holmi pöcegödörbe...
Damien teljesen értetlenül ráncolja a homlokát. A szorítás a torkán enyhül, mire megkísérel beszélni.
- Mi a franc ütött beléd? Ez valami nagyon rossz vicc, ugye tudod? És fogalmam sincs, mire megy ki. Szívesen beszélgetek veled ezekről a dolgokról anélkül is, hogy nekivágnál a falnak... - A hangjában található megrökönyödésből ítélve még soha, senki sem lepte meg ennyire. Ez jó. Legalább élénk érzelem. Már csak valami élénk íz kéne...
- Elegem van abból, hogy itt szenvedünk egy kicsi sufniban a világ végén.
- De... Nem szenvedünk a világ végén. A zsoldosok fő...
- A zsoldosok helyén van még egy rakás idióta. - Szavak és szavak. Már megint csak fölösleges szavak. Egyik sem a lényeg... Fölpillant. Éhes. Már régóta éhes és folyamatosan éhes.
Adelin miért ne élte túl? Adelin miért nem érte túl? Mit rontott el? Miért nem élsz már, húgocskám?
Nevet, mintha csak éppen lefelé csúszna egy barlangba. Nem néz a szemeibe. A szemei zavarók. Gyönyörűk, persze. De nem tetszik, ahogy ránéz... mindenféle rondaságot találna a tekintetében, megvetést és értetlenséget. Pedig valami mást kéne odafesteni, valami szebbet.
Hirtelen nagy adag levegőt szív be.
- Tudnád nekem gyűjteni az ételt? - Vajon mikor kezd el a tőreihez sétálni?
- Mi-milyen ételt, Mina? Mit szeretnél enni?
- Téged. - vágja rá, majd vár, és elvigyorodik. Még mindig ezek a nézések... a fenébe... Damien megrázza a fejét és óvatosan, kimérten veszi kézbe az imént élezett és tisztogatott pengét.
- Te jó isten, nem mondtad, hogy ilyen is tudsz lenni, mit kell ilyenkor csinálni...
- Mit kell, mit kell? Szeretnél hozni nekem ételt vagy te magad leszel az? Mondjuk így is, úgy is azt szeretném, hogy az legyél, de téged apránként akarlak elfogyasztani.
- Jó, most már tényleg fejezd be. - markolja görcsösen a tőrmarkolatot.
- Mi vagy te, valami északi? Fegyvert fogsz rám?
- Nem akarlak bántani, Mina. Tényleg nem. Fejezd ezt be. Te... te mindent elfelejtettél? Vagy alvajársz, vagy mi a halál van veled?!
Ilyen instabilnak se látta még sohasem. Elképesztően aranyos. Ilyen lehetett gyerekkorában. Bizonytalan, nem tudván eldönteni, mi a helyes, mi a nam... hatalmas, kikerekedett szemű kis tündefiúka. Miért is nem születtem tündének?... - Akkor az enyém lehetnél. Vagy bármelyikőtök. Így viszont csak a véretek lehet az enyém.
- Mi a jószagú...
- Minden gyilkosnak kell valami elvet kitalálnia, amitől az egész normális lesz és elfogadható, nem? Valami magyarázat, ami miatt van értelme. Nos, hát nekem nem kell messzire mennem.
- Te... őrült vagy. De nincs, hova bezárjalak. Most komolyan azt akarod, hogy meg kelljen öljelek?!
- Mégis hogy tudnál? Nem emlékszel, hogy mágus vagyok?
- Nem... nee... ezt ne csináld. Nem emlékszel, hogy mindig ettől akartál elmenekülni? Én segítek, Mina. Tudom, hogy sírni fogsz, de semmi gond, én megértelek, ha senki más nem is, én megértelek, én segíteni fogok, csak kérlek, próbálj gondolkozni...
Sötét pajzsról csapódnak vissza a szavak. Aranyos. Milyen aranyos... Mina kedvesen elmosolyodik és közelebb sétál. Damien azonban hátrál, fejcsóválva szorongatva a tőrt. - Nem akarod ezt. Tudom, hogy nem akarod ezt. Állj meg. Kérlek, állj meg ott.
Kinyújtja a kezét, mire a remegő test egyszer csak behunyja a szemét és szinte ösztönből mozdítja a karját a vámpír nyaka irányába... éppencsak aktiválni tudja az Utánzást. Döbbenten pislog. Ennyi idő alatt eljutott volna idáig? Jól ráijeszthetett. Pedig csak közelített...
Felegyenesedik, a sötételf is ugyanígy tesz. Majd közelebb kezd sétálni, s végre nem hátrálás a reakció, hanem épp az ellenkezője. A zöld szemekből könnycseppek folynak alá. Nem sok ideje van, csak tíz másodperc, tán már csak öt, tán már csak kettő...
Elsimítja a puha, selymes fehér hajat, átfogja ajkaiban a nyaka és válla közti bőrt, majd harap.
A varázs ezzel meg is törik, nem mintha a karjai között tartott drága ennivaló menekülni óhajtana. Valamiféle furcsa hang hagyja el az ajkait, s érezhetően küzd, hogy talpon maradjon, de a vámpírkezek tartják erősen. Mina szemei behunyva végig. Finom, dús, fémes vére van, mint mindig. De most nem áll meg annyinál, mint legtöbbször... olyan közelről hallja a szívdobogását, olyan közelről, s egyre gyorsul, folyamatosan termelődik újra a finom élet forrása...
De azért nem kéne hagyni, hogy meghaljon. Hirtelen ellöki magától és nyel egyet, majd száját kezdi körbenyalogatni. Damien pedig mindenféle irányítottság nélkül esik össze a földön. Hátára fekteti. Elájult... ezek szerint kicsit elragadtatta magát... sebaj. A mostani arckifejezése már tetszik. Hogy ez szenvedés vagy élvezet, nem teljesen tudni. A szemek csukva. Nyugodt, mint valami kisállat. Bájos. Mosolyogva simít végig az arcán, s kiézleli az utolsó csepp vér ízét is a szájában. A köd pedig egyszerűen lángol, lángol a fejében és úgy érzi, végre jóllakott.
Megragadja Damien csuklóját. Gyengécskén, de még ott lüktet az a finom folyadék. Nem lesz baja.
***

- Damien? Damien!! - rázza meg. Nem csinál semmit. Csak fekszik ott és nem csinál semmit... Kezd kétségbeesni. Persze nyilvánvaló, mi történt, ha egyszer ott van az a két nyom a nyakán... - De ki... mi... miért... - Hisztérikusan nyöszörögni kezd, majd két ököllel belever az asztalba. A fájdalom csak rásegít arra, hogy zokogni kezdjen.
Na ugyan vajon ki? Ki a legközelebbi vámpír hozzá, hm?
Hideg. Nagyon hideg. Hideg és üres és... romlott... mintha romlott ételt evett volna...
De nem romlott ételt ettél. Nagyon is finom étel volt az. Nem ízlett?
- Keresek másikat... - motyogja maga elé. Majd felkapja a fejét. - Mii?! Én nem... nem akartam... nem akartam, hogy baja essen... - rángatózni kezd és érzi, ha tovább folytatja, rosszul lesz. És akkor elvesztegeti a vért, amit ivott... - NEM!
Mit gondolsz, mi történik, ha a nyaki artériából szívsz vért? Én arról nem tehetek, hogy mindig azzal fantáziáltál, mert az a legszebb, legnagyobb és legjobban látható hely.
- A comb... - motyogja, majd keres egy tőrt, megfogja az egyik lábat, mely tehetetlenül hever a földön, térdtől fölfelé levágja a szövetet, s idegesen arrébb hajítja. Sietve tapogatja ki a vastag eret, mely ha megsérül, akkor ott mindennek vége. De neki már úgyis mindegy... - A comb a legnagyobb... - Majd beleharap.
***

Új husi után kell nézni. Ez egyértelmű. Na meg új falu után, ez is. Lassan kezdenek gyanakodni. A kovács kislányának a balesete még azért megmagyarázható. Sok kislány kószál el csak úgy az erdőben. Nem vigyáztak rá eléggé. Egyébként is, szörnyű anyukája volt annak a lánynak. Az apjával se volt teljesen kibékülve... De kicsi Anett elképesztően aranyos volt.

Akkor most játsszuk azt, hogy én vagyok az északi! - tartotta fel a faágat és élesen kiáltozva rohant felé. Mina csak nevetett, mosolygott rá és boldogan nevetett. Aztán, mint hazafias déli, kilökte a kardot - természetesen puszta kezével - a támadó északi kezéből, s rávetette magát. Meglepetésére egy apró sikoly hagyta el csak a száját. De elképesztően finom vére volt, finom és friss. Órák alatt persze az egész teste tele lett harapásnyomokkal, sok-sok pici forrás... Sok ideje volt. Valamiért nem jött a többi északi. Nem vették észre. Pedig őket is szépen megdézsmálta volna.

A kovács nem volt annyira finom. A hangja is ronda volt, ahogy kiabált rá. Idővel aztán az összes fegyverrel próbálta támadni, ami a keze ügyébe került, de a Fénylő tekintet megoldotta a problémát. Üvöltözve kapott a szeméhez és követte a lányát.
Mina elégedetten nézi művét. Az edő egyik avarhalma rejtegeti a nagy rakás testet, már csak kiszáradt, jellegtelen maradványok. Tetejébe került a neki legkedvesebb. Sajnos a szemei még mindig lehunyva, pedig milyen szépek is voltak, mint a fű színe tavasszal. Sötétlő bőre pedig szürkébb, mint valaha.
- Nagyon nagy kár érted. Mondtam, hogy buta vagy. Ha nem idegesítesz fel, nem lettem volna ennyire éhes...
Hagyjad már, te vagy a buta. Ha a nyakát támadod, valószínű, hogy meghal. Ha kifinomultan akarsz étkezni, fogd el és apránként fogyaszd el, ne csak dumálj róla...
- Fogd be!
Nocsak, nocsak, te nem szoktál így beszélni. Most, hogy végre eszel is valamit, furcsa dolgok történnek veled. Na, merre lépjünk le?
- Hmm.... - Kifinomultabb módszerek kellenek. És türelem. Ahhoz pedig egy nyugodt, sötét hely. Ha kellő ideig vár, megkaphat mindenkit... Olyan naivak az emberek, az utolsó pillanatig nem hinnék, hogy bármiféle gond érheti őket. Ezt érdemes lesz kihasználni. Elleste már Damientől az idők alatt, hogyan is kell lopakodni, észrevétlennek maradni a sötétben. Majd a nappalban tündököl, az éjszakában pedig learatja munkája gyümölcsét... Mi is volt a nagy terveik egyike? Egy fogadó. De tud annál jobbat is. Egy fürdőház!
Miután hazaszaladt, összekotorta az összes pénzt, amelyet bárhol rejtegettek a lakásban, valamint az összes erszény tartalmát, fél órát turkál a szekrényében, míg végül egy puccos, vörös csipkés és buggyos ujjú elegáns ruhát választ, fél óráig fésülködik is, hogy haja kellő helyen hullámos, kellő helyen pedig fonatos legyen, befogja a lovacskákat a hintóba s elindul.
Hellenburg utcáit ismét verdesi az eső. Villám csapdos odakint messze a magas fákba, vagy talán csak a felhők ricsajoznak egymás közt. A robosztus épület oszlopain itt-ott megcsillan a hold fénye, de inkább az utcáról szivárog be egy adag meleg fény a lámpákból. A kinti viharból idebent semmit sem érezni, néhány erősebb mennydörgés mondjuk picit mintha már megrezegtetné a falakat, de bajuk ezeknek nem lesz, erősen állnak ellen az időnek és bármi másnak. Akárcsak gazdájuk.
Wilhelmina elégedetten sétál végig a medencék mentén. Üresek még ugyan, de pár nap és beüzemeli őket. Onnantól fogva aki csak szórakozni és pihenni vágyik, ide fog jönni. Kellemesen ellazul és a melegtől dúsan és sebesen fog buzogni a vörös folyadék bennük. Finomak lesznek.

- Üdvözlöm, Wilhelmina kisasszony.
- Üdvözlöm, Frau Hegelwald.
- Szólítson csak Berthának, nyugodtan - mosolyog rá angyalian gondosan kiválasztott munkatársa, természetes vörös loknijai verdesik a hátát, tókék szeme pedig élénken csillog.
- Rendben, Bertha. Nos, először is bemutatnám neked a helyet, ahol dolgozni fogsz. Aztán elbeszélgetünk arról, mi is lesz a feladatod pontosan - villant meg egy szélesebb mosolyt, tesztelve, hogy az alany vajon megrémül-e, ellenben Bertha határozottan és magabiztosan állja pillantását. Kézen fogja - amin kissé meglepődik, de hát a munkaadónak nem mondunk ellent -, majd bevezeti a hallból a medencék területére. Egyik sem kicsi, többnyire négyzet alapúak és fűtőrendszerük beállítósától függően a pancsolós hidegtől egészen a már-már elviselhetetlenül forróig mindenféle van. Személyes kedvence mondjuk a nagyon-nagyon langyos, de még kapsz levegőt kategória. Márványberakásuk elég csúszós, így vigyáz, hova és hogyan lép; kifejezetten, ha még vizes is. - Hm. Ki kell rakni valamiféle feliratokat, hogy nézzenek a lábuk elé a drága látogatók, nem gondolod?
- Gyönyörűszép ez a hely, kisasszony... - ámuldozik Bertha, ahogy a mozaikos ablakokra és díszes lépcsőkre vetül a tekintete. A falakon itt-ott cirádás betűk jeleznek idézeteket, melyek hedonistának is mondhatók, de voltaképp az élet élvezetére és a pihenés fontosságára hívják fel a figyelmet. Máshol pedig hullámok, tengeri lények vannak kirakva a falakon.
- Melyik könyvből valók ezek az idézetek, Fräulein?
- Ó, még kiskoromban mutatták a szüleim, de nekik nem tetszett. Nekem annál inkább. Az étkezés örömei. De a fürdésre is alkalmazhatók, nem gondolja?
- Az előbb még tegezett, kisasszony.
- Ó, bocsáss meg. Tegezhetlek?
- Amint elárulja, mi a feladatom... - mosolyodik el cinkosan. Mina is így tesz. Talpraesett ez a lányka. Majd keres rá valami szép kis ruhát, és...
Közelebb hajol, és bizalmasan a fülébe súgja:
- Te leszel a hírszerzőm, Bertha.

Bertha nagyon jól teljesít. Elirányítja az embereket, mit merre találnak, erre a hideg, arra a meleg, felszolgálja a kért innivalókat, ha kell, illatosítót hoz... A mély, párás gőz csak úgy kábítja az érzékeket. Összecsordul a nyál a szájában, ahogy egy oszlop mögül figyeli a betérő társaságot. Népes társulat, rögtön három férfi, borzasztó elegáns ruhában. Egyiküknél mondjk egy pillanatra majdnem kételkedett, tényleg férfi-e, ugyanis hosszú éjszín haja majdhogynem a fenekéig ér. A vörös szépség a ruhatárhoz vezeti őket, s Wilhelmina szemét az sem kerüli el, ahogy végigmérik kellő helyeken telt alakját, melyet mindössze egy térd fölé érő zöld szoknyába és hasonló színű blúzba takart. Az egyiküknek kifejezetten tetszik. Wilhelmina azon kapja magát, hogy órákig álldogál és hallgatja, ahogy csevegnek. Majdhogynem féltékenységet érez a gyönyörű lány irányába, meg aztán egyébként is, mi az már, hogy a vendégek élvezik a kiszolgálást, ő pedig teljes öltözékben várakozik?! Így hát ledobja köpenyét és besuttyan egy medencébe. Alsóneműje körülbelül egyenlő azzal, amit mások fürdőruhaként alkalmaznak, így nem valószínű, hogy észreveszik a különbséget.
A hármasból az egyik, egy rövidebb hajú, világosszőke emberférfi felé fordítja a tekintetét, majd követi a többi is egy pillanatra. Bájos mosolyog villant rájuk, majd sóhajtva terpeszkedik bele a forró vízbe. Egy pár percre elképzeli, hogy mind vér, amiben itt fürdik, friss és forró vér, ásványi anyagokkal fűszerezve... de még mielőtt kiinná az egész medencét, felnyitja a szemét.
Mire azt látja, hogy amint Bertha visszatér egy adag frissítővel, a hosszúhajú démon a derekára teszi a kezét, közelebb húzza magához és máris a nyakát csókolgatja... A vámpír kimereszti szemeit, majdhogynem irigykedve. Kezdettől fogva gyanús volt ez a figura, démon lehet csakis, semmi más... Bertha ugyanis a legkevésbé sem ellenkezik. Gyönyörűek, ahogy esztétikus alakjaik összefonódnak. A csók azonban hirtelen meg is törik, még mielőtt az egész fürdő tekintete rájuk szegeződne... Mina elmosolyodik. Nem lesz ez olyan egyszerű.

- Elnézést, kisasszony... ön a fürdőház tulajdonosa, nemde? - szólítja meg egy viszonylag konszolidált középkorú embernő. Készségesen sétál oda, bár jobb dolga is lenne... A párosból ketten már távoztak, vállukat vonogatva és jelentős pillantásokat váltva, a hosszú fekete hajú, magas férfi viszont jó ideje nem került elő. És valamiért Bertha sincsen sehol...
- Igen, én volnék az. Mit parancsol?
- Én ugyan nem parancsolok semmit, csupán... az imént még láttam errefelé egy lányt, ő hozta az italokat. Vörös haja volt. - Bólint. - Nem tudja, merre lehet?
Bájos mosolya mögött már indulatok forrongnak... - Erre jómagam is kíváncsi lennék. De ne aggódjon, biztosan nem történt vele semmi baj. Addig én is kihozom magának, amit kér. Mivel szolgálhatok?
A nő szinte zavarban van, amiért ekkora figyelemmel tüntetik ki, de láthatóan hálás is érte. - Csak egy citromfűteát kérnék. Nyugtatja az idegeimet. Persze ez a víz is csodálatos, tényleg, annyira kellemes, és... megköszönném... de csak ha nem gond. Köszönöm, kisasszony . beszél a már távozóban levő vámpírhoz. Vajon a fogai miatt félt tőle? Vagy nem is félt, csak megilletődött volt? Mindegy is.
Miután visszatért a citromfűteával, a mellékhelyiségek irányába visz az útja, melyeket egy nyilvánvaló fal választ el a fürdőrészlegtől, a bejárathoz tartozó csarnokban. Másnak talán nem tűnne fel a felgyorsult légzés, a visszafojtott sóhajok és nyögések visszhangzó szimfóniája, ám nem is mindenkinek van olyan fülbevalója, mint neki... egyébként is késő van, valószínűleg a nőn kívül már senki sincs itt...
A falnak támasztja hátát és összefonja kezét a hasán. Valószínűleg fogalmuk sincs, hogy itt van, hacsak a démon meg nem érezte, ha meg igen, hát nem zavartatja magát. Néhol az ő hangjait is ki tudja venni. Mély és kellemes. Fogalma sincs, melyiküket tudná jobban megölni jelen pillanatban.
Hosszú percek után megelégeli a várakozást és kipillant a fal mögül. Bertha tekintetével találkozik az övé, kinek lábai a csábdémon csípőjét fonják körbe. A lány hangjai hirtelen elakadnak, bár az el-elakadó hang még éppen beegyeztethető a ritmusba... szemei elkerekednek és meglepetten-rémülten néz vissza rá. Wilhelmina arca hideg gyilkos márvány.
Azon gondolkozik, félbeszakítsa őket, vagy ne... mármint egyelőre csak a tevékenységüket, aztán majd őket magukat is. Végül dönt. Lassú, kimért léptekkel sétál be a terembe, ahol senki más nincs, majd bezárja az ajtót maga mögött. Nem is lesz. legalábbis egy darabig. A démon azonban nem úgy tűnik, hogy abba tervezi hagyni tevékenységeit. Bertha magas hangjaiból ítélve már nincs sok neki hátra. Behunyja a szemét és próbálja kizárni a külvilágot. Másodpercek telnek el, vagy talán percek, mert amikor kinyitja, a vörös hajú lány zavartan kaparja vissza magára ledobott ruházatának maradványait. Nincsenek azok elszakadva, csak kissé szétesve...
- N-ne haragudjon... kisasszony, én...
Hagyja, hogy motyogjon, szánalmasan és kétségbeesetten. Először a démonnal foglalkozik, aki nyugodt tekintettel végez a felöltözéssel. Mondjuk csak egy aprócska nadrágot kell magára rángatnia. Vizes, fekete haja csápokként tapad meztelen felsőtestére.
- Hogy merészelted ezt tenni a munkatársammal? - kérdi halkan, állkapcsai szorosan egymásnak feszülve. A férfi meglepetten vonja meg a szemöldökét.
- Nem úgy tűnt, mintha ellenkezni akarna, kisasszony...
- Ne kisasszonyozz itt engem, te démon!... Bertha az enyém volt. Ki engedte meg, hogy elvedd tőlem?! - emeli meg a hangját, mire a csábszörnyeteg szemeiben mintha csodálkozó felismerés csillanna. Először iménti varázserőfeltöltőjére néz, majd Wilhelminára.
- Óóó, hogy maguk ketten... - mutat egyikükre, majd másikukra. A vámpírnak ökölbe szorulnak a kezei, körme majdhogynem karistolják tenyerét.
- Nem ÚGY volt az enyém, te átokfajzat! Nekem csak a vérük kell. Nem bújok ágyba minden szembejövővel, mint egyesek.
Mosoly terül szét a sima, világos arcon. Szép mosoly, gyönyörű, viszont ettől még mindig fel akarja koncolni. Bertha közben megrendülten támaszkodik a falnak és megtörten nézi, mi fog itt történni...
- Mindketten osztozunk az Átkon, szép hölgyemény. Ez a drágaság pedig nagyon is élvezte, amit műveltem vele. Ahogy én is. Ki veszít itt? - tárja szét a karját. Hogy rohadna meg a színpadiasságával...
- Én! Én veszítek. Mondom. Bertha az enyém volt. Ezért a te véredet veszem, te átkozott csábítólény...
- Állok elébe... nem vagyok ellenére egy kis agresszivitásnak. Egyébként is elsősorban Önt szemeltem ki.
Bertha megadja magát. Lehajtja a fejét és mintha zokogás rázná a vállát. - Legalább vártál volna, míg hallótávolságon kívül kerül, érzéketlen - szűri a fogai között. Bertha hirtelen elviharzik mellettük, kirohan. A vámpír csak fújtat. Megfertőzik... megfertőzik az Ő helyét, és elveszik, ami az övé, tönkreteszik...
- Szóval hogy is van ez kettejük között? Adott magának a véréből a kis aranyos?
- Te is fogsz. Még a nevedet sem árultad el. Hogy hívod magad? - Miért is akarja tudni?... Megzavarja ez a csupasz férfi felsőtest látványa. Főleg azzal a rengeteg hajjal.
- Hívhat Sebastiannak. - Hm. Szép név.
- Hívhatlak, ahogy akarlak... Bertha valószínűleg már holnap felmond. Eltűnik. Szerencsém van, ha nem kelti rossz híremet. Mindezt miattad.
- Ha már tegeződünk, én is válthatok, kedves...?
- Wilhelmina!... Ne... ne haragudj. Kissé feldühödtem. - Most elnézést kér egy démontól?... Nem... abból nem eszik, hogy ilyen egyszerűen gyakoroljon rajta befolyást. Egy Nachtrabennel áll szemben, akik az elmék befolyásolói, nem fogja csak úgy lekenyerezni. Vagy letestezni. Vagy akármi.
- Arra gondoltam, mi lenne, hogyha a veszteség elkerülése végett összedolgoznánk? Lehetnék én az új hírszerződ.
Felpislant. - Honnan tudod, hogy Bertha mi volt?
- Látod? Befolyással sokmindenre lehet menni. Nem volt nehéz elérni, hogy elárulja.
Vigyorogni és morogni támadna kedve... Azonban elgondolkozik. A démon már így is sokat tud. És ügyes lehet. Talán... talán valóban hasznos lehet számára, amíg ellene nem fordul. De mi oka lenne erre?... Viszont ha... ha mindennap újabb és újabb csinos, idejáró lánykákkal lépne le szórakozni...
- Azt tervezed, hogy az összes vendégemet behálózod, és... és...
Sebastian kezei a következő pillanatban már az arcát simogatják. Jégkék szemeiben mintha őszinte tűz lobogna. Hogy csinálják ezt? Hogy tudnak így hazudni a tekintetükkel?...
Hátrébb lép. - Nem szívod el a varázserőm!
- Nem bántani akarlak... - követi lépéseivel, mígnem a vámpír szemforgatásával kísérve elérik a falat. Várakozón veti neki a hátát és kihívón néz a gyönyörű szemekbe, közben lázasan gondolkodik, miféle megoldást találhatna. Nem engedheti el... de nem... biztosan nem tudja bántani. Nem csak azért, mert a démon talán erősebb nála, sokkal inkább, mert ahhoz olyan szorosan kéne behunynia a szemét és hagynia, hogy az összes sötétsége kitörjön belőle, hogy ezt a szépséget legyőzze.
Nem teheti meg, hogy csak úgy hagyja magát. S aztán hagyja elsétálni, új prédák után nézni.
- Ennyire zavarna, ha időnként elszórakozgatnék a lánykákkal?
Gyilkos tekintettel hajol hozzá még közelebb, érezve a testhőjét, érezve az abból áradó vér melegét... látva az ereket a nyakán, finom vonalú ajkait. - Ha az enyém akarsz lenni... akkor legyél teljesen az enyém. Ne kelljen neked senki más. - Ebből nem enged. Sehogyan és semmiképp... majd ő lesz az, aki mindent megad neki, csak ne keressen holmi lánykákat... Nem. Nem fogja kiengedni a markából, s Sebastian nem is fog vágyni a szabadulásra. Mert szabad lesz így is...
Úgy tűnik, elégedett az ötlettel. Ismét az a halvány mosoly. Pislog párat, tág pupillái eltűnnek a szempillák mögött. Majd fölemeli a kezét, a csuklóját, az arca elé, nyilván nem kezet nyújt, hisz ahhoz túl közel vannak...
- Akkor miért nem pecsételjük meg ezt a szerződést?
Elvigyorodik a kihívásra. Szóval megkapja a vérét is? Remek. Akkor Bertha szaladhat nyugodtan... Elégedetten markol rá a csuklóra, simít végig kissé a kellemes, puha, kissé még nedves bőrön, majd étkezni kezd. Finom, különleges ízű vér folyik le a torkán, füleibe pedig halkan szivárog a csábdémon meglepett nyögése. Inkább elengedi, még mielőtt ő is elájul neki... Sebastian pedig csodálkozva-elégedetten pislog rá.
- Te valóban éhes vagy. - A vámpír elvigyorodik és megnyalja a szája szélét. - De az hol igazságos, hogy én hozzam neked a finom kis áldozatokat, te pedig csak magadnak akarsz...?
Nos, igen... Bertha volt a begyűjtője... most viszont talán már nem lesz szükség arra, hogy a fürdőházból itt-ott eltünedezzenek a finomabbnak ítélt egyének.
- Mit szólnál, ha nem ölném meg őket... A vérre viszont szükségem van. A tiedet viszont taralékolni kell néha, nemde?
Meglepődik, amikor a csábdémon közelebb simul hozzá és immár minden rejtegetés nélkül érezheti a forró vizes testet. Egyik keze már mozdulna és, hogy fölemelje a nő combját, aki viszont felháborodik.
- Nem itt!... Azért... azért vannak igényeim.
- Hát persze, mindenkinek más... - Maga is meglepődik, amikor szinte ösztönből vágja pofon a démont.
- Mostantól nem lesz más.
***

Eleinte némi idegenkedéssel fogadja a beléhatoló testet, ám hamar rájön, mennyire szórakoztató is tud lenni... főleg, hogyha közben még enni is hagyják. Agresszívan és őrülten sajátítják ki egymást, a forró test sokat segít a kellemes ködön, mi az elméjére ült. Adelin erre nem jött rá, Adelin csak vadul őrjöngött, elveszve és tanácstalanul, s nem volt neki, aki segítsen. Nem volt hírszerzője, nem volt démonja, csak ócska parasztokat vadászhatott vérre vágyva... szegény lány...
Boldogan markol bele az elképesztően hosszú fekete hajszálakba. Nem adja senkinek. Soha senkinek.


- Attól tartok, a volt hírszerződ túlságosan bosszúálló - sóhajtja a fülébe némi lihegéssel társítva a felette mozgó test birtokosa, a démonja, a sajátja...
- Micsoda? Hallottál róla? Láttad valahol?...
- Csak pletykák... különböző... rokonok, szülők, idegenek számolnak be arról, hogy fogalmuk sincs, miért találnak különféle harapásnyomokat a... sikátorban megtalált... ismerőseiken.
Kimutatja a fogait. - Azt hittem, jobb lesz, ha életben hagyjuk őket. De amíg halottak voltak, legalább nem kereste őket senki.
- De, kereste... múltkor a fogadóban... a fogadósnő valamelyik unokatestvére... fiatal lány volt még, különleges, szőke, szeplős és zöld szemű...
- Ó, igen, rá emlékszem... de most elég a beszédből... - tapasztja le a formás ajkakat a sajátjával.
Nem akar tudomást venni a veszélyről. Soha nem tette és nem is akar most sem elfogadni bármit, ami keresztülhúzhatja a számításait és vágyait, ami belezavarhat a biztonságos kis rendbe, amit alkotott magának... Miért kell ezeknek mindig megmozdulniuk? Miért nem hagyhatják annyiban a dolgokat? Eltűnt, kész, nincs tovább. Miért kell mindig pánikolniuk, oly riadt szemekkel nézni rá... A démonja bezzeg nem teszi. Kéjesen és mosolyogva nyújtja neki a csuklóját, mert tudja, mire számíthat. De azok? Csak nyavalyognak és sikoltoznak. Talán le kéne szoknia róluk. Talán nem is kéne senki más már neki. Csak ők kellenének egymásnak...

Az utcán járva egyszer csak megpillantja őket. Egyháziak. Azon nyomban el is sertepertél onnan, elbújik a legközelebbi házsor mögé és inkább siet haza. A fürdőház melletti kis házikójába. S beszámol arról, mit látott.
- Egyháziak. Látszott az öltözékükről. S azt is felismertem, kivel beszélgettek... elszaladtam, nehogy észrevegyen... az egyik... talán egy hete, az egyik vendég... Elájult, azt hittem, nem fog emlékezni semmire, őt kérdezték...
Sebastian komoran néz maga elé. - Bertha bármit elmondhatott nekik.
S bár ne lenne ennyire igaza.
Az ablakból figyeli. Pedig ha lett volna valamennyi esze a lánykának, elkerüli ezt a környéket, de nem, neki erre kellett vonulnia... persze éj leple alatt és csuklyában, de akkor is látni, hogy ő az. S a templom felé igyekszik.

Nem igaz. Amikor végre megnyugodna valamiben, akkor zavarják meg a teljesen tökéletesen megalapozott életét. Mérgesen tépdesi le a rengeteg hirdetést, amelyek valami borzasztó idiótán kinéző elnagyolt vámpírrajzot tartalmaznak. Lassan gyűjti az ilyeneket. Hazaviszi őket, és nevetnek rajtuk. Aztán rituálisan széttépik őket, majd pedig mással mit sem törődve folytatják táplálkozásukat, amelyre ugye nyilván mindennap szükség van...
Persze neki nem lenne kötelező vért innia. Áh, nem. Csak így sokkal jobb. Kivéve, hogy a vér gazdái, úgy hírlik, már gyülekeznek és még az egyháziakat is segítségül kérik. Babonás idióták...
Lassan fájdalom kisétálni az utcákra. Hideg, rideg és elutasító mindenki, aki ránéz, s már ha éjjel közlekedik, is agresszív tekintetek kísérik. Megkeserítik az életét. A démon csak pár órára tudja eltakarni a fájdalmat, amit okozni akarnak neki...
S egyszer... csak egyszer terelődik el a figyelme... egyszer gondolja azt, hogy egyszer végre nyugodtan fürödhet a saját medencéiben, s lehunyt szemekkel, nyugodt tekintettel, kellemesen ereszkedik a lágy vízbe... Már körbeállják. Álom, biztosan álom. Az utánzással megbénítja őket, élesen a szemükbe világít a Lángoló tekintettel, de egyre többen és többen vannak. Szent fény égeti a bőrét, a teremben messziről valahonnan a csábdémon lángoszlopai villognak, s az egyik egyházi sikoltozva tántorodik meg, de valakik mégis ezüst karperecet erőltetnek rá s vonszolják maguk után. Hiába vicsorog, vergődik, kiáltozik. Végül kiszabadul, keze ég, a fájdalom szinte megvakítja.
- Mit akartok? Miért hiszitek, hogy jogotok van bárkit is megkínozni, nyavalyások?! Titeket tán megszidnak, ha megeszitek az ételeteket? Nincsen jogotok ahhoz, hogy táplálkozzatok?
Egy lökés, és a medencébe zuttyan. Csak a csobbanást hallja egy ideig, a víz által okozott zúgást, semmi mást... lábával próbálja a felszínre küzdeni magát. Szerencsére az ásványi anyagokban gazdag víz hamar feldobja. Fejét megrázva kapkod levegő után. Ismerős arcokat lát a medence szélén. Nyakukon még mindig ott a fognyom. Kivéve, akién sál. - Szégyenled, mi?! Ó, hogy miért hagytalak életben, te... - valaki lehajol, s biztosan valamiféle ezüst tőrt szúr a mellkasába... úgy éget, akár a szent fény, nem elég, hogy mellkason szúrják, még ezüsttel is kell?! Mocskok.
A köd még mindig itt van. Kiszívná mindegyiküket, ha lenne ereje. De nem... az egyháziakat nem... de túl gyenge hozzá. Mély, kellemes csöndbe süpped. Szemei a plafonra szegeződnek, majd rájön, hogy valamiféle vörös folydogál körülötte. Vérfolyam. Az ő vére. Olyan sok van, hogy teljesen pirosra színezi a medencét, amely egyébként sem tiszta víz... Elmosolyodik. Végre teljesült az álma, hogy vérben fürödjön. Meglehetősen gyönyörű. Reméli, Sebastian látni fogja. Reméli, életben hagyják, vagy elmenekül, vagy legyőzi őket mind, hadd égjenek... csak lássa az ő vérfolyamát... az ő vérét... mely dús mindazokétól, akiket elfogyasztott, vagy akikből fogyasztott. Akik rászabadították ezt a poklot és most elvették tőle az életet. Átkozottak. Mi joguk van hozzá?... Nekik elég, ha valamiféle primitív állatot vagy gazt megesznek, s rothadt gyümölccsel ködösítik az elméjüket...
Legalább a démonja mellette maradt. Ő nem árulta el. A végsőkig harcolt... Forró, lassú csöpögés. Valakik beszélnek. Beszéljenek csak. Csacsogó kis szerencsétlenek. Sosem fogják azt érezni, amit ő, most, hanyatt fekve, lebegve, véróceánjában. Sosem isznak olyan finomat, sosem lesz saját démonjuk, sosem lesz ilyen szép ködük, mint neki...
Hát, tovább jutottál, mint én, nővérkém...
- Finom volt... annyira finom...
Az a lényeg. Látom, végre rájöttél. Csak vesd meg őket, úgyse látják azt, amit te. Nem is fogják. Csak nézz körül.
- Látom... legszívesebben... meginnám... az egészet...
Már megittad. Hidd el. Már megittad. Az egészet.


_________________
"Ez biztos a hajdani báróné udvari bolondja. Na, tágulj innét lányom, mielőtt eldurvulnak a dolgok." - Egy északi katona
Felhasználó profiljának megtekintése

4Azonnali játék: [Küldetés] - ... Empty Re: Azonnali játék: [Küldetés] - ... on Hétf. Aug. 13, 2018 6:24 pm

Gloria

Gloria
Klerikus
Klerikus
A vörös bársonypárnára tettem az utolsót, Szent August bordáját. Bár megillette volna az arany ereklyetartó, sajnos azon a három darabon, ami még megmaradt így is heten osztoztak, nem tehettem melléjük még egy nyolcadikat is. Jó helyen lesz azon a párnán, mélyen a föld alatt legalább szárazság volt, a Katedrális romjai pedig bár már feladták a küzdelmet a természet erejével és beengedték a szelet, az esőt és a hideget, még mindig védelmezték a lejáratot a kincstárba.
Letörölgettem a port, feltöltöttem a tömjéntartót és imádkoztam minden szenthez, hogy járjanak közbe a lelkemért az Úrnál. Ennyi éven át vigyáztam rájuk, talán csak szóltak néhány jó szót az érdekemben.
Becsuktam a vastag tölgyfaajtót. Hajdan gyönyörű, impozáns látvány volt, de mára a szú annyira megette, hogy örültem, hogy nem tört ketté, amikor a széle nekicsapódott a kőkeretnek. Elé húztam a rozsdás vasrácsot is és rázártam a kulcsot, majd a nyakamba akasztottam. Sosem vettem le, még fürdéshez és alváshoz sem. Valakinek vigyázni kellett rájuk…
Mahel kint várt az oszlopnak dőlve. Az ember azt hinné, hogy a rendje a barátai lesznek hűségesek hozzá, és a démonok lesznek az elsők, akik elárulják, de itt fordítva történt. Ha azokhoz vagy kedves, akiknek ez nem természetes, azok az utolsó percig melletted maradnak, hálásabban és hűségesebben, mint egy vadászkutya. Nekem ők voltak a vadászaim. Az őreim. A szemeim és füleim ebben a szomorú, ködös és magányos világban.
Nem beszélgettünk. A szállásunkat egy hajdanvolt püspöki palotában rendeztem be. A gyönyörű freskókban és kelmékben még mindig kedvemet leltem és úgysem használta már senki. Akik használhatták volna, azokat vagy lefejezték, vagy máglyára küldték, vagy pedig gyáván behódoltak a protestáns vallás újkeletű divatának, mely nem tisztelte a régi értékeket. Nem tisztelték a szenteket és az ereklyéiket, nem látták a szépséget a rózsaablakokban, sem pedig Corona priorissza csodálatos festményeiben. Már csak én maradtam, szürke kísértetként járva a hajdan volt gyönyörű Katedrális omladozó falai között.
Szent Brünhilda apácáit szétkergették, miután erőszakot tettek a szebbeken, és levágták a csúfakat és nyomorékokat. Egy idő után nem számoltam hányan gyaláztak meg. Menekülnöm kellett volna, mint a többieknek, de moccanni sem tudtam, csak feküdtem a kövön a saját véremben. Arbus talált rám. A hatalmas pörölyével négy déli fejét csapta le, majd eszét vesztve fürdött meg a vérükben, ez alatt pedig Mahel és a többiek vettek a karjaikba és rejtettek el a füstölgő romok közé. Micsoda képtelenség volt, hogy a démonok mentették meg az életem, és mégis így történt.
Te megmentettél minket. Megmented a lelkünket. Most mi védünk meg téged. - így mondták. Mire előjöttünk már senki sem volt itt. A protestánsok elvittek mindent, ami értékes volt, majd tovább vonultak. Hosszú időbe telt, mire a démonjaim visszahozták azokat, amit már csak én láttam kincsnek. Különös üzlet volt ez köztük és köztem: én megvédtem őket az erősebbektől, aki pedig csatlakozni akart, annak ki kellett állnia egy próbát cserébe. A próba pedig többnyire egy ereklye visszaszerzése volt. Magam sem hittem eleinte a sikerben, de öt év alatt az ereklyék nagyrésze visszakerült az őket megillető helyre.
Bebújtam az ágyamba. A szobám még viszonylag ép volt a kandallóban pedig meleg tűz ropogott, hogy felfűtse a levegőt, a takarón pedig Jade, a fiatal irigységdémon hevert, hogy az ágyban se legyen olyan hideg. Csak néhány egyszerű szabályom volt: senki se azt a bűnt művelje, amiért elkárhozott. A háborúdémonok nem ölhettek, a csábdémonok nem szeretkezhettek, az irigységdémonok nem lophattak… De, ami nem a saját bűnök volt, arról nem szólt a fáma. Hogy kiskapu volt-e ez a rendszerben, azt nem tudtam. Nem kényszerítettem senki semmire, ellenben mindenki megjelent a heti három imaórán, amit tartottam. Ha ez sem volt elég, de üdvösséget nyerhettek azok, akik felégették a Katedrálist, akkor valóban nem volt igazság a világban, és nem volt miért küzdeni.
Teliholdas éjszaka volt, szinte egészen világos. Miért is próbálkozott volna bárki egy zivataros vagy ködös éjszakán? Kardok csörömpölése és csatazaj hasította ketté a csöndet, majd puskaropogás. Hirtelen ültem fel az ágyban, majd léptem az ablakhoz, de onnan nem láttam semmit. Jade álmosan nyitotta ki a szemeit, majd állt mögém, hozzá farkát a combom köré csavarva, hogy úgy csábítson vissza az ágyba.
- Megtámadtak minket.
- Már megint? - nyávogta a démon. Férfi létére meglehetősen hisztis volt. Szerencsére elég volt egyetlen hideg pillantást vetnem rá, hogy nadrágot húzzon, és magához vegye az íját és a nyilait. Én köpenyt kanyarintottam a hálóingem fölé, magamhoz vettem a puskáimat és kényelmes sétatempóban mentünk fel a tetőre. A közelharcot a többiekre bíztuk. Épp csak felértünk, mikor Mahel is előkerült. A legrégebbi társam és bizalmasom csupán néhány szobában aludt arrébb.
- Mi a mai menü?
Felkacagtam. Mahel több évtizede nem evett semmit, ennek megfelelően csont és bőr volt. Csodálkoztam, hogy még nem nyerte el az üdvösségét, de állítása szerint csak azért él még, mert nem akart magamra hagyni. Élesítettem a látásomat, hogy jobban szemügyre tudjam venni a vendégeinket.
- Érzel démonokat?
- Démonokkal élek, Jade, folyamatosan érezlek benneteket.
- Ne haragudj.
Nagyjából tizen lehettek, fekete páncélba burkolózva. Kis szerencsével talán vámpírok lehettek, ez magyarázta is, hogy miért éjszaka jöttek. Szerencsés éjszakánk volt. A protestáns betolakodók ellen csak a puskáim voltak, ahogyan az egyszerű kalandorok és kincsvadászok ellen is. Más démonok és vámpírok ellen azonban már ott voltak a varázslataim is. Az Úr ereje nem hagyott el engem. Elmosolyodtam és kitártam a karjaim. Mahelnek elég volt rámnéznie, hogy azonnal tudja mire készülök.
- MINDENKI FEDEZÉKBE! - üvöltötte, de a mieinknek, mielőtt az égi áldás elérhette volna őket.
- Sententia… - suttogtam halkan a halálos ítéletét minden áldozónak. Az ég gyönyörű volt, így a szent fény úgy tűnt, mintha a fellegek sötétkék bársonyáról hullottak volna le a csillagok, szétégetve az illetéktelen behatolókat. Dühös kiáltás és német nyelvű szitkozódás hallatszott fel, a vezetőjük pedig felnézett, egyenesen rám.
- Ott van! A Szürke Hölgy!
Szürke hölgy… milyen fantáziátlan. A szürke hölgy, aki a szürke kövek között a szürke ég alatt védelmezi a megszürkült csontokat. Persze ezek sosem a csontokért jönnek, hanem a kincsekért, az arany ereklyetartókért, fegyverekért, varázstárgyakért…
Nem kapjátok meg őket.
- Kiszórakoztad magad? - kérdezte a falánkságdémon érdeklődve.
- Úgy valahogy… Már úgy untatnak. Felhúzok egy pajzsot a kincstár köré, közben mehet a szokásos taktika.
- Ne menjek veled? - kérdezte Mahel aggódó arccal. Persze a pikkelyei alatt semmi sem látszott, de elég ideje volt már mellettem ahhoz, hogy meg tudjam állapítani az ilyesmit.
- Nem szükséges.

Bent ültem a kincstárban egy kisebb ereklyetartó oszlopnak dőlve. A gungnir és a fenrir keresztben feküdtek az ölemben, körülöttem és a kincsek körül pedig arany színben ragyogott a sacra contego. Puskaropogást hallottam kintről, néha egy-egy üvöltést… De a társaim nem féltek meghalni értem. Tudták, hogy ez a belépőjük a Menny kapuján. A támadók ellenben… Ki tudja, talán ha visszatérnek ők is az én seregem gyarapítják majd.

Azonnali játék: [Küldetés] - ... Ada86111


_________________
"Find the lady of the light gone mad with the night
That's how you reshape destiny"
Felhasználó profiljának megtekintése

5Azonnali játék: [Küldetés] - ... Empty Re: Azonnali játék: [Küldetés] - ... on Pént. Aug. 17, 2018 2:30 pm

Grob Eugandis

Grob Eugandis
Északi Ügynök
Északi Ügynök
Világuralomra törekedvén

Hatalom. Ki ne vágyna a hatalomra? Hollódoktorként volt hatalmam. Nem is kevés. Emberek életének voltam bírája. Ám ez nekem nem volt elég. Nem volt elég, hogy félelemmel tekintettek rám, mikor fekete köpenyemben és maszkomban megjelentem egy város nyomornegyedében. Nem volt elég, hogy adósommá tettem az alvilági szervezetek nagyját életmentő gyógyszereimmel, vagy esetleg a rivális csoportok eltörlésével. Nekem több kellett egyszerű ígéreteknél, vagy félő tekinteteknél. Ezért mélyültem bele három évig az alkímia csodálatos tudományába. Hála a kapcsolataimnak, nem volt hiány az alapanyagokból, nyugodtan kísérletezgethettem akármivel és akárkivel. Mint minden más alkimista, jómagam is a Bölcsek köve megalkotásán fáradoztam. Az arany létrehozását már rég feladtam. Nem volt rá szükségem. Volt vagyonom. Voltak ismerősök, vagy adósok Veronia minden szegletében, akik nem felejtették még el az arcomat. A Bölcsek köve végtelen erőt és hatalmat adhatott volna a kezeimbe, ám amit helyette leltem, az egy lényegesen hatékonyabb szérum. Ritka alapanyagok hosszas kezelésével és gondos vegyítésével egy mélyvörös, csapadékos oldatot sikerült létrehoznom, mely képes volt a fizikai teljesítmény növelésére. Apró negatív effektus, hogy a kezelt alany elveszítette gondolkodó képességét, így könnyen befolyásolhatóvá vált.

Subjekt 62. Tünde; Hím.
Az elegy beadása után az alany ugyan azokat a tüneteket mutatta, mint az előző hatvanegy. A bőre pár óra alatt teljesen kifehéredett, pupillája összeszűkült és nem sokkal utána belépett a tetszhalott fázisba. Ismervén a következő fázist, az alanyt átszállíttattam a többihez, a megerősített cellába, idomításra.



Subjekt 143. Ember; Hím.
Az elegy beadása után nem sokkal az elegy elhalálozott. Ez az első haláleset. Elképzelhető, hogy a szérum nem oldódó fázisából került egy kevés a fecskendőbe, ezzel okozva az alany vesztét. A tetemet elszállíttattam hamvasztásra. A csapadékos fázissal további kísérletezés szükséges.



Subjekt 234. Vámpír; Nőstény.
Ő a harminckettedik alany, amelyet sikeresen kezeltem a szérum csapadék fázisával. Ennek alkalmazása csak és kizárólag vámpírokon eredményez pozitív effektust. Más fajok szervezete azonnal megsemmisíti önmagát, amint a fázissal érintkezik. A fázissal kezelt vámpírok idomítása lényegesen rövidebb időt vesz igénybe és az eredmények is sokkal kielégítőbbek.



Notiz!
Sikeresen kifejlesztettem egy hatékony immunszert a szérum gáz állapota ellen. Ezzel elkezdődhet a második fázis. Nyugat, hamarosan egyesül. A naplót és a szérum elkészítésének módját meghagyom a jövő generációjának, de a többi iratot megsemmisítem a tűzben. Fő az anonimitás.
~G~"

Milyen érzés is volt egy anomáliát teremteni a két királyság háborújától függetlenül? Nagyszerű. Felbecsülhetetlen. Több sereget állíttattam ki, mint amennyit egymagam irányíthattam volna. Szóval kilenc parancsnokot neveztem ki a legmegbízhatóbb nekromantáim közül. Mindenkinek elmagyaráztam a tervem részleteit és jelentőségét, majd miután mindenkire ki lett osztva egy szerep, jómagam is megindultam Carolusburg felé, teljesíteni a magamra kiosztott szerepem. Zsákom csordulásig megpakolva idegmérgekkel és az azok ellen hatékony füvekkel, melyekkel majd a maszkomat bélelhetem.
A városban nagy volt a készültség, ám a komoly védelem mellett sem mertek belekötni a királyi palota rejtélyes doktorainak egyikébe.
Elérve a palota kapuit levettem vállamról zsákomat és elkezdtem kibélelni a maszkom orrát a füvekkel. A kapu előtti őrök összenéztek, ám megkérdezni egyikük sem akarta, hogy mit is csinálok. Nem az ő dolguk kikérdezni egy hivatali személyt arról, mit is csinál. Miután felhelyeztem a fekete, holló formájú arcfedőt, kiemeltem egy nagyobb üvegcsét, melyben a kék folyadékot ráolvasztott üvegdugó tartotta bent. Ezt már az őrök is gyanúsnak vélték és látható jeleit adták nemtetszésüknek, kardjuk kivonása formájában. De túl késő volt már ahhoz, hogy lesújthassanak vele. Minden erőmmel a járókövekhez csaptam az üveget, melyből a szétfröccsenő folyadék hevesen forrni kezdett és pillanatok alatt erős szürke füstös gázzá vált, mely gyorsabban terjedt szét a palota előtt, mint ahogy egy ember futni tudott. Az őrök és a közelben sétáló járókelők bénultan összeestek és én kinyitottam magam előtt a kapukat, hogy a méreg szabad utat kaphasson az épület belsejébe is. További három üvegcsét törtem szét a palota falain, s ahogy haladtam előre, bénult emberek riadt szempárjai szegeződtek rám.
Egyetlen levelet hagytam ott, melyben csupán három szóban megfogalmaztam mondanivalómat.
Mindenhol ott vagyok
Roppant hatásvadász megoldás, elismerem, de ha már megcsinálom, jól csinálom. Pár óra alatt eloszlott a méreg és az emberek újra tudtak mozogni. Nem volt halálos áldozata a látogatásomnak, leszámítva azt a pár egyént, akinek szervezete ellenállóbb volt a méreggel szemben és azt gondolták, hogy el tudnak kapni.
Mosolyogtam, miközben lábam egyre inkább délebbre vitt és a félelemmel telt tekintetekre gondoltam, melyek Carolusburg utcáin meredtek rám, azonban arcom bőrének húzódása komoly fájdalommal járt, így mosolyom hamar vicsorgássá torzult és kénytelen voltam erszényem mélyéről pár szegfűszeget elrágni, hogy a kellemetlen fájdalom enyhüljön.
Eljutván a Mordemfluss egyik hídjához, egy köpenyes alakot pillantottam meg a túlparton, három páncélozott katonával. Felismertem őket. A három legerősebb idomított vámpírom volt és az egyik parancsnokom, Heiflacht.
- Végeztünk a déli királyság figyelmeztetésével fenség. – mondta a férfi, lováról leszállva és fejet hajtva előttem.
- Remek. – intettem neki, hogy hagyja a formalitást. – És a jelentés?
Erre Heiflacht egy tekercset húzott elő köpenye alól és átnyújtotta nekem. Én fürgén végigolvastam, majd örömmel konstatáltam, hogy egy idomítottamat sem vesztettem el az akció során. A mérgeket sikeresen elszórták és a mezőket is letiporták. A terveim túl jól haladtak.
- Hány emberi idomított van most nálad?
- Húsz. Máris a következő tervén dolgozik uram?
- Az már rég készen van. Szeretnék egy kis reményt helyezni az ellenfeleinkbe. Küldj ki kettő-kettő idomítottat és tíz-tíz élőhalottat észak és dél fővárosa felé. Pusztítsanak, romboljanak, de haljanak is meg. Had legyen egy szép kis jelentés belőle az uralkodóknak.
- Ahogy parancsolja fenség. – ezzel újra meghajolt és a kíséretével együtt visszagyalogolt az ideiglenes táborba. Én felszálltam a lovára és megindultam a birodalmam határai mögé. Szerettem a terepen dolgozni, de a zsákom túl könnyűnek érződött és nem ugorhattam be akármelyik laborba, hogy új főzeteket készítsek. A minőséget csak a saját felszereléseim garantálhatták.
Pár nap alatt elértem a határt és legnagyobb meglepetésemre egy fal várt. Nem olcsó fából tákolt barikád, hanem igazi, kőfal. Elképesztő, hogy a parancsnokok milyen ütemben haladnak a védelmi terveim megvalósításával. Persze nem kellett volna meglepődnöm annyira, hisz én biztosítottam nekik erőfokozókat, mégis lenyűgöző volt a teljesítmény. A kapukon még folytak a munkálatok és biztos voltam benne, hogy nem húzódik fal az egész határ mentén. De volt időm. Több is, mint amennyit megérdemeltem. Nem is beszélve a későbbi kutatásaimról, melyek az életkor növelését fogják lehetővé tenni anélkül, hogy bármilyen nekromanciát kéne alkalmaznom. De ezek csak tervek a jövőre. Akkor és ott, még csak az elkövetkező háborúkra és csatározásokra kellett koncentrálnom. Terveket kellett kidolgoznom a lehető legtöbb faj ellen és védelmet felállíttatnom a lehető legtöbb támadás ellen.

"Amint a harmadik birodalom is belép a háborúba, leszakad majd az ég és Isten minden könnyével siratni fogja elhullott és megrontott gyermekeit. S a világ ismerni és félni fogja nevem, hatalmam."

Felhasználó profiljának megtekintése

6Azonnali játék: [Küldetés] - ... Empty Re: Azonnali játék: [Küldetés] - ... on Kedd Aug. 21, 2018 10:00 pm

[Küldetés] Akasztják a hóhért
[Zenei aláfestés: Godsmack - The Enemy ]
"Rossz. Jó. Ellenség. Szövetséges. Nézőpont kérdése, nem igaz? Amikor a "jó" ügyért öltem, éltettek. Amikor a bosszú éltetett, közellenséggé váltam. Veronia, te egy mocskos szerető vagy. Magadhoz ölelsz, míg úgy hozzák az érdekeid - és eltaszítasz, amikor megunod a játékot. Hát, Veronia, mondok neked valamit: dugd fel a hátsódba az "igazságosság" izzó vasát és élvezkedj rajta, mert nem adom olyan könnyen magam!"
- Crispin Shadowbane


Esélyük se volt arra, hogy észre vegyenek. Sötét éjszaka volt, olyan sötét, amelyet már rég láttunk. A Holdat sűrű felhőfüggöny takarta el előlünk, a csillagok halvány fénye se tudta áttörni. De még hogy ha sima felhők lettek volna, de nem, ezek nem azok voltak. Érezni lehetett a levegőben, hogy hatalmas vihar van készülődőben. Szinte fojtogatóan sűrű volt, alig lehetett levegőt kapni és a testemen vastag izzadtságcseppek folytak le. A ruhám már csatakos volt a levegőben megülő párától. A támadók nyugtalanak voltak és emiatt hangosabbak is. Nem ügyeltek annyira az osonásra - igaz, hogy nem is nagyon tudtak. Durva lábak taposták az aljnövényzetet, páncélos bakancsok alatt törtek el a satnya gallyak, a lehullott faágak, a hosszú ideje tartó szárazságtól megkínzott falevelek. Alig pár ragaszkodott még a fákhoz, mint ha abban reménykedtek volna, hogy jön még rájuk eső. Hát, most meg fogják majd kapni. Három férfi ácsorgott az egyik kis facsoport közepén, a középső egy fáklyát tartott a kezében, a másik kettő pedig ennek a fényénél tanulmányozott egy térképet, amelyen a megostromolandó vár képe nyugodott. Összehangolt támadásnak indult, azonban a csapdák, amelyeket szétszórtunk a terület körül, megtették a hatásukat. A támadósor széthúzódott, akadt pár sebesült - de közel sem annyi, mint amennyiben reménykedtünk.
  Hangtalanul osontam végig a fák között s Dumah ereje teljes egészében átjárt engem. Az angyallenyomat, amely hűségesen ragaszkodott hozzám, vagy inkább az ékszerhez, amelyben lakozott. Nem csaptam még csak a legkisebb zajt sem, bár ettől függetlenül nagyon ügyeltem arra, hogy ne lépjek gallyakra. Valamit megérezhettek, az utolsó pillanatban. De ez már túl késő volt a számukra. Clandestine lecsapott egyszer. Kétszer. Háromszor. A fáklyatartó esett össze először, ahogy hátulról átszúrtam a nyakát - a penge kikerülte a gerincet és a torkot átszúrva a túloldalon bukkant ki. Kirántottam a fegyveremet és beleszúrtam a túlságosan is hamar észbe kapó katona kezébe a csuklójánál. A holdezüst fegyver éle felhasított egy eret és most a vér spriccelve tört elő a sebből. Lábammal löktem el a kezéhez kapó harcost, aki nekiütközött a társának. Az nem látott túlságosan jól a sötétben, a fáklya már a földre hullott és kialudt. Vakon csapdosott, de ez nem menthette meg. Lebukva egy vízszintes csapás elől a fegyverem mélyen a gyomrába süllyedt. A katona összerogyott, kezeivel próbálta benntartani a beleit, amelyek kibuktak a mély sebből. Már túl késő volt a számára megtanulni, hogy legközelebb viselje a teljes páncélzatát. Az, akinek átvágtam a kezét, teljesen elfehéredett és menekülni akart. Nem tudott. Egy csapás a tarkójára. Gyomorforgató reccsenés, aztán holtan esett Ő is össze. Nem volt alkalmam sem időm átkutatni a testüket. Még voltak bőven....

Fáradtam támaszkodtam neki a régi, ódon kastély falának. Egész testemet vér és belsőség borította, ahogy kegyetlen halálosztóként hatoltam át az ellenség megzavarodott vonalain. Nem tudtak igazán jó védelmet kialakítani, az egységeik elszakadtak egymástól. Az, ami az elején jó taktikának tűnt - hogy a soraikat széthúzva egyszerre több irányból támadhassanak - az halálos csapdának bizonyult a számukra. Elvesztették a lehetőségét annak, hogy a különböző egységek támogatást nyújtsanak egymásnak, és ezt kegyetlenül kihasználtuk. Győztünk. Ismét. Boldognak kellett volna lennem. Örülnöm kellett volna és ünnepelni. Nem tudtam. A túlélők lassan kezdtek el visszaszivárogni, ahogy a megzavarodott támadókat kergették még egy ideig, aztán beleuntak és belefáradtak. Elcsigázott arcok, az éhségtől beesett pofák bámultak vissza rám, szemükben a csillogás és fény már rég kihalt. A gyomrom kavargott, inkább elfordítottam róluk a tekintetemet. Lecsúsztam a fal mellett, figyelmet sem véve arról, hogy a gödrökben mélyen megült a vér, amelyet a feltámadó vihar felhigított, és most már inkább egy véres sárpocsolya volt.
- Meddig kell még kitartanunk, Uram?
Lépett hozzám az egyik "katonám". Fiatal volt, legalábbis annak kellett volna lennie, nem igaz? De itt már nem voltak fiatalok. A srác maximum tizennégy éves lehetett, azonban az arca olyan volt, mint egy ötven évesé vagy mint egy több tucat csatát megjárt veteráné, aki már azt se tudja, hogy miért csap le újra és újra. Már csak teszi, automatikusan, mert ezt parancsolták neki. Viszont nekik senki sem parancsolta. Ők csak tették, amit kellett, hogy túléljenek, és még egy napkeltét megélhessenek egy olyan világban, ahol már nem volt helyük. A fiú - Allistair, ha jól emlékszem a nevére - ledobta a földre a tünde csatapengéjét, amelyet még az apja holtteste mellől szedett fel egy élettel - pontosabban csak három hónappal - ezelőtt. Nem kellett volna harcolnia, boldog gyerekkort kellett volna élnie, de nem volt még csak esélye sem erre. Hogyan jutottunk el idáig?
- Bár csak választ tudnék erre adni, fiam. Menj és pihenj le. Szedj össze mindenkit és pihenjetek le.
- Nem jön álom a szemünkre, Uram. Már napok óta nem tudunk aludni.
- Tudom...tudom. Azért próbáljatok meg.
A fiú még akart mondani valamit, aztán a fejét csóválta és elindult a néhai cselédszállás felé. A régi vár, amely fénykorában a Südardenen folyó kereskedelem felügyeletét szolgálta, mára már teljesen kopott volt és lelakott. A hajdani büszke falak nagy részt már leomlottak, a régi vártorony omladozott és lakhatatlannak minősítettük, senki se ment már be oda, állítólag kísértetek lakták. Gyakorlatilag csak a huzat csapdosta a korhadó fatáblákat és ajtókat. A vár többi része se volt jobb állapotban, de amit tudtunk, megmentettünk. Hogy miért? Mert azt hittük, hogy túlélhetjük az új háború viharát, hogy valahogy partra kecmereghetünk, hogy...túléljük. Az elején még hittünk ebben. Most már csak makacsságból tartottunk ki. Veronia egésze "gonosznak" titulált minket és háborút folytattak ellenünk. Keserűen fintorodtam el. Alig maroknyian maradtunk, de egy tüske voltunk Veronia oldalában, amelyet nem tudtak eleddig kihúzni. De már csak idő kérdése.

Én még emlékszem az elejére. Emlékszem arra, amikor egy új kultusz ütötte fel a fejét. Az elején csak az ostoba és tanulatlan, tudatlan parasztok között talált új követőkre. Ez a kultusz azonban más volt. Nem egy Mélységi állt a hatalma mögött, hanem egy annál még nagyobb hatalom: a gyűlöleté. Gyűlölet minden nem ember iránt. Gyűlölték az elfeket, a sötét elfeket, a vámpírokat és a démonokat is. Mindenkit, aki nem "Isten" útjait követte, vagy lázadozott ellene. Azt hittük, hogy hamar ki fog hunyni ennek az új őrületnek a lángja. Pár gyilkossággal kezdődött. Aztán a hatalma egyre növekedett, ahogy terjesztették a propagandát. Minden bűn mögött mi álltunk hirtelenjében. Miért nem állítottuk meg? MIért néztük tétlen, ahogy a fajtársainkra hegyezik a parasztok a kaszáikat és vasvelláikat? Azért, mert nem vettük komolyan őket. Csak egy fellángolás, semmi több. De sajnos, ez most több volt ennél. A hit gyorsan terjedt, ahogy a két királyság közötti háború a vége felé közeledett és a harcra, s vérontásra éhes katonák új ellenség után kutakodtak. Ki ellen harcolhatnának még? Az északiak ellen? Hisz Karolusburg-ot elfoglaltuk...foglalták. A két királyság egyesítése megkezdődött, békének kellett volna következnie. De aztán jöttek a suttogások: "Az elfek és sötét elfek elmenekültek...de nem mentek olyan messze, mint hinnéd. A háttérben tevékenykednek. A viszályokat is ők szítják." Az éjszaka leple alatt kirángatott családok a hosszú hetek kínzásai után mindent bevallottak, még azt is, amit nem ők tettek. Aztán nyilvánosság elé ráncigálták őket, hogy a tömeg előtt ismerjék be "bűneiket" - azt hitték, hogy ezzel megmentik magukat, vagy a családjukat. A vérre éhező tömegnek viszont nem ez volt az akarata. A közhangulat gyorsan ellenünk fordult, és az új rend erőre kapott. Mielőtt kettőt pisloghattunk volna, mély gyökeret vert még Hellenburg-ban is, ami a Kivándorlás óta egyfajta fellegvár volt számunkra. Menekülnünk kellett volna ott és akkor. De nem. Fellázadtunk és vérengzésbe kezdtünk, hogy visszafizessük azt, amit ellenünk követtek el. Azonban nem vágtuk le a szörnyeteg fejét, és a sikertelen kísérletet ellenünk használták fel. Úgy lett beállítva az egész, mint ha a legfőképpen sötét elfekből álló "partizán" csoport kimutatta volna a foga fehérjét. Pogromot indítottak ellenünk és akkor már tényleg menekültünk. Az alig ötszáz fős kompánia elmenekült Hellenburg-ból és ...valahogy az egész élére kerültem. Csak azért, mert én voltam az, aki megölte a főpapot vagy kicsodát.
Keletre akartunk menekülni, a Südarden folyását követve átkelni a folyón és a vámpírok között meghúzni magunkat. Azonban éjszakai társaink összefogtak egymással és lezárták a határaikat. A Nebeltrum-ok mágiája, a Finsterblut-ok harcra éhes katonái, a Schwarzritter-ek lovassága és a Schwarzjägerek vadászai megakadályoztak mindenkit, aki nem vámpír volt, hogy a területükre merészkedjenek. Magukat védték, érthető volt.  Végül rátaláltunk erre a régi várra és itt húztuk meg magunkat, amíg erőre kapunk és eljutunk a tengerpartig, ahol talán találunk pár hajót, amivel elmenekülhetünk. Sose jutottunk el odáig. Veronia első számú ellenségei lettünk, mert kiálltunk az igazságunkért. Most itt vagyunk. Az ötszázból mennyien is maradtunk? A mostani támadás előtt alig ötven főt számoltam össze...most talán húsz maradhatott? Húsz sötét elf. Veronia utolsói. A tündék inkább Finsterwald-dal próbálkoztak meg, mondván, hogy még az is biztonságosabb lehet, mint a nyílt terep. Velük kellett volna mennünk, bár egy-egy kihallgatott beszélgetés alapján lemészárolták őket. Nem akartunk hinni a néhai szövetségeseinknek számító déli katonáknak, így elvágtuk a torkukat, mielőtt a hazugságaikat folytathatták volna.

Fáradt voltam. Hold Anyára, már rég éreztem ilyen fáradtságot. Napok óta nem tudtunk aludni, minden kis zajra összerezdültünk, várva az utolsó támadást. De az ellenség nem siette el a dolgokat. Komótosan támadtak. Nekik végtelennek tetsző utánpótlása volt, nekünk pedig....az élelmünk fogyóban volt, zsákmányolni se tudtunk az ellenségtől, hisz ők kevés felszereléssel érkeztek. Két hét. Ennyi a maximum, aztán....nincs aztán. Mindennek vége. A "katonáim" a harcok során szerzett sebeiktől estek össze. Az ellenség nem üldözött minket a várba, nem üldözte a visszavonulókat, nekik bőven elég volt az, ha megsebesítettek minket, a többit a természetre bízták. Auriel, az egyik íjászunk konkrétan a támadás első percében össze esett a fáradtságtól és a vérveszteségtől. Ezernyi sebe alig hogy vérzett, de végül összeadódott. Voltak, akik annyira lefáradtak, hogy már azt se tudták, hol járnak, csak meneteltek előre, bele az ellenség soraiba, arról se véve tudomást, hogy fegyver van a kezükben. Húsz. Ennyien maradtunk. Az átlag életkor tizennégy körül mozgott. Mind gyerekek voltak. Mindannyian reménykedtek, hogy valaki megment minket. Nem jön senki sem, de ezt nem mondhattam nekik. Kellett nekik a remény. De miért? Mi értelme ezt tovább húzni? Lassan tápászkodtam fel a fal mellől és beléptem a rogyadozó toronyba. Por hullott alá a korhadt lépcsőkről, ahogy kint teljes erejével tombolt a vihar. Megálltam a lépcső tövében található ládánál és óvatosan felnyitottam azt. A népünk öröksége. Kötetek és könyvek a néhai sötét elfekről, amiket kimentettek azok, akik érezték azt, hogy nemsokára eljön a vége. Pár holdezüst fegyver...ennyi maradt az örökségünkből. De őriztük azt, hisz amíg egy is él közülünk, addig a fajunkat nem söpörhetik el. Feltámadhatunk még. Én már nem hittem ebben. Lerogytam a láda mellé, előhalásztam belőle a holdezüst érmét, amire a néhai sötét elf hercegség szimbólumai voltak vésve. Azt, amit még Armin-éktól kaptam. Keserédes mosoly suhant végig az arcomon. Szerencsére Ő már nem látta mindezt, hogy hova süllyedtünk, hogy...hogyan haltunk meg.

Az erdő lángolt. Legalábbis az, ami néha erdő volt, de mostanra már csak alig pár tucatnyi fa maradt meg belőle. Szememet marta a füst, de nem csak emiatt könnyeztem. Allistair volt az utolsó, aki elhullott...aztán csak én maradtam. A tűz tombolt körülöttem, ahogy szabadjára engedtem minden dühömet és elkeseredettségemet, amely felgyülemlett bennem. Olyan volt, mint ha én magam lettem volna a tűz. Pusztító. Irgalmat nem mutató. A támadók menekültek és én követtem őket. Veszettül csapdostam. Védtem. Szúrtam. Hárítottam. Döftem. Egy széles vágás a bal karomon. Elejtettem Fury-t. Leszúrtam a szerencsétlent, aki rám támadott. Torkát markolászva rogyott össze. Újabb szúrás. De szépen lassan körbe vettek engem. A lángokon keresztül csak a kíméletlen arcokat láttam. Lándzsákat adtak előre. Lándzsák, amelyek most felém mutattak. Felkacagtam. Teljes erőből lecsaptam az egyik szálfegyverre, lemetszve annak a hegyét. A katona hangosan káromkodott. Aztán...egy éles fájdalom a csípőmben, ahogy az egyik harcos elunta a szórakozást. Nem törődtem vele. Csak vadul őrjöngtem tovább, miközben a tűz pattogott, miközben kegyetlen tűzvihar tombolt körülöttem. Összerogytam, ahogy egy másik lándzsa hátulról a térdembe csapódott, a földhöz szögezve. Megpróbáltam felállni, de már nem sikerült. Féltérdre rogyva csaptam egy közeledő lábszárára. Egy újabb lándzsa a vállamat szúrta át.
- Hold Anyáért és Hold Apáért! A sötét elfekért! Gyertek, Ti mocskok!
Vért köhögtem fel. Láttam, ahogy egy gerely átrepül a lángtengeren. A tekintetem követte a fegyver röptét egészen az utolsó pillanatig. Aztán elmerült a mellkasomban. Lassan rogytam össze. Már nem éreztem, ahogy a földnek csapódtam, a vértől átitatott földnek. Az utolsó, amit láttam, az egyik gyerek arca. Egész idáig kitartottak, mert hittek abban, hogy megmentem őket. De nem tudtam. Ők győztek és semmit sem tehettünk. Veronia ellenségei lettünk, pedig nem is tettünk semmit sem. Veronia ellenségei lettünk, mert ez volt számukra a legkönnyebb döntés. Emlékeztem, amikor én mentem megbízatásokra, hogy leszámoljak az ellenséggel. Felakartam röhögni, de csak köhögtem és még több vért köptem fel. Hát, most én lettem az, akire vadásztak. Amikor én teljesítettem egy küldetést, pénzjutalomban részesítettek, netán találtam menet közben egy-egy érdekes tárgyat, amit megtartottam magamnak. Ők most mit kapnak? Csak pár skalpot és a sötét elfek örökségét, amit oly' veszettül őriztünk. Nem kérdéses, hogy mit tesznek vele. Elégetik, megsemmisítik - és ezzel együtt az emlékét is annak, hogy valaha is léteztünk. Két generáció múlva már csak a rémmesék alakjai leszünk. Az emberek terjeszkedtek, átvették a teljes uralmat Veronia felett és nem volt helye a fajtámnak, nem volt helye senki másnak sem. Lecsuktam a szemem. Még egyszer. Utoljára. Régi ismerősként üdvözöltem a sötétséget...


_________________
Azonnali játék: [Küldetés] - ... Fzb676
"Ki vagy te valójában a sok szöveg mögött, Cynewulf?"
- Armin Fairlight herceg

" You know the guy, the batshit loose one, thinkin’ two guys livin’ in his head. Good homie, just crazy and drunk most of the time. "
- Random nigga from the ghetto to Det. Christine Dalgarde

Cynewulf "Soberisthenewugly" Longtalk
- Szép kis megnevezés ala Darr
Felhasználó profiljának megtekintése

7Azonnali játék: [Küldetés] - ... Empty Re: Azonnali játék: [Küldetés] - ... on Pént. Aug. 24, 2018 3:55 pm

Dieter von Rotmantel

Dieter von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Az ideiglenes szereplőgárda:
Logan Shadewood – Sötét tünde bérgyilkos, a kalandozócsapat önjelölt vezetője
Belora Phel-Gorda – Női falánkságdémon, Logan beosztottja
Claire Dawnstrider – Tünde íjász, Logan csapatának tagja
Killian Dawnstrider – Claire fivére, tünde druida, Logan bizalmasa

- Hogyan is nevezik ezt az új Rotmantel családfőt? – kérdezte Logan, hátát nekivetve a falnak.
- Dieter. De ha jól tudom, már nem hívja magát Rotmantelnek, épp készül az egész családját megreformálni. – felelte lehunyt szemmel az asztalnál ülő nő. Látszatra a húszas éveiben járt, de vámpíroknál sosem lehetett tudni, ezt Logan már nagyon korán megtanulta.
- És ezzel mi is a baj, frau…
- Eirika. Eirika von Neulander. Az indok pedig nem lényeges, Mr. Shadewood. Vállalja, avagy sem?
A sötét tünde sokáig vizsgálta a hegyesfogú arcát, keresve az árulásra utaló jeleket, de nem talált semmit. A vámpír meg sem próbálta palástolni mennyire veszélyes a feladat és menyire magukra maradnak Logan és a társai, ha elszúrják. Pont ezért utálta és kedvelte egyszerre a vérszívókat.
- Mit kapunk cserébe?
Eirika von Neulander meg sem rezzent ültében, csak ezüstszínű szemei fordultak felé.
- Amit csak akar.
Ennyi volt csupán, amit Logan hallani akart.

~:O:~

- A toronyba? - szaladt fel Claire szemöldöke, miközben ujjai játékosan elkaptak egy hajtincset és körbecsavarták az álla alatt. A tündelány akkor csinálta ezt, ha a kockázat és nyereség mértékét méricskélte össze magában, így Logan miatta nem aggódott. Killian szokás szerint szótlanul morzsolgatott valami illatos fűszert maga előtt, ráhagyva a döntést a társaira, Belora viszont felállt és lesöpörte magát.
- Csak hogy jól értettem-e… - kezdte a démon, amire Logan csak felsóhajtott. - Azt várod, hogy négyen bevegyük magunkat a Rotmantel vámpírok tornyába, likvidáljuk az újonnan kinevezett és hírhedten félcédulás vezetőjüket aztán szépen, csöndesen lelépjünk.
Logan leült egy laposabb kőre és egyik lábát átvetette a másik térde fölött.
- Így valahogy.
Belora hosszú másodpercekig próbálta kiszugerálni a sötét tündéből a bocsánatkérő, poénkodó vigyort, ám partnerére akadt – Logan begyakorlott módszerrel öltötte magára a teljes, szinte unatkozó közönyt. A démon miután kénytelen volt elfogadni, hogy önjelölt főnökük komolyan a halálba akarja küldeni őket Killian felé fordult.
- Mit tudunk erről a vámpírról?
- Ahogy mondtad… - hagyta abba egy pillanatra a druida a fűszerszagolgatást. - Valószínűleg őrült. A veszélyesebb fajtából. Mindent és mindenkit betegségnek lát, aki csak képes lehet ártani bárkinek, vagyis szinte csak idő kérdése, hogy az átkozott, hátborzongató Roncsserege mikor tesz céltáblát a nyakunkba és jön utánunk. Én támogatom Logant.
Belora nem tudott mit felelni, csak idegesen hátrafogta mályvaszínű hajzuhatagját és kötött rá egy csomót. Ha a mai menü vámpírokat jelentett nem akarta leenni magát.

~:O:~

A Nachtraben torony meredekebb és jobban védett volt, mint először számítottak rá. Logan felpillantott az első ablakig, jó tizenöt láb magasban és felsóhajtott.
- Kil, ez sajnos a te dolgod lesz.
Killian bólintott és a toronyhoz lépett, hosszú ujjaival megérintve a sötét téglákat. A háttérben halkan megpendült valami, aztán fémes csörömpölés hallatszott és egy pillanatnyi, elfúló nyikkanás. Claire előbújt a rejtekhelyéről és a szerencsétlen őrhöz sétált, kihúzta a nyilát és próbálta elnyomni az öklendezését.
- Mi az? - lépett oda hozzá Logan. - Gaudomors?
A tündelány megrázta a fejét, aztán megtörölte a szemét.
- Él. Épp ez a szomorú benne. Akinek ennyi élőholt és förtelem van a kezei között miért pont az élőkkel végezteti a piszkos munkát?
- Ez nem piszkos munka, Claire. Ez az, ahol megengedhetik maguknak, hogy egy pillanatig tétovázzanak. A takarításnál nem. Gyere! - ölelte át fél karral a nő vállait, elráncigálva a megölt vámpír holttestéhez. Killian végzett a fallal, a gránittéglák közül vaskos, kapaszkodónak épp alkalmas jéglemezek törtek elő, Belora pedig már félúton járt az ablak felé. - Menni fog, Claire? Szeretnél őrt állni?
- Nem fog neki menni, Logan. Maradj itt, Claire. - rázta meg a fejét határozottan Killian, amire a lány csak pislogott, aztán bizonytalanul bólintott. Logan elszakította a tekintetét tőlük és kapaszkodni kezdett a druida jégmágiája alkotta kitüremkedéseken felfelé, míg Belora után el nem érte a homályos ablak peremét. Megvárta, míg a démonlány jelez, ami egy nedves roppanás után történt meg. A sötét tünde fél karral felrántotta magát és éjgyilokját készenlétben tartva beugrott a toronyba.
Belora egy árnyékba boruló test fölött állt undorodó arccal, lábával taszítva odébb. Arányaiban férfi volt, sötétfekete páncél borította, de ahol látszott az alatta megbúvó alak mintha hiányzott volna belőle minden izom. Egy üres csontváz volt, ami körül szétfolyt a tagjait mozgató vérköpeny, egyedül a pókhálószerű varratháló maradt meg rajta.
- Élőholt. - fintorodott el Logan, Belora pedig egy utolsó rúgással a falhoz taszította a testet.
- Az. Egy gaudomors. Undorító.
Logan nem beszélt latinul sokat, csak a közhelyeket és káromkodásokat, de még ő is le tudta fordítani, hogy a szó nagyon darabosan „örvendő halált” jelentett. Ironikus név volt azoknak a torz szörnyeknek, amik alig egy hónapja kezdték tizedelni a környező falvakat.
- Undorító, Phel-Gorda kisasszony?
A sötét tünde és a démon egyforma sebességgel pördült meg, fegyvereiket szinte betanult mozdulatokkal húzva elő, azonban mindketten megfagytak a folyosón feléjük sétáló vámpír arcát megpillantva. Fekete és fehér, sötét és világos torz kakofóniája folyta körül a cseresznyeszínű szemeket, közöttük pedig egy lüktető, szinte motoszkálni látszó varrat feszült, mint valami nem evilági kapu, próbálva visszatartani a sötétséget. Nem mintha képes lett volna, a férfi lelkében lakó sötét már rég kiviláglott a haja fehérje alól. Logan tért magához hamarabb, egyik ujját beleakasztotta az oldalán lévő dobótőr karikájába és a tenyerébe pörgette, késlekedés nélkül hajítva el az ellenség irányába – de lassú volt.
- Nasargiel. - a vámpír szemhéjai lejjebb ereszkedtek, a beteges lila fény pedig szinte elöntötte a termet.
Valami rátekeredett a sötételf eldobott tőrének markolatára. Utána a bokájára. Azután a csuklójára, és mire észrevette fekete tintaszerű, de mégis acéldrót keménységű tövises indák feszítették oldalra a karjait, pont ahogy a démonnak is mellette. Mintha valami pókháló lett volna, a falak között terjengő árnyakból bújtak elő és gúzsba kötötték mindkettejüket egy szempillantás alatt. Logan az ablak felé pillantott, amire a vámpír csak közelebb lépett hozzá.
- Ne aggódjon, herr Shadewood, a barátai is sorra kerülnek.
- Honnan ismer maga engem? - vicsorgott a sötételf, amire a vámpír kesztyűs ujjai összefogták az állát.
- Ki ne ismerné Logan Shadewoodot és a felemás kompániáját? Végül is volt arca a Finsterwaldról elneveznie saját magát – ezt az emberek nehezen felejtik?
- Felemás? Érdekes. - vigyorodott el fájdalmasan Belora, amitől Logannek végigkúszott egy verejték a halántékán. Talán máris halottak, de ha a démon így folytatja még fájdalmas is lesz az Utolsó Út. - Mások magáról mondják ezt. És maga amúgy sem ember, Dieter von Rotmantel.
- Ahogy maga sem. - fordultak a vámpír hideg szemei a démonlány felé. - Kettőnk között csak az a különbség, hogy én elfogadom. A történelmet nem emberek írják. Csak eszmék.
- És mi a maga eszméje? - vicsorgott a vámpírra a démon, mégis Logan a lányt látta kevésbé rémisztőnek.
- Én csak egy eszköz vagyok, kisasszony. Egy gyógyító. A világ beteg, mert tele van fekélyes sebekkel. Gyilkosokkal. Tolvajokkal. Ármánykodó, kizsákmányoló, erkölcstelen nagyurakkal, akik néhány selyempárnáért nyomorítják meg a népek életét. Olyanokkal, mint maguk.
- Ezt pont egy Rotmantel mondja? - Logan nem bírta tovább, de ahogy kiejtette a szavakat a feje erőtlenül hanyatlott le.
- Már nem vagyok Rotmantel, herr Shadewood. Szégyen és gyalázat, megbocsáthatatlan bűn, hogy valamikori családom a legnagyobb betegség volt erre a földre nézve, de a Rotmantel ház nincs többé.
- Csak a Roncssereg. - nevetett fel epésen Belora. - Maga sem hiszi el, igaz? Hogy jót tesz. Hogy a világ megbocsájtja magának, amit tett. Hogy elfelejtik majd a sötétséget, ami Felemás Dieter volt.
A vámpírúr nem válaszolt, csak a véres csonthalmazhoz lépett és finoman megérintette. A vörös tócsa hullámozni kezdett, apró cseppekre omolva mászott fel a fehérre koptatott csontokon, egyre gyorsabban míg végül a páncélba bújtatott rém megmozdult és természetellenes, darabos mozgással felállt.
- Nem hiszem. - mondta a vámpír csendesen, miközben hátat fordítva nekik lépett kettőt a folyosó felé. - Nem tartom magam jótevőnek, sem messiásnak. Csak egy eszköz vagyok, ahogy eszközzé tettem a családomat is. Amint az eszköz elérte a célját elégünk mi is a tűzben, ami megtisztítja tőlünk ezt a világot.
Azzal Felemás Dieter magukra hagyta őket, torz csont és vér szüleménye pedig egy elegáns, fekete vámpírkardot felemelve feléjük lépett, hogy eleget tegyen mestere elborult küldetésének.
- Sajnálom, Bel. Nem kellett volna elvállalnom ezt. - mosolyodott el szomorúan Logan.
- Rá se ránts. Egyszer mind meghalunk. Még az olyan szörnyek is, mint Dieter von Rotmantel.


_________________
"Hasonlóak vagyunk, orvosdoktor. Mindketten a természet ellenségei vagyunk, a körforgás ellenségei; csak én idő előtt kiragadom a sodrásából az embereket, te meg az ég akarata ellenére lököd vissza őket bele."
- Pruinos
Felhasználó profiljának megtekintése

8Azonnali játék: [Küldetés] - ... Empty Re: Azonnali játék: [Küldetés] - ... on Csüt. Aug. 30, 2018 12:13 am

Ez egy eléggé érdekes azonnalira sikeredett. Nagyon tetszett, hogy mindenki más-más aspektusát ragadta meg az elképzelésnek. A megalomániás tervek külön mosolyt csaltak az arcomra *széles mosollyal jegyzetel, jól jön az még szebb napokra* így azt hiszem mindenki megérdemli a 150 TP.

Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.