Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 106

Küldetés: A hátratolt helyőrség (V.I.SZ. 821 Ősz)

Kedd Aug. 06, 2019 4:06 pm by Lothar von Nebelturm

Két alak beszélgetett a rogyadozó pult mellett a kocsmában. A kocsmában éppen a szokásos …

Comments: 10

Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 53


You are not connected. Please login or register

Azonnali küldetés: Széles szárnyú csalogány

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1Azonnali küldetés: Széles szárnyú csalogány Empty Azonnali küldetés: Széles szárnyú csalogány on Pént. Aug. 31, 2018 7:03 pm

Töténik egy nap, mikor is éppen a világot járja a kalandor, szolgálatot teljesít, dolgozik, vagy éppen csak a fogadóban üti el az időt, hogy belefut egy kedves ismerősébe. Ez az illető lehet egy rég látott barát, bajtárs, jó humorú ember a kocsmából, vagy bárki, akiről a karakternek jó véleménye van, vagy a barátjaként tekint rá. Kis beszélgetés után azonnal kiderül, hogy az illető halálosan szerelmes, megtalálta szíve hölgyét és kész az életét is odaadni neki. A gond csak az, hogy elképesztően ideges és merev lesz, ha udvarlásról van szó, éppen ezért nem állt még elő semmivel, hogy hogyan csábítsa el szíve választottját, nyerje meg magának, mert mint az kiderül, alig beszéltek egymással párszor életük során. A feladat nem más, mint segítő kezet nyújtani és mindenben támogatni őt, tanácsokkal, praktikákkal ellátni, hogy elcsábíthassa leendő hitvesét.

Jutalom: egy adag nyersanyag
Határidő: 2018.09.07.

Felhasználó profiljának megtekintése

2Azonnali küldetés: Széles szárnyú csalogány Empty Re: Azonnali küldetés: Széles szárnyú csalogány on Pént. Szept. 07, 2018 1:39 am

Áll a levegő, csend és nyári meleg. Egy az utcán játszó apróság felkapja a tekintetét, mert zajt hall, lovak patájának zaját a földúton, kerekek gurulásának hangját.. Hitetlenkedve néz fel, ám valóban meglátja a hintót, amire számított. A szép, díszes hintó, amin egyszer engedték is, hogy utazzon. Sőt, a szőrén is megülte a lovacskát, amelyik húzza, az egyikük, pedig az állítólag nehéz. Meg is húzta a sörényét szegénykének.
Visszajöttek hát...
Visszajöttek hozzá...

- Látod, mennyire örül nekünk?
- Persze. Gondolj bele, mekkora része lehetünk az életének. Csak így kiléptünk belőle se szó, se beszéd..
- Azért ez nem teljesen igaz.
Körbejárta a falut és elbúcsúzott azoktól, akiktől lehet. Ennek következtében ugyanazokat a szavakat el kellett mondania pár ezerszer, hiszen fel kellett vázolni az indokot, amiért elköltöznek és a sűrű bocsánatkérés sem maradhatott el. Ennek ellenére természetesen, ha ő kisgyerek lenne, megbolondulna a gondolattól, hogy nem láthat valakit soha többé.
- Azt hiszem, bele fog telni egy kis időbe, mire eljutunk az almáspitédig. - vigyorog a mellette ülő sötét tünde, majd mivel elérkeztek a falu határába, meg is állítja a két szép pejlovat és lekászálódnak.
- Eh... elegem van ezekből a ruhákból, komolyan, mindjárt átveszek valami normális felsőt meg lovaglónadrágot.
Eljön néha egy-egy időszak, amikor egyszerűen csak túl sok állandóan szoknyát emelgetni és érezni, ahogy nem tud lépni tőle, mert valami mindig nekisúrlódik a szoknyájának.
A kis Laura boldogan szalad feléjük, önfeledten, Mina pedig felkapja a karjai közé, a kovácsműhely forrósága és illata még mindig érződik a kislányon. Vajon követni fogja az apját a szakmában?
- Szia Laura... ne mondd, hogy itt vártál ránk..
- De, vártam! Nem most, de már régóta. Úgy hiányoztatok! Azt hittem, sose jöttök vissza! Hoztatok valamit?
Eh.... Mintha anyu lenne a vásárból... Vigyorogva ad egy cuppanóst a kislány homlokára. Meg lehetne nézni ilyenkor, hogy ki ismeri föl benne a déliek hősét, amikor éppen teljesen el van veszve a hirtelen érkező érzelmekben és történetesen semmi kedve leküzdeni őket. Jah. A déliek hőse, északiak pusztítója, tornyok bevevője, életek kioltója és a mágia mestere. Aki éppen egy gyerekkel játszik.
Van egy olyan érzése, hogy többször vissza fognak még ide térni. Semmi sem adja vissza ezt a hangulatot, ezt az illatot. Bármennyire is nem kellett volna így alakulnia az életének, így tette, s valamilyen oknál fogva még a falusiak is megkedvelték. Mennyire hálás a sorsnak, illetve az északiaknak, hogy nem jártak ide és nem ártottak senkinek...
...nos, leszámítva az éhínséget, de ez nagyjából egész Veroniára jellemző.
Nem véletlenül volt olyan nehéz dolga szegény lovaknak, hogy húzzák a hintót, ugyanis hozniuk kellett még egy adag lisztet meg krumplit is... kis hozzájárulás a közösség sorsához. Ha már van öt faluja, meg még egy, ami mondjuk hivatalosan nem az övé, de mégis a szívéhez nőtt, hiszen itt lakott, akkor csak átirányíthat egy kis segítséget, nem?
- Hát visszatértek? - Leif, a kovács csodálkozva néz kifelé az ajtón, mintha nem akarna hinni a szemének ő sem.
- Visszatértünk. Hoztunk egy kis ennivalót is. Nos, fel kell dolgozni, de ha megteszik, kiváló ennivaló lehet belőle.
Damien pakolászik pár percig a nehéz zsákokkal. Minának meg lett tiltva, hogy megpróbáljon hozzájuk nyúlni, úgyhogy jobbára hagyja, hogy Laura kérdései és lelkesedése rázáporozzanak. Míg próbálja felvázolni, lehetőleg gyermekek számára kevéssé sokkoló módon,  mi mindenen ment keresztül az elmúlt hónapokban, a lányka apja nem győz hálálkodni Damiennek. Soha nem igazán tudta hova tenni a selfet, így voltak vele mások is, de mivel sok bajt nem okozott, megtanulták elfogadni.
- Nahát... az első dolog, ami eszembe jutna arról, hogy grófok lettek, az az, hogy sose látjuk magukat többé. De hogy még élelmet is hozzanak... igazán köszönöm. Igyekszem majd meghálálni valamivel. Mikor utaznak vissza?
- Pár hét múlva. Legkésőbb amikor a seregnek szüksége lesz ránk..
- Furcsa kissé a mozgása. Csúnya sebeket kapott, igaz?
Na igen, a zsákemelgetés nem esik a legjobban... - Akadt egy pár.
Leif komoran bólogat, Damiennek pedig eszébe jut a nemrég még tátongó seb az oldalán. Meg a lábain. A hegek valószínűleg örökre ott maradnak.
- Van-e szükségük esetleg új fegyverre? Élesítésre?
- Köszönjük... hát, mennyire tud bánni a holdezüsttel?
- Kevésbé, mint az acéllal, de megoldom. Ne aggódjon, biztos kezekben lesz a penge nálam.
- Nos.. az egyiket azért magamnál tartanám. A biztonság kedvéért. - nyújtja át egyik tőrét, Armin emlékét.
- Legyen úgy, legyen úgy. Most már menjenek, Laura egész nap a nyakukon fog lógni, ha maradnak. vendégül látnám magukat, de sajnos... - feltartja piszkos kezeit. - Sok a dolgom mostanában.

Terveik szerint a fogadó felé veszik az irányt, miután Laura és Mina nagy nehezen elválnak egymástól, azzal az ígérettel, hogy estére Laura kap egy csokor virágot. Azt is szerezni kell majd valahonnan, bár nem lesz nehéz. A legolcsóbb megoldás az volna, ha Anjától elkérné az egyiket, ami a fogadó asztalain van, hisz mindig rak oda valami vadvirágcsokrot, de nem fogja ilyen egyszerűen letudni a dolgot...
- Na csakhogy látom már az urat-úrnőt itt is! - lép ki Anja a fogadó elé széttárt karokkal, kötényben, sokkal inkább illeszkedve ebbe az atmoszférába, mint abba, amelyben legutoljára látták. Az ugyanis akkor volt, mikor meglátogatta a kastélyukat.
- Nah, jártam én is nálatok, most már jöttök ti is vissza! Nem felejtettétek hát el, mi a jó, igaz-e?
- Soha nem tennénk. - Damien barátilag megöleli Anját, amikor viszont elhúzódik tőle, valamiért vörös a lány arca. Ez nem jellemző. Mina szokott vörös lenni, Anjának órákon át lehetett mesélni a disznó vicceket, akkor sem hatotta meg a dolog, soha semmitől nem jött zavarba... mi történhetett?
Odabent a szokásos minden. Az asztalok aranylóak, ahogy fafelületüket megsüti a nap, fűszernövények lógnak füzérekben lefelé mindenhol, nem céltalan díszként, bár annak is elmennének. Vadvirágcsokrok illatoznak az asztalokon, sülő hús és burgonya illata tölti be a termet. Desszertet még nem kért senki. Eddig.
Jó újra látni a sürgő-forgó lányt, akin az évek mintha nem fognának, ugyanolyan lelkes most is, mint régen. Talán az új emberek tartják benne a lelkesedést? Az, hogy innen a világ hátsó pici szegletéből is megtudhatja, mi zajlik a világban?
A szokásosnál kevesebb alkoholszag telíti a levegőt. Nagy a tömeg most, az asztalok többé-kevésbé teliek, a közönség viszont változatos, családanyák gyermekeikkel csacsognak az egyiknél, háborús történeteket mesélő veterán ül a másiknál és barátjának meséli el szenvedései történetét, a harmadiknál egy sértettnek és kissé beképzeltnek tűnő fiatal lány igazgatja a haját és bort kortyolgat. Nem mindegyiküket ismeri, ám arcukat látta többször, látta változni, nőni a korral.
Egyikük viszont ismeretlen számára. Egy tündefiú, sötétbarna hajjal és esztétikus, ám komor arccal iszogat valami keserűnek kinéző löttyöt a sarokban. Anja valamiért őt hagyja utoljára, és elképesztően zavartnak tűnik, amikor az asztalánál sündörög. Mina és Damien közben ízletes sült csirkehúst majszolnak, majd később almáspitét, pont a kellő adagot ahhoz, hogy feltöltse az illető gyomrát egy hosszú utazás után. Közben viszont van idejük szemlélődni. Mi másra is jók a fogadók?
- Elég hallgatag vagy - jegyzi meg a self egy idő után.
- Elgondolkoztam. De majd később - biccent fejével Anja felé, mégse lenne etikus kibeszélni őt, amíg a közelben van. Kis híján megteszi azt, ami a legközönségesebb jelenet szokott lenni könyvekben: elejti a tálat. De szerencsére erősebb és ügyesebb fából faragták őt annál, így még a katasztrófa elkerülése előtt kiegyensúlyozza vízszintesbe azt, a rajta levő ételek is lassan visszatalálnak a helyükre. Nehézkesen fújja ki a levegőt.
- Bocsánat. Tessék, jó étvágyat.
Semmi ifiurazás, semmi poénkodás, semmi huncutság. Csak nem valami tragédia történhetett? Talán valaki elhalálozott?... Anja családjáról nem tudtak sokat, mindössze annyit, hogy szülei messze élnek egy másik faluban, néha-néha elmegy őket meglátogatni, anyja varrónő, apja pedig talán cserzővarga vagy valami ilyesmi. Betegség lenne a háttérben? Vagy a háború másféle módon osztogatja csapásait?
- Köszönöm. - Ekkor hallja először a göndöres barna hajú fiú hangját. Kedves, udvarias... kiüresedett.
A lány végül szerencsére sóhajtva kiköt az ő asztaluknál.
- Kezdek elfáradni. Na persze, tudom, meg se szólaljak, ti egész nap zötykölődtetek azon a masinán, igaz-e?
- Hát bizony... az a szép hintó nem is való zötykölődésre. Simább utakra tervezték azt. Bár... ahol végig kellett rajta mennem, hogy megszerezzem, nem volt simának mondható... - veszi át Damien a beszédeskedő kedvet, Mina meg felnevet az emlékre. Persze ő nem volt ott, csak hallott róla. Anja is tisztában van már a történettel, talán többször is hallotta, mint néhány kisgyermek az esti mesét.
Valami részeg fickó ekkor felbődül, hogy újra óhajtja töltetni a sörét, mire a szőke lány kapja is fel magát és rohan kiszolgálni. A tündefiú viszont ekkor feláll az asztaltól - úgy néz ki, illedelmesen elfogyasztott mindent - és a pulthoz sétál, várva, hogy fizethessen. Olyan üresség sugárzik a tekintetéből, amelyet már rég látott. Azazhogy ezt látta volna, ha ott abban az eichenschildi tömlöcben egy tükörbe néz, ilyen luxussal viszont nem látták el őket. Nem éles fájdalom és szomorúság az, ami kiül az arcára, sokkal inkább unottság.
- Egészségére. Ízlett, remélem. - Na, ez már valamennyire kezd hasonlítani Anjára, ez a derű, bár picikét azért mesterkélt...
- Nagyon finom volt. Köszönöm. A viszontlátásra, kisasszony.
Akcentusa meglehetősen furcsa, úgy hangzik, nem régóta ismeri az embernyelvet. Talán ezért is nem túl bőbeszédű.
- Hosszú az út még ma? - érdeklődik az emberlány könnyedén.
- Ma még nem utazom tovább.
- Óh... - megáll, mint aki lázasan gondolkozik, majd folytatja. - Jól is teszi egyébként. Nem mondhatni, hogy túl sok itt a látnivaló, de kedves környék. Kérdezze csak meg... áh, nem, bocsásson meg, inkább ne kérdezzen senkit.
Micsoda? Csak nem rájuk gondolt?
Na jó, talán nem kéne túl feltűnően hallgatózni. Mina nehézkesen legyűri az utolsó falat egyébként nagyon finom pitét. Lassan majszol.
A következő pillanatban csak annyit lát, hogy nyílik az ajtó, a tündefiú lép ki rajta. Anja pedig eltűnt a konyhában. Felvont szemöldökkel fordul vissza Damien felé.
- Beszélnem kell vele...
- Hmm.
- Most mi az?
- Küldetésednek fogadtad, hogy minden itt maradt tündét kikérdezel, miért is maradtak itt?
Hogy... mi... ez most... irónia, vagy szarkazmus,  ellenséges vagy baráti, és egyáltalán, ez miféle kérdés?!
- Te...ssék? Mondom beszélnem kell Anjával.
- Óh... - ezúttal Damienen a sor, hogy elpiruljon. Az istenért, fejbe tudná kólintani ilyenkor egy pihepuha kispárnával...
- Na megállj csak... ezért még...
- Bo-bocsánat... - kezd el a self zavartan nevetni, és már csak fogja a fejét. - Na de kezd sok lenni itt az ételillatú levegő, kimegyek egy kicsit.
- Tudod mit? Kérdezd ki te, ha annyira akarod - játszik durcást. - Na jó, inkább ne...

Munkába fojtani az idegességet. Az egy jó megoldás. Az anyja is megmondta. Mindig annyit dolgozott, hogy ne kelljen a bátyjával törődni, és azon aggódni, mikor vész oda, hisz a seregben szolgált. Aztán végül mégis odaveszett, ezért anya csak dolgozott és dolgozott, ami nagyon is jó volt, mert lett pénz és nem kellett gondolkoznia.
Anja sebesen pakolgatja a tányérokat és az evőeszközöket, közben megakadályozza, hogy szétégjen egy adag tészta, odaégjen egy tepsinyi hús és lázasan kutat egy fűszer után, amelynek elfelejtette a nevét, meg azt is, hogy hova tette... öregedne? Áh, nem, csak azért felejt el mindent, mert ideges. Fókuszálni. Évek óta ezt csinálja, csak nem fog ki rajta egy... átkozott... fűszer...

- Szóval.
- Valami nagy terved van, már látom.
- A tervem annyi... hogy beszélek. Ez a legtöbb, amit tenni tudok.
- A háborúban jól bevált...
- Többnyire... de most nem erre akarok gondolni. Anját valami bántja. Nem tudom, mi, nem is akarok kukacoskodni, de ő nem az a fajta, aki megsértődik egy kérdés miatt. Ezért elcsípem egy szabad pillanatában. Te meg addig valahogy utánanézhetnél, merre is jár a tündefiú...
Damien még mindig szégyelli magát a fiú miatt, az említésére ismét lila színre vált az arca.
- Szilvapofi! - vágja rá Mina, majd nevetni kezd, és kap egy csúnya nézést.
- Ne kezdd te is...
- Óh, dehogynem...
- Nah szóval... úgy gondolod, ő lehet a dolog forrása?
- Nos... Anja majdnem elejtett egy tányért, hebeg-habog és úgy beszél összevissza, ahogy én szoktam. Ez rendkívüli. Szerintem.
- Jogos. De... szerintem nem kéne senkinek sem a háta mögé osonnom. A végén még azt hiszi, akarok tőle valamit, és jogosan. Tudod, még a világosbőrű fajtársak sem igen kedvelnek minket... nagy átlagban...
Persze, hogy a tervei tartalmaznak hibát... mivel körülbelül olyan szintű tervek, mint amiféléket Adéval eszkábáltak össze odahaza, majd' tíz évvel ezelőtt és korábban. Na mindegy.
- De akkor is beszélnem kell vele.
- Akkor addig erdőjárok...

Az erdőjárás egyféle meditációs és kötelező gyakorlat. Azon kevés idő egyike, amikor nem tartózkodnak egy helyen, amire valljuk be, szükség van. Néhány avarrá avanzsált levél ropog a talpa alatt, gyorsan arrébb is lép füvesebb területekre, nem az a célja, hogy bárki észrevegye. Egy holló röpköd odafent a magasban, talán Hedwig, talán nem, nem tudná megmondani. Ez a pici erdő mennyire felidézi az otthont.. talán addig jó, amíg vannak apró pontok, amelyek emlékeztetnek valamire, amit elvesztett.
S éppen akkor, amikor nem tervez megtalálni valakit, botlik bele.
Egy másik elf is tartózkodik az erdőben. Nem túl messze tőle, egy patak partján, háttal neki, épp lehajol valamiért. Még nem hallja közeledtét. Be tudná cserkészni, mögé lopózni és elvágni a torkát...
...de természetesen semmi terve ilyesmit tenni.
Lassan sétál közelebb, felegyenesedve, nem adva jelét, hogy támadni akarna. A világosbőrű tünde barna haja a válláig ér, s ugyanezt az utazóköpenyt viselte a fogadóban is... ő lesz az. Hihetetlen, hogy pont ugyanoda jöttek bóklászni az erdőben. Vajon Mina rendezte el ezt is?
- Üdvözlet, holdban járó társam. - egyenesedik fel a tündefiú is, kezében vagy három szál nedvdús, lila vízinövény virágával.
- Szintúgy. Bár már rég nem járok a holdban. Csak néha.
- Az erdőben mindenesetre jársz. Mi hozott ide, el a társaságodtól?
- Tehát feltűnt a társaságom.
- Rendkívüli, egy vámpír jelenléte egy emberfaluban. Egy magadfajtával. Ne... ne vedd sértésnek.
- Tudom. Mielőtt vele találkoztam, ugyanolyan vándorféle voltam, mint te.
- Úgy érzed, részvétre van szükségem?
- Nem... talán csak magyarázatra. Nem terhellek, ha nem vagy rá kíváncsi.
Tündefiú elmosolyodik. - Meglepő a bizalmad valaki irányába, akinek még a nevét sem tudod.
- Ahogy te sem az enyémet.
- Kieran Stormblade.
Kell pár pillanat, hogy rájöjjön, ez rögtön egy bemutatkozás volt. - Damien Nightwind.
Tündefiú - Kieran mindig fáradt tekintetével nyújtja a kezét. Kis ideig várakozva, de határozottan ráz kezet vele, mélyen a szemébe nézve.
- Hány kört futunk le, amíg tisztázzuk, miért vagy itt?
Óh, ne... komolyan el kell kezdeni ezt?
- Nem hiszel nekem? Véletlenül jártam erre. Történetesen semennyire nem volt szándékom összefutni bárkivel is.
- Végül is mindegy is. Talán csak paranoia.
- Nem vagyok bérgyilkos, akit utánad küldtek. Nem tudom, ki lenne az, akitől tartasz, de nem vagyok az. Ma látlak először. Bár volt egy nap, amikor majdnem azzá lettem... - Ezt őszintén fogalma sincs, miért osztotta meg vele. Bár talán ha valaki kiad egy ilyen információt, akkor végképp nem fognak gyanakodni rá. Aki felfedi a hátrányait, általában nem rendelkezik több hátsó szándékkal.
- Hogyhogy te nem mentél velük? - Nyilvánvaló, kikre gondol. Vicces, a minap azzal vádolta meg Minát, hogy ő akarja minden tündének feltenni ezt a kérdést...
- Ezt én is kérdezhetném.
- Nekem nem volt választásom.
- Nekem lett volna. De túl sok minden volt, amit nem akartam itt hagyni. Akartam volna... de tulajdonképp nekem sem volt választásom. Nem voltam ott, amikor történt.
Kieran bólint. - Elnézést, ha felszakítottam a sebeket. És a feltételezéseimért. Ha tényleg nem vagy bérgyilkos, akkor talán megbeszélhetnénk a történeteinket egy pohár mellett is.
Pohár. Az esélyesen Anja közelében lesz. Az pedig jó hely jelen esetben. Megkockáztat egy merész kérdést. - A fogadóba lesznek a virágok is?
Ha valami herbalistaalapanyagok, amiket nem ismer, akkor alaposan felsül... Egy futó mosoly Kieran arcán. - Igen.
Wait... really? - Ez esetben siessünk, mielőtt elhervadnak.
- Ha friss vizet kapnak, újra felélednek. Mintha mi lennénk a virág, a friss víz meg a remény szimbóluma... bocsánat, vannak ilyen túl giccses gondolataim néha.
Furcsa szerzetek járnak errefelé manapság. Mindenesetre legalább a humorérzéke még megmaradt. - Egy vámpírkisasszonynak is tudnak lenni - mosolyog, ahogy elindulnak kifelé az erdőből a házak irányába...

Mina átöltözik egy kevésbé nőies, ám kényelmesebb öltözetbe, mielőtt újfent elhagyja otthonát. Otthonát... még nem adták el senkinek a házikót, így az ugyanúgy várja őket otthon, mint ahogy otthagyták. Picit koszosan, picit rendezetlenül, de ideiglenes szálláshelynek tökéletes. Annyi emlék kötődik már ide.
Teendői elvégzése után - lovak elrendezése, némi növénylocsolás, egy útszélen talált kismacska megsimogatása - ismét a fogadóba megy, ahol a legtöbbet tartózkodik egyébként, ha a faluban van. Szinte teljesen üres már az - ennyi idő eltelt volna? Anja törölgeti az asztalokat valamiféle szomorú melankóliával.
- Megint megéheztél? - mosolyog rá Anja. Mert ő mindig mosolyog. Mosolya mögött szomorúság bujkál.
- Nem, köszönöm. Meg akartam kérdezni, mi bánt. Mert valami bánt, azt látom.
Megáll a rongy az emberlány kezében. Körbenéz, megbizonyosodva róla, hogy alig van bárki is jelenleg a fogadóban, aki meg mégis, az olyan részeg, hogy nem fogja érdekelni, mit hall.
- Végül is... rosszabb úgyse lehet.
- Történt valami?
Gyűlöli magát ilyenkor. Csak az önzőség beszél belőle. Együttérzésének oka az, hogy megtudja az információt, melyet esetleg rejtegetni próbálnának előtte. Nyitogatja a kagylót. Mindig azzal vigasztalja magát ilyenkor, hogy hátha tud majd segíteni.
- Á, neeem, dehogy. Ugyan, ne gondolj ilyesmire. Nem halt meg senkim, már azokon felül, akik eddig is.
- Ezt jó tudni.
- Örülök, hogy visszajöttetek.
- Tereled a témát - pillant fel figyelmeztetőleg-huncutul.
- Terelem-terelem... hova terelném...
- Ha nem akarod elmondani...
- Ugyan-ugyan, Mina, majd tán hagyod, hogy ne mondjam el. Ismerlek. Úgyis addig nyomozol, míg kitalálod. Azzal a vámpírmágiáddal tán a fejembe is látsz, hm?
- Szeretnék... - Upsz, kimondta... -Iizé... Ki az a tünde, aki nemrég távozott?
- Nemrég? - kezd el nevetni Anja. - Az órákkal ezelőtt volt.
- Ó... - A házimunka tovább tart, mint emlékezett.
- Egyébként fogalmam sincs. Átutazó. Vándorféle. Nem túl sokat beszél. - hallatszik ki a rosszallás. - Annyit mondott, hogy nem ma utazik tovább. De azt nem, hogy akkor holnap, vagy azután, vagy azután, áh, minek többet mondani két szónál... - forgatja meg a szemét. Mina részvétteljesen mosolyog.
Anja hirtelen felpattan az asztaltól, majd a bárdlányhoz szól, egy dalt kérvényezve. Újonnan már zenei kíséret is van, micsoda újítás... valóban, a kastélyban is elkélne egy kis hangicsálás. Persze zongoráznia mindig lehet. De most, hogy ennyi bevétele van, kedve támad mindig új meg új hangszereket kipróbálni...
....és megint a saját dolgain gondolkozik. Remek.
Muzsika
- Ne aggódj miattam. Nincsen semmi gond.
Ezek túl konszolidált szavak. - Értem. Nos, ha gond nincs, akkor talán valami más még lehet...
- Na persze. Most mondd már meg. Egy ember fogadóslány vagyok, ezt nem felejtetted el, ugye? Egyébként is, mondom, szerintem pár nap és se híre, se hamva, színét se látjuk többé.
Mina a padlót bámulja. Színét se látjuk többé. Hiába vándorol bárhova, a fajtáját, akik itthagyták e világot, már nem érheti utol, akármennyit kering.
- Azért csak beszélhetnél vele.
- Miről?! - hangja szinte kétségbeesett. - Majdnem leöntöttem egy tál pörkölttel. Szerintem rám se akar nézni többet. Milyen kár, hogy én vagyok az egyetlen kiszolgálószemélyzet is itt... - teszi hozzá ironikusan. - Hozzá kell szoknia. Bár, már nem sokáig.
- Ha nem teszel valamit, ezen fogod rágni magad egész további életedben.
- Hogyne, meg a mocsári rézkeselyű csőrét neked... inkább elfelejtem, hogy micsoda zagyvaságok jártak az agyamban, amikor sikerült NEM összetörnöm egy rakás edényt és nem, kicsit sem, még véletlenül sem siratok egyetlen tündét a sok közül, aki volt olyan szerencsétlen, hogy éppen nem volt ott, amikor ott volt az a nyavalyás lyuk a világon.
Anja olyan mozdulatokat tesz, hogy látszik, legszívesebben az asztalra csapna egy halom tányért, csak éppen nincs nála egy sem. Föl-alá sétál, tombolása átüt még a kellemes melódián is, amit a bárdlány játszani kezdett. Ő viszont derekasan teszi ezt, hullámoztatja a húrokat mit sem törődve a viharral, ami bent dúl.
- Ezért hibáztatod?
Anja mintha felébredt volna egy rossz álomból. - Neem hibáztatok én senkit semmiér!
- Jogosan teszed. - mondja halkan. [color=#e88aea]- Szerintem. Én sem bírom nézni őket, amióta... "ott volt a lyuk a világon". Addig sem volt mindegyikük a vidámság netovábbja, de azóta végképp nem találják a helyüket.
- Na mert a te Damiened olyan búval béleltnek tűnik...
Most... meg kéne sértődnie? - Ő nem az... enyém.
- Persze-persze.
- Nem! Ez nem... Mondd csak meg, mit érzel a tündefiú iránt, és megmondom a különbséget!
Talán ez nem volt a legjobb ötlet...
- Nem veled akarok itt én most versenyezni.
- Tudod mit? Bocsáss meg... felejtsd el...
- Nemnemnem, most már nem mész vissza, elmondom. Megpróbálom... mit érzek? Fel akarom pofozni azt a búval bélelt pofáját, azt. Pedig... ki tudja, az-e... amennyire ismeri ebben a faluban bárki is, akár orgyilkos is lehet. Vagy kém. Ki tudja, nem Észak küldte-e, hm? Vannak árulók köztük, te is találkoztál már eggyel. Bármi meglehet. Erre én, mit csinálok? Ráejtek egy tál ételt majdnem, úgy beszélek, mint valami kis fruska, és  még sajnálom is, hogy elmegy. Hát majdnem megvigasztaltam. Na látod, legszívesebben magamat képelném inkább fel. Azt legalább tudom, én mi vagyok.
- Harag... gyakran haraggá változik az, ami ragaszkodásnak indul...
- Bölcselkedsz itt nekem össze-vissza.
- Anja, veszíteni nem veszíthetsz semmit. Használd ki azt a pár napot, ami megadatott.
- Megadatott! Mi ez, valami isteni sugallat?
- Remélem, nem. Nem vagyok túl jóban vele. No mindegy. A lényeg az, hogy tedd azt, amit kívánsz. Ne állj ellen neki. - Éjláng repül a célpont felé. Égő hús és haj szaga. Üvöltések. Egy alak összeesik a földön. - Ne akarj megfelelni senkinek feltétlenül, még magadnak se. - Fogai belemélyednek az északi katona húsába. A varázserő bizsergetőn tölti fel a testét, elméje elbódul és elfelejt mindent maga körül, csak ő van és az áldozat. - Fogalmazd meg, miért akarod azt tenni, amit akarsz... - Mert ez a feladat. Ez a küldetés.
Eltért a témától...
- Nem tudom megfogalmazni. Nincs értelme. Őrültség.
- Akkor gondolj bele, mit veszíthetsz...
- Az önbecsülésemet? - nevet fel a fonotthajú.
- Miért, mi a legrosszabb, ami történhet?
- Kinevetnek... megbélyegeznek... egyedül maradok... semmi sem történik. Igen, az lenne a legrosszabb, ha semmi sem történne.
- Ha nem teszel semmit, az a legnagyobb semmi, ami történhet - tárja szét a karjait. Pontosan tudja, milyen nehéz lehet Anjának. VOltaképp fogalma nem lenne neki sem, hogyan kezdjen hozzá, ha a helyében lenne.
Ekkor léptek közelednek és nyikordul az ajtó... talán így könnyebb dolguk lesz...
...de nem, csak egy Damien lép be rajta.
Anja egy ütemet kihagyott szíve ismét működésbe kezd.
Majd Damien után Tündefiú.
Mi a... még jó, hogy nincsenek a közelben tányérok. De legalább ezúttal Mina arcán is hasonló meglepetés tükröződik. Nem én voltam, esküszöm...
- Sziasztok. - időközben ő is összeszedett egy pár virágot, csak azok sárgák és cseppet sem víziek.
- Anja kisasszony, megengedi, hogy... - a továbbiakban Kieran láthatóan nem tudja, mit mondjon, így hát csak előveszi a csokor virágot és átnyújtja a fogadóslánynak, aki úgy néz a virágokra, mintha valami groteszk Finsterwaldi élőlényt akarnának a kezébe nyomni. Kezei végül engedelmeskednek a parancsnak, amely valahol agya hátsó szegletéből érkezik és átveszi a virágokat. Gondosan megjegyzi a pillanatot, amikor az ő és Tündefiú kezének pár pontja összeér.
- Köszönöm... ezek... nagyon szépek. Csak nem együtt szedték őket?
- Nem-nem, ezek későbbiek. Mina, parancsolj - nyújtja át ő is a sárga virágokat, a vámpír pedig felnevet.
Komolyan nem hiszem el ezeket a tündéket...
- Jók lesznek otthonra, amíg itt vagyunk.
- Mindenki hamar távozik? - mosolyodik el rezignáltan Kieran.
- Remélem, nem. Én aztán szívesen vendégül látnám a népességet, amíg világ a világ. Jobb lenne, ha soha vissza se mennétek abba a seregbe. Így is tiszta seb lettetek. Nehogy otthagyjátok a fogukat nekem.
- Szóval sereg. Ilyen komoly céllal fognak lelépni innen. Bárcsak én is ezt mondhatnám... most viszont, ha nem bánják, távozom. Éjszakára visszajövök, ígérem.
És ismét csak a távozó alakját látják kisétálni az ajtón.
Anja még mindig sokkos állapotban nézi a virágokat. - Ezt... ezt ugye egyikőtök sem tervelte ki? Mert ha igen...
- It wasn't me..
- Nem én voltam...
Szinte egyszerre mondják. - Tudod mit, Anja? Vegyél csak ki egy kis szünetet, én addig dolgozom helyetted.
- Tessék?! Na  na na nem, nem csinálsz ilyet, ez már túlmegy a szívesség határain.
- Nincs is itt senki, csak... ki kell hordanom a készételeket, és... elmosogatni utána. Ez még menni fog. - nyugtatja meg.
- De... nem fogsz összetörni semmit, igaz?
- Iiigyekszem...
- Jó. Rendben. Köszönöm, azt hiszem, ezt kéne mondanom... légy oly drága és rakd be ezt annak az elszáradt kórónak a helyére ott... akkor sziasztok, virágszálaim, megyek és tönkreteszem az életem - azzal vidáman kilendül az ajtón.
Nos. Akkor tehát nem kéne összetörni egy tányért se...

Körülbelül úgy érzi magát, mintha egy szál tarisznyával nekivágott volna az országútnak. Őrülten, céltalanul és úgy, mint aki már semmit sem veszíthet. Mint egy sarokba szorított vadállat.
Látja Tündefiú sziluettjét a távolban. Tényleg nem nehéz megérteni, mit imád Mina annyira a hajakon. Az utóbbi időben csak az jár a fejében, milyen érzés lehet beletúrni, milyen puha lehet. Pedig mikor lesz neki ahhoz joga? Nem baj, mindjárt nevetségessé teszi magát és akkor visszafordulhat, szégyenkezhet egy sort, és maga mögött tudhatja az egészet.
- Otthagytam valamit, kisasszony? - fordul meg hirtelen a fiú, Anja pedig ijedten torpan meg. - Bocsásson meg.
- Először is, nem vagyok kisasszony. Szóval elárulhatná, miért kezel úgy, mintha az lennék. Azok a virágok nagyon szépek, de akkor sem leszek kisasszony, sem a maga, sem senki más kedvéért, egyszerűen nem annak születtem.
- Akkor hogy kívánja, hogy szólítsam?
Szóhoz se jut. Nem erre számított... hát ha valaki ilyen pukkancs, mint ő, mégis hogy lehet ilyen kedvesen válaszolni?
- A... Anja vagyok. Anja Grünbaum.
- Kieran Stormblade. - nyújt kezet neki is. Amikor a lány kábán csúsztatja ujjait az övé közé, kézfogás helyett kézcsókot kap. Már megint az úrihölgyként kezelés... Miért nem kérdezi meg, mit keres itt? Miért nem küldi el? Mi az égért hozta azokat a gazokat?
- Örvendek.
- Valóban? Úgy tűnik, inkább csak zavarom.
Ó, tényleg úgy tűnik? Nem, nem zavarsz. Miért is zavarna, hogy a puha bőrödet és a puha hajadat akarom érinteni, amikor még azt sem tudom, ki vagy?
- Nem zavar. Tudja, mi az, ami zavar? - A gyomra fordul egyet. Kövek gördülnek lefelé a hegyről. Ki tudja, hova érkeznek... - Az zavar, hogy folyton a hátát látom, kifelé sétálni a fogadómból.
Futó mosoly. - Sokan látják ezt. Nem sokáig maradhatok egy helyen sajnos.
- Miért?
- Hol látnának szívesen? Az alkalmi munkákból való élet nemleányálom, de még mindig jobb, mint úgy létezni, hogy folyamatosan megvetnek.
- Megvetik? Ismeri ezt a falut? Ha egy sötét tünde meg egy vámpír eléldegélt itt teljes nyugalomban négy éven át...
- Ezt nem tudtam.
- Csak most vitte föl isten a dolgukat... vagyis tán nem isten lehetett, átkozottak végtére is... addig itt éltek. Mintha csak a mi fajunk lennének. Elejszer persze, csúnyán néztünk rájuk. Mindenkire csúnyán néztünk, aki nem a mi fajtánk, hátha rosszat akar. Aztán beilleszkedtek. Itt nálunk ugyanúgy éltek, mint mi, művelték a földet, csinálták a maguk dolgát, nem ártottak senkinek...
Borzasztóan fognak hiányozni. Talán ezért haragszik Tündefiúra is. Csak arra emlékezteti, hogy a két legjobb barátja is messze lesz most már... a két legfurcsább élőlény, akit ismert.
Szemei mélybarnák, pont, mint a haja. Komor. Szomorú. És elmegy. Mindig mindenki elmegy. Mindig mindenki hátat fordít és elsétál. Pedig mennyire meg tudná vigasztalni azokat a szomorú szemeket. Nem tudja még, hogy mivel. De képes lenne rá. Úgysem engedik neki... hogyan is lehetne. Ha nem született volna ilyen aljacsaládba. Hirtelen a szüleit is utálja, amiért nem voltak képesek kiiskolázni, hogy legalább lett volna ő is valami nemes, akkor nem néznének rá így... persze, kisasszony így kisasszony úgy... csak álmaiban. A valóság.. szép ruha helyett kötény, hímzés helyett főzés, mosás, takarítás. Legalább több emberre, nem csak a saját férjeurára. Vénlány lesz belőle, mert ilyen ábrándokat kerget. Holott kereshetne egy rendes emberférfit, mint más, szolgalelkűbb lányok tették, aztán nem lenne gondja. De nem, neki egy isten háta mögötti pici faluban kell szenvednie egy egész kocsmával. És tündefiúk után leskelődnie.
- Anja?
Az a kedves hang. Érdeklődő szemeit még nagyobbra nyitja.
Kieran, ismétli magában a nevet. Kieran. El ne felejtse.
- Hová fogsz menni? - kérdi kétségbeesetten. Mintha egy sziklába kapaszkodna, és a kezei kezdenének lassan lecsúszni. De már csak zuhanni akar. Legyen végre. Törölje ki magát az agyából ez az átkozott...
- Nem tudom még. Emlékeztetlek valakire?
- Hogy... miért?
- Szomorúnak tűnsz. És nem akarsz elengedni.
Jó, jó, már mindjárt zuhan. Már mindjárt... - Nem, nem, dehogy. - Szinte látja saját magát, ahogy ott áll a szakadék fölött, és néz le a szintén saját magára, gonosz szemekkel. Fölemeli lábát és tapos egyet a kapaszkodó kezén. - Emlékeztetni nem emlékeztetsz. Hidd el, nem felejtettem volna el egy ilyen szerzetet, mint te.
Vajon ez most hazugság? Jártak már tündék nála. Többen is. Volt, amelyik szintén elég búval bélelt volt. Mégsem tette ezt vele. Nem nehezítették meg a légzését, mikor a közelében voltak. Nem érzett ellenállhatatlan vágyat, hogy eltervezze helyettük egész további életüket, és lehetőleg annak részévé váljon. Nem akarta addig faggatni őket, míg az összes fájdalmukat a fülébe suttogták, nem akarta ezek után vigasztalóan végigsimítani az arcukat és letörölni a könnyeiket... nem akarta látni a könnyeiket, amelyeket mindenki mástól elrejtettek.
- Talán én is alábecsültelek.
Óh, miért? Azt ne mondd, hogy látod bennem a kisasszonyt...
- Valamint ennek a helynek a lehetőségeit. Régóta kellene egy menedék... a futás nem megoldás, sokan mondták már.
- Mi elől futsz?
- Az elől, ami ebben a világban történik. Lett volna esélyem elhagyni, és nem tettem meg. És most ez elől menekülök... illetve nem esély volt. Csak késő volt. Lekéstem, mint valami találkozót. Amikor hozták a hírt, hogy mi történik, nem akartam elhinni. Mire odaértem Elvenwoodshoz, már semmi sem maradt belőle, csak ez a sötét, komor valami, ami állítólag tele van szörnyekkel és még senki sem járt ott...
Megszűnt a szakadék, megszűnt a zuhanás. Akkor mi ez? Repülés? Hallani akarom a történetedet, tündefiú. Tovább. - néz nagy kék szemeivel.
A nap lassan elindult lefelé. És ők itt álldogálnak a félhomályban, a falu egyik szélén... sok van neki  és egyik sincs messze. Hová is indult?
- De.. hová is indultál most, ha nem ma utazol tovább?
- Hasonló helyre, mint ahova Damien úrfi szokott járni. Összefutottunk az erdőben. Mikor szedtem a virágot. Ők valóban különleges lényei ennek a világnak.
- Volt itt egy kis házikójuk. Most éppen ott laknak, mert visszalátogattak, különben van egy kastélyuk jó messze... a főváros körzetében... - Őrült vagy és kihasználó... nem vagy normális.
- Hmm... a fogadóban akadhat esetleg valami munka?
Na ez már zuhanás. De a kellemesebb fajtából... - Öhm... hát... énekelni tudsz? - nyögi ki a legelső dolgot, ami eszébe jut.
Ekkor Tündefiú ismét halványan elmosolyodik. Sokat gondolkodik. Többet is beszélhetne... Beszéd helyett azonban dalolni kezd és a kezét nyújtja neki, majd fejével int a mező irányába és lassan sétálni kezd. Melankolikusan, de gyönyörű és pontos hangon énekel... Anja pedig egyúttal el is határozza, hogy megtanul tündéül, ha az élete múlik is rajta. Majd ha egyszer vége lesz a dalnak, megkérdezi, mégis miről szólt. Addig viszont csak néz maga elé a félhomályba, tücskök ciripelésétől kísérve, fölnézve a holdra és libabőrössé válva, nem csak az est hűvösétől, hanem attól, hogy kis híján kibújik a bőréből... lehunyja a szemeit. El akar olvadni. Vagy felrobbanni. Lehetőleg a kettőt egyszerre.
Lépései tánccá válnak, piszkos kis köténye a legszebb báli ruhává. A legszebb bálterem ez a mező és a legszebb zene az, amit hall...


Tündefiú
Anja (lehetetlen olyan képet találni, ami tényleg hasonlít rá, de picit közelít talán)
Valamint nem pont pontos ez sem, de annyira illik ide Essi Daven, hogy muszáj Very Happy


_________________
"Ez biztos a hajdani báróné udvari bolondja. Na, tágulj innét lányom, mielőtt eldurvulnak a dolgok." - Egy északi katona
Felhasználó profiljának megtekintése

3Azonnali küldetés: Széles szárnyú csalogány Empty Re: Azonnali küldetés: Széles szárnyú csalogány on Szomb. Szept. 08, 2018 12:24 pm

Gloria

Gloria
Klerikus
Klerikus
Furcsa volt újra ezek között a falak között járni. Minden kő, minden borostyánlevél ismerős ismeretlenként köszönt rám, az ablakok üvegtáblái játékosan kacsintottak, ahogyan a fény megcsillant rajtuk. Szinte semmi sem változott, mióta elmentem, a Blumenfeld kastélyban mintha megállt volna az idő. Idáig nem ért el a háború, a földeken nem masíroztak katonák, és idáig már nem hallatszott el a puskák ropogása sem, amihez már annyira hozzászokott a fülem, hogy előbb tűnt fel a hiányuk, mint az újabb és újabb dördülés.
A szobám pont ugyanolyan volt, mint amilyenre emlékeztem. A világoskék ágytakaró és a virágmintás szőnyeg ugyanúgy állt, mint amikor itt hagytam, és még a ruhásládám is pont ott volt a helyén, noha üresen tátongott. Végighúztam az ujjaim a könyvek gerincén sötét csíkot hagyva, ahogyan letörltem róla a talán évek óta álló port. Nem csodálkoztam volna azon sem, ha valahol még rátalálok a félbehagyott kézimunkámra.
- Ugye milyen furcsa? Mintha tegnap lett volna, hogy elmentél. Itt azóta csak a testvéreid lettek nagyobbak, de a nagyvilágból ide már csak a hírek jutnak el.
Anyám állt az ajtóban. A hangja mély volt és nyugodt, a kor pedig éppen csak két-három halovány szarkalábat rajzolt a szeme sarkába, vagy talán még annyit sem. A haja gesztenyebarnán omlott le egészen a derekáig, a szeme viszont kéken világított, mint az enyém. Sok mindent akartam tőle kérdezni, amit évekkel ezelőtt bátran feltettem volna neki. Meg akartam kérdezni, hogy boldog-e, vagy csak felvette ezt a maszkot, hogy mutogathassa a világ felé. El akartam aludni az ölében, mint kislányként, de még meglelni sem voltam képes. Fojtogatta a torkom a titok, amit évek óta őriztem, de ameddig nem néztem a szemébe teljesen meg is feledkeztem róla. Nem is tudom melyik volt a nagyobb bűnt. Vettem egy mély levegőt. El kellett neki mondanom…
- Anya, Jorg…
- Tudom. - vágott a szavamba, de nem tudhatta. - Meghozták a hírét, hogy elesett a csatában, förtelmes szörnyetegek ellen harcolva. Egy anyának nem kell több részletet ismernie.
Nem láttam könnyet a szemében, de az elmúlt években eleget sírhatott már az öcsém után. Jorg nem volt többé, meghalt a csatában és nem számított, hogy az én kezeim között halt meg. Hogy nem tudtam rajta segíteni. Egy anyának csak annyi számított, hogy a fia elment, és nem jött vissza többé, és bármilyen varázslat, ami talán ideszólíthatta volna a lelkét csak még több bajt okozott volna. Nem akarta újra feltépni a régi sebeket, én pedig tiszteletben tartottam.
- Ha gondolod frissülj fel, utána gyere le vacsorázni, Nelli. Vagy… már azt sem tudom, hogyan szólíthatlak. Tisztelendő nővér? Glória nővér?
Halványan elmosolyodtam, majd megráztam a fejem.
- A Nelli jó lesz. Ne zavarjuk össze a többieket.
Egy halványlila ruhát választottam, ami csodának csodájára még a szekrényemben volt. A hajamat óvatosan kifésültem, de nem tettem bele ékszert, ahogyan a nyakamba sem csatoltam nyakláncot és a kezeim is simák voltak. annyira hozzászoktam, hogy a kezeimnek mindig szabadnak kellett lenniük, hogy mostmár kifejezetten zavart volna rajta bármi.
Az étkező tágas volt. Középen hosszú cseresznyefa asztal terpeszkedett, a falakon pedig még mindig ugyan azok a tájképek és csendéletek függtek, mint rég, de most ámuldozás helyett az jutott eszembe, hogy Corona priorissza már rég tűzre vetette volna az összeset, hogy senki szemét ne bánthassa ilyen kontár munka.
Hirtelen azt sem tudtam, hova üljek, ameddig anyám nem bökött az állával jelentőségteljesen a vendéghely mellé, apám jobbján. Rosszul kellett volna, hogy essen, de igaza volt. Én is vendégnek éreztem magamat ebben a házban. Ez annak a lánynak volt az otthona, aki öt éve eljött innen, de ő már csak halovány emlék volt, valahol belül mélyen. Most… leginkább csak azt reméltem, hogy nem kell válaszolnom a „ki vagyok?” kérdésre.
A fácánleves után következett a vaddisznó sült, amit apa ejtett el a Westerwald határában, majd csokoládé tortát szolgáltak fel desszertnek, külön azért mert kislányként az volt a kedvencem. A szakácsnő még apró ehető virágokat is tett rá. Valamiért a fagyos szívesemet melegség kezdte el átjárni, ahogyan a sok apróság összeadódott, és mindegyik a maga módján mondta el, hogy örülnek, hogy itt vagyok. Vacsora után pedig jött a kötelező közös program a szalonban. Néhány aprósütemény és némi ital kíséretében vonultunk át a szalonba, ahol a hugaim csemballón játszottak és énekeltek, anyám hímzett, apa pedig dámázni tanította Petert. Az ablkanál állva bámultam a holdsütötte birtokot, mikor Robert óvatosan mellém somfordált.
Magas fiú lett, barna haja gyűrűkben omlott le majdnem a válláig. A szeme zöld volt, mint a mostoha apámnak, arca pedig természetesen pirospozsgás. A szüleim különösen boldogok voltak, mert Robert szerette a földet és az erdőket, a falusiak mindennapi apró-cseprő gondjai pedig mélyen megérintették, így mindenki ara számított, hogy remek gróf lesz majd belőle, ha egyszer kénytelen lesz majd átvenni a birtok irányítását.
Valami viszont nem stimmelt. Láttam rajta, hogy kereste a szavakat, bizonytalanul állt egyik lábáról a másikra, és többször is megvakarta az orrát, csakhogy csináljon valamit a kezével. Nem sürgettem. Bármit is akart mondani, nehéz lehetett, így hagytam, hogy a saját tempójában nyíljon meg, bár lehet, hogy azt várta, hogy rákérdezzek mi foglalkoztatja ennyire. A kínos percek valahogy mindig óráknak tűntek, de aztán a fiú… mit fiú már kész férfi, végül megszólalt.
- Tudnánk… tudnánk beszélni?
- Persze.
Robert hátrapillantott a többiekre.
- Ne itt. Sétáltál már a kertben?
- Még nem, de jó ötlet.
Lementünk a lépcsőn, majd ki, egészen a tökéletesre formázott sövények között megbúvó kis szökőkutakig, amit anyám hőn szeretett virágai szegélyeztek. Robert folyamatosan tépelődött, az ajkát rágta, a körmét piszkálta. Felsóhajtottam, és végül úgy döntöttem, hogy megkönnyítem a dolgát.
- Mi az, amit még a többiek elől is titkolsz? Csináltál valamit és helyre kéne hozni?
Jorg volt kettőjük közül a bajkeverő, de azért tőle sem állt távol a csínytevés, és ki tudja mibe keveredhetett, ameddig távol voltam… De aztán megrázta a fejét.
- Nem erről van szó csak… Cenci és Lina biztos kigúnyolnának, meg nem akarom, hogy anya is beleszóljon, de… segítened kell.
Bólintottam. Végülis érthető volt, a húgaink pont abban a korban voltak, amikor mindenen csak vihorásztak, a legkisebb öcsénk pedig még sok mindent nem értett a felnőttek világából. A szokás, hogy az első fiúé lesz a birtok, a második fiú papnak megy a harmadik pedig katonának nálunk régen meg lett szegve, mikor én zárdába vonultam Jorg pedig a seregbe, így Petert hivatalnoknak szánták. Állítólag úgysem ártott, ha van valaki Carolusburgban is a családból, hogy a nagyok játszmájába is becsatlakozhassunk idővel. A szüleink pedig…. szülők voltak. A legjobbat akarták a gyerekeiknek, ahogyan a legjobbat akarták nekem is, csupán a gyermekek nem mindig értettek egyet abban, hogy mi volt az a bizonyos „legjobb”.
- Segítek, amiben csak tudok, de az Isten szerelmére bökd már ki miről van szó!
- Hát… tudod… van ez a lány…
- Egy lány? Milyen lány? Ki az? - lelkesedtem fel hirtelen. Az én Robertem kész férfi lett, ha már lányok után futkos…
- Most akarom elmondani! - pirított rám. - Rosalinnek hívják…
- Milyen gyönyörű név!
- Ahogy ő maga… A szeme úgy fénylik mint a csillagok, a haja a legszebb érett búzamező, és a nevetése ezer kis harang csilingelése…
El kellett mosolyodnom, amilyen ábrándosan beszélt róla. A tekintetét az égre emelte, és kicsit elmélázva nézte a holdat és az előbb említett csillagokat. Biztos voltam benne, hogy helyettük most is a lány arcát látta.
- És…. mi a baj?
Tartottam a választól. Robertnek szigorú szabályok szerint kellett megnősülnie, hiszen ő volt az első fiú, nem vehetett el akárkit. A lánynak minimum nemesnek kellett lennie, még jobb, ha valamelyik főnemesi család sarja volt, de semmiképpen sem volt elég egy parasztlány. Én támogattam volna akkor is, de nem lett volna sok szavam apával szemben, és még kevesebb a hagyománnyal szemben… Egyetlen lehetőségük a szökés maradt volna, de anyánk nem élt volna túl egy akkora csalódást.
- Az a baj… szóval… észre sem vesz. Mindig a barátnőivel van, azok meg ott kacarásznak és összesúgnak amikor odanézek.
Meglepetten néztem rá. Ennyi? Csak ennyi lenne a baj?
- Tehát… - kezdtem óvatosan.- Még soha nem is beszéltél vele? Nem volt randevú, sem titkos találka a kertek alatt?
Robert arcán a világ összes fájdalmával rázta meg a fejét.
- Egyszer küldtem neki egy csokor rózsát névtelenül.
A kezembe temettem az arcom. Nem tudtam eldönteni, hogy ez a helyzet rosszabb, vagy ha a szökését kellett volna terveznünk. Nem hittem volna, hogy Robert nem tud a sarkára állni, mikor minden lehetősége meg lett volna rá, ha egy kicsit bátrabb. Hiszen nemes volt, bár az arca még kicsit gyermeteg volt, de azért valamennyire jóképű, kedves volt és jóságos is… Nyilván nem ő volt a párbajok királya és a csatatér hőse, de nem is kellett mindenkinek annak lennie.
- És én miben tudnék segíteni?
- Csak beszélj vele!
- És mégis mit mondjak? „Szia Rosalinn, az öcsém beléd van esve, kérlek randizz vele”?
Segíteni akartam neki, tényleg, de az egész hirtelen elképesztően abszurdnak tűnt, ráadásul azt sem tudtam, hol tudnék vele találkozni.
- Igazad van ez… kínos lenne. - válaszolta Rob szomorúan. Egy ideig megint hallgattunk. Csöndben letelepedtünk egy kőpadra egymás mellé, és csak néztük az éjszakai égboltot.
- Neked… volt valaki? - kérdezte a fiú hirtelen.
- Hogy érted?
- Valaki akit szerettél… akit végül itthagytál.
Csupán egy bevillanó kép volt, a meggyszín szemekről, és a feketébe vegyült fehér tincsekről, ahogy a nevemet szólítja… De ameddig nem bizonyosodtam meg róla, hogy nem csak a saját képzeletem csapdájába vergődtem, addig ki is kellett, hogy verjem a fejemből még a gondolatot is.
- Nem. Nekem nem volt senki. Irigyellek is érte.
- Ne tedd. Nem tudhatod milyen… vágyakozni, de soha el nem érni.
- Akkor most feladod?
Robert meglepetten pislogott rám, mintha valami bődületes őrültséget mondtam volna. Bátorítóan fogtam meg a kezét.
- Ha ő az… ha tényleg Ő az, aki után a szíved ennyire vágyakozik, akkor nem adhatod fel. Meg kell keresned az alkalmat, hogy találkozz vele, és jobban megismerd.
- De… hogyan?
- Hol szoktad látni?
- Hát a.. bálokon.
Ez alapján el nem tudtam képzelni mióta tartott ez az egész, de bizonyosan régóta, hiszen bálokat nem rendeztek minden héten, leginkább csak jeles alkalmakkor. Esetleg még a nagyobb búcsúk lettek volna esélyesek, de nem ártott biztosra mennünk.
- Most kezdődik a vadászidény. Talán apa szervezhetne ez vadászbált, tudod, hogy úgyis mennyire szereti. Elejthetnék egy szarvast, az biztos lenyűgözné.
- Ez nagyszerű ölet Rob, látod, megy ez neked! De a szarvas elejtése nem elég, nem úszod meg, hogy ténylegesen beszélj vele! - lelkendeztem. Nem volt veszett ügy a fiú, de láthatóan kellett neki a bátorítás.
- Arra gondoltam, hogy az jó alkalom lenne hogy tudod… félrehívd mondjuk ide, és akkor tudnék vele beszélni.
Gyors fejszámolást végeztem. Egy bál megszervezése a meghívók szétküldése mennyi időbe telhetett…
- Kizárt dolog, hogy addig maradjak. - jelentettem ki. Nem maradhattam itt legalább még két hétig. Kötelességeim voltak, várt a front, várt a rendem, a sebesültek…
- Kérlek Nelli! Olyan ritkán vagy itthon… ennyit talán megtehetsz értem…
Helyben voltunk. Ha valamire nem mondtunk rögtön igent, akkor abba megpróbált belezsarolni engem is, meg anyáékat is.

A szolgálók igazán kitettek magukért. Az ősz minden színe felsorakozott azon az estén. A lehulló színes levelekből készítettek erdőt idéző csodálatos dekorációt a falakra, csillárokra, sőt még az ajtók és ablakok köré is. A tálakon érett, nagy szemű szőlőfürtök, piros almák és barna körték álltak rakásban. A kertet narancs tűzű fáklyák világították meg, és még valahonnan tűz-zsonglőröket is szereztek ilyen rövid idő alatt. Mindenki üdvözölte a vadászbál ötletét, és előző nap szerencsére Robertnek is sikerült elejtenie azt a szarvast apa pedig különösen örült, hogy legidősebb fia érdeklődik a hobbija iránt, amiben egy újabb közös tevékenység lehetőségét látta.
Közben igyekeztem felkészülni, és összegyűjteni minden lehetséges információt, amit Rosalinnről lehetett. Még anyával is beszéltem, bár csak óvatosan puhatolózva, hogy milyen lányok lesznek jelen a bálon. Ebből aztán megtudtam, hogy Robert kiszemeltje egy kisebb nemesi család középső lánya volt, kiterjedt baráti társasággal, amibe Crescencia és Carolina is szerettek volna bekerülni. Persze amikor felhoztam az ötletet Robertnek, hogy talán bevonhatnánk az ikreket is rögtön elvetette az ötletet. Amit még kiderítettem, hogy Rosalinn nagyon szépen játszott a hegedűn és szerette a virágokat, gyönyörű kézimunkákat hímzett, ugyanakkor anyám elhintett megjegyzéseiből azt is leszűrtem, hogy nem volt annyira éles elméjű, mint például a nővére, Bianca. Kevés volt, de ennyiből kellett elindulnom.
A bálra mindenki az ősz színeibe öltözött. Az idei divat a napsárga volt és a csillogó turmalin, de ahogy mondani szokás a gyémánt sosem ment ki a divatból. Igyekeztem ellenállni a kísértésnek, hogy a legdrágább aranyfonállal hímzett ruhát válasszam, és inkább valami egyszerűbb mellett döntöttem, az ékszereket pedig ismételten csak hanyagoltam. Tudtam, hogyha ezt megengedem magamnak óhatatlanul a hiúság bűnébe esnék. Hiába voltam itthon, még mindig apáca voltam, és tartanom kellett magamat ehhez.
A forgatag olyan volt, mint egy őszi erdő, a közös, mindenki által ismert, előre megkoreografált táncok pedig úgy hatottak, mintha a lehulló levelek jártak volna táncot egymással a forgószélben keringve. Gyönyörű volt. Hirtelen fogott el az érzés, hogy talán rosszul döntöttem, hogy a csodás mulatságokat és a gondtalan ignoranciát a csatatérre, vérre és vérre, a vonósok zenéjét fájdalmas sikolyokra cseréltem. Mintha két teljesen különböző világban jártam volna.
Rosalinnt és négy fős csapatát egy gyümölcsöspult mellett láttam meg, legalábbis Robert leírása szerint csak ők lehettek. Tényleg szép lány volt, mint egy mesekönyvből kilépett hercegnő a hosszú aranyhajával, ami néhány árnyalattal volt sötétebb az enyémnél, a nagy tengerszínű szemeivel, és karcsú de a megfelelő helyeken mégis telt termetével. Az öcsémnek jó ízlése volt. Elképzeltem milyen gyönyörű gyermekeik lesznek, akik majd a kastélyban fognak szaladgálni… De aztán gyorsan ki is vertem a fejemből a képet, nem szabadott ennyire előre sietni. Elvettem egy pohár pezsgőt, és azzal a kezemben sétáltam oda a kamasz lánycsapathoz.
- Élvezik a hölgyek a bált? - szólítottam meg őket kedvesen. Leplezetlenül bámultak meg, de szemrebbenés nélkül tűrtem. Minél idősebb lettem, annál jobban látszott rajtam a tündevér, ráadásul házigazdaként köszöntöttem őket, nem követve a formulát, amikor a társaság egy tagja mutat be a többieknek.
- Bocsásson meg… - kezdte egyikük, aki Robert leírása szerint csak Bianca lehetett. - De ön kicsoda? - kérdezte válasz nélkül, ami miatt már szerzett is nálam egy rossz pontot. De ha már én nem követtem rendesen az etikettet, talán nem kellett volna felrónom nekik ugyanezt.
- Elnézésüket kérem, még valóban nem találkoztunk. Cornelia von Blumenfeld vagyok, a legidősebb lány a családban.
Mintha néhányuk arcán láttam volna a felismerést.
- Ó igen, Crescencia és Carolina futólag említették, hogy van egy nővérük, de azt sosem mesélték el, hogy miért nem láttuk még egyetlen eseményen sem. - mondta Rosalinn.
- Igazából azt hittük, hogy csak kitalálták. - kuncogott Bianca. Megálltam, hogy ne öntsem az arcába a pezsgőt, hogy gúnyolódni merészelnek a hugaimon, helyette inkább beleittam és elmosolyodtam.
- Biztosíthatom nagyon is létezek, csupán az utóbbi években ápolóként szolgáltam a fronton.
Elfintorodtak, de biztos voltam benne, hogy el sem tudják képzelni a helyzetet.
- És az nem félelmetes? Biztos undorító lehet az a sok büdös ember, meg a sok vér… Szörnyűséges igazán.
- Valóban az. - bólintottam.- És ez a téma nem is illik egy ilyen csodálatos bálhoz, ahol mindenki ünnepel és jól érzi magát. Nem is terhelném a kisasszonyokat elborzasztó részletekkel. Úgy hallottam, hogy n Bianca kisasszony úgy énekel, mint egy csalogány.
A lány épen csak elpirulva bólintott.
- Valóban, nagyon szeretek énekelni, a hugom pedig hegedűn és csemballón szokott kísérni. - nézett Rosalinnra.
- Igazán? Feltétlenül elő kell adniuk valamit ma este! Bár anyám azt mesélte, hogy Rosalinn egészen kivételes faliszőnyeget hímzett. Azt beszélik magának a királynak is küldött egyet!
- Áhh ez túlzás. Bár valóban kedvelt elfoglaltságom a hímzés messze vagyok attól, hogy szőttest küldjek őfelségének. Talán majd egyszer.
Mosolyodott el szerényen, ami igazán kedvemre való volt. A szerénység jó tulajdonság volt, és bár kicsit tartottam attól, hogy egy harsány lány lesz, aki mindenki felett basáskodik, örültem, hogy egyelőre úgy tűnt nem ez volt a helyzet. Inkább a nővére tűnt a főkolomposnak.
- Tudja, egy időben én is sokat foglalkoztam a különböző hímző technikákkal, és szerencsére édesanyám eltette a régi dolgaimat. Van kedve esetleg megnézni?
Reméltem, hogy felkeltem az érdeklődését, de tudtam, hogy egyébként sem mert volna visszautasítani. A házigazdát megsérteni komoly illetlenség lett volna. Persze az én munkáim bizonyára messze elmaradtak az övéitől, de nem is ez volt a lényeg. Rosalinn szégyellősen bólintott.
- Hogyne. Megtisztel.
Rámosolyogtam, majd karon ragadtam, és elindultam vele a lépcső irányába. Igyekeztem menet közben beszéltetni, hogy minél több mindent megtudjak róla, de tekintetem szüntelen Robertet kereste. Szerencsére meg is találtam, ahogy sejtettem végig figyelt minket, közepesen bénán először egy függöny, majd egy váza takarásából.
Felsétáltunk a szobámba és elővettem egy ládából a régi hímzéseimet, ám mielőtt még igazán kínos helyzetbe kerültem volna az ügyetlenségem miatt, Robert kettőt kopogott a szándékosan nyitva hagyott ajtón.
- Zavarom a hölgyeket?
- Áhh, dehogy, éppen készültem Rosalinn kiasszonynak megmutatni a kézimunkáimat. Bemutatták már önöket egymásnak? - kérdeztem a lányt, mire ő Robertre nézett. A fiú igyekezett valami megnyerő mosolyt erőltetni az arcára.
- Nem, azt hiszem még nem.
- Akkor hadd ragadjam meg az alkalmat, Rosalinn, ő itt a legidősebb öcsém Robert von Blumenfeld. Neki köszönhetjük a ma esti pompás vacsorát. Robert ő itt…
- Rosalinn von Waldorf.
A bókot Rob, gyerünk, most jön a bók ahogy megbeszéltük!
- Elnézését kérem, nem akartam tolakodó lenni, csupán a tavaszi idényben hallottam önt játszani a hegedűn, és meg kell mondjam, azt a csodát nehéz volna elfelejteni. Mintha az angyali karok szálltak volna a földre.
Kicsit soknak éreztem, de a lány kipirult orcájából és a lesütött szempilláiból következtetve célt talált. Igyekeztem neki mutogatni, hogy tovább, most van alkalma elhívni sétálni, több nem lesz. Rob ijedten nézett rám, de végül vett egy nagy levegőt.
- Mondja… Szereti a rózsákat? Anyámnak gyönyörű virágoskertje van, és ilyenkor este különösen gynyörű.
- Nem… nem biztos, hogy illendő lenne kettesben maradnom önnel…
- Kedves Rosalinn, az öcsémnél jámborabb ifjú aligha él Veronián. Kezeskedem afelől, hogy illendően fog viselkedni. - szóltam közbe gyorsan, mire Robert heves bólogatásba kezdett.
- Így van, de ha ragaszkodik hozzá, a nővérem elkísérhet minket…
- Ami azt illeti én elígérkeztem egy táncra, és modortalanság lenne, ha még két párcsere után sem jellenék meg. Menjenek csak.
Rosalinn hol rám nézett hol Robertre, majd végül szemérmesen bólintott.
- Szívesen megnézném a rózsákat.
Látszott, hogy mindketten megkönnyebbültünk. Rob a karját nyújtotta a lánynak, mire az óvatosan belekarolt.
- Közben mesélje el, hol tanult meg ilyen csodásan játszani?

Mosolyogva néztem utánuk. Szép pár voltak, de abban már csak reménykedni mertem, hogy Rob nem szúrja el ezt a lehetőséget, főleg hogy több ilyet nem fogunk neki szervezni. Melegség költözött a szívembe. Amennyi halált láttam mostanában jó volt kicsit érezni, hogy az élet, a boldogság és a szerelem még ilyenkor is utat tör magának.


_________________
"Find the lady of the light gone mad with the night
That's how you reshape destiny"
Felhasználó profiljának megtekintése

4Azonnali küldetés: Széles szárnyú csalogány Empty Re: Azonnali küldetés: Széles szárnyú csalogány on Szomb. Szept. 08, 2018 6:30 pm

"Megtalálni azt, akiért érdemes minden reggel felkelni, és megtartani két különböző dolog."
- Ismeretlen


  Egy újabb nap, egy újabb út ezen a végeérhetetlen ösvényen, amelyet életnek neveznek. Minden egyes nap úgy indulunk neki, hogy nem tudjuk, mi is vár ránk a végén. Ahogy én se tudtam, hogy mi lesz abból, hogy ha visszatérek egy kis falucskába, a néhai Köd-erdő peremétől nem messze. Csak mentem, hogy kiszellőztessem a fejemet, megszabaduljak Hellenburg nyüzsgésétől. Így kötöttem ki abban a kis fogadóban, amelyet régebben gyakran felkerestem, amikor egy-egy hosszabb útról igyekeztem vissza Elatha-ba. Most újra itt vagyok, az agyon koptatott széken üldögélve az előttem lévő korsót méregetem, miközben a sárkánygyíkom a kandalló mellett melengeti magát és szárítja a tollait, amelyek eláztak a heves esőzésben, amely a falucska határától alig két mérföldnyire kapott el minket. A hirtelen lezúduló, tetemes mennyiségű csapadék mindenkit a négy fal közé űzött, csak pár suhanc játszadozott kint a pocsolyában, sárgalacsinokkal dobálva egymást. A forralt bor most jót tett nekem, miközben ledobtam magamról az átázott köpenyt, és két kézzel markoltam rá az átmelegedett kupára.
  A hangulat borongós volt, bár a parasztok örültek, hogy a hosszú ideje tartó szárazság után végre némi eső is hullik a kiszáradt földre. A fogadós még jobban örült, hisz ha sokáig kitart még az esőzés, akkor fellendül a forgalma, és még csak alig haladt túl a Nap a zeniten. Miközben én a forralt borral voltam elfoglalva, tekintetem megakadt egy alakon. Ismerősnek tűnt, viszont háttal volt nekem. Hosszú, szőke haja és karcsú alakja igazából elég sok tündére igaz lehetett volna, bizonyosságot azonban csak akkor nyertem, amikor enyhén reszelős hangján rendelt még egy korsóval magának.
- Adelbert?
  A felkiáltásomra a férfi végre megfordult. Igen, ez Adelbert lesz. A sráccal még Lightleaf-ben találkoztam, miközben a druida asszony szigorú felügyelete alatt merültem el magamban. Ő is a druidák szállásán volt, bár teljesen más okból kifolyólag. Egy nőt követett oda, akiért életében epedezett, de végül soha se vitte rá a bátorság arra, hogy meg is szólítsa őt, így csak távolból figyelte őt mindig is. Akkor nem tettem megjegyzést erre, nem az én dolgom volt, és azon alkalmakkor, amikor esténként leültünk egy-egy sörre a fogadóban, igyekeztünk más témák felé terelni a beszélgetés fonalát. Adelbert, aki valahol a húszas évei elején járhatott, most rám emelte zöld színű szemeit, először értetlenkedve, aztán az arca elkerekedett, ahogy rájött, hogy kivel is van dolga. Enyhén imbolygó léptekkel caplatott át asztalától az enyémig, folyamatosan egy borral teli korsót szorongatva.
- Crispin? Azt hittem, hogy Te...Te is...
- Nem, én maradtam. És Te? Hogy hogy?
- Ez egy hosszú történet.
- Hadd találjam ki. Meredith.
  A srác csak bólintott, miközben egy hangos, lemondó és szánakozó sóhajtással vetette bele magát a székbe. Amikor rám nézett, láthattam, hogy véreres a szeme, alatta akkora táskák, amelybe egy paraszt család egész éves termése vígan belefért volna. Pár ránc jelent meg az arcán ott, ahol még semmi dolguk nem lett volna. Szánalomra méltó látvány volt, ahogy görcsösen markolta poharát és nagy kortyokban itta az olcsó, vizezett bort.
- Még mindig a régi nóta? Te rajongsz érte, Ő meg azt se tudja, hogy Te egyáltalán létezel?
- Ez...nem olyan egyszerű. Egész eddig úgy voltam vele, hogy még lesz időm. Hisz még fiatalok vagyunk. Azonban a Kivándorlás...az ráébresztett, hogy az időnk talán nem olyan sok, mint ahogy először gondoltam volna.
- Hát Ő is elment?
- Nem...Ő maradt. Hogy miért? Arról fogalmam sincs, de maradt, és ebbe a kis faluba költözött. Most egy faluszéli házikóban éldegél, ápolgatja a kis kertjét és gyógynövények termesztéséből tartja el magát.
- Te pedig ide költöztél, de tenni még mindig nem tettél semmit. Mit gondolsz, mikor fogja észre venni azt, hogy mindenhova követed őt?
- Áh, szerintem azt se tudja, hogy én létezek. Csak....Ő annyira gyönyörű, én pedig...
- Te, pedig Adelbert, egy idióta barom vagy, hogy teljesen őszinte legyek veled.
- Hát, ebben csak igazat kell adnom neked.
- Örülök, hogy ilyen nagy az egyetértés közöttünk. De én már megelégeltem azt, hogy Te csak itt töketlenkedsz, már évek óta.
- Akkor csak menj...én jól meg leszek.
- Nem, nem erre gondoltam. Segítek neked.
- Miért tennéd ezt?
- Azért, mert nekem megadatott a boldogság, de elrontottam. Neked is megadatna, de Te még csak nem is próbálkozol vele. Legalább neked jöjjön össze.
  A férfi csak meredten bámult előre, nem tudva, hogy mit is mondjon, így aztán vissza tértünk ahhoz, hogy csöndesen iszogattunk, miközben a fogadó vendégserege folyamatosan cserélődött körülöttünk. Voltak, akik jöttek, voltak, akik mentek, s csak pár törzsvendég tartózkodott itt huzamosabb ideig. Láttam párszor, hogy az ivótársam megakar szólalni, de aztán rögtön magába is fojtotta szavait.
- Szerinted...van esélyem Meredith-nél?
Bökte ki végül a kérdését. Nem mert rám nézni, inkább az asztallap egyik repedését nézte meg közelebbről. Most rajtam volt a sor, hogy sóhajtsak egyet.
- Hát, amíg meg sem próbálod, addig fogalmad sem lehet róla, nem igaz? Arra aztán várhatsz a halálod napjáig, hogy Ő tegye meg az első lépést, hogy ha még azt se tudja, hogy egyáltalán létezel. Mit vártál, hogy majd egyszer csak gondol egyet és odalép hozzád az utcán és a karjaidba veti magát?
- De miért nekünk kell mindig megtenni az első lépést? Miért nem...miért nem teheti Ő ezt meg?
- Óh, a férfi nem egyik díszpéldányával kerültem egy asztalhoz. Azért, mert így mennek a dolgok. Ha nem mutatsz érdeklődést iránta, Ő honnan tudná, hogy egyáltalán érdekled őt? Te csak állsz és nézed őt, egészen addig, míg valaki nem lesz eléggé tökös ahhoz, hogy oda lépjen hozzá...és puff, három nap múlva már egy boldog pár megy el melletted minden nap az utcán, Te pedig csak szomorúan lehajtod a fejedet és elódalogsz onnan.
- Egyáltalán...egyáltalán hogy álljak neki?
- Mondjuk úgy, hogy ráköszönsz és arról érdeklődsz, hogy milyen napja van? Vagy hogy tudsz-e segíteni neki? Meg se próbáld rögtön letámadni őt, hogy "Jajj, Meredith, Te vagy az életem szerelme attól a naptól fogva, hogy megláttalak téged. Akkor...leszel a feleségem?" vagy ilyen hülyeségekkel. Alaposan fel kell építeni a stratégiádat. Meg kell őt ismerned. Az ilyen dolog nem megy egyik napról a másikra.
- Megismerni őt? Beszélgetni vele?
Adelbert arcán a félelem jelei mutatkoztak meg. Hát ez csodálatos. Nem hogy szerencsétlen, de még gyáva is. Mi a franc van ezzel a sráccal?
- Miért, mit gondoltál? Hogy majd békésen üldögéltek egymás mellett, nézegetitek a naplementét az életetek végéig, és egy szót sem szóltok egymáshoz? Tudod, a kapcsolatokban általában beszélgetni szokat. Legalábbis azt is. Nem kell félned, a legtöbb nő általában nem tépi le a férfiak fejét, ha hozzájuk szólnak. Ha még is, legalább elmondhatod magadról, hogy megpróbáltad. Csak oda kell menned hozzá...a többi majd jön magától.
- De még is, miről beszélgessek vele?
- Hát még azt is nekem kell kitalálnom? Te ismered őt...legalábbis amennyire távolról megismerhetted őt. Még is, miket szeret egyáltalán az a lány?
- A gombapörköltet és a gyógyteákat....
- He? Nem erre gondoltam, bakker. Bár nem rossz kiindulási pont, de csak erre egy beszélgetést nem tudsz alapozni. De most komolyan, gondolj bele. Oda mész hozzá egy szép napon, a madarak csicseregnek, a macskák nyávognak, a nyulak kergetik egymást, Te pedig: "Szia Meredith...szóval...öhmm...izé...szóval, gombapörkölt, mi? Úh, az nagyon finom. És mellé egy kis gyógytea, nem igaz? Áh, kösz, hogy ilyen jót beszélgettünk, akkor szia."
- Miért, ennyi nem elég?
- De, tökéletesen elég ahhoz, hogy ha teljes bolondot akarsz csinálni magadból. Ez olyan, mint ha végre összejönnétek, eljönne az első este, amikor ... elszórakoztatjátok egymást, Te hozzáérsz és ennyivel lerendezed a dolgot. Nem, Adelbert, ennyi nem elég. Mit szeret még?
- A frissen sült cipót.
- Én esküszöm, hogy itt helyben úgy pofán váglak, hogy nem csak ezt az asztalt fejeled le, de még a fogaiddal a három méterrel a föld alatt lévő gyökereket is felszántod. Most komolyan? Nem a kajára gondoltam, szállj már le erről a témáról!
- TE KÉRDEZTED, HOGY MIKET SZERET!- fakadt ki dühösen a díszpéldány.
- Mik a hobbijai, hogy Hold Anya szeretgessen meg téged. Mit csinál a szabad idejében? Szereti a verseket? A festményeket? A...mit tudom én, mit szeretnek a nők. A kismacskákat, talán. Vagy a kis csibécskéket. Azokat a kis sárga tollazatú kis dögöket. Vagy a békákat...várj, azokat lehet, hogy nem, bár ki tudja.
- Jaaa, hogy erre gondoltál? Hát miért nem ezt kérdezted. Szereti a gyógynövényeket és a ...
- Ha azt mered mondani, hogy a "gyógyteákat", beváltom az előző fenyegetésemet...
- Öhmm...és a ...a...verseket! Ez az, a verseket! Sok könyvet szokott olvasgatni és egyszer Lightleaf-ben felszavalta valamelyik ünnepségen a saját verseit. Gyönyörű volt...a lány, a szöveg nem, mert sokat nem értettem belőle. Túlságosan cirádás volt és olyan szavakat használt, mint "eufória" meg "egzisztencia". A franc se tudja, hogy ezek mit jelentenek.
- Okééé, tehát versek. Meg gyógynövények. Mi más még?
- A fehér fehérneműket. Bár ha mondjuk barna lenne, akkor barnanemű lenne?
- Fehérnemű? Te ... mennyit is leskelődtél utána?
- Én..én nem....nem úgy. Már mint...nem, egyáltalán nem, csak...öhm...hallottam?
- Te kilested őt, amikor átöltözött vagy levetkőzött? Hold Anya szerelmére, te fiú...
- Hé, teljesen véletlen volt, oké? Csak fürdött a folyóban, én pedig pont arra mentem...
- Szerintem inkább hagyjuk a témát, mielőtt még olyan részleteket is megtudok, amiket inkább nem szívesen hallanék. Oké, itt van a terv. Te ledöntesz még három korsó bort, kidőlsz az asztalon, aztán holnap veszel egy fürdőt, meg felveszed a legjobb ruháidat, és meglátogatjuk Meredith házát...
- De...én nem tudok beszélni vele! Azonnal ideges leszek, ahogy meglátom!
- Ezért megyek veled, hogy kihúzzalak a bajból, ha túl hülyén viselkedsz. Most pedig...igyál.
- De miért igyak?
- Mert addig se beszélsz...

A következő napon az eső elállt, a levegő fülledt volt, de tovább nem halogathattuk Adelbert nagy belépőjét. Igyekeztem én is normálisabb ruhákba öltözni, aztán a fogadó előtt vártam arra a szerencsétlenre, akivel még Lightleaf-ben sodort össze a szél. És vártam...és vártam...és vártam. Végül feladtam a várakozást, és a szobájához siettem. Háromszori hangos kopogtatásra végül kinyitotta az ajtót. Ott állt, teljesen felöltözve, kezében egy korsó borral.
- Uh...segíthetek valamiben?
- Meredith. Emlékszel még? Ma beszélsz vele. Tedd már le azt a korsó bort, te szerencsétlen, mielőtt annyira részeg leszel, hogy a lábadon se tudsz megállni.
- Bocsi, de ma nem megy! Elrontottam a pocimat...
Már készült rám vágni az ajtót, azonban a lábammal kitámasztottam azt. Egy erős lökés az ajtónak, amitől a srác hátra tántorodott. Kikaptam a kezéből a korsó bort, és bár fájt érte a szívem, de a falnak hajítottam. Az agyagkorsó ezernyi darabra tört, a bor pedig egy szép nagy foltot hagyott a falon. Adelbert fel akart háborodni, azonban esélyt se adtam neki. A fülénél fogva kezdtem el kiráncigálni, és amikor túlságosan is ficánkolni kezdett, adtam neki egy taslit.
- Ez csak a Te érdekedben van, Adelbert, higgy nekem!
- De nem erőltethetsz rá engem a szerelemre!
- Már pedig most megyünk és beszélsz a lánnyal. A szerelem egy szép dolog, és bár sok fájdalmat is okozhat, bőven megéri.
- Mindjárt letéped a fülemet!
- Mint mondtam, a szerelem egy fájdalmas dolog. Szokj hozzá...
A fogadó vendégseregének legalább jó műsort szolgáltattunk, ahogy a kitörni igyekvő fiút végig rángattam a földszinten, egyre vörösödő füllel és fejjel, én pedig csak egy ocsmány nótát énekelgettem közben.
- Nyugi, nyugi, semmi baj nem történik. Csak a srác szerelmes.
Erre a magyarázatra a vendégsereg férfijai egyöntetűen röhögtek fel, páran megpróbáltak biztató szavakat vágni hozzá, a fogadós lánya pedig inkább csak elfordította a tekintetét rólunk. Mondjuk mire kiráncigáltam ezt a szerencsétlent az utcára, én is erősen fújtatni kezdtem a megerőltetéstől, de végre legalább feladta a harcot.
- Jól van, jól van, megyek magamtól is, de engedd már el a fülemet!
- Ez csak a bemelegítő volt. Hogy ha megpróbálsz elmenekülni, átvágom az inakat a lábadban és akkor nem rohangálsz sehova sem.
- Eléggé egy erőszakos kerítő vagy, azt ugye tudod?
- Erőszakos? Kikérem magamnak, még soha se erőszakoltam meg senkit sem. Na indulás!
Én fütyörésztem, miközben a falu széli kis házikóhoz mentünk, Adelbert a ruháját porolgatta, vagy a fülét masszírozta, pár lakos meg furcsán nézte a kiöltözött gavallérokat. A falu nem volt nagy, így könnyű volt megtalálni Meredith házát. Egy egészen takaros kis házikó volt, azon fák árnyékában, amelyek valaha még a Köd-erdőhöz tartoztak, és amik mögött nem sokkal már Finsterwald kezdődött. Bátor volt, hogy ide költözött, és bátrak voltak a falusiak is, hogy nem hagyták még el a környéket. De végül is, egy paraszt végig ragaszkodni fog a földjéhez, hisz csak ez van neki, és már generációk óta itt éltek. Makacs ostobák, de ez nem az én dolgom volt. Ahogy arra számítottam, a lány kint volt és a kis kertjét ápolgatta. A keze sáros volt, a ruhája szegélye is, de nem nagyon törődött az ilyen kis részletekkel. Amikor közelebb értünk, felegyenesedett, kezében még mindig a kis ásóval és értetlenkedve nézett ránk.
- Most pedig menj oda, köszönj neki és beszélgess el vele, vagy feldugom a fegyveremet a seggedbe - sziszegtem Adelbert-nek.
- De...de...
- Egy....
- Hogy mi?
- Kettő....
- Miért számolsz?
- Három. Én megadtam neked a lehetőséget...
Kimért léptekkel indultam meg a lány irányába, aki még mindig minket bámult. Csak egy pillantást vetett rám, aztán inkább Adelbert-et méregette, miközben haját a füle mögé igazgatta. Elbűvölő, klasszikus szépség volt. Lányos arc, aranyos fitos orr, búzakék szemek, szőke haj és az alakjával se volt semmi gond. Igazából még én is szívesen elnézegettem volna őt, sőt, még mást is, de most nem ezért jöttem ide. Adelbert rohanva indult utánam.
- Várj, mi a francot csinálsz?
- Mivel neked szemmel láthatólag nem kell a csaj, így lecsapok én rá. Kösz az infókat.
- Óóóh nem, semmi olyasmit nem teszel... - sziszegte most már Ő idegesen, ahogy az övén lógó kis késért nyúlt.
- Óh, szóval még is csak kell neked? Akkor csinálj is úgy.
- Néha nagyon tudlak utálni, azt ugye tudod?
- Már rég megbarátkoztam a gondolattal.
- Segíthetek valamiben az uraknak?
Csendült fel Meredith kellemes hangja. Úgy látszik, már Ő is megunta, hogy két pasas ott veszekedik a kerítésétől alig 10 lépésnyire. Taszítottam egyet Adelbert-en, aki majdnem felkenődött a kerítésre, de most már nem vonulhatott vissza.
- Öhm...szia Meredith. Szép napunk van, nem?
- Adelbert? Nem is tudtam, hogy itt vagy Te is...
- Te tudod a nevemet?
- Ugyan már! - kacagott fel a lány gyöngyözően. - Persze, hogy tudom a nevedet. Még Zephyrantes-ből. Sőt, mint ha Lightleaf-ben is láttalak volna. Érdekes módon olyan érzésem van, mint ha...szinte mindenütt ott lennél. Mint ha mindenhol téged látnálak.
- Óh, én csak követ...
- Ő csak következetesképpen teljesen átlagos arccal rendelkezik. Szó sincs arról, hogy követte volna magácskát.
- Ezt egy szóval se állítottam.
- Óh, akkor csak félre olvastam a helyzetet. Elnézést.
- És ki is akar lenni az uraság?
- Csak egy régi barát, aki már rég nem látta a mi drága Adelbert-ünket.
- Szóóóval...gombapörkölt?
Azt hittem, hogy ott helyben lefejelek a kerítést. Vagy Adelbert-et. Vagy mindkettőt. A lány meglepetten meredt a srácra, míg az teljesen elvörösödött.
- Szóval gombapörkölthöz szükséges alapanyagokat keres, és azt hallotta, hogy magácska termeszti az egész környék legfinomabb gombáit. Adelbert egy igazi mesterszakács, a gombapörköltje után mindenki megnyalja a tíz ujját.
- Igen, határozottan erre gondoltam. Persze, jó szakács vagyok...
Tapasztalatból tudtam, hogy ez nem igaz. Egyszer próbált meg főzni Lightleaf-ben és három napig erős hasmenéssel küszködtem.Nem ajánlatos őt a konyha közelébe engedni, kivéve, ha megakarunk ölni valakit. Tökéletes bérgyilkos lenne belőle.
- Hát, éppenséggel van pár finom gombám.
- Gyerünk, barátom, rajtad a sor... - súgtam a fickó fülébe.
- Miről pusmorognak az urak?
- Csak arról, hogy...well, here we go. Csak a barátom azt mondta nekem a fogadóban, ahol találkoztunk, hogy Ő már sok tájat megjárt, és sok szépséget látott és kijelentette, hogy találkozott a világ legszebb asszonyaival. Én erre csak annyit mondtam neki, hogy nincs igaza. Hogy van egy lány, aki szebb, mint egy virágokkal teli mező közepén álló kristálytiszta vizű tó, hófödte hegycsúcsokkal körülövezve. Aki szebb, mint az első nap felkelte. Aki szebb, mint amit csak el tudna képzelni valaha is. Most csak annyit mondott, hogy már belátta, hogy igaza van.
- Te...Maga ilyeneket mondott rólam, Adelbert?
Az állam a földre esett. Na várjunk csak, most...most komolyan ezt Ő mondta ki? Már mint...inkább arra számítottam, hogy majd habogni fog valamit...de erre egy egészen normális szöveggel hozakodott elő.
- Akit ha meglát, akkor tudni fogja, hogy ennél szebb látványra már nem ébredhet. Akinek a látványától teljesen megnyugszik és azt kívánja, bár csak élete végéig minden egyes nap láthatná azt a gyönyörű arcot, hallaná a kedves hangot, a gyöngyöző kacajt.
A lány kissé mondjuk kényelmetlenül érezte magát és a haját piszkálgatta jobb kezével, miközben enyhe pír lepte el az arcát. Most őszintén szólva fogalmam sem volt, hogy mi a fene történik itt, vagy hogy nekem mit is kéne tennem.
- Nem gombáért jöttek. Tudtam, hogy láttalak már Zephyrantes-ben és Lightleaf-ben is. A Kivonuláskor is. Te....mióta követsz engem, Adelbert?
- Én...én... - egy halk sóhaj, majd: - Évek óta, Meredith. Amióta csak megláttalak a fővárosunkban, ahogy az utcán sétáltál, kezedben egy kosár virággal. Megtorpantam és nem tudtam elszakítani rólad a tekintetemet. Azóta gondoltam rád minden nap.
- De miért nem szólítottál le? Évek óta....A Természet szerelmére, Adelbert. Évek óta követsz engem és alig pár szót, ha valaha is beszéltünk? Mitől féltél?
- Azt hiszem, hogy nekem itt már semmi dolgom sincs.
- Féltem attól, hogy kinevetnél, hogy eltaszítanál magadtól. Egyszerűen Te túl tökéletes vagy, Meredith. De...volt egy segítségem, egy régi barát, aki végül elég bátorságot beszélt belém, hogy megtegyem ezt a lépést. Aki ténylegesen ide rángatott engem ,és azt kívánom, bár csak előbb jött volna. Tudom, nem vagyok a legbátrabb, és hogy eléggé szánalmasan viselkedtem, de...
  Nem akartam megvárni, hogy mi lesz ebből. Vagy csúfos bukás...vagy ki tudja, még talán valami más is. De ez már nem az én dolgom volt. Én megadtam a kezdő lökést. Nem úgy sült el, mint ahogy arra számítottam, vagy ahogy elterveztem, de megtettem, amit megtehettem, nem igaz? Óvatosan indultam vissza az úton.
- Várjon, Uram.
Meredith átszökkent a kerítésen és nemsokára beért engem, a meglepett Adelbert-et ott hagyva a kerítésnél.
- Én csak köszönetet szeretnék mondani. Mindig is úgy éreztem, hogy van valaki, aki vigyáz rám, de soha se láttam az arcát. Ma végre ez a névtelen és arctalan védelmező előjött a sötétből. Magának köszönhetően. Nem tudom, hogy mi fog történni. Ez már csak kettőnkön múlik - de a maga segítsége nélkül ez nem is valósult meg soha sem. Megtudhatnám esetleg a nevét?
- Drága hölgyem. Fogalmazzunk úgy, hogy egy névtelen őrszemet lecserélt egy másikra. Én...maradok továbbra is névtelen. Adjon egy esélyt ennek a srácnak. Jó szíve van, csak kissé bátortalan. De most már megértem, hogy miért. Tényleg nem hazudott, amikor azt mondta, hogy a világ legszebb lányáért epekedik ennyire. Sok sikert kettejüknek és ha végül még sem jönne össze...legalább próbálják meg. Annyi kegyetlenség van ebben a világban, hogy több boldogság kéne ide, hogy kiegyenlítsük a mérleg nyelvét. Legyenek boldogak, csak ezt kívánom.
...és már mentem is tovább. Az újabb útra, amelyről nem tudtam, hogy hova fog vezetni. A boldogsághoz? Áh, azt kötve hiszem. Az nem az én sorsom. De talán egyszer én is az út végére érek. Addig is, Meredith és Adelbert, sok sikert nektek. Csak ne baltázd el a dolgokat, Hold Anya kegyére. Szedd össze magadat!

Adelbert
Meredith


_________________
Azonnali küldetés: Széles szárnyú csalogány Fzb676
"Ki vagy te valójában a sok szöveg mögött, Cynewulf?"
- Armin Fairlight herceg

" You know the guy, the batshit loose one, thinkin’ two guys livin’ in his head. Good homie, just crazy and drunk most of the time. "
- Random nigga from the ghetto to Det. Christine Dalgarde

Cynewulf "Soberisthenewugly" Longtalk
- Szép kis megnevezés ala Darr
Felhasználó profiljának megtekintése

Gerard D. Lawrenz

Gerard D. Lawrenz
Szemfényvesztő
Szemfényvesztő
Este békés volt a tábor. Mindenki aludt, mert a százados korán fújt ébresztőt és aki nem volt ott rendre, az mehetett az árokba őrködni. Az utolsó dolog, ami lenni akartál, az egy őrszem éjszaka. Gerard volt az egyetlen kivétel a századnál. Ő csak három órát aludt egy nap, így este azt csinált amit akart, úgy sem késett el. Sétált az udvaron, miközben egy pecséten gondolkozott, hogyan is kéne kiegészítenie. Ha vége a nyomorult tartalékos szolgálatnak, odahaza ez lesz az első dolga. Bár még így is örülhet hogy nem a frontra került.
Akkor pillantotta meg, hogy az egyik ablakban nyitva maradt. Nem is véletlenül. Valaki éppen mászott ki rajta. Talán egy kém, futott át Gerard agyán, majd utánaeredt. Követte őt, egészen a tábor széléig, majd be a közeli kis faluba. Ott aztán nyoma veszett neki, mert túl lassú volt. A nyamvadt páncélt még mindig nem szokta meg teljesen.
A faluban alig látni már fényeket, mindenki elment aludni, mert holnap a nappal együtt kelve kell menniük dolgozni a földekre. Gerardnak szerencsére volt némi holdpora, amit még korábban odavarázsolt az idegen szeme elé, s most halvány fénnyel világított az utca közepén, mintha ezer szentjánosbogár rajzana a feje körül. Így nagyjából meg tudta mondani, hogy merre ment. Az illető egy apró kis ház hátsó udvara felé vette az irányt, a fal mellett lapulva.
A ház másik oldalán egy ablakból fény szűrődött ki. Ott állt a férfi, fél fél szemmel bámult befelé. Gerard ekkor látta meg ki volt az: az egyik katonatársa, Jozef. Kicsit megnyugodott. Ha csak ide a falu végébe jött, biztos nem lehetett kém. De akkor vajon mi, futott át Gerard agyán. Odaosont mellé, majd ráfogott a vállára.
- Bocsi, de te mi...
Jozef ijedtében akkorát ordított, hogy belerendett a ház. Szerencsére a falusiak ebből semmit sem hallottak, mert Gerard elővigyázatosságból egy illúzióval eltüntette a hangját. Meg is lepődött rajta, amikor nem hallotta saját magát ordítani.
- Jerrie? – tesztelte le ismét, de mostmár volt hangja – Az anyád úristenit, kiijesztetted belőlem a lelket is.
- Mit csináltál egyáltalán? – suttogták egymásnak, kcisit odébb.
- Semmit. – hazudott porzalmas faarccal.
- Már megint kakasviadal van?
- Nem.
- Francba. – teszi el Gerard az erszényét. Pedig már készült, hogy fogadjon egy jót.
- Nem, ez most más...
- Disznóviadal?
- Nem úgy.
Gerard nagyot sóhajtott.
- Bökd már ki.
- Jó-jó...szóval, emlékszel, amikor eljöttünk ide átvenni a készleteket?
- Ja.
- Na, van az a lány, akit akkor láttam a kút mellett vizet emelni ki...
- Ö...nem vágom. – Gerard emlékezett rá, a memóriája nagyon erős volt, de ezt csak a démoni létének köszönheti.
- Mindegy, szóval azóta is eljárok hozzá.
Gerard döbbenten nézett rá. Olyannak ismerte, aki nagyon nehezen tud másokkal szóba elegyedni.
- Jól mutattok együtt.
- Nos...igazából még nem sokat beszéltem vele.
És igaza is volt.
- Akkor miért jársz...ó...értem.
Jozef idegesen bámult a föld felé.
- Nagyon kínos?
- Tudod mit, majd én segítek. Odahaza a faluban én voltam a legnagyobb nőcsábász. – hazudta leleményesen.


***

Másnap amikor végzett a dolgával Gerardnak első dolga volt elutazni a faluba, hogy alaposan szemügyre vegye a leányzót. Felmérni a terepet, megnézni, miben tudna Jozef a kedvében járni. Ott pillantotta meg, ahogy a ház körül serénykedett, éppen a tyúkok itatójában cserélte ki a vizet. Egyet gondolt a démon, odasétált hozzá és megszólította.
- Had segítsek.
Jozefnek ugyancsak jó ízlése lehetett. A lány egy igazi szépség volt, legalábbis ahogy Gerard meg tudta állapítani. Egyserzű parasztlány létére nagyon mutatós volt a karcsú alkatával, hosszú barna hajával és sima, szeplőtlen arcával. Így belegondolva eléggé különbözött a többi falusitól, nem is csoda, hogy Jozef szeme megakadt rajta.
- Maga meg kicsoda?! – nézett rá a lány halálra rémülve.
~ Ja tényleg, a páncélom meg az egyenruhám.
Gerard rögtönzött, kihúzta magát és feletúrt a hajába.
- Szabadnapos katona. A nevem Jeremias. Láttam, hogy vesződik a munkával, s kutya kötelességem segíteni az arra rászorulúknak.
A lány gyanakvóan húzódott tőle távolabb.
~ Á, Lia segíts!
~ Hogyan? Szerinted valaha is csináltam ilyet?
Nagyjából fél óra telt el, és alig szóltak egymáshoz. Gerard végül lelombozódva tért vissza a táborba, bármiféle használható információ nélkül. De nem adta fel. Olvasott elég lovagregényt, amiben a csatából hazatért vitéz udvarolt szíve hölgyének, csak sikerül összehoznia valami épkézláb ötletet.
Másnap reggel újult erővel indultak meg, ő és Jozef, miután végeztek az aznapi feladataikkal. Gerard mikor odaértek elmondta a tervét, majd megidézett egy nagy rózsát tiszta árnyakból és odanyújtotta.
- Ezt add neki?
- Mi? Ez meg mi?
- Egy fekete rózsa. – mondta, majd mivel látta, hogy Jozef értetlenül néz előre, megmagyarázta - Bízz bennem. A csajok imádják a fekete rózsákat.
Az említett lány éppen odahaza ült és hímzett...legalábbis ahogy az ablakból távcsővel meg tudták állapítani. Jozef nagy levegőt vett, majd miután még megkérdezett pár dolgot bement, kopogott és a lány beinvitálta.
~ Eddig minden jól megy.
Gerard a távcsővel szemlélte az eseményeket. Aztán rájött, hogy igazából nem is kell ilyen messze maradnia, láthatatlanná vált és úgy osont be az ablakon. A két másik nagyban beszélgetett egymással. Úgy néz egész jól alakultak a dolgok. Nem is értette, mi baja volt Jozefnek. Bár elég volt csak ránézni, bárki azonnal megmondhatta volna, hogy majd elájul, úgy szabad róla a víz, de Gerard túl izgatott volt, hogy ezt észrevegye. S éppen akkor nyújtotta volna át a lánynak a rózsát...ami egyszer csak szertefoszlott.
~ Ja igen, ezt elfelejtettem mondani, ezek csak tíz percig maradnak meg. – Gerard ekkor eszmélt rá, hogy még egyszer sem várt vele annyi ideig.
Jozef lefagyott. Mozdulni sem tudott, sem megszólalni. Gerard már azon agyalt, hogyan tudna egy újat ksézíteni úgy, hogy pont a tenyerében jelenjen meg a szerencsétlen katonának, amikor a lány egyszer csak elnevette magát.
- Nahát. Tudsz bűvészkedni?
A két férfi értetlenül nézett előre. Jozef szerencsére ezúttal kapcsolt.
- Hát persze! – hadarta el idegesen.
Gerardnak nagy kő esett le a szívéről. Innentől már könnyedén ment minden, noha olyan nagyon konkrét utalást egyikük sem tett a másik irányába, de már az is nagy eredmény volt, hogy Jozef egyáltalán beszélgetni tudott a lánnyal.
- Jerrie, te egy zseni vagy.
Gerard öntelten vakarta meg az állát.
- Csak figyeld, mit találtam ki holnapra.
Másnap reggel korán keltek, hogy még azelőtt érjenek be a faluba, hogy mindenki felébredt volna. Nem volt kis feladat, a falusiak korán kelő népség. A lány háza előtt, az ablak alatt térdelve várakozott Jozef, egy lanttal a kezében.
- Biztos, hogy ez beválik?
- Bízz bennem. Ha a tábori nótákkal megbirkózol, ez sem lesz kihívás. - Jozef bár nem hitte el, bólintott. Szerencsére pont időben. A kedves lány éppen akkor nyitotta ki ablakot, a reggeli kakasszóra való ébredés után.
A nyúlszivű katona rázendített. Ő maga is meglepődött rajta, hogy milyen élénk és tiszta a hagja. Korábban is énekelt már a tábortűz körül a többi katonának, de akkor koránt sem nehezedett a vállára ekkora nyomás. Nem tudta hogyan, de nagyon jól ment neki a dalolás. Meg is jött az önbizalma tőle, s egyre harsányabban és harsányabban zengte az éneket. A lány pedig elmerengve hallgatta, miközben időről időre mosolyogva rebegtette meg a szemeit. Gerard pedig csak állt és elégedett arccal nézett...miközben próbálta az illúziót a lehető legélethűbben irányítani.

Felhasználó profiljának megtekintése

6Azonnali küldetés: Széles szárnyú csalogány Empty Re: Azonnali küldetés: Széles szárnyú csalogány on Csüt. Szept. 13, 2018 6:37 pm

Ezúttal mindenki kitett magáért. Azt hiszem ez még nehezebb feladat is volt, mint lecsapni valami ronda szörnyet. Természetesen mindenki kap meghívót az esküvőre, amit a frissen összehozott pár rendez majd alig pár hónappal az eseményeket követően. Az esti buliban aztán mindenki kap egy kis ajándékot a hálás és boldog barátjától.


Wilhelmina von Nachtraben:1 nagy gránát; 1 ezüst (figyelő szem)

Gloria: 1 déracél, 2 ezüstszirom (figyelő szem)+2 ezüstszirom (zöld ujjak)

Crispin Shadowbane: 1 közepes akvamarin, 2 fekete gyanta (figyelő szem)

Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.