Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
Játékostárs kerestetik

Szer. Szept. 02, 2015 10:01 pm by Darrakard

Ha valaki esetleg ismerkedésre, küzdőtéri párbajra vagy bármi egyébre tárat keresne, itt …

Comments: 55

Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 66

Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 42


You are not connected. Please login or register

[Magánküldetés] - Temple of nightmares

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1 [Magánküldetés] - Temple of nightmares on Szomb. Aug. 04, 2018 2:52 pm

Magánküldi az álomvilágba, Glorynak, és Dieternek.

Felhasználó profiljának megtekintése

2 Re: [Magánküldetés] - Temple of nightmares on Hétf. Aug. 06, 2018 9:26 pm

Gloria

avatar
Felszentelt Apáca
Felszentelt Apáca
Fázósan húztam össze magam a fekhelyemen, kimerülve a csata után. Csupán néhány órát akartam pihenni, mielőtt holnap újra kezdődött volna a pokol, amit ez a háború jelentett. De szerencsére végre nem voltam egyedül. Magdolna nővér azt mondta szerezzek barátokat, és most itt aludtak körülöttem, akiket talán leginkább annak nevezhettem, Androméda és Kristin nővér. Mellettük semmi baj nem érhetett… Védték az álmom. Hinnem kellett benne…



Nem emlékeztem, hogyan kerültem az erdőbe, de az egyértelmű volt, hogy fáztam. Összébb húztam magamon az apácák szürke köpenyét. A levegőt fenyőgyanta illata töltötte meg, mint oly sok helyen északon, és köd volt. A köd ismerős vendég volt otthon a kastélyban, Novemberben egy hónapig tartott, és alig láttunk benne valamit. Mögöttem a sűrű, sötét erdő feketén ásított, előttem azonban fény volt, talán egy tisztás, vagy falu… Egyszerűen tudtam, hogy arra kellett mennem. Éreztem, de hogy ez a minden élőben ott lévő életösztön volt, vagy valami egészen más, távoli hívás azt nem tudtam.
Elgémberedett lábaim bizonytalanul tettem egymás után. Talán egy család élt ott vagy falu lehetett, de reméltem, hogy szívesen fogadják majd az egyház szolgáját. Vagy nem volt szerencsém és csupán egy tisztás volt a tejfehér semmi közepén. Ahogy mentem előre épületek sötét sziluettjei rajzolódtak ki a ködben, de már csak akkor tudtam kivenni a pontos alakját, mikor egészen közel értem. A magányos templom tornya már félig leomlott, falát borostyán futotta be, és még az ablaka is betört. Régen nem járhattak itt, hiszen a környéken lakó hívők nem bántak volna így az Úr házával. A két szárnyú ajtó félig nyitva volt, és még innen is látszott, hogy a falak vakolata megkopott, néhány helyről le is omlott a folyamatos beázás következtében. Keresztet vetettem, de nem mentem be.
Hátrébb újabb épület rajzolódott ki, a kisebb házikó a valamikor a parókia lehetett, de még elválasztott tőle egy temető, és meglepő módon egy szökőkút, amiben kevés víz még állt, de már belenőttek az apró facsemeték és más gyomok. A természet elkezdte visszahódítani mit emberkéz emelt. Átvágtam a temetőn. Nem féltem tőle, mostmár biztos voltam benne, hogy nem volt itt senki. Mégis… nyomasztott a csend, amit csak a parókia ajtajának fájdalmas nyikorgása tört meg. A berendezés épnek tűnt, bár szegényes volt. Néhány polcot függesztettek a falra, arrébb volt egy kicsike szekrény, középen egy asztal és két sámli foglalt helyet. A tűzhely mellett egy kupac fa is volt, de nem volt mivel begyújtani a tüzet. A másik helyiség, bizonyára a háló, ajtaja csukva volt.
Amikor jobban körbe néztem örömmel vettem le a tűzhely fölül a csokor kamillát és a kis zsákot, amibe valaki egyszer régen szárított hársfavirágot tett. A szekrényben még voltak evőeszközök, tányérok és poharak, sőt még egy kovakő is, amivel tüzet lehetett csiholni. Az erdőben talán találhattam volna gallyakat, és kint a szökőkútban is volt víz, így még teát is főzhettem magamnak, hogy kicsit átmelegedjek.
Előtte viszont még benéztem a hátsó szobába. Az ajtó nem volt bezárva, így hamar feltárult előttem a pókhálóval benőtt hálószoba. A tető már beázott, de a szalmával bélelt ágy még épnek tűnt. Egy érdes rongyba volt beletömve a sárga szalma, de rajta fehér vászon-huzat volt, hogy ne szúrjon annyira. A fal mellé egy poros, kerekded ezüsttükröt támasztottak, az oldalán még kis dísz is volt, a tetején viszont ronda kampó függött, ami teljesen tönkretette a szépségét. Szemben volt egy íróasztal is, rajta egy poros könyvvel. Vajon mit olvashatott a pap utoljára?
Egy halk nesz törte meg a csendet. Léptek zaja volt, de nem az enyém. Vagy talán csak az elmém játszott velem kegyetlen játékokat, hogy még hátborzongatóbbá tegye ezt az egyébként is nyomasztó helyet?
Inkább nem törődtem vele, és felvettem a könyvet. Letöröltem a lila bőrborítást, de valahogy már attól is borsódzott a hátam, hogy egyáltalán hozzányúltam. Kíváncsi voltam rá és belelapoztam, de bár ne tettem volna! Szinte elejtettem a könyvet, de aztán megembereltem magam és csupán viszolyogva helyeztem vissza az asztalra.
Nekromancia… A pap a nekromancia bűnös és sötét tudományához fordult, pedig csak Isten lehetett élet és halál ura. Így már érthető volt, hogy miért hagyta el a templomot. Talán magától ment el, talán az Ordo Malleus ölte meg, de a templomban már nem volt maradása. Mi vihetett rá egy lelket, hogy a sötét tanok felé forduljon? Mi történhet egy pappal, hogy elfordítsa az arcát Istentől, és valami másban keressen megnyugvást? Számomra kevés válasz volt az, hogy engedett az ördög csábításának, hiszen ő sosem lehetett erősebb az Úrnál.
Elmélkedésemből egy határozott koppanás zökkentett ki. Az előszobából jött, és mostmár biztos voltam benne, hogy nem csak képzelődtem. Mégsem voltam egyedül, a kérdés csupán az volt, hogy a néha pap jött vissza, egy teremtménye, vagy csupán egy elveszett lélek, amilyen én is voltam? A belső szoba ajtaja mellé simultam és elővettem a Fenrirt. Szerencsére még minden golyó megvolt, és a puskaporban sem szűkölködtem. Mély levegőt vettem, és kifordultam a szobából. Egyenesen az érkező alakra tartottam a pisztolyom, készen állva, hogy meghúzzam a ravaszt.
- Szép estét, Gloria nővér.
Nem felejtettem el a hangját. A kellemes, sem nem magas sem nem mély, lágy férfihangot, ami soha nem emelkedett meg sem félelemtől sem haragtól. Nem felejtettem el a szemeit sem, ami miatt a nyári szüretkor alig bírtam ránézni egy kosár meggyre, és amit annyiszor kerestem, hátha elővillan egy-egy fekete vagy vörös csuklya alól. Remegő kézzel engedtem le a pisztolyom.
Nem lehet… Te nem létezel…
Lassan beleringattam magamat a megnyugtató tudatba, hogy Herr Strauss von Rotmantel sosem létezett, hogy senki sem hozott létre soha olyan szörnyűséget, de ezzel együtt el kellett engednem a reményt, hogy talán még újra láthatlak.

S most itt állt előttem, valóságosabban, mint bármi, vörös köpenyben és alóla kivillanó páncélban, vizslató tekintettel, ami a fehér-fekete tincsek alól nézett rám. Ki akartam nyúlni, meg akartam érinteni, hogy valóban ott állt-e. Hogy kéne szólítanom? Annyi fantazmát szőttem már köré vagy a korábbi közös kalandunk köré, hogy már fogalmam sem volt, mi lehetett igaz és mi csupán az én fantáziám szüleménye. Meglehet ez is csupán egy újabb rémálom volt, amit csak az ő jelenléte tett elviselhetővé. Túl sok mindent akartam tenni egyszerre, és mégsem tettem semmit. A tagjaim ólmossá váltak, mintha eleven szoborrá fagytam volna. A gondolatra fázósan öleltem át magam a karjaimmal.
- Önnek is, Herr Dieter.
A gyomrom egy merő gombóc volt és lassan kúszott fel a torkomba. Óvatosan léptem közelebb majd siklott a szemem a tűzhelyre. Kérdeznem kellett volna? Mit kérdezzek? Vagy ne vegyek róla tudomást és hozzak gallyakat a tűzhöz meg vizet mielőtt mindent ellep a köd? Fogalmam sem volt mit kell ilyenkor csinálni így csak... csak álltam és hallgattam, miközben a tekintetem vándorolt a tüzifa, a nővények, a kanna és a vámpír között.
- Gondolom ez nem az ön... minek is nevezik? Zárdája? - nézett körül a férfi. - Vagyis valaki ismét csúnya játékot játszik velünk.
Megráztam a fejem.
- Nem. Szerencsére az enyém még áll, és népes. De talán sejtem mi történt. - hátramentem és kihoztam a könyvet. Még ez is jobb volt, mint az egy helyben toporgás. Mintha őt nem viselte volna meg ennyire a viszontlátás… De miért is viselte volna? Ostoba gondolat volt.
- A helyi pap úgy tűnik tiltott mágiához nyúlt. Megmagyarázná miért ilyen kihalt a hely.
Dieter szemei összehúzódtaké
- Nekromancia? - egy pillanatra elgondolkozott, aztán újra körbenézett. - Sokat tud az élőholtakról?
A kérdésre egy síró női hang válaszolt. Az ablak felé kaptam a tekintetem, de már csak egy szőke hajtincset láttam ellobogni, halvány zöldes derengéssel.
- Nem... Csak azt tudom, hogyan kell hatékonyan harcolni ellenük.
Letettem a könyvet és az ablak elé álltam.
- Domine viam meam illuminent... - suttogtam. Az úr fénye azonnal csillámos derengésbe vonta a lábnyomokat, melyek a templom irányába vezettek, és az egyetlen, az ablakon pedig lassan kirajzolódott egy tenyér lenyomata, de nem láttam egyáltalán semmit, ami hozzáért volna az ablakhoz. Mégis volt ott valami. Valami szentségtelen, hiszen másra nem működött a varázslatom. Elfordultam az ablaktól. Azok alapján, ami legutóbb történt, és amilyen Herr Strauss volt, talán jobb lett volna, ha inkább összeszedelőzködünk és elfutunk innen nagyon messzire. Hátrafordultam, hogy megkérdezzem Dieter véleményét a dologról, de amikor megláttam hirtelen felkacagtam. Mintha belemártották volna egy adag csillámba.
- Elnézést. Majd... elmúlik... - kuncogtam, de megköszörültem a torkom és elhallgattam. Arcomra rózsás pír költözött a zavartól. Nem akartam kinevetni. Dieter végignézett a kezén, majd felsóhajtott.
- Volt már rosszabb is. Az a kézlenyomat a szomorú özvegyhez tartozik? - kérdezte, állával az ablak felé bökve.
- Miből gondolja, hogy özvegy? De egyébként úgy hiszem igen. Talán szellemféle.
- Szállóige. - felelte a vámpír vállat vonva. - De úgy tűnik jobban fél tőlünk, mint mi tőle. Engem viszont egyelőre jobban érdekel hol is vagyunk. - nézett ki az ablakon át az erdőre. A köd egyre csak sűrűsödött, szinte hömpölygött kifelé az erdőből a ház felé. Furcsa volt. Vajon mágikus? Nem tűnt természetesnek. Az ajtóból ekkor szipogást hallottunk.
- Vajon ő csinálja a ködöt...? - tettem fel a költői kérdést. Az ajtóban zokogó nő biztosan szellem volt. Zöldesen derengő, hajdan gyönyörű nőalak volt fehér ruhában.
- Vagy a köd csinálja őt. - jegyezte meg Dieter sötéten.
- Hölgyem minden rendben? - egy próbát megért, hátha tudott kommunikálni.
3- Rudolf…
- szipogta. Egy név… Vajon a pap volt? Valamit szorongatott a kezében, de nem tudtam kivenni mi lehetett. Majd hirtelen felnézett először ránk az élettelen mégis élénk zöld fényű szemeivel, majd be a szobába… Bentről ezüstös villanást láttam a szemem sarkából, mire a nő sikítva szertefoszlott. A helyén csupán egy ezüstös paca maradt, a közepén két arany karikagyűrűvel. Leguggoltam a maradványok mellé és óvatosan felvettem őket. Nem a pap volt Rudolf, hanem a férje.
- Igaza volt, Dieter, tényleg egy özvegy.
- Nyilván köze van a mágiához, ami idehozott minket. - lökte el magát a férfi a faltól. - De vajon végeznünk kell vele vagy segítenünk neki?
- Nem támadott meg minket. Úgyhogy én inkább segítenék. Talán rossz a renoménk a vámpírok között, de az egyháziak nagy része nem vérengző vadállat.
A szobában a tükör felől pendő hang hallatszott és ezüstösen kezdett derengeni, amint felemeltem a gyűrűket. A vámpírra pillantottam, majd közelebb mentem, hogy megnézzem.
- Már ha egyáltalán ez létezik... - motyogta Dieter, végighúzva ujjait a falon. A nyomán arany csillámlás maradt, de már nem volt hátra olyan sok idő a varázslatból. - Tudta, hogy néhány eldugott kis déli faluban azt hiszik, hogy a vámpíroknak nincs tükörképe. - lépett mellém. A tükörben egyelőre nem látszódott semmi a rárakódott talán több éves portól. A vámpír felé nyújtottam a kezem.
- Kérem fogja meg, ha esetleg megpróbálna berántani... - elvörösödtem. Nem akartam ilyen furcsa dolgot kérni tőle, de aggódtam, hogy ha most letisztítom a tükröt beránt. Előre nyúltam a másik kezemmel, és megpróbáltam letörölni a tükröt.
- A tükör vagy a szellem? - kérdezte, miközben erős fogást keresett az alkaromon, a másik kezével pedig úgy láttam, mintha varázsolt volna valamit. A tükörben a gyűrűk vöröses fénnyel izzottak, de szabad szemmel nem lehetett látni semmit. A tükörképükön még feketés csíkokat is látni lehetett mintha még nem munkálták volna meg őket rendesen.
Félrebillentem a fejem, és elkezdem a gyűrűket a tükörhöz közelíteni, miközben én is ráfogok Dieter alkarjára. És valóban így nem is volt annyira kínos a dolog. Már nem hittem, hogy a tükör beszív, de próbáltam óvatos lenni. Ám nem történt semmi új.
- Ideadná őket egy pillanatra?
A vámpír kezébe nyomtam a gyűrűket és elléptem a tükörtől.
- Mennyire... impulzív jellem? - kérdezte a férfi, miközben az egyik gyűrűt a tenyerébe rejtette, másikat pedig a két ujja közé fogta. Nem értettem igazán a kérdést. Képes voltam gyors döntéseket hozni, amikor emberéletek múltak rajta, mert ez volt a munkám, de egyébként az életemet a csendes szolgálat töltötte ki. A döntést viszont, ami megváltoztatta az életemet, hogy apáca leszek ahelyett, hogy férjhez mennék meglepően gyorsan hoztam meg. Talán impulzív jellem voltam, még ha az eszem tiltakozott is az egyetlen lehetséges ötlet ellen, hogy mégis mit akart Dieter kezdeni egy jeggyűrűvel, meg az impulzív jellememmel.
Mielőtt azonban bármit is válaszolhattam volna a sűrű köd hidegen fogta körül a bokámat. A tükörben magam mögött egy fekete alakot pillantottam meg. Emberszerű volt, de mégsem… Egy pillanatra megfagytam az ijedtségtől, ő pedig ezt használta ki. Mögém lépett és megragadott, majd hirtelen felemelt magával a levegőbe. Felsikoltottam. Éreztem az ujjait a nyakamon, és a másik kezének karmait az oldalamban, ahogy erősen tartott a levegőben, ám amikor lenéztem nem láttam a kezeit. Csak tükörképe volt, egy árnyékvilág torzszülötte, aki egészen még nem tudott átlépni a mi világunkba. Hátranyúltam és a tükörben néztem, hogy eltaláljam az arcát.
- SACRA LUX! - sikítottam. Démon volt vagy élőholt, vagy bármi, de biztosan szentségtelen. Annak kellett lennie.
De Dieter sem késlekedett sokat.
- Nasargiel. - a férfi hozzáért valamihez a nyakán, mire az arcán a varrat lila fénnyel ragyogott fel, és eldobta a már korábban is látott tűit a lény felé, de tükörben úgy tűnt, mintha ezek is vörösen izzottak volna, akár a láva. Nem voltam benne biztos, de úgy tűnt, hogy a gyűrűk már nem voltak a kezében.
A szent fény megtette a hatását a lény térdre esett, de a tűk mintha csak átmentek volna rajta, még úgy is hogy felerősítette őket a… És akkor jöttem rá, hogy mit láttam. A déliek különös fegyverét, amiről azt mondják, hogy kövekbe zárt angyalok voltak. Dieteren pedig volt egy olyan. Most azonban nem gondolkozhattam ezen, előbb el kellett kergetnünk ezt a valamit.
- Menjen hátrébb! - kiáltottam rá Dieterre, majd ameddig a lény térden volt jött az újabb varázslat. Csak reméltem, hogy a vámpír varázslata helyben tartotta legalább.
- Sanctificat... - suttogtam.
Ez megtette a hatását. Az a valami elengedett és el is tűnt. Újra csönd telepedett a parókiára, csupán a köd volt az, ami még mindig és egyre sűrűbben tört befelé. Zihálva térdepeltem a megszentelt föld közepén, pedig nem volt túl sok időnk. Ki kellett innen jutnunk. Köhögve álltam fel, majd a vámpír felé araszoltam. Nem veszíthettük el egymást.
Nem veszíthetlek el megint.
- A tükörben látszott az alakja... Még sosem láttam hasonlót. - nyögtem.
- Én hozzá sem tudtam érni. - rázta meg a fejét Dieter, aztán újra megérintette a nyakában lógó ékkövet. A lila fény eltűnt az arcáról, bizonyára így deaktiválta azt a valamit. - De úgy néz ki ennyit a megmentéséről. - a vámpír szemei a ködöt fürkészték. - A kisasszony látja esetleg a gyűrűket a ködben?
- Hozzáért, szóval csillámlik. Keressük meg. - négykézláb maradtam, és arrafelé kutakodtam, ahol a vámpír állt, de reméltem hogy meglátom az arany csillogást így is.
- Keressük. - bólintott a vámpr. - Utána én megnézném a templomot... bármennyire valószínűtlenül is hangzik ez egy vámpír szájából. Ha a férjét siratja, valahol itt kell lennie.
Egy aprócska fény megjelent a padlón a köd alatt.
- Itt van egy. - szóltam a vámpírnak, majd tovább nézelődtem gyorsan, mielőtt még lejárt volna a varázslat. Még arra sem vettem a fáradtságot, hogy felszedjem, de szerencsére a férfi megtette helyettem.
- Hol lehet a másik? - járt körben Dieter is.
Benéztem az asztal alá, és az ágy alá is, ahol végül megláttam a másik aranykarikát is. Mélyen volt, de ha lehasaltam - bele a ködbe - talán pont elértem. Nagy levegőt vettem…
- Ne, várjon, nem tartom jó ötletnek!
… de már késő volt. Lehasaltam a ködbe, de még pont éreztem, hogy a vámpír ujjai a bikámra kulcsolódtak. Egyszerűen tudtam, hogy ő volt az, nem pedig a szellem tért vissza. A tenyerembe zártam a másik gyűrűt is, majd kimásztam az ágy alól. Indulhattunk a templomba a jeggyűrűinkkel…

Felhasználó profiljának megtekintése

3 Re: [Magánküldetés] - Temple of nightmares on Kedd Aug. 14, 2018 7:26 pm

Dieter von Rotmantel

avatar
a Rotmantel család tagja
a Rotmantel család tagja
Csak bámultam a kezemet, mintha nem is az enyém volna. A fülemben dübögő vér olyan volt, mintha egy régi falióra lenne a toronyból, szinte számonkérőn kopogva a dobhártyámon.

Nedves cuppanás. Buborék a bőr alatt. Hiba. Az én hibám.

Magam alatt kényelmetlenül hideg volt a föld, ami ironikus volt. Alig néhány órája még olyan meleg lehetett, hogy olvadt a csikorgó páncélcsizmák alatt.

Robbanás. Sár pereg a sátorra. Ordítás.

Kitapogattam a vasláncra fűzött ékkövet, ami szinte méltatlanul fityegett csak a nyakamban. Ha egy Nebelturm néz rá azt mondta volna tizenkét oldalú szimmetrikus ametiszt – nekem csak egy természetellenesen egyenesre szabott, mélylila kő volt egy acélkarikával akasztva rá a láncra. Se foglalata nem volt, se szépértéke.

Újabb ordítás, ez már közelebbről. Újabb nedves cuppanás.

Nasargiel megérezhette, hogy tárolóját piszkálom, ugyanis az ibolyaszínű láng felgyulladt a Seraph belsejében, a fénylő, varratszerű csápok kinyúltak belőle és körül fonták a karomat. Első alkalommal elejtettem miatta az ékszert, de azóta megértettem, hogy ugyanolyan érezhetetlen, mint maga a háború.

Ágyúdörgés. Talpak csattanása.

Az éjszaka csöndes volt, mint az Eichenschildi kripták. Nem mintha bármikor jártam volna ott, a föld alatt a téboly és tagadás városának elásott csontjai között, de ugyanilyen fájdalmas és szomorú csendesnek képzeltem. A fegyverek csak az én fülemben ropogtak.

Aztán már csak fáztam.

A szívverésem szabálytalanul, minden gyakorlásom ellenére gyorsult fel engedve a rám törő félelemnek, így beleharaptam a saját ajkamba, hogy megnyugtassam magam. Felemeltem a kezem, ki a nyirkos ködből és kinyújtottam magam előtt. Nem láttam az álom okozta bizonytalanságot, sem a bódítószerek szakadozó, elmosódó hatását, a hideg föld alattam pedig olyan valódinak érződött, mint a sár a táborban. Utolsó ötletként számba vettem az ujjamat és ráharaptam, a fájdalom pedig ismerős módon szaladt szét benne.

Tehát nem képzelgés volt. Mágia.

Magam alá húztam a térdemet, és felállva leporoltam magam. A köd már elkezdett beszivárogni a köpenyembe, amitől egyre nehezebben húzta lefelé a vállam. Nem gondolkodtam, elindultam az előttem lévő irányba, keresve azt, aki idehozott – vagy azt, amiért. A mágiának mindig célja volt, csak nem szerette elmondani.

Alig száz lépés után találtam rá az apró templomra a tisztáson a mögé épített apró parókiával. Régi volt és viharvert, feltételezhetően északi. A déli templomokat mind újrafestették a Nagy Harag Éve után, húsz év pedig nem visel meg ennyire egy épületet – kivéve, ha azóta elhagyatottan áll. Ahogy közeledtem, együtt ereszkedve a ködből az erdő fái közül a parókia ablakában fény gyulladt, így óvatosan lassítottam, közel kerülve az ablakhoz, de elkerülve azt. Oldalasan néztem be, keresve a világosság forrását, míg meg nem találtam.
Üdv újra, Búzavirág. Ki más lenne itt, ha nem te? Ki más ontaná ezt a fényt rajtad kívül?
Hangot hallottam a hátam mögött, egyértelműen emberhez tartozó zokogást és panaszos jajjgatást, így megpördültem és a falhoz hátráltam. Alig egy villanást láttam, egy halott, fakó színű női tincset eltűnni a két épület között, de elég volt, hogy a gyomromból jeges érzés kússzon fel a nyelőcsövemen. Elszakítottam a szemem az apáca kísértő arcától és követtem a jelenést a parókia sarkához, azonban – koránt sem meglepően – a hideg, nyirkos levegő fogadott csak és a paplak szebb napokat látott ajtaja.
Ha így, hát így.
Az ajtó nyitva volt, így belépve kopogtattam csak a szikkadt falapon és fogadtam a látványt, ami huszonhat éjszakán át kísértett alig egy hónapja. Az, hogy a búzavirág szemek egy északi tűzfegyver fölül pislogtak rám lassan elkerekedve nem is igazán érdekelt.
- Szép estét, Gloria nővér.
Az apáca átölelte magát a karjaival, mint aki szörnyen fázik én pedig türtőztettem magam, hogy felajánljam neki a köpenyemet. Különben is, mégis csak álom volt ez akkor – álmomban pedig senki nem kéri számon rajtam az etikettet.
- Önnek is, Herr Dieter.
Látványosan néztem körbe, keresve a hibákat és elrejtett tökéletlenségeket, amelyeket az elmém képtelen volt felépíteni, de egyelőre a kép túl tökéletes volt. Még a tagjaimat is saját magam éreztem mozgatni.
- Gondolom ez nem az ön... minek is nevezik? Zárdája? Vagyis valaki ismét csúnya játékot játszik velünk.
Az apáca megrázta a fejét, egyáltalán nem felháborodva vagy sértetten. Az elmém túlértékelte az embereket.
- Nem. Szerencsére az enyém még áll, és népes. De talán sejtem mi történt.
Búzavirág folyékony napsugárnyi tincseit meglobogtatva sarkon fordult és eltűnt egy belső szobában. Érdekes volt, ahogyan minden igyekezete ellenére a hajszálai nem voltak hajlandóak tökéletesen az egyszerű kötésben maradni, mint a túlcsorduló méz igyekeztek minden úton szökni.
- A helyi pap úgy tűnik tiltott mágiához nyúlt. Megmagyarázná miért ilyen kihalt a hely. – nyújtott felém egy könyvet, aminek már az első szavára gyanakvóan húzódtak össze a szemeim.
- Nekromancia? - A szemeim előtt újra lepörgött a semmibe vesző, illékony hajtincs és a női zokogás. - Sokat tud az élőholtakról?
A kérdés mintha az utolsó meggyújtott gyertya lett volna a varázskör közepén. A zokogás közelről, szinte az ablak túloldaláról hangzott fel, miközben a szomorú jelenés újfent szégyellősen tűnt el, ahogyan ezelőtt.
- Nem... Csak azt tudom, hogyan kell hatékonyan harcolni ellenük.
Egyháziak, legyenek nők vagy férfiak, lovagok vagy szerzetesek, ez volt az egyetlen igazán beléjük vésett magatartást. Ölni, ami nem az Isten.
- Domine viam meam illuminent... - suttogta Gloria az ablak felé lépve, az oldalán lógó fegyver pedig fehér, foszforos ragyogással izzott fel. Különös módon a fény maga nem világított meg semmit, csak mint a szinte észrevehetetlen ökörnyál szaladt szét a szobában, az ablak üvegén azonban egy sápadt ragyogású tenyér alakja rajzolódott ki. Érdekes mágia volt, olyan fajta, amire csak a finom gondolkodású, türelmes használóik gondolhattak. Az isteni erő nem magától tette, amit tett, csak követte a megszólítója kérését.
- Elnézést. Majd... elmúlik... - kuncogott fel az apáca felém fordulva, így gyanakodva magam elé emeltem a kezemet. Bőröm ugyanabban a foszforeszkáló, hideg parázsban izzott, mint a tenyér az ablakon.
- Volt már rosszabb is. - sóhajtottam fel. Élőholt, átkozott, a szentség nem válogatott. - Az a kézlenyomat a szomorú özvegyhez tartozik? - böktem az állammal az ablak felé, amire Búzavirág felvonta a szemöldökét.
- Miből gondolja, hogy özvegy? De egyébként úgy hiszem igen. Talán szellemféle.
- Szállóige. - vontam meg a vállamat. - De úgy tűnik jobban fél tőlünk, mint mi tőle. Engem viszont egyelőre jobban érdekel hol is vagyunk.
A maszatos üvegen át, a tenyér két ujja között jól lehetett látni az erdőt, amely körülvett minket és a tejfehér, szinte sárként hömpölygő ködöt, amely lassan elérte a parókia szavait.
- Vajon ő csinálja a ködöt...?
- Vagy a köd csinálja őt. - dőltem neki az épület falának az ablak mellett. Az ajtóban szipogás hangzott fel, ezúttal a teljes pompájában megjelenő jelenéstől. Valami természetellenes, életen túli zöld lengte körbe, az a fajta fény, amelytől az ember pislogva próbál megszabadulni és még sem tisztul a kép. Ruhája emlékeztetett az északiak báli ruháira, vagy az esküvők és búcsúk viseletére.
- Hölgyem minden rendben? - szólította meg Gloria, amitől a szellemféle tördelni kezdte a kezét.
- Rudolf…
Valami a szemem sarkában felvillant, mint a lámpafényben elejtett ezüstváltó, a nő pedig felpillantott ránk aztán embertelen sikoltással foszlott semmivé. Akármi is volt a kezében, amelyet olyan gyászosan szorongatott most halk koppanással hullott le a szellemből maradt hamu közepére. Az apáca közelebb lépett hozzá és felemelte őket, közelebb hozva.
- Igaza volt, Dieter, tényleg egy özvegy.
Gyűrű. A vámpíroknak szokása volt mindenféle feleslegesen túldíszített, extravagáns gyűrűt kreálni és használhatatlanná tenni a kezüket vele, de az ilyen egyszerű, dísztelen karikagyűrűk csak a jegyesek ujján fordultak meg.
- Nyilván köze van a mágiához, ami idehozott minket. - löktem el magam a faltól, közelebb lépve az apácához. - De vajon végeznünk kell vele vagy segítenünk neki?
Strauss-al végeznünk kellett. De az az álom ennél kegyetlenebb volt.
- Nem támadott meg minket. Úgyhogy én inkább segítenék. Talán rossz a renoménk a vámpírok között, de az egyháziak nagy része nem vérengző vadállat.
Gloria szavai koránt sem fedték le a teljes igazságot. Az egyház renoméja olyannyira rossz volt a vámpírok között, hogy a legijesztőbb rémalak az estimesékben nem az ördög és nem az erdei farkasok voltak, hanem a vasba és tűzbe öltözött ordóhad.
- Már ha egyáltalán ez létezik... - motyogtam elgondolkodva, miközben végighúztam az ujjaim a falon. Mikor fog felszakadozni? Mikor jelenik meg a halál, hogy kirántson innen? - Tudta, hogy néhány eldugott kis déli faluban azt hiszik, hogy a vámpíroknak nincs tükörképe? - léptem mellé a tükör elé, a sok éves porréteg alól jövő derengést figyelve. Látszólag a gyűrűket követte, mintha valami lakott volna benne és követelte volna. A vámpíroknak szokása volt tárgyakba zárni a sajátjaik lelkét, ha különlegesen kegyetlen börtönt szántak a számára.
A gondolatba beleborzongtam.
- Kérem fogja meg, ha esetleg megpróbálna berántani...
- A tükör vagy a szellem? - kérdeztem felvont szemöldökkel, miközben óvatos mozdulatokkal megkerestem a legstabilabb fogást a nő alkarján. Nem igazán láttam az apáca mit láthatott, de a várt lélekrablás nem következett be.
- Ideadná őket egy pillanatra? - fordultam Búzavirághoz, aki erre bizonytalanul a tenyerembe ejtette a gyűrűket.
- Mennyire... impulzív jellem? - Az egyik gyűrűt a tenyerembe rejtettem, a másikat pedig a két ujjam közé fogtam. Ha a gyűrű itt hagyása bármire is utalt, a szellem azt akarta, hogy átérezzük a fájdalmát. Az pedig csak egyetlen módon volt lehetséges.
Mielőtt azonban Gloria bármit válaszolhatott volna a rögtönzött lánykérésemre váratlanul a levegőbe emelkedett, sikolyát pedig elfojtotta valami láthatatlan erő, ami a torkát ragadta meg.
A szellem megérkezett.
- SACRA LUX! - sikított fel a nő, én pedig úgy kaptam a nyakamban lógó ékszer után, hogy a gondolataim nem is tudták követni. Eszembe sem jutott, hogy az álmom talán nem hozta magával a Seraphot, sem az, hogy ha minden csak az elmémre festett képek sorozata volt. Búzavirág veszélyben volt, csak ez jutott eszembe.
- Nasargiel. - Az ékkő hozzáért az arcomon keresztülfutó varrathoz azzal a földöntúli ibolya fénnyel, úgy szaladva végig az ereimen, mintha felcserélte volna a véremet. Nem láttam a nőre törő rémet, csak valami bizonytalan körvonalat. Mégis mintha vadász lettem volna, Schwarzjäger a vadászaton, pontosan és kegyetlenül dobva a semmiből előkúszó árnytűt az apáát fenyegető jelenés felé.
És nem értem el semmit.
Szerencsére az apáca igen, így a lény elengedte, amitől térdre esett.
- Menjen hátrébb! - kiáltotta köhögve, miközben megérintette a padlót. Szinte meg sem kellett hallanom az ismerős ima szavait, úgy ugrottam hátra, mint gyermek a tűzhely elől. A fény megtöltötte a földet és széttöredező kerámiához hasonló hajszálrepedésekben tört fel, amitől mintha szétfoszlott volna a derengés a lány mögött.
Gloria megnyugodni látszott. Én nem.
- A tükörben látszott az alakja... Még sosem láttam hasonlót. - nyögte, majd feltápászkodott és felém lépett.
- Én hozzá sem tudtam érni. - ráztam meg a fejem, miközben elaltattam Nasargielt. Úgy látszott sosem tudtam elérni a célomat, én csak arra voltam jó, hogy kövessem és kezeljem a szenvedést. Megelőzni nem tudtam. - De úgy néz ki ennyit a megmentéséről. A kisasszony látja esetleg a gyűrűket a ködben?
Most jutott csak el a tudatomig, hogy felesleges indulatom közepette elejtettem a jeggyűrűket – talán az egyetlen nyomunkat.
- Hozzáért, szóval csillámlik. Keressük meg.
- Keressük. - bólintottam. - Utána én megnézném a templomot... bármennyire valószínűtlenül is hangzik ez egy vámpír szájából. Ha a férjét siratja, valahol itt kell lennie.
El sem akartam képzelni ha ez volt a menyasszony, vőlegénye milyen formába torzulhatott a nekromancia szorításában, de úgy tűnt ez volt az egyetlen esélyünk megtalálni a megoldást, amiért ideküldtek. Kezdtem magam úgy érezni, mint valami mesehős, aki csakis rémálmokba merül el és kénytelen megoldani őket.
- Itt van egy. - szakított ki a merengésből Gloria hangja, így odaléptem hozzá és a zsebembe rejtettem az ékszert.
- Hol lehet a másik? - néztem szét, keresve a ragyogást. Az apáca az ágy felé hajolt, aztán egy pillanatig hezitálva nagy levegőt vett.
- Ne, várjon, nem tartom jó ötletnek!
Riadtan kaptam utána, megragadva a bokáját. Nem tetszett a köd. Köze volt a szellemhez, ez egyértelmű volt, de mintha több lett volna.
Bármi is volt a megoldás, a templomban várt rám – ránk.

Felhasználó profiljának megtekintése

4 Re: [Magánküldetés] - Temple of nightmares on Csüt. Aug. 23, 2018 10:47 pm

Dieter von Rotmantel

avatar
a Rotmantel család tagja
a Rotmantel család tagja
A minket körülvevő tisztás mintha sosem lett volna. A paplak ajtaján túl fehér némaság fogadott, mint egy kisimított, a művész ecsetjére váró fehér lapon – pont, mint a legutóbbi álmomban. Már csak az előre lendülő torz öklöt vártam, ahogy Strauss von Rotmantel újra nekilök rémálmaim falának, de szerencsére nem jött.
Önkénytelenül pillantottam le a talpunk alatt nyikorduló küszöbre, de az még meg volt. Vagyis nem a világ fogyott el, tejszerű semmivel töltve ki a képzeletem végtelen, üres határait, csupán a köd lett átláthatatlan és magasabb, mint ameddig a szemünk világa fellátott.
- Amikor én érkeztem a köd még határozottan enyhébb volt. - hümmögtem, miközben a zsebemben kutattam a pár utolsó szál holdfű rúd után. Amióta a tündék erdeje néhány hektárnyi vékony sávra zsugorodott egy ennél semmivel sem hívogatóbb rengeteg körül a dohányhoz nehéz volt hozzájutni, így hát takarékoskodtam. Ez azonban egy különleges alkalom volt, és különben is álmodtam – legalább valami parázslott ebben a fehérségben, amit Búzavirág tudott követni.
- Igen. Ez nem természetes köd. - bólintott az apáca, miközben buzogányát mint valami fáklyát a magasba emelte. Ezúttal számítottam a foszforos fényre, így időben elfordítottam a tekintetem. - Jegyezzük meg melyik a maga lábnyoma. Gondolom nagyobb lesz, mint a szellemünké...
- Már ha a szellemünknek van lábnyoma. - feleltem, miközben szikrát csiholtam a tűzszerszámon. A templom nagyobb területen terpeszkedett, mint először hittem, a fal jó tizenöt méteren át vezetett minket a világos sötétben, amit a köd jelentett. Mintha a szemünk használhatatlanná vált volna, teljesen átadva a világ megismerését a nyirkos, felrepedezett falat tapogató ujjaimnak. A templom ajtaja nyitva volt – ahogyan a teteje is. A lyukak nem most kerülhettek rá, és az épületben hiányzó törmelékből ítélve nem is azután, hogy magára maradt. A köd felkúszott egészen a falak tetejéig, groteszk módon gyönyörű párolgással vetve le magát a templom hézagos cserepei között.
- Ha én megyek előre és valami van odabent, én meghalok, de önnek van esélye lesújtani rá. Ha ön megy előre és ön hal meg ez fordítva nem igaz. Így ha az udvariatlanságot most nem veszi zokon... - határozottan léptem be a nő elé, karjaimmal megérintve az ajtó keretét.
- Hát újra ezt játszuk? Maga feláldozza magát én meg futok hátha túlélem?
A kelleténél érzelemmentesebb arccal pillantottam hátra a vállam fölött, az apáca borús égbolthoz hasonló szemeivel találkozva. Láttam a szájzugának apró ereszkedését, szemhéjának folyamatosan süllyedő ívét de nem értettem.
- Nem ért egyet a logikámmal, nővér?
- Ha nem értenék egyet nem engedtem volna előre. - válaszolta Gloria, tökéletesen összezavarva közben. - De az én életem nem előrébb való a magáénál. Az egyetlen amiért mégis előre mehetett, az csupán annyi, hogy ha nem hal meg rögtön akkor már könnyedén meggyógyítom.
Válaszolni szerettem volna neki. Elmagyarázni, hogy az élet nem ismer jobbat és rosszabbat, az élet csupán élet. Ha az én halálom egy életet megment, míg az övé kettőt elkárhoztat úgy örülni fogok az utolsó lélegzetemmel. Örülni, mint a halál, aki az életet szolgálja. Mert voltaképp ez voltam én – de ezek olyan dolgok voltak, amit senkinek nem mondtam el.
Miért akartam neki mégis elmondani? Miért akartam, hogy megértse? Miért féltem attól, hogy megvet érte?
Hiszen ez az én álmom volt.
Az apáca is én voltam – vagy az üzenetem saját magamnak. De ha ez így volt, úgy az elmém nem volt tisztában a saját korlátaival, ugyanis nem sikerült megfejtenem az üzenetet.
Elszakítottam a tekintetem a búzavirágoktól és előre fordultam, az oltár helyén terpeszkedő nyitott kőkoporsó felé. Előtte egy csontváz hevert ülő helyzetbe állítva, természetes oszlás foltjaival és egykori ruhája cafatjaival borítva. Közelebb léptem, óvatosan megérintve a koponyát és végigfuttattam a szemem az állvonalán, a vállövén és a csípőjén. Az ember nem lesz egyforma a sírban sem, bármennyire szeretik ezt hangoztatni az egyelőségért küzdő kitaszított, peremre szorult társadalmi rétegek. A csípő alakja, a vállak szélessége, az áll szögletessége mind olyan jelek voltak, amelyből egy hozzám hasonló amatőr is meg tudta állapítani egy csontváz nemét.
Egy férfi. Egy férj.
Az apáca mellém lépett, alig egy pillantást vetve a tetemre, helyette inkább a tükröket figyelve. Példáját követve felpillantottam, keresve a fények forrását, ami túlvilági derengést adott a lassan bekúszó ködnek. Kupola, tiszta kvarcüvegből. Az a fajta, ami akadály nélkül engedi át a fényt, hogy továbbíthassa – de hová? Óvatosan a tükrökre siklott a tekintetem, de Gloria nővér megelőzött.
- Vajon ezekben a tükrökben is izzanak a gyűrűk?
- Azt hiszem megtaláltuk a drága férjet. De mi történhetett vele? - fordultam vissza a csontvázhoz, ahogy az agyam egy hátsó zugában egy koránt sem bíztató gondolat elkezdte előre túrni magát. - Mi van, ha nem is a nő az özvegy? Mi van, ha ő az elveszített kedves, akit a férje megpróbált visszakapni bármilyen eszközzel - és legvégül a legsötétebb módon sikerült neki?
- Ez lehetséges. - felelte, de nem vette le a tekintetét a tükrökről. - A csontok alapján nem tudja megmondani a halál okát? Törés, zúzódás repedés... De lehet hogy zsákutca. - az apáca karcsú ujjai körbemutattak a templomban, a tükröket tartó vasszögek felé. - Öt szög. Három tükör, és még egy paplakban. Kell lennie még egynek valahol.
Nem tudtam válaszolni a nagyon is lehetséges teóriára – a hangomat elnyomta a mély, szinte a gyomromat összeszorító dobogás, mint egy hatalmas, kétségbeesett szív utolsó dobbanása. A falak mentén vérvörös kör izzott fel gyorsan haladva a koporsó felé, aztán ahogy jött el is tűnt. Ledermedve néztem a precíz, de igényességében is torz és förtelmes mágiát, kitágult pupillákkal keresve a menekülést bármi elől, amit magunkra hoztunk azzal, hogy a templomba léptünk.
A templom ajtaja hangos dörrenéssel becsapódott, ami észhez térített. A csontvázhoz ugrottam a ködön keresztül megragadva az egyik lábát, aztán visszahátráltam Gloriához. Nem tartottam valószínűleg, hogy a gyászos menyasszony férje lenne az, aki életre készült kelni – ő csak a térdeplő volt a felnyitott sír előtt, amiben minden kétséget kizáróan egykori menyasszonya feküdt. Ennek ellenére nekromancia esetén jobb volt biztosra menni és nem hagyni mozgásképes tetemet magam körül.
A lassan vöröses színt nyerő köd elé egy halvány, ezüstös fátyol kúszott be és az arcomon keresztül futó heg bizsergéséből kiindulva nem volt kérdés kitől származott. Visszahátráltam az apáca mellé, figyelve az előttünk pár lépésre örvénylő ködoszlopot és a viharból elősejlő ismerős vonásokat. A szomorú menyasszony alakja most teljes fonnyadó szépségében látszott.
- Segítsetek!
Szemem az élőholton tartva hátradobtam a kezemben szorongatott csontvázat, aztán Búzavirág felé sandítottam. A nő bátran nézett szembe a kísértő özveggyel, lágyan futó arcéle pedig valahogy elérte, hogy félrekapjam a tekintetem.
- Segítünk. Mondja meg hogy tudunk segíteni!
- Segítsetek! – ismételte meg a szellem, mintha nem is hallotta volna a felé intézett szavakat. Arca az egyre növekvő fájdalom jeleit mutatta, a köd pedig egyre magasabbra kúszott a védelmező fátyol szélébe kapaszkodva.
- Valami nekem nem tetszik. - mormoltam óvatosan hátracsúsztatva egyik sarkamat, készülve a megpördülésre.
- Vedd el a gyűrűket, közben megpróbálok valamit. Megpróbálunk mindent.
Az apáca szavai nyilvánvalóan felém lettek címezve, de a gerincemen végigkúszó félelemtől szinte fel sem fogtam őket. A templomot újabb szívdobbanás rázta meg, apró, fájdalmas tövisek érzését ébresztve fel a szegycsontom körül. A köd újra örvényleni kezdett, beszennyeződve az alvadt vért idéző vörössel, így kényszerítettem magam, hogy ellenáljak az erőtlenségnek és az önkénytelen görnyedésnek.
- Most mi következik?
- Most ismét jönni fog az, aki a kunyhóban megtámadott. Akinek csak a tükörképe látszik... A szellemnő gonosz tükörképe... Vajon, ha összetörjük a tükröket, csak megvakítjuk magunkat, vagy eltűnik ő is? - felelte Gloria nagyobb nyugalommal, mint amit magamból ki tudtam erőltetni. Ha csodálni nem is, de kezdtem elismerően fejet hajtani a nő higgadt bátorsága előtt.
A ködből újabb nőalak tűnt elő, ugyanazt a fájdalmas segítségkérést ismételgetve, a fátyol oldalait pedig szinte tengerként csapdosta a tejszínű hullámok sora.
Nem a szellem csinálta a ködöt, és nem is a köd őt. Ő maga volt a köd.
- Szerintem oka volt az öt tükörnek. És annak is, hogy most kettő hiányzik. A mágiának szokása szeretni a szimbolikát és biztosra veszem, hogy valami történik, ha kiegészítjük. Ha más nem, legalább bármerre nézünk látni fogjuk. - feleltem kissé hadaró, megbotló nyelvvel, miközben önkénytelenül a vállam mögé pillantottam.
- Akkor menjünk a házba a tükörért. Maradjon a fátyol alatt. - felelte az apáca. Kérnie sem kellett volna, szorosan a nyomában maradtam felidézve magamban minden mágiát és boszorkányságot, amit ismertem, sorra vetve el mindet. A gyűrű, ami a zsebemben lapult langymeleget és hűlő víz hidegét ontotta, a köd pedig egyre fenyegetőbben kúszott fel a védőburok falain. Búzavirág láthatóan nem boldogult az ajtó kinyitásával, így sebesen megragadtam az egyik kilincset és amennyire erőmből telt húzni kezdtem.
- Segítek
Egy szívszorító, elkeseredett pillanatig az ajtó nem engedett. Aztán mintha csak egy csintalan gyermek unta volna meg a szórakozását a szárnyak súrlódás nélkül vágódtak ki, a lendület pedig hátravetett mind engem, mind Gloriát. A félelem azonban nagy erőt adott bárkinek, így a következő pillanatban talpon voltunk.
Talpon, farkasszemet nézve a templom előtt álló, halványan csillámló rémalakkal, aki néhány perce magasodott fölénk a parókián.
- Gloria nővér, én így láttam a házban lévő lényt, ami fojtogatta. Veszélyben vagyunk.
Magam mellett tartva a kezem összecsíptem két ujjal egy árnyakból alkotott tűt, inkább megszokásból, mint bármi másból. Az én mágiám élőkre hatott, ez a lény pedig kétséget kizáróan nem volt az.
- Akkor vigyázzunk, hogy engem kapjon el újra, nem akarom véletlenül eltalálni magát egy szent fénnyel. Menjünk a ház felé...
A saját logikám volt, így nem tudtam vele kötekedni. A gondolat furcsán rossz érzéssel töltött el és a következő lépés közben megremegett a bokám, noha nem értettem miért.
Csak a félelem. Egészen biztosan.
A zsebemben lapuló gyűrű váltakozó hűvöse és melege lassan forró és jéghideg vehemenciájával perzselte a combomat, a fátylon pedig váratlanul, ahogyan a tündék kígyófajzatai csapnak le öt karomszerű tárgy csapott végig.
- Azt mondta, hogy ha nem halok meg azonnal meg tud gyógyítani, igaz? - fordultam Gloria felé, a zsebembe csúsztatva a kezemet.
Az apáca bólintott.
- Igen. De egy néhány mondatos imára még úgy is szükségem van, és nagyjából óránként egyszer vagyok képes ennyi erőt megmozgatni, ha haldoklik, így számoljon. Közepes és kisebb sebekkel persze sokkal könnyebben elboldogulok. Csak azért mondom ezt el, hogy kérem még így se legyen meggondolatlan. Többé... - a nő elfordította az arcát, halvány rózsaszín, kecsesen ívelt nyakát mutatva felém. - Nem akarom, hogy újra meghaljon.
Féltett engem. A saját álomképem féltett engem.
Mielőtt komolyabban elgondolkozhattam volna a dolgon a fejünk fölött mintha kövér esőcseppek peregtek volna a sátorszerű fátyolra, a láthatatlan karom négyes ritmusokban dobolt az életünket óvó védelmen.
Kopp-kopp kopp-kopp. Én ráérek. Ti nem. Kopp-kopp kopp-kopp. Egyszer elfogy. Én itt leszek.
Szaporábbra fogtam a léptemet és leküzdve a nyelőcsövemen felkapaszkodó rettegést belecsúsztattam az ujjam a gyűrűbe.
- Ne aggódjon, a legutóbbi álmomban sem haltam meg egészen, nem igaz? - mosolyodtam el közben. Felébredek. Elalszom. Meghalok. Aztán újra felébredek. A körnek sosem volt vége, soha azóta, hogy a búzavirágszín szemek először rám vetültek.
- Valóban, mert az én álmom. Az is. Ez is. Maga is.
Gloria felnevetett, én pedig lehunyt szemmel igyekeztem nem megbotlani.
Az én álmom. Az is. Ez is. Maga is.
Vagy a képzeletem volt olyannyira élethű, amelyre ébren sem lettem volna képes – vagy Gloria nem egy általam kreált kép volt. Egy vendég. Valaki, akit egy átok arra száműzött, hogy az én rémmeséimben szerepeljen.
Egy bajbajutott volt, mint a kísértet. Az élőholttal ellentétben azonban neki volt, aki enyhítse a szenvedést.
~ Nem fogunk meghalni, Búzavirág. Egyikünk sem.

Mégis, ahogy az ujjamra került az aranykarika, mintha máris meghaltunk volna. Mindketten.

A mellkasom szorított, minden szívdobbanásom fájdalmasan csavarta össze a lüktető szöveteket. A vérem forró volt, azt hittem tűzben égek de mégsem fájt. Nem ez fájt.
~ An… Angina pectoris… Nem. Ez nem. Mintha hiányozna valami… Mintha kitéptek volna belőlem… valamit. Valamit, ami eddig nem volt ott és most, hogy elvették nem hagy megbékélni semmivel.
Arcom fájdalmas grimaszba torzult, ujjaim kétségbeesetten markolták a köpenyem a szívem fölött és esetlenül görnyedtem előre. A szemem megtelt sós könnyel így nagyokat pislogva pillantottam fel… hogy aztán megpillantsam magam előtt őt.
Most nem olyan volt, mint a templomban. Könnyei patakzottak, a gyönyörű ívű arcon lefelé kanyarogva az álla csúcsán gyűltek össze, megkerülve a mosolyra húzott, tökéletes ajkakat.
- Mosolyog. De sír. - nyögtem, próbálva megőrizni saját magam és kizárni a kedvesét elveszített férfit. Ez nem lehettem én. Sosem gondoltam még egyetlen nőre sem ennyire lángolóan, ennyire terjedő és emésztő tűzzel…
- Ki? A szellem?
Gloria hangja olyan volt, mint lázas betegnek a friss hó, amit a homlokára kennek. A mellkasom ugyanúgy égett, de mégis kevésbé fájt. Ahogy oldalra kaptam a fejem már az ő ujján is ott csillogott a gyűrű.
- Ég... Égek. De mégsem. - Lehunytam a szemem, aztán minden erőmet összeszedve kihúztam magam. - Lehetséges, hogy az elveszett szerelmesek fájdalmát éljük át?
Kétség sem férhetett hozzá. De ki kellett mondanom, hogy legalább eltereljem a saját figyelmem arról, ami a ránkerőltetett érzelmek alatt volt. Arról, ami nem volt erőltetett.
Ujján a gyűrűvel Gloria is zokogott.
- Sajnálom... annyira sajnálom... Bár enyhíthetnék a fájdalmadon... - az apáca hangja halovány volt így készültem odalépni hozzá, vállon ragadva rántani ki a kábulatból de szerencsére a hangom elég volt. - Nem lehet, hanem biztos. Enyém a haldokló fájdalma, hogy itt kell hagynia akit szeret, és a férfit látom, aki sirat. Milyen ironikus... Maga gondolom a nőt látja aki sír de mosolyog is. Ezt érzem én. - A nő mosolya váratlanul ért, a benne rejlő szomorúság olyan méreg volt, amire a szervezetem nem volt felkészülve. Csak álltam ott egy végtelen időnek, hosszú évezredeknek tűnő pillanatig míg váratlanul a kezem után nem nyúlt. - A feltevésével szinte biztosan igaza volt, a kérdés csak az, hogy hogyan engedjük el őket. Vagy a szellemnőt.
Máskor biztos értelmet találtam volna a szavaiban – most csak az érintésében találtam, a kezének hűvösében, így összekulcsoltam az ujjainkat. A parázsló fájdalom, amit átjárt alábbhagyott a bőrének hidegétől, még ha nem is szűnt meg. Mintha elszívott volna, magához ragadta minden csepp véremet, minden szál csontomat és inamat és én örömmel hagytam volna neki.
Ördöngös mágia volt, bármi is volt ez.
Aztán a varázslat, ami elrejtett minket a gonosz világ elől cafatokra szakadt az irigy élőholt karmaitól.
- Tehát nem szeretnék, hogy átérezzük. Marad a menekülés? - kaptam fela  tekintetem, Gloria nővér pedig elengedte a kezemet.
- Nem. Azt nem akarják, hogy enyhítsünk a mi fájdalmunkon, mikor nekik teljes erőből tombolt.
Soha életemben nem tettem még meg tíz lépést olyan gyorsan, mint a nő után futva. Ahogy beléptünk a tükör elé szinte összerogytam a megerőltetéstől, mégis még ezt az érzést is elvette tőlem a gyűrű, ahogy félrehajtottam egy hajtincsemet a homlokomból és tekintetem a tükörre emeletem.
Nem csak éreztem a tüzet, ott volt bennem. A bőrömben, a hajszálaim között, a szememben parázslott, mintha megadtam volna magam egy gonosz szellemnek, aki a lángok közül állt elő.
Azonban nem csak mi siettünk be a házba. Eltéptem a tekintetem a tükörtől és megpördültem, szembefordulva a színtelen és alaktalan lénnyel, a homályos bizonytalansággal, ami az ajtóban fodrozódott.
- Csapdába estünk. - suttogtam erőtlenül. Ezúttal nem volt merre futni, az egyetlen kijáratot elállta a rém, aki ellen olyannyira sem tudtam küzdeni, mint Strauss von Rotmantel ellen. - Sajnálom, Búzavirág. - fordultam Gloria felé, alig egy pillantást vetve a tükörben lévő jeges alakjára.
Szinte a jgécsapok ütődtek össze csilingelve, ahogy a nő felkacagott.
- Búzavirág? Ha nem tetszik a Gloria, hívhat Nellinek. Az a rendes nevem.
Nelli. Úri név, ha jól emlékeztem a Cornelia becézése. Sokkal megjegyezhetőbb volt, mint egy latin dicsszó.
- Van valami a tükrökkel. Mi van, ha összetörjük?
A láthatatlan jelenés közelebb kúszott hozzánk, a homályos terület változásának ritmusából úgy következtettem, hogy lépésről lépésre. Tehát lába volt, vagyis fizikai alakja is. Csak álcázta magát.
- Az első álom után nem emlékeztem a nevére, csak a szeme színére. És mivel valahogy hívnom kellett, maradt a búzavirág. - mosolyogtam vissza az apácára. Nellire. Még szoknom kellett. - Bár azt hiszem már vita tárgya, melyikünk is álmodik valójában. Bármelyikünk is... - pillantottam fel a lényre. - … ráérünk rájönni, ha vége. Viszont jól gondolja meg, ha összetörjük a tükröt vissza már nem csinálhatjuk.
- Igaza van. Próbáljuk meg kivinni. Hátha megengedi. Ha nem akkor a szent fény az előbb is hatott valamennyit.
Az élőholt homályos, gőzölgő tó fölötti levegőhöz hasonló alakja átlépte a hálószoba küszöbét, így megragadtam a tükröt.
- Próbáljuk meg félkörben megkerülni. Ha túl közel érne, ne foglalkozzon velem, használja azt az imáját, amelyikre szükség van.
- Megyek előre. - bólintott Gloria, aztán elindult előre – egyenesen a rém felé. Nem váratott magára sokat a fenyegetés, a homályos levegő erősebben fodrozódott és hullámozva az apáca feje felé suhant, én pedig kényszerítettem magam, hogy ne engedjem el a tükröt és siessek a nő védelmére. Úgy sem tudtam semmit tenni, és igaza is volt – az önfeláldozás jutalom nélkül ostobaság volt.
- Sacra contego.
Gloria hangja viharként rohant szét a teremben, mint a tavasz első melegétől felrepedt jégpáncél a gőzforrások fölött. A fodrozódást elsodorta a gőz és nekicsapta a falnak, jégvirágok hirtelen növő börtönébe zárva. Elhűlve néztem a jelenetet, de emlékeztem a tükörre. Emlékeztem a nő jeges alakjára. Elképzelni sem tudtam ha ő erre volt most képes, a belém költözött tűz mit adott nekem.
- Minden szent képesség jeget fakaszt? - kérdeztem óvatosan, Nelli azonban csak elégedetten szemlélte meg a képessége hatását.
- Nem. Szerintem erről a gyűrű tehet. A maga varázslatai szerintem tüzesek lesznek ez alapján.
Egy hangos recsegés, ahogyan a rémalak ledobta magáról a jelet elég volt, hogy ne álljunk meg próbálgatni az átkozott gyűrűk erejét.

Felhasználó profiljának megtekintése

5 Re: [Magánküldetés] - Temple of nightmares on Hétf. Aug. 27, 2018 7:19 pm

Gloria

avatar
Felszentelt Apáca
Felszentelt Apáca
Mikor kiléptünk az ajtón már az orrom hegyéig is alig láttam a sűrű, tejfehér ködtől, mintha a November különösen rossz kedvében telepedett volna rá Északra, bár talán még akkor sem éreztem ennyire áthatolhatatlannak. Ami viszont igazán rémisztő volt, az a tisztásra és a hajdanvolt templom romjaira telepedett síron túli csend. Se egy madár, nem repült el, sem egy rovar nem keresett menedéket a közelgő tél elől, de még az erdő szokásos zaját, a szél játékát a levelek között vagy egy távoli patak csobogását sem lehetett hallani. Csak a kalapáló szívem dübörgött a mellkasomban, és a halk lélegzetünk adta hozzá a maga páráját a fehérséghez.
- Amikor én érkeztem a köd még határozottan enyhébb volt. - jegyezte meg Dieter, miközben a zsebében kutatott valami után.
- Igen. Ez nem természetes köd. - értettem egyet.
Még emlékeztem szerencsére, hogy merre volt a templom, és nem is volt túl messze, így a falát elérve találomra balra indultam. Újra aktiváltam a mennyek fényét, hátha látok valamit, ami a segítségünkre lehet, de csak a nyomok tartottak tovább a beszakadt bejárat felé. - Jegyezzük meg melyik a maga lábnyoma. Gondolom nagyobb lesz, mint a szellemünké...
- Már ha a szellemünknek van lábnyoma.
Eddig volt, már ha tényleg a szellem lábnyom haladt a házból a templomba… De egy belegondolva az is lehetett, hogy csak a vámpír nyomait láttuk eddig is. Kicsit elszégyelltem magam, hogy erre nem gondoltam korábban. Nagyjából tizenöt métert haladtunk még előre, mikor elértük a templom sarkát, és jobbra kellett fordulnunk, de ekkor legalább végre elértük a félig nyitott bejáratot. Ahogy benéztünk, meglehetősen világos volt, ahogyan a Nap sápadt sugarai beszöktek a színes üvegablakokon és a tetőn tátongó lyukakon. A köd földön túli felhőként ömlött be a tetőn, lassan töltve meg az épületet. Egyszerre volt rémisztő, de valahol mégis egészen gyönyörű, ahogyan a fény ráesett. Még a halálban és a rettegésben is ott lapult a szépség…
Dieter rágyújtott egy cigarettára, amit végül előhalászott a zsebéből. Szinte azonnal megéreztem a holdfű jellegzetes illatát, és egy pillanatra meglepett az az apró részlet, mégis… Valahogy tökéletesen illett a vámpírhoz ez a szokás.
- Ha én megyek előre és valami van odabent, én meghalok de önnek van esélye lesújtani rá. Ha ön megy előre és ön hal meg ez fordítva nem igaz. Így ha az udvariatlanságot most nem veszi zokon... - indult meg befelé a templomba. Elszorult a mellkasom, mintha Strauss von Rotmantel karmos keze markolt volna rá a szívemre. Elég volt az emlék is, amikor Dieter nekicsapódott a falnak, és egy utolsó szomorú mosollyal engedett utamra.
- Hát újra ezt játszuk? Maga feláldozza magát én meg futok hátha túlélem? - nem kevés keserűség volt a hangomban, de előre engedtem.
Szerencsére odabent nem rontott ránk sem szellem, sem egy újabb Strauss von Rotmantel. Miután kikerültünk két ködoszlopot elénk tárult a templom főhajója teljes hosszában, ám a végéből hiányzott a szárnyas oltár és a kereszt is rajta a megfeszített Krisztussal. Helyette egy felnyitott kőkoporsó feküdt a fény alatt, előtte pedig egy már csontvázzá oszlott holttesttel.
- Nem ért egyet a logikámmal, nővér? - kérdezte menet közben Dieter.
- Ha nem értenék egyet nem engedtem volna előre. - válaszoltam neki, de tudtam, hogy most más lesz. Most nem fogok rohanni, akkor sem ha ezt mondja. Mostmár meg tudnám menteni... - De az én életem nem előrébb való a magáénál. Az egyetlen amiért mégis előre mehetett, az csupán annyi, hogy ha nem hal meg rögtön akkor már könnyedén meggyógyítom.
Mellé léptem. Nem értettem a csontvázakhoz, így inkább a környezetet néztem. Három tükör volt a falra akasztva, pontosan olyanok, mint amilyen a házban is volt, de láttam két szöget a falban, amin nem lógott semmi. A koporsó felett a templomnak szokatlan módon üvegkupolája volt, amin bejöhetett a fény.
- Vajon ezekben a tükrökben is izzanak a gyűrűk? - tettem fel a költői kérdést. Öt vasszög és három tükör, ráadásul biztos voltam benne, hogy ezeket utólag tették fel, nem tartozott a templom eredeti berendezéséhez. Az egyébként is nagyon furcsa lett volna.
- Azt hiszem megtaláltuk a drága férjet. De mi történhetett vele? - járta körül Dieter a csontvázat. - Mi van, ha nem is a nő az özvegy? Mi van, ha ő az elveszített kedves, akit a férje megpróbált visszakapni bármilyen eszközzel - és legvégül a legsötétebb módon sikerült neki?
- Ez lehetséges. - válaszoltam a férfinak, még mindig a tükröket nézve. - A csontok alapján nem tudja megmondani a halál okát? Törés, zúzódás repedés... De lehet hogy zsákutca. - ötleteltem, majd a szögekre mutattam. - Öt szög. Három tükör, és még egy paplakban. Kell lennie még egynek valahol.
A templomot, de még a lelkünket is megrázta egy hangos szívdobbanás, mintha egészen benne lettünk volna a vastag falú szívkamrában, és rajta koszorúérként futott végig a koporsóból kiinduló vérvörösen izzó csík. A fény keresztülvágott a ködön végigfutva a falakon, végül önmagába zárult be a templom végében. Az ajtó hangosan nyikorogva csapódott be. A vörös fény megfestette a felkavarodott ködöt, s mintha csak egy gyermek játszott volna vele az imént, harsány női nevetés hangzott fel, noha az irányát nem tudtam volna megmondani. A rettegés hidegen futott végig a gerincem mentén, minden apró szőrszálat az égnek állítva. A szívem hevesen vert, sebes visszhangja volt a korábbi dobbanásnak.
Dieter mozdult gyorsabban, és rögtön megragadta a csontváz lábát, nehogy életre kelve véletlenül ránk támadhasson. A csontváz csörömpölve esett rész, a koponya kopogása, ahol legurult a pódiumról még sokáig volt hallható. Imára kulcsoltam a kezem, majd mikor szűzanya fátyla ránk hullott a magasból, ismét a tükörre néztem, az előbb is csak abban látszódott a szellem. Most nem volt szerencsénk, nem látszódott benne semmi… Vagy talán pont ezért volt szerencsénk. Úgy éreztem teljesen a sötétben tapogatóztunk.
A ködből egy női alak bontakozott ki, ahogyan pedig a vörös szubsztancia áramolni kezdett körülötte egyre magasabb és magasabb lett, de a vonásai is egyre ismerősebbek lettek, míg végül már egészen biztosak lehettünk benne, hogy az ajtó előtt zokogó leány volt az, akitől a gyűrűket kaptuk. A haja az arcába lógott, de már-már emberi mozdulattal simította hátra, és nézett ránk egészen kétségbeesett tekintettel. A Mennyek fénye még nem múlt el, így a buzogányom ragyogásában ő is kicsit csillogónak látszott.
- Segítsetek!
A tükörre sandítottam, de sajnos nem állt úgy, hogy lássam. Még mindig féltem, de már inkább a bajba jutott lelket láttam benne, nem a vérengző szörnyeteget. Hogy lehetett volna? És szüksége volt ránk.
- Segítünk. Mondja meg hogy tudunk segíteni!
- Segítsetek!
Ismételte ugyan olyan kétségbeeséssel, de támpontot nem adott. Annyira erősen csapdába lehetett esve, hogy úgy tűnt ennél többet nem tud nekünk mondani.
- Valami nekem nem tetszik. - mormolta Dieter mellettem.
- Vedd el a gyűrűket, közben megpróbálok valamit. Megpróbálunk mindent. - néztem a szellemre.
Újra imádkozni kezdtem, kértem Istent, hogy tisztítsa meg a gonosz átoktól a szellemet. Az ő erejénél nem létezett hatalmasabb mégis úgy tűnt, hogy nem történt semmi. Vagy nem átok volt tehát, vagy a rémálmok földjének mások voltak a szabályai.
- Segítség!
Az óriási szív ismét megdobbant. A mellkasom szúrni kezdett és levegőért kapkodtam, egy pillanatra meg is ijedtem, hogy szívszélütést kaptam… De utána elmúlt. A falon futó vörös csíkon mintha újabb futott volna végig a két varázslat pedig kioltotta egymást. A szellemlány mögött egy másik oszlopnál ismét örvényleni kezdett a köd, újabb alak érkezését jelezve.
- Most mi következik? - húzódott résnyire Dieter meggyszínű tekintete.
- Most ismét jönni fog az, aki a kunyhóban megtámadott. Akinek csak a tükörképe látszik... A szellemnő gonosz tükörképe... Vajon, ha összetörjük a tükröket, csak megvakítjuk magunkat, vagy eltűnik ő is? - tettem fel a költői kérdést. Nem retteghettem az árnyaktól.
Tévedtem. A második nő, aki kibontakozott a ködből pont ugyan olyan volt, mint az első, a túlvilági ikrek pedig mostmár ugyanazon a síri hangon, ugyanazzal a kétségbeesett tekintettel ismételték az egyetlen szót, amire képesek voltak.
- Segítség!
A köd körülöttünk is felkavarodott, és olyan hullámokat vetett a szűzanya fátylán, mint a víz az akváriumok falán. Egyre magasabbra és magasabbra próbált kúszni, de a védelmem még kitartott. Tekintetem újra a tükörre tévedt, és most először láttam benne a koporsót. Benne egy halovány, egészen szellemszerű női alak feküdt, közepén a vörösen izzó szívével. Halványabb volt, mint egy árnyék, s talán hihettem volna, hogy csak a képzeletem űz velem játékot, de tudtam, hogy nem így volt. Az a lány volt, aki a segítségünket kérte, egyszerűen éreztem. Az ő koporsója volt. de hol lehetett az igazi teste? Nem hittem, hogy a kinti temetőben nyugodott, így nem.
- Szerintem oka volt az öt tükörnek. És annak is, hogy most kettő hiányzik. A mágiának szokása szeretni a szimbolikát és biztosra veszem, hogy valami történik, ha kiegészítjük. Ha más nem, legalább bármerre nézünk látni fogjuk.
Nekem sem volt hirtelen jobb ötletem. Tele voltunk apró darabkákkal, de a kirakós nem állt össze, és a következő lépés sem volt világos.
- Akkor menjünk a házba a tükörért. Maradjon a fátyol alatt. - mondtam majd elindultam. A köd nem mászott följebb derékmagasságnál, bár néha láttam, hogy egy-egy tenyér óvatosan megérintette, majd vissza is húzódott. Örültem, hogy nem a bőrünkhöz ért hozzá. Az ajtóhoz békében sikerült eljutnunk, ám az a korábbi becsapódás után nem akart kinyílni, bárhogy is igyekeztem.
- Segítek. - mondja Dieter, majd ő is elkezdte húzni. Egy ideig nem történt semmi, ám egyszercsak mintha megolajozták volna, vagy elengedték a túloldalról, az ajtószárny hirtelen megadta magát, mi pedig hátraestünk a lendülettől. Csúnyán megütöttem a tomporom a kőben, de ennél nagyobb bajunk nem esett. Amikor felálltunk a fejem még éppen csak kilógott a köd felett, előttünk pedig egy ezüstöt fénypontokból álló emberszerű alak csillogott.
- Gloria nővér, én így láttam a házban lévő lényt, ami fojtogatta. Veszélyben vagyunk. - jelentette ki Dieter, és megidézett egy árnyékokból álló tűt az ujjai közé, mégha a legutóbb nem is volt semmi hatása ez ellen a lény ellen.
- Akkor vigyázzunk, hogy engem kapjon el újra, nem akarom véletlenül eltalálni magát egy szent fénnyel. Menjünk a ház felé... - de csak remélni mertem, hogy a ködben még elboldogulunk. A templom fala mentén indultunk el, visszaidézve az idefelé vezető utat. Valahogy kezdtem magam kényelmetlenül érezni. A zsebemben lapuló gyűrű mágikus ereje felébredt, és szabadulni akart, de nem tudtam eldönteni, hogy tűzforró vagy jéghideg. A fénypontokból álló szépséges szörnyetegünk néma kísérőként haladt mellettünk, majd egyszercsak megpróbálta a láthatatlan karmaival feltépni a fátylat, ám a varázslat kitartott. Tudtam, hogy még legalább két hasonlót ki fog bírni, de utána fogalmam sem volt, mi lesz velünk.
- Azt mondta, hogy ha nem halok meg azonnal meg tud gyógyítani, igaz? - kérdezte a vámpír, mire bólintottam.
- Igen. De egy néhány mondatos imára még úgy is szükségem van, és nagyjából óránként egyszer vagyok képes ennyi erőt megmozgatni, ha haldoklik, így számoljon. Közepes és kisebb sebekkel persze sokkal könnyebben elboldogulok. Csak azért mondom ezt el, hogy kérem még így se legyen meggondolatlan. Többé... - elfordítottam tőle a fejem, hogy ne lássa az arcom. - Nem akarom, hogy újra meghaljon.
Már majdnem a paplak ajtajánál voltunk, amikor ismét meghallottuk a nevetést. Most a fejünk felett éreztem, hogy a karmok kopogtatnak a fátylon, ritmusosan, mint egy unatkozó gyerek az iskolapadon. Neki volt ideje. Nekünk nem. A gyűrűk újra felhevültek, vagy lehültek még a kégnél is hidegebbé.
- Ne aggódjon, a legutóbbi álmomban sem haltam meg egészen, nem igaz? - mosolyodott el szomorúan Dieter, aztán elővette a gyűrűt és az ujjára húzta, mielőtt még megállíthattam volna.
- Valóban, mert az én álmom. Az is. Ez is. Maga is. - nevettem fel. Valójában ameddig fel nem hívta rá a figyelmem, addig eszembe se jutott. De ha ez csak álom mégis miért küzdünk? Talán meg kellett volna várnunk, hogy felébredjek... És mégis, úgy éreztem, ameddig nem járunk a végére úgysem ébredek fel. S mindezen csak egy okból kezdtem el morfondírozni, hogy eltereljem a figyelmem arról a mosolyról, mely most pontosan olyan volt, mint mielőtt a férfi feláldozta volna magát értem. Miért kellett ezt csinálnia? Miért kellett mindig ezt csinálnia fájdalmat okozva nekem?
Dieter arcán fájdalmas grimasz terület szét és a mellkasát markolászva előre görnyedt. Ijedten érintettem meg a vállát, és már készültem a gyógyító imára amikor egyszercsak felnézett rám. Óvatos mozdulattal törölte le az arcára kicsordult könnycseppet majd a távolba nézett, a fátylon túlra.
- Mosolyog. De sír.
- Ki? A szellem?
Látnom kellett. Úgy tűnt tényleg a gyűrű volt a kulcs. Vettem egy nagy levegőt és felhúztam én is, felkészülve a fájdalomra.
Egy jeges tóban merültem el, és mégsem fáztam. A testem lehült egy pillanatra mintha meg is fagyott volna, de nem volt kellemetlen… egészen addig ameddig belém nem nyilalt a fájdalom, de ez egészen más volt, mint amire számítottam. Tudtam, hogy búcsúzkodok. Hasonló volt, mint mikor zárdába vonultam, de ez sokkal mélyebb volt és sokkal véglegesebb. Akiket szerettem azokat nem látom többé, és azzal, hogy elmegyek fájdalmat okozok nekik így hát én is szenvedtem. Ám bármennyire is maradni akartam, nem tehettem, és nem hagyhattam, hogy mások lássák a fájdalmam, még ha a szíven ketté is hasadt. Így hát megacéloztam magam, és a mosoly álarca mögé bújtam, hogy csupán a könnyeim árulhassanak el.
Mosolyog. De sír.
Lassan oldalre fordította a fejem. A csillogó lénynek most volt arca mégha csupán víztükrön elmosódott képként láttam őt. A férfi zokogott, vállai megereszkedtek, a szomorúság ólomsúlyként telepedett a vállára és lassan, de elkerülhetetlenül roppantotta össze.
- Ég... Égek. De mégsem. - hallottam Dieter hangját áttörni a fájdalom burkán. A vámpír lehunyta a szemét, és önmagával is harcolva kihúzta magát. - Lehetséges, hogy az elveszett szerelmesek fájdalmát éljük át?
- Sajnálom... annyira sajnálom... - néztem a férfi alakjára. Segíteni akartam rajta, de nem tudtam. Nem tudtam visszamenni hozzá. - Bár enyhíthetnék a fájdalmadon... - suttogom. Az érzelmek teljesen elöntöttek, de Dieter hangja segített visszatalálnom önmagamra. Hiába volt elemi, muszáj volt tudatosítanom magamban, hogy ez nem az én fájdalmam volt, különben tudtam, hogy elemészt. - Nem lehet, hanem biztos. Enyém a haldokló fájdalma, hogy itt kell hagynia, akit szeret, és a férfit látom, aki sirat. Milyen ironikus... Maga gondolom a nőt látja, aki sír, de mosolyog is. Ezt érzem én.- néztem rá mosolyogva, majd megfogtam a vámpír kezét mintha a benne tomboló tüzet az én hidegem képes lenne enyhíteni. Elhitettem magammal, hogy az ő érzéseikből semmi sem a sajátom, és azt hazudtam a szívemnek, hogy nem vágytam arra, hogy egyszer, csak egyetlen egyszer, megérintsem, mintha valódi lenne. - A feltevésével szinte biztosan igaza volt, a kérdés csak az, hogy hogyan engedjük el őket. Vagy a szellemnőt.
A vámpír kicsit ügyetlenül fogta meg a kezem, de szinte máris éreztem, ahogyan az ő tüze felmelegített engem, én pedig enyhítettem az ő lángoló szenvedésén. A világ egy kicsivel nyugodtabb lett, a fájdalom valamivel halványabb, s kívülről talán tényleg úgy tűnhetett, mintha két szerelmes bújt volna egymáshoz a ködben. Talán picit bele is pirultam a gondolatba. A férfi képe elmosódott a fátylon túl, ám ekkor a csillogó szellem mintha megharagudott volna ránk, és egyetlen erős suhintással tépte le rólunk a szűzanya fátylát. Ingerültnek tűnt, de zavarodottnak is.
- Tehát nem szeretnék, hogy átérezzük. Marad a menekülés?
Ameddig csak fájt, addig minden jó volt... Amikor enyhült...
- Nem. Azt nem akarják, hogy enyhítsünk a mi fájdalmunkon, mikor nekik teljes erőből tombolt. - elengedtem a férfi kezét, majd amilyen gyorsan csak tudtam a ház felé iramodtam, a lény pedig utánunk. Elértük a tükröt, de ekkor már a szellem is bent volt a házban. A korábbi csillogás helyett most inkább elmosódott, hibás üvegalakként jelent meg előttünk, a mögötte lévő világ pedig torz volt… Tehát valami mégis megváltozott a gyűrűkkel, amikor pedig a tükörbe néztem azt is láttam, hogy micsoda. Dieter teste vörös volt, mintha lávából gyúrták volna, és időnként lángok csaptak ki belőle, engem pedig jégvirágok borítottak, a testem hideg párát árasztott, talán még az ajkam is elkékült kicsit. Tűz és jég. Élő és halott. Vámpír és apáca. Férfi és Nő…
Dieter megpördült.
- Csapdába estünk. - suttogta reményvesztetten. - Sajnálom, Búzavirág. - fordult felém. Hiába voltunk a halál markában, a megnevezésre még így is felnevettem. Valahogy úgy éreztem, hogy kettőnk közül benne sokkal több volt a remény, hogy ebből a helyzetből is ki fogunk kászálódni valahogyan együtt.
- Búzavirág? - mosolyogtam fel a férfira. - Ha nem tetszik a Gloria, hívhat Nellinek. Az a rendes nevem.
Nem tudom, miért árultam el neki. Valójában sosem volt titok, de hosszú évek óta nem használtam a nevet, amit anyám a születésemkor adott. Az egy másik élethez tartozott és egy olyan énhez, akit mélyre temettem a kötelességtudás és alázat alá. De hiszen Dieter is én voltam. Egy olyan énem, akit még nem ismertem, aki mindenben más volt és mégis hasonló. Előtte miért játszottam volna meg magam? Miért ne lehettem volna igazibb, mint amilyennek akárki látott? De sajnos az előttünk lévő szellemlény megakadályozta, hogy a rémálmok értelmén elmélkedjek. Elég lesz ébren megtenni. Újra a tükörre néztem, majd a lényre.
- Van valami a tükrökkel. Mi van, ha összetörjük?
A szellem lassan lépdelt felénk.
- Az első álom után nem emlékeztem a nevére, csak a szeme színére. És mivel valahogy hívnom kellett, maradt a búzavirág. - mosolyogott vissza. - Bár azt hiszem már vita tárgya, melyikünk is álmodik valójában. Bármelyikünk is... - pillantottam fel a lényre. - … ráérünk rájönni, ha vége. Viszont jól gondolja meg, ha összetörjük a tükröt vissza már nem csinálhatjuk.
Nem emlékezett a nevemre? A saját kreálmányom nem emlékezett a nevemre az botrány. Bár Magdolna nővér bizonyosan ki tudta volna elemezni ennek a jelentését is.... De Dieter teljesen úgy beszélt, mintha ugyan olyan létező lenne, mint én vagyok. Talán... de nem. Ebbe a lehetőségbe most nem szabadott belegondolnom sem.
Nem lehetsz igazi… Sem Isten, de még maga az Ördög sem lehet olyan kegyetlen, hogy ketté tépjen egyetlen lelket.
- Igaza van. Próbáljuk meg kivinni. Hátha megengedi. Ha nem akkor a szent fény az előbb is hatott valamennyit.
A szellem átlépte a hálószoba küszöbét. Már egészen közel járt, néhány lépés és karnyújtásnyira…
- Próbáljuk meg félkörben megkerülni. - Dieter megragadta két kézzel a tükröt. - Ha túl közel érne, ne foglalkozzon velem, használja azt az imáját, amelyikre szükség van.
- Megyek előre. - mondtam, majd elindultam a lény - vagyis inkább az ajtó felé. Kíváncsi voltam mit lép a szellem. Előkészítettem több lehetséges imát is, de reméltem, hogy egyet sem kell használnom. Az felém fordult, és valami számomra láthatatlan tárgyat a magasba emelve hirtelen felém lendített.
- Sacra contego.
A hatalmas kupolapajzs kimerítő volt, de már nem volt más a tarsolyomban, amivel megvédhettük volna magunkat. Éreztem, ahogyan az Úr erejének használata egyre nehezebbé válik, talán még néhány apróbb kérésre futotta, és Fényes Hildegard kendőjének hála néhány gyógyító imára és utána vége volt. Utána védtelenek leszünk a lénnyel szemben.
Ahogyan a pajzs manifesztálódott, valami megváltozott. A szellemet egészen a falhoz paszírozta a szent erő, ám amikor rácsapott jeges gőz tört fel belőle, majd a szellem körül jég kristályosodott ki a falon egészen odaragasztva a láthatatlan üvegtestet.
- Minden szent képesség jeget fakaszt? - kérdezte Dieter, közben próbálva minél messzebb kerülni a tükörrel.
Elégedetten néztem a hatást.
- Nem. Szerintem erről a gyűrű tehet. A maga varázslatai szerintem tüzesek lesznek ez alapján. - indultam vissza a templom felé sietősen. Amikor a vámpír mellé értem már hallottam is a hátam mögül a jég törésének jellegzetes hangját, ahogyan a szellem lassan elkezdte kiszabadítani magát a fogságból.

Let it gooooo... Let it go... Can't hold it back anymoreeeeee

Felhasználó profiljának megtekintése

6 Re: [Magánküldetés] - Temple of nightmares on Szomb. Szept. 15, 2018 6:25 pm

Gloria

avatar
Felszentelt Apáca
Felszentelt Apáca
Sietősen hagytuk el a házat, majd, amikor elértük a templomot a fala mentén igyekeztünk a sűrű ködben ismét rálelni a bejáratra. A paplak fala vészjósló hangon repedt meg, szinte a csontjaimban éreztem a közelgő veszedelmet. A vakolaton karmok kaparásztak, ahogyan a szellem a falón át próbált meg kijutni, néha nagyobbat csikordult, amikor megakadt egy-egy kiégetett téglában. A fal repedése, mintha csak szív lüktetne, ütemesen lett egyre hosszabb és hosszabb . A vakolat kínkeservesen próbált az őt tartó falhoz ragaszkodni, de így is tenyérnyi darabokban hullott a földre. Egy nagyobb darab tompa puffanása felkavarta a ködöt, amiből a segítségért esedező szellemlány felsőteste formálódott meg. Rögtön négy egyforma.
- Sietnünk kell. - mondta Dieter.
Csak a vállam fölött pillantottam vissza, de legnagyobb meglepetésemre szörnyeteg helyett megint csak a szomorú leányt láttam.
- Igen. Vajon mitől lesz egyszer szörnyeteg, egyszer pedig kétségbeesett lélek?
Nem volt idő bámészkodni, tovább igyekeztem a templom bejárata felé. A lány felső felei a ködben úsztak felénk. Lehajtotta a fejét, így éter-haja az arcába hullt, ami alól néha sírás helyett egy-egy furcsán gonosz mosoly villant elő.
- Talán szétszakadt. Nem értek a nekromanciához, sem a lélekhez, de mi van, ha darabjaiban van? Van egy darab a félelmének, egy a dühének...
Dieter meg torpant, az egyik hóna alá csapta a tükröt és begyakorolt mozdulatokkal idézett meg egy újabb árnytűt, majd tobta a legközelebbi szellemnő felé.
- Talán. - pillantottam hátra. Kíváncsi voltam, hogy a tűz hogyan jelent meg Dieternél... és hogy ér-e bármit is. A ködszellem egy pörgéssel próbált meg kitérni a felé repülő tű elől, így a fejét nem, csak a vállát találta el. A becsapódás pereme vízpáraként forrongott, az árnytű ütötte lyuk pedig egyre tágult, ahogyan a forrás is terjedt lefelé. Nagyot dobbant a szívünk, amikor megértettem, hogy így talán volt esélyünk ellenük. A szellem kicsit hátralökődött és megtorpant azon a helyen, ahol volt, de még három másik suhant felénk rendíthetetlenül.
Dieter újabb árnytűt idézett. Érdekesnek tartottam, hogy mintha ez is a sacra luxom tükörképe lett volna.
- Sajnos nem tudok haladni, ha varázsolnom kell. Van valami a tarsolyában, nővér?
Emlékeztem erre a kérdésre. Ugyan ezt kérdeztem tőle a toronyban, amikor Strauss von Rotmantellel harcoltunk. Emlékeztem a válaszára is, hogy az ő tarsolyában lévő dolgok az élőkre hatottak. Most bebizonyosodott, hogy nem volt igaz, engem pedig eleve arra képeztek ki, hogy harcoljak a sötétség teremtményei ellen, még ha én és a rendem inkább az élőkön próbáltunk segíteni.
- Ha stílusos akarnék lenni most magát idézném.... De nem lenne igaz. Sacra lux! - céloztam egy harmadik szellemnőre.
Dieter tűje a szellem karját hasította fel hosszában, amitől az szinte semmivé foszlott, de még mindig mozgott. A vámpír arca előtt talán harminc centire hadonászott, hogy megkarmolja, de előrébb haladni nem volt képes. A sacra lux is lecsapott, a vízpára jégvirágokat festett a lány alakjára, majd apró tüskéket növesztett. Szerencsére egészen megbénította. Volt viszont egy negyedik, akire még nem jutott sem időnk, sem varázslatunk. Szinte lassítva láttam, ahogy elérte Dietert és belémart, ezzel együtt pedig az én szívemet is jeges félelem markolta meg. A férfi feljajdult, és megidézett még egy apró, penge szerű tárgyat az árnyakból, hogy azzal tartsa távol magától a szellemet.
Újabb szent fényt idéztem meg, és irányítottam a támadójára, majd a vámpírhoz ugrottam és igyekeztem hátrahúzni a szellemnőktől.
A varázslatom valamennyire hatott, de erős markokkal szorították Dietert, aki valamilyen láthatatlan módon meg is sérülhetett, mert nem volt képes olyan határozott ellenállást kifejteni, sem pedig egészen természetesen mozogni sem. Még sosem láttam szellemmarást a saját szememmel, de csak az lehetett. Amikor a szellemnő egyik karja használhatatlanná vált, kicsit talán jobban meglódultunk hátrafelé, de még így sem volt elég.
Dieter jobb híján a tükröt is bevetette. Éppen, hogy sikerült meglegyintenie vele a lány fejét, ami magában nem ért sokat, ám amikor meglátta magát a tükörben, a szellem felsikoltott és szertefoszlott. Túl gyorsan mozdultam. Meglendítettem a buzogányom, hogy lecsapjak az utolsó szellemre vele, de félő volt, hogy több kárt teszek vele, mint amennyi jót. A tükr pont az utamban állt, ám az ellenfelünk megragadta a karom, amiért talán hálát is adhattam, hogy nem engedte, hogy akár csak véletlenül is összetörjem a tükröt.
A következő pillanatban csak azt éreztem, hogy repültem a tejfehér ködön át. A buzogányomat egy ponton elejtettem, ami viszont még ennél is ijesztőbb volt, hogy eltűnt a templom, eltűntek a szellemek, és eltűnt Dieter is. A becsapódás sokkal kellemesebb volt, mint vártam. Egy kiásott földkupac fogott meg, ahogy pedig körbenéztem sírok tengerét láttam magam körül. Magam mellett ott volt az a sír is, amiből a földet kiásták benne a félig nyitott koporsóval.
Mikor megpróbáltam feltápászkodni, éles fájdalom hasított a vállamba. Felnyögtem és ahogy lenéztem elhúzott szájjal konstatáltam, hogy nem a fiziológiás állapotában van az ízületem. A néhány zúzódás, amit még szereztem ehhez képest semmiségnek tűnt.
-Gloria! - hallottam a távolból Dieter kiáltását.
- Itt vagyok! - kiáltottam vissza a vámpírnak, majd rámarkoltam a felkaromra. Vettem két nagy levegő. Tudtam, hogy fájni fog, de jobb volt ezen hamar túlesni. Egy gyötrelmes kiáltás kíséretében raktam a helyére a vállam, majd úgy döntöttem szemügyre veszem a kiásott sírt. A koporsó üres volt. A tetejét oldalra csúsztatták és beletámasztották egy kis hézagba a koporsó és a föld közé. Bár holttest nem volt, találtam egy kendőt, virágokat, és egy kinyitható nyakláncot is. A sír feliratát már benőtte a borostyán, így elsőre nem tudtam elolvasni, mi lehetett a lány neve.
- Jól van? - hallottam újra a vámpír kiáltását.
- Igen! - kiáltottam vissza, hogy ne aggódjon majd lemásztam a sírba a nyakláncért. Dieter hirtelen közvetlenül a sír mellől szólalt meg.
- Segíthetek búzavirág? - éreztem, hogy felém nyújtja a kezét, hogy segítsen kimászni, még ha nem is láttam. Megmelengette a mellkasomat ez a becenév és el is mosolyodtam, miközben felvettem a nyakláncot.
- Pillanat még körbenézek. Szerintem ez lesz az eredeti sírja....
Kinyitottam a nyakláncot. A benne lévő kép a párt ábrázolta, egész ügyes rajz volt. Már fordultam volna a vámpírhoz, de nem volt sehol, helyette viszont a ködből a saját hangomat hallottam meg.
- Segítség!
Módfelett bizarr volt. Én nem kértem segítséget. A szellem viszont játszott velünk, egy különösen kegyetlen játékot. Utánzott és gúnyolt minket, játszadozva a saját magam előtt is tagadott érzéseimmel. Amilyen gyorsan csak tudtam igyekeztem kimászni a sírból, a medált a nyakamba akasztottam és nekiiramodtam a hangok felé.
- Dieter! Jól vagyok! Az még mindig a szellem!
A lehető lekülnösebb látvány tárult a szemem elé. Saját magamat láttam több példányban a vámpírra akaszkodva, ám amikor farkasszemet néztek velem mindegyikük szertefoszlott. Dieter felém iramodott, szinte szaladt, amennyire a kezében lévő tükrtől tudott.
- Gloria! Jól vagy... Akarom mondani, megsérült?
Rohanni akartam felé, a karjaimba zárni, és soha el nem engedni a kezét ebben a szörnyű rémálomban. De nem tettem. Maradtam egy helyben, sóbálványként és gyűlöltem magam érte.
- Kiugrott a vállam, de ezen kívül minden rendben. Megtaláltam a sírját. Kiásták... Ez szentségtörtés... - ziháltam, majd megmutattam neki a nyakláncot. - De találtam egy ilyet is, talán még jól jöhet. Itt mi történt? Mi volt az a sok... én?
Ahogy Dieter hozzáért a nyaklánchoz, amit még mindig fogtam, a medál hosszában kettérepedt, pont elválasztva a házaspárt. A szélei megolvadtak, így tbbé nem lehetett kinyitni, de mostmár jobban hasonlított egy két részes kis tárolóra, vagy valamire, amiben folyadékot lehetett felfogni. Valamiért az volt az érzésem, hogy ez még később fontos lehet.
- A szellemünk szereti a melodrámát. - sóhajtott fel a vámpír. - Szomorú, ami vele történt, de vajon hány módon tudja még megmutatni, hogy elszakították őket egymástól?
A furcsa nyaklánc egyik felét a férfi kezébe nyomtam.
- Nem tudom. De valahogy el kell érnünk, hogy újra együtt legyenek. - visszasétáltam a sírhoz, ekkor láttam meg a kendőt, és azt, hogy a köd akörül is másképp kering mint egyébként, mintha így akarná mutatni, hogy valami fontos kötődik hozzá. Még kellhet, és segíthet nekünk. Így azt is kivettem a helyéről és az övembe gyömöszöltem. - Mindnek van valami jelentősége.
- Nem hiszem, hogy ezt akarná. - rázta meg a fejét Dieter. - Velem játszadozott, gúnyolódott. Nem segítséget akar, csak másokat szenvedni látni. Abban sem vagyok egészen biztos már, hogy a halott kedves az, aki minket kísért. Lehet csak valami gonosz szellem, ami az itt történt tragédiát használja, mint egy fegyvert.
- Lehetséges, hogy így van, de nem hiszem. A másik segítséget kér. Tegyük a helyére a tükröt. - mondtam és már a nyakláncfelemmel meg a kendővel felszerelkezve indultam a templom felé.
A köd hirtelen kettévált, megnyitva egyenesen az utat a bejárat felé, mintha csak a lény manipulálta volna az egészet. Éreztem mögötte a maró gúnyt, pedig még csak kacagnia sem kellett. A ködből egy bevonuló szőnyeg formálódott, szürkén és süppedősen, mellette pedig a fehérségből emberek bontakoztak ki, akik székeken ülve tapsoltak és füttyögtek, kifejezve a gratulációikat, sok boldogságot és bőséges gyermekáldást kívántak nekünk, mintha a menyegzőnkre tartottunk volna.
- Ahogy mondtam... - mondta Dieter faarccal. Úgy tűnt semmilyen hatással nincs rá a jelenet, ellentétben az én kalapáló szívemmel. - Gúnyolódik. Az előbb a ködből ön kért segítséget tőlem. Ne higgyen el neki semmit, egyedül az az igazi, amikor az életünkre tör.
- Én hiszek abban, hogy mindenkit meg lehet menteni. Hogy senki sem válik magától szörnyeteggé, és ez rá is igaz kell legyen. - jelentettem ki. Tekintetem végigfuttattam az egybegyűlteken. Én nem álmodoztam kislányként az esküvőmről, de az biztos, hogyha álmodoztam volna nem egészen ilyennek képzeltem volna el. A különös irónia az volt, hogy ez volt az egyetlen esküvő ami juthatott nekem. - Hát... Gyűrűnk van, násznép van... Egyedül a vacsorát kifogásolom, ha már lagzit szervezett nekünk nem akarok főfogás lenni. - nevettem fel. - Sajnálom. - kaptam észbe. Nem akartam kínos helyzetbe hozni Dietert, és egyébként sem volt illendő a helyzetünkben a nevetés.
- Téved. - felelte a vámpír. - Mindenkit meg lehet gyógyítani, de az nem mindenkit ment meg. Van, akinek fekete lesz a lelke bármennyire töri magát.
- Ezt nem hihetem el.
Félúton jártunk, mikor újabb szívdobbanás rázta meg a ködbe burkolt álomvilágot. A vörös hullám a templom alól indulva haragította meg ránk a ködöt. Összesűrűsödött és fölénk magasodott, mint a vihar idején a tenger hullámai, majd vörösen és dühösen csapott le ránk, egy pillanatra beborítva mindent. Mikor feleszméltem, a násznép eltűnt. A szőnyeg helyét kiszáradt fű vette át, a következő pedig, amit észrevettem a lassú csöpögés volt. Félve pillantottam fel, és szinte rögtön meg is bántam.
Fölöttünk felakasztott emberek lógtak a kötelük pedig felnyúlt a semmibe. A ködből gyászos zene szólalt meg, ami nyomaiban emlékeztetett a nászindulóra, de a hangszerelése inkább tűnt valamiféle gyászmisének. Egy elhangolt orgona kínkeserves próbálkozása volt ez, mielőtt még kiszakadt volna a falból, és sípjai egyenként omlottak volna le a poklok kénköves mélyére.
Előre szegeztem a tekintetem és tovább lépdeltem, de a szellem az emberi lélek legocsmányabb bűntetteit sorakoztatta fel mellettünk. Egy nő a késével a babaágyba szúrt, hogy így hallgattassa el a síró csecsemőjét. Egy férj a felesége hajába markolt, majd egy késsel kezdte el szurkálni. Egy asszony a gyermekeit rabként tartotta egy ketrecben és csupán patkánytetemeket dobált eléjük. Elborzadva húzódtam közelebb a vámpírhoz. Nem akartam rájuk nézni. Nem akartam róluk tudomást venni, ahogyan a világ többi része sem pedig léteztek. Valahol valamikor már minden bűnt és minden szörnyűséget elkövettek. Csak a szemem sarkából láttam, hogy még Dieter is a szája elé kapta a kezét.
Elértünk a bejárathoz, az ajtóban pedig egy suttogó hang szólalt meg.
- Haljon az ifjú pár…
A vállaunkra csontos ujjak fonódtak és határozottan taszigáltak be minket a templomba.
- Én is tévedtem. Nem csak a két szerelmes tragédiáját használja ki, hanem minden szörnyű tettet, amit ember valaha elkövetett. mintha nem is szellem lenne, hanem valami torz démonfajzat, akit ez éltet.
- Jól van, megyünk már befelé... - motyogtam a szellemnek. Dieternek igaza lehetett. Talán a szomorú lányt is fogva tartotta a rémség, aki ellen küzdöttünk. Ki kellett szabadítanunk, akárhogy is legyen. És túl kellett élnünk.
A templom semmit sem változott, csak a köd lepte el még jobban. Az orgona már nem szólt, csupán a köd alig észrevehető susogását lehetett hallani, ahogyan kavargott körülöttünk. Az orrunkig is alig láttunk, csupán a távolban lévő három tükör csillogása mutatott irányt, ahogyan a fentről bejövő kis fényt a sírboltra terelték, ezzel egy fehér fénycsíkot varázsolva a ködbe.
- Ne aggódj, Búzavirág, ez csak álom. - igyekezett Dieter kierőltetni magából egy bátorító mosolyt. - Remélem az enyém. Keressük meg hol van ennek a helye.
- Ez még mindig vita tárgya, Herr Dieter. Ami kint volt... az inkább az én fejemtől telik ki. És egyébként is Magdolna nővér szerint azért teremtettem magát, mert magányos vagyok. - előre léptem, és elmentem egészen a tükrökig, majd azok mentén indultam el balra hogy találjak egy szöget. Igyekeztem visszaemlékezni hol is voltak.
- Magdolna nővér azt is meg mondta miért teremtett akkor ilyen tökéletlenre? A kisasszonyok nem a magam fajtákról szoktak álmodozni. - kérdezte, miközben követett a negyedik tükörrel.
- Persze. Magának az arca és a haja felemás, nekem a lelkem van ketté tépve ám mégis egy, a két oldal pedig folyamatos konfliktusban van egymással. Legalábbis ez volt a diagnózisa.
Közben szerencsére a fény adott némi támpontot, így könnyedén megtaláltam a szöget.
- Ott! Én nem érem fel rendesen.
- Az én két oldalam nincs konfliktusban egymással, mert mindkettő kölcsönösen figyelmen kívül hagy a másik miatt. - magyarázta Dieter miközben feltette a tükröt a szögre. Nem egészen értettem, hogy mire gondolt ez alatt. - Tehát ha a maga kettétépett lelke nem lehetek. - kicsit megdörzsölte a tenyerét ennyi cipelés után. - Lássuk, mi történik.
Ahogy felkerült a tükör, kialakult egy negyedik fénysugár is, ami ugyan abban a pontban keresztezte a másik hármat. Kicsivel a koporsó fölött találkoztak, mintha megvilágított volna valamit abban a magasságban. Valamit, ami már nem volt ott. Egy nagyjából harminc centi magas tárgyat kellett keresnünk eszerint, de eddig egyelőre ilyen még csak nem is rémlett. Át kellett vizsgálnunk a templomot, a kendővel pedig még nem is tettünk semmit, ahogyan a nyakláncnak is volt még jelentősége. Nem akart a kép sehogysem összeállni.

Felhasználó profiljának megtekintése

7 Re: [Magánküldetés] - Temple of nightmares on Szer. Szept. 26, 2018 6:07 pm

Dieter von Rotmantel

avatar
a Rotmantel család tagja
a Rotmantel család tagja
Minden lépésünket végigkísérte a kísértet karmának karistolása, mintha nem is a parókai falára húzott volna lüktető, hullámzó csíkokat, sokkal inkább a koponyámra. A hang hol elindult, hol megállt ahogy a láthatatlan karmok beleakadtak az épület tégláinak hézagaiba, a lepergő vakolat pedig felkavarta körülöttünk a ködöt. A gomolygás megemelkedett, áttetsző fehéren formálva meg a segítségkérő nőalakot - ezúttal azonban eszemben sem volt hinni neki.
- Sietnünk kell.
Gloria hátrapillantott, búzavirágszín szemei elkerekedtek a gyorsan szaporodó, jajjszóra nyíló arcokat megpillantva, de csak szomorúan bólintott.
- Igen. Vajon mitől lesz egyszer szörnyeteg, egyszer pedig kétségbeesett lélek?
A köd határozottan ránk akart cáfolni. Csak ezzel tudtam magyarázni, hogy a jelenések arca vérgőzös vigyorba torzult és mintha csak úsztak volna a levegőben a nyirkos talaj fölött, felénk iramodtak.
- Talán szétszakadt. Nem értek a nekromanciához, sem a lélekhez, de mi van, ha darabjaiban van? Van egy darab a félelmének, egy a dühének…
Megtorpantam és egyik kezemmel az oldalamhoz szorítottam a tükröt. Meglehetősen súlyos darab volt, de megvetett lábbal meg tudtam tartani, míg szabad kezemmel belenyúltam az árnyak szövetébe és tűt formáltam belőlük. Több volt ebben az elkeseredés, mint a logika, hiszen legutóbb sem ért semmit az Nachtrabenek mágiája ellene, de gyűlöltem volna tétlenül menekülni.
- Talán. - felelte az apáca, miközben szemei a homályban is ragyogó ékkövekként követték végig az eldobott árnytűt. A hozzám legközelebbi nőalakot vettem célba a homloka közepén, azonban az élőholt kifejezetten gyors volt és pörögve vetődött oldalra a mágia útjából így a tű csak a vállába tépett bele.
Méghozzá egy csaknem karvastagságnyi lyukat szakítva ki belőle vöröses izzással és közben sistergő párává változtatva a ködszerű anyagot.
Amennyire én tudtam, ahogyan az egyházi igék nem idéztek jeget, úgy a vámpírmágia sem okozott hőrobbanást maga körül. De én csak egy fattyú voltam.
Nem akartam elszalasztani a hirtelen támadt lehetőséget, így újabb tűt idéztem és dobtam el egy másik alak felé, közben oldalra sandítva.
- Sajnos nem tudok haladni, ha varázsolnom kell. Van valami a tarsolyában, nővér?
- Ha stílusos akarnék lenni most magát idézném....
Tehát emlékezett. Reméltem is, hogy nem pocsékolok el egy ilyen kifinomult utalást.
- De nem lenne igaz. Sacra lux! - Az apáca mágiája felvillant a félhomályos ködben és lecsapott egy harmadik szellemre, deres jégpáncélba zárva. A neki szánt elismerő mosolyomt azonban félbeszakította a felém lendülő kar csonkja, amelyet szerencsémre a második árnytű cafatszerű foszlányokat hagyva csak szétroncsolt. Tulajdonosa - már ha lehetett így nevezni a ködből formálódó jelenéseket - ennek ellenére kitartóan próbálta nem létező karmaival felszántani az arcomat, így ősi ösztönöknek engedelmeskedve léptem hátra.

Nem elég gyorsan.

Az oldalamba előbb éles fájdalom mart, aztán hideg zsibbadás futott végig vonagló mozgással, mintha az utolsó megmaradt nőalak érintése élőholt paraziták sorát juttatta volna a bőröm alá. A combom fájdalmas ridegséggel merevedett meg, ahogyan a hátam ágyéktájékban is, így fordulni csak nehezen tudtam. Sebesült állat módjára jajdultam fel, és mint amikor a falánkságdémon Symeon belém vájta a karmait, most is görcsösen feszülő ujjakkal hívtam elő az apró mágikus pengéket, hogy végigszántsam vele a lény arcát.
Ám ahogy akkor is, most is balga mód cselekedtem és meg is lett a büntetésem. A kéjes vigyor szélesebbre nyílt, a ködből álló agyarak a csuklóm felé kaptak és átharaptak rajta, elültetve a hideg bénulás parazitáit a kéztövem apró csontjai között is. Újabb szent fény csapott le az égből, mint egy sietős mennykő egy gomolyfelhőben, de a szellem nem engedett. Ujjai a húsomba kapaszkodtak és egyre nagyobb és nagyobb darabot mérgeztek meg a testemből, hiába próbált Gloria minden erejét lattba vetve elrángatni.
A minden élőben megbúvó félelem erőt vett rajtam, leoldott minden láncot, amelyet saját magamra aggattam és olyan erőket szabadított fel, amelyről eddig nem is tudtam. Csak ezzel tudtam magyarázni, hogy volt lélekjelenlétem meglendíteni a nehéz tükröt és a szellemlány arca felé sújtani vele - kevés hatásfokkal. Egy chirurgus csak chirurgus marad.
A gyengeség ezúttal a hasznomra vált, ahogyan az alig magam elé emelt tükörben a lény meglátta a saját tükörképét sikítva szertefoszlott, mintha egy fergeteg sodorta volna szét a ködöt, ami alkotta. A zsibbadás lassan múlni kezdett, én pedig kalapáló szívvel igyekeztem uralmat nyerni a légzésem felett. Oldalra pillantottam az apácára, figyelve, hogy megsérült-e - így éppen megpillantottam az alakját, amint valami iszonyatos erő felemelte a földről és áthajította a ködön.
- Gloria… - emelkedtem fel kábán. - Gloria!
A zsigereim megcsavarodni érződtek, mellkasom szorított és zihálásom akadozott és ahogy előre léptem éreztem, hogy bal lábam befelé fordul. Még nem múlt el egészen a szellemmarás hatása - de Búzavirág talán megsebesült és határozottan veszélyben volt.
- Itt vagyok!
A hang olyan halk volt, mintha a föld alól szólt volna - de az ő hangja volt. Tehát legalább élt. Összeszorítottam a fogam, kényszerítettem az érzéketlen bal lábam a mozgásra, nem törődve a botladozásokkal és amennyire képes voltam Gloria felé siettem.
Hideg lehellet cirógatta végig a nyakam, az arcom pedig mintha falnak ütköztem volna felhorzsolódott.
- Még... Még szórakoztassatok… -
Végre megszólalt hát a torz bábmester, aki ezt az egész színjátékot kitalálta.
- Nem. - feleltem neki hidegen, és töretlenül haladtam előre. Nem értem rá vele játszani és az örömöt sem akartam neki megadni. Fontosabb dolgom volt. - Jól van? - kiáltottam bele a ködbe.
- Igen! - szűrődött át a ködön.
ALig pár lépést tudtam tenni, mikor a tejfehér pára újra megcsavarodott és az apáca segélykérő alakja bontakozott ki belőle. A kísértet kezdett sekélyes lenni és kontármunkát végzett, bármi is volt a célja ezzel. Egy kézzel ismét elengedtem a tükröt és lassú komolysággal képzeltem magam elé az Árnytű pecsétjét.
~ Hibát vétettél. Olyan alakhoz nyúltál, amelyhez csak méltósággal lehet. Takarodj tőle!
A mágia a vállán találta el az ál-Gloriát, ahogyan azt akartam. Nem serkent vér, nem cuppant a hús és nem repedt meg a puha bőr, a ködből álló alak egyszerűen szertefoszlott. Alig egy pillanatig volt azonban nyugalmam, mielőtt a cirkusz megismétlődött és újabb hullámos hajzuhatag, lágy, szinte törékeny arcvonalak és tucatnyi mandulavágású, kissé tündeforma szem tűnt elő a ködből.

- Dieter - - Szerelmem - - Nem bírnám ki nélküled - - Ne hagyj el - - Ne utasíts el

Megtorpantam, és lehunytam a szemem. Ostobaság. Vámpír voltam, nem tudom mit látott bele a szellem a helyzetbe de az apácának hivatalból kellett megvetnie engem. Elképzelhetetlen, naív álom volt, hogy bármennyire pozitívan érezzen felém - de jól is volt így.
Jól volt. Ez volt a rendje.
Ez volt a rendje!
Nem szerethetett. Én sem szerethettem őt, sem senki mást. Vámpír voltam.

- Mocskos Rotmantel ivadék - - Fattyú! - - Ő is ugyan olyan lesz mint a többi! - - A Vér nem válik vízzé! - - Semmirekellő - - Olyan mint az apja! - - Szánalmas!

- Azt mondtam nem! - Kiabáltam és kezeimet ökölbe szorítva léptem előre, magamat is meglepve. A torkom szorított, a szívem felrobbanni készült, a mellkasom emelkedett és süllyedt a páncél alatt, mint valami ugrani készülő farkasnak. - Nem fogunk szórakoztatni! - Egyre erősebben és erősebben tapostam a saras földet magam alatt. Minden lépés fájt, mintha magma mögött hagytam volna a lelkem, vagy egy kegyetlen pengéről húztam volna le magam a szellemalakok kiabálása közepette - de tovább léptem.
- Fattyú vagyok. Nem vagyok Rotmantel és Nachtraben sem. Fattyú vagyok, sem ez, sem az. Felemás vagyok. - a végére már egészen vicsorogtam, de akkor meghallottam egy hangot, ami különbözött a többitől.
- Segítség!
Felkaptam a fejem, és szinte futva rontottam át egy kőkapun, sírkövek és fejfák közé érkezve. Valami temetőnek tűnt, noha ez is ugyanolyan lepusztult volt, mint a templom vagy a parókia.
- Dieter! - ezúttal nem csak hangot hallottam, Gloria alakja lassan, lépésenként tolva szét maga előtt a ködöt sietett felém. Ezúttal vagy valódi volt, vagy a bábmester komolyan vette a dolgot. - Jól vagyok! Az még mindig a szellem!
Az álalakok utánam kaptak, megragadva a könyököm, a vállaim, még a térdemet is, de ahogy a közeledő nő elém ért mindannyian felé fordultak és szertefoszlottak.
- Gloria! Jól vagy… - lélegeztem fel megkönnyebbülten, aztán megköszörültem a torkomat. Átkozott módnoh hiányzott egy holdfű rúd. - Akarom mondani, megsérült?
- Kiugrott a vállam, de ezen kívül minden rendben. Megtaláltam a sírját. Kiásták... Ez szentségtörtés... - az apáca lihegett, mint aki legalább annyit futott, mint én, aztán maga elé emelt egy tojásdad, aranyozott nyakéket. Olyan fajta volt, amibe miniatúrákat szoktak festeni, némi mágiával akár egész élethűen. Meg sem kellett kérdeznem, hogy kiket ábrázolhatott. - De találtam egy ilyet is, talán még jól jöhet. Itt mi történt? Mi volt az a sok... én?
- A szellemünk szereti a melodrámát. - sóhajtottam, miközben óvatosan a medallion felé nyúltam. Talán közelebb vitt a megoldáshoz, talán nem, de ezen az átkozott helyen mindennek jelentősége volt. Ahogy Gloria felém nyújtotta egy pillanatra mindketten egyenlő részben tartottuk az ékszert, amitől valami ismeretlen - és fennhéjázó - mágia kettéhasította a tojásdad alakot és megolvasztotta a nyitható oldalát. Benne egy apró pergamen volt, rajta feltételezhetően a mágikus képpel.
- Szomorú, ami vele történt, de vajon hány módon tudja még megmutatni, hogy elszakították őket egymástól? - emeltem az arcom elé az immár apró pohárra hasonlító aranytárgyat és megforgattam.
- Nem tudom. De valahogy el kell érnünk, hogy újra együtt legyenek. - Az apáca visszasétált az említett, szentségtörést jelentő kiásott sírhoz és lehajolt, hogy egy fehér csipkekendőt vegyen magához. - Mindnek van valami jelentősége. - mentegetőzött sietve, teljesen feleslegesen. Ezúttal teljesen egyetértettem vele.
- Nem hiszem, hogy ezt akarná. - ráztam meg a fejem. - Velem játszadozott, gúnyolódott. Nem segítséget akar, csak másokat szenvedni látni. Abban sem vagyok egészen biztos már, hogy a halott kedves az, aki minket kísért. Lehet csak valami gonosz szellem, ami az itt történt tragédiát használja, mint egy fegyvert.
- Lehetséges, hogy így van, de nem hiszem. A másik segítséget kér. Tegyük a helyére a tükröt. - felelte Gloria, miközben a ködön átsejlő templom alakja felé indult. Nem kellett felelnem a nő szavaira - a kísértet megtette helyettem. A templom ajtajától szürke szőnyeg gördült elő az irányunkba, a kapuja tágra nyílt, utunkat pedig ujjongó és gratuláló násznép szegélyezte.
- Ahogy mondtam… - mondtam erősen a templomajtóra koncentrálva. - Gúnyolódik. Az előbb a ködből ön kért segítséget tőlem. Ne higyjen el neki semmit, egyedül az az igazi, amikor az életünkre tör.
- Én hiszek abban, hogy mindenkit meg lehet menteni. Hogy senki sem válik magától szörnyeteggé, és ez rá is igaz kell legyen. - jelentette ki az apáca makacsul.
- Téved. - ráztam meg a fejem. - Mindenkit meg lehet gyógyítani, de az nem mindenkit ment meg. Van, akinek fekete lesz a lelke bármennyire töri magát.
Naív volt, tapasztalatlan és szűklátókörű, de jelenleg a legkevésbé az kellett nekünk, hogy leálljunk vitázni. - Hát... Gyűrűnk van, násznép van... Egyedül a vacsorát kifogásolom, ha már lagzit szervezett nekünk nem akarok főfogás lenni. - nevetett fel, aztán mintha rajtakapta volna magát valami illetlen gondolaton lesütötte a szemét. - Sajnálom.
Az út feléig sem jutottunk, amikor újabb, lassan ismerőssé váló szívdobbanás rázta meg a tisztást, a köd vörös hullámot vetett és eg ypillanatra tetőtől talpig ellepett minket.

Csöpp. Csepp. Csöpp. Csepp.

A köd hátrahúzódott, a szőnyeg és a násznép eltűnt- helyettük az emberi gonoszság és kegyetlenség karneválja szegélyezte az utunkat a templomig.

Csöpp. Csepp. Csöpp. Csepp.

A fölöttünk lógó, véresre mart akasztottak csöpögése még a jajveszékelő, torz orgona hangján át is átszűrődött. Egy nőalak egy keservesen síró bölcső fölött állt hosszú henteskéssel, aztán kegyetlenül lesújtott. Egy másik nőalak kicsavarodva térdelt, miközben egy férfialak megragadt a haját és széthasította a torkát egy pengével. Egy harmadik nőalak és egy ketrec, amelyből apró kezek nyúltak előre csak hogy egy bot kegyetlen ütésétől visszahúzódjanak.
Csöpp.

Megtorpantam, és egyik kezemmel elengedve a tükröt a szám elé kaptam a tenyerem.
Ezek voltak az emberek. Ezek voltak azok, akiket napról napra ragadtam el a halál karmaiból.
Megérdemelték?
- Haljon az ifjú pár! - rikkantott fel egy torz hang, aztán a láthatatlan násznagy csontos ujjai a vállamra fonódtak és kérlelhetetlenül befelé lökdöstek.
- Én is tévedtem. Nem csak a két szerelmes tragédiáját használja ki, hanem minden szörnyű tettet, amit ember valaha elkövetett. Mintha nem is szellem lenne, hanem valami torz démonfajzat, akit ez éltet.
Felelnem kellett neki. Válaszolnom kellett valamit, még azelőtt, hogy szétzúzta volna a saját magamba vetett hitemet. Megérdemelték?
Nem.
Ezért csináltam?
Nem.
Akkor miért?
- Ezt nem hihetem el. - rázta meg a fejét Gloria, így oldalra pillantottam a nőre. Kecses, elegánsan keskeny nyaka most még jobban látható volt, ahogy kissé hegyesedő füle is, valamint duzzadt ajkainak vonala. A válla kissé húzódott, vélhetőleg a ficam miatt.
Eszembe sem jutott, hogy ellássam.
Pedig ő megérdemelte volna. Még ha olyannak is látta a világot, amilyennek lennie kellett volna ahelyett, amilyen ténylegesen volt.
- Jól van, megyünk már befelé… - motyogta feltehetően a szellemnek, miközben óvatosan elindult előre.
A templom semmit sem változott, csak a köd lepte el jobban. A zene elhallgatott, csak a köd halk susogását lehetett hallani, mintha selyemlepelként forgolódott volna körülöttünk. Noha vámpír voltam a ködön még az én Átkom sem látott át, így egyedül a bent lévő tükrök fénycsóvája nyújtott valamennyi védelmet.
- Ne aggódj, Búzavirág, ez csak álom.
Igyekeztem kierőltetni magamból egy bátorító mosolyt, noha tudtam, hogy az arcom legalább olyan groteszké tette az egészet, mintha a magam is a köd teremtette rémkép lennék.
Nem azért tettem, mert megérdemelték. Azért, mert meg akartam tenni, hála és jutalom nélkül.
És azért, hogy az a néhány, aki megérdemelte el ne vesszen a többivel.
- Remélem az enyém. Keressük meg hol van ennek a helye. - mozgattam meg a tükrömet és előre léptem egyet, követve a sugarakat.
- Ez még mindig vita tárgya, Herr Dieter. Ami kint volt... az inkább az én fejemtől telik ki. És egyébként is Magdolna nővér szerint azért teremtettem magát, mert magányos vagyok.
Borzasztó dolgokat láthatott, ha gyilkossággal és gonoszsággal volt tele a feje és borzasztó magányos lehetett, ha engem hívott magához az álmaiban.
- Magdolna nővér azt is meg mondta miért teremtett akkor ilyen tökéletlenre? A kisasszonyok nem a magam fajtákról szoktak álmodozni.
- Persze. Magának az arca és a haja felemás, nekem a lelkem van ketté tépve ám mégis egy, a két oldal pedig folyamatos konfliktusban van egymással. Legalábbis ez volt a diagnózisa.
Az apáca megállt a koporsó előtt és körbeforgott, szemügyre véve a tükröket és egyszer csak előre bökött.
- Ott! Én nem érem fel rendesen.
Bólintottam és közelebb léptem a falhoz, kis nyújtózással ráemelve a tükröt a kampóra.
- Az én két oldalam nincs konfliktusban egymással, mert mindkettő kölcsönösen figyelmen kívül hagy a másik miatt. - magyaráztam közben, de nem hittem, hogy meg is értette. Az én két felem egyik sem ismert el magáénak, a Rotmanteleknek nem voltam Rotmantel, a Nachtrabenek nem ismertek el Nachtrabennek így, ahogy mondani szokták két szék között a földön találtam magam. Egy hideg, kietlen földön, ahol minden csak én voltam. - Tehát ha a maga kettétépett lelke nem lehetek. - Kicsit megdörzsöltem a tenyerem ennyi cipelés után, aztán körbeforogtam. - Lássuk, mi történik.
Ami történt, az egy egyértelmű kimenetel volt. Az immár négy sugár jól láthatóan találkozott a koporsó fölött egy pontban, azonban mintha hiányzott volna valami. Ennyire nem lesz egyszerű.[/i][/i]

Felhasználó profiljának megtekintése

8 Re: [Magánküldetés] - Temple of nightmares on Szomb. Okt. 13, 2018 5:01 pm

Gloria

avatar
Felszentelt Apáca
Felszentelt Apáca
Dieter felakasztotta a tükröt a szögre. Vártam valami nagy, fényes hatást, a szörnyeteg megjelenését, de nem történt semmi… Legalábbis elsőre. Az a bizonyos baljós jelenlét lassan kúszott fel a gerincem mentén, és amikor megfordultam, megláttam a koporsóban a halott lány halovány, áttetsző testét. Mintha csak régi lenyomatát láttuk volna valaminek, ami hajdan ott volt, egy apró motívumot kivéve: a jelenés mellkasa nyitva volt, a szíve pedig vörösen izzott és lüktetett, mintha még mindig dobogott volna.
- Dieter, nézd... - megfeledkeztem az udvarias magázásról meglepetésemben. Majd a kezembe vettem a kendőt és a fél nyakláncot. Sírból sírba. Egyelőre csak lassan közelítettem felé a két tárgyat és figyeltem, mit reagál a két mágia egymásra.
- Izzás. -lépett mellém a vámpír, és ránézett a saját gyűrűjére. - Vajon ez is csak díszlet, vagy valami nyom?
- Mindjárt kiderül. - mivel a közelítésre nem történt semmi, nemes egyszerűséggel beleejtettem a kendőt a sírba és magamban imádkoztam hogy végre valami működjön. A vékony fehér szövet rángatózni kezdett, mintha lett volna benne valami, aki ki akart szabadulni. Valami apró, aminek nem volt elég ereje magában.  Meglepetten pislogtam rá.
- Na ez már valami. - mondtam, majd mellétettem a nyakláncfelem is. Dieter is odatette a saját nyakláncát az enyémhez illesztve, de láttam az arcán, hogy szkeptikus a módszert illetően.
- Valami. De mi?
A nyakláncok nem reagáltak semmire, ellenben a kendő még mindig vergődött. Próbáltam gondolkozni, összeilleszteni a kirakós darabkáit, de minden homályos volt.  
- Talán... De nem, a nyakláncot is a sírban találtam, az övé kell legyen. Remélem nincs egyetlen inkvizitor ismerőse sem, mert ezért máglyára kerülnék de... Vissza kell mennünk a könyvért. Hátha van benne valami, bármi ami segíthet...
Felsóhajtottam és körbenéztem, de csak a férj csontvázát láttam. Felkuncogtam már-már hisztérikusan.
- Ha a nőnek nem kell a nyaklánc, akkor adjuk oda a férjnek, visszahozná a fejét?
Hajlandó lettem volna már akármit kipróbálni, hogy kiszabaduljunk ebből a börtön-álomból, ami az életünket veszélyeztette. Egyszerűen biztos voltam abban, hogyha itt meghalunk, akkor a testünk is odalent. De lehet csak az álom plántálta belém ezt az érzést is, hogy komolyan vegyem a veszélyt. Belefájdult a fejem a sok gondolkozásba és a folyamatos bizonytalanságba.
- Az nehézkes lesz ebben a ködben. - fintorodott el a vámpír. - Ráadásul nincs rá garancia, hogy nem támadna ránk helyette. Ahol egy élőholt van lehet kettő is.
Azért lassan elindult, hogy ha már nem belerúgjon a valahol a köd alatt rejtőző koponyába, ha már látni nem láttuk. Közben felvettem a kendőt, hátha akkor történik valami és nem csalódtam. Egy apró kék kő esett ki belőle, ami először visszahullott a koporsóban fekvő lány éter alakjába, de úgy tűnt folyamatosan igyekszik felfelé emelkedni, oda, ahogy a tükrök sugarai összeértek. Egyszerűen csak nem volt hozzá elég ereje mert még hiányzott valami: az ötödik tükör. A köd spirál alakban kavargott a kő körül, az apró tárgy megpróbálta magába nyelni azt, miközben kéken izzott.
A motor a gépezetben.
Jutott eszembe a hasonlat. Egy nagy, mágikus gépezetet próbáltunk összerakni.
- Ezaz! - sikkantottam fel, mint egy boldog kislány, majd rögtön elvörösdtem és meg is köszörültem a torkom, visszanyerve ezzel a méltóságom. Már ha maradt még belőle valami egyáltalán. - Mindenképpen kell az ötödik tükör. Talált valamit?
- Talán. - felelte Dieter, de még kutakodott, így addig visszafordultam a kis kék kő felé. Talán zafír lehetett… De nem számított. A kőből kis kék cseppek hullottak alá, egyenesen a lány szívére, ám mielőtt elérték volna szertefoszlottak. Forró nyári napokon a szemerkélő eső is elpárolgott, mielőtt benedvesíthette volna a földet. Biztos voltam benne, hogy el kell érnünk, hogy a cseppek a szívre hulljanak, de még nem voltunk készen. Reméltem, hogy a tükr lesz az egyetlen hiányzó alkatrész. A nyakláncfelemmel szórakozottan megpróbáltam felfogni a cseppeket, de enm sikerült. Ugyanúgy elpárologtak, tehát nem a távolság volt a probléma. Kicsit elkámpicsorodtam, pedig jó ötletnek tűnt.
Dieter közben elindult felém, kezében egy kis, bőrkötéses könyvet tartott.
- Határozottan találtam. Úgy nézem egy napló.
- Próbáljuk meg az ön nyakláncfelével is, mostmár elég kétségbeesett vagyok, hogy mindent kipróbáljak. Mit talált? - kérdeztem a vámpírt miközben átadtam neki a helyet, hogy ő is megpróbálja felfogni a cseppeket a nyaklánccal. Átnyújtotta a füzetet.
- Talán a tükrök kötik ehhez a világhoz. Minél több fénye vetül rá annál inkább... tapintható.
Dieter nyakláncából a cseppek ugyanúgy kámforrá váltak, mint az enyémből. Belelapoztam a füzetbe, éppen csak átfutva a betűk sokaságát, míg végül egy rajzhoz érkeztünk. Egy kísértetiesen ismerős felállást ábrázolt. Az oltás egy skiccelt mása állt középen, körülötte a falon öt tükör, amelyek a hold fényét a sír felé terelték. Ott volt a kristály is, ami mintha egy vékony fénnyalábot lövellt volna a sírba. Hold, nekromancia, az összes mágiát próbálta szegény ördög szintetizálni, hogy valahogy feltámassza a szerelmét. Ami viszont különös volt, hogy a nyakláncról nem volt benne egyáltalán semmi.
- Ez nagyon... érdekes. Lehet csak egy újabb csapda, de ez az egyetlen esélyünk. - megmutattam a rajzot Dieternek. - A nekromanta terve valahol félresiklott, ez egy másik módszernek tűnik... Nem tudom az átkot megtöri-e de nincs jobb ötletem. - tártam végül szét a karom, majd sétára indultam a templomban. Túl egyszerű lett volna, ha itt van az ötödik tükör de sose lehetett tudni.
Dieter megdörzsölte az állát
- A varázslat, ami létrehoz valamit ritkán szünteti meg magától... De jobb ötletünk nincs. Keressük meg az utolsó tükröt.
Az oltár mögött a sekrestye még ép volt, és különös módon minden szokásos felszerelés megvolt. Gyertyák, tömjén, füstölő és ruhák. Ahogy jobban bedugtam a fejem, hogy kicsit körbenézzünk, nem kellett sokat keresgélnünk. Az ötödik tükör ott állt a falnak támasztva a sarokban. Felragyogott az arcom.
- Meg is van. Segítene feltenni?
- Ez... valahogy könnyebb volt, mint hittem. - vonta fel az egyik szemöldökét a vámpír, majd bement és magához vette a tükröt. Abban a pillanatban a templom ajtaja egy dörgéssel becsapódott, annyira, hogy még atető is beszakadt. A cserepek nagy csörömpöléssel értek földet a templom padlójának a kvén. Ebben a pillanatban pedig a nyaklánc mocorogni kezdett a zsebemben.
Ijedten néztem hátra.
- Siessünk.
Elővettem a fenrirt, és azzal a kezemben indultam ki.
- Azt hiszem kezd túl sok lenni a násznép. - vett mély levegőket Dieter, miközben igyekezett szorosan mögöttem lépkedni. Először észre sem vettem a mozdulatlan alakot, a néma szörnyeteget, aki most egészen láthatónak tűnt. Egy ütemet kihagyott a szívem, mikor realizáltam, hogy megérkezett, ám ahelyett, hogy ránk támadt volna, az éppen felkelt holdat bámulta a beszakadt tetőn át. Az előbb még csak délután felé járt az idő, valóban besötétedett volna odakint? Vagy ez is része volt a varázslatnak..
Oldalazva indultam el az utolsó szög felé, halkan, amennyire ez lehetséges volt. A fenrirt tartó kezem remegett, de nem támadtam meg, ameddig ő sem. Szerencsére Dieternek is sikerült megőriznie a hidegvérét, így jutottunk el a szögig. A nyakláncok egyre hevesebben ugráltak a zsebünkben, így kénytelen voltam lefogni a sajátomat. Biccentettem a vámpírnak, hogy mehet a tükör.
A vámpír felemelte a kezében a tükröt, hogy a helyére tegye, ám abban a pillanatban kiszökött a zsebéből a nyaklánca és a szörnyeteg felé repült. Kivettem a zsebemből a sajátom, de egyelőre nem engedtem el, csak figyeltem. Nem értettem. Minek kellett a szörnyetegnek a nyaklánc? Vagy a nyakláncoknak kellett a másvilági menyasszony?
Dieter abban a pillanatban felakasztotta a tükröt, és azonnal megidézett a kezébe egy árnyékokból álló tűt, ahogy szokta.
Ahogy a tükör felkerült, úgy a lány, és a lény is teljesen láthatóvá vált, és minden haloványságát elvesztette. Mikor a szörnyeteg oldalának nekirepült a fél medál, az ropogós csontos hang kísértében fordította felénk a tekintetét, de valahogy most nem tűnt sem ádáznak, sem dühösnek. A legkevésbé sem volt emberi, inkább mintha egy érdeklődő lény lett volna, aki egyszerűen csak más volt, mint mi. Egyik, majd másik oldalra döntötte a fejét, mintha felmért volna minket.

Eközben a kis kő forogni kezdett, és az öt fénysugár metszéspontjába emelkedett. Hirtelen nagy mennyiségben kezdte elnyelni a ködöt, és egy kékesfehér fénysugárt lövellt a nő szíve felé, pont ahogyan a rajzon volt.  A sugár így sem érte el a nő szívét, de amikor szétfoszlott halványan látható vált a levegő remegése. A nő szívét valami különös pajzs védte. A szerkezet működésbe lépett, de úgy tűnt még volt benne hiba.
- Van ötlete? - néztem a vámpírra. Szavak helyett eldobta az árnytűjét a pajzs felé, de az szertefoszlott anélkül, hogy kárt tett volna benne. A szörny viszont időnként elmosódott, mintha ketté akart volna válni, de utána mégis összerántotta magát. Aztán les, ropogós hangú léptekkel megindult felénk. Feltratottam a nyakláncot.
- Ez kell mi? - felsóhajtottam. - Vigyed. - majd odadobtam neki. Nem is kellett hajítanom, repült magától, majd a lény másik oldalához tapadt, Dieter nyakláncával átellenes oldalra. A lény még jobban vibrált, egyszer a nő, egyszer a férfi alakja bukott ki belőle, majd vissza, de nem akart szétesni. Egyre gyorsabban haladt felénk. Ijedtemben megpróbáltam fejbe lőni, de a golyó csak súrolta a homlokát, kárt nem tett benne. Talán nem is lett volna képes rá. Dieter ekkor megragadta a kezem és egy pillanatra a szemembe nézett.
- Van egy ötletem. - azzal rohanni kezdett a koporsó felé - pontosabban mögé, hogy a benne lassan manifesztálódó lány közéjük és a szörny közé kerüljön. A láncok az oldalába martak a lénynek, és ekkor is előbukkant a pár egy-egy tagja egy pillanatra.
Segíteni próbálnak?
Megfogtam a vámpír kezét és biccentettem, hogy bízok benne. Kíváncsi voltam mire készült, a fenrir helyett most viszont a buzogányomhoz nyúltam volna. Némiképp csalódottan konstatáltam, hogy még akkor elveszett, mikor a temetőbe „repültem”. Újratöltöttem a fenrirt és ismét lőttem, de tudtam, hogy mindez hiábavaló. Csak pazaroltam a golyót.
- El kell érnünk, hogy kénytelen legyen átlépni a koporsón. Tehát ha bármelyik oldalról megpróbálná megkerülni szabadítsa fel amennyi varázsereje még maradt, aztán... nos, az imádkozzon elcsépelt lenne, igaz? - mosolyodott el a vámpír félszegen, miközben újabb árnytűt idézett. A szívem ismét kihagyott egy ütemet, de most nem a félelemtől.
Ahogy odaért a lény, úgy neki is ment a koporsónak, majd elkezdett átmászni rajta. Az oldalán lógó nyaklánc lánca megakadt a koporsó oldalának díszítésébe, mire az egy pillanatra úgy tűnt mintha megrogyott volna. Ám ahogy engedett a lánc úgy új erőre kapott, és tovább mászott. Úgy tűnt jó helyen volt, így ismét rálőttem, már csak azért is, hogy hátráltassam.
- Maradj. Is. Ott....
Dieter is eldobta az árnytűjét megint, de valami megváltozott. Ami eddig működött, az most csődöt mondott, hiába viseltük a gyűrűinket nem volt nyoma sem jégnek sem tűznek. A lényt úgy tűnt mintha ugyan az a pajzs védte volna, ami a lány szívét is. A kettészakadt nyaklánc továbbra is ott fityegett az oldalán, a szörnyeteg pedig vibrálva mászott át a koporsón. Amikor a lény találkozott a sugárral, az mint valami prizma szétvetette körülöttünk a kisseb fénnyalábokat, és minket is eltalált. Felsikítottam fájdalmamban. A térlátásom eltűnt, a bal szemem helyén pedig nem volt más, mint sistergő massza. Elveszítettem az egyik szemem. Szinte fel sem tudtam fogni ennek a súlyát csak a fájdalmat, így pedig alig éreztem, hogy a fény máshol is megégetett. Meglepő ódon viszont erősebbnek éreztem magam, mintha a varázserőm egy része visszatért volna belém. Ha ez segített túlélni, akkor talán megérte… De nem tudtam, hogy a szemem vajon visszakapom-e, ha felébredtem. Meg kellett gyógyítanom magunkat, és úgy ltátam a vámpír sem volt jobb állapotban.
- Dieter... Meg tudom gyógyítani mindkettőnket, de az magának nagyon fog fájni néhány másodpercig. Vállalja vagy így marad? - kérdeztem gyorsan. A gyógyításom szent erő volt, és bár képes voltam a szentségtelen testeket is rendbehozni vele, az Úr fénye attól még pokolian égetett. A lényre néztem. Valami kellett legyen a nyakláncokkal. - Mi lenne ha... két oldalról összenyomnánk a nyaklánc két felét? Hátha belezárjuk.
Ez csak egy kósza ötlet volt. Legördült néhány könnycsepp az arcomon a fájdalomtól, és a tehetetlenségtől.
- Így is úgyis meghalunk. - nyúltam ki a vámpír keze felé, és az ujjaimat az övéi közé csúsztattam. A fájdalom szinte elviselhetetlen volt, de ráhagytam a döntést. Előkészítettem egy támadó varázslatot is, meg a gyógyítást is, bármit dönt azonnal cselekedni tudjak.
- Ez csak egy álom, Búzavirág. A tiéd, az enyém, mindegy. - mosolyodik el szomorúan, miközben egyik szemébe neki is könnycseppek gyűltek. - De ha már úgy is meghalunk benne, legyen bámulatos vége. - azzal előre lépett a lény egyik oldala felé és a nyakláncért nyúlt. Tehát a támadást választotta.
A szörnyetek már állt volna fel, hogy fölénk magasodjon, amikor a nyaklánchoz kaptunk. A gyűrűk szinte csak úgy izzottak az ujjainkon, ahogy reagáltak a lénybe kapaszkodó láncokra. Dieter felől a lény tűzben égett, míg az én oldalamon csak úgy táncoltak a jégvirágok, ahogy végigfutottak a szörnyeteg testén. Mintha megbénult volna egy pillanatra. A mozgása nagyon darabossá vált, de nem tudta teljesen ellepni ez a fura varázslat. Fokozatosan szorította vissza a perzselő, és dermesztő hatást a testéről, vissza a nyakláncok fele.
Teljes erőből toltam a nyakláncot. Ellenállt, de nem adhattuk fel. Közben az egyik kezem a lény arca felé nyújtottam, hogy ezzel is gyengítsem.
- Sacra lux!
A lánc meg se mozdult. Egyszerűen nem tudtuk befele nyomni. A sacra luxal eltaláltam, így a fejét felém fordította és kinyújtotta a karmos kezét az írányomba. Mit akarhatott ez az idegen, különs lény?  Kinyúltam és a gyűrűs kezemmel megfogtam a szörny kezét. Elfogytak az ötleteim. Ennyi volt. Végülis ahogy Dieter mondta... ha már megyünk menjünk látványosan.
- Ne... Ne, ne! - hallottam a vámpír kétségbeesett nyögését. A másvilági menyasszony elrántotta a kezét és egy hatalmas pofont kevert, le amitől kicsúszott a kezemből a nyaklánc, és hátrarepültem a templom kövén. Erősen bevertem a fejem, szinte éreztem, hogy szétreped a koponyám, és az ütés nyomán forró vér folyik a fejemből és áztatja el a hajam. Csillagokat láttam a fájdalomtól azzal az egy szememmel is. Nem tudtam, hogy mennyi kínt bírtam még el, mielőtt végleg elájultam volna. Csak homályosan láttam, hogy ahogy Dieter maga felé rántotta a nyakláncot, úgy kibukkant belőle a férj alakja. Ekkor pedig megértettem.
- Nem nyomni kell... Hanem húzni! - kiáltottam. Fel kellett állnom. - Tartson ki még egy kicsit.
Miközben feltápászkodtam elkezdtem imádkozni az Úrhoz, a szűzanyához és az összes szenthez a mennyekben, hogy járjanak közbe értem. Meg kellett gyógyítanom magam, a szemem, a fejem, hogy gondolkodni tudjak. A nyakamban felragyogott Fényes Hildegard fátyla, hogy segítsen. De nem állhattam egyhelyben. Még tartott a varázslat , amikor ismét megpróbáltam megtartani a nyaklánc felet és húzni.
A lény ezt nem várta meg. Oldalba vágta Dietert, aki ettől hátraesett, és összerogyott, majd immáron a másvilági menyasszony teljes testével fordult felém. A fejét ismét oldalra biccentette, de most nem gondolkozott sokáig, rögtön elkezdett masírozni felém. Hirtelen ötlettől vezérelve ismét lőttem, de most a nyakláncra, hátha a golyó ereje lepattintja a szörnyről.
- Dieter kelj fel! Nélküled nem tudom megcsinálni, szükségem van rád!
Szükségem van rád...
- Még ne temess... búzavirág... Csak fércelt vagyok, nem halott. - tápászkodott fel a férfi. - Egyszerre kell húznunk.
A nyaklánc leesett a lény oldaláról, de a golyó nyomán behorpadt, és nem mozdult többet. Ott feküdt a földön, minden varázslat nélkül, a lény pedig egyre csak közeledett felém. Ekkor pedig éreztem, hogy valami eltört bennem. A tehetetlenség érzése elemi erővel szakadt rám.
- Hát... ez sem jött be. - lenyúltam a behorpadt nyakláncért, a szívemhez szorítom, és becsukom a szemem. - Kifogytam az ötletekből. Nagyon sajnálom...
Még azért megpróbálom kiegyengetni a horpadást, de nem hittem, hogy itt már bármi használna. Elbuktunk. Mindent megpróbáltam, és mégis elbuktunk, de hogy mi volt az utolsó szög a koporsónkban, már nem tudtam volna megmondani. Még soha sem voltam ennyire reményvesztett. Már nem akartam tovább küzdeni. A varázslat végére visszakaptam a szemem és beforrt a koponyám is, de a fájdalom emléke kísértett. Nem akartam újra átélni. Elfáradtam.
- GLORIA! - kiáltotta Dieter. Szépen hangzott a nevem a szájából, de nem volt benne olyan melegség, mint mikor Búzavirágnak szólított.
Hirtelen újabb éles fájdalom hasított a hátamba. Amikor lehajoltam a nyakláncért, a lény karmai feltépték a hátamat, de már nem vettem a fáradtságot arra sem, hogy visszatámadjak, vagy meggyógyítsam magam. Csak egy apáca volt. Egy egyszerű gyógyító. Nem voltam sem harcos, sem keresztes, sem inkvizitor, hogy ilyen sötétséggel nézzek szembe. Nem voltam elég erős, sem a mágiám nem volt elég, sem a lelkem…
A nyaklánc nem engedett, bárhogy is nyomogattam, és még a kép is elmozdult benne. Végső kétségbeesésemben hibáztam és ezzel tönkretettem az utolsó reménységünket is. A lény oldalra biccentett fejjel nézett le rám. Csodálkoztam, hogy még nem ölt meg. Könnyezve néztem fel a torz arcba, ami talán sosem volt emberi.
- Nyertél. Tessék. Vidd a nyakláncod. Vidd a gyűrűd. - levettem a gyűrűt és azt is neki adtam, de mindkettő kiesett a kezéből és csilingelve gurult el a földön. - Vigyél engem. - majd a vámpírra tévedt a szemem. Én hibáztam és megérdemeltem a halált, de Dieter nem. A jóságos és kedves vámpír, aki ellentmondott mindennek, amit a Rotmantelekről tudtunk nem érdemelte meg, hogy a szörnyeteg széttépje. - Életben hagynád őt, kérlek? Már ha érdekelnek az utolsó kívánságok.
Léteztek ellenfelek, akik erősebbek voltak nálunk. Ezt mindig tudtam. Azt nem tudtam, hogy így érhet véget. És mégis még ebben a pillanatban is reménykedtem egy szörnyeteg emberségében. Ostobaság volt. De már valóban nem volt semmi másom.
- Gloria... - Dieter a lény felé lépett és puszta kézzel próbálta megragadni.
Hasztalan próbálkozás, drága vámpírom…
- Nem, te nem érdemled meg, hogy meghalj. Te vagy az egyetlen, aki megérdemli az életet. Én... még csak nem is azért gyógyítok mert segíteni akarok. -  valami számomra ismeretlen varázslattal megnövesztette a körmeit és a lénybe mart. - Különben is, én már egyszer meghaltam. Legutóbb sem tartott sokáig.
A másvilági menyasszonynak a karmok meg se kottyantak, mintha a bőre is kőből lett volna, vagy valami ismeretlen kékes szürkés matériából. Rá sem hederített Dieterre és ezért hálás voltam neki. Még mindig félredöntött fejjel nézett, majd lenyúlt és a torkomnál megragadva emelt a levegőbe.
- Miből gondolod, hogy én igen? Miből gon...dolod... - fájt. Fájt, ahogy szorította a torkomat, de a szívem mégsem ezért vérzett. Olyan szépeket gondolt rólam, amiket nem érdemeltem meg. Nem voltam az a tiszta segíteni vágyó angyal, amilyennek láttatni akartam magam. - Hogy több vagyok... gólemnél, aki... parancsokat teljesít? - halványan elmosolyodtam. - Örülök, hogy te vagy az utolsó, akit látok. - gördült le egy könnycsepp a szememből, a lény arcába. Senki mással nem lettem volna szívesebben. Senki másnál nem akartam, hogy megismerjen és hogy engem lásson a felvett szerepek és vásári maszkok mögött. - És kár, hogy násznépünk volt de papunk nem, így nem érvényes a házasságunk....
- Azért, mert... NE! - a szemem sarkából láttam, hogy ököllel próbálta ütni a szörnyet. - AZÉRT, MERT EGY GÓLEM NEM HISZ! Abban pláne nem, hogy mindenkit meg lehet menteni. Egy gólem nem mérlegel és nem fordul mégis szembe a nyilvánvalóval csak azért... mert így kellene lennie... - kezdett berekedni. A lénnyel felé fordultunk, ám amikor a szörnyeteg megütötte a vámpírt engem elejtett. Köhögnöm kellett, ahogyan hirtelen levegőhöz jutottam. A várt vég elmaradt, és nem értettem… Máskor talán eljutott volna a tudatomig, hogy az Úrnak még tervei voltak velem, de most csak azt láttam, hogy a szörnyeteg Dieter felé tart.
Elemi harag öntött el.
- Na nem, azt már nem, őt nem! - kiabáltam rá a lényre. A tető beszakadt... És érezem, hogy erre még volt varázserőm. Mert érte szétvertem volna ezt az átkozott templomot. Érte... Csakis őérte.
- SENTENTIA!
- Nos... - halottam halványan a düh vörös ködén túlról a férfi hangját. - Ezt akartam... azt hiszem.
A szent fény mint a csillageső, úgy hullt be a templom beszakadt tetején. A haragon túl éreztem, hogy az Úr velem volt, és a nyolc fénysugárból hat egyenesen a másvilági menyasszonyba csapódott először térdre, majd hasra kényszerítve őt. A védő varázslat miatt nagyobb kárt még így sem tudtam benne tenni, de arra elég volt, hogy megvédjem tőle Dietert. Más nem számított.
A vámpírhoz futottam és a sírhoz húztam. Mintha visszatért volna belém az élet.
Magamért már nem tudok küzdeni. De érted még fogok.
Le kellett szednünk a védővarázslatot. Belenéztem hátha volt benne bármilyen utalás arra, hogy ezt hogyan lehet szétszedni. A követ néztem és a cseppeket, amik már vékony sugárrá álltak össze, és hogy át tudok-e nyúlni simán kézzel a pajzson. A vörös szív hevesen vert de nem láttam a sírban semmi érdekeset. A pajzs olyan volt, akár egy ködös víztükör. Mikor belenyúltam felkeveredett, de nem tudtam elérni vele a lányt. Dieter mellém lépett és átnyúlt a pajzson, majd alatta idézett meg egy árnytűt, hátha át tudja szúrni a lány mellkasát.
Én közben amilyen gyorsan csak tudtam, összeszedtem a gyűrűm és a nyakláncfelem, amit a szörnyeteg elejtett. Még szerencse volt, hogy viszonylag lassan közlekedett. Még így is megpróbált felém csapni, de néhány ujjnyira elvétette az ütést. Ez után a nyakláncfelem a sugár alá tartottam. A horpadás ettől megszűnt, a medál újra ép volt, ám nem figyeltem és a folyadék kifutott belőle egyenesen rá a kezemre. Már csak felszisszentem, ahogyan a varázslat leégette a bőrt a kezemről, ugyanakkor ismét megtörtént, ami korábban: visszaadott némi varázserőt.
Az árnytű nem vált be, így benyomtam a kis medált a pajzs alá és megpróbáltam így ráönteni a folyadékot a szívére, de nem használt. Ugyanúgy kámforrá vált, mint korábban. A védelem inkább koncepció volt, nem fizikai gát.
A lény felállt és ismét felénk tartott, ekkor pedig a nyakláncfelem újra megmozdult. Nos… legalább megjavítani sikerült. Elengedtem a medált és hagytam, hogy újra a lényre tapadjon. Kis kitérővel tehát ugyanott tartottunk, mint… öt perce? Egy órája? Egy napja? Fogalmam sem volt mennyi idő telhetett el, mióta feltettük az ötödik tükröt. Valószínűleg kevesebb, mint amennyinek éreztem.
Dieterre néztem és belenyúltam a táskámba. Jól sejtettem, hogy ott lapult még benne két gyógyítal. Az egyiket a vámpírnak nyújtottam, a másikat pedig lehúztam.
- Készen állsz a második körre?
- Nem. De muszáj.
Ő is megitta a saját orvosságát
A szörnyeteg egy pillanatra hátrahőkölt, ahogy a fél lánc ráragadt az oldalára. A halovány vibrálás, úja felerősödött, és a lelkek ki-kibuggyannak az oldalán, mint valami zavar. A gyógyital segített, de az égett kezemmel még mindig nem tudtam erősen fogni. A másik kezemmel erősen megfogtam a nyakláncot, és így hogy megint lett varázserőm imádkoztam az úrhoz, hogy áldjon meg minket és töltsön el új erővel.
- Segítsetek. Gyerünk, küzdjetek ti is ott bent, egymásért, mi is küzdünk idekint... - bíztatom a medálban rekedt lelkeket is. A szörnyeteg Dieter vállába mart, de nem engedtük el a nyakékeket. Emlékeztem, hogy korábban felfutott rá a jég és a tűz is, és akkor valamivel könnyebb dolgunk volt.
A vámpírra néztem.
- Próbáljuk egyszerre varázslattal.
A sérült kezemre ismét felhúztam a jéggyűrűt ha már összeszedtem, és megvártam, hogy Dieter is megidézze az árnytűjét, majd akkor én is megidéztem a sacra luxot.
- Nem hiszem, hogy az segítene, de már bármit megpróbálok. - felelte a férfi, majd nekidobta az árnytűjét és igyekeztem nagyjából én is akkorra időzíteni a szent fényt. Ekkor a két lélek kiszakadt a lényből. Egy ideig lebegtek, majd a gyűrűnk elnyelte őket, az enyém a férfi lelkét, Dieteré pedig a nőét. Azonban ennél több látszólag nem történt. A szörny még mindig élt, bár ahogyan a sír felé néztem, mintha a pajzs kicsit instabilabbnak tűnt volna. Vagy csak nagyon szerettem volna ezt látni, hogy ne kelljen szembe néznem a ténnyel, hogy a semmiért küzdöttünk.
Lihegtem. Még így is reméltem, hogy egy lépéssel bentebb voltunk. Végülis a gyűrűmben ott volt a férj. Rálőttem a szörnyre még egy sacra luxot csakhogy megnézzem a hatást gyűrűvel meg férjjel meg mindennel, majd a sír mellé ugrottam a lányhoz hogy megnézzem hogy van. Bár nem számítottam rá, a szent fény átlyukasztotta a másvilági menyasszony vállát, majd a földbe csapódott. Ekkor a pajzs is megremegett, és egy tátongó lyuk keletkezett rajta, bár nem a sugár alatt.
Hisztérikusan felnevettem. Mintha ez csak játék volna. Ennyit számított volna, hogy megbékéltem a saját halálom gondolatával? Annyit számított, hogy lassan nem számított semmi sem.
- Ez lesz az! Segítenél? - kérdeztem Dietert, majd elkezdtem csak úgy a lényre lövöldözni egymás után a sacra luxokat. Nem figyeltem a varázserőmre, hiszen lég lett volna ismét a szétégetnem a folyadékkal a kezem, hogy visszakapjak belőle valamennyit. A vámpír hasonló módon dobálta az ellenfelünkre az árnytűket, akárha célbadobósdit játszott volna egy kocsmában. A másvilági menyasszonyon egy idő után már annyi lyuk tátongott, hogy kísértetiesen emlékeztetett Strauss von Rotmantelre…. Majd egyszercsak nem bírta tovább és elporladt, a fekete homok pedig, ami maradt belőle beleveszett a ködbe.
Ekkor a sír feletti pajzs átszakadt, és a kő őrületes pörgésbe kezdett. Egyre növekvő spirálban szívta magába a ködöt, ahogy a fénysugarat a lány szívébe öntötte, mígnem a gyűrűnket és mindent ami a szerelmespárhoz tartozott, magába szívott. A köd hangosan morajlott, ahogy magával vitte eme álomvilág mocskát, majd  az egyre erősödő fény el is vakított egy pillanatra. Amikor visszanyertem a látásomat, a köd eltűnt, a lemenő nap narancsos sugarai sütöttek be a beszakadt tetőn, és egy elszáradt fekete rózsa feküdt a kopottas kősírban.

~:O:~

Egyszercsak... vége volt. A kő és a sír beszívott mindent, szinte letépte az ujjamról a gyűrűt majd... csönd. Csupán a fekete rózsa emlékeztetett rá, hogy itt korábban milyen gonoszság lakozott, és a fájdalom. Fájt a kezem. A hátam. A fejem. És mindenekelőtt végtelenül kimerültnek éreztem magam. Kapkodtam a levegőt, küzdöttem az ájulással. Arra számítottam, hogy minden szét fog esni körülöttünk és felébredek, de nem történt ilyen. Egyelőre.  A tekintetem a vámpírra vándorolt. A kezemet tördeltem… volna, rossz szokásból, de most ez az egyszerű mozdulat is úgy fájt, hogy inkább leejtettem a kezem magam mellé. Nem gondoltam, hogy lehetek még annál is tanácstalanabb, mint amikor azt próbáltam kideríteni hogyan győzzük le a szörnyet. A halálfélelem és a féltés, amit akkor éreztem, amikor a lény ő akarta bántani helyettem olyan érzéseket szabadított fel belőlem, amiket csupán könyvekből és költeményekből ismertem. Tudtam, hogy nem most születtek, a magját már elvetettük a vámpírtoronyban, de mostanra kicsírázott, akármennyire is küzdöttem ellene.
Dieter mellém bicegett.
- Sajnálom, nagyon szívesen rendbehoznám a kezét, de... - lecsúszott ülő helyzetbe, egyik lábát kinyújtva és nekidőlt a templom falának. - ...az álom elfelejtette idehozni a felszerelésem.
A hangja visszarántott a jelenbe, és hogy a dolgok gyakorlatiasabb oldalát kell megfognom. Azt ismertem, és biztonságos volt. Megráztam a fejem.
- Majd rendbejön. Ha pedig felébredek. Vagy felébredünk... úgyse lesz itt. Hiszen ez csak álom nemigaz. - mosolyogtam rá a vámpírra szomorúan. Elindultam felé, hogy leüljek mellé. Aztán meggondoltam magam. Inkább egy padra ültem, elég közel, de nem túl közel. Nem tudtam mit szabadott. Mit illett. Mit akartam.
- Legutóbb... Strauss von Rotmanteltől maradt valami nyoma? - kérdezi, miközben előhalászott a zsebéből egy cigarettát.
- Nem. De azt én nagyon olcsón megúsztam. Bár a novíciám teljesen hülyének nézett, hogy hetekig kísérgetett a kolostor folyosóin sötétedés után, mert szinte vártam, hogy mikor jelenik meg a barátunk. - kuncogtam fel, ahogyan eszembe jutott Helga, és a kétkedő fejrázása, mikor ki kellett kísérnie az árnyékszékre.
- A novíciája? - kérdezte Dieter mikzben rágyújtott.
- Az apácanövendék, akit a gondjaimra bíztak. Helgának hívják.
Amikor Dieter beleszívott a cigarettába érte nyújtottam a kezem.
- Még... sose próbáltam. Szabad?
- Csak tessék. A Nebelwaldból van, szóval mostanában ritkaságszámba megy. - nyújtotta felém a vámpír a dohányrudat. - Ezt sosem kérdeztem még, de milyen apáca az, aki gyanakszik, hogy olyan szörnyek lakják az álmait, mint ez?.
Mélyet szívtam a cigarettából, és szinte azonnal köhögni is kezdtem, de érdekes módon... Jól esett mindamellett. Visszaadtam a vámpírnak, ha már olyan ritkaság volt ne vegyem el tőle az egészet.
- A rendem a fronton szolgál mint ápolók és csatatéri szanitécek. Ha béke van akkor pedig azokon segítünk, akik nem tudják megfizetni az orvosokat. Ők nem a legvidámabb helyeken élnek. - vontam végül vállat. Ez persze nem volt egészen magyarázat a kérdésre, de talán a tudatalattim így próbált megszabadulni a sok rossztól, amit láttam. Álmok formájában.
- Szóval maga egy gyógyító. - vette el a cigarettát. - Ironikus.
Nagyot pislogtam.
- Ez... nem volt egyértelmű? Miért volna ironikus?
- Sosem hittem az egyház mágiájában. Szerintem az a tudás, ami csak akkor működik, ha valaki hisz benne nem megbízható. Ha én gyógyítok az bárkin működik. Ezt vajon mivel magyarázná ki Magdolna nővér?
- Attól még, hogy maga nem hisz benne, ugyanúgy meg tudnám gyógyítani, mintha minden vasárnap misén ülne. Egy démont is meg tudnék gyógyítani, csak néhány másodperces fájdalommal járna. - válaszoltam türelmesen. Nem voltam hozzászokva, ahhoz, hogy olyanokkal vitatkozzak, akik nem hittek. Ezt északon senki se engedte volna meg magának. - Ez egy ajándék Istentől azoknak, akik neki szentelik az életük. Ameddig pedig úgy élek, ahogyan ő akarja, addig nem kell aggódnom azon, hogy ne működne a varázslat. Visszavágni sajnos nem tudok, nem ismerem a Rotmantelek korlátait.
- A Rotmantelek szeretik azt gondolni, hogy nincsenek korlátaik. - megdörgöli a csuklóját. Érdeklődve néztem, de nem láttam rajta semmit. Talán egy régi törés fantomfájdalma… Vagy rossz szokás volt, amibe túl sokat képzeltem.- Természetesen ez nem igaz, de valóban nehezükre esik találni bármit, amit ne csak időleges kihívásnak tekintenének. Mindezt a moralitásukért cserébe. De én nem vagyok Rotmantel, Gloria.
- Emlékszem. Mondta, hogy félvér. - nem tudtam, hogy ez náluk mennyire gond . Nekem jó dolognak tűnt, hiszen mindkét család legjobb tulajdonságait örökölte.  Legalábbis a fejemben így nézett ki a dolog. Dieter egy időre elhallgatott, míg el nem fogyott a cigarettája, és én sem tudtam, mit mondhattam volna.
- Szóval végül is melyikünk álmodik? - tette fel végül a kérdést, ami a legfontosabbnak tűnt és mégis már annyira jelentéktelen volt.
Hátradőltem a padon.
- Gondoljon bele. Túl sok bennünk a közös. Orvosok vagyunk, félvérek, azt hiszem a vérmérsékletünk is elég hasonló. Ami viszont nem hasonlít, azok a tulajdonságok ellentétpárokba rendeződnek. Még a külsőnk is. Nem győzött meg róla, hogy maga nem csak az én elmém kivetülése. Bár ha így van ez a beszélgetés igencsak furcsa. - már magam sem tudtam, mit higgyek. Akartam hogy ő csak egy álom legyen, ugyanakkor majd kiugrott a szívem a mellkasomból a gondolatra, hogy talán mégis odakint van valahol. Egyszerűbb lett volna, ha csak álmodtam volna őt. - De érdekel a maga elmélete.
- Én úgy gondolom, az egyikünk egy segélykérő, a másikunk egy vendég. A segélykérőnek valamiért szüksége van a vendégre, így valami mágia, amit nem ismerünk csapdába ejt minket a másik álmaiban. Azt egyelőre nem tudom, melyikünk melyik és mégis ki döntött úgy, hogy megteszi ezt velünk. Lehet, hogy a maga Istene.
Megráztam a fejem. Dieter úgy tűnt tényleg semmit nem tudott az Úrról, sem az Egyházról.
- Isten nem csinál ilyesmit. Minden büntetésének van célja és oka de ez... - intettem körbe. - Ez kegyetlenség. És nem szolgáltunk rá. Hogy áll a mélységiekkel? Tőlük ez inkább kitelik, és ők szoktak mások fejébe nyúlkálni.
Dieter egy pillanatra megfagyott, mozdulatlanná dermedt és maga elé bámult. Nem egészen erre a reakcióra számítottam, inkább kacagásra vagy rosszallásra. Megijesztett, hogy úgy tűnt rátapintottam a lényegre.
- Én vagyok... - motyogta halkan, majd beletúrt a hajába. - Lehet. Logikus lenne.
- Felmérgesített egyet?
- Nem. Befogadtam egyet.
Most rajtam volt a sor, hogy megfagyjak. A pulzusom az egekig szökött. Már azt is bőven elég nehéz volt megemésztenem, hogy úgy tűnt beleszerettem egy vámpírba…
Igen. Nincs mit tovább tagadni rajta.
… de hogy még kultista is legyen az tényleg túlzás volt.
- Úgy érti, hogy lakótársak és szobát bérel magától a lakásán, vagy úgy.... úgy ahogy.... ahogy... - fulladtam.
- Úgy értem... - kezdte lassan Dieter felém fordulva, mintha latolgatná, hogy hogyan is fogalmazzon. - ... hogy a bukott angyal Azrael belépett a testembe és a varázserőmet használta, hogy megöljön valakit. Ideiglenes kényszermegoldás volt és nem tartom magam kultistának, de megtörtént.
Próbáltam lassan lélegezni. A hangja megnyugtatott. Nem kultista. Csak ez a része számított. Nem volt kultista. Lehunytam a szemem és hátrahajtottam a fejem. Lassan felfogtam és megemésztettem a többi részét is. Azrael neve Corona priorissza miatt nem volt ismeretlen előttem. Néhány a szokásosnál is részegebb pillanatában hajlandó volt beszélni arról, ami történt, és a rendben soha senki sem kérdőjelezte meg, hogy igazat mondott. Az egyházban talán csak mi tudtuk azt, hogy a bukott angyalok sem egyformák. És hogy mindannyiuk közül Azrael valóban igyekezett, hogy megbocsájtást nyerjen. Emlékszem, hogy együtt imádkoztunk a priorisszával, hogy ez valóban sikerüljön neki, de úgy tűnt, Istennek más tervei voltak még vele.
- Azrael... az... jó. Azt hiszem az jó. Ez az előtt vagy az után volt, hogy keresztül szúrta Abaddónt? - nyögtem ki a lehető leglényegtelenebb kérdésem.
- Jó... - mosolyodott el Dieter fanyarul. - Az kérdéses. Megölt valakit, kifordította a csontjait a bőre alól. Mindezt azután, hogy Abaddón legyőzésétől olyan gyenge volt, hogy magától képtelen volt ezt megtenni, csak rajtam keresztül.
- Tehát túlélte... Érdekes. Corona priorissza, a rendfőnöknőm biztos volt benne, hogy meghalt aznap. Hogy sikerült hazaküldenie Istenhez. - kinyitottam a szemem és Dieterre néztem. - Miért segített neki?
- Mert nem volt más választásom. Az életemre törtek, a mélységi pedig a segítségét ajánlotta.
- És utána csak úgy elengedte magát? Különös lenne.
- Ki a megmondhatója mi különös. Eddig azt hittem elengedett. De most... - nézett a vámpír a lassan omladozó templomra. - Már nem vagyok olyan biztos a dologban.
Nem láthattunk bele nálunk sokkal hatalmasabb lények fejébe. Tehetetlen játékszerek voltunk csupán, de hogy miért szenvedtük el mindezt, arra még mindig nem volt válaszom. Lehet, hogy nem is létezett az a válasz. Lehet hogy az egész gondolatmenet téves úton járt, és valami más volt a háttérben. Újra éreztem, hogy belefájdult a fejem és összeszorult a mellkasom ennyi bizonytalanságtól.
- Hiszek magának. Ilyet én biztosan nem találnék ki. Tehát amit mond igaz kell legyen.... ahogyan az is hogy valódi. - lesütöttem a szemem. Akárhogy is legyen a valóságban, soha nem fogom látni. Talán ha sok-sok év múlva vége a háborúnak. Ha megéljük azt.
- Sajnos ezzel még nem oldottunk meg semmit, Búzavirág. - mosolyodott el a vámpír. - Ki tudja mikor kerülünk újra egy ilyen rémálomba. Ki tudja, miért?
- Kérem. Ha ilyeneket mond feltételeznem kell, hogy nem akar újra látni.
Nem is tudom miért mondtam ezt. Ezek a rémálmok szörnyűek voltak és mégis már-már vártam az újabb rettenetet, ha ez azt jelentette, hogy Dietert is láthattam. Az álom voltaképpen most kegyes volt, hogy hagyott még minket beszélgetni.
- Szokása feltételezni ki nem mondott dolgokat? Amúgy is tudnék kellemesebb helyet a viszontlátásra. A Falbwich-i tengerpart például azt mondják meglepően kellemes környék.
A szívem hevesebben kezdett verni.
- Kellemes, amikor nem esik. A családom birtokai közel vannak oda. Vagyis... a nevelőapám birtokai. De ha sikerül kifognia egy szép augusztusi napot akkor valóban gyönyörű.- válaszoltam lassan. Az én világomban nem volt szokás kimondani a dolgokat. Kénytelen voltam mindig a mondandó mögé nézni. - De magának nem életbiztosítás északon. És ha éppen délen van, talán át sem jutna a határon.
- Vámpírnak lenni sehol nem biztonságos. Félvérnek még kevésbé. És az augusztus még messze van, Gloria. Sok víz lefolyik még addig a Nordenflusson, talán el is felejt addig. - mondta pesszimistán.
- Magát? Nem. - ráztam meg a fejem mosolyogva. - Magát nem könnyű elfelejteni. Akármennyire próbálkozik valaki.
A falak lassan elkezdtek leomlani, mintha felülről savként oldotta volna fel az éjszaka az álmunkat. Másodpercek voltak, ameddig ez a világ szertefoszlott körülöttünk.
- Meglátjuk. A viszont látásig, Gloria nővér. Találkozunk augusztusban.
Bólintottam.
Most vagy soha…
Odaléptem és puha csókot nyomtam az arcára. Reméltem, hogy talán ennyi még megengedhettem magamnak.
- Augusztusban. A falbwichi tengerparton. Vagy a következő rémálomban.

Felhasználó profiljának megtekintése

9 Re: [Magánküldetés] - Temple of nightmares on Vas. Okt. 14, 2018 7:34 pm

Dieter von Rotmantel

avatar
a Rotmantel család tagja
a Rotmantel család tagja
Talán csak a fokozódó feszültség és a köd fekélyes poklát uraló élőholt színpadias húzásai hitették el velem, hogy valami történni fog a tükörrel – de nem. A holdfény újabb csóvaként futott előre, keresztezve a másik hármat, de nem kerültünk közelebb sem a megoldáshoz, sem a szabaduláshoz.
- Dieter, nézd...
Követtem Gloria körbeforduló, búzaszínű hajzuhatagát a koporsó felé. A holdfény mintha vízköpőkön megtörő esővíz lett volna körbefolyt egy alakot, amely nyomaiban emlékeztetett a segélykérő lányra, szíve fölött azonban nyitva volt a mellkasa és vörös, hevülő széndarabhoz hasonlító parázslás töltötte ki.
- Izzás. - tekintetem a saját gyűrűmre téved. - Vajon ez is csak díszlet, vagy valami nyom?
Az apáca a kőkoporsó fölé emelte a sírból kiemelt kezkendőt, aztán hagyta kifutni az ujjai közül.
- Mindjárt kiderül.
A lenvászon mozogni kezdett az árnyalak mellkasán, megemelkedett, mintha alulról taszigálta volna valami, aztán minduntalan erőtlenül hullott vissza. Gloria nővér meglepetten pislogott párat, én csak karba fontam a kezem.
- Na ez már valami. - foglalta össze a jelenséget, aztán a kendő szélére fektette a széttört nyaklánc egyik felét is. Nem értettem, mi történik, ami felettébb frusztrált, de mellé helyeztem a nálam lévő ékszerdarabot is és igyekeztem elnyomni a szekptikus grimaszt.
Kevés sikerrel.
- Valami. - bólintottam egyetértően. - De mi?
Sajnos beigazolódott a sejtésem, a medallionok nem forradtak mágikusan össze és a kendő sem fedett fel új titkot, csak valami groteszk féregként dobálta magát a szellemnő mellkasában.
- Talán... De nem, a nyakláncot is a sírban találtam, az övé kell legyen. - morfondírozott magában az apáca, miközben felvette a kendőt. - Remélem nincs egyetlen inkvizitor ismerőse sem, mert ezért máglyára kerülnék de... Vissza kell mennünk a könyvért. Hátha van benne valami, bármi ami segíthet...
Tekintve, hogy a könyv a házban volt, a kísértet meg a templom előtt nem sok hajlandóságom volt visszamenni. Szinte megkönnyebbültem, ahogy Gloria a férje darabokra hullott csontvázára nézve felkacagott.
- Ha a nőnek nem kell a nyaklánc, akkor adjuk oda a férjnek, visszahozná a fejét?
- Az nehézkes lesz ebben a ködben. - fintorodtam el. - Ráadásul nincs rá garancia, hogy nem támadna ránk helyette. Ahol egy élőholt van lehet kettő is.
Andalogva, minden lépésemre figyelve indultam el, de még így sem voltam elég óvatos. Az első mozdulatom megakadt valami csontkemény, kerekded dologban, amiről nem voltak illúzióim. A férj feje odébb repült a ködben, nekicsapódva foszlott ruhákba öltözött testének – de a várt csörömpölés és koppanás elmaradt. Mintha nem is csontnak ütközött volna.
Sokkal inkább egy könyv lapjainak.
- Ezaz! - sikkantott fel boldogan az apáca, amiből feltételeztem, hogy akármivel is próbálkozott, sikerült. - Mindenképpen kell az ötödik tükör. Talált valamit?
Közelebb léptem a testhez és lehunyt szemmel kutatni kezdtem a zsebeiben. Utáltam halottakat ilyen módon meggyalázni, de most nem volt más választásunk.
- Talán.
A köd fojtogatott, ahogyan szinte alámerültem benne, mint egy sáros, elhanyagolt kanális vizébe – de merülésemet siker koronázta. A tompulat valóban egy könyvtől származott, egy vékony, bőrkötéses kalendáriumtól. Amint biztosnak éreztem a fogásom rajta felegyenesedtem és szinte prüszkölve ráztam le magamról a köd nyirkos érintését.
- Határozottan találtam. Úgy nézem egy napló. - léptem oda az apácához. A koporsóban cseppszerű kristályok hullottak alá, amiket Gloria nővér az apró pohárrá olvadt medálban akart összegyűjteni, de látszólag kámforrá váltak amint hozzáértek. A tündésen vékony ajkak csalódottan görbültek lefelé, de látszólag a nő nem adta fel. Még nem.
- Próbáljuk meg az ön nyakláncfelével is, mostmár elég kétségbeesett vagyok, hogy mindent kipróbáljak. Mit talált?
Egy ideig csak elgondolkozva néztem a csepegést, ahogyan aláhullottak az apró kristályok majd semmivé foszlottak egy kékes derengésű felületen, ami a nő szívét borította.
- Talán a tükrök kötik ehhez a világhoz. Minél több fénye vetül rá annál inkább... tapintható.
Átnyújtottam az apácának a könyvet, miközben szórakozottan a cseppek alá tartottam a kerek medál másik felét. Nem reménykedtem feleslegesen, hogy majd ezzel működni fog, csupán meg akartam figyelni hogyan tűnik el a holdfény alkotta ásvány.
- Ez nagyon... érdekes. - hümmögött Gloria nővér a füzetet lapozgatva, így oldalra pillantottam. Egy skiccelt rajz volt felfirkálva az egyik oldalon, ugyanarról a helyzetről, amiben most álltunk. Öt tükör, amelyek az oltár felé irányították a hold fényét, hogy elérjenek… valamit. - Lehet csak egy újabb csapda, de ez az egyetlen esélyünk. A nekromanta terve valahol félresiklott, ez egy másik módszernek tűnik... Nem tudom az átkot megtöri-e de nincs jobb ötletem.
Elgondolkodva megdörgöltem az államat, letéve a rajzot a koporsó peremére. Nem hittem, hogy ennyire egyszerű lenne a dolog.
- A varázslat, ami létrehoz valamit ritkán szünteti meg magától... De jobb ötletünk nincs. Keressük meg az utolsó tükröt.
Gloria szinte meg sem várta a válaszomat, mandulavágású szemeit körbeforgatva indult el a templom hátulja felé. Sóhajtottam és utána indultam, zavartan túrva bele a hajamba, amikor megállt az eddig valamiért rejtve maradt ajtó előtt. Csak épp az orrunk előtt volt, még sem jutott eddig eszünkbe tenni pár lépést előre.
Az ajtó egy apró, zsúfolt szobába vezetett, amiben a kellemetlen szagokból ítélve a pap a szertartáshoz szükséges rengeteg tömjént, gyertyákat és egyéb kellékeket tartotta – a szoba sarkában pedig egy tükröt.
- Meg is van. - ragyogott fel az apáca arca. - Segítene feltenni?
- Ez... valahogy könnyebb volt, mint hittem. - vontam fel a szemöldököm, miközben átléptem a gyertyákkal megpakolt ládák és hatalmas rézedények között, felemelve a földről a kissé poros tükröt.
A templom ajtaja ekkor döngve csapódott be. Megérkezett a násznép az esküvőre.
Gloria nővér szemei rémülten kerekedtek ki, a zsebre tett medallionok pedig furcsán motoszkálni kezdtek, mintha gazdájuk hívására akarnának felelni. Az enyém legalább is mindenképp, de sejtettem, hogy kénytelen menyasszonyom sem maradt ki ebből.
- Siessünk.
Szorosan követtem a nőt, lassan, mélyen lélegezve, igyekezve nem fordítani a fejem a padsorok között álló monstrumra.
De az elme csak ideig-óráig volt képes ellenállni az iszonyat csábításának, így egy elhibázott lépésnél rémülten oldalra pillantottam. Magas volt, természetellenesen nagy és már inkább volt ennek a világnak a része, mint a tükör mögöttié. Ennek ellenére még mindig nem látszott teljesen, csak sejteni tudtam az alakját, ahogy a templomtetőn szakadt lyukon keresztül a becsorgó holdfényt bámulta rezzenéstelenül.
- Azt hiszem kezd túl sok lenni a násznép
Gloria nem értékelte a tréfát, helyette némán, kényelmetlenül lassan oldalazott az oltár mellett az utolsó üresen álló szög felé. Követtem, mintha az árnyéka lettem volna kacérkodva a sötét hanggal, amely arra ösztökélt, hogy nézzek rá megint a kegyetlen, könyörtelen halálra a szőnyeg közepén.
Végtelennek tűnő másodpercek múltak el, mikor elértem a szöget és a tükröt a helyére akasztottam.
Ekkor a fél medál kicsúszott a zsebemből és mintha kötéllel rángatták volna a lény felé repült, úgy kapaszkodva rá mint egy pióca.
Halkan elkáromkodtam magam és magam mellett lógatott ujjaim közé szorítva az árnyakat tűt formáztam. Kezdtem fogyni a varázserőből.
A tükör fénycsóvája megtette a hatását, az aláhulló kő megremegett és nyelni kezdte a ködöt, fényesen izzó fénysugárrá alakítva, amely lecsapott a koporsóban fekvő nőre – aztán megint szétomlott, ahogyan a cseppek. Tehát még a tükör sem volt elég.
- Van ötlete? - fordult felém Gloria, én pedig nagyon szerettem vonla azt mondani, hogy nyugodjon meg, megoldok mindent.
De sajnos nem volt.
A lény átlépte az utolsó fátylat, amely elválaszotta a valóságtól, immár teljes pompájában állt előttünk. Feje jobbra-balra dőlt, mintha mérlegelt volna, aztán bizonytalanul elindult felénk. Alakja minden lépésben megremegett, villódzva változva meg, de egyetlen szolid képet sem ismertem fel. A koporsó felé fordultam, az Árnytűt kétségbeesetten hajítva el a fénysugár útját álló kékes réteg felé, de az én mágiám ugyanúgy szétoszlott, mint az.
Az élőholt ropogott, villódzva tartva felénk, bizonytalanul lépve előre. Gloria felemelte az ujjai között szorongatott nyakláncot és a lény felé tartotta, mire az vadul szabadulni próbált a szorításból.
- Ez kell mi? Vigyed.
A medál mintha megérezte volna a szabadságot szinte hasítva szelte át a templom ködtől nehéz levegőjét, ugyanúgy tapadva rá, mint legutóbb az, amelyik nálam volt – csak épp az ellentétes oldalon. A vibrálás felerősödött, szívdobbanásnyi időre hol a nő, hol a férfi alakja látszott rúgkapálva kiszakadni a lényből, de az minduntalan visszahúzta őket. Mintha foglyok lettek volna, bezárva az iszonyatba, amely most minket is fenyegetett. Csak épp azt nem tudtuk, hogy hogyan szabadítsuk ki őket.
Az apáca rá emelte a vikingek rövid csövű fegyverét, a déli kezdetleges puskák finomítottabb, halálosabb formáját, aztán átkattintott rajta egy karmantyút, amitől a puskapor robbanva vetette ki magából az ólomgolyót. Sosem láttam még, hogy hogyan tüzelnek ezekkel a szerkezetekkel, de azt jól ismertem már milyen volt a hatásuk.
Legalább is emberen, ugyanis az élőholt lerázta magáról, mint egy idegesítő böglyöt.
Megragadtam a nő kezét és a szemébe néztem, hogy teljesen magamra vonjam a figyelmét.
- Van egy ötletem.
Az apáca bólintott, így a csuklójánál fogva magam után rántottam, sietve szökkenve fel a lépcsőkön és beállva a kőkoporsó – és főképp a fölötte lezúduló sugár – mögé. Ha ez teremtette, valamilyen hatással kellett, hogy legyen rá.
- El kell érnünk, hogy kénytelen legyen átlépni a koporsón. - magyaráztam sietve, miközben a kísértet sietősebbre fogva a lépteit szinte előttünk termett. Csak épp a rothadás szagát nem éreztem – úgy látszik az álom azt lefelejtette. - Tehát ha bármelyik oldalról megpróbálná megkerülni szabadítsa fel amennyi varázsereje még maradt, aztán... nos, az imádkozzon elcsépelt lenne, igaz? - mosolyodtam el félszegen, ahogyan csak egy alapvetően kifinomult vámpír tud, miközben újabb árnytűt idéztem az ujjaim közé.
A sors fintora volt, hogy a lény kooperatívnak bizonyult és megkerülés helyett a koporsón kezdett átmászni, egészen addig, míg az egyik medál lánca fennakadva meg nem állította.
Gloria eközben sikeresen újratöltötte a vikingfegyvert, és újra elsütötte.
- Maradj. Is. Ott....
Elhajítottam felé az Árnytűt, várva ugyanazt a tessék-lássék akadályozó eredményt, amelyet a parókián, de ezúttal még az is elmaradt. Kékes derengés ölelte körbe a lényt, ugyanaz, amely az árnyéknő izzó szívét védte a sugártól, ahogy pedig aláállt a holdfények az kőre hulló zuhatagként csapódott szét mindenfelé. Hátratántorodtam, ahogy a fájdalom apró szúrásokként rohant meg, összeszorított fogakkal sziszegtem és görcsösen markoltam az égések helyét. Ez a sugár nem csak az élőholtra volt veszélyes, ugyanúgy mart engem is mintha folyékony tűz lett volna.
És ahogy oldalra pillantottam, ugyanezt a kínt láttam az egyetlen arcon, amelyet próbáltam volna megvédeni tőle.
Gloria sikított, de aztán határozott pillantással nézett rám két zihálás között.
- Dieter... Meg tudom gyógyítani mindkettőnket, de az magának nagyon fog fájni néhány másodpercig. Vállalja vagy így marad? - az élőholt démon eközben ellépett a fénysugár útjából és szinte előttünk állt, így nem volt sok időnk tervezgetni. Itt már csak az életünkért tudtunk küzdeni. - Mi lenne ha... két oldalról összenyomnánk a nyaklánc két felét? Hátha belezárjuk.
Egy ideig csak meredten, teljesen lefagyva néztem a két legördülő könnycseppet a nő arcán, a felém nyúló ujjakat, amelyek az én szememben már egyenesen a szívemet fonták körbe.
- Így is úgyis meghalunk.
Nem.
Nem.
Nem, te nem. Nem fogsz meghalni, mert nem engedem. Akkor sem engedtem, most sem fogom.
Milyen orvos az, aki hagyja a jót kiveszni a világból?

- Ez csak egy álom, Búzavirág. A tiéd, az enyém, mindegy. - mosolyoditam el nagyot nyelve. Savanyú volt a szám íze, és nem értettem miért. Az egyik szemembe könnyek gyűltek, és nem értettem miért. Fájt, hogy meghalunk és talán felébredünk az álomból, hogy a tündésen gömbölyű, mégis törékeny arc és a nyári búzamezőket idéző színkavalkád, amely az apácát leírta egyszer csak semmivé foszlik.
És nem értettem, miért. De azt értettem, hogy meg fog történni.
- De ha már úgy is meghalunk benne, legyen bámulatos vége.
Előre léptem a nyakláncért nyúlva. Talán ők is ettől féltek, amikor a nő meghalt. Talán a férj volt az, aki sírt és szorított a mellkasa, talán csak a gyűrű miatt volt olyan nehéz elengedni az apáca kezét.
A lány lángba borult, ahogy teljes testsúlyomat lattba vetve tolni kezdtem befelé, nekifeszülve a túloldalról növő jégvirágoknak. A két szellem a két gyűrűben most is a segítségünkre volt, de nem eléggé.
A láncok és a rajtuk függő medálok meg sem mozdultak.
- Sacra lux!
Az apáca szent mágiája lesújtott a lény fejére, mint egy éjszakából érkező villámcsapás, de ugyanúgy szétoszlott az őt körülvevő kék réteget.
Az élőholt ronda, életet megcsúfoló feje az apáca felé fordult.
Dub-dub.
Dub-dub.

Nem. Nem fogunk meghalni. Ne csináld ezt, Búzavirág.
- Ne... Ne, ne!
Ugyanúgy, ahogyan a falánkságdémon Symeon ellen, amikor a szemeimet elborította a vérszínű homály, ujjaim görcsösen görbültek karmokká, az árnyak az ösztönös hívásnak engedelmeskedve pedig pengeszerűen álltak össze az ujjaim előtt, hogy belemarjanak a lénybe.
Dub-dub.
Az apáca hátrarepült. A koponyájának halk koppanását a templom falán felerősítette a szentély visszhangja, így úgy dobálta körbe mintha gúnyolódna.
Nem.
De nem, a nő feltápászkodott és felém kiáltott.
- Nem nyomni kell... Hanem húzni!
A hangja valahogy visszarángatott a jelenbe, így éppen elkaptam a lénybe visszaolvadó nőalakot. A medálhoz volt tapadva, mintha a két szerelmes kapcsolatának jelképe hívta volna őket vissza, ki a rémes börtönből.
Hát persze.
- Tartson ki még egy kicsit.
Az oldalamba mennydörgően csapódott bele a csontoktól és elrohadt inaktól kemény, karmos kéz, amitől a lábam alól kifordult a talaj. Úgy látszik még ebben is kénytelenek voltunk osztozni, mintha a két gyűrű valóban összekötötte volna az életünket – és a halálunkat is.
- Dieter kelj fel! - lövés dördült, de a homályos sötéttől ami a szememre ereszkedett nem láttam, mire tüzelt az apáca. Megdörgöltem a szemem, de csak nem akart múlni. - Nélküled nem tudom megcsinálni, szükségem van rád!
Szüksége van rám.
- Még ne temess... búzavirág... - a lélegzetvétel is fájt, ennek ellenére behúztam a térdem magam alá és feltoltam magam. Milyen orvos lenne, aki magára hagy egy szükségben szenvedőt? - Csak fércelt vagyok, nem halott. Egyszerre kell húznunk.
Valami szomorú pangással lehullott közöttünk és odébbgurult a földön. Egy medál, illetve annak a fele. Horpadtan – és használhatatlanul.
- Hát... ez sem jött be. - mondta szomorúan az apáca… Gloria… miközben magához ölelte az ócska ékszerdarabot. - Kifogytam az ötletekből. Nagyon sajnálom...
- GLORIA!
Feladta. Most már feladta. A nő elengedte az életben maradás vágyát, az akaratot, ami eddig előbbre taszította. A lény végighasított rajta, én pedig minden csepp varázserőmet felhasználtam, hogy magamra vonjam a lény figyelmét, hasztalanul.
Gloria felnéztett a lény arcába.
- Nyertél. Tessék. Vidd a nyakláncod. Vidd a gyűrűd. Vigyél engem.
Ordítani akartam, de a felém forduló búzavirág szemek belém fojtották a szót.
Nem értettem. Mit csinál? Miért akar meghalni? Miért nem küzd azért, hogy életben maradjon? Miért pont ő az, aki beletörődik, hogy nincs helye a világban?
- Életben hagynád őt, kérlek? Már ha érdekelnek az utolsó kívánságok.
- Gloria... - a hangom gyorsan apadt, ahogy a félelem összeszorította a torkomat, de a haragtól újult erővel estem neki puszta kézzel is a szörnyetegnek. - Nem, te nem érdemled meg, hogy meghalj. Te vagy az egyetlen, aki megérdemli az életet. Én... még csak nem is azért gyógyítok mert segíteni akarok. -  Felszabadítottam magamban minden maradékát a mágiának, nem érdekelve, ha kárt tesz bennem. Kényszerítettem a testem, hogy körmeimet túlnövessze az ujjbegyeimen, hogy ha kell azokkal is s foszló húsba marhassak. - Különben is, én már egyszer meghaltam. Legutóbb sem tartott sokáig.
Nem használt. Körmömszakadtáig téptem az élőholtat, akit ebben a pillanatban mindennél jobban gyűlöltem a földön, mégis megragadta Gloriát a nyakánál fogva, és a levegőbe emelte.
- Miből gondolod, hogy én igen? Miből gon...dolod... - a nő köhögve erőlködött, hogy utolsó szavai eljussanak hozzám, én pedig puszta tenyerem élével ütlegeltem az élőholtat. - Hogy több vagyok... gólemnél, aki... parancsokat teljesít? - halványan elmosolyodott, amitől jobb szemem könnybe lábadt. Túlerőltettem magam, a testem lassan káoszba süllyedt, olyan dolgokat produkált, amiket eddig soha. De nem érdekelt. - Örülök, hogy te vagy az utolsó, akit látok. És kár, hogy násznépünk volt de papunk nem, így nem érvényes a házasságunk....
- Azért, mert... NE! - Azt kívántam, bárcsak Finsterblut lennék. Ostoba, erős, olyan borzalmas hatalommal, amivel megvédhettem volna Gloriát. De nem tudtam, csak a tehetségem volt, amelyből csak annak nem származott haszna, aki megérdemelte volna. - AZÉRT, MERT EGY GÓLEM NEM HISZ! Abban pláne nem, hogy mindenkit meg lehet menteni. Egy gólem nem mérlegel és nem fordul mégis szembe a nyilvánvalóval csak azért... mert így kellene lennie...
A hangom elcsuklott, mintha nem is a nő torkát szorították volna a csontos karmok, hanem az enyémet.
Aztán a kegyetlen Isten úgy néz ki megadta egyetlen kérésemre a választ, még ha nem is kértem őt. Vagy csak nem akarta, hogy egy apácája vesszen oda egy átkozott helyett.
Az ütéseim nem ártottak a lénynek, de valamennyire felidegesítették, így Gloriát tartva megfordult, és felé csapott. Újra hátrarepültem, de mielőtt a hátam a kőnek csapódott volna láttam, hogy az apáca a földre hanyatlott – gyengén, esetlenül, de határozottan élve.
Valamit mondott, talán kiáltott is, de nem hallottam. Csak valami tompa zúgás volt a fülemben és valamennyi öröm, ahogy a szörnyeteg felém magasodott.
- Nos... - néztem szembe a halálommal, lassan régi ismerősként köszöntve. - Ezt akartam... azt hiszem.
Az égből valami nehéz és fényes zúgott alá. Mint azok a mesék a tündék vízeséseiről, amelyeket az ajtón át hallgatózva hallottam még gyermekként, csak ez vakított és átszűrődött az önkívület sötétségén is. A lényre záporozott, mintha az ég ítélete lett volna, térdre kényszerítve. Egy a fejem meleltt csapódott a földbe, dörrenve mint a felrobbanó puskapor, egy pedig lesújtott a lábamra, olyan pokoli fájdalmat lobbantva benne, amely kirángatott az ájulás széléről.
Határozottan az ég ítélete volt.
Gloria előttem termett és vonszolni kezdett a sír felé. Nem igazán tudtam felállni, így csak a könyökömmel húztam fel magam és a lényt néztem.
Nem öltük meg. Az ítélet sem sújtotta halállal, csak időt nyert nekünk.
Szóval nemsokára mindketten meghalunk, újfent.
Az apáca keze gond nélkül nyúlt át a kék ragyogáson, így megráztam a fejem, hogy elmúljon a kábulat és kissé bicegve álló helyzetbe húztam magam.
Egynek még menni kellett. Az Árnytű nem igényelt sok varázserőt, nem volt megterhelő és szinte végtelenül lehetett ismételni.
A Nachtrabeneknek.
Lenyúltam a koporsóba, egyenesen a szívét érintve meg, aztán begörbítettem az ujjaimat és szólítottam az árnyakat. Egynek még mennie kellett.
Gloria eközben sarkon fordult és szökkenve nyúlt valamiért, hogy alig egy pillanattal később a behorpadt medáldarabbal térjen vissza. Mögöttünk csont ropogott, az árnyéknő a koporsóban megfeszült, de más hatása nem volt a varázslatomnak.
Szóval még ez sem.
A sugár megtöltötte a kis kehelyhez hasonlító rézedényt, majdnem szétvetette. Behorpadt oldala megfeszült, a szélén túlcsorgott Gloria bőrére. Érte nyúltam volna, de a hátunk mögött ekkor egy súlyos lépés elvonta a figyelmem.
Most, vagy soha.
- Készen állsz a második körre? - kérdezte az apáca, miközben elengedte a medált és felém nyújtott egy vöröses, erősen alkoholos illatú folyadékot.
Egy gyógyital. Mély levegőt vettem, az egyik szefogammal feltörtem a pecsétjét és sokáig csak néztem. Mágia, megint.
- Nem. De muszáj. - sóhajtottam, miközben a számba öntöttem a fiola tartalmát. Meg kellett hagyni, működött. A sajgás abbamaradt, a tüdőm kevésbé szúrt és gondolkodni is tudtam, aminek épp el jött az ideje, ahogy a lény felénk lépett.
Szinte egyszerre mozdultunk, megkerülve a vibráló lényt, és megragadva a láncokat. A nő és a férfi ugyanúgy próbált menekülni, mint mindig, azonban most már mi is tudtunk nekik segíteni. Megvetettem a lábam, egy pillanatra elkaptam Gloria pillantását, aztán szinte tépve rángattam hátrafelé a medált.
- Segítsetek. Gyerünk, küzdjetek ti is ott bent, egymásért, mi is küzdünk idekint...
A vállamba csontos karmok martak, de nem engedtem a fájdalomnak. Lehunytam a szemem és húztam, érezve a szétterülő tűz és jég kettősét az arcomon.
- Próbáljuk egyszerre varázslattal. - hallottam meg az apáca hangját a varázslatok zaján keresztül, így bólintottam és újra tűvé formáltam a sötétséget. Szerencsére ezen a helyen más sem volt.
- Nem hiszem, hogy az segítene, de már bármit megpróbálok. - kiáltottam vissza a lénynek dobva a tűt, amit gyorsan követett Gloria szent csapása.
Egyszer csak a húzás engedett.
A két lélek, a férfi és a nő kiszakadt a förtelem testéből, az pedig a földre zuhant. A nő felém lebegett, hálásan mosolyodva el egy pillanatra, mielőtt alakja összezsugorodott és aprót villanva eltűnt a még mindig az ujjamon lévő gyűrűben.
De a védő mágia, amely védte a nő szívét és a lényt is még mindig ott volt, noha sokkal kevésbé tűnt erősnek.
Az apáca hátraugrott a sírhoz, miközben ujjairól újra egyházi fény csapott ki a lény felé – ezúttal találva. A védelme nem volt elég erős, hogy megállítsa a mágiát, a szent fény lyukat tépett a vállába, a koporsóban fekvő árnyéknő szívét védő izzáson pedig jókora sötét folt tátongott.
Csak épp a rossz helyen.
Gloria nevetése hisztérikussá vált, de ebben az állapotban meg tudtam érteni.
- Ez lesz az! Segítenél?
Nem kellett kétszer kérnie. Felemeltem mindkét kezem, küzdve a túlhasználattól rám törő hányingerrel, újabb és újabb árnytűkkel támadva az élőholtat, aki ettől minden alkalommal gyengébb és kevesebb lett.
Egy ponton pedig, amiről azt hittem soha nem jön el a sír fölötti mágia átszakadt.
A kő, ami még ekkor is ott függöt a sugár kiindulópontjában egyre erősödő spirálokban szívta magába a ködöt, egyre nagyobb mennyiségben, a fénysugarat a lány szívébe mélyesztve. Az ujjam, amelyre a gyűrű volt húzva furcsán bizsergett, ahogy az ékszer porrá omolva ugyanúgy a kő martalékává lett, ahogyan a kendő és minden más is, amely a szerelemsekre emlékeztetett. A köd hangosan morajlott, ahogy magába szívta az álomvilág mocskát, az egyre erősödő fény pedig egy pillanatra elvakított.
Aztán hirtelen nem volt semmi a ködből és a fantomjából.
A lemenő nap barátságosan sütött be a templom tetejének résein, mintha sosem lett volna kietlenebb. Az egyetlen, ami maradt a rémálomból egy elszáradt fekete rózsa volt, a kopottas kősírba fektetve.

~:O:~

Nem ébredtem fel. Az álom véget ért látszólag, a templom mégis maradt, ahogyan az apáca is, vagyis valamit még akart velünk az, aki ideküldött. Odabicegtem Gloria mellé, szomorúan mosolyodva el sérült kezét látva.
- Sajnálom, nagyon szívesen rendbehoznám a kezét, de... - hirtelen nagyon fáradtnak éreztem magam, így nekidőltem a templom falának és egyik lábam előre nyújtva ülő helyzetbe csúsztam. - ...az álom elfelejtette idehozni a felszerelésem.
A nő megrázta a fejét, amitől a hajszálai oda-vissza dobálták a narancsszínű napfényt, miközben leült a legközelebbi padra.
- Majd rendbejön. Ha pedig felébredek. Vagy felébredünk... úgyse lesz itt. Hiszen ez csak álom nemigaz. - mosolyodott el, de a szeme fáradtan, szomorúan nézett csak maga elé. Valami bántotta, pedig most dacoltunk a halállal – és győzedelmeskedtünk. Az emberek ilyenkor nem szoktak szomorúak lenni.
- Legutóbb... Strauss von Rotmanteltől maradt valami nyoma? - köszörültem meg a torkomat, és előkerestem ingem egy belső zsebéből a dohányrudas szelencsémet. Egyetlen egy maradt. Végül is, ennél jobb alkalmat nem is találhattam volna rá.
- Nem. De azt én nagyon olcsón megúsztam. Bár a novíciám teljesen hülyének nézett, hogy hetekig kísérgetett a kolostor folyosóin sötétedés után, mert szinte vártam, hogy mikor jelenik meg a barátunk.
Akkor ő még a kevesebbet kapta belőle. Rajtam még most is ott volt a hosszú hetek nyoma, amiben tönkretette a munkámat és a mindennapjaimat az álom – nem. A bizonytalanság. De most, hogy itt álltam megint előtte, ugyanolyan tanácstalan voltam, mint eddig.
Ki vagy te, Gloria? Vagy Nelli? Vagy Búzavirág? Melyik az igaz, és miért kísértesz?
- A novíciája? - kérdeztem, miközben esetlenül szikrát csiholtam egy tűzszerszámmal és meggyújtottam a holdfű rúd végét. Különös volt, hogy annyi sebesülés után ezek még mindig érintetlenül voltak nálam.
- Az apácanövendék, akit a gondjaimra bíztak. Helgának hívják.
Nem sok újat mondott nekem, de valahogy örültem neki, hogy még valamit tudtam róla. Volt egy tanítványa. Helga. Nem értettem, miért esett jól ez a hír, de jól esett.
- Még... sose próbáltam. Szabad? - szakított ki a nő hangja a merengésből. Pár pillanatig csak kérdően néztem a felém nyújtott kézre, aztán kivettem az ajkaim közül a dohányrudat és felé nyújtottam.
- Csak tessék. A Nebelwaldból van, szóval mostanában ritkaságszámba megy.
Gloria beleszívott a cigaretta végébe, amely először csak összeszűkítette a pupilláit, aztán heves köhögésbe kezdett. Halványan elmosolyodtam, ahogy visszaadta, de örültem az arcán elterülő elégedettségnek.
Legalább is úgy hittem, hogy elégedettség.
- Ezt sosem kérdeztem még, de milyen apáca az, aki gyanakszik, hogy olyan szörnyek lakják az álmait, mint ez?
- A rendem a fronton szolgál mint ápolók és csatatéri szanitécek. Ha béke van akkor pedig azokon segítünk, akik nem tudják megfizetni az orvosokat. Ők nem a legvidámabb helyeken élnek. - vont vállat, mintha egyáltalán nem lett volna különleges. Pedig úgy néz ki ugyanazt a súlyos terhet hordozta, mint én – csak épp a csatatér túloldaláról.
Elképzelhető volt, hogy akit én megmentek másnap elveszi az ő életét.
- Szóval maga egy gyógyító. Ironikus.
Az apáca nagyokat pislogott, ami meglehetősen összezavart.
- Ez... nem volt egyértelmű? Miért volna ironikus?
- Sosem hittem az egyház mágiájában. - feleltem az igazságnak megfelelően. Nem akartam megbotránkoztatni, de nem akartam tetszelegni sem. -  Szerintem az a tudás, ami csak akkor működik, ha valaki hisz benne nem megbízható. Ha én gyógyítok az bárkin működik. Ezt vajon mivel magyarázná ki Magdolna nővér?
- Attól még, hogy maga nem hisz benne, ugyanúgy meg tudnám gyógyítani, mintha minden vasárnap misén ülne. Egy démont is meg tudnék gyógyítani, csak néhány másodperces fájdalommal járna. - válaszolta nyugodtan, türelmesen magyarázva. Mintha én is az egyik novíciusa lettem volna, noha reméltem, hogy bizonyítottam, hogy ennél azért feljebb állok. - Ez egy ajándék Istentől azoknak, akik neki szentelik az életük. Ameddig pedig úgy élek, ahogyan ő akarja, addig nem kell aggódnom azon, hogy ne működne a varázslat. Visszavágni sajnos nem tudok, nem ismerem a Rotmantelek korlátait.
- A Rotmantelek szeretik azt gondolni, hogy nincsenek korlátaik. - Egy pillanatra felvillant előttem egy démon alakja, a torz győzedelmes vigyor, ahogy előre harap, így rossz szokásként dörgöltem meg a csuklómat. Én már ismertem őket. - Természetesen ez nem igaz, de valóban nehezükre esik találni bármit, amit ne csak időleges kihívásnak tekintenének. Mindezt a moralitásukért cserébe. De én nem vagyok Rotmantel, Gloria.
- Emlékszem. Mondta, hogy félvér.
Egy kis ideig hallgattam, míg a cigaretta el nem fogyott. úgy tűnt ő nem érezte át még mekkora billog a kevert vér – és ez így is volt jól. Ő nem érdemelte meg. Ő nem vámpírok között nevelkedett.
- Szóval… - nyomtam el a dohányrúd utolját az egyik kövön. -… végül is melyikünk álmodik?
Gloria hátradőlt a padon, mint aki nyeregben érezte magát a beszélgetés folytatását illetően.
- Gondoljon bele. Túl sok bennünk a közös. Orvosok vagyunk, félvérek, azt hiszem a vérmérsékletünk is elég hasonló. Ami viszont nem hasonlít , azok a tulajdonságok ellentétpárokba rendeződnek. Még a külsőnk is. Nem győzött meg róla, hogy maga nem csak az én elmém kivetülése. Bár ha így van ez a beszélgetés igencsak furcsa. - valamennyire igaza volt, ezt el kellett ismernem. De én tudtam magamról, hogy létezem, ahogyan azt is, hogy én nem tudnék ilyen pontos képet kialakítani egy egyháziról. Sajnos vagy szerencsére mindketten léteztünk. - De érdekel a maga elmélete.
- Én úgy gondolom… - kezdtem az államat dörzsölgetve, keresve azokat a szavakat, amelyektől nem néz teljesen őrültnek. Bár az utóbbiak után talán ez a veszély már nem fenyegetett. - az egyikünk egy segélykérő, a másikunk egy vendég. A segélykérőnek valamiért szüksége van a vendégre, így valami mágia, amit nem ismerünk csapdába ejt minket a másik álmaiban. Azt egyelőre nem tudom, melyikünk melyik és mégis ki döntött úgy, hogy megteszi ezt velünk. Lehet, hogy a maga Istene.
Az apáca tiltakozóan rázta meg a fejét, amitől a haja újra fogságba ejtette egy pillanatra a tekintetem.
- Isten nem csinál ilyesmit. Minden büntetésének van célja és oka de ez... - intett körbe. - Ez kegyetlenség. És nem szolgáltunk rá. Hogy áll a mélységiekkel? Tőlük ez inkább kitelik, és ők szoktak mások fejébe nyúlkálni.
Mélységiek.
Én vagyok. Segíthetek.
Az nem lehet. Azóta a nap óta soha nem hallottam a hangját, soha nem szólított meg és mintha nem is létezett volna. Nem lehetett ő.
- Én vagyok... - idegesen túrtam bele a hajamba, hogy lecsillapítsam hirtelen nyüzsgővé váló gondolataimat. - Lehet. Logikus lenne.
Gloria érdeklődve hajolt közelebb, rám függesztve kék szemeit.
- Felmérgesített egyet?
- Nem. - feleltem hidegen, miközben felpillantottam rá. Látni akartam a tekintetét, látni akartam az érzelmeket, amik elöntötték, megérteni belőle mit gondol rólam. - Befogadtam egyet.
A féltünde megfagyott, lélegzete felületes lett és szakadozott, ahogy a pánik átjárta. Pont ahogyan számítottam rá. Igazam volt.
Nem kellene csalódottnak lennem.
- Úgy érti, hogy lakótársak és szobát bérel magától a lakásán, vagy úgy.... úgy ahogy.... ahogy...
Az apáca láthatóan küszködött a szavakkal, még ha tréfában is próbálta rejteni a kegyetlen, ítélni való igazságot.
- Úgy értem... - kezdtem az apáca felé fordulva, tanakodva hogy mennyit mondjak el. Végül egy hosszú pislogással úgy döntöttem mindent, ahogy az volt. - ... hogy a bukott angyal Azrael belépett a testembe és a varázserőmet használta, hogy megöljön valakit. Ideiglenes kényszermegoldás volt és nem tartom magam kultistának, de megtörtént.
A nő lehunyta a szemeit, miközben igyekezett úrrá lenni a félelmén.
- Azrael... az... jó. - Bizonytalan volt, de láthatóan magát is igyekezett meggyőzni. Nem tudtam, hogy a Veronia szerte ismert legendára építette az ítéletét, vagy valamit tudott, amit eddig nem néztem ki belőle. Talán mindegy is volt. - Azt hiszem az jó. Ez az előtt vagy az után volt, hogy keresztül szúrta Abaddónt?
Lényegtelen kérdés volt, amivel nyilvánvalóan csak az időt akarta húzni. Vagy utalni rá, hogy nem lepte meg a legenda sötét valósága.
- Jó... - mosolyodtam el fanyarul. - Az kérdéses. Megölt valakit, kifordította a csontjait a bőre alól. Mindezt azután, hogy Abaddón legyőzésétől olyan gyenge volt, hogy magától képtelen volt ezt megtenni, csak rajtam keresztül.
- Tehát túlélte... Érdekes. Corona priorissza, a rendfőnknőm biztos volt benne, hogy meghalt aznap. Hogy sikerült hazaküldenie Istenhez.
Tehát mégis csak tudott valamit, amit én nem. Nagy hiba volt bármilyen tekintetben alábecsülnöm, amelyről lassan ideje volt leszoknom.
- Miért segített neki?
- Mert nem volt más választásom. Az életemre törtek, a mélységi pedig a segítségét ajánlotta.
- És utána csak úgy elengedte magát? Különös lenne.
Fenntartottam a mosolyt, alig a szemem sarkából figyelve a lassan porrá omló és semmibe vesző templomra. Az álomvilág lassan, de határozottan darabjaira esett.
Túl hamar.
- Ki a megmondhatója mi különös. Eddig azt hittem elengedett. De most... - néztem körül, egy pillanatra megállva a koporsóban fekvő rózsán. - Már nem vagyok olyan biztos a dologban.
Gloria gondolkodott, én pedig csak türelmesen vártam. Mit gondolhatott rólam? Mi lehetett az ítélet, amit végül Búzavirág kimondott a felemás arcú fattyúra, aki mélységiek bábja és talán a rémálmainak okozója?
- Hiszek magának. - mondta végül, elkerülve a lényeget. Ilyet én biztosan nem találnék ki. Tehát amit mond igaz kell legyen.... ahogyan az is hogy valódi.

Valódi. Valódi rossz vagy valódi jó, Gloria? Mit gondolsz rólam?
Miért érdekel egyáltalán?
- Sajnos ezzel még nem oldottunk meg semmit, Búzavirág. - mosolyodtam el, ezúttal magam sem tudva, hogy örömmel vagy szomorúan. - Ki tudja mikor kerülünk újra egy ilyen rémálomba. Ki tudja, miért?
A nő szemrehányó arccal vonta fel egyik elegánsan ívelt szemöldökét. Még ez is tündés volt, mintha egy tünde minden vonását átvitték volna egy emberre, hogy aztán az évek múltán kifakuljon és áttűnjön alóla az emberi – de csak az elfek tükrén át.
- Kérem. Ha ilyeneket mond feltételeznem kell, hogy nem akar újra látni.
- Szokása feltételezni ki nem mondott dolgokat? Amúgy is tudnék kellemesebb helyet a viszontlátásra. A Falbwich-i tengerpart például azt mondják meglepően kellemes környék.
Magamat sem értettem. Megjelöltem egy helyet, de nem vártam semmit. Falbwich, a tengerpart, ahol a szárazföld sziklái és a Ködtenger hideg habjai összeütköznek, a két világ peremén. Talán ott nem néznének ki sem engem, sem minket.
Mégsem kértem, hogy legyen ott. Ilyet nem tehettem, mert kegyetlenség lett volna.
- Kellemes, amikor nem esik. A családom birtokai közel vannak oda. Vagyis... a nevelőapám birtokai. De ha sikerül kifognia egy szép augusztusi napot akkor valóban gyönyörű. - felelte az apáca, de hiába néztem mélyen a szemébe ott sem találtam meg a meghívást. Legalább is semmi olyat, amit kimondtak volna. - De magának nem életbiztosítás északon. És ha éppen délen van, talán át sem jutna a határon.
- Vámpírnak lenni sehol nem biztonságos. Félvérnek mégkevésbé. És az augusztus még messze van, Gloria. Sok víz lefolyik még addig a Nordenflusson, talán el is felejt addig.
A betegeimnek, a szenvedőknek akik bennem csak a gyógyulást keresték ezt szoktam kívánni. De a nyári búzatáblák minden szépségét elrabló fiatal nő nem volt a betegem. Úgy éreztem, mintha kirántották volna a talpam alól a talajt, mintha Strauss vagy a ködkísértet taszított volna át egy üres, végtelen és szabad tengerbe. Egy helyre, ahol elfogytak a ’kell’-ek és az ’illik’-ek, csak a ’szeretném’ maradt.
Idegen terep volt.
- Magát? Nem. - rázta meg a fejét mosolyogva Búzavirág, még egyszer megajándékozva hajának táncával, mielőtt a pad is porrá omlott, amin ült. - Magát nem könnyű elfelejteni. Akármennyire próbálkozik valaki.
- Meglátjuk. - mosolyogtam vissza rá, talán először fájdalom nélkül. - A viszont látásig, Gloria nővér. Találkozunk augusztusban.
A nő felpattant a padról, aztán hozzám libbent és lehajolt, kecsesen, mintha a legelőkelőbb Nachtraben dáma lett volna. Először fel sem ismertem az ajkait az arcomon, csak akkor, amikor már hátralépett.
- Augusztusban. A falbwichi tengerparton. Vagy a következő rémálomban.

~:O:~

Ugyanúgy ébredtem fel, ahogy az álom magával ragadott. Nasargiel a tenyeremen pihent, a sötétlila indák körbefolyták az ujjaimat. Hideg volt, reszkettem és ahogy mély levegőt vettem a mellkasom fájdalmasan szúrt. Kotorászni kezdtem a zsebeimben, kutatva a holdfüves szelencémet, de az csak szomorú ürességgel fogadott.
Nagyon élethű álom volt.
- Azt hiszem… - motyogtam zavartan a seraphnak. - … ideje visszalátogatnunk Hellenburgba. Még Falbwich előtt.

Felhasználó profiljának megtekintése

10 Re: [Magánküldetés] - Temple of nightmares on Vas. Okt. 14, 2018 8:49 pm

Én élvezettel olvastam a kis megpróbáltatásokkal való küzdést. Nehéz küldetés volt, nehéz biza. De hogy könnyű lesz, azt senki se mondta. A küldetést akkor ezennel lezárnám, és a végeztével, jutalom is dukál.
300 tp 3000 váltó + kemény véraláfutás, és zúzódások.

És akkor kaptok egy kis nassolnivalót is a jövőre, de vigyázzatok, minden finom dolog egyszer elfogy.

Név: Álomheg (Glory)
Leírás: Három darab fél centis kék pötty a gyűrűs ujjadon, annak belülről az első percén. Ha küldetésben történtekre emlékszel vissza, azzal aktiválsz egy heget, melyre az kékes fénnyel, és jeges hanggal felizzik az ujjadon, míg végül egy jégből álló gyűrű formáját nem veszi fel. A gyűrűt használva, jégvirágok, formálódnak rajtad, és a nehéz hideg párás levegő csak úgy pereg le a testedről. Így egy percre, a képességeid a jég aspektusával, és előnyeivel lesznek felerősítve. így az képes lesz fagyasztani, lassítani, esetleg erősebb képességeknél pillanatokra, vagy rövid időre megbénítani. Ez megjelenik a képességek jeges és jéggőzős kinézetévben is. A tested pedig lehül erre az időtartamra, így a jég elemű támadások ellen nem leszel immunis, de a karakter nem lesz képes fázni, és a téli fagyok negatív hatása esetleg elázás utáni kihülés, megfagyás ebben az egy percben nem veszélyeztet.
(Fogyóeszköz, minden használat után eltűnik egy heg, míg teljesen a semmivé nem lesz)

Név: Álomheg (Dieter)
Leírás: Három darab fél centis vörös pötty a gyűrűs ujjadon, annak belülről az első percén. Ha küldetésben történtekre emlékszel vissza, azzal aktiválsz egy heget, melyre az vöröses fénnyel, és a tűz jellegzetes ropogó susogó hangjával felizzik az ujjadon, míg végül egy tűzből álló gyűrű formáját nem veszi fel. A gyűrűt használva, lángok manifesztálódnak a tested különböző pontjain. Így egy percre, a képességeid a tűz aspektusával, és előnyeivel lesznek felerősítve. így az képes lesz égetni, lángra gyújtani, fényt, és hőt adni. Ez megjelenik a képességek izzó és lángoló kinézetévben is. A tested pedig felhevül erre az időtartamra, így a tűz elemű támadások ellen nem leszel immunis, de a karakter képes lesz kellemes komfortal elviselni a nagy hőséget, és a természetes tüzek nem képesek megégetni ebben az egy percben.(Pl: Combat 1 vs 1 gyújtófolyadék veszélyes rád, de égő épületbe bemehetsz, még ha azt gyújtófolyadékkal is gyújtották meg.)
(Fogyóeszköz, minden használat után eltűnik egy heg, míg teljesen a semmivé nem lesz)

Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.